Bűnügyi regény
Eredeti címe Hypnotisören Albert Bonniers Förlag, Stockholm, 2009
Fordította PAPOLCZY PÉTER
© Lars Kepler, 2009 Hungarian translation © Papolczy Péter, 2010 ISBN 978-963-266-161-2
– TŰZ, AKÁR A TŰZ. – Ezek voltak a hipnotizált fiú első szavai. Jóllehet életveszélyes sérülései voltak – késszúrások százai az arcán, a lábán, a törzsén, a hátán, a talpán, a nyakán és a tarkóján –, mélyhipnózisba juttatták, azt remélve, az ő szeme által megláthatják, mi történt. – Megpróbálok pislogni – motyogta. – Bemegyek a konyhába, de valami nem stimmel, valami ropog a székek között, és valamilyen nagyon vörös tűz terjed a földön. A rendőrgyakornok, aki megtalálta őt a többi tetem között a sorházban, halottnak hitte. A fiú rengeteg vért vesztett, sokkos állapotba került, és csak hét órával később nyerte vissza az eszméletét. Ő volt az egyetlen élő tanú, és Joona Linna bűnügyi felügyelő úgy vélte, valószínűleg jó személyleírást tudna adni. Az elkövető a család kiirtását tűzte ki célul, így aligha törődött azzal, hogy öldöklés közben elrejtse az arcát. De ha nem álltak volna fenn egyéb rendkívüli körülmények, soha senkinek nem jutott volna eszébe hipnotizőrhöz fordulni.
A görög mitológiában a Hüpnosz nevű isten egy, a kezében mákgubókat tartó szárnyas fiú. A neve álmot jelent. A halál ikertestvére, az éjszaka és a sötétség fia. A hipnózis szót a mai értelmében először 1843-ban használta James Braid skót sebész. A fogalommal egy álomszerű állapotot írt le, amelyet egyszerre jellemez éleslátás és fogékonyság. Ma már tudományosan bizonyított tény, hogy majdnem minden ember hipnotizálható, azonban a hipnózis használhatóságáról, megbízhatóságáról és veszélyességéről eltérő nézetek léteznek. Az ambivalencia feltehetően annak köszönhető, hogy a hipnózissal a szélhámosok, az előadóművészek és a hírszerzők világszerte visszaéltek. Tisztán technikai értelemben az embert könnyű hipnotikus tudatállapotba hozni, a nehézséget a folyamat és a beteg irányítása, illetve az eredmények elemzése, kezelése okozza. Csak óriási tapasztalattal és tehetséggel lehetséges ténylegesen uralni a mélyhipnózist. Az egész világon csak egy maroknyi igazi hipnózisszakértő van, akik emellett orvosi képesítéssel is rendelkeznek.
1 December nyolcadika, éjszaka
ERIK MARIA BARK felriad, amikor megszólal a telefon. Mielőtt még teljesen magához térne, hallja a saját hangját, amint mosolyogva azt mondja: – Lufik és szerpentinek. A szíve kalapál a hirtelen ébredéstől. Erik nem tudja, mit jelentenek szavai, fogalma sincs, mit álmodott éppen. Nem akarja felébreszteni Simonet, így kioson a hálóból, és becsukja az ajtót, mielőtt felvenné a telefont. – Tessék, Erik Maria Bark. Egy Joona Linna nevű bűnügyi felügyelő kérdezi, eléggé éber-e ahhoz, hogy egy fontos információt befogadjon. Gondolatai még mindig belevesznek az álmát követő sötét űrbe, miközben figyel a felügyelőre. – Úgy hallottam, sikeresen tudja kezelni az akut traumás eseteket – mondja Joona Linna. – Igen – feleli Erik kurtán. Miközben hallgatja a beszámolót, bevesz egy fájdalomcsillapítót. A felügyelő elmagyarázza, hogy ki kellene hallgatnia egy tanút. Egy tizenöt éves fiú szemtanúja volt egy kettős gyilkosságnak. Az a gond, hogy a fiú súlyosan megsérült. Állapota válságos, sokkot kapott, és többnyire nincs eszméleténél. Az éjszaka folyamán a huddingei neurológiáról átszállították a solnai Karolinska klinika idegsebészetére. – Ki a kezelőorvosa? – kérdezi Erik. – Daniella Richards. – Nagyon kompetens orvos, biztosra veszem, hogy sikerül...
– Ő kérte, hogy hívjam fel önt – vág közbe a felügyelő. – A segítségére van szüksége, és eléggé sürget az idő. Erik visszamegy a hálóba a ruháiért. Az utcai lámpák fénye beszűrődik a roló résein. Simone a hátán fekszik, és különös, üres tekintettel néz rá. – Nem akartalak felébreszteni – mondja Erik suttogva. – Ki volt az? – kérdezi Simone. – Egy rendőr... rendőrfelügyelő, nem értettem a nevét. – Mit akart? – Be kell mennem a Karolinskára – válaszolja Erik. – Segítséget kértek egy fiú ügyében. – Hány óra van tulajdonképpen? Simone ránéz a vekkerre, és lehunyja a szemét. Erik észreveszi, hogy a nő szeplős vállát megcsíkozta a lepedő gyűrődése. – Aludj csak, Monus – suttogja. Erik kiviszi a ruháit az előszobába, felkapcsolja a villanyt, és gyorsan felöltözik. Fényes acélfelület csillan meg mögötte. Erik megfordul, és észreveszi a bejárati ajtó kilincsén a korcsolyát, amit fia akasztott oda, hogy otthon ne felejtse. Bár Erik siet, elmegy a gardróbhoz, kihúzza a korcsolyatáskát, és előkeresi az élvédőket. Rögzíti őket az élekre, majd az előszoba szőnyegére helyezi a korcsolyákat, és elhagyja a lakást. December 8-án, kedden, éjszaka háromkor Erik Maria Bark autóba száll. Lomhán hull a hó a fekete égből. Tökéletes szélcsend van, a súlyos pelyhek álmatagon tottyannak le az üres utcákra. Erik ráadja a gyújtást, és lágy hullámokban hömpölyög elő a zene: Miles Davis, Kind of Blue. Rövid az út az alvó városon át, kihajt a Luntmakargatáról, Norrtull felé végiggurul a Sveavägen. A Brunnsvik-tó sötéten tátongó űr a hófüggöny mögött. Lassan gördül be a kórház területére, elhalad Astrid Lindgren emberhiánnyal küzdő
kórháza és a szülészet között, elhagyja az onkológiát, a pszichiátriát, majd leparkol a megszokott helyén, az idegsebészet előtt, és kiszáll az autóból. Az utcai lámpák fénye tükröződik a magas épület ablakaiban. Csupán pár magányos autó áll a látogatók parkolójában. Szárnyukat emelgető feketerigók mocorognak a fákon a sötétben. Erik megjegyzi magában, hogy ilyenkor nem hallani az autópálya távoli dübörgését. Bedugja az automatába a belépőkártyát, beüti a hatjegyű kódot, belép az előcsarnokba, majd lifttel felmegy az ötödikre, és végigsétál a folyosón. A mennyezeti fénycsövek úgy csillannak meg a kék linóleumon, mint jég a vizesárokban. Csak ekkor tör rá a fáradtság a hirtelen adrenalin löket után. Jó mélyen aludt, még mindig érzi az álom kellemes utóízét. Elhalad egy műtő mellett, ellépdel az óriási túlnyomásos kamra ajtaja előtt, ráköszön egy nővérre, és újra átgondolja, amiről a felügyelő beszámolt a telefonban: egy fiú vérzik, egész testét sebek borítják, izzad, nem akar lefeküdni, nyugtalan és nagyon szomjas. Próbálnak beszélni vele, de az állapota gyorsan romlik. Csak pillanatokra nyeri vissza az öntudatát, ugyanakkor a szíve nyargal, és a kezelőorvosa, Daniella Richards helyes döntést hoz: nem engedi be a nyomozókat a pácienshez. Két egyenruhás rendőr áll az N18-as osztály ajtaja előtt. Erik mintha az aggodalom szelét látná átsuhanni az arcukon, amikor közelít feléjük. Talán csak fáradtak, gondolja, miközben megáll előttük, és igazolja magát. A rendőrök gyors pillantást vetnek az igazolványra, majd megnyomnak egy gombot, mire az ajtó zümmögve kitárul. Erik bemegy, kezet fog Daniella Richards-szal, és észreveszi a nő száján a feszültséget, mozdulatain az elfojtott idegességet. – Igyál egy kávét! – mondja a nő.
– Van időnk? – kérdezi Erik. – A máj vérzését elállítottam – feleli Daniella. Negyvenöt év körüli, fekete zakós, farmeros férfi nyomkodja a kávéautomata gombjait. Szőke haja kócos, ajkát komoran összeszorítja. Eriknek eszébe jut, hogy talán Daniella férje lehet, Magnus. Soha nem találkoztak még, csak egy fényképet látott róla Daniella irodájában. – A férjed? – kérdezi Erik a férfi felé intve. – Mi? – Daniellát mintha egyszerre mulattatná és meghökkentené a feltételezés. – Nem – mondja nevetve. – Biztos? Őt is megkérdezhetem – tréfálkozik Erik, és elindul a férfi felé. Megszólal Daniella mobiltelefonja, és ő nevetve kinyitja. – Erik, hagyd már abba! – mondja, majd füléhez tartja a telefont, és beleszól. – Tessék, Daniella. Fülel, de semmit nem hall. – Halló? – Vár néhány másodpercet, majd ironikusan a hawaii „aloha” köszöntéssel zárja a beszélgetést, visszacsukja a telefont, és Erik nyomába ered. Erik időközben odaér a szőke férfihoz. A kávéautomata zümmög és sziszeg. – Igyon egy kis kávét – mondja a férfi, és megpróbálja a bögrét Erik kezébe nyomni. – Nem kérek, köszönöm. A férfi belekóstol a kávéba, elmosolyodik, arcán gödröcskék jelennek meg. – Finom – mondja, és megint megpróbálja Eriknek adni a bögrét. – Nem kérek. A férfi iszik még egy kicsit, közben Eriket nézi. – Elkérhetem a telefonját? – kérdezi hirtelen. – Ha nem gond. A sajátomat a kocsiban felejtettem.
– És most kölcsön akarja kérni az enyémet? – kérdezi Erik kimérten. A szőke férfi bólint, és világosszürke, csiszolt gránit színű szemével Erikre néz. – Most is megkaphatja az én mobilomat – mondja Daniella. – Köszönöm. – Nincs mit. A szőke férfi átveszi a telefont, megnézi, majd viszonozza Daniella tekintetét. – Ígérem, visszaadom – mondja. – Csak maga használja – tréfál Daniella. A férfi felnevet, majd félrehúzódik. – Ez csak a férjed lehet – mondja Erik. Daniella mosolyogva megrázza a fejét. Nagyon fáradtnak tűnik. Látszik, hogy dörzsölgette a szemét, ezüstszínű szemfestéket kent szét az arcán. – Megnézzem a beteget? – kérdezi Erik. – Hogyne – bólint Daniella. – Ha már itt vagyok – siet hozzátenni. – Erik, nagyon örülnék, ha elmondanád a véleményedet, nem vagyok biztos a dolgomban. Daniella nesztelenül kinyitja a nehéz ajtót, és Erik követi őt a műtőhöz tartozó meleg szobába. Sovány fiú fekszik az ágyon. Két ápolónővér éppen átkötözi a sebeit. Szúrások és vágások százai borítják mindenütt a testét. A talpán, a mellkasán, a nyakán, feje búbján, arcán, kezén. A pulzus gyenge, de nagyon szapora. Ajka alumíniumszürke, izzad, és a szeme le van hunyva. Orra mintha eltört volna. A bőre alatt véraláfutás terjed sötét felhőként a nyakától a mellkasáig. Eriknek feltűnik, hogy a fiúnak a sebek ellenére szép arca van. Daniella halkan beszámol a fejleményekről, hogyan változott a fiú állapota, de kopogást hallva hirtelen elhallgat.
Megint a szőke férfi az. Az ajtó üvegén keresztül integet nekik. Erik és Daniella egymásra néznek, és elhagyják a vizsgálót. A szőke férfi ismét a sziszegő kávéautomatánál áll. – Egy nagy cappuccino – mondja Eriknek. – Szüksége lehet rá, mielőtt találkozik a rendőrrel, aki megtalálta a fiút. Erik csak ekkor ébred rá, hogy a szőke férfi a bűnügyi felügyelő, aki egy szűk órája felébresztette. A telefonban nem volt ennyire egyértelmű a finn akcentusa, vagy csak Erik volt túl fáradt ahhoz, hogy észrevegye. – Miért akarnék találkozni a rendőrrel, aki megtalálta a fiút? – kérdezi Erik. – Hogy megértse, miért kell kihallgatnom... Joona elhallgat, amikor megszólal Daniella telefonja. Kiveszi zakója zsebéből, és a nő kinyújtott kezére ügyet sem vetve a kijelzőre pillant. – Biztosan engem keresnek – mondja Joona, és felveszi. – Tessék... Nem, jöjjön ide. Értem, de leszarom. A felügyelő mosolyogva hallgatja kollégája tiltakozását a telefonban. – De feltűnt nekem valami – feleli Joona. A másik üvöltözik. – A magam módján intézem – mondja Joona nyugodtan, majd befejezi a beszélgetést. Visszaadja a telefont Daniellának, és halkan köszönetet mond. – Muszáj kihallgatnom a beteget – magyarázza komolyan. – Sajnálom – mondja Erik. – Egyetértek Richards doktornővel. – Mikor hallgathatom ki? – kérdezi Joona. – Ha már nem lesz sokkos állapotban. – Tudtam, hogy ezt fogja felelni – mondja Joona halkan.
– Még mindig válságos az állapota – magyarázza Daniella. – A mellhártya megsérült, a vékonybél, a máj és... Egy piszkos rendőregyenruhát viselő férfi bukkan fel a folyosón. Tekintete nyugtalan. Joona int, odalép hozzá, és kezet fog vele. Suttogva mond valamit, mire a rendőr megtörli a száját, és az orvosokra néz. A bűnügyi felügyelő közli a rendőrrel, hogy az orvosok jelen lehetnek, nekik is ismerniük kell a körülményeket, ez nagy segítséget jelenthet a számukra. – Szóval... – mondja a rendőr, és halkan megköszörüli a torkát – rádión kaptuk a hírt, hogy egy takarító egy halott fickóra bukkant a tumbai sportpálya vécéjében. Az autóban ültünk a Huddingevägen, csak rá kellett kanyarodnunk a Dalvägre, aztán el a tó felé. Janne, a társam bemegy, míg én a takarítóval beszélek. Először azt hittük, túladagolásról van szó, de gyorsan kiderült, hogy mással van dolgunk. Janne kijön az öltözőből, falfehér, szinte el sem akar ereszteni. Baromi sok vér, mondja háromszor, majd ott helyben leül a lépcsőre, és... A rendőr elhallgat, leroskad egy székre, és nyitott szájjal bámul maga elé. – Folytatná? – kérdezi Joona. – Igen... kijön a mentő, a halottat azonosítják, és nekem jut a feladat, hogy beszéljek a hozzátartozókkal. Állandó emberhiánnyal küszködünk, úgyhogy egyedül kell odamennem. Mert a főnököm nagyjából azt mondja, hogy nem akarja elengedni Jannét ebben az állapotban, ami érthető. Erik az órára pillant. – Szánjon ránk még egy kis időt – mondja neki Joona higgadt finn akcentusával. – Az elhunyt – folytatja a rendőr lesütött szemmel – tanár volt a tumbai gimnáziumban, és az új sorházak egyikében lakott a hegygerincen. Senki nem nyit ajtót. Többször becsöngetek. Szóval valójában nem tudom, mi késztetett arra,
hogy teljesen megkerüljem a házat, és bevilágítsak a zseblámpámmal egy hátsó ablakon. A rendőr elhallgat, szája remeg, és a szék karfáját kezdi kaparászni. – Folytassa, legyen szíves – kéri Joona. – Muszáj? Én nem... – Megtalálta a fiút, az anyát és egy ötéves kislányt. A fiú volt az egyetlen túlélő. – Bár azt hittem... hogy... Elhallgat, arca teljesen színtelen. – Köszönöm, hogy eljött, Erland – mondja Joona. A rendőr aprót bólint, feláll, zavartan végigsimítja piszkos zubbonyát, majd elhagyja a szobát. – Mindenkit összeszabdaltak – folytatja Joona a történetet. – Kész elmebaj, csúnyán elbántak velük, megrugdosták, megverték, leszúrták őket, és a kislányt... kettévágták. Az alteste a lábakkal a fotelban hevert, a tévé előtt, és... Elhallgat, és egy ideig Erik arcát fürkészi, mielőtt folytatná: – Úgy fest, az elkövető tudta, hogy a családfő a sportpályán van – magyarázza Joona. – Focimeccs volt, őt kérték fel bírónak. A tettes megvárta, míg egyedül maradt, és akkor végzett vele, nekilátott szabdalni, kegyetlenül szabdalni, majd átment a sorházba megölni a többieket. – Ebben a sorrendben történt? – kérdezi Erik. – Ezt gondolom – válaszolja a felügyelő. Erik érzi, hogy remeg a keze, amikor megtörli a száját. Apa, anya, fiú, lány, sorolja magában nagyon lassan, majd tekintete találkozik Joona Linnáéval. – Az elkövető az egész családot ki akarta irtani – állapítja meg Erik elfúló hangon. Joona tétova kézmozdulatot tesz. – Éppen ez az... Egy gyerek még hiányzik, a nővérük. Egy huszonhárom éves lány. Nem találjuk. Nincs a sundbybergi
lakásán, nincs a fiújánál. Nem tartjuk kizártnak, hogy a tettes rá is vadászik. Ezért akarjuk kihallgatni a tanút, amint lehetséges. – Bemegyek, és alaposan megvizsgálom – mondja Erik. – Köszönöm – bólint Joona. – De nem tehetjük kockára a páciens életét azzal, hogy... – Ezzel tisztában vagyok – vág a szavába Joona. – De az a helyzet, hogy minél később tudunk meg valamit, amin elindulhatunk, annál több időt kap a tettes, hogy megkeresse a nagylányt. – Esetleg addig átvizsgálhatnák a tetthelyet – mondja Daniella. – Teljes gőzzel dolgozunk rajta – feleli Joona. – Menjen oda, és inkább őket sürgesse! – mondja Daniella. – De abból semmi nem fog kisülni – mondja a felügyelő. – Hogy érti ezt? – Ezeken a helyszíneken összekeveredett DNS-nyomok százait, netán ezreit fogjuk megtalálni. Erik visszatér a beteghez. Az ágy előtt áll, és nézi a fiú sápadt, sebes arcát. Hallja a felszínes légzést. Nézi a kihűlt ajkakat. Erik kimondja a nevét, mire mintha fájdalom feszítené meg a fiú arcbőrét. – Josef – ismétli meg halkan. – A nevem Erik Maria Bark, orvos vagyok, és meg foglak vizsgálni. Légy szíves bólints, ha érted, amit mondok. A fiú teljesen mozdulatlanul fekszik, csak a hasa emelkedik meg kissé az apró lélegzetvételektől, Erik mégis meg van győződve róla, hogy a fiú értette a szavait, de aztán az öntudat szintje csökken, és megszakad a kapcsolat. *
Amikor Erik fél órával később elhagyja a szobát, Daniella és a bűnügyi felügyelő kérdő tekintettel néz rá. – Rendbe jön? – kérdezi Joona. – Erre még korai lenne válaszolni, de... – A fiú az egyetlen tanúnk – vág a szavába Joona. – Valaki megölte az apját, az anyját, a kishúgát, és ugyanez a személy feltehetően éppen a nővéréhez tart. – Tudjuk – mondja Daniella. – De úgy véljük, a rendőrségnek esetleg a lányt kéne keresnie, ahelyett hogy minket zaklatnak. – Hogyne keresnénk, de túl lassan haladunk. Beszélnünk kell a fiúval, mert ő valószínűleg látta az elkövető arcát. – Hetekbe telhet, mire ki lehet hallgatni – mondja Erik. – Úgy értem, nem lehet egyszerűen életet lehelni belé csak azért, hogy közöljük vele, az egész családja meghalt. – De hipnózisban... – mondja Joona. Csend ül a szobára. Eriknek eszébe jut a kórházba jövet látott, a Brunnsvik-tóra hulló hó. Ahogy kavargott a fák között a sötét víz felé. – Nem – súgja mintegy magának. – Nem segítene a hipnózis? – Egyáltalán nem értek hozzá – feleli Erik. – De nekem nagyon jó az arcmemóriám – mondja Joona széles mosollyal az arcán. – Maga híres hipnotizőr, és... – Csak blöfföltem – vág a szavába Erik. – Szerintem nem – mondja Joona. – És ez itt vészhelyzet. Daniella elpirul, és a padló felé lövell egy mosolyt. – Nem megy – mondja Erik. – Valójában most én felelek a betegért – mondja Daniella emelt hangon. – És nem különösebben vonz annak a lehetősége, hogy engedélyezzem a hipnózist. – De ha úgy ítélné meg, hogy nem veszélyes a betegre nézve? – kérdezi Joona.
Erik rájön, hogy a felügyelő már kezdettől fogva lehetséges és gyors megoldásként vette számításba a hipnózist. Megérti, hogy korántsem hirtelen jött ötletről van szó. Joona Linna csak azért kérette őt a kórházba, hogy megpróbálja rávenni a beteg hipnotizálására, nem az akut sokk és trauma kezelésével kapcsolatos szakértelmére van itt szükség. – Megfogadtam, hogy soha többé nem próbálkozom a hipnózissal – mondja Erik. – Rendben, értem – mondja Joona. – Úgy hallottam, nincs magánál jobb, de mi a francot tehetnék, kénytelen vagyok tiszteletben tartani a döntését. – Sajnálom – mondja Erik. Az ablakon át benéz a betegre, majd Daniella felé fordul. – Kapott dezmopresszint? – Nem, igazság szerint várni akartam vele – feleli Daniella. – Miért? – A tromboembóliás komplikáció rizikója miatt. – Követem a szakirodalmat, de az aggályoskodóknak szerintem nincs igazuk, én mindig dezmopresszint adok a saját fiamnak – mondja Erik. Joona feltápászkodik a székből. – Hálás lennék, ha tudna ajánlani egy másik hipnotizőrt – mondja. – Még azt sem tudjuk, egyáltalán visszanyeri-e a beteg az eszméletét – válaszolja Daniella. – De én arra számítok... – És nyilvánvaló, hogy öntudatánál kell lennie ahhoz, hogy hipnotizálni lehessen – fejezi be mondandóját Daniella, és kicsit elhúzza a száját. – Figyelt, amikor Erik beszélt hozzá – mondja Joona. – Nem hiszem – dünnyögi a nő. – De, tényleg hallott – mondja Erik.
– Esélyt kéne kapnunk, hogy megmenthessük a nővérét – mondja Joona. – Most hazamegyek – mondja Erik halkan. – Adj a betegnek dezmopresszint, és fontold meg a túlnyomásos kamrát! Elhagyja a szobát, és miközben végigmegy a folyosón, és belép a felvonóba, leveszi magáról az orvosi köpenyt. Többen jönnek-mennek az előcsarnokban. Az ajtók nyitva vannak, és az égbolt enyhén kivilágosodott. Már kifelé gurul az autó a parkolóból, amikor benyúl a kesztyűtartóba a kis fadobozért. Le sem veszi az útról a szemét, felpöcköli a doboz fedelét, amin egy színpompás papagáj és egy bennszülött díszeleg, kivesz három tablettát, majd sietősen lenyeli őket. Muszáj lesz pár órát aludnia reggel, mielőtt Benjamin felébred, és be kell adnia neki az injekciót.
2 December nyolcadika, kedd reggel
JOONA LINNA bűnügyi felügyelő rendel egy nagy parmezános, hátszínes, szárított paradicsomos szendvicset az Il caffé nevű pici büfében, a Bergsgatán. Kora reggel van, a kávézó az imént nyitott ki: a lány, aki felveszi a rendelést, még nem tudta kicsomagolni a kenyeret. A felügyelő, miután tegnap késő este megvizsgálta a tumbai tetthelyet, meglátogatta a túlélőt a solnai Karolinska kórházban, és az éjszaka közepén két orvossal, Daniella Richards-szal és Erik Maria Barkkal is beszélt, hazament fredhälli lakásába, és aludt három órát. Joona a reggelijét várja, és miközben a párás ablakon át a városházát nézi, a földalatti alagút jár az eszében, ami a rendőrség hatalmas épületét összeköti az önkormányzatéval. Visszakapja a bankkártyáját, kölcsönvesz egy óriási tollat az üvegpultról, ráfirkantja aláírását a nyugtára, és elhagyja a kávézót. Havas eső zúdul az utcákra, amikor végigsiet a Bergsgatán, egyik kezében melegszendvicses zacskója, a másikban a palánklabdaütőt rejtő sporttáska. Ma este a vízi rendőrök ellen játszunk, és nem sok esélyünk van – gondolja Joona. – Ronggyá vernek minket, ahogy ígérték. Az Országos Bűnüldözés palánklabda csapata mindig kikap a közrendőröktől, a közlekedési rendőröktől, a vízi rendőröktől, a rohamrendőröktől, a készenléti rendőröktől és a nemzetbiztonságiaktól. De ez legalább jó okot szolgáltat arra, hogy utána beüljenek egy kocsmába vigasztalódni.
Egyedül a laboros fiúkat sikerült megvernünk – gondolja Joona. Ahogy elsétál a rendőrségi épület hosszabbik oldala mentén, el a nagy bejárat előtt, még nem is sejti, hogy ezen a kedden sem palánklabdázni, sem kocsmázni nem fog. Észreveszi, hogy valaki horogkeresztet rajzolt a városi bíróság tárgyalótermét jelző táblára. Hosszú léptekkel folytatja útját a Kronoberg börtön felé, és látja, amint a magas kapu hangtalanul becsukódik egy autó után. A hópelyhek megolvadnak az őrbódé nagy ablaküvegén. Joona elhalad a rendőrök uszodája mellett, átvág a füvön a hatalmas épület oromfala felé. A homlokzat olyan, mintha sötét rézből készült volna, amit megcsiszoltak, majd vízbe merítettek, gondolja. Egyetlen kerékpár sem áll a tárgyalóterem előtti hosszú tárolóban. A két zászló nedvesen csüng a rudakon. Joona besiet két fémlábazat között a magas, deres üvegtető alá, majd belép az Országos Rendőrkapitányság bejáratán. Svédországban az Igazságügyi Minisztérium felel a rendőri testületért, de a minisztériumnak nincs befolyása arra, hogy a törvényt miként hajtják végre. Az Országos Rendőrkapitányság tölti be a központi hatóság szerepét. Az Országos Rendőrkapitányság alá tartozik az Országos Bűnüldözés, a Nemzetbiztonsági Rendőrség, a Rendőrtiszti Főiskola, és az Állami Krimináltechnikai Laboratórium. Az Országos Bűnüldözés Svédország egyetlen olyan operatív rendőri szerve, amely országos és nemzetközi szinten nyomoz a súlyos bűncselekmények ügyében. Itt dolgozik kilenc éve Joona Linna mint bűnügyi felügyelő. Joona végigmegy a folyosón, leveszi a sapkáját a faliújság előtt, és tekintetével végigpásztázza a jógaórákról, az eladó lakókocsiról, a rendőrszakszervezet állásfoglalásáról és a lövészegylet megváltozott órarendjéről tájékoztató cédulákat.
A múlt pénteken felmosott kőpadló már igen piszkos. Benny Rubin ajtaja résnyire nyitva van. A hatvanéves, szürke bajszú, a sok napozástól ráncos bőrű férfi éveken át a Palmecsoportot erősítette, de most már – a Rakel rádiórendszerre való átállás felelőseként – az irányító központ munkáját segíti. A számítógép előtt ül, füle mögött cigaretta, és ijesztő lassúsággal gépel. – Hátrafelé is látok – szólal meg hirtelen. – Ez talán megmagyarázza, miért írsz ilyen gyatrán – ugratja Joona. Észreveszi Benny legújabb szerzeményét, a SAS légitársaság reklámplakátját: fiatal, kellően egzotikus nő falatnyi bikiniben szívószállal iszik valami gyümölcsitalt. Bennyt annyira felháborította, amikor betiltották a csajos naptárokat, hogy a legtöbben azt hitték, fel fog mondani. Ehelyett éveken át tartó néma, csökönyös tiltakozásba fogott. Minden hónap első napján lecserélte a fali dekorációt. Senki nem tiltotta be a légitársaságok reklámját, a széttárt lábú korcsolyás tündéreket, a jógapózokat szemléltető oktatóanyagokat vagy a H&M alsónemű reklámjait. Joona emlékszik egy poszterre a feszes rövidnadrágban lefotózott Gail Devers sprinterről, és egy merész litográfiára Egon Schielétől, amelyen a művész egy vörös hajú nőt örökített meg terpeszülésben, buggyos szoknyanadrágban. Joona megtorpan, hogy beköszönjön asszisztensének és kolléganőjének, Anja Larssonnak. Anja félig nyitott szájjal ül a számítógép előtt, és holdvilág képén oly világosan láthatók az összpontosítás jelei, hogy Joona inkább nem zavarja meg. Folytatja útját a szobájába, felakasztja az ajtóra ázott kabátját, meggyújtja az adventi csillagot az ablakban, és gyorsan átnézi a fachját. Egy írás a munkakörnyezetről, egy javaslat az energiatakarékos izzókról, egy írásos kérdés az ügyészségtől, és személyes meghívó a karácsonyi ünnepségre a Skansenbe.
Joona kilép az irodájából, bemegy a tárgyalóba, leül a megszokott helyére, kicsomagolja a szendvicsét, és falatozni kezd. A falon függő fehér írótáblán a következő szavak állnak: ruházat, védőfelszerelés, fegyver, könnygáz, kommunikációs eszközök, jármű, egyéb műszaki segédeszközök, csatornák, frekvenciák, rádióügyelet, adászavar, kódok, összeköttetési próba. Petter Näslund megáll a folyosón, elégedetten nevet, és háttal a tárgyalónak az ajtókeretbe csimpaszkodik. Petter harmincöt év körüli izmos, kopasz férfi, felettes rendőrfelügyelő, ezáltal Joona közvetlen főnöke. Évek óta flörtöl Magdalena Ronanderrel, és soha nem veszi észre a nő gondterhelt tekintetét, illetve folyamatos próbálkozását, hogy hivatalosabb hangnemet üssön meg. Magdalena négy éve dolgozik nyomozóként, és feltett szándéka, hogy harmincadik életéve betöltése előtt jogi végzettséget szerez. Petter bizalmasan lehalkított hangon arról faggatja Magdalenát, milyen szolgálati fegyvert használ, és milyen gyakran cserélgeti a csövet, kopnak-e a huzagok. Magdalena az otromba kétértelműségre ügyet sem vetve elmondja, hogy precíz statisztikát vezet a leadott lövésekről. – De ugye a méretes dolgokat kedveled? – kérdezi Petter. – Nem, én Glock 17-et használok – feleli Magdalena. – Az elég jól elketyeg a honvédség 9 milliméteres lövedékeivel. – Nem használsz cseh... – De, csak... csak inkább m39B-t – mondja Magdalena. Mindketten bemennek a tárgyalóba, leülnek a helyükre, és köszönnek Joonának. – És Glockból van olyan, amelyikből a lőporgáz kiáramlik a hátsó irányzék mellett – teszi hozzá Magdalena. – Ez jelentősen lecsökkenti a visszarúgás erejét, és a lövések gyorsabban tudják követni egymást.
– És hogyan vélekednek erről a Mumin-völgyben? – kérdezi Petter. Joona arcán lágy mosoly terül el, világosszürke szeme fagyosan, tisztán felragyog, miközben dallamos finn akcentussal válaszol: – Hogy nincs jelentősége, a dolog máson múlik. – Azaz nem is kell tudnod lőni – vigyorog Petter. – Joona jól lő – mondja Magdalena Ronander. – Mindenben jó – sóhajt Petter. Magdalena Petterre ügyet sem vetve Joona felé fordul. – A spécizett Glock legnagyobb előnye, hogy a lőporgáz fénye sötétben sem látszik a csőtorkolatban. – Így igaz – mondja Joona halkan. Magdalena vidámnak tűnik, amikor kinyitja fekete bőrmappáját, és lapozgatni kezd a papírjai között. Benny bejön, leül, mindenkin végignéz, tenyerével az asztalra csap, és amikor Magdalena Ronander bosszúsan rámered, szélesen elmosolyodik. – Elvállaltam a tumbai ügyet – mondja Joona. – Milyen ügyet? – kérdezi Petter. – Egy egész családot lemészároltak – feleli. – Miért kellene foglalkoznunk vele? – kérdi Petter. – Szerintem elképzelhető, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk, vagy legalábbis... – Jaj, ne már! – vág közbe Benny, Joona szemébe néz, és tenyerével újra az asztalra csap. – Egyszerű leszámolás – teszi hozzá Petter. – Kölcsön, adósság, szerencsejáték... Hiszen sokan ismerték a lovin. – Megrögzött szerencsejátékos volt – erősíti meg Benny. – Helyi alvilági köröktől vett fel kölcsönt, és most megfizette az árát – mondja végül Petter. Elhallgatnak. Joona iszik egy kis vizet, felszed pár szendvicsmorzsát, és a szájába teszi őket.
– Van egy megérzésem ezzel az üggyel kapcsolatban – mondja fojtott hangon. – Akkor kérd az áthelyezésedet! – mondja mosolyogva Petter. – Ez nem az Országos Bűnüldözés asztala. – Szerintem meg az. – Elmehetsz Tumbába közrendőrnek, ha szeretnél az ügyön dolgozni – mondja Petter. – Ki akarom vizsgálni a gyilkosságot – makacskodik Joona. – Ilyen kérdésekben én döntök – feleli Petter. Yngve Svensson jön be, és leül. Hátrafésült haján zselé csillog, szeme alatt kékesszürke karikák húzódnak, az állán vörhenyes borosta. Mint mindig, most is gyűrött, fekete öltönyt visel. – Yngwie! – kiált fel vidáman Benny. Yngve Svensson az ország egyik legjobb szervezett bűnözés szakértője, az elemző részlegért felel, és tagja a nemzetközi rendőri együttműködésnek. – Yngve, neked mi a véleményed Tumbáról? – kérdezi Petter. – Nyilván alaposan ránéztél? – Igen, valami helyi balhénak tűnik – mondja. – A behajtó lakásra megy. Az apának otthon kellett volna lennie, de beugrott bírónak egy focimeccsre. A behajtó alighanem speeden és rohypnolon él, labilis, stresszelt, valamivel felbosszantják, nekiesik a családnak egy túlélőkéssel, hogy elárulják neki, hol a férfi, biztos el is árulják, de nincs megállás, mindenkit megöl, mielőtt elindul a sportpályához. Petter gúnyosan mosolyog, iszik pár nagy korty vizet, kezét szája elé téve böffent, Joonára néz, majd megkérdezi: – Mit szólsz ehhez a magyarázathoz? – Ha nem lenne teljesen téves, egészen jól hangzana – válaszolja Joona. – Mi nem tetszik benne? – kérdezi Yngve harciasan.
– A gyilkos előbb a férfival végzett a focipályánál – feleli nyugodtan Joona. – Csak utána ment a házhoz, és ölte meg a többieket. – Mely esetben aligha lehet szó behajtásról – mondja Magdalena Ronander. – Majd meglátjuk, mi derül ki a boncolásból – morogja Yngve. – Az fog kiderülni, hogy nekem van igazam – feleli Joona. – Seggfej! – sóhajt Yngve, és betesz két adag bagót az ajka alá. – Joona, tőlem nem fogod megkapni ezt az ügyet – mondja Petter. – Ezzel tisztában vagyok – mormolja Joona, és feláll az asztaltól. – Hova mész? Értekezleten vagyunk – mondja Petter. – Beszélnem kell Carlosszal. – Erről ugyan nem. – De igen – feleli Joona, és elhagyja a szobát. – Maradj itt! – kiáltja Petter. – Különben kénytelen leszek... Joona már nem hallja, mivel fenyegetik meg, higgadtan beteszi az ajtót maga mögött, végiglépdel a folyosón, és ráköszön Anjára, aki kérdő pillantással viszonozza tekintetét a monitor fölött. – Nem értekezleten vagy? – kérdezi. – De – feleli Joona, és megy tovább a lifthez. Az ötödiken találhatók az Országos Rendőrkapitányság tárgyalói és irodái, és itt van az országos bűnügyi rendőrfőkapitány, Carlos Eliasson szobája is. Az ajtó nincs becsukva, de szokás szerint csak résnyire hagyták nyitva. – Gyere, gyere, gyere – mondja Carlos. Amikor Joona belép, Carlos arcára egyszerre ül ki az öröm és az aggodalom.
– Csak megetetem a picinyeimet – mondja, és megkocogtatja az akvárium szélét. Mosolyogva nézi a felszín felé úszó halakat, majd beleszórja a haltápot a vízbe. – Neked is van ott egy kicsi – suttogja. Ujjával mutatja az irányt a legkisebb paradicsomhalnak, Nikitának, majd megfordul, és barátságos hangon azt mondja Joonának: – A Gyilkossági Csoport kérdezi, hogy rá tudnál-e nézni a dalarnai gyilkosságra. – Azt maguk is megoldják – feleli Joona. – Mintha ők nem így gondolnák. Tommy Kofoed járt itt kérelmezni, hogy... – De akkor sem érek rá – vág a szavába Joona. Leül Carlosszal szemben. Kellemes bőr- és faillat tölti be a szobát. A nap sugarai játékosan szűrődnek be a helyiségbe az akváriumon keresztül. – Szeretném megkapni a tumbai ügyet – mondja Joona kertelés nélkül. Egy röpke pillanat erejéig az aggodalom uralkodik el Carlos ráncos, kedves arcán. – Petter Näslund hívott egy másodperccel ezelőtt, igaza van, ez nem az Országos Bűnüldözés feladata – mondja óvatosan. – Szerintem meg az – makacskodik Joona. – Csak akkor, ha a behajtás kiterjedtebb bűnszervezethez köthető, Joona. – Nem behajtás volt. – Nem? – A gyilkos először az apával végzett – szögezi le Joona. – Csak azután ment a sorházhoz, hogy a családdal folytassa. Le akarta mészárolni az egész családot, meg fogja találni a
nagylányt, és meg fogja találni a kisfiút is, ha az életben marad. Carlos az akvárium felé pillant, mint aki attól tart, hogy a halai valami kellemetlenséget hallanak. – Aha – mondja kétkedőn. – Honnan tudod? – Mert a véres lábnyomok a házban rövidebbek voltak. – Hogy érted? Joona előredől ültében. – Az elkövető rengeteg lábnyomot hagyott hátra – mondja –, és bár nem végeztem méréseket, úgy láttam, hogy az öltözőben talált lábnyomok... hát igen, élénkebbek voltak, a házban lévők meg... fáradtabbak. – Megint ez jön – mondja Carlos fásultan. – Megint kezded megnehezíteni a dolgomat. – Mert igazam van – feleli Joona. Carlos megrázza a fejét: – Szerintem ezúttal nincs igazad. – Dehogynincs. Carlos a halak felé fordulva mondja: – Ez a Joona Linna a legcsökönyösebb ember, akivel valaha találkoztam. – Jobb lenne, ha az ember meghátrálna, miközben tudja, hogy igaza van? – Nem tudom Petter feje fölött neked adni az ügyet egy megérzés alapján – magyarázza Carlos. – Dehogynem. – Mindenki szerint szerencsejátékos tartozások behajtásáról van szó. – Szerinted is? – kérdezi Joona. – Igen, őszintén szólva, szerintem is. – A nyomok élénkebbek voltak az öltözőben, mert az apát ölték meg elsőként – makacskodik Joona. – Soha nem adod fel, ugye? – kérdezi Carlos.
Joona mosolyogva vállat von. – Legjobb, ha most rögtön felhívom az orvos szakértőket – dünnyögi Carlos, és kezébe veszi a telefont. – Igazat fognak adni nekem – feleli Joona leszegett tekintettel. Joona Linna tudja magáról, hogy csökönyös ember, és tudja, hogy makacsságára szüksége van, ha vinni akarja valamire. Talán az egész Joona apjával, Yrjö Linnával kezdődött, aki járőröző rendőr volt a märstai körzetben. Épp a régi uppsalai úton járt, kicsit északra a Löwenströmska Kórháztól, amikor riasztották az irányító központot, és őt küldték a väsby-i Hammarbyvägre. Egy szomszéd értesítette a rendőröket. Azt mondta, hogy az Olsson gyerekeket megint megverték. 1979-ben Svédországban a világon elsőként megtiltották a gyerekverést, és a rendőrök utasítást kaptak az Országos Rendőrkapitányságtól, hogy vegyék komolyan az új törvényt. Yrjö Linna behajtott az udvarba a rendőrautóval, és megállt az ajtó előtt. A kollégájára, Jonny Andersenre várt. Pár perc elteltével felhívta őt. Jonny egy büfénél állt éppen sorban, és azt mondta, szerinte egy gyereknek néha igenis meg kell mutatni, ki az úr a háznál. Yrjö Linna halk szavú ember volt. Tudta, hogy a szabályzat szerint két embernek kell jelen lennie egy ilyen jellegű intézkedésnél, de nem makacskodott. Nem szólt semmit, pedig tisztában volt vele, hogy joga lenne a kísérethez. Nem akarta nyaggatni kollégáját, nem akart gyávának látszani, és nem tudott tovább várni. Yrjö Linna felment a lépcsőn a harmadikra, és becsöngetett. Egy riadt tekintetű kislány nyitott ajtót. Yrjö megkérte, hogy maradjon a lépcsőházban, de a kislány megrázta a fejét, és beszaladt a lakásba. Yrjö Linna követte őt, és belépett a nappaliba. A kislány dörömbölni kezdett az erkélyajtón. Yrjö észrevette, hogy odakint egy kisfiú áll egy szál pelenkában. Úgy kétéves lehetett. Yrjö sietve átvágott a szobán, hogy beengedje a
gyereket, és ezért túl későn vette észre az ittas férfit. Arccal az erkély felé teljesen mozdulatlanul ült a kanapén az ajtó előtt. Yrjőnek mind a két kezére szüksége volt, hogy kinyissa a reteszt, és lenyomja a kilincset. Csak akkor dermedt meg, amikor meghallotta a sörétes puska kattanását. A lövés eldördült, harminchat apró ólomgolyó raja a gerincébe fúródott, és szinte azonnal végzett vele. A tizenegy éves Joona anyjával, Ritvával a Märsta központjában lévő világos lakásból átköltözött a nagynénje háromszobás stockholmi lakásába, a Fredhäll városnegyedbe. Miután elvégezte az általános iskolát, és a hároméves Kungsholmen Gimnáziumot, felvételizett a Rendőrtiszti Főiskolára. Még mindig gyakran eszébe jutnak csoporttársai, a séták a nagy füves parkban, a gyakornoki éveket megelőző nyugalom, és a gyakornokként eltöltött első évek. Joona Linnának kijutott az aktatologatásból, besegített az esélyegyenlőségi programba, végzett szakszervezeti munkát, irányította a forgalmat a stockholmi maraton idején és számtalan közúti baleset után, zavarba jött, amikor futballhuligánok a kolléganőit zaklatták gúnyos dalokkal a metrón: „Zsaru néni kiabál, a gumibot ki-be jár” heroinisták rothadó sebekkel teli holttestét szedte fel az utcákról, beszélt bolti szarkák fejével, segített az okádó részegekkel vesződő mentősöknek, kihallgatott elvonókúrára fogott, a droghiánytól reszkető prostituáltakat, rémült, AIDS-fertőzött szajhákat, számtalan férfival találkozott, akik nőket vagy gyerekeket bántalmaztak, mindig egy adott mintát követve, részegen, de cselekedetük tudatában, üvöltő rádiók mellett és lehúzott rolók mögött, megállított gyorshajtókat és ittas vezetőket, elkobzott fegyvert, kábítószert és házi főzésű szeszes italt. Egyszer, amikor betegállományban volt derékfájás miatt, és éppen kint sétált, hogy ne gémberedjen el, meglátta, amint egy szkinhed megmarkolja egy muzulmán nő mellét a Klastorp iskola előtt.
Fájó háttal végigkergette a szkinhedet a part mentén, át az egész parkon, el a Smedsudden-félsziget mellett, fel a Västerbro hídra, át a túlpartra a Långholmen sziget fölött, egészen Södermalmig. Azt a mocskot végül csak a Högalidsgatánál lévő közlekedési lámpánál tudta elkapni. Valójában nem akar karriert csinálni, mégis lépdel felfelé a szamárlétrán. Kedveli a kihívást jelentő feladatokat, és soha nem adja fel. Van már egy korona és két tölgyfalevél a rangjelzésén, de a szögletes zsinór még hiányzik a felettesi ranghoz. Egész egyszerűen a vezetői állás semmilyen formában nem vonzza, és nem is hajlandó belépni a Gyilkossági Csoportba. Ezen a decemberi reggelen Joona Linna az országos bűnügyi rendőrfőkapitány irodájában ül. Még mindig semmi fáradtságot nem érez a Tumbában és a Karolinska kórházban töltött hosszú éjszaka után, miközben hallgatja, ahogy Carlos Eliasson a stockholmi igazságügyi orvostani részleg helyettes vezető korboncnokával, Nils „Narvál” Arvall professzorral beszél. – Nem, csak arra vagyok kíváncsi, melyik tetthelyen követték el korábban a bűncselekményt – mondja Carlos, majd csendben hallgatja a választ. – Ezt értem... de a mostani megítélésed alapján. Mi a véleményed? Joona hátradől a székben, megvakarja szőke, kócos haját, és látja, ahogy a főkapitány arca egyre vörösebb árnyalatot vesz fel. Hallgatja Narvál monoton hangját, nem válaszol, csak bólogat, majd köszönés nélkül leteszi a telefont. – Meg... meg.. – Megállapították, hogy az apát ölték meg előbb – fejezi be helyette Joona. Carlos bólint. – Én is ezt mondtam – mondja mosolyogva Joona. Carlos leszegi tekintetét, és megköszörüli a torkát.
– Rendben, te vezeted a nyomozást – mondja. – Tied a tumbai ügy. – Mindjárt – válaszolja komolyan Joona. – Mindjárt? – Előbb hallani szeretnék valamit. Kinek volt igaza? Kinek volt igaza, neked vagy nekem? – Neked! – kiáltja Carlos. – Az isten szerelmére, Joona, mi bajod van? Igazad volt, mint mindig! Joona kezével elrejti mosolyát, miközben feláll. – Most pedig ki kell hallgatnom a tanúmat, mielőtt túl késő lenne. – Ki fogod hallgatni a kisfiút? – kérdezi Carlos. – Igen. – Beszéltél az ügyésszel? – Nem akarom átadni a nyomozást, amíg nincs gyanúsítottam – mondja Joona. – Nem, nem is erre gondolok – mondja Carlos. – Csak szerintem nem árt, ha megnyered magadnak az ügyészt, mielőtt beszélsz egy ennyire súlyos állapotban lévő gyerekkel. – Oké, ravasz vagy, mint mindig. Felhívom Jenst – mondja Joona, és távozik.
3 December nyolcadika, kedd délelőtt
A FŐKAPITÁNNYAL folytatott társalgás után Joona Linna autóba ül, hogy átmenjen a Karolinska Intézet területén nem messze fekvő Igazságügyi Orvostani Intézetig. Elfordítja a kulcsot, beindítja a motort, egyesbe teszi a sebességváltót, és óvatosan kigurul a parkolóból. Mielőtt felhívja Jens Svanehjälm főügyészt, át kell gondolnia, mit tudott meg eddig a tumbai ügyről. A mappa, amiben összegyűjtötte feljegyzéseit a megkezdett nyomozásról, az anyósülésen hever. A Sankt Eriksplan felé hajt, és megpróbálja felidézni, mit jelentett már az ügyészségnek a kezdeti helyszínelésekről, és mit tartalmaznak a szociális szolgálattal folytatott éjszakai beszélgetés során készített feljegyzései. Joona áthajt a hídon, balra meglátja a fehéren virító Karlberg kastélyt, és elismétli magának, milyen kockázatokat említett a két orvos, ha kihallgatnának egy ilyen súlyos állapotban lévő beteget, majd úgy dönt, hogy újra átveszi magában az elmúlt tizenkét órát. Karim Muhammed iráni menekültként érkezett Svédországba. Újságíró volt, és börtönbe került, amikor Ruhollah Khomeini visszatért az országba. Nyolc év börtön után sikerült átszöknie a török határon, ahonnan Németországba, majd Trelleborgba menekült. Karim Muhammed már csaknem két éve állt Jasmin Jabir, a Johansson Takarító kkt. tulajdonosának alkalmazásában. A cég székhelye a tullingei Alice Tegnér út 9. szám alatt volt, és a
botkyrkai önkormányzat megbízásából takarította a Tullingeberg iskolát, a Vista iskolát, a Broäng iskolát, a Storvret fürdőt, a Tumba Gimnáziumot, a Tumba Szabadidőközpontot és a Rödstuhage Sportpálya öltözőit. Karim Muhammed tegnap este, hétfőn, december 7-én 20:50-kor érkezett a Rödstuhage Sportpályához. Aznap este ez volt az utolsó feladata. A Volkswagen mikrobusszal beállt a parkolóba, egy piros Toyota közelébe. A focipálya körüli magas állványokon sorakozó fényszórók már nem égtek, de az öltözőből még fény szűrődött ki. Kinyitotta a kisbusz hátsó ajtaját, leeresztette a rámpát, felmászott, és kioldotta a legkisebb takarítókocsi rögzítőhevederét. Amikor az alacsony faépülethez érve megpróbálta elfordítani a kulcsot a férfiöltöző zárjában, észrevette, hogy az ajtó nincs bezárva. Kopogott, választ nem kapott, benyitott. Csak miután egy műanyag ékkel kitámasztotta az ajtót, vette észre a vért a földön. Bement, meglátta a halott férfit, visszament a buszhoz, és tárcsázta a segélyhívó számát. Az irányítóközpont elért egy járőrautót a Huddingevägen, nem messze a tumbai vonatállomástól. Két rendőrgyakornokot, Jan Erikssont és Erland Björkandert küldték a sportpályához. Míg Erland Björkander feljegyezte Karim Muhammed beszámolóját, Jan Eriksson bement az öltözőbe. Eriksson mintha hallott volna valamit az áldozat irányából, azt hitte, még él, ezért odarohant hozzá. Amikor a gyakornok megfordította a férfit, azonnal látta, hogy ez képtelenség. A férfi testét csúnyán összeszabdalták, a jobb karja hiányzott, és a mellkasát annyira szétkaszabolták, hogy egy véres masszával teli nyitott tálra hasonlított. Megérkezett a mentő, majd nem sokkal később Lillemor Blom rendőrfelügyelőnő. Az áldozatot gond nélkül azonosították, Anders Ek, kémia- és fizikatanár a Tumba Gimnáziumban, Katja Ek, a Huddinge Központi
Könyvtár könyvtárosának férje. Sorházban laktak a Gärdesväg 8. alatt, két gyermekük élt velük, Lisa és Josef. Mivel igen későre járt, Lillemor Blom rendőrfelügyelőnő Erland Björkander rendőrgyakornokot bízta meg a feladattal, hogy beszéljen az áldozat családjával, míg ő meghallgatja Jan Eriksson jelentését, és lezárja a tetthelyet. Erland Björkander megérkezett a tumbai sorházhoz, leparkolt és becsengetett. Amikor senki nem nyitott ajtót, a házat teljesen megkerülve hátra ment és bevilágított. Elsőként egy nagy vértócsát vett észre a hálószoba padlószőnyegén, elkent csíkok húzódtak belőle, mintha valakit kivonszoltak volna az ajtón, és egy gyerekszemüveg hevert a küszöbnél. Anélkül, hogy erősítést kért volna, Erland Björkander felfeszítette az erkélyajtót, és kihúzott fegyverrel a lakásba lépett. Átkutatta a házat, megtalálta a három áldozatot, azonnal kihívta a rendőrséget és a mentőket. Meg sem fordult a fejében, hogy a fiú még életben lehet. Erland Björkander tévedésből egy olyan frekvenciát használt a riasztáshoz, amit Stockholm egész területén fogtak. 22:10-kor Joona Linna a Drottningholmsvägen az autójában ülve hallotta meg az elkeseredett hívást. Egy Erland Björkander nevű gyakornok azt üvöltötte, hogy a gyerekeket lemészárolták, egyedül van a házban, az anya meghalt, mindenki meghalt. Kis idő múltán, már a ház előtt állva, lényegesen összeszedettebben elmesélte, hogy Lillemor Blom rendőrfelügyelőnő egyedül küldte el őt a Gärdesvägen álló házhoz. Björkander hirtelen elhallgatott, azt motyogta, hogy eltévesztette a csatornát, majd megszakította a kapcsolatot. Joona Linna autójában csend állt be. Az ablaktörlők letörölték a vízcseppeket az üvegről. Miközben lassan elhaladt Kristineberg mellett, eszébe jutott az apja, aki szintén társ nélkül ment ki egy helyszínre.
Joona a Stefans iskolánál lehúzódott az út szélére. Dühítette a tumbai fejetlenség. Soha egyetlen rendőrt sem volna szabad egyedül kiküldeni ilyen megbízással. Joona sóhajtott, felvette a telefont, és kérte, hogy kapcsolják neki Lillemor Blomot. Lillemor Blom Joona évfolyamtársa volt a Rendőrtiszti Főiskolán. A gyakornoki évek után férjhez ment egy Jerker Lindkvist nevű nyomozó kollégához. Két évre rá fiuk született, akinek a Dante nevet adták. Jerker soha nem vette ki a fizetett szülői szabadságot, bár törvény szerint járt volna neki. Döntése pénzügyi veszteséget okozott a család számára, és lassította Lillemor pályafutását. Jerker később elhagyta őt egy fiatalabb rendőrnőért, aki épp akkor fejezte be az iskolát, és Joona úgy hallotta, hogy a férfi már a fiát sem látogatja minden második hétvégén. Amikor Lillemor felvette, Joona kurtán bemutatkozott. Gyorsan túlesett az udvariaskodó csevejen, majd beszámolt a rádión hallottakról. – Nem vagyunk túl jól eleresztve emberekkel, Joona – magyarázta Lillemor. – És igazság szerint úgy ítéltem meg... – Ez nem mentség – vágott közbe Joona. – És pokoli rosszul ítélted meg. – Nem is akarsz végighallgatni – mondta Lillemor. – De, csak... – Akkor hallgass végig! – Még Jerkert sem küldheted egyedül egy tetthelyre – tette hozzá Joona. – Befejezted? Rövid hallgatás után Lillemor Blom elmagyarázta, hogy Erland Björkander rendőrgyakornok mindössze azt kapta feladatául, hogy tájékoztassa a családot az őket ért veszteségről, és az már kizárólag az ő döntése volt, hogy nekilátott felfeszíteni egy ajtót a ház hátsó oldalán. Joona azt
mondta, hogy Lillemor helyesen járt el, többször elnézést kért, majd merő udvariasságból megkérdezte, mi történt Tumbában. Lillemor elmondta, amit Erland Björkandertől hallott a konyha padlóján heverő késekről és evőeszközökről, a kislány szemüvegéről, a vérnyomokról, a kézlenyomatokról, a holttestekről és a lakás különböző helyein megtalált testrészekről. Majd beszámolt róla, hogy Anders Eket, aki feltételezése szerint az utolsó áldozat lehetett, a szociális hatóságok szerencsejáték-függősége miatt jól ismerték. Rendezte az adósságait, de ugyanakkor pénzt kért kölcsön pár környékbéli alvilági keményfiútól. A behajtó meg elment a családjához, hogy elkapja őt. Lillemor leírta Anders Ek holttestét az öltözőben, beszélt a megkezdett feldarabolásról, és hogy egy vadásztőrt meg a férfi levágott karját a zuhanyzóban találták meg. Elmondta, amit a házban megtalált családról tudott, és hogy a kisfiút a Huddinge kórházba szállították. Többször elismételte, hogy emberhiánnyal küzdenek, és a helyszínelésnek várnia kell. – Odamegyek – mondta Joona. – Minek? – kérdezte Lillemor meglepetten. – Meg akarom nézni. – Most? – Igen, ha szabad. – Örömmel látunk – mondta Lillemor, és Joona úgy hallotta a hangján, hogy komolyan is gondolja. Joonában nem tudatosult azonnal, mi ragadta meg az érdeklődését. Nem elsősorban a tett súlyosságáról volt szó, hanem arról, hogy a hallott információk és a többiek által levont végkövetkeztetések mintha nem lettek volna összhangban. Csak akkor lett biztos abban, hogy megérzését a tények is alátámasztják, miután ellátogatott mindkét tetthelyre, a Rödstuhage sportpálya öltözőjébe és a tumbai Gärdesvägen 8.
alatt található sorházba. Egyértelmű bizonyítékokat természetesen nem talált, de látott néhány szembeötlő nyomot, amelyek nem hagyták nyugodni. Szentül hitte, hogy előbb az apával végeztek, s csak utána támadták meg a család többi tagját. Először is a véres lábnyomok az öltözőben a lakás padlóján látottakhoz képest erőteljesebbnek, energikusabbnak tűntek, másodszor a sportpálya zuhanyzójában talált vadásztőrnek le volt törve a hegye, ami megmagyarázta a sorház konyhájában földre szórt evőeszközöket: a tettes egész egyszerűen új fegyvert keresett. Amíg várták a szakorvost és az Állami Krimináltechnológiai Laboratórium technikusait, Joona szakértőnek egy általános orvost kért fel a Huddinge kórházból. Elvégezték az első helyszínelést a sorházban, majd Joona felhívta az Igazságügyi Orvostani Központot Stockholmban, és kért egy minden részletre kiterjedő boncolást. Amikor Joona kijött a sorházból, Lillemor Blom egy villanyoszlop melletti elosztószekrénynél cigarettázott. Joona régóta nem érzett ehhez hasonló megrendülést. A kislány ellen követték el a legbrutálisabb erőszakot. Egy krimináltechnikus már úton volt. Joona átlépett a környéket lezáró szélborzolta kék-fehér műanyag szalag felett, és elindult Lillemor felé. Már rég besötétedett, erős szél fújt. Száraz, magányos hópelyhek tapadtak olykor-olykor az arcukra. Lillemor a maga slampos módján csinos volt, arcát a kimerültség ráncai barázdálták, és vastagon, elnagyoltan sminkelte magát. De Joona mindig is szépnek találta egyenes orrát, magas arccsontját és vágott szemét. – Megkezdtétek a nyomozást? – kérdezte Joona. Lillemor megrázta a fejét, és kifújt egy kis füstöt. – Én elkezdem – mondta Joona.
– Akkor én hazamegyek és lefekszem. – Jól hangzik – mosolygott Joona. – Gyere te is – viccelt Lillemor. – Meg kell néznem, lehet-e beszélni a fiúval. – Ja igen, egy valamit megtettem, odacsörögtem a linköpingi laborba, hogy vegyék fel a kapcsolatot a Huddinge kórházzal. – Nagyszerű – mondta Joona. Lillemore a lejtőre dobta a cigit, majd eltaposta az égő csikket. – Tulajdonképpen mi köze ehhez az Országos Bűnüldözésnek? – kérdezte a kocsija felé pillantva. – Majd meglátjuk – motyogta Joona. A gyilkosság indítékának semmi köze sincs az adósság behajtásához – gondolta újfent. – Egész egyszerűen nem klappol. Valaki ki akart irtani egy egész családot, de a szándék mögötti indítékokat és mozgatórugókat még homály fedi. Amikor Joona visszaült a kocsijába, felhívta a Huddinge kórházat, és megtudta, hogy a beteget a solnai Karolinska kórház idegsebészetére szállították. Azt mondták, hogy állapota leromlott egy órával azt követően, hogy a linköpingi krimináltechnikusok rávettek egy orvost a biológiai mintavételre. Joona az éjszaka közepén indult vissza Stockholmba. A Södertäljevägen felhívta a szociális szolgálatot, hogy együttműködést kezdeményezzen a nyomozás keretein belül lefolytatott kihallgatások ügyében. Kapcsolták a Tanúügyi Szolgálatot, ahol egy Susanne Granat nevű nő volt ügyeletben. Joona vázolta a különleges körülményeket, és kérte, hadd jelentkezzen, amikor a beteg állapota stabilizálódik. Joona éjszaka 2:05-kor érkezett a Karolinska kórház idegsebészetének intenzív osztályára, és tizenöt perccel később lehetősége adódott beszélni a fiú kezelőorvosával, Daniella
Richards-szal. A doktornő úgy ítélte meg, hogy a tanút még hetekig nem lehet kihallgatni, ha egyáltalán túléli a sérüléseit. – Sokkos állapotban van – mondta. – Ez mit jelent? – Sok vért vesztett, a szíve kompenzálni próbál, és nagyon meglódul... – Sikerült elállítani a vérzést? – Szerintem igen, remélem, és folyamatosan kap vért, de a testében fellépő oxigénhiány miatt az anyagcsere salakanyagai nem tudnak kiürülni, a vér savasabbá válik, ami megárthat a szívének, tüdejének, májának, veséjének. – Eszméleténél van? – Nincs. – Ha feltétlenül beszélnem kell vele – kérdezte Joona –, lehet tenni valamit? – Az egyetlen, aki esetleg siettetni tudná a fiú állapotának javulását, az Erik Maria Bark. – A hipnotizőr? – kérdezte Joona. A doktornő szélesen elmosolyodott, és arcát pír lepte el. – Ne nevezze így, ha a segítségét szeretné – mondta aztán. – Ő a sokkos és traumás állapotok első számú szakértője nálunk. – Van ellene kifogása, ha megkérem, hogy jöjjön be? – Ellenkezőleg, én magam is fontolgattam – felelte a doktornő. Joona keresgélte zsebében a telefonját, rájött, hogy a kocsiban felejtette, és kölcsönkérte Daniella Richardsét. Miután felvázolta a körülményeket Erik Maria Bark számára, visszahívta Susanne Granátot a szociális szolgálatnál, és elmondta, hogy reméli, hamarosan beszélni tud Josef Ekkel. Susanne Granat elárulta, hogy a család szerepel a nyilvántartásukban, az apa megrögzött szerencsejátékos volt, és három évvel korábban a lányukkal is kapcsolatban álltak.
– A lányukkal? – kérdezte kétkedően Joona. – A nagylánnyal, Evelynnel – magyarázta Susanne.
4 December nyolcadika, kedd reggel
ERIK MARIA BARK az imént tért haza az éjszakai vizitről a Karolinska kórházban, ahol találkozott Joona Linna bűnügyi felügyelővel. Eriknek szimpatikus volt a férfi, annak ellenére, hogy megpróbálta rávenni fogadalma megszegésére, miszerint soha többé nem hipnotizál. Talán a nagylány iránt érzett teljesen nyílt és őszinte aggodalma tette annyira rokonszenvessé a felügyelőt. Valaki feltehetően ebben a percben is vadászik a lányra. Erik bemegy a hálószobába, és elnézi feleségét, Simonét az ágyban. Mostanra már nagyon elfáradt, a tabletták hatni kezdenek, a szeme sajog, leragad, az álom nem jár messze. A fény karcos üveglapként terül Simonéra. Csaknem egy teljes éjszaka telt el azóta, hogy magára hagyta a feleségét, és bement megvizsgálni a sérült fiút. Simone mostanra az egész területet elfoglalta. Teste elnehezülve hever az ágyon. A takaró a lábfejénél egy kupacban, a hálóinge felcsúszott a derekáig. Ernyedt testtel fekszik a hasán. A karja és a válla libabőrös. Erik óvatosan betakarja. Simone halkan mond valamit, és összegömbölyödik. Erik leül, megsimogatja a bokáját, nézi, ahogy a lábujjai reagálnak, megmozdulnak. – Letusolok – mondja Erik, és hátradől. – Hogy hívták a rendőrt? – kérdezi Simone botladozó nyelvvel. De még mielőtt Erik válaszolni tudna, hirtelen az Observatorielunden parkban találja magát. A játszótér homokjában ás, és talál egy sárga követ, kerek, mint egy tojás, és nagy, mint egy tök. Kapirgál a kezével, és valami
domborodik oldalt, egy cakkos fogsor. Amikor elfordítja a nehéz követ, látja, hogy egy dinoszaurusz koponya. – Hozzád beszélek! – kiált Simone. Erik összerezdül, és rájön, hogy elaludt és álmodni kezdett. Az erős tablettáktól a társalgás közepén elaludt. Mosolyogni próbál, de Simone fagyos tekintetével találja magát szemben. – Monus? Mi a baj? – Megint kezdődik? – kérdezi Simone. – Micsoda? – Micsoda? – ismétli Simone ingerülten. – Ki az a Daniella? – Daniella? – Megígérted, esküt tettél, Erik – mondja zaklatottan a nő. – Bíztam benned, voltam annyira ostoba, hogy tényleg bíztam... – Miről beszélsz? – vág közbe Erik. – Daniella Richards egy kolléganőm a Karolinskán. Mi van vele? – Ne hazudj nekem! – Ez az egész tényleg abszurd kissé – mondja mosolyogva Erik. – Szerinted ez vicces? – kérdezi Simone. – Néha elhatározom, még hiszek is benne, hogy el fogom felejteni a történteket. Erik pár másodpercre visszaalszik, de még így is hallja a nő szavait. – Talán az lesz a legjobb, ha szétköltözünk – suttogja Simone. – Semmi nem történt köztem és Daniella között. – Valójában nincs jelentősége – mondja fáradtan a nő. – Nincs? Nincs jelentősége? Egy tízéves történet miatt akarsz szétköltözni? – Történet? – Be voltam rúgva, és...
– Nem akarom hallani, mindent tudok, csak... Francba már! Semmi kedvem ehhez a szerephez. Nem vagyok féltékeny típus, de hűséges ember vagyok, és ugyanezt a hűséget várom el cserébe. – Soha nem csaltalak meg azóta, és soha nem foglak... – Miért nem bizonyítod be – vág a szavába Simone. – Arra lenne szükségem. – Egész egyszerűen bíznod kell bennem – mondja Erik. – Igen – sóhajt a nő, és kimegy a hálószobából a párnájával és a takaróval. Erik nehezen lélegzik, tudja, hogy utána kellene mennie, nem lenne szabad csak úgy feladnia, vissza kellene húznia őt az ágyba, vagy mellé kellene feküdni a vendégszoba földjére, a kihúzható kanapé mellé, de ha egyszer az álmosság ennyivel erősebb. Nincs már ereje ellenállni. Belesüpped az ágyba, érzi, ahogy a dopamin a tablettából szétáramlik a testében, kellemes ernyedés terjed az arcában, le a lábujjaiba és az ujjbegyeibe. A mély, vegyi álom tejfehér ködként zárja ölelésébe tudatát. * Két órával később Erik lassan kinyitja szemét a függönyt ostromló sápatag fényben. Az éjszaka képei azon nyomban leperegnek előtte: Simone vádaskodása, és a fiú, testén vagy száz fekete késszúrással. A mély sebek a nyakán, tarkóján, mellkasán. Eriknek eszébe jut a bűnügyi felügyelő, aki mintha meg lett volna győződve róla, hogy a tettes az egész családdal végezni akart. Először az apával, utána az anyával, majd a fiúval és a lánnyal. Az éjjeliszekrényen lévő telefon megszólal mellette. Erik felkel, de ahelyett, hogy felvenné a kagylót, széthúzza a függönyt, és a szemközti homlokzat felé hunyorog, vár egy
cseppet, majd megpróbálja összeszedni a gondolatait. Az ablakon lecsorgó harmatcseppek jól látszanak a reggeli napfényben. Simone már elment a galériába. Erik nem érti felesége reakcióját, nem érti, miért hozta szóba Daniellát. Elmereng, nem valami teljesen más áll-e a háttérben. Talán az altatók. Tisztában van vele, hogy a komoly függőség határát súrolja. De aludni muszáj. A kórházbeli éjszakai ügyeletek alvászavarhoz vezettek. Altató nélkül tönkremenne, gondolja, és kinyúl a vekkerért, de leveri, és az óra a földre esik. A telefon elhallgat, de csak rövid időre, majd ismét megszólal. Latolgatja, hogy bemenjen Benjaminhoz, lefeküdjön a fia mellé, óvatosan felébressze és megkérdezze, álmodott-e valamit. Erik felveszi a telefont az éjjeliszekrényről, és beleszól. – Erik Maria Bark. – Szia, itt Daniella Richards. – Még mindig bent vagy az idegsebészeten? Hány óra van tulajdonképpen? – Negyed kilenc. Kezdek fáradni. – Menj haza! – Ellenkezőleg – mondja összeszedetten Daniella. – Neked kell visszajönnöd. A felügyelő éppen ide tart. Mintha még jobban meg lenne győződve róla, hogy a tettes a nagylányra vadászik. Azt mondja, muszáj beszélnie a fiúval. Erik szemére hirtelen valami sötét súly telepszik. – Nem hinném, hogy jó ötlet, figyelembe véve, hogy... – De a nagylány – vág a szavába Daniella. – Érzem, hogy nemsokára megadom a felügyelőnek az engedélyt Josef kihallgatására. – Ha úgy ítéled meg, hogy a beteg elviseli – mondja Erik.
– Elviseli? Hogyan tudná? Túl korai, az állapota... Teljesen felkészületlenül, minden védelem nélkül megtudja, mi történt a családjával... Lehet, hogy pszichotikus lesz, lehet... – A te dolgod megítélni – vág közbe Erik. – Egyfelől nem akarom beengedni a rendőröket, de nem is ülhetek ölbe tett kézzel, szóval a nővére kétségkívül veszélyben van – mondja Daniella. – Bár... – Egy gyilkos keresi a nagylányt – vág Erik szavába emelt hangon Daniella. – Feltehetően. – Bocsáss meg, nem tudom, miért zaklat fel ez ennyire – mondja Daniella. – Talán mert még nem késtünk el, talán mert még tényleg lehetne mit tenni. Hiszen ritkán tehetünk bármit, de ezúttal megmenthetünk egy lányt, mielőtt... – Tulajdonképpen mit szeretnél? – vág közbe Erik. – Ide kell jönnöd, és megtenned, amihez értesz. – Beszélhetek a fiúval a történtekről, ha már jobban lesz. – Idejössz és hipnotizálod – mondja komolyan a nő. – Nem, azt nem – feleli Erik. – Nincs más kiút. – Képtelen vagyok. – Senki nem ért hozzá úgy, mint te. – Még csak engedélyem sincs a hipnózisra a Karolinskában. – Erről gondoskodom, míg ideérsz. – De megfogadtam, hogy többé nem hipnotizálok. – Nem tudnál csak idejönni? Kis ideig mindketten hallgatnak, majd Erik megkérdezi: – Eszméleténél van? – Hamarosan lesz. Erik hallja saját lélegzésének sustorgását a telefonban. – Ha nem hipnotizálod a fiút, beengedem a rendőröket. Daniella leteszi a telefont.
Erik csak áll, és remegő kézzel tartja a kagylót. A súly a szeméről az agya felé gördül. Kinyitja az éjjeliszekrényt. A papagájos fadoboz nincs ott. Biztos a kocsiban felejtette. A lakás napfényben úszik, amikor átvág a szobákon, hogy felébressze Benjamint. A fiú nyitott szájjal fekszik, és bár átaludta az éjszakát, arca sápadt, és kimerültnek tűnik. – Benni? Benjamin kinyitja álomittas szemét, és úgy néz az apjára, mint egy vadidegenre, majd arcán a születése óta ismerős mosoly terül el. – Itt a kedd, ideje felkelni. Benjamin ásítva felül, megvakarja a haját, majd a nyakában fityegő telefonra néz. Minden reggelét ezzel kezdi: megnézi, lemaradt-e valami üzenetről az éjszaka folyamán. Erik előveszi a pumás sárga táskát, amiben ott hever a gyári preparátum, a fertőtlenítő, a steril kanülök, a kötszerek, a sebtapaszok és a fájdalomcsillapító. – Most, vagy a reggelihez? Benjamin vállat von. – Mindegy. Erik gyorsan bedörzsöli és az ablakon át beáramló fény felé fordítja fia vékony karját, kitapintja a lágy izmokat, megpöcköli a fecskendőt, és a tűt óvatosan bevezeti a bőr alá. Miközben a fecskendő lassan kiürül, Benjamin a szabad kezével a mobilját nyomkodja. – Francba, majdnem teljesen lemerült az akksi – mondja, majd lefekszik, miközben Erik egy darab gézt szorít a karjára, hogy elállítsa a vérzést. Benjaminnak sokáig kell így ülnie, aztán a gézt egy tapasszal odaragasztja a karjára. Erik óvatosan oda-vissza hajlítgatja a fia lábát, aztán bejáratja a térdízületeket, végül megmasszírozza a fiú lábfejét és lábujjait. – Mit érzel? – kérdezi, és végig fia arcát figyeli.
Benjamin elfintorodik. – A szokásos – feleli. – Kérsz fájdalomcsillapítót? A fiú megrázza a fejét, és Eriknek hirtelen eszébe jut az eszméletlen tanú, a késsel összeszurkált fiú. A gyilkos talán ebben a percben is a nővérét keresi. – Apu? Mi a baj? – kérdezi óvatosan Benjamin. Erik a fia szemébe néz. – Elviszlek az iskolába, ha szeretnéd – mondja. – Hogyhogy? * Lassan haladnak a morajló csúcsforgalomban. Benjamin az apja mellett ül, és hagyja, hogy a kocsi rándulásai lassan elaltassák. Nagyokat ásít és érzi, hogy az éjszakai alvás lágy melege még nem hagyta el teljesen a testét. Arra gondol, az apja siet, és mégis rászánja az időt, hogy bevigye őt az iskolába. Benjamin elmosolyodik magában. Mindig is így volt, gondolja. Amikor apu rémségeket lát a kórházban, különös nyugtalanság fogja el, hogy velem is történik valami. – Mégis otthon hagytuk a korcsolyát – mondja hirtelen Erik. – Otthon. – Visszafordulunk – mondja Erik. – Nem, nem kell, nem számít – mondja Benjamin. Erik megpróbál sávot váltani, de egy autós nem engedi be. Kénytelen visszatérni a saját sávjába, és majdnem összeütközik egy kukásautóval. – Mindjárt megfordulunk, és... – Le van szarva a korcsolya, nem érdekel – mondja emelt hangon Benjamin. Erik meglepetten rásandít:
– Azt hittem, szeretsz korcsolyázni? Benjamin nem tudja, mit feleljen, gyűlöli a vallatásokat, nem akar hazudni. – Nem szeretsz? – kérdezi Erik. – Mit? – Nem szeretsz korcsolyázni? – Miért szeretnék? – motyogja Benjamin. – Vettünk vadi új... – De nem akkora móka – vág fáradtan a szavába Benjamin. – Akkor nem akarod, hogy hazamenjek érte? Benjamin csak sóhajt válaszképpen. – Unod a korcsolyázást – mondja Erik. – Unod a sakkot és a videojátékokat. Tulajdonképpen mi az, ami szórakoztat? – Nem tudom – feleli Benjamin. – Semmi? – De. – Filmet nézni? – Néha. – Néha? – mosolyog Erik. – Igen – feleli Benjamin. – Hiszen egy este három-négy filmet is megnézel – mondja vidáman Erik. – És mi van abban? – Nem, semmi – feleli mosolyogva Erik. – Mi lenne? Csak eltűnődik az ember, hány filmet néznél meg naponta, ha tetszenének is a filmek. Ha szeretnéd a filmeket... – Hagyd abba! – Akkor talán két képernyőn néznéd őket, és folyton tekernél előre, hogy minél többet láss. Benjamin érzi, nem állja meg mosolygás nélkül, amikor apja ugratja. Hirtelen tompa durranás hallatszik, és világoskék csillag jelenik meg az égen, füstszínű sugarai lekonyulnak.
– Furcsa ilyenkor tűzijátékozni – mondja Benjamin. – Micsoda? – kérdezi az apja. – Nézd! – mutat előre Benjamin. Az égbolton egy füstcsillag függ. Valamilyen okból Benjamin szeme előtt Aida jelenik meg, gyomra összeszorul, melegség tölti el. Múlt pénteken némán összebújva ültek a kanapén Aida szűkös nappalijában, kint Sundbybergben. Az Elefánt című filmet nézték, miközben Aida öccse pokémon kártyákkal játszott a földön, és magában beszélt. Amikor Erik leparkolja az autót az iskola udvara előtt, Benjamin hirtelen meglátja Aidát. A kerítés túloldalán várja őt. Amint észreveszi Benjamint, int neki. Benjamin fogja a táskáját, és feszülten elköszön: – Szia, apa, köszönöm a fuvart. – Szeretlek – mondja Erik halkan. Benjamin bólint és elhúzódik. – Megnézzünk ma este egy filmet? – kérdezi Erik. – Nem tudom – feleli Benjamin leszegett tekintettel. – Az ott Aida? – kérdezi az apja. – Igen – válaszol Benjamin szinte hangtalanul. – Szeretném üdvözölni – mondja Erik, és kiszáll az autóból. – De minek? Együtt mennek oda Aidához. Benjamin alig mer ránézni, kisgyereknek érzi magát. Nem szabad, hogy Aida azt higgye, el akarja őt fogadtatni az apjával. Tesz rá, hogy az apja mit gondol és mit nem. Aida idegesnek tűnik, amikor közelednek felé. Tekintetét kapkodja Benjamin és Erik között. Mielőtt Benjamin még elő tudna állni valami magyarázattal, Erik kinyújtja a kezét, és köszönti Aidát: – Szia. Aida várakozóan kezet fog vele. Benjamin észreveszi, hogy apja megütközik a lány tetoválásán: horogkereszt van a
nyakán. Mellette egy kis Dávid-csillag látható. A szemhéját feketére festette, a haja két gyerekes copfban van összefogva, fekete bőrdzsekit és egy széles, feketés tüllszoknyát visel. – Erik vagyok, Benjamin apja – mondja Erik. – Aida. Aida hangja halovány, gyenge. Benjamin elpirul, idegesen Aidára, majd a földre néz. – Náci vagy? – kérdezi Erik. – Maga az? – kérdez vissza Aida. – Nem. – Én sem – mondja Aida, és futólag a szemébe néz. – Miért van egy... – Semmiért – vág a szavába. – Nem vagyok semmi, csak... Benjamin közbeszól, szíve keményen kalapál a mellkasában, kínosan érzi magát az apja miatt. – Pár éve bizonyos társaságba keveredett – mondja fennhangon. – De barmoknak találta őket, és... – Nem kell magyarázkodnod – vág közbe ingerülten Aida. Benjamin egy pillanatra elhallgat. – Csak... csak szerintem bátor dolog vállalni a tévedésünket – mondja aztán. – Igen, de az én értelmezésemben... – mondja Erik. – Az én értelmezésemben a belátás továbbra is fennálló hiányára vall, ha nem távolít... – Fejezd már be! – kiált Benjamin. – Semmit nem tudsz róla! Aida némán sarkon fordul és elmegy. Benjamin utána siet. – Ne haragudj! – lihegi. – Apa annyira kínos... – Na de nincs igaza? – kérdezi Aida. – Nincs – mondja halkan Benjamin. – De, szerintem igaza lehet – mondja Aida, halvány mosoly jelenik meg az arcán, és megfogja Benjamin kezét.
5 December nyolcadika, kedd délelőtt
AZ IGAZSÁGÜGYI orvostani osztálynak egy vörös téglaépület ad otthont a Retzius út 5. szám alatt, a Karolinska Intézet hatalmas területén. Minden irányból nagyobb épületkomplexumok veszik körül. Joona Linna megkerüli a bekerített házat, megáll, és a kocsit a vendégparkolóban hagyja. A főbejárat felé menet elhalad egy deres gyepszőnyeg és egy acél rakodórámpa mellett. Joona azon tűnődik, milyen furcsa, hogy a boncolás latin szava, az obdukció eredetileg azt jelenti, betakarni, elfedni, leplezni, holott épp az ellenkezője történik. Talán egyszerűen arról van szó, hogy tudat alatt a befejezést szeretnénk hangsúlyozni, amikor a testet visszazárják, és a belső szervek végre ismét elkerülnek szem elől. Miután bejelentkezik a recepciós lánynál, engedélyt kap, hogy bemenjen Nils Arvallhoz, az igazságügyi orvostan professzorához, akit mindenki csak Narválnak hív, mert mindig N. Arvallként írja alá a jelentéseit. Narvál szobájának modern a berendezése, tiszta, vakítóan fehér és matt szürke felületek váltogatják egymást. Fényűző és formatervezett. A néhány ülőalkalmatosság szálcsiszolt acélból készült, a bőrülések ridegen fehérlenek. Az íróasztal feletti fény egy nagy, lelógó üveglemezből árad. Narvál kezet fog Joonával, de nem áll fel hozzá. Fehér pólót visel az orvosi köpeny alatt, és fehér keretes pilótaszemüveget hord. Simára borotvált vékony arc, rövidre nyírt ősz haj, halvány ajak, hosszú, horgas orr. – Jó reggelt – mondja a fogai közt.
A falon egy kifakult fénykép lóg Narválról és pár kollégájáról: igazságügyi orvosok, vegyészek, genetikusok, fogászok. Mindenki fehér köpenyt visel, és vidámnak látszik. Egy padon heverő néhány sötét csontdarab körül gyülekeznek. A képaláírásból kiderül, hogy a lelet a Björkö szigetén lévő Birka vásártere melletti, kilencedik századi sírok feltárásából származik. – Megint egy újabb kép – mondja Joona. – Kénytelen vagyok fényképeket ragasztgatni a falra – mondja ingerülten Narvál. – A régi patológián egy tizennyolc négyzetméteres tabló volt. – Hűha – feleli Joona. – Peter Weiss festette. – Az író? Narvál bólint, és szemüvege az asztal feletti lámpa fényét tükrözi. – Igen, az egész intézetet megfestette a negyvenes években. Fél évig dolgozott rajta, úgy hallottam, hatszáz koronát kapott érte. Az apám a kórboncnokok között szerepel a képen, lábtól áll, Beril Falconer mellett. Narvál félrebillenti a fejét, és visszafordul a számítógép felé. – A tumbai gyilkosságok boncolási jegyzőkönyvét bogarászom – mondja tétován. – És? Narvál Joonára sandít: – Carlos reggel felhívott, és nem hagyott békén. Joona elmosolyodik: – Tudom – feleli. Narvál feljebb tolja a szemüvegét az orrán. – Mert állítólag fontos volt a halálok időpontja. – Igen, tudnunk kellett, milyen sorrendben... Narvál csücsörítve keresgél a gépben:
– Csak elsődleges álláspont volt, de ... – Az apa halt meg először? – Pontosan... csak a testhőmérsékletből indultam ki – mondja, és a monitorra mutat. – Erixon azt mondta, hogy a két helyiségben, az öltözőben és a sorházban ugyanolyan volt a hőmérséklet, s ennek alapján úgy ítéltem meg, hogy a férfi egy bő órával a két másik áldozat előtt halt meg. – És most másképp látod? Narvál megrázza a fejét, és nyögve feláll. – Porckorongsérv – mondja magyarázatképpen, majd kimegy az irodából, és elindul a folyosón. Joona Linna megy Narvál után, aki lassan sántikál a boncolási részleg felé. Elhaladnak egy sötét terem mellett, melyben egy körüljárható, rozsdamentes acél boncasztal áll. Olyan, mint egy mosogató, de négyszög alakú egységekből áll, és magasított perem fut rajta körbe. Bemennek egy hűvösebb helyiségbe, ahol a szakértők által vizsgált tetemeket 4 Celsiusfokon tartott ládákban őrzik. Narvál megáll, ellenőrzi a számot, kihúz egy nagy ládát, és látja, hogy üres. – Nincs itthon – mosolyog, és végigmegy a folyosón, aminek padlóját több ezer vékonyka keréknyom díszíti, kinyit egy újabb ajtót, és tartja Joona számára. Egy kivilágított, fehér csempés terembe lépnek, a falon nagy kézmosó. Víz csordogál egy aranysárga slagból, és eltűnik a lefolyóban a földön. A hosszú, nejlonnal letakart boncasztalon egy meztelen, sötét sebek százaival borított, színtelen holttest hever. – Katja Ek – állapítja meg Joona. A halott nő arcán meglepően békés kifejezés ül, a szája félig nyitva, tekintete nyugodt. Úgy fest, mint aki éppen valami szép zenét hallgat. Arckifejezése sehogyan sem fér össze a homlokán és az arcán húzódó hosszú vágással. Joona
végigpásztázza tekintetével Katja Ek testét, és észreveszi, hogy a nyaka körül már sejlik a vénák márványmintája. – Reméljük, ma délután sort tudunk keríteni a belső feltárásra is. – Úristen – sóhajt Joona. Nyílik a másik ajtó, és egy bizonytalan mosolyú fiatal férfi lép be. Több karika is van a szemöldökében, és feketére festett haja lófarokban verdesi az orvosi köpeny hátát. Narvál halvány mosollyal felemeli az egyik öklét rockerüdvözlésképpen, és a fiatalember azonnal viszonozza a köszöntést. – Ez itt Joona Linna az Országos Bűnüldözéstől – magyarázza Narvál. – Egyike azoknak, akik néha meglátogatnak minket. – Frippe – mondja a fiatalember, és kezet fog Joonával. – Az igazságügyi orvostanra szakosodik – magyarázza Narvál. Frippe felhúz egy pár gumikesztyűt, és Joona követi őt a boncasztalhoz, majd megérzi a nőt körüllengő hűvös, kellemetlen szagot. – Őt érte a legkevesebb brutalitás – mutat rá Narvál. –A számos vágás és szúrt seb dacára. Együtt nézik a halott asszonyt. Egész testét kisebb-nagyobb sebek borítják. – Azonkívül a másik két áldozattal ellentétben őt se nem csonkították, se nem darabolták – teszi hozzá. – A halál közvetlen oka nem a hasi szúrás, hanem ez itt, ami a CT szerint egyenesen a szívet érte. – De a vérzés kicsit nehezen kivehető a képeken – magyarázza Frippe. – Természetesen ellenőrizzük, amikor felnyitjuk – mondja Narvál Joonának. – Ellenállt – mondja Joona.
– Szerintem eleinte aktívan szembeszegült – válaszolja Narvál. – A tenyerén lévő sérülések alapján. De aztán csak védekezni próbált, és menekülni. A fiatal orvos ránéz Narválra. – Nézd meg a sebeket a karok feszítő oldalán! – mondja Narvál. – Védekezés közben szerezte őket – motyogja Joona. – Pontosan. Joona előrehajol, és megvizsgálja a nő nyitott szemében látszódó barnássárga foltokat. – A halálfoltokat nézed? – Igen... – Csak pár órával a halál beállta után jelennek meg, olykor több napba is beletelik – mondja Narvál. – Végül teljesen befeketednek. Az egész attól van, hogy a szemben lévő nyomás csökken. Narvál reflexkalapácsot vesz le egy polcról, és felszólítja Frippét, hogy ellenőrizze, megvan-e még az idiomuscularis domb. A fiatal orvos rávág a nő bicepszének a közepére, és ujjával kitapogatja az izmot, van-e összehúzódás. – Most már minimális – mondja Joonának. – Általában tizenhárom óra alatt szűnik meg – magyarázza Narvál. – A holtak nem teljes mértékben holtak – mondja Joona, és kirázza a hideg, ugyanis sejteni vél valami kísérteties mozgást Katja Ek petyhüdt karjában. – Mortui vivos docent, azaz a holtak tanítják az élőket – feleli Narvál, és mosolyog maga elé, miközben Frippével hasra fordítják a nőt. Rámutat az elmosódott vörösesbarna foltokra a fenekén és a derekán, a lapockáján és a karján: – A hullafoltok halványak, ha az áldozat sok vért veszít. – Világos – mondja Joona.
– A vérnek súlya van, és amikor az ember meghal, megszűnik a belső nyomás – magyarázza Frippének. – Lehet, hogy ez magától értődő, de a vér lefelé folyik, és egész egyszerűen összegyűlik a legalacsonyabban lévő testrészekben, és többnyire a támasszal érintkező felületeken látszik. Hüvelykujját rászorítja az áldozat jobb vádliján lévő foltra, míg az csaknem eltűnik. – Na, látod... rányomok, és eltűnik, még egy nappal a halál beállta után is. – De mintha a csípőjén és a mellén is láttam volna foltokat – mondja habozva Joona. – Bravó – mondja Narvál, és kissé meglepett mosollyal néz rá. – Nem hittem volna, hogy észreveszed őket. – Azaz már holtan a hasán feküdt, aztán megfordították – mondja Joona a finnre jellemző feszességgel a hangjában. – Úgy tippelem, két órát fekhetett hason. – Vagyis a tettes két órán át ott maradt – mereng Joona. – De az is lehet, hogy ő maga vagy valaki más visszament a gyilkosság helyszínére, és megfordította az asszonyt. Narvál vállat von: – Még messze nem végeztem a kiértékeléssel. – Kérdezhetek valamit? Feltűnt, hogy az egyik hasi seb olyan, mint egy császármetszés... – Császármetszés – mosolyog Narvál. – Miért is ne? Megnézzük? A két orvos visszafordítja a testet. – Erre gondolsz? Narvál egy nagy vágásra mutat, ami a köldöknél kezdődik, és tizenöt centi hosszan húzódik lefelé. – Igen – feleli Joona. – Még nem volt alkalmam minden sérülést megvizsgálni. – Vulnera incisa scissa – mondja Frippe.
– Igen, úgy fest, mint egy vágott seb – mondja Narvál. – És nem szúrt seb – teszi hozzá Joona. – Ha figyelembe vesszük a szabályos vonalát és azt, hogy a környező bőrfelület sértetlen... Narvál benyúl ujjával a sebbe, és Frippe előrehajol, hogy jobban lásson. – Igen... a sebfalak – folytatja Narvál. – Nem különösebben áztatta át őket a vér, de... Hirtelen elhallgat. – Mi az? – kérdezi Joona. Narvál csodálkozó tekintettel néz rá. – Ezt a vágást a halál beállta után csinálták – mondja. Lehúzza a kesztyűt. – Meg kell néznem a CT-t – mondja idegesen, majd ellépdel az ajtónál lévő asztalig, és elindítja a számítógépet. A gombokat nyomkodva halad a háromdimenziós képek között, megtorpan, tovább megy, szöget vált. – A seb mintha a méhet érné – suttogja. – Mintha a régi hegeket követné. – Régieket? Hogy érted? – kérdezi Joona. – Nem láttad? – mosolyog Narvál, és visszafordul a tetem felé. – Akut császármetszés. A függőleges sebre mutat. Joona közelebbről megnézi, és látja, hogy az egyik sebszél mentén vékony cérnaszálként régi hegek világos rózsaszín hálója fut végig, ami egy régen begyógyult császárseb után maradt. – De most, ugye nem volt terhes? – kérdezi Joona. – Nem – nevet Narvál, és feljebb tolja a szemüvegét az orrán. – Sebészi képesítésű gyilkossal van dolgunk? – kérdezi Joona. Narvál megrázza a fejét, és Joona arra gondol, hogy valaki eszement módon, hihetetlenül brutális módon végzett Katja
Ekkel. Két órával később visszament, a hátára fordította, és felnyitotta a régi császármetszés helyét. – Nézzétek meg, van-e hasonló a többi holttesten. – Vegyük ezt előre? – kérdezi Narvál. – Igen... szerintem igen – feleli Joona. – Tétováztál... – Nem. – Csak szeretnéd, ha mindent előre vennénk. – Nagyjából – mosolyog Joona, és kimegy a helyiségből. Amikor beül az autóba a parkolóban, dideregni kezd. Beindítja a motort, kigördül a Retzius útra, feltekeri a fűtést a kocsiban, és tárcsázza Jens Svanehjälm főügyész számát. – Svanehjälm – hallja a felügyelő. – Itt Joona Linna. – Jó reggelt... Épp az imént beszéltem Carlosszal. Mondta, hogy jelentkezni fog. – Nem könnyű megállapítani, mivel van itt dolgunk – mondja Joona. – Éppen vezet? – Az imént végeztem az igazságügyi orvostanon, és gondoltam, beugrom a kórházba, tényleg beszélnem kéne a túlélő áldozattal. – Carlos elmagyarázta a helyzetet – mondja Jens. – Nincs sok időnk. Beindította a profilkészítőket? – Most nem elég elkövetői profilt készíteni – feleli Joona. – Tudom, én is így ítélem meg. Ha esélyt akarunk adni magunknak, hogy megvédjük a nagylányt, beszélnünk kell a fiúval, ez van, és kész. Joona egyszer csak megpillant egy teljesen hangtalanul felrobbanó tűzijáték rakétát – világoskék csillag a távolban Stockholm háztetői felett.
– Felvettem a kapcsolatot... – folytatja Joona, és megköszörüli a torkát. – Felvettem a kapcsolatot Susanne Granattal a szociális szolgálatnál, és arra gondoltam, hogy magammal viszem Erik Maria Bark pszichiátert, a sokkos és traumás betegségek szakértőjét. – Teljesen rendben van – mondja megnyugtatóan Jens. – Akkor egyenesen az idegsebészetre megyek. – Egyetértek.
6 December nyolcadika, éjjel
SIMONE valamiért már az előtt felébred, hogy megszólalna Erik éjjeliszekrényén a telefon leghalkabbra állított csörgése. Erik lufikról és szerpentinekről motyog valamit, felveszi a telefont, és kisiet a hálóból. Becsukja az ajtót, mielőtt beleszólna a készülékbe. A Simonéhoz az ajtón keresztül beszűrődő hang érzékeny, mármár gyengéd. Kis idő elteltével Erik beoson a hálóba, és Simone megkérdezi, ki volt az. – Egy rendőr... rendőrfelügyelő, nem értettem a nevét – feleli Erik, majd közli, hogy be kell mennie a kórházba. Simone ránéz a vekkerre, és lehunyja a szemét. – Aludj csak, Monus – suttogja Erik, és kimegy a szobából. A hálóing megcsavarodott Simone testén, és ráfeszül a bal mellére. Megigazítja, oldalára fordul, majd mozdulatlanul fekve az ágyban Erik mocorgását hallgatja. A férfi felöltözik, keresgél valamit a ruhásszekrényben, cipőkanállal bújik a cipőjébe, elhagyja a lakást, és bezárja maga mögött az ajtót. Simone kis idő múlva hallja, ahogy az utcára nyíló kapu becsukódik a férje mögött. Fekszik az ágyban, sokáig próbál visszaaludni, de hiába. Szerinte Erik hangja nem olyan volt, mint amikor rendőrrel beszél az ember, túl fesztelenül csengett. Bár lehet, hogy csak fáradt volt. Felkel, pisil, iszik egy kis joghurtot, aztán visszafekszik. Eszébe jutnak a tíz éve történt dolgok, és nem tud elaludni. Fekszik egy félórát, felül, felkapcsolja az ágy melletti lámpát, fogja a telefont, ránéz a kijelzőre, és megkeresi a legutóbb
fogadott hívást. Tudja, hogy le kéne kapcsolnia a lámpát, alvásra lenne szüksége, mégis hívja a kijelzett számot. Háromszor kicsöng. Valaki felveszi, és Simone női nevetést hall egy kicsit távolabb a telefontól. – Erik, hagyd már abba! – mondja a nő jókedvűen, aztán beleszól: – Tessék, Daniella. Halló? Simone hallja, ahogy a nő vár egy kicsit, majd fáradt, kérdő hangsúllyal azt mondja, „aloha” és véget vet a társalgásnak. Simone csak ül, kezében a telefonnal. Próbálja megérteni, miért mondta Erik, hogy egy rendőr telefonált. Legalább rendőrnőt mondott volna. Szeretne hihető magyarázatot találni, de nem tud gátat vetni gondolatainak, visszatérnek ahhoz a tíz évvel ezelőtti naphoz, amikor rájött, hogy Erik csalja őt, és a szemébe hazudik. Erik történetesen ugyanazon a napon fogadta meg, hogy soha többé nem hipnotizál. Simone emlékszik, hogy aznap kivételesen nem ment be az újonnan nyílt galériájába, talán Benjamin nem ment iskolába, talán csak kivett egy nap szabadságot, mindenesetre ezen a napon a järfällai sorházuk világos színű konyhaasztalánál ülve nézte át a postát, amikor meglátott egy Eriknek címzett világoskék borítékot. A feladó helyén csupán egy keresztnév állt: Maja. Vannak pillanatok, amikor az ember testének minden atomja tudja, hogy valami nincs rendjén. Talán azt követően kezdett így félni a hűtlenségtől, hogy tanúja volt apja megcsalatásának. Hiába dolgozott rendőrként nyugdíjas koráig, hiába kapott még kitüntetést is kiváló nyomozói munkájáért, több évébe telt, mire ráébredt felesége egyre leplezetlenebb hűtlenségére. Simone emlékszik, hogy elbújt a rettenetes veszekedés estéjén, ami azzal zárult, hogy anyja elhagyta a családot. A férfi, akivel az elmúlt években viszonyt folytatott, a
szomszédban lakott, alkoholista rokkantnyugdíjas volt, aki valamikor régen játszott pár táncdallemezen. Anyja egy fuengirolai lakásba költözött vele a spanyol Costa del Solon. Simone és az apja élték tovább az életüket, összeszorították a fogukat, és megállapították, hogy úgyis mindig csak ketten voltak ebben a családban. Simone felnőtt, és örökölte anyja szeplős bőrét és rézvörös, fürtös haját. De anyjával ellentétben Simonénak nevető szája volt. Ezt egyszer Erik mondta, és tetszett neki a megfogalmazás. Fiatalkorában Simone művész szeretett volna lenni, de letett róla, nem volt hozzá igazán mersze. Az apja, Kennet rábeszélte, hogy találjon ki valami rendes, kockázatmentes munkát. Kompromisszum született. Művészettörténetet kezdett tanulni, meglepően jól érezte magát diáktársai között, és számos dolgozatot írt Ola Billgren svéd festőművészről. Egy egyetemi bulin ismerkedett meg Erikkel. Erik odament hozzá gratulálni, azt hitte, ő tette le a doktorit. Amikor kiderült a tévedése, elpirult, elnézést kért, és sarkon akart fordulni. De valamiért, nemcsak azért, mert magas és jóképű volt, hanem a visszafogott modora miatt is, Simone beszédbe elegyedett vele. Társalgásuk egyből érdekes és szórakoztató volt, és csak gördült előre a maga útján. Már másnap találkoztak, és elmentek moziba megnézni Ingmar Bergman Fanny és Alexanderét. Simone már nyolc éve Erik felesége volt, amikor reszkető ujjakkal feltépte a borítékot, amit „Maja” adott fel. Tíz fénykép potyogott ki a konyhaasztalra a sorház konyhájában. A képeket nem profi fotós készítette. Homályos közeli felvételek női mellről, szájról, meztelen nyakról, világoszöld bugyiról és fekete, bodros hajról. Az egyik képen Erik is szerepelt. Meglepett és boldog arcot vágott. Maja aranyos, markáns szemöldökű, igen fiatal lánynak tűnt. Nagy, komoly szája volt. Egy szál bugyiban feküdt egy keskeny ágyon,
fekete hajtincsei szétterültek dús, fehér keblén. Boldognak látszott, a szeme alatt pír színezte arcát. Nehezen idézi fel, mit érzett a felfedezés pillanatában. Már régóta csak bánat van benne, és az üresség furcsa érzése a hasában, no meg a vágy, hogy megszabaduljon a fájó emlékektől. De emlékszik, hogy először meglepetést érzett. Bambán, szájtátva elképedt, amiért ennyire átverte valaki, akiben tökéletesen megbízott. Aztán jött a szégyen, és követte a megalázottság, a fortyogó düh és a magány elkeseredett érzése. Simone az ágyban fekszik, fejében egymást kergetik a gondolatok, és fájdalmas irányokba kalandoznak el. A város lassacskán kivilágosodik. Pár perccel az előtt alszik vissza, hogy Erik megjönne a Karolinska kórházból. Erik megpróbál zajtalanul mozogni, de amikor leül az ágyra, Simone felébred. Erik azt mondja, letusol. Simone látja rajta, hogy megint bevett egy csomó gyógyszert. Kalapáló szívvel kérdezi a rendőr nevét, aki éjjel telefonált, de Erik nem felel, és Simone rájön, hogy beszélgetés közben elaludt. Ekkor Simone elmondja, hogy visszahívta a számot, és nem rendőr vette fel, hanem egy Daniella nevű vihogó nő. Erik nem képes ébren maradni, megint visszaalszik. Simone erre üvöltözni kezd vele, követeli, hogy mondjon el mindent, és megvádolja, hogy mindent tönkretett, pedig már éppen megint kezdett bízni benne. Ül az ágyon, és nézi a férjét. Mintha Erik nem értené, miért ilyen zaklatott. Simone úgy érzi, nem tud elviselni több hazugságot. Kimondja a szavakat, melyeket fejben már sokszor kimondott, s melyeket ennek ellenére távolinak, fájdalmasnak, szerencsétlennek érez. – Talán az lesz a legjobb, ha szétköltözünk. Simone párnájával és takarójával kimegy a hálószobából, hallja, ahogy az ágy megnyikordul a háta mögött, és reméli,
hogy Erik utánamegy, megvigasztalja, és elmondja, mi történt. De Erik marad az ágyban, Simone meg bezárkózik a vendégszobába, hosszan sír, végül kifújja az orrát. Lefekszik a kanapéra, próbál elaludni, de rájön, hogy képtelen lenne reggel szembenézni a családjával. Bemegy a fürdőszobába, megmossa az arcát, a fogát, kifesti magát, felöltözik, benéz Benjaminhoz, látja, hogy még alszik, hagy neki egy cetlit az asztalon, majd elhagyja a lakást, és keres egy helyet, ahol megreggelizhet, mielőtt bemegy a galériába. Hosszasan üldögél és olvasgat az üvegfalú kávézóban, a Kungsträdgärd parkban, és nagy nehezen megeszik egy kis szendvicset a kávéja mellé. Az ablakon át látja, hogy tucatnyi ember valami eseményt készít elő. Rózsaszínű sátrak állnak a nagyszínpad előtt. Kordont állítanak egy kis kilövőállás köré. Hirtelen valami balul üt ki. Szikrák pattannak, és egy tűzijáték rakéta a levegőbe repül. A férfiak bukdácsolva hátrálnak, és veszekednek egymással. A rakéta áttetsző kék fényt szórva robban fel a világos égbolt előtt, és a durranás visszhangzik a homlokzatok között.
7 December nyolcadika, kedd délelőtt
KÉT széteső ember szürke magzatot szorít magához. Sim Shulman, a művész okkert, hematitot, magnéziumoxidot és szenet kevert össze állati zsiradékkal, majd a festékeket nagy kőlapokon kente szét. Lágy, szeretetteljes vonalvezetéssel. Shulman ecset helyett elszenesedett hegyű pálcát használt. A technikát a tizenötezer éves francia és spanyol magdaléni kultúrából merítette, ekkor érte el csúcsát a csörtető bölényeket, játszadozó szarvasokat és táncoló madarakat ábrázoló barlangfestészet. Sim Shulman állatok helyett embereket rajzolt: meleg, lebegő, és egymást szinte véletlenszerűen átfedő embereket. Amikor Simone először látta a munkáit, azonnal külön kiállítást ajánlott neki a galériájában. Shulman sűrű, fekete haját általában lófarokban hordta. Sötét, erőteljes arcvonásai iraki-svéd származásáról árulkodtak. Tenstában nőtt fel, ahol egyedülálló anyja, Anita eladóként dolgozott az ICA-ban. Tizenkét éves korában tagja volt egy gyerekekből álló bűnbandának, küzdősportokat tanultak, és magányos fiatalokat raboltak ki pénzért és cigarettáért. Egy reggel Simre egy leparkolt autó hátsó ülésén találtak rá. A szipózástól elvesztette az eszméletét, testhőmérséklete lezuhant, és mire végre Tenstába ért vele a mentő, már a szíve sem vert. Sim Shulman életben maradt, és részt kellett vennie egy fiatalok számára indított rehabilitációs programban. Be kellett fejezniük az általános iskolát, ugyanakkor meg kellett tanulniuk valamilyen kézműves mesterséget. Sim azt mondta,
művész szeretne lenni, bár valójában nem tudta, ez mit jelent. A szociális szolgálat beindított egy széles körű együttműködést a Művésziskolával és Keve Lindberg svéd művésszel. Sim Shulman elmesélte Simonénak, mit érzett, amikor első alkalommal lépett Keve Lindberg műhelyébe. A nagy, világos helyiségben terpentin és olajfesték szaga terjengett. A gigászi vásznakról tátott szájú, rikítóan színezett arcok bámultak le rá. Bő egy évvel később felvették őt a Művészakadémiára – mint minden idők legfiatalabb hallgatóját. Csak tizenhat éves volt. – Nem, egészen alacsonyra kell tennünk a kőfestményeket – mondja Simone Ylvának, az asszisztensének a galériában. – A fényképész használhatna közvetett megvilágítást. Jól fog mutatni a katalógusban. Egyszerűen letehetnénk őket a földre, nekidöntjük a falnak, és a fényt... – Jaj, jaj, megint itt a cukorfalat – vág a szavába Ylva. Simone megfordul, és látja, hogy egy férfi rángatja az ajtót. Simone azonnal felismeri. Egy Norén nevű művész, aki úgy véli, hogy a galéria rendezhetne egy külön kiállítást a vízfestményei számára. Kopog, és ingerülten bekiabál valamit az üvegen át, majd rájön, hogy az ajtó befelé nyílik. Az alacsony, mokány férfi belép, körülnéz, majd odamegy hozzájuk. Ylva arrébb lép, mond valamit a telefonról, és eltűnik az irodában. – Nagyon kell pisilni a hölgyeknek – vigyorog Norén. – Nincs itt egy férfi, akivel beszélhetnék? – Miről lenne szó? – kérdezi Simone kimérten. A férfi Shulman egyik képe felé biccent. – Ez itt művészet akar lenni? – Igen – feleli Simone. – Finom kis nők maguk – mondja a férfi megvetően. – Nem tudnak betelni a faszokkal meg a pinákkal. Ugye? Nem erről van itt szó?
– Szeretném, ha most távozna – mondja Simone. – Csak nem azt akarja mondani nekem... – Tűnjön innen! – vág közbe Simone. – Mifene – mondja Norén, kimegy a galériából, az ajtón túl hátrafordul, kiált valamit, és megragadja az ágyékát. Az asszisztens előbújik az irodából, arcán halovány mosoly. – Bocsánat, amiért leléceltem, annyira megijesztett a legutóbb – mondja. – Az ember nézzen ki úgy, mint Shulman, nem igaz? – Simone mosolyogva a művész nagy önarcképére mutat, amelyen a feje fölé kardot emelő Shulman fekete ninja ruhában pózol. Nevetnek és elhatározzák, hogy vesznek két kosztümöt, ám ekkor Simone táskájában döngicsélni kezd a telefon. – Simone Bark galériája – mondja. – Siv Sturesson vagyok, az iskola tanárijából beszélek – mondja egy idősebb nő a vonal másik végén. – Igen? – mondja Simone tétován. – Jó napot. – Azért telefonálok, hogy megkérdezzem, mi van Benjaminnal. – Benjaminnal? – Nem jött ma iskolába – magyarázza a nő –, és nem jelentett beteget sem. Ilyenkor mindig felvesszük a kapcsolatot a szülőkkel. – Tudja, mit? – mondja Simone –, hazacsörgök és kiderítem. Ma reggel még Benjamin és Erik is otthon volt, amikor eljöttem. Visszaszólok. Kinyomja a telefont, és azonnal hívja az otthoni számot. Nem jellemző Benjaminra, hogy elalszik, vagy fittyet hány a szabályokra. Erikkel már éppen azért nyugtalankodtak, hogy a fiuk talán túlságosan is rendszerető. Az otthoni számon senki nem veszi fel. Pedig Erik ma elvileg pihen délelőtt. Újabb aggodalom lesz rajta úrrá, majd
arra gondol, hogy a férje alighanem nyitott szájjal horkol az altatók hatása alatt, Benjamin pedig üvölteti a zenét. Megpróbálja Benjamin telefonját. Nem veszi fel. Rámond egy gyors üzenetet, majd Erik mobilját hívja, de persze ki van kapcsolva. – Ylva – kiált asszisztensének –, haza kell ugranom, mindjárt jövök. Az asszisztens vastag mappával a kezében kikukucskál az irodából, és mosolyogva utána kiált: – Puszi. De Simone túl feszült a tréfálkozáshoz. Fogja a táskáját, vállára dobja a kabátját, és futva indul a metró felé. * Az üres otthonok ajtaja előtti csend más, mint a többi. Simone már akkor tudja, hogy nincs bent senki, amikor bedugja a kulcsot a zárba. A korcsolya a földön hever, de Benjamin hátizsákja, cipője és kabátja eltűnt, akárcsak Erik felsőruházata. A pumás orvosságos táska a fiú szobájában hever. Simone arra gondol, ez remélhetőleg azt jelenti, hogy Erik beadta Benjaminnak a gyógyszerét. Leül a székre, kezébe temeti arcát, és megpróbálja elhessegetni a rémisztő gondolatokat. Mégis megjelenik lelki szemei előtt, ahogy Benjamin ereiben vérrög keletkezik a gyógyszer miatt, ahogy Erik segítségért kiált, és ahogy fut le hosszú lépcsősorokon fiával a karjában. Simone képtelen nem nyugtalankodni. Már sokszor látta maga előtt, ahogy Benjamint arcon találja egy kosárlabda a szünetben, vagy ahogy egyszer csak megindul a fejében egy spontán vérzés: egy sötét gyöngyszem az agyban, ami csillagként terjed, és kanyarogva fut szét minden irányba.
Szinte kibírhatatlan szégyent érez, ha eszébe jut, amikor kijött a sodrából, mert Benjamin nem akart járni. Kétévesen még mindig mindenhova mászott. Nem tudták, hogy vérzékeny, és a vérerek elpattannak az ízületeiben, amikor feláll. Simone letorkolta, amikor sírt. Azt mondta neki, olyan, mint egy kisbaba, amikor mászik. Benjamin megpróbált járni, tett pár lépést, de a rettenetes fájdalom visszakényszerítette a földre. Miután Benjamint von Willebrand-kórral diagnosztizálták, Erik volt az, aki kezelte a betegséget, s nem ő. Erik hajlítgatta óvatosan Benjamin ízületeit oda-vissza az éjszakai mozdulatlanság után, hogy csökkentse a belső vérzés esélyét. Erik adta be a szakértelmet igénylő injekciókat, mivel a művelet során a tűnek semmiképpen nem szabad az izomzatba hatolni, óvatosan és lassan kell a gyógyszert a bőrfelület alá fecskendezni. Ez a technika messze nagyobb fájdalmat okozott a szokásos injekcióknál. Az első pár évben Benjamin arcát apja hasába temette, és némán sírt, amikor a tű behatolt. Mostanában oda sem néz, csak reggelizés közben kinyújtja a karját Erik felé, aki fertőtlenít, beadja az injekciót, és leragasztja a helyét. A gyári készítményt, ami elvileg elősegíti Benjamin vérének alvadását, Haematénak hívták. Akár egy görög bosszúistennő, gondolta Simone. Rémes, kellemetlen gyógyszer volt, amit fagyasztva szárított, sárga szemcsés por formájában szállítottak, és beadás előtt fel kellett oldani, elkeverni, felmelegíteni és kiporciózni. A Haemate jelentősen megnövelte a vérrögképződés kockázatát, és folyton reménykedtek, hogy a gyártók majd előállnak valami jobb készítménnyel. De a Haemate mellé kapott nagy adag dezmopresszinnel és a nyálkahártya vérzését gátló cyklokapronos orrspray-jel Benjamin viszonylag biztonságban volt.
Simone még mindig jól emlékszik arra, amikor megkapták a kis laminált segélyhívó kártyát a malmöi Alvadási Központtól, rajta a Benjamin születésnapján készült fotóval. A nevető négyéves gyerek képe felett a következő szöveg volt olvasható: von Willebrand-kóros vagyok, ha bármi történne velem, hívják azonnal az Alvadási Központot: 040-33 10 10. Simone körülnéz Benjamin szobájában, és arra gondol, kicsit elszomorította, amikor fia levette a Harry Potter posztert a falról, és majdnem minden játékszerét bedobozolva elrakta a tárolóba. Nagyon sürgősen fel akart nőni, amikor Aidával megismerkedett. Simone megtorpan, és eszébe jut, talán most is éppen Aidával van. Benjamin csak tizennégy éves, Aida tizenhét. Benjamin azt mondja, haverok, de egyértelmű, hogy járnak. Simone eltűnődik, vajon el merte-e egyáltalán árulni, hogy vérzékeny. Tudja az a lány, hogy a legkisebb ütés is halálos lehet, ha nem kapja meg rendben a gyógyszerét? Amióta Benjamin megismerkedett Aidával, a mobilja egyfolytában a nyakában lóg egy fekete halálfejes szalagon. Késő éjszakáig üzeneteket írogatnak egymásnak, és Benjaminnak még akkor is nyakában van a telefon, amikor reggel ébresztik őt. Simone óvatosan keresgél a papírok és újságok között Benjamin íróasztalán, kinyit egy dobozt, felemel egy, a II. világháborúról szóló könyvet, és alatta talál egy cetlit. Rajta fekete rúzslenyomat és egy telefonszám. Kisiet a konyhába, beüti a számot, vár, miközben kicsöng, és bedob egy kellemetlen szagú szivacstörlőt a szemetes zacskóba, amikor valaki hirtelen felveszi. Erőtlen, reszelős hang, nehéz légzés.
– Jó napot – mondja Simone. – Elnézést, ha alkalmatlan időpontban telefonálok. Simone Bark vagyok, Benjamin anyja. Csak érdeklődnék... A hang, ami mintha egy nőhöz tartozna, azt sziszegi, hogy semmiféle Benjamint nem ismer, és biztosan rossz számot tárcsázott. – Várjon, legyen kedves – mondja Simone, és igyekszik nyugodt hatást kelteni. – Aida és a fiam szoktak együtt eljárni ide-oda, és azt kérdezném, tudja-e esetleg, hol lehetnek, ugyanis el kell érnem Benjamint. – Ten... ten... – Nem hallom. Elnézését kérem, de nem hallom jól, amit mond. – Ten... sta. – Tensta? Aida Tenstában van? – Igen, az az átkozott... tetoválás. Simone mintha egy lélegeztetőgép lassú működését hallaná a háttérben, egy szabályos, sziszegő hangot. – Mit akart mondani? – kérdi kérlelő hangon. A nő mordul valamit, majd leteszi a telefont. Simone csak nézi a készüléket, fontolgatja, hogy visszahívja a nőt, aztán hirtelen megérti, mit mondott: valami tetoválásról beszélt Tenstában. Azonnal hívja a tudakozót, és megkapja egy tetováló szalon címét Tensta bevásárlóközpontjában. Simone hátán a hideg futkos, ahogy elképzeli, amint Benjamint éppen ráveszik egy tetoválásra, és csak csorog ki a vére, nem tud megalvadni.
8 December nyolcadika, kedd délelőtt
MIUTÁN ERIK otthagyta Benjamint az iskolában, a kórház folyosóján lépdelve az jár a fejében, mekkora ostobaság volt megjegyzést tenni a tetoválásra Aida nyakán. Csak önelégült és kukacoskodó színben tűnt fel a szemükben. Két egyenruhás rendőr engedi be a részlegre. Joona Linna már ott várakozik Josef Ek szobája előtt. Amikor megpillantja Eriket, kisgyerek módján integet neki, kinyitja, majd ökölbe szorítja a kezét. Erik megáll a felügyelő mellett, és az ajtó üvegén át bepillant a betegre. Egy csaknem fekete vérrel teli tasak lóg fölötte. Tovább stabilizálódott az állapota, de bármikor elkezdhet újra vérezni a mája. Hanyatt fekszik az ágyban, száját összeszorítja, a hasa gyorsan süllyed és emelkedik, ujjai időnként megrándulnak. Új katétert helyeznek a másik karjának hajlatába. A nővér morfiuminfúziót készít elő. Az infúziós sebességet már csökkentették valamelyest. – Igazam volt abban, hogy a tettes a sportpályán járt először – mondja Joona. – Először az apával, Anders Ekkel végzett, csak utána ment a házhoz, és ölte meg Lisát, a kislányt, majd a fiút, legalábbis azt hitte, és végül az anyát, Katját. – A patológia megerősítette mindezt? – Igen – feleli Joona. – Értem. – Ha tehát a tettesnek az a célja, hogy kiirtson egy egész családot, akkor már csak a nagylány, Evelyn marad.
– Hacsak nem tudta meg időközben, hogy a fiú még él – mondja Erik. – Így van, de őt meg tudjuk védeni. – Igen. – Meg kell találnunk a tettest, mielőtt túl késő lesz – mondja Joona. – Hallanom kell, mit tud a fiú. – Én meg kénytelen vagyok a beteg érdekét szem előtt tartani. – Talán az az érdeke, hogy ne veszítse el a nővérét is. – Erre én is gondoltam, természetesen még egyszer megvizsgálom a beteget – mondja Erik. – De valójában már most biztosra veszem, hogy túlságosan korai lenne. – Rendben – feleli Joona. Daniella érkezik sietős léptekkel, vékony, vörös kabátban, azt mondja, rohannia kell, és átad egy megkezdett naplót. – Szerintem a beteg hamarosan, pár órán belül fel fog annyira ébredni, hogy beszélni lehessen vele – magyarázza Erik Joonának. – De ezt követően... értse meg, hosszú terápiás folyamat elé nézünk. Egy kihallgatás annyira leronthatja a fiú állapotát, hogy... – Erik, nem számít már a véleményünk – vág közbe Daniella. – Az ügyész már meghozta a döntést, hogy rendkívüli körülmények állnak fenn. Erik megfordul, és kérdően néz Joonára. – Azaz nincs szüksége a jóváhagyásunkra? – kérdezi. – Nincs – feleli Joona. – Akkor mire vár? – Úgy vélem, Josef már így is többet szenvedett a kelleténél – feleli Joona. – Nem akarom olyasminek kitenni, ami árthat neki, ugyanakkor meg kell találnom a nővérét, mielőtt a gyilkos megelőz. És a fiú feltehetően látta az elkövető arcát. Ha nem segít nekem kihallgatni, akkor a szokványos
módszerhez folyamodom, de természetesen szívesebben alkalmaznám a legjobb módot. – Ami mi lenne? – kérdezi Erik. – Hipnózis – feleli Joona. Erik ránéz, majd lassan azt mondja: – Engedélyem sincs a hipnózisra. – Beszéltem már Annikával – mondja Daniella. – És mit mondott? – kérdezi Erik, és nem állja meg mosolygás nélkül. – Nyilván senkinek nincs ínyére meghozni a döntést, és engedélyezni egy válságos állapotú, ráadásul kiskorú beteg hipnózisát, de mivel én vagyok a kezelőorvosa, átadta nekem a döntés jogát. – Tényleg szeretném, ha kimaradhatnék ebből – mondja Erik. – Miért? – kérdezi Joona. – Nem akarok erről beszélni, de megfogadtam, hogy nem hipnotizálok többet, és ezt a döntésemet még mindig helyesnek érzem. – A jelen esetben is helyes? – kérdezi Joona. – Komolyan mondom, fogalmam sincs. – Tégy kivételt! – mondja Daniella. – Szóval hipnózis – sóhajt Erik. – Szeretném, ha megpróbálnád, amint úgy ítéled meg, hogy a beteg a legcsekélyebb mértékben is hipnotizálható – mondja Daniella. – Örülnék, ha te is ott lennél – jelenti ki Erik. – Azzal a feltétellel engedélyeztem a hipnózist – magyarázza Daniella –, hogy ezzel egyúttal átvállalod a beteg iránti felelősséget. – Azaz magamra maradok? Daniella fáradtan ránéz:
– Egész éjjel dolgoztam – mondja –, megígértem, hogy elviszem Tindrát iskolába, este szívesen felveszem a kesztyűt, de most tényleg haza kell mennem aludni. Erik követi őt tekintetével végig a folyosón. A vörös kabát szárnya csattogva repked a háta mögött. Joona bepillant a betegre. Erik kimegy a mosdóba, bezárja az ajtót, arcot mos, kihúz pár nem fehérített papírtörölközőt, megtörli a homlokát és az arcát. Fogja a telefonját, felhívja Simonét, de nem éri el. Megpróbálja az otthoni számot, hallgatja a kicsöngést, majd az üzenetrögzítő bejelentkezését. Amikor a sípszó jelzi a felvétel elejét, már nem tudja, mit mondjon: – Monus... hallgass meg, nem tudom, mit hiszel, de semmi nem történt, talán nem is érdekel, de ígérem, megtalálom a módját, hogy bebizonyítsam... Erik elhallgat, tudja, hogy szavainak már nincs semmi súlya. Tíz éve egyszer hazudott neki, és azóta sehogy sem tudja bebizonyítani a szerelmét, legalábbis nem eléggé, nem úgy, hogy Simone megint megbízzon benne. Leteszi a telefont, és kimegy a mosdóból, odalép az üvegezett ajtóhoz, amin a felügyelő befelé bámul. – Tulajdonképpen mi a hipnózis? – kérdezi kis idő elteltével a felügyelő. – Csupán egy módosult tudatállapotról van szó, hasonlatos a szuggesztióhoz és a meditációhoz – feleli Erik. – Oké – mondja elnyújtva Joona. – Amikor azt mondja, hipnózis, valójában a heterohipnózisra gondol, mely során egy személy egy másik személyt hipnotizál valamilyen cél érdekében... – Mint például? – Bizonyos hallucinációk előidézése. – Az mi? – A legtipikusabb, hogy az ember meggátolja a fájdalom tudatos észlelését.
– De a fájdalom attól még megmarad. – Az a fájdalom definícióján múlik – válaszolja Erik. – A beteg természetesen fiziológiai reakciókkal válaszol a fájdalmas ingerekre, de nem él meg fájdalmat, klinikai hipnózisban még műteni is lehet. Joona feljegyez valamit a noteszába. – Tisztán neurofiziológiai értelemben – folytatja Erik – az agy speciális módon működik hipnózisban. Hirtelen aktiválódnak az agy olyan részei, melyeket ritkán használunk. Hiszen egy hipnotizált ember igen mély nyugalomban van, úgy tűnik, mintha aludna, de ha közben készítünk egy elektroencefalogramot, akkor az agyműködés éber és figyelmes emberre vall. – A fiú időnként kinyitja a szemét – mondja Joona bepillantva az ablakon. – Észrevettem. – És most mi következik? – kérdezi Joona. – A beteggel? – Igen, amikor hipnotizálja. – Aktív-éber hipnózis esetén, azaz terápiás összefüggésben, a páciens szinte mindig megosztja önmagát egy megfigyelő én és egy vagy több cselekvő, átélő én között. – Mintha színházban nézné magát? – Igen. – És mit fog neki mondani? – Először is el kell érnem, hogy biztonságban érezze magát. Borzalmakon ment keresztül, így először elmondom, mi a célom, majd ellazulunk, megnyugtató hangon beszélek az egyre nehezedő szemhéjakról, hogy hunyja le a szemét, lélegezzen mélyeket az orrán át, végigmegyek a testén fentről le, majd vissza. Erik vár, miközben Joona jegyzetel.
– Ezt követi az úgynevezett indukció – mondja Erik. – Utasításokat rejtek el abban, amit mondok, és ráveszem a beteget, hogy képzelje magát adott helyszínekre vagy egyszerű cselekményekbe, szuggerálom, hogy gondolatai egyre távolabb vándoroljanak, míg szinte megszűnik az igény, hogy uralják a helyzetet. Olyan, mint amikor az ember könyvet olvas, és az annyira izgalmas, hogy az illető már nincs is tudatában, hogy csak olvas. – Értem. – Ha az ember az indukciót követően felemeli, majd elengedi a beteg kezét, így, a kéz ott marad a levegőben, kataleptikus állapotban – magyarázza Erik. – Az indukció után visszafelé számolok, még mélyebb hipnózist idézve elő. Én számolni szoktam, mások egy szürkeskálát képzeltetnek el a beteggel, hogy feloldják a gondolati határokat. Tisztán gyakorlati értelemben valójában az történik, hogy a félelem vagy a bizonyos emlékeket elfojtó kritikus gondolat kiiktatódik. – Képes lesz őt hipnotizálni? – Ha nem áll ellen. – És akkor mi van? – kérdezi Joona. – Mi van, ha ellenáll? Erik nem felel. A fiút figyeli az üvegen át, próbálja leolvasni az arcáról, mennyire lesz fogékony. – Nehéz előre megmondani, mit hozok a felszínre, a hipnózis igencsak változó relevanciájú dolgokat tud produkálni – magyarázza. – Nekem nem tanúvallomás kell, elég egy tipp, egy jel, valami, amin elindulhatok. – Azaz csupán azt a személyt keressem, aki ezt tette velük? – Jó lenne egy név, vagy egy hely, vagy valami kapocs. – Fogalmam sincs, mi lesz ebből – mondja Erik, és mély lélegzetet vesz.
Joona bemegy vele, leül egy székre a sarokban, lerúgja magáról a cipőt, és hátradől. Erik lejjebb csavarja a fényeket, előhúz egy fémzsámolyt, és leül az ágy mellé. Óvatosan elkezdi magyarázni a fiúnak, hogy hipnotizálni fogja, így segít neki megérteni a tegnap történteket. – Josef, mindvégig melletted fogok ülni – mondja Erik nyugodtan. – Semmitől nem kell félned. Érezd magad teljes biztonságban. A te érdekedben vagyok itt, nem kell olyat mondanod, amit nem akarsz, és bármikor te magad véget vethetsz a hipnózisnak. Csak ekkor dereng Eriknek, mennyire vágyott már erre az eljárásra. Szíve nagyokat, erőseket ver. Meg kell próbálnia elfojtani a lelkesedését. Az eseményeket nem szabad erőltetni, nem szabad siettetni. Hagynia kell, hogy nyugalom járja át, hadd merüljön bele kellemesen a saját kényelmes tempójába. A fiút könnyen el lehet lazítani, a teste már amúgy is nyugalomban van, és mintha ő maga is áhítaná az alámerülést. Amikor Erik beszélni kezd, és megkezdi az indukciót, olyan érzés fogja el, mintha soha nem is hagyott volna fel a hipnotizálással: a hangja feszes, tárgyilagos, nyugodt, a szavak könnyedén, magától értetődően áramlanak a szájából, egyhangú melegség és álmosító hanglejtés itatja át őket. Azonnal érzi, hogy Josef mennyire fogékony. A fiú mintha ösztönösen belecsimpaszkodna az Erik által közvetített biztonságba. Sebes arca elnehezedik, arcvonásai kisimulnak, ajka ellazul. – Josef, ha akarod... Gondolj egy nyári napra! – mondja Erik. – Minden csodálatos, gyönyörű. Egy lágyan ringatózó ladik fenekén fekszel. Hallgatod a víz csobogását, és felnézel a kék égen átvonuló pici felhőkre. A fiú olyan jól reagál az indukcióra, hogy Erik eltűnődik, nem kellene-e lassítania a tempót. Tudja, hogy a megterhelő események gyakran fokozzák a fogékonyságot a hipnózisra,
hogy a belső feszültség néha úgy működik, mint egy túlhajtott motor, majd a beteg váratlan hirtelenséggel befékez, és a fordulatszám hirtelen nullára zuhan. – Most elkezdek visszafelé számolni, és minden számnál kicsit még jobban ellazulsz. Érezni fogod, ahogy határtalan nyugalom tölt el, és minden nagyon kellemes lesz a környezetedben. Ellazul a lábujjad, a bokád, a lábszárad. Semmi nem aggaszt, mindent eltölt a nyugalom. Semmi másra nem kell figyelned, csak az én hangomra, a csökkenő számokra. Még jobban ellazulsz, egyre nehezebb vagy, ellazul a térded, a nyugalom végigárad a combodon, el az ágyékodig. Érzed, ahogy ezzel egy időben lefelé süllyedsz, lágy, kellemes érzés. Minden nyugodt, mozdulatlan és teljesen laza. Erik egyik kezét ráteszi a fiú vállára. Szemét a fiú hasára szegezi, és minden kilégzésnél számol visszafelé. Néha megtöri a logikus szabályszerűséget, de nem hagyja abba a számolást. Álomszerű könnyedség és a testi erő érzése tölti el Eriket az eljárás során. Számol, és közben önmagát is látja, amint ragyogó, oxigéndús vízben süllyed lefelé. Szinte már el is felejtette a kék tenger, az óceán érzését. Mosolyogva süllyed tovább egy hatalmas sziklaszirt előtt. Kontinentális törésvonal, ami lefelé tör a feneketlen mélységbe. A vízben apró buborékok csillannak meg. Testét a boldogság érzése járja át, súlytalanul ereszkedik mind mélyebbre az érdes fal mentén. A fiún jól látszanak a hipnotikus nyugalom jelei. Arca és szája teljesen ellazul. Erik mindig úgy látta, hogy a páciensek arca ilyenkor szélesebb, mintegy laposabb lesz. Kevésbé vonzó, de nyíltabb, őszintébb. Erik mélyebbre süllyed, kinyújtja az egyik karját, és megérinti a szakadék elsuhanó falát. A víz világos színe lassan rózsaszínbe vált. – Most már teljesen ellazultál – mondja Erik nyugodtan. – És minden nagyon, nagyon kellemes.
A fiú szeme megcsillan a félig lehunyt szemhéj mögött. – Josef... próbálj meg visszaemlékezni, mi történt tegnap. Teljesen átlagos hétfőnek indult, de este valaki látogatóba jött hozzátok. A fiú nem szólal meg. – Most meséld el, mi történik – mondja Erik. A fiú alig észrevehetően bólint. – A szobádban ülsz? Ott vagy? Zenét hallgatsz? Nem felel. A szája kérdőn keresi a szavakat. – Anyukád otthon volt, amikor hazamentél az iskolából – mondja Erik. A fiú bólint. – Miért? Tudod? Azért, mert Lisa lázas volt? A fiú bólint, és megnyalja a száját. – Mit csinálsz, amikor hazaérsz az iskolából, Josef? A fiú suttog valamit. – Nem hallom – mondja Erik. – Beszélj úgy, kérlek, hogy halljam. A fiú ajka megmozdul, és Erik közelebb hajol. – Tűz, akár a tűz – motyogja. – Megpróbálok pislogni, bemegyek a konyhába, de valami nem stimmel, valami ropog a székek között, és egy nagyon vörös tűz terjed a földön. – Honnan jön a tűz? – kérdezi Erik. – Nem emlékszem, valami történt még előtte... Megint elhallgat. – Menj kicsit még vissza, még mielőtt tűz lenne a konyhában – mondja Erik. – Van ott valaki – mondja a fiú. – Hallom, hogy kopognak az ajtón. – A bejárati ajtón? – Nem tudom. A fiú arca hirtelen megfeszül, nyugtalanul nyöszörög, és az alsó fogsora furcsa grimaszban kivillan.
– Nem vagy veszélyben – mondja Erik. – Nem vagy veszélyben, Josef, ez a hely biztonságos, nyugodt vagy, és nem érzel aggodalmat. Csak nézed a történteket, nem vagy ott, csak távolról figyeled, mi zajlik, és cseppet sem vagy veszélyben. – Világoskék lábfejek – suttogja. – Mit mondtál? – Kopognak az ajtón – mondja a fiú akadozó nyelvvel. – Kinyitom, de nincs ott senki, senkit nem látok. De tovább kopognak. Rájövök, hogy valaki szórakozik velem. A beteg szaporábban lélegzik, a hasa rángatózik. – Most mi történik? – kérdezi Erik. – Kimegyek a konyhába, és fogok egy szelet kenyeret. – Szendvicset eszel? – De megint kopognak, a hang Lisa szobájából jön. Az ajtó félig nyitva, és látom, hogy ég a hercegnős lámpa. Óvatosan kitárom az ajtót a késsel, és benézek. Lisa az ágyán fekszik. Rajta van a szemüvege, de a szeme csukva, és liheg. Az arca falfehér. A karja és a lába teljesen merev. A fejét annyira hátrahajtja, hogy a nyaka teljesen megfeszül, és lábával rugdosni kezdi az ágytámlát. Egyre gyorsabban rugdos. Szólok neki, hogy hagyja abba, de csak csinálja, egyre erősebben. Ráüvöltök, és a kés már el is kezdett vagdosni, és anyu beszalad, ráncigálni kezd, és megfordulok, és már repül is a kés, csak úgy tör előre, megyek új késért, félek abbahagyni, muszáj folytatni, nincs megállás, anyu végigmászik a konyhán, a föld teljesen vörös, mindenen ki kell próbálnom a késeket, magamon, a bútorokon, a falakon, csak ütök és vágok, és hirtelen elfáradok és lefekszem. Nem tudom, mi történik, fájdalmat érzek a testemben, és szomjas vagyok, de nem tudok mozdulni. Erik érzi, hogy a fiúval együtt lebeg, mélyen a ragyogó vízben, lábuk lágyan összeér, ő követi tekintetével a
szakadékot, egyre csak lejjebb és lejjebb, sehol nem ér véget, a víz csak egyre sötétebb lesz, először kékesszürke, majd csalogatóan fekete. – Találkoztál... – kérdezi Erik, és hallja, hogy remeg a hangja. – Találkoztál apáddal előtte? – Igen, a focipályánál – feleli Josef. Elhallgat, csodálkozás látszik rajta, álmos tekintettel mered maga elé. Erik látja, hogy a fiú pulzusa szaporább lesz, ugyanakkor a vérnyomása csökken. – Azt akarom, hogy merülj mélyebbre – mondja elfojtott hangon Erik. – Süllyedsz, nyugodtabb vagy, kellemesebben érzed magad, és... – Anyu nem? – kérdezi a fiú elvékonyodó hangon. – Mond csak Josef... a nővéreddel, Evelynnel is találkoztál? Erik figyeli Josef arcát, tisztában van vele, hogy a találgatás gondot okozhat, megtöri a hipnózist, ha kiderül, hogy tévedett. De kénytelen volt hirtelen kanyart venni, mert kifutnak az időből, hamarosan véget kell vetni a hipnózisnak, a beteg állapota kezd megint válságosra fordulni. – Mi történt, amikor Evelynnel találkoztál? – kérdezi. – Nem lett volna szabad odamennem. – Tegnap történt? – Elbújt a nyaralóban – suttogja mosolyogva a fiú. – Milyen nyaralóban? – Sonja néniében – mondja Josef fáradtan. – Mesélj, mi történt a nyaralóban? – Csak állok ott, Evelyn nem örül, tudom, mi jár a fejében – dünnyögi. – Az ő szemében én csak egy kutya vagyok, nem érek semmit... Josefnek patakzanak a könnyei, a szája remeg. – Ezt mondja neked Evelyn? – Nem akarok, nem kell, nem akarok – nyöszörög Josef.
– Mit nem akarsz? – Josef szemhéja görcsösen rángani kezd. – Mi történik éppen, Josef? – Azt mondja, hogy harapnom kell, ha meg akarom kapni a jutalmamat. – Kit kell megharapnod? – Van egy kép a nyaralóban... egy gomba formájú keretben... apu van rajta, anyu és Lisa, de... Teste hirtelen megfeszül, a lába szaporán, önkéntelenül jár, mindjárt kicsúszik a mélyhipnózisból. Erik óvatosan eltéríti, megnyugtatja, majd pár szinttel feljebb hozza a beteget. Gondosan rázárja az ajtókat a gyilkosság napjának és a hipnózisnak az emlékeire. Semmi nem maradhat nyitva, amikor óvatosan megkezdi az ébresztést. Josef mosolyogva fekszik a kórházi ágyon, amikor Erik otthagyja. A felügyelő feláll a sarokban álló székről, és Eriket követve kimegy a szobából, majd a kávéautomata felé tart. – Imponáló volt – mondja Joona halkan, és kezébe veszi a telefonját. Eriket valamiféle üresség tölti el, úgy érzi, valami helyrehozhatatlanul kisiklott. – Mielőtt telefonál, szeretnék valamit mondani – mondja Erik. – A beteg mindig igazat mond hipnózisban, de természetesen a saját igazát, arról beszél, amit ő igaznak fog fel, azaz a saját szubjektív emlékeit írja le, nem... – Ezzel tisztában vagyok – vág a szavába Joona. – Hipnotizáltam már skizofréneket – folytatja Erik. – Mire akar kilyukadni? – Josef beszélt a nővéréről... – Igen, hogy azt akarta, harapjon, mint egy kutya, satöbbi – mondja Joona. Bepötyög egy számot, füléhez teszi a telefont.
– Nem biztos, hogy a nővére mondta neki, hogy ezt tegye – magyarázza Erik. – De elképzelhető – mondja Joona, és egyik kezét feltartva csendre utasítja Eriket. – Anja, aranybogár... Lágy hang szűrődik ki a telefonból. – Utána tudnál nézni valaminek? Igen, így van. Josef Eknek van egy Sonja nevű nagynénje, akinek háza vagy nyaralója van valahol, és... Igen... tündér vagy. Joona felnéz Erikre. – Bocsásson meg, mondani akart még valamit. – Csak annyit, hogy az sem biztos, hogy Josef ölte meg a családját. – De lehetséges, hogy önmaga okozta a saját sebeit? Hogy ennyire összeszabdalta magát? Mit gondol? – Gyakorlatilag nem, de elméletileg persze lehetséges – feleli Erik. – Ez esetben tényleg azt hiszem, hogy a tettesünk odabent fekszik – mondja Joona. – Szerintem is. – Van olyan állapotban, hogy megszökjön a kórházból? – Nincs – mosolyog meglepetten Erik. Joona elindul a folyosó felé. – Elmegy a nagynéni házához? – kérdezi Erik. – Igen. – Én is elmennék – mondja Erik, és elindul. – Lehet, hogy a lány megsérült, vagy sokkos állapotban van.
9 December nyolcadika, kedd, ebédidő
SIMONE ÜLTÉBEN KINÉZ a metrószerelvény ablakán. Még mindig csorog rajta a veríték, miután elhagyta az üres lakást, és a metróállomásra szaladt. A szerelvény most Huvudsta állomáson áll. Arra gondol, inkább taxiba kellett volna ülnie, de próbálja meggyőzni magát, hogy semmi nem történt, hiszen mindig feleslegesen aggódik, tudja jól. Ismét megnézi a telefonját, és eltűnődik, vajon a furcsa nő, akivel az imént beszélt, Aida anyja volt-e, és jól tudta-e, hogy Aida a tenstai tetováló szalonban van. Az ajtók záródnak, de azonnal megint kinyílnak, elöl kiáltások hallatszanak, az ajtók visszazáródnak, és a szerelvény végre megmozdul. Egy férfi zörög az újságjaival vele szemben. Összefogja, majd maga mellé teríti a lapokat az ülésre, mintha valamit összevetne, majd ismét kettéhajtja őket. Simone az ablak tükröződésében látja, hogy a férfi időnként rásandít. Latolgatja, hogy átül máshova, de megzavarja őt telefonja csipogása, ami értésére adja, hogy üzenetet kapott. Ylva küldte a galériából. Simone nem képes megnyitni. Abban reménykedett, hogy Erik írt neki. Már nem is tudja, hányszor próbálta, mégis újra megcsörgeti a férje mobilját. Hallgatja a szótlan kicsengést, majd hirtelen bejelentkezik a hangposta. – Maga – mondja a szemben ülő férfi idegesítően konok hangon. – Maga, aki próbál úgy tenni, mintha nem hallaná,
kinéz az ablakon, úgy csinál, mintha a telefonban hallgatna valamit. Hallóóó! – mondja a férfi. Simone rájön, hogy a férfi nem adja fel, amíg oda nem figyel rá. Számos más férfival egyetemben mintha ő sem értené, hogy a nőknek saját életük van, saját gondolataik, és nem élik életüket állandó készenlétben arra, hogy őt meghallgassák. – Nem hallja, hogy magához beszélek? – erősködik a férfi. Simone ránéz. – Nagyon is jól hallom – mondja higgadtan. – Akkor miért nem válaszol? – kérdezi. – Most válaszolok. A férfi pislant párat, majd belefog: – Maga nő? Ugye? Simone nyel egyet, és az jut eszébe, ez az a fajta férfi lesz, aki ki akarja erőszakolni, hogy árulja el a nevét, a családi állapotát, és végül már kénytelen lesz vele igen gorombán viselkedni. – Maga nő? – Csak ennyit szeretne tudni? – kérdezi Simone kurtán, és visszafordul az ablak felé. A férfi átül mellé: – Hallgasson ide... Nekem volt egy nőm, és az én nőm, a nőm... Simone érzi, hogy pár csepp nyál landol az arcán. – Olyan volt, mint Elizabeth Taylor – folytatja a férfi. – Tudja, ki ő? Megrázza Simone karját. – Tudja ki az az Elizabeth Taylor? – Igen – mondja Simone türelmetlenül. – Hogyne tudnám. A férfi elégedetten hátradől. – Mindig új pasijai voltak – morog a férfi. – Egyre jobbak kellettek, gyémántgyűrű, ajándékok, nyaklánc.
A szerelvény lassít, és Simone rájön, hogy le kell szállnia, megérkeztek Tenstába. Feláll, de a férfi útját állja. – Öleljen meg, csak azt szeretném, hogy megöleljen. Simone kimérten elnézést kér, elhajtja a férfi karját, és megérzi a férfi kezét a fenekén. Ebben a pillanatban a szerelvény megáll, a férfi elveszti az egyensúlyát, és keményen visszahuppan az ülésre. – Ribanc – szól egészen higgadtan Simone után. Simone leszáll a vonatról, kiszalad a metróállomásról, át a plexivel fedett hídon, és le a lépcsőn. A bevásárlóközpont előtt három részeg férfi ül egy padon, és reszelős hangon beszélgetnek. Simone besiet a főbejáraton, és megint megpróbálja elérni Eriket a mobilján. Az italbolt ajtaján állott vörösbor illata száll ki egy széttört üvegből. Lihegve rohan el az étterem ablaka előtt. Lát egy salátabárt, a kirakatában konzervkukorica, uborkadarabok és száraz salátalevelek. A belső udvaron megpillant egy óriási táblát, amely a bevásárlóközpont boltjairól nyújt tájékoztatást. Addig olvassa a listát, amíg meg nem találja, amit keres: Tensta Tattoo. Az alaprajz szerint az üzlet a legfelső szint legszélén található. Simone gyesen lévő anyukák, karöltve sétáló nyugdíjas párok és lógós tizenévesek között fut a mozgólépcső felé, a szalon irányába. Lelki szeme előtt megjelenik, amint a fiatalok körülállnak egy földön fekvő fiút, ő odafurakszik, meglátja, hogy Benjamin az, és a megkezdett tetoválás egyre csak vérzik. Óriási lépésekkel szalad fel a mozgólépcsőn. Abban a pillanatban, amikor eléri a legfelső szintet, az emelet távoli, elhagyatott részén valami furcsa mozgolódásra lesz figyelmes. Mintha valaki lógna a korlát felett. Elindul arrafelé, és ahogy közeledik, egyre világosabban látja, mi folyik: két gyerek egy harmadikat lógat át a korlát
felett. Egy termetes figura lépdel mögöttük, és keresztbe fonja a karját maga köré, mint aki fázva dörzsöli az izmait. A gyerekek teljesen nyugodt arckifejezéssel tartják a halálra rémült kislányt a perem felett. – Mit csináltok? – kiált Simone feléjük tartva. Nem mer futni, fél, hogy megijeszti őket, és elejtik a kislányt. Legalább tíz métert zuhanna, egyenesen az alsó szinten lévő piactérre. A fiúk meglátják Simonét, és úgy tesznek, mintha majdnem elejtenék a kislányt. Simone felsikít, de a fiúk megtartják az áldozatukat, majd lassan visszahúzzák. Egyikük furcsán rámosolyog Simonéra, majd elszaladnak. Csak a nagyra nőtt fiú marad a helyén. A kislány guggolva összekuporodik a korlát mellett. Simone kalapáló szívvel megáll, és lehajol hozzá. – Hogy vagy? A kislány csak némán megrázza a fejét. – El kell mennünk a biztonsági őrhöz – mondja Simone. A kislány megint csak a fejét rázza. Egész testében remeg, és összegömbölyödik a korlát mellett, akár egy gombolyag. Simone ránéz a nagydarab, keménykötésű fiúra, aki mozdulatlanul állva nézi őket. Sötét tollkabát és fekete napszemüveg van rajta. – Te ki vagy? – kérdezi Simone. A fiú nem felel, hanem kivesz egy pakli kártyát a kabátzsebéből, elkezdi lapozgatni, emel és kever. – Ki vagy te? – ismétli meg hangosabban a kérdést Simone. – Azoknak a fiúknak vagy a barátja? A fiúnak arcizma sem rezdül. – Miért nem csináltál semmit? Meg is ölhették volna? – Simone érzi a testében áramló adrenalint, a halántéka lüktetését.
– Kérdeztem valamit. Miért nem csináltál semmit? – mered a fiúra szúrós tekintettel. Az még mindig nem szól semmit. – Idióta! – üvölti Simone. A fiú lassan elindul. Amikor Simone utánamegy, hogy ne tudjon elsurranni, a fiú megbotlik, és a földre ejti a kártyáját. Motyog valamit magában, és lesurran a mozgólépcsőn. Simone megfordul, hogy gondoskodjon a kislányról, de az már eltűnt. Simone visszaszalad a függőfolyosóra, ahol üres és elsötétített üzlethelyiségek sorakoznak, de sem a kislányt nem látja, sem a fiúkat. Megy még egy kicsit, majd hirtelen ráeszmél, hogy a tetováló szalon előtt áll. A kirakatot gyűrött, fekete fólia borítja, rajta Fenris, a mitológiai farkas hatalmas képe. Kinyitja az ajtót, és bemegy. Az üzlet üresnek tűnik. A falakat ellepik a tetoválásokról készült fényképek. Körülnéz, és már éppen kimenne, amikor fülét megüti egy rekedt, zaklatott hang: – Nicke? Hol vagy? Mondj valamit! Fekete függöny nyílik, és egy lány lép ki a hasadékon, mobiltelefont szorít a füléhez. Felsőteste meztelen. Pár csepp vér folyik lefelé a nyakán. Arca feszült és nyugtalan. – Nicke – mondja összeszedetten a telefonba. – Mi történt? A melle libabőrös, de mintha észre sem venné, hogy félmeztelen. – Kérdezhetek valamit? – mondja Simone. A lány kimegy a szalonból, és futásnak ered. Simone elindul utána az ajtó felé, de ekkor hangot hall a háta mögül. – Aida? – kiált egy fiú rémülten. Simone megfordul, és Benjaminnal találja szemben magát. – Hol van Nicke? – kérdezi Benjamin. – Ki? – Aida öccse, fogyatékos. Nem láttad odakint?
– Nem, én... – Nagydarab srác, fekete napszemüveg van rajta. Simone lassan visszamegy a szalonba, és leül egy székre. Aida az öccsével együtt tér vissza. A fiú odakint megáll, rémült tekintettel bólint mindenre, amit a nővére mond, és megtörli az orrát. A lány bejön, egyik kezével takarja a mellét, elmegy Simone és Benjamin mellett anélkül, hogy rájuk nézne, majd eltűnik a függöny mögött. Simone még látja, hogy a nyaka azért van kipirulva, mert sötétvörös rózsát tetováltatott egy kis Dávid-csillag mellé. – Mi történt? – kérdezi Benjamin. – Láttam pár fiút, tiszta hülyék voltak, egy kislányt kilógattak a korlát felett. Aida öccse csak állt ott, és... – Mondtál nekik valamit? – Amikor odamentem, abbahagyták, de úgy tűnt, mintha csak szórakoztatná őket a dolog. Benjamin gondterheltnek tűnik, elpirul, kapdossa a tekintetét, jobbra-balra néz, mint aki el akar szaladni. – Nem örülök, hogy idejöttél – mondja Simone. – Azt csinálok, amit akarok – válaszolja Benjamin. – Túl fiatal vagy ahhoz... – Hagyd abba! – vág a szavába suttogva Benjamin. – Mi van? Te is tetováltatni akarod magad? – Nem, nem akarom. – Szerintem rémes dolog arcot és nyakat tetováltatni... – Anya – vág közbe Benjamin. – Ronda. – Aida hallja, amit mondasz. – Bár szerintem... – Menj ki innen, légy szíves – szakítja félbe Benjamin éles hangon. Simone ránéz, arra gondol, ez nem a fia hangja, de közben tudja, hogy ő és Erik is egyre gyakrabban beszél így.
– Hazajössz velem – mondja higgadtan. – Jövök, ha te előbb kimész. Simone kimegy az üzletből, és látja, hogy Nicke keresztbe font karral a sötét ablaknál áll. Odamegy hozzá, próbál kedvesnek tűnni, és rámutat a fiú pokémon kártyájára. – Mindekinek Pikachu a kedvence – mondja. A fiú némán bólint. – Bár nekem Mew jobban tetszik – teszi hozzá Simone. – Mew mindenfélét megtanul – mondja Nicke óvatosan. – Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. – Wailorddal nincs mit tenni, senki sem tud vele elbánni, ő a legnagyobb – folytatja a fiú. – A legeslegnagyobb? – Igen – feleli komolyan a fiú. Simone felvesz egy kártyát, amit Nicke elejtett. – Ez itt ki? Benjamin csillogó tekintettel lép ki az ajtón. – Arceus – feleli Nicke, és a lapot a pakli tetejére teszi. – Jól néz ki – mondja Simone. Nicke szélesen elmosolyodik. – Menjünk – mondja Benjamin suttogva. – Szia – mosolyog Simone. – Sziaszépnapot – feleli Nicke gépiesen. Benjamin némán lépdel Simone mellett. – Inkább taxizunk – dönti el Simone, amikor a metróállomás bejáratához közelednek. – Elegem van a metróból. – Oké – mondja Benjamin, és megfordul. – Várj egy picit! – mondja Simone. Észrevette az egyik fiút, aki bántotta a kislányt. A metró kapujánál áll, és mintha várna valamire. Simone érzi, hogy Benjamin megpróbálja őt elhúzni. – Mi az? – kérdezi Simone.
– Gyere, menjünk, taxit kell fognunk. – Csak beszélni akarok vele – mondja Simone. – Anya, hagyd a fenébe őket! – kérleli Benjamin. Benjamin arca sápadt és nyugtalan, és csak áll egy helyben, miközben anyja eltökélten a fiú felé tart. Simone a fiú vállára teszi a kezét, és maga felé fordítja. Tizenhárom éves lehet, de ahelyett, hogy megijedne vagy meglepődne, gúnyosan mosolyog Simonéra, mint akinek belesétáltak a csapdájába. – Eljössz velem az őrhöz – mondja határozottan. – Mit dumálsz, nyanya? – Láttam, amikor... – Pofa be! – vág a szavába a fiú. – Fogd be a szád, ha nem akarod, hogy büntetésből partiba vágjunk! Simone annyira elképed, hogy nem tudja, mit feleljen. A fiú Simone elé köp a földre, átugrik a kapu fölött, és lassan elnyeli őt az állomás. Simone feldúltan kimegy, és csatlakozik Benjaminhoz. – Mit mondott? – kérdezi. – Semmit – feleli Simone fáradtan. Elmennek a taxidrosztra, és beülnek az első autó hátsó ülésére. Ahogy távolodnak Tenstától, Simone elmondja, hogy felhívták ma az iskolából. – Aida kérte, hogy jöjjek vele, mert át akarja alakíttatni az egyik tetkóját – mondja Benjamin halkan. – Kedves volt tőled. Némán autóznak végig a Hjulstavägen, egy barna salaktöltésen húzódó rozsdás sínpár mellett. – Azt mondtad Nickének, hogy idióta? – kérdezi Benjamin. – Rosszul mondtam... én vagyok idióta. – De hogy tehetted? – Néha hibázok, Benjamin – mondja halkan.
A Traneberg hídról Simone lepillant Stora Essingen felé. Még nem fedi jég, de a víz lustának és fakónak tűnik. – Valószínű, hogy apuval szétköltözünk – mondja Simone. – Aha... Miért? – Egyáltalán nem rólad van szó. – Azt kérdeztem, miért. – Nincs jó válasz – vág bele Simone. – Az apád... Hogy magyarázzam meg? Ő életem szerelme, de... de még így is vége lehet. Az ember nem is hinné, amikor megismerkednek, amikor gyerekük lesz, és... Bocsáss meg, nem kéne erről beszélnem. Csak azt akartam, hogy értsd, miért vagyok ennyire labilis. Szóval, nem biztos, hogy szétköltözünk. – Nem akarok belekeveredni... – Bocsáss meg, amiért... – De akkor most már fejezd be! – csattan fel Benjamin.
10 December nyolcadika, kedd délután
ERIK TUDTA, hogy képtelen lesz elaludni, de azért megpróbálta. Egész úton teljesen éber volt, pedig Joona Linna felügyelő nagyon finoman vezetett a 274-es úton Värmdőn át, a nyaraló, Evelyn Ek feltételezett tartózkodási helye felé. Amikor elhaladnak a régi fűrészmalom mellett, az útra szóródott salak ropogni kezd a kerekek alatt. A kodeinkapszulák utóhatása miatt Erik szeme érzékeny és száraz. Kikukucskál a sűrű gyepszőnyegen álló, rönkfából épült hétvégi házak sorára. A fák csupaszon állnak a meddő decemberi hidegben. A fényről és a színekről Eriknek eszébe jutnak a gyerekkori osztálykirándulások. A rothadó tuskók szaga, a talaj gombás illata. Anyja részmunkaidőben dolgozott a Sollentuna Gimnáziumban mint iskolai nővér, és szentül hitte, hogy a friss levegő jót tesz. Ő döntött úgy, hogy fiának az Erik Maria nevet adja. A szokatlan név onnan eredt, hogy Erik anyja egyszer nyelvi tanulmányúton járt Bécsben, és a Burgtheaterben megnézte Strindbergnek Az apa című darabját, Klaus Maria Brandauerrel a főszerepben. Annyira el volt ragadtatva az előadástól, hogy éveken át nem tudta kiverni a színész nevét a fejéből. Kisgyerekként Erik mindig megpróbálta eltitkolni második keresztnevét, és tizenévesként magára ismert A Boy Named Sue című dalban egy Johnny Cash koncertfelvételről, ami a San Quentin börtönben készült. „Some gal would giggle and I'd get red, and some guy'd laugh and I'd bust his head, I tell ya, life ain't easy for a boy named Sue.”
Erik apjának, aki az Egészségpénztárnál dolgozott, valójában egyetlen komoly érdeklődési köre volt egész életében. Amatőr bűvész volt, és rendszeresen beöltözött házi varrású köpenyébe, használt frakkjába, és egy amolyan összecsukható cilindert tett a fejére, amit „chapeau claque”-nak hívott. Erik és barátai faszékeken ültek a garázsban, ahol az apja egy kis, titkos csapóajtókkal felszerelt színpadot épített. A trükkjei zömét egy ismert bűvész katalógusából merítette: zörrenve meghosszabbodó varázspálcák, tokjukban sokszorozódó biliárdgolyók, egy bársonyzsák titkos rekesszel és a csillogó kéz-guillotine. Mostanság Erik derűsen és szeretettel gondol az apjára, ahogy lábával elindította a Jean-Michel Jarre kazettát, miközben varázsmozdulatokat tett egy lebegő koponya felett. Erik tiszta szívből reméli, hogy apjának soha nem tűnt fel, mennyire szégyellte őt, amikor nagyobb lett, és égnek emelt tekintettel fordult barátai felé az apja háta mögött. Talán nincs is semmilyen mélyenszántó magyarázat arra, miért ment Erik orvosnak. Valószínűleg soha nem akart más lenni, soha nem képzelt magának más életet. Emlékszik minden esős évzáróra, a felvont zászlókra és a nyári zsoltárokra. Mindig minden tárgyból a legjobb jegyet kapta, szülei számítottak is erre. Az anyja gyakran emlegette, hogy a svédek el vannak kényeztetve, azt hiszik, természetes a jóléti állam, pedig minden valószínűség szerint csak egy kis zárójeles szakasz a történelemben. Arra gondolt, hogy az ingyenes betegellátás, ingyenes fogászat, ingyenes óvoda, ingyenes iskola, ingyenes gimnázium és ingyenes egyetem rendszere bármikor kámforrá válhat. De pillanatnyilag egy átlagos fiúnak vagy lánynak lehetősége van orvosnak, építésznek vagy közgazdásznak tanulni az ország bármely egyetemén – vagyon, ösztöndíj vagy adomány nélkül.
Erik felfogta ezeket a lehetőségeket, és ez a kiváltság mintha dicsfénybe burkolta volna őt. Előnyhöz juttatta, céltudatossá, fiatalkorában talán kicsit rátartivá is tette. Emlékszik, amikor tizennyolc évesen ült a kanapén sollentunai lakásukban, bámulta kitűnő bizonyítványát, majd tekintete az egyszerű szobára siklott. Dísztárgyakkal és szuvenírekkel ellepett könyvespolcok, alpakkakeretes fényképek, fotók a szülei konfirmációjáról, az esküvőről és az ötvenedik születésnapról, majd úgy tíz kép egyetlen fiukról, a csipkeruhás, dundi kisbabától a halvány mosolyú, öltönyben feszítő fiatalemberig. Az anyja bejött a szobába, és kezébe nyomott pár jelentkezési lapot az orvosira. Szokás szerint teljes mértékben igaza lett. Ahogy betette a lábát a Karolinska Intézet orvosi képzésére, Erik azonnal otthon érezte magát. Amikor a pszichiátria szakirányt választotta, rájött, hogy jobban illik hozzá az orvosi hivatás, mint ahogy azt magának beismeri. Miután letelt a gyakornoki idő, a másfél év általános orvosi szolgálat, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az Egészségügyi és Népjóléti Hivatal kiadja az engedélyt az önálló gyógyító tevékenységre, az Orvosok Határok Nélkül-nek dolgozott. A szomáliai Kismayóban kötött ki, Mogadishutól délre. Igen intenzív időszak következett az életében egy tábori kórházban, aminek a felszerelése kiselejtezett svéd kórházi eszközökből, hatvanas évekbeli röntgengépből, lejárt szavatosságú gyógyszerekből állt, valamint rozsdás és foltos tábori ágyakból, melyeket bezárt vagy átépített kórházi osztályokból hoztak át. Először Szomáliában találkozott súlyosan traumatizált emberekkel. Apatikus, játékkedvüket elvesztett gyerekekkel, fiatalokkal, akik fakó hangon számoltak be arról, miként voltak kénytelenek rettenetes bűnöket elkövetni; nőkkel, akiket olyan durván bántalmaztak, hogy már beszélni
sem tudtak, csak kitérően mosolyogtak, és soha nem emelték fel a tekintetüket. Érezte, hogy olyan embereken akar segíteni a munkájával, akiket fogságban tart az őket ért sérelem, akik még azt követően is sokáig gyötrődnek, hogy bántalmazójuk eltűnt. Erik hazatért, és elvégezte Stockholmban a pszichoterápiás képzést. De a hipnózis különböző elméleteivel csak azt követően ismerkedett meg, hogy szakosodott a pszicho-traumatológiára és a sürgősségi pszichiátriára. A hipnózisban a gyorsaság vonzotta, az, hogy a pszichológus azonnal el tudjutni a trauma forrásáig. Erik ráébredt, hogy ez a gyorsaság hallatlanul fontos, ha az ember háborús áldozatokkal vagy természeti csapások áldozataival akar dolgozni. A European Society of Clinical Hypnosisnál kapott egy alapképzést hipnózisból, nem sokkal később a Society for Clinical and Experimental Hypnosis, a European Board of Medical Hypnosis és a Svéd Orvosi Hipnózis Egyesület tagja lett, s éveken át levelezett Karen Olnessel, az amerikai gyerekorvossal, akinek úttörő módszere, mellyel krónikusan beteg és erős fájdalmakkal küszködő gyerekeket hipnotizált, mindeddig a legmélyebb benyomást tette rá. Erik öt éven át dolgozott traumatizált emberekkel Ugandában a Vöröskeresztnél. Ebben az időszakban egyáltalán nem volt alkalma kipróbálni és fejleszteni a hipnózist, túlságosan akut, embert próbáló helyzetekkel volt dolga, szinte mindig alapvető igényeket kellett kielégítenie. Egész ottléte alatt talán tízszer fordult a hipnózishoz, és valójában akkor is csak annak egyszerűbb alkalmazásaihoz: fájdalomcsillapítás túlérzékenység esetén, vagy ha fóbiás fixációt kellett gyorsan elfojtani. De egyszer, az Ugandában töltött utolsó évben ellátott egy kislányt, akit bezártak egy szobába, mert folyamatosan sikított. Az ápolóként dolgozó katolikus apácák elmondták, hogy a kislány négykézláb
mászva érkezett a kórházba a Mbalétől északra fekvő bádogvárostól vezető úton. Úgy gondolták, hogy a bagiszu népcsoporthoz tartozik, mivel a lugisu dialektust beszélte. Egyetlen éjszakát nem aludt, csak szakadatlanul üvöltött, hogy ő egy rettenetes démon, tűz van a szemében. Erik megkérte az apácákat, hogy nyissák ki a kislány szobájának ajtaját. Amint meglátta, tudta, hogy akut kiszáradásban szenved. Amikor megpróbálta rávenni, hogy igyon, a lány üvölteni kezdett, mintha a víz látványa tűzként égette volna. A földön fetrengve sikoltozott. Erik úgy döntött, megpróbálkozik a hipnózissal, hogy lenyugtassa. Egy Marion nővér nevű apáca fordította Erik szavait bukusura, amit a kislánynak értenie kellett, és amikor a kislány végre elkezdett figyelni, már könnyen be lehetett vinni a hipnózisba. Egyetlen óra leforgása alatt a kislány teljesen körüljárta pszichés traumáját. Egy Jinjából jövő tartályautó haladt a bádogvárostól közvetlenül északra húzódó úton. A nehéz jármű felborult, és mély árkot vájt az út szélén. A hatalmas tartályból egy lyukon át színtiszta benzin ömlött a földre. A kislány hazaszaladt, megkereste a nagybátyját, és beszámolt a benzinről, amit csak úgy elnyel a föld. A nagybátyja odaszaladt két üres műanyag kannával. Úgy tíz ember már összegyűlt ott, mire a kislány utolérte a nagybátyját a tartályautónál. Az árokból töltötték tele vödreiket benzinnel. A nap sütött, rémes bűz és forróság volt. A nagybácsi intett a kislánynak. Kezébe nyomta az első kannát, és a kislány elkezdte hazafelé vonszolni. Roppant nehéz volt. Megállt, hogy a feje tetejére tegye a kannát, és meglátott egy kék fejkendős nőt, amint térdig benzinben állva a tartályautó mellett pici üvegpalackokat tölt meg. Távolabb az úton, a város irányában a kislány meglátott egy sárga terepszínű inget viselő férfit. Gyalog jött, cigaretta lógott a szájából, és amikor beszívta a füstöt, a cigaretta vége felizzott.
Erik tisztán emlékszik a kislányra. Könnyek patakzottak az arcán, amikor fojtott síri hangon elmondta, hogy szemével rabul ejtette a cigaretta tüzét, és átrepítette a kék fejkendős nőre. A tűz az ő szemében volt, mondta. Ugyanis amikor hátrafordult, és ránézett a nőre, az tüzet fogott. Először a kék fejkendő gyulladt meg, utána az egész nőt bekebelezték az óriási lángok. Egyszeriben tűzvihar kerítette be a tartályautót. A kislány rohanni kezdett, és semmi mást nem hallott, csak a sikolyokat a háta mögül. A hipnózis után Erik és Marion nővér hosszan beszélgettek a kislánnyal arról, amit hipnózisban mesélt. Újra és újra elmagyarázták neki, hogy a benzingőz gyulladt meg, aminek olyan erős szaga volt. A férfi cigarettája gyújtotta meg a tartályautót a levegőn át, és neki semmi része nem volt benne. Csupán pár hónappal a történtek után tért vissza Erik Stockholmba, ahol az Orvosi Kutatótanácstól kért ösztöndíjat, hogy komolyan elmélyedhessen a hipnózisban és a traumás esetek kezelésében a Karolinska Intézetben. Nem sokkal ezt követően ismerkedett meg Simonéval. Emlékszik a nagy egyetemi bulira, ahol találkoztak. Simone fel volt dobva, arca kipirult, nagyokat nevetett. Először a rézvörös, fürtös haja tűnt fel neki. Aztán meglátta az arcát is. Sápadt homloka ívét és világosbarna szeplőkkel pettyezett érzékeny, fehér bőrét. Olyan volt, mint egy angyal egy karácsonyi képeslapról, apró és karcsú. Még arra is emlékszik, mit viselt azon az estén: zöld, testre simuló selyemblúzt, fekete hosszúnadrágot és sötét színű magas sarkú cipőt. Az ajkán világos rózsaszín rúzs, a szeme almazölden ragyogott. Már egy évre rá összeházasodtak, és igen hamar elkezdtek gyerekkel próbálkozni. Nem ment könnyen, egymás után négy vetélésük volt. Erik az egyikre különösen jól emlékszik. Simone a 16. hétben volt, amikor elvesztették a kislány
magzatot. Pontosan két évvel a vetélés után született meg Benjamin. Erik hunyorogva kinéz a szélvédőn, és hallgatja Joona halk szavú, a Varmdö felé tartó kollegáival a rádión folytatott párbeszédeit. – Eszembe jutott valami – mondja Erik. – Igen? – Azt mondtam, hogy Josef Ek nem tud megszökni a kórházból, de belegondolva, ha ilyen késszúrásokat tudott okozni magának, talán mégsem lehetünk benne ennyire biztosak. – Nekem is pont ez jutott eszembe – feleli Joona. – Akkor jó. – Már odaállíttattam egy emberemet a szoba elé. – Valószínűleg teljesen szükségtelen – mondja Erik. – Igen. Három autó sorakozik az út szélén, egy távvezetékoszlop tövében. Négy rendőr áll és beszélget a fehér fényben, magukra öltik a védőmellényeket, és egy térképre mutogatnak. A napfény megcsillan egy öreg üvegházon. Joona visszaül a vezetőülésbe, és magával hozza a kinti levegő hidegét. Vár, míg a többiek is elfoglalják helyüket a kocsikban, és egyik kezével elgondolkodva dobol a kormánykeréken. A rádióból hirtelen szapora hangsor hallatszik, majd erőteljes recsegés, aminek hirtelen vége szakad. Joona frekvenciát vált a rádión, ellenőrzi, hogy a csapat minden tagja hallja-e, mindenkivel vált pár szót, majd elfordítja a kulcsot a gyújtásban. Az autók egy barna mező mentén haladnak, elmennek egy nyírfaliget és egy nagy, rozsdás siló előtt. – Maga a kocsiban vár, míg mi bemegyünk – mondja halkan Joona.
– Rendben – feleli Erik. Pár varjú száll fel az ösvényről, és elrepül. – Vannak a hipnózisnak árnyoldalai? – kérdezi Joona. – Hogy érti? – Maga a világelsők között volt, de abbahagyta. – Az emberek jó okkal tarthatnak zárt ajtó mögött bizonyos dolgokat – válaszolja Erik. – Ez világos, de... – És ezekről az okokról a hipnózissal nagyon nehéz ítéletet mondani. Joona szkeptikus tekintetet lövell felé. – Miért esik nehezemre elhinni, hogy ezért hagyta abba? – Nem akarok beszélni róla – mondja Erik. Fatörzsek suhannak el az út mentén. Az erdő egyre sűrűbbé és sötétebbé válik, ahogy hatolnak befelé. A törmelék ropog a kerekek alatt. Bekanyarodnak egy keskeny erdei útra, elhaladnak néhány hétvégi ház mellett, majd megállnak. Az ágak között a távolban Joona egy barna faházat pillant meg egy fénytelen tisztáson. – Ugye nem fog elmozdulni innen? – mondja Eriknek, majd kiszáll a kocsiból. Miközben Joona a feljáró felé lépdel, ahol a többi rendőr már vár rá, Eriknek megint eszébe jut a hipnotizált fiú, Josef. A szavak, amik csak úgy kiszaladtak ellazult száján. Egy kisfiú, amint tárgyilagos tisztánlátással beszámol saját brutalitásáról. Az emlék alighanem teljesen tisztán megjelent előtte: a húga lázgörcse, a felgyülemlő düh, a kések kiválasztása, a határok felrúgása okozta eufória. A hipnózis vége felé Josef beszámolója zavarosabbá vált, nehezebben lehetett követni, mire is gondolt, hogyan élte meg a dolgokat. Vajon tényleg a nővére kényszerítette arra, hogy végrehajtsa a gyilkosságokat?
Joona maga köré gyűjti a négy rendőrt. Anélkül, hogy a nyomozás részleteibe bonyolódna, vázolja a helyzet komolyságát, és utasításokat ad ki a lőfegyver használatát illetően: ha esetleg tüzet kell nyitniuk, mindenképpen csak lábra szabad célozni. Kerüli a rohamrendőri képzésén felszedett szakkifejezéseket, inkább elmagyarázza, hogy minden valószínűség szerint egy tökéletesen ártalmatlan emberrel fognak találkozni. – Mindenkit szeretnék óvatos magatartásra kérni, nehogy megijesszük a lányt – mondja Joona. – Lehet, hogy fél, lehet, hogy megsérült, ugyanakkor egyetlen másodpercre sem szabad elfelejteni, hogy akár veszélyes is lehet. Egy háromfős különítményt küld a ház mögé, megkéri őket, hogy ne lépjenek a konyhakertbe, maradjanak kívül, hogy biztos távolságból tudják megközelíteni a ház hátulját. Hárman elindulnak az ösvényen, egy rendőr marad, és ajka alá bagót rak. A ház csokoládébarna homlokzata fekvő, egymásra lógó fapanelekből áll. Az ablakkeretek fehérek, a bejárati ajtó fekete. Az ablakot rózsaszín függönyök takarják. A kéményből nem száll füst. A bejárathoz vezető lépcsőn egy gallyseprő áll, és egy száraz tobozokkal teli sárga, műanyag vödör. Joona látja, hogy a különítmény tagjai egymástól kellő távolságot tartva, óvatosan, fegyverrel a kézben haladnak előre. Egy faág megroppan. A felügyelő a távolból egy harkály visszhangzó kopácsolását hallja. Joona tekintetével követi a rendőrök mozgását, ugyanakkor lassan közelít a ház felé, próbál kivenni valamit a függöny rózsaszín szövete mögött. Int Kristina Andersson rendőrgyakornoknak, egy hosszúkás arcú fiatal nőnek, hogy maradjon az úton. A nő kipirult arccal bólint, de tekintetét nem veszi le a házról. Higgadtan és komolyan előveszi szolgálati fegyverét, és pár lépést oldalaz.
A ház üres, gondolja Joona, és közelebb megy a lépcsőkhöz. A deszkák halkan ropognak a súlya alatt. A függönyt figyeli, meglibben-e hirtelen, miközben bekopog. Semmi nem történik. Vár egy picit, majd megdermed, mintha hallana valamit, tekintetével végigpásztázza az erdőt a ház mellett, benéz a csalitosba és a fatörzsek mögé. Előhúzza a revolverét, egy nehéz Smith & Wessont, amit jobban szeret a Sig Sauer szolgálati fegyvernél, kibiztosítja és ellenőrzi, van-e töltény a töltényűrben. Egyszer csak zörgést hall az erdő széle felől, és egy őz ugrik a fák közé fürge, szögletes mozdulatokkal. Joona Kristina Anderssonra néz, aki feszülten visszamosolyog rá. Joona az ablakra mutat, óvatosan odalép, és bekukkant a függöny mellett a házba. A sötétben egy rücskös üveglapú nádasztalt és egy kordbársony kanapét lát. Egy piros szék támláján két pamutbugyi szárad. A kamrában több doboz tészta, üveges pesztó szósz, néhány konzerv és egy zacskó alma. Pár evőeszköz csillan meg a földön a mosogató előtt és a konyhaasztal alatt. Joona visszamegy a lépcsőhöz, int Kristina Anderssonnak, hogy bemegy, majd kinyitja az ajtót, elugrik a nyílásból. Kristina Andersson int neki, hogy tiszta a levegő, Joona benéz, majd átlépi a küszöböt. Erik a kocsiban ül, és csak a távolból sejti, mi folyik. Látja, ahogy Joona Linna, nyomában egy másik rendőrrel, eltűnik a barna házban. Kis idő elteltével megint kint van a lépcsőn. Három rendőr a házat megkerülve közeledik, majd megáll Joona előtt. Váltanak néhány szót, egy térképet vizsgálgatnak, rámutatnak az útra, majd a többi nyaralóra. Joona mintha szeretne megmutatni egyiküknek valamit a házban. Mindannyian bemennek, és az utolsó becsukja maga mögött az ajtót, hogy ne szökjön ki a meleg. Erik hirtelen meglát valakit a fák között, ahol a terep lejteni kezd a mocsár felé. Egy karcsú nő áll ott sörétes puskával a
kezében. A megcsillanó duplacső a földet szántja, ahogy a nő elindul a ház felé. Erik látja, amint lágyan meg-megdöccen az áfonyasarjakon és a mohán. A rendőrök nem látták a nőt, és a nőnek nem volt alkalma látni a rendőröket. Erik beüti Joona mobilszámát. A telefon megszólal a kocsiban, a vezetőülésen hever mellette. A nő ráérősen lépdel a fák között, kezében lifeg a fegyver. Erik tudja, hogy veszélyes lehet, ha a rendőrök és a nő meglepik egymást. Kiszáll az autóból, odaszalad a felhajtóhoz, majd lassú járásra vált. – Hello – kiált. A nő megáll, és felé fordítja a tekintetét. – Hűvös napunk van – mondja Erik halkan. – Mi? – Hideg van az árnyékban – mondja Erik hangosabban. – Az – feleli a nő. – Új lakó? – kérdezi Erik, és továbbra is a nő felé tart. – Nem, a nagynénémtől kaptam kölcsön a házat. – Sonja a nagynénje? – Igen – mosolyodik el a nő. Erik odalép hozzá. – Mire vadászik? – Nyúlra – feleli. – Megnézhetem a puskát? A nő kinyitja, és átnyújtja neki. Vörös az orra hegye. Száraz tűlevelek csüngenek homokszínű hajában. – Evelyn – mondja Erik nyugodtan. – Van itt pár rendőr, akik beszélni akarnak magával. Evelyn aggodalmas tekintettel hátrál egy lépést. – Ha ráér – mondja Erik mosolyogva. Evelyn aprót bólint, és Erik a ház felé kiált. Joona ingerült arckifejezéssel lép ki a házból, arra készül, hogy
visszaparancsolja őt az autóba. Amikor megpillantja a nőt, egy pillanat alatt megmerevedik. – Ez itt Evelyn – mondja Erik, és átnyújtja Joonának a fegyvert. – Jó napot – mondja Joona. Evelyn elsápad, úgy tűnik, az ájulás kerülgeti. – Beszélnem kell magával – mondja komolyan Joona. – Nem – suttogja Evelyn. – Jöjjön be a házba! – Nem akarok. – Nem akar bejönni? Evelyn Erik felé fordul: – Muszáj? – kérdezi reszkető szájjal. – Nem – feleli Erik. – Döntse el! – Jöjjön, legyen szíves! – mondja Joona. Evelyn megrázza a fejét, de közben követi a felügyelőt a házba. – Én itt kint leszek – mondja Erik. Kicsit feljebb megy a felhajtón. A salakot ellepi a tűlevél és a sok barna toboz. A ház falain át hallja Evelyn sikolyát. Egyetlen sikoly. Magányos, kétségbeesett. A felfoghatatlan veszteség kifejezése. Jól ismeri ezt a sikolyt az Ugandában töltött évekből. Evelyn a combjai közé szorított kézzel, hamuszürke arccal ül a kordbársony kanapén. Megtudta, mi történt a családjával. A gomba alakú keretben lévő fénykép a földön hever. Az anya és az apa egy függőágyszerű valamiben ülnek. A kislányuk közöttük. A szülők hunyorognak az erős napfénytől, a kislány szemüvege fehéren virít. – Részvétem – mondja suttogva Joona. Evelynnek megremeg az álla.
– Tud nekünk segíteni megérteni, mi történt? – kérdezi Joona, és a szék megreccsen a súlya alatt. Vár egy picit, majd hozzáteszi: – Hol volt hétfőn, december hetedikén? Evelyn megrázza a fejét. – Azaz tegnap – pontosít Joona. – Itt voltam – mondja elhaló hangon Evelyn. – A nyaralóban? Evelyn Joona szemébe néz. – Igen. – Egész nap nem hagyta el a házat? – Nem. – Csak itt ült? Evelyn az ágy felé int, ahol államtudományi tankönyvek hevernek. – Tanul? – Igen. – Azaz nem hagyta el tegnap a házat. – Nem. – Van, aki ezt meg tudja erősíteni? – Mit? – Volt itt magával valaki? – kérdezi Joona. – Nem. – Van bármi sejtése, ki tehette ezt a családjával? Evelyn megrázza a fejét. – Megfenyegette önöket bárki? Evelyn mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Evelyn? – Mi? Mit mondott az imént? Szorosan összekulcsolja kezét a lábai között. – Valaki esetleg megfenyegette a családját, voltak rosszakaróik, ellenségeik? – Nem.
– Tudja, hogy az apjának nagy adósságai voltak? Evelyn megrázza a fejét. – Pedig voltak – mondja Joona. – Az apja alvilági személyektől kért kölcsön. – Értem. – Lehetett közülük valaki... – Nem – vág a szavába Evelyn. – Miért nem? – Nem értenek semmit – mondja emelt hangon. – Mit nem értünk? – Semmit nem értenek. – Magyarázza el nekünk, mit... – Nem lehet! – üvölti Evelyn. Annyira fel van zaklatva, hogy nyíltan sírva fakad, nem is takarja el az arcát. Kristina Andersson odamegy hozzá, átöleli, és Evelyn kis idő elteltével megnyugszik. Teljesen mozdulatlanul ül a rendőrnő karjában, miközben a sírás időnként görcsbe rántja a testét. – Nyugodj meg, kislány – suttogja Kristina Andersson vigasztaló hangon. Magához szorítja a lányt, és megsimogatja a fejét. Kristina hirtelen felsikolt, és a földre löki Evelynt. – A francba, megharapott... Úgy megharapott, hogy csak na! Elképedve nézi véres ujjait. A nyaka közepén lévő sebből csorog a vér. Evelyn a földön ül, zavart mosolyát eltakarja a kezével. Szeme fennakad, és eszméletlenül összerogy.
11 December nyolcadika, kedd este
BENJAMIN BEZÁRKÓZOTT a szobájába. Simone lehunyt szemmel ül a konyhaasztalnál, és rádiót hallgat. Egyenes adás a Berwald koncertteremből. Megpróbálja elképzelni, milyen lehet egyedül élni. Nem lehet nagyon más, mint most – gondolja gunyorosan. – Talán eljárnék koncertekre, színházba és galériákba, mint a többi egyedülálló nő. Talál egy üveg whiskyt a szekrényben, tölt magának egy kortyot, és hozzáad pár csepp vizet: halványsárga folyadék egy nehéz pohárban. Míg egy Bach-csellószvit melegséget árasztó hangsorai töltik be a konyhát, nyílik a bejárati ajtó. Lágy, szomorú dallam. Erik áll az ajtónyílásban, és fáradtságtól elszürkült arccal néz rá. – Jól néz ki – mondja. – Whiskynek hívják – mondja Simone, és átnyújtja neki a poharat. Simone tölt magának egy másikat, majd megállnak egymással szemben, és szertartásosan koccintanak. – Nehéz napod volt? – kérdezi Simone halkan. – Elég nehéz – mondja Erik fakó mosollyal. Hirtelen olyan viharvertnek fest. Vonásai kifürkészhetetlenek, mintha vékony réteg por ülne az arcán. – Mit hallgatsz? – kérdezi Erik. – Kikapcsoljam? – Miattam ne, szép. Erik kiüríti a poharat, Simone felé nyújtja, ő ismét megtölti whiskyvel.
– Szóval nem tetováltatta magát a fiunk – mondja Erik. – Ezek szerint követted a drámát a hangpostán. – Csak az imént, hazafelé, eddig nem volt időm... – Persze – vág a szavába Simone, és eszébe jut a nő, aki felvette a telefont. – Jó, hogy elmentél érte – mondja Erik. Simone bólint, és arra gondol, hogy az érzések egymásba gabalyodnak, egyetlen emberi kapcsolat sem független és elszigetelt, mindennek van közös pontja minden mással. Megint isznak, és Simone egyszer csak észreveszi, hogy Erik mosolyog rá. Görbe fogú mosolyától mindig megrogy a térde. Arra gondol, milyen szívesen ágyba bújna most vele, némán, bonyodalmak nélkül. Egy nap mégis mind egyedül maradunk, mondja magának. – Semmit nem tudok. Jobban mondva... Azt tudom, hogy nem bízom benned. – Miért mondod... – Olyan, mintha mindent elvesztettünk volna – vág a nő a szavába. – Te csak alszol, vagy munkában vagy, vagy a jó ég tudja, hol. Szerettem volna, ha csinálunk közösen dolgokat, utazunk, együtt vagyunk. Erik leteszi a poharát, és egy lépést tesz a felesége felé. – És nem tehetjük meg? – kérdezi gyorsan. – Ne mondd ezt! – suttogja Simone. – Miért ne? Erik mosolyog, megsimogatja a nő arcát, és elkomolyodik. Egyszer csak megcsókolják egymást. Simone egész testében érzi, mennyire vágyott erre, mennyire sóvárgott a csók után. – Apa, tudod hol... Benjamin elhallgat, amikor a konyhába lépve meglátja szüleit. – Elment az eszetek – sóhajt, majd kimegy. – Benjamin – kiált utána Simone.
A fiú visszajön. – Megígérted, hogy elhozod a vacsorát. – Odacsörögtél? – Öt perc múlva kész – mondja Simone, és átnyújtja a tárcáját. – Ugye tudod, hol van a thai étterem? – Nem – sóhajt Benjamin. – Ne térj le az útról! – Hagyjál már! – Hallgass anyádra! – mondja Erik. – Hozok egy kis kaját a sarokról, nem lesz semmi bajom – mondja, és kimegy az előszobába. Simone és Erik egymásra mosolyognak, hallják a kinti ajtó csukódását, majd a fürge lépteket lefelé a lépcsőn. Erik elővesz három vizespoharat a szekrényből, megfogja Simone kezét, és az arcához szorítja. – Megyünk a hálószobába? – kérdezi Simone. Eriken zavarral vegyes öröm látszik, de ebben a pillanatban megszólal a telefon. – Ne vedd fel! – mondja Erik. – Lehet, hogy Benjamin – feleli Simone, és füléhez teszi a készüléket. – Tessék, itt Simone. Nincs válasz, csak egy kis surrogás hallatszik, olyan, mint egy nyíló cipzár halk zaja. – Halló? Visszateszi a telefont a bölcsőjébe. – Nem szóltak bele? – kérdezi Erik. Simone nyugtalannak látja Eriket. A férfi az ablakhoz lép, és lenéz az utcára. Simone fülében megint ott cseng a nő hangja, aki felvette a telefont, amikor reggel visszahívta a számot, amiről Eriket keresték. „Hagyd már abba, Erik!” – és nevetett. Vajon mit kellett abbahagynia? Nyúlkált a ruhája alá, szájába vette a mellét, felhúzta a szoknyáját?
– Hívd fel Benjamint – mondja Erik feszülten. – Minek... Megint megszólal a telefon, Simone abban a pillanatban felkapja. – Halló? Amikor senki nem szól bele, leteszi, és hívja Benjamin számát. – Foglalt. – Sokáig elmarad – mondja Erik. – Menjek utána? – Esetleg. – Dühös lesz rám – mosolyog Simone. – Akkor megyek én – mondja Erik, és kimegy az előszobába. Éppen leveszi a kabátját az akasztóról, amikor nyílik az ajtó, és Benjamin lép be rajta. Erik visszaakasztja a kabátját, és átveszi a gőzölgő nejlonzacskót, benne az ételes dobozokkal. Leülnek a tévé elé, filmet néznek, és egyenesen a csomagolásból esznek. Benjamin nevet a filmbéli riposztokon. Szülei elégedetten egymásra pillantanak, ugyanúgy, mint amikor a fiuk kicsi volt, és hahotázott a gyerekműsorokon. Erik ráteszi kezét Simone térdére, mire ő megfogja a férfi kezét, és megszorongatja az ujjait. Bruce Willis a hátán fekszik, és letörli szájáról a vért. Megint megszólal a telefon, Erik leteszi az ennivalót, és feláll a kanapéról. Kimegy az előszobába, és a tőle telhető leghiggadtabb hangon beleszól. – Erik Maria Bark. Senki nem szól, csak halk kattogás hallatszik. – Elég legyen ebből! – mondja dühösen Erik. – Erik? – Daniella hangja az. – Te vagy az, Erik? – kérdezi. – Épp eszünk. Erik hallja a nő szapora légzését.
– Mit akart? – kérdezi. – Kicsoda? – Josef – mondja Daniella. – Josef Ek? – Nem mondott semmit? – kérdezi ismét Daniella. – Mikor? – Az imént... a telefonban. Erik benéz az ajtón a nappaliba, és látja, hogy Simone és Benjamin tévézik. Eszébe jut a tumbai család. A kislány, az anya, az apa. Az elképesztő dühroham, ami a tettet kiváltotta. – Miért gondolod, hogy felhívott? – kérdezi Erik. Daniella megköszörüli a torkát. – Biztos rávette az egyik nővért, hogy adjon neki egy telefont. Beszéltem a központtal, téged kapcsoltak neki. – Biztos vagy ebben? – kérdezi Erik. – Josef üvöltözött, amikor bementem hozzá, addigra a katétert már kitépte, adtam neki Alprazolamot, de így is mindenfélét összehordott rólad, mielőtt elaludt. – Miket? Mit mondott? Erik hallja, ahogy Daniella nagyot nyel, és igen fáradt hangon válaszol: – Hogy megbasztad az agyát, hogy szállj le a nővéréről, ha nem akarod, hogy kinyírjanak. A kinyírásodat többször is kilátásba helyezte.
12 December nyolcadika, kedd este
HÁROM ÓRÁJA MÁR, hogy Joona megérkezett Evelynnel a Kronoberg börtönbe. A lányt egy csupasz falú kis cellába vezették, aminek párás ablaka előtt vízszintes rácsok húzódtak. A sarokban lévő rozsdamentes mosdóból hányásszag terjengett. Evelyn csak állt a falra szerelt priccs és a zöld műanyag matrac mellett, és csodálkozó tekintetével követte Joonát, amikor a férfi otthagyta őt. Az előállítást követően az ügyésznek tizenkét óra áll rendelkezésre, hogy eldöntse, fogva tartsák-e, vagy szabadon engedjék a lányt. Ha a fogva tartás mellett dönt, harmadnap délig kap haladékot, hogy beadja az indítványt a bíróságnak, amelyben kéri a fogva tartott előzetes letartóztatását. Ha ezt nem teszi meg, a lány szabadlábra kerül. Ha az előzetes letartóztatást indítványozza, akkor feltehetően megalapozott gyanúval vagy nyomatékos gyanúval teszi meg, ami a gyanú legmagasabb fokozata. Joona ismét a börtön fehéren ragyogó, linóleummal borított folyosóján lépdel. Elvonul a borsózöld cellaajtók sora mellett. A kilincsek és zárak fémfelületeinek tükröződésében megmegpillantja magát. Minden ajtó előtt fehér termoszok állnak a földön. A tűzoltókészülékes szekrényeket vörös táblák jelzik. A recepció előtt takarítókocsi áll elhagyottan, rajta fehér zacskó a szennyesnek, zöld a szemétnek. Joona megáll, pár szót vált egy segélyszervezet szociális gondozójával, majd halad tovább a női szakasz felé. A börtön öt kihallgató szobájának egyike előtt Jens Svanehjälm, a stockholmi régió új főügyésze várakozik.
Olyan, mintha még húszéves sem volna, bár valójában negyven. Van valami kisfiús a tekintetében és gyermeki az arcában, ezért a férfi olyan benyomást kelt, mint akinek soha életében nem volt semmilyen megrázó élménye. – Evelyn Ek – mondja Jens tétovázva. – Ő kényszerítette az öccsét, hogy gyilkolja meg a családot? – Josef ezt mondta, amikor... – De Josef Ek hipnózisban tett vallomását nem lehet felhasználni – vág a szavába Jens. – Sérti a hallgatáshoz való jogot, és a jogot, hogy senkinek nem kell önmagára nézve terhelő tanúvallomást tenni. – Ezt értem, de nem volt szó kihallgatásról. Nem volt gyanúsított – feleli Joona. Jens ránéz a mobiljára, és közben azt mondja: – Épp elég, hogy a társalgás érintette a nyomozás tárgyát, akkor már kihallgatásnak minősül. – Ezzel tisztában vagyok, de nem ez volt az elsődleges szempont. – Sejtettem, de... Az ügyész elhallgat, és Joonára sandít, mint aki vár valamire. – Hamarosan megtudom, mi történt – ígéri Joona. – Jól hangzik – mondja Jens elégedett arcot vágva. – Ugyanis Anita Niedel, azzal adta át nekem a helyét, hogy ha Joona Linna azt mondja, hamarosan kideríti az igazságot, akkor az úgy is van. – Volt pár csatánk. – Célzott rá – mosolyog Jens. – Bemenjek? – kérdezi Joona. – Maga vezeti a kihallgatást, de... – Jens Svanehjälm megvakarja a fülét, és azt motyogja, hogy a továbbiakban nem kíváncsi elképzelésekre vagy a kihallgatások zavaros összefoglalásaira.
– Mindig kettesben vagyok a kihallgatottal, ha lehetséges – feleli Joona. – Ha felvételt készít, akkor szerintem a jelen esetben nincs szükség tanúra a kihallgatáson – mondja Jens. – Én is így gondoltam. – Csak felvilágosítást kérünk Evelyn Ektől – mondja nyomatékkal Jens. – Szeretné, ha megemlíteném neki a bűncselekmény gyanúját? – kérdezi Joona. – Ezt döntse el maga, de az óra ketyeg, nincs már sok ideje. Joona bekopog az ajtón, majd belép a lehangoló kihallgató helyiségbe, ahol reluxa takarja a rácsos ablakokat. Evelyn Ek feszült tartással és magába forduló tekintettel ül egy széken. Száját összeszorítja, karját összefonva tartja a mellén, és mereven bámulja az asztallapot. – Üdvözlöm, Evelyn. A lány riadtan felkapja a fejét. Joona leül vele szemben a másik székre. Az öccséhez hasonlóan ő is szép, a vonásai nem feltűnőek, de az arca szimmetrikus. Világosbarna haja és értelmes tekintete van. Joona rájön, hogy Evelyn arca olyan, ami első ránézésre jelentéktelennek tűnhet, de minél tovább nézi az ember, annál szebb lesz. – Arra gondoltam, beszélgetnünk kéne – mondja Joona. – Mi a véleménye? Evelyn vállat von. – Mikor találkozott utoljára Joseffel? – Nem emlékszem. – Tegnap? – Nem – mondja meglepetten. – Hány napja? – Mi hány napja? – Azt szeretném megtudni, mikor látta Josefet utoljára – mondja Joona.
– Hát, baromi régen. – Meglátogatta magát a nyaralóban? – Nem. – Soha? Soha nem ment ki magához a nyaralóba? Evelyn enyhén megrándítja a vállát. – Nem. – De tud a nyaralóról, ugye? Evelyn bólint. – Gyerekkorában járt ott – feleli, és hosszan Joonára néz lágy barna szemével. – Mikor? – Nem tudom... tízéves voltam, egyik nyáron kölcsön kaptuk a házat Sonja nénitől, amíg ő Görögországban nyaralt. – És Josef azóta nem járt ott? Evelyn hirtelen Joona mögé, a falra emeli a tekintetét. – Szerintem nem – mondja. – Mióta lakik a nagynénje nyaralójában? – Pont félévkezdés után költöztem oda. – Augusztusban. – Igen. – Augusztus óta ott lakik, az négy hónap. Egy varmdői házikóban. Miért? A lány tekintete megint elkalandozik Joona feje mögé. – Hogy nyugodtan tanulhassak – mondja. – Négy hónapig? Evelyn lassan helyezkedik a székben, keresztbe teszi a lábát, és megvakarja a homlokát. – Szükségem van rá, hogy nyugton hagyjanak – sóhajt. – Ki zavarja magát? – Senki. – Akkor miért van szüksége nyugalomra? – Szeretem az erdőt – mondja Evelyn halvány, örömtelen mosollyal.
– Mit tanul? – Államtudományt. – És az ösztöndíjból tartja el magát? – Igen. – Hol vásárol ennivalót? – Bebiciklizem Saltarőbe. – Nincs nagyon messze? Evelyn vállat von. – De. – Találkozott ismerőssel ott? – Nem. Joona Evelyn sima, fiatal homlokát figyeli. – Nem találkozott ott Joseffel? – Nem. – Evelyn, figyeljen ide! – mondja Joona új, komolyabb hangot megütve. – Josef, az öccse azt mondta, hogy ő ölte meg az apját, az anyját és a kishúgát. Evelyn remegő szempillával az asztalra mered. Sápadt arcát enyhe pír önti el. – Csak tizenöt éves – teszi hozzá Joona. Joona elnézi a lány vékony kezét, a törékeny vállára omló kikefélt, csillogó haját. – Maga szerint miért mondja, hogy ő végzett a családdal? – Micsoda? – kérdezi Evelyn, és felnéz. – Úgy tűnik nekem, mintha elhinné, hogy így is történt. – Úgy tűnök? – Nem tűnt meglepettnek, amikor közöltem, hogy az öccse beismerte a gyilkosságokat – mondja Joona. – És ez meglepte? – Meg. Evelyn teljesen mozdulatlanul ül a székén, megfagyott, megdermedt legbelül. Két szemöldöke között az aggodalom
vet ráncot sima homlokán. Kimerültnek tűnik. Ajka mozog, mintha imádkozna, vagy magának suttogna. – Be van zárva? – kérdezi hirtelen. – Ki? Nem emeli fel válasz közben a tekintetét, hangsúlytalanul az asztal felé beszél. – Josef. Lecsukták? – Fél tőle? – Nem. – Arra gondoltam, esetleg azért tart fegyvert, mert fél tőle. – Vadászni járok – mondja Evelyn a felügyelő szemébe nézve. Joona arra gondol, hogy van valami különös ebben a lányban, de még nem jött rá, mi. Nem szokványos a reakciója – bűntudat, düh, gyűlölet. Inkább valami óriási ellenállást érez benne. Nem tudná nevén nevezni. Önvédelmi mechanizmus vagy valamilyen védőkorlát, amihez foghatót még nem tapasztalt. – Nyúlra? – kérdezi. – Igen. – Finom a nyúl? – Nem különösebben. – Milyen az íze? – Édes. Joonának eszébe jut, ahogy a lány a hideg levegőn állt a nyaraló előtt. Megpróbálja felidézni az eseményeket. Erik Maria Bark addigra elvette a puskáját, és szétnyitva a karjára támasztotta. Evelyn hunyorogva nézte őt a napfényben. Karcsú, magas lány, homokbarna haját fent megkötött, sűrű lófarokba fogta össze. Ezüstös vattamellény, csípőn hordott farmer, nyirkos tornacipő, mögötte a fenyők, lábánál a moha, a vörös áfonyabokrok és a széttaposott légyölő galóca.
Joona hirtelen hézagot fedez fel Evelyn meséjében. Már korábban is meglegyintette őt a gondolat, de aztán elillant. Viszont a hézag megint tejesen világosan látszik. Amikor a nagynéni nyaralójában beszélt Evelynnel, a lány teljesen mozdulatlanul ült a kordbársony kanapén comb között összekulcsolt kézzel. A földön, a lábánál hevert a gombakeretes fénykép. A képen a szülei között ott ült Evelyn kishúga. A napfény megcsillant nagy szemüvegén. A kislány négy, talán már ötéves is megvolt a képen – gondolja Joona. – Vagyis a fénykép legfeljebb egy éve készült. Evelyn azt állította, hogy az öccse évek óta nem járt a nyaralóban, de Josef beszélt erről a fotóról a hipnózisban. Persze lehetett több példány is ebből a képből, mind másmás gomba alakú keretben – töpreng tovább Joona. – Még az is elképzelhető, hogy ez a példány vándorolt. És Josef járhatott a nyaralóban Evelyn tudta nélkül is. De lehet, hogy ez valóban egy hézag Evelyn beszámolójában. Egyáltalán nem kizárt. – Evelyn – mondja Joona. – Tűnődöm valamin, amit nemrég mondott. Kopognak a terem ajtaján. Evelyn megijed és összerezzen. Joona feláll, és ajtót nyit. Jens Svanehjälm főügyész az, és kéri Joonát, hogy jöjjön vele. – Elengedem – mondja Jens. – Ez ostobaság, az égvilágon semmi bizonyítékunk nincs, a tizenöt éves öccse érvénytelen kihallgatásán kívül, aki arra célzott, hogy... – Jens tekintete találkozik Joonáéval, és azonnal elhallgat. – Rájött valamire – mondja. – Ugye? – Nincs jelentősége – feleli Joona. – Hazudik a lány? – Nem tudom, lehet... Jens végigsimítja az állát, gondolkodik.
– Adjon neki egy szendvicset és egy csésze teát – mondja végül. – Kap még egy órát, utána eldöntöm, hogy megy vagy marad. – Nem biztos, hogy jutunk bármire is. – De azért tesz egy próbát? * Joona műanyag pohárban angol teát és papírtányéron egy szendvicset tesz Evelyn elé, majd leül a székre. – Gondoltam, talán már éhes lehet – mondja. – Köszönöm – feleli Evelyn, és néhány másodpercig vidámabbnak látszik. Reszkető kézzel eszi a szendvicset, és szedegeti fel a morzsákat az asztalról. – Evelyn, a nagynénje házában van egy fénykép... gomba alakú keretben. Evelyn bólint: – Fent Morában vette, úgy gondolta, jól illik majd a nyaralóba, és... Elhallgat, és fújja a teáját. – Van még máshol is ilyen képkeretük? – Nincs – mosolyog. – A kép mindig a nyaralóban volt? – Mire próbál kilyukadni? – kérdezi halkan. – Semmire, csak Josef beszélt erről a képről, biztosan látta már, így arra gondoltam, esetleg maga felejtett el valamit. – Nem. – Ennyi lett volna – mondja Joona, és feláll. – Elmegy? – Evelyn, megbízom magában – mondja komolyan Joona. – Mintha mindenki azt hinné, közöm van ehhez az egészhez. – Pedig nincs, igaz?
Evelyn megrázza a fejét. – Vagyis nem úgy – mondja Joona. Evelyn gyorsan letörli a könnycseppeket az arcáról. – Josef egyszer kijött a házba. Taxival érkezett, hozott egy tortát – mondja megtört hangon. – A maga születésnapjára? – Neki... neki volt születésnapja. – Mikor volt ez? – kérdezi Joona. – November elsején. – Azaz kábé egy hónapja – mondja Joona. – És mi történt? – Semmi – feleli Evelyn. – Meglepett. – Nem szólt előre, hogy jönni fog? – Nem vagyunk kapcsolatban. – Miért nem? – Muszáj egyedül lennem. – Ki tudta, hogy a nyaralóban lakik? – Senki, Sorabot leszámítva. Ő a fiúm... illetve szakított velem, csak barátok vagyunk, de segít nekem, mindenkinek azt mondja, nála lakom, felveszi a telefont, ha anyám keres, és... – Miért? – Nekem egyedül kell lennem. – Josef többször is meglátogatta? – Nem. – Fontos, Evelyn. – Csak akkor egyszer jött ki – feleli a lány. – Miért hazudott? – Nem tudom – suttogja Evelyn. – Miben hazudott még ezen kívül?
13 December kilencedike, szerda délután
ERIK AZ NK NAGYÁRUHÁZ ékszerosztályának kivilágított vitrinjei között lépdel. Feketébe öltözött nő beszél halkan az ügyfelével. Kihúz egy fiókot, és néhány ékszert helyez egy bársonyborítású tálcára. Erik megáll az egyik üvegpult előtt, és figyelmesen megnéz egy Georg Jensen tervezte nyakláncot. Súlyos, enyhén csiszolt, láncba fűzött háromszögek, akár egy virágkoszorú szirmai. A polírozott ezüst fenségesen fénylik, akár a platina. Erik elképzeli, milyen jól mutatna ez a nyaklánc Simone karcsú nyakán, és elhatározza, hogy megveszi neki karácsonyra. Amikor az eladó az ékszert mélyvörös, fényes papírba csomagolja, bizseregni kezd a telefon Erik zsebében, és megzörgeti a kis bennszülöttes-papagájos fadobozt. Előveszi a telefont, és anélkül, hogy ellenőrizné a számot a kijelzőn, beleszól. – Erik Maria Bark. Furcsa recsegés és távoli karácsonyi dal hallatszik. – Halló? – mondja. Ekkor valaki halkan megszólal. – Erik? – Igen, én vagyok. – Azon gondolkodom... Erik egyszer csak mintha kuncogást hallana a háttérben. – Kivel beszélek? – kérdezi éllel. – Várjon egy kicsit, doktor úr. Csak egy valamit szeretnék kérni – mondja az immár teljesen nyilvánvalóan heccelő hang.
Erik már éppen elbúcsúzna, amikor a telefonból hirtelen üvöltés tör elő: – Hipnotizáljon! Szeretnék... Erik elrántja a telefont a füléről. Kinyomja a hívást, és megpróbálja megnézni, ki telefonált, de titkos számról hívták. Csipogás jelzi, hogy SMS-t kap. Az is titkos számról jön. Megnyitja, elolvassa: Tud hipnotizálni egy hullát? Erik zavartan átveszi a kis vörös-arany színű zacskót a karácsonyi ajándékkal, és elhagyja az ékszerosztályt. A Hamngata felé vezető előtérben tekintete találkozik egy nőével. Fekete, bő kabátban áll a mennyezetre felakasztott, három emelet magas karácsonyfa alatt, és Eriket nézi. Erik még soha nem látta, de tekintete egyértelműen ellenséges. Egyik kezével felpöcköli a kabátzsebében lapuló fadoboz tetejét, kezébe szór egy Codeisan kapszulát, a szájához emeli és lenyeli. Kilép a hideg levegőre. Emberek tülekednek a kirakat előtt. Kismanók táncolnak egy mézeskalácstájon. Egy nagy szájú cukorka karácsonyi dalt énekel. A vastag overalljukon sárga mellényt viselő óvodások némán figyelnek. A telefon ismét megszólal, de ezúttal megnézi a számot, mielőtt felvenné, látja, hogy egy stockholmi szám, és óvatosan beleszól: – Erik Maria Bark. – Á, jó napot, Britt Sundström vagyok, az Amnesty International munkatársa. – Jó napot – feleli Erik csodálkozva. – Szeretném megtudni, hogy a betegének módjában állt-e megtagadni a hipnózist. – Tessék? – kérdezi Erik, majd szeme megakad egy nagy csigán, amint egy ajándékokkal megpakolt szánt vonszol a kirakatban.
A szíve erősebben kezd verni, és a gyomorsav belemar a gyomrába. – A Kubark, a CIA kézikönyve a nyomot nem hagyó kínzások között megemlíti a hipnózist mint... – A kezelőorvos hozta meg a döntést... – Úgy érti, magának nincs felelőssége az ügyben? – Nem gondolom, hogy kommentálnom kéne – mondja. – Már megtörtént ön ellen a feljelentés – mondja a nő kurtán. – Aha – feleli Erik bénultan, majd leteszi a telefont. Lassan lépdel a Sergels tér, a világító üvegtorony és a Kultúrpalota felé, látja a karácsonyi vásárt, és hallja, hogy valaki trombitán játssza a Csendes éjt. Ráfordul a Sveavägre, és elhalad az utazási irodák előtt. A Seven-Eleven élelmiszerbolt előtt megáll, és elolvassa az esti lapok szalagcímeit: HIPNÓZISBA KÉNYSZERÍTETT GYEREK BEISMERI CSALÁDJA KIIRTÁSÁT BOTRÁNYOS HIPNÓZIS Erik Maria Bark KOCKÁRA TESZI EGY FIÚ ÉLETÉT Erik halántékában érzi lüktetni a pulzusát, továbbsiet, kerüli a tekinteteket. Elhalad Olof Palme meggyilkolásának helyszíne mellett. Három vörös rózsa hever a piszkos emléktáblán. Erik hallja, hogy valaki utána kiált, mire beiszkol egy drága hifi szaküzletbe. A fáradtságot, amitől az imént még részegnek érezte magát, felváltja a lázas izgalom, valamiféle idegességgel vegyes kétségbeesés. Remegő kézzel vesz be még egy tablettát a Codeisan nevű erős fájdalomcsillapítóból. A gyomra nyilall, amikor a kapszula feloldódik, és a por felszívódik a nyálkahártyán.
A rádióban vitaműsor megy arról, hogy be kellene-e tiltani a hipnózist mint gyógykezelési módszert. Egy férfi arról mesél, amikor vele egyszer hipnózisban elhitették, hogy ő Bob Dylan. – Tudtam ám, hogy nem igaz – mondja vontatott hangon. – De mintegy kényszerítettek, hogy mondjam, amit mondtam, tudtam, hogy hipnózisban vagyok, láttam a várakozva ülő barátaimat, és mégis azt hittem, én vagyok Dylan, angolul beszéltem, nem tudtam ellenállni, bármit beismertem volna. Aztán a småländi kiejtéséről könnyen felismerhető igazságügy-miniszter beszél: – A hipnózis alkalmazása egy kihallgatás során minden kétséget kizáróan jogsértő. – Vagyis Erik Maria Bark törvényt sértett? – kérdezi metsző hangon a riporter. – Az ügyészség dolga ezt eldönteni... Erik kimegy a boltból, befordul egy keresztutcába, és halad tovább a Luntmakargatán. Izzadság csorog a hátán, amikor megáll a Luntmakargata 73. szám előtt, beüti a kódot, és kinyitja a kaput. Ügyetlenkedve keresi elő a kulcsát, miközben a lift felfelé suhan. Belülről bezárja az ajtót, eltántorog a nappaliba, megpróbál levetkőzni, de folyton szédül, jobbra akar eldőlni. Bekapcsolja a tévét, és megjelenik a Svéd Orvosi Hipnózis Egyesület elnöke egy tévéstúdióban. Erik jól ismeri őt, sok kollégáját megfertőzte a pasas rátartisága és a karrierizmusa. – Barkot tíz éve kizártuk, és nem várjuk őt vissza – mondja halvány mosollyal az elnök. – Hatással van az ügy a hipnózis általános megítélésére? – Minden tagunk szigorú etikai szabályokhoz tartja magát – feleli az elnök felsőbbséges hanglejtéssel. – Egyébként Svédországban léteznek törvények a sarlatánság ellen.
Erik esetlen mozdulatokkal levetkőzik, leül a kanapéra, és pihen, csak akkor nyitja ki újra a szemét, amikor sípszó és gyerekhang hallatszik a tévéből. Benjamin áll egy napsütötte iskolaudvaron. Ráncolja a szemöldökét, a füle és az orra hegye vörös, vállát felhúzza, látszik rajta, hogy fázik. – Hipnotizált már téged az apád valaha? – kérdezi a riporter. – Mi? Á... nem, persze, hogy nem... – Honnan tudod? – vág közbe a riporter. – Ha hipnotizált, nem biztos, hogy tudatában lennél, nem igaz? – Nem, ez magától értetődik – vigyorog Benjamin, meglepi őt a riporter rámenőssége. – Milyen érzés lenne, ha kiderülne, hogy megtörtént? – Nem tudom. Benjamin arcát pír önti el. Erik odalép a tévéhez, kikapcsolja, bemegy a hálóba, leül az ágyra, leveszi a nadrágját, és beteszi a papagájos fadobozt az éjjeliszekrény fiókjába. Nem akar gondolni a vágyódásra, ami akkor ébredt benne, amikor Josef Eket hipnotizálta, és követte őt a mély, kék tengerbe. Erik lefekszik, kezével az éjjeliszekrényen álló vizespohár után nyúl, de elalszik, még mielőtt inni tudna. * Felébred, félálomban eszébe jut a saját apja, amint házi készítésű frakkban, izzadó arccal fellép a gyerekzsúrokon. Lufiállatokat csinált, és színpompás rugós csokrokat húzott elő egy üreges sétapálcából. Amikor már idős volt, és a sollentunai házból átköltözött egy idősek otthonába, megtudta, hogy Erik hipnoterápiával foglalkozik, és szeretett volna vele egy közös számot. Ő lett volna a szélhámos, Erik meg a
színpadi hipnotizőr, aki ráveszi az embereket, hogy úgy énekeljenek, mint Elvis és Zarah Leander. Eriknek egyszer csak felpattan a szeme, megjelenik előtte Benjamin, amint dideregve áll az iskola udvarán az osztálytársai, a tanárok, a kamera és a mosolygó riporter előtt. Erik felül, égető nyilallást érez a gyomrában, felveszi a telefont az éjjeliszekrényről, és hívja Simonét. – Simone Bark Galéria – szól bele. – Szia, én vagyok – mondja Erik. – Várj egy másodpercet! Erik hallja Simone lépteit a parkettán, majd az iroda ajtajának záródását. – Mi ez az egész? – kérdezi Simone. – Benjamin telefonált, és... – Beindult a médiagépezet, és... – Úgy értem – vág a szavába a nő –, mit tettél? – A beteg kezelőorvosa megkért, hogy hipnotizáljam a fiút. – De a beismerő vallomás hipnózisban... – Figyelj már egy kicsit! – vág közbe Erik. – Képes vagy rá? – Igen. – Szó sem volt kihallgatásról – fog bele Erik. – Nyilván édes mindegy minek nevezik... Elhallgat. Erik hallja a szuszogását. – Bocsáss meg! – mondja Simone halkan. – Nem kihallgatás volt. A rendőrség egy személyleírást vagy valamit szeretett volna kapni, mert azt hitték, hogy egy lány élete múlhat az információn, és az orvos, aki éppen akkor felelt a betegért, kellően alacsonynak ítélte meg a kockázatot. – De... – Azt hittük, áldozat, és csak a nővérét akartuk megmenteni. Elhallgat, és hallja Simone lélegzését.
– Mibe keveredtél bele? – mondja Simone gyengéden. – Elrendeződik. – Gondolod? Erik kimegy a konyhába, Treo comp pezsgőtablettát dob egy pohár vízbe, és leöblíti a gyomorfekélygyógyszert az édes nedűvel.
14 December tizedike, csütörtök este
JOONA KINÉZ a kihalt és sötét folyosóra. Este van, közel nyolc óra, már csak ő van az egész osztályon. Minden ablakban adventi koszorú ragyog, és az elektromos gyertyák lágy, gömbölyű fényt szórnak, ami megduplázódik a fekete üvegben. Anja egy tál karácsonyi csemegét tett ki az íróasztalára, és túl sokat nassol, miközben megjegyzéseket ír az Evelyn kihallgatásáról készült jegyzőkönyvhöz. Miután Evelyn első hazugságai lelepleződtek, az ügyész a fogva tartás mellett döntött. Tájékoztatta a lányt, hogy bűnrészességgel gyanúsítják, és ismertette a védelemhez való jogát. A nyomozás három nap haladékot kapott, hogy meghozza a döntést, szükséges-e az előzetes letartóztatás indítványozása. Vagy megalapozzák ellene a gyanút annyira, hogy a bíróság legalább valószínűsíti a bűnösségét, vagy onnantól szabadlábon védekezik. Joona nagyon is tisztában van vele, hogy Evelyn hazugsága nem feltétlenül utal törvénysértésre, de ad magának három napot, hogy kiderítse, mi az, amit a lány rejteget, és miért. Megírja a jegyzőkönyvet, beteszi a kimenő postába az ügyésznek címezve, ellenőrzi, hogy a pisztolya rendesen be van-e zárva a fegyverszekrénybe, majd lemegy a lifttel, elhagyja a rendőrségi épületet, és beül a kocsiba. A Fridhemsplannál Joona meghallja a telefoncsörgést, de valamiért nem képes kivenni a készüléket a kabátjából. Lyukas a zsebe, és a telefon a bélés mögött kötött ki. A lámpa zöldre vált, és az autók mögötte dudálni kezdenek. Kiáll a krisnások
étterme előtti buszmegállóba, kirázza a telefont a kabátjából, és visszahívja a számot. – Joona Linna vagyok, az imént hívott. – Igen, köszönöm, hogy visszahív – mondja Ronny Alfredsson rendőrgyakornok. – Nem igazán tudjuk, mitévők legyünk. – Beszéltek Evelyn barátjával, Sorab Ramadanival? – Nincs könnyű dolgunk vele. – A munkahelyén már keresték? – Nem az a baj – mondja Ronny. – Itt van a lakásban, csak nem akar ajtót nyitni, nem akar beszélni velünk. Kiabál, hogy húzzunk innen, zavarjuk a szomszédokat, és azért zaklatjuk, mert muzulmán. – Mit mondtak neki? – Semmit, csak hogy valamiben a segítségét kérjük. Pontosan követtük a maga utasításait. – Értem – mondja Joona. – Rátörjük az ajtót? – Odamegyek. Egyelőre hagyják békén. – Várjunk a kocsiban a kapu előtt? – Igen, köszönöm. Joona kiteszi az indexet, megfordul, kibukkan a Dagens Nyheter szerkesztőségének toronyépülete mellett, és felhajt a Västerbro hídra. A sötétben a város ablakai és fényei úgy ragyognak, hogy az égbolt szürke, homályos kupolának tűnik felettük. Megint eszébe jut a helyszínelés, és hogy valami furcsa összkép rajzolódik ki. Bizonyos körülmények egész egyszerűen mintha nem illenének össze. A kocsiját a Heleneborgsgatánál megakasztó piros lámpánál Joona kihasználja az alkalmat, és kinyitja az anyósülésen heverő mappát. Gyorsan átlapozza a sportpályánál készült képeket. Három zuhanyzó elválasztó panelek nélkül. A fényképezőgép
vakuja megcsillan a fehér csempén. Az egyik képen látszik a fanyelű vízlehúzó. A falnak támasztva áll. A gumija körül nagy vértócsa, víz, kosz, hajszálak, ragtapaszok és egy tusfürdős flakon. A lefolyónál egy emberi kar hever. A lecsupaszított gömbízületet körülveszi a porc és az elvágott izomrost. A törött hegyű vadásztőr a zuhanyozóban fekszik. Narvál CT-vel megtalálta a letört hegyet, Anders Ek medencecsontjába szorult. Az agyonmarcangolt holttest a földön fekszik a fapad és a horpadt bádogszekrény között. Piros sportdzseki lóg egy kampón. Mindent ellep a vér, a földet, az ajtókat, a padokat. Joona a kormányon dobolva várja, hogy váltson a lámpa, és azon gondolkodik, hogy a helyszínelők rengeteg nyomot gyűjtöttek ujjlenyomat, szövet és hajszál formájában. Irgalmatlan nagy mennyiségű DNS-ről van szó, emberek százaitól, de egyik sem köthető Josef Ekhez. A begyűjtött DNS nagy hányada szennyezett volt, és több embertől származott, ami megnehezítette az elemzést a bűnügyi laborban. Elmagyarázta a krimináltechnikusoknak, hogy próbálják megtalálni az apa vérét Josef Eken. A rengeteg vér, ami egész testét beborította a második tetthelyen, nem bírt jelentőséggel. A sorházban mindenki össze volt kenve mindenki más vérével. Hogy Josefen volt a kishúga véréből, az éppoly kevéssé meglepő, mint hogy a kishúgán volt Joseféből. De ha megtalálják az apa vérét Josefen, vagy Josefnek bukkannak nyomára az öltözőben, akkor a fiút mindkét helyszínhez kötni lehet. Ha bizonyíthatóan járt az öltözőben, az már elég a vádemeléshez. A linköpingi labor, ahol a svédországi DNS-elemzéseket készítik, már a Huddinge kórházban utasított egy Sigrid Krans
nevű orvost, hogy Josefen minden biológiai nyomot őrizzenek meg. Amikor Joona a Högalidsparknál jár, felhívja Erixont, egy igen kövér férfit, a tumbai tetthelyek krimináltechnikusi felelősét. – Hagyjál – szólal meg egy öblös hang. – Erixon? – próbálkozik Joona. – Erixon? Adj valami életjelet. – Alszom – hangzik a fáradt válasz. – Sorry. – Nem, valójában éppen hazafelé tartok. – Találtatok valamit Joseftől az öltözőben? – kérdezi Joona. – Nem. – De, biztos találtatok. – Nem – feleli Erixon. – Szerintem lazsáltok. – Tévedsz – mondja Erixon higgadtan. – Biztattad a linköpingi barátainkat? – kérdezi Joona. – Teljes mellbedobással – feleli Erixon. – És? – Nem találták meg az apa DNS-ét Josefen. – Nekik sem hiszek – mondja Joona. – Tetőtől talpig befedte... – Egy cseppet sem – vág a szavába Erixon. – Ez nem stimmel. – Mindenesetre igen önelégülten közölték a hírt. – Alacsony kópiaszámú DNS? – Nem, még mikroszkopikus sem, semmi. – Hát... ekkora pechünk nem lehet. – Hogyne lehetne. – Nem lehet. – Ezt a témát akár fel is adhatod. – Oké.
Leteszik a telefont, és Joonának az jár a fejében, hogy ami rejtélynek tűnik, néha valójában csak véletlenek egybeesése. A tettes módszere a két helyszínen teljesen azonosnak tűnik: az esztelen késszúrások és a brutális feldarabolási kísérlet. Éppen ezért igen furcsa, ha nem találták meg az apa vérét Josefen, amennyiben ő az elkövető. Nyilván annyira elborította a vér, hogy az már feltűnést keltett volna, gondolja Joona, és visszahívja Erixont. – Tessék. – Rájöttem valamire. – Húsz másodperc alatt? – A női öltözőt megvizsgáltátok? – Ott senki nem járt, zárva volt az ajtó. – Alighanem az áldozatnál voltak a kulcsok. – De... – Nézzétek meg a lefolyót a női zuhanyzóban – mondja Joona. Joona megkerüli a Tantolunden parkot, majd behajt egy gyalogúton, és leparkol a parkra néző emeletes ház előtt. Eltűnődik, hol lehet a várakozó rendőrautó, ellenőrzi a címet, és azt latolgatja, vajon Ronny és a kollégája rossz ajtón zörgetett-e be. Elhúzza a száját. Ez mindenesetre megmagyarázná, miért nem akarta „Sorab” beengedni őket, hiszen ebben az esetben az illetőt nem is így hívják. Hűvös az esti levegő. A felügyelő gyors léptekkel tart a kapu felé, és eszébe jut, hogyan írta le Josef hipnózisban a sorházban történteket. Ha a bűncselekmény csakugyan így zajlott le, akkor Josef semmit nem tett közben, hogy leplezze a gyilkosságot, nem óvta magát. Nem számolt a következményekkel, csak hagyta, hogy ellepje a vér. Joona arra gondol, hogy Josef Ek talán csak az érzéseiről beszélt a hipnózisban, egy zűrzavaros, dühöngő őrületről, míg fizikai értelemben, a külső szemlélő számára, ott, a helyszínen
valójában igen összeszedetten viselkedett, eltervelten cselekedett, földig érő esőkabátot viselt, és letusolt a női zuhanyzóban, mielőtt a sorházba ment volna. Beszélnie kell Daniella Richards-szal, hogy megkérdezhesse tőle, mikor lesz szerinte Josef Ek kihallgatható állapotban. Joona belép a kapun, kezébe veszi a telefont, és meglátja az arcát a sakktábla mintájú fali csempe fekete négyzetében. A sápadt, dércsípte arcot, a komoly tekintetet és a szőke bozontot. A lift előtt állva megint Ronnyt hívja, de Ronny nem veszi fel. Talán tettek még egy kísérletet, és Sorab végül beeresztette őket. Joona felmegy a hatodikra, megvárja, míg egy babakocsit toló anyuka lemegy a lifttel, majd Sorab ajtajához lép és becsönget. Vár egy kicsit, kopog, vár pár másodpercet, utána kézzel felnyitja a levélnyílást, és beszól: – Sorab? Joona Linna vagyok. Rendőr, bűnügyi felügyelő. Nesz hallatszik az ajtó túloldaláról, mintha valaki eddig ránehezedett volna, de most gyorsan eliszkolt. – Magán kívül senki nem tudta, hol van Evelyn – folytatja. – Nem csináltam semmit – mondja egy zord férfihang a lakásból. – De elmesélte, hogy... – Nem tudok semmit – üvölt Sorab. – Nem baj – mondja Joona. – De szeretném, ha kinyitná az ajtót, és a szemembe mondaná, hogy nem tud semmit. – Menjen innen! – Nyissa ki az ajtót! – A francba... Nem tudnának békén hagyni? Semmi közöm ehhez az egészhez, nem akarok belekeveredni. A hangja tele van szorongással. Elhallgat, fújtat, valamit csapdos a kezével odabent. – Evelyn jól van – mondja Joona.
Halk zörgés hallatszik a levélnyílásból. – Azt hittem... Elhallgat. – Beszélnünk kell magával. – Tényleg nem történt semmi Evelynnel? – Nyissa ki az ajtót! – Nem akarom, mondtam már. – Jó lenne, ha velem jönne. Egy másodpercig egyikük sem szól. – Többször járt itt? – kérdezi egyszer csak Joona. – Ki? – Josef. – Az ki? – Evelyn öccse. – Nem járt itt – mondja Sorab. – Akkor kijárt itt? – Nem fogta fel, hogy nem akarok magával beszélgetni? – Ki járt itt? – Nem mondtam, hogy bárki itt járt volna. Mondtam ilyet? Csak tőrbe akar csalni. – Nem, szó sincs róla. Ismét hallgatnak. Aztán szívet tépő zokogás hallatszik az ajtó túloldaláról. – Meghalt? – kérdezi Sorab. – Evelyn halott? – Miből gondolja? – Nem akarok magával beszélni. Távolodó léptek zaja szűrődik ki a lakásból, majd ajtó csukódása hallatszik. Hangos zene kezd üvölteni odabent. Lefelé menet Joona arra gondol, valaki ráijesztett Sorabra, hogy árulja el, hol rejtőzködik Evelyn. Joona kilép a hideg levegőre, és két Pro Gym-es kabátos férfit lát az autója mellett várakozni. Amikor meghallják, hogy jön, felé fordulnak. Az egyik a motorháztetőn ül, füléhez
telefont tart. Joona gyorsan felméri őket. Mindkettő a harmincas éveiben jár. A motorháztetőn ülő kopaszra borotválja a fejét, míg a másik kisiskolás frizurát hord. Joona úgy saccolja, hogy a kisiskolás frizurás több mint egy mázsát nyom. Talán aikido, karate vagy kickbox edzésre jár. Valószínűleg növekedési hormonokat szed – gondolja Joona. – A másiknál lehet kés, de lőfegyvert valószínűleg nem visel. Vékony réteg hó borítja a füves felületeket. Joona elkanyarodik, mint aki észre sem vette a férfiakat, és elindul a kivilágított gyalogút irányába. – Apafej – kiált az egyikük. Joona mintha meg sem hallaná, megy tovább a zöld szemetesládát tartó villanyoszlop melletti lépcső felé. – Nem kéred a kocsidat? Joona megtorpan, és röpke pillantást vet a homlokzatra. Rájön, hogy a motorháztetőn ülő férfi Sorabbal beszél a telefonon, és Sorab figyeli őket az ablakból. A nagyobbik óvatosan közeledik, és Joona megfordul, majd elindul felé. – Rendőr vagyok – mondja. – Én meg most jöttem le a fáról – feleli a férfi. Joona előkapja a telefonját, és megint hívja Ronnyt. A másik férfi zsebében megszólal a Sweet Home Alabama, a pasas szélesen elvigyorodik, felveszi Ronny telefonját, és beleszól. – Tessék, itt fakabát. – Mi ez az egész? – kérdezi Joona. – Hagyják békén Sorabot, nincs kedve beszélgetni. – Azt hiszik, azzal segítenek neki, ha... – Ez csak egy figyelmeztetés – vág a szavába a férfi. – Szarok bele, ki maga, tartsa magát távol Sorabtól.
Joona megérti, hogy a helyzet veszélyessé válhat, eszébe jut, hogy a pisztolyát bezárta a fegyverszekrénybe a rendőrségi irodájában, és körülnéz, mivel tudna védekezni. – Hol vannak a kollégáim? – kérdezi nyugodtan. – Hallotta, amit mondtam? Hagyja a fenébe Sorabot! A vele szemben álló férfi gyors mozdulattal beletúr kisfiús hajába, gyorsabban veszi a levegőt, oldalra fordul, kicsit közelebb lép, és a távolabbi lába sarkát pár centire elemeli a talajtól. – Fiatalkoromban edztem – mondja Joona. – Ha megtámad, megvédem magam, és előállítom mindkettőjüket. – Reszketünk a félelemtől – mondja a kocsin ülő. Joona nem veszi le tekintetét a nagydarabról. – A lábamba készült rúgni – mondja Joona. – Mert tudja jól, hogy túl lomha a magasabb rúgásokhoz. – Seggfej – dünnyög a férfi. Joona a jobb hozzáférés érdekében jobbra mozdul. – Ha úgy dönt, hogy megrúg, nem fogok hátrálni, mint várná, hanem belépek, a másik térdhajlatára célzok, és amikor hanyatt vágódik, ezzel a könyökömmel nyakszirten vágom. – Mit hord ez itt össze, bazdmeg! – mondja az autón ülő férfi. – Ja – vigyorog a másik. – Ha épp kint lesz a nyelve, le fogja harapni – mondja Joona. A kisfiús frizurás teste meginog kissé, és a rúgás lassabbra sikerül a vártnál. Joona már az első csípőrándulásnál lép egyet. És mielőtt még a férfi lába kinyúlna és eltalálná a célpontot, Joona minden erejéből egyenesen a nagydarab férfi testsúlyát tartó lábának térdhajlatlába rúg. Támadója egyensúlya már eleve bizonytalan volt, és most hanyatt vágódik, miközben Joona megperdül, és nyakszirten vágja a könyökével.
15 December tizenegyedike, péntek reggel
HAJNALI FÉL HATKOR kopogás hallatszik valahonnan a lakásból. A hang beépül Simone frusztráló álmába, amely során különböző kagylóhéjakat és porcelánkupakokat kell emelgetnie. Érti a szabályokat, mégis eltéveszti. Egy fiú kopogtat az asztalon, és megmutatja, milyen rossz volt a választása. Simone forgolódik és nyöszörög álmában, kinyitja a szemét, és egyszeriben teljesen ébren van. Valaki vagy valami kopogtat a lakásban. Megpróbálja a sötétben beazonosítani a hang forrását, mozdulatlanul fekszik és fülel, de a kopogás időközben abbamaradt. Hallja Erik halk horkolását maga mellett. A vízvezetékekből kattogás szűrődik ki. A szél zörgeti az ablaküveget. Simone már épp azt hiszi, hogy biztos az álmában lévő hangot vélte hallani, amikor hirtelen újra kopogtatnak. Valaki van a lakásban. Erik bevette a tablettáit, és mélyen alszik. Az utcáról egy autó zaja tör be az ablakon át. Simone a férje karjára teszi a kezét, Erik horkolása elcsitul, és szusszanva megfordul álmában. Simone, amilyen csendesen csak tud, kisurran az ágyból, és kilibben a félig nyitott hálószobaajtón. Fény ég a konyhában. Amikor átvág az előszobán, kék gázfelhőszerű ragyogás dereng a levegőben. A hűtő lámpája. A frizsider és a mélyhűtő tárva nyitva áll. A mélyhűtőből csöpögő víz már kifolyt a padlóra. A cseppek a kiengedett élelmiszerekről halk koppanásokkal a műanyag szegélyre hullnak.
Simone érzi, milyen hideg van a konyhában. Cigifüst szagot érez. Kinéz az előszobába. Ekkor veszi észre, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva áll. Beszalad Benjamin szobájába. A fiú teljes nyugalomban alszik. Simone egy ideig csak áll a szobában, és hallgatja fia ütemes légzését. Amikor a bejárati ajtóhoz megy, hogy becsukja, kihagy a szívverése. Valaki áll az ajtónyílásban. Biccent Simone felé, és valami tárgyat nyújt felé. Beletelik pár másodpercbe, mire Simone rájön, hogy az újságkihordó áll vele szemben. Szeretné átadni a reggeli újságot. Simone megköszöni, átveszi a lapot, és amikor végre becsukja az ajtót, és ráfordítja a zárat, észreveszi, hogy egész testében remeg. Felgyújtja az összes lámpát, és átkutatja a lakást. Úgy tűnik, semmi nem hiányzik. Simone letérdel, hogy feltörölje a konyhapadlót, és ekkor belép Erik. Törölköző van nála, ledobja a földre, és a lábával törölgetni kezdi a vizet. – Biztos én jártam kint álmomban – mondja. – Nem – feleli Simone fáradtan. – A hűtő tipikus, nyilván éhes voltam. – Ez nem tréfadolog. Én nagyon rosszul alszom... felébredek ahányszor megfordulsz az ágyban, ha abbahagyod a horkolást, Benjamin kimegy a vécére, hallom, amikor... – Akkor biztos te mászkáltál álmodban. – Akkor mondd meg, miért volt nyitva a bejárati ajtó, magyarázd el, miért... Elhallgat, nem tudja, mondja-e vagy sem. – Egyértelműen cigiszagot éreztem a konyhában. Erik felnevet, és Simone arca kipirul mérgében. – Miért nem hiszed el, hogy járt itt valaki? – kérdezi ingerülten. – Miután az újság összehordta rólad azt a sok
szart? Nem is volna olyan furcsa, ha valami őrült betörne ide, és... – Jaj, hagyd abba! – vág a szavába Erik. – Nem logikus, Monus. Ki a franc jönne be a lakásunkba, hogy kinyissa a frizsidert, a mélyhűtőt, elszívjon egy cigit, és aztán elmenjen? Simone földhöz vágja a törölközőt. – Nem tudom, Erik! Nem tudom, de valaki mégis megtette! – Nyugodj meg! – mondja Erik ingerülten. – Ennyit tudsz mondani? – Elmondhatom, mit gondolok? Szerintem egy kis cigifüstben nincs semmi különös. Biztos valaki a konyhai szellőzőnél cigizett. Az egész ház ugyanazt a szellőzőrendszert használja. Vagy valami elmebeteg a lépcsőházban cigizett, nem gondolva... – Nem kell ilyen leereszkedő hangot megütnöd – csattan fel Simone. – Az isten szerelmére, Monus, ne csinálj ebből presztízskérdést. Tényleg azt gondolom, hogy valami teljesen ártalmatlan ügy van a háttérben, és előbb-utóbb megtaláljuk rá a magyarázatot. – Amikor felébredtem, éreztem, hogy van valaki a lakásban – mondja Simone suttogva. Erik felsóhajt, és kimegy a konyhából. Simone a szürke mocsokkal átitatott törölközőt nézi, amivel feltörölte a padlót a hűtő körül. Benjamin lép be, és leül a szokásos helyére. – Jó reggelt – mondja Simone. Benjamin felsóhajt, és kezére támasztja a fejét. – Miért hazudtok apuval mindenről? – Nem hazudunk – feleli Simone. – Nem ám! – Szerinted igen? Benjamin nem felel. – Arra gondolsz, amit a taxiban mondtam...
– Egy csomó mindenre gondolok – vág közbe emelt hangon Benjamin. – Nem szükséges üvöltöznöd velem. – Felejtsd el, hogy bármit mondtam – sóhajt Benjamin. – Nem tudom, hogyan jutottunk ide apuval. Nem könnyű – mondja Simone. – Nyilván igazad van, ha azt gondolod, hogy becsapjuk magunkat, de az nem ugyanaz, mint a hazugság. – Te mondtad – mondja Benjamin halkan. – Más is jár a fejedben? – Nincsenek rólam kiskori fényképek. – Hogyne lennének – felel Simone mosolyogva. – Újszülött koromból – mondja Benjamin. – Hiszen tudod, hogy elvetéltem mielőtt... szóval annyira örültünk neked, hogy elfelejtettünk fényképezni. Pontosan emlékszem, milyen voltál újszülöttnek, a kis ráncos füled... – Elég! – kiált Benjamin, és bemegy a szobájába. Erik lép be a konyhába, és pezsgőtablettát dob egy pohár vízbe. – Mi van Benjaminnal? – kérdezi. – Nem tudom – suttogja Simone. Erik a mosogató felett megissza a keveréket. – Úgy véli, mindenről hazudunk – mondja. – Minden tizenéves így érez. Erik halkan böffent. – Azt találtam neki mondani, hogy szét fogunk költözni – mondja Simone. – Hogyan tehettél ekkora ökörséget? – mondja gorombán Erik. – Csak azt mondtam, amit az adott pillanatban gondoltam. – De mi a fenéért nem tudsz csendben gondolkodni? – Nem én tehetek róla, nem én fekszem össze gyakornokokkal, nem... – Fogd már be! – kiabál Erik.
– Nem én szedek egy rakás tablettát, hogy... – Semmit nem tudsz! – Tudom, hogy erős fájdalomcsillapítókat szedsz. – És mi közöd van hozzá? – Fáj valami, Erik? Mondd el, ha... – Orvos vagyok, és szerintem kicsit jobban meg tudom ítélni... – Engem nem tudsz átverni – vág közbe Simone. – Hogy érted ezt? – nevet Erik. – Gyógyszerfüggő lettél, Erik, nem fekszünk már le egymással, mert beveszel egy csomó erős gyógyszert, ami... – Talán nem is akarok lefeküdni veled – vág a szavába Erik. – Miért akarnék, amikor folyton annyira elégedetlen vagy velem? – Akkor költözzünk szét! – mondja Simone. – Jó – feleli Erik. Simone rá se tud nézni, csak lassan kimegy a konyhából, érzi, hogy torka fájdalmasan összeszorul, és könny szökik a szemébe. Benjamin magára csukta a szobája ajtaját, és olyan hangosan üvölteti a zenét, hogy a falak és az ajtók beleremegnek. Simone bezárkózik a fürdőszobába, leoltja a lámpát, és sírva fakad. – Picsába már! – hallja Erik üvöltését az előszobából, majd nyílik és becsapódik a bejárati ajtó.
16 December tizenegyedike, péntek reggel
DR. DANIELLA RICHARDS még reggel hét előtt hívta Joona Linnát. Elmondta, hogy véleménye szerint Josef már készen áll egy rövidebb kihallgatásra, bár még mindig a műtő melletti szobában fekszik. Amikor Joona beül az autójába, hogy a kórházba hajtson, tompa fájdalmat érez a könyökében. Eszébe jut az előző este, és a rendőrautó pásztázó kék fénye az emeletes ház homlokzatán, ahol Sorab Ramadani lakott. A nagydarab, kisfiús frizurás férfi vért köpött, és artikulálatlanul dünnyögött valamit a nyelvéről, amikor beültették a járőrautó hátsó ülésére. Ronny Alfredssont és kollégáját, Peter Jysket az emeletes ház pincéjében, az óvóhelyen találták meg. Késsel kényszerítették le és zárták be őket, majd a két férfi a másik emeletes ház elé vezette és a vendégparkolóban hagyta az autójukat. Joona visszament a házba, becsengetett Sorabhoz, közölte, hogy a testőreit letartóztatták, és rátörik az ajtót, ha nem nyitja ki azonnal. Sorab beengedte, hellyel kínálta a kék bőrdíványon, megkínálta kamillateával, és elnézést kért a barátai miatt. Sápadt, lófarkas férfi volt. Szorongott, folyton körbepislantott, ismét elnézést kért a történtekért, de elmagyarázta, hogy olyan sok gondja volt az elmúlt időben. – Ezért fogadtam testőröket – mondta halkan. – Milyen gondjai voltak? – kérdezte Joona a forró teát szürcsölve. – Valaki üldöz. – Sorab felállt, és kinézett az ablakon.
– Ki? – kérdezte Joona. Sorab Joonának hátat fordítva halkan azt felelte, hogy nem akar róla beszélni. – Muszáj beszélnem? – kérdezte. – Nincs jogom hallgatni? – Jogában áll hallgatni – ismerte el Joona. Sorab vállat vont. – Hát akkor... – De örülnék, ha beszélne velem – próbálkozott Joona. – Talán tudok segíteni, erre nem gondol? – Nagyon köszönöm – mondta Sorab az ablaknak. – Evelyn öccse az, aki... – Nem – vágott közbe Sorab hirtelen. – Nem Josef Ek járt itt? – Ő nem Evelyn öccse. – Hanem ki? – Mi tudom én, de nem az öccse, valami más. Miután Sorab kimondta, hogy Josef nem Evelyn öccse, megint ideges lett, a fociról kezdett beszélni, a német válogatottról, és több kérdésre is kitérő válaszokat adott. Joona megkérdezte, mit mondott Sorabnak Josef, mit csinált, mivel tudta annyira megijeszteni, hogy elárulta, hol találja Evelynt. Joona bekanyarodik, és leparkol a neurológiai klinika előtt, kiszáll, bemegy az óriási bejáraton, felmegy lifttel az ötödikre, végigmegy a folyosón, ráköszön az őrt álló rendőrre, majd belép Josef szobájába. Egy nő áll fel az ágy melletti székről, és bemutatkozik: – Lisbet Carlén vagyok, szociális asszisztens – mondja. – Én fogom Josefet támogatni a kihallgatás során. – Remek – mondja Joona, és kezet fog vele. A nő tekintetét valamiért rokonszenvesnek találja. – Ön vezeti a kihallgatást? – kérdezi érdeklődve.
– Igen. Bocsásson meg, Joona Linna vagyok az Országos Bűnüldözéstől, telefonon már beszéltünk. A mellkasi drenázs, a pumpa, amit egy cső köt össze Josef átszúrt tüdejével, azonos időközönként bugyborékol. A drenázs helyreállítja a megszűnt természetes nyomást, így a beteg tüdeje működni tud a gyógyulása közben. Lisbet Carlén halkan azt mondja, a doktornő elmagyarázta, hogy Josefnek teljesen mozdulatlanul kell feküdnie, mert fennáll az újabb májvérzés kockázata. – Nem fogom veszélyeztetni az egészségét – mondja Joona, és leteszi a magnót Josef arca mellé az asztalra. Kérdőn Lisbetre néz, ő bólint. Joona elindítja a felvételt, felvázolja a kihallgatás körülményeit, miszerint Josef Ektől felvilágosítást kérnek, december tizenegyedike van, reggel negyed kilenc. Utána felsorolja a szobában jelenlévőket. – Szia – mondja Joona. Josef leragadó szemhéja alól néz rá. – Joonának hívnak... bűnügyi felügyelő vagyok. Josef lehunyja a szemét. – Hogy érzed magad? A szociális asszisztens kipillant az ablakon. – Tudsz aludni ettől a bugyborékoló készüléktől? – kérdezi Joona. Josef lassan bólint. – Tudod, miért vagyok itt? Josef kinyitja a szemét, és lassan megrázza a fejét. Joona vár, és közben a fiú arcát figyeli. – Baleset történt – mondja Josef. – Az egész családom odaveszett egy balesetben. – Senki nem mesélte el neked, hogy mi történt? – kérdezi Joona. – Csak egy részét... talán – mondja halkan.
– Nem hajlandó találkozni a pszichológussal és a szociális gondozóval – mondja a szociális asszisztens. Joona arra gondol, mennyire más volt Josef hangja a hipnózisban. Most egyszeriben éteri lett, szinte alig hallható és mindvégig bizonytalan. – Szerintem tudod, mi történt. – Nem kell felelned – mondja gyorsan Lisbet Carlén. – Tizenöt éves vagy – folytatja Joona. – Igen. – Mit csináltál a születésnapodon? – Nem emlékszem – mondja Josef. – Kaptál ajándékot? – Tévéztem – válaszolja Josef. – Elmentél Evelynhez? – kérdezi semleges hangon Joona. – Igen. – A lakására? – Igen. – Otthon volt? – Igen. Csend. – Nem, mégsem – gondolja meg magát Josef habozva. – Akkor hol volt? – A nyaralóban – feleli. – Szép nyaraló? – Nem szép... de barátságos. – Örült? – Ki? – Evelyn. Csend. – Vittél valami? – Egy tortát. – Tortát? Finom volt? Josef bólint.
– Evelynnek is ízlett? – kérdezi Joona. – Neki mindenből csak a legjobb kell – mondja Josef. – Kaptál tőle ajándékot? – Nem. – De talán énekelt... – Nem akarta odaadni az ajándékomat – mondja Josef sértődötten. – Ezt mondta? – Igen, ezt – vágja rá. – Miért? Csend. – Mérges volt rád? – kérdezi Joona. Josef bólint. – Szerette volna, ha megteszel valamit, amit nem tudtál megtenni? – folytatja higgadtan Joona. – Nem... – Josef suttogva folytatja. – Nem hallom, Josef. Josef továbbra is suttog. Joona közelebb hajol, a fiú fölé, és megpróbálja meghallani a szavait. – Az a nyomorult! – üvölt Josef a fülébe. Joona elhúzódik, megkerüli az ágyat, megdörzsöli a fülét, és mosolyogni próbál. Josef arca hamuszürkévé válik, miközben azt sziszegi: – Nyomára bukkanok annak a szemét hipnotizőrnek, és átharapom a nyakát, levadászom, és... A szociális asszisztens az ágyhoz siet, és megpróbálja leállítani a felvételt. – Josef! Jogodban áll hallgatni, ha... – Ne avatkozzon bele! – szól rá Joona. A nő feldúltan néz rá, és reszkető hangon mondja: – A kihallgatás előtt informálnia kellett volna...
– Nem, téved, ezt nem írja elő a törvény – mondja Joona emelt hangon. – Jogában áll hallgatni, ez igaz, de semmi nem követeli meg tőlem, hogy erről a jogáról tájékoztassam. – Akkor elnézést. – Semmi baj – morogja Joona, majd Josef felé fordul. – Miért haragszol a hipnotizőrre? – Nem kell válaszolnom a kérdéseire – mondja Josef, és megpróbál rámutatni a szociális asszisztensre.
17 December tizenegyedike, péntek reggel
ERIK LESZALAD A LÉPCSŐN, majd ki a kapun. A Sveavägen megáll. Érzi, ahogy hátán lehűl a verítéke. Rosszul van a szorongástól, nem érti, hogyan lehetett ennyire ostoba, ellökte magától Simonét, csak mert sértve érezte magát. Lassan indul tovább az Odenplan felé a csípős levegőn, leül egy padra a könyvtár előtt. Kicsit távolabb egy férfi alszik vastag takarókupac alatt. Erik feláll és hazaindul, kenyeret vesz egy kőkemencés pékségben, és egy latte machiatót Simonénak. Sietve megy vissza, kettesével szedi a lépcsőfokokat. Az ajtó zárva, előveszi a kulcsait, kinyitja, és azonnal rájön, hogy a lakás üres. Erik arra gondol, be fogja bizonyítani Simonénak, hogy megbízhat benne. Meggyőzi őt, tart, ameddig tart. A konyhaasztalnál állva kávézik, rosszul érzi magát, és keres egy Losec kapszulát. Még alig lehet reggel kilenc. A kórházi műszakja csak órák múlva kezdődik. Fog egy könyvet, és lefekszik az ágyra. De olvasás helyett Josef Ek körül forognak a gondolatai. Vajon szóra bírja-e Joona Linna felügyelő. A lakás csendes, elhagyatott. Kellemes nyugalom terjed a hasában a gyógyszertől. A hipnózisban elhangzottakból semmi nem használható fel bizonyítékként, de Erik tudja, hogy Josef igazat beszélt, ő ölte meg a családját, még ha az indíték nem is világos, mint ahogy az sem, miért érezte úgy, hogy a nővére irányítja.
Erik lehunyja a szemét, és megpróbálja maga elé képzelni a sorházat és a családot. Evelyn bizonyára már régóta tudja, hogy az öccse veszélyes – gondolja. – Az évek során megtanult együtt élni azzal a ténnyel, hogy öccse nem képes kordában tartani a kitöréseit. Saját akaratát mindig mérlegelni kellett a dühkitörés kockázatával szemben. Josef verekedős gyerek volt, mindig letolták, de attól még verekedett. Evelyn idősebb volt, így nem kapott kézzelfogható védelmet. A család egyik napról a másikra kezelte Josef vadságát, próbáltak együtt élni vele, de nem látták át a helyzet komolyságát. A szülők talán egész egyszerűen annak tudták be agresszív viselkedését, hogy fiú. Vélhetően magukat okolták, amiért engedték neki az erőszakos videojátékokat, engedték, hogy horrorfilmeket nézzen. Evelyn amint tudta, elhagyta a családi fészket, szerzett állást és saját lakást, de valami miatt sejtette, hogy egyre súlyosbodik a helyzet, míg egyszeriben annyira megijedt, hogy elbújt nagynénje nyaralójában, és még fegyvert is hordott magánál önvédelemből. Vajon Josef megfenyegette? Erik megpróbálja elképzelni, mennyire félhetett Evelyn éjszakánként a sötét nyaralóban, ágya mellett a töltött puskával. Eszébe jut a telefonbeszélgetés Joona Linnával Evelyn kihallgatása után. Mi történt, amikor Josef beállított egy tortával? Mit mondott neki? Mit érzett Evelyn? Vajon csak ekkor ijedt meg, és ezt követően szerezte be a puskát? A fiú látogatása után kezdett Evelyn rettegni attól, hogy az öccse megöli? Eriknek Evelyn jár az eszében. Látja maga előtt a nyaraló mellett. Fiatal nő ezüstszínű vattamellényben, szürke kötött pulóverben, szakadt farmerban és tornacipőben. Lassan lépdel a fák között, lófarka lengedezik. Védtelen, gyermeki arc.
Lezser kézzel tartja a sörétes puskát. A fegyver a földet szántja, aprókat pattan az áfonyabokrokon és a mohán. A napfény beszivárog a fenyők ágai között. Erik hirtelen ráébred valami nagyon fontos dologra: ha Evelyn félt, ha azért volt nála fegyver, hogy meg tudja védeni magát Joseffel szemben, akkor másképp kellett volna hordoznia, nem a földön húznia, amikor a ház felé tartott. Erik emlékszik, hogy nadrágja nedves volt a térdénél, sötét sárfoltok éktelenkedtek rajta. Azért ment az erdőbe a fegyverrel, hogy kioltsa a saját életét – eszmél rá Erik. A mohán térdelt, a puska csövét a szájába vette, de meggondolta magát, nem volt mersze megtenni. Amikor Erik az erdő szélén látta őt az áfonyásban a maga után húzott puskával, éppen a nyaralóba tartott, vissza abba a helyzetbe, amiből korábban menekülni akart. Erik fogja a telefonját, és beüti Joona mobilszámát. – Tessék, Joona Linna. – Jó napot, itt Erik Maria Bark. – Erik? Akartam hívni, de olyan átkozottul sok... – Semmi baj – mondja Erik –, csak... – Tudnia kell – vág a szavába Joona –, hogy pokolian sajnálom a médiafelhajtást, ígérem, hogy miután lenyugszanak a kedélyek, kiderítem, ki szivárogtatta ki. – Nem számít. – Vétkesnek érzem magam, amiért rávettem, hogy... – A saját döntésem volt, nem okolok senki mást. – Bár ezt most nem kéne mondanom, de a személyes véleményem még mindig az, hogy helyes döntés volt Josefet hipnotizálni, egyelőre semmit nem tudunk, de talán ez mentette meg Evelyn életét. – Ezért telefonálok – mondja Erik. – Hogyhogy?
– Valami eszembe jutott. Ráér? Erik hallja, hogy Joona elmozdít valamit, mintha kihúzott volna egy széket, amire ráülhet. – Igen – mondja Joona. – Ráérek. – Amikor Varmdőben voltuk, a nagynéni nyaralójánál – fog bele Erik. – Ültem a kocsiban, és megláttam egy nőt a fák között. Sörétes puska volt a kezében. Valamiért tudtam, hogy Evelyn az, és arra jutottam, veszélyes helyzetet idézhet elő, ha meglepi a rendőröket. – Igen, akár be is lőhetett volna az ablakon – mondja Joona. – Ha azt hiszi, hogy Josefet látja. – Az imént itthon ülve ismét Evelyn járt a fejemben – folytatja Erik. – Láttam magam előtt a fák között. Lassan lépdelt a nyaraló felé, és egy kézzel tartotta a puskát, a csövet húzta maga mögött a földön. – Igen? – Így tart az ember egy puskát, ha attól tart, hogy megölik? – Nem – felel Joona. – Szerintem kiment az erdőbe végezni magával – mondja Erik. – A nadrágja átázott a térdénél. Feltehetően a nedves mohán térdelt, a puskát a homlokára vagy a mellkasára szegezte, de aztán meggondolta magát, nem merte megtenni. Én így képzelem. Erik elhallgat. Hallja Joona fujtatását a telefonban. Odalent az utcán megszólal az egyik autó riasztója. – Köszönöm – mondja Joona. – Megyek és beszélek vele.
18 December tizenegyedike, péntek délután
EVELYN KIHALLGATÁSÁRA a büntetés-végrehajtás egyik irodájában kerítenek sort. A lehangoló szobát valaki úgy próbálta otthonosabbá varázsolni, hogy fémdobozos mézeskalácsot tett az íróasztalra, és ikeás karácsonyfaégőket akasztott az ablakba. Evelyn és a tanúsegítő már a székükön ülnek, amikor Joona elindítja a felvételt. – Evelyn, tudom, hogy a kérdéseimet kellemetlennek fogja érezni – mondja halkan, miközben gyors pillantást vet a lányra –, de hálás lennék, ha ennek ellenére legjobb tudása szerint felelne rájuk. Evelyn nem szól semmit, a térdét bámulja. – Mert nem hiszem, hogy jót tesz önmagának azzal, ha hallgat – teszi hozzá gyengéden a felügyelő. Evelyn nem reagál, csak mered az ölébe. A tanúsegítő, egy borostás, középkorú férfi, kifejezéstelen arccal néz Joonára. – Kezdhetem, Evelyn? Evelyn megrázza a fejét. Joona vár. Kis idő elteltével Evelyn felemeli a fejét, és Joona szemébe néz. – Azért mentél az erdőbe a puskával, hogy véget vess az életednek, ugye? – Igen – suttogja a lány. – Örülök, hogy nem tetted meg. – Én nem. – Többször megpróbáltad már? – Igen. – Ezt megelőzően is? Evelyn bólint.
– De az előtt nem, hogy Josef meglátogatott volna a tortával? – Nem. – Mit mondott? – Nem akarok gondolni rá. – Mire? Arra, amit mondott? Evelyn kihúzza magát, ajka elvékonyodik. – Nem emlékszem – mondja szinte hangtalanul. – Biztos semmi különöset nem mondott. – De maga agyon akarta lőni magát, Evelyn – emlékezteti Joona. Evelyn feláll, az ablakhoz lép, eloltja, majd ismét meggyújtja az égőket, visszamegy a székhez, és hasán keresztbe font karral leül. – Nem hagyhatnának békén? – Ezt szeretné? Tényleg ezt szeretné? A lány bólint, de nem néz Joonára. – Szeretne szünetet tartani? – kérdezi a tanúsegítő. – Nem tudom, mi van Joseffel – mondja Evelyn halkan. – Valami nincs rendben a fejében. Mindig is... amikor kicsi volt, verekedett, túl vadul, túl veszélyesen. Mindent tönkretett, ami az enyém volt, semmim nem lehetett. A szája megremeg. – Nyolcéves korában kikezdett velem. Talán nem hangzik vészesnek, de ami engem illet, én nem akartam. Követelte, hogy csókolózzunk... féltem tőle, furcsa dolgokat művelt, például belopózott hozzám éjszaka, és annyira megharapott, hogy véreztem. Elkezdtem visszaütni, még mindig én voltam az erősebb. Letörli a könnyeket az arcáról. – Így aztán inkább Fickót kínozta, ha nem tettem, amit mondott... Egyre rosszabbodott a helyzet, meg akarta nézni a
mellemet, fürödni akart velem... Megölte a kutyámat, ledobta egy felüljáróról. Feláll, és zaklatottan az ablakhoz lép. – Josef úgy tizenkét éves lehetett, amikor... – hangja elcsuklik, és halkan nyöszörög, mielőtt folytatni tudná. – Megkérdezte, nem akarom-e bevenni a fütyijét a számba. Mondtam neki, hogy undorító. Akkor bement Lisához, és megütötte... A kétéves húgát... Evelyn sír, majd lassan megnyugszik. – Kényszerített, hogy nézzem, amikor rejszol, naponta többször is... Ha megtagadtam, megütötte Lisát, azt mondta, meg fogja ölni. Aztán egyszer csak, talán pár hónap elteltével, elkezdte követelni, hogy feküdjek le vele, mindennap ezzel jött, fenyegetett... de kitaláltam egy választ, azt mondtam, hogy kiskorú, és így tiltja a törvény, nem tehetek olyat, ami tilos. Letörli arcáról a könnyeket. – Gondoltam, majd egyszer csak elmúlik, elköltöztem otthonról, eltelt egy év, de akkor elkezdett hívogatni, mondta, mindjárt betölti a tizenötöt. Akkor bújtam el, nem... nem értem, miből jött rá, hogy a nyaralóban vagyok, én... Nyitott szájjal, hangosan sír. – Ó, istenem... – Tehát fenyegetőzött – mondja Joona. – Azt mondta, megöli az egész családot, ha nem... – Ezt nem mondta! – kiáltja Evelyn. – Azt mondta, apával kezdi. Én tehetek róla, én tehetek mindenről... meg akarok halni... Evelyn a fal mentén a földre csúszik, majd összekuporodik.
19 December tizenegyedike, péntek délután
JOONA A SZOBÁJÁBAN ÜL, és egy pillanatig üres tekintettel mered a tenyerébe. Az egyikben még mindig ott a telefon. Amikor tájékoztatta Jens Svanehjälmet Evelyn hirtelen együttműködési hajlandóságáról, az ügyész némán figyelt, és nagyokat sóhajtott, miközben Joona beszámolt a bűncselekmény mögött feltehetően megbúvó kegyetlen indítékról. – Őszintén szólva, Joona – mondta végül –, ez a történet így sajnos kissé sovány, mármint hogy Josef Ek kinézi magának a nővérét, úgy értem, beismerő vallomásra vagy tárgyi bizonyítékra lenne szükség. Joona végigpásztázza tekintetével a szobát, kezével gyúrja az arcát, majd hívja Josef orvosát, Daniella Richardsot, és megállapodnak egy alkalmas időpontban a kihallgatás folytatására, amikor a gyanúsított nem lesz ennyire telenyomva fájdalomcsillapítókkal. – Tiszta fejre lesz szükségünk – mondja Joona. – Jöjjön be ötkor – mondja Daniella. – Délután? – Hat előtt nem kapja meg az újabb morfiumadagot. Az esti étkezés körül lesz gyógyszerosztás. Joona az órájára néz. Délután fél három van. – Nekem megfelel – mondja. Daniella Richards után felhívja Lisbet Carlént, Josef tanúsegítőjét, és tájékoztatja az időpontról. Kimegy a társalgóba, kivesz egy almát a gyümölcskosárból, és amikor visszatér, ott találja a helyén Erixont, a tumbai helyszínelésért
felelős krimináltechnikust, aki teljes testsúlyával az íróasztalra nehezedik. Arca kivörösödött, erőtlen kézzel int Joonának, és liheg. – Dugd az almát a számba, és lesz egy újévi malacod – mondja. – Ne csináld! – mondja Joona, és beleharap a gyümölcsbe. – Megérdemlem – mondja Erixon. – Amióta megnyílt ez a thai étterem a sarkon, felszedtem tizenegy kilót. – Jól főznek. – Jól, az anyjuk úristenit. – Mi újság a női öltözőben? – kérdezi Joona. Erixon hárítóan feltartja dundi kezét: – Nem mondhatod azt, hogy na, mit mondtam, de... Joona szélesen elvigyorodik. – Majd meglátjuk – mondja diplomatikusan. – Rendben – sóhajt Erixon, és letörli az izzadságot az arcáról. – A lefolyóban megtaláltuk Josef Ek haját, és az apa, Anders Ek vérét a földön a fugákban. – Na, mit mondtam? – kiáltja Joona ragyogva. Erixon nevet, és a nyakát fogja, mintha attól tartana, valami szétesik odabent. A liftben az Országos Rendőrkapitányság előcsarnoka felé ereszkedve Joona megint felhívja Jens Svanehjälmet. – Jó, hogy hív – mondja Jens. – Nyüstölnek a hipnózis miatt, azt mondják, zárjuk le a nyomozást Josef ellen, csak költjük a pénzt, és... – Egy másodpercet kérek – vág közbe Joona. – De már eldöntöttem, hogy... – Jens? – Igen. – Van tárgyi bizonyítékunk – mondja komolyan Joona. – Josef Ek bizonyíthatóan köthető az első tetthelyhez és az apa véréhez.
Jens Svanehjälm főügyész nagyot fújtat a telefonba, majd összeszedetten azt mondja: – Joona, az utolsó pillanatban hívott. – Az elég – feleli Joona. – Igen. Éppen le akarják tenni, amikor Joona azt mondja: – Nem megmondtam, hogy igazam van? Nincs hang a telefonban. Majd Jens lassan megszólal, mintha egy gyerekhez beszélne: – De, Joona, megmondta. Leteszik a telefont, a mosoly eltűnik a felügyelő arcáról, az udvarra néző üvegfal mellett haladva megint ránéz az órájára. Félórán belül az Északi Múzeumban kell lennie. * Joona felmegy a múzeum lépcsőin, és végigmegy a hosszú, néptelen folyosón. Kivilágított vitrinek százai mellett halad el, de egy pillantásra sem méltatja őket. Nem nézi meg a használati tárgyakat, a kincseket, a kézműves munkákat, ügyet sem vet az installációkra, a népviseletre, a nagy fényképekre. Az őr már odahúzott egy széket a gyéren kivilágított vitrin elé. Joona szokása szerint szó nélkül leül, és nézi a számi mennyasszonyi koronát. Éterien törékeny, tökéletes kört formál. A csúcsok virágkehelyre emlékeztetnek, vagy feltartott ujjú összetett kezekre. Joona elmozdítja a fejét, hogy a fény lassan átússzon a gyökerekből kézzel font koronán. Az alapanyagot a föld alól ásták elő, mégis fénylik, akár a bőr, akár az arany. Ezúttal Joona csak egy órát ül a vitrin előtt, majd feláll, biccent az őrnek, és lassan kisétál a múzeumból. A hó a földön latyaktól fekete, és egy hajó a híd alatt dízelszagot áraszt.
Lassan sétál a Strandväg felé, amikor megszólal a telefonja. Narvál az, az igazságügyi orvos szakértő. – Jó, hogy elértelek – mondja kurtán, amikor Joona beleszól. – Kész a boncolás? – Majdnem. Joona egy fiatal apukát lát a járdán, aki időnként hátradönti a babakocsit, hogy megnevetesse a gyerekét. Egy nő áll mozdulatlanul az egyik ablakban, és bámul ki az utcára. Amikor tekintetük találkozik, a nő azonnal hátrál egy lépést a lakásba. – Találtál valami meglepőt? – kérdezi Joona. – Igen, illetve nem is tudom... – De? – Erről a hasi vágásról van szó, persze. – Igen? Joona hallja, hogy Narvál levegőt vesz, és valami csörömpöl a háttérben. – Elejtettem a tollamat – suttogja Narvál, és Joona recsegést hall a kagylóban. – Ezek a testek igen sok erőszaknak lettek kitéve – mondja Narvál komolyan, már ismét a telefonba. – Főleg a kislányé. – Ezt eddig is tudtam – mondja Joona. – És sok seb értelmetlen, kimondottan kedvtelésből okozták őket. Ez az egész valami borzalom, ha engem kérdezel. – Igen – mondja Joona, és eszébe jut, hogyan festett a helyszín, amikor oda érkezett. A sokkolt rendőrök, a zűrzavarral terhes levegő. A testek odabent. Eszébe jut Lillemor Blom falfehér arca, ahogy reszkető kézzel cigarettázik. Emlékszik, hogy a vér az ablaküvegekre is ráfröccsent, és lecsorgott a hátsó erkélyajtók üvegén. – Kiderült valami a vágásról a nő hasán?
Narvál sóhajt. – Igen, úgy van, ahogy gondoltuk. Körülbelül két órával a halál beállta után vágták fel. Valaki megfordította a holttestet, és egy éles késsel felvágta a régi császármetszés helyét. Lapozgat valamit. – Ugyanakkor a tettes nem tudott sokat a császármetszésről. Katja Ek esetében életmentő műtétről volt szó, a vágás függőlegesen haladt lefelé a köldöktől. – És? Narvál fújtat. – Namármost a méhet mindig keresztbe vágjuk, még ha a hasi vágás függőleges is. – De ezt Josef nem tudta – mondja Joona. – Nem – feleli Narvál. – Ő csak felnyitotta a hasat, nem tudván, hogy egy császármetszés mindig két vágásból áll, egyik a hasfalon, másik a méhen. – Van más is, amiről most azonnal tudnom kell? – Talán annyi, hogy szokatlanul hosszasan bántalmazta a testeket, nem állt le, bár egyre fáradt, nem bírta abbahagyni, a dühe nem csitult. Mindketten hallgatnak. Joona a Strandvägen gyalogol. Megint Evelyn legutóbbi kihallgatásán kezdi törni a fejét. – Csak meg akartam erősíteni ezt a császármetszés dolgot – mondja Narvál kis idő elteltével. – Hogy a vágást körülbelül két órával a halál beállta után csinálták. – Köszönöm, Narvál – mondja Joona. – Reggelre a teljes boncolási jegyzőkönyvet megkapod. Miután Joona kinyomja a hívást, arra gondol, milyen rettenetes lehetett felnőni Josef Ek mellett. Milyen védtelennek érezhette magát Evelyn, a húgukról nem is beszélve. Joona megpróbál visszaemlékezni, mit mondott Evelyn az anyja császármetszéséről.
Eszébe jut Evelyn, ahogy a földre csúszva ül, támasztja a kihallgató helyiség falát, és beszámol Josef csaknem beteges féltékenységéről a húguk iránt. – Valami nincs rendjén Josef fejében – suttogta. – Soha nem is volt. Emlékszem, amikor megszületett, anyu nagyon beteg lett, nem tudom, mi baja volt, de kénytelenek voltak akut császármetszést csinálni. Evelyn megrázta a fejét, és beszívta az ajkát, csak utána folytatta: – Tudja, milyen egy akut császármetszés? – Igen, hallottam már róla – felelte Joona. – Néha... néha komplikációk merülnek fel, ha egy gyerek így születik. Evelyn riadtan nézett rá. – Mármint oxigénhiány, ilyesmi? – kérdezte Joona. Evelyn megrázta a fejét, és letörölte a könnyeket az arcáról. – Úgy értem, pszichés problémák az anyánál. Ha egy nőnek nehéz szülése van, majd hirtelen elaltatják, hogy felvágják, előfordul, hogy nehezen kötődik a gyerekéhez. – Az anyja szülés utáni depresszióban szenvedett? – Nem igazán – felelte Evelyn fáradt, fojtott hangon. – Anyámnak pszichózisa lett, amikor Josefet megszülte. A szülészeten nem jöttek rá, hazaengedték őket. Nekem azonnal feltűnt. Semmi nem volt rendjén. Én viseltem Josef gondját. Csak nyolcéves voltam, de anyám nem törődött vele, hozzá se nyúlt, csak feküdt az ágyában, és sírt, sírt, sírt. Evelyn Joonára nézve suttogott: – Anya azt mondta, hogy ez nem is az ő gyereke, az övé meghalt. Aztán végül anya kórházba került. Evelynnek ferde mosolyra görbült a szája: – Körülbelül egy év múlva tért vissza a családba. Úgy tett, mintha minden megint a régi volna, de valójában továbbra is megtagadta Josefet.
– Azaz nem hiszi, hogy az anyja meggyógyult? – kérdezte Joona óvatosan. – Meggyógyult, mert amikor Lisa megszületett, minden más volt. Anya boldog volt, mindent megtett érte. – És maga gondoskodott Josefről. – Josef elkezdte mondogatni, hogy anyunak rendesen kellett volna megszülnie őt. Azzal magyarázta az igazságtalanságot, hogy Lisa „pinában” született, ő meg nem. Folyton ezt hajtogatta. Hogy anyunak a pinájában kellett volna megszülnie őt, nem csak... Evelyn hangja elhalt. Elfordította az arcát, és Joona nézte a lány görcsösen felhúzott vállát, de nem merte megérinteni.
20 December tizenegyedike, péntek este
A KAROLINSKA intenzív osztályán a megszokottól eltérően nincs néma csend, amikor Joona megérkezik. Ételszag terjeng az egész osztályon, és rozsdamentes acéllábosokkal, tányérokkal, poharakkal és evőeszközzel megrakott kocsi áll a társalgó előtt. Valaki bekapcsolta a tévét odabent, és Joona hallja a porcelán csörömpölését. Arra gondol, hogy Josef felvágta a régi császármetszés helyét az anyja hasán, felnyitotta saját átjáróját az életbe, az átjárót, ami őt anyátlanságra ítélte, ami miatt az anyja soha nem volt képes kötődni hozzá. Josef korán megérezte, hogy nem olyan, mint a többi gyerek, hogy magányos. Egyedül Evelyntől kapott szeretetet és gondoskodást. Nem fogadta el, hogy ő is elutasítja. A távolság legkisebb jelétől is összezavarodott, dühöngött, és haragja egyre inkább a szeretett húgocska ellen irányult. Joona biccent a Josef Ek szobája előtt álló Sunessonnak, majd benéz, hogy lássa a fiú arcát. A katéter vizelettartó tasakja félig megtelt, és egy nehéz infúziós állvány van közvetlenül az ágya mellett, ami ellátja őt folyadékkal és vérplazmával. A fiú lábfeje kilóg a világoskék takaró alól, a talpa mocskos, haj és kosz ragadt az öltéseket fedő tapaszba. A tévé megy, de mintha nem nézné. Lisbet Carlén, a szociális asszisztens már a szobában van. Még nem vette észre Joonát, az ablakban áll, és egy csatot tűz a hajába. Josefnek megint vérezni kezdett az egyik sebe, a vér végigcsorog a karján, majd a földre csöpög. Egy idősebb nővér
fölé hajol, meglazítja a kötszert, visszaragasztja egymáshoz a sebszéleket, lemossa a vért, majd kijön a szobából. – Elnézést – mondja Joona, és utoléri a nővért a folyosón. – Tessék. – Hogy van a fiú? Tulajdonképpen milyen Josef Ek állapota? – Beszéljen a kezelőorvosával – feleli a nő, és elindul. – Fogok – mosolyog Joona, és utána siet. – De... szeretnék neki megmutatni valamit, ami... Elvihetem oda, mármint tolószékben... A nővér megrázza a fejét, és hirtelen megtorpan. – A beteget semmi szín alatt nem szabad elmozdítani – mondja szigorúan. – Micsoda ostobaság! Nagy fájdalmai vannak, nem tud mozogni, újabb vérzései lehetnek, ha felül. Joona visszatér Josef szobájához. Kopogás nélkül bemegy a fiúhoz, felveszi a távirányítót, elzárja a tévét, bekapcsolja a magnót, eldarálja a dátumot, a pontos időt, a jelenlévőket, majd leül a látogatók számára odatett székre. Josef kinyitja ólmos szemét, és enyhe érdektelenséggel nézi Joonát. A mellkasára kapcsolt drenázs, ami a kilyukadt tüdejében hivatott visszaállítani a nyomást, egész kellemes, bugyborékoló hangot ad. – Hamarosan elmehetsz – mondja Joona. – Az jó lesz – feleli Josef gyengén. – Bár innen a börtönbe visznek. – Lisbet azt mondta, hogy az ügyész nem akar tenni semmit – mondja Josef egy pillantást vetve a szociális asszisztensre. – Az még az előtt volt, hogy tanút találtunk volna. Josef puhán lehunyja a szemét. – Kit? – Sokat beszélgettünk mi már, te és én – mondja Joona. – De talán szeretnél változtatni valamit azon, amit eddig
mondtál, vagy hozzátenni valamit, amiről eddig még nem beszéltél. – Evelyn – suttogja Josef. – Nem fogod sokáig élvezni a kintlétet. – Hazudik. – Nem, Josef, igazat beszélek. Hidd el! Az előzetes letartóztatásodat fogják kérni, és jogod van jogi képviselethez. Josef megpróbálja felemelni a kezét, de nem sikerül. – Őt is hipnotizálták – mondja mosolyogva. – Nem. – Akkor csak egyik vallomás áll a másikkal szemben – mondja Josef. – Nem éppen – mondja Joona, és a fiú tiszta, sápadt arcát figyeli. – Tárgyi bizonyítékunk is van. Josef erősen összeszorítja az állkapcsát. – Nincs időm itt üldögélni, de ha el akarsz mesélni valamit, maradok egy kicsit – mondja Joona barátságosan. Vár fél percet, dobol a karfán, feláll, fogja a magnót, és aprót biccentve a szociális asszisztensnek elhagyja a szobát. A kórház előtt a kocsiban Joona arra gondol, hogy szembesítenie kellett volna Josefet a nővére vallomásával, csak hogy lássa a fiú reakcióját. Van egy fortyogó rátartiság Josef Ekben, ami talán rávette volna, hogy beismerő vallomást tegyen, ha kellően provokálják. Egy pillanat erejéig latolgatja, hogy visszamenjen, de aztán letesz róla, nehogy későn érjen oda Disához, aki meghívta vacsorára. Sötét van, és párás a levegő, amikor leparkolja a kocsit a krémszínű ház előtt a Lützengatán. Szokásától eltérően fázik, amikor a kapuhoz megy, egy pillantást vet a Karlaplan deres pázsitjára, a fák fekete ágaira.
Megpróbálja felidézni magában Josefet, ahogy fekszik az ágyában, de az egyetlen, amit lát maga előtt, az a bugyborékoló és zörgő drenázs. Mégis elfogja az érzés, hogy látott valami fontosat, csak nem jutott el a tudatáig. A liftben felfelé Disa lakásához még mindig fortyog benne a gyanú, hogy valami nem stimmelt. Becsönget. Senki nem nyit ajtót. Joona hallja, hogy van valaki a lépcsőházban egy emelettel feljebb, egy nő, aki vagy szaggatottan sóhajtozik, vagy egész halkan sír. Disa hajszolt arckifejezéssel nyit ajtót egy szál melltartóban és harisnyanadrágban. – Arra számítottam, hogy késni fogsz – magyarázza. – Ehelyett kicsit korábban érkeztem – mondja Joona, és lágyan arcon csókolja. – Bejönnél és bezárnád az ajtót, mielőtt minden szomszéd meglátja a seggemet? Az otthonos előszobában ételszag terjeng. Egy rojtos rózsaszín lámpa megcirógatja Joona feje búbját. – Nyelvhalat csináltam főtt krumplival – mondja Disa. – Olvasztott vajjal? – És gombával, petrezselyemmel, szójaszósszal. – Remek. A lakás igencsak le van lakva, de alapvetően szép. Mindössze két szoba és egy konyha, de nagy belmagasság. A méretes ablakok a Karlaplanra néznek, tikfa ablakkeretek, lakkozott famennyezet, szép, fényes padló. Joona Disával tart a hálószobába. Megtorpan, próbál rájönni, mit látott Josefen. A bevetetlen ágyon bekapcsolt számítógép hever, Disa szétszórt könyvek és papírlapok között él. Joona leül a fotelba, és vár, míg Disa felöltözik. A nő egyetlen szó nélkül megáll előtte neki háttal, és hagyja, hogy Joona felhúzza a szűk, egyszerű szabású ruha cipzárját.
Joona belenéz egy nyitott könyvbe, és egy ásatáson készült nagy fekete-fehér képet lát. A negyvenes évek ruháit viselő régészek kicsit távolabbról hunyorítanak a fényképészre. Mintha csak az imént kezdték volna meg a feltárást, a felszínt vagy ötven zászlócskával jelölték meg. – Sírok – mondja Disa halkan. – A zászlók jelzik a sírok helyét. Egy Hannes Müller nevű férfi tárta fel a helyet. Nemrégiben meghalt, de a százat biztos megérte. Végig az intézetnél maradt. Úgy nézett ki, mint egy kedves vén teknősbéka. Disa megáll a magas tükör előtt, egyenes haját két vékony copfba fonja, majd megfordul, és Joonára néz. – Milyen? – Szép vagy – mondja Joona barátságosan. – Igen – feleli Disa szomorúan. – Hogy van az anyád? Joona megfogja a nő kezét. – Jól – suttogja. – Üdvözöl. – De kedves! Mit mondott? – Hogy nem kéne velem kezdened. – Nem – feleli Disa bánatosan. – Persze, igaza van. Disa lassan beletúr Joona sűrű bozontjába. Rámosolyog, odamegy a számítógéphez, kikapcsolja, és a komódra teszi. – Tudtad, hogy az ősi pogány törvények szerint a csecsemő csak azt követően vált teljes értékű emberré, hogy mellre tették? A szülés után és az első szoptatás előtt még ki lehetett tenni a csecsemőt az erdőbe. – Azaz mások döntése által vált valaki emberré – mondja Joona lassan. – Nem mindig ez a helyzet? Disa kinyitja a ruhásszekrényét, kiemel egy cipős dobozt, kivesz egy pár sötétbarna magas sarkú szandált, puha szíj, karcsú sarok, melynek csíkjait különféle fafajták alkotják. – Új? – kérdezi Joona.
– Sergio Rossi. Megleptem magam vele, mert annyira szürke munkám van – mondja a nő. – Naphosszat csak az agyagos földet túrom. – Még mindig Sigtunában vagy? – Igen. – Tulajdonképpen mit találtatok? – Vacsora közben elmondom. Joona a cipőre mutat. – Nagyon csinos – mondja, és feláll a fotelból. Disa savanyú mosollyal megfordul. – Sajnálom, Joona – veti oda a válla felett –, de attól tartok, a te méretedben nem gyártják. Joonának hirtelen földbe gyökerezik a lába. – Várj csak! – mondja, és a falnak támaszkodik. Disa kérdően néz rá. – Vicc volt – magyarázza. – Nem, a lába... Joona elmegy Disa mellett, ki az előszobába, kiveszi telefonját a kabátjából, hívja a központot, és határozott hangon azt mondja, hogy Sunessonnak azonnali erősítésre van szüksége a kórházban. – Mi történt? – kérdezi Disa. – A lába teljesen mocskos volt – mondja neki Joona. – Azt mondják, nem mozoghat, de kikelt az ágyból. Felkelt és mászkált. Joona hívja Sunessont, és amikor az nem veszi fel, fogja a kabátját, suttogva elnézést kér, elhagyja a lakást, és leszalad a lépcsőn. * Nagyjából akkor, amikor Joona becsönget Disához, Josef Ek felül a kórházi ágyában.
Előző éjjel kipróbálta, tud-e járni: lecsúszott a földre, majd kénytelen volt hosszan mozdulatlanul állni az ágy támlájába kapaszkodva. A számtalan sebből áradó fájdalom forró olajként öntötte el a testét, és a sérült májában érzett szúrástól elsötétült a világ, de tudott járni. Hosszabbra húzta az infúzió és a drenázs csöveit, megnézte, milyen kórházi kellékek vannak a szekrényben, majd visszafeküdt. Harminc perc telt el azóta, hogy az éjszakai személyzet beköszönt hozzá. A folyosó csaknem kihalt. Josef lassan kihúzza a csuklójából a katétert, érzi a szívást a csőben, amikor elválik a testétől, és egy kis vérpatak csorog le a térdén. Nem érez különösebb fájdalmat, amikor kiszáll az ágyból. Odalép az orvosi szekrényhez, talál kötszert, szikét, egyszer használatos injekciós tűt és géztekercseket. Néhány injekciós tűt betesz a kórházi köpeny széles, bő zsebébe. Reszkető kézzel kinyitja egy szike csomagolását, és elvágja a drenázs csövét. Slejmes vér folyik ki, és a bal tüdeje lassan behorpad. Az egyik lapockája mögött fájdalmat érez, aprókat köhög, de valójában nem érez változást, nem érzi, hogy csökkent volna a tüdőkapacitása. Hirtelen léptek hallatszanak a folyosóról, gumitalp a linóleumon. Szikével a kézben Josef megáll az ajtónál, kinéz az üvegen, és vár. A nővér megáll, és eltársalog az őrt álló rendőrrel. Josef hallja, hogy nevetnek valamin. – Leszoktam a dohányzásról – feleli a nővér. – Ha van magánál egy nikotintapasz, arra sem mondok nemet – mondja a rendőr. – Arról is leszoktam – feleli a nő. – De menjen le az udvarra, itt leszek még egy picit. – Öt perc – mondja a rendőr fellelkesülten.
A rendőr elmegy, a kulcs csörren, a nővér papírokat lapozgat, majd belép a szobába. Igazából csak meglepődés látszik rajta. Szeme sarkában nevetőráncok jelennek meg, amikor a szike pengéje a nyakába hatol. Josef gyengébb, mint hitte, többször is meg kell szúrnia a nőt. A teste feszül és ég a hirtelen mozdulatoktól. A nővér nem esik össze azonnal, megpróbál megkapaszkodni a fiúban. Együtt csúsznak le a földre. A nő teste tiszta veríték, és párolog róla a meleg. Josef megpróbál felállni, de elcsúszik áldozata haján, ami széles, szőke kévét formázva terül el a földön. A nővér torka sípoló hangot ad, amikor Josef kihúzza a szikét a nyakából. A lába rángatózni kezd, és Josef egy kicsit még nézi, mielőtt kimegy a folyosóra. A nővér köpenye szétnyílt, és Josef tisztán látja a rózsaszín bugyit a nejlon harisnyanadrágban. Végigmegy a folyosón. Most már nagyon fáj a mája. Jobbra fordul, tiszta ruhát talál egy kocsin, és átöltözik. Zömök nő huzigál ide-oda egy mopot a csillogó linóleumon. Zenét hallgat fülhallgatóval. Josef közelebb lép, a nő mögé áll, és elővesz egy egyszer használatos injekciós tűt. Többször a nő háta felé döf a levegőben a tűvel, de mindig megáll, mielőtt a hegye célt érne. A nő semmit nem vesz észre. Josef zsebre vágja a tűt, félrelöki a nőt, és elmegy mellette. A nő majdnem elesik, spanyolul káromkodik. Josef hirtelen megáll, és felé fordul. – Mit mondtál? – kérdezi. A nő kiveszi a fülhallgatót, és kérdőn néz Josefre. – Mondtál valamit? – kérdezi a fiú. A nő gyorsan megrázza a fejét, és folytatja a takarítást. Josef egy darabig nézi, majd elmegy a liftig, megnyomja a gombot, és vár.
21 December tizenegyedike, péntek este
JOONA LINNA nagy sebességgel hajt el a Valhallavägen a stadion előtt, ahol az 1912-es nyári olimpiai játékokat tartották. Sávot vált, megelőz egy nagy Mercedest a belső sávban, és meglátja a Sophia kórház fák között átsejlő vörös téglahomlokzatát. A kerekek dübörögve gurulnak át egy nagy fémfedélen. Lepadlózza a gázt, hogy még a kék városi busz elé kerüljön, ami éppen kihajtani készül a megállóból. A buszsofőr hosszan, haragosan dudál rá, amikor Joona bekanyarodik elé. Egy szürke pocsolyából kicsapó víz lefröcsköli a parkoló autókat és a járdát közvetlenül a Műszaki Főiskola után. Joona a Norrtullnál áthajt a piroson, elhalad a Stallmästaregård mellett, és majdnem száznyolcvan kilométer per órás sebességet sikerül elérnie az Uppsalaväg rövid szakaszán, mielőtt a kijárat meredeken bekanyarodik az autópálya alá, majd fel a Karolinska felé. Amikor leáll a főbejáratnál, több parkoló rendőrautót lát, melyeknek még mindig villogó kék fénye rettentő szárnycsapásokkal verdesi a kórház barna téglahomlokzatát. Újságírók egy csoportja körbevesz pár ápolónőt. A nagy bejárat előtt dideregnek, arcukon rettegés, néhányan nyíltan sírnak a kamerák előtt. Joona megpróbál bemenni, de azonnal megállítja egy fiatal rendőr, aki az adrenalinsokktól vagy az izgalomtól dobbantgat a lábával. – Tűnjön innen! – mondja a rendőr, és ellöki Joonát.
Joona a világoskék, kifejezéstelen szempárba néz. Eltolja a rendőr kezét a mellkasáról, és higgadtan azt mondja: – Országos Bűnüldözés. A rendőr tekintete gyanakvóan csillog. – Igazolványt, legyen szíves. – Joona, siess már, erre gyere! Carlos Eliasson, az Országos Bűnüldözés kapitánya a recepció sápadt fényében int felé. Az ablaküvegen keresztül látja, hogy Sunesson egy padon ül, és magába roskadva zokog. Egy fiatalabb kolléga ül mellette, és átkarolja a vállát. Joona felmutatja az igazolványát, és a rendőr mogorván félreáll. A bejárat környékének nagy részét szalaggal elkerítették. Az üvegfalakon túl az újságírók vakui villognak, a kórházon belül a helyszínelők fotóznak. Carlos irányítja az akciót, ő felel az átfogó stratégiai irányításért, és az operatív taktikai vezetésért. Gyors utasításokat ad a helyszínelők vezetőjének, majd Joona felé fordul. – Elkaptátok? – kérdezi Joona. – A tanúk szerint egy kerekes járókeretre támaszkodva hagyta el az előcsarnokot – mondja Carlos idegesen. – Azt a buszmegállónál megtaláltuk. Belenéz a jegyzeteibe. – Két busz hagyta el a környéket, hét taxi, egy betegszállító... és becslések szerint tíz magánautó és egy mentőautó. – Lezártátok a kijáratokat? – Azzal már elkéstünk. Carlos odaint egy egyenruhás rendőrt. – A buszokat átnéztük, semmi – mondja. – A taxik? – kérdezi Carlos. – A Taxi Stockholmmal és a Taxi Kurírral végeztünk, de...
A rendőr zavart kézmozdulatot tesz a levegőben, mint aki már nem emlékszik, mit készült mondani. – Felvettétek a kapcsolatot Erik Maria Barkkal? – kérdezi Joona. – Azonnal hívtuk. Nem vette fel, de próbáljuk elérni. – Rendőri védelemre lesz szüksége. – Rolle! – kiált Carlos. – Elérted Barkot? – Az imént próbáltam – feleli Roland Svensson. – Próbáld újra! – mondja Joona. – Beszélnem kell Omarral a központban – mondja Carlos, és körülnéz. – Országos riasztást kell elrendelnünk. – Én mit csináljak? – Maradj itt, nézz körül, elkerülte-e valami a figyelmemet – mondja Carlos, és odakiált Mikael Vernernek, az egyik helyszínelőnek a gyilkosságiaktól. – Mondd el Linna felügyelőnek, mit találtatok eddig! – utasítja Carlos. Verner kifejezéstelen arccal néz Joonára, majd nazális hangon megszólal: – Egy halott ápolónőt... Több tanú látta a gyanúsítottat kerekes járókerettel távozni. – Mutassa meg! – mondja Joona. Együtt mennek fel a tűzlépcsőn, ugyanis a lifteket és az aknát még nem vizsgálták át. Joona a vörös foltos lábnyomokat nézi, amiket a mezítlábas Josef Ek hagyott útban a kijárat felé. A villanyáram és a halál szaga terjeng a levegőben. Egy véres kézlenyomat a falon, nagyjából ott, ahol korábban az ételosztó kocsi állt, arra enged következtetni, hogy a fiú megbotlott, vagy kénytelen volt megtámaszkodni. A liftajtó fémfelületén Joona vért lát, és valamit, ami mintha egy homlok és egy orrhegy zsírlenyomata lenne.
Mennek tovább a folyosón, és megállnak az ajtónyílásban a szoba előtt, ahol ő maga is találkozott Joseffel csupán pár órával ezelőtt. Csaknem fekete vértócsa terül el egy földön heverő holttest körül. – Ő a nővér – mondja Verner a fogai között. – Ann-Katrin Eriksson. Joona nézi a halott nő lenszőke haját, az élettelen szempárt. A nővér ruhája a csípője fölé csúszott. Úgy néz ki, mintha a gyilkos megpróbálta volna felhúzni a nő köpenyét, gondolja. – A gyilkos fegyver alighanem egy szike volt – mondja Verner szárazon. Joona motyog valamit, fogja a telefonját, és felhívja a Kronoberg börtönt. Álmos férfihang válaszol, de Joona nem hallja, mit mond. – Itt Joona Linna beszél – hadarja. – Tudni szeretném, hogy Evelyn Ek még mindig maguknál van-e. – Hogy mi? – Evelyn Ek még a fogdában van? – ismétli Joona kurtán. – Ezt az ügyeletes őrtől kéne megkérdezni – mondja sértődötten a hang. – Legyen szíves, hívja a telefonhoz. – Pillantás – mondja a férfi, és félrerakja a telefont. Joona hallja, hogy a férfi elindul, egy ajtó nyikordul. Majd szóváltás és csörömpölés hallatszik. Joona ránéz az órájára. Már tíz perce a kórházban van. Joona elindul a lépcsőhöz, és fülére szorított telefonnal halad a főbejárat felé. – Itt Jan Persson – mondja egy kedélyes hang. – Joona Linna, Országos Bűnüldözés. Szeretném tudni, mi van Evelyn Ekkel – mondja kurtán. – Evelyn Ek – mondja kérdő hangsúllyal Jan Persson. – Ja, ő. Kiengedtük. Nem volt könnyű, nem akart elmenni, a fogdában akart maradni.
– Szabadlábon van? – Nem, nem, itt járt az ügyész, és... Joona hallja, amint Jan Persson egy naplóban lapozgat. – Az egyik őrzött lakásunkban tartózkodik. – Rendben – mondja Joona. – Állítsanak pár rendőrt az ajtaja elé. Hallotta? – Nem vagyunk tökkelütöttek – mondja Jan Persson sértetten. Joona kinyomja a beszélgetést, és odamegy Carloshoz, aki egy széken ül, ölében számítógép. Egy nő áll mellette, és a képernyőre mutogat. Omar a kommunikációs központban az Echo kódszót ismétli a rádiójába. Ez a kutyás egységek elnevezése a bevetéseken. Joona úgy tippeli, az autók zömét mostanra már eredménytelenül átkutatták. Joona int Carlosnak, de nem sikerül felkeltenie a figyelmét. Joona letesz róla, és inkább kimegy az egyik kisebb üvegajtón. Sötét van, és hideg a levegő. A kerekes járókeret az üres buszmegállóban áll. Joona körülnéz. Ügyet sem vetve a rendőri munkát a kordon túloldaláról figyelő nézelődőkre, a villogó kék fényre, a rendőrök feszült jövés-menésére és a fotósok villanó vakuira, tekintete a parkolóra téved, a sötét homlokzatokra és a kórházi komplexum épületei közötti hézagokra. Joona elindul, megszaporázza lépteit, átmászik a környéket lezáró szélborzolta szalag felett, átfurakszik a kíváncsiskodó tömegen, és az Északi temető felé fordítja tekintetét. Lemegy a solnai útra, és a kerítés mentén haladva próbálja kivenni a tárgyakat a fák és kövek fekete körvonalai között. Többékevésbé megvilágított ösvények hálója fed le egy hatvanhektáros területet, ahol szóróparcellák és virágágyások mellett egy krematórium és harmincezer sír található.
Joona elhalad a gondnoki lakás előtt, sietősebben lépdel, egy pillantást vet Alfred Nobel világos obeliszkjére, majd továbbmegy a nagy kripta mellett. Hirtelen minden elcsendesedik. A kórház bejárata körüli lárma ide már nem hallatszik el. A fák csupasz ágai között susog a szél, és a felügyelő léptei visszhangot vernek a sírkövek és keresztek között. Valami nagy jármű dübörög távol az autópályán. Száraz levelek zörögnek az egyik bokor alatt. Itt-ott mécses ég a párás üvegburákban. Joona elindul a temető keleti oldala felé, ami az autópályafelhajtóra néz, és hirtelen meglát valakit mozdulni a magas sírkövek között az iroda irányában. Úgy négyszáz méterre. Megáll, és megpróbálja jobban kivenni az illetőt. A sziluett szögletesen, előre hajolva lépdel. Joona futásnak ered a sírkövek és virágágyások, libbenő lángok és kőangyalok között. Látja, amint a karcsú alak a fák között a dérlepte füvön szalad. A fehér ruha lobog a teste körül. – Josef – kiált Joona. – Állj meg! A fiú belép egy nagy családi sír mögé, amit kovácsoltvas kerítés és elgereblyézett murva vesz körül. Joona előveszi a fegyverét, gyorsan kibiztosítja, oldalazva fut, meglátja a fiút, rákiált, hogy álljon meg, és a jobb combjára céloz. Hirtelen egy idős asszony takarja ki a fiút. Eddig egy sír fölé hajolt, és most felegyenesedett. Az arca pont a tűzvonalba kerül. Joona hasa nyilall az izgalomtól. Josef eltűnik egy ciprussövény mögött. Joona leereszti a fegyverét, és a fiú nyomába ered. Hallja, amint az asszony panaszkodik, hogy csak gyertyát akart gyújtani Ingrid Bergman sírján. Joona rá se néz, csak odakiáltja neki, hogy rendőrségi ügyben jár el. Tekintetével keresi a fiút a sötétben. Josefet elnyelték a fák és a kövek. A ritkásan álló kandeláberek csak kis területeket világítanak meg, egy zöld padot vagy pár méternyi murvás ösvényt. Joona fogja a telefonját, hívja a központot, és azonnali erősítést kér,
veszélyes a helyzet, egy teljes egységre lesz szüksége, legalább öt csapatra és egy helikopterre. Felszalad rézsútosan egy emelkedőn, átugrik egy alacsony kerítés fölött, majd megáll. A csendet távoli kutyaugatás zaja veri fel. Kicsit odébb murva zörgése hallatszik, és Joona futásnak ered a hang irányába. Lát valakit kúszni a sírkövek között, tekintetével követi az alakot, megpróbál közelebb kerülni hozzá, és akadálymentes tűzvonalat találni, ha sikerül beazonosítani az illetőt. Fekete madarak rebbennek fel. Egy szemetestartály felborul. Egyszer csak meglátja, hogy Josef meggörnyedve beszalad egy barna, deres sövény mögé. Joona bukdácsolva lecsúszik egy lejtőn, bele egy vizeskannákkal és tölcsér alakú vázákkal teli állványba. Amikor feláll, Josefet már nem látja. A halántékán lüktetnek az erek. Érzi, hogy felhorzsolta a hátát. A keze hideg és zsibbadt. Átvág a murvás úton, és körülnéz. A távolban, az iroda épülete mögött lát egy autót, ajtaján Stockholm címerével. Az autó lassan megfordul, a vörös hátsó fények eltűnnek a szeme elől, a fényszórók végigpásztázzák a fákat, és hirtelen megvilágítják Josefet. A fiú imbolyogva áll a keskeny úton. Feje ernyedten lóg előre, sántikálva tesz pár lépést. Joona olyan gyorsan fut, ahogy csak tud. Az autó időközben megállt. Az első ajtó kinyílik, és egy szakállas férfi száll ki a kocsiból. – Rendőrség – kiáltja Joona. De nem hallják meg. Lő egyet a levegőbe, a szakállas sofőr a hang irányába fordul. Josef szikével a kezében közeledik a férfi felé. Pár másodperc leforgása alatt zajlik le az egész. Képtelenség odaérni. Joona nekitámaszkodik egy sírkőnek, a távolság több mint háromszáz méter, azaz hatszor akkora, mint a céllövészet pályája. Az irányzék ide-oda imbolyog Joona szeme előtt. Rosszak a látási viszonyok, Joona pislog, és mereszti a szemét. A világosszürke alak egyre karcsúbb és sötétebb lesz. Egy lengedező faág időnként keresztezi a tűzvonalat. A szakállas férfi közben visszafordult Josef felé, és
hátrál egy lépést. Joona próbálja tartani az irányzékot, és meghúzza a ravaszt. A lövés eldördül, és a visszarúgás felerősödik a könyökében és a vállában. A kicsapódó lőpor csípi elgémberedett kezét. A golyót nyomtalanul elnyelik a fák. A dörrenés visszhangja lecseng. Joona ismét céloz, és látja, amint Josef hasba szúrja a férfit. Ömlik a vér. Joona lő, a golyó megborzolja Josef ruháját, a fiú megtántorodik, elejti a szikét, megtapogatja a hátát, majd az autóhoz lép, és beül. Joona futásnak ered, hogy leérjen az útra, de Josef már be is indította a kocsit, áthajt a szakállas férfi lábán, majd tövig nyomja a gázt. Amikor Joona belátja, hogy nem fog leérni az útra, megáll, pisztolyával a motorháztetőre céloz, lő, és eltalálja. A kocsi meginog, de megy tovább előre, felgyorsul és eltűnik az autópályára vezető kijárat irányában. Joona berakja a pisztolytáskába a fegyvert, fogja a telefonját, helyzetjelentést ad a központnak, kéri Omart a telefonhoz, és megismétli, hogy helikopterre lesz szüksége. A szakállas férfi még életben van, hasi sebéből sötét vér folyik ki ujjai között, és mindkét lába töröttnek látszik. – De hát csak egy gyerek volt – hajtogatja sokkos állapotban. – Csak egy gyerek. – Már jön a mentő – mondja Joona, és végre meghallja a helikopter rotorjainak kereplő zaját a temető fölött. * Későre jár, amikor Joona felemeli a telefont az irodájában, a rendőrség épületében, tárcsázza Disa számát, és hallgatja a kicsöngést. – Hagyj békén – szól bele Disa elnyújtva. – Aludtál? – kérdezi Joona. – Persze. Kicsit mindketten hallgatnak.
– Jó volt a kaja? – Igen, jó volt. – Ugye érted, hogy muszáj volt... Elhallgat, hallja, hogy Disa ásít, és felül az ágyban. – Jól vagy? – kérdezi Disa. Joona a kezét nézi. Bár alaposan lemosdott, az ujjain mintha még mindig enyhe vérszagot érezne. Térdelve fogta össze a legnagyobb sebet annak a férfinak a hasán, akinek a kocsiját Josef Ek ellopta. A sebesült végig eszméleténél volt, élénken, szinte lelkendezve mesélt a fiáról, aki nemrég érettségizett, és életében először teljesen egyedül készül Törökországba utazni, hogy meglátogassa a nagyszüleit. A férfi ránézett Joonára, látta Joona kezét a hasán, és megrökönyödve állapította meg, hogy kicsit sem érez fájdalmat. – Hát nem különös? – kérdezte, és gyermekien tiszta, ragyogó tekintettel nézett a felügyelőre. Joona igyekezett nyugodtan beszélni, elmagyarázta a férfinak, hogy pillanatnyilag az endorfinok miatt nem érez fájdalmat. A testet akkora sokk érte, hogy inkább megkíméli az idegrendszert egy újabb megterheléstől. A férfi elhallgatott, majd halkan megkérdezte: – Ilyen hát meghalni? Szinte mosolyogni próbált. – Egyáltalán nem fáj? Joona válaszra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban megérkezett a mentő, és a felügyelő érezte, ahogy valaki óvatosan elmozdítja kezét a férfi hasfaláról, és pár méterrel arrébb vezeti, miközben a mentősök hordágyra teszik a férfit. – Joona? – kérdezi megint Disa. – Mi van veled? – Jól vagyok – mondja Joona. Hallja a nő mozgolódását, olyan, mintha vizet inna. – Szeretnél újabb esélyt kapni? – kérdezi Disa.
– Nagyon szeretnék. – Bár magasról szarsz rám – mondja gorombán Disa. – Te is tudod, hogy ez nem igaz – feleli Joona, és hirtelen meghallja, milyen végtelenül fáradtan cseng a hangja. – Bocsáss meg! – mondja Disa. – Örülök, hogy nem esett bajod. Leteszik a telefont. Joona egy másodpercig mozdulatlanul ül, és hallgatja a rendőrség épületében szuszogó csendet, majd feláll, kiveszi az ajtó belső oldalán lógó pisztolytáskából a fegyverét, szétszedi, és lassan megpucolja, megkeni minden darabját. Újra összerakja a revolvert, majd a fegyverszekrényhez lép, és bezárja. A vérszag eltűnt a kezéről. Felváltotta a fegyverzsír erős szaga. Leül, hogy jelentést írjon közvetlen főnökének, Petter Näslundnak, miért tartotta szükségesnek és jogosnak, hogy elsüsse a szolgálati fegyverét.
22 December tizenegyedike, péntek este
ERIK FIGYELI, ahogy sül a három pizza, és Simonééra több szalámit kér. Megszólal a telefonja, ránéz a kijelzőre. Nem ismeri fel a számot, így visszateszi a készüléket a zsebébe. Valószínűleg újabb újságíró. Most nem bírna újabb kérdéseket elviselni. Ahogy hazafelé tart a nagy, meleg kartondobozokkal, arra gondol, muszáj beszélnie Simonéval, el kell magyaráznia, hogy azért gurult be, mert ártatlan, nem tette meg azt, amit Simone hisz, nem csalta meg újból, és szereti őt. Megáll a virágüzlet előtt, habozik, de aztán bemegy. Tömény, édes szag terjeng a bolt levegőjében. Az utcára néző ablakot belepi a pára. Rózsacsokor mellett dönt, amikor ismét megszólal a telefon. Simone az. – Halló? – Hol vagy? – kérdezi Simone. – Útban haza. – Farkaséhesek vagyunk. – Megyek. Hazasiet, bemegy a kapun, majd vár a liftre. A kapu sárga, csiszolt üvegén át a kinti világ elvarázsolt, meseszerű vidéknek tűnik. Egyszer csak leteszi a dobozokat a földre, kinyitja a szemétledobó ajtaját, és lehajítja a rózsacsokrot. A liftben megbánja, arra gondol, Simone talán mégis örült volna neki, és nem hitte volna, hogy így akarja megúszni a konfrontációt, így próbálja megváltani magát. Becsönget. Benjamin nyit ajtót, és átveszi a pizzás dobozokat. Erik felakasztja a kabátját, kimegy a fürdőszobába, és kezet most. Elővesz egy apró, citromsárga tablettákat
tartalmazó levelet, gyorsan kipattint három darabot, víz nélkül lenyeli őket, majd visszatér a konyhába. – Mi már eszünk – mondja Simone. Erik egy pillantást vet az asztalon álló vizespoharakra, motyog valamit az absztinensekről, és közben elővesz két borospoharat. – De jó – mondja Simone, miközben Erik kinyit egy üveg bort. – Simone – mondja Erik –, tudom, hogy csalódást okoztam, de... Megszólal Erik mobilja. Egymásra néznek. – Felveszi valaki? – kérdezi Simone. – Ma este már nem akarok újságírókkal beszélni – magyarázza Erik. Simone felszeleteli a pizzát, harap egyet, és azt mondja: – Hadd csörögjön. Erik bort tölt a poharakba. Simone mosolyogva bólint. – Jut eszembe – mondja hirtelen –, mostanra szinte teljesen elmúlt, de amikor hazajöttem, cigiszagot éreztem. – Van dohányzó barátod? – kérdezi Erik. – Nincs – feleli Benjamin. – Aida dohányzik? Benjamin nem felel, gyorsan eszik, de hirtelen abbahagyja, leteszi az evőeszközöket, és az asztalt bámulja. – Mi az, kishaver? – kérdezi óvatosan Erik. – Min gondolkodsz? – Semmin. – Tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz? – Tényleg? – Nem hiszed, hogy... – Úgysem érted – vág közbe Benjamin. – Akkor magyarázd el! – próbálkozik Erik. – Nem.
Csendben esznek tovább. Benjamin a falat bámulja. – Jó ez a szalámi – mondja Simone halkan. Letörli a rúzsfoltot a pohárról. – Kár, hogy már nem főzünk együtt – mondja Eriknek. – Mikor lenne rá időnk? – szabadkozik Erik. – Hagyjátok abba a veszekedést – kiált Benjamin. Vizet iszik, és kinéz az ablakon a sötét városra. Erik szinte semmit sem eszik, de kétszer is feltölti a poharát. – Kaptál kedden injekciót? – kérdezi Simone. – Volt már rá példa, hogy apa elfelejtette volna? Benjamin feláll, és beteszi a tányért a mosogatóba. – Köszönöm a vacsorát. – Elmentem megnézni a bőrkabátot, amire spórolsz – mondja Simone. – Arra gondoltam, hogy ki tudom pótolni, ami még hiányzik az árából. Benjaminnak fülig ér a szája, az anyjához lép, és átöleli. Simone erősen szorítja, de amint megérzi, hogy Benjamin menne, elereszti. Benjamin a szobájába megy. Erik letör egy pizzaszélt, és a szájába dugja. Szeme alatt sötét karikák vannak, a szája körüli barázdák mélyebbek lettek. Homlokára kiülnek a gyötrődés vagy a feszültség jelei. A telefon újra megszólal. Vibrálva kúszik az asztalon. Erik ránéz a kijelzőre, és megrázza a fejét. – Nem barát – állapítja meg. – Belefáradtál a híresség szerepébe? – kérdezi gyengéden Simone. – Ma csak két újságíróval beszéltem – mosolyog fakón –, de részemről elég is volt. – Mit akartak? – Az a Café nevű lap volt, vagy mi a neve. – Aminek csajok vannak a címlapján? – Mindig valami maca, akit mintha meglepne, hogy egy szál angol zászlós bugyiban fotózzák. – Simone rámosolyog.
– Mit akartak? Erik megköszörüli a torkát, majd szárazon mondja: – Arról kérdeztek, hogy lehet-e hipnotizálással rávenni a nőket a szexre, meg ilyesmiket. – Komolyan? – Igen. – És a másik? – kérdezi Simone. – Melyik volt? A Ritz vagy a Slitz? – A Dagens Eko – feleli Erik. – Azt kérdezték, mit szólok, hogy feljelentettek az ombudsmannál. – Rémes. Erik megdörzsöli a szemét, és felsóhajt. Olyan, mintha összement volna vagy tíz centit. – Ha nincs a hipnózis – mondja lassan –, Josef Ek talán meggyilkolta volna a nővérét, amint kiengedik a kórházból. – Akkor sem lett volna szabad megtenned – tiltakozik halkan Simone. – Nem bizony. Tudom – mondja Erik, és a poharat babrálja. – Bánom, hogy... Elhallgat, és Simonet hirtelen elfogja a vágy, hogy megérintse, átölelje. Ehelyett marad a székében, a férjére néz, és megkérdezi: – Mi legyen? – Mivel? – Velünk. Mindenfélét mondtunk már, azt is, hogy szétköltözünk. Nem tudom már, hányadán állunk, Erik. Erik erősen megtörli a szemét. – Megértem, hogy nem bízol bennem – mondja, és elhallgat. Simone a férje fáradt, üveges szemébe néz, nézi a nyúzott arcot, az ősz, ágas-bogas hajat, és arra gondol, volt idő, amikor szinte mindig jól érezték magukat egymás társaságában. – Nem én kellek neked – folytatja Erik.
– Hagyd abba! – mondja Simone. – Mit? – Azt mondod, hogy én vagyok elégedetlen veled, közben pedig te csalsz meg engem, és én érzem úgy, hogy nem vagyok elég jó neked. – Simone, én... Megérinti felesége kezét, de a nő elhúzza. Eriknek homályos a tekintete, és Simone látja rajta, hogy tablettákat vett be. – Aludnom kell – jelenti ki Simone, és feláll. Erik hamuszürke arccal, fáradt tekintettel megy utána. A fürdőszobába menet Simone alaposan ellenőrzi a bejárati ajtót. – Te aludj a vendégszobában! – mondja. Erik egykedvűen bólint, szinte kábának tűnik, és gépiesen viszi magával a takarót és a párnát. * Simone az éjszaka közepén arra riad, hogy szúrást érez a felkarjában. A hasáról az oldalára fordul, és végigtapogatja a karját. Feszes, viszkető érzés az izomban. A hálószoba sötét. – Erik? – suttogja, de aztán eszébe jut, hogy férje a vendégszobában alszik. Az ajtónyílás felé fordul, és látja, amint egy árnyék kifelé suhan. A parketta megnyikordul egy ember súlya alatt. Arra gondol, esetleg Erik jött be valamiért, de aztán rájön, hogy a férje mindig mélyen alszik az altatók miatt. Meggyújtja az olvasólámpát, karját a fény felé fordítja, és egy vérgyöngyöt lát kibuggyanni egy rózsaszín szúrt sebből a bőrén. Biztosan megszúrta magát valamivel. Tompa puffanások szűrődnek be az előszobából. Simone lekapcsolja a lámpát, és fáradtan feltápászkodik. A nagyszobába menet az érzékeny karját masszírozza. Szája
száraz, a lába meleg és zsibbadt. Valaki suttog az előszobában, majd halkan, gurgulázva nevet. A hang cseppet sem hasonlít Erikére. Simonét kirázza a hideg. A bejárati ajtó tárva-nyitva. A lépcsőházban sötét van. Áramlik be a hűs levegő. Valami nesz hallatszik Benjamin szobájából, talán halk nyöszörgés. – Anyu? Benjamin mintha félne. – Jaj! – hallja Simone fia nyafogó hangját. Benjamin halkan, rekedten sírva fakad. A közlekedő tükrében látszik, hogy valaki, kezében fecskendőt tartva, Benjamin ágya fölé görnyed. A gondolatok sebesen cikáznak Simone fejében. Próbálja felfogni, mi történik a szeme előtt. – Benjamin? – mondja aggódó hangon. – Mit csináltok? Bejöhetek? Megköszörüli a torkát, lép egyet a fiú szobája felé, de hirtelen összecsuklik a lába, kezével a tálaló felé kap, de nem bír talpon maradni. A földre zuhan, beveri fejét a falba, és érzi, ahogy a fájdalom égeti a koponyáját. Megpróbál felállni, de már nem tud moccanni, elvesztette az irányítást a lába fölött, nem érzi az alsótestét. Mellkasa furcsán bizsereg, légzése egyre nehezebbé válik. A látás néhány másodpercre kimarad, majd zavarosan visszatér. Valaki a lábánál fogva húzza Benjamint a földön, pizsama felsője felcsúszik, karja lassan, kétségbeesetten kapálózik. Benjamin megpróbál megkapaszkodni az ajtókeretben, de túl gyenge. A feje koppan a küszöbön. Benjamin tekintete találkozik az anyjáéval, meg van rettenve, a szája mozog, de egyetlen szó sem jön ki rajta. Simone a fia keze után kap, de nem éri el. Megpróbál utána mászni, de képtelen rá, a szeme fennakad, semmit nem lát, pislog, és egy pillanat erejéig látja, ahogy Benjamint végighúzzák az előszobán, ki a lépcsőházba. Az ajtót óvatosan becsukják. Simone megpróbál segítségért
kiáltani, de nem hallatszik semmi, a szeme lecsukódik, lassan, nehezen lélegzik, nem tud elég levegőt magába szívni. Minden elsötétül.
23 December tizenkettedike, szombat reggel
SIMONE SZÁJA mintha üvegszilánkokkal lenne tele. Amikor beszívja a levegőt, rettentő fájdalmat érez. Megpróbálja nyelvével kitapintani az ínyét, de a nyelve mozdíthatatlanra dagadt. Megpróbál szétnézni, de a szemhéja először csak résnyire képes felemelkedni. Nem eléggé ahhoz, hogy felfogja, mit lát. Lassan dereng fel előtte valami elúszó fény, valami fémes csillogás, valami függöny. Erik ül mellette egy széken, fogja a kezét. Szeme fáradt, beesett. Simone megpróbál beszélni, de a torkát mintha sebek lepnék: – Hol van Benjamin? Erik összerezzen. – Mit mondasz? – kérdezi. – Benjamin – suttogja Simone. – Hol van Benjamin? Erik lehunyja a szemét, a szája feszültnek látszik, nyel egyet, majd felesége szemébe néz. – Mit csináltál? – kérdezi halkan. – A földön találtam rád, Monus. Szinte nem is volt pulzusod, és ha nem látlak meg... Végigsimítja a száját, és az ujjai között mondja: – Mit csináltál? Simonénak nehezére esik a légzés. Többször nyel. Megérti, hogy kimosták a gyomrát, de nem tudja, mit mondjon. Nincs ideje elmagyarázni, hogy nem állt szándékában véget vetni az életének. Nem fontos, mit gondol Erik. Most nem. Amikor Simone megpróbálja megrázni a fejét, elfogja a rosszullét. – Hol van? – suttogja. – Eltűnt? – Miről beszélsz?
Könnyek csordulnak le Simone arcán. – Eltűnt? – ismétli. – Az előszobában feküdtél, szívem. Benjamin már elment hazulról, mire felkeltem. Veszekedtetek? Simone megint próbálja megrázni a fejét, de nem sikerül neki. – Volt valaki a lakásban... és elvitte őt – mondja erőtlenül. – Kit? Simone nyöszörögve sír. – Benjamint? – kérdezi Erik. – Mi van Benjaminnal? – Jaj, istenem – motyogja Simone. – Mi van Benjaminnal? – Erik szinte üvölt. – Valaki elvitte – feleli Simone. Erik ijedtnek tűnik, körülnéz, reszkető kézzel megtörli a száját, és letérdel a felesége mellé. – Meséld el, mi történt! – mondja összeszedetten. – Simone, mi történt? – Láttam, ahogy valaki végigvonszolja Benjamint az előszobán – mondja Simone szinte hangtalanul. – Hogyhogy végigvonszolja, hogy érted? – Éjjel valami megszúrta a karomat, felébredtem rá, injekciót kaptam, valaki beadott... – Hova? Hova kaptál injekciót? – Nem hiszel nekem? Megpróbálja feltűrni a kórházi köpeny ujját, Erik segít neki, és egy kis vörös pöttyöt talál felesége felkarján. Amikor kitapogatja a szúrás körüli duzzanatot, minden szín kiszökik az arcából. – Valaki elrabolta Benjamint – mondja Simone. – Nem tudtam megakadályozni... – Ki kell derítenünk, mi az, amit beadtak neked – mondja Erik, és megnyomja a nővérhívót.
– Hagyd a pokolba, nem érdekel! Meg kell keresned Benjamint! – Meg fogom – mondja kurtán. Egy nővér bejön, tömör utasításokat kap vérvételre, majd kisiet. Erik visszafordul Simone felé: – Mit történt? Biztos vagy benne, hogy láttad, amint valaki átvonszolja Benjamint az előszobán? – Igen – feleli Simone összezavarodva. – De nem láttad, ki? – A lábánál fogva vonszolta át Benjamint az előszobán, ki az ajtón. A földön feküdtem... nem tudtam mozdulni. A könnyei megint patakokban folynak, Erik átöleli, Simone a férfi mellkasába fúrja arcát, fáradtan, nyöszörögve sír, és egész testében remeg. Amikor egy cseppet lenyugszik, lágyan ellöki magától Eriket. – Erik – mondja –, meg kell találnod Benjamint. – Igen – mondja Erik, és kimegy a szobából. A nővér kopog, majd bejön. Simone lehunyja a szemét, hogy ne lássa, amint a négy csövecske megtelik a vérével. * Erik a kórházi irodája felé tart, és közben a mentő jár az eszében, amivel reggel bejöttek, miután élettelenül talált Simonéra a földön, szinte pulzus nélkül. A száguldás át a kivilágított városon, az útjukból a járdára felugratva kitérő autók a csúcsforgalomban. A gyomormosás, a doktornő hatékony munkája, higgadt fürgesége. Az oxigén Simone orrán, és a sötét képernyő, ami az egyenetlen szívverést mutatta. Erik a folyosón bekapcsolja a telefont, megáll, és meghallgatja az összes új üzenetet. Előző este egy Roland Svensson nevű rendőr négyszer hívta, hogy rendőri védelmet
kínáljon fel. Nincs üzenet Benjamintól vagy bárkitől, akinek köze lenne az eltűnéséhez. Felhívja Aidát, és fagyos pánik keríti hatalmába, amikor a lány félelemmel átitatott tiszta hangján közli, hogy fogalma sincs, hol lehet Benjamin. – Elmehetett Tenstába, ahova szoktatok? – Nem – feleli Aida. Erik felhívja Davidot, Benjamin régi, gyerekkori barátját. David anyja veszi fel. Miután azt mondja, hogy napok óta nem látta Benjamint, Erik a nő nyugtalan szóáradatának közepén szó nélkül kinyomja a hívást. Hívja a labort, hogy érdeklődjön az eredményről, de még nem tudnak mit mondani, Simone vére épp az imént érkezett meg. – Tartom, megvárom – mondja Erik. Hallja, hogy dolgoznak, majd Valdé doktor szól bele a telefonba reszelős hangon: – Igen, szia Erik. Úgy fest, hogy Rapifen vagy valami hasonló, alfentanil hatóanyagú szer. – Alfentanil? A nyugtató? – Valaki kórházat vagy állatorvosi rendelőt fosztott ki. Mi nem nagyon használjuk, baromira függőséget okoz. De úgy néz ki, hogy a nejednek pokoli mázlija volt. – Hogyhogy? – kérdezi Erik. – Mert él. Erik visszamegy Simone szobájába, hogy kikérdezze az emberrablás részleteiről, átvegyék még egyszer, de látja, hogy felesége időközben elaludt. Az ajka sebes és repedezett a gyomormosás után. A telefon megszólal a zsebében, és kiszalad a folyosóra, mielőtt felvenné. – Igen? – Linnea vagyok a recepcióról, vendége jött.
Eriknek pár másodpercbe beletelik, mire rájön, hogy a nő a kórházi recepcióról beszél, itt az idegsebészeten, és nem más, mint Linnea Åkesson, aki négy éve dolgozik a recepción. – Bark doktor? – szól bele Linnea kérdően. – Hozzám jöttek? Ki? – Joona Linna – feleli a nő. – Rendben, kérje meg, hogy jöjjön fel a társalgóba. Ott várom. Erik kinyomja a hívást, majd csak áll a folyosón, miközben gondolatai hihetetlen sebességgel cikáznak a fejében. Eszébe jutnak az üzenetek a hangpostáján, és Roland Svensson a rendőrségtől, aki többször hívta, hogy rendőri védelmet kínáljon fel neki. Mi történhetett? Valaki megfenyegetett? – kérdezi magában Erik, majd kiveri a hideg veríték, amikor rájön, mennyire szokatlan, hogy Joona Linna felügyelő személyesen keresi fel, és nem csak telefonál. Erik a társalgóba megy, megáll a műanyag fedőkkel letakart különböző hideg ennivalók előtt, érzi a felszeletelt kenyér édes illatát. Hányinger szorítja görcsbe a gyomrát. Reszkető kézzel vizet tölt egy összekaristolt pohárba. Joona azért jön ide – gondolja –, hogy elmondja, megtalálták Benjamin holttestét. Ezért jön személyesen. Megkér majd, hogy üljek le, aztán elmondja, hogy Benjamin meghalt. Erik el akarja hessegetni a gondolatokat, de azok nem mozdulnak, pedig nem hiszi el őket, nem hajlandó elhinni őket, de mindig visszatérnek, és egyre gyorsabban jelennek meg a rémisztő képek Benjamin testéről egy országút menti árokban, fekete szemeteszsákban egy erdőben, partra vetve egy iszapos fövenyen. – Kávét? – Mi? – Tölthetek?
Egy vakítóan világos hajú fiatal nő áll a kávéfőző mellett, és feltartja felé a teli kannát. A frissen főzött kávé gőzölög. A nő kérdőn néz Erikre, aki ráeszmél, hogy üres kávésbögrét tart a kezében, csak megrázza a fejét, és ebben a pillanatban meglátja, hogy Joona Linna lép a szobába. – Üljünk le! – mondja Joona. Tekintete gondterhelt, és kerüli Erikét. – Jó – feleli Erik alig hallhatóan egy kis idő múltán. A legbelső asztalnál foglalnak helyet, az asztalon szalvéta és sótartó. Joona megvakarja a szemöldökét, és suttog valamit. – Mi? – kérdezi Erik. Joona halkan megköszörüli a torkát, majd azt mondja: – Próbáltuk elérni. – Tegnap nem vettem fel a telefont – mondja Erik erőtlenül. – Erik, sajnálom, hogy erről kell tájékoztatnom... Joona kis szünetet tart, gránitszürke szemét Erikre mereszti, és bejelenti a hírt: – Josef Ek megszökött a kórházból. – Micsoda? – Joga van rendőri védelmet kérni. Erik szája remegni kezd, és szeme megtelik könnyel. – Ezt akarta elmondani? Hogy Josef megszökött? – Igen. Erik annyira megkönnyebbül, hogy legszívesebben lefeküdne a földre aludni. Kapkodó mozdulattal letörli a könnyeit. – Mikor szökött meg? – Tegnap este... megölt egy ápolónővért, és nagyon súlyosan megsebesített egy férfit – mondja Joona komoran. Erik többször bólint, és a tények gyorsan új, rémisztő mintába rendeződnek. – Éjszaka eljött hozzánk, és elrabolta Benjamint – mondja. – Mit mondott?
– Elrabolta Benjamint. – Látta őt? – Én nem, de Simone... – Mi történt? – Simonénak valaki beadott egy erős, kábító hatású injekciót – mondja Erik lassan. – Most beszéltem a laborral, egy alfentanil nevű készítmény, amit komoly sebészeti beavatkozások esetén szoktak használni. – De jól van? – Túl fogja élni. Joona bólint, és leírja a szer nevét. – Simone azt állítja, hogy Josef rabolta el Benjamint? – Az arcát nem látta. – Értem. – Megtalálják Josefet? – kérdezi Erik. – Meg, erre mérget vehet. Kiadtuk az országos riasztást a rendőrségen – feleli Joona. – Súlyos sérülései vannak. Nem jut messzire. – De nincsenek nyomon? Joona zordan ránéz. – Szerintem hamarosan előkerítjük. – Remek. – Maga hol volt, amikor behatolt magukhoz? – A vendégszobában aludtam – magyarázza Erik. – Bevettem egy altatót, és semmit nem hallottam. – Azaz amikor bement magukhoz, csak Simonét láthatta a hálószobában? – Feltehetően. – Itt valami nem stimmel – mondja Joona. – Könnyű nem észrevenni a vendégszobát, inkább hasonlít gardróbra, és ha a vécéajtó nyitva van, takarja a vendégszoba bejáratát.
– Nem erről beszélek – mondja Joona. – Arra gondolok, hogy ez nem vall Josefre... ő nem injekciókat ad be, a viselkedése sokkal agresszívabb. – Talán csak számunkra tűnik agresszívnak – mondja Erik. – Hogy érti? – Talán végig tudatában van a cselekedeteinek, például amikor a sorházban megtalálták, nem volt rajta az apja vére. – Nem, de... – Ez arra utal, hogy módszeresen dolgozik, hideg fejjel. Mi van, ha Benjaminnal akar rajtam bosszút állni? Hallgatásba burkolóznak. Erik a szeme sarkából látja, ahogy a szőke nő a kávéfőzőnél a kávéját kortyolgatja, miközben kitekintget a kórházi épületekre. Joona lenéz az asztalra, majd Erikre szegezi a tekintetét, és lágy, finn kiejtésével teljesen őszintén azt mondja: – Nagyon sajnálom, Erik. * Miután Erik elvált Joonától a büfé előtt, az irodájába megy, amit hálónak is használ, ha a kórházban éjszakázik. Nem képes elhinni, hogy Benjamint elrabolták. Egész egyszerűen hihetetlen, túlontúl abszurd, hogy egy idegen betör hozzájuk, átvonszolja a fiát az előszobán, ki a lépcsőházba, le az utcára, majd el valahova. Sehogy sem áll össze. Nem lehet Josef Ek az emberrabló. Nem létezik. Nem hajlandó elfogadni. Képtelenség. Miközben érzi, hogy lassan minden kezelhetetlenné válik körülötte, ütött-kopott íróasztalánál ülve újra meg újra felhívja ugyanazokat az embereket, mintha hangjuk árnyalataiból ki tudná hallani, ha netán egy fontos részlet elkerülte volna a figyelmüket, hazudnak vagy eltitkolnak valamit. A hisztéria határát súrolja, amikor háromszor egymás után felhívja Aidát.
Először azt kérdezi, vajon Benjamin tervezett-e valami különleges programot a hétvégére. Másodjára azért hívja, hogy megkérdezze, meg tudná-e adni Benjamin más barátainak a telefonszámát, már nem is tudja, kikkel barátkozik Benjamin az iskolában. Harmadszor azt kérdezi meg, összevesztek-e Benjaminnal, majd minden telefonszámot megad, amin Aida elérheti őt, beleértve a kórházi számot és Simone mobilját. Újra felhívja Davidot, aki megerősíti, hogy Benjamint a tegnapi tanórák óta senki nem látta. Ekkor elkezdi inkább a rendőrséget hívogatni. Kérdezi, mi történik, haladtak-e valamit előre. Ezek után Erik felhív minden stockholmi és Stockholm környéki kórházat. Tizedszer is hívja Benjamin kikapcsolt mobilját, majd hívja Joonát, és emelt hangon követeli, hogy a rendőrség fokozza a keresést, hogy Joona kérjen erősítést, és könyörög neki, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt. Erik elmegy Simone szobájához, de megáll az ajtó előtt. A falak mintha forognának, valami egyre jobban körülzárja őt. Az elméje küzd, hogy megértse. Egy hang szakadatlanul darál a fejében: „Megtalálom Benjamint, megtalálom Benjamint.” Az ajtó üvegén át Erik a feleségét nézi. Ébren van, arca fáradt és zavarodott, az ajka színtelen, és a szeme körüli sötét karikák mélyebbek lettek. Rézvörös haja összetapad az izzadságtól. A gyűrűjét csavargatja, forgatja, odanyomja az ujjpercéhez. Erik beletúr a hajába, és amikor az állát simítja végig, észreveszi, mennyire szúrós lett a borostája. Simone meglátja őt az üveg túloldalán, de arcizma sem rezdül. Erik bemegy, és lerogy a felesége mellé. Simone ránéz, majd leszegi a tekintetét. Erik látja, ahogy gyötrődő arccal elhúzza a száját. Néhány nagy könnycsepp dagad, hízik a szemében, és az orra kipirosodik a sírástól. – Benjamin megpróbált elkapni, nyúlt a kezem felé – suttogja. – De én csak feküdtem ott, nem bírtam mozdulni.
– Az imént tudtam meg, hogy Josef Ek tegnap este megszökött – mondja Erik elhaló hangon. – Fázom – suttogja Simone. Ellöki a férje kezét, amikor az megpróbálja betakarni a világoskék kórházi takaróval. – Te tehetsz róla – mondja. – Olyan marhára vonzott, hogy hipnotizálhatsz, hogy... – Elég legyen, Simone, nem én tehetek róla, megpróbáltam megmenteni valakinek az életét, az a munkám, hogy... – És a fiaddal nem törődsz? Ő nem számít? – kiáltja Simone. Amikor Erik megpróbálja megérinteni őt, ellöki magától. – Felhívom apámat – mondja reszkető hangon. – Ő majd segít nekem megtalálni Benjamint. – Semmi szín alatt nem akarom, hogy felhívd – mondja Erik. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de szarok az érzéseidre, csak Benjamint akarom visszakapni. – Megtalálom, Monus. – Miért nem hiszek neked? – A rendőrség megtesz minden tőlük telhetőt, és az apád... – A rendőrség? Hiszen a rendőrség eresztette szabadon azt az elmebeteget! – mondja feldúltan. – Nem? A kisujjukat sem fogják mozdítani, hogy megtalálják Benjamint. – Josef sorozatgyilkos, a rendőrség kézre akarja keríteni, és meg is teszik, de nem vagyok hülye, tudom, hogy Benjamin nem fontos a számukra, nem aggódnak miatta, valójában nem, nem úgy, mint mi, nem... – Hisz én is ezt mondom – szakítja félbe ingerülten Simone. – Joona Linna elmagyarázta, hogy... – Ő tehet róla, hiszen ő vett rá, hogy hipnotizáld azt a gyilkost. Erik megrázza a fejét, majd nagyot nyel.
– Az én döntésem volt. – Apu mindent elkövetne – mondja halkan. – Szeretném, ha együtt átvennénk minden apró részletet, gondolkoznunk kell, békére és nyugalomra van szükségünk, hogy... – Mi a francot tudunk mi tenni? – ordítja Simone. Mindketten elhallgatnak. Erik hallja, hogy a szomszédos szobában valaki bekapcsolja a tévét. Simone elfordítja az arcát. – Gondolkoznunk kell – mondja Erik óvatosan. – Nem vagyok benne biztos, hogy Josef Ek volt, aki... – Hülye vagy te ehhez – vág közbe Simone. Megpróbál felülni az ágyban, de nem tud. – Mondhatok valamit? – Be fogok szerezni egy pisztolyt, és megkeresem – mondja Simone. – A bejárati ajtó két egymást követő éjszaka nyitva volt, de... – Hiszen mondtam – vág a szavába Simone. – Mondtam, hogy valaki járt a lakásban, de nem hittél nekem, soha nem hiszel nekem, ha most az egyszer hittél volna, akkor nem... – Figyelj már ide – szakítja félbe Erik. – Josef Ek a kórházi ágyában feküdt az első éjjel, ő nem jöhetett be hozzánk, nem nyithatta ki a frizsidert. Simone nem figyel Erikre, csak megpróbál kikelni az ágyból. Mérgesen felnyög, és eljut a keskeny szekrényig, amiben a ruhái lógnak. Erik csak áll, nem segít neki, nézi, ahogy Simone reszketve felöltözik, és közben halkan káromkodik.
24 December tizenkettedike, szombat este
MÁR ESTE VAN, mire Erik végre elhozhatja Simonét a kórházból. A lakásban hatalmas zűrzavar fogadja őket, az ágynemű a közlekedőben hever, a lámpák égnek, a víz folyik a fürdőszobai csapból, a cipők egymás hegyén-hátán az előszobaszőnyegen, a telefon a parkettára esett, az akkumulátora mellette fekszik. Erik és Simone körülnéznek, és rájuk telepszik a rettenet, hogy otthonukban valami végleg elveszett a számukra. A tárgyak idegenek lettek, nincs már jelentőségük a szemükben. Simone felállít egy széket, leül, és elkezdi lehúzni a csizmáját. Erik elzárja a csapot a fürdőszobában, majd bemegy Benjamin szobájába. Nézi az íróasztal piros asztallapját. A számítógép mellett hevernek a szürke papírba bekötött tankönyvek. A faliújságon magáról Erikről van egy fénykép még az ugandai időkből, napbarnítottan mosolyog, keze az orvosi köpeny zsebében. Erik gyengéden megérinti Benjamin farmerját, ami a fekete pólóval együtt a szék háttámlájára van kiterítve. Visszamegy a nappaliba, és látja, hogy Simone telefonnal a kezében áll. Beteszi az akkumulátort, és elkezd tárcsázni egy számot. – Kit hívsz? – Apámat – feleli. – Nem tudnál várni vele? Simone hagyja, hogy Erik kivegye a telefont a kezéből. – Mit akarsz mondani? – kérdezi fáradtan. – Nem tudok Kennettel találkozni, most nem...
Elhallgat, leteszi a telefont az asztalra, és végigsimítja az arcát, mielőtt újra nekifut: – Tiszteletben tudnád tartani, hogy nem akarom apádra bízni ezt az egészet? – És te tiszteletben tudnád tartani... – Fejezd már be! – vág a szavába Erik. Simone sértetten néz rá. – Monus, kicsit nehezen tudom most összeszedni a gondolataimat. Nem tudom, úgy érzem magam, hogy legszívesebben csak üvöltenék, vagy valami hasonlót tennék... tényleg nem bírnám elviselni apádat a közelemben. – Befejezted? – kérdezi Simone, és nyújtja a kezét a telefonért. – A gyerekünkről van szó – mondja Erik. Simone bólint. – Maradhatna így? Szólhatna a dolog a fiunkról? – folytatja Erik. – Azt szeretném, ha te és én keresnénk Benjamint... a rendőrséggel együtt, ahogy azt kell. – Szükségem van az apámra – mondja Simone. – Nekem meg szükségem van rád. – Ezt igazából nem hiszem – feleli Simone. – Miért nem hiszed... – Mert csak basáskodni akarsz felettem – vág a szavába Simone. Erik tesz egy kört, megáll. – Az apád nyugdíjas, nem tehet semmit. – Vannak kapcsolatai – mondja Simone. – Ő is ezt hiszi, igen, azt hiszi, vannak kapcsolatai, azt hiszi, még mindig felügyelő, de valójában csak egy nyugdíjas a sok közül. – Nem tudod... – Benjamin nem egy hobbi – szakítja félbe Erik. – Nem érdekel, amit mondasz.
Simone a telefont nézi. – Nem tudok itt maradni, ha apád idejön. – Akkor ne maradj! – mondja Simone halkan. – Csak azt szeretnéd, hogy jöjjön ide, és magyarázza el, hogy hibáztam, hogy mindenről én tehetek, pont úgy, mint amikor kiderült Benjamin betegsége... Mindenről Erik tehet, szóval értem, hogy ez neked kényelmes, de nekem... – Gyerekesen viselkedsz – vág közbe mosolyogva Simone. – Ha idejön, én elmegyek. – Nem érdekel – mondja Simone eltökélten. Erik válla elernyed. Simone félig elfordulva üti be a számokat. – Ne tedd! – kéri Erik. Simone nem néz rá. Erik tudja, hogy nem maradhat itt. Képtelenség maradni, ha Kennet idejön. Körülnéz. Nincs semmi, amit magával akar vinni. Hallja a kicsöngést a csöndben, és látja, ahogy Simone szempillájának árnyéka remeg az arcán. – Pokolba veled! – mondja Erik, és kimegy az előszobába. Miközben veszi a cipőjét, hallja, hogy Simone Kennettel beszél. Sírós hangon kéri, hogy jöjjön, amilyen gyorsan csak tud. Erik leakasztja kabátját a vállfáról, kimegy a lakásból, becsukja az ajtót, majd ráfordítja a kulcsot. Elindul lefelé a lépcsőn, megtorpan, arra gondol, vissza kellene mennie, mondania kellene valamit, elmagyarázni, hogy ez nem igazság, ez az ő otthona, az ő fia, az ő élete. – A rohadt életbe! – mondja halkan, és lépdel tovább a kapu felé, ki a sötét utcára. * Simone az ablakban áll. Arcának tükörképe mintha egy áttetsző árny lenne a kinti sötétségben. Amikor meglátja apja
régi Nissan Primeráját, amint a második sorban leparkol a kapu előtt, vissza kell tartania a könnyeit. Már az előszobában áll, amikor kopognak az ajtón, kinyitja, de be van akasztva a lánc. Visszacsukja, kiakasztja a láncot, próbál mosolyogni. – Apa – mondja, és azonnal elerednek a könnyei. Kennet átöleli, és bőrkabátjának ismerős bőr- és dohányillata Simonét néhány másodpercre visszarepíti gyerekkorába. – Most már itt vagyok, picim – mondja Kennet. Leül az előszobai székre, ölébe veszi a lányát. – Erik nincs itthon? – kérdezi. – Szétköltöztünk – suttogja Simone. – Jaj, jaj – próbál együtt érzőn szólni Kennet. Kihalász egy zsebkendőt a zsebéből, Simone lecsusszan az öléből, és többször kifújja az orrát. Kennet felakasztja a kabátját egy fogasra, észreveszi, hogy Benjamin kabátja a helyén van, a cipője a cipőtartón, és a hátizsákja az ajtó mellett támasztja a falat. Megfogja a lánya vállát, óvatosan letörli hüvelykujjával arcáról a könnycseppeket, majd bevezeti őt a konyhába. Ott aztán leülteti egy székre, előveszi a kávés dobozt, a szűrőt, és bekapcsolja a kávéfőzőt. – És most mesélj el nekem mindent! – mondja nyugodtan, miközben bögréket tesz ki. – Kezd az elejénél! És Simone részletekbe menően beszámol az első éjszakáról, amikor arra ébredt, hogy valaki van a lakásban. Elmeséli, hogy cigarettaszagot érzett a konyhában, hogy a bejárati ajtó tárvanyitva állt, és ködlő fény áradt a frizsiderből és a mélyhűtőből. – És Erik? – kérdezi Kennet követelően. – Mit tett Erik? Simone habozik, mielőtt apja szemébe nézve azt mondaná: – Nem hitt nekem... azt mondta, egyikünk járkált álmában. – A rossebbe! – mondja Kennet.
Simone érzi, hogy arca megint gyűrődni kezd. Kennet kávét tölt mindkettőjüknek, valamit feljegyez egy papírlapra, és kéri Simonét, hogy folytassa. Simone beszámol a tűszúrásról, amire felébredt a következő éjszaka, és hogy miután kikelt az ágyból, furcsa hangok szűrődtek ki Benjamin szobájából. – Milyen hangok? – kérdezi Kennet. – Búgás – mondja Simone tétován. – Vagy dünnyögés. Nem tudom. – És aztán? – Megkérdeztem, bejöhetek-e, és akkor láttam, hogy van ott valaki, Benjamin fölé hajol, és... – Igen? – Aztán összecsuklott a lábam, teljesen lebénultam, elestem, csak feküdtem a közlekedő padlóján, és láttam, ahogy Benjamint kivonszolják... Istenem, az arca annyira rémült volt. Kiáltott nekem, és megpróbált elkapni a kezével. Én már moccanni sem bírtam. Simone némán bámul maga elé. – Emlékszel még valamire? – Mi? – Hogy nézett ki? Aki bejött? – Nem tudom. – Láttál bármit? – Furcsán mozgott, hajlott háttal, mint akinek fájdalmai vannak. Kennet jegyzetel. – Gondolkozz! – nógatja Simonét. – Sötét volt, apa. – És Erik? – kérdezi Kennet. – Ő mit csinált? – Aludt. – Aludt? Simone bólint.
– Nagyon sok altatót szed az utóbbi pár évben – mondja. – A vendégszobában feküdt, és nem hallott semmit. Kennet tekintete megtelik megvetéssel, és Simone hirtelen kezdi megérteni, miért ment el Erik. – Mit szed? – kérdezi Kennet. – Tudod a nevét? Simone megfogja apja kezét: – Apa, nem Eriket vádolom. Kennet visszahúzza a kezét. – A gyerekek elleni erőszakot az esetek többségében valamelyik családtag követi el. – Tudom, de... – A tényeket vesszük szemügyre – vág a szavába Kennet higgadtan. – A tettes nyilván rendelkezik orvosi ismeretekkel, és hozzáfér gyógyszerekhez. Simone bólint. – Nem láttad Eriket a vendégszobában feküdni? – Az ajtó csukva volt. – De nem láttad. Ugye? És azt sem tudod, vett-e be aznap este altatót. – Nem – kénytelen elismerni Simone. – Csak azt nézem, mi az, amit tudunk, Monus – mondja Kennet. – Azt tudjuk, hogy nem láttad őt aludni. Lehet, hogy a vendégszobában aludt, de nem tudjuk. Kennet feláll, kenyeret vesz elő a kamrából, és rávalókat a hűtőből. Készít egy sajtos szendvicset Simonénak, és átnyújtja neki. Kis idő múlva Kennet megköszörüli a torkát, majd feltesz egy kérdést: – Miért nyitná ki Erik az ajtót Josefnek? Simone bámul az apjára. – Hogy érted? – Ha megtette. Mi lehetett vele a célja? – Szerintem ez ostobaság.
– Miért? – Erik szereti Benjamint. – Persze, de talán valami balul sült el. Erik talán csak beszélni akart Joseffel, rá akarta venni, hogy jelentkezzen a rendőrségen, vagy... – Hagyd abba, apa – kéri Simone. – Fel kell tennünk ezeket a kérdéseket, ha meg akarjuk találni Benjamint. – Simone bólint, ziláltnak érzi az arcát, majd alig hallhatóan azt mondja: – Erik esetleg azt hihette, hogy más kopogtat. – Ki? – Szerintem találkozgat egy Daniella nevű nővel – mondja, és nem néz apja szemébe.
25 December tizenharmadika, vasárnap reggel, Luca napja
SIMONE HAJNALI ÖTKOR ébred. Biztosan Kennet vitte be az ágyba, és takargatta be. Egyenesen Benjamin szobájába tart, pislákoló reménnyel keblében, de az érzés elillan, ahogy megáll a küszöbön. A szoba elhagyatva áll. Nem fakad sírva, de arra gondol, hogy a sírás és a szorongás íze mindent átjárt már, mint egy csepp tej, amitől zavaros lesz a tiszta víz. Megpróbálja irányítani a gondolatait, nem mer igazán Benjaminra gondolni, nem meri beengedni a rettenetet. A konyhában ég a lámpa. Kennet papírlapjai befedik az asztalt. A rendőrségi rádió a mosogatón áll. Zümmögés hallatszik a készülékből. Kennet egy röpke pillanat erejéig teljesen mozdulatlanul mered maga elé, majd néhányszor végigsimítja az állát. – Jó, hogy tudtál kicsit aludni – mondja. Simone a fejét rázza. – Monus? – Igen – motyogja Simone, és a konyhai csaphoz lép, hideg vizet enged a kezébe, majd lemossa az arcát. Miközben a konyharuhával törli magát, megpillantja tükörképét az ablaküvegben. Még mindig sötét van odakint, de hamarosan jön az ezüsthálós pirkadat, a téli hideg és a decemberi homály. Kennet egy cédulára írogat, arrébb tesz egy lapot, és feljegyez valamit egy noteszba. Simone leül az apjával szemben egy székre, és megpróbál rájönni, hova
vihette Josef Benjamint, hogyan jutott be a lakásukba, és miért pont Benjamint vitte magával, és nem mást. – A szerencse fia – suttogja. – Mit mondtál? – kérdezi Kennet. – Nem, semmi... Az jutott eszébe, hogy a Benjamin héberül azt jelenti, a szerencse fia. Az Ószövetségben Ráchel volt Jákob felesége. Jákob tizennégy éven át dolgozott, hogy elvehesse. Ráchel két fiút szült neki, Józsefet, aki megfejtette a fáraó álmait, és Benjamint, a szerencse fiát. Simone arcát eltorzítja a visszafojtott sírás. Kennet egyetlen szó nélkül előre hajol, és megszorongatja a vállát. – Megtaláljuk – mondja. Simone bólint. – Most kaptam ezt a cuccot, pont mielőtt felébredtél – mondja, és megkocogtat egy mappát az asztalon. – Milyen papírok ezek? – Tudod, a tumbai sorház, ahol Josef Ek... Ez itt a helyszínelők jelentése. – Nem mentél nyugdíjba? Kennet mosolyogva áttolja a mappát Simonénak, aki kinyitja, és elolvassa a módszeres leírást az ujjlenyomatokról, kézlenyomatokról, vonszolt testek hagyta nyomokról, hajszálakról, köröm alatti bőrfoszlányokról, kicsorbult késekről, papucson talált gerincvelőről, a vérről a tévén, a rizslámpán, a rongyszőnyegen, a függönyön. Egy műanyag zsebből fényképek csúsznak ki. Simone megpróbálja elkapni a tekintetét, de az agyának még van ideje felfogni a borzalmak szobáját: hétköznapi tárgyak, könyvespolcok, hifi, és mindent fekete vér lep. A földön megcsonkított tetemek és testrészek. Feláll, elmegy a mosogatóig, és hányni próbál.
– Bocsánat – mondja Kennet. – Nem gondoltam bele... Néha megfeledkezem róla, hogy nem mindenki rendőr. Simone lehunyja a szemét, megjelenik előtte Benjamin riadt arca és egy sötét szoba, aminek padlóját teljesen kihűlt vér fedi. Előre hajol, és hány. Slejm és epe csíkozza a kávéscsészéket és az evőkanalakat. Miközben kiöblíti a száját, és a fülében hallja saját pulzusának döngicsélését, megijed, hogy kezd teljesen úrrá lenni rajta a hisztéria. Megkapaszkodik a mosogatóban, nyugodtan lélegzik, összeszedi magát, és Kennetre néz. – Semmi vész – mondja gyengén. – Csak képtelen vagyok mindezt összekötni Benjaminnal. Kennet hoz egy pokrócot, betakarja Simonét, majd óvatosan visszaülteti a székére. – Ha Josef Ek elrabolta Benjamint, akkor akar valamit, ugye, hiszen eddig nem ezt a módszert... – Én képtelen vagyok... – suttogja Simone. – Csak annyit akarok mondani, hogy szerintem Josef Ek Eriket kereste – folytatja Kennet. – De amikor nem találta, helyette Benjamint vitte el, hogy majd cserét kérhessen. – Akkor biztos életben van még... ugye, még biztosan él? – Hogyne élne – mondja Kennet. – Csak rá kell jönnünk, hol rejtette el, hogy hol van Benjamin. – Bárhol, akárhol lehet. – Ellenkezőleg – mondja Kennet. Simone apjára néz. – Szinte kizárólag az otthonában vagy egy nyaralóban lehet. – De hiszen neki ez az otthona – mondja Simone emelt hangon, és megkocogtatja a fényképeket tartalmazó műanyag dossziét. Kennet a tenyerével lesöpri a kenyérmorzsákat az asztalról. – Dutroux – mondja. – Mi? – kérdezi Simone.
– Dutroux, emlékszel Dutrouxra? – Nem tudom... Kennet a maga tárgyilagos modorában mesél a Marc Dutroux nevű pedofilról, aki hat kislányt rabolt el és kínzott meg Belgiumban. Julie Lejeune és Melissa Russo éhen halt, amikor Dutroux rövid időre börtönbe került autólopásért. Eefje Lambreckset és An Marchalt élve temette el a kertben. – Dutrouxnak Charleroi-ban volt háza – folytatja Kennet. – A pincében épített egy titkos szobát, kétszáz kilós rejtett ajtóval. Nem lehetett a falat kocogtatva üreget keresni. Csak úgy lehetett megtalálni a szobát, hogy lemérték a házat, más volt a mérete kint és bent. Sabine Dardenne-re és Laetitia Delhezre élve találtak rá. Simone megpróbál felállni. Érzi, hogy szíve furcsán kalapál. Arra gondol, hogy vannak férfiak, akiket hajt a vágy, hogy befalazzanak másokat, akiket megnyugtat, hogy foglyai félnek a sötétben, és akiknek örömöt okoz a tudat, hogy segítségért kiáltoznak a néma falak mögött. – Benjaminnak meg kell kapnia az orvosságát – suttogja. Simone látja, amint apja a telefonhoz lép. Hív egy számot, vár egy picit, majd hadarva mondja: – Charley? Figyu, van valami, amit tudnom kéne Josef Ekről. Nem, a házról van szó, a sorházról. Rövid csend következik, majd Simone hallja, hogy valaki érdes, mély hangon megszólal. – Igen – mondja Kennet. – Értem, hogy megvizsgáltátok, sikerült már belepillantanom a jelentésbe. A másik tovább beszél. Simone lehunyja a szemét, és hallgatja a rendőrségi rádió sistergését, amint elvegyül a telefonból kiszűrődő elfojtott berregéssel. – De nem mértétek le a házat? – hallja az apja kérdését. – Nem, világos, de...
Simone kinyitja a szemét, és érzi, ahogy egy adrenalin löket elűzi az álmosságát. – Igen, az jó lenne... ki tudnád kérni az alaprajzot? – mondja Kennet. – És minden építési engedélyt, ami... Igen, ugyanazon a címen. Igen... Ezer köszönet. – Kennet leteszi a telefont, majd kibámul a fekete ablakon. – Lehet, hogy Benjamin a sorházban van? – kérdezi Simone. – Lehet? Apa? – Ezt fogjuk megvizsgálni. – Mondj már valamit! – mondja Simone türelmetlenül. – Charley bekéri az alaprajzokat – mondja Kennet. – Milyen alaprajzokat? Szarok a rajzokra, apa. Mire vársz? Odamegyünk, fel tudok tépni minden egyes apró... – Nem jó ötlet – vág a szavába az apja. – Mármint... sürgős az ügy, de szerintem nem nyerünk vele időt, ha odamegyünk a házhoz, és szétszedjük a falakat. – De valamit tennünk kell, apa. – A ház hemzseg a rendőröktől az utóbbi pár napban – magyarázza Kennet. – Ha lenne valami nyilvánvaló hely, akkor már megtalálták volna, még ha nem is Benjamint keresik. – De... – Meg kell néznem a tervrajzokat, hol lehet a házban rejtett szobát építeni, látnom kell a méreteket, hogy össze tudjam vetni a saját méréseinkkel a házban. – De ha nincs rejtett szoba... akkor hol van Benjamin? – A családnak volt egy nyaralója Bollnäs mellett az apa bátyjával közösen... Van arrafelé egy barátom, aki megígérte, hogy odanéz. Jól ismeri az Ek család házának a környékét. Egy nyaralókörzet régebbi részén áll. Kennet az órájára néz, és tárcsáz egy számot. – Szia Svante, itt Kennet, csak érdeklőd... – Épp itt vagyok – szakítja félbe a barátja.
– Hol? – A házban – mondja Svante. – Csak körül kellett volna nézned. – Beengedett az új tulaj, Sjölin, aki... – Valaki megszólal a háttérben. – Sjödin, akarom mondani – helyesbít. – Már egy éve övék a ház. – Köszönöm a segítséget. Kennet leteszi a telefont. Homlokát mély barázda szántja. – És a nyaraló? – kérdezi Simone. – Ahol a nővére lakott? – Jártak már ott, többször is, de mi ketten is odamehetünk körülnézni. Elgondolkodva néznek maguk elé, elhallgatnak. Megzörren a levélnyílás, a megkésett reggeli lapot begyömöszölik, és az puffanva az előszoba földjére hull. Egyikük sem mozdul. A távolból még hallatszik pár levélnyílás csörömpölése, majd nyílik az utcai kapu. Kennet egyszer csak felhangosítja a rendőrségi rádiót. Riasztás történt. Valaki válaszol, információt kér. Tömör szavak hangzanak el, Simone annyit megért, hogy egy nő sikolyokat hallott a szomszédos lakásból. Odaküldenek egy kocsit. A háttérben valaki felnevet, és hosszan fejtegeti, miért lakik még mindig a szüleinél a felnőtt öccse, és miért kennek neki még mindig szendvicseket reggelire. Kennet megint letekeri a hangerőt. – Felteszek egy kis kávét – mondja Simone. Kennet a katonai zöld vászontáskájából elővesz egy térképkönyvet Stockholmról és környékéről. Átteszi a gyertyákat az asztalról az ablakba, majd felüti a könyvet. Simone odaáll mögé, és nézi az utak, sínek és buszjáratok szövevényes hálóját, melyen a közlekedési útvonalak piros, kék, zöld és sárga csíkokként keresztezik egymást. Tekintetével végigpásztázza az erdőket és a mértanilag szabályosan elhelyezkedő külvárosokat.
Kennet az ujjával követ egy sárga utat Stockholmtól délre, el Älvsjö, Huddinge és Tullinge mellett, le egészen Tumbáig. Együtt vizslatják az oldalt, amin Tumba és Salem van. Kifakult térkép egy régi, vasútállomás köré épült városrészről, aminek új központja épült az állomás közelében. Látszik rajta a háborút követő időszak megtervezett kényelme, emeletes házak, üzletek, templom, bank és italbolt. Ebből a magból sugároznak kifelé a sorházak és villák utcái. Néhány szalmasárga mező terül el közvetlenül északra a lakónegyedtől, majd felváltja több kilométernyi erdő és tó. Kennet végignézi az utcaneveket a sorházak között, majd bekarikáz egy pontot a karcsú téglalapok között, amelyek párhuzamosan sorakoznak, akár a bordák. – Hol a fenében marad már a futár? – motyog Kennet. Simone kávét tölt két bögrébe, majd a kockacukros dobozt apja elé teszi. – Hogyan tudott bejönni? – kérdezi Simone. – Josef Ek? Nos, vagy volt neki kulcsa, vagy valaki kinyitotta neki az ajtót. – Álkulccsal nem lehet... – Ezt a zárat nem, túl nehéz, akkor már sokkal egyszerűbb betörni az ajtót. – Belenézzünk Benjamin számítógépébe? – Már meg kellett volna tennünk. Korábban eszemben volt, de aztán elfelejtettem, nyilván kezdek fáradni – mondja Kennet. Simone észreveszi, hogy apja idősnek tűnik. Azelőtt soha nem gondolt apja korára. Kennet szomorú arckifejezéssel nézi a lányát. – Próbálj meg aludni, addig én megnézem a számítógépet – mondja Simone. – Hogy a francba aludnék!
Amikor Simone és Kennet bemennek Benjamin szobájába, olyan érzés fogja el őket, mintha soha nem is lakott volna ott senki. Benjamin hirtelen olyan félelmetesen távolinak tűnik. Simone érzi, ahogy a félelem hulláma dagad a hasában. Nagyokat nyel, a konyhában a rádió szortyog, sípol, zümmög. Itt bent a halál vár rá, a sötét üresség, a hiány, amitől már soha nem lesz képes megszabadulni. Bekapcsolja a számítógépet, a képernyő villan, a fények sóhajtva kigyúlnak, a ventilátor zümmögni kezd, és a merevlemez ontja az utasításokat. Amikor felcsendül az operációs rendszer bejelentkezési hangsora, ez olyan, mintha egy kicsit Benjamin térne vissza. Mindketten széket húznak maguk alá, és leülnek. Simone Benjamin apró arcképére kattint, hogy bejelentkezzen. – Lassan és módszeresen haladunk, picim – mondja Kennet. – A levelekkel kezdjük, és... Elhallgat, amikor a számítógép jelszót kér a folytatáshoz. – Próbáld a nevét! – mondja Kennet. Simone beírja, hogy Benjamin, de a gép elutasítja. Beírja, hogy Aida, majd kipróbálja a neveket visszafelé, utána egybe a kettőt. Beírja Bark, Benjamin Bark, elpirulva próbálkozik a Simonéval, a Monussal, megkísérli az Eriket, utána megpróbálja a zenészeket, akiket Benjamin hallgat, Sexsmith, Ane Brun, Rory Gallagher, Lennon, Townes Van Zandt, Bob Dylan. – Ez így nem megy – mondja Kennet. – Ide kell hívnunk valakit, aki kinyitja nekünk a konzervet. Simone megpróbál pár filmcímet és rendezőt, akikről Benjamin beszélni szokott, de egy idő után feladja, képtelenség. – Mostanra meg kellett volna jönniük az alaprajzoknak – mondja Kennet. – Hívom Charley-t, megkérdezem, mi újság.
Mindketten összerezzennek, amikor kopognak a bejárati ajtón. Simone kiáll a közlekedőbe, és kalapáló szívvel nézi Kennetet, amint kimegy az előszobába, és elfordítja a kulcsot a zárban. * A decemberi reggel világos, akár a tengerparti homok, pár fokkal fagypont fölött van a hőmérséklet, amikor Kennet és Simone kocsival behajt a tumbai negyedbe, ahol Josef Ek született, felnőtt, és ahol tizenöt évesen majdnem az egész családját lemészárolta. A ház pont úgy fest, mint az összes többi ház az utcában. Takaros és jelentéktelen. A kék-fehér szalagkordon nélkül senki nem is sejtené, hogy pár napja ebben a házban követtek el kettőt az ország történelmének legszörnyűbb, legelnyújtottabb, legkíméletlenebb gyilkosságai közül. Elöl egy pótkerekes bicikli támaszkodik a homokozónak. A szalagkordon egyik vége kiszabadult, a szél arrébb fújta, és beleakadt a szemközti levelesládába. Kennet nem áll meg, lassan elhalad a ház előtt. Simone hunyorogva nézi az ablakokat. A ház teljesen elhagyatottnak tűnik. Az egész házsor sötét. Elmennek egy kiöblösödésig, megfordulnak, és megint a tetthely felé közelednek, amikor hirtelen megszólal Simone telefonja. – Halló? – szól bele gyorsan, majd rövid ideg fülel. – Történt valami? – kérdezi. Kennet megáll, hagyja menni a motort, de aztán elfordítja a kulcsot, behúzza a kéziféket, és kiszáll az autóból. A nagy csomagtérből feszítővasat, mérőszalagot és zseblámpát vesz elő. Mielőtt visszacsukja a csomagtartó tetejét, még hallja, hogy Simone azt mondja, le kell tennie. – Szerinted? – üvölti Simone a telefonba.
Kennet az autó ablakán keresztül hallja az üvöltést, majd látja Simone feldúlt arcát, amint kiszáll az utasülésből, kezében az alaprajzokkal. Szó nélkül mennek az alacsony kerítésen nyíló fehér kapuhoz. Kennet kiveszi az ajtó kulcsát egy borítékból, elmegy az ajtóig, és kinyitja. Mielőtt belép, hátrafordul Simone felé, aprót biccent, és látja a lánya elszánt arcát. Ahogy az előszobába lépnek, megüti orrukat a megalvadt vér fojtogató szaga. Simone egy pillanat erejéig érzi, ahogy a pánik fellobban a bensőjében: rothadó, édeskés, székletszerű bűz fogadja őket odabent. Kennetre sandít. Kenneten nem látszik félelem, csak összpontosítás, mozdulatai kimértek. Elmennek a nappali mellett, és Simone a szeme sarkából látja a véres falakat, a mindent ellepő zűrzavart, a padlóból felszálló borzalmat, a vért a cserépkályhán. Furcsa reccsenés hallatszik valahonnan a házból. Kennet megtorpan, szakszerűen előveszi egykori szolgálati fegyverét, kibiztosítja és ellenőrzi, van-e töltény a töltényűrben. Megint neszezést hallanak. Ritmikus csoszogást. Nem lépéseknek hangzik, inkább lassan mászó embernek.
26 December tizenharmadika, vasárnap reggel, Luca napja
ERIK AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN a keskeny ágyon ébred a kórházi irodájában. Megnézi az órát a telefonján. Mindjárt három. Bevesz egy újabb tablettát, majd összekuporodva fekszik a takaró alatt, mígnem a bizsergés szétárad a testében, és lehullik a sötétség. Amikor pár órával később felébred, nagyon fáj a feje. Bevesz egy fájdalomcsillapítót, odalép az ablakhoz, és tekintete végigsiklik a lehangoló homlokzaton, az ablakok százain. Az égbolt fehér, de még mindig sötét minden ablaküveg. Erik előre dől, érzi orra hegyével az üveg hűvösét, és arra gondol, hogy ebben a percben minden ablakból ő néz vissza magára egyszerre. Leteszi a telefont az íróasztalra, majd levetkőzik. A kis zuhanyfülkében műanyag és fertőtlenítőszer szaga fogadja. A meleg víz lefolyik a fején és a tarkóján, s dübörögve veri a plexiüveget. Miután megtörölközött, letörli egy kis helyen a párát a tükörről, benedvesíti az arcát, bekeni borotvakrémmel, ami véletlenül belemegy az orrába is. Fújtatva távolítja el a habot. Miközben borotválkozik, a tükör tiszta felülete egyre kisebb oválissá zsugorodik. Eszébe jut, hogy Simone azt mondta, az ajtót nyitva találta már a Josef Ek kórházból való szökését megelőző éjszakán is. Simone felébredt, kiment, becsukta. De akkor még nem járhatott náluk Josef Ek. Hogy áll ez össze? Erik próbál rájönni, mi történt az éjjel. Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Hogyan jutott be Josef? Talán addig kopogott az ajtón, míg
Benjamin felébredt és beeresztette. Erik elképzeli, ahogy a két fiú egymást nézi a lépcsőházi világítás halvány fényénél. Benjamin mezítláb van, a haja égnek áll, gyerekes pizsamát visel, és fáradt szemmel pislog a nagyobb fiúra. Mondhatni, hasonlítanak egymásra, de Josef meggyilkolta a szüleit és a kishúgát, az imént ölt meg egy nővért a kórházban egy szikével, és súlyosan megsebesített egy férfit az Északi temetőben. – Nem – mondja Erik magában. – Nem hiszem el, nem stimmel. Ki tudna bejutni, kinek nyitna ajtót Benjamin, kire bízna Simone vagy Benjamin kulcsot? Benjamin talán azt hitte, Aida jön. Talán tényleg ő jött? Erik győzködi magát, hogy minden eshetőségre gondolni kell. Talán valaki összejátszott Joseffel, és segített neki az ajtót kinyitni, talán Josef készült már előző éjszaka is jönni, de nem sikerült megszöknie. Ezért volt nyitva az ajtó, így egyeztek meg. Erik végez a borotválkozással, megmossa a fogát, felveszi a telefont az asztalról, ránéz az órára, és hívja Joonát. – Jó reggelt, Erik – mondja egy reszelős hang finn akcentussal a kagylóba. Joona bizonyára felismerte Erik számát a kijelzőn. – Felébresztettem? – Nem. – Bocsásson meg, hogy megint hívom, de... Erik köhög. – Történt valami? – kérdezi Joona. – Nem találták meg Josefet? – Beszélnünk kell Simonéval, hogy mondjon végig rendesen mindent. – Bár nem hiszi, hogy Josef rabolta el Benjamint.
– Nem, nem hiszem – mondja Joona. – De nem vagyok biztos benne, meg akarom nézni a lakást, be akarok zörgetni a környék ajtóin, hátha találok tanút. – Kérjem meg Simonét, hogy hívja magát? – Nem szükséges. Egy csepp víz válik le a rozsdamentes keverőcsap szájáról, és rövid, elhaló csobbanással lehull a mosdóba. – Továbbra is úgy vélem, hogy el kellene fogadnia a rendőri védelmet – mondja Joona. – Nem mozdulok a Karolinskából, és nem hiszem, hogy Josef önként visszatérne ide. – És Simone? – Őt kérdezze, lehet, hogy meggondolta magát – mondja Erik. – Még ha szerzett is már magának testőrt. – Igen, hallottam hírét – mondja Joona vidoran. – Az igazat megvallva nehezen tudom elképzelni, milyen lehet, ha az embernek Kennet Sträng az apósa. – Nekem mondja? – feleli Erik. – Megértem – nevet Joona, majd elhallgat. – Josef tegnapelőtt is megpróbált megszökni? – kérdezi Erik. – Nem, nem hiszem, semmi nem utal rá – feleli Joona. – Miért kérdi? – Valaki előző éjjel is kinyitotta az ajtónkat, éppen úgy, mint tegnap. – Szinte biztosra veszem, hogy Josef azért szökött meg, mert megtudta, hogy kérni fogjuk az előzetes letartóztatását, és ezt péntek este hallotta először – mondja Joona lassan. Erik megrázza a fejét, hüvelykujját végighúzza a száján, a mosdóhelyiség dekorlapra emlékeztető tapétáját nézi. – Nem stimmel ez nekem – sóhajt. – Látta, hogy nyitva volt az ajtó? – kérdezi Joona. – Nem, Monus... Simone kelt fel.
– Lehet oka hazudni? – Erre még nem gondoltam. – Nem kell most azonnal válaszolnia. Erik a saját szemébe néz a tükörben, majd másodszor is végiggondolja az érvelést: mi van, ha Josefnek társa volt, aki valamit előkészített az emberrablás előtti éjjelen, aki talán egész egyszerűen azért jött, hogy kipróbálja a másolt kulcsot. A társnak csak arról kellett volna meggyőződnie, hogy működik a kulcs, de túlteljesítette a feladatát, és bement a lakásba. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy belopózzon, és meglesse az alvó családot. Élvezte a hatalmát az adott helyzetben, kedve szottyant megtréfálni a családot, és kinyitotta a frizsidert és a mélyhűtőt. Talán mindenről beszámolt Josefnek, mesélt a látogatásáról, elmondta, hogy néznek ki a szobák, ki hol alszik. Ez megmagyarázná, miért nem talált meg engem Josef – gondolja Erik. – Ugyanis az első éjszaka a helyemen aludtam, Simone mellett az ágyban. – Evelyn a rendőrségi fogdában volt szerdán? – kérdezi Erik. – Igen. – Egész nap és egész éjjel? – Igen. – Még mindig ott van? – Átvitték őt az egyik szállásra. De kétszeres őrizetet kap. – Kapcsolatba lépett valakivel? – Tudja, hogy a rendőrségre kell hagyni a nyomozást – mondja Joona. – Csak kiveszem a részem – feleli Erik halkan. – Beszélni szeretnék Evelynnel. – Mit akar megkérdezni tőle? – Hogy vannak-e Josefnek barátai, valaki, aki segítene neki. – Ezt én is meg tudom tőle kérdezni.
– Talán tudja, ki játszhatott össze Joseffel, talán ismeri a fiú barátait, talán tudja, hol laknak. Joona sóhajt, majd azt mondja: – Nagyon jól tudja, hogy nem engedhetem meg a magánnyomozást, Erik. Még ha nekem személyesen nem is lenne ellene kifogásom... – Nem lehetnék jelen, amikor beszél vele? – kérdezi Erik. – Évek óta dolgozom traumatizált emberekkel, és... Pár másodpercig mindketten hallgatnak. – Egy óra múlva legyen az Országos Bűnüldözés bejáratánál – mondja végül Joona. – Húsz perc, és ott vagyok – mondja Erik. – Oké, húsz perc – mondja Joona, és leteszi a telefont. Erik nem gondolva semmire odamegy az íróasztalához, és kihúzza a legfelső fiókot. Tollak, radírok és gemkapcsok között hever többféle gyógyszeres levél. Kipattint három különböző tablettát a markába, majd lenyeli őket. Eszébe jut, szólnia kéne Daniellának, hogy nem lesz ideje elmenni a reggeli értekezletre, de aztán megfeledkezik róla. Kimegy az irodájából, és az étkezőbe siet. Le sem ül, iszik egy csésze kávét az akvárium előtt, tekintetével követ egy neonhal rajt, cikázva úsznak a műanyag tartály szeglete mentén, majd becsomagol egy szendvicset pár szalvétába, és zsebre vágja. A bejárati szint felé tartva a liftben meglátja magát a tükörben, viszonozza saját üres tekintetét. Az arca bánatos, gondterhelt. Önmagát vizsgálgatva eszébe jut a szorítás, amit az ember a hasában érez, amikor magasról lezuhan, a már-már érzéki, mégis leginkább a tehetetlenséghez köthető szorítás. Szinte már semmi ereje nem maradt, de a tabletták egy fényes síkra emelik, ahol erősek a kontúrok. Még egy kicsit elketyegek, gondolja. Tartja magát. Más dolga sincs, mint tartania magát addig, amíg megtalálja a fiát. Utána minden darabokra hullhat.
Miközben megy, hogy találkozzon Joonával és Evelynnel, az autóban ülve megpróbálja végiggondolni, miket tett, és min ment keresztül az elmúlt hetekben. Hamar ráébred, hogy több alkalom is adódott lemásolni a kulcsait. Múlt csütörtökön a kabátja egy södermalmi étteremben lógott minden felügyelet nélkül, zsebében a kulcsokkal. Volt, hogy a kórházi irodában hagyta egy szék támláján, vagy egy fogason a személyzeti büfében, és még rengeteg helyen megfordult. Minden bizonnyal ugyanez elmondható Benjamin és Simone kulcsaira is. Amikor elhalad a zűrös építkezések mellett a Fridhemsplannál, kibányássza telefonját a kabátzsebéből, és Simonét hívja. – Halló? – szól bele Simone űzött hangon. – Én vagyok. – Történt valami? – kérdezi Simone. A háttérben dübörgés hallatszik, majd hirtelen elcsitul. – Csak azt akartam mondani, hogy rá kéne néznetek a számítógépre, nemcsak a levelezésre, hanem úgy általában mindenre, miket töltött le, milyen oldalakat látogatott, ideiglenes mappák, csetelt-e, és... – Nyilván – szakítja félbe a felesége. – Nem akarok zavarni. – Még nem jutottunk el a számítógépig – mondja Simone. – A jelszó Dumbledore. – Tudom. Erik bekanyarodik a Polhemsgatára, le a Kungsholmsgatára, elhalad a rendőrségi épület mellett, és látja a változó formát: a sima rézszínű homlokzatot, a beton kibővítést és végül a magas, sárgára vakolt eredeti épületet. – Le kell tennem – mondja Simone. – Simone – mondja Erik. – Igazat mondtál nekem? – Mire gondolsz?
– Hogy az ajtó már előző éjjel is nyitva volt, hogy láttál valakit, amint végigvonszolja Benjamint... – Szerinted? – üvölti a nő, és leteszi a telefont. Erik nem érez magában erőt ahhoz, hogy parkolóhelyet keressen, egy büntetésnek az égvilágon semmi jelentősége nincs, egy teljesen másik életben lesz esedékes. Gondolkodás nélkül a rendőrségi épület elé kanyarodik. A kerekek felmordulnak, és az autó a városháza felé eső nagy lépcsőknél áll meg. A kocsi tompított fényszórója egy szép, régi faajtót világít meg, amit már régóta nem használ senki. Régies, dőlt betűkkel az áll rajta, hogy „Nyomozati ügyosztály”. Kiszáll az autóból, gyorsan megkerüli a házat, fel a Kungsholmsgata emelkedőjén a park és az Országos Bűnüldözés bejárata felé. Lát egy apukát három gyermekével, akik Lucanapi jelmezt viselnek a téli overalljukon. A fehér klepetusok feszülnek a vastag ruhákon. A gyerekek a sapkájukra húzták a gyertyakoszorút, és egyikük a kesztyűs kezében is tart egy gyertyát. Eriknek hirtelen eszébe jut, mennyire szerette Benjamin vitetni magát kiskorában, kézzellábbal csimpaszkodott, és azt mondta: Vidél, apu, nad vad, ész elősz. Az Országos Bűnüldözés bejárata egy magas, kivilágított üvegkocka. Az acélkeretes forgóajtó előtt egy fémállvány magasodik, rajta egy nyílás a belépőkártyáknak és egy számbillentyűzet a kódnak. Erik kifulladva áll meg a fekete gumiszőnyegen a zsilipben az újabb kód- és kártyaolvasóval ellátott ajtó előtt. A ragyogó előtér túlsó végén megpillant két nagy, szintén kódzáras forgóajtót üvegfalban. Erik a fehér márványpadlón lépve elmegy a bal kéz felé található recepcióhoz. Egy férfi ül a nyitott fapult mögött, és telefonon beszél. Erik közli jövetele célját, a recepciós aprót biccent, elkezdi püfölni a számítógépét, majd felemeli a telefonkagylót.
– Recepció – mondja suttogva. – Vendége jött, Erik Maria Bark. A férfi hallgat, majd Erikhez fordul. – Úton van lefelé – mondja barátságosan. – Köszönöm. Erik leül egy háttámla nélküli alacsony pad ropogós, fekete bőrülésére. Megnéz egy zöld üvegből készült műtárgyat, majd tekintete a mozdulatlan forgóajtóra siklik. A nagy üvegfal mögött egy újabb üvegfolyosó látszik. Közel húsz méter hosszan vezet egy nyitott belső udvaron át a következő épületegyüttesig. Erik egyszer csak észreveszi, hogy Joona Linna elhalad a jobb kézre eső kanapék mellett, megnyom egy gombot a falon, majd kilép az egyik forgóajtón. Behajít egy banánhéjat az alumíniumszemetesbe, int a recepciósnak, majd egyenesen Erikhez tart. Miközben sétálnak Evelyn Ek védett lakhelye felé a Hantverkargatán, Joona megpróbálja összefoglalni, mi derült ki a lány kihallgatásai során: Megerősítette, hogy azért ment fegyverrel az erdőbe, hogy elvegye saját életét. Josef éveken át szexuális szolgáltatásokra kényszerítette. Bántalmazta Lisát, a húgukat, ha Evelyn nem tett a kedvére. Amikor a fiú elkezdte követelni az együtt hálást, Evelynnek sikerült egy kis időt nyernie, mert azt állította, hogy Josef tizenöt éves koráig ezt a törvény tiltja. Így amikor közelgett a születésnap, Evelyn elbújt a nagynénje värmdői nyaralójában. Josef kereste, elment Evelyn exbarátjához, Sorab Ramadanihoz, és valami módon kiszedte belőle, hol bujkál Evelyn. A születésnapján Josef meglátogatta a nővérét a nyaralóban, és amikor Evelyn nem volt hajlandó lefeküdni vele, azt mondta neki, tudja jól, mi fog történni, és mindenről a lány tehet majd. – Úgy fest, hogy Josef legalább az apja meggyilkolását előre eltervezte – mondja Joona. – Nem tudjuk, miért pont erre a napra esett a választása, de talán csak annyi kellett, hogy az
apja egyedül legyen valahol az otthonuktól távol. Hétfőn Josef Ek egy sporttáskába összepakolt egy váltás ruhát, két pár cipővédőt, törülközőt, az apja vadásztőrét, egy üveg benzint és gyufát, majd elkerekezett a Rödstuhage sportpályához. Miután megölte és megcsonkította az apját, kivette a zsebéből a kulcsokat, átment a női öltözőbe, letusolt, átöltözött, bezárta maga mögött az ajtót, egy játszótéren felgyújtotta a táskát a véres ruhákkal, és hazabiciklizett a sorházba. – És ami azután történt, a sorházban? Nagyjából úgy zajlott, ahogy hipnózisban beszámolt róla? – kérdezi Erik. – Nem nagyjából, pontosan. Legalábbis úgy fest a dolog – mondja Joona, és megköszörüli a torkát. – De az okot, amiért egyszer csak nekiesett a húgának és az anyjának, nem tudjuk. – Üres tekintettel néz Erikre. – Talán csak elfogta az érzés, hogy még nem végzett, hogy Evelynt nem büntette meg eléggé. Közvetlenül a templom előtt Joona megáll egy kapuban, előveszi a telefonját, beüt egy számot, és közli, hogy megérkeztek. Bepötyögi a kódot, kinyitja az ajtót, és beereszti Eriket az egyszerű, szemcsés falú lépcsőházba. Két rendőr vár rájuk a lift előtt, amikor felérkeznek a harmadikra. Joona kezet fog velük, majd kinyit egy biztonsági ajtót, aminek nincs levélnyílása. Mielőtt teljesen kinyitná az ajtót, bekopog. – Bejöhetünk? – kérdezi Joona a résen át. – Nem találták meg, ugye? Evelyn arcvonásait nem lehet jól kivenni az ellenfényben. Erik és Joona csak egy sötét korongot látnak, és a lány haját, amin átragyog a napfény. – Nem – feleli Joona. Evelyn az ajtóhoz megy, beereszti őket, majd gyorsan visszazárja az ajtót, ellenőrzi a zárat, és amikor ismét feléjük fordul, Erik észreveszi, hogy kapkodva veszi a levegőt.
– Ez egy őrzött lakás, rendőri védelem alatt van – mondja Joona. – Senki nem kérhet vagy adhat ki magáról információt, erről ügyészi határozatunk van. Biztonságban érezheti magát, Evelyn. – Amíg nem mozdulok ki innen, talán – mondja. – De egyszer majd el kell mennem innen, és Josef nagyon tud várni. Az ablakhoz lép, kinéz, majd leül a kanapéra. – Hol bujkálhat Josef? – kérdezi Joona. – Tehát azt hiszik, tudok valamit. – És tud? – kérdezi Erik. – Engem is hipnotizálni fog? – Nem – mosolyog meglepetten Erik. Evelyn nem visel sminket, és a szeme védtelennek, sebezhetőnek tűnik, miközben vizslatja őt. – Megteheti, ha szeretné – mondja Evelyn, majd gyorsan leszegi tekintetét. A lakásban van egy hálószoba, benne széles ágy, két fotel és tévé, egy zuhanyfülkés fürdőszoba és egy étkezős konyha. Az ablak golyóálló üvegből készült, és az egész lakásban minden falat nyugtató sárga színre festettek. Erik körülnéz, és követi Evelynt a konyhába. – Szép lakás – mondja. Evelyn megrántja a vállát. Piros melegítő felső és egy hipózott farmer van rajta. A haja trehány kontyban feltűzve. – Ma hoznak ide pár személyes holmit – mondja Evelyn. – Az jó – mondja Erik. – Általában jobban érzi magát az ember, ha... – Jobban? Honnan tudja maga, mitől fogom én jobban érezni magam? – Dolgoztam már... – Ne haragudjon, de leszarom – vág a szavába Evelyn. – Megmondtam, hogy nem akarok sem pszichológussal, sem gondviselővel beszélni.
– Nem ilyen minőségemben vagyok itt. – Hanem? – Meg akarom találni Josefet. Evelyn Erik felé fordul, és kurtán azt mondja: – Itt nincs. Erik nem tudja, miért, de úgy dönt, nem beszél Benjaminról. – Hallgasson meg, Evelyn – mondja nyugodtan. – Szükségem van a segítségére, hogy feltérképezzük Josef ismerősei körét. Evelynnek szinte lázasan ragyog a tekintete. – Oké – feleli, és kicsit elhúzza a száját. – Van barátnője? Evelyn tekintete elsötétül, szája feszültté válik. – Mármint rajtam kívül? – Igen. Evelyn kis idő elteltével megrázza a fejét. – Kikkel barátkozik? – Senkivel – mondja a lány. – Osztálytársak? Evelyn megrántja a vállát. – Tudomásom szerint soha nem voltak barátai. – Ha segítségre lenne szüksége, kihez fordulna? – kérdezi Erik. – Nem tudom... Néha elbeszélget az alkeszekkel az italbolt mögött. – Tudja, kik ők, tudja a nevüket? – Az egyiküknek tetovált a keze. – Milyen tetoválás? – Nem emlékszem... hal, azt hiszem. Evelyn feláll, és megint az ablakhoz megy. Erik figyeli a lányt. A nappali fény fiatal arcára vetül, vonásai tisztán
kivehetők. Erik látja, ahogy a kék ütőér lüktet hosszú, karcsú nyakán. – Maga szerint elképzelhető, hogy ott lakik valamelyiküknél? Evelyn enyhén megvonja a vállát. – Igen. – És maga szerint így is van? – Nem. – Maga szerint? – Szerintem hamarabb talál meg ő engem, mint maguk őt. Erik elnézi a lányt, ahogy homlokával támasztja az ablaküveget, és eltűnődik, vajon próbáljon-e még kisajtolni belőle valamit. A színtelen hangja és bizalmatlansága azt súgja Eriknek, hogy sejt valamit az öccséről, amit senki más nem sejthet. – Evelyn? Mi Josef célja? – Nem tudok erről beszélni. – Meg akar ölni engem? – Nem tudom. – De mit gondol? Evelyn mély lélegzetet vesz, és a hangja rekedt és fáradt, amikor megszólal: – Ha úgy véli, hogy maga közénk állt, ha emiatt féltékeny, akkor megteszi. – Mit? – Megöli magát. – Mármint megpróbálja. Evelyn megnyalja az ajkát, visszafordul Erik felé, majd leszegi tekintetét. Erik szeretné megismételni a kérdést, de nem jön ki hang a torkán. Hirtelen kopogtatnak az ajtón. Evelyn Joonára és Erikre néz, riadtnak tűnik, és hátrálni kezd a konyhába.
Ismét kopognak. Joona odalép, kinéz a kukucskálón, majd kinyitja az ajtót. Két rendőr lép az előszobába. Az egyik egy költöztető dobozt tart a karjában. – Szerintem mindent elhoztunk, ami a listán volt – mondja. – Hova tegyük a cuccot? – Bárhova – mondja Evelyn erőtlenül, és visszajön a konyhából. – Kérhetek egy firkantást? Átnyújt egy elismervényt, és Evelyn aláírja. Joona bezárja utánuk az ajtót. Evelyn az ajtóhoz szalad, ellenőrzi, hogy Joona jól bezárta-e, majd visszafordul feléjük. – Kértem, hogy hozzanak el pár dolgot otthonról, ami... – Igen, említette. Evelyn leguggol, letépi a barna szalagot a dobozról, és kihajtogatja a tetejét. Elővesz egy ezüstös, nyúl alakú perselyt, és egy őrangyalt ábrázoló, beüvegezett képet, de hirtelen mozdulatlanná dermed. – A fényképalbumom – mondja, és Erik látja, hogy a lány szája remegni kezd. – Evelyn? – Ezt nem kértem, egy szóval sem... Felüti az első oldalt, ahol egy nagy iskolai portréfelvétel van róla. Úgy tizennégy éves lehet a képen, fogszabályozót visel, és félénken mosolyog. Világos bőr, rövidre vágott haj. Evelyn lapoz, és egy összehajtogatott papírlap esik az albumból a földre. Felveszi, megfordítja, és miközben olvassa, teljesen elvörösödik az arca. – Otthon van – suttogja, és átnyújtja a levelet. Erik széthajtja a lapot, és Joonával együtt olvassák: Te az enyém vagy, csak az enyém, a többieket kinyírom, te tehetsz róla, kinyírom azt a fasz hipnotizőrt, és te segítesz nekem, majd meglátod, megmutatod, hol lakik,
megmutatod, hol szoktatok dugni és bulizni, és akkor megölöm, és te nézel közben, és utána kimosod a pinádat egy csomó szappannal, és akkor százszor megduglak, mert úgy leszünk kvittek, és akkor kezdünk mindent előröl, csak te és én. Evelyn leereszti a reluxát, és csak áll, karját maga köré fonva. Erik leteszi a levelet az asztalra, és feláll. Josef a sorházban van, villan át az agyán. Nem lehet máshol. Ha be tudta tenni a fotóalbumot a levéllel a dobozba, nem lehet máshol. – Josef visszament a sorházba – mondja Erik. – Hol máshol lakhatna? – mondja Evelyn halkan. Joona már telefonnal a kezében a konyhában beszél az ügyeletes felügyelővel a központban. – Evelyn, van ötlete, hogyan volt képes Josef elrejtőzni a rendőrök elől? – kérdezi Erik. – Majdnem egy hete helyszínelnek ott. – A pincében – feleli Evelyn, és felnéz. – Mi van a pincében? – Van egy fura szoba. – Lent van a pincében – kiált Erik a konyha felé. Joona a telefonban hallja egy billentyűzet lassú kopácsolását. – A gyanúsított feltehetően a pincében van – mondja Joona. – Várj egy cseppet – mondja az ügyeletes felügyelő a telefonba. Meg kell... – Sürgős – vág közbe Joona. Kis szünet után az ügyeletes igen higgadtan folytatja: – Két perccel ezelőtt ment ki egy riasztás erre a címre. – Micsoda? A Gärdesvägen 8-ba, Tumbában? – kérdezi Joona.
– Igen – feleli a másik. – A szomszédok telefonáltak, hogy van valaki a házban.
27 December tizenharmadika, vasárnap reggel, Luca napja
KENNET STRÄNG MEGÁLL és fülel, mielőtt lassan továbbmegy a lépcső felé. Pisztolyát a földre szegezve szorosan maga mellett tartja. A nappali fény a konyhából beszivárog a folyosóra. Simone követi apját, és arra gondol, hogy a meggyilkolt család sorháza hasonlít arra a házra, ahol Erikkel laktak, amikor Benjamin még pici volt. Valami recseg – a padlóból vagy a falak mélyéről jön. – Vajon Josef az? – suttogja Simone. A zseblámpától, a rajzoktól és a feszítővastól elzsibbadt a keze. A betörőszerszám súlya szinte kibírhatatlan. Teljes csönd honol a házban. A recsegés és a tompa surrogás, amit az imént hallottak, abbamaradt. Kennet aprót int a fejével Simone felé. Azt akarja, hogy menjenek le a pincébe. Simone visszabiccent, bár minden porcikája ódzkodik a föld alatti helyiségtől. Az alaprajzokból ítélve a legjobb rejtekhely kétségkívül a pincében van. Kennet egy tollal ráfirkantotta az alaprajzra, hogy miként lehet a régi olajkazán helyiségének falát meghosszabbítva egy szinte láthatatlan szobát létrehozni. Kennet ezen kívül a padlás legbelső részét is megjelölte az alaprajzon. A felső szintre vezető fenyőléc lépcső mellett egy keskeny, ajtó nélküli nyílás tátong. A falon, az egykori védőrács helyén kis zsanérok gubbasztanak. A pincébe vezető vaslépcső szintén házi tákolmánynak tűnik, a hegesztések nagyok és bumfordiak, a lépcsőfokokat vastag, szürke filc fedi.
Amikor Kennet megnyomja a világítás főkapcsolóját, semmi nem történik. Újból megnyomja, de a lámpa nem működik. – Maradj itt! – mondja halkan. Simonét egy pillanatra páni félelem fogja el. Nehéz, poros illat száll fel, ami nagy járműveket juttat eszébe. – Add ide a zseblámpát! – mondja Kennet, és kinyújtja a kezét. Simone lassan átnyújtja. Kennetnek mosoly suhan át az arcán, átveszi a lámpát, meggyújtja, majd óvatosan folytatja útját lefelé. – Halló? – kiáltja Kennet mogorván. – Josef? Beszélnünk kell. A pincéből nem hallatszik semmi. Se zörgés, se lélegzés. Simone erősen markolja a feszítővasat, és vár. A zseblámpa fénye szinte csak a falakat és a feljáró mennyezetét világítja meg. A pince sötétje nem oldódik. Kennet megy tovább lefelé, a fény különálló tárgyakra hull: fehér nejlonzacskóra, macskaszemre egy régi babakocsin, egy bekeretezett filmplakát üvegére. – Szerintem tudnék rajtad segíteni – mondja Kennet halkabban. Leérkezik, azonnal gyors kört rajzol a zseblámpával, nem ront-e ki valaki a rejtekhelyéről. A keskeny fényudvar körbesiklik a földön és a falakon. Az egészen közeli tárgyak fölött átugorva ferde, imbolygó árnyakat vet. Ezt követően Kennet kezdi elölről, nyugodtan és módszeresen átkutatja a szobát a fénynyalábbal. Simone elindul lefelé a lépcsőn. Lába alatt tompán döng a fémszerkezet. – Nincs itt senki – mondja Kennet. – Akkor mit hallottunk? Valami volt – mondja Simone.
Pont a plafon alatt egy koszos pinceablakon beszivárog a nappali fény. Szemük megszokja a félhomályt. A pince tele van különböző méretű biciklikkel, szánkókkal, szlalom sílécekkel, karácsonyi díszekkel, tapétatekercsekkel, de van ott egy babakocsi, egy kenyérsütő és egy fehér festékfoltos létra is. Meglátnak egy kartondobozt vastag filcfelirattal: Josef képregényei. Valami kattogás jön a plafon felől, Simone a lépcső felé néz, majd az apjára. Kennet mintha nem is hallaná a hangot. Lassan tart egy, a helyiség túloldalán lévő ajtó felé. Simone nekimegy egy hintalónak. Kennet kinyitja az ajtót, és egy mosókonyhát talál mögötte, benne egy viharvert mosógép, egy szárítógép és egy régimódi mángorló. Egy hőszivattyú mellett, egy nagy szekrény előtt koszos függöny lóg. – Itt sincs senki – mondja Kennet, és Simone felé fordul. Simone ránéz, és közben meglátja a koszos függönyt az apja háta mögött. Teljesen mozdulatlan, mégsem lehet nem észrevenni. – Simone? Van egy nedves folt az anyagon, kis ovális folt, mintha egy száj hagyta volna ott. – Terítsd ki az alaprajzot! – mondja Kennet. Simone mintha úgy látná, hogy a nyirkos ovális forma hirtelen behorpad. – Apa – suttogja. – Tessék – feleli Kennet, nekidől az ajtófélfának, visszateszi a pisztolyt a vállszíjon lógó pisztolytáskába, és megvakarja a fejét. Valami megnyikordul, Simone hátra fordul, és látja, hogy a hintaló még mindig dülöngél. – Mi az, Monus?
Kennet odalép hozzá, kiveszi az alaprajzot a kezéből, leteszi egy összegöngyölt matracra, megvilágítja a zseblámpával, majd megfordítja. Felnéz, majd megint a rajzra fordítja tekintetét, és odalép egy téglafalhoz, ahol egy régi emeletes ágy áll szétszedve egy rikító sárga mentőmellényeket tároló szekrény mellett. A szerszámfalon vésők, satuk és különféle fűrészek lógnak. A kalapács melletti hely üres, a balta hiányzik. Kennet tekintetével felméri a falat és a mennyezetet, előre dől, és megkocogtatja a falat az ágy mögött. – Mi az? – kérdezi Simone. – Ez a fal legalább tízéves. – Van valami mögötte? – Igen, van, egy nagy terem – feleli Kennet. – Hogy jut be az ember? Kennet ismét rávilágít a falra, majd a földre a szétszedett ágy mellett. Az árnyak körbe-körbe suhannak a pincében. – Világíts megint oda – mondja Simone. A földre mutat a szekrény mellett. Valami többször ívesen megkarcolta a betonpadlót. – A szekrény mögött – mondja Simone. – Tartsd a lámpát – mondja Kennet, és ismét előhúzza a pisztolyt. Hirtelen hangot hallanak a szekrény mögül. Olyan, mintha valaki óvatosan mozogna odabent. Egyértelműen mozgás, ám hihetetlenül lassú. Simone érzi, ahogy a szíve egyre hevesebben ver. Van ott valaki, gondolja. Jóságos isten. Szeretné Benjamin nevét kiáltani, de nem meri. Kennet egy kézmozdulattal elhessenti őt, hogy menjen hátrébb, Simone mondani készül valamit, de ekkor a feszült csend hirtelen felrobban. Hangos robaj hallatszik a felső szintről: fa törik szét apró darabokra. Simone a földre ejti a
zseblámpát, és minden elsötétül. Gyors léptek dübörögnek a padlón, dörög a plafon, vakító fénycsóvák jelennek meg, mint az árhullám, le a vaslépcsőn, le a pincébe. – Feküdjenek a földre – ordítja idegesen egy férfihang. – Földre! Simone kővé dermedve áll, mint egy éjszakai állat, amit elvakít a száguldva közeledő autó lámpája az országúton. – Feküdj le! – kiáltja Kennet. – Pofa be! – üvölti valaki. – Le, le! Simone nem fogja fel, hogy a férfi rá gondol, mígnem erőteljesen hasba vágják, és lekényszerítik a betonra. – Azt mondtam, földre! Simone levegő után kapkod, köhög, alig bír lélegezni. A pincét erős fény árasztja el. Fekete alakok kezdik cibálni őket, majd felvonszolják mindkettőjüket a keskeny pincelépcsőn. Simone keze bilincsbe verve a háta mögött. Nehezen lépdel, elcsúszik, és beveri az arcát az éles fémkorlátba. Megpróbálja elfordítani a fejét, de valaki dühösen szuszogva lefogja, és kemény kézzel nekiszorítja a falnak a pinceajtó mellett. Mintha néhány alak őt vizslatná. Simone pislog a nappali fényben, nem lát jól. A távolból egy párbeszédfoszlány ér el hozzá, és felismeri apja szűkszavú, kimért hangját. Erről a hangról a kora reggeli kávéillat jut eszébe, amikor készült az iskolába, és a háttérben szóltak a rádióhírek. Csak ekkor ébred rá, hogy rendőrök ostromolták meg a sorházat. Talán egy szomszéd meglátta Kennet zseblámpájának a fényét, és riasztotta őket. Egy huszonöt év körüli rendőr, akinek ráncok és kék karikák vannak a szeme alatt, feszült tekintettel fürkészi Simonét. A feje borotvált, és látszanak a dudorok vaskos koponyáján. Többször végigsimítja a nyakát. – Mi a neve? – kérdezi kimérten.
– Simone Bark – feleli még mindig el-elcsukló hangon. – Az apámmal jöttem, aki... – A nevét kérdeztem – vág közbe a férfi emelt hangon. – Nyugi, Ragnar – mondja az egyik kollégája. – Maga egy nyomorult parazita – folytatja a rendőr Simone felé fordulva. – De ez csak az én véleményem az olyan emberekről, akik izgalmasnak találják a vér látványát. A rendőr fintorogva elfordul. Simone még mindig hallja az apját. Nem emeli fel a hangját, nagyon fáradtan beszél. Simone látja, ahogy az egyik rendőr távozik az apja tárcájával. – Elnézést – mondja Simone egy rendőrnőnek. – Hallottunk valakit odalent... – Pofa be! – vág a szavába a nő. – A fiam... – Azt mondtam, pofa be! Ragasszátok le a száját! El kell hallgattatni. Simone látja, ahogy a rendőr, aki parazitának nevezte, előhalászik egy széles ragasztószalag-tekercset, de megzavarja őt a bejárati ajtó nyílása, amin egy magas, szőke, éles tekintetű, szürke szemű férfi lép be a folyosóról. – Joona Linna, Országos Bűnüldözés – mondja erős finn akcentussal. – Mit fogtatok? – Két gyanúsítottat – feleli a rendőrnő. Joona Kennetre és Simonéra néz. – Innen átveszem – mondja. – Tévedés történt. Nevetőgödröcskék jelennek meg hirtelen Joona arcán, amikor szól a rendőröknek, hogy eresszék el a gyanúsítottakat. A rendőrnő Kennethez lép, leveszi a bilincset, elnézést kér, majd vörös füllel vált vele pár szót. A borotvált fejű rendőr csak Simone elé toppan, és rámered. – Ereszd el! – mondja Joona. – Erőszakos ellenállást tanúsítottak, és megsérült a hüvelykujjam – feleli.
– Le akarod őket tartóztatni? – kérdezi Joona. – Igen. – Kennet Stränget és a lányát? – Leszarom, hogy kicsodák – mondja az agresszív rendőr. – Ragnar – mondja csitítóan a rendőrnő. – Az úr kollégánk. – A törvény tiltja, hogy behatoljanak a bűncselekmény helyszínére, és esküszöm... – Most már csillapodj! – vág a szavába Joona határozottan. – De nincs igazam? – kérdezi Ragnar. Kennet időközben csatlakozott hozzájuk, de nem szól semmit. – Nincs igazam? – ismétli Ragnar. – Majd később megbeszéljük – feleli Joona. – Miért nem most? Joona halkabban szól, és rövid választ ad: – A te érdekedben. A rendőrnő ismét Kennethez lép, megköszörüli a torkát, és azt mondja: – Sajnáljuk a történteket. Holnap vendégünk egy sütire. – Semmi baj – mondja Kennet, és felsegíti Simonét a földről. – A pince – mondja Simone alig hallhatóan. – Majd én elintézem – mondja Kennet, és Joona felé fordul. – Egy vagy több személy tartózkodik egy titkos szobában, a pincében, a mentőmellényes szekrény mögött. – Figyelem, emberek – kiáltja Joona a többieknek. – Okunk van feltételezni, hogy a gyanúsított a pincében tartózkodik. A bevetés alatt végig én vagyok az operatív vezető. Legyetek óvatosak! Előfordulhat, hogy a gyanúsított túszt tart odalent, ebben az esetben én tárgyalok. A gyanúsított veszélyes személy, de ha tüzet kell nyitni, elsősorban lábra célozzatok. Joona kölcsön kér egy védőmellényt, amit gyorsan felrángat magára. Majd kiküld két rendőrt a ház mögé, és
különítményt szervez maga köré. Meghallgatják a gyors tájékoztatást, majd együtt eltűnnek a pincébe vezető ajtónyílásban. A vaslépcső dübörög lépteik alatt. Kennet Simonét átkarolva áll. A nő egész testében remeg a félelemtől. Kennet azt súgja neki, hogy minden rendben lesz. Simone csak annyit szeretne, hogy meghallhassa a fia hangját a pincéből, s azért könyörög, hogy most, a következő pillanatban hadd hallja meg a hangját. Kis idő múltán Joona visszajön védőmellénnyel a kezében. – Meglépett – mondja végül. – Benjamin, hol van Benjamin? – kérdezi Simone. – Itt nincs – feleli Joona. – De a szoba... Simone elindul a lépcső felé, Kennet megpróbálja visszatartani, de Simone kirántja a kezét, elfurakszik Joona mellett, és leszalad a vaslépcsőn. Most úgy ragyog a pince, mintha kint lennének egy verőfényes nyári napon. Három, állványon álló fényszóró árasztja el fénnyel a termet. A festőlétrát elmozdították, most a kis, nyitott pinceablak alatt áll. A mentőmellényes szekrényt félrelökték, és egy rendőr őrzi a titkos szoba bejáratát. Simone lassan lépdel felé. Hallja, hogy az apja mond valamit a háta mögött, de nem érti a szavait. – Be kell mennem – mondja erőtlenül. A rendőr feltartja a kezét, és megrázza a fejét. – Sajnos nem engedhetem be – mondja. – A fiamról van szó. Érzi, amint apja átkarolja, de megpróbál kiszabadulni az öleléséből. – Nincs itt, Simone. – Eressz el! Tesz egy lépést előre, és bepillant a szobába, ahol egy matrac hever a földön, és körülveszi több köteg régi
képregény, üres csipszes zacskók, világoskék cipővédők, konzervdobozok, müzli és egy nagy, csillogó balta.
28 December tizenharmadika, vasárnap dél, Luca napja
SIMONE A KOCSIBAN ÜL útban hazafelé Tumbából, és Kennetet hallgatja, aki a rendőri szervezettség hiányáról beszél. Simone nem szól semmit, hagyja, hadd morogjon az apja, és kinéz az ablakon. Nézi a kint járkáló családokat. Anyukák mennek valahova overallos csemetéjükkel, akik cumival a szájukban beszélnek. Néhány gyerek próbál haladni a rollerével a latyakban. Mind egyforma hátizsákot visel. Egy csapat lány, Luca-napi csillámporral a hajukban, eszik valamit egy zacskóból, és közben vidáman nevetnek. Immár több mint egy napja, hogy Benjamint elrabolták tőlünk, kirángatták az ágyából, és kivonszolták a saját otthonából, gondolja, és ölében nyugvó kezét nézi. A vörös csíkok, a bilincs nyomai még mindig jól látszanak a csuklóján. Semmi nem utal rá, hogy Josef Ek állna az elrablása mögött. A titkos szobában Benjaminnak nem volt nyoma, csak Josefnek. Josef minden valószínűség szerint a titkos szobában ült, amikor apjával lementek a pincébe. Simone elképzeli, ahogy összekuporodva ült és fülelt. Rájött, hogy rejtekhelyét leleplezték, és amilyen halkan csak tudott, a baltáért nyúlt. Amikor aztán jött a felfordulás, amikor a rendőrök megrohanták a pincét, és felrángatták őt és Kennetet, Josef kihasználta az alkalmat, eltolta a szekrényt, a pinceablakhoz állította a létrát, és kimászott. Meglépett, átverte a rendőrséget, és továbbra is szabadlábon van. Kiadták az országos körözést, de Josef Ek nem rabolhatta el Benjamint. Csupán nagyjából ugyanakkor történt két esemény, ahogy azt Erik is megpróbálta elmagyarázni neki.
– Jössz? – kérdezi Kennet. Simone felnéz, és arra gondol, lehűlt a levegő. Kennet többször szól neki, hogy szálljon ki a kocsiból, és menjen vele, mire ráeszmél, hogy már a Luntmakargatán parkolnak. Simone kinyitja a lakás ajtaját, és meglátja Benjamin kabátját az előszobában. A szíve majd kiugrik, és még átsuhan az agyán, hogy a fia hazajött, de aztán eszébe jut, hogy a pizsamájában rabolták el. Az apjának szürke az arca, azt mondja, szeretne lezuhanyozni, és eltűnik a fürdőben. Simone az előszoba falának támaszkodva lehunyja a szemét, és gondolkodik: Csak kapjam vissza Benjamint, és mindent elfelejtek, ami történt, és az elkövetkezendő napokban még történni fog. Soha nem fogok beszélni róla, senkire nem fogok haragudni, soha nem gondolok rá, csak hálás leszek. Hallja, ahogy Kennet megnyitja a vizet a fürdőszobában. Sóhajtva lepöcköli a cipőjét, a kabátját a földre ejti, majd bemegy a hálószobába, és leül az ágyra. Egyszeriben elfelejti, miért jött a szobába, hogy talán ki akart vinni valamit, vagy csak le akart dőlni egy percre pihenni. Érzi a tenyerén a lepedő hűvösét, és meglátja Erik gyűrött pizsamanadrágját a párna alól kikandikálni. Amint a zuhany elhallgat, eszébe jut, mire készült. Törülközőt akart vinni az apjának, és aztán megnézni, talál-e valamit Benjamin számítógépében, ami az elrablásához köthető. Feláll, kivesz egy szürke fürdőlepedőt a szekrényből, és visszamegy a közlekedőbe. Nyílik a fürdőszoba ajtaja, és Kennet lép ki teljesen felöltözve. – Törülköző – mondja Simone. – Azt a kicsit használtam. A haja nyirkos, és levendulaszaga van. Simone rájön, hogy alighanem az olcsó folyékony szappant használta a mosdón. – Szappannal mostál hajat? – kérdezi.
– Jó szaga volt – feleli Kennet. – Van sampon itthon, apu. – Egyre megy. – Jól van – mondja Simone mosolyogva, és úgy dönt, nem magyarázza el, mire szokta használni a kicsi törülközőt. – Felteszek egy kávét – mondja Kennet, és kimegy a konyhába. Simone leteszi a szürke fürdőlepedőt a tálalóra, majd bemegy Benjamin szobájába, bekapcsolja a számítógépet, és leül a székre. Minden érintetlen a szobában: az ágynemű továbbra is a földön, a vizespohár felborítva. Felcsendül a számítógép operációs rendszerének üdvözlő dallama, Simone ráteszi kezét az egérre, vár pár másodpercig, majd rákattint Benjamin aprócska arcképére, hogy bejelentkezzen. A számítógép felhasználónevet és jelszót kér. Simone beüti, hogy Benjamin, mély lélegzetet vesz, majd beírja, hogy Dumbledore. A képernyő villan, mint egy szem, ami lecsukódik, majd kinyílik. Bejutott. A számítógép háttérképe egy tisztáson álló szarvas fotója. Varázslatos, harmatos fény borul a növényzetre. A félénk állat teljesen nyugodtnak tűnik a megörökített pillanatban. Jóllehet Simone tisztában van vele, hogy éppen Benjamin legszemélyesebb szférájába hatol be, olyan, mintha a fiúból valami hirtelen megint a közelében lenne. – Zseni vagy – hallja az apja hangját a háta mögül. – Nem – feleli Simone. Kennet a vállára teszi a kezét, és Simone megnyitja a levelező programot. – Meddig menjünk vissza időben? – kérdezi Simone. – Mindent átnézünk.
Simone halad a bejövő postában, egyik levelet nyitja meg a másik után. A fia egyik osztálytársa kérdez valamit egy gyűjtésről. Levelezés egy csoportos feladatról. Valaki azt állítja, hogy Benjamin nyert negyven millió eurót a spanyol lottón. Kennet kimegy, és két bögrével tér vissza: – A kávé a világ legjobb itala – mondja Kennet, és leül. – Hogy a ménkűbe tudtad feltörni a gépet? Simone vállat von, és belekortyol a kávéba. – Fel kell hívnom Kalle Jeppsont, hogy megmondjam neki, nincs szükségünk a lomha segítségére. Simone lapoz tovább, megnyit egy levelet Aidától. Egy rossz film tartalmát írja le viccelődve, azt írja, hogy Arnold Schwarzenegger olyan, mint Shrek, csak homloklebeny nélkül. Az iskola heti hírlevele. A bank óva int attól, hogy az ember kiadja a számlája adatait. Facebook, facebook, facebook, facebook, facebook. Simone megnyitja Benjamin facebook-os oldalát. A „hipnomajom” nevű csoport vagy száz kérdést bocsátott szavazásra. Minden hozzászólás Erikről szól, különböző gúnyos elméletek, miszerint Benjamint addig hipnotizálták, míg hülye nem lett, bizonyítékok arra, hogy Erik az egész svéd népet hipnotizálta, valaki kártérítést követel, mert Erik hipnotizálta a fütyijét. Egy link egy youtube-os filmre mutat. Simone rákattint, és a Seggfej című rövidfilmet látja. Egy kutató hangja hallatszik, amint elmagyarázza, milyen komoly dolog a hipnózis, míg a képsoron Erik látszik, amint elfurakszik pár ember mellett. Véletlenül félrelök egy járókeretes öregasszonyt, aki a háta mögött felmutatja neki a középső ujját.
Simone visszamegy Benjamin bejövő leveleihez, és talál egy rövid üzenetet Aidától, amitől égnek áll a haja. A rövid levél miatt a gyomra is összeszorul a szorongástól. A tenyere hirtelen izzadni kezd. Megfordul, és felhívja rá Kennet figyelmét. – Olvasd el ezt, apa! Apja felé fordítja a képernyőt, hogy az el tudja olvasni Aida levelét: Nicke azt mondja, Wailord dühös, és rosszakat mond rólad. Szerintem ez tényleg veszélyes lehet, Benjamin. – Nicke Aida öccse – mondja Simone. – És Wailord? – kérdezi Kennet, és hosszan beszívja a levegőt. – Őt ismered? Simone a fejét rázza. A hirtelen szorongás sötét gombóccá sűrűsödik össze, és ide-oda gurul a bensőjében. Tulajdonképpen mit tud Benjamin életéről? – Azt hiszem, valami pokémon figura neve – mondja. – Aida öccse, Nicke beszélt Wailordról. Simone átmegy a kimenő levelek mappájába, és megtalálja Benjamin feldúlt válaszát: Nicke maradjon otthon! Ne engedd őt le a tengerhez! Ha Wailord tényleg dühös, valamelyikünk nagyon pórul jár. Azonnal el kellett volna mennünk a rendőrségre. Szerintem most már túl veszélyes. – A francba! – mondja Kennet. – Nem tudom, hogy ez az egész valós-e, vagy csak egy játék része. – Nem tűnik játéknak. – Nem. Kennet fújtatva megvakarja a hasát. – Aida és Nicke – mondja lassan. – Miféle alakok ezek tulajdonképpen? Simone az apjára néz, és azon tűnődik, mit kéne mondania. Kennet soha nem értene meg egy Aidához hasonló lányt.
Fekete ruhás, piercinges, sminkelt, tetovált lány, sajátos családi körülményekkel. – Aida Benjamin barátnője – mondja Simone. – És Nicke az öccse. Van valahol egy kép róla és Benjaminról. Hozza Benjamin tárcáját, és megkeresi a képet Aidáról. Benjamin átkarolja Aida vállát. Aida kicsit gondterheltnek tűnik, de Benjamin felszabadultan nevet a lencsébe. – De mifélék? – kérdezi Kennet csökönyösen, és Aida erősen sminkelt arcát nézi a képen. – Mifélék? – ismétli Simone lassan. – Igazából nem is tudom. Csak azt tudom, hogy Benjamin nagyon odavan érte. És mintha a lány gondját viselné az öccsének. Azt hiszem, valami fejlődési zavara van. – Agresszív? Simone megrázza a fejét. – Azt nem gondolnám – mondja. Elgondolkozik, majd folytatja a beszámolót: – Az anyjuk beteg lehet. Azt hiszem, tüdőtágulata van, de nem tudok róla semmit. Kennet keresztbe fonja a karját a mellkasán. Hátradől, és szemét a plafonra szegezi. Aztán kiegyenesedik, és komolyan kérdezi: – Wailord egy képregényhős, ugye? – Egy pokémon – feleli Simone. – Ismernem kéne? – Ha az embernek bizonyos korú gyerekei vannak, akkor akár akarja, akár nem, hall róla – feleli Simone. Kennet kifejezéstelen tekintettel néz rá. – Pokémon – ismétli Simone. – Amolyan játékféle. – Játék? – Nem emlékszel, hogy Benjamin folyton ezzel foglalatoskodott, amikor kisebb volt? Kártyákat gyűjtött, és a
különböző képességekről hadovált, meg hogy ezek a figurák miként tudnak átváltozni. Kennet a fejét rázza. – Vagy két éven át elvolt vele – mondja Simone. – De már nem? – Kinőtte – feleli Simone. – Téged is láttalak babázni, miután hazajöttél a lovaglótáborból. – Igen, ki tudja, talán titokban még játszik – mondja Simone. – Miről szól ez az egész pokémon? – Hogy magyarázzam? Állatokról. De nem igazi állatok. Kitalált alakok, úgy néznek ki, mint a rovarok vagy a robotok, nem is tudom. Egyesek aranyosak, mások kimondottan undorítóak. Szóval Japánból ered az egész, valamikor a kilencvenes években indult, a kilencvenes évek végén, és egész iparág nőtt ki belőle. Szóval ezek amolyan zsebszörnyek. Akik játszanak, azok a zsebükben tartják ezeket a kis golyókká összegöngyölhető izéket. Az egész egy nagy marhaság. Az ember valahogy úgy játszik másokkal, hogy a különböző pokémonjaik kiállnak egymás ellen. Persze rengeteg benne az erőszak. Mindenesetre a cél az, hogy minél több ellenfelet legyőzzenek, mert akkor pénzt nyernek... A játékosok pénzt nyernek, a pokémonok pontot gyűjtenek. – És aki a legtöbb pontot gyűjti, az nyer – mondja Kennet. – Valójában nem tudom. Mintha soha nem lenne vége. – Szóval ez egy videojáték? – Mindenféle. Biztos ezért is lett ekkora siker, van tévéműsor, kártya, plüssfigura, édesség, videojáték, számítógépes játék, Nintendo satöbbi. – Nem tudom, hogy ettől most okosabb lettem-e – mondja Kennet. – Nem – mondja Simone elnyújtva.
Kennet figyelmesen néz rá. – Mire gondolsz? – Csak arra jöttem rá, hogy nyilván ez a cél, a felnőttek kirekesztése – mondja Simone. – A gyerekeket békén hagyjuk, nyugtuk lehet, mert a felnőttek nem tudják felfogni a pokémon világot, túl sok, túl nagy. – Szerinted Benjamin megint elkezdett játszani? – kérdezi Kennet. – Nem, nem ugyanúgy, ez itt biztosan valami más – feleli a képernyőre mutatva. – Szerinted Wailord valós személy? – mondja Kennet kérdőn. – Igen. – Akinek semmi köze a pokémonhoz? – Nem tudom... Aida öccse, Nicke, úgy beszélt nekem Wailordról, mintha pokémonról lenne szó. De lehet, hogy csak ez a beszédmódja. De szerintem mindent más fénybe helyez, amikor Benjamin azt írja: Ne engedd Nickét a tengerhez. – Milyen tengerhez? – kérdezi Kennet. – Hát ez az, itt nincs tenger, csak a játékban. – Ugyanakkor úgy tűnik, hogy Benjamin komolyan vette a veszélyt – mondja Kennet. – Mindez valósnak tűnik, ugye? Simone bólint. – A tenger kitalált, de a veszély valós. – Meg kell találnunk ezt a Wailordot. – Akár egy Lunar is lehet – mondja Simone elnyújtva. Kennet ránéz, és elhúzza a száját. – Kezdem érteni, miért volt éppen ideje nyugdíjba mennem – mondja. – Lunar egy nick egy csevegő oldalon – magyarázza Simone, és közelebb húzódik a számítógéphez. – Rákeresek a Wailordra.
A keresés nyolcvanötezer találatot eredményez. Kennet kimegy a konyhába, és Simone hallja, hogy felcsavarja a rendőrségi rádió hangerejét. A recsegés és a sistergés emberi hangokkal vegyül. Simone egymás után futja át a japán pokémonos anyagokat tartalmazó oldalakat. Wailord a legnagyobb a mindezidáig beazonosított pokémonok közül. Az óriási pokémon a nyílt tengerben úszik, és hatalmas szájával rengeteg ennivalót képes egyszerre felfalni. – Megvan a tenger – mondja halkan Kennet, miközben Simone válla fölött olvas. Simone nem is hallotta, mikor jött vissza. Az ismertető szerint Wailord úgy vadássza le a zsákmányt, hogy óriásit ugrik, a halraj közepébe érkezik, és teli szájjal egyszerűen továbbúszik. Félelmetes látvány, olvassa Simone, ahogy Wailord egyetlen falásra lenyeli zsákmányát. Pontosítja a keresését, hogy csak a svéd nyelvű oldalakat hozza fel, majd rámegy egy fórumra, ahol a következő eszmecserét találja: „Hello, hogy lehet Wailordja az embernek?” „Ha Wailordot akarsz, a legegyszerűbb fogni egy Wailmert kint a tengeren.” „Oké, de a tengeren hol?” „Szinte bárhol, csak használd a Super Rodot.” – Találtál valamit? – kérdezi Kennet. – Eltarthat egy darabig. – Olvass el minden levelet, nézz bele a papírkosárba is, próbálj meg ennek a Wailordnak a nyomára bukkanni! Simone felnéz, és látja, hogy Kennet felvette a bőrkabátját. – Mire készülsz? – Elmegyek – feleli kurtán. – Hova? Haza? – Beszélnem kell Nickével és Aidával.
– Menjek veled? – kérdezi Simone. Kennet megrázza a fejét. – Jobb, ha a számítógépet nézed át. Kennet mosolyogni próbál, amikor Simone kikíséri az előszobába. Nagyon fáradtnak tűnik. Simone búcsúzóul átöleli az apját, bezárja az ajtót, és hallja, ahogy Kennet megnyomja a lift hívógombját. A gépezet beindul. Hirtelen eszébe jut, amikor egyszer egy egész álló napon át állt az előszobában, bámulta az ajtót, és várta, hogy az apja hazajöjjön. Kilencéves lehetett, és rájött, hogy az anyja el akarja hagyni őket. Nem mert bízni benne, hogy az apja vele marad. Amikor Simone kimegy a konyhába, látja, hogy Kennet felvágott egy brióst a csomagolása tetején. A kávéfőző bekapcsolva, a kanna alján sötét zacc ül. Az odaégett kávé szaga összevegyül benne a páni félelemmel, hogy élete boldog szakaszának utolsó szilánkjait már alighanem maga mögött tudhatja. Hogy az élete két felvonásból áll. Az első, boldog felvonásnak éppen most van vége. Ami még vár rá, arra gondolni sem bír. Simone megkeresi a retiküljét, és kiveszi a telefont. Mint az várható volt, Ylva már többször telefonált a galériából. Shulman is szerepel a nem fogadott hívások között. Simone kiválasztja a férfi számát, és megnyomja a „hív” gombot, de meggondolja magát, még mielőtt kicsöngene. Félreteszi a telefont, és visszamegy a számítógéphez Benjamin szobájába. Az ablak túloldalán a decemberi szürkeség. Mintha a szél is fújna. A felfüggesztett utcai lámpák himbálóznak, és nedves hópelyhek hullnak keresztül a fényudvaron. Simone talál egy törölt levelet Aidától az alábbi szöveggel: Sajnállak, amiért egy hazugsággal teli otthonban laksz. A levélhez nagy csatolmány is társul. Simone a halántékában érzi a felszökő pulzust, miközben a kurzort a csatolmány felé irányítja. Éppen képkezelőt választana, hogy megnyissa a
csatolmányt, amikor valaki óvatosan bekopog a bejárati ajtón. Szinte csak kaparássza az ajtót. Simone visszatartja a lélegzetét, újabb kopogást hall, feláll. Gyengének érzi a lábát, ahogy végiglépdel a hosszú közlekedőn az előszoba és az ajtó felé.
29 December tizenharmadika, vasárnap délután, Luca napja
KENNET AIDA LÉPCSŐHÁZA előtt ül az autóban Sundbybergben, és a Benjamin számítógépében talált furcsa figyelmeztetésen mereng: „Nicke szerint Wailord dühös, és rosszakat mond rólad.” „Ne engedd le Nickét a tengerhez!” Eltűnődik, élete során hányszor látta és hallotta a félelmet. Ő maga is ismeri az érzést, hiszen nincs ember félelem nélkül. Aidáék háza egészen pici, mindössze három szint. Meglepően idilli hatást kelt, ódivatú, megbízható. Nézi a fényképet, amit Simonétól kapott. Piercinges lány, szeme körül fekete festék. Eltűnődik, vajon miért esik nehezére elképzelni Aidát ebben a házban, a konyhaasztalnál vagy egy szobában, ahol a lovas poszterek helyén Marilyn Manson díszeleg. Kennet éppen készül kiszállni a kocsiból, hogy ellopózzon az erkélyig, amiről úgy véli, Aida családjáé, de megtorpan, amikor meglát egy tagbaszakadt alakot fel-le járkálni a ház mögötti járdán. Hirtelen nyílik a kapu. Aida lép ki rajta. Mintha sietős dolga lenne. Szétnéz a válla felett, elővesz egy cigarettás dobozt a táskájából, ajkával egyenesen a dobozból felcsippent egy cigit, rágyújt, és szívni kezdi, anélkül hogy lassítana. Kennet a nyomába ered a metróállomás irányába. Úgy gondolja, majd akkor beszél vele, ha már tudja, merre tart. Busz robog el mellettük, és valahol ugatni kezd egy kutya. Kennet egyszer csak észreveszi, hogy a nagydarab alak, aki a ház mögött mászkált, most Aida felé rohan. Aida meghallhatta, mert megfordul. A fiú futva közeledik. A lány
örül, egész arcával mosolyog: a fehérre púderezett arc és a feketére sminkelt szem egyszeriben teljesen gyermekinek tűnik. Az alak páros lábbal elébe ugrik. Aida megpaskolja az arcát, mire ő átöleli a lányt. Puszit adnak egymás orrhegyére, majd Aida búcsút int. Kennet közelebb megy, és arra gondol, hogy a nagydarab fiú biztos az öccse. A fiú mozdulatlanul néz Aida után, kicsit integet, majd sarkon fordul. Kennet meglátja a fiú lágy, barátságos arcát. Az egyik szeme erősen kancsal. Kennet megáll egy villanyoszlop alatt, és vár. A fiú nagy, súlyos léptekkel közeledik. – Szia, Nicke – mondja Kennet. Nicke megtorpan, és riadtan néz rá. Szájának mindkét sarkában kis nyálbuborék ül. – Nem szabad – mondja lassan és várakozásteljesen. – Kennetnek hívnak, rendőr vagyok. Jobban mondva kicsit megöregedtem, és most már nyugdíjban vagyok, de ez nem változtat semmin, attól még rendőr vagyok. A fiú kérdőn mosolyog. – Akkor van pisztolya? Kennet megrázza a fejét. – Nincs – hazudja. – És rendőrautóm sincs. A fiú elkomolyodik. – Elvették, amikor megöregedett? Kennet bólint. – Aha. – Azért van itt, hogy elfogja a tolvajokat? – kérdezi Nicke. – Milyen tolvajokat? Nicke a cipzárját huzigálja. – Néha elszedik a dolgaimat – mondja, és a földet rugdossa. – Kik? Nicke türelmetlenül néz rá: – A tolvajok. – Na igen, világos.
– A sapkámat, az órámat, egy szép, csillogó szélű követ. – Félsz valakitől? Nicke megrázza a fejét. – Szóval itt mindenki kedves veled? – kérdezi Kennet elnyújtva. A fiú fújtat egyet, és Aida után néz. – A nővérem a legrémesebb szörnyet keresi. Kennet a metrónál lévő kioszk felé biccent. – Kérsz egy üdítőt? A fiú vele tart, és közben mesél: – Szombatonként a könyvtárban dolgozom. Beakasztom az emberek kabátját a szekrénybe, és számozott cédulákat adok nekik, ezer különböző számmal. – Ügyes vagy – mondja Kennet, és kér két üveg kólát. Nicke elégedetten néz rá, és kér egy szívószálat is. Aztán iszik, böfög, megint iszik, megint böfög. – Hogy értetted, amit a nővéredről mondtál? – kérdezi Kennet könnyed hangvételben. Nicke a homlokát ráncolja. – A srác. Aida fiúja. Benjamin. Nicke ma még nem látta. De korábban olyan mérges volt, olyan mérges. Aida sírt. – Benjamin mérges volt? Nicke meglepetten néz Kennetre. – Benjamin nem mérges, ő kedves. Aida felvidul és nevet. Kennet végigméri a nagydarab fiút. – Akkor ki volt mérges, Nicke? Ki volt mérges? Nicke egyszer csak nyugtalannak tűnik. Az üveget nézi, keres valamit. – Nem szabad elfogadnom semmit... – Ezúttal nem lesz belőle baj, ígérem – mondja Kennet. – Ki volt mérges? Nicke megvakarja a nyakát, és letörli szája sarkából a nyálat.
– Wailord. Ekkora szája van. Nicke széttárja a karját. – Wailord? – Ő gonosz. – Hova ment Aida, Nicke? A fiú reszkető arccal mondja: – Nem találja Benjamint, ez nem jó. – De hova ment most? Nicke a sírás küszöbén van, rázza a fejét: – Jaj, jaj, jaj, nem szabad beszélgetni idegen bácsikkal... – Nézd Nicke, én nem egyszerű bácsi vagyok – mondja Kennet, előveszi a tárcáját, és keres magáról egy képet rendőregyenruhában. Nicke alaposan megvizsgálja a képet. Aztán komolyan mondja: – Aida most Wailordhoz megy. Fél, hogy megharapta Benjamint. Wailord ekkorára tudja nyitni a száját. Nicke megint a kezével mutatja, és Kennet igyekszik a lehető leghiggadtabban kérdezni: – Tudod, hol lakik ez a Wailord? – Nem szabad a tengerhez mennem, még a közelébe sem. – Hogy jut az ember a tengerhez? – Busszal. Nicke keresgél valamit a zsebében, és maga elé suttog. – Wailord játszott velem egyszer, amikor fizetnem kellett – mondja, és mosolyogni próbál. – De csak viccelt. Rávettek, hogy egyek meg valamit, amit nem szabad megenni. Kennet vár. Nicke elpirul, és a cipzárját babrálja. A körme alja koszos. – Mit ettél meg? – kérdezi Kennet. A fiú arca megint erősen rángani kezd: – Nem akartam – feleli, és pár könnycsepp csordul le széles arcán.
Kennet megveregeti Nicke vállát, és igyekszik nyugodt, határozott hangon beszélni: – Nekem úgy tűnik, ez a Wailord igen buta. – Buta. Kennet észreveszi, hogy Nickének van valami a zsebében, és folyamatosan fogdossa. – Rendőr vagyok, tudod, és szerintem senkinek nem szabad veled bután viselkednie. – Maga túl öreg. – De erős vagyok. Nicke felvidul. – Kaphatok még egy kólát? – Ha szeretnél. – Igen, köszönöm. – Mi van a zsebedben? – kérdezi Kennet, és igyekszik közömbösnek mutatkozni. Nicke elmosolyodik. – Titok – mondja. – Vagy úgy – mondja Kennet, és nem tesz fel további kérdéseket. Nicke bekapja a horgot. – Tudni akarja? – Nem kell elmondanod, ha nincs kedved, Nicke. – Hú, hú, hú, sejtelme sincs, mi ez. – Nem hinném, hogy olyan nagyon különös dolog. Nicke kiveszi a kezét a zsebéből. – Megmondom, mi ez. Kinyitja az öklét. – Ebben van az erőm. Nicke egy kis földet tart a kezében. Kennet kérdőn néz a fiúra, aki csak mosolyog. – Föld-pokémon vagyok – mondja elégedetten. – Föld-pokémon – ismétli Kennet.
Nicke összezárja az öklét, és földestül visszateszi a zsebébe. – Tudja, milyen képességeim vannak? Kennet megrázza a fejét, és észreveszi, hogy egy csúcsos fejű férfi lépdel a sötét, nedves homlokzatok előtt az utca túloldalán. Mintha keresne valamit, egy bot van a kezében, azzal bökdösi a földet. Hirtelen felmerül Kennetben, hogy a férfi esetleg a lenti ablakokon szeretne bekukkantani. Arra gondol, oda kellene mennie megkérdezni, miben mesterkedik. De Nicke időközben rátette a kezét Kennet karjára. – Tudja, milyen képességeim vannak? – ismétli meg kérdését a fiú. Kennet vonakodva veszíti szem elől a férfit. Nicke számolni kezd az ujjával, miközben sorolja: – Jó vagyok minden elektromosság-pokémon, tűz-pokémon, mérgező-pokémon, kő-pokémon és acél-pokémon ellen. Ők nem tudnak legyőzni. Ebben biztos vagyok. De nem tudok megküzdeni a repülő pokémonokkal, és a fű- és rovarpokémonokkal sem. – Tényleg? – kérdezi szórakozottan Kennet, és látni véli, ahogy a férfi megáll az egyik ablaknál. Mintha megjátszaná, hogy keres valamit, de valójában az ablak felé hajol. – Figyel? – kérdezi Nicke nyugtalanul. Kennet megpróbál bátorítóan rámosolyogni. De amikor visszafordul az ablak felé, a férfi már nincs sehol. Kennet a földszinti ablak felé hunyorog, de nem látja, nyitva van-e. – Nem bírom a vizet – magyarázza Nicke bánatosan. – A víz rémes, nem bírom a vizet, irtóra félek a víztől. Kennet óvatosan kihúzza karját a fiú keze alól. – Várj egy cseppet! – mondja, és tesz pár lépést az ablak felé. – Hány óra? – kérdezi Nicke. – Óra? Háromnegyed hat.
– Akkor mennem kell. Mérges lesz, ha elkések. – Ki lesz mérges? Az apád lesz mérges? Nicke felnevet. – Nincs is apám! – Az anyád, akarom mondani. – Nem, Ariados lesz mérges, begyűjt ezt-azt. Nicke tétován Kennetre néz, leszegi a tekintetét, és megkérdezi: – Kapok pénzt magától? Mert ha túl kevés van nálam, akkor meg kell, hogy büntessen. – Várj egy picit! – mondja Kennet, és elkezd odafigyelni Nickére. – Wailord akar tőled pénzt? Együtt mennek ki a kioszkból, és Kennet megismétli a kérdést: – Wailordnak kell a pénz? – Elment az esze? Wailordnak? Ő egyben lenyelne engem... de ők... a többiek... ők elúszhatnak hozzá. Nicke hátrapillant a válla fölött. Kennet makacskodik: – Kinek kell a pénz? – Ariadosnak, hiszen megmondtam – feleli türelmetlenül a fiú. – Van pénze? Ha kapok pénzt, tehetek valamit. Adok egy kis erőt magának... – Nem szükséges – mondja Kennet, és előveszi a tárcáját. – Húsz korona elég lesz? Nicke elragadtatva nevet, beteszi a bankjegyet a zsebébe, és köszönés nélkül futásnak ered lefelé az úton. Kennet egy pillanatig mozdulatlanul áll, és próbálja felfogni a fiú szavait. Nem tudja kerek egésszé kovácsolni Nicke beszámolóját, mégis a nyomába ered. Amikor befordul a sarkon, látja, hogy Nicke vár a lámpánál. Zöldre vált, mire a fiú sietősen átkel az úton. Úgy tűnik, a könyvtár felé tart a négyszögletű téren. Kennet utána megy, majd megáll egy pénzautomatánál, és vár. Nicke időközben megint megtorpan. Türelmetlenül járkál a
szökőkútnál, a könyvtár előtt. Rosszak a fényviszonyok, de Kennet mégis látja, ahogy Nicke folyamatosan a nadrágzsebében lévő földet piszkálja. Hirtelen egy fiatalabb fiú vág át a díszcserjék között a fogászati rendelő mellett, és kilép a térre. Közeledik Nicke felé, megáll előtte, és mond valamit. Nicke azonnal a földre fekszik, és átadja a pénzt. A fiú megszámolja, mennyi, majd megpaskolja Nicke fejét. Aztán hirtelen megragadja Nicke kabátjának a gallérját, elhúzza Nickét a szökőkút széléhez, és lenyomja a fiú arcát a vízbe. Kennet már majdnem odarohan, de kényszeríti magát, hogy ne mozduljon. Azért jött, hogy megtalálja Benjamint. Nem szabad elriasztani a fiút, aki esetleg Wailord, vagy el tudja őt vezetni Wailordhoz. Kennet feszült, összeszorított állkapoccsal áll, és számolja a másodperceket, hogy tudja, mikor kell közbeavatkoznia. Nicke lába rángatózik, rugdalózik, és Kennet látja a megmagyarázhatatlan higgadtságot a másik fiú arcán, amikor elereszti a foglyát. Nicke a szökőkút mellett ül a földön, köhög és böfög. A fiú még egyszer megpaskolja Nicke vállát, majd útnak indul. Kennet a fiú után ered, át a bokrokon, és le egy füves lankán egy gyalogútra. Követi egy lakótelep mentén, el egy kapuig, szaporázza lépteit, hogy még el tudja kapni a kaput, mielőtt visszacsukódna. Kennet eléri a liftet, látja, hogy a hatodik emelet gombja világít. Ő is felmegy a hatodikra, húzza az időt, úgy csinál, mintha keresne valamit a zsebében, majd látja, ahogy a fiú egy ajtóhoz lép, és előveszi a kulcsát. – Öcsi – mondja Kennet. A fiú nem reagál, Kennet odamegy hozzá, megragadja a kabátját, és maga felé fordítja. – Eresszen, tata! – mondja a fiú, és Kennet szemébe néz. – Nem tudod, hogy tilos másokat arra kényszeríteni, hogy pénzt adjanak neked?
Kennet egy meglepően nyugodt fürkésző szempárba tekint. – Johansson a vezetékneved – mondja Kennet, miután az ajtóra sandított. – Igen – mosolyog a fiú. – Magát hogy hívják? – Kennet Sträng, bűnügyi felügyelő. A fiú csak áll és mered rá, nem látszik rajta, hogy félne. – Mennyi pénzt vettél el Nickétől? – Nem veszek el pénzt senkitől, néha kapok pénzt, de semmit nem veszek el, mindenki boldog, senki nem szomorú. – Szeretnék beszélni a szüleiddel. – Jó. – Beszéljek? – Jaj, ne tessék – mondja gúnyosan a fiú. Kennet becsönget, és kisvártatva ajtót nyit egy kövér, napbarnított nő. – Jó napot – mondja Kennet. – Bűnügyi felügyelő vagyok, és attól tartok, hogy a fia kétes ügyekbe keveredett. – A fiam? Nincs is gyerekem – mondja a nő. Kennet látja, hogy a fiú leszegett fejjel mosolyog. – Nem ismeri ezt a fiút? – Láthatnám a rendőrigazolványát? – mondja a kövér nő. – Ez a fiú... – Nincs neki igazolványa – vág közbe a fiú. – De van – hazudja Kennet. – Nem is rendőr – mosolyog a fiú, és előveszi a tárcáját. – Itt a bérletem, én inkább vagyok rendőr, mint... Kennet kirántja a kezéből a tárcát. – Adja vissza! – Csak megnézem – válaszolja Kennet. – Azt mondta, szeretne puszit adni a kukacomra – mondja a fiú. – Hívom a rendőrséget – feleli a nő ijedt hangon.
Kennet megnyomja a lift hívógombját. A nő körülnéz, kiszalad, és elkezd dörömbölni a többi ajtón a lépcsőházban. – Pénzt adott nekem – mondja a fiú a nőnek. – De én nem akartam vele menni. A liftajtók szétnyílnak. Az egyik szomszéd ajtót nyit, de a láncot nem akasztja ki. – A jövőben hagyd békén Nickét! – mondja Kennet halkan. – Ő az enyém – feleli a fiú. A nő rendőrért kiált. Kennet beszáll a liftbe, megnyomja a zöld gombot, és figyeli, ahogy az ajtók záródnak. Hátán csorog a veríték. Tudja, hogy a fiú nyilván észrevette őt, amikor követte a szökőkúttól, átverte, bevezette egy kapun, egy vadidegen ajtajáig. A lift lassan ereszkedik lefelé, a fények pislákolnak, az acélkábelek robaja hallatszik föntről. Kennet belenéz a fiú tárcájába: közel ezer korona, egy videotéka törzsvásárlói kártyája, bérlet és egy gyűrött, kék névjegykártya, amin az áll: A tenger, Louddsvag 18.
30 December tizenharmadika, vasárnap délután, Luca napja
A GYORSBÜFÉ TETEJÉN egy óriási vidám virsli díszeleg, egyik kezével kecsupot locsol magára, a másiknak meg feltartja a hüvelykujját. Erik hamburgertálat rendel hasábburgonyával, leül az egyik magas székre az ablak melletti keskeny pulthoz, és kinéz a párás üvegen. Az utca túloldalán egy zárszaküzlet van. Karácsonyi kirakatot rendeztek be, térdig érő manók állnak különböző páncélszekrények, zárbetétek és kulcsok mellett. Erik kinyitja az ásványvizes palackot, iszik egy kortyot, majd hazatelefonál. A saját hangját hallja, az üzenetrögzítő kéri, hogy hagyjon üzenetet. Inkább kinyomja a hívást, és hívja Simone mobilját. A felesége nem veszi fel, és amikor elhangzik a hangposta füttyjele, Erik rábeszél: – Szia, Simone... Csak azt akartam mondani, hogy el kéne fogadnod a rendőri védelmet, mert úgy tűnik, Josef Ek eléggé bepipult rám... Ennyi. A gyomra fáj az ürességtől, amikor beleharap a hamburgerbe. Ráereszkedik a fáradtság. Felszúrja a keményre sütött krumplit a műanyag villára, és Joona arca jelenik meg előtte, miután elolvasta Josef levelét Evelynnek. Mintha lezuhant volna a szoba hőmérséklete. A világosszürke szem jéggé fagyott, de azon nyomban megjelent benne az összpontosítás. Joona négy órája telefonált, és beszámolt róla, hogy Josef megint kisiklott a kezük közül. A pincében rejtőzködött, de megszökött. Semmi nem utalt rá, hogy Benjamin is ott lett
volna. Ellenkezőleg, az elsődleges DNS tesztek azt mutatták ki, hogy Josef mindvégig egyedül tartózkodott a szobában. Erik megpróbálja felidézni Evelyn arcát és pontos szavait, amikor hirtelen ráébredt, hogy Josef visszatért a sorházba. Erik nem hiszi, hogy Evelyn szándékosan hallgatta el a titkos szobát. Csak megfeledkezett róla. Csak akkor jutott eszébe, amikor rájött, hogy Josef visszament a sorházba, és elbújt. Josef Ek ártani akar nekem – gondolja Erik. – Féltékeny, és gyűlöl, bebeszélte magának, hogy viszonyom van Evelynnel, és eltökélte, hogy bosszút áll. De azt nem tudja, hol lakom. A levélben Evelyntől követeli, hogy árulja el neki. Megmutatod, hol lakik, ezt írta. – Nem tudja, hol lakom – suttogja Erik. – Ha Josef nem tudja, hol lakom, akkor nem ő hatolt be a lakásunkba, és nem ő vonszolta ki Benjamint. Erik eszik még egy kis hamburgert, megtörli kezét a szalvétába, és ismét megpróbálja elérni Simonét. Neki is meg kell tudnia, hogy nem Josef Ek rabolta el Benjamint. Egy pillanatra megkönnyebbül, bár most kezdheti újra, gondolhat mindent végig elölről. Erik papírt vesz elő, ráírja, hogy Aida, de meggondolja magát, és összegyűri. Simone kénytelen lesz megerőltetni az emlékezetét – mondja magában –, bizonyára látott valamit. Joona Linna már kihallgatta Simonét, de Simone nem emlékezett többre. Túlságosan Josef körül forgott az agyuk, hiszen szökése egybeesett Benjamin elrablásával. Most már szinte furcsának hat. Hiszen nem is stimmel az egész, mindvégig ezt magyarázta. Az első behatolás még Josef szökése előtt történt. Josef sorozatgyilkos, megérezte a gyilkolás ízét. Az emberrablás nem az ő munkamódszerére vall. Egyedül Evelynt akarná elrabolni, Evelyn a rögeszméje, mindenben ő motiválja.
Megszólal a telefon, Erik leteszi a hamburgert, megint megtörli a kezét, és rá sem nézve a kijelzőre felveszi. – Tessék, Erik Maria Bark. Recseg, ugyanakkor tompa robaj is hallatszik. – Halló? – mondja Erik hangosabban. Hirtelen halovány hang hallatszik. – Apu? A fritőzkosár sisteregve ereszkedik a forró olajba. – Benjamin? Megfordítják a hamburgert a sütőlapon. A telefonban dübörgés hallatszik. – Várj, nem hallak. Erik elfurakszik az újonnan érkezett vendégek mellett, ki a parkolóba. Hó kavarog a sárga utcai fény udvarában. – Benjamin! – Hallasz? – kérdezi Benjamin, és ezúttal egészen közelinek hallatszik a hangja. – Hol vagy? Mondd meg, hol vagy! – Nem tudom, apa, semmit nem értek, egy autóban fekszem, ami csak megy és megy... – Ki vitt el magával? – Itt ébredtem fel, semmit nem láttam, szomjas vagyok... – Megsérültél? – Apu – sír Benjamin. – Itt vagyok, Benjamin. – Mi történik velem? A hangja kisfiús, riadt. – Megtalállak – mondja Erik. – Tudod, hova tartasz? – Amikor felébredtem, hallottam valakinek a hangját, mintha vastag szöveten keresztül szólt volna. Mit is mondott? Valamit... egy házról, azt hiszem... – Mondj még valamit! Milyen ház? – Nem, nem is ház... szellemkastély.
– Hol? – Éppen megállunk, apu, az autó megáll, lépteket hallok – mondja Benjamin halálra vált hangon. – Le kell tennem. Furcsa, matató nesz hallatszik, valami megroppan, majd hirtelen Benjamin magán kívüli sikolya hasít a levegőbe, rettentő félelem visszhangzik benne: – Hagyjon békén, nem akarom, kérem, ígérem, hogy... Csönd, a hívásnak vége szakad. Száraz hópihék kavarognak a gyorsbüfé parkolója fölött. Erik a telefont nézi, de nem meri használni, nem akarja megkockáztatni, hogy Benjamin ne érje el, ha újra hívná. Vár a kocsi mellett. Reménykedik, hogy Benjamin megint telefonál. Megpróbálja felidézni a társalgást, de mindig elveszti a fonalat. Benjamin félelme gyors lüktetéssel visszhangzik a fejében. Tudja jól, hogy erről be kell számolnia Simonénak. Vörös hátsó lámpák sora kanyarog északi irányba, ahol aztán kettéválik, mint egy kígyónyelv, jobbra az egyetem és az E18-as út, balra a Karolinska kórház és az E4-es út felé. Autók ezrei a lassan haladó csúcsforgalomban. Erik tudja, hogy a kesztyűjét és a sapkáját a hamburger mellett hagyta a gyorsbüfében, de nem tud ilyen apróságokkal foglalkozni. Amikor beül az autóba, annyira remeg a keze, hogy nem talál bele a kulccsal a gyújtásba. Kénytelen mindkét kezét használni. Az úttest szürkén és nyirkosan csillog a nedves hótól, amikor kitolat a sötétbe, és balra fordul a Valhallavägre. Erik a Döbelnsgatán parkol le, öles léptekkel halad a Luntmakargata felé, furcsán idegennek érzi a helyet, amikor belép a kapun, és felmegy a lépcsőn. Bekopog, vár, megint kopog, lépteket hall, majd jön a halk kattanás, amikor valaki félrehajtja a kukucskáló kis fémfedelét. Hallja, hogy az ajtó kulcsa elfordul. Kis idő múltán Erik kinyitja az ajtót, és belép a sötét előszobába. Simone elhátrált az ajtótól, és a közlekedőben áll, karja keresztbe fonva a mellkasán. Farmert
visel, a kék kötött pulóvere van rajta, és hideg tekintettel néz rá. – Nem vetted fel a telefont – mondja Erik. – Láttam, hogy kerestél – mondja halkan. – Fontos volt, amit akartál? – Igen. Simone arcára kiül minden szorongás és félelem, amit eddig igyekezett elrejteni. Egyik kezét a szájához kapja, és Erikre bámul. – Benjamin úgy félórája felhívott. – Jóságos ég... Simone közelebb lép. – Hol van? – kérdezi emelt hangon. – Nem tudom, ő maga sem tudta, semmit nem tudott... – Akkor mit mondott? – Hogy egy kocsiban fekszik. – Megsérült? – Nem hiszem. – De mi... – Várj! – vág közbe Erik. – Használnom kell az itteni telefont, lehet, hogy le tudják nyomozni a hívást. – Kit hívsz? – A rendőrséget – feleli Erik. – Van ott valaki, aki... – Beszélek apával, az gyorsabb – szakítja félbe Simone. Fogja a telefont, és Erik leül az alacsony előszobai padra a sötétben, érzi, ahogy az arca izzik a melegben. – Aludtál? – kérdezi Simone. – Apa, muszáj... Erik van itt, beszélt Benjaminnal, le kell nyomozni a hívást. Nem tudom. Nem, még nem... Beszélj vele... Erik feláll, és hárítóan int, amikor Simone közelít felé, de aztán mégis elveszi, és a füléhez szorítja a telefont. – Halló. – Meséld el, mi történt, Erik! – mondja Kennet.
– A rendőrséget akartam hívni, de Simone azt mondja, te gyorsabban le tudod nyomoztatni a hívást. – Lehet, hogy igaza van. – Benjamin úgy félórája hívott, semmit nem tudott, nem tudta, hol van, nem tudta, ki rabolta el, valójában csak annyit mondott, hogy egy autóban fekszik... És amíg beszéltünk, az autó megállt, Benjamin azt mondta, lépteket hall, utána kiáltott valamit, majd minden elnémult. Erik hallja, ahogy Simone nyeli a könnyeit. – A saját telefonjáról hívott? – kérdezi Kennet. – Igen. – Mert ki volt kapcsolva... már tegnapelőtt megpróbáltam lenyomozni, tudod, a telefon akkor is ad jelet a legközelebbi bázisállomásnak, ha éppen nem használják. Erik némán hallgatja, míg Kennet gyorsan elmagyarázza, hogy a távközlési törvény 25-ös, 26-os és 27-es paragrafusa szerint a telefonkezelők kötelesek segíteni a rendőrségnek, ha a bűncselekmény, amiben nyomoznak, legalább két évi börtönnel büntethető. – Milyen adattal szolgálhatnak? – kérdezi Erik. – A pontosság változó, az állomásokon és a kapcsolóközpontokon múlik, de kis szerencsével hamarosan kezünkben lesz egy száz méter sugarú körzet meghatározása. – Siess, minél gyorsabban szerezd meg! Erik megszakítja a hívást, áll kezében a telefonnal, majd átnyújtja Simonénak. – Mi lett az arcoddal? – kérdezi Erik. – Mi? Ja, ez semmi – feleli Simone. Egymásra néznek, fáradtak és érzékenyek. – Szeretnél bejönni, Erik? – kérdezi. Erik bólint, egy kicsit még áll, majd leveszi a cipőjét, bemegy, meglátja, hogy Benjamin szobájában megy a számítógép, és arra folytatja az útját.
– Találtál valamit? Simone megáll a szoba ajtajában. – Levélváltást Benjamin és Aida között – mondja. – Úgy tűnik, fenyegetve érezték magukat. – Ki által? – Nem tudjuk. Apa ezen dolgozik. Erik leül a számítógép elé. – Benjamin él – mondja, és hosszan a feleségére néz. – Igen. – Úgy tűnik, Josef Eknek semmi köze nem volt az ügyhöz. – Azt mondtad az üzenetrögzítőre, hogy nem tudja, hol lakunk – mondja Simone. – De hát idetelefonált, és akkor nyilván... – Az más – vág a szavába Erik. – Miért más? – A kórházban a központ kapcsolta neki a lakásunkat – magyarázza Erik. – Kértem őket, hogy fontos ügyben ezt tegyék. Nem tudja a telefonszámunkat, nem tudja a címünket. – De valaki elrabolta Benjamint, és egy autóba fektette... Simone elhallgat. Erik elolvassa Aida levelét, amelyben részvétét fejezi ki Benjaminnak, amiért a hazugság házában él, majd megnyitja a csatolt képet: éjszaka vakuval készült színes fotó, ami sárgászöld, burjánzó füves területet ábrázol. A talaj mintha egy hajszálnyit domborodna egy alacsony sövény előtt. A száraz sövény mögött felsejlik egy barna fakerítés hátulja. Az erős fehér fény pereménél műanyag levélgyűjtő kosár és valami veteményesszerűség látszik. Erik végigjártatja tekintetét a képen, próbál rájönni, mi a témája, van-e valahol egy süni vagy egy cickány, ami elkerülte a figyelmét. Megpróbál belelátni a sötétségbe a vaku fényén túl, hátha van ott egy ember, egy arc, de semmit nem talál. – Milyen különös fénykép – suttogja Simone.
– Aida talán nem azt a képet csatolta, amelyiket akarta – mondja Erik. – Ez megmagyarázná, miért törölte Benjamin a levelet. – Beszélnünk kell Aidával erről is... – A gyógyszer – jajdul fel hirtelen Simone. – Tudom... – Beadtad neki a gyógyszerét kedden? Még mielőtt Erik válaszolhatna, Simone kimegy a szobából, és a közlekedőn át a konyhába tart. Erik utánamegy. Amikor kiér a konyhába, Simone az ablak előtt áll, és egy darab papírtörülközőbe fújja az orrát. Erik kinyújtja a kezét, hogy megsimogassa, de Simone elhúzódik. Erik pontosan tudja, mikor adta be utoljára Benjaminnak az injekciót. A készítményt, a szert, ami elősegíti vére alvadását, ami megóvja őt a spontán agyvérzéstől, ami megakadályozza, hogy talán csak egy hirtelen mozdulattól elvérezzen. – Kedd reggel, kilenc óra tíz perckor beadtam neki az injekciót. Korcsolyázni kellett volna mennie, de ehelyett Aidával ment Tenstába. Simone bólint, és remegő szájjal utánaszámol: – Ma vasárnap van. Holnap vagy holnapután megint meg kéne kapnia – suttogja. – Még pár napig nincs valós veszélyben – nyugtatja Erik. Nézi a feleségét, a fáradt arcot, a szép vonásokat, a szeplőket. A csípőfarmert, és az öv mentén kilátszódó sárga bugyi szélét. Szeretne maradni, csak itt maradni, szeretné, ha együtt aludnának, tulajdonképpen szívesen szeretkezne is vele, de tudja, hogy mindennek még nem jött el az ideje, még próbálkozni is túl korai, sőt vágyni rá is az. – Mennem kell – dünnyögi. Simone bólint. Egymásra néznek. – Hívj, ha Kennet lenyomozta a hívást. – Hova mész? – kérdezi Simone.
– Dolgoznom kell. – Az irodában alszol? – Nagyon praktikus. – Itt is alhatsz – mondja Simone. Erik meglepődik, hirtelen nem is tudja, mit mondjon. De a pillanatnyi hallgatás elég ahhoz, hogy Simone tévesen habozásnak értelmezze a reakcióját. – Ez nem invitálás – teszi hozzá gyorsan. – Ne gondolj semmi ilyesmire! – Tök mindegy – feleli Erik. – Odaköltöztél Daniellához? – Nem. – Mi már nem élünk együtt – mondja Simone emelt hangon. – Nem kell hazudnod nekem. – Oké. – Mi? Mi oké? – Odaköltöztem Daniellához – hazudja Erik. – Jól van – suttogja Simone. – Igen. – Meg sem kérdezem, hogy fiatal, csinos... – Az – vág a szavába Erik. Kimegy az előszobába, felveszi a cipőjét, kilép a lakásból, és becsukja az ajtót. Megvárja, míg Simone ráfordítja a kulcsot, és beakasztja a láncot, csak azután indul lefelé.
31 December tizennegyedike, hétfő reggel
SIMONE A TELEFON csörgésére ébred. A függönyök széthúzva, a hálószobát betölti a téli napfény. Még átvillan az agyán, hogy talán Erik az, és legszívesebben sírva fakadna, amikor rájön, hogy Erik nem fog telefonálni, hogy ezen a reggelen Erik Daniella mellett ébred, ő meg itt maradt teljesen egyedül. Felveszi a telefont az éjjeliszekrényről, és beleszól: – Tessék. – Simone? Itt Ylva. Napok óta próbállak elérni. Ylva hangja nagyon zaklatottnak tűnik. Majdnem tíz óra van. – Más dolgom volt – mondja Simone kimérten. – Nem találták meg? – Nem – feleli Simone. Hallgatnak. Néhány árny siklik el az ablak előtt, és Simone látja, hogy pereg a festék a szemközti tetőről. Rikító sárga ruhás férfiak kaparják tisztára a hámló bádogot. – Bocsánat – mondja Ylva. – Nem akarok zavarni. – Mi történt? – Holnap megint jön a revizor, valami nem stimmel, és nem tudok gondolkozni, amikor Norén itt van és dörömböl. – Dörömböl? Ylva kiad egy értelmezhetetlen hangot. – Bejött egy gumikalapáccsal, azt állítva, hogy modern művészetet alkot – magyarázza Ylva fáradt hangon. – Azt mondja, végzett az akvarellel, és most inkább a betöltetlen űröket keresi a művészetben. – Ezt inkább tegye máshol.
– Széttörte a Peter Dahl-tálat. – Hívtad a rendőrséget? – Igen, voltak itt, de Norén csak hadovált a művészi szabadságáról. Azt mondták neki, hogy tartsa magát távol a galériától, úgyhogy most odakint áll és dörömböl. Simone feláll, és megnézi magát a gardrób füstszínű tükrében. Vézna és fáradt hatást kelt. Olyan, mint akinek az arcát ezer darabra törték szét, majd ismét összerakták. – És Shulman? – kérdezi Simone. – Mi van a szobájával? Ylva fellelkesül. – Azt mondja, veled kellene beszélnie. – Majd felhívom. – Van valami a fénnyel, amit meg akar mutatni neked. Halkabban folytatja: – Bár nem tudom, hogy álltok most Erikkel, de... – Szétköltöztünk – mondja Simone szűkszavúan. – Mert szerintem Shulman... Ylva elhallgat. – Szerinted mi? – kérdezi Simone türelmesen. – Szerintem Shulman tényleg beléd van esve. Simone tekintete találkozik a tükörképével, és hirtelen bizsergést érez a hasában. – Be tudok menni – mondja. – Tényleg? – Csak elintézek egy telefont. Simone visszateszi a kagylót, és egy kicsit üldögél az ágy szélén. Benjamin él, ez a lényeg. Annak ellenére él, hogy több nap telt el az elrablása óta. Ez nagyon jó jel. Ezek szerint elrablójának elsődleges célja nem az, hogy megölje. Mást tervez, talán váltságdíjat fog követelni. Simone gyorsan áttekinti a forrásait. Mije van tulajdonképpen? A bérleti jog, az autó, pár műtárgy. Meg persze a galéria. Tud kölcsön kérni. Minden elrendeződik. Nem gazdag, de az apja el tudja adni a
nyaralót és a lakást. Aztán mind be tudnak költözni egy albérletbe, bárhova, nem gond, csak kapja vissza Benjamint, csak kapja vissza a kisfiát. Simone az apját hívja, de az nem veszi fel. Hagy egy rövid üzenetet, miszerint lemegy a galériába, majd gyorsan lezuhanyozik, megmossa a fogát, átöltözik, és elhagyja a lakást, még a villanyt sem oltja le. Hideg van odakint, pár fokkal fagypont alatt, és fúj a szél. A decemberi reggelre rátelepszik a süket, álmatag, temetői légkör. Kutya szalad az utcán, húzza maga után a pórázát a pocsolyákon át. Amint megérkezik a galériához, tekintete találkozik Ylváéval az üvegajtón keresztül. Norén nincs sehol, de a földön a fal mellett egy csákó formájúra hajtogatott újság hever. Zöldes fény dereng egy képsorozatról, amit Shulman festett. Csillogó, akváriumzöld olajfestmények. Simone bemegy, és Ylva elébe szalad, hogy átölelje. Simone észreveszi, hogy Ylva elfelejtette felfrissíteni a szokott fekete hajfestését, ősz lenövések sejlenek a feje közepén, a választéknál. De az arca sima és szépen sminkelt, a szája sötétvörös, mint mindig. Szürke nadrágkosztüm van rajta, alatta fekete-fehér csíkos harisnyanadrág, a lábán bumfordi barna cipő. – Milyen szép lesz – mondja Simone, és körülnéz. – Óriási munkát végeztél. – Köszönöm – suttogja Ylva. Simone közelebb megy a festményekhez. – Ezeket még nem láttam így együtt, ahogy el lettek képzelve – mondja. – Csak külön-külön. Tesz még egy lépést. – Olyan mintha elfolynának oldalra. Átmegy a másik szobába. Ott áll faállványon az óriási szikla Shulman barlangrajzával.
– Ide olajlámpást szeretne – mondja Ylva. – Mondtam neki, hogy lehetetlen, az emberek látni akarják, mit vesznek. – Ugyan, dehogy akarják. Ylva nevet. – Akkor Shulmannak teljesülhet az óhaja. – Igen – feleli Simone. – Ahogy akarja. – Te magad is megmondhatod neki. – Hogyhogy? – kérdezi Simone. – Itt van az irodában. – Shulman? – Azt mondta, el kell intéznie pár telefont. Simone az iroda felé pislant, és Ylva megköszörüli a torkát: – Megyek, veszek egy szendvicset ebédre... – Ilyen korán? – Csak gondoltam... – mondja Ylva leszegett tekintettel. – Menj csak – mondja Simone. Simone olyan nyugtalan és szomorú, hogy meg kell állnia, és le kell törölnie az arcán legördülő könnycseppeket, mielőtt bekopog és belép. Shulman az irodai széken ül az íróasztal mögött, és egy ceruzát szopogat. – Hogy vagy? – kérdezi. – Nem túl jól. – Hallottam. Hallgatnak. Simone a földre szegezi tekintetét. Remegő ajakkal mondja: – Benjamin él. Nem tudjuk, hol van, nem tudjuk, ki rabolta el, de él. – Ez jó hír – mondja Shulman suttogva. – A francba! – súgja Simone, elfordul, és remegő kézzel letörli a könnyeket az arcáról. Shulman gyengéden megérinti a haját. Simone elhúzódik, bár maga sem tudja, miért. Valójában szeretné, ha Shulman folytatná. A férfi leereszti a kezét. Egymásra néznek. Shulman
a fekete, puha kétrészes ruháját viseli, a felső rész gallérja fölött kapucni látszik. – A ninja ruha van rajtad – mondja Simone, és akaratlanul elhúzza a száját. – Az igazi szó a ninjára, a sinobi, kettős jelentésű – mondja Shulman. – Egyrészt „elbújt ember”, másrészt olyan, aki sokat „elvisel”. – Elvisel? – Ami talán minden létező művészet közül a legnehezebb. – Egyedül nem megy, nekem legalábbis nem. – Senki nincs egyedül. – Nem bírom ki – suttogja Simone. – Széthullok darabokra, már nem jut az eszembe semmi, nincs hova mennem. Arra gondolok, bár történne valami, ha kell, falba verem a saját fejemet, vagy ágyba bújok veled, csak szabaduljak meg valahogy ettől a pánikérzéstől... Hirtelen elhallgat. – Ez... – próbál újra megszólalni. – Ez nagyon... Elnézést kérek, Sim. – És hogy döntesz? Ágyba bújsz velem, vagy falba vered a fejedet? – kérdezi Shulman mosolyogva. – Egyik sem – vágja rá gyorsan. Aztán meghallja, hogy ez nem hangzik túl jól, és próbálja elsimítani: – Nem úgy értem, szívesen... Megint elhallgat, és érzi szapora szívverését a mellkasában. – Mi az? – kérdezi Shulman. Simone a férfi szemébe néz. – Nem vagyok önmagam. Azért viselkedem így – mondja egyszerűen. – Rettentően ostobán érzem magam, hidd el. Lesüti a szemét, érzi, hogy izzik az arca, és kicsit megköszörüli a torkát: – Muszáj...
– Várj! – mondja Shulman, és elővesz egy átlátszó dobozt a táskájából. Dundi, sötét, pillangószerű lények mászkálnak benne. Kaparászás hallatszik a párás üvegen át. – Sim? – Csak szeretnék mutatni neked valami fantasztikusat. A férfi elé tartja a dobozt. Simone nézi a barna testeket, az üvegre kenődött hímport, a bábok maradványait. A pillangók pataszerű lábaikat az üvegnek támasztják, szívószervükkel lázasan tapogatják egymás szárnyát, csápját. – Amikor kicsi voltam, mindig szépnek gondoltam őket – mondja Simone. – De aztán jobban megnéztem őket. – Nem szépek, visszataszítók – mosolyog Shulman, majd elkomolyodik. – Szerintem a metamorfózis miatt van. Simone megmozdítja a dobozt, és hozzáér Shulman kezéhez, amivel a dobozt tartja. – Az átváltozás miatt visszataszítók? – Talán – feleli Shulman. Nézik egymást, már nem figyelnek oda arra, amit mondanak. – A tragédiák átalakítanak minket – mondja tétován Simone. Shulman megsimogatja a kezét. – Ennek így kell lennie. – De nem akarok visszataszító lenni – suttogja Simone. Egészen közel állnak egymáshoz. Shulman óvatosan leteszi a dobozt az asztalra. – Te... – mondja, és előrehajol, szájon csókolja Simonét, de csak röviden. Simone érzi, hogy megrogy a lába, a térde remeg. A férfi lágy hangja és testének melege. A puha zakó szaga, az álom, az ágynemű és a finom fűszerek illata. Mintha már el is felejtette volna, milyen csodálatosan gyengéd lehet egy
simogatás, gondolja, miközben a férfi keze lesiklik az arcán, hátra a tarkójához. Shulman nevető szemmel néz rá. Simone már nem akar kiszaladni a galériából. Tudja, talán csak arra jó az egész, hogy egy röpke másodperc erejéig megszabaduljon a mellkasát feszítő szorongástól, de ez van, mondja magában. Csak azt akarja, hogy tartson még egy picikét, csak el akarja felejteni a sok szörnyűséget. Shulman ajka közelít az övéhez, és Simone ezúttal viszonozza a csókot. Légzése szaporává válik, az orrán át kapkodja a levegőt. Érzi a férfi kezét a hátán, a derekán, a csípőjén. Elöntik az érzelmek, izzik az ágyéka: hirtelen vak vágy fogja el, hogy magába fogadja a férfit. Megijeszti a sodrás ereje, kihátrál az öleléséből, és reméli, hogy Shulman nem vette észre, mennyire felizgult. Simone megtörli a száját, és megköszörüli a torkát, míg Shulman elfordul, és kapkodva megpróbálja rendbe szedni a ruházatát. – Bejöhet valaki – magyarázkodik Simone. – Mi legyen? – kérdezi Shulman, és Simone remegést hall a hangjában. Simone egyetlen szó nélkül tesz egy lépést felé, és ismét megcsókolja. Már nem gondolkozik, kitapogatja a férfi bőrét a ruhája alatt, és érzi a meleg kezét a saját testén. Shulman a derekát simogatja, keze utat tör a ruhájában, elindul a bugyija felé, és amikor megérzi, mennyire nedves, felnyög, és merev vesszőjét Simone szeméremcsontjához szorítja. Simone arra gondol, hogy szeretkezni akar vele itt, a falnál állva, az íróasztalnak támaszkodva, a földön, mintha semminek nem lenne már jelentősége, csak hogy pár percre elvonja a figyelmét a pánikról. A szíve hevesen ver, a lába remeg. A falhoz húzza a férfit, és amikor Shulman felhúzza Simone lábát, hogy belehatoljon, Simone csak annyit súg neki, hogy tegye meg, siessen. Ebben a pillanatban meghallják a csengettyűt az ajtó felett. Valaki bejön a galériába. A parketta recseg, és ők szétrebbennek.
– Menjünk hozzám! – suttogja Shulman. Simone bólint, és érzi, hogy vörös az arca. Shulman megtörli a száját, és kimegy az irodából. Simone bent marad, vár egy picit, az íróasztalnak támaszkodik, egész testében reszket. Megigazítja a ruháját, és amikor kimegy a galériába, Shulman már az utcára vezető ajtóban áll. – Kellemes ebédszünetet – mondja Ylva. Némán ülnek a taxiban, Mariagränd felé tartanak, és Simone megbánja, hogy eljött. Felhívom apát, fogadkozik magában, utána azt mondom, hogy muszáj mennem. Ha csak belegondol, mire készül, rosszul lesz a bűntudattól, a pániktól és az izgalomtól. Miután felérnek a keskeny lépcsőn az ötödikre, és Shulman készül kinyitni az ajtót, Simone a telefonját kezdi keresgélni a táskájában. – Csak rá kell csörögnöm az apámra – mondja, és félrehúzódik. Shulman nem felel, csak bemegy Simone előtt a terrakottaszínű előszobába, majd eltűnik a közlekedő felé. Simone áll a kabátjában, körülnéz a sötét előszobában. Fényképek lepik el a falakat, és a plafon alatt végig mélyedés húzódik, benne kitömött madarak. Shulman visszatér, még mielőtt Simone be tudta volna ütni Kennet számát. – Simone – súgja. – Nem akarsz bejönni? Simone megrázza a fejét. – Csak egy kicsit? – kérdezi. – Rendben. Kabátban lép be Shulman oldalán a nappaliba. – Felnőtt emberek vagyunk, azt tesszük, amit akarunk – mondja, és mindkettőjüknek tölt egy pohár konyakot. Koccintanak, isznak. – Finom – mondja Simone halkan. Az egyik fal teljes egészében ablak. Simone odalép, és lenéz Södermalm
réztetőire és egy fogkrémtubust ábrázoló neonreklám sötét hátuljára. Shulman odalép hozzá, mögéje áll és átkarolja. – Felfogtad, hogy megőrülök érted? – súgja. – Az első pillanattól fogva. – Sim, csak nem tudom... nem tudom, mi ez – mondja Simone rekedten. – Muszáj tudnod? – kérdezi Shulman mosolyogva, és húzni kezdi őt a hálószobába. Simone úgy megy utána, mintha mindvégig tudta volna. Tudta volna, hogy ő és Shulman egyszer majd együtt mennek be egy hálószobába. Tudta, és csak az tartotta vissza, hogy nem akart olyan lenni, mint az anyja, mint Erik, egy hazudozó, aki sutyiban telefonál és sms-ezik. Mindig úgy gondolta, belőle nem lesz áruló, van benne valami, ami gátat vet a hűtlenkedésnek, de most egyáltalán nem érzi, hogy bárkit elárulna. Shulman hálószobája sötét, a falakat mintha valami sötétkék selyemszövet fedné, ugyanaz a szövet, ami az ablakban is lóg hosszú függöny gyanánt. A lapos, illó télközépi napfény befurakszik a szövet szálai között, mint a sötétség egy haloványabb változata. Simone reszkető kézzel gombolja ki és hajítja a földre a kabátját. Shulman meztelenre vetkőzik, és Simone látja, milyen izmosan gömbölyű a válla, milyen sötét szőr borítja egész testét. A szemérmétől a köldökéig sűrűbb, bodros szőrcsík húzódik. Shulman nyugodtan nézi őt sötét, lágy szemével. Simone vetkőzni kezd, de elfogja a rettentő magány szédítő érzése, ahogy ott áll a férfi látóterének közepén. Shulman megérzi ezt, és leszegi tekintetét, közelebb megy hozzá, lehajol, majd térdre ereszkedik. Simone látja, ahogy a férfi haja a vállára omlik. Shulman vonalat rajzol ujjával Simone köldökétől a
csípőcsontjáig. Simone mosolyogni próbál, de nem sikerül túl jól. Shulman gyengéden az ágy szélére ülteti, és elkezdi lehúzni a bugyiját, ő megemeli a fenekét, összeszorítja a lábát, és érzi, ahogy a bugyi siklik lefelé, majd kicsit beleakad az egyik lábfejébe. Hátradől, lehunyja a szemét, engedi, hogy a férfi széttárja a két combját, érzi a meleg csókokat a hasán, a csípőjén és az ölén. Lihegve túr bele a férfi sűrű, hosszú hajába. Magában akarja érezni Shulmant, annyira vágyik rá, hogy szinte fáj. Sötét testmélyi erők mozdulnak a vérében, és a forróság örvénylő és csiklandó hullámokban zubog az öle felé. Shulman ráfekszik, Simone széttárja a lábát, és hallja a saját sóhajtását, ahogy magába fogadja a férfit. Shulman súg valamit, de nem hallja. Magához szorítja, és amikor a férfi teljes súlyával ránehezedik, úgy érzi, mintha belemerülne a felejtés meleg, halkan csobogó tavába.
32 December tizennegyedike, hétfő délután
MAGAS, KÉK ÉGBOLT árasztja jéghideg fényét az utcákra. Az emberek zárkózottan jönnek-mennek. Fáradt gyerekek tartanak hazafelé az iskolából. Kennet a sarki éjjelnappali előtt áll. Tábla hirdeti a kávé-plusz-briós ajánlatot. Bemegy, beáll a sorba, és ekkor megszólal a telefonja. Megnézi a kijelzőt, Simone keresi, megnyomja a gombot, amin a kis zöld telefonkagyló látható, és beleszól: – Elmentél hazulról, Monus? – Muszáj volt bemennem a galériába. Aztán el kellett intéznem valamit, ami... Hirtelen elhallgat. – Az imént hallgattam le az üzenetedet, apa. – Aludtál? A hangod... – Igen. Aludtam egy kicsit. – Jól van – mondja Kennet. Az eladó fáradt szemébe néz, és rámutat az akciót hirdető táblára. – Lenyomozták Benjamin hívását? – kérdezi Simone. – Még nem kaptam választ. Azt mondták, legkorábban ma estére lesz meg. Gondoltam, hogy most rájuk csörgök. Az eladó Kennetre néz, hogy válassza ki a briósát, mire ő kapkodva arra mutat, amelyik szerinte a legnagyobb. Az eladó zacskóba teszi, átveszi a gyűrött húszast, majd a kávéautomata és a bögrék felé int. Kennet bólint, elmegy az üvegpult előtt, ami mögött a virslik forognak körbe-körbe, kibányássza az egyik poharat a kupacból, és közben folytatja a társalgást Simonéval.
– Beszéltél tegnap Nickével? – kérdezi Simone. – Remek srác. Kennet megnyomja a feketekávét jelölő gombot. – Kiderült valami Wailordról? – Nem is kevés. – Micsoda? – Egy pillanat – mondja Kennet. Kiveszi a gőzölgő poharat a gépből, rátesz egy kupakot, majd a kávéval és a briósos zacskóval leül az egyik kerek műanyag asztalhoz. – Itt vagy még? – kérdezi már a billegő széken ülve. – Igen. – Szerintem arról van szó, hogy néhány srác pénzt csal ki Nickétől, és azt mondják neki, hogy ők pokémon figurák. Kennet lát egy modern babakocsit toló kócos férfit. Egy nagyobbacska lány fekszik benne rózsaszínű overallban, és fáradt mosollyal szopogat egy cumit. – Lehet valami közük Benjaminhoz? – A pokémon fiúknak? Nem tudom. Talán próbálta őket leállítani. – Beszélnünk kell Aidával – mondja Simone eltökélten. – Suli után, szerintem. – És most mihez kezdünk? – Igazság szerint van egy címem – mondja Kennet. – Minek a címe? – A tengeré. – A tengeré? – kérdezi Simone. – Ennyit tudok róla. Kennet felszürcsöl egy korty kávét. Letör egy darab brióst, és gyorsan bedobja a szájába. – És hol van a tenger? – Frihamnen közelében – mondja Kennet csámcsogva –, kint Louddenen.
– Jöhetek? – Készen vagy? – Tíz perc. – Hozom a kocsit, a kórháznál hagytam. – Csörögj, ha itt vagy, és lemegyek. – Rendben, szia. Kennet magához veszi a poharat és a briós maradékát, és kimegy a boltból. A levegő száraz és nagyon csípős. Pár iskolás sétál kéz a kézben. Biciklista vág át átlósan a kereszteződésen az autók között. Kennet megáll a zebránál, és megnyomja a gombot a közlekedési lámpán. Úgy érzi, elfelejtett valami fontosat, hogy látott valami lényegeset, de nem jutott el a tudatáig. A dübörgő forgalom elszáguld előtte. A távolból sziréna hallatszik. Iszik egy kis kávét a kupak nyílásán át, és nézi a túloldalon várakozó nőt, aki didergő kutyát vezet pórázon. Teherautó halad el Kennet előtt, és a talaj megremeg a nagy súly alatt. Kuncogást hall, és még éppen átvillan az agyán, hogy erőltetettnek hangzik, amikor valaki erősen meglöki hátulról. Több lépést tesz az úttesten, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, majd amikor megfordul, egy tíz év körüli kislányt lát, amint tágra nyílt szemmel őt nézi. Biztosan ő lökött meg, suhan át az agyán, nincs itt senki más. Ebben a pillanatban üti meg fülét egy autó hangos fékcsikorgása, és érzi, hogy valami felfoghatatlan erő közeledik feléje. Mintha hatalmas kalapács ütné ki alóla a lábát. Reccsen a nyaka, a teste egyszeriben petyhüdt és távoli lesz, és a hirtelen beálló sötétben szabadon zuhan.
33 December tizennegyedike, hétfő délután
ERIK MARIA BARK az íróasztalnál ül a szobájában. Sápadt fény furakszik be az ablakon a kórház elhagyatott belső udvara felől. Egy kupakkal lezárt műanyag dobozban egy saláta maradványai hevernek. Kétliteres műanyag kólás palack áll a rózsaszín ernyőjű asztali lámpa mellett. Nézi a kinyomtatott fotót, amit Aida küldött Benjaminnak: a sötétben a vaku fénye világos teret alkot a burjánzó fű, a sövény és a kerítés körül. Bármilyen közelről nézi, képtelen felfogni, mit akar ábrázolni a kép, mi a témája. Egészen az arcához teszi a képet, és próbálja kivenni, van-e valami a műanyag hulladékgyűjtőben. Erik arra gondol, hogy felhívja Simonét, és megkéri, szóról szóra olvassa fel a levelet, mert pontosan kell tudnia, mit írt Aida Benjaminnak, és mit válaszolt Benjamin, de aztán meggyőzi magát, hogy nem szabad Simonét kitenni egy vele való beszélgetésnek. Nem is érti, miként lehetett ennyire kegyetlen, miért mondta, hogy viszonya van Daniellával. Talán mert vágyott Simone megbocsátására, és mert olyan kevés kellett a feleségének, hogy meginogjon a bizalma. Hirtelen megint hallja a fejében Benjamin hangját, amikor felhívta őt az autó csomagtartójából, mennyire igyekezett nagyfiúnak tűnni, nem akart ijedt hatást kelteni. Erik kivesz egy Citodon nevű rózsaszín kapszulát a fadobozból, és lenyeli egy korty hideg kávéval. A keze annyira elkezdett remegni, hogy csak nehezen tudja visszatenni a csészét a csészealjra. Benjamin bizonyára rettenetesen félt – gondolja Erik –, bezárva egy sötét csomagtartóba. Hallani akarta a hangomat,
semmit nem tudott, nem tudta, ki rabolta el, és azt sem, hova viszik. Mennyi időbe telhet, mire Kennet lenyomoztatja a hívást? Eriket kissé bosszantja, hogy átengedte neki ezt a feladatot, de győzködi magát: ha az apósa meg tudja találni Benjamint, semmi másnak nincs jelentősége. Erik ráteszi a kezét a kagylóra. Fel kell hívnia a rendőrséget, hogy nógassa őket – gondolja. – Meg kell kérdeznie, jutottak-e valamire, lenyomozták-e már a hívást, és van-e már gyanúsítottjuk. Telefonál, elmondja, hogy mit szeretne, de rossz helyre kapcsolják, és meg kell ismételnie a hívást. Reméli, hogy Joona Linnával beszélhet, de egy Fredrik Stensund nevű rendőrgyakornokot kapcsolnak neki. Elismétli, hogy Benjamin Bark eltűnésének ügyében érintett. A rendőrgyakornok igen megértő, és azt mondja, neki magának is tizenéves gyerekei vannak: – Az ember átizgulja az éjszakát, ha elmennek hazulról, tudja, hogy el kell őket eresztenie, de... – Benjamin nem bulizni ment – mondja Erik nyomatékkal. – Nem, napvilágra került pár információ, amelyek ellentmondanak... – Elrabolták – vág a szavába Erik. – Megértem, hogyan érezheti magát, de... – Nem kezelik kiemelten Benjamin keresését – fejezi be helyette Erik. Hallgatnak, a rendőrgyakornok többször mély lélegzetet vesz, majd ismét megszólal: – Komolyan veszem, amit mond, és megígérhetem, hogy mindent elkövetünk. – Akkor tegyenek róla, hogy lenyomozzák a hívást – mondja Erik. – Rajta vagyunk – feleli Stensund szigorúbban. – Kérem! – fejezi be Erik a társalgást elfúló hangon.
Csak ül telefonnal a kezében. Le kell nyomozniuk a hívást – gondolja. – Kell egy hely, egy karika a térképen, egy irány, ez az egyetlen, amin elindulhatunk. Benjamin csak annyit tudott mondani, hogy hallotta valakinek a hangját. Mintha pokróc alól szólt volna, gondolja Erik, de nem biztos benne, hogy jól emlékszik. Csakugyan azt mondta Benjamin, hogy hangot hallott, elfojtott emberi hangot? Talán csak valami döngicsélés volt, egy nesz, ami emberi hangra emlékeztette, de nem alkotott szavakat, nem hordozott jelentést. Erik megtörli a száját, nézi a fényképet, és eltűnődik, vajon hever-e valami a magas fűben, de nem lát semmit. Majd amikor hátradőlve lehunyja a szemét, a kép még elidőzik a szemfenekén: a sövény és a barna kerítés rózsaszínben játszik, és a sárgászöld dombocska sötétkékké válva lágyan ringatózik. Mint egy szövet az éjszakai égbolt előtt – gondolja Erik –, és ekkor rájön, hogy Benjamin egy házat említett, egy szellemkastélyt. Kinyitja a szemét, és feláll a székről. Az elfojtott hang egy szellemkastélyról beszélt. Erik nem is érti, hogy tudta ezt elfelejteni. Hiszen ezt mondta Benjamin, mielőtt a kocsi megállt. Miközben felveszi a kabátját, megpróbál rájönni, hol látott szellemkastélyt. Nincs belőlük sok. Emlékszik egyre valahol Stockholmtól északra, Rosersberg közelében. Átvillan az agyán: Eds templom, Runby, keresztül a fasoron, át a hegygerincen, el a kommuna mellett, le a Mälaren-tóhoz. Mielőtt az ember elérné a kőgyűrűt a Runsa vár mellett, az épület bal kéz felé terül el, a vízparton. Amolyan lekicsinyített fakastély tornyokkal, verandákkal és rengeteg facsipkével. Erik kimegy a szobából, végigsiet a folyosón, megpróbálja felidézni a kirándulást, és eszébe jut, hogy Benjamin is az autóban volt. Megnézték a kőgyűrűt, Svédország egyik legnagyobb viking kori síremlékét. Beálltak a zöld füvön álló
szürke sziklák alkotta ellipszis közepére. Igen meleg nyárutó volt. Erik emlékszik a rezzenéstelen levegőre és a parkoló salakja fölött repkedő lepkékre, amikor beültek a forró autóba, és letekert ablakokkal elindultak hazafelé. A liftben a garázs felé Eriknek eszébe jut, hogy pár kilométer után lehajtott az út szélére, megállt, rámutatott a kastélyra, és viccből megkérdezte Benjamint, szeretne-e ott lakni. – Hol? – A kastélyban – mondta, de már nem emlékezett Benjamin válaszára. A nap most lemenőben, a lapos fénysugár megcsillan a pocsolyák jegén az idegsebészet vendégparkolójában. A törmelék ropog az aszfalton a kerekek alatt, ahogy elkanyarodik a főbejárat felé. Erik természetesen tisztában van vele, hogy valószínűtlen egybeesés lenne, ha Benjamin pont erre a kastélyra utalt volna, de nem lehet kizárni. Északra hajt az E4-esen, miközben a kihunyó fényben a világ egyre zavarosabbá válik. Pislog, hogy jobban lásson. Csak akkor tudatosul benne, hogy esteledik, amikor megjelennek a kék árnyalatok. Félóra elteltével már közeleg a kastélyhoz. Négyszer próbálta időközben elérni Kennetet, hogy megkérdezze, sikerült-e lenyomozni Benjamin hívását, de senki nem vette fel, és ő sem hagyott üzenetet. Az égbolt a nagy tó felett még őriz egy halovány ragyogást, de az erdő már teljesen fekete. Lassan hajt a keskeny úton a városkában, mely fokozatosan épült fel a víz körül. A kocsi fényszórója megvilágítja az újonnan épült villákat, a századfordulós házakat és a pici nyaralókat, megvillan pár ablakon, és fénnyel áraszt el egy felhajtót, amin egy tricikli áll. Lelassít, és látja, ahogy a kastély feltűnik egy magas sövény mögött. Erik elhajt még pár ház előtt, majd leparkol az út
szélén. Kiszáll a kocsiból, visszasétál, kinyit egy kaput, ami egy sötét – téglás villa telkére vezet, rálép a gyepre, és megkerüli a házat. Egy zászlórudat csapdos a saját kötele. Erik átmászik a kerítésen a következő telekre, elmegy egy nyikorgós műanyaggal lefedett úszómedence mellett. Az alacsony tóparti ház óriási ablaka fekete. A járólapokat sötét levelek borítják. Erik megszaporázza a lépteit, számítása szerint a kastélynak a kerítés túloldalán kell lennie. Átfurakszik a sövényen. Ezt a telket jobban óvják a kíváncsi szemektől, mint a többit, gondolja. Autó halad el az úton, a fényszóró megvilágít néhány fát, és Eriknek eszébe jut Aida különös fényképe. A sárga fű és a bokrok. Közelebb megy a nagy faházhoz, és észreveszi, hogy mintha kék tűz égne az egyik szobában. A kastély magas, sűrűn bordázott ablakai fölé nyúló tetők úgy festenek, mintha horgolták volna őket. Bizonyára csodás kilátás nyílik a tóra, gondolja Erik. Az egyik szárnynál álló magasabb, hatszög alakú toronyépület és a két, csúcsos tetejű ablakfülke miatt a ház úgy néz ki, mint egy fából épült minikastély. A falak lécei alapvetően vízszintesek, de a vonalukat díszlécek törik meg, ami többdimenziós hatást kelt. Az ajtót finom ácsmunka keretezi: fa tartóoszlopok és egy szép, csúcsos tető. Amikor Erik az ablakhoz lép, látja, hogy a kék fény egy tévékészülékből árad. Valaki műkorcsolyát néz. A kamera követi a fürge suhanásokat, a perdülő ugrásokat és a korcsolyák vágta barázdákat. A kék fény villódzik a szoba falain. A kanapén egy szürke tréningnadrágos kövér férfi ül. Feltolja az orrán a szemüvegét, majd feje visszahanyatlik a támlára. Úgy tűnik, egyedül van a szobában. Az asztalon csak egy csésze áll. Erik megpróbál belesni a szomszédos szobába is. Halk csörömpölés hallatszik az üveg túloldaláról. Erik
elmegy a következő ablakhoz, csukott ajtajú hálószobát és egy bevetetlen ágyat lát. Az éjjeliszekrényen gyűrött zsebkendők sorakoznak egy vizespohár mellett. A falon Ausztrália térképe lóg. Az ablakpárkányra víz csöpög. Erik a külső fal mentén ellépdel a következő ablakhoz. A függönyök behúzva. Nem lehet belátni közöttük, de a furcsa csörömpölés megint hallatszik, valami kattogó hanggal együtt. Továbbmegy, megkerüli a hatszögletű toronyépítményt, majd egy étkezőbe pillant be. Sötét bútorzat áll a csillogó parkettán. Valami azt súgja Eriknek, hogy igen ritkán használják. A vitrin előtt egy fekete tárgy hever a földön. Gitártok, gondolja. Csörömpölés hallatszik. Erik az üveghez hajol, a szürke ég tükröződését kitakarja a kezével, és meglátja, amint egy nagy kutya szalad felé a helyiségen át. Az ablakra veti magát, két lábra állva és az üvegre támaszkodva ugat. Erik hátrál, megbotlik egy virágcserépben, majd gyorsan megkerüli a házat, és kalapáló szívvel vár. A kutya egy kis idő múltán elhallgat, a külső fények felgyúlnak, majd megint kialszanak. Erik nem is érti, mit keres itt, borzasztóan magányosnak érzi magát, nem tudja, mihez kezdjen, rájön, hogy akár vissza is mehet a szobájába a kórházban, és elindul a kastély eleje és a felhajtó felé. Amikor a ház elé ér, látja, hogy valaki van a bejárati ajtó feletti lámpa fénykörében. A kövér férfi áll a lépcsőn tollkabátban. Az arcára azonnal aggodalom ül ki, ahogy Eriket meglátja. Talán csintalan gyerekekre számított, vagy egy őzre. – Jó estét – mondja Erik. – Ez magántulajdon! – rivall rá a férfi. A kutya ugatni kezd a csukott bejárati ajtó mögül. Erik közelebb megy, és észreveszi, hogy sárga sportautó áll a
felhajtón. Csak kétüléses, és a csomagtartó szemmel láthatóan szűkös lenne egy embernek. – Ez a maga Porschéja? – kérdezi Erik. – Igen, az. – Van más autója is? – Miért akarja tudni? – A fiam eltűnt – feleli Erik komolyan. – Nincs más autóm – mondja a férfi. – Rendben? Erik felírja a rendszámot. – Elmenne most már? – Igen – feleli Erik, és elindul a kapu felé. Egy pillanatra még megáll a sötétben az úton, hogy megnézze a kastélyt, mielőtt visszamenne az autójához. Előveszi a papagájos-bennszülöttes fadobozkáját, kiszór pár kerek, sima, apró tablettát a tenyerére, megszámolja őket a hüvelykujjával, majd mindet lenyeli. Rövid tétovázás után hívja Simonét, és hallja, hogy kicsöng. Úgy véli, biztos Kennetnél van, és szalámis-uborkás szendvicseket eszik. A csengések hosszú réseket ütnek a csendbe. Erik elképzeli a sötétben álló lakást a Luntmakargatán, a kabátokat az előszobában, a falikarokat, a konyhát, és benne a keskeny, hosszú tölgyfaasztalt és a székeket. A posta a lábtörlőn hever, újságok, számlák és nejlonba csomagolt brosúrák kupaca. A sípszó után nem hagy üzenetet, leteszi a telefont, elfordítja a kulcsot a gyújtásban, megfordul az autóval, és visszaindul Stockholmba. Nincs senki, akihez elmehetne – gondolja –, és azonnal meglátja ebben az iróniát. Ő, aki hosszú éveken át kutatta a csoportdinamikát és a csoportos pszichoterápiát, hirtelen elszigetelődött és magányos lett. Egyetlen ember sincs, akihez fordulhatna, akivel beszélni szeretne. Pedig a kollektívában rejlő erő vitte őt előre a szakmában. Megpróbálta megérteni azt a tényt, hogy a háborúk túlélői sokkal könnyebben
dolgozzák fel a traumáikat, mint azok, akik egyedül éltek meg hasonló bántalmakat. Tudni akarta, miként lehetséges, hogy azoknak az egyéneknek, akiket egy csoport tagjaként kínoztak meg, könnyebben gyógyultak a sebeik, mint a magányos embereknek. Mi van egy közösségben, ami enyhíti a fájdalmat? – tette fel magának a kérdést. – A reflexió, a közvetítés, a normalizálás vagy egyszerűen a szolidaritás? Az autóút sárga fényében felhívja Joonát. Öt kicsöngés után leteszi, és megpróbálja a mobilszámát. – Tessék, Joona – jelentkezik be a felügyelő. – Jó estét, itt Erik. Nem találták meg Josef Eket? – Nem – sóhajt Joona. – Úgy tűnik, valami egészen sajátos szabály szerint mozog. – Mondtam már eddig is, és eztán is mondani fogom, Erik: el kéne fogadnia a védelmet. – Nem ez most a legfontosabb az életemben. – Tudom. Hallgatnak. – Benjamin azóta nem hallatott magáról? – kérdezi Joona bánatos hangon. – Nem. Erik valakinek a hangját hallja a háttérben, de lehet, hogy csak a tévé megy. – Kennetnek kellett volna lenyomoznia a hívást, de... – Hallottam, de az időbe telhet – mondja Joona. – Ki kell küldeni egy műszerészt a megfelelő központhoz, a megfelelő bázisállomáshoz. – Na de akkor legalább azt tudniuk kell, melyik állomásról van szó. – Azt hiszem, azt a kezelő közvetlenül le tudja kérdezni – feleli Joona. – Le tudná kérdeztetni? A bázisállomást? Rövid hallgatás. Aztán Joona színtelen hangja:
– Miért nem beszél Kennettel? – Lehetetlen elérni. Joona halkan sóhajt. – Ránézek, de nem remélek túl sokat. – Hogy érti? – Hogy feltehetően egy stockholmi állomásról van szó, ami semmit nem árul el, amíg a műszerész be nem azonosítja a hívás helyét. Erik olyan hangot hall, mintha Joona lecsavarná egy dunsztosüveg kupakját. – Zöld teát főzök anyámnak – mondja Joona kurtán. Vízforraló bugyog, majd kikapcsol. Erik egy másodpercig visszatartja a lélegzetét. Tudja, hogy Joona számára nyilván Josef Ek szökése az első a rangsorban, tudja, hogy Benjamin esetében nincs semmi rendkívüli a rendőrség számára, egy otthonról eltűnt tinédzser fényévekre van az Országos Bűnüldözés szokványos feladatkörétől. De muszáj feltennie a kérdést, képtelen annyiban hagyni. – Joona – mondja Erik. – Szeretném, ha maga venné át Benjamin elrablásának ügyét. Nagyon-nagyon szeretném, jobban érezném... Elhallgat, fáj az állkapcsa, túl erősen szorította össze, észre sem vette. – Hiszen mindketten tudjuk – folytatja Erik –, hogy nem hétköznapi eltűnésről van szó. Valaki műtétekhez használt altatót injekciózott Simonéba és Benjaminba. Tudom, hogy Josef Ek keresése az első a listáján, és értem, hogy Benjamin már nem az ön ügye, most, hogy megszűnt a kapocs Joseffel, de talán valami sokkal rosszabb történt... Elhallgat, túlságosan feldúlt ahhoz, hogy folytassa. – Meséltem magának Benjamin betegségéről – préseli ki a szavakat. – Mindössze két nap, és a vérét már nem fogja védeni a készítmény, ami az alvadást segíti elő. Egy hét múlva
az erei már annyira meg lesznek erőltetve, hogy meg is bénulhat, kaphat egy agyvérzést, vagy egy kis köhögéstől vérezni kezdhet a tüdeje. – Elő kell kerülnie – mondja Joona. – Tud nekem segíteni? Erik kérése kiszolgáltatva lóg a levegőben. Nem bánja. Szívesen térdre is ereszkedne, hogy segítséget kérjen. A telefont tartó keze nyirkos és csúszós az izzadságtól. – Nem tudok csak úgy átvenni egy ügyet a stockholmi rendőrségtől – mondja Joona. – Fredrik Stensund dolgozik rajta, kedvesnek tűnik, de nem fog kilépni irodája melegéből. – Értik a dolgukat. – Ne hazudjon nekem! – mondja Erik halkan. – Nem hiszem, hogy át tudom venni az ügyet – mondja Joona nyomatékkal. – Nincs mit tenni. De szívesen megpróbálok segíteni magának. Üljön le, és gondolja végig, ki rabolhatta el Benjamint. Olyan is lehet, aki akkor látta magát először, amikor a címlapokon szerepelt. De olyan is lehet, akit ismer. Ha egyáltalán nem gyanakszik senkire, akkor semmi nincs a kezében, elveszett ügy. Gondolkozzon, gondolja végig az életét, újra és újra és újra, vegye számba minden ismerősét, Simone minden ismerősét, Benjamin minden ismerősét. Menjen végig a rokonokon, kollégákon, pácienseken, vetélytársakon, barátokon. Volt, aki megfenyegette magát? És Benjamint? Próbáljon meg visszaemlékezni. Lehet, hogy a tettes impulzívan cselekedett, lehet, hogy évek óta tervezte a dolgot. Nagyon alaposan gondoljon végig mindent, Erik. Aztán jelentkezzen újra! Erik kinyitja a száját, hogy még egyszer megkérje Joonát, vállalja el az ügyet, de mire megszólalna, kattanást hall. Ül a kocsiban, és égő szemmel nézi az elsuhanó autópályát.
34 December tizenötödikére virradó éjjel
ÉJJELI SZÁLLÁSHELYE hideg és sötét. Erik lerúgja a cipőjét, és nyirkos növények szagát érzi a kabátján, amikor kibújik belőle. Dideregve forral vizet a platnin, főz egy csésze teát, bevesz két erős nyugtatót, és leül az íróasztalhoz. Egyedül az íróasztalán álló lámpa ég. Egyenesen kitekint az ablaküveg sűrű sötétjébe, ahol a fényudvar tükörképe mellett felsejlik ő maga is, mint egy árnyék. Ki gyűlöl engem? – teszi fel magának a kérdést. – Ki irigy rám, ki akar megbüntetni, ki akar mindentől megfosztani, az élettől, mindentől, ami még él bennem? Ki akar tönkretenni? Erik feláll az asztaltól, felkapcsolja a mennyezeti világítást, elkezd fel-alá járkálni, megáll, a telefonért nyúl, és felborít egy vízzel teli papírpoharat az asztalon. Csermely csordogál lassan az orvosi szaklap felé. Még mielőtt össze tudná szedni a gondolatait, Simone mobilszámát hívja, rámond egy rövid üzenetet, hogy szeretne megint belenézni Benjamin számítógépébe, majd elhallgat, képtelen mást mondani. – Bocsánat – mondja halkan, és az asztalra hajítja a telefont. A lift morajlik odakint a folyosón, Erik hallja, ahogy a csengőszó után az ajtók szétnyílnak, majd valaki eltol egy nyikorgó kórházi ágyat az ajtaja előtt. A tabletták hatni kezdenek, érzi, ahogy meleg tejként tölti el a nyugalom, akár egy emlék, valami árad szét benne, a hasából indul, és végigvonul a testén. Mintha magasból zuhanna lefelé, először hűs, tiszta levegőn, majd meleg, oxigéndús vízen keresztül.
– Gondolkozz! – mondja magának. – Valaki elvitte Benjamint, ezt tette ellenem, lennie kell erre egy ablaknak valahol az emlékeimben. – Meg foglak találni – suttogja. Erik a szaklap átázott oldalait nézegeti. Az egyik fényképen a Karolinska Intézet új igazgatója hajol át egy íróasztal felett. Az arca elkenődött és sötétebb lett a víztől. Amikor Erik megpróbálja arrébb tenni az újságot, észreveszi, hogy az asztalhoz ragadt. A hátsó lap hirdetményei az asztalon maradnak, félbetépett betűk a Globális Egészségügyi Konferenciáról. Leül a székre, és elkezdi hüvelykujja körmével lekapargatni a papírmaradványokat, de megdermed a mozdulat, és szeme az e v A betűkombinációra téved. Emlékezete mélyéről lassan felgyülemlik egy tükröződéssel és csillámlásokkal teli hullám, majd egy teljesen tiszta kép jelenik meg egy nőről, aki nem hajlandó visszaadni valamit, amit ellopott. Emlékszik, hogy Evának hívják. A szája feszes, és keskeny ajkán habfoszlányok jelennek meg. Sértett dühvel üvöltözik vele: „Maga az, aki elvesz! Csak elvesz és elvesz! Mit szólna, ha én vennék el valamit magától? Mit gondol, milyen érzés?” A nő a kezébe temeti arcát, és azt mondja, gyűlöli őt, többször elismétli, talán százszor is, mire lenyugszik. Arca falfehér, a szeme széle vörös, és értetlenkedve, kimerülten néz Erikre. Erik emlékszik a nőre, ráébred, hogy jól emlékszik rá. Eva Blau – gondolja. – Tudta, hogy hibát követett el, amikor elvállalta a kezelését, az elejétől fogva tudta. Sok év telt el azóta. Akkoriban a hipnózist a terápia fontos és hatékony részeként alkalmazta. Eva Blau. A név még a régi időkből származik. Mielőtt felhagyott a hipnózissal. Mielőtt megfogadta, hogy soha többé nem teszi. Olyan erősen hitt a hipnózisban. Hiszen látta, hogy ha a betegeket egymás előtt hipnotizálják, akkor jobban oldódik a
visszaélés lehetősége, a bűn vagy sértettség okozta görcs. Akkor nehezebb az ellenállás, könnyebb a gyógyulás. A bűntudat megoszlik, feloldódik a határ az elkövető és az áldozat énje között. Az ember a továbbiakban nem magát okolja a történtek miatt, ha ugyanabban a szobában mindenki mással is megtörtént ugyanaz. Miért lett Eva Blau az ő betege? Arra már nem emlékszik, mi okozta a fájdalmát. Olyan sok borzalmas sorssal találkozott életében. Tragikus múltú emberek keresték fel – gyakran agresszívak, mindig ijedtek, kényszeresek, paranoiásak, nem ritkán már túl voltak az öncsonkításon és az öngyilkossági kísérleten. Sokan úgy jöttek be és álltak meg előtte, hogy csak egy vékonyka fal választotta el őket a pszichotikus, skizofrén állapottól. Módszeresen bántalmazták, kínozták, fegyverrel fenyegették őket, elvesztették a gyermeküket, vérfertőzésnek, nemi erőszaknak voltak kitéve, borzalmaknak voltak a tanúi vagy akaratlan részesei. Mit lopott el? – kérdezi Erik magától. – Lopással vádoltam, de mit lopott el? Nem tudja felidézni, feláll, tesz pár lépést, megáll, lehunyja a szemét. Történt még valami, de mi? Benjaminhoz volt köze? Egy alkalommal elmagyarázta Eva Blaunak, hogy tudna neki keresni egy másik terápiás csoportot. Miért nem emlékszik rá, hogy mi történt? Elkezdte őt fenyegetni az a nő? Egyetlenegy emléket tud felidézni, egy egészen korai találkozót itt az irodában: Eva Blau minden szőrét leborotválta, és csak a szeme körül sminkelte magát. A kanapén ült, kigombolta a blúzát, és teljesen tárgyilagos modorban megmutatta Eriknek a fehér kebleit. – Maga járt az otthonomban – mondta Erik. – Maga is járt az otthonomban – válaszolta Eva. – Eva, maga mesélt nekem az otthonáról. Betörni valakihez egészen más ügy.
– Nem törtem be. – Betört egy ablakot. – A kő törte be az ablakot – mondta Eva. A kulcs az irattartószekrény zárjában van, és a falécek engedelmesen fordulnak, amikor Erik lehajtja az ajtót, és keresgélni kezd. Itt lesz valahol – gondolja. – Tudom, hogy van itt valami Eva Blauról. Ha a betegei valamilyen oknál fogva a várttól eltérően viselkedtek, amikor magatartásuk nem felelt meg az állapotuknak, Erik mindig eltárolta a róluk szóló anyagot a szekrénybe, amíg meg nem értette az elhajlás okát. Lehet egy feljegyzés, egy megfigyelés vagy egy otthagyott tárgy. Keresgél a papírok, füzetek, cédulák és a feljegyzéseket tartalmazó noteszok között. Színüket vesztett fényképek egy műanyag mappában, egy külső merevlemez, pár napló abból az időből, amikor hitt a teljes nyitottságban beteg és orvos között, és egy rajz, amit egy traumatizált kisgyerek készített az egyik éjjel. Több magnó- és videokazetta az intézeti előadásokkal. Hermann Broch egy könyve, tele bejelölésekkel. Erik keze megdermed. Bizsergést érez az ujjbegyeiben. Egy VHS kazettára mered, amelyre egy barna gumikarikával rögzített papírlap simul. A kazetta gerincén csupán annyi áll: Erik Maria Bark, 14-es kazetta. Leveszi a papírlapot, fordít egy kicsit a lámpán, és felismeri a saját kézírását: Szellemkastély. Jéghideg szellő futkos a hátán és a karja teljes hosszán. A szőr feláll a tarkóján, és hirtelen meghallja karórája ketyegését. A feje lüktet, a szíve kalapál, leül a székre, megint a kazettára néz, reszkető kézzel felemeli a telefont, felhívja a gondnokságot, és kéri, hogy hozzanak egy videolejátszót a szobájába. Ólmos lábbal megy vissza az ablakhoz, elforgatja a reluxa léceit, majd bámulja a belső udvar nedves hótakaróját. Kövér pelyhek szállnak lassan, rézsútosan a levegőben, az
ablakpárkányra érkezve elvesztik színüket, és az üveg melegétől megolvadnak. Mondogatja magának, hogy alighanem különös, véletlen egybeesésekről van szó, ugyanakkor tudja, hogy a kirakós néhány darabkája valószínűleg passzolni fog egymáshoz. Szellemkastély. Egyetlen szónak egy papíron elég ereje van ahhoz, hogy visszarepítse őt a múltba. Abba az időbe, amikor még foglalkozott a hipnózissal. Tudja jól. Akarata ellenére oda kell mennie egy sötét ablakhoz, hogy megpróbálja meglátni, mi rejtőzik a tükröződések mögött, amiket az eltelt idő hozott létre. A gondnok halkan kopog az ajtón. Erik ajtót nyit, megerősíti, hogy ő kérte a berendezést, majd begurítja a szobába az állványt, amin a tévé és a furcsán elavult videolejátszó áll. Betolja a kazettát, leoltja a világítást, és leül. – Szinte el is felejtettem – mondja magában, és a távirányítót a berendezés felé irányítja. A kép villan, majd némi recsegés után meghallja a saját hangját a tévé hangszórójából. Náthásnak tűnő hangon, minden lelkesedés nélkül eldarálja a helyszínt, a dátumot és a pontos időt, majd a következővel zárja: – Tartottunk egy rövid szünetet, de még mindig poszthipnotikus állapotban vagyunk. Tíz év telt el – gondolja, és figyeli magát a felvételen, ahogy feljebb állítja a kamera állványát. A kép megremeg, majd megállapodik. A lencse most egy székekből álló félkörre szegeződik. Utána megjelenik ő maga is a kamera előtt. Elkezdi megigazgatni a székeket. Van valami könnyedség tíz évvel ezelőtti testében, tudja, hogy léptei mára elvesztették a ruganyosságukat. A bejátszáson a haja nem ősz, és nem szántják mély barázdák a homlokát és az arcát.
A páciensek lomhán mozogva megjelennek, leülnek a székekre. Egyik-másik suttog valamit a társának. Egyikük nevet. Nehéz kivenni az arcukat, gyenge minőségű a felvétel, minden kép szemcsés és életlen. Erik nagyot nyel, és hallja, amint bádoghangon azt mondja, hogy ideje folytatni a foglalkozást. Páran csevegnek, a többiek csak némán ülnek. Az egyik szék megnyikordul. Látja magát, amint egy fal mellett állva egy füzetbe jegyzetel. Egyszer csak kopognak, és belép Eva Blau. Stressz látszik rajta, Erik vörös foltokat vesz észre a nyakán és az arcán, miközben figyeli, ahogy elveszi és felakasztja a nő kabátját, elvezeti Evát a csoporthoz, röviden bemutatja a többieknek, és üdvözli őt a körükben. A többiek kimérten biccentenek, egyik-másik suttogva köszön, néhányan tudomást sem vesznek róla, csak bámulják a földet. Erik emlékszik, milyen volt a hangulat a szobában: a csoport még a szünet előtti hipnózis hatása alatt volt, és zavarta őket az új tag. A többiek addigra már megismerték egymást, és azonosulni kezdtek egymás történeteivel. A csoport legfeljebb nyolc főből állt, és a terápia azt tűzte ki célul, hogy hipnózisban vizsgálják meg mindenkinek a múltját, így közelítve a fájdalmat okozó ponthoz. A hipnózis mindig a csoport előtt, a csoporttal együtt történt. Az volt az elképzelés, hogy ezzel a módszerrel mindenki több lesz, mint egyszerű tanú a mások élményeiben, az ember a hipnózis által megnyitva osztozni tud mások fájdalmában, és együtt gyászolhatnak, mint a kollektív tragédiák esetén. Eva Blau leül az üres székre, egy röpke pillanatra egyenesen a kamerába néz, és valami metszően ellenségessé válik az arcában. Ez a nő tört be hozzá tíz évvel ezelőtt – gondolja Erik. – De mit lopott el, és mit tett azon kívül?
Erik nézi magát, ahogy bevezeti a foglalkozás második részét, először röviden reflektál az első részre, majd játékos szabad asszociációk következnek. Így érte el, hogy a betegei jobban feloldódjanak, hogy érezzék, egy kis vidámság összefér a sötét, mélyvízi áramlatokkal, amik elejétől a végéig minden szavukat és tettüket átjárták. Megáll a csoport előtt. – Kezdjük azzal, hogy elmondjuk, mi jut eszünkbe, milyen asszociációink vannak az első résszel kapcsolatban. – Kíván valaki hozzászólni? – Szédítő – mondja egy fiatal, erős testalkatú, vastagon sminkelt nő. Sibel – jut Erik eszébe. – Sibelnek hívták. – Frusztráló – teszi hozzá Jussi északi kiejtéssel. – Szóval épp hogy kinyitottam a szemem, és megvakartam a fejem, és már vége is volt. – Mit érzett? – kérdezi Erik. – Hajat – felel Jussi mosolyogva. – Hajat? – kérdezi kuncogva Sibel. – Amikor megvakartam a fejem – magyarázza Jussi. Néhányan nevetnek a viccen. Halovány vidámság sejlik fel Jussi búskomor arcán. – Asszociáljunk a hajra – folytatja Erik. – Charlotte? – Nem is tudom – mondja a nő. – Haj? Talán szakáll... nem. – Hippi, hippi egy mocin – teszi hozzá Pierre mosolyogva. – Így ül, rágózik, és suhan a... Eva egyszer csak székét megzörgetve feláll, és kifogást emel a gyakorlattal kapcsolatban. – Ez az egész olyan gyerekes – mondja. – Miért gondolja? – kérdezi Erik. Eva nem felel, visszaül. – Pierre, folytassa, kérem! – mondja Erik.
Pierre megrázza a fejét, keresztet formál a két mutatóujjával, és Eva felé tartva úgy csinál, mintha védekezne vele szemben. Pierre cinkosan suttog. Jussi felemeli a kezét Eva felé, és mond valamit norrlandi kiejtéssel. Erik hallani véli, amit mondott, a távirányító felé nyúl, lelöki a földre, mire kiesik belőle az elem. – De hülye vagyok – suttogja maga elé, és letérdel. Reszkető kézzel nyomja meg a visszatekerő gombot a készüléken, majd amikor újra forog a film, felhangosítja a tévét. – Ez az egész olyan gyerekes – mondja Eva Blau. – Miért gondolja? – kérdezi Erik, majd amikor Eva nem felel, Erik Pierre felé fordul, és megkérdezi, folytatná-e az asszociációt. Pierre megrázza a fejét, és feltartja keresztet formáló mutatóujjait Eva felé. – Dennis Hoppert azért lőtték le, mert hippi volt – súgja. Sibel kuncogva Erikre sandít. Jussi megköszörüli a torkát, és Eva felé emeli a kezét. – A szellemkastélyban nem kéne elviselnie a mi gyerekességünket – mondja vaskos északi akcentussal. Mindenki elhallgat. Eva a férfi felé fordul, úgy tűnik, agresszív módon készül reagálni, de valami miatt hagyja a csudába, talán Jussi hangjának komolysága vagy tekintetének higgadtsága miatt. Szellemkastély – dübörög a szó Erik fejében. Ugyanakkor hallja a saját hangját, amint elmagyarázza a hipnózis folyamatának az elveit, hogy mindig néhány közös, feszültségoldó gyakorlattal indítanak, mielőtt elkezdené valamelyiküket vagy néhányukat hipnotizálni.
– És néha – teszi hozzá Eva felé fordulva –, ha úgy érzem, működik, megpróbálom az egész csoportot mélyhipnózisba juttatni. Erik azon tűnődik, mennyire ismerős, ugyanakkor milyen távoli az egész helyzet, egy teljesen más korszakból való, mielőtt még távolságot tartott volna a hipnózistól. Látja saját magát, amint előhúz egy széket, leül a félkörben helyet foglaló emberek elé, beszél hozzájuk, megkéri őket, hogy hunyják le a szemüket, és dőljenek hátra. Egy idő után szól nekik, hogy üljenek rendesen a széken, de a szemüket továbbra se nyissák ki. Feláll, beszél nekik az ellazulásról, a hátuk mögé megy, és mindegyiküknél figyeli a nyugalom fokát. Az arcuk ellágyul, ellazul, egyre kevésbé vannak tudatuknál, egyre távolabb kerülnek az álcáktól és a színjátéktól. Erik látja, ahogy megáll Eva Blau mögött, és kezével ránehezedik a nő vállára. Bizsergést érez a hasában, amikor hallja a saját hangját, ahogy megkezdi a hipnózist. Könnyűszerrel siklik át a rejtett parancsszavakból álló indukción, semmi kétsége nincs saját szakértelmét illetően, különleges képessége kellemes tudattal tölti el. – Tízéves, Eva – mondja. – Tízéves. Szép nap a mai. Jó kedve van. Miért van jó kedve? – Mert a férfi táncol és fröcsköl a pocsolyákban – mondja Eva, miközben szinte arcizma sem rezdül. – Ki táncol? – Hogy ki? – ismétli Eva. – Gene Kelly, anyu azt mondja. – Vagy úgy, az Ének az esőbent nézi. – Anyu nézi. – Maga nem? – De. – És vidám? Lassan bólint. – Mi történik?
Eva becsukja a száját, és lehajtja a fejét. – Eva? – Nagy a hasam – mondja Eva szinte hangtalanul. – A hasa? – Látom, hogy óriási – mondja, és elerednek a könnyei. – Szellemkastély – suttogja Jussi. – Szellemkastély. – Eva, rám figyeljen! – folytatja Erik. – Mindenki mást is hall a szobában, de csak az én hangomra figyeljen! Ne foglalkozzon azzal, amit a többiek mondanak, csak az én hangommal törődjön. – Rendben. – Tudja, miért nagy a hasa? – kérdezi Erik. Eva arca nem árul el semmit, elfordul, elmerül valami gondolatban, valami emlékben. – Nem tudom. – De, szerintem tudja – mondja Erik mozdulatlanul. – De maga diktálja a tempót, Eva. Nem kell most erre gondolnia. Akar megint tévézni? Magával tartok, mindenki magával tart, végig, függetlenül attól, mi történik, ígérem. Megfogadtuk, bízhat benne. – Be akarok menni a szellemkastélyba – suttogja Eva. Erik leül az ideiglenes priccsre a kórházi szobájában, érzi, hogy közeledik a saját bezárt szobáihoz, közeledik az elfeledett múlthoz. Megdörzsöli a szemét, a vibráló képernyőre néz, és dünnyög: – Nyissa ki az ajtót! Hallja a saját hangját, amint kimondja a számokat, melyek mélyebb hipnózisba küldik Evát, elmagyarázza, hogy hamarosan Eva előzetes megfontolás nélkül azt teszi majd, amit ő mond, csak fogadja el, hogy Erik hangja jó irányba tereli őt. Eva gyengén megrázza a fejét, Erik pedig folytatja a
számolást visszafelé, egymást követik a csökkenő számjegyek, nehezek, álmosítók. A kép minősége rohamosan romlik. Eva zavaros szemmel feltekint, megnyalja a száját, és azt suttogja: – Látom, hogy elvisznek valakit. Csak úgy odamennek, és elviszik. – Ki visz el valakit? – kérdezi Erik. Eva szabálytalanul kezdi venni a levegőt. – Egy lófarkas férfi – nyöszörgi. – Felakasztja a kis... A kazetta recsegni kezd, és a kép eltűnik. Erik előre teker a végéig, de a kép nem jön vissza, a fél kazetta tönkrement, törlődött. Ezt követően csak ül a fekete képernyő előtt. Önmagát látja, amint visszapislant a mély, sötét üvegről. Egyszerre látja a tíz évvel öregebb arcot és az akkori énjének arcát. Ránéz a kazettára, 14-es, majd a gumikarikára és a papírlapra a szellemkastély felirattal.
35 December tizenötödike, kedd reggel
MIRE A LIFTAJTÓK BEZÁRÓDNAK, Erik több mint tízszer megnyomja a gombot. Tudja, hogy ettől nem lesz gyorsabb, de nem bírja megállni. Benjaminnak az autó sötétjében elhangzó szavai elkeverednek fejében a furcsa emlékfoszlányokkal, amiket a film felkavart. Újra hallja Eva Blau halvány hangját, amint azt mondja, hogy egy lófarkas férfi elvitt valakit. De az ábrázata valahogy nem volt őszinte, a szája hazugságra görbült. Miközben a felvonó nyikorogva ereszkedik, a liftaknában robaj hallatszik odafentről. – Szellemkastély – mondja, és egyre csak azt kívánja, hogy véletlen egybeesés legyen, és Benjamin eltűnésének ne legyen köze az ő múltjához. A lift megáll, az ajtó kinyílik. Átszalad a mélygarázson, be a szűk lépcsőházba. Két emelettel lejjebb kulccsal kinyit egy acélajtót, és átvág a fehér kábelcsatornán egy riasztóval ellátott ajtóhoz, hosszan megnyomja a kaputelefon gombját. Valaki kelletlenül beleszól, Erik előre hajol, és bemondja jövetele célját a mikrofonba. Itt senkit nem látnak szívesen, gondolja. A raktárban archiválnak minden betegkartont, minden kutatást, minden kísérletet, minden gyógyszertesztet, a talidomidról szóló vitákat és a kétes egészségügyi vizsgálatokat. A polcokon ezerszámra állnak a dossziék, amelyekben a nyolcvanas években HIV-gyanús egyéneken végzett titkos mintavételek eredményeit őrzik, no meg a kényszersterilizációk jegyzőkönyveit és a gyengeelméjűeken végzett fogkísérletek dokumentumait a svéd fogászati reform
jóváhagyásának idejéből. Akkoriban árvaházi gyerekeket, értelmi fogyatékosokat és idős embereket kényszerítettek arra, hogy cukorpépet tartsanak a szájukban, amíg szét nem rohad a foguk. Az ajtó berreg, és Erik belép a meglepően meleg fénybe. Van valami a világításban, amitől otthonossá válik a raktár, nem is gondolná az ember, hogy egy ablaktalan föld alatti lyukban van. Az őrbódéból opera zene szűrődik ki: egy mezzoszoprán gyöngyöző koloratúrája. Miközben Erik a fülke felé tart, összeszedi magát, megpróbál nyugodt arckifejezést magára ölteni, és egy mosolyt is kerít valahonnan. Alacsony növésű, szalmakalapos férfi áll neki háttal, és virágot locsol. – Szia, Kurti. A férfi megfordul, majd kellemesen meglepődik: – Erik Maria Bark, ezer éve. Hogy vagy? Erik nem tudja igazán, mit kéne mondania. – Nem tudom – feleli őszintén. – Egy csomó zűr van a családommal pillanatnyilag. – Ja igen, igen, hát... – Szép virágok – mondja Erik, hogy elejét vegye a további kérdéseknek. – Árvácska. Imádom. Conny nyavalygott, hogy idelent semmi sem fog kivirágozni. Semmi sem tud itt kivirágozni? kérdeztem. Nézz meg engem! – Így igaz – feleli Erik. – Mindenhova kvarclámpákat tettem. – Nahát! – Akár egy szolárium – viccel, és elővesz egy napkrémes tubust. – Sajnos nem maradhatok sokáig.
– De az orrodra tegyél egy kicsit – mondja Kurt, s kinyom egy borsószemnyi krémet, és Erik orrhegyéhez közelít vele. – Kösz, de... Kurt suttogóra fogja, és csillogó szemmel meséli: – Néha egy szál gatyában lófrálok idelent. De ezt nem árulhatod el senkinek. Erik rámosolyog, és érzi, mennyire megerőltető ez az arca számára. Elhallgatnak, és Kurt ránéz. – Évekkel ezelőtt – vág bele Erik – felvettem a hipnózisszeánszaimat. – Hány évvel? – Tíz, kábé, VHS kazetták sora... – VHS? – Igen, már akkor is teljesen elavult volt – folytatja Erik. – Minden videokazettát digitalizáltak. – Remek. – Az elektronikus archívumban vannak. – Hogyan juthatok hozzájuk? Kurt mosolyog, és Erik látja, milyen fehéren ragyognak a fogai a napbarnított arca mellett. – Ebben segítségedre lehetek. Együtt mennek a polcok melletti falmélyedésben sorakozó négy számítógéphez. Kurt gyorsan beüti a jelszót, és lapozgat az átjátszott felvételeket tartalmazó mappák között. – A kazetták a te neveden lesznek? – kérdezi. – Igen, elvileg – mondja Erik. – De nincsenek – mondja Kurt elnyújtva. – Megpróbálom a hipnózist. Beüti a szót, és új keresést indít. – Ez már hozott ezt-azt, nézd csak meg. Egyik találatnak sincs köze Erik rögzített terápiájához. Az abból az időből származó, és őt érintő anyagban nincs semmi más, csak a kérvények és az odaítélt támogatások
dokumentumai. Beírja, hogy „szellemkastély” és új keresést indít, próbálkozik az Eva Blau névvel, jóllehet a csoportja tagjait soha nem vették fel a kórházba betegként. – Semmi – mondja fáradtan. – Szóval elég sok zűr volt az átjátszások körül – mondja Kurt. – Egy rakat anyag megsemmisült, az összes betamax, és... – Ki játszotta át az anyagokat? Kurt Erik felé fordul, és bűntudattal megrántja a vállát. – Én és Conny. – De az eredeti szalagok nyilván megvannak valahol – próbálkozik Erik. – Sajnálom, de tényleg ötletem sincs. – Szerinted Conny tudhat valamit? – Nem. – Hívd fel, kérdezd meg! – Lent van Simrishamnban. Erik elfordul, és megpróbál nyugodtan gondolkodni. – Azt tudom, hogy véletlenül elég sok minden megsemmisült – mondja Kurt. Erik csak mered rá. – Egy egészen egyedi kutatásról van szó – mondja elesetten. – Mondtam már, hogy sajnálom. – Tudom, nem akartam... Kurt lecsippent egy barna levelet egy virágról. – Ugye leálltál a hipnózissal? – kérdezi. – Ugye? – Igen, de most meg kéne néznem... Erik elhallgat, képtelen folytatni, csak szeretne visszamenni a szobájába, bevenni egy tablettát, és aludni. – Mindig is gondunk volt a technikával idelent – folytatja Kurt. – De akárhányszor szóvá tesszük, mindig az a válasz, hogy tegyük meg, ami tőlünk telik. Nyugi, mondták, amikor
sikeresen letöröltük egy évtized lobotómiai kutatásait. Régi felvételek, 16 milliméteres filmek, a nyolcvanas években átvették videóra, de a számítógép korát már nem érték meg.
36 December tizenötödike, kedd reggel
A VÁROSHÁZA A HAJNALI fényben hosszú árnyékot vet a rendőrségi épület homlokzatára. Csak a legmagasabb, központi torony fürdőzik napfényben. A pirkadatot követő órákban aztán a ház levedli az árnyékot, és sárgán ragyog. A réztető tündököl, a lecsapódó pára megcsillan a szép kovácsmunkán, amelyben vájatok húzódnak, és kis rézvárak tornyosulnak ott, ahol a csapadék lecsordogál az ereszcsatornába. A nap folyamán végig éri a fény, a fák árnyékai forognak, mint az óra mutatói, és csak pár órával alkonyat előtt szürkül el ismét a homlokzat. Carlos Eliasson az akváriumánál állva néz kifelé az ablakon, amikor Joona bekopog az ajtaján, és ugyanazzal a mozdulattal be is nyit. Carlos összerezzen, és megfordul. Joonát meglátva szokás szerint ambivalens érzések ülnek ki az arcára. Örömébe félszegség és idegenkedés vegyül, amikor üdvözli a felügyelőt, kezével a vendégszékre mutat, és észreveszi, hogy még mindig nála van a haltápos doboz. – Épp most láttam, hogy esett a hó – mondja bizonytalanul, és leteszi a dobozt az akvárium mellé. Joona leül, és kipillant az ablakon. Vékony, porhanyós hóréteg fedi a Kronoberg parkot. – Talán fehér karácsonyunk lesz, ki tudja – mondja Carlos óvatosan, és helyet foglal az íróasztal túloldalán. – Skånében, ahol felnőttem, karácsonykor soha semmilyen idő nem volt. Végig ugyanaz a szürkeség a tájon... Carlos hirtelen elhallgat.
– De nem azért jöttél, hogy az időjárásról beszélgessünk – mondja rekedtesen. – Nem kimondottan. Joona higgadtan ránéz és hátradől: – Át akarom venni Erik Maria Bark eltűnt fiának az ügyét. – Nem – vágja rá Carlos. – Én kezdtem vele... – Nem, Joona, engedélyt kaptál, hogy addig foglalkozz vele, amíg Josef Ekhez köthető. – Még mindig köthető – makacskodik Joona. Carlos feláll, türelmetlenül lép egyet, majd Joona felé fordul: – A direktívánk a napnál is világosabb, nem használhatjuk az erőforrásainkat arra, hogy... – Szerintem az emberrablás és Josef Ek hipnotizálása között erős kapocs van. – Ezt most hogy érted? – kérdezi Carlos ingerülten. – Nem lehet véletlen, hogy Erik Maria Bark fia csupán egy héttel a hipnózis után tűnt el. Carlos visszaül a helyére, és egyszeriben kevésbé hangzik magabiztosnak, amikor megpróbál kitartani álláspontja mellett: – Egy otthonról megszökött srác nem az Országos Bűnüldözésre tartozik. Nem megy, és kész. – Nem szökött meg – mondja Joona kurtán. Carlos röpke pillantást vet a halakra, előre dől, és halkabban szólal meg: – Joona, csak mert furdal a lelkiismereted, nem engedhetem... – Akkor kérni fogom az áthelyezésemet – mondja Joona, és feláll. – Hova? – Az osztályhoz, ahova az ügy tartozik.
– Megint csökönyös vagy – mondja Carlos, és feldúltan vakargatja a feje búbját. – De igazam lesz – mosolyog Joona. – Uramisten – sóhajt Carlos, a halaira néz, és aggódva csóválja a fejét. Joona az ajtó felé indul. – Várj! – kiált Carlos. Joona megtorpan és megfordul. Kérdőn felvonja a szemöldökét. – Állapodjunk meg a következőben. Nem kapod meg az ügyet, nem a te ügyed, de kapsz egy hetet, hogy kivizsgáld a fiú eltűnését. – Rendben. – Így már nem kell azt mondanod, hogy ugye, megmondtam. – Oké. Joona lemegy a lifttel a saját szintjére, ráköszön Anjára, aki a képernyőről fel sem pillantva int neki, majd elhalad Petter Näslund szobája előtt, ahol szól a rádió. A sportriporter a női sílövészetet kommentálja művi lelkesedéssel a hangjában. Joona hátrálva visszamegy Anjához. – Nem érek rá – mondja Anja, és rá sem néz. – Dehogynem – mondja Joona nyugodtan. – Nagyon fontos dolgom van. Joona megpróbál átnézni a válla fölött. – Min dolgozol? – kérdezi. – Semmin. – Mi ez? Anja felsóhajt. – Árverés. Pillanatnyilag vezetek, de ez a másik barom folyton felveri az árat. – Árverés?
– Lisa Larson kisplasztikákat gyűjtök – feleli Anja szűkszavúan. – Kis kövér agyaggyerekeket? – Művészet, de te az ilyesmit nem érted. Ránéz a képernyőre. – Mindjárt vége. Csak nehogy más rám licitáljon most, akkor... – Szükségem van a segítségedre – makacskodik Joona. – A te asztalod. Nagyon fontos, tényleg. – Várj, várj, várj! – Anja hárítóan feltartja az egyik kezét Joona felé. – Igen, az enyém! Az enyém! Megszereztem Amaliát és Emmát. Gyorsan lezárja az oldalt. – Oké, Joona, te finn csataló. Miben akarod, hogy segítségedre legyek? – Addig nyúzod a telefonkezelőket, amíg meg nem kapod Benjamin Bark vasárnapi hívásának helymeghatározását. Pontosan tudni akarom, honnan telefonált. Öt percet kapsz. – Egek, neked aztán nincs jó kedved – sóhajt Anja. – Három perc – gondolja meg magát Joona. – A webes vásárlásod két percedbe került. – Pörkölődj a pokolban! – mondja Anja gyengéden, amikor Joona kimegy a szobából. Joona az irodájába megy, becsukja az ajtót, átlapozza a postát, és elolvas egy képeslapot Disától. Disa Londonból írja, hogy hiányzik neki. Disa tudja, hogy utálja a golfozó vagy vécépapírba gabalyodó csimpánzokról készült fényképeket, és ezért mindig ilyen témájú lapokat kerít valahonnan. Joona habozik, hogy megfordítsa-e a képeslapot, vagy csak hajítsa el, de persze győz a kíváncsiság. Megfordítja a lapot, és a rettenettől kirázza a hideg. Körszakállas, matrózsapkás bulldog néz rá vissza, makrapipával a szájában. Elmosolyodik Disa
igyekezetén, és felteszi a lapot a faliújságra, amikor megszólal a telefon. – Tessék – szól bele. – Megvan a válasz – mondja Anja. – Gyorsan ment – mondja Joona. – Azt mondták, műszaki gondok merültek fel, de már úgy egy órája hívták Kennet Sträng felügyelőt, és elmondták, hogy a bázisállomás Gävlében van. – Gävlében – ismétli Joona. – Még nem végeztek teljesen, azt mondták. Egy-két napon belül, mindenesetre ezen a héten már tudni fogják, hogy pontosan honnan telefonált Benjamin. – Bejöhettél volna hozzám, hogy ezt elmondd, csak négy méterre... – Nem a házvezetőnőd vagyok, vagy igen? – Nem. Joona felírja a Gävle nevet az előtte heverő jegyzettömb üres oldalára, majd megint a telefonhoz nyúl. – Erik Maria Bark – szól bele azonnal Erik. – Itt Joona. – Mi újság? Megtudott valamit? – Megszereztem a hívás hozzávetőleges pozícióját. – Hol van Benjamin? – Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a bázisállomás Gävlében van. – Gävlében? – Kicsit északra Dalälventől, és... – Tudom, hol van, csak nem értem, mármint... Joona hallja, ahogy Erik mászkál a szobában. – Még a héten pontosabbat tudunk – mondja Joona. – Mikor? – Azt remélik, holnap. Hallja, ahogy Erik leül.
– Akkor átveszi az ügyet, erről van szó? – kérdezi feszült hangon. – Átveszem, Erik – mondja Joona mogorván. – Megtalálom Benjamint. Erik megköszörüli a torkát, és amikor ismét ura a hangjának, gyorsan magyarázni kezd: – Sokat tűnődtem, ki tehette, és van egy név, aminek szeretném, ha utánanézne. Egy betegem volt, Eva Blau. – Blau? Mint kék németül? – Igen. – Megfenyegette magát? – Nehéz ezt elmagyarázni. – Azonnal rákeresek. Mindketten hallgatnak. – Szívesen találkoznék magával és Simonéval mielőbb – mondja aztán Joona. – Tényleg? – Soha senki nem rekonstruálta a bűncselekményt, ugye? – Rekonstruálta? – Meg kell vizsgálnunk, láthatta-e valaki Benjamin elrablóját. Otthon vannak félóra múlva? – Felhívom Simonét – mondja Erik. – Ott fogjuk várni. – Remek. – Joona – mondja Erik. – Igen? – Tudom, hogy a kézre kerülő tetteseket pár órán belül kapják el. Hogy az első nap számít igazán – mondja Erik lassan. – És most már eltelt... – Nem hiszi, hogy megtaláljuk? – Hát olyan... Nem tudom – suttogja Erik. – Nem szoktam tévedni – mondja Joona halkan, de éllel a hangjában. – És szerintem megtaláljuk a fiát.
Joona leteszi a kagylót. Aztán fogja a cetlit Eva Blau nevével, és visszamegy Anjához. Erős narancsszag fogadja Anja szobájában. Különböző citrusfélékkel teli tál áll a rózsaszín billentyűzetes számítógép mellett, és az egyik falon nagy, fényes plakát lóg, amin a csupa izom Anja pillangózik az olimpián. Joona elmosolyodik: – A seregben hajóbiztonságis voltam, tíz kilométert is le kellett úsznom a jelzőzászlóval, de pillangózni soha nem voltam képes. – Energiapocsékolás, semmi más. – Szerintem nagyon szép kép, úgy festesz, mint egy sellő a habokban – mondja Joona. Anja hangjában egy kis büszkeség csendül, amikor magyarázni próbálja: – A koordinációs technika egész embert kíván, van egyfajta ellenritmus... de kit érdekel? Anja elégedetten nyújtózik, és hatalmas keble majdnem érinti Joonát, amikor a férfi megáll az íróasztala mellett. – Engem – mondja, és előveszi a lapot. – De most azt szeretném, ha rákeresnél valakire. Anja mosolya kihűl. – Aha, sejtettem, hogy akarsz tőlem valamit, Joona. Kicsit túl szép volt, túl kedélyes. Segítettem neked a telefonpóznával, mire bejössz ide a bájvigyoroddal. Már majdnem azt hittem, hogy meghívsz vacsorázni, vagy valami... – Annak is eljön a maga ideje, Anja. Anja megrázza a fejét, és kiveszi a cédulát Joona kezéből: – Keresett személy. Sürgős? – Nagyon sürgős, Anja. – Akkor minek smúzolsz itt nekem? – Azt hittem, akarod... – Eva Blau – mondja Anja merengve.
– Egyáltalán nem biztos, hogy ez a valódi neve. Anja aggodalmasan beharapja az ajkát. – Egy álnév – mondja. – Hát ez nem valami sok. Más nincs? Cím vagy ilyesmi? – Nem, cím nincs. Annyit tudok, hogy Erik Maria Bark betege volt a Karolinska klinikán tíz éve, feltehetően csak pár hónapig. De megnézhetnéd a nyilvántartást, nemcsak a szokásos nyilvántartásokat, hanem az összes többit is. Iratkozott-e be egy Eva Blau nevű személy valamelyik egyetemre? Ha autót vásárolt, akkor szerepelnie kell a közlekedési nyilvántartásban. Vagy kért-e valaha vízumot, van-e olvasójegye valamelyik könyvtárban... egyesületek, antialkoholisták, nézz utána a védett személyeknek is, bűncselekmények áldozatai... – Jól van, jól van, most már menj innen – mondja Anja –, hogy dolgozni is tudjak valamikor. * Joona kikapcsolja a hangoskönyvet, amin Per Myrberg olvassa fel Fjodor Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, sajátosan ötvözve a nyugodt és az intenzív beszédmodort. Leparkol a Lao Wai előtt, Disa már többször mondta neki, hogy nézzen el ebbe a vegetáriánus ázsiai étterembe. Egy pillantást vet az ablakon át az étterem belsőjére, és megbűvöli a fabútorok egyszerű, ázsiai szépsége, a felesleges díszítőtárgyak hiánya a helyiségben. Amikor felcsörög Simonéhoz, Erik már ott van. Köszöntik egymást, és Joona röviden felvázolja, mit készül tenni. – Ahogy csak tudjuk, rekonstruáljuk az emberrablást. Simone, valójában egyedül maga volt jelen, amikor történt. Simone elszántan bólint.
– Akkor maga önmagát alakítja. Én vagyok az emberrabló, és Erik, maga lesz Benjamin. – Rendben – mondja Erik. Joona az órára néz. – Simone, maga szerint hány órakor történt a behatolás? Simone megköszörüli a torkát. – Nem vagyok benne biztos... de az újságot még nem kézbesítették... úgyhogy öt előtt. És korábban már voltam fenn vizet inni, és akkor két óra volt... aztán egy kicsit ébren feküdtem... azaz valamikor fél három és öt között. – Jól van, ez esetben fél négyre állítom az órámat, akkor az átlagnál járunk – mondja Joona. – Kinyitom az ajtót, és belopózom az alvó Simonéhoz, úgy teszek, mintha injekciót adnék neki, aztán bemegyek Benjaminhoz, aki maga, Erik, adok egy injekciót magának, majd kivonszolom a szobából. Végighúzom az előszoba padlóján, és ki az ajtón. Maga nehezebb a fiánál, ezt időben kompenzáljuk egy-két perccel. Simone, próbáljon meg pontosan ugyanúgy mozogni, mint akkor. Feküdjön ugyanabba a testhelyzetbe ugyanabban az időpontban. Tudni akarom, mit látott, pontosabban, mi az, amit látott, és mi az, amit csak sejtett. Simone sápadtan bólint. – Köszönöm – suttogja. – Köszönöm, hogy segít nekünk. Joona szúrós tekintettel néz rá: – Megtaláljuk Benjamint. Simone gyorsan végighúzza kezét a homlokán. – Megyek a hálóba – mondja rekedten, és látja, amint Joona kulccsal a kezében kimegy a lakásból. A takaró alatt fekszik, amikor Joona belép. Gyorsan közeledik, nem szalad, de céltudatos. Simonét csiklandozza, amikor Joona kihalássza a karját, és úgy tesz, mintha injekciót adna neki. Amikor tekintete találkozik Joonáéval, miközben a férfi fölébe hajol, eszébe jut, hogy határozottan szúrást érzett a
karjában, felébredt, és látta, hogy valaki fürgén kisurran az ajtón az előszobába. Már az emlék is elég ahhoz, hogy kellemetlen bizsergést érezzen a szúrás helyén. Amikor Joona háta eltűnik, Simone felül, megdörzsöli a könyökhajlatát, és lassan kikel az ágyból. Kimegy az előszobába, bekukkant Benjamin szobájába, és látja, hogy Joona az ágy fölé hajol. És egyszer csak kimondja a szavakat, mintha eddig az elméjében visszhangoztak volna. – Mit csináltok? Bejöhetek? Tétován lépdel tovább a tálaló felé. A teste emlékszik, hogyan szállt ki belőle minden erő, és hogyan rogyott össze. A lába összecsuklik, és Simone felidézi, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed egy fekete némaságba, amelyen csak röpke fényfoszlányok hatolnak át. Ültében a falnak támaszkodva figyeli, ahogy Joona a lábánál fogva húzza Eriket. Az emlékezet felszínére bukkan a felfoghatatlan: ahogy Benjamin megpróbál megkapaszkodni az ajtófélfában, ahogy feje koccan a küszöbön, és ahogy egyre gyengébb kézmozdulatokkal kap Simone felé. Amikor Eriket elvonszolják Simone előtt, és tekintetük találkozik, mintha egy röpke másodpercre egy ködből vagy gőzből álló alak jelenne meg az előszobában. Simone alulról látja Joona arcát. Vált a kép, és emlékezete egy pillanatra felidézi az emberrablót. Árnyék fedte arc, és egy sárga kéz Benjamin bokájánál. Simone szíve hevesen ver, amikor hallja, ahogy Joona kivonszolja Eriket a lépcsőházba, és becsukja maga mögött az ajtót. Az egész lakásra rátelepszik valami borzalom. Amikor Simone feláll, és várja, hogy visszajöjjenek, a végtagjai lomhák, zsibbadtak, és nem tud szabadulni az érzéstől, hogy megint elkábították. Joona végigvonszolja Eriket az emelet karcos márványpadlóján, és közben tekintetével keresgél, nézegeti a
zugokat és magaslatokat, keresi a helyeket, ahol tanúk lehettek. Megpróbálja megállapítani, milyen mélyre lehet lelátni a lépcsőkön, és arra gondol, valaki akár ebben a pillanatban is állhatna öt lépcsőfokkal lejjebb, szorosan a középső oszlop mellett, és onnan meg tudná figyelni őt. Megy tovább a lift felé. Előre felkészült, kitámasztotta az ajtót. Ha kissé előre hajol, látja az arcát az ajtó fényes szerelvényeiben, és az arca mögött az elsuhanó falat. Joona behúzza a fekvő Eriket a liftpadlóra. A liftszekrény lécei között jobb kéz felé ajtókat lát, vörösréz levélnyílásokat és névtáblákat, de a másik irányban csak csupasz fal húzódik. A pihenő mennyezeti lámpáját leárnyékolja az ajtókeret. Beljebb a liftben Joona a nagy tükörre irányítja tekintetét, lehajol, felegyenesedik, de semmit nem lát. A lépcsőházi ablak mindvégig rejtve marad. Semmi újat nem fedez fel, amikor hátrapillant a válla fölött. De hirtelen valami váratlan dolgot vesz észre. Bizonyos szögben a kisebb, ferdén álló tükörben egyenesen rálát a fényesen csillogó kukucskálóra a lakásajtón, ami mindeddig takarásban volt. Becsukja a liftajtót, és megállapítja, hogy a lifttükörbe nézve, a fali tükörnek köszönhetően, továbbra is egyenesen rálát az ajtóra. Ha valaki most odabent állva kinézne a kukucskálón, gondolja, tisztán és világosan láthatná az arcomat. De ha csupán öt centire elmozdítja bármilyen irányban a fejét, a rálátás azonnal megszűnik. Mikor leérnek, Erik feláll, és Joona az órájára pillant. – Nyolc perc – mondja. Visszamennek a lakásba. Simone az előszobában áll, látszik, hogy az imént még sírt. – Mosogatókesztyű volt a kezén – mondja. – Sárga mosogatókesztyű. – Biztos? – kérdezi Erik. – Igen.
– Akkor nincs értelme ujjlenyomatokat keresni – mondja Joona. – Mit tegyünk? – kérdezi Simone. – A rendőrök már bezörgettek a szomszédokhoz – mondja Erik borúsan, miközben Simone lekeféli a koszt és a port a hátáról. Joona papírt vesz elő. – Igen, van egy listám azokról, akikkel beszéltek. Nyilván erre az emeletre összpontosítottak, és az alattunk lévő lakásokra. Öt lakás van, ahol nem beszéltek senkivel, és még egy, ami... Átvizsgálja a lapot, és látja, hogy rézsútosan a lift mögötti lakás ki van húzva. Ezt az ajtót látta a két tükrön keresztül. – Az egyik lakás teljesen ki van húzva – mondja Joona. – Amelyik a lift túloldalán van. – Elutaztak – mondja Simone. – Még mindig nincsenek itthon. Hat hét Thaiföldön. Joona komolyan rájuk néz. – Ideje bezörgetnünk – mondja szűkszavúan. Az ajtón, ahonnan a tükrökön keresztül tökéletes rálátás nyílt a liftre, a Roselund név áll. Ez az a lakás, amivel a rendőrök nem foglalkoztak, amikor kérdezősködtek, hiszen takarásban volt, és üresen állt. Joona lehajol, és bekukkant a levélnyíláson. Nem lát postát vagy reklámanyagot a lábtörlőn. Hirtelen halk nesz üti meg a fülét a lakás belsejéből. Macska oson a szomszédos szobából az előszobába. A macska hirtelen megtorpan, és várakozásteljesen néz Joonára, aki feltartja a levélnyílás fedelét. – Senki nem hagy magára egy macskát hat hétre – mondja Joona lassan maga elé. A macska tisztes távolságból fülel. – Nem úgy tűnsz, mint aki éhezik – mondja Joona az állatnak.
A macska nagyot ásít, felpattan egy székre az előszobában, majd összegömbölyödik. Joona először Alice Franzén férjével akar beszélni. Annak idején, amikor a rendőrség bezörgetett hozzájuk, csak a nő nyitott ajtót. Franzénék ugyanazon az emeleten laknak, mint Simone és Erik. Lakásuk a lifttel szemben helyezkedik el. Joona becsönget és vár. Átsuhan agyán az emlék, amikor gyerekkorában egy karton művirággal, és néha a Luther-segély hajtogatott perselyével házalt. Idegennek érzi magát az ember, mielőtt bepillant valaki más otthonába, és az ajtót nyitó emberek szeme bizalmatlanul villan. Ismét csenget. Harmincas nő nyit ajtót. Várakozásteljes, távolságtartó tekintettel áll meg az ajtónyílásban, amiről az üres lakásban látott macska jut Joona eszébe. – Igen? – Joona Linna vagyok – mondja, és felmutatja az igazolványát. – A férjével szeretnék beszélni. A nő gyorsan hátrapillant a válla fölött. – Előbb tudni szeretném, miről van szó – mondja. – Igazság szerint nagyon elfoglalt. – December tizenkettedike éjjeléről van szó. Szombatra esett. – De hiszen arról már kikérdeztek minket – mondja a nő ingerülten. Joona gyorsan a kezében levő papírba pislant. – Itt az áll, hogy a rendőrség magát hallgatta ki, de a férjét nem. A nő mogorván sóhajt. – Nem tudom, ráér-e – mondja. Joona elmosolyodik. – Egy perc az egész, ígérem. A nő vállat von, aztán bekiabál a lakásba: – Tobias! A rendőrség van itt!
Kis idő múlva egy férfi érkezik törülközővel a csípőjén. A bőre mintha izzana: nagyon le van égve. – Jó napot – köszönti Joonát. – Napoztam... – Az kellemes – mondja Joona. – Nem – feleli Tobias Franzén. – Hiányzik egy enzim a májamból. Napi két óra napozásra vagyok ítélve. – Az más – mondja Joona szárazon. – Kérdezni akart valamit. – Azt szeretném tudni, látott vagy hallott-e valami szokatlant december tizenkettedikén, szombat éjjel. Tobias megvakargatja a mellkasát. Ujjai fehér csíkokat hagynak leégett bőrén. – Lássuk csak, nem most volt. Sajnálom, de tényleg nem emlékszem semmi különösre. Semmi nem jut eszembe. – Rendben, nagyon köszönöm – mondja Joona fejet hajtva. Tobias a kilincs után nyúl, hogy becsukja az ajtót. – Még valami. Joona az üres lakás felé biccent. – Az a család, Rosenlundék... – fog bele. – Nagyon kedvesek – mosolyog Tobias megborzongva. – Egy ideje nem láttam őket. – Nem, elutaztak. Nem tudja, van-e bejárónőjük vagy ilyesmi? Tobias megrázza a fejét. Mostanra az égés alatt már kifehéredett a bőre, és fázik. – Sajnos fogalmam sincs. – Köszönöm – mondja Joona, és látja, amint Tobias Franzén becsukja a bejárati ajtót. Veszi a következő nevet a listán: Jarl Hammar, Erik és Simone lakása alatti emelet. Egy nyugdíjas, aki nem volt otthon, amikor a rendőrség bezörgetett.
Jarl Hammar sovány férfi, szemmel láthatóan Parkinsonkórban szenved. Kardigánja és a selyemkendő a nyakában eleganciát kölcsönöz neki. – Bűnüldözés? – ismétli Hammar rekedt, alig hallható hangon, és hályogtól zavaros tekintetét végigjáratja Joonán. – Mit akarhat tőlem a bűnüldözés? – Egyetlen kérdést szeretnék feltenni – mondja Joona. – Látott esetleg valami szokatlant itt a házban vagy az utcán december tizenkettedike éjjelén? Jarl Hammar félrebiccenti fejét, és lehunyja a szemét. Röpke pillanat múlva ismét kinyitja, és Joonára nézve megrázza a fejét. – Gyógyszert szedek – mondja –, amitől nagyon mélyen alszom. Joona észrevesz egy nőt Jarl Hammar mögött. – És a neje – kérdezi. – Beszélhetnék vele? Jarl Hammar szája görbe mosolyra húzódik. – Solveig, a feleségem csodálatos asszony volt. De sajnos már nincs köztünk, közel harminc éve meghalt. A sovány férfi megfordul, és reszketeg karját egy fekete alak felé emeli, aki beljebb áll a lakásban. – Ez itt Anabella. Segít a takarításban meg egyebekben. Sajnos svédül nem beszél, de amúgy teljességgel feddhetetlen. Az árnyszerű alak kilép a fénybe, amikor meghallja a nevét. Anabella ránézésre perui, a húszas éveiben jár, arcát nagy himlőhelyek pettyezik, a haját hanyagul feltűzi, és rendkívül alacsony növésű. – Anabella – mondja Joona gyengéden. – Soy comisario de policía, Joona Linna. – Buenos días – feleli Anabella selypítve, és fekete szemével a felügyelőre néz. – Tu limpias más departamentos aqui? En este edificio?
A nő bólint, igenlő választ ad, valóban takarít más lakásokat is a házban. – Qué otros? – kérdezi Joona. – Melyeket? – Espera un momento – mondja Anabella, és kicsit elgondolkodik, majd számolni kezd az ujjain: – El piso de Lagerberg, Franzén, Gerdman, Rosenlund, el piso de Johansson también. – Rosenlund – mondja Joona. – Rosenlund es la família con un gato, no es verdad? Anabella mosolyogva bólint. Ő takarítja a macskás lakást. – Ymuchas flores – teszi hozzá a nő. – Sok virág – mosolyog Joona, és látja, hogy a nő bólint. Joona komolyan megkérdezi, észrevett-e valami különöset négy éjszakával ezelőtt, amikor Benjamin eltűnt: – Notabas alguna cosa especial hace cuatros días? De noche... Anabella arca megmerevedik. – No – vágja rá kurtán, és megpróbál visszahúzódni Jarl Hammar lakásába. – De verdad – mondja gyorsan Joona. – Espero que digas la verdad, Anabella. Remélem, igazat mondasz. Megismétli, hogy nagyon fontos ügyről van szó, eltűnt egy gyerek. Jarl Hammar mindvégig mellettük állt és fülelt, most feltartja mindkét erőteljesen remegő kezét, és reszkető, rekedt hangján megszólal: – Legyen kedves Anabellával, nagyon ügyes kislány. – El kell mondania, mit látott – magyarázza Joona eltökélten, majd visszafordul Anabellához. – La verdad, por favor. Jarl Hammar tanácstalannak tűnik, amikor nagy könnycseppek kezdenek potyogni Anabella sötét, csillogó szeméből.
– Perdón – suttogja. – Perdón, señor. – Ne légy szomorú, Anabella! – mondja Jarl Hammar, és int Joonának. – Jöjjön be, nem hagyhatom, hogy itt sírjon a lépcsőházban. Bemennek, és mindhárman leülnek Jarl Hammar csillogó étkezőasztalához. Hammar kitesz egy mézeskalácsos dobozt, miközben Anabella halkan elmeséli, hogy nincs hol laknia, három hónapja hajléktalan, de sikerült elbújnia a lépcsőházban, illetve azoknak a tárolójában, akiknél takarít. Amikor megkapta a kulcsot Rosenlundék lakásához, hogy gondját viselje a macskának és a virágoknak, végre törődni tudott a saját higiéniájával is, és biztonságban tudott aludni. Többször elismétli, hogy nem vett el semmit, nem tolvaj, az ennivalóhoz sem nyúlt, hozzá sem ért semmihez, és nem fekszik be Rosenlundék ágyába, a konyhában alszik egy szőnyegen. Aztán Anabella komolyan Joonára néz, és azt mondja, nagyon felületesen alszik, kiskora óta, amikor a kistestvérei gondját viselte. Szombat éjjel hangokat hallott a lépcsőházból. Megijedt, összeszedte a holmiját, ellopózott az ajtóig, és kinézett a kukucskálón. – A liftajtót kitámasztották – mondja, de semmit nem látott. Hirtelen neszt hallott, sóhajtozást és lassú lépteket, olyan volt, mintha egy idős, túlsúlyos ember járt volna odakint. – De beszédhangot nem hallott? Anabella megrázza a fejét. – Sombras. Anabella megpróbálja elmagyarázni, hogy árnyakat látott mozogni a földön. Joona bólint, és megkérdezi: – Mit láttál a tükörben? Qué viste en el espejo? – A tükörben? – Beláttál a liftbe, Anabella – mondja Joona.
Annabella elgondolkodik, majd lassan azt feleli, hogy egy sárga kezet látott. – És aztán – teszi hozzá –, egy kis idő múlva láttam a nő arcát is. – Nő volt? – Sí, una mujer. Igen, nő. Anabella elmagyarázza, hogy a nőn kapucni volt, ami árnyékot vetett az arcára, de egy röpke másodperc erejéig látta az orcáját és a száját. – Sin duda era una mujer – ismétli Anabella. – Nő volt, semmi kétség. – Milyen idős? Anabella megrázza a fejét. Nem tudja. – Olyan fiatal, mint te? – Tal vez. Talán. – Kicsit idősebb? – kérdezi Joona. Anabella bólint, de aztán azt mondja, hogy nem tudja, csak pár másodpercig látta a nőt, és az arca egyébként is takarásban volt. – Y la boca de la señora? – mutat a szájára Joona. – Milyennek tűnt a szája? – Vidámnak. – Vidámnak tűnt? – Sí, Contenta. Joonának nem sikerül kiszednie belőle egy személyleírást, rákérdez a részletekre, megfordítja a kérdéseket, javaslatokat tesz, de nyilvánvaló, hogy Anabella már mindent elmondott, amit látott. Joona köszönetet mond neki és Jarl Hammarnak a segítségért. A lépcsőn felfelé menet Joona felhívja Anját. Azonnal felveszi. – Anja Larsson, Országos Bűnüldözés. – Anja, találtál már valamit Eva Blauról?
– Rajta vagyok, de folyton megzavarsz a telefonjaiddal. – Elnézést kérek, de sürgős. – Tudom, tudom. De most még semmivel nem tudok szolgálni. – Jól van, azonnal hívj, ha... – Ne nyaggass már folyton! – vág a szavába Anja, és leteszi a telefont.
37 December tizenhatodika, szerda délelőtt
ERIK JOONA MELLETT ÜL az autóban, és a kávéját fújja a papírpohárban. Elhaladnak az egyetem és a Természettudományi Múzeum mellett. Az út túloldalán, lent a Brunnsviken partján, a környező szürkeségből kiragyognak az üvegházak. – Biztos a névben? Eva Blau? – kérdezi Joona. – Igen. – Semmi nyoma nincs a telefonkönyvekben, a bűnügyi nyilvántartásban, a gyanúsítottak listájában vagy a fegyverek nyilvántartásában. Semmi nyoma az adóhivatalnál, a népességnyilvántartásban vagy a közlekedési nyilvántartásban. Megnézettem az összes megyei és városi önkormányzatnál, egyházi nyilvántartásban, egészségpénztárnál és a bevándorlásügynél. Svédországban nem él Eva Blau nevű nő, és soha nem is élt. – A páciensem volt – makacskodik Erik. – Akkor biztos nem így hívták. – Csak tudom a ... Elhallgat, egy pillanatra felsejlik benne a gyanú, hogy esetleg más neve volt, de a gondolat ahogy jön, el is illan. – Mit akart mondani? – kérdezi Joona. – Átnézem a papírjaimat, lehet, hogy csak Eva Blaunak szólíttatta magát. A fehér téli felhő alacsonyan áll, tömörnek tűnik, mint amiből bármelyik percben elkezdhet hullani a hó. Erik belekortyol a kávéba, és az édes ízt lassan múló kesernyésség követi. Az autó egy villanegyed felé kanyarodik Täbyben.
Lassan gördülnek a házsorok mentén, dércsípte kertek, csupasz gyümölcsfák, kis lefedett medencék, beüvegezett, nádbútoros télikertek, havas trambulinok, színes karácsonyfaizzós tuják, kék bob szánkók és leparkolt autók mellett haladnak el. – Tulajdonképpen hova megyünk? – kérdezi egyszer csak Erik. Kis kerek hópelyhek szállingóznak a levegőben, összegyűlnek a motorháztetőn az ablaktörlő mentén. – Mindjárt ott vagyunk. – Hol? – Találtam pár Blau családnevű személyt – feleli mosolyogva Joona. Bekanyarodik egy különálló garázs elé, megáll, de hagyja a motort menni üresjáratban. A gyep közepén egy két méter magas műanyag Micimackó áll, piros trikójáról már lehámlott a festék. Amúgy nincs játékszer a kertben. Szabálytalan pala kőlapokból álló út vezet fel a nagy, sárga faházhoz. – Itt lakik Liselott Blau – mondja Joona. – Az ki? – Fogalmam sincs, de talán tud valamit Eváról. Joona észreveszi Erik kétkedő tekintetét. – Pillanatnyilag ez az egyetlen, ahonnan elindulhatunk – mondja. Erik a fejét rázza: – Olyan rég volt, és soha nem is gondolok arra az időszakra, amikor még hipnotizáltam. Erik Joona fagyos szürke szemébe néz: – Talán Eva Blaunak nincs is köze az egészhez – mondja. – Próbált visszaemlékezni? – Igyekeztem – feleli Erik elnyújtva, és a kávéspoharát bámulja. – Alaposan?
– Talán nem eléggé. – Tudja, hogy veszélyes volt-e ez az Eva Blau? – kérdezi Joona. Erik kinéz az ablakon, és látja, hogy valaki tussal szemfogakat és gonosz szemöldököt rajzolt Micimackónak. Iszik egy kis kávét, és eszébe jut a nap, amikor először hallotta az Eva Blau nevet. Most már emlékszik. Reggel fél kilenc volt. A nap egyenesen beragyogott a párás ablakon. Éjszaka ügyeltem, az irodában aludtam – gondolja.
Tíz évvel korábban
REGGEL FÉL KILENC VOLT. A nap egyenesen beragyogott a párás ablakon. Az irodában aludtam az éjszakai ügyelet után, fáradt voltam, de azért bepakoltam a sporttáskámat. Lasse Ohlson pár hete már lemondogatta a tollast. Rengeteget dolgozott, ingázott az oslói kórház és a Karolinska kórház között, előadott Londonban, és készült elfoglalni helyét az igazgatótanácsban, de két nappal korábban felhívott, és megkérdezte, készen állok-e a megmérettetésre. – Igen, hogy a francba ne – feleltem. – Tehát felkészültél az elgyepálásodra – mondta, de hangjából hiányzott a rá jellemző csípősség. Kiöntöttem a maradék kávét a mosogatóba, leszaladtam a lépcsőn, és elbicikliztem a sportpályáig. Amikor beléptem, Lars Ohlson már ott várt a fűtetlen öltözőben. Felnézett, szinte riadt tekintettel mért végig, majd elfordult, és felhúzta a rövidnadrágját. – Úgy elverlek, hogy egy hétig ülni sem tudsz – mondta rám nézve. A keze remegett, miközben bezárta a szekrényt. – Nagyon sokat dolgozol – mondtam. – Mi? Igen, így igaz, teljesen... Elhallgatott, és nehézkesen leült a padra. – Jól vagy? – kérdeztem. – Teljesen – felelte. – És te? – Pénteken találkozom az igazgatótanáccsal.
– Ja tényleg, lejárt a támogatásod, megint a régi mese. – De nem aggódom különösebben – mondtam. – Mármint szerintem jól fog menni, elvégre az ügy a kutatásomat érinti, ami halad, igazán szép eredményeim vannak. – Ismerem Frank Paulssont az igazgatótanácsból – mondta, és felállt. – Tényleg? Hogyhogy? – Együtt voltunk a seregben, fent Bodenben, vág az esze, és elég nyitott ember. – Remek – mondtam halkan. Kimentünk az öltözőből, és Lasse megfogta a karomat. – Hívjam fel, és mondjam meg neki, hogy támogatniuk kell téged? – Lehet ilyet? – kérdeztem. – Nyilván nem szabályos, de kit érdekel. – Akkor legjobb hagyni, menjen a maga útján – mosolyogtam. – De hiszen fontos, hogy lehetőséged legyen a kutatás folytatására. – Minden rendben lesz. – Nem lehet tudni. Ránéztem, és tétován mondtam: – De talán ostobaság lenne... – Este hívom Frank Paulssont. Bólintottam, és ő mosolyogva, gyengéden hátba vert. Amikor kiértünk a hatalmas, visszhangzó terembe, ahol csikorogtak a cipők, Lars egyszer csak megkérdezte: – Átvállalnád az egyik páciensemet? – Miért? – Nincs rá igazán időm – felelte. – De sajnos én is tele vagyok – mondtam. – Rendben.
Amíg vártuk, hogy az ötös pálya felszabaduljon, nyújtani kezdtem. Lars ide-oda lépdelt, a hajába túrt, a torkát köszörülte. – Eva Blau szerintem jól illeszkedne a csoportodba – mondta. – Mert pokolian kötődik egy traumájához. Mindenesetre ezt gondolom, mert nem tudok átjutni a csonthéjon, egyetlenegyszer sem sikerült. – Szívesen adok tanácsot, ha... – Tanácsot? – vágott közbe, és lehalkította a hangját. – Ha őszinte akarok lenni, végeztem vele. – Történt valami? – kérdeztem. – Nem, csak... Azt hittem, nagyon beteg, mármint fizikai értelemben. – De nem volt az? – kérdeztem. Feszült mosollyal nézett rám. – Nem tudnád csak egyszerűen elvállalni? – kérdezte. – Gondolkozom a dolgon – feleltem. – Akkor még ma később beszéljünk róla! – vágta rá. Lasse helyben kocogott, megállt, nyugtalan tekintete a terem bejáratára tévedt, nézte az érkezőket, majd a falnak támaszkodott. – Nem tudom, Erik, de baromi jó lenne, ha meg tudnád nézni Evát, olyan... Elhallgatott, és a pályát nézte, ahol két fiatal, orvosnövendéknek látszó nő játszott, volt még pár perc az idejükből. Amikor az egyikük megbotlott, és elvétett egy könnyű ejtett labdát, Lasse kuncogva suttogta: – Múúúúú. Az órára néztem, és vállkörzéseket csináltam. Lasse a körmét rágta. Láttam, hogy izzad a hónalja. Az arca megöregedett, lefogyott. Kiáltozás hallatszott kintről, mire Lasse összerezzent, és az ajtó felé pillantott.
A nők összeszedték a holmijukat, és csevegve elhagyták a pályát. – Most mi jövünk – mondtam, és elindultam. – Erik, kértem már valaha, hogy vedd át betegemet? – Nem, egyszerűen csak nem tudom hova besuvasztani. – És ha átvállalom az ügyeleteidet? – kérdezte gyorsan, és rám nézett. – Az nem kevés – feleltem csodálkozva. – Tudom, de arra gondoltam, neked ott a családod, jó lenne, ha időt tudnál velük tölteni – mondta. – Veszélyes a nő? – Hogy érted? – kérdezte bizonytalan mosollyal, és babrálni kezdte az ütőjét. – Eva Blau? Veszélyesnek ítéled meg? Megint az ajtó felé pislantott. – Nem tudom, mit mondjak erre – mondta halkan. – Megfenyegetett? – Szóval... az efféle páciensek mind lehetnek akár veszélyesek is, nem könnyű megállapítani, de biztos vagyok benne, hogy te dűlőre jutsz vele. – Valószínűleg – mondtam. – Elvállalod? Mondd, hogy elvállalod, Erik. Megteszed? – Igen – feleltem. Az arca kivörösödött, elfordult, és elindult az alapvonal felé. Hirtelen vér csorgott végig a belső combján, letörölte a kezével, és rám nézett. Amikor látta, hogy észrevettem a vért, motyogott valamit ágyékgondokról, elnézést kért, és sántikálva elhagyta a pályát. Két nappal később épp visszaértem a rendelőmbe, amikor kopogtak az ajtón. Ajtót nyitottam, és a folyosón Lasse Ohlson állt, több méterre egy fehér esőkabátos nőtől. A nő aggodalmas tekintettel nézett rám, és az orra vöröslött, mintha
náthás lett volna. Markáns arcéle volt, és erősen sminkelte magát kék és rózsaszín szemfestékkel. – Ez itt Erik Maria Bark – mondta Lasse. – Nagyon jó orvos, jobb, mint én valaha lehetek. – Korábban jöttetek – mondtam. – Menni fog? – kérdezte feszülten. Bólintottam, és megkértem őket, hogy jöjjenek beljebb. – Erik, én nem tudok maradni – felelte Lasse halkan. – De jó lenne, ha itt tudnál lenni közben. – Tudom, de muszáj rohannom – mondta. – Bármikor hívhatsz, felveszem, akár az éjszaka közepén is, bármikor. Elsietett, és Eva Blau utánam jött a szobámba, becsukta maga mögött az ajtót, majd a szemembe nézett. – Ez a magáé? – kérdezte hirtelen, és egy porcelánelefántot tartott fel remegő tenyerén. – Nem, nem az enyém – feleltem. – Láttam, hogyan nézi – mondta gunyorosan. – Szeretné megkapni, ugye? Mély levegőt vettem, majd megkérdeztem: – Miből gondolja, hogy szeretném megkapni? – Nem szeretné? – Nem. – Akkor ezt kéri inkább? – kérdezte, és felhúzta a ruháját. Nem viselt alsóneműt, a szeméremszőrzete le volt borotválva. – Eva, ne tegye ezt! – mondtam. – Rendben – mondta idegességtől reszkető szájjal. Időközben egészen szorosan mellém állt. Ruhája erős vaníliaillatot árasztott. – Leüljünk? – kérdeztem színtelen hangon. – Egymásra? – Üljön a kanapéra! – mondtam. – A kanapéra?
– Igen. – Szeretné, mi? – mondta. Az esőkabátját a földre hajította, az íróasztalhoz ment, és leült a székemre. – Mesélne egy kicsit magáról? – kérdeztem. – Mi érdekli? Eltűnődtem, hogy igen feszült viselkedése ellenére vajon könnyen hipnotizálható-e, vagy ellen fog állni, megpróbál a háttérben maradni, megfigyelni. – Nem az ellensége vagyok – mondtam higgadtan. – Nem? Kihúzott egy fiókot az íróasztalomból. – Azt hagyja! – mondtam. Kérésemre fittyet hányva unottan turkálni kezdett a papírok között. Odamentem hozzá, elhúztam a kezét, visszatoltam a fiókot, és határozott hangon azt mondtam: – Ezt nem szabad. Kértem, hogy hagyja békén! Dacosan rám nézett, és újra kihúzta a fiókot. Anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, kivett egy köteg papírt, és a földre dobta. – Hagyja abba! – szóltam rá keményen. Az ajka remegni kezdett. A szeme megtelt könnyel. – Gyűlöl engem – suttogta. – Tudtam, előre tudtam, hogy gyűlölni fog. Mindenki gyűlöl. Hangjába hirtelen rémület vegyült. – Eva – mondtam óvatosan. – Ne féljen, üljön csak le, ülhet a székemre, ha akar, vagy a díványra. Bólintott, felállt a székről, és a díványhoz ment. Ekkor hirtelen megfordult, és halkan megkérdezte. – Megérinthetem a nyelvét? – Nem, nem érintheti meg. Üljön csak le! – mondtam. Végre leült, de azonnal fészkelődni kezdett. Észrevettem, hogy tart valamit a kezében.
– Mi van magánál? – kérdeztem. Gyorsan a háta mögé rejtette a kezét. – Jöjjön, nézze meg, ha meri – mondta riadtan ellenséges hangján. Éreztem, ahogy a türelmetlenség rövid hullámai átrohannak az elmémen, de magamra kényszerített nyugalommal kérdeztem: – Elmesélné nekem, miért van itt nálam? Megrázta a fejét. – Mit gondol? – kérdeztem. Megrándult az arca. – Mert azt mondtam, rákos vagyok. – Félt attól, hogy rákos lehet? – Azt hittem, ő szeretné, ha rákos volnék – mondta. – Lars Ohlson? – Megműtötték az agyamat, párszor megoperáltak. Elaltattak. Álmomban megerőszakoltak. A szemembe nézett, és gyorsan elhúzta a száját: – Így aztán most egyszerre vagyok terhes és lobotomizált. – Hogy érti? – Hogy jó ez így, mert vágyom egy gyerekre, egy kisfiúra, aki majd szopja a mellem. – Eva – mondtam –, mit gondol, miért van itt? Előhúzta a kezét a háta mögül, és kinyitotta az öklét. A keze üres volt, többször megfordította. – Szeretné megvizsgálni a pinámat? – suttogta. Éreztem, vagy ki kell mennem, vagy be kell hívnom valakit. Eva Blau talpra szökkent. – Bocsásson meg! – mondta. – Bocsásson meg, csak félek, hogy gyűlölni fog. Kérem, ne gyűlöljön! Maradni akarok, segítségre van szükségem.
– Eva, nyugodjon meg! Csak próbálok társalogni magával. Arra gondoltam, csatlakozik a hipnózis csoporthoz, tudja, Lars már beszélt róla. Azt mondta, maga pozitívan állt hozzá, részt akar venni. Bólintott, kinyújtotta a kezét, és a földre borította a kávés csészémet. – Bocsásson meg! – mondta ismét. Miután Eva Blau elment, összeszedtem a papírjaimat a földről, és leültem az íróasztalhoz. Odakint szemerkélt az eső, és eszembe jutott, hogy Benjamin kirándul az óvodával, és Simonéval mindketten elfelejtettük betenni a csomagjába a vízálló nadrágját. Tiszta, áttetsző esőcseppek hulltak az utcákra, az ösvényekre és a játszóterekre. Eltűnődtem, vajon felhívjam-e az óvodát megkérni őket, hadd maradjon Benjamin tető alatt. Minden kirándulás aggodalommal töltött el. Már az sem volt kedvemre, hogy Benjamin kénytelen volt számos folyosón és két lépcsősoron végigmenni ahhoz, hogy az étkezőbe jusson. Láttam magam előtt, ahogy szeles gyerekek félrelökik, ahogy egy kicsapódó, nehéz ajtó eltalálja, ahogy elbotlik az előtérben széthagyott saras cipőkben. Beadtam neki az injekciót – gondoltam. – A gyógyszer abban segít, hogy nem fog elvérezni egy kis sérülés miatt, de még így is messze érzékenyebb a többi gyereknél.
EMLÉKSZEM A MÁSNAP REGGELI napfényre, ahogy beszivárgott a sötétszürke függönyön. Simone meztelenül aludt mellettem. A szája félig tátva volt, haja kócos, a vállát és a mellét apró, világos szeplők borították. A karja hirtelen libabőrös lett. Betakartam. Benjamin halkan köhintett. Nem vettem észre, hogy ott van. Néha, ha rosszat álmodott, éjszaka belopózott, és a földön lévő matracra feküdt. Általában kényelmetlen pózban fekve fogtam a kezét, amíg újra el nem aludt. Láttam, hogy hat óra van, az oldalamra fordultam, lehunytam a szemem, és arra gondoltam, jó lenne, ha ki tudnám magam aludni. – Apu? – suttogta hirtelen Benjamin. – Aludj még kicsit! – mondtam halkan. Felült a matracon, rám nézett, és tiszta, csengő hangján megszólalt. – Apu, anyun feküdtél az éjjel. – Nahát! – mondtam, és éreztem, hogy Simone felébred mellettem. – Igen, a takaró alatt voltál, és hintáztál rajta – folytatta. – Ez nagy butaságnak hangzik. – Próbáltam könnyed hangvételt megütni. – Mm. Simone kuncogva bedugta a fejét a párna alá. – Talán álmodtam valamit – mondtam félálomban. Ekkor Simonét már rázta a nevetés a párna alatt. – Azt álmodtad, hogy hintázol? – Hát...
Simone óriási vigyorral felnézett. – Válaszolj már! – mondta fegyelmezett hangon. – Azt álmodtad, hogy hintázol? – Apu? – Biztos azt, igen. – De – tette hozzá Simone nevetve – miért feküdtél rajtam, amikor... – Reggeli – vágtam közbe. Láttam, hogy Benjamin grimaszolva áll fel. Mindig a reggelek voltak a legrosszabbak. Az ízületek órákon át mozdulatlanul pihentek, és gyakran fordult elő spontán vérzés. – Fáj valamid? – Benjamin a falnak támaszkodott, hogy meg tudjon állni. – Várj, kisöreg, megmasszírozlak – mondtam. Benjamin sóhajtva az ágyra feküdt, és hagyta, hogy óvatosan hajlítgassam és nyújtsam az ízületeit. – Nem akarok injekciót – mondta bánatosan. – Ma nem kapsz, Benjamin, majd csak holnapután. – Nem akarom, apu. – Gondolj Lasséra, ő cukorbeteg – mondtam. – Neki mindennap ki kell bírnia az injekciót. – David soha nem kap injekciót – panaszkodott Benjamin. – De talán van más, ami kellemetlenséget okoz neki. Elhallgattunk. – Meghalt az apukája – suttogta Benjamin. – Igen – mondtam, és végül megmasszíroztam a karját és a kezét. – Köszönöm, apu – mondta Benjamin, és óvatosan felkelt. – Kisfiam. Átöleltem apró, karcsú testét, de szokás szerint ellenálltam a kísértésnek, hogy erősen magamhoz szorítsam. – Nézhetek pokémont? – kérdezte.
– Kérdezd anyut! – válaszoltam, és hallottam, ahogy Simone a konyhából bekiabál: „beszari”. Reggeli után leültem a dolgozószobában Simone íróasztalához, felvettem a telefont, és Lasse Ohlsont hívtam. Jennie Lagercrantz, a titkárnője vette fel. Már vagy húsz éve neki dolgozott. Csevegtem vele, mondtam, három hete ez volt az első alkalom, hogy reggelig aludhattam, majd kértem, hadd váltsak pár szót Lasséval. – Egy pillanat – mondta. Arra készültem, hogy ha még nem késő, megkérem, mégse mondjon rólam semmit Frank Paulssonnak az igazgatótanácsban. Kattanást hallottam a kagylóban, és pár másodperc múlva beleszólt a titkárnő: – Lasse most nem tud hívásokat fogadni. – Mondd, hogy én vagyok az! – Már mondtam – felelte kimérten. Szó nélkül visszatettem a kagylót a helyére, lehunytam a szemem, és rájöttem, hogy valami nincs rendjén, talán át lettem verve, és Eva Blau feltehetően nehezebb vagy veszélyesebb eset, mint amilyennek Lasse Ohlson beállította. – Megoldom – suttogtam magam elé. De aztán arra gondoltam, hogy a hipnóziscsoportom akár ki is zökkenhet az egyensúlyból. Összeállítottam egy kis csoportot, nőket és férfiakat, akiknek a problémája, kórtörténete és háttere teljes mértékben eltért egymástól. Nem vettem figyelembe, könnyen hipnotizálhatók-e vagy sem. A kommunikációt tartottam szem előtt, a csoporton belüli kötődéseket, hogy miként fejlődik a kapcsolatuk önmagukkal és a többiekkel. Sokan hatalmas bűntudatot cipeltek a vállukon, ami meggátolta a kapcsolatteremtést, a szociális működést. Magukat okolták, amiért megerőszakolták vagy
bántalmazták őket. Kicsúszott kezük közül saját életük irányítása, vagy minden bizalmukat elvesztették a világ iránt. A legutóbbi foglalkozáson a csoport újabb lépést tett előre. Előbb szokás szerint beszélgettünk, aztán megkíséreltem Marek Semiovicot mélyhipnózisba juttatni. Korábban nem ment vele valami könnyen. Képtelen volt összpontosítani, és egyre csak védekezett. Éreztem, hogy nem találok hozzá megfelelő bejáratot, sőt még arra sem jöttünk rá, hol kezdjük. – Házban? Focipályán? Erdőben? – tettem javaslatokat. – Nem tudom – felelte szokásához híven Marek. – De valahonnan el kell indulnunk – mondtam. – De honnan? – Gondoljon egy olyan helyre, ahova muszáj visszatérnie, ha meg akarja érteni mostani önmagát – mondtam. – Zenica város – mondta Marek színtelen hangon. – Zeñicko-dobojski kanton. – Jó, rendben – feleltem, és feljegyeztem. – Tudja, mi történt ott? – Minden ott történt, a nagy sötét faviskóban, szinte már kastély, egy kúria, meredek tető, tornyocskák, verandák... A hipnóziscsoport figyelmesen hallgatta, mindenki megértette, hogy Marek hirtelen megnyitott egy-két belső ajtót. – Egy fotelban ültem, azt hiszem – mondta Marek vontatottan. – Vagy párnákon, mindenesetre Marlborót szívtam, miközben... vagy száz lány és nő a szülővárosomból elvonult mellettem. – Elvonult? – Hetekbe telt... A bejárati ajtón jöttek be, és a nagy lépcsőn a hálóba vezették őket. – Bordélyban vagyunk? – kérdezte Jussi erős északi kiejtéssel.
– Nem tudom, mi történt ott, szinte semmit sem tudok – felelte Marek halkan. – Maga soha nem látta az emeleti szobát? – kérdeztem. Marek megdörzsölte az arcát, majd mély lélegzetet vett. – Van egy emlékem – fog bele. – Bemegyek egy kis szobába, és egy gimnáziumi tanárnőmet látom az ágyon megkötözve. Meztelen, sötét véraláfutások vannak a csípőjén és a combján. – És aztán? – Pont az ajtóban állok, valami husáng van a kezemben, és... többre nem emlékszem. – Próbálja meg! – mondtam nyugodtan. – Eltűnt. – Biztos? – Képtelen vagyok folytatni. – Jó, nem is kell, elég lesz – mondtam. – Várjon kicsit! – mondta, majd hosszan hallgatott. Sóhajtott, megdörzsölte az arcát, és felállt. – Marek? – Nem emlékszem semmire – mondta rekedtes hangon. Feljegyeztem pár dolgot, és magamon éreztem Marek tekintetét. – Nem emlékszem, de minden abban az átkozott házban történt – mondta. Ránéztem és bólintottam. – Ami vagyok, az mind ott van abban a faházban. – Szellemkastély – mondta a mellette ülő Lydia. – Így van, szellemkastély volt – mondta, és szomorú arcot vágva felnevetett.
MEGINT AZ ÓRÁMRA NÉZTEM. Hamarosan találkozom az igazgatótanáccsal, és beszámolok a kutatásomról. Kénytelen leszek újabb forrásokat szerezni, vagy kezdhetem leépíteni a kutatást és a terápiát is. Eddig még nem értem rá idegeskedni. A mosdóhoz léptem, lemostam az arcom, egy kicsit néztem magam a tükörben, és megpróbáltam mosolyogni, mielőtt kimentem a fürdőszobából. Amikor bezártam az irodám ajtaját, láttam, hogy pár lépésre tőlem egy fiatal nő torpan meg a folyosón. – Erik Maria Bark? Sűrű, sötét haját kontyban hordta, és amikor rám mosolygott, mély gödröcskék jelentek meg az arcán. Orvosi köpenyt viselt, és gyakornoki belépőjét a mellére tűzve hordta. – Maja Swartling – mondta, és kezet nyújtott. – Egyik leglelkesebb csodálója vagyok. – Vajon minek köszönhetem? – kérdeztem halvány mosollyal. Vidámnak tűnt, jácint- és rezedaillat lengte körül. – Szeretnék részt venni a munkájában – mondta kertelés nélkül. – A munkámban? Maja bólintott, és erős pír öntötte el az arcát. – Meg kell, hogy engedje – mondta. – Hihetetlenül izgalmas. – Bocsásson meg, ha nem osztozom a lelkesedésében, de abban sem vagyok biztos, hogy folytatódik a kutatás – magyaráztam. – Hogyhogy?
– A támogatás csak az év végéig elég. Eszembe jutott az előttem álló meghallgatás, és igyekeztem barátságosan elmagyarázni a helyzetet: – Csodálatos, hogy érdeklődik a munkám iránt, szívesen beszélgetek róla valamikor. De pont most egy fontos megbeszélésre megyek, ahol... Maja elállt az útból. – Bocsásson meg! – mondta. – Úristen, ne haragudjon! – A lift felé menet tudunk beszélgetni – mondtam, és rámosolyogtam. Mintha feszélyezte volna a helyzet. Újra elvörösödött, és elindult az oldalamon. – Maga szerint gond lesz az anyagi támogatással? – kérdezte nyugtalanul. Pár perc múlva készültem a kórház igazgatósága elé járulni. Semmi rendkívüli nem volt abban, hogy az ember beszámol a kutatásáról – eredmények, célok, ütemterv –, ha újabb forrásokat igényel, de nekem mindig nehezemre esett, ugyanis tudtam, a hipnózis elleni számos előítélet miatt akadályokba fogok ütközni. – Csak arról van szó, hogy a legtöbben még mindig zavaros ügynek tartják a hipnózist, és ez a bélyeg nem könnyíti meg az ember helyzetét, ha tökéletlen eredményekről kell beszámolnia. – De ha valaki elolvassa az összes jelentését, hihetetlenül szép szabályszerűségek rajzolódnak ki, még ha a publikálás túl korai lenne is. – Elolvasta az összes jelentésemet? – kérdeztem kétkedve. – Nem volt kevés – felelte szárazon. Megálltunk a liftajtó előtt. – Mi a véleménye az engramok körüli gondolatokról? – tettem próbára. – A koponyasérült páciensekről szóló részre gondol?
– Igen – mondtam, és igyekeztem leplezni meglepettségemet. – Érdekes – mondta. – Szembeszáll az emlékek agyi elhelyezkedéséről szóló elméletekkel. – Maga mit gondol erről? – Szerintem el kéne mélyednie a szinapsziskutatásban, az amigdalára összpontosítva. – Le vagyok nyűgözve – mondtam, és megnyomtam a lift hívógombját. – Meg kell kapnia a támogatást. – Tudom – feleltem. – Mi lesz, ha nemet mondanak? – Remélem, lesz időm lezárni a terápiát, és segíteni tudok a betegeknek, hogy más típusú kezeléshez jussanak. – És a kutatás? Megrántottam a vállam. – Talán jelentkezem más egyetemeken, hátha felvesznek valahol. – Van ellensége az igazgatótanácsban? – kérdezte. – Nem hinném. Felemelte a kezét, majd elnézést kérő mosollyal gyengéden a karomra helyezte. Egyre jobban elpirult. – Meg fogja kapni a pénzt, mert úttörő munkát végez. Ezt látniuk kell – mondta, és mélyen a szemembe nézett. – Ha ezt nem ismerik el, akkor magával megyek bármelyik egyetemre. Hirtelen eltűnődtem, vajon ki akar-e kezdeni velem. Volt valami a félénkségében és a lágyan reszelős hangjában. Gyors pillantást vetettem a kitűzőjére, hogy pontosan megjegyezzem a nevét: Maja Swartling, gyakornok. – Maja... – Nem hagyom magam lerázni – suttogta pajkosan –, Erik Maria Bark.
– Majd még beszélhetünk róla – mondtam, miközben kinyílt a liftajtó. Maja Swartling elmosolyodott, arcán megjelentek a gödröcskék, álla alatt összetette a kezét, mélyen, tréfálkozva meghajolt, és lágyan azt búgta: – Sawadee. Miközben felfelé tartottam a lifttel az igazgatónőhöz, azon kaptam magam, hogy mosolygok magam elé a thaiföldi üdvözlésen. A felvonó csilingelt, én meg kiszálltam. Bár nyitva volt az ajtó, bekopogtam, mielőtt beléptem. Annika Lorentzon a székében ült, és bámult ki a panorámaablakon, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt az Északi temetőre és a Haga parkra. Az arcán nyoma sem volt a két üveg bornak, amit a szóbeszéd szerint minden este megiszik, hogy aludni tudjon. A vérerek egyenletesen bújtak meg az ötvenéves bőr alatt. Persze a szeme környékét és a homlokát felszíni ráncok hálózták be, és az egykor oly szép nyaka és álla, ami egy második helyezéshez juttatta egy Miss Svédország szépségversenyen sok-sok évvel korábban, megöregedett. Simone most jól letolt volna – gondoltam. – Azonnal azt mondta volna, hogy fallokrata szokás egy magasabb beosztású nőt a külseje miatt lealacsonyítani. A férfi főnökök ivási szokásairól senki nem beszél, egy férfi főnökről senkinek eszébe sem jutna azt mondani, hogy petyhüdt az arca. Köszöntem az igazgatónőnek, és helyet foglaltam mellette. – Pazar – mondtam. Annika Lorentzon némán rám mosolygott. Napbarnított, karcsú nő volt, vékony szálú haját agyonszőkítette. Nem parfümillatot árasztott, inkább a tisztaság szagát, finom szappanillat lebegett körülötte. – Kérsz? – kérdezte, és pár ásványvizes flakonra mutatott.
Megráztam a fejem, és tűnődni kezdtem, hol lehetnek a többiek. Az igazgatótanácsnak már itt kellett volna lennie. Az órám szerint öt percet késtem. Annika felállt, és mint aki olvas a gondolataimban, megszólalt: – Jönnek, Erik. Szauna-nap van, tudod, hogy megy ez. Görbe mosolyra húzta a száját: – Ez is egy módja, ha nem akarják, hogy részt vegyek az értekezleten. Ravasz, mi? Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és öt igen kivörösödött férfi lépett be. Az öltönyük gallérja nyirkos volt a nedves hajuktól és tarkójuktól, és párolgott belőlük a meleg és az arcszesz. Nem siettek abbahagyni a társalgásukat. – Persze a kutatásom pénzbe fog kerülni – hallottam Ronny Johanssont. – Világos – felelte Svein Holstein gondterhelten. – Csak mert Bjarne valami olyasmiről hadovált, hogy kicsit lefaragnak a pénzből, a pénzügyesek az egész terület kutatási költségvetését meg akarják kurtítani. – Én is hallottam, de emiatt ne aggódj! – mondta halkan Holstein. A társalgásuk elcsitult, ahogy beljebb jöttek. Svein Holstein erőteljesen megszorította a kezem. Ronny Johansson, aki a gyógyszeripart képviselte az igazgatótanácsban, csak távolságtartóan intett, majd leült, míg Peder Mälarstedt önkormányzati képviselő kezet fogott velem. Pihegve mosolygott rám, és láttam, hogy még mindig emberesen izzad. A haja tövében csorgott a víz. – Maga is izzadós? – kérdezte mosolyogva. – A feleségem nem bírja elviselni. De szerintem hasznos dolog. Nyilvánvalóan hasznos. Frank Paulsson alig viszonozta a tekintetemet, kurtán biccentett, majd a szoba túlsó felébe vonult. Rövid csevegés
után Annika halkan összecsapta a tenyerét, és felkérte az igazgatótanácsot, hogy foglaljon helyet a tárgyalóasztalnál. A szauna utáni folyadékhiány miatt azonnal kinyitották az ásványvizeket a nagy, citromsárga műanyag asztal közepén. Egy pillanatig csak álltam mozdulatlanul, és elnéztem ezeket az embereket, akik a kezükben tartják a teljes kutatásomat. Különös érzés fogott el. Ránéztem az igazgatótanácsra, és egyből a terápiás csoportom jutott eszembe. Magába zárta őket ez a pillanat: emlékeik, élményeik, elfojtásaik mozdulatlanságba dermedt füstörvények voltak ebben az üveggömbben. Charlotte tragikusan szép arca, Jussi tagbaszakadt, bánatos teste, Marek borostás feje búbja és metsző, riadt tekintete, Pierre vértelen gyengesége, Lydia a csörgő ékszereivel és a dohányszagú ruháival, a parókás Sibel, na meg a csúcsneurotikus Eva Blau. A betegeim mintegy titkos tükörképei voltak ezeknek az öltönyös, magabiztos, jó állásokat betöltő férfiaknak. A tanács tagjai helyet foglaltak, suttogtak, fészkelődtek. Valamelyikük az apróját csörgette a nadrágzsebében. Egy másik a határidőnaplójába merülve rejtőzködött. Annika felnézett, és barátságosan elmosolyodott. – Erik, légy oly kedves – mondta. – A módszerem... – fogtam bele – a módszerem pszichés traumákat igyekszik kezelni hipnotikus csoportterápiával. – Ezt magunktól is felfogtuk – sóhajtott Ronny Johansson. Megpróbáltam végigmenni az eddigi tevékenységemen. Hallgatóim fél füllel figyeltek, egyesek engem néztek, a többiek az asztalra meredtek. – Sajnos mennem kell – mondta kis idő múltán Rainer Milch, és felállt. Pár férfival kezet fogott, majd kiment a szobából.
– Ugye előre megkapták az anyagot – folytattam. – Tudom, hogy terjedelmes, de erre szükség volt, nem tudtam ennél jobban lerövidíteni. – Miért nem? – kérdezte Peder Mälarstedt. – Mert kissé korai lenne végső következtetéseket levonni – magyaráztam. – És ha két évre előre tekintünk? – kérdezte. – Nehéz megmondani, de látok már szabályszerűségeket – feleltem, jóllehet tudtam, hogy ebbe nem szabadna belemennem. – Szabályszerűségeket? Milyeneket? – Nem mondanád el, miben reménykedsz? – kérdezte Annika Lorentzon mosolyogva. – Azt remélem, fel tudom térképezni azokat a mentális korlátokat, amelyek még a hipnózis során is megmaradnak. Azt, hogy miképp talál a teljesen ellazult agy új módszereket, hogy megvédje az egyént attól, ami megijesztené. Azaz arra gondolok, és ez igazán izgalmas, hogy amikor az ember közelít a trauma felé, a trauma magja felé, az igazi veszély felé... amikor az elfojtott emlék végre kezd a felszín felé közelíteni a hipnózisban, akkor a páciens kapálózni kezd, igyekszik még utoljára megvédeni a titkot, és ekkor az álmaiból merít anyagot, beleszövi az emlékképeibe, csak hogy ne kelljen szembesülnie vele, legalábbis erre kezdtem gyanakodni. – Ne kelljen meglátnia magát a szituációt? – kérdezte Ronny Johansson hirtelen felébredő kíváncsisággal. – Igen, illetve tulajdonképpen nem... hanem az elkövetőt – feleltem. – Az elkövetőt helyettesítik valamivel, gyakran egy állattal. Csend telepedett az asztal köré.
Láttam, hogy Annika Lorentzon, aki eddig többnyire zavarban érezte magát miattam, most némán mosolyog maga elé. – Igaz lehet ez? – kérdezte Ronny Johansson szinte suttogva. – Mennyire egyértelműek a szabályszerűségek? – kérdezte Mälarstedt. – Egyértelműek, de nem perdöntők – feleltem. – Végeznek hasonló kutatást máshol is a világban? – kérdezte Mälarstedt. – Nem – vágta rá Ronny Johansson. – De meg szeretném kérdezni – mondta Holstein –, ha itt falba ütközünk, a maga megítélése szerint a páciensek mindig találnak maguknak új védelmet a hipnózisban? – Vagy tovább lehet azért lépni? – kérdezte Mälarstedt. Éreztem, hogy arcomat elönti a forróság, kicsit megköszörültem a torkomat, majd válaszoltam: – Szerintem mélyebb hipnózissal a képek mögé lehet jutni. – És a betegek? – Én is rájuk gondoltam – mondta Mälarstedt Lorentzonnak. – Persze átkozottul csábító ez az egész – mondta Holstein –, de garanciát akarok... hogy nem lesz pszichózis, nem lesz öngyilkosság. – Igen, hát... – Meg tudja ígérni? – vágott a szavamba. Frank Paulsson csak ült, és a vizespalack címkéjét piszkálgatta. Holstein fáradtnak tűnt, ránézett az órára. – A legfontosabb a betegek segítése – mondtam. – És a kutatás? – Az... – megköszörültem a torkomat. – Az melléktermék – mondtam halkan. – Csakis annak tekinthetem. A tanács néhány tagja egymásra pillantott.
– Jó válasz – mondta Frank Paulsson hirtelen. – Erik Maria Bark a teljes támogatásomat élvezi. – Én még mindig nyugtalankodom a betegek miatt – mondta Holstein. – Itt minden le van írva – mondta Frank Paulsson, és rámutatott a kivonatra. – Írt a betegek állapotának alakulásáról. Több mint ígéretes. – Csakhogy ez annyira szokatlan, annyira merész terápia, hogy biztosnak kell lennünk a védhetőségében, ha valami balul sül el. – Igazából semmi nem tud balul elsülni – mondtam, és éreztem, ahogy a hideg futkos a hátamon. – Erik, péntek van, mindenki vágyik haza – mondta Annika Lorentzon. – Szerintem számíthatsz a további forrásokra. A többiek egyetértően bólintottak, mire Ronny Johansson hátradőlt, és összecsapta a tenyerét.
SIMONE A TÁGAS KONYHÁBAN állt, amikor hazaértem. Éppen négy zacskóból pakolt ki élelmiszereket az asztalra: egy köteg spárgát, friss majoránnát, csirkét, citromot, jázmin rizst. Amikor meglátott, elnevette magát. – Mi az? – kérdeztem. Megrázta a fejét, és széles mosollyal azt mondta: – Látnod kéne magadat. – Mi van? – Úgy nézel ki, mint egy kisfiú Mikuláskor. – Ennyire látszik? – Benjamin – kiáltott Simone. Benjamin a gyógyszeres tasakkal a kezében jött be a konyhába. Simone vidámságát leplezve rám mutatott. – Nézd – mondta. – Szerinted milyen apu? Benjamin a szemembe nézett, és láttam, hogy elmosolyodik. – Vidámnak látszol, apu. – Az vagyok, kisöreg. Az vagyok. – Megtalálták a gyógyszert? – kérdezte. – Tessék? – Hogy meggyógyuljak, hogy soha többé ne kelljen injekciót kapnom – mondta. Felemeltem, átöleltem, és mondtam, hogy azt a gyógyszert még nem találták meg, de mindennél jobban remélem, hogy hamarosan meg fogják. – Oké – mondta. Leeresztettem a földre, és néztem Simone elgondolkodó ábrázatát.
Benjamin megrángatta a nadrágom szárát. – És akkor mi volt az? – kérdezte. Nem értettem. – Miért voltál ennyire vidám, apu? – Csak pénz – feleltem szárazon. – Pénzt kaptam a kutatásomra. – David azt mondja, varázsló vagy. – Nem varázsolok, hanem hipnotizálok, így próbálok segíteni szomorú és ijedt embereken. – Művészeken? – kérdezte. Elnevettem magam, Simone meglepettnek tűnt. – Ezt most miért mondtad? – kérdezte. – A telefonba mondtad, hogy félnek, anyu. – Tényleg? – Igen, az előbb, hallottam. – Igen, tényleg mondtam ma ilyet, stimmel, arról beszéltem, hogy a művészek félnek és idegesek, amikor megmutatják a képeiket – magyarázta. – Amúgy milyen volt a helyiség a Berzelius parknál? – kérdeztem. – Az Arsenalsgatán van. – Megnézted ma? Simone lassan bólintott. – Megfelel – mondta. – Holnap írom alá a szerződést. – Na de miért nem szólsz egy szót sem? Gratulálok, Monus! Simone nevetett. – Pontosan tudom, milyen kiállítással fogom megnyitni a galériát – mondta. – Van ez a lány, aki a bergeni képzőművészetire járt, fantasztikus, nagy méretű... A csengő Simonéba fojtotta a szót. Mielőtt elindult ajtót nyitni, a konyhaablakon kinézve megpróbálta megállapítani, ki az. Utánamentem, és a sötét előszoba túloldalán láttam őt a
nappali fényben úszó ajtónyílásban. Amikor odaértem, Simone kifelé nézett az ajtón. – Ki volt az? – kérdeztem. – Senki, nem volt itt senki – mondta. Kinéztem az utcán lévő bokrokra. – Mi az ott? – kérdezte hirtelen. Az ajtó előtt a lépcsőn egy bot hevert, egyik végén fogantyú, másik végén kis fakorong. – Furcsa – mondtam, és felvettem a régi szerszámot. – De mi ez? – Szerintem valamilyen pálca, amivel régen gyerekeket fenyítettek.
ELJÖTT A HIPNÓZISCSOPORT újabb összejövetelének ideje. Tíz percen belül megjönnek. A hat régi tag és az új nő, Eva Blau. Miközben belebújtam az orvosi köpenybe, rövid ideig mindig megszédültem az izgalomtól, valami lámpalázfélét éreztem. Mintha egy színpadra lépdelnék befelé egy fényszóró megvilágításában. Az érzés nem hiúságból fakadt, hanem a hihetetlenül kellemes tudatból, hogy képes vagyok felhalmozott szakértelmet közvetítetni. Fogtam a jegyzettömbömet, és átfutottam az egy hete az előző foglalkozáson készült jegyzeteimet, amikor Marek Semiovic mesélt a nagy faházról a Zeñica-Doboj kantonban. Azt követően Marek Semiovicot mélyebb hipnózisba juttattam, mint azelőtt, és higgadtan, tárgyilagosan beszélt egy cementpadlójú szobáról a pincében, ahol arra kényszerítették, hogy árammal üsse meg barátait és távoli rokonait. De aztán hirtelen elfordult, helyszínt váltott, és utasításaimmal nem törődve saját elhatározásából kereste a kiutat a hipnózisból. Tudtam, hogy fontos apró léptekkel haladni. Ezért döntöttem úgy, hogy aznapra békén hagyom Mareket. Charlotte-on volt a sor, vele akartam kezdeni, ami után talán teszek egy első kísérletet az új nővel, Eva Blauval. A helyiséget a hipnózis számára úgy alakították ki, hogy semleges, megnyugtató benyomást keltsen. Sárgás árnyalatú függöny, szürke padló, egyszerű, de kényelmes bútorok, világos, barna pettyes nyírfa asztalok és székek. Az egyik szék alatt egy ottfelejtett kék cipővédő hevert. Pár semleges színű litográfiát leszámítva, a falak csupaszok voltak. A székeket
félkörben állítottam fel, és a lehető legmesszebb helyeztem el a kameraállványt. A kutatás fellelkesített, nagyon kíváncsi voltam, mi fog kiderülni, de ugyanakkor egyre jobban meg voltam győződve arról is, hogy ez az új terápiás módszer jobb, mint amivel valaha próbálkoztam. A közösségnek óriási szerep jut a trauma kezelésében. A magányos elszigetelődést felváltotta a közös gyógyulási folyamat. Rögzítettem a kamerát az állványra, bedugtam a kábelt, betettem egy üres szalagot, beállítottam a fényerőt, ráközelítettem egy széktámlára, beállítottam az élességet, majd visszaállítottam a látószöget. Eközben az egyik beteg belépett a szobába. Sibel volt az. Feltehetően már órák óta a kórház előtt várta, hogy kinyíljon a szoba, és megkezdődjön a foglalkozás. Leült az egyik székre, és furcsa hangokat kezdett kiadni a torkán, nyelt, kluttyogott. Elégedetlen mosollyal megigazította a nagy, szőke fürtös parókát, amiben a találkozókra járt, majd gondterhelten felsóhajtott. Charlotte Cederskiöld lépett be. Sötétkék ballonkabátot viselt, a széles övet szorosan megkötötte a derekán. Amikor levette a sapkáját, sűrű, gesztenyebarna haja az arca köré hullott. Mint mindig, most is hallatlanul bánatos és szép volt. Az ablakhoz léptem, kinyitottam, és éreztem a friss, simogató tavaszi szelet az arcomon. Mire visszafordultam, már Jussi Persson is bejött a szobába. – Doktor úr – mondta nyugodt, északi kiejtéssel. Kezet fogtunk, majd ment és üdvözölte Sibelt. Megpaskolta a sörhasát, és mondott valamit, amitől Sibel elpirulva kuncogott. Halkan cseverésztek, miközben a többiek is befutottak, jött Lydia, Pierre, no meg Marek, szokás szerint kicsit késve. Álltam mozdulatlanul, és vártam, hogy felkészüljenek. Egyének voltak, egyetlen közös nevezővel: traumát okozó
sérelem. Ez a sérelem akkora kárt tett a pszichéjükben, hogy a túlélés érdekében a sérelmet önmaguk elől is elrejtették. Valójában egyikük sem volt tisztában azzal, hogy mi történt vele, csak azt tudták, valami borzalom a múltban tönkretette az életüket. De a múlt nem halott, a múlt valójában nem múlt el, szoktam idézni William Faulknert, az írót. Úgy értem, minden apróság, ami egy emberrel történt, vele tart a jelenbe is. Minden élmény befolyással van minden döntésre – és ha az élmény traumát okozott, akkor a múlt szinte minden helyre igényt tart a jelenben. Többnyire az egész csoportot egyszerre hipnotizáltam, és minden alkalommal kiválasztottam egyiküket vagy néhányukat, akikkel mélyebbre mentünk, mint a többiekkel. Imígyen mindvégig két sík állt rendelkezésre, ahol meg tudtuk vitatni a történteket: a hipnoszuggesztió síkja és a tudat síkja. Tettem egy felfedezést a hipnózis kapcsán. Eleinte csak sejtelem volt, de aztán egyre világosabb szabályszerűséggé nőtte ki magát. Egy ilyen felfedezést persze be kell tudni bizonyítani. Tudatában voltam, hogy talán túl sokat remélek a tézisemet illetően: a meghatározó trauma okozója soha nem saját bőrében mutatkozik mélyhipnózisban. A helyzetet meg lehet találni, a rémisztő eseményeket meg lehet figyelni, de a tettes rejtve marad. Mostanra mindenki a helyén ült, de Eva Blau, az új betegem még nem érkezett meg. Ismerős nyugtalanság áradt végig a csoporton. Charlotte Cederskiöld ült mindig a legtávolabb. Már levette a kabátját, és szokás szerint igen elegánsan festett, visszafogott, szürke pulóver-kardigán együttest viselt, és széles, csillámló gyöngyfüzér lógott karcsú nyakában. Sötétkék rakott szoknya és sötét, sűrű szövésű harisnyanadrág volt rajta. Lapos sarkú cipője messziről fénylett. Tekintetünk
találkozott, és óvatosan rám mosolygott. Amikor bevettem Charlotte-ot a csoportba, már tizenöt öngyilkossági kísérlet volt a háta mögött. A legutóbbi alkalommal fejbe lőtte magát a férje vadászpuskájával a djursholmi villa szalonjának a közepén. A puska megcsúszott, neki meg odalett a füle és egy darabka az arcából. Ennek mostanra nyoma sem volt: átesett néhány költséges plasztikai műtéten, és az új, egyenes, sűrű bubifrizurája elrejtette a fülprotézist és a hallókészüléket. Amikor Charlotte-ot néztem, ahogy fejét ferdén tartva udvariasan és tisztelettudóan hallgatja a többiek beszámolóját, mindig megborzongtam az aggodalomtól. Szépen öregedő, vonzó asszony volt, mégis hallatlanul megviselt ember hatását keltette. Tudtam, hogy nem vagyok képes semlegesen viszonyulni a minden bizonnyal benne rejlő feneketlen mélységhez. – Kényelmesen ül, Charlotte? – kérdeztem. Bólintott, és szépen artikulált, lágy hangon felelt: – Annyira jól érzem magam, annyira jól. – Ma Charlotte belső tereit fogjuk megvizsgálni – magyaráztam. – A szellemkastélyomat – mosolygott. – Így van. Marek örömtelen és türelmetlen vigyort lövellt felém, amikor tekintetünk találkozott. Egész délelőtt a konditeremben edzett, az izmai majd kidurrantak a sok vértől. Az órára néztem. El kellett kezdenünk, nem várhattunk tovább Eva Blaura. – Javaslom, hogy vágjunk bele – mondtam. Sibel talpra ugrott, rágógumit köpött egy papírszalvétába, majd kidobta. Félénken rám nézett. – Készen állok, doktor úr – mondta. Az ellazulást az indukció ólmos, meleg fázisa követte, az akaratok és a korlátok feloldódtak. Lassan vezettem őket egyre
mélyebb transzba, nyirkos falépcsőket képzeltettem el velük, és azon haladtunk apránként lefelé. Az a bizonyos különleges energia áradni kezdett közöttünk. Egészen különös melegség köztem és a többiek között. A hangom először élesen, artikuláltan csendült fel, azután lassan halkulni kezdett. Jussi nyugtalannak tűnt, hümmögött, és néha agresszívan elhúzta a száját. A hangom irányította a betegeket, és láttam, ahogy a testük elernyed a székben, az arcuk kilapul és a hipnotizáltakra mindig jellemző módon kifejezéstelenné válik. Mögéjük mentem, lágyan megérintettem a vállukat, mindvégig egyenként irányítottam őket, visszafelé számoltam, egyik lépést tettük a másik után. Jussi valamit sziszegett maga elé. Marek Semiovic nyitott szájából kis nyálcsík csordogált. Pierre soványabbnak és gyengébbnek tűnt, mint valaha. Lydia két karja tehetetlenül csüngött a szék karfáján. – Menjenek csak tovább lefelé a lépcsőn! – mondtam halkan. Arról nem számoltam be az igazgatótanácsnak, hogy a hipnotizőr is valami transzszerű állapotba süllyed. Elkerülhetetlen és hasznos dolognak tartottam. Soha nem értettem, hogy a saját transzom, ami mindig a páciensek hipnózisával párhuzamosan zajlott, miért víz alatt játszódik. De tetszett a víz alatti tiszta látomás, kellemes volt, és megtanultam a folyamat apró részleteit kiolvasni belőle. Miközben én egy tengerben süllyedtem, a betegeim nyilván teljesen mást láttak, a saját emlékeikbe merültek, a múltba, a gyerekszobájukban kötöttek ki, az ifjúságuk színhelyein, a szülők nyaralójában vagy a szomszéd garázsában. Nem tudták, hogy eközben a szememben ők is mélyen víz alatt vannak, lassan süllyednek valami óriási korallzátony, mélytengeri hátság vagy kontinentális törésvonal mentén.
Az én gondolataimban együtt süllyedtünk a bugyborékoló vízben. Ezúttal meg akartam próbálni mindannyiukat magammal vinni egészen mélyre a hipnózisba. Hallottam, ahogy számolok, beszélek a kellemes ellazulásról, miközben a fülemben dübörgött a víz. – Szeretném, ha kicsit még mélyebbre süllyednénk – mondtam. – Menjünk tovább lefelé, de ezúttal lassabban, lassabban. Hamarosan megállnak, teljesen el vannak lazulva, mozdulatlanok... kicsit mélyebbre, még, és most megállunk. Az egész csoport ott állt velem szemben félkörben a homokos tengerfenéken. Lapos volt és messzire elnyúlt, mint egy hatalmas parkett. A víz halványzölden világított. A homok apró, szabályos hullámokban mozgott a lábunk alatt. Megmegcsillanó rózsaszín medúzák lebegtek a fejünk fölött. Időnként lepényhalak kavarták fel a homokot, majd nyílsebesen elúsztak. – Most mind egészen mélyen vagyunk – mondtam. Kinyitották a szemüket, és egyenesen rám néztek. – Charlotte, ma magán a sor, hogy elkezdje – folytattam. – Mit lát? Hol van? Az asszony szája hangtalanul mozgott. – Nincs itt semmi, ami veszélyt jelenthetne – mondtam. – Mindvégig maga mögött állunk. – Tudom – mondta színtelen hangon. A szeme nem volt se nyitva, se csukva. Üres, révedő tekintettel hunyorgott, akár egy alvajáró. – Az ajtó előtt áll – mondtam. – Szeretne bemenni? Charlotte bólintott, és a haja a vízárammal lebegett a feje körül. – Akkor tegye meg – mondtam. – Jó. – Mit lát? – kérdeztem.
– Nem tudom. – Bement? – kérdeztem, és úgy éreztem, túlságosan kapkodok. – Igen. – De nem lát semmit? – De. – Furcsa? – Nem tudom, szerintem nem... – Írja le! – mondtam gyorsan. Megrázta a fejét, mire apró légbuborékok szabadultak ki a hajából, és csillogva elindultak a felszín felé. Valójában tudtam, hogy rosszul csinálom, nem vagyok elég érzékeny, és nem vezetem őt, hanem megpróbálom előre lökdösni, mégsem álltam meg, hogy azt mondjam: – Megint a nagyapja házában van. – Igen – mondta suttogva. – Már az ajtón belül áll, és megy tovább. – Nem akarok. – Csak egy lépést tegyen! – Esetleg máskor – suttogta. – Emelje fel a tekintetét, és nézzen körül! – Nem akarok. Az alsó ajka megremegett. – Lát valami furcsát? – kérdeztem. – Valamit, aminek nem kéne ott lennie? Mély barázda jelent meg a homlokán, és hirtelen rájöttem, hogy mindjárt ki fog zökkenni, és egyszerűen felriad a hipnózisból. Ami akár veszélyes is lehet – semmi esetre sem lett volna jó. Mély depresszióba zuhanhat, ha túl gyorsan történik. Nagy buborékok libbentek ki a száján, mint egy csillogó nyaklánc. Az arca fénylett, és kékeszöld csíkok húzódtak a homlokán.
– Nem muszáj, Charlotte, nem kell odanéznie – mondtam nyugtatóan. – Nyissa ki az üvegajtót, és menjen ki a kertbe, ha ahhoz van kedve. Egész testében remegett, és rájöttem, hogy elkéstem. – Nyugodjon meg! – suttogtam, és kinyújtottam a kezem, hogy megpaskoljam őt. Az ajka elfehéredett, szeme tágra nyílt. – Charlotte, óvatosan visszamegyünk együtt a felszínre – mondtam. A lába sűrű homokfelhőt vert fel, amikor kilövellt felfelé. – Várjon! – mondtam lágyan. Marek rám nézett, és megpróbált kiáltani valamit. – Már megyünk is felfelé, és tízig fogok számolni – tettem hozzá, miközben sebesen emelkedtünk a felszín felé. – És amikor a tízhez érek, kinyitják a szemüket, és jól fogják magukat érezni, és...
CHARLOTTE MÉLY LEVEGŐT VETT, tántorogva felállt a székből, megigazította a ruháját, és kérdőn nézett rám. – Rövid szünetet tartunk – mondtam. Sibel komótosan felállt, és kiment cigizni. Pierre ment utána. Jussi maradt a székén, ernyedten, elnehezülve. Egyikük sem volt teljes mértékben ébren. A feljövetel túl meredekre sikerült. De mivel nemsokára készültünk visszatérni a mélybe, gondoltam, jobb is ezen a zavaros tudatszinten tartani a társaságot. Maradtam a székemen, az arcomat dörzsölgettem, és feljegyeztem ezt-azt, amikor Marek Semiovic odalépett hozzám. – Ez jó volt – mondta, és fanyarul elhúzta a száját. – Nem úgy sikerült, ahogy képzeltem – feleltem. – Szerintem jópofa volt – mondta. Lydia lépett közelebb a csörömpölő ékszereivel. Amikor átsétált egy napfénynyalábon, hennaszínű haja úgy ragyogott, mintha rézből lett volna. – Micsoda? – kérdeztem. – Mi volt benne a jópofa? – Ahogy a helyére tette az úri kurvát. – Tessék? – kérdezte Lydia. – Nem magáról beszélek, hanem... – De akkor sem szabad azt mondania, hogy Charlotte kurva, mert nem igaz – mondta Lydia gyengéden. – Ugye, Marek? – Jól van, tök mindegy. – Tudja, mit csinál egy kurva? – Igen.
– Kurvának lenni – folytatta Lydia mosolyogva – nem is feltétlenül rossz dolog, a nő maga választja, és a saktiról szól, a női energiáról, a női hatalomról. – Pontosan, hatalmat akarnak – mondta buzgón Marek. – Nem kár értük. Arrébb mentem, néztem a feljegyzéseimet, de közben még hallgattam a párbeszédet. – Vannak, akiknek nem sikerül egyensúlyban tartani a csakráikat – mondta Lydia higgadtan. – És ők persze rosszul érzik magukat. Marek Semiovic leült, nyugtalannak tűnt, megnyalta az ajkát, és Lydiára nézett. – A szellemkastélyban történt valami – mondta halkan. – Tudom jól, de... Elhallgatott, és olyan erősen összeszorította a fogait, hogy rángott az állkapocsizma. – Valójában nincs semmi baj – mondta Lydia, és megfogta Marek kezét. – Miért nem tudok visszaemlékezni? Sibel és Pierre visszajött. Mindenki hallgatag és kába volt. Charlotte igen törékenynek tűnt. Karcsú karját keresztbe fonta a mellkasán, kézfejét a vállán pihentette. Szalagot cseréltem a kamerában, eldaráltam a dátumot és az időpontot, majd elmagyaráztam, hogy még mindig mindenki poszthipnotikus állapotban van. Belenéztem a keresőbe, egy hangyányit megemeltem az állványt, és megigazítottam a kamerát. Majd elrendeztem a székeket, és megkértem a betegeket, hogy üljenek vissza a helyükre. – Jöjjenek, foglaljanak helyet, ideje folytatnunk – mondtam. Hirtelen kopogtak az ajtón, és Eva Blau lépett be. Láttam rajta, mennyire feszült, és odamentem hozzá. – Üdvözlöm – mondtam.
– Szívesen lát? – kérdezte. – Igen – feleltem. Az arca és a nyaka elpirult, amikor elvettem és felakasztottam a kabátját. Odavezettem őt a csoporthoz, és újabb széket húztam a félkörbe. – Eva Blau korábban Ohlson doktor betege volt, de a továbbiakban a mi csoportunk tagja lesz. Mind próbáljuk meg éreztetni vele, hogy szívesen látjuk. Sibel távolságtartóan biccentett, Charlotte barátságosan mosolygott, és a többiek félénken köszöntek neki. Marek mintha észre sem vette volna. Eva Blau leült az üres székre, és combjai közé szorította a kezét. Visszamentem a saját helyemre, és óvatosan felvezettem a második részt: – Helyezkedjenek el kényelmesen, lábuk a földön, kezük az ölükben. A foglalkozás első fele nem pont úgy alakult, ahogy terveztem. – Elnézést kérek – mondta Charlotte. – Senkinek nem kell elnézést kérnie, magának a legkevésbé, remélem, maga is így látja. Eva Blau le sem vette rólam a szemét. – Először osszuk meg gondolatainkat az előző részről, asszociáljunk! – mondtam. – Van valakinek hozzáfűzni valója? – Szédítő – mondta Sibel. – Frusztráló – mondta Jussi. – Szóval épp hogy kinyitottam a szemem, megvakartam a fejem, és már vége is volt. – Mit érzett? – kérdeztem tőle. – Hajat – felelte mosolyogva. – Hajat? – kérdezte Sibel kuncogva. – Amikor megvakartam a fejem – magyarázta Jussi. Néhányan nevettek a poénon.
– Asszociáljunk a hajra! – mondtam halvány mosollyal. – Charlotte? – Nem is tudom – mosolygott. – Haj? Talán szakáll... nem. Pierre vidáman a szavába vágott: – Hippi, hippi egy mocin – mondta mosolyogva. – így ül, rágózik, és suhan a... Eva olyan hirtelen állt fel, hogy a szék megzörrent mögötte. – Ez az egész olyan gyerekes – mondta feldúltan, és Pierrere mutatott. Pierre arcáról lelohadt a mosoly. – Miért gondolja? – kérdeztem. Eva nem felelt, csak a szemembe nézett, majd duzzogva visszaült. – Pierre, folytassa, legyen szíves! – kértem higgadtan. Pierre megrázta a fejét, és a két mutatóujjával formált keresztet Eva felé tartotta, mint aki menedékbe vonul. – Dennis Hoppert azért lőtték le, mert hippi volt – suttogta titokzatosan. Sibel még hangosabban kuncogott, és várakozásteljesen rám nézett. Jussi felemelte a kezét, majd Eva Blau felé fordult. –A szellemkastélyban nem kell elviselnie a gyerekességünket – mondta vaskos kiejtéssel. A szobára teljes némaság telepedett. Eszembe jutott, hogy Eva még nem tudhatta, mit jelent a szellemkastély a csoport számára, de nem törődtem vele. Eva Blau Jussi felé fordult, és úgy tűnt, rá akar ordítani, de Jussi olyan higgadt, komoly ábrázattal nézett vissza rá, hogy Eva meggondolta magát, és ismét elhelyezkedett a székében. – Eva, ellazító gyakorlatokkal kezdünk, légzőgyakorlatokkal, utána egyesével vagy párosával hipnotizálom magukat – magyaráztam. – Természetesen mindenki részt vesz, függetlenül attól, hogy éppen milyen tudatállapotban van. Eva arcára ironikus mosoly ült ki.
– És néha – folytattam –, ha úgy érzem, működik, megpróbálom az egész csoportot mélyhipnózisba juttatni. Előrébb húztam a székemet, megkértem őket, hogy hunyják le a szemüket, és dőljenek hátra. – A lábfejek stabilan pihennek a padlón, kezek az ölben. Miközben óvatosan egyre jobban ellazítottam őket, az járt a fejemben, hogy Eva Blau titkos szobájának felkutatásával kéne kezdenem. Fontos volt, hogy minél előbb ő is betegyen valamit a közösbe, amin elindulhatunk. Visszafele számoltam, és hallgattam a csoport légzését, enyhe hipnózisba juttattam, majd otthagytam őket közvetlenül az ezüstös vízfelszín alatt lebegve. – Eva, most csak magához fordulok – mondtam halkan. – Bízzon bennem, gondom lesz magára a hipnózis során, semmi veszélyes nem történhet. Ellazul és biztonságban érzi magát, a hangomra figyel, és teszi, amit mondok. Mindvégig spontán kövesse az utasításaimat, ne latolgasson, szóáradatban fogja magát találni, nem előtte, nem mellette, mindvégig a kellős közepén... Szürke vízben süllyedtünk lefelé, a többieket ki tudtam venni a távolban, fejük búbjával a fodrozódó víztükröt érintve lebegtek. Egy vaskos hajókötél mentén merültünk a sötét mélységbe, algafonalak himbálództak rajta. Ugyanakkor a valóságban Eva Blau széke mögött álltam, egyik kezemet a vállán pihentettem, és nyugodtan, ereszkedő hangsúllyal beszéltem. A haja füstszagot árasztott. Hátradőlt, arca elernyedt. A saját transzomban a víz hol barna, hol szürke volt Eva előtt. Az arcára árny vetült, száját összeszorította, mély ránc rajzolódott ki a két szemöldöke között, de a tekintete teljesen elsötétült. Azon tűnődtem, hol kezdjem. Tulajdonképpen rettentő keveset tudtam róla. Lasse Ohlson naplója szinte semmit nem tartalmazott a múltjáról. Kénytelen voltam
magam felderíteni, és úgy döntöttem, teszek egy óvatos kísérletet a belépésre. Gyakran kiderül, hogy a nyugalom és az öröm a legrövidebb út a gyötrelemhez. – Tízéves, Eva – mondtam, és megkerültem a székeket, hogy szembe kerüljek vele. A mellkasa alig mozdult, hasból lélegzett nyugodtan aprókat. – Tízéves. Szép nap a mai. Maga boldog. Minek örül? Eva aranyosan csücsörített a szájával, elmosolyodott, majd azt mondta: – Mert a férfi táncol és fröcsköl a pocsolyákban. – Ki táncol? – kérdeztem. – Hogy ki? Kicsit elhallgatott. – Gene Kelly, anyu azt mondja. – Vagy úgy – mondtam. – Az Ének az esőbent nézi? – Anyu nézi. – Maga nem? – kérdeztem. – De – mosolygott hunyorítva. – És vidám? Eva Blau lassan bólintott. – Mi történik? Láttam, ahogy a tekintete lassan ereszkedni kezd a mellkasa felé. Ajka hirtelen sajátos kifejezést öltött. – Nagy a hasam – mondta halkan. – A hasa? – Látom, hogy óriási – mondta sírós hangon. Jussi fújtatva lélegzett mellette. Szemem sarkából láttam, hogy megmozdul az ajka. – Szellemkastély – suttogta Jussi enyhe hipnózisban. – Szellemkastély. – Eva, rám figyeljen! – mondtam. – Mindenki mást is hall a szobában, de csak az én hangomra figyeljen! Ne foglalkozzon
azzal, amit a többiek mondanak, csak az én szavaimmal törődjön! – Rendben – mondta elégedett arckifejezéssel. – Tudja, miért nagy a hasa? – kérdeztem. Nem felelt. Szemtől szembe figyeltem. Az arca komoly volt, aggódó, és a tekintete valami gondolat, valami emlék felé fordult. Hirtelen úgy tűnt, mintha éppen mosolyt próbálna visszatartani. – Nem tudom – válaszolta. – De, szerintem tudja – mondtam. – De maga diktálja a tempót, Eva. Nem kell most erre gondolnia. Akar megint tévézni? Magával tartok, mindenki magával tart, végig, függetlenül attól, mi történik, ígérem. Megfogadtuk, bízhat benne. – Be akarok menni a szellemkastélyba – suttogta. Miközben visszafelé számoltam, és a mindvégig lefelé vezető lépcsőket képzeltettem el vele, úgy éreztem, valami nem stimmel. Engem is sodort a langymeleg víz, ahogy lassan zuhantam a szakadék mentén egyre mélyebbre. Eva Blau megemelte az állát, benedvesítette a száját, beszívta az arcát, majd suttogott: – Látom, hogy elvisznek valakit. Csak úgy odamennek, és elviszik. – Ki visz el valakit? – kérdeztem. Eva légzése szabálytalanná vált. Az arca elsötétült. Zavaros barna víz áramlott el előtte. – Egy lófarkas férfi, felakasztja a kisembert a plafonra – nyöszörgött. Láttam, hogy egyik kezével erősen a hullámzó hínár fedte hajókötélbe kapaszkodik, miközben a lába lassú taposó mozgást végez. Szédítő hirtelenséggel kizökkentem a módosult tudatállapotból. Ráeszméltem, hogy Eva Blau blöfföl, nem is
jutott hipnózisba. Nem tudtam, miből jöttem rá, de teljesen biztos voltam benne. Felvértezte magát a szavaimmal szemben, gátat emelt a szuggesztiónak. Az agyam jeges szavakat suttogott: Hazudik, cseppet sincs hipnotizálva. Láttam, hogy előre-hátra dobálja magát a székben. – A férfi egyre csak húzza az emberkét, túl erősen húzza... Eva Blau megdermedt, amikor tekintete hirtelen találkozott az enyémmel. Széles vigyor terült el az arcán. – Jó voltam? – kérdezte. Nem feleltem. Csak álltam, figyeltem, ahogy feláll, leveszi a kabátját a fogasról, majd nyugodtan elhagyja a szobát.
FELÍRTAM EGY LAPRA, hogy szellemkastély, ráhajtogattam a 14-es számú videokazettára, és ráerősítettem egy gumikarikával. Ahelyett, hogy a szokásnak megfelelően archiváltam volna, magammal vittem a szobámba. Elemezni akartam Eva Blau hazugságát és a saját reakciómat, de már a folyosón rájöttem, mi hibádzott mindvégig: Eva tudatában volt saját arckifejezésének, megpróbált kedvesnek látszani, arca nem ernyedt el kifejezéstelenül, mint mindenki másé a hipnózisban. A hipnotizált ember is tud mosolyogni, de nem a megszokott mosolyával, hanem egy álmatag, lanyha mosollyal. Amikor az irodámhoz értem, a fiatal medika az ajtóm előtt várt. Magam is meglepődtem, hogy emlékszem a nevére: Maja Swartling. Üdvözöltük egymást, és mielőtt még ki tudtam volna nyitni az ajtót, gyorsan azt mondta: – Ne haragudjon, hogy ennyire magára akaszkodom, de a disszertációm egy részét az ön kutatására építem, és nem csupán én, de a konzulensem is szeretné, ha maga a forrás is megszólalna. Komolyan nézett rám. – Értem – mondtam. – Feltehetek pár kérdést? – kérdezte végül. – Megengedi, hogy feltegyek önnek néhány kérdést? Egyszeriben kislányos lett a tekintete: éber, de bizonytalan. A szembogara igen sötét volt, feketének tűnt a szokatlanul fehér bőr mellett. A haja ápoltan csillogott a befont koszorúkban. Ódivatú frizurát hordott, de jól állt neki.
– Szabad? – kérdezte lágyan. – Elképzelni sem tudja, mennyire makacs tudok lenni. Azon kaptam magam, hogy mosolygok rá. Volt benne valami annyira üde és vidám, hogy valójában nem is gondolkoztam, széttártam a karom, és mondtam, készen állok. Felnevetett, és hosszan, elégedetten mustrált. Kinyitottam az ajtót, kertelés nélkül bejött utánam, leült a vendégszékre, elővett egy irattömböt meg egy tollat, és mosolyogva rám nézett. – Mit szeretne kérdezni tőlem? Maja fülig vörösödött, majd megszólalt, továbbra is olyan széles mosollyal az arcán, mint aki nem tud uralkodni a vonásain. – Kezdjük a gyakorlattal... miként tekint arra a lehetőségre, hogy a betegek félrevezetik? Hogy csak azt mondják, amit a véleményük szerint hallani szeretne? – Ami azt illeti, pont ma fordult elő – feleltem mosolyogva. – Egy páciens nem akarta, hogy hipnotizáljam, ellenállt, és természetesen nem is került hipnózisba, de úgy tett, mintha. Maja megnyugodott, kevésbé tűnt határozatlannak. Előredőlt ültében, csücsörített és megkérdezte. – Színlelt? – Persze, rájöttem. Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Hogyan? – Először is a hipnotikus nyugalomnak igen világos külső jelei vannak. A legfontosabb, hogy az arc teljesen mesterkéletlenné válik. – Kifejtené? – Éberen még a legellazultabb embernek is fegyelmezett az arca, az ajkak összezárnak, az arcizmok összhangban vannak, a tekintet és a többi... de hipnotizált ember esetén mindennek
nyoma sincs, a száj kinyílik, az áll leereszkedik, a tekintet eltompul... nem igazán lehet leírni, de tudja az ember. Úgy tűnt, mintha kérdezni készülne valamit, így szünetet tartottam. Megrázta a fejét, és kérte, hogy folytassam. – Olvastam, ugyebár, a jelentéseit – mondta. – És a csoportja nem csupán áldozatokból áll, azaz olyanokból, akiket bántalmaztak, vannak köztük elkövetők is, azaz olyanok, akik másokat tettek ki rémségeknek. – A tudatalattiban ugyanúgy működik, és... – Úgy érti... – Várjon, Maja... és csoportterápiás összefüggésben valójában egy kincs. – Érdekes – mondta, és feljegyzett valamit. – Erre majd szeretnék visszatérni, de azt is szeretném tudni, miként látja önmagát az elkövető hipnózisban. Hiszen maga vetette fel a gondolatot, hogy az áldozat gyakran helyettesíti az elkövetőt valami mással, mondjuk állattal. – Még nem volt alkalmam kutatni, miként látja magát az elkövető, és nem kívánok találgatni. Félrebillentette a fejét. – De megsejtett már valamit? – Van egy betegem, aki... Elhallgattam, és eszembe jutott Jussi Persson, a norrlandi férfi, aki rettentő, önmagára kirótt teherként cipelte magányát. – Mit akart mondani? – A hipnózisban ez a beteg egy vadászlesre tér vissza, olyan, mintha a puska irányítaná, őzekre lövöldöz, és csak otthagyja őket a földön. Amikor felébred, letagadja az őzeket, arról számol be, hogy csak ül a lesen, és nősténymedvére vár. – Ezt mondja éber állapotban? – mosolygott Maja. – Van egy háza fent Västerbottenben. – Ja, azt hittem, itt lakik – nevetett.
– A medve biztosan igaz – mondtam. – Arrafelé rengeteg medve él. Jussi elmesélte, hogy egy nagy nőstény megölte a kutyáját pár éve. Némán bámultuk egymást. – Későre jár – mondtam. – Még sok kérdés maradt bennem. Széttártam a kezem. – Többször is találkozhatunk. Rám nézett. Hirtelen furcsa melegség töltötte el a bensőmet, amikor észrevettem, hogy pír tolakszik világos bőrére. Valami csintalanság kötött össze minket, a komolyság és a nevethetnék elegye. – Meghívhatom egy italra hálából a fáradságáért? Van egy egész hangulatos libanoni... Hirtelen elhallgatott, mert megszólalt a telefon. Elnézést kértem, és felvettem. – Erik? Simone volt az. Feszült volt a hangja. – Mi az? – kérdeztem. – Hátul vagyok, a bicikliúton. Úgy látom, valaki betört hozzánk. Kirázott a hideg. Eszembe jutott a pálca, ami a bejárati ajtónk előtt hevert, a régi büntetőeszköz a kerek fakoronggal. – Mi történt? Hallottam, hogy Simone nagyot nyel. A háttérben gyerekek játszottak, talán fent a focipályán. Sípszó és kiáltozás hallatszott. – Mi volt ez? – kérdeztem. – Semmi, iskolások – mondta foga között szűrve a szót. – Erik – hadarta –, Benjamin erkélyajtaja fel van törve, az ablakot beverték.
Szemem sarkából láttam, hogy Maja Swartling feláll, és mutogatva kérdezi, elmenjen-e. Aprót biccentettem felé, és sajnálkozva vállat vontam. Véletlenül nekiment a széknek, az zörögve odébb csúszott a padlón. – Egyedül vagy? – kérdezte Simone. – Igen – mondtam, és nem is tudtam, miért hazudok. Maja intett, és halkan becsukta az ajtót maga mögött. Még mindig orromban éreztem egyszerű és üde parfümje illatát. – Jól tetted, hogy nem mentél be – folytattam. – A rendőrséget már hívtad? – Erik, furcsa a hangod, történt valami? – Azon kívül, hogy lehet, hogy éppen betörő van a lakásunkban? Hívtad a rendőrséget? – Igen, apának telefonáltam. – Jól van. – Azt mondta, azonnal autóba ül. – Te menj messzebb, Simone! – A bicikliúton állok. – Látod a házat? – Igen. – Ha te látod a házat, akkor valaki, aki a házban áll, láthat téged. – Hagyj már! – Menj fel a focipályára, kérlek, jövök haza.
KENNET PISZKOS OPELJA mögött álltam le, behúztam a kéziféket, elfordítottam a kulcsot, és kiszálltam a kocsiból. Kennet futva közeledett felém. Az arcán elszántság tükröződött. – Hol a fenében van Simone? – kiabált. – Azt mondtam neki, hogy a focipályán várjon. – Jól van, már attól féltem... – Különben bement volna, ismerem, rád ütött. Kennet nevetett, és szorosan átölelt. – Örülök, hogy látlak, öcskös. Elkezdtük megkerülni a tömböt, hogy a ház mögé kerüljünk. Simone nem túl távol állt a telkünktől. Alighanem mindvégig szemmel tartotta az összetört erkélyajtót, ami egyenesen az árnyas teraszra vezetett. Felnézett, otthagyta a biciklit, egyenesen felém tartott, szorosan magához ölelt, és átnézett a vállam felett. – Szia, apa – mondta. – Bemegyek – mondta Kennet komoran. – Veled megyek – mondtam. – Nők és gyerekek kint várakoznak – sóhajtott Simone. Mindhárman átmásztunk az alacsony cserjés pimpósövény felett, átlépdeltünk először a gyepen, majd a teraszon a fehér műanyag asztal és a négy műanyag szék mellett. A lépcsőt és a párkányt üvegszilánkok lepték el. Benjamin szobájában szilánkok és cserepek között a padlószőnyegen egy kő hevert. Mentünk befelé, és arra gondoltam, el ne felejtsek beszámolni Kennetnek a pálcáról, a büntetőeszközről, amit az ajtónk előtt találtunk a minap.
Simone jött utánunk, és meggyújtotta a Harisnyás Pippis lámpát a mennyezeten. Az arca izzott, és rézvörös haja bongyor fürtökben omlott a vállára. Kennet kiment a folyosóra, benézett jobbra a hálóba, majd a fürdőbe. A tévészobában égett az olvasólámpa. A konyhában egy felborított szék. Szobáról szobára jártunk, de mintha semmi nem hiányzott volna, semmit nem loptak el. Valaki járt a vécében az alsó szinten, a vécépapír a földön hevert egy csíkban. Kennet furcsa arckifejezéssel nézett rám. – Van valakivel lezáratlan dolgod? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Tudomásom szerint nincs. Persze egy rakat labilis személyiséggel találkozom... akárcsak te. Bólintott. – Nem vittek el semmit – mondtam. – Apa, gyakran előfordul ilyen? – kérdezte Simone. Kennet megrázta a fejét. – Nem, főleg, ha ablakot is törnek, hogy bejussanak. Valaki azt akarta, hogy tudjátok, itt járt. Simone megállt Benjamin szobája előtt az ajtónyílásban. – Szerintem mintha valaki feküdt volna az ágyában – mondta halkan. – Mi annak a mesének a címe? Aranyfürtöcske, ugye? Beszaladtunk a hálónkba, és láttuk, hogy a mi ágyunkba is befeküdt valaki. Az ágytakarót lehúzták, az ágyneműt összegyűrték. – Ez az egész baromi furcsa – mondta Kennet. Kis ideig hallgattak. – A pálca – kiáltott fel Simone. – Ez az, nekem is eszembe jutott, aztán kiment a fejemből – mondtam. Kimentem az előszobába, és levettem a pálcát a kalaptartóról. – Ez meg mi a fészkes fene? – kérdezte Kennet.
– Tegnap találtuk az ajtónk előtt – mondta Simone. – Hadd nézzem! – mondta Kennet. – Egy pálca, szerintem – mondtam. – Amivel régen a gyerekeket náspángolták. – Jót tesz a fegyelemnek – mosolygott Kennet, és megtapogatta. – Nekem egyáltalán nem tetszik, kimondottan taszító – mondta Simone. – Ért benneteket fenyegetés vagy valami, amit fenyegetésnek lehet felfogni? – Nem – felelte Simone. – Erre talán így kéne tekinteni – mondtam. – Hogy valaki szerint büntetést érdemlünk. Eddig csak valami rossz viccnek hittem, amiért annyira ajnározzuk Benjamint. Mármint ha valaki nem tud Benjamin betegségéről, egészen neurotikusnak tűnhetünk. Simone a telefonhoz ment, és felhívta az óvodát, hogy megkérdezze, minden rendben van-e Benjaminnal. * Este korán ágyba tettük Benjamint, szokás szerint mellé feküdtem, és elmeséltem neki a Kirikou című afrikai gyerekfilm történetét elejétől végig. Benjamin rengetegszer látta a filmet, és szinte mindig azt kérte lefekvéskor, hogy meséljem el neki. Ha kifelejtettem valami részletet, figyelmeztetett, és ha még mindig ébren volt, amikor a végéhez értem, akkor Simone énekelt neki altatódalokat. Miután elaludt, főztünk egy kanna teát, és videóztunk. Ültünk a kanapén, és a betörésről beszélgettünk, hogy semmit sem loptak el, csak valaki legöngyölt egy csomó vécépapírt, és belefeküdt az ágyunkba.
– Talán fiatalok, akik valahol dugni akartak – mondta Simone. – Nem, akkor azért nagyobb kupit csináltak volna. – Nem fura kicsit, hogy a szomszédok nem vettek észre semmit? Adolfssonnak nem nagyon kerüli el a figyelmét semmi. – Talán ő maga tette – vetettem fel. – Dugott az ágyunkban? Felnevettem, magamhoz húztam, és éreztem, milyen jó illata van, erős parfümillat, mindenféle magakelletően édeskés szag nélkül. Hozzám simult, és éreztem karcsú, kisfiús testét az enyémen. Becsúsztattam a kezem bő blúza alá, a puha bőrét simogattam. A melle meleg és kemény volt. Felnyögött, amikor megcsókoltam a nyakát; forró lehelet morajlott a fülemben. A tévé fényénél vetkőztünk le, fürge, fürkész kezekkel segítettünk egymásnak, bajmolódtunk az alsóneműkkel, egymásra nevettünk, és megint csókolóztunk. A hálószobába vonszolt, és színlelt szigorral az ágyra lökött. – Most előkerül a pálca? – kérdeztem. Bólintott, közelebb lépett, és fejét előrehajtva hagyta, hogy a haja a lábamra omoljon, majd leszegett tekintettel, mosolyogva megindult felfelé. A fürtök körbevették vékony, szeplős vállát. Amikor lovagló ülésben a csípőmre ült, megfeszült a karizma. Arca egészen elvörösödött, amikor belehatoltam. Pár másodpercig néhány fénykép emléke lebegett el a szemem előtt. Egyszer egy strandon készítettem őket a görög szigeteken. Néhány évvel Benjamin születése előtt történt. Buszoztunk a part mentén, és ott szálltunk le, ahol a legszebbnek találtuk a tájat. Amikor láttuk, hogy a strand teljesen kihalt, hagytuk a csudába a fürdőruhát. Meleg görögdinnyét ettünk a napsütésben, majd pőrén feküdtünk a
tiszta, sekély vízben, csókolóztunk, és simogattuk egymást. Talán négyszer szeretkeztünk aznap az egyre renyhébb, egyre melegebb strandon. Simone haja gubancos lett a sós víztől, a napfény áradt mély tekintetéből, befelé forduló mosolyából. A pici feszes mellei, a szeplők, a világos rózsaszín mellbimbók. A lapos has, a köldök, a vörösréz szeméremszőrzet. Most Simone fölém hajolva kezdte keresni a kielégülést. Hátrafelé lökte magát, csókolta a mellemet, a nyakamat. Szaporábban lélegzett, lehunyta a szemét, erősen megragadta a vállam, és azt súgta, hogy ne hagyjam abba: – Folytasd, kérlek Erik, ne hagyd abba... Simone egyre gyorsabban, erőteljesebben mozgott, háta és feneke verítékezett. Hangosan nyögött, továbbra is hátrafelé tologatta magát, újra és újra, majd reszkető combbal abbahagyta, kicsit folytatta, nyöszörögve leállt, mély levegőt vett, megnyalta a száját, és megtámaszkodott kezével a mellkasomon. Felsóhajtott, és amikor csípőm újra ringani kezdett, a szemembe nézett. Már nem küzdöttem le a késztetést, hanem erőteljes, gyönyörteli görcsökkel belélövelltem magvam.
AZ IDEGSEBÉSZET ELŐTT állítottam le a biciklit, majd egy ideig csak álltam, és hallgattam a madarak csivitelését a fákon, néztem, ahogy a kikeleti színek megtörve átszűrődnek a lombkoronákon. Arra gondoltam, hogy csak az imént ébredtem fel Simone mellett, csak az imént néztem bele zöld szemébe. A szobám pont úgy festett, ahogy előző nap hagytam. A szék, amin Maja Swartling ült kérdezgetés közben, még mindig ott volt, és az íróasztalomon égett a lámpa. Csak fél kilenc volt, elég idő állt rendelkezésemre, hogy átnézzem a jegyzeteket, amiket előző nap készítettem Charlotte félresikerült hipnózisáról. Azt könnyű volt megértenem, miért alakult úgy, ahogy: erőltettem az eseményeket, csörtettem a cél felé. Tipikus hiba, lehetett volna több eszem. Túl tapasztalt voltam ahhoz, hogy efféle bakikat kövessek el. Nem lehet egy beteget kényszeríteni, hogy olyat nézzen, amit nem akar látni. Charlotte bement a szobába, de nem akarta felemelni a tekintetét. Be kellett volna érnem ennyivel, már ez is nagy bátorságra vallott. Átöltöztem az orvosi köpenybe, fertőtlenítettem a kezem, és a csoportomon törtem a fejem. Nem voltam igazán elégedett Pierre szerepével a csoportban, kissé zavaros volt. Gyakran futott Sibel vagy Lydia után, beszédes volt, tréfálkozott, de a hipnózisok alatt nagyon passzívan viselkedett. Fodrász volt, nyíltan homoszexuális, és színész szeretett volna lenni. A külső szemlélő számára tökéletesen működött az élete – egy visszatérő részlettől eltekintve. Minden húsvétkor társasutazásra mentek az anyjával. Bezárkóztak a
hotelszobájukba, leitták magukat, és együtt háltak. Az anya nem tudta, hogy Pierre minden egyes utazás után mély depresszióba zuhant, és ismételten öngyilkosságot kísérelt meg. Nem akartam erőltetni a betegeimet, azt akartam, hogy saját elhatározásukból meséljenek. Kopogtak. Mielőtt még felelni tudtam volna, kinyílt az ajtó, és Eva Blau lépett be. Furcsa arcot vágott, mint aki arcizma mozdítása nélkül próbál mosolyogni. – Nem, köszönöm – mondta hirtelen. – Nem kell meghívnia vacsorázni, már ettem, Charlotte rendes asszony, készít nekem ennivalót, az egész hétre elég, beteszem a fagyasztóba. – Kedves tőle – mondtam. – Megveszi a hallgatásomat – magyarázta titokzatosan Eva, és a szék mögé állt, amin Maja ült előző nap. – Eva, elmondaná, miért jött ide? – Nem azért, hogy leszopjam, ha tudni akarja. – Nem kell járnia a csoportba – mondtam nyugodtan. Leszegte a tekintetét. – Tudtam, hogy gyűlöl – motyogta. – Nem, Eva, csak azt mondom, senki nem kényszeríti, hogy a csoportba járjon. Vannak, akik nem akarják, hogy hipnotizálják őket, nem különösebben fogékonyak, bár valójában szeretnék, és vannak... – Gyűlöl engem – vágott a szavamba. – Csak annyit mondok, hogy nem vehetem be a csoportba, ha semmiképpen nem akarja, hogy hipnotizáljam. – Ezt nem mondtam – felelte. – De nem teheti a farkát a számba. – Fejezze be! – mondtam. – Bocsánat – suttogta, és kivett valamit a táskájából. – Nézze, ezt kapja tőlem.
Átvettem a tárgyat. Fénykép. A kép Benjamint ábrázolta a keresztelőjén. – Aranyos, ugye – mondta büszkén. Éreztem, hogy a szívem gyorsan és vadul kezd verni. – Honnan szerezte ezt? – kérdeztem. – Ez az én kis titkom. – Feleljen, Eva, honnan szerez... Ingerülten a szavamba vágott: – Szarj másokra, szeresd magad, boldog élet lesz jutalmad. Megint megnéztem a képet. Benjamin fényképalbumából származott. Nagyon is felismertem. A hátulján még a ragasztó nyoma is látszott, amivel rögzítettük. Bár halántékerem lüktetett, nyugodt hangot erőltettem magamra. – Mesélje el nekem, hogy szerezte meg ezt a képet! Leült a kanapéra, szenvtelenül kigombolta a blúzát, és megmutatta a mellét. – Na, dugja be a fütyijét, abban talán örömét leli. – Járt az otthonomban – mondtam. – Maga járt az enyémben – felelte dacosan. – Kényszerített, hogy ajtót nyissak... – Eva, én hipnotizálni próbáltam, az nem ugyanaz, mint a betörés. – Nem törtem be – vágta rá. – Betörte az ablakunkat... – A kő törte be az ablakot. Teljesen elborult az agyam, éreztem, hogy mindjárt elveszítem az ítélőképességemet, és haraggal reagálok egy beteg, zavart ember tetteire. – Miért vette el tőlem ezt a képet? – Maga az, aki elvesz! Csak elvesz és elvesz! Mit szólna, ha én vennék el valamit magától? Mit gondol, milyen érzés? Arcát a kezébe rejtette, és azt mondta, gyűlöl. Újra és újra elismételte, talán százszor is, mire lenyugodott.
– Értse meg, hogy haragszom magára – mondta aztán összeszedetten. – Azt mondja, elvettem valamit, pedig igazán szép képet kapott tőlem. – Igen. Szélesen elmosolyodott, és megnyalta a száját. – Kapott tőlem valamit – folytatta. – Most én szeretnék valamit magától. – Micsodát? – kérdeztem nyugodtan. – Ne próbáljon... – mondta. – Csak mondja meg, mit... – Azt akarom, hogy hipnotizáljon – felelte. – Miért tett pálcát az ajtóm elé? – kérdeztem. Üres tekintettel meredt rám. – Milyen pálcát? – Gyereket fegyelmeznek vele – mondtam rezzenéstelen arccal. – Nem tettem semmit az ajtaja elé. – Egy régi... – Ne hazudjon! – üvöltött. Felállt, és az ajtóhoz ment. – Eva, értesíteni fogom a rendőrséget, ha nem érti, hol a határ, ha nem fogja fel, hogy békén kell hagynia engem és a családomat. – Az én családom is – mondta. – Figyeljen ide! – Fasiszta disznó – üvöltött, és kiment a szobából.
A BETEGEIM FÉLKÖR ALAKBAN ültek előttem. Ezúttal könnyen lehetett őket hipnotizálni. Lágyan süllyedtünk együtt a kluttyogó vízben. Folytattam a munkát Charlotte-tal. Az arca bánatosan elernyedt, mély karikák ültek a szeme alatt, az álla hegye kissé ráncosodott. – Bocsánat – suttogta Charlotte. – Kivel beszél? – kérdeztem. Arca egy pillanatra összerándult. – Bocsánat – ismételte meg. Vártam. Világos volt, hogy Charlotte mélyhipnózisban van. Erősen, de halkan lélegzett. – Tudja, hogy biztonságban van közöttünk, Charlotte – mondtam. – Semmi nem árthat magának, jól érzi magát, és kellemesen ellazult. Bánatosan bólintott, tudtam, hogy hall engem, és követni fogja az utasításaimat, miközben már nem tudja elválasztani a hipnózis és az élet valóságát. Mélyen hipnotizált állapotában mintha filmet nézett volna, amiben ő maga is szerepel. Egyszerre volt közönség és színész, de nem kettéhasadva, hanem eggyé forrva. – Ne haragudj! – suttogta. – Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg! Megvigasztallak, ígérem, meg foglak vigasztalni. Hallottam a csoport erős légzését, és tudtam, hogy a szellemkastélyban vagyunk, elértük Charlotte veszélyes szobáját, és azt akartam, hogy álljon meg, azt kívántam, legyen elég ereje felemelni tekintetét a földről, hogy lásson valamit, pillantsa meg azt, amitől ennyire retteg. Segíteni
akartam neki, de ezúttal nem állt szándékomban siettetni az eseményeket, nem akartam az előző hét hibáját megismételni. – Hideg van a nagypapa tornatermében – mondta hirtelen Charlotte. – Lát valamit? – Hosszú padlódeszkákat, egy vödröt, egy vezetéket – mondta szinte hangtalanul. – Lépjen egy lépést vissza – mondtam. Megrázta a fejét. – Charlotte, egy lépést visszalép, és a kilincsre teszi a kezét. Láttam, hogy a szemhéja megremeg, és néhány új könnycsepp bújik elő a szempillák alól. Üres kezét az ölében tartotta, mint egy öregasszony. – Érzi kezében a kilincset, és tudja, hogy olyan gyorsan el tudja hagyni a szobát, ahogy csak akarja. – Kimehetek? – Lenyomja a kilincset, és kimegy. – Talán az lesz a legjobb, ha elmegyek... Elhallgatott, megemelte az állát, majd lassan elfordította a fejét, miközben száját gyerekesen félig tátva felejtette. – Maradok kicsit – mondta halkan. – Egyedül van odabent? Megrázta a fejét. – Hallom őt – dünnyögte. – De látni nem látom. Összeráncolta a homlokát, mint aki megpróbál kivenni valami életlen dolgot egy képen. – Egy állat van itt – mondta hirtelen. – Milyen állat? – kérdeztem. – Apunak van egy nagy kutyája... – Az apja is ott van? – Igen, itt van, a sarokban áll a bordásfalnál, szomorú, látom a szemén. Megbántottam apát. Apa szomorú. – És a kutya?
– A kutya a lába előtt járkál, szimatol. Közeledik, visszamegy. Most teljesen némán áll apa mellett, és liheg. Apa azt mondja, hogy a kutya majd vigyáz rám... Nem akarom, nem szabad, hogy ezt tegye, nem... Charlotte kapkodta a levegőt. Ha túl gyorsan halad, azt kockáztatja, hogy kizökken a hipnózisból. Félelmetes árny borult az arcára, és arra gondoltam, legjobb lesz felmenni a transzból, ki a fekete tengerből. Megtaláltuk a kutyát. Megállt és ránézett. Óriási előrelépés. Idővel majd kiderítjük, ki is valójában a kutya. Amikor átsuhantunk a víztömegen, láttam, hogy Mareknak szétnyílik az ajka, és kivillantja fogait Charlotte felé. Lydia átnyújtotta kezét egy sötétzöld hínár- és algafelhőn, meg akarta simogatni Pierre arcát, Sibel és Jussi csukott szemmel haladt felfelé, végül találkoztunk Eva Blauval, aki közvetlenül a felszín alatt lebegett. Majdnem éberek voltunk. A határ, ahol a valóság szertefoszlott, hogy helyet adjon a hipnotikus élménynek, mindig elmosódott volt, és ugyanez igaz az ellenkező irányra is – az útra vissza a tudat birodalmába. – Szünetet tartunk – mondtam, majd Charlotte felé fordultam. – Jól érzi magát? – Köszönöm – mondta, és leszegte tekintetét. Marek felállt, kért Sibeltől egy cigarettát, és együtt távoztak. Pierre ülve maradt Jussi mellett. A földet bámulta, majd gyors mozdulattal megtörölte a szemét, mint aki sírt. Lydia komótosan felállt, lassan a feje fölé nyújtotta a karját, és ásított. Gondoltam, szólok pár szót Charlotte-hoz, megmondom, örülök, hogy úgy döntött, marad még egy kicsit a szellemkastélyban, de már nem láttam a szobában. Fogtam a jegyzetfüzetemet, hogy gyorsan feljegyezzek eztazt, de Lydia odajött hozzám, és megzavart. Az ékszere halkan
csörömpölt, és megéreztem a pacsulija illatát, amikor mellém állva megkérdezte: – Nemsokára én jövök, ugye? – Legközelebb – feleltem, de nem néztem fel a füzetemből. – Miért nem ma? Letettem a tollam, és a szemébe néztem. – Mert úgy terveztem, hogy folytatjuk Charlotte-tal, aztán Eva jön. – De szerintem Charlotte azt mondta, haza kell mennie. Lydiára mosolyogtam. – Majd meglátjuk – mondtam. – De ha most nem jönne vissza? – makacskodott Lydia. – Jól van, Lydia, rendben. Egy kicsit még állt és figyelt engem, én meg újra felvettem a tollam, és írni kezdtem. – Kétlem, hogy Eva különösebben mély hipnózisba tudna merülni – mondta egyszer csak Lydia. Ismét felemeltem a tekintetemet. – Mert valójában nem akar találkozni az éteri testével – folytatta. – Éteri testével? Lydia zavartan mosolygott. – Tudom, hogy maga más szavakat használ – mondta. – De érti, mire gondolok. – Lydia, minden betegemen megpróbálok segíteni – mondtam szárazon. Félrebillentette a fejét. – De nem fog sikerülni, ugye? – Miért nem hisz benne? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Statisztikailag páran öngyilkosok leszünk, néhányunkat intézetbe zárnak, és... – Így nem lehet érvelni – próbáltam magyarázni.
– Én tudok – szakított félbe. – Mert én azok közé akarok tartozni, akiknek sikerül. Még egy lépést tett felém, és meglepően vészjósló tekintettel suttogóra fogta: – Szerintem Charlotte lesz az, aki megöli magát. Még mielőtt felelni tudtam volna, sóhajtva hozzátette: – Neki legalább nincs gyereke. Figyeltem, ahogy Lydia a székéhez megy és leül. Egy pillantást vetettem az órára, és láttam, hogy több mint tizenöt perc telt el. Pierre, Lydia, Jussi és Eva már visszatért a helyére. Behívtam Mareket, aki a folyosón mászkálva magában beszélt. Sibel az ajtóban cigizett, és fáradtan kuncogott, amikor kértem, hogy jöjjön be. Lydia elégedetten nézett a szemembe, amikor végül kénytelen voltam konstatálni, hogy Charlotte nem tért vissza. – Hát akkor – mondtam, és összetettem a kezem –, folytassuk! Láttam magam előtt az arcukat. Készen álltak. A foglalkozások valójában mindig jobban sikerültek a szünet után, mintha mindannyian vágytunk volna vissza a mélybe, mintha a lenti fények és hangok csalogattak volna minket lefelé. Az indukció azonnal hatásos volt. Lydia mindössze tíz perc alatt mélyhipnózisba került. Süllyedtünk, és bőrömön éreztem a langyos víz simítását. A nagy szürke kőtömböt ellepték a korallok. Soklábú testükből az áramlattal hajladozva nyúltak ki a csápok. Minden részletet, minden fluoreszkáló, vibráló színt láttam. – Lydia – mondtam. – Hol van? Megnyalta kiszáradt ajkát, a fejét hátradöntötte, a szeme lágyan lecsukódott, de a száján ingerültség látszott, és ránc szántotta a homlokát. – Fogom a kést.
A hangja szárazon, reszelősen szólt. – Milyen kést? – kérdeztem. – A fűrészkést a mosogatóról – mondta csodálkozó hangon, majd némán, félig nyitott szájjal ült. – Kenyérvágó? – Igen – mosolygott. – Folytassa! – Kettévágom a fagyis dobozt. Viszem az egyik felét és egy kanalat a kanapéhoz, a tévé elé. Oprah Winfrey doktor Phil felé fordul, aki a közönség soraiban ül, és feltartja a mutatóujját. Piros cérna van az ujjára kötve, és éppen elmesélné, miért, amikor Kasper üvölteni kezd. Tudom, hogy nem akar semmit, csak engem bosszantani. Azért üvölt, mert tudja, hogy elszomorít vele, mert nem tűröm a neveletlenséget a lakásomban. – Mit üvölt? – Tudja, hogy hallani akarom, mit mond doktor Phil, tudja, hogy Oprah felvidít... Ezért üvölt. – És most éppen mit üvölt? – Két zárt ajtó választ el minket – mondta. – De hallom, hogy csúnya szavakat üvölt nekem. Azt üvölti, pina, pina, pina... Lydia arca elvörösödött, és veríték gyöngyözött a homlokán. – Maga mit tesz? – kérdeztem. Megint megnyalta az ajkát, erősen lélegzett. – Felhangosítom a tévét – mondta suttogva. – Dübörög a hangszóró, a taps harsog, de nem jó érzés, így már semmi értelme. Nem érzem jól magam tőle. Tönkretette a szórakozásom. Ez van, de el kell neki magyaráznom. Összeszorított szájjal halványan mosolygott, az arca csaknem fehér volt, és a víz fémesen csillanva fodrozódott a homloka fölött.
– Megteszi? – kérdezem. – Mit? – Mit tesz, Lydia? – El... elmegyek a mosókonyha mellett, majd le a szabadidőszobába. Sípolás és furcsa zümmögés hallatszik Kasper szobájából, amit... Nem értem, mit talált ki, csak szeretnék visszamenni tévézni, de megyek tovább az ajtóhoz, kinyitom, bemegyek... Elhallgat. Víz tolul ki a félig csukott száján. – Bemegy – ismételtem. – Hova megy be, Lydia? Az ajka gyengén megmozdult. Légbuborékok villantak elő, majd szálltak felfelé. – Mit lát? – kérdeztem óvatosan. – Kasper úgy tesz, mintha aludna, amikor bemegyek – mondja lassan. – Tönkretette a nagyi fényképét, megígérte, hogy vigyáz rá, ha kölcsön kapja, nincs nekem másik. Erre most tönkretette, és csak fekszik, és tetteti az alvást. Arra gondolok, hogy majd vasárnap beszélek a fejével, olyankor szoktuk átbeszélni, hogyan viselkedtünk egymással, vajon doktor Phil milyen tanácsot adna nekem. Észreveszem, hogy még mindig kezemben van a kanál, amikor belenézek, nem magamat látom, hanem egy játék mackó tükröződik a fémben, biztos a plafonon lóg... Lydia hirtelen fájdalmasan elhúzta a száját. Megpróbált nevetni, de csak különös hangok jöttek ki a száján. Újra megpróbálta, de nem hangzott nevetésnek. – Mit csinál? – kérdeztem. – Odanézek – mondta, és felfelé fordította a tekintetét. Lydia hirtelen lecsúszott a székről, és beverte a fejét az ülésbe. Odarohantam. A földön ült, még mindig hipnózisban, de már nem mélyben. Zavartan nézett rám riadt szemével, és én nyugtatóan beszéltem hozzá.
NEM TUDOM, miért éreztem, hogy fel kellene hívnom Charlotte-ot, valami nyugtalanított. Talán azért, mert a hipnózis során rávettem, hogy tovább maradjon a szellemkastélyban, mint valójában mert volna, kihívtam a büszkeségét, és rávettem, hogy emelje fel a tekintetét, és első ízben nézze meg a nagy kutyát, ami az apja lábánál mászkált. A viselkedése aggodalommal töltött el, mert magyarázat nélkül ment el a foglalkozásról, és köszönetet sem mondott, ahogy szokott. Már miközben beütöttem a mobilszámát, meggondoltam magam, mégis megvártam, míg a hangposta bejelentkezik, csak azután tettem le. Egy késői, a Haga parkban elköltött ebéd után visszakerekeztem a Karolinska kórházba. Hűvös szél fújt, de a tavaszi fény elárasztotta az utcákat és a homlokzatokat. Leráztam magamról az aggodalmat Charlotte iránt, arra gondoltam, biztos annyira megrázó élményben volt része, hogy senkit nem akar látni, egy kicsit egyedül kell lennie az érzéseivel. Az Északi temető fényben fürdő fakoronái ide-oda lengedeztek a szélben. Aznap Kennet ment Benjaminért, megígérte neki, hogy rendőrautóval viszi haza magához az óvodából. Benjamin nála alszik, mert én sokig dolgozom, Simone meg operába készül a barátnőivel. Megígértem az ifjú medikának, Maja Swartlingnak, hogy lefolytathatjuk a második interjút. Azon kaptam magam, hogy szívesen nézek a beszélgetés elébe, elégedett voltam, mert az elméleteimet Charlotte az imént megerősítette.
Kimentem a rendelőből, és elindultam a folyosón a szobám felé. A kórház fogadócsarnoka üres volt, leszámítva pár idősebb hölgyet, akik a betegszállítóra vártak. Szép idő volt odakint: vakító napfény, kavargó por. Az jutott eszembe, futhatnék egy kört az este, ha itt végeztem. Amikor az irodámhoz értem, Maja Swartling már az ajtónál várakozott. Telt, vörösre festett ajkán széles mosoly ült, és megcsillant a választék koromfekete hajában, amikor meghajolt, és szokásos froclizó modorában megkérdezte: – Remélem, a doktor úr nem gondolta meg magát a kettes számú interjút illetően. – Természetesen nem – mondtam, és bizsergést éreztem legbelül, amikor mellé álltam, és kinyitottam az ajtót. A tekintetünk találkozott, és váratlan komolyságot fedeztem fel a szemében, amikor elhaladt mellettem, és bement a szobába. Hirtelen nagyon tudatában lettem saját testemnek, a lábamnak, a számnak. Elpirulva vette kezébe a mappáját a papírral, tollal és jegyzettömbbel. – Mi történt a legutóbbi találkozásunk óta? – kérdezte. Megkínáltam Maját egy csésze kávéval a teakonyhából, majd mesélni kezdtem az aznapi sikeres foglalkozásról. – Szerintem megtaláltuk Charlotte elkövetőjét – mondtam. – Aki valami olyan borzalmat tett vele, hogy újra és újra el akarta dobni magától az életet. – Ki az? – Egy kutya – mondtam komolyan. Maja nem nevetett, tudta, miről beszélek, hogy elméleteim egyike, a legmerészebb és legfeltűnőbb, a mese ősrégi szerkezetére épít: az állatbőrbe bújt ember a legősibb mód arra, hogy segítségével olyasmit meséljünk el, ami különben tilos, túl ijesztő vagy túl csábító.
Eszközt kínál a beteg számára, hogy kezelje a felfoghatatlant, miszerint valaki, akinek szeretni és óvnia kellene őt, az elképzelhető legrémesebb módon bántalmazza. Nagyon könnyen, már-már megtévesztően könnyen tudtam beszélni Maja Swartlinggal. Képben volt, de nem volt szakértő, értelmes kérdéseket tett fel, és kitűnő közönségnek bizonyult. – És Marek Semiovic? Vele mi újság? – kérdezte, és kicsit megszívta a tollát. – A hátterét nyilván ismeri, menekültként érkezett a boszniai háborúból, de valójában csak a fizikai sérüléseit látták el. – Igen. – Érdekes a kutatásom szempontjából, bár még nem pontosan értem, mi zajlik benne, mert mélyhipnózisban mindig ugyanabban a szobában köt ki, ugyanazt az emléket játssza újra, arra kényszerítik, hogy embereket kínozzon, ismerősöket, kisfiúkat, akikkel régebben játszott, de aztán történik valami. – A hipnózisban? – Igen, nem hajlandó továbblépni. Maja feljegyzett valamit, lapozott és felnézett. Úgy döntöttem, Lydiáról nem beszélek, nem mondom el, hogy lecsúszott a székről hipnózisban, inkább elmagyaráztam nézeteimet, melyek szerint a szabad akaratot a hipnózisban csupán az korlátozza, hogy az ember nem képes önmagának hazudni. Telt az idő, beesteledett. A folyosó kihalt volt az ajtóm túloldalán. Maja bepakolta a dolgait a táskájába, nyaka köré tekerte a sálját, és felállt. – Nagyon elrohant az idő – mondta szabadkozva. – Köszönöm, hogy eljött – mondtam, és nyújtottam a kezem.
Habozott, majd megkérdezte: – Ma este akkor meghívhatom egy italra? Átgondoltam. Simone a barátnőivel megnézi a Toscát, és későn jön haza. Benjamin a nagyapjánál alszik, én meg dolgozni terveztem egész este. – Elképzelhető – mondtam, és olyan érzésem volt, mintha a tilosban járnék. – Ismerek egy kis helyet a Roslagsgatán – mondta Maja. – Peterson-Bergernek hívják, egészen egyszerű, de nagyon hangulatos. – Remek – mondtam röviden, fogtam a kabátomat, lekapcsoltam a lámpát az irodában, és bezártam magunk mögött az ajtót. Elbicikliztünk a Haga park előtt, a Brunnsviken-öböl mentén, le Norrtullba. Szinte semmi forgalom nem volt. Legfeljebb fél nyolc lehetett. A tavasz zsongott a fákon zengő vidám madárdalokban. A bicikliket a régi Claes fogadó melletti kis parkkal szemben állítottuk le. Amikor együtt beléptünk az étterem ajtaján, és megláttam a főnökasszony mosolygó tekintetét, elfogott a kétség. Szabad nekem itt lennem? Mit mondanék, ha Simone telefonálna, és megkérdezné, mit csinálok? Rossz érzésem hulláma átcsapott rajtam, majd elvonult. Maja egy kolléganőm, folytatni akartuk a társalgást, és Simone amúgy is a barátnőivel tölti az estét, alighanem e percben is az operaház éttermében boroznak. Maja várakozásteljesen nézett rám. Nem értettem igazán, mit csinál itt velem egyáltalán. Ragyogóan szép volt, fiatal és nyitott. Én vagy tizenöt évvel idősebb voltam, és házas. – Imádom a köményes csirkéjüket nyárson – mondta, és elvezetett egy asztalig a helyiség távolabbi részében.
Leültünk, és azonnal odajött hozzánk egy nő egy kanna vízzel. Maja a kezére támasztotta arcát, a poharát nézte, és nyugodt hangon megszólalt: – Aztán ha ezt itt megunjuk, akkor tulajdonképpen felmehetünk hozzám is. – Maja, maga flörtöl velem? Maja felnevetett, és a gödröcskék mélyebbek lettek. – Apukám mindig azt mondta, hogy így születtem. Szerinte javíthatatlanul kacér vagyok. Rájöttem, hogy semmit nem tudok róla, pedig ő szemmel láthatóan elmerült minden munkámban. – Az apja is orvos volt? – kérdeztem. Bólintott. – Jan E. Swartling professzor. – Az agysebész? – kérdeztem lenyűgözve. – Így is hívhatjuk, ha valaki mások fejében turkál – mondta epésen. Most először lohadt le arcáról a mosoly. Ettünk, és egyre feszültebbnek éreztem magam a helyzet miatt, túl gyorsan ittam, és rendeltem még bort. Mintha idegesítettek és kényelmetlenül érintettek volna a személyzet pillantásai, amik elárulták magától értetődő feltételezésüket, hogy mi egy pár vagyunk. Becsíptem, meg sem néztem a számlát, mielőtt aláírtam volna, csak galacsint gyúrtam a nyugtából, és a ruhatárnál álló szemetes mellé dobtam. Az utcán, a friss levegőn, a langymeleg tavaszi estében feltett szándékom volt hazamenni. De Maja rámutatott egy kapura, és megkérdezte, volna-e kedvem felmenni, csak megnézni, hogyan él, és inni egy csésze teát. – Maja – mondtam –, maga javíthatatlan, az apjának teljesen igaza van. Maja kuncogva belém karolt. Nagyon közel álltunk egymáshoz a liftben. Nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam
telt, mosolygós ajkát, gyöngyfehér fogait, magas homlokát és csillogó fekete haját. Észrevette, hogy nézem, mire óvatosan megsimogatta az arcomat, előrehajoltam, és meg akartam csókolni, de ekkor rándulva megállt a lift, és kizökkentett. – Jöjjön! – suttogta, és kinyitotta az ajtót. A lakása parányi volt, de igen otthonos. A falakat lágy, déli tengerkék színre festették, és az egyetlen ablakban fehér csipkefüggöny lógott. A felújított főzősarokban fehér járólap volt, és egy pici, modern gáztűzhely. Maja a főzősarokba ment, és hallottam, hogy bort nyit. – Azt hittem, teázni fogunk – mondtam, amikor visszatért az üveggel és két borospohárral. – Ez jobb a szívnek – mondta. – Vagy úgy – feleltem, elvettem egy poharat, és közben egy kis bort kilöttyintettem a kezemre. Egy konyharuhával megtörölte a kezem, leült a keskeny ágyra, és hátradőlt. – Kellemes kis lakás – mondtam. – Furcsa érzés, hogy itt van – mosolygott. – Olyan régóta csodálom, és... Hirtelen felpattant. – Le kell fényképeznem! – kiáltott fel kuncogva. – A jó doktor a lakásomon! Hozta a fényképezőgépet, és a feladatra koncentrált. – Nézzen komolyan! – mondta, és rám nézett a keresőben. Kuncogva fotózott, felszólított, hogy pózoljak, viccelt velem, azt mondta izgi vagyok, fincsin festek, és kérte, hogy csücsörítsek. – Hihetetlenül szexi – nevetett könnyedén. – A Vogue címlapjára lesz? – Ha nem engem választanak – mondta, és odaadta nekem a fényképezőgépet.
Felálltam, éreztem, hogy dülöngélek, és a keresőn át néztem őt. Időközben hanyatt vágta magát az ágyon. – Maga nyert – mondtam, és kattintottam. – Az öcsém mindig husinak hívott – mondta. – Maga szerint kövér vagyok? – Maga hihetetlenül szép – suttogtam, és figyeltem, ahogy felül, és kibújik a pulóveréből. Világoskék selyem melltartót viselt telt keblén. – Most fotózzon! – suttogta, és kigombolta a melltartóját. Fülig vörösödött, de mosolygott. Beállítottam a keresőt, belenéztem mély, sötét, csillogó szemébe, néztem a mosolygós száját, a fiatal, dús keblét, és a világos rózsaszín mellbimbóját. Fényképeztem őt, miközben pózolt nekem, és intett, hogy menjek közelebb. – Készítek egy közeli felvételt – dünnyögtem. Letérdeltem, és éreztem, hogy feszítve lüktet bennem a vágy. Az egyik telt keblét megemelte a kezével. Villant a vaku. Suttogta, hogy menjek közelebb. Erőteljes merevedésem volt, fájt és feszült. Leeresztettem a fényképezőgépet, előrehajoltam, és egyik mellét a számba vettem. Ő az arcomba nyomta, én meg nyaltam és szívtam a kemény mellbimbóját. – Istenem – suttogta –, olyan csodálatos. A bőre forró volt, éreztem a kipárolgását. Kigombolta a farmerját, letolta és lerúgta magáról. Felálltam, arra gondoltam, nem szabad lefeküdnöm vele, nem tehetem meg, de fogtam a fényképezőgépet, és újabb képet készítettem róla. Csak egy vékonyka, világoszöld bugyi volt rajta. – Gyere! – suttogta. Megint a keresőn át néztem, szélesen mosolygott, és széttárta felém a lábát. Sötét szeméremszőrzet sejlett a zöld bugyi szélénél. – Szabad – mondta.
– Nem megy – feleltem. – Szerintem nagyon is menni fog – mosolygott. – Maja, veszélyes vagy, annyira veszélyes vagy – mondtam, és letettem a fényképezőgépet. – Rosszcsont vagyok, tudom. – De én nős ember vagyok, értsd már meg! – Nem tartasz szépnek? – Gyönyörű vagy, Maja. – Szebb, mint a feleséged? – Elég legyen! – De ugye kívánsz? – suttogta, kuncogott, majd elkomolyodott. Bólintottam, hátráltam, és láttam, hogy nagyon elégedetten mosolyog. – Ugye folytathatom az interjúkat? – Hogyne – mondtam, és az ajtó felé vettem az irányt. Láttam, hogy csókot dob felém, viszonoztam, kimentem a lakásból, majd leszaladtam az utcára a biciklimért. * Éjjel azt álmodtam, hogy egy három nimfát ábrázoló kődomborművet nézek. Arra ébredtem, hogy fennhangon beszélek, és hallom a saját visszhangomat a néma, sötét hálószobában. Simone hazajött, míg én aludtam, mocorgott álmában mellettem. Nyirkos voltam az éjszakai verítéktől, és az alkohol továbbra is száguldozott az ereimben. Locsolóautó haladt el villogva és zajongva az ablak alatt az utcán. A házban néma csönd. Bevettem egy tablettát, és megpróbáltam nem gondolkodni, de ráeszméltem, mi történt előző este. Szinte pucéran fotóztam Maja Swartlingot. Képeket készítettem a melléről, a lábáról, a kikeletzöld bugyijáról. De nem feküdtünk le – ismételgettem magamnak. – Nem állt szándékomban, nem
akartam, átléptem ugyan egy határt, de nem csaltam meg Simonét. Ekkor már teljesen éber voltam. Szembesültem a jéghideg valósággal. Mi ütött belém? Hogy a fenébe vett rá Maja, hogy meztelenül fotózzam? Gyönyörű nő, csábítóan szép. Hízelgett nekem. Csak ennyi kell? Meglepetten jöttem rá, hogy találtam egy igazán gyenge pontot magamban: hiú vagyok. Egyetlen porcikám sem állíthatja, hogy beleszerettem. A hiúságomnak hízelgett annyira a társasága. A másik oldalamra fordultam, az arcomra húztam a takarót, és egy idő múltán ismét mélyen aludtam.
CHARLOTTE NEM JÖTT EL a heti foglalkozásra. Nem örültem neki, még aznap meg kellett volna beszélnünk az élményeit. Marek mélyhipnózisban pihent. Görnyedten ült, a pólója megfeszült izmos, kigyúrt felkarján és túledzett hátizmain. Nyírt koponyáját hegek lepték. Lassan rágott az állkapcsával, felemelte a fejét, és üres tekintettel meredt rám. – Nem tudom abbahagyni a röhögést – mondta hangosan. – Mert a villanyütésektől ez a mostari srác úgy ugrál, mint egy rajzfilmfigura. Marek vidámnak tűnt, a fejét ingatta. – A srác a vértől sötét betonpadlón fekszik, kapkodja a levegőt. Aztán összegömbölyödik és sírva fakad. Fenébe, rákiáltok, hogy álljon fel, hogy megölöm, ha nem áll fel, hogy az egész szuronykést feldugom a seggébe. Marek egy röpke pillanatra elhallgatott. Aztán ugyanabban a kongó, könnyed hangnemben folytatta. – Felkel, nagy nehezen áll talpra, a lába remeg, a pöcse összement, reszket, bocsánatért esedezik, azt mondja, semmi rosszat nem tett. Odamegyek hozzá, nézem a véres fogait, és erős áramütést mérek a nyakára. Dobbant, tágra nyílt szemmel rángatózik ide-oda, többször beveri a fejét a falba, a lába összevissza remeg. Hahotázok. A rács mentén oldalra kúszik, a szájából folyik a vér, és lerogy a pokrócra a sarokban. Rámosolygok, lehajolok, új ütést kap, de a teste csak vonaglik, mint egy döglött disznó. Kikiabálok az ajtón, hogy vége a mókának, de behozzák a srác bátyját, ismerem, egy éven át dolgoztunk együtt az Aluminijban, a gyárban, ami messze... Marek elhallgatott, remegett az álla.
– Most mi történik? – kérdeztem halkan. Egy kicsit némán ült, majd újra megszólalt: – A földet zöld fű lepi, már nem látom a mostari srácot, csak egy kis füves dombot. – Nem furcsa ez? – kérdeztem. – Nem tudom, lehet, de a szobát már nem látom. A szabadban vagyok, egy nyári réten lépdelek, a fű nedves és hideg a lábam alatt. – Nem akar visszamenni a nagy házba? – Nem. Óvatosan visszahoztam a csoportot a hipnózisból, meggyőződtem róla, hogy mindenki jól van, csak utána kezdtem el a beszélgetést. Marek letörölte a könnyeket az arcáról, és nyújtózott egyet. Nagy izzadságfoltok jelentek meg a hóna alatt. – Kényszerítettek, az ő bulijuk volt... Kényszerítettek, hogy kínozzam a saját régi társaimat – mondta. – Tudjuk – mondtam. Félénk, fürkész tekintettel nézett ránk. – Azért nevettem, mert féltem. Én nem vagyok ilyen, én nem vagyok veszélyes – suttogta. – Senki nem ítéli el magát, Marek. Megint nyújtózott, és magabiztos arckifejezéssel a szemembe nézett. – Rémes dolgokat műveltem – mondta, és fészkelődve megvakarta a nyakát. – Kényszerítették. Marek széttárta a karját. – De valahol annyira zizzent vagyok – mondta –, hogy visszavágyom. – Tényleg? – Franc tudja – nyöszörgött. – Csak jártatom a szám, nem tudom, semmit nem tudok.
– Szerintem mindenre pontosan emlékszik – csatlakozott hirtelen a társalgáshoz Lydia gyengéden mosolyogva. – Miért nem akarja elmesélni? – Pofa be! – üvöltötte Marek, és feltartott kézzel odalépett hozzá. – Üljön le! – kiáltottam. – Marek, velem ne üvöltözzön! – mondta Lydia nyugodtan. Marek Lydia szemébe nézett és megtorpant. – Bocsánat – mondta bizonytalan mosollyal, néhányszor végigsimította a feje búbját, majd visszaült. A szünetben kávéspohárral a kezemben néztem ki a nyitott ablakon. Sötét nap volt, lógott az eső lába. Hűvös szél áramlott be a szobába, és halvány levélillatot hozott magával. A páciensek kezdtek elhelyezkedni a nagy terápiás szoba székein. Eva Blau tetőtől talpig kékbe öltözött, keskeny ajkát kékre rúzsozta, és kék szemfestéket kent fel. Szokás szerint nyugtalannak tűnt, vállára terítette, majd levette kardigánját, újra és újra. Lydia Pierre-rel beszélgetett, Pierre hallgatta, amit a nő mond, miközben a szeme és a szája fájdalmas, ismétlődő tikkeléssel összerándult. Marek időközben hátat fordított nekem. A testépítő izmok rángatóztak, míg ő keresett valamit a hátizsákjában. Felálltam, és beintettem Sibelt, aki azon nyomban elnyomta a cigarettáját cipője talpán, majd visszatette a dobozba. – Folytassuk! – mondtam, és arra gondoltam, tehetnék egy új próbát Eva Blauval.
EVA BLAU ARCA feszült volt, a szája, a kékre festett ajka ingerlékeny mosolyra görbült. Résen voltam, nem feledkeztem meg simulékony mesterkedéseiről. Nem akarta kényszerítve érezni magát, de támadt egy ötletem, mi módon tudnám hangsúlyozni számára a hipnózis önkéntességét. Teljesen nyilvánvalóan segítségre volt szüksége, hogy ellazuljon és merülni kezdjen. Amikor azt mondtam a csoportnak, hogy pihentessék állukat a mellkasukon, Eva azonnal nagy mosollyal reagált. Visszafelé számoltam, éreztem a hátamon, ahogy süllyedek, ahogy a víz körülzár, de mindvégig résen voltam. Eva Pierrere sandított, és próbált ugyanolyan ütemben lélegezni, mint ő. – Lassan süllyednek – mondtam. – Egyre mélyebbre, egyre pihentebbek, egyre lazábbak, egyre kellemesebben elnehezülnek. A betegek mögé mentem, láttam a fehér tarkójukat és a domborodó hátukat, megálltam Evánál, és kezemet a vállára helyeztem. Anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, óvatosan felfelé fordította az arcát, és kicsit csücsörített. – Most csak Evához beszélek – mondtam. – Azt akarom, hogy ébren maradjon, de lazuljon el. Hallja majd a hangom, amikor a csoporthoz beszélek, de nem lesz hipnotizálva, ugyanazt a nyugalmat, ugyanazt a kellemes elmerülést fogja érezni, de mindvégig ébren marad. Éreztem, ahogy a válla elernyed. – Most megint mindenkihez szólok. Figyeljenek rám! Számolni fogok – folytattam –, és minden számnál lejjebb merülünk, egyre jobban ellazulunk, de Eva, maga csak
gondolatban kövesse az eseményeket, mindvégig maradjon a tudatánál, maradjon ébren. Miközben visszamentem a helyemre, visszafelé számoltam, és amikor leültem a székre velük szemben, láttam, hogy Eva arca eltompul. Másképp festett. Szinte el sem hittem, hogy ugyanaz az ember ül ott. Nagyon erősen lélegzett, és alsó ajka lefittyedt, a nedves rózsaszín belső elütött a kék rúzstól. Befelé fordultam, elengedtem magam, és egy sötét liftaknán át alámerültem a vízbe. Hajóroncsban vagy elárasztott házban találtuk magunkat. Hűs vízáram fogadott lentről. Buborékok és kis algafoszlányok sodródtak el mellettünk. – Tovább lefelé, mélyebbre, nyugodtabban – adtam ki óvatosan az utasításokat. Talán húsz méterrel lejjebb mind mélyen a víz alatt álltunk egy teljesen sima acélpadlón. Elszórtan kagylók tapadtak a fémre. Itt-ott kis algagócok látszódtak. Fehér rák mászott a lapos felületen. A csoport félkör alakban állt előttem. Eva arca sápadt volt, merengőnek tűnt. Szürke víz alatti fények játszottak, kergetőztek tükröződve az arcán. Az arca csupasznak, szinte jámbornak hatott így teljesen ellazulva. Ernyedt szája nyílásán nyálbuborék képződött. – Eva, szeretném, ha nyugodtan beszélne, és elidőzne annál, amit lát. – Jó – motyogta. – Meséljen nekünk! – tettem kísérletet. – Hol van? Hirtelen különös arcot vágott. Mintha őt magát is meglepte volna valami. – Útnak indultam, puha ösvényen lépdelek, amin tűlevelek és hosszúkás tobozok vannak – suttogta. – Talán elmegyek a kenus klubhoz, és benézek a hátsó ablakon. – Ezt teszi most? Eva bólintott, és felfújta az arcát, mint egy durcás kisgyerek.
– Mit lát? – Semmit – vágta rá határozottan. – Semmit? – Csak egy apróságot... amit felírok krétával a posta előtt az aszfaltra. – Mit ír? – Csak valami csacskaságot. – Az ablakban nem lát semmit? – Nem... csak egy fiút, egy fiút nézek – hadarta. – Nagyon aranyos, nagyon cuki. Keskeny ágyon fekszik, egy kinyitható kanapén. Egy férfi, aki fehér frottír köntöst visel, ráfekszik. Jól festenek. Kedvemre van a látvány, szeretem a kisfiúkat, szeretném gondjukat viselni, puszilgatni őket. Később Eva csak ült, és remegő szájjal, tekintetét ide-oda kapdosva méregette az egész csoportot. – Nem voltam hipnotizálva – mondta. – Ellazult, az is jól működik – feleltem. – Nem, rosszul működött, mert nem gondolkoztam azon, mit mondok, csak zagyváltam, nem volt semmi jelentősége, csak képzelegtem. – A valóságban nincs kenus klub? – Nincs – vágta rá. – És a puha ösvény? – Csak kitaláltam – mondta vállát rándítva. Nyilvánvalóan zavarta, hogy a hipnózisban olyanról beszélt, amit valójában megélt. Eva Blau olyan személy volt, aki máskülönben soha nem mesélt semmit önmagáról, aminek köze lett volna az igazsághoz. Marek némán a tenyerébe köpött, amikor észrevette, hogy Pierre őt bámulja. Pierre elpirult, és gyorsan elfordította a tekintetét.
– Soha semmi ostobaságot nem tettem kisfiúkkal – folytatta Eva emeltebb hangon. – Kedves vagyok, kedves ember, és minden gyerek szeret engem. Szívesen vigyáznék gyerekekre. Lydia, jártam nálad tegnap, de nem mertem becsöngetni. – Többet ne tedd! – mondta Lydia halkan. – Mit? – Ne gyere a lakásomhoz – mondta. – Bízhatsz bennem – folytatta Eva. – Charlotte-tal máris a legjobb barátnők vagyunk. Ő főz rám, én meg virágot szedek neki, amit az asztalra tehet. Eva ajka rándult egyet, amikor ismét Lydia felé fordult: – Vettem egy játékot a kisfiadnak, Kaspernek. Szép kis játék, egy vicces ventilátor, úgy néz ki, mint egy helikopter, és a propellerrel tudja magát legyezni az ember. – Eva – mondta Lydia komoran. – Cseppet sem veszélyes, nem tud neki bajt okozni, esküszöm. – Nem jöhetsz el hozzám – mondta Lydia. – Hallod? – Ma nem, ma nem tudok, ma Marekhez megyek, mert szerintem társaságra van szüksége. – Eva, hallottad, amit mondtam? – kérdezte Lydia. – Ma sajnos nem lesz rá időm – mosolygott rá Eva. Lydia arca elsápadt és megfeszült. Felpattant, és kiment a szobából. Eva maradt a székén, és nézett utána.
SIMONE MÉG NEM érkezett meg, amikor engem az asztalhoz vezettek. Az üres asztalon egy pohárba tett cédulán állt a nevünk. Leültem, és gondoltam, rendelek egy italt, amíg megjön. Tíz perccel múlt hét. Én magam foglaltam az asztalt a smålandsgatai KB étteremben. Születésnapom volt, és jól éreztem magam. Akkoriban ritkán jutottunk el együtt valahova, őt lekötötte a munka a galériával, nekem elvitte az időmet a kutatás. Amikor aztán együtt tudtuk tölteni az estét, többnyire ültünk a kanapén Benjaminnal egy film vagy egy videojáték előtt. Tekintetemmel végigpásztáztam a képek összevisszaságát a falon: filigrán, titokzatosan mosolygó férfiak és teltkarcsú nők. A falfestmény azt követően készült, hogy a Művészeti Klub gyűlést tartott az emeleten. Grünewald, Chatam, Högfeldt, Werkmäster és a többi nagy modernista dolgozott együtt. Simone valószínűleg tudta, hogyan jött létre a mű, és elmosolyodtam, amikor arra gondoltam, biztos tartana nekem egy kiselőadást arról, miképp nyomták el és zárták ki ezek az ünnepelt férfiak a kolléganőiket. Már húsz perccel múlt hét, amikor egy martinis pohárban kihozták nekem az Absolut vodkát egy ujjnyi Noilly Prat vermuttal keverve, benne egy hosszú, kanyargós zöld citromhéjjal. Úgy döntöttem, még nem telefonálok rá Simonéra, és nem bosszankodom. Belekortyoltam az italomba, és azon kaptam magam, hogy kezdek nyugtalankodni. Ódzkodva felvettem a telefont, beütöttem Simone számát, és vártam. – Simone Bark.
Szétszórt volt, a hangja visszhangzott. – Monus, én vagyok. Hol vagy? – Erik? Az üzletben. Festünk, és... A telefon elnémult. Utána hallottam, ahogy Simone hangosan felnyög. – Jaj, ne! Nem! Bocsáss meg, Erik! Teljesen kiment a fejemből. Hihetetlenül sok minden történt ma, vízvezetékszerelő, villanyszerelő, és... – Azaz még mindig az üzletben vagy? Nem tudtam leplezni a csalódottságot a hangomban. – Igen, és tiszta gipsz meg festék vagyok... – Úgy volt, hogy együtt vacsorázunk – mondtam fásultan. – Tudom, Erik. Bocsáss meg! Elfelejtettem... – Mindenesetre jó asztalt kaptunk – tettem hozzá gunyorosan. – Semmi értelme, hogy várj rám – sóhajtott fel, és bár hallottam, mennyire bántja a dolog, nem tudtam nem dühös lenni az egész helyzetre. – Erik – suttogta a telefonba –, bocsáss meg! – Semmi baj – mondtam és letettem. Nem volt érdemes máshova mennem, éhes voltam, és egy étteremben ültem. Gyorsan intettem a pincérnek, és rendeltem egy heringtálat sörrel előételnek, angolosra sütött töltött kacsamellet narancsmártásban főételnek, egy pohár bordóit és egy mézes svájci Gruyére sajtot desszertnek. – A másik terítéket elviheti – mondtam a pincérnek, aki sajnálkozó tekintettel töltötte a cseh sört a poharamba, majd elém tette a heringet és a kétszersültet. Azt kívántam, bár legalább velem lennének a jegyzeteim, akkor hasznosan tölthetném az időt, miközben eszem. A telefon hirtelen megszólalt a belső zsebemben, és feltámadt bennem egy örömteli ábránd, hogy Simone csak
viccelt, és éppen most sétál be az ajtón, de mint a füst, el is illant. – Erik Maria Bark – mondtam, és hallottam, milyen kedvetlen a hangom. – Szia, itt Maja Swartling. – Maja, szia – mondtam kimérten. – Csak azt akartam megkérdezni... Hú, micsoda zaj van körülötted, rosszkor hívlak? – A KB-ben ülök – mondtam. – Születésnapom van – tettem hozzá, bár nem tudtam, miért. – Akkor isten éltessen, a hangok alapján sokan ültök az asztal körül. – Csak én egyedül – mondtam kurtán. – Erik... sajnálom, hogy megpróbáltalak elcsábítani. Veszettül szégyellem magam – magyarázkodott halkan. Hallottam, ahogy megköszörüli a torkát a vonal túlsó végén, majd megpróbálta semleges hangon folytatni: – Meg akartam kérdezni, elolvasnád-e az első beszélgetésünk letisztázott szövegét. Kész vagyok vele, és éppen leadnám a konzulensemnek, de ha előtte elolvasnád... – Tedd be a fachomba, légy szíves! – mondtam. Elbúcsúztunk, kitöltöttem a maradék sört a poharamba, megittam, és a pincér leszedte a tányért, majd azonnal visszatért a kacsasülttel és a vörösborral. Bánatosan, kiüresedve ettem, túlságosan tudatosult bennem a rágás és a nyelés mechanizmusa, valamint az evőeszközök visszafogott karistolása a tányéron. Iszogattam a harmadik pohár boromat, és a falon lévő képek a fejemben átváltoztak a terápiás csoportom tagjaivá. A molett hölgy, aki csábosan fogta össze sötét haját, hogy kiemelje dagadó keblét, Sibel volt. A cingár, aggódó, öltönyös férfi volt Pierre. Jussi egy furcsa, szürke forma mögé bújt, míg Charlotte szépen
kiöltözve egy kerek asztalnál ült egyenes háttal, Marekkel szemben, aki gyerekes öltönyt viselt. Nem tudom, mennyi ideje ültem és bámultam a falon a képeket, amikor egyszer csak egy kifulladt hang szólalt meg a hátam mögött: – Hála az égnek, még itt vagy! Maja Swartling volt az. Széles mosoly terült el az arcán, és átölelt, amit én mereven viszonoztam. – Boldog születésnapot, Erik. Éreztem, mennyire tiszta illata van sűrű, fekete hajának, és enyhe jázminillat bújt meg valahol a nyaka hajlataiban. A velem szemközti székre mutatott. – Szabad? Arra gondoltam, el kéne őt küldenem, és elmagyaráznom, megfogadtam magamnak, hogy nem találkozom vele többé. Lehetett volna több esze, mint hogy idejön. De haboztam, mert mindennek dacára kénytelen voltam elismerni, hogy örülök egy kis társaságnak. A válaszomat várva állt a széknél. – Nehezemre esik nemet mondanom neked – mondtam, és azonnal kihallottam a kétértelműséget. – Úgy értem... Leült, intett a pincérnek, és egy pohár bort rendelt. Majd ravaszkásan rám nézett, és letett egy dobozkát a tányérom elé. – Csak egy kis apróság – mondta, és ismét izzó pír öntötte el arcát. – Ajándék? Vállat vont. – Csak amolyan teljesen jelképes... hiszen csak húsz perce tudom, hogy születésnapod van. Kinyitottam a dobozt, és legnagyobb meglepetésemre egy miniatűr kukkerre emlékeztető tárgyat találtam benne. – Anatómiai kukker – mondta Maja. – A dédapám találta fel. Ami azt illeti, Nobel-díjat is kapott. Na persze nem a
kukkerért. Akkoriban csak svédek és norvégok kapták meg a díjat – tette hozzá bocsánatkérően. – Anatómiai kukker – ismételtem csodálkozva. – Mindegy, tényleg helyes és nagyon régi. Buta kis ajándék, tudom... – Ne csináld, ez... A szemébe néztem, láttam, mennyire szép. – Hihetetlenül kedves tőled, Maja. Ezer köszönet. Óvatosan visszatettem a kukkert a dobozába, majd betettem a zsebembe. – Máris üres a poharam – mondta Maja meglepetten. – Rendeljünk egy üveggel? Későre járt, amikor úgy döntöttünk, továbbmegyünk a Riche étterembe a Drámai Színház közelében. Majdnem elestünk, amikor beadtuk a kabátunkat a ruhatárba, Maja rám támaszkodott, én meg rosszul mértem fel a távolságot a falig. Amikor visszanyertük az egyensúlyunkat, és megláttuk a ruhatáros komor, síri arcát, Maja úgy elkezdett nevetni, hogy muszáj voltam elvezetni őt a bár egyik sarkába. Meleg volt a zsúfolt helyiségben. Mindketten gin-tonikot ittunk, szorosan egymás mellett álltunk, megpróbáltunk beszélgetni, majd hirtelen vadul csókolózni kezdtünk. Éreztem, ahogy a tarkója a falnak verődik, amikor rátapadtam. A zene üvöltött, Maja a fülembe beszélt, többször elmondta, hogy menjünk fel hozzá. Kirohantunk, és taxiba ültünk. – Csak a Roslagsgatára legyen szíves – mondta akadozó nyelvvel. – Roslagsgata 17. A sofőr bólintott, majd kikanyarodott a Birger Jarlsgata taxisávjába. Éjjel kettő lehetett, az ég már kivilágosodott. Az elsuhanó házak világosszürkék voltak, akár az árnyak. Maja rám dőlt, és azt hittem, aludni készül, amikor simogatást
éreztem a lábam között. Azon nyomban merevedésem lett, mire ő azt suttogta, „hoppá!” és halkan a nyakamba nevetett. Nem tudom pontosan, hogyan jutottunk fel a lakására. Emlékszem, hogy a liftben állva nyalogattam az arcát, éreztem a só, a rúzs és a púder ízét, és megpillantottam saját ittas arcomat a foltos lifttükörben. Maja az előszobában állt, a földre ejtette a kabátját, és lerúgta a cipőjét. Az ágyhoz húzott, lesegítette a gönceimet, majd kibújt a ruhájából és fehér bugyijából. – Gyere – suttogta. – Érezni akarlak magamban. Combjai közé nehezedtem, éreztem, mennyire nedves, csak belesüppedtem a meleg, szorító ölelésbe. A fülembe nyögött, a hátamat szorította, lágyan ringatta a csípőjét. Részegen, kapkodva ölelkeztünk. Egyre idegenebbnek tűntem saját magam számára, egyre magányosabb, kábább voltam. Közeleg az orgazmus, gondoltam, ki kellene szállnom, de aztán inkább csak átadtam magam egy gyors, görcsös magömlésnek. Maja szaporán lélegzett. Én lihegve feküdtem rajta tovább, elernyedtem és kicsusszantam belőle. A szívem még mindig vadul kalapált. Láttam, hogy Maja ajka különös mosolyban válik szét, és ettől kényelmetlen érzés fogott el. Rosszul voltam, már nem értettem, mi történt itt az imént, mit keresek én itt. Felültem mellette az ágyban. – Mi az? – kérdezte, és megsimogatta a hátam. Leráztam a kezét. – Hagyd abba! – fortyantam fel. A szívem dübörgött a szorongástól. – Erik? Azt hittem... Szomorú volt a hangja. Éreztem, hogy nem bírok ránézni, dühös voltam rá. Természetesen én tehettem arról, ami történt. De soha nem történt volna meg, ha nem ennyire rámenős. – Csak fáradtak vagyunk, és be vagyunk rúgva – suttogta.
– Mennem kell – mondtam nyöszörögve, fogtam a ruháimat, és betámolyogtam a fürdőszobába. Nagyon pici volt, zsúfolásig tele krémekkel, kefékkel, törülközőkkel. Az egyik akasztón bolyhos háziköntös lógott, egy másikon puha, vastag zsinóron egy rózsaszín villanyborotva. Nem mertem a saját arcomba nézni, miközben a mosdója fölé hajolva egy rózsaalakú világoskék szappannal lemosdottam, majd reszketve felöltöztem, újra és újra beverve könyököm a falba. Amikor kijöttem, ott állt, és várt rám. A lepedőt maga köré csavarta, nagyon fiatalnak és nyugtalannak tűnt. – Haragszol? – kérdezte, és láttam, hogy ajka remeg, mint aki a sírással küszködik. – Magamra haragszom, Maja. Soha, soha nem lett volna szabad... – De én akartam, Erik. Szerelmes vagyok beléd, nem veszed észre? Próbált rám mosolyogni, de a szeme könnyel telt meg. – Nem bánhatsz most úgy velem, mint valami ronggyal – suttogta, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen. Kitértem előle, és azt mondtam, hogy hibát követtünk el, de a hangom elutasítóbb volt a szándékoltnál. Bólintott, és leszegte a tekintetét. A homlokát a bánat ráncai szántották. Nem búcsúztam el, csak kimentem a lakásból, és behúztam magam után az ajtót. Elgyalogoltam egészen a Karolinska kórházig. Talán el tudom hitetni Simonéval, hogy magányra volt szükségem, és az irodámban aludtam.
REGGEL A KÓRHÁZBÓL hazataxiztam järfällai házunkba. Minden porcikám sajgott a méla undortól, ha eszembe jutott a sok alkohol, amit megittam, hányinger fogott el a sok maszlagtól, amit összehordtam. Nem lehet, hogy megcsaltam Simonét. Ez nem lehet igaz. Maja szép volt és kedves, de cseppet sem érdekelt. Hogy az ördögbe hagyhattam, hogy az ágyába édesgessen? Nem tudtam, hogyan leszek képes elmesélni Simonénak, pedig muszáj elmondanom neki, hibáztam, van ilyen, de meg kell tudnunk bocsátani egymásnak, ha megbeszéljük a dolgot, ha magyarázatot adunk arra, ami történt. Arra gondoltam, soha nem engedném el Simonét. Fájna, ha megcsalna, de megbocsátanék neki, nem hagynám el egy ilyen ügy miatt. * Simone a konyhában állt, és kávét töltött egy csészébe, amikor beléptem. A kopottas, halványrózsaszín selyemköntösét viselte. Kínában vettük, amikor Benjamin még csak egyéves volt, és elkísértek egy konferenciára. – Kérsz? – kérdezte. – Igen, köszönöm. – Erik, sajnálom, hogy megfeledkeztem a születésnapodról. – A kórházban aludtam – mondtam, és úgy éreztem, hallania kell, hogy a hangom hamisan cseng. Rézvörös haja az arcába hullott, halvány szeplői fakón derengtek. Egyetlen szó nélkül bement a hálószobába, és egy
csomaggal tért vissza. Tréfásan eltúlzott lelkesedéssel téptem le a csomagolást. Egy doboz volt, benne Charlie Parker be-bop szaxofonista CD lemezei, melyeken egyetlen svédországi turnéja összes fellépése volt hallható: két fellépés a stockholmi koncertházban, kettő a göteborgiban, egy koncert a malmöi Amiralenben, majd egy ezt követő jam session az Akadémiai Egyesületben, fellépés a helsingborgi népligetben, a jönköpingi sportcsarnokban, a gävlei népligetben és végül a stockholmi Nalen jazzklubban. – Köszönöm – mondtam. – Hogy néz ki a mai napod? – kérdezte. – Vissza kell mennem dolgozni – válaszoltam. – Arra gondoltam – mondta –, hogy ma este ehetnénk valami igazán finomat itthon. – Szívesen – mondtam. – Csak ne túl későn. Holnap reggel már hét körül jönnek a festők. Hogy ez mire jó? Miért jönnek ezek mindig ilyen korán? Rájöttem, hogy válaszra vár, reakcióra vagy egyetértésre. – Aztán úgyis mindig várni kell rájuk – dünnyögtem. – Így van – mosolygott, és kortyolt a kávéból. – És akkor mit együnk? Esetleg azt a portóis bélszínt mazsolaöntettel, emlékszel rá? – Régen volt – mondtam, és küzdöttem, nehogy sírós legyen a hangom. – Ne légy rám mérges! – Nem vagyok, Simone. Megpróbáltam rámosolyogni. Amikor már cipőben álltam az előszobában, és épp kilépni készültem az ajtón, Simone kijött a fürdőszobából. Valamit tartott a kezében. – Erik – kérdezte. – Igen?
– Mi ez itt? Maja anatómiai kukkerét fogta. – Ja, az. Ajándék – mondtam, és hallottam, milyen hamisan cseng a hangom. – Nagyon szép darab. Antiknak tűnik. Kitől kaptad? Elfordultam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. – Csak egy betegemtől – mondtam, és próbáltam szórakozott hatást kelteni, miközben úgy tettem, mint aki a kulcsát keresi. Simone elképedve nevetett. – Azt hittem, az orvosok nem fogadhatnak el ilyesmiket a betegeiktől. Nem etikátlan? – Lehet, hogy vissza kéne adnom – mondtam, és kinyitottam a bejárati ajtót. Simone tekintete égette a hátamat. Beszélnem kellett volna vele, de túlságosan féltem, hogy elveszítem. Nem volt hozzá merszem, nem tudtam, hogyan vágjak bele. * Perceken belül kezdődött a foglalkozás. Erős tisztítószerszag volt a folyosón. Nedves csíkok kígyóztak hosszan a földön ott, ahol a padlófényesítő elhaladt. Charlotte utolért, a lépteit már sokkal hamarabb meghallottam, mint a hangját. – Erik – mondta óvatosan. Megálltam és megfordultam. – Örülök, hogy újra látom. – Bocsásson meg, amiért csak úgy eltűntem – mondta. – Sokat tűnődtem, hogyan élte meg a hipnózist. – Nem tudom – mosolygott. – Csak azt tudom, hogy évek óta nem voltam olyan vidám és magabiztos, mint a múlt héten. – Ebben reménykedtem.
Megszólalt a telefonom, elnézést kértem, és figyeltem, ahogy Charlotte befordul a sarkon a következő folyosóra. Ránéztem a kijelzőre. Maja volt az. Nem vettem fel, kinyomtam a hívást, aztán láttam, hogy már többször keresett. Nem bírtam magam rávenni, hogy meghallgassam az üzeneteit, mindet kitöröltem a postaládámból. Amikor épp beléptem volna a terápiás szobába, Marek elállta az utamat. Eltorlaszolta az ajtót, és kifejezéstelen, idegen mosolyt lövellt felém. – Kicsit mulatunk idebent – mondta. – Mivel foglalatoskodnak? – kérdeztem. – Magánbuli. Kiáltást hallottam az ajtón át. – Eresszen be, Marek! – mondtam. Vigyorgott. – Doktor úr, most nem lehet... Befurakodtam, az ajtó kitárult, Marek elveszítette az egyensúlyát, megkapaszkodott a kilincsben, mégis a földön kötött ki, és ott ült egyik lábát előre nyújtva. – Csak vicceltem – mondta. – Hiszen csak poén volt, a francba már. A betegek mintha megdermedtek volna mozgás közben, bámulva néztek ránk. Pierre és Charlotte aggodalmasan, Lydia pedig csak egy pillanatra, aztán megint hátat fordított nekem. Furcsa hangulat áradt a csoportból. Lydia előtt Sibel és Jussi állt. Sibel szája nyitva maradt, szeme mintha megtelt volna könnyel. Marek felállt, és kezével leporolta a nadrágját. Észrevettem, hogy Eva Blau még nem futott be, odamentem az állványhoz, és igazgatni kezdtem a kamerát a foglalkozás előtt. Kiszélesítettem a látószöget, és kipróbáltam a mikrofont a fülhallgatóval. A kamera lencséjén át láttam,
ahogy Lydia Charlotte-ra mosolyog, és hallottam, hogy közben vidáman felkiált: – Így igaz! A gyerekekkel mindig ez van! Az én Kasperem másról sem beszél, csak a Pókemberről. – Úgy tudom, most éppen mindenki érte rajong – mosolygott Charlotte. – Kaspernek nincs apukája, így a Pókember talán a férfiképet pótolja számára – mondta Lydia, és úgy nevetett, hogy a fülhallgató robajlott egyet. – De jól vagyunk – folytatta. – Sokat nevetünk, még ha veszekedtünk is kicsit az utóbbi időben, mintha Kasper féltékeny lenne mindenre, amit csinálok. Tönkre akarja tenni a holmimat, nem akarja, hogy telefonáljak, bedobta a kedvenc könyvemet a vécébe, olyanokat üvölt, hogy... Szerintem történhetett valami, de nem akar róla mesélni. Charlotte tekintete aggodalmat tükrözött, Jussi morgott valamit, és láttam, hogy Marek türelmetlenül int Pierre-nek. Amikor kész voltam a beállításokkal, odamentem a székemhez, és leültem. Pár pillanat múlva mindenki elfoglalta a helyét. – Ugyanúgy folytatjuk, ahogy legutóbb – mondtam mosolyogva. – Én jövök – mondta Jussi nyugodtan, és elkezdett a szellemkastélyáról mesélni: a szülőházáról fent Doroteában, Lappföld déli részén, ahol a Sutme melletti nagy réteken a számik még a hetvenes években is kotákban éltek. – A Djuptjärnen tóhoz egész közel lakom – mondta. – Az utolsó szakaszt régi erdei utakon kell megtenni. Nyaranta odajönnek a fiatalok fürdőzni. Izgalmasnak találják Näcken legendáját. – Ki az a Näcken? – kérdeztem. – Víztündér. Több mint háromszáz éve lehet látni, ahogy hegedül a Djuptjarnennél.
– De maga még nem látta? – Nem. Nagy mosoly terült el az arcán. – De mit csinálsz az erdőben egész évben? – kérdezte Pierre halvány mosollyal. – Felvásárolok régi kocsikat és buszokat, megjavítom őket, és túladok rajtuk. A telek úgy néz ki, mint egy roncstelep. – Nagy a ház? – kérdezte Lydia. – Nem, de zöld... Apám egyik nyáron átfestette a viskót. Furcsa világoszöld színe lett. Nem tudom, hogy jutott eszébe, talán kapta a festéket valahonnan. Elhallgatott, és Lydia rámosolygott. Aznap nehéz volt ellazulásra bírni a csoportot. Talán én voltam szórakozott Maja miatt, vagy aggódtam, hogy túl erőszakosan reagáltam le Marek provokációját. De szinte bebeszéltem magamnak, hogy valami történt a csoportban, valami, amiről nincs tudomásom. Többször kellett ingáznunk fel és le, mielőtt éreztem, hogy mindannyian tojásdad ólomnehezékekként merülünk a mélység felé. Jussi alsó ajka lebiggyedt, arca elernyedt. – Gondoljon arra, hogy a vadászlesen van! – mondtam. Jussi suttogott valamit arról, hogy a puska visszarúg, és még sokáig sajog a válla. – A vadászlesen ül? – kérdeztem. – Dér lepi a magas füvet a mezőn – mondta halkan. – Nézzen körül! Egyedül van? – Nem. – Ki van ott? – Egy őz mozog az erdő fekete peremén. Hívó hangot ad. A gidát keresi. – De a toronyban, a toronyban egyedül van? – Mindig egyedül vagyok a puskámmal. – Visszarúgást említett. Lőtt már? – kérdeztem.
– Hogy lőttem-e? A fejével intett, mint aki irányt akar jelezni. – Az egyik állat már órák óta nem mozdul, a másik még rugdalózik a véres fűben, de egyre fáradtabban. – Maga mit csinál? – Várok, már kezd besötétedni, amikor újabb mocorgást látok az erdő szélén. Az egyik patára célzok, de meggondolom magam, inkább a fülére, a kis fekete orrára, a térdére, most megint érzem a visszarúgást, szerintem ellőttem a lábát. – Most mit tesz? Jussi erősen, hosszú időközökkel lélegzett. – Még nem mehetek haza – mondta végül. – Elmegyek a kocsihoz, beteszem a puskát a hátsó ülésre, és magamhoz veszem az ásót. – Mit fog kezdeni az ásóval? Hosszan hallgatott, mint aki fontolóra veszi a kérdést. Aztán halkan felelt. – Eltemetem az állatokat. – És aztán mit tesz? – kérdeztem. – Mire végzek, teljesen besötétedik, az autóhoz megyek, és kávét iszom a termoszból. – Mit csinál, miután hazaér? – Levetkőzöm a mosókonyhában. – Mi történik? – Ülök a padon a tévé előtt, a puska a földön, meg van töltve, de több lépés távolságra hever, a hintaszék előtt. – Mit csinál, Jussi? Senki nincs otthon? – Gunilla előző évben elköltözött. Apám tizenöt éve meghalt. Egyedül vagyok a hintaszékkel és a puskával. – A padon ül a tévé előtt – mondtam. – Igen. – Történik valami? – Most felém fordul.
– Ki? – kérdeztem. – A puska. – Ami a földön hever? Jussi bólintott és várt. A szája körül megfeszült a bőr. – A hintaszék nyikorog – mondta. – Nyikorog, de ezúttal békén hagy. Jussi elnehezült arcának vonásai hirtelen ismét ellágyultak, de tekintete továbbra is nagyon üveges, révedő, befelé forduló volt. Ideje volt szünetet tartani. Kihoztam őket a hipnózisból, és mindegyikükkel váltottam pár szót. Jussi motyogott valamit egy pókról, majd magába zárkózott. Kimentem a vécére, Sibel eltűnt a dohányzó helyiség felé, és Jussi szokásához híven az ablakhoz állt. Mire visszaértem, Lydia elővett egy doboz sáfrányos sütit, és körbekínálta. – Csak organikus alapanyagokból – mondta, és kézmozdulattal jelezte Mareknek, hogy vegyen csak többet. Charlotte mosolyogva leharapott egy falatot a sütije széléről. – Magad sütötted? – kérdezte Jussi váratlan mosollyal, ami kissé ellágyította durva, erőteljes vonásait. – Kis híján nem sikerült – mondta Lydia, és mosolyogva megrázta a fejét. – Veszekedésbe keveredtem egy játszótéren. Sibel hangosan kuncogott, és pár erőteljes harapással befalta a sütijét. – Kasper miatt. Reggel szokás szerint lementünk a játszótérre, és odajött hozzám egy anyuka, hogy Kasper hátba verte a kislányát egy lapáttal. – Basszus – suttogta Marek. – Elállt a lélegzetem, amikor meghallottam – mondta Lydia. – Mit tesz az ember ilyen helyzetben? – kérdezte udvariasan Charlotte.
Marek vett még egy sütit, és olyan arckifejezéssel hallgatta Lydiát, hogy eltűnődtem, vajon szerelmes-e belé. – Nem tudom, elmagyaráztam az anyukának, hogy nagyon komolyan veszem az ilyet, igen, igazság szerint egészen feldúlt. De ő azt mondta, nem volt annyira vészes, szerinte csak baleset történt. – Persze – mondta Charlotte. – Hiszen a gyerekek úgy vadulnak játék közben. – De megígértem, hogy beszélek Kasperrel, gondom lesz az ügyre – folytatta Lydia. – Helyes – bólintott Jussi. – Azt mondta, Kasper nagyon helyes fiúnak tűnik – mondta Lydia mosolyogva. Leültem a székemre, és a jegyzetfüzetemben lapozgattam, szerettem volna minél hamarabb folytatni a hipnózist. Megint Lydián volt a sor. Tekintetünk találkozott, ő óvatosan elmosolyodott. Mindenki várakozásteljesen hallgatott, én meg belefogtam a munkába. A levegő vibrált a légzésünktől. Egyre sűrűbb, sötét csend kísérte szívünk verését. Minden kilégzéssel mélyebbre merültünk. Az indukció után a szavaim hatására elindultak lefelé, és egy idő után Lydiához fordultam. – Mélyebbre megy, óvatosan merül, teljesen ellazul, a karja elnehezedik, a lába elnehezedik, a szemhéja elnehezedik. Lassan lélegzik, és a szavamra figyel, nem kérdez vissza, a szavaim körülölelik, biztonságban van, engedelmes. Lydia, most ott áll szorosan amellett, amire nem akar gondolni, amiről soha nem beszél, amitől elfordul, ami mindig rejtve marad a meleg fény mellett. – Igen – felelte sóhajtva. – Most ott van – mondtam. – Nagyon közel vagyok. – Hol van jelenleg, hol tartózkodik?
– Otthon. – Hány éves? – Harminchét. Figyeltem őt. Valami kiült magas, lapos homlokára, formás kis szájára, és a szinte betegesen sápadt bőrére. Tudtam, hogy két hete töltötte be a harminchetet. Nem zuhant vissza a régmúltba, mint a többiek, csupán pár napot hátrált. – Mi történik? Mi nincs rendjén? – kérdeztem. – A telefon... – Mi van a telefonnal? – Csöng, és megint csöng, felveszem a kagylót, és azonnal visszateszem. – Nyugodt lehet, Lydia Fáradtnak tűnt, talán aggódott is. – Kihűl az étel – mondta. – Csináltam savanyított zöldségeket, lencselevest, és kenyeret is sütöttem. A tévé előtt akartam megenni, de azt nyilván nem lehet... Az álla megremegett, majd lenyugodott. – Várok egy kicsit, kinyitom a reluxát, és kinézek az utcára. Senki nincs ott, semmi nem hallatszik. Leülök a konyhaasztalhoz, és megvajazok egy kis meleg kenyeret, de nincs étvágyam. Megint lemegyek a szabadidőterembe, szokás szerint hűvös a levegő, leülök az öreg bőrkanapéra, és lehunyom a szemem. Össze kell szednem magam, össze kell szednem az erőmet. Elhallgatott. Hínárfonalak hullottak közénk. – Miért kell összeszednie az erejét? – kérdeztem. – Hogy képes legyek... Hogy képes legyek felállni, elhaladni a kínai írásjeles piros rizslámpa mellett, és a tálca mellett, amin az illatgyertya és néhány csiszolt kő lapul. A padlódeszkák nyikorogva hajlanak a linóleum alatt. – Van ott valaki? – kérdeztem halkan Lydiát, de azonnal visszaszívtam volna.
– Fogom a botot, lenyomom a dudort a szőnyegen, hogy ki tudjam nyitni az ajtót, nyugodtan lélegzem, bemegyek, és meggyújtom a lámpát – mondta. – Kasper pislog a fénytől, de fekve marad. Belepisilt a vödörbe. Erős szaga van. A világoskék pizsamája van rajta. Szaporán lélegzik. A rácson keresztül megbökdösöm a bottal. Nyöszörög, kicsit arrébb húzódik, és felül a ketrecben. Megkérdezem, meggondolta-e magát, és lelkesen bólogat. Betolom a tányérját az ennivalóval. A tőkehaldarabkák összeaszalódtak és elsötétültek. Odamászik, eszik, én örülök, és éppen azt készülök mondani, milyen jó, hogy szót értünk, amikor lehányja a matracot. Lydia arca fájdalmas grimaszba feszült. – Én meg azt hittem... Ajka megfeszült, a szája sarka lebiggyedt. – Azt hittem, kész vagyunk, de... Megrázta a fejét. – Egyszerűen nem értem... Megnyalta a száját. – Fel tudja fogni, milyen érzés nekem? Fel? Bocsánatot kér. Azt ismételgetem, hogy vasárnap reggel van, arcon ütöm saját magam, és üvöltök vele, hogy nézze. Charlotte riadt szemmel figyelte Lydiát a vízen keresztül. – Lydia – mondtam –, most elhagyja a pincét, nem érez sem félelmet, sem haragot, nyugodt lesz, és összeszedett. Lassan kiemelem ebből a mély ellazulásból, fel a felszínre, fel a tiszta tudat állapotába, és együtt megbeszéljük, amit most elmondott, csak maga meg én, és csak utána hozom fel a többieket a hipnózisból. Fáradtan, halkan felmordult. – Lydia, figyel rám? Bólintott. – Visszafelé fogok számolni, és amikor az egyhez érek, kinyitja a szemét, teljesen ébren lesz, teljesen a tudatánál lesz,
tíz, kilenc, nyolc, hét, lágyan emelkedik a felszín felé, a teste teljesen ellazul, kellemes érzés, hét, hat, öt, négy, hamarosan kinyitja a szemét, de marad a székén, három, kettő, egy... most kinyitja a szemét, és teljesen ébren van. Egymás szemébe néztünk. Lydia arca mintha kiszáradt volna. Ezzel egyáltalán nem számoltam. Még mindig hideglelésem volt attól, amit elmondott. Ha a titoktartási törvényt kell szembeállítani a jelentési kötelezettséggel, jelen esetben a napnál is világosabb volt, hogy a titoktartási kötelezettség érvényét vesztette a nyilvánvalóan veszélyeztetett harmadik fél miatt. – Lydia – mondtam. – Érti, hogy kénytelen vagyok értesíteni a gyámhatóságot? – Miért? – Az elmondottak miatt. – Hogyhogy? – Nem érti? Lydia elhúzta a száját. – Nem is mondtam semmit. – Arról beszélt, hogy... – Fogja be! – vágott a szavamba. – Nem is ismer, semmi köze az életemhez, mi jogon avatkozik bele, hogy mit csinálok a saját lakásomban? – Gyanítom, hogy a gyermeke... – Maga csak fogja be! – üvöltött, és kiment a szobából.
EGY MAGAS SÖVÉNYKERÍTÉS mellett parkoltam le, száz méterre Lydia nagy faházától a rotebroi Tennisvägen. A szociális asszisztens kérésemre megengedte, hogy vele jöhessek az első családlátogatásra. A rendőrségen némi szkepszissel fogadták a feljelentésemet, de természetesen megindították a nyomozást. Egy piros Toyota megelőzött, és megállt a ház előtt. Kiszálltam a kocsiból, odamentem az alacsony, keménykötésű nőhöz, és köszöntem. A postaládából átázott Clas Ohlson és Elgiganten szórólapok álltak ki. Az alacsony kapu nyitva állt. Mentünk tovább az úton a ház felé. Feltűnt, hogy nincsenek játékszerek az elhanyagolt kertben. Nem volt homokozó, nem lógott hinta az öreg almafáról, nem állt pótkerekes bicikli a feljárón. Minden ablakban le volt eresztve a reluxa. Kiszáradt cserepes növények lógtak a kaspóikban. Érdes kőlépcső vezetett a bejárati ajtóhoz. Mintha mozgást észleltem volna a sárga, átlátszatlan ablaküveg mögött. A szociális asszisztens becsöngetett. Vártunk, de semmi nem történt. Ásított, az órájára nézett, megint becsöngetett, majd megpróbálta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva. Kinyitotta, és belestünk az apró előszobába. – Halló? – kiáltott a szociális asszisztens. – Lydia? Bementünk, levettük a cipőnket, majd egy ajtón át egy rózsaszín tapétás folyosóra lyukadtunk ki, aminek a falán meditáló embereket ábrázoló képek lógtak, mindegyikük fejét erős fényár övezte. A földön egy asztalka mellett rózsaszín telefon hevert.
– Lydia? Kinyitottam egy ajtót, és megláttam a pincébe vezető keskeny lépcsőt. – Ez lesz az itt lent – mondtam. A szociális asszisztens jött utánam a lépcsőn, le a szabadidőterembe, ahol egy régi bőrkanapé és egy asztal állt, az asztal lapja barna csempelapokból készült. Egy tálcán pár illatgyertya sorakozott csiszolt kövek és üvegcserepek között. Kínai írásjelekkel díszített mélyvörös rizslámpa lógott a plafonról. Kalapáló szívvel próbáltam kinyitni a másik szobába vezető ajtót, de megakadt egy nagy dudorban a padlószőnyegen. Lábammal lenyomtam a dudort, és bementem, de ketrecet nem láttam odabent. Helyette felfordított bicikli állt a szoba közepén, az első kereke hiányzott. A szerszámkészlet egy kék, kemény műanyag doboz mellett hevert. Gumifoltok, ragasztó, csőkulcsok. Az egyik fényes kampót beékelték a gumi pereme alá, és a küllők irányába feszítették. Hirtelen megroppant a mennyezet, és tudtuk, hogy valaki jár a fejünk fölötti szobában. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, csak felszaladtunk a lépcsőn. A konyhaajtó résnyire nyitva állt. Láttam, hogy a sárga linóleumpadlón kenyérszeletek és morzsák hevernek. – Halló? – kiáltott a szociális asszisztens. Bementem, és láttam, hogy a hűtő ajtaja nyitva áll. A hűtő világításának sápadt fényében állt Lydia leszegett tekintettel. Csak pár másodperc múlva vettem észre kezében a kést. Hosszú, fűrészes kenyérvágó kés volt. Lydia karja ernyedten lógott az oldalán. A kés pengéje remegve megcsillant a combja mellett. – Nem volna szabad itt lennie – suttogta, és hirtelen rám nézett.
– Rendben – mondtam, és az ajtó felé hátráltam. – Leülünk beszélgetni kicsit? – kérdezte színtelen hangon a szociális asszisztens. Kinyitottam a folyosóra nyíló ajtót, és láttam, hogy Lydia lassan közeledik. – Erik – mondta. Amikor elkezdtem becsukni az ajtót, még láttam, hogy Lydia fut felém. Végigrohantam a folyosón az előszobáig, de az ajtót zárva találtam. Lydia gyors léptekkel közeledett. Közben panaszosan nyöszörgött. Feltéptem egy másik ajtót, és bebukdácsoltam a tévészobába. Lydia rántott egyet az ajtón, és jött utánam. Nekiütköztem egy fotelnak, aztán az erkélyajtóhoz mentem, de a kilincset megmozdítani sem lehetett. Lydia futott felém a késsel, én fedezéket kerestem az étkezőasztal mögött, ő jött utánam, én kitértem előle, és megkerültem az asztalt. – Maga tehet róla – mondta. A szociális asszisztens berohant a szobába. Egészen kifulladt. – Lydia – mondta szigorúan. – Azonnal hagyja abba ezt az ostobaságot! – Mindenről ő tehet – mondta Lydia. – Hogy érti? – kérdeztem. – Miről tehetek? – Erről – felelte Lydia, és végighúzta a kést a nyakán. A szemembe nézett, miközben vér spiccelt a kötényére és csupasz lábfejére. A szája remegett. A kés a földre hullott. Az egyik keze támaszt keresett. Leroskadt, és féloldalasan ült a lábán, akár egy hableány.
ANNIKA LORENTZON gondterhelten mosolygott. Rainer Milch átnyúlt az asztal fölött, és sistergően buborékos ásványvizet töltött a poharába. Királykék és sárga mandzsettagombja megcsillant a fényben. – Nyilván érti, miért akartunk a lehető leggyorsabban beszélni magával – mondta Peder Mälarstedt, és megigazította a nyakkendőjét. Néztem a mappát, amit átnyújtottak. Az állt benne, hogy Lydia feljelentést tett ellenem. Azt állította, hogy öngyilkossági kísérletbe hajszoltam, mert kitalált dolgok beismerésére akartam kényszeríteni. Azzal vádolt, hogy kísérleti nyúlnak használtam, hamis emlékeket plántáltam a fejébe a mélyhipnózis során, és kezdetektől fogva tapintatlanul és cinikusan zaklattam a többiek előtt, mígnem teljesen összeomlott. Felnéztem a lapból. – Ez valami vicc, ugye? Annika Lorentzon elfordította a tekintetét. Holstein nyitva felejtette a száját, és teljesen kifejezéstelen arccal mondta: – A maga betege, és komoly dolgokat állít. – De hát ez teljesen nyilvánvaló hazugság – mondtam feldúltan. – Képtelenség emléket plántálni valakibe hipnózis során, el tudom őket vezetni egy emlékig, de nem tudok helyettük emlékezni... Olyan ez, mint egy ajtó, el tudom vezetni őket az ajtóig, de nem tudom én magam kinyitni. Rainer Milch komoly ábrázattal nézett rám. – A gyanú önmagában is elég, hogy tönkretegye a kutatását, Erik, így nyilván érti az ügy komolyságát.
Ingerülten megráztam a fejem: – Elmesélt valamit a fiáról, amit annyira komolynak ítéltem meg, hogy kénytelen voltam értesíteni a gyámhatóságot. Hogy így reagáljon, az... Ronny Johansson hirtelen a szavamba vágott: – De hiszen nincs is gyereke, láthatja. Hosszú ujjával megkocogtatta a mappát. Felhördültem, és Annika Lorentzon furcsa tekintettel mért végig. – Erik, nem jól teszed, ha ebben a helyzetben arrogánsan viselkedsz – mondta halkan. – De ha valaki összevissza hazudozik – mosolyogtam dühösen. Annika áthajolt az asztal fölött. – Erik – mondta tagoltan –, soha nem volt gyereke. – Nincs gyereke? – Nincs. Csend telepedett a szobára. Néztem, ahogy a buborékok az ásványvízben a felszínre úsznak. – Nem értem, még mindig a gyerekkori otthonában lakik – próbáltam olyan higgadtan magyarázni, ahogy csak tudtam. – Minden részlet stimmelt, képtelen vagyok elhinni... – Képtelen elhinni – vágott közbe Milch. – De tévedett. – Nem lehet így hazudni hipnózisban. – Lehet, hogy nem is volt hipnotizálva? – De, volt, azt meg tudom állapítani, megváltozik az ember arca. – Most már nincs jelentősége, megtörtént a baj. – Ha nincs gyereke, nem is tudom – folytattam. – Talán magáról beszélt, még soha nem találkoztam ilyennel, de talán így dolgozta fel saját gyerekkori élményeit. Annika félbeszakított: – Lehet, hogy így van, hogyne, de attól még a tény tény marad, a beteged öngyilkossági kísérletet hajtott végre, amiért
téged hibáztat. Azt javasoljuk, vegyél ki fizetés nélkülit, amíg kivizsgáljuk az ügyet. Halványan rám mosolygott. – El fog ez rendeződni, Erik, biztos vagyok benne – mondta gyengéden. – De most félre kell állnod, amíg mi elsimítjuk. Egész egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy a sajtó ebben turkáljon. Eszembe jutott a többi betegem, Charlotte, Marek, Jussi, Sibel, Pierre és Eva. Nem olyan emberek, akiket el lehet hagyni egyik napról a másikra, csalódottak lesznek, becsapva érzik majd magukat. – Nem tehetem – mondtam halkan. – Semmi rosszat nem követtem el. Annika megpaskolta a kezem: – El fog rendeződni. Lydia Evers nyilvánvalóan labilis és zavart, de most az a legfontosabb, hogy kövessük az előírásokat. Kéred a felmentésedet a hipnózissal kapcsolatos munkáid alól, míg mi házon belül meghányjuk-vetjük a történteket. Tudom, hogy jó orvos vagy, Erik, mint mondtam, biztosra veszem, hogy visszatérhetsz a csoportodhoz már... – mondta vállát felvonva – talán már fél év múlva. – Fél év? Feldúltan talpra álltam. – Betegeim vannak, számítanak rám. Nem hagyhatom csak úgy itt őket. Annika kedves mosolya úgy tűnt el, mint a gyertyaláng, amikor ráfújnak. Az arca elutasítóvá vált, és ingerülten szólalt meg: – Az egyik beteged kérte a tevékenységed azonnali betiltását. Azonkívül feljelentett a rendőrségen. Ez számunkra nem csip-csup ügy, befektettünk a munkádba, és ha kiderül, hogy a kutatásod nem ütött meg egy bizonyos szintet, akkor intézkednünk kell.
Nem tudtam, mit feleljek, igazából nevetni lett volna kedvem. – Teljesen abszurd. Ennyire futotta. Aztán megfordultam, hogy távozzak. – Erik – kiáltott utánam Annika. – Nem érted, hogy ez egy jó alkalom? Megtorpantam. – Csak nem hiszitek el ezt a zagyvaságot a beplántált emlékekről? Annika vállat vont: – Nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy kövessük a szabályokat. Tarts egy kis szünetet a hipnózisban, tekintsd lehetőségnek az ügy elsimítására. Addig is folytathatod a kutatásodat, nyugodtan és békében dolgozhatsz, csak a hipnotizálást nem gyakorolhatod, amíg mi elvégezzük a vizsgálatot... – Hogy érted tulajdonképpen? Nem ismerhetek be valamit, ami nem igaz. – Ezt nem is kérem. – Pedig úgy hangzik. Ha szabadságot kérek, az pont úgy fog festeni, mintha elismerném. – Kérj szabadságot! – utasított szigorúan. – Ez az egész egy nagy baromság – nevettem, és kimentem a szobából.
KÉSŐ DÉLUTÁN VOLT. A nap megcsillant a pocsolyákban a futó zápor után, erdő, nedves föld és a föld alatt bomló gyökerek illatát éreztem, miközben a tó körüli ösvényen kocogtam, és töprengtem Lydia viselkedésén. Még mindig szentül hittem, hogy a hipnózisban igazat beszélt – csak nem tudtam, mi módon. Melyik igazságot mondta el tulajdonképpen? Feltehetően egy valós, konkrét emléket írt le, de eltévesztette az idejét. A hipnózisban még kézzelfoghatóbb, hogy a múlt nem múlt el, ismételtem magamban. Teleszívtam tüdőmet a hideg, kora nyári friss levegővel, és az utolsó szakaszon hajráztam hazafelé az erdőn át. Amikor az utcánkba értem, egy nagy fekete autót láttam a felhajtónk mellett parkolni. Két férfi várt türelmetlenül a kocsi mellett. Egyikük alakja visszatükröződött az autó fényes polírjában, miközben gyors mozdulatokkal cigarettát szívott. A másik fényképeket készített a házunkról. Még nem láttak meg. Lelassítottam és eltűnődtem, vajon meg tudok-e még fordulni, de ekkor megpillantottak. A cigarettázó férfi gyorsan eltaposta a csikket, a másik sietve felém fordította a fényképezőgépet. Még mindig ki voltam fulladva, amikor a közelükbe értem. – Erik Maria Bark? – kérdezte az, amelyik eddig dohányzott. – Mit óhajtanak? – Az Expressen nevű esti laptól vagyunk. – Expressen? – Igen, szeretnénk pár kérdést feltenni egy betegével kapcsolatban... Megráztam a fejem.
– Ilyesmiről nem beszélek kívülállókkal. – Aha. A férfi tekintete végigsiklott kipirult arcomon, fekete futópólómon, lötyögő nadrágomon és kötött sapkámon. Hallottam, hogy a mögötte álló fotós elköhögi magát. Egy madár szelte át a levegőt a fejünk fölött, a teste által leírt tökéletes ív tükröződött a kocsi tetején. Az erdő fölött sötétedni kezdett az ég, sűrűsödtek a felhők. Este talán még esni fog. – A páciense interjút adott a holnapi számnak. Elég súlyos dolgokat állít magáról – mondta röviden az újságíró. A szemébe néztem. Egész rokonszenves arca volt. Középkorú férfi, kis pocak. – Itt az alkalom, hogy válaszoljon rájuk – tette hozzá halkan. A házunk ablakai sötétek voltak. Simone még valószínűleg a városban volt, a galériájában. Benjamin még nem jött haza az óvodából. Rámosolyogtam a férfira, mire ő őszintén azt mondta: – Különben az ő verziója megy nyomtatásba ellenvélemény nélkül. – Számomra elképzelhetetlen, hogy kibeszéljem bármelyik betegemet – magyaráztam lassan, majd elmentem a két férfi mellett a felhajtó felé, kinyitottam a bejárati ajtót, bementem, és az előszobában állva megvártam, amíg elhajtanak. * Másnap már reggel fél hétkor csöngött a telefon. Annika Lorentzon hívott, a Karolinska kórház igazgatónője. – Erik, Erik – mondta zaklatottan. – Olvastad az újságot?
Simone felült mellettem az ágyban, aggódó pillantást vetett rám, én hárító mozdulatot tettem, majd kimentem az előszobába. – Ha Lydia vádjairól van szó, nyilván mindenki tudja, hogy hazudik... – Nem – vágott a szavamba éles hangon. – Nem tudja mindenki. Sokan a védtelen, gyenge, sebezhető embert látják benne, a nőt, aki egy szemmel láthatóan manipulatív, komolytalan orvos áldozatául esett. A férfi, akiben a leginkább bízott, akire a leginkább számított, elárulta és kihasználta. Ez áll az újságban. Hallottam a telefonban a fújtatását. Amikor megszólalt, rekedt és fáradt volt a hangja. – Ugye érted, hogy ez árt a kórház működésének? – Írok egy választ – mondtam kurtán. – Az kevés, Erik. Attól tartok, az nem lesz elég. Rövid szünet után színtelen hangon folytatta: – Be akar perelni minket. – Az életben nem nyeri meg. – Még mindig nem érted a helyzet komolyságát, ugye, Erik? – Na de mit mondott a lapnak? – Azt javaslom, menj, és vegyél magadnak egy példányt. Aztán gondolkodj el rajta, hogyan fogsz rá reagálni. Ma délután négykor pedig jelenj meg az igazgatótanács előtt! Amikor megláttam a saját arcomat a címlapon, mintha kihagyott volna a szívem. Közeli kép volt rólam kötött sapkában és melegítőben, arcom vöröslött, és szinte apatikusnak tűntem. Reszkető lábbal szálltam le a bicikliről, megvettem az újságot, és hazamentem. A lap közepén egy fényképen Lydia játék mackót ölelt összekuporodva, az arcát kitakarták.
Az egész cikk arról szólt, hogy én, Erik Maria Bark hipnotizáltam őt, kísérleti nyúlnak használtam, és bántalmazásokról és bűnökről szóló állításokkal zaklattam. A riporter arról számol be, hogy Lydia sírt, és elmagyarázta, nem akar kártérítést. A pénz soha nem kárpótolná azért, amin keresztülment. Teljesen összetört, és olyan dolgokat ismert be, amiket én adtam a szájába mélyhipnózisban. A zaklatás akkor érte el a tetőpontját, amikor megostromoltam a házát, és felszólítottam, hogy kövessen el öngyilkosságot. Csak meg akart halni – mondta –, olyan volt, mintha egy szekta tagja lett volna, aminek én voltam a vezetője, és neki már nem is volt önálló akarata. Csak már a kórházban fekve merte végre megkérdőjelezni a vele szembeni bánásmódomat. Most azt kívánja, hogy soha többé ne tehessek ilyet másokkal. A következő oldalon Marekről volt egy kép a terápiás csoportból. Egyetértett Lydiával abban, hogy tevékenységem teljes mértékben életveszélyes, és hogy megszállottan találok ki beteges dolgokat, amiket aztán ők hipnózisban kénytelenek beismerni. Az oldalon lejjebb egy Göran Sörensen nevű szakértő nyilatkozott. Soha életemben nem hallottam róla. Elítélte a kutatásomat, a hipnózist a szellemidézéssel állította párhuzamba, és célzott rá, hogy feltehetően bedrogozom a betegeimet, így azt teszik, amit én akarok. A fejembe üres csend költözött. Hallottam a konyhai falióra ketyegését, hallottam az utcán időnként elhaladó autók zaját. Nyílt az ajtó, és Simone lépett be. Amikor elolvasta az újságot, az arca halottfehér lett. – Mi történik? – kérdezte. – Nem tudom – mondtam, és éreztem, hogy teljesen kiszárad a szám. Csak ültem, és meredtem a semmibe. Mi van, ha elméleteim tévesek? Mi van, ha a hipnózis nem működik
súlyosan traumatizált emberek esetén? Mi van, ha tényleg hat az emlékeikre az én szándékom, hogy szabályszerűségeket fedezzek fel? Nem hittem el, hogy Lydia láthatott hipnózisban egy nem létező gyereket. Meg voltam róla győződve, hogy valós emlékről számolt be, de most már kezdtem összezavarodni. * Furcsa élmény volt végigmenni a rövid szakaszon a bejárattól a liftig, majd fel Annika Lorentzon irodájába. A személyzet egyetlen tagja sem akart a szemembe nézni. Amikor elhaladtam olyan emberek mellett, akiket ismertem, és akikkel jóban voltam, feszültnek és letörtnek tűntek, elfordították arcukat, és továbbsiettek. Még a liftnek is idegen szaga volt. Rothadó virágra emlékeztetett, és olyanok jutottak róla eszembe, mint temetés, eső, búcsú. Amikor kiléptem a liftből, Maja Swartling ment el gyorsan mellettem. Mintha észre sem vett volna. Annika Lorentzon szobájának ajtónyílásában Rainer Milch várt rám. Félreállt, én bementem, és köszöntem. – Erik, Erik, foglaljon helyet! – mondta Rainer. – Köszönöm, inkább állok – mondtam kurtán, de aztán megbántam. Még mindig azon törtem a fejem, mi a fenét kereshetett Maja Swartling az igazgatótanácsnál. Talán azért jött, hogy védelmébe vegyen? Hiszen valójában egyike volt a keveseknek, akik tényleges, alapos ismeretekkel rendelkeztek a kutatásomról. Annika Lorentzon a szoba túloldalán állt az ablakban. Egyszerre udvariatlannak találtam, és furcsálltam, hogy nem üdvözöl. Csak állt ott karját maga köré fonva, és rezzenéstelen arccal meredt ki az ablakon.
– Nagy lehetőséget kapott tőlünk, Erik – mondta Peder Mälarstedt. Rainer Milch bólintott. – De megtagadta, hogy kihátráljon – mondta –, megtagadta, hogy önként eltűnjön, amíg mi lefolytatjuk a vizsgálatot. – Újra átgondolhatom – mondtam halkan. – Esetleg... – Most már késő – vágott közbe. – Tegnapelőtt kellett volna megvédeni magunkat, ma már csak szánalmas lenne. Annika Lorentzon kinyitotta a száját. – Ma... – mondta erőtlenül még mindig hátat fordítva – ma este a Híradóban ülök majd, és azt magyarázom, miképp engedhettük, hogy idáig fajuljanak a dolgok. – De nem tettem semmi rosszat – mondtam. – Attól, hogy egy páciens képtelen vádakkal áll elő, még nem semmisíthetjük meg hosszú évek kutatását, a számtalan kezelést, amelyek mellesleg mindig feddhetetlenek voltak... – Nem egy páciens – vágott közbe Rainer Milch. – Több. Azonkívül hallottuk egy szakértő nyilatkozatát a kutatásáról... Megrázta a fejét, és elhallgatott. – Az a Göran Sörensen, vagy hogy hívják? – kérdeztem ingerülten. – Soha az életben nem hallottam róla, és szemmel láthatóan lövése sincs az egészhez. – Van egy forrásunk, aki éveken át tanulmányozta a maga munkáját – magyarázta Rainer Milch, és megvakarta a nyakát. – Szerinte maga nagyon igyekszik, de szinte minden tézisét légvárakra építi. Nincs bizonyítéka, és állandóan eltekint a betegek érdekeitől, csak hogy igaza legyen. Nem találtam szavakat. – Mi a szakértőjük neve? – kérdeztem végül. Nem feleltek. – Esetleg Maja Swartling? Annika Lorentzon arca elvörösödött.
– Erik – mondta, és végre felém fordult. – A mai naptól fel vagy függesztve. Többé nem akarlak látni a kórházamban. – És a betegeim, gondoskodnom kell... – Áthelyezik őket – vágott a szavamba. – Rosszul érinti majd őket... – Ez esetben az a te hibád lesz – mondta emelt hangon. Teljes némaság telepedett a szobára. Frank Paulsson elfordított tekintettel állt, Ronny Johansson, Peder Mälarstedt, Rainer Milch és Svein Holstein kifejezéstelen arccal ültek a helyükön. – Hát így állunk – mondtam síri hangon. Csupán pár hete ugyanebben a szobában álltam, és újabb támogatást szavaztak meg nekem. Most egy csapásra mindennek vége lett. Amikor kiértem a bejárat előtti területre, néhány ember közelített felém. Egy nagyon magas szőke nő mikrofont tartott az arcomba. – Üdvözlöm – mondta derűsen. – Szeretném megkérni, szóljon hozzá, hogy egy másik betegét, egy Eva Blau nevű nőt múlt héten bevitték pszichiátriai kényszerkezelésre. – Miről beszél? Elfordultam, de az operatőr követett a kamerával. Az objektív fekete ragyogása engem keresett. Néztem a szőke nőt, láttam a névkitűzőjét a mellén, Stefanie von Sydow, láttam a fehér horgolt sapkáját, és a kezét, amivel magához intette a kamerát. – Még mindig úgy véli, hogy a hipnózis jó kezelési módszer? – kérdezte. – Igen – feleltem. – Tehát folytatja?
A DÉLI KÓRHÁZ zárt pszichiátriai osztályának felmosott padlóján visszatükröződött a fehér fény, ami a folyosó végén szűrődött be a plafonhoz közeli ablakokon át. Zárt, gumipántos, lepergett festékű ajtók hosszú sora mellett haladtam el, megálltam a B39-es szoba előtt, és láttam, hogy a cipőm száraz nyomokat hagyott a padló fénylő hártyáján. Kemény puffanások hallatszottak egy távoli szobából, halk sírás, majd csend. Egy darabig álltam, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, mielőtt bekopogtam az ajtón, elővettem a kulcsot, behelyeztem a zárba, elfordítottam és bementem. Magammal vittem egy kis padlóviasz illatot a sötét betegszoba veríték- és hányásszagú gőzeibe. Eva Blau nekem háttal az ágyon feküdt. Odamentem az ablakhoz, megpróbáltam beengedni egy kis fényt, egy leheletnyit fel akartam húzni a rolót, de akadoztak a rugók. A szemem sarkából láttam, hogy Eva kezd megfordulni. Húztam egyet a rolón, de kicsúszott a kezemből, és hangos robajjal felcsapódott. – Bocsánat – mondtam –, csak be akartam engedni egy kis... A szobát hirtelen elárasztó éles fényben ült Eva Blau, száját keserűen lebiggyesztette, és gyógyszertől eltompult tekintettel nézett rám. A szívem hevesen vert. Eva orrának a hegyét levágták. Görnyedt háttal ült, és véres kötéssel a kezén engem bámult. – Eva, amint megtudtam, jöttem – mondtam.
Öklével óvatosan megütögette a hasát. A kerek seb a levágott orra helyén vörösen virított a meggyötört arc közepén. – Segíteni próbáltam magukon – mondtam. – De kezdem érteni, hogy majdnem mindenben tévedtem, azt hittem, valami fontosnak vagyok a nyomában, hogy értem a hipnózis működését, de nem értettem, semmit nem értettem, és sajnálom, hogy nem tudtam magukon segíteni, egyikükön sem. Keze fonákjával megdörzsölte az orrát, és a sebből vér folyt a szájára. – Eva? Miért tett ilyet maga ellen? – kérdeztem. – Maga volt az oka, maga! A maga hibája! – üvöltött hirtelen. – Mindenről maga tehet, tönkretette az életemet, mindentől megfosztott! – Értem, hogy haragszik, amiért... – Pofa be! – vágott közbe. – Nem ért semmit. Tönkrement az életem, és én is tönkre fogom tenni magát. Kivárom a sorom, bármeddig tudok várni, de bosszút állok. Aztán csak teli torokból üvölteni kezdett, rekedten, esztelenül. Az ajtó kicsapódott, és Andersen doktor lépett be. – Kint kellett volna várnia – mondta ingerülten. – Megkaptam a kulcsot a nővértől, így azt gondoltam... Kihúzott a folyosóra, becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. – A beteg paranoiás, és... – Nem, szerintem nem az – szakítottam félbe mosolyogva. – Ez a véleményem a saját betegemről – mondta. – Igen, bocsánat. – Naponta százszor kéri, hogy zárjuk be az ajtaját, és a kulcsot zárjuk el a kulcsos szekrénybe. – Igen, de... – És azt is mondja, hogy senki ellen nem tanúskodik, sokkolhatjuk árammal, megerőszakolhatjuk, de nem mond el
semmit. Tulajdonképpen mit művelt a betegeivel? Fél, rettenetesen fél. Nem valami bölcs dolog csak úgy bemenni... – Mérges rám, de nem fél tőlem – vágtam közbe emelt hangon. – Hallottam az üvöltését – mondta. Miután elmentem a kórházba, és találkoztam Eva Blau-val, kocsiba ültem, elhajtottam a tévéhez, és kértem, hadd találkozzam Stefanie von Sydow-val, a híradó riporterével, aki aznap korábban nyilatkozatra próbált bírni. A recepciós felhívott egy segédszerkesztőt, majd átadta nekem a telefont. Azt mondtam, kész vagyok interjút adni, ha érdekli őket. Kis idő múltán lejött az asszisztens. Fiatal, rövid frizurás, értelmes szemű nő volt. – Stefanie tíz perc múlva fogadja önt – mondta. – Remek. – Bekísérem a sminkbe.
AMIKOR A RÖVID INTERJÚ után hazatértem, a sorházban teljesen sötét volt. Kiáltottam, de senki nem felelt. Simone az emeleten ült a kanapén, a kikapcsolt tévé előtt. – Történt valami? – kérdeztem. – Hol van Benjamin? – Davidéknál – mondta szenvtelenül. – Nem lenne ideje hazajönnie? Mit mondtál neki? – Semmit. – De mi a baj? Beszélj hozzám, Simone! – Minek? Azt se tudom, ki vagy – mondta. Éreztem, ahogy felébred bennem az aggodalom, közelebb léptem, és megpróbáltam félrehúzni a haját az arcából. – Ne nyúlj hozzám! – förmedt rám, és elrántotta a fejét. – Nem akarsz beszélni? – Akarok? Nem az én dolgom – mondta. – Neked kellett volna beszélni, nem kellett volna hagynod, hogy én találjam meg a képeket, nem kellett volna hagynod, hogy seggfejnek érezzem magam. – Milyen képekről beszélsz? Simone kinyitott egy világoskék borítékot, és kiszórt pár fényképet: magamat láttam, ahogy Maja Swartling lakásán pózolok, majd egy képsorozatot Majáról egy szál világoszöld bugyiban. A sötét hajtincsek rálógtak a dús, fehér keblekre. Boldognak tűnt, a szeme alatt pír látszott. Néhány többékevésbé homályos közeli kép következett a melléről. Az egyik képen széttárt lábbal feküdt. – Monus, megpróbálom... – Nem bírok ki több hazugságot – vágott közbe. – Most semmi esetre sem.
Bekapcsolta a tévét, a híradóra váltott, és a hipnózisbotrányról készült riport kellős közepén kötött ki. Annika Lorentzon a Karolinska klinikáról nem akarta a vizsgálat alatt álló esetet kommentálni, de amikor a tájékozott riporter előhozakodott az óriási támogatással, amit az igazgatótanács nemrégiben megítélt Erik Maria Barknak, sarokba szorult. – Tévedés volt – mondta halkan. – Mármint mi volt tévedés? – Erik Maria Barkot átmenetileg felfüggesztettük. – Csak átmenetileg? – A Karolinska kórházban többé nem hipnotizálhat – mondta. Ezt követően az én arcom jelent meg a képernyőn, riadt tekintettel ültem a tévéstúdióban. – Más kórházakban folytatja a hipnózist? – kérdezte a riporter. Olyan hatást keltettem, mint aki nem érti a kérdést, és szinte észrevehetetlenül megráztam a fejem. – Erik Maria Bark, még mindig úgy véli, hogy a hipnózis jó kezelési mód? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem erőtlenül. – Folytatja? – Nem. – Soha? – Soha többé nem hipnotizálok senkit – válaszoltam. – Ezt vehetjük ígéretnek? – kérdezte a riporter. – Igen.
38 December tizenhatodika, szerda délelőtt
ERIK MEGBORZONG, mire a bögrét tartó keze megrándul, és kilöttyinti a kávét a zakójára és a mandzsettájára. Joona csodálkozva néz rá, és előhúz egy papírtörlőt az autó műszerfalán álló Kleenex feliratú dobozból. Erik az ablakon át nézi a nagy sárga faházat, a kertet, a gyepet, a gyepen a hatalmas Micimackót és az odarajzolt szemfogakat. – Veszélyes nő? – kérdezi Joona. – Ki? – Eva Blau. – Lehet – feleli Erik. – Mármint nagyon is elképzelhető, hogy veszélyes dolgokat művel. Joona leállítja a motort, kikapcsolják a biztonsági övüket, és kinyitják az ajtókat. – De ne várjon ettől túl sokat! – mondja Joona mélabús finn kiejtéssel. – Lehet, hogy Liselott Blaunak semmi köze Evához. – Az is lehet – válaszolja Erik tűnődve. Elindulnak a lapos, sötétszürke pala járólapokon. Apró, kerek pelyhek kavarognak a levegőben, akár a jeges eső, csak hóból. Ha az ember felemeli a tekintetét, a tejszerű köd nagy fehér fátyolként hullik a faház elé. – De azért óvatosnak kell lennünk – mondja Joona. – Mert ez lehet akár a szellemkastély is. Szimmetrikus, barátságos arca felderül, halvány mosoly ül ki rá. Erik megtorpan az út közepén. Érzi, hogy a csuklójánál kihűlt az átázott szövet. Állott kávé szaga csapja meg az orrát.
– A szellemkastély egy ház az egykori Jugoszláviában – mondja Erik. – Ugyanakkor egy lakás is Jakobsbergben, egy tornaterem Stocksundban, egy világoszöld ház fent Doroteában és így tovább. Nem állja meg mosolygás nélkül, amikor elkapja Joona kérdő tekintetét. – A szellemkastély nem egy konkrét ház, hanem egy fogalom – magyarázza Erik. – A hipnóziscsoport hívta így... a helyet, ahol az inzultus történt. – Azt hiszem, értem – mondja Joona. – Hol volt Eva Blau szellemkastélya? – Ez a bökkenő – mondja Erik. – Ő volt az egyetlen, aki nem talált el a kastélyáig. A többiekkel ellentétben soha nem írt le egy adott központi helyszínt. – Talán itt van – mondja Joona, és a házra mutat. Nagy léptekkel haladnak tovább a kövekkel kirakott úton. Erik a zsebében kotorászik, a papagájos dobozt keresi. Rosszul érzi magát, olyan, mintha még mindig körülvenné őt emlékeinek köde. Erősen megvakarja a homlokát, be akar venni egy tablettát, sóvárog egy tabletta után, bármilyen gyógyszer megtenné, de tudja, hogy teljesen tiszta fejre lesz most szüksége. Le kell állnia a gyógyszerekkel, ez így nem mehet tovább, nem bujkálhat örökké, meg kell találnia Benjamint, mielőtt késő lesz. Erik megnyomja a csengő gombját, a vaskos fal túloldaláról hallja az öblös kongatást, és vissza kell fognia magát, hogy ne tépje fel az ajtót, és ne rontson be Benjamin nevét kiáltozva. Joona a kabátjában tartja a kezét. Kis idő múltán egy fiatal, szemüveges, vörös hajú nő nyit ajtót. Arcát apró sebhelyek tarkítják. – Liselott Blaut keressük – mondja Joona. – Én vagyok – mondja várakozásteljesen.
Joona Erikre néz, és rögtön tudja, hogy a vörös hajú nő nem az a személy, akit az orvos Eva Blau néven ismert. – Valójában Evát keressük – mondja. – Evát? Milyen Evát? Miről van szó? – kérdezi a nő. Joona megmutatja a rendőrigazolványát, és megkérdezi, bemehetnek-e egy percre. A nő nem akarja őket beengedni, és Joona megkéri, hogy akkor vegyen fel egy kabátot, és jöjjön ki ő. Pár perccel később a megkeményedett, dércsípte gyepen állva beszélgetnek, szájuk előtt gőz gomolyog. – Egyedül élek – mondja a nő. – Nagy ez a ház. A nő mosolyra húzza a száját. – Futja rá. – Eva Blau a rokona? – Nem ismerek Eva Blaut, már mondtam. Joona mutat három képet Eváról, amiket a konvertált videofelvételekről vágott ki, de a vörös hajú nő csak a fejét rázza. – Nézze meg alaposan! – mondja Joona komolyan. – Ne utasítgasson! – sziszegi a nő. – Nem, csak kérem, hogy... – Tőlem kapja a fizetését – vág a szavába lassan a nő. – Az én adómból fizetik magát. – Legyen szíves, nézze meg még egyszer a képet – mondja Joona. – Soha nem láttam. – Fontos ügy – magyarázza Erik. – Maguknak, talán – mondja a nő. – Nekem nem. – Eva Blau néven mutatkozik be – folytatja Joona. – A Blau nem gyakori név Svédországban. Erik hirtelen meglátja, hogy az egyik függöny megrezzen a felső szinten. Futni kezd a ház felé, és hallja, hogy Joona és a nő utána kiáltanak. Berohan az ajtón, át az előszobán,
körülnéz, meglátja a széles lépcsősort, és öles léptekkel megmássza. – Benjamin! – kiabál, és megtorpan. A folyosó mindkét irányba elnyúlik, a háló és a fürdő ajtaja nyílik róla. – Benjamin? – mondja halkan. A padló megcsikordul valahol. Hallja, ahogy a vörös hajú nő beront a földszinten. Erik megpróbálja kiokoskodni, melyik szoba ablakában látta libbenni a függönyt, majd gyorsan jobbra fordul a folyosó végén lévő ajtó felé. Megpróbálja kinyitni, de érzi, hogy zárva van. Erik lehajol, és benéz a kulcslyukon. A kulcs a zárban van, de mintha mocorognának a sötét visszaverődések a fémfelületen. – Nyissa ki az ajtót! – mondja emelt hangon. A vörös hajú nő időközben elindul felfelé a lépcsőn. – Nem engedtem meg, hogy bejöjjön! – kiabál. Erik hátrál egy lépést, berúgja az ajtót, és bemegy. A szoba üres: rózsaszín lepedős, nagy, bevetetlen ágy, világos rózsaszín szőnyeg és füsttükrös szekrényajtók. Egy állványon fényképezőgép áll az ágy felé fordítva. Erik a szekrényhez lép, kinyitja, senki nincs ott, megfordul, nézi a vastag függönyöket, a fotelt, majd lehajol, és megpillant valakit a sötétben kucorogni az ágy alatt: ijedt, félénk szempár, karcsú comb, csupasz lábfej. – Jöjjön ki! – mondja Erik szigorúan. Benyúl, megragadja az illető bokáját, és kihúz egy meztelen gyereket. A fiú magyarázni próbál valamit, gyorsan, energikusan beszél Erikhez egy nyelven, ami mintha arab lenne, és közben magára húz egy farmert. Az ágyon megmozdul a takaró, egy másik fiú kukucskál ki alóla, és kemény szavakat intéz a társához, aki nyomban elhallgat. A vörös hajú nő az ajtóban áll, és remegő hangon ismételgeti, hogy hagyják békén a barátait.
– Kiskorúak? – kérdezi Erik. – Kifelé a házamból! – kiáltja a nő dühöngve. A második fiú közben magára tekeri a takarót. Cigarettát vesz elő, és mosolyogva nézi Eriket. – Kifelé! – üvölti Liselott Blau. Erik végigmegy a folyosón, majd le a lépcsőn. A nő a nyomában lépdelve rekedten üvölti, hogy takarodjon a fenébe. Erik kimegy a házból, és végiglépdel a kövezett úton. Joona a feljárón várja, kihúzott pisztolyát a teste mellett rejtegeti. A nő megáll az ajtóban. – Nem tehetnek ilyet! – kiabál. – Ez nem szabályos, a rendőrségnek bírósági határozatra van szüksége ahhoz, hogy így berontson valahova. – Nem vagyok rendőr – kiabál vissza Erik. – De... fel fogom jelenteni. – Tegye meg, ha gondolja! – mondja Joona. – Nálam megteheti, mint mondtam, én rendőr vagyok.
39 December tizenhatodika, szerda délután
MIELŐTT KIÉRNÉNEK a Norrtäljevägre, Joona lehúzódik az út szélére. Elhalad mellettük egy teherautó, porzó kőtörmeléket szállít a platóján. Joona cédulát vesz elő a kabátzsebéből, és olvasni kezd: – Van még öt Blau Stockholm környékén, három Västeråsban, kettő Eskilstunában, egy Umeåban. Összehajtja a cédulát, és bátorítóan Erikre mosolyog. – Charlotte – mondja Erik halkan. – Charlotte nincs köztük – mondja Joona, és letöröl egy kis piszkot a visszapillantóról. – Charlotte Cederskiöld – feleli Erik. – Ő kedves volt Evával. Azt hiszem, akkoriban átengedte az egyik szobáját Evának. – Mit gondol, most hol találjuk Charlotte-ot? – Tíz éve Stocksundban lakott, de... Joona már hívta is a rendőrséget. – Szia, Anja. Köszi, megvagyok. Figyelj, kéne nekem egy telefonszám és egy cím. A név Charlotte Cederskiöld. Stocksundban lakik, legalábbis valamikor ott lakott. Igen, köszönöm. Jó, várj! – mondja, elővesz egy tollat, és egy számlára firkant. – Nagyon köszönöm. Kiteszi balra az indexet, és felhajt az úttestre. – Még mindig ott lakik? – kérdezi Erik. – Nem, de még így is szerencsénk van. Rimbo közelében lakik.
Erik nyilallást érez a gyomrában a nyugtalanságtól. Nem tudja, miért rémiszti meg, hogy Charlotte elköltözött Stocksundból, talán épp ellenkezőleg kellene értelmeznie. – Husby-birtok – mondja Joona, és benyom egy lemezt a CD-lejátszóba. Azt motyogja, hogy ez az anyja zenéje, és óvatosan feljebb tekeri a hangerőt. – Saija Varjus – kiáltja. Bánatosan megrázza a fejét, és ő is énekel: – Dam dam da da di dum... Az egész kocsi visszhangzik a szomorkás daltól. Amikor vége a számnak, egy picit némán ülnek, majd Joona szinte meglepetten azt mondja: – Már nem szeretem a finn zenét. Néhányszor megköszörüli a torkát. – Szerintem szép dal volt – mondja Erik. Joona elmosolyodik, és röpkén rásandít. – Anyu ott volt, amikor Saiját megválasztották tangókirálynőnek Seinäjokiben... Amikor elhagyják a széles és igen forgalmas Norrtäljeväget, és Sätunánál rákanyarodnak a 77-es útra, havas eső dübörög az autón. Keleten már sötétedik, és a telkek, amelyek mellett elhaladnak, lassan egyre jobban eltűnnek az alkonyban. Joona a műszerfalon dobol az ujjával. Az elektromosan felmelegített levegő szuszogva árad ki a szellőzőkből. Erik érzi, hogy lábfeje nyirkosodni kezd az autó furcsa melegében. – Most majd kiderül – mondja Joona maga elé, és átvág a kis településen, majd a deres mezők után ráfordul egy keskeny, egyenes útra. A távolban nagy, fehér ház látszik magas kerítés mögött. A nyitott kapu előtt parkolnak le, és az utolsó rövid szakaszt a házig gyalog teszik meg. Egy bőrkabátos fiatal nő gereblyézi a murvás ösvényt. Riadtnak
tűnik, amikor meglátja a két férfit közeledni. A lába körül egy golden retriever szaladgál. – Charlotte! – kiált fel. – Charlotte! Egy nő érkezik a hatalmas ház mögül, fekete szemeteszsákot vonszol maga után. Rózsaszín vattamellényt, vastag szürke pulóvert, elnyűtt farmert és gumicsizmát visel. Charlotte – gondolja Erik. – Ez tényleg Charlotte. A karcsú, hűvösen elegáns nőnek és az ápolt, rövid bubifrizurának nyoma sincs. Aki feléjük tart, hogy fogadja őket, teljesen másképp fest. Hosszú, egyetlen vastag copfba összefont haja egészen megőszült. Arcát ellepik a nevetőráncok, és egyáltalán nem visel sminket. Szebb, mint valaha – csodálkozik Erik. Amikor Charlotte meglátja őt, az arca mintha felizzana. Először teljesen meghökken, majd széles mosoly terül el az arcán. – Erik – mondja, és a hangja olyan, mint régen. Mély, artikulált, meleg. Elengedi a szemeteszsákot, és kezet fog vele. – Maga az? Milyen csodálatos viszontlátni. Üdvözli Joonát, majd egy pillanatig mozdulatlanul vizsgálgatja őket. Egy erős testalkatú nő nyitja ki a bejárati ajtót, és végignéz rajtuk. Nyakán tetoválás, és fekete, bő mackófelsőt visel. – Segíthetünk? – kiáltja. – A barátaim – kiált Charlotte, és hárítóan int a kezével. Charlotte mosolyogva követi tekintetével a nagydarab nőt, amikor az visszacsukja az ajtót. – Át... átalakítottam a birtokot egy nőotthonná. Jó sok hely van, befogadom a nőket, akiknek el kell szabadulniuk, vagy hogy mondják. Itt lakhatnak, együtt főzőcskézünk, rendben tartjuk a helyet... amíg nem érzik úgy, hogy megint inkább a saját életüket élnék. Igazság szerint nagyon egyszerű megoldás.
– Jól hangzik – mondja Erik. Charlotte bólint, és az ajtó felé intve beinvitálja őket. – Charlotte, meg kell találnunk Eva Blaut – mondja Erik. – Emlékszik rá? – Hogyne emlékeznék. Ő volt itt az első vendégem. Ott voltak a szobák a szárnyépületben, és... Elhallgat. – Különös, hogy említi őt – szólal meg újra. – Csak pár hete, hogy Eva felhívott. – Mit akart? – Mérges volt – mondta Charlotte. – Igen – sóhajt Erik. – Miért volt mérges? – kérdezi Joona. Charlotte nagy levegőt vesz. Erik hallja a szél fújását a csupasz faágak között, látja, hogy valaki megpróbált hóembert építeni abból a kevéske hóból, ami esett. – Erikre haragudott. Erik érzi a nyugtalanságot bensőjében, amikor eszébe jut Eva Blau arcéle, agresszív hangja, metsző tekintete és lenyesett orrhegye. – Megígérte, hogy többé nem hipnotizál, de pár hete egyszer csak újra kezdte. Minden újság a címlapon hozta, beszéltek róla a tévében. Természetesen ez sokakat feldúlt. – Kénytelen voltam – mondja Erik. – De csak egyetlen, kivételes alkalom volt. Charlotte megfogja Erik kezét. – Rajtam segített – suttogja. – Aznap, amikor láttam... emlékszik? – Emlékszem – mondja Erik halkan. Charlotte rámosolyog. – Annyi elég is volt, bementem a szellemkastélyba, felemeltem a tekintetemet, és láttam azokat, akik ártottak nekem.
– Tudom. – Maga nélkül soha nem történt volna meg, Erik. – Bárcsak... – Valami meggyógyult idebent – mondja a szívére mutatva. – Hol van most Eva? – kérdezi Joona. Charlotte enyhén összeráncolja a homlokát. – Amikor kiengedték, beköltözött egy lakásba Åkersberga központjában, és beállt Jehova tanújának. Eleinte tartottuk a kapcsolatot. Kisegítettem pénzzel, de aztán elvesztettük egymást. Azt hitte, üldözi valaki, sokat beszélt arról, hogy védelmet keres, hogy a gonosz a nyomában van. Charlotte megáll Erik előtt. – Bánatosnak tűnik – mondja. – Eltűnt a fiam, és Eva az egyetlen nyom, amin elindulhatunk. Charlotte aggódva néz rá. – Remélem, minden rendbe jön. – Hogy hívják őt, nem tudja? – kérdezi Erik. – Mármint igazából? Azt senkinek nem árulja el, talán maga sem tudja. – Értem. – De amikor telefonált, Veronika néven jelentkezett be. – Veronika? – Veronika kendője, onnan vette. Egy pillanatra átölelik egymást, majd Erik és Joona visszasiet az autóhoz. Amikor déli irányban Stockholm felé hajtanak, Joona megint telefonál. Kéri, hogy segítsenek neki megtalálni egy Veronikát Åkersberga központjában, és kéri Jehova tanúinak a címét, a gyülekezetét vagy a Királyságteremét. Erik hallgatja Joonát, és közben ólmos fáradtság ereszkedik rá. Arra gondol, mennyi emlék kavarodott fel benne, és érzi, hogy szeme lassan lecsukódik.
– Igen, Anja, írom – hallja Joona hangját. – Västra Banväg... várj, Stationsväg 5, oké, kösz. Mintha az idő önnön farkába harapott volna, Erik akkor ébred fel, amikor egy hosszú lejtőn gurulnak lefelé egy golfpálya mellett. – Mindjárt ott vagyunk – mondja Joona. – Elaludtam – mondja Erik, leginkább magának. – Eva Blau aznap hívta fel Charlotte-ot, amikor maga szerepelt az ország összes címlapján – tűnődik Joona. – És Benjamint másnap elrabolták – mondja Erik. – Mert valaki meglátta magát. – Vagy mert megszegtem az ígéretemet, miszerint nem hipnotizálok többé. – Ez esetben én tehetek róla – mondja Joona. – Nem, az... Erik elnémul, nem igazán tudja, mit kéne mondania. – Sajnálom – mondja Joona az utat figyelve. Elhaladnak egy betört ablakú diszkont mellett. Joona belekukkant a visszapillantóba. Fejkendős nő sepregeti össze a szilánkokat. – Nem tudom, mi történt Evával, amikor a betegem volt – mondja Erik. – Kárt tett magában, eluralkodott rajta a paranoia, engem okolt mindenért, meg a hipnózist. Nem lett volna szabad bevennem a csoportba, nem lett volna szabad senkit hipnotizálnom. – De Charlotte-on segített – veti ellen Joona. – Úgy tűnik – mondja halkan Erik. Rögtön a körforgalom után elhaladnak egy vasúti sín mellett, a sportpályánál balra fordulnak, áthajtanak egy folyó fölött, és megállnak a nagy lakóépület előtt. Joona a kesztyűtartóra mutat. – Ideadná a pisztolyomat?
Erik lenyitja a fedelet, és átnyújtja a súlyos fegyvert. Joona ellenőrzi a töltényűrt és a tárat, meggyőződik róla, hogy be van biztosítva, és csak ezt követően vágja zsebre. Keresztülsietnek a parkolón, és elhaladnak az udvar mellett, ahol több hinta, egy homokozó és egy mászóka áll. Erik az irányt jelezve a kapu felé mutat, felemeli a tekintetét, és majdnem minden erkélyen pislákoló karácsonyfaégőket és parabola antennát lát. Egy idős asszony áll kerekes járókeretével a lépcsőház zárt ajtaja mögött. Joona bekopog, és vidáman int a kezével. Az asszony rájuk néz, és a fejét rázza. Joona megmutatja a rendőrigazolványát az üvegen át, de a nő újra megrázza a fejét. Erik keresgél a zsebeiben, és talál egy borítékot, amit a pénzügyön kell majd leadnia, számla van benne. Odalép az üveghez, bekopog, és felmutatja a borítékot. A nő azonnal az ajtóhoz lép, és megnyomja az elektromos ajtónyitó gombját. – Posta? – kérdezi károgva. – Expressz küldemény – feleli Erik. – Nagyon sok itt a sírás és fogcsikorgatás – suttogja a nő a fal felé. – Parancsol? – kérdezi Joona. Erik a névtáblákat nézi, és az első emeleten megtalálja Veronika Anderssont. A szűk lépcsőház falát nagy, vörös szórófestékes firkálmányok borítják. A szemétledobó rossz szagot áraszt. Megállnak az Andersson feliratú ajtó előtt, és becsöngetnek. Gyerekcsizmák sáros lábnyomai vezetnek lefelé és felfelé a lépcsőn. – Csöngessen újra! – mondja Erik. Joona felnyitja a levélnyílást, és bekiabál, hogy az Őrtoronytól hozott levelet. Erik látja, ahogy a felügyelő feje visszarándul, mintha valami lökés érte volna. – Mi az?
– Nem tudom, de szeretném, ha kint várna – mondja Joona űzött tekintettel. – Nem – feleli Erik. – Egyedül megyek be. Pohár esik a földre valamelyik első emeleti ajtó mögött. Joona elővesz egy tokot, és a tokból két vékony acéltárgyat. Az egyik csúcsosan meghajlik, a másik egy nagyon keskeny kulcsra hasonlít. Mintha Joona Erik gondolataiban olvasna, azt dünnyögi, hogy teljesen szabályos behatolni egy lakásba bírósági házkutatási engedély nélkül. – Az új törvénykönyv szerint a nyomós ok elegendő – mondja. Éppen beilleszti az egyik eszközt a kulcslyukba, amikor Erik kinyújtja a kezét, és megpróbálja a kilincset. Az ajtó nincs bezárva. Erős bűz árad ki az ajtón, amikor kitárul. Joona előhúzza a fegyverét, és határozottan int Eriknek, hogy várjon kint. Erik hallja saját szívverését a mellkasában, hallja a vér sustorgását a fülében. A csend rettentően vészjósló. Benjamin nincs itt. A lépcsőházi fények kialszanak, és csak úgy gomolyog felé a sötétség. Nem teljesen áthatolhatatlan, de a szeme nehezen talál biztos pontokat. Joona egyszer csak ott terem előtte. – Most be kell jönnie velem, Erik – mondja. Bemennek, és Joona felkapcsolja a mennyezeti lámpát. A fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva. A rothadás bűze kibírhatatlan. A karcos, víz nélküli kádban fekszik Eva Blau. Arca feldagadt, legyek mászkálnak a szája körül, zümmögés hallatszik a levegőben. Kék blúza felcsúszott; kék-zöld hasa domborodva feszül. Mindkét karján végigfut egy-egy mély, fekete vágás. A blúz szövete és a szőke haj beleragadt a megalvadt vérbe. Eva bőre világosszürke, és egész testét
behálózzák a jól kivehető, barna erek. Az álló vér megrohadt az érrendszerben. Apró sárga légypeték halmaza látszik a nő szeme sarkában, az orrnyílása és a szája környékén. A vér feltódult a padló lefolyóján, és átáztatta a kis fürdőszobaszőnyeget. A rojt és a szőnyeg széle megfeketedett. A kádban a tetem mellett véres konyhakés hever. – Ő az? – kérdezi Joona. – Igen. Ő Eva. – Legalább egy hete halott – mondja Joona. – A has ennyi idő alatt alaposan felpuffad. – Értem – mondja Erik. – Azaz nem ő vitte el Benjamint – állapítja meg Joona. – Hadd gondolkozzam! – mondja Erik. – Azt hittem... Kinéz az ablakon, és meglátja az alacsony téglaépületet a vasút túloldalán. Eva az ablakából a Királytermet látta, a gyülekezete házát. Erik arra gondol, így alighanem nagyobb biztonságban érezte magát.
40 December tizenhetedike, csütörtök délelőtt
SIMONE EGYSZER CSAK azt érzi, hogy egy csepp vér csorog az alsó ajkán. Megharapta magát, és észre sem vette. Minden energiáját arra használja, hogy elterelje a gondolatait. Aput elütötte egy autó, és már pár napja itt fekszik a Sankt Göran kórház egyik homályos szobájában, és még senki nem tudta megállapítani, mennyire súlyosak a sérülései. Csak annyit tudni, hogy az ütés akár végezhetett is volna vele. A fájdalom kemény acélgolyóként gördül Simone fejében. Elvesztette Eriket, talán elvesztette Benjamint is, és most elképzelhető, hogy az apját is elveszíti. Nem tudja hányadszor, de újra előveszi a mobilját, a biztonság kedvéért ellenőrzi, hogy működik-e, majd visszateszi a táskája külső zsebébe, ahonnan könnyen ki tudja majd venni, ha várakozásával ellentétben megszólalna. Aztán apja fölé hajol, és megigazítja a takaróját. Kennet teljesen nesztelenül alszik. Simonénak már sokszor eszébe jutott, hogy Kennet Sträng alighanem az egyetlen férfi a világon, aki nem csap zajt alvás közben. Krétafehér kötés van a homloka körül. A kötés alól sötét árny kúszik ki, egy véraláfutás, ami elnyúlik az egyik orcáján. Másképp fest, mint szokott: az orra bedagadt, szája sarka lefittyed, erőteljes vérömlenyek borítják a testét. De nem halt meg – gondolja Simone. – Él, túlélte. És Benjamin is él, tudja jól, biztosan él. Simone tesz pár lépést ide-oda a szobában. Arra gondol, amikor a minap hazament Sim Shulmantól, és telefonon beszélt apjával pont a baleset előtt. Apja azt mondta,
megtalálta Wailordot, és el akar menni egy tenger nevű helyre. Valahol kint Louddenben. Simone megint az apjára néz. Mélyen alszik. – Apu? Rögtön megbánja. Kennet nem ébred fel, de alvó arcán felhőként suhan át a gyötrelem. Simone óvatosan kitapintja a sebet az alsó ajkán. Tekintete az adventi gyertyatartóra téved. Ránéz a kék műanyag védőbe bújtatott cipőjére. Eszébe jut az a sok-sok évvel ezelőtti délután, amikor Kennettel figyelték az anyját, amint integet, majd eltűnik a kis zöld Fiattal. Simone felkel, a fejfájás a halántékán dörömböl. Szorosabban magára húzza a kardigánt. Egyszer csak meghallja Kennet halk nyögését. – Apu – mondja, mint egy kisgyerek. Kennet kinyitja a szemét. Zavarosnak tűnik a tekintete, mintha nem lenne igazán ébren. Egyik szeme fehérjét vér lepi. – Apu, én vagyok, Simone. Hogy vagy? Kennet keresgél tekintetével Simone körül. Simone hirtelen megijed, hogy az apja esetleg nem lát. – Monus? – Itt vagyok, apu. Óvatosan leül apja mellé, és megfogja a kezét. Kennet szeme újra lecsukódik, a szemöldökét összevonja, mint akinek fájdalmai vannak. – Apu, hogy érzed magad? – kérdezi Simone halkan. Kennet megpróbálja megpaskolni lánya kezét, de nem sikerül igazán. – Rövidesen talpra állok – mondja zihálva. – Ne aggódj! Elhallgatnak. Simone megpróbálja elterelni a gondolatait, igyekszik elűzni a fejfájást, elhárítani a rátörő aggodalmat. Nem tudja, merje-e ebben az állapotban faggatni az apját, de a páni félelem arra kényszeríti, hogy tegyen egy próbát.
– Apu? – kérdezi halkan. – Emlékszel, miről beszélgettünk pont mielőtt elütöttek? Kennet fáradtan ráhunyorít, és megrázza a fejét. – Azt mondtad, tudod, hol van Wailord. A tengerről beszéltél, emlékszel? Azt mondtad, készülsz odamenni. Kennet szeme megcsillan, nekiveselkedik, hogy felüljön, de nyögve visszahanyatlik. – Apu, mesélj, tudnom kell, hol van. Ki az a Wailord? Ki az? Kennet kinyitja a száját, és remegő állal suttogja: – Egy... gyerek... Wailord egy gyerek... – Mit mondasz? De Kennet közben lehunyja a szemét, és mintha már nem hallaná. Simone az ablakhoz megy, és kinéz a kórházi épületekre. Érzi, hogy behúz a hideg levegő. Piszkos csík húzódik az üvegen. Amikor rálehel, egy röpke pillanatra egy arc lenyomatát látja a párában. Valaki más is állt pont ezen a helyen, és az ablaküvegre dőlt. Az út túloldalán álló templom sötét, az utcai lámpák fényei tükröződnek fekete boltíves ablakaiban. Eszébe jut, hogy Benjamin azt írta Aidának, ne engedje Nickét a tengerhez. – Aida – mondja halkan. – Megyek, beszélek Aidával, most mindent el fog mondani nekem. * Nicke nyit ajtót, amikor Simone becsönget Aidáékhoz. Kérdőn néz rá. – Szia – mondja Simone. – Szereztem új kártyákat – meséli Nicke lelkesen. – De klassz! – mondja Simone. – Van pár lányos közöttük, de van sok bazi erős is.
– A nővéred itthon van? – kérdezi Simone, és megveregeti Nicke karját. – Aida! Aida! Nicke beszalad az előszoba sötétjébe, és eltűnik a lakásban. Simone vár. Aztán furcsa, pumpáló hangot hall, majd halk csörömpölést, és kis idő múlva egy sovány, hajlott hátú nő közeledik feléje. Kis kocsit húz maga után, amire oxigénpalackot rögzítettek. A palackot és a nőt egy tömlő köti össze, azon keresztül pumpálja a gép az oxigént az orrlyukába vékony, átlátszó műanyag csöveken át. A nő parányi öklével megkocogtatja a mellkasát. – Tü... dő... tágulat – préseli ki magából, majd ráncos arcát összehúzza egy rekedt, erőlködő köhögőroham. Amikor végül elcsendesedik, int Simonénak, hogy jöjjön be. Együtt vágnak át a hosszú, sötét előszobán, mígnem egy nehéz bútorokkal zsúfolt nappaliba érkeznek. A földön az üvegajtós hifi állvány és az alacsony tévéállvány között Nicke játszik a pokémon kártyáival. Aida a két nagy pálma közé állított barna díványon ül. Simone alig ismer rá. Egyáltalán nem visel sminket. Helyes, fiatal arca van, egész lénye törékenységet sugall. Fényesre kefélt haja takaros lófarokba kötve. A cigarettás dobozáért nyúl, és reszkető kézzel gyújt rá éppen akkor, amikor Simone a szobába lép. – Szia – mondja Simone. – Hogy vagy? Aida megrántja a vállát. Látszik rajta, hogy sírt. Szív egy slukkot, és egy zöld tálat tart az égő cigi alá, mint aki attól fél, hogy lehamuzza a bútort. – Üljön... le... – mondja az anya Simonénak, aki leül az egyik, szorosan a dívány, az asztal és a pálmák mellett álló széles fotelba. Aida belehamuzik a zöld tálba.
– Egyenesen a kórházból jövök – mondja Simone. – Az apámat elütötte egy autó. Épp a tengerhez indult volna, Wailordhoz. Nicke hirtelen indulattal felpattan. Az arca paprikavörös. – Wailord mérges. Annyira, de annyira mérges! Simone Aida felé fordul, aki nagyot nyel, majd lehunyja a szemét. – Mi ez az egész? – kérdezi Simone. – Wailord? Miről van szó? Aida elnyomja a csikket, majd reszketeg hangon felel: – Eltűntek. – Kik? – Egy banda, akik szemétkedtek velünk. Nickével és velem. Rettenetesek voltak, meg akartak billogozni, el akarták égetni... Elhallgat, és anyjára néz, aki éppen horkant egyet. – El akarták égetni anyut máglyán – mondja lassan Aida. – Francba... szarháziak... – sziszegi az anya a másik fotelból. – Pokémonos neveket használnak, Azelfnek, Magmortarnak vagy Lucariónak hívják magukat. Néha nevet cserélnek, nem lehet követni. – Hányan vannak? – Nem tudom, talán csak öten – válaszolja Aida. – Gyerekek, a legidősebb annyi lehet, mint én, a legkisebb nem több hatnál. De úgy döntöttek, hogy mindenki, aki itt lakik, köteles adni nekik valamit – mondja Aida, és most először Simone szemébe néz. Szép, tiszta, borostyánszínű szeme van, de rettenet ül benne. – A kisgyerekek édességet adtak, meg tollakat – folytatja erőtlen hangon. – Kiürítették a malacperselyt, hogy ne verjék meg őket. A többiek a cuccaikat adták oda, mobilt, Nintendót. Megkapták a kabátomat, kaptak
cigit. Nickét csak megverték, elvették mindenét, nagyon szemetek voltak vele. A hangja elhal, könny gyülemlik a szemében. – Ők vitték el Benjamint? – teszi fel egyenesen a kérdést Simone. Aida anyja legyint: – Az... a... fiú... nem... jó... – Felelj, Aida! – mondja indulatosan Simone. – Ne... üvöltözzön... a lányommal – háborodik fel az anya. Simone megrázza felé a fejét, és még élesebben megismétli: – Azonnal mondd el, amit tudsz, hallod? Aida nagyot nyel. – Nem sokat tudok – mondja végül. – Benjamin közbeavatkozott, azt mondta, ne adjunk semmit ezeknek a fiúknak. Wailord majd felrobbant, azt mondta, ez már háború, és rengeteg pénzt követelt. Új cigit gyújt meg, reszketve beleszív, óvatosan belehamuzik a zöld tálba, majd folytatja: – Amikor Wailord tudomást szerzett Benjamin betegségéről, szögeket adott a fiúknak, hogy karcolják meg őt... Vállat von, elhallgat. – Mi történt? – kérdezi türelmetlenül Simone. Aida az ajkába harap, majd leszed egy dohánydarabkát a nyelvéről. – Mi történt? – Wailord egyszer csak leállt – suttogja. – Hirtelen eltűnt. A többi fiút még láttam, a minap estek neki Nickének. Most egy Ariandos nevű srácot követnek, de Wailord eltűnése óta össze vannak zavarodva, elkeseredtek. – Mikor volt ez, mikor tűnt el Wailord? – Szerintem – tűnődik Aida –, szerintem múlt szerdán. Azaz három nappal Benjamin eltűnése előtt.
A szája remegni kezd. – Wailord elrabolta – suttogja. – Wailord valami borzalmasat művelt vele. Most meg már nem mer mutatkozni... Keservesen, görcsösen sírva fakad, Simone látja, ahogy az anyja erőlködve feláll, kiveszi a cigarettát Aida kezéből, és lassan elnyomja a zöld tálban. – Aljas... torzszülött – sziszegi az anya, és Simonénak fogalma sincs, kire céloz. – Ki az a Wailord? – kérdezi meg újra. – El kell mondanod, ki ő. – Nem tudom – kiáltja Aida. – Nem tudom! Simone előveszi a fényképet a gyepről és a barna kerítés előtti bokorról, amit Benjamin számítógépén talált. – Nézd meg ezt! – mondja keményen. Aida zárkózott arccal nézi a kinyomtatott képet. – Miféle hely ez? – kérdezi Simone. Aida vállat von, és röpke pillantást vet az anyjára. – Fogalmam sincs – mondja színtelen hangon. – De hiszen te küldted neki ezt a képet – veti ellen Simone ingerülten. – Hiszen tőled kapta, Aida. A lány tekintete elsiklik, és ismét az anyjára téved, aki lábánál a sziszegő oxigénpalackkal ül. Simone meglobogtatja a papírlapot az arca előtt. – Nézd ezt meg, Aida. Nézd meg még egyszer. Miért küldted ezt a fiamnak? – Csak viccből – suttogja. – Viccből? Aida bólint. – Azzal, hogy szeretne-e itt lakni – súgja erőtlenül. – Nem hiszek neked – közli Simone összeszorított ajkakkal. – Most mondd el az igazat! Az anya megint feláll, és Simone felé int:
– Maga senkiházi... kifelé a lakásomból... – Miért hazudsz? – kérdezi Simone, és megint Aida szemébe néz. A lány végtelenül bánatosnak tűnik. – Bocsásson meg! – mondja gyermeki hangon. – Bocsásson meg! Amikor Simone kifelé tart, összefut Nickével. A sötét előszobában áll, és a szemét dörzsöli. – Nincs erőm, használhatatlan pokémon vagyok. – Hogyne lenne erőd – mondja Simone.
41 December tizenhetedike, csütörtök dél
AMIKOR SIMONE BELÉP Kennet betegszobájába, apja már ül az ágyában. Arcának már kicsit jobb színe van, és úgy fest, mint aki tudja, hogy Simone pont most fogja átlépni a küszöböt. Simone odasiet hozzá, lehajol, és arcát óvatosan az apjáéhoz simítja. – Tudod, mit álmodtam, Monus? – kérdezi apja. – Nem – mosolyog Simone. – Az apámról álmodtam. – Nagypapáról? Kennet halkan felnevet. – Képzeld el! A műhelyben állt, izzadtan és vidáman. Kisfiam, csak ennyit mondott. Szóval még mindig érzem a dízelolaj szagát... Simone nyel egyet. Kemény, fájó gombóc ül a torkában. Kennet óvatosan megrázza a fejét. – Apu – suttogja Simone. – Apu, emlékszel, miről beszéltünk, pont mielőtt elgázoltak? Kennet komoly szemmel néz rá, és metsző, szigorú tekintetében hirtelen mintha kigyúlna valami. Megpróbál felkelni, de túl hirtelen mozdul, és visszazuhan az ágyra. – Segíts, Simone! – mondja türelmetlenül. – Sietnünk kell, nem maradhatok itt. – Emlékszel, mi történt, apu? – Mindenre emlékszem. Végigsimítja a szemét, megint megköszörüli a torkát, majd előre nyújtja a kezét.
– Húzz fel! – parancsol a lányára, és ezúttal, hogy Simone húzza, sikerül felülnie az ágyban, és lábát átlendítenie az ágy pereme fölött. – Kérem a ruháimat. Simone a szekrényhez szalad, és hozza Kennet ruháit. Letérdel, és felhúzza apja lábára a zoknit, amikor nyílik az ajtó, és egy fiatal orvos lép be. – El kell mennem – mondja Kennet mogorván, még mielőtt az orvos odaérne hozzá. Simone feláll. – Jó napot – mondja, és kezet fog a fiatal orvossal. – Simone Bark vagyok. – Ola Tuvefjäll – mutatkozik be az orvos, és mintha zavarban lenne, amikor Kennethez fordul, aki éppen a nadrágját gombolja. – Jó napot – mondja Kennet, és betűri az ingét a nadrágjába. – Sajnálom, hogy nem maradhatunk, de vészhelyzet állt elő. – Nem kényszeríthetem, hogy maradjon – mondja összeszedetten az orvos –, de maga is beláthatná, hogy óvatosnak kell lennie, figyelembe véve, hogy mekkora ütést kapott a fejére. Lehet, hogy most jól érzi magát, de tudnia kell, hogy komplikációk merülhetnek fel egy perc múlva, egy óra múlva, de az is lehet, hogy csak holnap reggel. Kennet a mosdóhoz lép, és hideg vizet paskol az arcára. – Mint mondtam, sajnálom – mondja, és felegyenesedik. – De el kell mennem a tengerhez. Az orvos kérdő tekintettel néz utánuk, amikor végigszaladnak a folyosón. Simone megpróbál beszámolni az Aidánál tett látogatásról. Amikor a liftre várnak, látja, hogy Kennet kénytelen a falnak támaszkodni. – Hova megyünk? – kérdezi Simone, és most az egyszer Kennet nem tiltakozik, amikor Simone a vezetőülésbe ül. Csak
beül mellé, bekapcsolja a biztonsági övet, és megvakarja a homlokát a kötés alatt. – El kell mondanod, hova menjünk – mondja Simone, amikor az apja nem válaszol. – Hogyan jutunk oda? Apja furcsán néz rá. – A tengerhez... Gondolkodnom kell. Hátradől az ülésben, lehunyja a szemét, és rövid időre elhallgat. Simone arra gondol, hibát követett el, az apja szemmel láthatóan beteg, vissza kell őt vinnie a kórházba. Aztán Kennet kinyitja a szemét, és rövidre fogja a mondandóját: – Ki a Sankt Eriksgatán, át a hídon, jobbra az Odengatán. Egyenesen le a Keletiig, aztán keletre a Valhallavägen, egészen a Filmpalotáig, ott rámész a Lindarängsvägre. Az elvisz a kikötőig. – Kinek kell GPS? – mosolyog Simone, amikor csatlakozik a Sankt Eriksgata átláthatatlan forgalmához a Västermalm galéria irányába. – Azon gondolkodom... – mondja tűnődve Kennet, de nyomban elhallgat. – Min? – Azon gondolkodom, vajon a szülők sejtettek-e bármit. Simone röpkén rásandít az apjára, miközben a kocsi elhalad a Gustav Vasa-templom mellett. Klepetusba öltözött gyerekek hosszú sorát pillantja meg. Gyertyával a kézben lassan vonulnak be a templomkapun. Kennet megköszörüli a torkát: – Azon töprengek, a szülők vajon sejtették-e, mit művelnek a gyerekeik. – Zsarolás, bántalmazás, erőszak, veszélyes fenyegetés – feleli Simone fáradtan. – Anyu és apu szeme fénye. Eszébe jut, amikor kiment Tenstába, a tetováló szalonba. A gyerekek, akik kilógatták a kislányt a korláton. Egyáltalán nem
féltek, inkább fenyegetőek voltak, veszélyesek. Emlékszik, Benjamin megpróbálta megakadályozni, hogy odamenjen a fiúhoz a metróállomáson. Ráébred, hogy nyilván ő is közéjük tartozott. Valószínűleg ő is a pokémonos fiúk egyike volt. – Mi a baj az emberekkel? – teszi fel a költői kérdést. – Nem baleset ért, Monus. Kilöktek egy autó elé – feleli Kennet metsző hangon. – És láttam, ki tette. – Kilöktek? Ki...? – Az egyikük, egy gyerek. Egy kislány. Villanygyertyák pici háromszögei ragyognak a Filmpalota fekete ablakaiban. Az úttest latyakos, amikor Simone ráfordul a Lindarängsvägre. A Gärdet fölött duzzadt, nehéz felhők gyülekeznek, úgy fest, hogy igazi télvízi eső zúdul hamarosan a kutyatulajdonosokra és boldog állataikra. Loudden vízbe nyúló földnyelv közvetlenül a stockholmi szabadkikötőtől keletre. Az 1920-as évek végén a földnyelvet olajkikötővé alakították, csaknem száz tartállyal. A környéken alacsony ipari épületek, víztornyok és konténerkikötők, sziklaereszek és rakpartok helyezkednek el. Kennet előveszi a gyűrött névjegyet, amit a gyerek tárcájában talált. – Louddsvag 18 – mondja, és int Simonénak, hogy állítsa meg az autót. Simone bekanyarodik egy magas fémhálóval körülvett, aszfaltozott területre. – Az utolsó szakaszt gyalog tesszük meg – mondja Kennet, és kicsatolja a biztonsági övét. Hatalmas tartályok között lépdelnek, és szerpentin módjára kanyargó vékony lépcsőket látnak a henger alakú építmények körül. Rozsda furakszik elő a meghajlított és összehegesztett lemezek közül, a lépcsőfokok és a védőkorlát között. Hideg eső szemerkél. Amikor a vízcsepp a fémre esik, visszhangos, érces kongás hallatszik. Mindjárt nyakukon a
sötétség, és akkor már semmit nem fognak látni. Az óriási, egymásra rakott sárga, piros, kék konténerek között keskeny utak kanyarognak. Sehol egy utcai lámpa, csak tartályok, teherdokkok, alacsony irodaépületek, és a vízhez közelebb egyszerű rakparti építmények darukkal, rámpákkal, uszályokkal és szárazdokkokkal. Egy piszkos Ford furgon parkol egy alacsony bódé előtt, mely egyik falával a hullámos alumíniumlemezből épült raktárépület oldalának támaszkodik. A bódé sötét ablaküvegén félig levakart, öntapadós betűk állnak: A tenger. Alatta a kisebb betűket lekaparták, de a porban még mindig olvasható a szó: búvárklub. A súlyos lakat az ajtó mellett lóg. Kennet vár egy másodpercet, fülel, majd óvatosan kinyitja az ajtót. Sötét van a kis irodában. Mindössze egy íróasztal, pár műanyag ülőkés összecsukható szék, és néhány rozsdás oxigénpalack van odabent. A falon smaragdzöld vízben úszó egzotikus halakat ábrázoló felhólyagosodott plakát lóg. Nyilvánvalóan nem működik itt búvárklub, megszűnt, csődbe ment vagy elköltözött. Valami neszez egy szellőzőrács mögött, és kattan a belső ajtó. Kennet feltartja az egyik ujját a szája elé. Egyértelműen léptek hallatszanak. Odaszaladnak, kinyitják az ajtót, és egy nagy raktárhelyiségbe pillantanak. Valaki fut a sötétben. Simone mereszti a szemét. Kennet lemegy egy acéllépcsőn, üldözőbe veszi az alakot, de hirtelen felüvölt. – Apu? – kiabál Simone. Nem látja az apját, de a hangját hallja. Kennet káromkodik, és azt kiáltja Simonénak, hogy legyen óvatos. – Szögesdrótot feszítettek ki. Fémes zörgés hallatszik a betonon. Kennet megint futásnak eredt. Simone utána megy, átmászik a szögesdrót felett, a nagy helyiség felé tart. A levegő hideg és nyirkos. Nehéz tájékozódni a sötétben. A távolban gyors léptek zaja hallatszik.
Az egyik konténerdaru fényszórója bevilágít a piszkos ablakon. Simone látja, hogy valaki áll egy villástargonca mellett. Egy fiú az, arcán álarcot visel, szürke álarcot szövetből vagy kartonból. Kezében vascsövet tart, izgágán toporog, meggörnyed. Kennet gyorsan halad a polcok mentén, és egyre közelebb kerül a fiúhoz. – A targonca mögött – kiált Simone. Az álarcos fiú előrohan, és Kennet felé hajítja a fémcsövet, ami pörögve szeli át a levegőt, és közvetlenül Kennet feje fölött repül el. – Várj! Csak beszélni szeretnénk veled – kiált Kennet. A fiú kinyit egy vasajtót, és kirohan. Dübörgés hallatszik, beárad a fény. Kennet már az ajtónál van. – Meglép – bosszankodik. Simone utánamegy, kilép az ajtón, de elcsúszik a nedves rakodódokkon, és orrában érzi a szemét szagát. Feltápászkodik, és látja, ahogy apja a dokk szélén rohan. A latyaktól csúszós a talaj, és amikor Simone utánuk ered, majdnem lecsúszik a dokk széléről. Fut, látja a két alakot maga előtt, és a tátongó mélységet maga mellett. A fekete, félig megfagyott vízen zajló jégtörmelék verdesi a rakpart oldalát. Tudja, hogy ha megbotlik és lepottyan, akkor a jéghideg víz pillanatok alatt megbénítja, és vastag kabátjában és fekete, jeges vízzel teli csizmájában úgy süllyed el, mint egy darab kő. Eszébe jut az újságírónő, aki meghalt a barátnőjével együtt, miután lehajtott az autójukkal a rakpartról. A kocsi úgy merült alá, mint egy rákháló, elnyelte a laza iszap a fenéken, és eltűnt. Cats Falk, ez volt a nő neve – jut Simone eszébe. Kifulladt, remeg az idegességtől és az erőlködéstől. Az eső miatt csurom víz a háta. Úgy tűnik, Kennet elvesztette a fiút. Kétrét görnyedve várja Simonét, a kötés meglazult a fején, és kifulladva liheg. Orrából
vékony csíkban folyik a vér. A tüdeje karcos hangot ad. A földön kartonpapírból készült álarc hever. Az eső félig már szétáztatta, és amikor a szél belekap, megremeg, majd eltűnik a peremen túl. – A rohadt kurva életbe – mondja Kennet, amikor Simone odaér hozzá. Elindulnak vissza, befelé, miközben minden egyre sötétül körülöttük. Az eső alábbhagyott, de helyette erős szél támadt fel, mely süvítve tör utat magának a nagy fémlemez épületek között. Elhaladnak egy hosszúkás szárazdokk mellett, és Simone hallja a szél sötét, egyhangú énekét odalent. A peremen túl traktorgumik lógnak rozsdás láncokon ütköző gyanánt. Simone lenéz az óriási, robbantott lyukba. Hatalmas, víz nélküli medence, betonnal és acélpántokkal megerősített érdes kőfalak. Ötven méter mélyen öntött betonaljzat és számos nagy cölöp látszik. Kátrányos ponyva csapdos a szélben, és egy daru fénye elárasztja a szárazdokk függőleges falait. Simone hirtelen meglátja, hogy odalent ül valaki egy betoncölöp mögött. Kennet észreveszi, hogy Simone megtorpan, és kérdőn hátrafordul. Simone szótlanul a szárazdokk felé mutat. Az összekuporodott alak most eltűnik a daru fényköréből. Kennet és Simone a fal mentén húzódó keskeny lépcsőhöz rohan. Az alak felegyenesedik, és futásnak ered egy ajtószerű nyílás felé odalent. Kennet a korlátba kapaszkodva szalad lefelé a meredek lépcsőn, megcsúszik, de visszanyeri az egyensúlyát. Fém, rozsda és eső erős, csípős szaga terjeng a levegőben. Mennek tovább lefelé, szorosan a fal mellett. Lépteik visszhangját hallják a szárazdokk mélyéről. A dokk alja nedves, Simone vacogva érzi, hogy a hideg víz befurakszik a csizmájába. – Hova tűnt? – kiáltja.
Kennet szalad a cölöpök között, amiken a hajó pihenhet, miután a vizet kiszivattyúzták. A helyre mutat, ahol a fiú eltűnt. Nem ajtó van ott, mint hitték, hanem valami szellőző. Kennet bekukkant, de nem lát semmit. Kifulladtán törölgeti a homlokát és a nyakát. – Most már gyere ki! – lihegi. – Elég legyen. Döngő, ütemes kaparászás hallatszik. Kennet elkezd bemászni a szellőzőn. – Légy óvatos, apu! Valami megroppan, majd nyikorgás hallatszik a zsilip felől. Hirtelen fülsüketítő sziszegés hasítja a levegőt, és Simone rájön, mi történik. – Beereszti a vizet – kiáltja. – Van itt bent egy létra – hallja Kennet üvöltését Rettentő nyomás alatt lövell be a jéghideg víz vékony sugarakban a szárazdokkba a zsilipkapu aprócska résein. Folytatódik a fémes ropogás, és a kapuk tovább nyílnak. Ömlik befelé a víz. Simone a lépcső felé rohan, a vízszint emelkedik, Simone térdig érő jéghideg vízben gázol előre. Az emelődaru fénye elárasztja a rücskös falakat. A víznek erős a sodrása, örvénylik, és visszafelé húzza őt. Megbotlik egy nagy fémszegélyben, és lába elzsibbad a fájdalomtól. Dübörögve tör be a fekete víztömeg. Simone majdnem elsírja magát, amikor eléri a meredek lépcsőt, és mászni kezd. Pár lépés után hátrafordul. Nem látja apját a sötétben. A víz már ellepi a szellőzőt a falban. A tárgyak harsogva recsegnek. Simone egész testében remegve megy tovább felfelé. A levegő égeti a tüdejét. Ekkor hallja, hogy a beömlő víz dübörgése egyre inkább alábbhagy. A zsilipek visszazáródnak, és a vízáradat abbamarad. Már nem érzi a kezét, amivel a fémkorlátba kapaszkodik. A ruhája nehéz, és feszül a combján. Simone felmegy, és meglátja Kennetet a szárazdokk túloldalán. Az
apja int neki, miközben egy fiút vezet a régi búvárklub irányába. Simone csurom víz, a keze és a lábfeje merevre fagyott. A kocsinál bevárják őt. Kennet tekintete furcsa, réveteg. És a fiú csak lógó fejjel áll mellette. – Hol van Benjamin? – üvölti Simone még mielőtt odaérne. A fiú nem szól semmit. Simone megragadja a vállát, és megfordítja őt. Annyira meglepődik, amikor a fiú arcát meglátja, hogy feljajdul. A fiú orrát levágták. Mintha valaki megpróbálta volna összevarrni a sebet, de kapkodva, orvosi ismeretek nélkül. A fiú tekintete teljesen közönyös. A szél süvít, mindhárman beülnek az autóba, ahol Simone beindítja a motort, hogy menjen a fűtés. Az ablakok hamar bepárásodnak. Simone talál egy kis csokit, amivel megkínálja a fiút. Néma csend telepszik az autóra. – Hol van Benjamin? – kérdezi Kennet. A fiú az ölét bámulja. Rágja a csokit, és nagyokat nyel. – Most mindent elmondasz, hallod? Megvertetek más gyerekeket, elvettétek a pénzüket. – Én már nem létezem, abbahagytam – suttogja. – Miért bántottatok más gyerekeket? – kérdezi Kennet. – Csak úgy alakult, amikor... – Alakult? Hol vannak a többiek? – Nem tudom, honnan tudnám, talán új bandájuk van – mondja a fiú. – Jerker bandája, úgy tudom. – Te vagy Wailord? A fiú szája megremeg. – Már abbahagytam – mondja halkan. – Esküszöm, hogy abbahagytam. – Hol van Benjamin? – kérdezi Simone éles hangon. – Nem tudom – vágja rá a fiú. – Soha többé nem bántom, esküszöm.
– Figyelj ide! – folytatja Simone. – Én vagyok az anyja, tudnom kell. De abbahagyja, amikor a fiú előre-hátra hintázni kezd, reszelős hangon sír, és újra és újra elmondja: – Esküszöm, esküszöm... esküszöm... esküszöm, esküszöm... Kennet Simone karjára teszi a kezét. – Be kell őt vinnünk valahova – mondja tompán csengő hangon. – Segítségre van szüksége.
42 December tizenhetedike, csütörtök este
KENNET KIRAKTA SIMONÉT az Odengata és a Sveaväg sarkán, majd elvezetett a közeli Astrid Lindgren gyermekkórházba. Egy orvos azonnal kivizsgálta a gyerek állapotát, és úgy döntött, hogy megfigyelésre befekteti. Folyadékhiányt és alultápláltságot állapítottak meg, több elfertőzött sebet találtak a testén, a kezén és a lábán pedig néhány elfagyott ujjat. A fiút, aki Wailordnak nevezte magát, valójában Birk Janssonnak hívták, és Husbyban lakott egy nevelőcsaládnál. Értesítették a gyámhatóságot, és felvették a kapcsolatot a fiú gondviselőjével. Amikor Kennet menni készült, Birk sírva fakadt, és azt mondta, nem szeretne egyedül maradni. – Maradjon, kérem! – suttogta, és orra hegye elé tette a kezét. Kennet érezte, hogy szíve erőlködve kalapál. Amikor megtorpant az ajtóban, még mindig vérzett az orra a rohanástól. – Várhatok itt veled, Birk, egy feltétellel – mondta. Leült egy zöld székre a gyerek mellé. – Mindent el kell mondanod Benjaminról és az eltűnéséről. Kennet egyre jobban szédült, és a két óra alatt, amíg a szociális asszisztens odaért, megpróbálta szóra bírni a fiút, de valójában csak annyit sikerült kiderítenie, hogy valaki nagyon ráijesztett Birkre, aminek hatására abbahagyta Benjamin zaklatását. Úgy tűnt, nem is tud Benjamin eltűnéséről.
Amikor Kennet elment, hallotta, hogy a szociális asszisztens és a pszichológus egy sörmlandi gyerekotthonban való elhelyezésről beszélgetnek. A kocsiban Kennet felhívja Simonét, és megkérdezi, rendben hazaért-e. Simone azt feleli, aludt egy picit, és fontolgatja, hogy tölt magának egy jókora adag grappát. – Megyek, beszélek Aidával – mondja Kennet. – Kikérdezem a füves-kerítéses képről. Valami nem stimmel azzal a képpel. Kennet Sundbybergben ugyanott parkolja le az autót, ahol legutóbb, a gyorsbüfé közelében. Hideg van odakint, és pár magányos hópehely belibben a vezetőülésre, amikor Aida és Nicke háza előtt kinyitja a kocsi ajtaját. Azonnal meglátja őket. A lány egy padon ül a ház mögött, az aszfaltozott gyalogút mentén, ami az Ulvsunda-tó vékonyka ágához vezet. Aida az öccsét nézi. Nicke mutat neki valamit, mintha leejtené a kezéből a földre, majd megint felkapja. Kennet egy darabig csak nézi őket. Az egymásra utaltságuk miatt valahogy magányosnak, elhagyatottnak tűnnek. Majdnem este hat óra van, a városi fények csíkokban tükröződnek a sötét tóban, távol a lakóházak között. Kennet érzi, ahogy a szédülés egy röpke pillanatra elhomályosítja a látását. Óvatosan átkel a csúszós úton, és a zúzmarás füvön át elindul a tó irányába. – Sziasztok – mondja. Nicke felnéz. – Maga az! – kiáltja, odaszalad, és átöleli Kennetet. – Aida – mondja feldobva –, Aida, ő az, az idős bácsi! A lány halvány, nyugtalan mosolyt lövell az öccse felé. Az orra hegye vörös a hidegtől. – Benjamin? – kérdezi. – Megtalálták? – Nem, még nem – mondja Kennet, miközben Nicke nevet, ölelgeti és körbeugrálja.
– Aida – kiált Nicke. – Annyira öreg, hogy elvették a pisztolyát... Kennet leül Aida mellé a padra. Szorosan egymáshoz simuló kopár fák veszik őket körül. – Azért jöttem, hogy elmondjam, Wailordot elfogtuk. Aida kétkedő arckifejezéssel fordul felé. – A többieknek ismerjük a személyazonosságát – mondja. – Öt pokémon volt, ugye? Birk Jansson mindent bevallott, de Benjamin eltűnéséhez nincs köze. Miközben Kennet beszél, Nicke feláll, és csak tátja a száját. – Legyőzte Wailordot? – kérdezi. – Le én – mondja Kennet zordan. – Nincs többé. Nicke táncra perdül a gyalogúton. Óriási teste melegen párolog a hideg levegőben. Hirtelen abbahagyja, és Kennetre szegezi tekintetét. – Maga a legerősebb pokémon, maga Pikachú! Maga Pikachú! Nicke boldogan átöleli Kennetet, és Aida meglepett tekintettel nevet. – És Benjamin? – kérdezi. – Nem ők vitték el, Aida. Lehet, hogy sok ostobaságot műveltek, de nem rabolták el Benjamint. – Csak ők lehettek, csak ők. – Őszintén szólva nem hiszem – mondja Kennet. – De... Kennet előveszi a Benjamin számítógépén talált, kinyomtatott képet, amit Aida küldött. – Most meséld el nekem, miféle hely ez – mondja barátságosan, de szigorúan. Aida elsápad, és megrázza a fejét. – Megfogadtam – mondja halkan. – Figyelj, életveszély esetén a fogadalmak érvényüket vesztik.
De Aida összeszorítja az ajkát, és elfordítja tekintetét. Nicke odalép, és ránéz a papírlapra. – Ezt az anyukájától kapta – mondja vidáman. – Nicke! – Aida dühösen néz az öccsére. – De hiszen így volt! – mondja méltatlankodva Nicke. – Mikor tanulod meg befogni a szádat? – mondja Aida. Kennet lepisszegi őket. – Simone adta Benjaminnak ezt a fotót? Hogy érted, Nicke? De Nicke riadtan néz Aidára, mint aki engedélyt vár, hogy megválaszolja a kérdést. Aida megrázza a fejét. Kennetnek nagyon fáj a feje, ahol beütötte, erős, szüntelen lüktetést érez. – Válaszolj már, Aida! – mondja magára erőltetett nyugalommal. – Esküszöm, hogy ilyenkor hiba hallgatni. – De a fotónak semmi köze nincs ehhez az egészhez – mondja Aida panaszosan. – Megígértem Benjaminnak, hogy soha senkinek nem árulom el, bármi történjék! – Azonnal elmondod, mit ábrázol ez a kép! Kennet hallja, ahogy rivalló hangja visszhangzik a házak között. Nicke ijedtnek és szomorúnak tűnik. Aida csökönyösen még jobban összeszorítja az ajkát. Kennet újra nyugalmat erőltet magára. Hallja, milyen bizonytalan a hangja, amikor magyarázkodni próbál: – Aida, figyelj jól! Benjamin meghal, ha nem találjuk meg. Ő az egyetlen unokám. Nem hagyhatok egyetlen nyomot sem megvizsgálatlanul. Mindenki elhallgat. Aztán Aida feléje fordul, és sírós hangon, lemondóan suttogja: – Nicke már megmondta. Nagyot nyel, majd folytatja. – Az anyjától kapta a képet. – Hogy érted? – Kennet Nickére néz, aki lelkesen bólogat. – Nem Simonétól – mondja Aida. – Hanem az igazi anyjától.
Kennet érzi, hogy rosszullét tolul fel a torka felé. Hirtelen az egész mellkasában erős fájdalmat érez, próbál mélyeket lélegezni, és hallja, ahogy a szíve nagyokat ver. Épp az suhan át az agyán, hogy mindjárt szívrohamot kap, amikor a fájdalom alábbhagy. – Az igazi anyjától? – kérdezi. – Igen. Aida előveszi a cigarettás dobozt a hátizsákjából, de nincs ideje rágyújtani, Kennet szelíden elveszi tőle. – Nem gyújthatsz rá – mondja. – Miért? – Még nem vagy tizennyolc éves. Aida megrántja a vállát. – Jól van, nem is érdekel – mondja kurtán. – Remek – mondja Kennet, és rendkívül ostobán érzi magát. Emlékeiben keresgéli a Benjamin születése körüli tényeket. Képek suhannak el a szeme előtt: Simone sírástól vörös arca egy vetélés után, majd az a nyár, amikor nagy pocakkal óriási, virágos, sátorszerű ruhát viselt. Aztán Kennet meglátogatta őket a kórházban, Simone megmutatta a nokedlit, ez itt Nokedli, mondta, és reszkető ajakkal mosolygott. Benjamin lesz a neve, a szerencse fia. Kennet erősen megdörzsöli a szemét, megvakarja a fejét a kötés alatt, és megkérdezi: – És hogy hívják... az igazi anyját? Aida kinéz a tóra. – Nem tudom – feleli egykedvűen. – Ez az igazság. De elárulta Benjaminnak az ő igazi nevét. Mindig Kaspernek szólította. Kedves volt, mindig megvárta iskola után, segített neki leckét írni, szerintem Benjamin még pénzt is kapott tőle. Nagyon szomorú volt, amiért kénytelen volt annak idején megválni tőle.
Kennet feltartja a fényképet: – És ez itt? Ez micsoda? – Aida röpke pillantást vet a kinyomtatott képre. – Ez a családi sír. Benjamin igazi családjának a sírja. Itt nyugszanak a rokonai.
43 December tizenhetedike, csütörtök este
VÉGET ÉRT A NÉHÁNY világos, nappali óra, ismét éjszakai sötétség telepedett a városra. Az utca túloldalán szinte minden ablakban adventi csillagok égnek. Enyhe szőlőillat száll fel az alacsony dohányzóasztalon álló, olasz grappával teli konyakos pohárból. Simone a parketta közepén ül, és néhány vázlatot nézeget. Miután Kennet kirakta őt a Sveaväg és Odengata sarkán, hazament, levette magáról az átázott ruhákat, maga köré tekert egy takarót, és lefeküdt. Elaludt a kanapén, és csak Kennet hívására ébredt. Aztán megjött Sim Shulman. Most alsóneműben ül a földön, a grappa égeti a gyomrát, és sorba rendezi a vázlatokat. Négy csíkos kép ad ki egy művészi installációt, amit Shulman a Tensta Műcsarnokba szán. Shulman a Műcsarnok kurátorával beszél telefonon. Beszéd közben mászkál a szobában. A lába alatt recsegő parketta egyszeriben elnémul. Simone észreveszi, Shulman úgy állt meg, hogy belásson a combjai közé. Egyértelműen érzi a tekintetét. Összeszedi a vázlatokat, és Shulmanra ügyet sem vetve iszik egy kicsit a konyakos pohárból. Egy hangyányit szétnyitja a combjait, és elképzeli, ahogy a férfi izzó tekintete furakszik befelé. Shulman lassabban beszél, szeretné lezárni a társalgást. Simone a hátára fekszik, és lehunyja a szemét. Shulmanra várva érzi a meleg bizsergést az altestében, a vérbőséget, a lassú nedvesedést. Shulman abbahagyta a beszédet. Közelebb lép, Simone továbbra is csukva tartja a szemét, Shulman kicsit szétnyitja a lábát. Simone hallja, ahogy nyílik a cipzár a férfi sliccén. Hirtelen megérzi a férfi kezét a
csípőjén. Shulman a hasára fordítja, feltérdelteti, lehúzza a bugyiját a combjáig, és hátulról hatol belé. Simone nem igazán tudott felkészülni. Látja maga előtt szétfeszített ujjú kezét a tölgyfaparkettán. A körmeit és az ereket a kézfején. Erősen tartja magát, hogy előre ne bukjon, miközben Shulman lökődi őt. Keményen és önzőn. A grappa erős illatától rosszullét környékezi. Szeretné megkérni Shulmant, hogy hagyja abba, csinálják másképp, szeretné elölről kezdeni a hálószobában, igazából úgy, hogy mindketten jelen vannak. Shulman nagyot sóhajtva Simonéba élvez, kicsusszan, és kimegy a fürdőszobába. Simone felhúzza a bugyiját, és fekve marad a földön. Furcsa erőtlenség készül mindvégig hatalmába keríteni, hogy kioltsa a gondolatait, a reményeit, az örömét. Már semmi nem érdekli, aminek nincs köze Benjaminhoz. Csak akkor áll fel, amikor Shulman zuhanyzás után kijön egy törülközővel a csípőjén. Simonénak sajog a térde, de megpróbál mosolyogni, amikor elmegy Shulman mellett, majd bezárja maga mögött a fürdőszobaajtót. Amikor beáll a zuhanyozóba, fájdalmat érez a hüvelyében. A magány félelmetes érzése zúdul rá pont akkor, amikor a meleg víz eláztatja a haját, lecsorog a nyakán, a vállán, a hátán. Beszappanozza magát, és alaposan lemosdik, hosszasan öblíti a habot, és arccal a lágy vízáramba fordul. A víz dübörgésén keresztül visszhangzó dörömbölést hall, és rájön, hogy a fürdőszobaajtón kopogtatnak. – Simone – kiált Shulman. – Csöng a telefonod. – Mi? – A telefonod. – Vedd fel! – mondja, és elzárja a vizet. – Most meg csöngetnek is – kiabál Shulman. – Jövök. Kivesz egy tiszta fürdőlepedőt a szekrényből, és megtörülközik. A fürdőszoba úszik a meleg gőzben. Az
alsóneműje a nedves járólapon hever. A tükör felületét belepi a pára, és Simone arc nélküli szürke kísértetként sejlik fel benne, mint egy agyagfigura. A plafon alatti szellőzőrács mögül furcsa sustorgás hallatszik. Simone nem tudja, miért áll készenlétben minden érzéke, mintha nagy veszély leselkedne rá, miért nyitja ki óvatosan, teljesen hangtalanul a fürdőszobaajtót, és miért kukucskál ki. Rémisztő csönd árad felé a lakásból. Valami nincs rendjén. Eltűnődik, Shulman vajon lelépett-e, de kiáltani nem mer. Hirtelen sugdolózást hall. Talán a konyhából jön – gondolja. De kivel sugdolózik Shulman? Sikertelenül megpróbálja elhessegetni a rémisztő gondolatot. A föld megreccsen, és Simone látja a fürdőszobaajtó hasadékán át, amint valaki elszalad a közlekedőn a fürdőszoba előtt. Nem Shulman az, egy sokkal kisebb termetű nő laza tornamezben. A nő visszafordul az előszobából, és Simonénak nincs ideje visszahúzódni. Tekintetük találkozik a keskeny résben, a nő kővé dermed, és Simone látja, hogy szeme kitágul a rémülettől. A nő Simonéra nézve gyorsan megrázza a fejét, és halad tovább a közlekedőn a konyhába. A tornacipője véres lábnyomokat hagy a földön. Simonét páni félelem járja át, a szíve nyargal, és tudja, hogy el kell hagynia a lakást, el kell tűnnie innen. Kinyitja a fürdőszoba ajtaját, és az előszoba felé kilopózik a közlekedőbe. Megpróbál hangtalanul mozogni, de hallja a saját légzését, és a súlya alatt megreccsenő parkettát. Valaki magához beszélve az evőeszközök között kutat a konyhafiókokban. Éles zörgés és csörömpölés hallatszik. A sötétben Simone egy nagy halmot lát az előszoba padlóján. Beletelik pár másodpercbe, mire rájön, mi előtt áll éppen. Shulman fekszik a hátán a bejárati ajtó előtt. Vér folyik lüktetve egy sebből a nyakán, fáradt löketekben, ütemesen bugyog elő. A sötétvörös tócsa majdnem az egész padlót befedi. Shulman remegő szemhéjjal bámulja a mennyezetet. A
szája ernyedten nyitva. A keze mellett, a cipők között Simone telefonja hever a lábtörlőn. Arra gondol, hogy fel kell kapnia, ki kell rohannia a lakásból, és értesítenie kell a rendőrséget és a mentőt. Meglepi, hogy nem érzett késztetést a sikításra, amikor meglátta Shulmant. Talán mondania kéne valamit – gondolja –, és ekkor hirtelen lépteket hall a közlekedő felől. A fiatal nő tér vissza, egész testében remeg, folyamatosan az ajkát harapdálja, és igyekszik megőrizni a nyugalmát. – Nem jutunk ki, az ajtó kulcsra van zárva – suttogja a nő. – Na de ki... – Az öcsém – vág a szavába a nő. – De miért... – Azt hiszi, Eriket ölte meg, nem látott, azt hitte... Konyhafiók zuhan a földre fülsértő zajt csapva. – Evelyn? Mit csinálsz? – kiáltja Josef Ek. – Jössz már? – Bújjon el! – suttogja a nő. – Hol vannak a kulcsok? – kérdezi Simone. – A konyhába vitte őket – mondja Evelyn, és visszasiet az öccséhez. Simone lihegve végigoson a hosszú úton Benjamin szobájáig, megpróbálja becsukni a száját, de légszomj gyötri. A parketta recseg alatta, de Josef Ek mindvégig hangosan beszél a konyhában, és mintha semmit nem venne észre. Odalép Benjamin számítógépéhez, bekapcsolja, és miközben kiszalad, hallja, ahogy elkezd zörögni és susogni a ventilátor, és pont akkor csendül fel az operációs rendszer bejelentkező dallama, amikor besurran a fürdőszobába. Kalapáló szívvel vár néhány másodpercet, kimegy a fürdőszobából, körülnéz az üres közlekedőn, majd a konyhába siet. Senki nincs ott. A földet ellepik az evőeszközök és a véres lábnyomok. Hallja, ahogy a két testvér Benjamin szobájában mozgolódik. Josef káromkodva pár könyvet a földre szór.
– Nézz be az ágy alá! – kiáltja Evelyn rémülten. Josef hangos robajjal kitépi a Manga könyvekkel teli dobozt az ágy alól, majd dühöng, mert nem talál ott senkit. – Segíts! – mondja. – A ruhásszekrényben – javasolja mindjárt Evelyn. – Ez itt mi a szar? – üvölt Josef. Az ajtó kulcsa a tölgyfaasztalon hever, Simone elveszi, és a lehető leghalkabban fut vissza az előszobába. – Várj, Josef! – hallja Evelyn kiáltását. – Talán a másik szekrényben van. Egy pohár összetörik, és súlyos léptek dübörögnek a közlekedőben. Simone átlép Shulman testén. Shulman ujjbegyei erőtlenül megmozdulnak. Simone betolja a hosszú kulcsot a biztonsági zárba. A keze erőteljesen remeg. – Josef! – kiáltja Evelyn kétségbeesetten. – Nézz be a hálószobába! Szerintem a hálószobában lehet! Simone elfordítja a kulcsot, és hallja a zárszerkezet kattanását, amikor Josef Ek kiront az előszobába, és rámered. A tüdeje morog, zörög. Simone ügyetlenkedik az ajtógombbal, megcsúszik a keze, végül sikerül elfordítania. Josefnek nagykés van a kezében. Habozik, majd gyors léptekkel megindul Simone felé. Simone keze annyira remeg, hogy nem tudja lenyomni a kilincset. A fiatal nő kirohan az előszobába, Josef lábára veti magát, megpróbálja visszatartani, és üvölt neki, hogy várjon. Josef egy laza mozdulattal Evelyn feje felé suhint a késsel, oda sem néz közben. Evelyn feljajdul. Josef megy előre, és Evelyn elveszíti a fogást a lábán. Simone kinyitja az ajtót, kibukdácsol a lépcsőházba, a fürdőlepedő lecsúszik róla, Josef közelebb lép, de megtorpan, és Simone meztelen testét bámulja. Simone látja, hogy Josef háta mögött Evelyn egy gyors mozdulattal megmártja a kezét Shulman földre folyt vérében. Bekeni az arcát és a nyakát, majd összecsuklik.
– Josef, vérzek – sikoltja. – Szerelmem... Evelyn köhög, majd elhallgat, a hátán fekszik, mint aki meghalt. Josef lassan felé fordul, nézi az összevérzett testét. – Evelyn? – szól rémült hangon. Visszamegy az előszobába, és amikor a nővére fölé hajol, Simone hirtelen meglátja Evelyn kezében a kést. Ahogy ősi csapda módjára átszeli a levegőt. A penge nagy erővel hatol Josef két bordája közé, és a fiú teste teljesen elernyed. Fejét félrebiccenti, az oldalára omlik, és nem mozdul többé.
KENNET KÉT ELMÉLYÜLTEN sugdolózó rendőrnő mellett halad el a Danderyd kórház folyosóján. A mögöttük lévő szobában egy fiatal lányt lát, aki egy széken ülve a semmibe bámul. Az arcára vér kenődött, és mintha haját is száraz vér borítaná. Fekete vércsomók éktelenkednek fehér nyakán és mellkasán is. Lábfejét gyermekien kissé befelé fordítja, nem észleli a külvilágot. Kennet feltételezi, hogy ez Evelyn Ek, a sorozatgyilkos Josef Ek nővére. Mintha Evelyn meghallotta volna a nevét Kennet gondolataiban, felemeli a tekintetét, és egyenesen ránéz. Szemében igen különös kifejezés ül – fájdalom, meghökkenés, megbánás és győzelem keveredik benne, szinte obszcénnak hat. Kennet ösztönösen elfordítja az arcát, mint akinek a szeme tiltott területre tévedt, tabut tört. Megborzongva gondolja, hogy örülhet, amiért már nyugdíjban van, amiért nem neki kell bemenni Evelyn Ekhez, előhúzni egy széket, és kihallgatni őt. Senki emberfiának nem volna szabad olyan terhet cipelni egy életen át, mint a Josef Ekkel eltöltött közös gyerekkor. Szürke, hosszúkás arcú, egyenruhás őr áll Simone szobájának bezárt ajtaja előtt. Kennet felismeri őt abból az időből, amikor még aktív volt, de először nehezen jut eszébe a neve. – Kennet – mondja a férfi. – Minden rendben? – Nem. – Igen, hallottam. Kennetnek hirtelen eszébe jut a rendőr neve, Reine, és hogy a felesége teljesen váratlanul meghalt, pont miután megszületett az első gyerekük.
– Reine – mondja Kennet. – Tudod, hogyan jutott el Josef a nővéréhez? – Úgy fest, hogy a lány egyszerűen beengedte. – Önként? – Nem teljesen. Reine elmeséli, hogy Evelyn beszámolt neki róla, hogy felkelt az éjszaka közepén, kiment a bejárati ajtóhoz, és kinézett a kukucskálón a rendőrre, Ola Jacobssonra, aki a lépcsőn ülve aludt. Őrségváltáskor Evelyn hallotta, amikor mondta a kollégájának, hogy pici gyerekei vannak otthon. Nem akarta felébreszteni, inkább visszament a kanapéra, és még egyszer átnézte a képeket a fényképalbumban, amit Josef becsempészett a dobozába. A képek megfoghatatlan pillanatokat ábrázoltak abból az életből, ami már régen eltűnt. Visszatette az albumot a dobozba, és eltűnődött, vajon lehetséges-e, hogy nevet cseréljen és külföldre költözzön. Amikor az ablakhoz ment, és kinézett a reluxa résein, mintha látott volna valakit a járdán. Azonnal visszarántotta a fejét, várt egy picit, majd megint kinézett. Erősen havazott, és már senkit nem látott. A házak között csüngő utcai lámpák himbálóztak az erős szélben. Evelyn libabőrös lett, elosont a bejárati ajtóig, rátapasztotta fülét a fára, és figyelt. Úgy érezte, valaki áll közvetlenül az ajtó túloldalán. Josefet mindig belengte egy sajátos szag. A harag, a fortyogó indulatok bűze. Evelynt hirtelen elfogta az érzés, hogy érzi a szagot, talán csak bebeszéli magának, de attól még ott maradt az ajtónál, és nem mert kinézni a kukucskálón. Kis idő elteltével előre dőlt, és az ajtó felé suttogta: – Josef? Csend volt odakint. Éppen készült visszamenni a lakásba, amikor meghallotta Josef suttogó hangját az ajtó túloldaláról: – Nyisd már ki!
Evelyn uralkodni próbált magán, hogy ne törjön ki belőle a zokogás: – Jó. – Azt hitted, el tudsz tűnni? – Nem – suttogta Evelyn. – Csak azt kell tenned, amit mondok. – Nem tudok... – Nézz ki a kukucskálón! – vágott közbe Josef. – Nem akarok. – Akkor is! Evelyn reszketve az ajtó felé dőlt. A lencse széles látószögén át látta a lépcsőházat. A rendőr, aki elaludt, még mindig a lépcsőn ült, de most már sötét vértócsa terjedt alatta a pihenőn. A szeme csukva volt, de még mindig gyorsan lélegzett. Evelyn látta Josefet megbújni a kukucskáló kör alakú képének legszélén. A falat támasztotta, de aztán felpattant, és erősen rávert a kukucskálóra. Evelyn hátrahőkölt, és megbotlott a cipőjében az előszobában. – Nyiss ajtót! – mondta Josef. – Különben megölöm a rendőrt, utána becsöngetek a szomszédokhoz, és őket is megölöm. Ezzel az ajtóval kezdem, itt melletted. Evelyn egy pillanatra apátiába süllyedt, nem bírta tovább. Reménye kialudt, amikor az esze azt súgta neki, soha nem lesz képes megszabadulni Joseftől. Reszkető kézzel ajtót nyitott, és beengedte az öccsét. Csak az járt a fejében, hogy inkább meghal, semhogy hagyja Josefet újabb áldozatokat szedni. Reine úgy vázolja az eseményeket, ahogy kívülállóként megtudta. Feltételezi, hogy Evelyn a sebesült rendőrön akart segíteni, és meg akarata akadályozni az újabb gyilkosságokat, ezért nyitott ajtót. – Jacobsson rendbe fog jönni – mondja. – Evelyn megmentette őt azzal, hogy engedelmeskedett az öccsének. Kennet megcsóválja a fejét. – Mi a baj az emberekkel? – kérdezi.
Reine fáradtan vakarja meg a homlokát. – Evelyn mentette meg a lányod életét – mondja. Kennet óvatosan bekopog Simone szobájának ajtaján, majd résnyire kinyitja. A függöny behúzva, a lámpák eloltva. Behunyorít a sötétbe. Egy kanapén sejlik valami, ami akár a lánya is lehet. – Simone – szól halkan. – Itt vagyok, apa. A hang a kanapé felől jön. – Direkt ülsz ilyen sötétben? Felgyújtsam a lámpát? – Nem bírom ki, apa – suttogja Simone rövid hallgatás után. – Nem bírom ki. Kennet óvatos léptekkel a kanapéhoz megy, leül, és átkarolja a lányát. Simone szívet tépően zokogni kezd. – Egyszer – suttogja Kennet, és megsimogatja lányát –, amikor a járőrkocsimmal az óvodád előtt hajtottam el, láttam, hogy az udvaron állsz. Arccal a kerítés felé fordulva sírtál. Folyt a takony az orrodból, át voltál ázva, piszkos voltál, és az óvónők semmit nem tettek, hogy megvigasztaljanak. Csak álltak, és teljesen közönyösen diskuráltak. – És te mit csináltál? – suttogta Simone. – Megálltam az autóval, és odamentem hozzád. Kennet maga elé mosolyog a sötétben. – Azonnal abbahagytad a sírást, megfogtad a kezem, és velem jöttél. Elhallgat. – Bár most is kézen foghatnálak és haza vihetnélek. Simone bólint, apja vállára hajtja fejét, és megkérdezi: – Hallottál valamit Simről? Kennet megsimogatja lánya arcát, és egy pillanat erejéig eltűnődik, elmondja-e az igazat. Az orvos nyers modorban elmagyarázta, hogy Shulman túl sok vért vesztett. Súlyosan
károsodott az agya. Menthetetlen. Soha nem fog felébredni a kómából. – Még nem tudnak semmi biztosat – mondja óvatosan. – De... Felsóhajt. – Nem jók a kilátásai, picim. Simonét rázza a zokogás. – Nem bírom tovább, nem bírom tovább – mondja sírva. – Jól van, jól van... Hívtam Eriket. Úton van. Simone bólint. – Köszönöm, apu. Kennet megint megsimogatja. – Tényleg nem bírom tovább – suttogja Simone. – Ne sírj, kislány. Simone hangosan és jajveszékelve sír. – Nem bírom tovább... Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és Erik felkapcsolja a lámpát. Egyenesen a kanapéhoz megy, és leül Simone másik oldalára. – Hála az égnek, hogy megmenekültél! – mondja. Simone férje mellkasába fúrja az arcát. – Erik – mondja félig belefúlva a nagykabátba. Erik megsimogatja a fejét. Fáradtnak látszik, de tekintete tiszta és éles. Simone arra gondol, hogy az otthon szagát árasztja, ez az ő családjának a szaga. – Erik – mondja Kennet komolyan. – Tudnod kell valami fontosat. Neked is, Simone. Az imént beszéltem Aidával. – Mondott valamit? – kérdezi Simone. – El akartam nekik mondani, hogy elkaptuk Wailordot és a többieket – mondja Kennet. – Nem akartam, hogy továbbra is féljenek. Erik kérdően néz rá. – Hosszú történet, majd elmesélem, ha lesz időnk, de...
Kennet levegőt vesz, majd fáradt, komor hangon mondja: – Egy nő kapcsolatba lépett Benjaminnal pár nappal az eltűnése előtt. Az igazi, biológiai anyjának adta ki magát. Simone kiszabadítja magát Erik öleléséből, Kennetre néz, letörli a taknyot az orráról, és a sírástól halovány, érzékeny hangon megkérdezi: – Az igazi anyjának? Kennet bólint. – Aida azt mondta, hogy ez a nő pénzt adott Benjaminnak, segített neki leckét írni. – Ez őrültség – suttogja Simone. – Még másik nevet is adott neki. Erik Simonéra néz, majd ismét Kennetre, és kéri, hogy folytassa. – Így van – mondja Kennet. – Aida azt mesélte, hogy a nő, aki az anyjának adta ki magát, azt állította, Benjamin igazi neve Kasper. Simone látja, hogy Erik arca kővé mered, és a rátörő szorongástól egyszeriben teljesen felébred. – Mi az, Erik? – kérdezi. – Kasper? – kérdezi Erik. – Kaspernek hívta őt? – Igen – válaszolja Kennet. – Aida először semmit nem akart mondani, nyilván megígérte Benjaminnak, hogy... Félbehagyja a mondatot. Erik teljesen elsápadt, olyan, mint aki mindjárt elájul. Feláll, hátrál pár lépést, majdnem felbukik az asztalban, belegyalogol egy fotelba, majd kimegy a szobából.
45 December tizennyolcadika, péntek reggel
ERIK LESZALAD A LÉPCSŐN a kórház előterébe, átfurakszik egy csoport virágokat hozó fiatalon, elcsörtet a piszkos padlón egy tolószékes öregúr előtt. A vizes lábtörlők spriccelnek a lába alatt, amikor kilöki a főbejárat ajtóit. Szalad tovább lefelé a kőlépcsőn, ügyet sem vet a pocsolyákra és a barna latyakra, elrohan egy busz mellett, egyenesen át az úttesten, át a vendégparkolót elkerítő alacsony bozóton. Már kulccsal a kezében rohan a kocsija felé a piszkos járművek sora mellett. Kinyitja, beül, elindítja a motort, és olyan lendülettel tolat ki, hogy az autó oldalát meghúzza a szomszédos jármű lökhárítóján. Még mindig feldúltan lélegzik, amikor nyugati irányba kanyarodik a Danderydsvägen. Száguld, ahogy csak tud, de csökkenti a sebességet, amikor az Edsberg iskolához közeledik, lassan halad el mellette, majd fogja a telefont, és Joonát hívja. – Lydia Evers az – szinte üvölti. – Ki? – Lydia Evers rabolta el Benjamint – folytatja komolyan. – Meséltem már róla, ő jelentett fel. – Megkeressük – mondja Joona. – Épp hozzá tartok. – Adjon egy címet! – Egy rotebroi ház a Tennisvägen, a házszámra nem emlékszem, de piros, egész nagy ház. – Várjon meg valahol... – Egyenesen odamegyek.
– Semmi ostobaságot ne csináljon nekem! – Benjamin meghal, ha nem kapja meg a gyógyszerét. – Várjon meg... Erik befejezi a beszélgetést, és miután átér a keskeny és hosszú tó mentén húzódó vasút felett, száguldani kezd Norrvikenen át, belemegy egy veszélyes előzésbe az élesztőgyárnál, és érzi a pulzusa lüktetését a halántékában, amikor lekanyarodik a Coop Forumnál. Megtalálja az utat a villanegyedbe, ugyanannál a sövénykerítésnél parkol le, mint tíz éve, amikor a szociális asszisztenssel készültek meglátogatni Lydiát az otthonában. Amikor az autóból a házra tekint, szinte érzi saját tíz évvel korábbi jelenlétét. Eszébe jut, hogy gyereknek semmi nyomát nem találták, nem voltak játékok a kertben, semmi nem utalt arra, hogy Lydia anya lenne. Másfelől alig volt idejük körülnézni a házban. Csak lementek a lépcsőn a pincébe, majd vissza, azt követően Lydia már csörtetve kergette késsel a kezében. Felidézi Lydiát, amikor elhúzta a pengét a nyakán, miközben tekintetét mindvégig Erikre szegezte. A környéken nem sok minden változott. A pizzériát sushi bár váltotta fel, és minden kertben nagy, avarral és hóval belepett trambulin áll. Erik a kulcsot a gyújtásban hagyja, csak kiszáll az autóból, és felszalad az emelkedőn. Az utolsó szakaszt rohanva teszi meg, kinyitja a kaput, és belép a kertbe. Nedves hólepel borul a magas, sárga fűre. Jégcsapok csillognak az ütött-kopott ereszcsatornán. Kiszáradt cserepes növények himbálóznak állványaikon. Erik megrángatja az ajtót, és érzi, hogy kulcsra van zárva. Benéz a lábtörlő alá. Ászkarákok hagyják el sietve a nedves kőlapot a betonlépcsőn. A szíve hevesen ver a mellkasában. Erik ujjával végigtapogatja a fakorlát alját, de kulcsot nem talál. Hátra megy, felvesz egy szegélykövet a virágágyás széléről, és a teraszajtó üvegéhez vágja.
A külső üveg összetörik, és a kő visszapattan a fűre. Megint felveszi, és erősebben hajítja. Az egész üvegtábla kitörik. Erik odaszalad, kinyitja az ajtót, és egy hálóban találja magát, ahol a falakat ellepik a képek angyalokról és Sai Baba indiai gururól. – Benjamin! – üvölti Erik. – Benjamin! Kiáltozza a fia nevét, bár látja, hogy a ház elhagyatott. Minden sötét és mozdulatlan, bezárt, öreg kárpit és por szaga terjeng. Az előszoba felé siet, kinyitja a pincelépcső ajtaját, és erős bűz csapja meg az orrát. Hamu, elszenesedett fa és égett gumi tömény szaga. Lerohan, az egyik lépcsőfokon megbotlik, vállát beveri a falba, majd visszanyeri az egyensúlyát. A lámpák nem működnek, de a magasan lévő ablakon beszűrődő fényben látja, hogy a szabadidőterem a tűz martaléka lett. Ropog lába alatt a padlózat. Sok minden fekete, de néhány bútordarab érintetlennek tűnik. A csempelapos asztal csak egy kicsit kormos, de a tálcán álló illatgyertyák elolvadtak. Erik a másik pincehelyiségbe vezető ajtó felé hajol. Lóg a zsanérokon, és a belső oldala teljesen elszenesedett. – Benjamin – mondja rettenettel a hangjában. Hamu gomolyog az arcába, és égő szemmel pislog. A földön középen egy ketrecszerű tárgy maradványai hevernek, elég nagynak tűnik egy ember számára. – Erik! – kiált valaki fentről. Erik megáll és fülel. A falak recsegnek. Az álmennyezet megégett részei potyognak. Lassan elindul a lépcső felé. A távolból kutyaugatás hallatszik. – Erik! Joona hangja. A házban van. Erik felmegy a lépcsőn. Joona aggódó tekintettel néz rá. – Mi történt? – Leégett a pince – feleli Erik. – Ennyi?
Erik zavaros kézmozdulatot tesz a pince felé: – Egy ketrec maradványai. – Hoztam kutyát. Joona végigszalad a folyosón az előszobáig, és kinyitja az ajtót. Int az egyenruhás kutyavezető-rendőrnőnek, aki sötét haját keményre fonott copfban hordja. A fekete labrador szorosan mellette lépdel. A nő biccentéssel üdvözli Eriket, megkéri őket, hogy odakint várakozzanak, majd leül a kutya elé, és beszél hozzá. Joona megpróbálja kivinni magával Eriket, de amikor rájön, hogy úgysem fog sikerülni, feladja. A fényes szőrű, fekete kutya buzgón jön-megy a házban, kitartóan szimatol, szaporán lélegzik, keres tovább. A hasa kibe jár a lihegéstől. Az állat minden szobát módszeresen átkutat. Erik nem mozdul az előszobából. Rosszul van, hirtelen elfogja a hányinger, és kimegy a házból. Két rendőr egy rohamkocsi előtt beszélget. Erik kimegy a kapun, tesz néhány lépést a járdán az autója felé, megáll, és előveszi a kis papagájos-bennszülöttes dobozt. A kezében tartja, majd elmegy egy csatornarácsig, és beleszórja a doboz tartalmát. Homlokára kiül a hideg veríték, megnyalja a száját, mint aki hosszú hallgatás után készül mondani valamit, majd magát a dobozt is a tabletták után dobja, és hallgatja a csobbanást, amikor a doboz eléri a víz felszínét. Amikor visszatér a kertbe, Joona még mindig a ház előtt áll. Tekintete találkozik Erikével, és megrázza a fejét. Erik bemegy. A kutyavezető térdelve simogatja a labrador hátát és a füle mögötti ráncos bőrt. – A pincében jártak? – kérdezi Erik. – Hogyne jártunk volna – feleli a rendőrnő, és rá sem néz. – A belső szobában is? – Igen. – Talán a kutya nem fogott szagot a hamu miatt.
– Rocky hatvan méter mélyen kiszagol egy holttestet a víz alatt – mondja a nő. – És élő embereket? – Ha lennének, Rocky megtalálta volna őket. – De kint még nem jártatok – mondja Joona, aki időközben belépett Erik háta mögött. – Nem tudtam, hogy kell – mondja a kutyavezető. – Kell – feleli Joona szűkszavúan. A nő vállat vonva feláll. – Gyere! – motyogja a nő borúsan a labradornak. – Gyere! Kimegyünk körülnézni? Kimegyünk körülnézni? Erik velük tart, le a lépcsőn, majd el a ház mellé. A fekete kutya ide-oda járkál a burjánzó fűben, körbeszaglássza az esővízgyűjtő hordót, melynek vízfelszínén már átlátszatlan jégréteg keletkezett, majd keresgél az öreg gyümölcsfák körül. Az ég sötét és borús. Erik látja, hogy a szomszédban egy fán meggyújtották a tarkabarka karácsonyfaizzókat. Hideg a levegő. A rendőrök beültek a rohamkocsiba. Joona mindvégig a nő és a kutya közelében marad, időnként kijelöl valamilyen irányt. Erik megy utánuk a ház mögé. Hirtelen felismeri a dombocskát a kert túlsó végében. Ez az a hely a képen, gondolja. A fénykép, amit Aida küldött Benjaminnak a fiú eltűnése előtt. Erik mélyeket lélegzik. A kutya megszimatolja a komposztot, tovább megy a dombocskához, körbeszaglássza, liheg, tesz egy kört körülötte, megszagolja az alacsony bokrokat és a barna kerítés hátoldalát, visszafordul, gyorsan megkerül egy levélgyűjtő kosarat, és elsiet a kis veteményesig. Kis pálcákra tűzött magos zacskók jelzik, melyik sorba mit ültettek. A fekete labrador szűköl, majd lefekszik a kis mező közepére. Teljesen elfekszik az ázott, fellazult földön. A kutya teste remeg az izgalomtól, és a kutyavezető nagyon bánatos ábrázattal dicséri meg. Joona azonnal sarkon fordul, futva közeledik, megáll Erik előtt, és nem engedi őt közelebb menni.
Eriknek fogalma sincs, mit kiáltozik, miben mesterkedik, de Joona elvezeti őt a helyszínről, ki a kertből. – Tudnom kell – mondja Erik reszkető hangon. Joona bólint, és halkan mondja: – A kutya jelezte, hogy emberi tetem van a föld alatt. Erik egy elosztószekrénynek támaszkodva lecsúszik a járdára, a lába, a lábfeje, az egész teste megszűnik létezni, látja a rendőröket, amint ásóval a kezükben elhagyják a rohamkocsit, majd lehunyja a szemét. * Erik Maria Bark egyedül ül Joona Linna autójában, és az ablakon át végignéz a Tennisvägen. A fekete fakoronák kitakarják a felfüggesztett utcai lámpák fényét. Fekete, kusza ágak a sötét téli égbolt előtt. A szája kiszáradt, fáj az arca, fáj a feje. Magában suttog, majd kiszáll az autóból, átlép a környéket lezáró műanyag szalag fölött, aztán megkerüli a házat a magas, deres fűben. Joona figyeli az egyenruhában ásó férfiakat. Összpontosítva, némán dolgoznak, a mozgásuk szinte gépies. A kis mezőt teljesen feltúrták. Mostanra csak egy nagy, téglalap alakú gödör látszik. Egy ponyván földes ruhafoszlányok és csontdarabok sorakoznak. Az ásók hangja nem csitul, mígnem fém koccan a kőnek, az ásás leáll, és a rendőrök felegyenesednek. Erik lassan közeledik, nehéz, vonakodó léptekkel. Meglátja, amint Joona megfordul, és egész arcával fáradtan mosolyog. – Mi az? – suttogja Erik. Joona elébe megy, próbál a szemébe nézni. – Nem Benjamin az – mondja. – Hanem ki? – A test legalább tíz éve itt nyugszik. – Gyerek?
– Ötéves lehet – feleli Joona, és a hideg futkos a hátán. – Azaz Lydiának mégiscsak volt gyereke – mondja Erik elfojtott hangon.
46 December tizenkilencedike, szombat délelőtt
SŰRŰ, NEDVES PELYHEKBEN esik a hó, és egy kutya rohangál oda-vissza a rendőrség épülete melletti padok között. A kutya lelkesen ugatja a havazást, boldogan futkos a pelyhek között, beleharap a levegőbe, és megrázza a bundáját. Az állat látványától Eriknek összeszorul a szíve. Már elfelejtette, milyen az, ha csak létezhet az ember – ébred rá. – Elfelejtette, milyen az, amikor nem a Benjamin nélküli életen jár folyamatosan az esze. Rosszul érzi magát, és a keze remeg az elvonás miatt. Egyetlen tablettát sem vett be már huszonnégy órája, és egy szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka. Amikor a rendőrség nagy bejáratához ér, eszébe jutnak azok a régi női szőttesek, amiket Simone mutatott neki egyszer egy női kézműves kiállításon. Olyanok voltak, mintha az eget ábrázolták volna egy, a maihoz hasonló felhős, zavarosan szürke napon. Simone a folyosón áll a kihallgató-helyiség előtt. Amikor meglátja Eriket közeledni, elébe megy, és megfogja a kezét. Erik valami miatt hálás a gesztusért. Simone sápadtnak, de határozottnak látszik. – Nem kell bejönnöd – suttogja Simone. – Kennet azt mondta, szeretnéd – feleli Erik. Simone aprót bólint. – Csak most annyira... Elhallgat, és kicsit megköszörüli a torkát. – Mérges voltam rád – mondja. A szeme könnyes és vörös a széle.
– Tudom, Simone. – Neked mindenesetre ott vannak a bogyóid – mondja Simone éllel. – Igen – feleli Erik. Simone elfordul tőle, majd kibámul az ablakon. Erik nézi karcsú alakját, és a felsőtestén szorosan összefont karját. Libabőrös, az ablak alatti szellőző hideg levegőt fúj. A kihallgató-helyiség ajtaja kinyílik, és egy rendőregyenruhát viselő, erős testalkatú nő halkan behívja őket. – Legyenek szívesek, most már bejöhetnek. Csillogó rózsaszín ajakkal kedvesen rájuk mosolyog. – Anja Larsson vagyok – mondja Eriknek és Simonénak. – Én veszem fel a tanúvallomást. A nő nyújtja ápolt, gömbölyű kezét. Hosszú, vörösre lakozott körme van, a széle csillámlik. – Úgy gondoltam, kis karácsonyi hangulatot varázsol – mondja vidáman a körméről. – Szép – feleli Simone szórakozottan. Joona Linna már a szobában ül. Zakóját a szék támlájára akasztotta. Szőke haja kócos, és nem kelt tiszta hatást. Meg sem borotválkozott. Amikor leülnek vele szemben, komoly, tűnődő tekintettel Erikre néz. Simone halkan megköszörüli a torkát, és iszik egy korty vizet. Amikor visszateszi a poharat az asztalra, megérinti Erik kezét. Tekintetük találkozik, és Erik látja, ahogy Simone néma „bocsáss meg”-et formál az ajkával. Anja Larsson leteszi a digitális diktafont az asztalra kettőjük közé, megnyomja a felvétel gombot, ellenőrzi, hogy ég-e a piros lámpa, majd bemondja a dátumot, az időpontot és hogy kik tartózkodnak a helyiségben. Rövid szünetet tart, félrebiccenti fejét, és derűs, barátságos hangon azt mondja:
– Rendben, Simone, szeretnénk, ha saját szavaival elmondaná, mi történt tegnapelőtt este az otthonában, a luntmakargatai lakásban. Simone bólint, Erikre néz, majd leszegi a tekintetét. – Otthon voltam, és... – Elhallgat. – Egyedül volt? – kérdezi Anja Larsson. Simone megrázza a fejét. – Sim Shulman volt nálam – mondja színtelen hangon. Joona feljegyez valamit a noteszába. – Meg tudja mondani, hogyan jutott be magához Josef és Evelyn Ek? – kérdezi Anja Larsson. – Nem igazán tudom, mert éppen zuhanyoztam – mondja Simone lassan, és egy röpke pillanatra erősen elpirul. A pír szinte azonnal eltűnik az arcáról, de eleven ragyogás marad a helyén. – A zuhanyban álltam, amikor Sim bekiáltott, hogy csengetnek... Nem is, pillanat, azt kiabálta, hogy a mobilomon keresnek. Anja Larsson megismétli: – A zuhanyzóban állt, és hallotta, amint Sim Shulman azt kiáltja, hogy csörög a mobilja. – Igen – suttog Simone. – Kértem, hogy vegye fel. – Ki kereste? – Nem tudom. – De Shulman felvette? – Szerintem igen, majdnem biztos vagyok benne. – Hány óra volt? – kérdezi hirtelen Joona. Simone összerezzen, mintha eddig nem vette volna észre, hogy ott van, mintha nem ismerné fel a hangját. – Nem tudom – feleli elnézést kérőn Joona felé fordulva. Joona nem mosolyodik el, nem hagyja annyiban: – Nagyjából. Simone vállat von, és bizonytalankodva válaszol: – Öt.
– Nem négy? – kérdezi Joona. – Mire gondol? – Csak tudni szeretném – feleli Joona. – De hiszen már tudják – mondja Simone Anjának. – Tehát öt – mondja Joona, és lejegyzi az időpontot. – Mit csinált zuhanyozás előtt? – kérdezi Anja. – Könnyebben idézi fel az ember, hány óra volt, ha az egész napját végiggondolja. Simone megrázza a fejét, nagyon fáradtnak, szinte eltompultnak tűnik. Nem néz Erikre. Erik némán ül mellette, szíve hevesen ver. – Nem tudtam róla – szólal meg hirtelen, majd megint elhallgat. Simone röpke pillantást vet rá. Erik megint szólásra nyitja száját. – Nem tudtam, hogy te és Shulman... Simone bólint. – De igen, Erik. Így volt. Erik a feleségére néz, majd a rendőrnőre, végül Joonára. – Elnézést, hogy megzavartam a... – dadogja. Anja elnéző hangot üt meg, amikor ismét Simone felé fordul. – Folytassa, mesélje el, mi történt, Sim Shulman bekiabált, hogy csöng... – Kiment az előszobába, és... Simone elhallgat, és ismét kijavítja magát: – Nem, nem így volt. Hallottam, hogy Sim azt mondja, „Most még csöngetnek is”, vagy valami hasonlót. Befejeztem a zuhanyzást, megtörülköztem, óvatosan kinyitottam az ajtót, és megláttam... – Miért óvatosan? – kérdezi Joona. – Tessék?
– Miért óvatosan nyitotta ki az ajtót, és nem csak úgy, ahogy szokta? – Nem tudom, úgy éreztem, van valami a levegőben, fenyegetve éreztem magam... Nem tudom elmagyarázni... – Hallott valamit? – Nem hiszem. – Simone maga elé mered. – Folytassa! – kéri Anja. – Egy lányt láttam az ajtónyíláson át. Egy fiatal nő állt a közlekedőben, rám nézett, riadtnak tűnt, és intett, hogy bújjak el. Simone összeráncolja homlokát. – Kimentem az előszobába, és megláttam Simet... a földön fekve... Rengeteg vér volt, és még folyamatosan ömlött, Simnek remegett a szeme, próbálta megmozdítani a kezét... Simone hangja zavarossá válik, és Erik észreveszi, hogy a sírással küzd. Szeretné megvigasztalni a feleségét, támogatni őt, megfogni a kezét, vagy átölelni. De nem tudja, vajon Simone ellökné-e vagy mérges lenne-e, ha megpróbálná. – Tartsunk szünetet? – kérdezi Anja kedvesen. – Én... én... Simone elharapja a szót, és erősen remegő kézzel emeli a vizes poharat az ajkához. Nagyot nyel, és megtörli a szemét. – A bejárati ajtó zárva volt, a biztonsági zár rá volt fordítva – folytatja biztosabb hangon. – A lány azt mondta, hogy a fiú a konyhába vitte a kulcsot, így belopóztam Benjamin szobájába, és bekapcsoltam a számítógépet. – Bekapcsolta a számítógépet. De miért? – kérdezi Anja. – Azt akartam, hogy azt higgye, a szobában vagyok, hogy hallja meg a számítógép hangját, és rontson be. – Kiről beszél? – Josefről – feleli. – Josef Ekről? – Igen.
– Honnan tudta, hogy ő az? – Akkor még nem tudtam. – Értem – mondja Anja. – Folytassa! – Bekapcsoltam a számítógépet, és aztán elbújtam a fürdőszobában. Amikor hallottam, hogy bemennek Benjamin szobájába, belopóztam a konyhába, és elvettem a kulcsot. A lány végig arra próbálta rávenni Josefet, hogy keressen engem különböző helyeken, így akarta húzni az időt. Hallottam őket, de azt hiszem, véletlenül meglöktem a képet az előszobában, mert Josef egyszer csak utánam jött. A lány megpróbálta leállítani, belecsimpaszkodott a lábába, és... Simone nagyot nyel. – Nem tudom, Josef valahogy kiszabadította magát. És akkor a lány úgy tett, mintha Josef megvágta volna, összekente magát Sim vérével, lefeküdt, és halottnak tettette magát. Egy másodpercre csend áll be. Simone mintha nehezen venné a levegőt. – Folytassa, Simone! – szólítja fel halkan Anja. Simone bólint, és rövidre fogja a történetet. – Josef meglátta a lányt, visszament, és amikor lehajolt hozzá, a lány a késsel oldalba szúrta. – Azt látta, ki szúrta le Sim Shulmant? – Josef. – Látta? – Nem. Csend ül a szobára. – Evelyn Ek megmentette az életemet – suttogja Simone. – Szeretne még valamit hozzátenni? – Nem. – Akkor köszönöm az együttműködését, a kihallgatásnak ezennel vége – zárja le a nő, és kinyújtja csillogóra manikűrözött kezét, hogy leállítsa a felvételt. – Várj! – mondja Joona. – És ki telefonált?
Simone álmatagon ránéz. Mintha ismét elfeledkezett volna róla. – Ki hívta a mobilján? Simone megrázza a fejét. – Nem tudom, azt sem tudom, hova tűnt a mobilom, nem... – Semmi gond – mondja Joona nyugodtan. – Megtaláljuk. Anja Larsson vár egy cseppet, kérdőn végignéz a jelenlévőkön, majd kikapcsolja a diktafont. Simone nem néz senkire, csak feláll a székből, és lassan kilép az ajtón. Erik odabiccent Joonának, majd megy Simone után. – Várj! – mondja. Simone megáll, és megfordul. – Várj, csak szeretném... Elhallgat, látja Simone kiszolgáltatott, sebezhető arcát, a világos, parafaszínű szeplőket, a széles szájat, a világoszöld szemet. Egyetlen szó nélkül átölelik egymást, fáradtak, szomorúak. – Jól van – mondja Erik. – Jól van. Megcsókolja a nő rézvörös, fürtös haját. – Már semmit sem tudok – mondja Simone. – Kideríthetem, van-e egy szobájuk, ahol pihenhetsz egy kicsit. Simone lassan kiszabadítja magát Erik öleléséből, és megrázza a fejét. – Meg kell keresnem a mobilomat – mondja komolyan. – Meg kell tudnom, ki telefonált, amikor Shulman felvette. Joona lép ki a kihallgatóhelyiségből, a zakóját egyik vállán átvetve hozza. – A telefon itt van a rendőrségen? – kérdezi Erik. Joona Anja Larsson felé biccent, aki kicsit távolabb a folyosón épp útban van a liftek felé. – Anja biztos tudja – feleli.
Erik éppen futna Anja után, de Joona feltartott kézzel leállítja. Előveszi a saját mobilját, és beüt egy gyorshívó számot. Látják, ahogy a nő megáll, és felveszi a telefonját. – Szeretnénk tőled pár papírt kérni, aranybogár – mondja Joona könnyed hangot megütve. Anja duzzogó arckifejezéssel feléjük fordul, mire ők elindulnak felé. – Anja igazi sportoló volt, amikor kezdett nálunk – mondja Joona. – Hihetetlenül úszott, pillangózott, nyolcadik lett az olimpián a messzi... – Milyen papír kell neked? Klotyópapír? – kiabál Anja. – Nem kell felkapni a vizet. – Túl sokat zagyválsz. – Csak felvágok veled. – Persze, persze – mondja Anja elmosolyodva. – Nálad van a lista a tárgyakról, amiket elküldtünk a laborba? – Még nincs kész, lemehetsz ránézni. Együtt mennek vissza Anjával a liftekhez. Lefelé tartanak, a kábel dübörög a fejük fölött, a liftszekrény nyikorog. Anja a másodikon kiszáll, és integet nekik, amikor az ajtók záródnak. A recepción a bejárati szinten egy magas férfi ül, aki Eriket egy rokonára emlékezteti. Végigsietnek egy folyosón ajtók, faliújságok és plexidobozokba zárt tűzoltó készülékek mellett. A laboratóriumi részlegben lényegesen világosabb van, és az emberek zöme orvosi köpenyt visel. Joona kezet fog egy nagyon kövér férfival, aki Erixon néven mutatkozik be, és elvezeti őket egy másik szobába. Egy acéllapú asztalon számtalan tárgy sorakozik. Erik felismeri őket. Két fekete foltos konyhakés eltérő fémtálakban. Lát egy ismerős törülközőt, a lábtörlőt, több cipőt, és egy műanyag tokban ott hever Simone mobiltelefonja is. Joona a telefonra mutat: – Ezt szeretnénk megnézni – mondja. – Végeztetek vele?
A kövér férfi odalép a listához, ami a tárgyak mellé van feltűzve. Átfutja a lapot, és tétován válaszol: – Szerintem igen. Igen, a mobillal kívülről végeztünk. Joona kiveszi a telefont a tokból, megtörli egy papírdarabkán, és higgadtan átnyújtja Simonénak. Simone összpontosítva előkeresi a hívásnaplót, motyog valamit, szája elé kapja a kezét, és elfojt egy kiáltást, amikor meglátja a kijelzőt. – Ben... Benjamin – dadogja. – Az utolsó hívás Benjamintól jött. Összezsúfolódnak a mobil körül. Benjamin neve felvillan párszor, aztán kimerül az akkumulátor. – Shulman beszélt Benjaminnal? – kérdezi Erik emelt hangon. – Nem tudom – feleli Simone elesetten. – De biztos ő vette fel? Csak ez érdekel. – A zuhany alatt álltam, és szerintem kezébe vette a telefont, mielőtt... – De a rohadt életbe, az látszik, hogy egy hívást fogadtak-e vagy... – Fogadták – vág a szavába Simone. – De azt nem tudom, hogy Simnek maradt-e ideje bármit hallani vagy mondani, mielőtt ajtót nyitott Josefnek. – Nem akarok dühösnek tűnni – mondja Erik magára erőltetett nyugalommal. – De ki kell derítenünk, mondott-e valamit Benjamin. Simone Joonához fordul: – Nem tárolnak el mostanság minden mobilbeszélgetést? – kérdezi. – Hetekbe telhet, mire kikeresik – feleli Joona. – De... Erik Simone karjára teszi a kezét. – Beszélnünk kell Shulmannal – mondja.
– Nem lehet, kómában fekszik – mondja Simone feldúltan. – Hiszen mondtam már, hogy kómában van! – Gyere velem! – mondja Erik Simonénak, és elhagyja a szobát.
47 December tizenkilencedike, szombat délután
SIMONE ERIK MELLETT ÜL az autóban, időnként férjére néz, majd megint kibámul a szélvédőn. Az út és közepén a barna latyakcsík sustorogva suhan el mellettük. Pislákoló autólámpák végeláthatatlan sorában haladnak előre. Az utcai lámpák egyhangúan villannak. Simone szó nélkül hagyja a hátsó ülésen és a földön, a lába körül heverő szemetet: üres vizespalackok, üdítős dobozok, egy pizzás doboz, újságok, papírpoharak, szalvéták, üres csipszeszacskók és csokipapírok. Erik óvatosan vezet a Danderyd kórház felé, ahol Sim Shulman kómában fekszik, és pontosan tudja, mit fog tenni, ha megérkeznek. Gyors pillantást vet Simonéra. A nő lefogyott, szája szomorúan, aggódva görbül lefelé. Erik szinte ijesztően határozottnak érzi magát. Az elmúlt napok történéseit dermesztő tisztasággal, a napnál is világosabban látja. Érteni véli az összefüggéseket, amelyek miatt mindez megtörtént vele és a családjával. Mielőtt elhaladnak a Kräftriket negyed mellett, magyarázni kezd Simonénak. – Amikor rájöttünk, hogy nem Josef rabolhatta el Benjamint, Joona azt mondta nekem, hogy kutassam át az emlékeimet – töri meg a csendet az autóban. – És elkezdtem visszafelé keresgélni a múltamban, hátha találok valakit, aki bosszút akar állni rajtam. – Mit találtál? – kérdezi Simone. Erik a szeme sarkából látja, hogy Simone feléje fordítja az arcát. Tudja, hogy kész meghallgatni a mondandóját.
– Megtaláltam a terápiás csoportomat, amit otthagytam... Csak tíz éve történt, de soha nem jutnak az eszembe, olyan véglegesen lezárult az egész – mondja Erik. – De most, amikor megpróbáltam visszaemlékezni, olyan volt, mintha a csoport soha nem szűnt volna meg, mintha csak félreálltak volna kicsit, és várnának rám. Erik látja, hogy Simone bólint. Folytatja a beszámolót, megpróbálja elmagyarázni az elméleteket, amiket a csoport kapcsán állított fel, a feszültségeket a tagok között, a saját kötéltáncát és a bizalmon esett csorbát. – Amikor mindenben kudarcot vallottam, megfogadtam, hogy soha többé nem hipnotizálok. – Igen. – De megszegtem a fogadalmat, mert Joona meggyőzött, hogy csak ezen a módon tudjuk megmenteni Evelyn Eket. – Szerinted mindez azért történik velünk, mert hipnotizáltad Josefet? – Nem tudom... Erik elhallgat, majd azt mondja, hogy talán felébresztette valakiben a szunnyadó gyűlöletet, amit talán csak a fogadalma tartott kordában, miszerint soha többé nem hipnotizál. – Emlékszel Eva Blaura? – folytatja. – Hol pszichotikus állapotban volt, hol kikerült belőle. Tudod, hogy megfenyegetett, azt mondta, tönkreteszi az életemet. – Soha nem értettem, miért – mondja halkan Simone. – Félt valakitől, amit paranoiának tekintettem, de most szinte biztosra veszem, hogy Lydia csakugyan megfenyegette. – Még a paranoiás embert is üldözhetik – mondja Simone. Erik bekanyarodik a danderydi kórház nagy parkban álló kék épületei közé. Eső veri a szélvédőt. – Még az is lehet, hogy Lydia vágta meg az arcát – mondja Erik szinte csak magának. Simone megborzong.
– Meg volt vágva az arca? – kérdezi. – Azt hittem, magának csinálta, hiszen gyakran megesik – mondja Erik. – Azt hittem, levágta a saját orra hegyét, mert kétségbeesetten szeretett volna valami mást érezni, hogy megmeneküljön attól, ami ténylegesen fájdalmat okoz... – Várj, várj egy kicsit! – szakítja félbe Simone feldúltan. – Le volt vágva az orra? – A hegye. – Apával találtunk egy levágott orrhegyű fiút. Apa nem mesélte? Valaki megfenyegette a fiút, ráijesztett és bántalmazta, amiért zaklatta Benjamint. – Csak Lydia lehetett. – És ő rabolta el Benjamint? – Igen. – Mit akar? Erik komoly tekintettel néz rá. – A felét már tudod – mondja. – Lydia hipnózisban bevallotta, hogy Kasper nevű fiát a pincében tartja egy ketrecbe zárva, és arra kényszeríti, hogy romlott ételt egyen. – Kasper? – ismétli Simone. – Amikor elmondtátok, amit Aidától hallottatok, hogy egy nő Benjamint Kaspernek hívta, azonnal tudtam, hogy Lydia lesz az. Elmentem a rotebroi házába, és betörtem, de nem találtam senkit, a ház elhagyatott volt. Erik gyorsan hajt a parkoló kocsik sora mentén, de sehol nincs hely, így kikanyarodik, és a bejárat felé tart. – Tűz ütött ki a pincében, de magától kialudt – folytatja Erik. – Feltehetően valaki felgyújtotta, de egy nagy ketrec maradványait még megtaláltam. – De hiszen nem volt semmiféle ketrec – mondja Simone. – Hiszen bebizonyosodott, hogy soha nem is volt gyereke. – Joona odavitt egy halottkereső kutyát, s a kutya megtalálta egy gyerek tízéves maradványait a kertben.
– Jó ég – suttogja Simone. – Igen. – Hiszen akkor... – Szerintem akkor ölte meg a gyereket a pincében, amikor rájött, hogy lelepleződött – mondja Erik. – Vagyis mindvégig igazad volt – suttogja Simone. – Úgy fest a dolog. – Meg akarja ölni Benjamint? – Nem tudom... Nyilván úgy gondolja, hogy mindenről én tehetek. Ha nem hipnotizálom, akkor megtarthatja a gyereket. Erik elhallgat, és eszébe jut Benjamin hangja a telefonban. Próbált nem rémültnek tűnni, és említette a szellemkastélyt. Biztosan Lydia szellemkastélyáról beszélt. Hiszen Lydia maga is ott nőtt fel, ott követte el az erőszakot, és alighanem ott vált ő maga is erőszak áldozatává. Ha nem a szellemkastélyba vitte Benjamint, akárhova vihette. Az autót a Danderyd kórház főbejárata előtt parkolja le, képtelen azzal foglalkozni, hogy bezárja a kocsit, vagy kifizesse a parkolási díjat. Elszaladnak a lehangoló, hóval telt szökőkút előtt, elsietnek a köntösükben didergő dohányosok mellett, befutnak a sziszegő ajtón, és felmennek lifttel az osztályra, ahol Sim Shulman fekszik. Erős virágillat van a szobában. Nagy, illatozó csokrok állnak vázákban az ablakban. Az asztalon egy köteg levél és képeslap hever a feldúlt barátoktól és kollégáktól. Erik nézi a férfit a kórházi ágyban, nézi a beesett arcot, az orrát, a szemhéját. A has túlságosan szabályos mozgása a lélegeztetőgép fújtatásának ütemét követi. A férfi állandósult vegetatív állapotban van, a szobában található berendezések tartják életben, már soha nem tud nélkülük élni. Légcsövébe egy nyaki vágáson át lélegeztető kanült vezettek. A táplálékot egy witzel-fisztulán át kapja, egy szondán át, ami egyenesen a gyomorba vezet, és egy ütközőlap tartja a hasfalon.
– Simone, neked kell beszélni vele, ha felébred, és... – Nem lehet felébreszteni – vág a szavába rekedten Simone. – Kómában van, Erik, az agya károsodott a vérveszteség miatt, soha nem ébred fel, soha nem fog tudni beszélni. Letörli a könnyeket az arcáról. – Meg kell tudnunk, mit mondott Benjamin... – Hagyd abba! – kiabál Simone, és rázni kezdi a sírás. Egy ápolónővér benéz, látja, hogy Erik átöleli Simone rázkódó testét, és inkább nem akar zavarni. – Zolpidem injekciót fogok neki adni – súgja Erik Simone hajába. – Erős altatószer, ami képes felébreszteni valakit komatózus állapotból. Érzi, ahogy felesége megrázza a fejét. – Miről beszélsz? – Csak kis ideig hat. – Nem hiszek neked – mondja Simone habozva. – Az altató lelassítja a túlságosan aktív folyamatokat az agyában, amik a kómát okozzák. – És akkor felébred? Komolyan? – Soha nem lesz egészséges, Monus, agykárosult, de ezzel az altatóval pár másodpercre talán felébreszthető. – Mit csináljak? – Néha a beteg tud mondani pár szót, ha ezt megkapja, néha csak néz. – De ez tilos, ugye? – Nem készülök engedélyt kérni rá, csak meg akarom tenni, és neked beszélned kell vele, amikor felébred. – Siess! – mondja Simone. Erik elsiet, hogy összeszedje a szükséges felszerelést. Simone Shulman ágya mellé áll, és megfogja a kezét. Nézi a férfit. Az arca nyugodt. A sötét, erőteljes vonások szinte kisimultak az ellazulástól. Az általában annyira ironikus, érzéki száj most semmitmondó. Még az arcának komolyságot
kölcsönző ránc is eltűnt a fekete szemöldökök közül. Simone lassan megsimogatja a férfi homlokát. Arra gondol, hogy továbbra is kiállítja Shulman munkáit, egy igazán jó művész soha nem halhat meg. Erik visszajön a szobába. Szó nélkül Shulmanhoz lép, és hátat fordítva az ajtónak, szakszerűen felhúzza a kórházi ing ujját. – Készen állsz? – kérdezi. – Igen – feleli Simone. – Készen állok. Erik előveszi a fecskendőt, bedugja az intravénás katéterbe, majd lassan befecskendezi a sárgás folyadékot. Olajosan elkeveredik az átlátszó folyadékinfúzióval, majd eltűnik a Shulman könyökhajlatába bekötött tűben, be a férfi véráramába. Erik zsebre vágja a fecskendőt, kigombolja a kabátját, az elektródákat Shulman mellkasáról a sajátjára teszi, a csipeszt leveszi Shulman mutatóujjáról, és a sajátjára rögzíti, majd figyeli a férfi arcát. Egyáltalán semmi nem történik. Shulman hasa szabályosan, gépiesen emelkedik és süllyed a lélegeztetőgép segítségével. Eriknek kiszárad a szája, és dermedtnek érzi magát. – Menjünk? – kérdezi Simone kis idő múltán. – Várj! – súgja Erik. A karóra lassan ketyeg. Az ablakban lomhán hullik le egy szirom egy virágról. A földre érve megzörren. Néhány esőcsepp eltalálja az ablaküveget. Női nevetést hallanak valahonnan egy távoli szobából. Shulman teste furcsa, susogó hangot ad, mint egy szellő a félig csukott ablakban. Simone érzi, ahogy hónalja verítéke lecsorog a testén. Klausztrofóbiás bezártságot érez. Valójában legszívesebben kirohanna a szobából, de már nem tudja levenni tekintetét Shulman nyakáról. Talán csak bebeszéli magának, de egyszer csak úgy látja, hogy a férfi vastag nyaki ütőere gyorsabban
lüktet. Erik fújtatva lélegzik, és amikor Shulman fölé hajol, Simone látja rajta, hogy ideges, alsó ajkát harapdálja, és megint az órájára néz. Semmi nem történik. A lélegeztetőgép fémesen surrog. Valaki elhalad az ajtó előtt. Egy kocsi kerekei nyikorognak távolodva, majd megint csend ül a szobára, melyet csak a gépek ütemes munkájának zaja tör meg. Simone hirtelen halk kaparászást vél hallani. Nem tudja, honnan jön az alig észlelhető neszezés. Erik tesz pár lépést oldalra. A kaparászás folytatódik. Simone rájön, hogy a zaj Shulman felől hallatszik. Közelebb lép, és a feszes lepedő háttere előtt látja, hogy Shulman mutatóujja megmozdul. Simone pulzusa megszalad, és éppen mondani készül valamit Eriknek, amikor Shulman kinyitja a szemét. Zavaros tekintettel egyenesen Simonéra néz. Szája riadt grimaszba húzódik. Nyelve lomhán megmozdul, és nyál csorog le az állán. – Én vagyok az, Sim. Én vagyok – mondja, és megfogja a kezét. – Nagyon fontos kérdéseket fogok neked feltenni. Shulman ujjai lassan megremegnek. Simone tudja, hogy látja őt, de ekkor Shulman szeme hirtelen fennakad, a szája megfeszül, és az erek erőteljesen lüktetni kezdenek a halántékán. – Felvetted a telefonomat, amikor Benjamin hívott, emlékszel? Erik a mellkasán viseli Shulman elektródáit, és látja a képernyőn, hogyan lódul meg a saját szíve. Shulman lábfeje reszket a takaró alatt. – Sim, hallasz engem? – kérdezi a nő. – Simone vagyok. Hallasz, Sim? Shulman szeme visszatalál Simonéra, de azonnal oldalra siklik. Az ajtó előtt a folyosóról gyors léptek zaja hallatszik, egy nő kiált valamit.
– Felvetted a telefonomat – ismétli Simone. Shulman gyengén bólint. – A fiam volt – folytatja Simone. – Benjamin hívott... Shulman lábfeje megint reszketni kezd, a szeme fennakad, és nyelve kibuggyan a szájából. – Mit mondott Benjamin? – kérdezi Simone. Shulman nyel egyet, lassan rág, szemhéja ereszkedik. – Sim? Mit mondott? Shulman megrázza a fejét. – Semmit nem mondott? – Nem... – préseli ki Shulman a hangokat. – Tessék? – Nem Benja... – mondja szinte némán. – Nem mondott semmit? – kérdezi Simone. – Nem ő – mondja Shulman halovány, riadt hangon. – Mi? – Ussi? – Mit mondasz? – kérdezi Simone. – Jussi telefonált... Shulmannak remeg a szája. – Hol volt éppen? – kérdezi Erik. – Kérdezd meg, hol volt Jussi! – Hol volt? – kérdezi Simone. – Tudod? – Otthon – feleli Shulman halványan. – Benjamin is ott volt? Shulman feje oldalra fordul, a szája elernyed, és az álla ráncot vet. Simone idegesen Erikre néz, nem tudja, mit tegyen. – Lydia ott volt? – kérdezi Erik. Shulman felnéz, a szeme oldalra siklik. – Lydia ott volt? – kérdezi Simone. Shulman bólint. – Mondott Jussi valamit a...
Simone elhallgat, amikor Shulman nyöszörögni kezd. Simone gyengéden megpaskolja az arcát, mire a férfi hirtelen a szemébe néz. – Mi történt? – kérdezi teljesen érthetően, majd újra kómába zuhan.
48 December tizenkilencedike, szombat délután
ANJA BELÉP JOONA Linna szobájába, és némán átnyújt egy dossziét és egy bögre forralt bort. Joona felnéz Anja kerek, rózsaszín arcába. A megszokottól eltérően, Anja ezúttal nem mosolyog le rá. – Azonosították a gyereket – summázza a dossziéra mutatva. – Kösz – mondja Joona. Két dolgot gyűlöl – gondolja, miközben a barna kartondossziét nézi. – Az egyik, ha kénytelen feladni egy ügyet, ha hátat kell fordítania egy azonosítatlan tetemnek, megoldatlan erőszakos bűncselekménynek, rablásnak, bántalmazásnak vagy gyilkosságnak. És a másik, amit gyűlöl, bár egészen más módon, ha a megoldatlan eset megoldódik, ugyanis a régi rejtélyek válasza ritkán olyan, amilyet annak idején kívánt az ember. Joona Linna kinyitja a dossziét, és olvas. Az áll a papírokon, hogy a Lydia Evers kertjében megtalált gyermektetem egy kisfiúé. Ötéves volt, amikor megfosztották az élettől. A halál oka feltehetően koponyatörés volt, amit egy tompa tárggyal okoztak. Továbbá számos begyógyult és félig begyógyult sérülést találtak a csontvázon, ami ismételt súlyos bántalmazásra utal. Verés, írta oda az igazságügyi orvos szakértő kérdőjellel. Súlyos bántalmazás, ami lábtöréshez vezetett, és repedéseket okozott a csontozatban. Mintha elsősorban a hát és a karok lettek volna kitéve nehéz tárggyal elkövetett erőszaknak. A csontvázon több hiánytünet továbbá arra utalt, hogy a gyerek éhezett.
Joona egy pillanatra kinéz az ablakon. Ezt képtelen megszokni, és már megfogadta, hogy ha eljön a napja, amikor megszokja, azonnal felmond. Beletúr sűrű hajába, nagyot nyel, majd folytatja az olvasást. Tehát a gyereket azonosították. Johan Samuelssonnak hívták, és tizenhárom éve jelentették az eltűnését. Az anyja, Isabella Samuelsson saját állítása szerint éppen a kertben tartózkodott a fiúval, amikor a telefon megszólalt odabent. Bement felvenni, nem vitte magával a gyereket, és az alatt a húsz-harminc másodperc alatt, mely során felemelte a kagylót, megállapította, hogy nincs senki a vonal túlsó végén, és letette a telefont, a fiúnak nyoma veszett. Johan kétévesen tűnt el. Ötévesen ölték meg. Ezt követően tíz évig hevertek földi maradványai Lydia Evers kertjében. Joonát egyszeriben émelyíteni kezdi a forralt bor szaga. Feláll, és résnyire kinyitja az ablakot. Lenéz a rendőrség belső udvarára, az ágas-bogas fákra a fogda előtt, a nedvesen csillogó aszfaltra. A gyerek három évig Lydiánál volt – gondolja. – Három év titkolózás. Három év bántalmazás, éheztetés, rettegés. – Jól vagy, Joona? – kérdezi Anja, és bedugja fejét az ajtón. – Megyek, beszélek a szülőkkel – válaszolja. – Erre biztos meg lehet kérni Niklassont – mondja Anja. – Nem. – De Geert? – Ez az én ügyem – mondja Joona. – Megyek... – Értem. – Addig ki tudnál keresni nekem pár címet? – De picinyem – feleli Anja mosolyogva. – Hát hogyne tudnék.
– Lydia Eversről van szó, tudni akarom, hol fordult meg az elmúlt tizenhárom évben. – Lydia Evers? – ismétli a nő. Joona nehéz szívvel felveszi a télikabátját és a szőrmesapkáját, és elindul értesíteni Isabella és Joakim Samuelssont, hogy a fiúkat, Johant sajnos megtalálták. Éppen elhagyja a belvárost, amikor Anja hívja őt. – Ez gyorsan ment – mondja, és tényleg próbál vidámnak tűnni, de most ez sem megy. – Szívem, igazság szerint ez a szakmám – csiripeli Anja. Joona hallja, ahogy Anja levegőt vesz. Fekete madarak raja röppen fel egy hófedte mezőről, a szeme sarkában kövér cseppeknek látszanak. Kedve lenne hangosan káromkodni, amikor eszébe jut a két fénykép Johanról a dossziéban. Az egyiken teli szájjal nevet, haja égnek áll, és rendőrjelmezt visel. A másikon számozott cédulákkal gondosan ellátott csontmaradványok egy fémasztalon. – A kurva életbe – motyogja maga elé. – Na, halló! – Bocsáss meg, Anja, csak egy másik autó... – Jó, jó. De tényleg nem szeretem a káromkodást. – Igen, tudom – mondja fáradtan, és képtelen belemenni a csipkelődésbe. Anja végre mintha felfogná, hogy nincs tréfás kedvében, így semleges hangot megütve folytatja: – A ház, ahol Johan Samuelsson maradványait megtaláltátok, Lydia Evers szülőháza. Ott nőtt fel, és soha nem is volt más lakcíme. – Nincsenek rokonai? Szülők? Testvérek? – Várj, éppen olvasom. Nem, mintha nem lennének... Az apját soha nem ismerte, és az anyja sem él már. És úgy tűnik, amúgy sem viselte különösebben sokáig Lydia gondját. – Nincsenek testvérei? – kérdezi megint Joona.
– Nincsenek – mondja Anja, és hallani, ahogy lapozgat. – De, mégis – kiált fel. – Volt egy öccse, de úgy tűnik, ő fiatalon meghalt. – Akkor Lydia... hány éves volt akkor? – Tíz. – És mindig ebben a házban lakott? – Nem, ezt egy percig sem állítottam – tiltakozik Anja. – Volt egy másik lakhelye is, ami azt illeti, többször lakott ott... – Hol? – kérdezi Joona türelmesen. – Ulleråker, Ulleråker, Ulleråker. – A diliház? – Pszichiátriai klinikának hívják. De amúgy igen. Ebben a pillanatban Joona bekanyarodik a pici saltsjöbadeni útra, ahol Johan Samuelsson szülei a mai napig laknak. Azonnal meglátja az otthonukat, egy tizennyolcadik századi, vörös, nyeregtetős házat. Kopott játszókunyhó áll a kertben, és a dimbes-dombos telek mögött sejlik a sötét, sűrű víz. Joona végigsimítja az arcát, mielőtt kikászálódik a kocsiból. Utálja az egészet. A gereblyézett murvás utat takaros macskakövek szegélyezik. Az ajtóhoz lép, becsönget, vár, felemeli a kezét, és újra csönget. Végül meghallja, hogy valaki kiált az ajtó túloldaláról. – Jövök. Megcsörren a zár, és egy tizenéves kislány tolja ki az ajtót. A szeme körül fekete festék, a haja lila. – Jó napot – mondja csodálkozva, és Joonára bámul. – Joona Linna vagyok – mondja a felügyelő. – Az Országos Bűnüldözéstől jövök. Anyu és apu itthon van? A kislány bólint, és megfordul, hogy bekiáltson a házba. De egy középkorú nő már az előszoba túloldaláról mered Joonára. – Amanda – mondja rémülten. – Kérdezd meg... kérdezd meg, mit szeretne.
Joona megrázza a fejét. – Nem szívesen mondanám el az ajtóban állva, amit mondanom kell. Bejöhetek? – Igen – suttogja az anya. Joona egyetlen hosszú lépéssel bent terem, és becsukja az ajtót maga mögött. Ránéz a lányra, akinek az alsó ajka remegni kezdett. Aztán az anyára, Isabella Samuelssonra néz. Az asszony kezét hullasápadtan a mellére szorítja. Joona nagy levegőt vesz, és halkan közli: – Őszinte... őszinte részvétem. Megtaláltuk Johan földi maradványait. Az anya a szájára szorítja öklét, és nyöszörgést hallat. Megtámaszkodik a falon, de elcsúszik, és a földre zöttyen. – Apa! – üvölti Amanda – Apa! Egy férfi érkezik futva le a lépcsőn. Amikor meglátja feleségét a földön ülve sírni, lelassít. Mintha minden szín kiszökne az ajkából és az arcából. A feleségére néz, majd a lányára, végül Joonára. – Johan miatt jött – mondja magától értetődően. – Megtaláltuk a földi maradványait – feleli Joona suttogva. Leülnek a nappaliban. A lány átöleli keservesen zokogó anyját. Az apa még mindig furcsán nyugodtan tűnik. Joona nem először lát ilyet. Vannak ilyen férfiak – és néha nők is, bár ez kevésbé jellemző –, akik mintha nem reagálnának érdemben, csak beszélnek, és kérdéseket tesznek fel, a hangjukban különös üresség kong, amikor a részletekről kérdeznek. Joona tudja, hogy ez nem közöny. Hanem küzdelem. Elkeseredett kísérlet arra, hogy késleltessék a fájdalom pillanatát. – Hogyan találták meg? – kérdezi suttogva az anya két sírógörcs között. – Hol találták meg?
– Egy másik gyereket kerestünk valakinél, akit emberrablással gyanúsítunk – mondja Joona. – A kutyánk szagot kapott... a kertben jelzett... Az orvos szakértő véleménye szerint Johan már tíz éve halott volt. Joakim Samuelsson felnéz. – Tíz éve? – Megrázza a fejét. – De – suttogja – már tizenhárom éve, hogy Johan eltűnt tőlünk. Joona bólint, és teljes kimerültséget érez, amikor belefog a magyarázatba: – Okunk van feltételezni, hogy a személy, aki elvitte a gyereküket, három éven át fogva tartotta... Joona az ölébe néz, és minden erejét összeszedi, hogy a hangja nyugodt legyen, amikor ismét felemeli tekintetét. – Johan három éven át raboskodott – mondja. – Mielőtt a gyerekrabló megfosztotta az élettől. Ötévesen halt meg. Erre már az apa arca is összeomlik. Sziklaszilárd próbálkozása, hogy megőrizze nyugalmát, most millió szilánkra törik, akár egy vékony üveglap. Nagyon fájdalmas látvány. Csak bámul Joonára, az arca rángatózik, és könnyei patakzanak lefelé az arcán, be a nyitott szájába. Szívtépő, erőteljes zokogás hasít a levegőbe. Joona nézi az otthonukat, vizsgálja a falon lógó bekeretezett képeket. Felismeri a dossziéban látott képet a kis kétéves Johanról rendőrjelmezben. Lát egy képet a lány konfirmációjáról. Van egy kép a szülőkről, nevetve tartanak fel egy újszülöttet. Joona nyel és vár. Nagyon utálja az ilyen helyzeteket. De még nincs vége. – Van még valami, amit tudnom kell – mondja, és még egy másodpercig türelmesen vár, míg a család összeszedi magát annyira, hogy felfogják, amit mond. – Meg kell kérdeznem, hallottak-e valaha egy Lydia Evers nevű nőről?
Az anya zavartan rázza a fejét. Az apa pislog párszor, majd gyorsan válaszol: – Nem, soha. Amanda suttogva kérdezi: – Ő volt... ő vitte el a bátyámat? Joona komoly tekintettel néz rá. – Úgy véljük – feleli. Amikor feláll, a tenyere nyirkos az izzadságtól, és teste mindkét oldalán csorog a veríték. – Részvétem – mondja újfent. – Igazán, igazán sajnálom. Leteszi a névjegyét eléjük az asztalra, és megadja nekik egy gondozó és egy önsegítő csoport telefonszámát. – Hívjanak, ha eszükbe jut valami, vagy ha csak beszélgetni akarnak. Elindul, de ekkor szeme sarkából látja, hogy az apa felpattan: – Várjon... tudnom kell. Most már elkapták? Elfogták? – Joona állkapcsát összeszorítva megfordul, és széttárja a karját: – Nem, még nem kaptuk el. De a nyomában vagyunk. Hamarosan elfogjuk. Hamarosan a markomban lesz, tudom. Joona amint visszaül az autóba, beüti Anja számát. Anja az első csengésre felveszi. – Jól ment? – kérdezi. – Soha nem megy jól – feleli Joona komoran. Egy pillanatig egyikük sem szól. – Akarsz is valamit? – kérdezi Anja bizonytalanul. – Igen – feleli Joona. – Tudod, hogy szombat van. – A férfi hazudik – mondja Joona. – Ismeri Lydiát. Azt mondta, soha nem hallott róla, de hazudott. – Honnan tudod, hogy hazudott? – A szeme... Láttam a szemén, amikor megkérdeztem. Igazam van.
– Hiszek neked, mindig igazad van. Ugye? – Igen, mindig. – Ha az ember nem hisz neked, akkor kiteszi magát annak, hogy azt mondod, „na mit mondtam” Joona mosolyog maga elé. – E téren jól kiismertél. – Akartál még mondani valamit azon kívül, hogy igazad van? – Igen, hogy kimegyek Ulleråkerbe. – Most? Tudod, hogy ma este van a karácsonyi buli? – Ma este? – Joona – mondja Anja kioktatóan. – Ma van a rendőrségi karácsonyi buli a Skansenben. Ugye nem felejtetted el? – Kötelező menni? – kérdezi Joona. – Kötelező – feleli Anja határozottan. – És mellettem fogsz ülni, ugye? – Csak ne légy túl tolakodó pár snapsz után! – Jól viseled. – Légy olyan angyal, hívd fel Ulleråkert, és tudd meg van-e valaki, akivel beszélhetek Lydiáról, és akkor azt csinálsz velem, amit akarsz – mondja Joona. – Istenem, máris hívom őket – kiáltja Anja boldogan, és leteszi.
49 December tizenkilencedike, szombat délután
A GÖRCS MÁR MAJDNEM megszűnik Joona hasában, miközben ötösbe kapcsolva robog az E4-es út latyakján Uppsala felé. Ulleråker pszichiátriai intézete még mindig működik, a kilencvenes évek elején bevezetett, a pszichiátriai ellátást érintő kemény, reformoknak nevezett megszorítások ellenére. Pedig ekkor pszichés zavarokkal küzdő emberek sokaságától várták el, hogy egyedül boldoguljanak, miután egész addigi életüket intézetben élték. A felkínált lakásokból hamar kilakoltatták őket, ugyanis azelőtt soha nem fizettek még számlát, és nem kellett maguknak tűzhelyeket és ajtókat kezelniük. Az intézetben élők száma csökkent, de ugyanannyival több hajléktalan jelent meg. Az újliberális irányok következményeként jött a nagy pénzügyi válság, és az országgyűlésnek egyszeriben megszűnt az erőforrása ahhoz, hogy ezeket az embereket újra falak mögött tudja. Ma már csak néhány pszichiátriai intézet működik Svédországban, és ezek egyike Ulleråker. Anja szokás szerint remek munkát végzett. Amikor Joona belép a főbejáraton, már látja a recepciós lány szemén, hogy várják. A lány csak annyit mond: – Joona Linna? Joona bólint, és megmutatja a rendőrigazolványát. – Langfeldt doktor várja magát. Egy emelettel feljebb, az első szoba jobbra a folyosón. Joona megköszöni, és elindul felfelé a széles kőlépcsőn. A távolból puffanásokat és kiáltásokat hall. Cigarettaszagot érez, és valahol az épületen belül szól egy tévé. Az ablakokon rács
van. Odakint egy temetőre emlékeztető park terül el, benne eső áztatta, feketedő bokrok és rothadó rácsozatok, melyeken csenevész növények kúsznak fel. Lehangoló látvány – gondolja Joona. – Egy ilyen helyen valójában nem az a cél, hogy az emberek meggyógyuljanak – ez csak egy megőrző. Felérkezik a lépcsőpihenőre, és körülnéz. Bal kéz felé, egy üvegajtó mögött hosszú, keskeny folyosó húzódik. Rövid ideig tűnődik, vajon hol látta már azelőtt, majd rájön, hogy a Kronoberg fogda szinte pontos mása. Zárt ajtók sora, ajtók mellett lógó fémkilincsek. Zárbetétek. Egy hosszú ruhás, idősebb asszony jön ki az egyik ajtón. Az üvegen keresztül megbámulja Joonát. Joona aprót biccent felé, majd kinyitja a másik folyosóra nyíló ajtót. Erős tisztítószer szag van, facsarja az orrát, hipóra emlékezteti. Amikor Joona Langfeldt doktor szobájához ér, ő már az ajtóban várja. – Rendőrség, ugye? – teszi fel a költői kérdést, és Joonának nyújtja széles, párnás kezét. Kézfogása váratlanul lágy, talán a leglágyabb, amivel Joona valaha találkozott. Langfeldt doktornak arcizma sem rezdül, amikor aprót intve beinvitálja Joonát: – Fáradjon be a szobámba! Langfeldt doktor irodája meglepően tágas. A falat ellepik a masszív könyvespolcok, mindegyik tele egyforma dossziékkal. A szobában semmiféle dísztárgy, festmény vagy fotó sincs. Az egyetlen kép egy gyerekrajz az ajtón. Kék és zöld krétával rajzolt pont-pont-vesszőcske. Három év körüli gyerekek rajzolnak így embereket. Karok és lábak lógnak ki közvetlenül egy arcból, melyen szem, orr és száj látható. Az ember vagy úgy fogja fel, hogy a figurának nincs teste, vagy a fej egyben a test is. Langfeldt doktor az íróasztalához megy, amit szinte teljesen elborítanak az iratkupacok. Elvesz egy régi gyártmányú
telefont a látogatószékről, és újabb visszafogott kézmozdulatot tesz Joona felé, aki úgy értelmezi, hellyel kínálták. A doktor elgondolkodva nézi Joonát, arca fáradt, barázdált, és van valami élettelen a vonásaiban, szinte olyan, mintha arcbénulásban szenvedne. – Köszönöm, hogy időt szán rám – mondja Joona. – Hiszen hétvége van... – Tudom, mit akar kérdezni – vág a szavába a doktor. – Lydia Eversről szeretne tájékozódni. A betegemről. Joona szólásra nyitja a száját, de a doktor feltartott kézzel csendre inti. – Feltételezem, hogy hallott a titoktartási kötelezettségről és a bizalmas információkról a kórképeket illetően – teszi hozzá Langfeldt –, és ezen kívül... – Ismerem a törvényt – szakítja félbe Joona. – És a bűncselekmény, amelynek kapcsán nyomozunk, több mint két év börtönnel büntetendő, így... – Igen, igen, igen – mondja Langfeldt. Az orvos tekintete nem kerüli Joonáét, ám továbbra is élettelen. – Természetesen behívhatom kihallgatásra is – mondja Joona szelíden. – Az ügyész ezekben a percekben készíti az indítványt Lydia Evers előzetes letartóztatására. Akkor természetesen be fogjuk kérni a beteg kartonját is. Langfeldt doktor összeütögeti az ujjbegyeit, és megnyalja a száját. – Éppen erről van szó – mondja. – Én csak... – Elhallgat. – Egész egyszerűen garanciát szeretnék kapni. – Garanciát? Langfeldt bólint. – Szeretném, ha a nevem kimaradhatna ebből a történetből. Joona tekintete találkozik Langfeldtével, és azonnal rájön, hogy ez az élettelenség valójában leplezett félelem.
– Ezt nem tudom megígérni – mondja Joona keményen. – És ha megkérem rá? – Makacs vagyok – közli Joona. A doktor hátradől. Szája sarka aprókat rándul. Eddig más jelét nem adta az idegességnek, vagy akár az életnek. – Mit akar tudni? – kérdezi. Joona előredőlve felel: – Mindent, mindent tudni akarok. Egy órával később Joona elhagyja a doktor szobáját. Röpke pillantást vet a szemközti folyosóra, de a hosszú ruhás nő már nincs ott, és amikor leszalad a kőlépcsőkön, észreveszi, hogy időközben teljesen besötétedett, a parkból és a rácsozatból már semmi nem látszik. A pult mögött nem ül senki, a recepciós lány már hazament. Az egész épületre csend telepedett, holott Joona tudja, hogy az intézetben száz beteg lakik. Megborzong, amikor visszaül az autójába, és kikanyarodik az intézet előtti nagy parkolóból. Valami nem hagyja nyugodni. Valami elkerülte a figyelmét. Megpróbál visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor ez zavarni kezdte. A doktor elővett egy dossziét, ami pontosan olyan volt, mint a polcokon sorakozó többi irattartó. Enyhén megkocogtatta az első borítót, és azt mondta: – Ez itt ő. A Lydiáról készült fénykép egy egészen vonzó nőt ábrázolt. Középhosszú, vörös színűre festett haj, furcsán mosolygós tekintet. Csak merev mosolyából lehetett megsejteni a felszín alatt áramló őrjöngő dühöt. Lydiát először tízéves korában vitték be kezelésre. Azért vették őrizetbe, mert megölte az öccsét, Kasper Everst. Egyik vasárnap betörte a fejét egy sétabottal. A doktornak Lydia elmagyarázta, az anyja kényszerítette őt, hogy nevelje az
öccsét. Lydia felelt Kasperért, amikor az anyjuk dolgozott vagy aludt, neki jutott a fegyelmezés feladata. Lydiát őrizetbe vették, az anyját börtönre ítélték kiskorú veszélyeztetése miatt. Kasper Evers három évet élt. – Lydia elvesztette a családját – suttogja Joona, és bekapcsolja az ablaktörlőt, amikor egy szembejövő busz teljesen beteríti latyakkal az autóját. Langfeldt doktor Lydiát kizárólag erős szorongáscsökkentő gyógyszerekkel kezelte, és egyáltalán nem alkalmazott terápiát. Úgy vélte, Lydia az anyja erős nyomása alatt cselekedett. Szakvéleménye alapján Lydiát egy nyitott otthonban helyezték el. Amikor betöltötte a tizennyolcat, eltűnt a nyilvántartásból. Visszaköltözött régi otthonába, és egy fiúval élt együtt, akivel az intézetben ismerkedett meg. Öt évre rá megint felbukkan az iratokban, amikor zárt pszichiátriai kezelésre hozzák be egy azóta eltörölt törvény alapján, mert több alkalommal megütött egy gyereket a játszótéren. Langfeldt doktor másodszor is találkozott vele, ezúttal az ő betege lett az intézetben, de saját hatáskörben nem engedhette ki. A doktor mogorva, távolságtartó hangon mesélte, hogy Lydia elment egy játszótérre, kiválasztott egy bizonyos gyereket, egy öt év körüli kisfiút, elcsalta, külön a többiektől, és utána megverte. Többször elment a játszótérre, mire elkapták. Az utolsó bántalmazás annyira súlyos volt, hogy a gyerek életveszélyes állapotba került. – Lydia hat évig lakat alatt volt az Ulleråker Pszichiátriai Klinikán. Mindvégig kezelés alatt állt – magyarázta Langfeldt örömtelen mosollyal az arcán. – Példásan viselkedett. Egy gond volt vele, folyton szövetségeket épített a többi bentlakóval. Csoportokat hozott létre maga körül. És a csoportjaitól teljes lojalitást követelt.
Családot teremt magának – suhan át a gondolat Joona agyán –, és éppen elkanyarodik a Fridhemsplan felé, amikor hirtelen eszébe jut a karácsonyi buli a Skansenben. Latolgatja, hogy tegyen-e úgy, mint aki megfeledkezett róla, de rájön, hogy tartozik Anjának a megjelenéssel. Langfeldt csukott szemmel masszírozta a halántékát, úgy folytatta: – Hat incidenstől mentes év után Lydia megkapta az első kimenőjét. – Egyetlen incidens sem volt? – kérdezte Joona. Langfeldt átgondolta. – Volt egy eset, de soha nem sikerült rábizonyítani. – Mi történt? – Az egyik betegnek megsérült az arca. Azt állította, ő vágta meg magát, de a szóbeszéd szerint Lydia Evers tette. Ha jól emlékszem, csak pletykák voltak, nem lehetett őket komolyan venni. Langfeldt felvonta a szemöldökét, mint aki szeretné folytatni a beszámolóját. – Folytassa! – mondta Joona. – Lydia hazaköltözhetett a szülőházába. Továbbra is járt a kezelésre, továbbra is jól viselte magát. Semmi okunk nem volt – mondta a doktor –, tényleg semmi okunk nem volt kételkedni a szavában, amikor azt mondta, meg akar gyógyulni. Két évvel később elérkezett az idő, hogy Lydia megkezdje a kezelés utolsó fázisát. Egy akkoriban divatos terápiás módot választott. Csoportterápiára járt... – Erik Maria Barkhoz – fejezte be Joona a mondatot. Langfeldt bólintott. – Úgy tűnik, ez a hipnózis dolog nem vált igazán hasznára – mondta lekezelően. – Az lett a vége, hogy Lydia öngyilkossági kísérletet követett el. Harmadszor is nálam kötött ki...
Joona Linna a doktor szavába vág: – Beszámolt az összeomlásáról? Langfeldt megrázta a fejét: – Amennyire tudom, mindenről a hipnotizőr tehetett. – Tisztában van vele, hogy Lydia bevallott egy gyerekgyilkosságot Erik Maria Barknak? – kérdezte Joona mogorván. Langfeldt megvonta a vállát. – Hallottam róla, de egy hipnotizőr nyilván azt vallat be az emberrel, amit akar. – Azaz nem vette komolyan a vallomását? – kérdezte Joona. Langfeldt halványan elmosolyodott. – Roncs volt, egyáltalán nem lehetett vele társalogni. Kénytelen voltam elektrosokkhoz és erős neuroleptikumokhoz folyamodni. Nem kis munka volt egyáltalán újra talpra állítani. – Tehát meg sem próbálta kivizsgálni, van-e alapja a vallomásának? – Feltételeztem, hogy az öccse miatti bűntudat van a háttérben – felelte Langfeldt ridegen. – Mikor engedte ki? – kérdezte Joona. – Két hónapja – mondta Langfeldt. – Minden kétséget kizáróan meggyógyult. Joona felállt, és tekintete megint az egyetlen képre tévedt Langfeldt doktor szobájában, a végtagokkal ellátott fejre az ajtón. Két lábon járó fej – villant át az agyán. – Csupa agy, szív nélkül. – Ez maga – mondta Joona a rajzra mutatva. – Ugye? Langfeldt doktor zavartnak tűnt, amikor Joona elhagyta a szobát. *
Délután öt óra van, és a nap már két órája lenyugodott. A levegő hideg, beállt az éjszakai sötétség. A gyér utcai fények ködfátyolon át világítanak. A Skansen alatt a távolban füstös fényfoltként dereng a város. A műhelyekben üvegfújók és ötvösök hajlonganak. Joona átvág a karácsonyi vásáron. Égnek a tüzek, horkantgatnak a lovak, sülnek a gesztenyék. Gyerekek futkosnak egy kőlabirintusban, néhányuk forró csokit iszik. Szól a zene, családok járják a körtáncot egy magas fenyő körül a kerek táncparketten. Megszólal a telefon, és Joona egy kolbászt és rénszarvashúst árusító bódé előtt áll meg. – Tessék, Joona. – Itt Erik Maria Bark. – Jó estét. – Azt hiszem, Lydia Jussi szellemkastélyába vitte Benjamint, valahol Dorotea mellett van, Lappföldön. – Hiszi vagy tudja? – Szinte biztosra veszem – feleli Erik a fogai között. – Ma már nem megy több repülő. Nem kell velünk jönnie, de foglaltam három jegyet holnap korán reggelre. – Jól van – mondja Joona. – Küldjön el sms-ben mindent, amit erről a Jussiról tudni lehet, én pedig felveszem a kapcsolatot az ottani rendőrséggel. Amikor Joona lemegy a keskeny, salakos úton a Solliden étterem felé, gyereknevetést hall a háta mögül, és megborzong. A szép, sárga éttermet karácsonyfaizzókkal és fenyőágakkal díszítették fel. Az étkezőben négy óriási, hosszúkás asztalon tálalták fel a karácsonyi menüt, és ahogy Joona belép, egyből megpillantja a kollégáit. A hatalmas ablak mellé telepedtek le, amiből a Nybroviken vizére és Södermalmra nyíló lenyűgöző kilátást egyik oldalról a Gröna Lund vidámpark, másik oldalról a Vasa Múzeum fogja közre. – Itt vagyunk – kiált Anja. Feláll és integet.
Joona érzi, hogy örömmel tölti el Anja lelkesedése. Még mindig motoszkál benne valami kellemetlen érzés az Ulleråkerben tett látogatás után a doktornál. Köszön, majd leül Anja mellé. Carlos Eliasson vele szemben foglal helyet. Mikulássapkát visel a fején, és vidáman biccent Joonának. – A felesen már túl vagyunk – mondja bizalmasan. Eliasson mindig halovány sárga bőre mostanra már egészséges pírt kapott. Anja megpróbálja betuszkolni a kezét Joona karja alá, de Joona feláll, és azt mondja, ennivalót kell szereznie. Ellépdel a csevegő, falatozó emberek asztalai között, és arra gondol, hogy tényleg nem lesz képes átérezni az igazi karácsonyi hangulatot. Mintha egy része még mindig Johan Samuelsson szüleinek nappalijában ülne. Vagy mintha még mindig az Ulleråker pszichiátriai intézetben jönne-menne, fel a kőlépcsőn, el a zárt ajtóhoz, ami a hosszú, börtönszerű folyosóra nyílik. Joona levesz egy tányért a kupacról, beáll a heringes sorba, és a távolból figyeli a kollégáit. Anja piros kötött ruhába préselte kerek, hurkás testét. Még mindig a téli csizmájában van. Petter elmélyülten beszélget Carlosszal, frissen borotvált koponyája izzadtan csillog a gyertyakoszorúk alatt. Joona savanyított heringet, mustáros heringet és pácolt heringet pakol a tányérjára, majd lecövekel. Egy nőt néz egy másik társaságban. Világosszürke, szűk ruhát visel, és két szép frizurás kislány vezeti őt az édességes asztalhoz. Egy hamuszürke öltönybe öltözött férfi siet utánuk egy piros ruhás kisebb lánnyal. A krumpli kifogyott a kis rézlábosból. Joonának jó ideig várnia kell, mire egy pincérnő megjelenik egy tállal, és feltölti a lábost frissen főtt krumplival. Kedvenc fogása, a finn rakott répa nincs a láthatáron. Joona egyensúlyozza a tányérját a
rendőrök között, akik már a negyedik fogásnál tartanak. Az asztalnál öt krimináltechnikus kornyikál egy kocsmadalt, kezükben magasba emelt stampedlik. Joona leül, és azonnal megérzi Anja kezét a lábán. Anja rámosolyog. – Ugye emlékszel, hogy engedned kell tapizni magadat – ugratja, odahajol hozzá, és hangosan a fülébe súg. – Ma este tangózni akarok veled. Carlos meghallja, és felkiált: – Anja Larsson, te és én fogunk tangózni! – Joonával fogok táncolni – mondja Anja határozottan. Carlos félrebiccenti a fejét, és akadozó nyelvvel mondja: – Húzok sorszámot. Anja csücsörítve belekóstol a sörébe. – Mi volt Ulleråkerben? – kérdezi Joonát. Joona vág egy pofát, mire Anja mesél neki egy nagynénjéről, aki nem volt különösebben beteg, de telenyomták gyógyszerrel, mert így volt a legkényelmesebb a személyzetnek. Joona bólint, és épp szájába tenne egy falat hideg füstölt lazacot, de megdermed. Emlékszik már, mi volt az a fontos dolog, amit Langfeldttől megtudott. – Anja – mondja. – Szükségem lesz egy rendőri jelentésre. Anja kuncog. – Ugye nem most? – mondja. – Akkor holnap, amilyen korán lehetséges. – Milyen jelentésről van szó? – Egy bántalmazási ügy. Lydia Everset elfogták, mert egy gyereket bántalmazott a játszótéren. Anja már elő is vett egy tollat, és az előtte heverő nyugtára jegyzetel. – Holnap vasárnap, ilyenkor aludni szoktam délelőtt – mondja nyűgösen. – Most kihagyod.
– De akkor táncolsz velem? – Ígérem – súgja Joona. Carlos egy széken alszik a ruhatárban. Petter és a társasága bement a városba, hogy a Café Operában folytassák az estét. Joona és Anja megígérték, gondjuk lesz rá, hogy Carlos rendben hazakerüljön. A taxira várva kihasználják az időt, és kimennek a hideg levegőre. Joona felvezeti Anját a táncparkettre, és figyelmezteti őt a vékony jéghártyára, amit mintha a fán érezne a lábuk alatt. Táncolnak, és Joona lágyan dúdolja a Quando, quando, quando finn változatát. – Milloin, milloin, milloin... – Vegyél feleségül – súgja Anja. Joona nem felel, Disa jut eszébe, a mélabús arca. Az évek óta tartó barátságukra gondol, és hogy kénytelen neki csalódást okozni. Anja megpróbál felágaskodni és belenyalni Joona fülébe, mire ő óvatosan elhúzza a fejét. – Joona – nyöszörgi Anja. – Olyan jól táncolsz. – Tudom – súgja Joona, és megpörgeti a lányt. Tűzifa és forralt bor szaga lengi körül őket, Anja egyre szorosabban hozzábújik, és Joona arra gondol, nem lesz könnyű lesegíteni Carlost egészen a taxidrosztig. Hamarosan el kell indulniuk a mozgólépcső felé. Ebben a pillanatban megszólal zsebében a telefon. Anja csalódottan felnyög, amikor Joona félrevonul, hogy fogadja a hívást. – Joona Linna. – Jó estét – mondja egy űzött hang. – Én vagyok. Joakim Samuelsson. Járt ma nálunk... – Igen, tudom, ki maga – mondja Joona. Eszébe jut, mennyire kitágult Joakim Samuelsson pupillája, amikor Lydia Eversről kérdezte.
– Találkozhatnánk? – kérdezi Joakim Samuelsson. – Valamit el szeretnék mesélni. Joona az órájára néz. Este fél tíz. – Lehetne most? – kérdezi Joakim, és teljesen indokolatlanul hozzáteszi, hogy a felesége és a lánya elmentek az anyósáékhoz. – Rendben – mondja Joona. – El tud jönni a kapitányságra, a polhemsgatai bejárathoz, háromnegyed óra múlva? – Igen – mondja Joakim végtelenül fáradt hangon. – Sajnálom, kislány – mondja Joona Anjának, aki a táncparkett közepén vár rá. – De ma estére vége a tangónak. – Sajnálhatod is! – feleli Anja éllel a hangjában. – Nem bírom az italt – mondja Carlos, amikor elkezdik levezetni a mozgólépcsőn a kijárat felé. – Nehogy hányjál! – mondja Anja harapósan. – Mert akkor fizetésemelést kérek. – Anja, Anja – mondja Carlos sértetten. * Joakim egy fehér Mercedesben ül az utca túloldalán, szemben az Országos Rendőrkapitányság bejáratával. Az utastérben ég a lámpa, arca fáradtnak és magányosnak tűnik a lehangoló fényben. Amikor Joona bekopog az ablakon, összerezzen, mint aki mélyen elmerült a gondolataiban. – Jó estét – mondja, és kinyitja az ajtót. – Jöjjön, üljön be! Joona beül az anyósülésre. Vár. Enyhe kutyaszag érződik a kocsiban. A hátsó ülésen szőrös pokróc fekszik kiterítve. – Tudja – mondja Joakim –, amikor a régi énemre gondolok, hogy milyen voltam Johan születésekor, mintha egy vadidegent látnék magam előtt. Igazi zűrös gyerekkorom volt, javítóintézetbe zártak, és nevelt gyerek voltam... De amikor Isabellával megismerkedtem, összeszedtem magam, komolyan
tanulni kezdtem. Abban az évben tettem le a mérnöki vizsgát, amikor Johan megszületett. Emlékszem, elutaztunk nyaralni, én soha nem nyaraltam azelőtt, Görögországba mentünk, és Johan épp hogy megtanult járni, és... Joakim Samuelsson megrázza a fejét. – Rég volt. Nagyon hasonlított rám... ugyanolyan... Csend telepszik a kocsira. Egy nyirkos, szürke patkány iszkol ringó mozgással a sötét járda hosszában a szeméttel teli bokrok felé. – Mit akart elmesélni? – kérdezi Joona kis idő elteltével. Joakim megdörzsöli a szemét. – Biztos benne, hogy Lydia Evers volt az elkövető? – kérdezi reszketeg hangon. Joona bólint. – Elég biztosra veszem – mondja. – Hát akkor – súgja Joakim Samuelsson, és megfáradt, ráncos arcát Joona felé fordítja. – Ismerem őt – mondja egyszerűen. – Nagyon jól ismerem őt. Együtt voltunk a javítóban. – Érti az okot, amiért elrabolta Johant? – Igen – feleli nagyot nyelve Joakim Samuelsson. – Ott, a javítóban... Lydia csak tizennégy éves volt, amikor rájöttek, hogy terhes. Persze frászt kaptak, és kényszerítették, hogy vetesse el. El kellett volna tussolni, de... egy csomó komplikáció adódott, a méhe súlyos fertőzést kapott, ami átterjedt a petefészkekre, de kapott penicillint, és meggyógyult. – Joakim a kormányra helyezi remegő kezét. – Az intézet után összeköltöztem Lydiával. A rotebroi házában laktunk, és próbálkoztunk gyerekkel, a rögeszméje lett. De nem sikerült, így aztán kért időpontot egy nőgyógyásznál vizsgálatra. Soha nem felejtem el, amikor visszajött az orvostól, és elmondta, hogy az abortusz miatt meddő lett. – És maga ejtette teherbe az intézetben – mondja Joona.
– Igen. – Így aztán tartozott neki egy gyerekkel – mondja Joona mintegy magának.
50 December huszadika, advent negyedik vasárnapja, reggel
SŰRŰ, SŰRŰ HAVAZÁS. Az Arlanda reptér terminálépületein megtelepedett a hó. A leszállópályákat újra és újra letakarítják a vissza-visszatérő kocsik. Erik a nagy ablaknál állva nézi, ahogy bőröndök kúsznak fel egy futószalagon, és eltűnnek egy nagy, rikító repülőgép belsejében. Simone kávét hoz, mellé egy tál brióst és gyömbérkekszet. A két kávéscsészét leteszi Erik elé, majd a reptérre néző óriási ablak felé sandít. Egy sor légiutas-kísérőt figyelnek, akik épp a repülőgépükbe készülnek beszállni. Mind piros Mikulássapkát visel a fején, és mintha eltúlzottan bosszankodnának a cipőjüket áztató latyak miatt. A reptéri kávézó ablakpárkányán egy elemes manó áll, és ritmikusan mozgatja a csípőjét. Az elem mintha kimerülőben volna, a bábu mozdulatai egyre görcsösebbek, rángatózóak. Erik Simone szemébe néz. Simone a kefélő kismanó látványától gunyorosan felvonja a szemöldökét. – A sütikre a vendégeik voltunk – mondja, kibámul az üres levegőbe, majd eszébe jut. – Advent negyedik vasárnapja, ma van advent negyedik vasárnapja. Egymásra néznek, nem tudják, mit mondjanak. Simone hirtelen összerezzen, és gyötrődő kifejezés ül ki az arcára. – Mi az? – kérdezi Erik. – A gyógyszere – mondja Simone elfúló hangon. – Elfelejtettük... ha ott van, ha él... – Simone, én... – Túl sok idő telt el... nem fog tudni lábra állni...
– Simone, nálam van – mondja Erik. – Eltettem. Simone vörös szemmel nézi Eriket. – Tényleg? – Kennet emlékeztetett, telefonált a kórházból. Simonénak eszébe jut, amikor Kennetet hazavitte, látta, ahogy kiszáll az autóból, majd arccal előre a latyakba zuhan. Simone azt hitte, megbotlott, de amikor odarohant, hogy felsegítse, alig lehetett vele kapcsolatot teremteni. Bevitte a kórházba, ahol hordágyon cipelték be, a reflexei gyengék voltak, és a pupillája lassan reagált. Az orvos úgy vélte, állapota az agyrázkódás utóhatásával és a hihetetlen túlhajszoltsággal magyarázható. – Mi van vele? – kérdezi Erik. – Tegnap aludt, amikor bent jártam nála, de az orvos mintha nem gondolta volna, hogy komolyabb veszélyben lenne. – Az jó – mondja Erik, az elemes manóra néz, és szó nélkül ráteríti a piros, karácsonyi szalvétát. A szalvéta ütemesen ring előre-hátra, mint egy kísértet. Simone elneveti magát, süti morzsák repülnek Erik kabátjára. – Bocs – nyöszörgi –, csak annyira gáz. Egy szexőrült törpe, aki... Egy újabb nevetőgörcstől kétrét hajol az asztal mellett. Majd sírva fakad. Kis idő elteltével megnyugszik, kifújja az orrát, megtörli az arcát, és issza tovább a kávéját. Éppen kezd újra megremegni a szája széle, amikor Joona Linna lép az asztalukhoz. – Az umeåi rendőrség útban van oda – mondja köntörfalazás nélkül. – Rádiókapcsolatban van velük? – kérdezi azon nyomban Erik. – Én nem, hanem a...
Joona hirtelen elhallgat, amikor meglátja a szalvétával letakart táncoló manót. Egy pár barna műanyag csizma kandikál ki a papír széle alól. Simone elfordítja a fejét, rázza a sírás vagy a nevetés, vagy a kettő keveréke. Olyan hangot ad, mintha fulladozna. Erik felpattan, és elhúzza Simonét. – Eressz! – mondja Simone két görcs között. – Csak segíteni akarok, Simone. Gyere, kimegyünk. Kinyitnak egy erkélyre vezető ajtót, és kiállnak a hideg levegőre. – Mindjárt jobban leszek, köszönöm – suttogja Simone. Erik lesöpri a havat a korlátról, és Simone egyik csuklóját a hideg fémhez szorítja. – Mindjárt jobb lesz – ismétli Simone. – Mindjárt... jobb. Lehunyja a szemét, és megtántorodik. Erik elkapja. Látja, hogy Joona keresi őket a tekintetével a kávézóban. – Simone, hogy vagy? – suttogja Erik. Simone ráhunyorog. – Senki nem hiszi el nekem, amikor azt mondom, nagyon fáradt vagyok. – Én is fáradt vagyok, én hiszek neked. – De neked ott vannak a tablettáid, nem igaz? – De – feleli Erik, és eszébe sincs védekezni. Simone arca összegyűrődik, és Erik hirtelen meleg könnycseppeket érez legördülni saját arcán. Talán azért maradt minden védelem nélkül, mert leállt a tablettákkal, ezért ennyire sebezhető, kiszolgáltatott. – Mindvégig – teszi hozzá reszkető ajakkal – egyetlen dolog jár a fejemben: az nem lehet, hogy halott legyen. Teljesen mozdulatlanul ölelik egymást. Nagy, tollszerű pelyhekben hull rájuk a hó. Szürkén ragyogó repülőgép emelkedik a távolban a levegőbe mély robaj kíséretében. Amikor Joona megzörgeti a pihenő üvegét, mindketten
összerezzennek. Erik kinyitja az ajtót, és Joona kilép. Megköszörüli a torkát. – Arra gondoltam, nem árt tudniuk, hogy azonosítottuk a Lydia házánál talált holttestet. – Ki volt az? – Nem Lydia gyereke... a fiú tizenhárom éve tűnt el a családjától. Erik bólint és vár. Joona mélyet sóhajt. – A széklet és a vizelet nyomai arra utalnak... – Megcsóválja a fejét. – Arra utalnak, hogy a gyerek elég hosszú ideig élt ott, feltehetően három évig, mielőtt megölték. Csend telepszik rájuk. Susogva, sötéten hull rájuk a hó. A repülő a távolban ordít útban az égbolt felé. – Más szóval, igaza volt, Erik... Lydia valóban ketrecben tartott egy gyereket, akit sajátjának tekintett. – Igen – feleli Erik hangtalanul. – Amikor ráébredt, mit mesélt el hipnózisban, és annak milyen következményei lehetnek, megölte a fiút. – Tényleg elhittem, hogy tévedtem, elfogadtam – mondja Erik tompán, és kinéz a téli leszállópályára. – Ezért hagyta abba? – kérdezi Joona. – Igen – feleli. – Azt hitte, tévedett, és megfogadta, hogy többé nem hipnotizál – mondja Joona. Simone remegve simítja végig a homlokát. – Lydia látott, amikor megszegted az ígéreted. És látta Benjamint is – mondja Simone. – Nem – suttogja Erik –, biztosan mindvégig a nyomunkban volt. – Lydiát két hónapja engedték ki Ulleråkerből – mondja Joona. – Óvatosan Benjamin közelébe férkőzött. Talán addig a maga fogadalma tartotta vissza, miszerint nem hipnotizál többé.
Joona arra gondol, hogy Lydia szerint Joakim Samuelsson tehetett a meddőséghez vezető abortuszról a javítóintézetben, és ezért elrabolta a fiát, Johant. Majd úgy vélte, hogy Erik hipnózisa miatt volt kénytelen végezni Johannal, ezért elrabolta Benjamint, amikor Erik újra hipnotizálni kezdett. Erik arca halálosan komoly, rideg és zárkózott. Szólásra nyitja száját, azt akarja mondani, hogy alighanem megmentette Evelyn életét ígérete megszegésével, de letesz róla, mert egy rendőrgyakornok lép ki hozzájuk. – Indulnunk kell – mondja szűkszavúan. – A gép tíz perc múlva felszáll. – Beszéltél a doroteai rendőrökkel? – kérdezi Joona. – Nem tudnak kapcsolatba lépni a járőrautóval, amelyik kiment a házhoz – feleli a rendőr. – Miért nem? – Nem tudom, de azt mondják, már ötven perce hiába próbálkoznak. – Süssék meg, akkor erősítést kéne küldeniük – mondja Joona. – Mondtam nekik, de várni akarnak. Amikor elindulnak a repülőhöz, ami a közelben vár rájuk, hogy elrepítse őket Lappföld déli részébe, a Vilhelmina reptérre, Erik hirtelen furcsa és röpke megkönnyebbülést érez: mindvégig igaza volt. Felemeli arcát a hóesés felé. A hópelyhek egyszerre könnyen és nehezen kavarognak, kóvályognak. Simone megfordul, és kézen fogja őt.
51 December tizenhetedike, csütörtök
BENJAMIN A FÖLDÖN FEKVE hallgatja a hintaszék hajlított talpának ragacsos nyikorgását a linóleum fényes felületén. Mostanra már nagyon fájnak az ízületei. A hintaszék lassan ringatózik előre és hátra. A szél búgva fúj át a bádogtető fölött. Hirtelen felcsendül az előtérre nyíló ajtó vaskos zsanérjának fémes dala. Nehéz lépések hallatszanak a padlón. Valaki trappolva leveri a havat a csizmájáról. Benjamin felemeli a fejét, de a kutyapóráz megfeszül a nyakán, amikor megpróbálja megnézni, ki lépett a szobába. – Feküdj! – dünnyögi Lydia. Benjamin a földre ereszti a fejét, ismét érzi a rongyszőnyeg hosszú, durva szálait az arcán, és a por száraz szagát az orrában. – Három nap múlva advent negyedik vasárnapja – mondja Jussi. – Süthetnénk mézest. – A vasárnap a fegyelem napja, nem másé – mondja Lydia, és hintázik tovább. Marek elvigyorodik valamin, de azonnal abba is hagyja. – Nevess csak! – mondja Lydia. – Semmi, semmi. – Azt akarom, hogy a családom vidám legyen – mondja Lydia suttogva. – Azok vagyunk – feleli Marek. Hideg a padló, hűvös huzat vág be a fal mentén, a tévé mögötti kábelek között ide-oda gördülnek a porcicák. Benjamin még mindig pizsamában van. Eszébe jut, amikor megérkeztek Jussi szellemkastélyába. Már akkor is hó takarta a földet, azóta még esett, megolvadt, majd visszafagyott.
Marek átvezette őt egy járműtelepen a ház előtt, régi, behavazott buszok és feltornyozott autóroncsok között. Csupasz lábbal lépdelt a havon, a hideg égette bőrét. Mintha egy vizesárokban gyalogolt volna a nagy, behavazott autók között az udvaron. A házban égett a fény, és Jussi jött ki a lépcsőre vadászpuskával a karján, de amikor Lydiát meglátta, mintha minden ereje elhagyta volna. Nem várta Lydiát, nem látta szívesen, de eszébe sem jutott ellenállni, alávetette magát a nő akaratának, mint egy kezes jószág. Csak megcsóválta fejét, amikor Marek odalépett hozzá, és elvette tőle a puskát. Ezt követően lépések hallatszottak az előtérből, és Annbritt lépett ki a lépcsőre. Jussi azt motyogta, hogy ő az élettársa, és őt el kell engedniük. Amikor Annbritt meglátta a kutyapórázt Benjamin nyakán, elsápadt, és megpróbált visszamenni a házba, hogy bezárja az ajtót. Marek megakadályozta, mert bedugta a puska csövét az ajtó zsanérjai közé, és mosolyogva megkérdezte, bejöhetnek-e. – Megbeszéljük a karácsonyi menüt? – kérdezi most Annbritt bizonytalankodva. – A legfontosabb a hering és a hidegtál – mondja Jussi. Lydia ingerülten felsóhajt. Benjamin felnéz az aranyszínű mennyezeti ventilátorra, és azon a négy aranyszínű lámpára. A mozdulatlan lapátok árnyéka úgy fest, mint egy szürke virág a fehérre festett farostlemezen. – A srác nyilván kap majd húsgombócot – mondja Jussi. – Majd meglátjuk – feleli Lydia. Marek beleköp egy virágcserépbe, és kinéz a sötétbe. – Kezdek megéhezni – mondja. – Rengeteg jávorszarvas és őz van a hűtőben – feleli Jussi. Marek az asztalhoz lép, turkál a kenyérkosárban, letör egy darabka kétszersültet, és bedugja a szájába. Amikor Benjamin felnéz, Lydia megrántja a pórázt. Benjamin köhögve visszafekszik. Éhes és fáradt.
– Nemsokára szükségem lesz a gyógyszeremre – mondja. – Nincs semmi bajod – feleli Lydia. – Minden héten kapnom kell egy injekciót, és már több mint egy hete, hogy... – Csönd legyen! – Meghalok, ha nem... Lydia olyan erősen megrántja a pórázt, hogy Benjamin szűköl a fájdalomtól. Sírva fakad, és Lydia újabb rántással próbálja elhallgattatni. Marek bekapcsolja a tévét, recsegve szól, távoli hang beszél. Talán sportadás. Marek váltogatja a csatornákat, a kép sehol nem jön be, mire kikapcsolja a készüléket. – El kellett volna hozni a tévét a másik házból – mondja. – Itt fent nincs kábeltévé – mondja Jussi. – Hülye vagy – mondja Lydia. – És a parabola miért nem működik? – kérdezi Marek. – Nem tudom – feleli Jussi. – Néha nagyon fúj a szél, biztos eldőlt. – Akkor javítsd meg! – mondja Marek. – Javítsd meg magadnak! – Elég a nyavalygásból – mondja Lydia. – Amúgy is csak szart adnak – motyogja Jussi. – Én a Szombat esti lázat szeretem – mondja Marek. – Kimehetek vécére? – kérdezi Benjamin halkan. – Odakint pisilj! – mondja Lydia. – Rendben – feleli Benjamin. – Vidd ki, Marek! – mondja Lydia. – Vigye Jussi! – feleli Marek. – Egyedül is ki tud menni – mondja Jussi. – Nem tud megszökni, mínusz öt fok van, és messze a... – Menj vele! – vág a szavába Lydia. – Addig én figyelem Annbrittet.
Benjamin megszédül a felüléstől. Látja, hogy Jussi időközben átvette a pórázt Lydiától. Benjamin térde merev, és erős fájdalom terjed felfelé a combjában, amikor elindul. Minden lépés kibírhatatlan, de összeszorítja az állkapcsát, hogy ne adjon ki hangot. Nem akarja zavarni Lydiát, nem akarja felingerelni. A folyosón oklevelek lógnak a falon. A fényt egy deres üvegburájú vörösréz falikar adja. Egy nejlonzacskó hever a parafaszínű linóleumon, rajta felirat: „ICA – minőség, gondoskodás, szolgálat.” – Szarnom kell – mondja Jussi, és elereszti a pórázt. – Várj az előtérben, ha visszajöttél. Jussi a hasához kap, pihegve tűnik el a vécében, és magára zárja az ajtót. Benjamin hátrapillant, látja Annbritt keménykötésű, kerek hátát az ajtó hasadékán át, és hallja, hogy Marek görög pizzáról beszél. A folyosón egy kampón lóg Lydia lombzöld tollkabátja. Benjamin átkutatja a zsebeit, megtalálja a ház kulcsait, Lydia aranyszínű tárcáját és a saját mobiltelefonját. A szíve hevesebben kezd verni, amikor látja, hogy az akkumulátor legalább egy híváshoz kellően fel van töltve. Kilopózik a magától visszacsukódó ajtón az előtérbe, el a kamraajtó előtt, ki a zsibbasztó hidegbe. Gyenge a térerő. Mezítláb lép párat a fáskamrához vezető kiásott hóösvényen. A sötétben felsejlenek az udvaron álló régi buszokon és autókon formát öltött gömbölyded hóalakzatok. A keze merev, és rázza a hideg. Az első szám, amire rábukkan, Simone mobilszáma. Hívja, és remegve teszi füléhez a telefont. Hallja az első recsegő kicsöngést, amikor nyílik a ház ajtaja. Jussi az. Egymásra néznek. Benjaminnak eszébe sem jut elrejteni a telefont. Talán el kellene szaladnia, de nem tudja, merre indulhatna. Jussi öles léptekkel közeledik felé, arca sápadt és feldúlt.
– Kész vagy? – kérdezi emelt hangon. Odaér Benjaminhoz, a szemébe néz, némán megegyeznek. Jussi elveszi a fiútól a telefont, és megy tovább a fáskamra felé, pont amikor Lydia kijön a házból. – Mit csináltok? – kérdezi. – Hozok még pár fahasábot – kiáltja Jussi, és elrejti a telefont a kabátjában. – Kész vagyok – mondja Benjamin. Lydia az ajtóban marad, és beereszti Benjamint a házba. Amint Jussi a fáskamrába ér, ránéz telefonra, és látja, hogy az „anyu” szó áll a világoskék kijelzőn. A hideg ellenére érzi a fa és a gyanta illatát. A helyiség csaknem fekete. A telefon az egyetlen fényforrás. Jussi a füléhez teszi a telefont, és abban a pillanatban hallja is, hogy valaki felveszi. – Halló – szól bele egy férfi. – Halló? – Erik, maga az? – kérdezi Jussi. – Nem, itt... – Az én nevem Jussi. Át tudna adni egy üzenetet Eriknek? Fontos... Itt vagyunk fent, nálam, én, Lydia, és Marek, és... Jussiba belefojtja a szót, hogy a férfi, aki felvette, hirtelen torokhangon üvölteni kezd. Dübörgés, recsegés hallatszik, valaki köhög, egy nő nyüszítve sír, majd minden elnémul. A hívás megszakad. Jussi a telefont nézi, arra gondol, mást is meg kell próbálnia, elkezd a számok között böngészni, de az akkumulátor hirtelen lemerül. A telefon fénye abban a pillanatban alszik ki, amikor nyílik a fáskamra ajtaja, és Lydia bekukkant. – Láttam az aurádat az ajtó hasadékain át, teljesen kék volt – mondja. Jussi a háta mögé rejti a telefont, zsebre vágja, és elkezd fát gyűjteni a kosárba. – Menj csak be! – mondja Lydia. – Ezt majd csinálom én. – Köszönöm – mondja Jussi, és kimegy a fészerből.
Ahogy tart a ház felé a hóösvényen, látja, hogy a jégkristályok megcsillannak a hóban az ablakból kiszivárgó fényben. Száraz ropogás hallatszik a csizmája alatt. Szaggatott csoszogás közeledik hátulról, lihegő, sóhajtozó hang kíséri. Jussinak még eszébe jut a kutyája, Castro. Emlékszik, amikor még kölyök volt. Ahogy egérre vadászott a friss, porhanyós hó alatt. Jussi elmosolyodik, amikor a tarkóját érő ütéstől előrebukik. Hasra esne, ha a tarkójába szorult fejsze nem tartaná vissza. Lógó karral áll mozdulatlanul. Lydia meglazítja és kiszabadítja a fejszét. Jussi érzi, ahogy a vér lecsorog hátul a nyakán, végig a hátán. Térdre rogy, előre dől, érzi a havat az arcában, és a hátára fordul, hogy könnyebben fel tudjon állni. Látótere rohamosan szűkül, de az eszmélet utolsó pillanatában még látja, ahogy Lydia a magasba emeli a fejszét fölötte.
52 December huszadika, advent negyedik vasárnapja, reggel
BENJAMIN ÖSSZEKUPORODVA ÜL a fal mellett a tévé mögött. Rémisztően kóvályog a feje, nehezére esik egy pontra szegezni a tekintetét. De a legrosszabb a szomjúság. Szomjasabb, mint valaha volt életében. Az éhség eltompult, nem tűnt el, enyhe sajgásként megmaradt a beleiben, de az éhség kínja teljesen eltörpül a szomjúság és az ízületi fájdalmak mellett. A szomjúság olyan, mint a fulladás, mintha a nyaka csupa seb lenne. Már nyelni is alig tud, semmi nyál nincs a szájában. A ház földjén eltöltött napokra gondol, ahogy Lydia, Marek, Annbritt és ő maga csak ülnek az egyetlen bútorozott szobában, és nem csinálnak semmit. Benjamin hallgatja a hó pergését a tetőn. Eszébe jut, amikor Lydia belépett az életébe. Egyik nap ment haza az iskolából, és Lydia futott utána. – Ezt otthagytad – kiáltotta, és átnyújtotta a sapkáját. Benjamin megállt, és megköszönte. Ekkor Lydia furcsán ránézett, majd azt mondta: – Te Benjamin vagy, ugye? Benjamin megkérdezte, honnan tudja a nevét. Ekkor Lydia megsimogatta a haját, és azt mondta, ő hozta a világra. – De én Kaspernek kereszteltelek – mondta. – Szeretnélek Kaspernek hívni. Azután átadott neki egy világoskék horgolt ruhácskát. – Ezt neked csináltam, amikor a hasamban voltál – suttogta. Benjamin elmondta, hogy az ő neve Benjamin Peter Bark, és nem lehet az ő gyereke. Szívszorító volt az egész, és igyekezett nyugodtan és kedvesen beszélni Lydiával. Lydia
mosolyogva meghallgatta, aztán csak mélabúsan megrázta a fejét. – Kérdezd meg a szüleidet! – mondta. – Kérdezd csak meg, tényleg az ő gyerekük vagy-e. Megkérdezheted, de úgysem mondják meg az igazat. Nem lehetett gyerekük. Észre fogod venni, hogy hazudnak. Azért teszik, mert félnek, hogy elveszítenek. Én tudok neked mesélni a valódi származásodról. Te az én gyerekem vagy. Ez az igazság. Nem látod, hogy hasonlítunk? Kényszerítettek, hogy adjalak örökbe. – De engem nem fogadtak örökbe – mondta Benjamin. – Tudtam... tudtam, hogy nem fogják neked elmondani – mondta Lydia. Benjamin belegondolt, és hirtelen rájött, hogy akár igaz is lehet, amit a nő mond, régóta másmilyennek érzi magát. Lydia mosolyogva nézett rá. – Bebizonyítani nem tudom neked – mondta megint. – Bíznod kell a saját érzéseidben, meg kell vizsgálnod, mit érzel. Észre fogod venni, hogy igazat beszélek. Elváltak, de másnap megint találkoztak. Elmentek egy cukrászdába, és hosszasan beszélgettek. Lydia elmesélte, miképp kényszerítették, hogy adja őt örökbe, de attól még soha nem felejtette el. Mindennap gondolt rá, amióta csak megszülte és elvették tőle. Életének minden percében vágyódott utána. A fiú mindezt elmondta Aidának, és megegyeztek, hogy Erik és Simone az égvilágon semmiről nem tudhat, amíg Benjamin végig nem gondolja az egészet. Először meg akarta ismerni Lydiát, ki akarta deríteni, igazat mondhat-e. Lydia Aida e-mailjén keresztül is kapcsolatba lépett vele. Megszerezte Aida címét, és elküldte Benjaminnak a fényképet a családi nyughelyről.
– Azt akarom, hogy tudd, ki vagy – mondta. – Itt nyugszik a családod, Kasper. Egy nap majd elmegyünk oda együtt, csak te és én. Benjamin már majdnem hitt neki. Szeretett volna hinni neki, ez a titokzatos nő izgalmat hozott az életébe. Furcsa érzés volt, hogy valaki ennyire vágyódik rá, ennyire szereti. Lydia adott neki néhány dolgot, kis emléktárgyakat saját gyerekkorából, pénzt, könyveket, egy fényképezőgépet, és Benjamin a kedvességét rajzokkal és a gyerekkorából megőrzött holmikkal viszonozta. Lydia még azt is elintézte, hogy Wailord leálljon a zaklatásával. Egy nap csak úgy átnyújtott neki egy lapot, amelyen Wailord írásban megfogadja, hogy soha többé nem jön Benjamin és a barátai közelébe. Ilyesmi a szüleinek az életben nem sikerült volna. Egyre inkább úgy vélte, hogy a szülei – ez a két ember, akikben egész életében megbízott – hazug módon viselkednek. Bosszantotta, hogy soha nem beszélgetnek vele, soha nem mutatják ki, mit jelent valójában a számukra. Hogyan lehetett ennyire ostoba! Aztán Lydia elkezdett arról beszélni, hogy szeretné meglátogatni az otthonában, szeretné megnézni, hol lakik. Elkérte a kulcsait. Benjamin nem igazán értette, miért van rájuk szüksége. Azt mondta, be tudja engedni, ha becsönget. Ekkor Lydia dühbe gurult. Azt mondta, kénytelen lesz megfegyelmezni Benjamint, ha nem fogad szót. Emlékszik, teljesen paff lett. Lydia elmagyarázta, hogy már amikor Benjamin kisgyerek volt, adott a nevelőszüleinek egy pálcát, így jelezve elvárását, hogy rendes nevelésben részesítsék. Aztán csak kivette a kulcsokat a hátizsákjából, és azt mondta, maga dönti el, mikor látogatja meg a gyerekét. Benjamin ekkor értette meg, hogy a nő valószínűleg nem teljesen egészséges.
Másnap, amikor Lydia várt rá, odament hozzá, és amilyen nyugodtan csak tudta, megmondta, hogy kéri vissza a kulcsait, és nem akar többet találkozni vele. – Na de Kasper – mondta Lydia. – Hogyne adnám vissza a kulcsaidat. Átnyújtotta őket. Benjamin elindult, Lydia pedig ment utána. Benjamin megállt, és megkérdezte, nem értette-e, amikor azt mondta, hogy nem akar vele többet találkozni. Benjamin a testére sandít. Nagy véraláfutást lát a térdén. Ha anyu ezt látná, hisztériás rohamot kapna – gondolja. Marek szokása szerint az ablaknál áll, és kifelé bámul. Beszívja orrába a taknyot, és Jussi hóban heverő teteme felé köp az üvegre. Annbritt magába roskadva ül az asztalnál. Próbálja legyűrni a sírást, nyel, a torkát köszörüli és csuklik. Amikor kiment és látta, ahogy Lydia megöli Jussit, addig sikított, míg Marek rá nem emelte a puskát, és azt nem mondta, hogy kinyírja, ha nem hagyja abba azonnal a bömbölést. Lydia nincs a közelben. Benjamin feltápászkodik ülő helyzetbe, és rekedten mondja: – Marek, valamit tudnod kell... Marek Benjaminra pillant fekete, borsszem szemével, majd a földre fekszik, és elkezd fekvőtámaszokat nyomni. – Mit akarsz, csipszar? – kérdezi nyögve. Benjamin nyel a sebes torkával. – Jussi elmondta nekem, hogy Lydia meg fog ölni téged – hazudja. – Vele kezdi, aztán jön Annbritt, végül te. Marek nyomja tovább a fekvőtámaszokat, aztán sóhajtva felkel a földről. – Vicces kis csipszar vagy te. – Ezt mondta – mondja Benjamin. – Csak én kellek neki. Egyedül akar lenni velem. Ez az igazság. – Az igazság, mi? – kérdezi Marek.
– Igen, Jussi azt mesélte, Lydia elmondta neki, mire készül, hogy először őt öli meg, és most... – Fogd be a pofád! – vág közbe Marek. – Csak ülsz és kivárod a sorod? – kérdezi Benjamin. – Nem kellesz neki, szerinte jobb család lennénk kettesben. – Jussi tényleg azt mondta, hogy Lydia meg fog ölni? – kérdezi Marek. – Esküszöm, meg fog... Marek hangosan felnevet, és Benjamin elhallgat. – Én már mindent hallottam, amit az emberek ki tudnak találni, hogy elkerüljék a fájdalmat – mondja mosolyogva. – Ígéreteket, trükköket, egyezségeket és cseleket. Marek egykedvűen fordul az ablak felé. Benjamin felsóhajt, és megpróbál valami mást kitalálni, amikor Lydia lép be a szobába. Szája keskeny és feszes, nagyon sápadt, és tart valamit a háta mögött. – Elment hát még egy hét, és ismét vasárnap van – jelenti be ünnepélyesen, és lehunyja a szemét. – Advent negyedik vasárnapja – suttogja Annbritt. – Szeretném, ha ellazulnánk, és eltűnődnénk az elmúlt hétről – mondja lassan Lydia. – Jussi három napja itt hagyott bennünket, nincs már az élők sorában, lelkét elvitte a hét égi kerék egyike. Árulásáért darabokra szaggatják, és inkarnációk ezreiként tér vissza, rovarok és mészárszékre ítélt állatok képében. Elhallgat. – Tűnődtetek? – kérdezi egy idő után. Bólintanak, és Lydia elégedetten mosolyog. – Kasper, gyere ide – mondja suttogva. Benjamin megpróbál lábra állni, igyekszik nem grimaszolni a fájdalomtól, de Lydia mégis megkérdezi: – Pofákat vágsz rám? – Nem – suttogja.
– Mi egy család vagyunk, és tiszteljük egymást. – Igen – mondja Benjamin, és torkában érzi a sírást. Lydia mosolyogva előveszi a tárgyat, amit a háta mögött rejtegetett. Olló, széles pengéjű, vaskos szabóolló. – Akkor nem fog gondot okozni, hogy elfogadd a büntetésed – mondja nyugodtan, és teljesen közönyös arccal lerakja az ollót az asztalra. – Csak gyerek vagyok – mondja Benjamin, és megtántorodik. – Állj nyugodtan! – üvölt rá Lydia. – Hogy soha nem elég, hogy soha, soha nem fogod fel. Küzdök, erőlködök, dolgozok, megszakadok, hogy ez a család működjön. Egész legyen és ép. Csak annyit akarok, hogy működjön. Benjamin lógó fejjel sír, mély, rekedt zokogás tör fel belőle. – Család vagyunk, vagy nem? – De igen – mondja Benjamin. – Család vagyunk. – De miért viselkedsz így? Kiosonsz a hátunk mögött, elárulsz minket, becsapsz minket, lopsz tőlünk, feleselsz, megzavarod a... Miért teszel ilyet ellenem? Miért ütöd bele az orrod mások dolgába, miért kotnyeleskedsz, miért vagy minden lében kanál? – Nem tudom – suttogja Benjamin. – Bocsáss meg! Lydia felveszi az ollót. Most már erősen lélegzik, az arcára kiül a veríték. Vörös pír lángol az arcán és a nyakán. – Büntetést kapsz, hogy magunk mögött tudhassuk ezt az egész ügyet – mondja könnyed, tárgyszerű hangon. Tekintete ide-oda jár Annbritt és Marek között. – Annbritt – mondja –, gyere ide! Annbritt eddig ült és a falat bámulta, most tétován odalép. Feszülten kapkodja a tekintetét, piciny álla hegye megremeg. – Vágd le az orrát! – mondja Lydia.
Annbritt arca paprikavörös lesz. Lydiára néz, majd Benjaminra. Aztán megrázza a fejét. Lydia durván pofon vágja. Megragadja Annbritt erős felkarját, és közelebb taszítja Benjaminhoz. – Kasper mások dolgába ütötte az orrát, most megszabadítjuk tőle. Annbritt szinte szórakozottan dörzsöli az arcát, majd felveszi az ollót. Marek odalép, erősen megragadja Benjamin fejét, és arcát Annbritt felé fordítja. Az olló szára fémesen csillog Benjamin előtt, látja a nő ideges arcát, látja a rángatózást a szeme és a szája körül, látja, hogy a keze remegni kezd. – Vágd már! – üvölt Lydia. Annbritt tartja az ollót Benjamin felé, most már hangosan sír. – Vérzékeny vagyok – nyöszörgi Benjamin –, belehalok, ha ezt teszik. Vérzékeny vagyok! Annbritt keze megremeg, amikor a levegőben Benjamin arca előtt összecsukja, majd földre ejti az ollót. – Képtelen vagyok – zokogja. – Nem megy... Fáj kézben tartani az ollót, felemelni sem tudom. – Ez egy család – mondja Lydia fáradt szigorral, miközben erőlködve lehajol és felveszi az ollót. – Tisztelsz engem, és szót fogadsz nekem! Hallod? – Fáj a kezem, mondtam már! Az olló túl nagy... – Elhallgass! – vág a szavába Lydia, és erősen szájon vágja az olló fonákjával, a szár két karikájával. Annbritt szűköl, oldalra lép, bizonytalanul megtámaszkodik a falban, és egyik kezével vérző ajkát fogja. – A vasárnap a fegyelmezés napja – mondja Lydia fújtatva. – Nem akarom – rimánkodik Annbritt. – Kérem... nem akarom. – Na gyerünk – mondja Lydia türelmetlenül.
Annbritt csak rázza a fejét, és suttog valamit. – Mit mondtál? Picsának neveztél? – Nem, nem – sír Annbritt, és nyújtja a kezét. – Megteszem – zokogja. – Levágom az orrát. Segítek. Nem is fáj, gyorsan túl vagyunk rajta. Lydia elégedetten átnyújtja az ollót. Annbritt Benjaminhoz lép, megsimogatja a fejét, és gyorsan a fülébe súgja: – Ne félj! Csak fuss el, fuss el olyan messzire, amilyen messzire csak bírsz. Benjamin kérdően ránéz, próbál valamit kiolvasni riadt szeméből, remegő ajkából. Annbritt magasba emeli az ollót, de Lydia felé fordul, és igazi lendület nélkül lecsap rá. Benjamin látja, hogy Lydia hárítja Annbritt támadását, látja, ahogy Marek elkapja a nő csuklóját, kifeszíti, majd vállból kitöri a karját. Annbritt üvölt a fájdalomtól. Benjamin már nincs a szobában, amikor Lydia felveszi az ollót a földről, Annbritthez lép, és lovagló ülésben a mellére ül. Annbritt ide-oda rázza a fejét, hogy megmeneküljön. Amikor Benjamin áthalad a hűvös előtéren, és kilép az égető hidegbe a lépcsőre, meghallja Annbritt üvöltését és köhögését. Lydia letörli a vért az arcáról, majd a fiút keresve körülnéz. Benjamin gyorsan lépdel a kiásott úton. Marek leveszi a vadászpuskát a falról, de Lydia leállítja. – Nevelés kérdése – mondja. – Kaspernek nincs cipője, és pizsama van rajta. Visszajön az anyukájához, ha fázik. – Különben meghal – mondja Marek. Benjamin havat eszik, és a fájdalommal mit sem törődve fut a járművek sorfalai mellett. Elcsúszik, de talpra áll, fut még egy kicsit, és már nem érzi a lábfejét. Marek a házból üvölt valamit utána. Benjamin tudja, hogy nem tud elfutni előle, túl kicsi és gyenge hozzá. A legjobb lesz elbújni a sötétben, aztán megkeresni a fürdőtavat odalent, amikor már lenyugodtak a
kedélyek. Talán üldögél a dobozán egy sporthorgász a lékje mellett. Jussi beszélt róla, hogy a Djuptjärnen csak egy hete fagyott be, enyhének bizonyult a tél eleje. Benjaminnak meg kell állnia, fülel, hall-e lépteket, egy rozsdás furgonon pihenteti a kezét, felnéz a fekete erdőszélre, majd halad tovább. Nem bírja már sokáig, egész testét égeti a fájdalom és a hideg. Elbotlik, bemászik egy merev ponyva alá, ami egy traktort takar, tovább kúszik alatta a dércsípte füvön, át a következő kocsi alatt, majd feláll. Két busz között találja magát. Tapogatózva keres egy nyitott ablakot az egyik buszon, sikerül felmásznia a nagy buszkeréken, és beevickél a nyíláson. A sötétben botorkál előre, az egyik ülésen talál pár régi szőnyeget, amiket magára teker.
53 December huszadika, advent negyedik vasárnapja, reggel
VILHELMINA PIROSRA FESTETT reptere elhagyatottan fekszik a messzeségbe nyúló fehér tájban. Még csak délelőtt tíz óra van, de advent negyedik vasárnapján vágni lehet a hajnali sötétséget. Fényszórók világítják meg a betonozott leszállópályát. Másfél óra repülés után lassan gördülnek a terminálépület felé. A várócsarnok meleg és meglepően meghitt. A hangszórókból karácsonyi zene szól, és kávéillat árad egy üzletből, amely mintha egy újságos, egy információs pult és egy büfé keveréke volna. Számi kézműves termékeknek nevezett tárgyak lógnak széles sorokban az üzlet előtt, vajazó fakések, ivóedények, fonott táskák. Simone kifejezéstelen tekintettel néz pár számi sapkát egy állványon. Röpke sajnálatot érez az ősi vadászkultúra iránt, amely kénytelen tarkabarka, piros bojtos sapkák formájában mutatkozni a tréfás kedvű turisták számára. Az idő legyűrte a számi sámánizmust, az emberek a meavrresgárrinak nevezett rituális dobot a falra akasztják a kanapé fölé, és a rénszarvastartás lassan már nem több turistalátványosságnál. Joona előveszi a telefonját, és beüt egy számot, miközben Erik egy reptéri kisbuszra mutat, ami az üres kijáratnál várakozik. Joona a fejét csóválva egyre ingerültebben beszél valakivel. Erik és Simone egy fémesen dörmögő hangot hall a készülékből. Amikor Joona összecsukja a telefont, feszültség ül ki az arcára. A fagyosan ragyogó tekintet összpontosítva mered előre. – Mi az? – kérdezi Erik.
Joona a nyakát nyújtogatja, hogy kilásson az ablakon. – A rendőrök, akik kimentek a házhoz, még nem hallattak magukról – mondja, de máshol jár az esze. – Ez nem jó hír – mondja Erik halkan. – Beszélek az őrssel. Simone megpróbálja magával vonszolni Eriket. – Nem várhatunk rájuk ölbe tett kézzel. – Nem fogunk – feleli Joona. – Kapunk egy autót... már itt kéne lennie. – Istenem – sóhajt Simone. – Minden olyan hihetetlenül lassan megy. – A távolságok mások idefent – mondja Joona. Simone megrántja a vállát. Elindulnak a kijárat felé, és amikor kilépnek az ajtón, a különös, száraz hideg megcsapja őket. Két sötétkék autó áll meg hirtelen előttük, és egy-egy narancsszínű hegyi mentős egyenruhába öltözött férfi száll ki belőlük. – Joona Linna? – kérdezi az egyik férfi. Joona kurtán biccent. – Hoztunk magának egy autót. – Hegyi mentők – mondja Erik feszülten. – Hol a rendőrség? Az egyikük kihúzza magát, és erélyesen válaszol: – Idefent nincs akkora különbség. Rendőrség, határőrség, hegyi mentők, ha úgy adódik, kisegítjük egymást. A másik férfi is hozzászól: – Pillanatnyilag kevés az ember, küszöbön a karácsony meg minden... Némán állnak. Erik elkeseredettnek tűnik. Szólásra nyitja a száját, de Joona megelőzi: – Van hírük a járőrkocsiról, ami kiment a házhoz? – Reggel hét óta semmi – feleli az egyik férfi.
– Mennyi időbe telik kijutni oda? – Hát, egy-két órával számolni kell, ha ki akarnak menni Sutméig. – Két és fél – helyesbít a másik. – Ebben az évszakban. – Melyik kocsit visszük? – kérdezi Joona türelmetlenül, és elindul az egyik autó felé. – Hát, én aztán nem tudom – feleli az egyik férfi. – Adják azt, amelyikben több a benzin – mondja Joona. – Megnézzem az üzemanyagmérőt? – kérdezi Erik. – Az enyémben negyvenhét liter van – mondja gyorsan az egyik férfi. – Akkor tízzel több, mint nekem. – Rendben – mondja Joona, miközben kinyitja az ajtót. Beülnek a felfűtött utastérbe. Joona átveszi a kulcsokat a férfitól, majd megkéri Eriket, hogy üsse be a végcélt a vadonatúj GPS készülékbe. – Várjanak! – kiált Joona a férfiak után, akik közben elindulnak a másik autó felé. Megtorpannak. – A járőrök, akik kimentek reggel a házhoz, ők is hegyi mentők voltak? – Igen, egytől egyig. Északnyugati irányban hajtanak a Volgsjön mentén, hogy eljussanak a Brännbäck környékére, ahonnan egy-két kilométer után kiérnek a 45-ös országútra, amin megtesznek egy mindössze tíz kilométeres egyenes szakaszt nyugati irányban, mielőtt rátérnének a bő nyolcvan kilométeren át kanyargó útra, ami a Daimadalen felé tekereg a Klimpfjälltől délre. Némán utaznak. Amikor már messze maguk mögött tudják Vilhelminát, és kiérnek a Sutme felé vezető útra, észreveszik, hogy az ég mintha világosodna körülöttük. Különös, lágy fényt
észlelnek, ami mintha kitárná a látóteret. Hegyek és tavak kontúrjait sejtik maguk körül. – Látod? – mondja Erik. – Pirkad. – Még hetekig nem pirkad – feleli Simone. – A hó felfogja a felhőkön átszűrődő fényt – mondja Joona. Simone az autó ablakára támasztja homlokát. A hófedte erdőket időnként óriási fehér irtások, sötét lápvidékek és nagy síkságokként elterülő tavak váltják fel. Olyan helységek táblái mellett haladnak el, mint Jetneme, Trollklinten és a hosszan elnyúló Långseleån. A sötétben egy csodálatosan szép, meredek partú tó sejlik, a tábla alapján Mevattnet a neve. Keményre fagyott, és sötét szikrákat vet a hó fényében. Csaknem másfél órás autózás után a hol északra, hol nyugatra tartó út elkeskenyedik, és szinte megdől a hatalmas Borgasjön-tó felé. Immár Dorotea járásban vannak, közelednek az északi határhoz, és a táj magas, éles hegyekbe gyűrődik fel. Hirtelen egy szembejövő autó villant nekik a fényszórójával. Lehúzódnak az út szélére, megállnak, és látják, hogy a másik autó is megáll, majd visszatolat hozzájuk. – A hegyi mentők – mondja Joona szárazon, amikor meglátják, hogy az autó pont olyan, mint az övéké. Joona letekeri az ablakot, és a jeges, ropogós levegő kiszívja a meleget az utastérből. – Maguk a stockholmiak? – kiált feléjük az egyik férfi erős finn akcentussal. – Igen, mi vagyunk – felel Joona finnül. – A mérsékelt éghajlati övből. Felnevetnek, majd Joona svédre vált. – Maguk mentek ki a házhoz? Nem lehetett magukat elérni. – Nincs ott lefedettség – mondja a férfi. – De kész benzinpocsékolás volt. Semmi nincs odafent. – Semmi? Nincsenek nyomok a ház körül? A férfi megrázza a fejét.
– Átvizsgáltuk a hórétegeket. – A miket? – kérdezi Erik. – Tizenkettedike óta ötször havazott. Így aztán öt hórétegben kerestünk nyomokat. – Szép munka – mondja Joona. – Ezért tartott el egy darabig. – De senki nem járt arra? – kérdezi Simone. A férfi megrázza a fejét. – Tizenkettedike óta nem, mint mondtam. – Francba – mondja Joona halkan. – Akkor visszajönnek velünk? – kérdezi a férfi. Joona megrázza a fejét. – Ha idáig eljöttünk Stockholmból, most már nem fordulunk vissza. A férfi vállat von. – Persze, ahogy tetszik. Intenek, majd eltűnnek keleti irányba. – Nincs lefedettség – suttogja Simone. – De hiszen Jussi a házból telefonált. Némán utaznak tovább. Simonénak ugyanaz jár a fejében, mint a többieknek: hogy ez az út könnyen fatális tévedésnek bizonyulhat, hogy talán rossz helyre csalták őket, fel egy hóból és jégből álló kristályvilágba, fel a sötét lápvidékre, miközben Benjamin valahol egészen máshol fekszik – védtelenül, gyógyszer nélkül, talán már élettelenül. Dél körül jár az idő, de ilyen messze északon, mélyen a vasterbotteni erdőkben, az évnek ezen a napján a nappal olyan, mint az éjszaka. Sűrű éj, ami nem akarja átadni helyét a fénynek. Egy éj, ami oly hatalmas és oly zord, hogy decembertől januárig gyakorlatilag elrettenti a hajnalt. Sűrű sötétség nehezedik rájuk, amikor megérkeznek Jussi házához. A levegő fagyos, mozdulatlan és karcos. Az utolsó szakaszt gyalog teszik meg a hókérgen. Joona előhúzza a
fegyverét, és arra gondol, rég látott igazi havat, és rég érezte ezt a szárazságot az orrában a komisz hidegtől. Három házikó áll U alakzatban egymás mellett. A hó hatalmas, domború sipkát formáz a tetőkön, és a szél a falak mentén hódűnéket emelt, melyek felérnek egészen az apró ablakokig. Erik kiszáll és körülnéz. A hegyi mentők autójának párhuzamos keréknyomai jól kivetők a hóban, és látszik a férfiak számtalan lábnyoma is az épületek körül. – Jaj, istenem! – suttogja Simone, és előre siet. – Várjon! – szól rá Joona. – Nincs itt senki, üres, teljesen... – Üresnek tűnik – vág a szavába Joona. – Csak ennyit tudunk. Simone dideregve vár, miközben Joona elmegy a csikorgó hóban a házig. Megáll az egyik apró, fekvő ablaknál, előre hajol, és egy faládát meg pár rongyszőnyeget vél látni a földön. A székek felfordítva az étkezőasztalon vannak, a hűtő kikapcsolva és kitakarítva áll, ajtaja nyitva. Simone Eriket nézi, aki egyszer csak furcsán kezd el viselkedni. Darabos mozdulatokkal köröz a hóban, száját törölgetve megáll az udvar közepén, és többször körülnéz. Simone épp megkérdezné tőle, mi ütött belé, amikor Erik hangosan és tisztán hallhatóan kijelenti: – Nem ez az. – Senki nincs itt – feleli Joona fáradtan. – Úgy értem – mondja Erik furcsa, szinte rivalló hangon. – Úgy értem, nem ez a szellemkastély. – Miről beszél? – Rossz házhoz jöttünk. Jussi szellemkastélya világoszöld, mesélt nekem róla, éléskamra nyílik az előtérből, rozsdás szögek tartják a bádogtetőt, a tető csúcsához közel van egy parabola antenna, és az udvar tele van régi autókkal, buszokkal, traktorokkal...
Joona széles mozdulattal a házra mutat: – Ez az ő címe, az ő nevén van. – De nem ez az a ház. – Erik tesz még pár lépést a ház mellett, majd komoly tekintettel Simonéra és Joonára nézve makacsul azt mondja: – Nem ez a szellemkastély. Joona elkáromkodja magát, előveszi a mobilját, de még jobban szitkozódik, amikor eszébe jut, hogy nincs térerő. – Itt aligha találunk bárkit, akit megkérdezhetnénk, úgyhogy mehetünk vissza addig, amíg nem lesz újra jel – mondja, és beül az autóba. Visszatolatnak a felhajtóra, és épp kikanyarodnának az országútra, amikor Simone egy sötétlő alakot pillant meg a fák között. Teljesen mozdulatlanul, lógó karral áll, és őket nézi. – Ott! – kiált fel Simone. – Van ott valaki. Az út túloldalán az erdő széle sötét és sűrű, tömör hó fedi a talajt a törzsek között, a fák roskadoznak a hó súlya alatt. Simone kiszáll az autóból, hallja, ahogy Joona rákiált, hogy várjon. A ködlámpa tükröződik a ház ablakaiban. Simone megpróbál belátni a fák közé. Eriknek sikerül utolérnie. – Láttam valakit – suttogja Simone. Joona megállítja az autót, előkapja a fegyverét, és a nyomukba ered. Simone szaporán lépdel az erdő széle felé. Megint látja a férfit a fák között, ezúttal kicsit beljebb. – Hahó, várjon! – kiáltja. Fut pár lépést, de megtorpan, amikor tekintetük találkozik. Ráncos, végtelenül nyugodt arcú öregember. Nagyon alacsony, alig ér Simone melléig, és vastag, merev anorákot és farmernadrágot visel. A kezében kristályzöld mobiltelefont tart, amit összecsuk és zsebre vág. – Elnézést, ha zavarom – mondja Simone. A férfi válaszol valamit, amit Simone nem ért, majd motyogva leszegi a tekintetét. Erik és Joona óvatosan közeledik. Joona már visszadugta fegyverét a kabátjába.
– Mintha finnül beszélne – mondja Simone. – Várjon! – mondja Joona, és a férfi felé fordul. Erik hallja, amint Joona bemutatkozik, az autóra mutat, majd Jussi nevét említi. Finnül beszél, nyugodt, visszafogott hangon. Az öregember lassan bólint, és elővesz egy cigarettás dobozt. Majd felfelé sandít, mint aki tekintetével keres valamit, és közben fülel. Kiráz egy cigarettát a dobozból, majd feltesz Joonának egy kérdést nyugodt, dallamosan csobogó hangon, választ kap, mire sajnálkozva megrázza a fejét. Együttérző arckifejezéssel Erikre és Simonéra néz. Amikor megkínálja őket a dobozból, Eriknek van elég lélekjelenléte, hogy elfogadjon egy cigarettát, megköszönje, és elkérje a műanyag öngyújtót a Betty Boop rajzzal az oldalán. A számi lecsippenti a szűrőt a cigarettájáról, a szájába teszi és meggyújtja. Simone hallja, hogy valamit hosszasan magyaráz Joonának. Letör egy gallyat egy fáról, és rajzol pár vonalat a hóba. Joona a hótérkép fölé hajol, mutogat, kérdez. Belső zsebéből kis noteszt vesz elő, és lemásolja a rajzot. Simone köszönetet suttog útban az autó felé. Az apró férfi sarkon fordul, az erdőbe mutat, majd eltűnik egy kis ösvényen a fák között. Visszasietnek az autóhoz, az ajtókat nyitva felejtették, és időközben az ülések annyira lehűltek, hogy égetik a hátukat és a combjukat. Joona átadja Eriknek a cetlit, amire az öregember útmutatásait felrajzolta. – Furcsa dialektust beszélt, úgyhogy nem igazán értettem mindent. A Kroik család birtokait említette. – De ismerte Jussit? – Igen, ha jól értettem, Jussinak van egy másik háza is, egy vadászlak, ami még beljebb fekszik az erdőben. Lesz egy tó bal kéz felé. Kocsival el tudunk menni addig a helyig, ahol három nagy követ állítottak a számik egykori nyári
lakhelyének emlékére. Aztán már nem lesz lekotorva az út, onnan gyalog megyünk északi irányba a hókérgen, amíg meg nem látunk egy régi lakókocsit. Joona fanyar pillantást vetve Simonéra és Erikre hozzáteszi: – Az öreg azt mondta, hogy ha beszakad alattunk a Djuptjärnen jege, akkor kicsit túlmentünk. Negyven perccel később lelassítanak és megállnak a három kőből álló emlékműnél, amit Dorotea község faragtatott és emeltetett. A reflektorok fényében minden szürkének látszik, és mindenre árnyék vetül. A kövek pár másodpercre megcsillannak, majd ismét elnyeli őket a sötétség. Joona leállítja a kocsit az erdő szélén, azt mondja, valószínűleg álcáznia kéne, letör pár gallyat, de nem sikerül elrejtenie az autót. Röpke pillantást vet a csillagos égre, majd amilyen gyorsan csak tud, útnak ered. A többiek követik. A hókéreg masszív, merev lapként terül el a mély, porhanyós hó tetején. A lehető leghalkabban haladnak. Az öreg útmutatása helyesnek bizonyul: fél kilométer után meglátnak egy rozsdaette lakókocsit a hó alatt. Letérnek az ösvényről, és látják, hogy az utat már kitaposták. Odalent egy hóval övezett ház áll. Füst száll fel a kéményből. Az ablakból kiszűrődő fényben a külső falak mintha mentazöldek lennének. Ez itt Jussi háza – gondolja Erik. – Ez a szellemkastély. Az óriási udvaron nagy, sötét körvonalak sejlenek. A behavazott járműpark különös útvesztőt alkot. Ropogó léptekkel haladnak lassan a ház felé a feltornyozott és behavazott autóroncsok, buszok, kombájnok, traktorok és robogók között kanyargó szűk ösvényeken. Látnak valakit lendületesen elhaladni az ablak mögött a házban, valami történik odabent, fürgék a mozdulatok. Erik nem bír tovább várni, futásnak ered a ház felé, tesz a következményekre, meg kell találnia Benjamint, utána felőle minden darabjaira hullhat. Simone lihegve lohol a sarkában. A
hókérgen közelítik meg a házat, és a kiásott ösvény szélénél megtorpannak. Ásó és alumínium hólapát áll a ház falának támasztva. Elfojtott sikoly hallatszik. Szapora, viaskodásra utaló puffanások követik. Valaki kipillant az ablakon. Egy ág letörik az erdő szélén. A fáskamra ajtaja becsapódik. Simone szaporán veszi a levegőt. Közelebb mennek a házhoz. Az alak eltűnik az ablakból. A szél átfúj a fakoronákon. Porhó kavarog a hókéreg felszínén. Hirtelen kicsapódik az ajtó, és elvakítja őket egy fénynyaláb. Valaki erős zseblámpával világítja meg őket. Hunyorítanak, és kezükkel ernyőt formálnak a szemük elé, hogy lássanak. – Benjamin? – kiáltja kérdően Erik. Amikor a fénynyaláb a földre ereszkedik, Erik látja, hogy Lydia áll velük szemben. Egy nagy ollót tart a kezében. A zseblámpa fénye megpihen egy hóban fekvő alakon. Jussi az. Az arca fagyottan szürkéskék, a szeme csukva, fejsze áll ki a mellkasából, és elborítja a megfagyott vér. Simone némán áll Erik mellett, és Erik hallja apró, rémült belégzésein, hogy ő is látja a holttestet. Ebben a pillanatban ébred rá, hogy Joona nincs velük. Biztosan más úton jön – gondolja Erik. – Lydia háta mögé fog lopózni, ha elég sokáig szóval tudom őt tartani. – Lydia – mondja Erik. – Jó újra látni magát. Lydia mozdulatlanul áll, és szótlanul bámulja őket. Az olló megcsillan a kezében, ide-oda leng. A lámpa fénye megvilágítja az ösvény szürke talaját. – Benjaminért jöttünk – magyarázza Erik higgadtan. – Benjamin – feleli Lydia. – Az meg ki? – A gyerekem – mondja Simone elfúló hangon. Erik megpróbál inteni neki, hogy maradjon csöndben. Simone talán meg is látja a jelet, mert tesz egy rövid lépést hátrafelé, és megpróbál nyugodtabban lélegezni. – A sajátomon kívül más gyereket nem láttam – mondja Lydia lassan.
– Lydia, hallgasson meg – mondja Erik. – Ha megkapjuk Benjamint, elmegyünk innen, és elfelejtjük ezt az egészet. Megígérem, hogy soha többé nem hipnotizálok egyetlen... – De nem láttam őt – ismétli Lydia, és az ollóra néz. – Csak én vagyok itt, és az én Kasperem. – Legalább engedje meg, hogy a gyógyszerét beadjuk neki – kéri Erik, és meghallja, hogy a hangja már reszket. Lydia pillanatnyilag tökéletes helyen áll – gondolja –, hátat fordít a háznak, Joonának csak be kell osonnia hátul, majd megkerülve a házat le tudja fegyverezni Lydiát. – Azt akarom, hogy most menjenek el – mondja Lydia kurtán. Erik mintha látott volna valakit mozogni a járművek sora mellett, rézsútosan a ház mögött. Hirtelen megkönnyebbülés önti el a szívét. Lydia tekintetében egyszer csak óvatosság gyúl, megemeli a zseblámpát, és megvilágítja a fáskamrát és a havat. – Kaspernek gyógyszerre van szüksége – mondja Erik. Lydia újra leereszti a lámpát. A hangja feszes és kimért. – Én vagyok az anyja, én tudom, mire van szüksége – mondja. – Igaza van, maga tudja – vágja rá Erik. – De ha engedi, hogy adjunk Kaspernek egy kis gyógyszert... akkor felnevelheti, megdorgálhatja, hiszen vasárnap van, és... Erik önkéntelenül elhallgat, amikor meglátja a ház mögötti alakot közeledni. – Vasárnaponként – folytatja –, olyankor szoktak... Ketten jönnek ki a ház elé. Joona mereven, vonakodva lépdel feléjük. Mögötte Marek egy vadászpuskát szegez a hátának. Lydia elhúzza a száját, és a kiásott ösvényről fellép a hókéregre.
– Lődd le őket! – adja ki a rövid utasítást, és Simone felé biccent. – Vele kezdd! – Csak két töltény van a puskában – feleli Marek. – Mindegy nekem, hogy csinálod, oldd meg! – mondja Lydia. – Marek – szólal meg Erik. – Felfüggesztettek, akartam magának segíteni... – Pofa be! – vág a szavába Marek. – Elkezdett már beszélni arról, hogy mi történt a nagy vidéki házban, Zenica-Dobojban. – Meg tudom mutatni, mi történt – mondja Marek, és megcsillanó, nyugodt tekintettel Simonéra néz. – Csináld már! – sóhajt Lydia, és türelmetlennek tűnik. – Feküdj le! – mondja Marek Simonénak. – És vedd le a farmerod. Simone nem mozdul. Marek ráfogja a puskát, mire Simone hátrálni kezd. Erik közelebb lép, és Marek gyorsan őt veszi célba. – Hasba lövöm a pasast – mondja Marek. – És akkor nézhet minket, miközben elszórakozunk. – Csináld már! – mondja Lydia. – Várjon! – mondja Simone, és elkezdi kigombolni a farmerját. Marek a hóba köp, és közelebb megy egy lépéssel. Látszik rajta, valójában nem tudja, mit tegyen. Erikre pillant, és feléje suhint a puskával. Simone nem néz a szemébe. Marek Simonéra céloz a puskával, először a fejére, majd a hasára irányítja a csövet. – Ne tegye ezt! – mondja Erik. Marek ismét leereszti a vadászpuskát, és közelebb lép Simonéhoz. Lydia hátrál. Simone elkezdi letolni a farmert és a jégeralsót. – Fogd meg a puskát! – mondja Marek halkan Lydiának.
Lydia lassan közelebb lép, és ekkor kattogás hallatszik a hólepte járművek közül. Fémes kopácsolások követik. Joona köhög. A kopácsolás nem marad abba, majd hirtelen valami feldördül. Egy motor indult be, mozgásba jött dugattyúk csattognak. Erős fény gyúl a hókéreg alatt. Az egész talaj fehéren ragyog alattuk. A motor bőgve felpörög, a sebességváltó vonít, és hó spriccel a levegőbe. Egy régi utasszállító busz törtet ki a hókatlanból nagy ponyvával a tetején, feltépi a hókérget, és egyenesen feléjük tart. Amikor Marek a busz felé fordítja tekintetét, Joona bámulatos fürgeséggel vetődik előre. Megragadja a puska csövét. Marek erősen szorítja, de kénytelen tenni egy lépést hátrafelé. Joona keményen mellbe vágja, és megpróbálja kirúgni a lábát, de Marek nem esik el. Ekkor Joona megpróbálja megfordítani a puskát. A meglóduló puskatus a feje tetején találja el a felügyelőt, és végigcsúszik a feje búbján. Mareknek annyira elfagytak az ujjai, hogy a fegyver kicsúszik a kezéből. A puska pörögve szeli át a levegőt, és Lydia előtt ér földet. Simone rohanna érte, de Marek elkapja a haját, és visszarántja őt. A busznak egy karcsú fenyő állja útját, bömböl a motor. Kipufogógáz és felkavart hó gomolyog a jármű körül. A busz első ajtaja néhányszor sziszegve kinyílik, majd visszacsukódik. Tovább nő a fordulatszám, a fa elhajlik, és hó hullik a sötét ágakról. A busz csökönyösen nekifeszül a törzsnek, tompa fémes hanggal hántja a kérget. A kerekek hóláncukat csörgetve pörögnek. – Benjamin! – sikolt fel Simone. – Benjamin! A füstöt ontó busz szélvédője mögött Benjamin zavart arca tűnik fel. Vérzik az orra. Lydia a busz felé fut Marek puskájával. Erik utána. Lydia belép az ajtón, ráüvölt Benjaminra, megüti a puskatussal, és kitaszajtja a fiút a
vezetőülésből. Erik nem ér oda időben. A busz hátrafelé gurul, élesen oldalra dől, és csörömpölve megindul a lejtőn a tó felé. Erik Lydiára üvölt, hogy álljon meg, és utánuk rohan a keréknyomban és a feltört hókéreg vájatában. Marek nem ereszti Simone haját. Simone sikítva próbálja felfeszíteni a férfi ujjait. Joona gyorsan oldalra surran, a válla lesüllyed, teste kicsavarodik, és alulról nagy erővel Marek hónaljába öklöz. Marek karja ernyedten lengedez, mintha kiugrott volna a helyéről. Simone haján enged a szorítás, és miközben egy rántással kiszabadul, meglátja a hóban heverő nagy ollót. Marek meglendíti a másik kezét, de Joona kitér az ütés elől, és teljes testsúlyát beleadva jobb könyökével rézsútosan lesújt Marek nyakára, mire Marek kulcscsontja halk reccsenéssel eltörik. Marek üvöltve rogy a földre. Simone az ollóra veti magát, de Marek hasba rúgja őt. Megszerzi az ollót, és széles ívben hátra lendíti az ép karjával. Simone sikoltva látja, ahogy Joona arca megdermed, amikor az olló belefúródik jobb combjába. Vér spriccel a hóra. Joona állva marad, a bilincs már a kezében van, és lesújt vele Marek bal fülére. Marek kővé dermed, csodálkozó tekintettel bámul maga elé, és szólni próbál. A füléből és az orrából folyik a vér. Joona lihegve fölé hajol, és megbilincseli ernyedt karját. Erik zihálva rohan a busz után a sötétben. A piros hátsó lámpák világítanak a szeme előtt, és távolabb a fényszórók sápadt fénye cikázik a fákon. Az egyik visszapillantó csattanva fának ütközik, és letörik. Erik arra gondol, hogy a hideg megvédi a fiát, a fagypont alatti hőmérséklet néhány tizeddel csökkenti a testhőmérsékletét, ami elég ahhoz, hogy Benjamin vére sűrűbben folyjon, és így talán a sérülései ellenére is megmenekülhet. A talaj meredeken lejt a ház mögött. Erik felbukik, majd újra talpra szökken. A hó csalitosokat és dombocskákat rejt
maga alatt. A busz már csak egy árny a távolban, egy derengő fénnyel övezett sziluett. Erik arra gondol, hogy Lydia talán a part mentén próbál majd haladni, megkerülve a tavat a favágók régi útja felé. A busz lefékez, és Erik látja, hogy nem megy tovább, hanem rákanyarodik a jégre. Üvölt Lydiának, hogy álljon meg. A busz uszályként húzza a ponyvát maga mögött, egy hurok beleakad a stégbe, és a ponyva leszakad a busz tetejéről. Erik közeledik a strandhoz, érzi a dízelszagot. A busz már húsz méterre van a parttól. Erik lecsúszik a lejtőn, alig kap levegőt, de rohan tovább. A busz hirtelen megáll. Erik a torkában érzi a rettegést, amikor a piros hátsó fények megemelkednek, mint mikor valaki lassan felszegi a tekintetét. A jég hangosan ropog és morajlik. Erik megáll a vízparton, megpróbál ellátni a buszig. Rájön, hogy a jég beszakadt a busz alatt. A kerekek hátrafelé pörögnek, de csak még jobban feltépik a léket. Erik magához ragadja a mentőövet a fürdőstég melletti állványról, és kalapáló szívvel futásnak ered a jégen. A továbbra is mozgó busz a belső világításnak köszönhetően úgy ragyog, mint egy dérlepte üvegbura. Csobbanás hallatszik, súlyos jégtáblák törnek le, majd megfordulnak a fekete vízben. Erik mintha egy fehér arcot látna a busz mögött hömpölygő vízben. – Benjamin! – üvölti. A felvert hullámok kiöntenek a jégre, és Erik lába alatt síkossá válik a talaj. Gyorsan fogja a mentőövre rögzített kötelet, a dereka köré tekeri, és erős csomót köt rá, hogy el ne veszítse. Elhajítja a mentőövet, de már nem lát senkit a sötét vízben. A busz orrában a motor dübörögve erőlködik. A jégtörmelék és a hó a hátsó lámpák piros fényében úszik.
A busz eleje mélyebbre süllyed, már csak a tető látszik. A fényszórókat elnyeli a víz. A motor zaja már nem hallatszik. Szinte néma csend áll be. A jég recseg-ropog, a víz enyhén bugyog. Erik hirtelen meglátja, hogy Benjamin és Lydia is a buszban van. A padló lejt. Mindketten a busz hátuljába húzódnak. Benjamin megragad egy kapaszkodórudat. A tető a vezetőülés fölött már csaknem egy szintbe kerül a jéggel. Erik a lékhez fut, és a busz tetejére ugrik. Az óriási jármű egésze himbálózik alatta. A távolból hallja Simone kiáltását, ő is leért a partra. Erik elmászik a napfénytetőig, feláll, és lábával kitöri az üveget. A szilánkok csörömpölve hullnak az ülésekre és a padlóra. Csak az jár a fejében, hogy kiszabadítsa Benjamint a süllyedő buszból. Leereszkedik, a tetőbe csimpaszkodva lóg, sikerül a lábát megtámasztania egy háttámlán, és lemászik. Benjamin szemében rettegés ül, egy szál pizsama van rajta, folyik a vér az orrából és egy kis sebből az arcán. – Apu – suttogja. Erik követi fia tekintetét: Lydia a busz folyosójának legvégén áll zord arckifejezéssel. A kezében puska, a szája véres. A vezetőülés már teljesen elmerült. A busz egyre süllyed, és a padló egyre meredekebben lejt. A középső ajtó gumi tömítései között folyamatosan csorog be a víz. – Ki kell jutnunk a buszból – kiáltja Erik. Lydia csak lassan megrázza a fejét. – Benjamin – mondja Erik, végig megtartva a szemkontaktust Lydiával. – Mássz fel rajtam, és ki a tetőnyíláson! Benjamin nem felel, csak teszi, amit az apja mond. Bizonytalan léptekkel közeledik, fellép egy ülésre, majd felmászik Erik hátán és vállán. Amikor eléri a nyílást a kezével, Lydia felemeli a puskát, és lő. Erik nem érez fájdalmat, csupán egy olyan erőteljes lökés éri a vállán, hogy összeesik tőle. Csak amikor újra talpra áll, tudatosul benne a
fájdalom és a testén végigcsorgó meleg vér. Benjamin a tetőnyílásból lóg lefelé. Erik odamegy hozzá, és ép karjával segít neki feljutni, bár látja, hogy Lydia újra ráfogja a puskát. Benjamin már a tetőn van, amikor az újabb lövés is eldördül. Lydia mellélő. A golyó Erik csípője mellett halad el, és kitör egy közeli nagy ablaktáblát, amin jeges víz ömlik be spriccelve. Nagyon felgyorsulnak az események. Erik megpróbálja elérni a nyílást, de a busz az oldalára fordul, és Erik a víz alá kerül. A mérhetetlen hideg okozta sokktól néhány másodpercre elveszti az eszméletét. Miután magához tér, pánikba esve rugdalózni kezd, felvergődik a felszínre, és teleszívja tüdejét levegővel. A busz fémes nyikorgással lassan süllyed lefelé a fekete vízben, aztán megint átfordul, Erik beveri a fejét, és megint a víz alatt találja magát. Dübörgést hall a fülében, és felfoghatatlan hideg öleli körül. Az ablakon át látja, ahogy a fényszórók megvilágítják a tó mélyét. Szíve vadul ver a mellkasában. Az arca és a feje összezsugorodik. A víz olyan bénítóan hideg, hogy mozdulni sem bír. Látja Lydiát a víz alatt, ahogy hátával a busz hátsó üléseire támaszkodva egy rúdba kapaszkodik. Látja a tetőnyílást és a kilőtt ablakot, tudja, hogy a busz süllyed, tudja, hogy sürgősen ki kell úsznia, küzdenie kell, de a karja nem engedelmeskedik. Szinte súlytalan, de nem érzi a lábát. Mozdulni próbál, ám nehezére esik az összehangolt mozgás. Erik észreveszi, hogy a vállsebéből kiömlő vére vörös felhőként veszi körül. Tekintete találkozik Lydiáéval, aki nyugodtan néz vissza rá. Egymást figyelve mozdulatlanul lebegnek a hideg vízben. Lydia haja a víz mozgását követve hajladozik, és apró légbuborékok gyöngysora hagyja el az orrát.
Eriknek légszomja van, a torka majd szétrobban, de ellenáll tüdeje késztetésének, hogy oxigént szívjon magába. Halántéka lüktet, és fehér fény villog a fejében. A testhőmérséklete olyan alacsony, hogy bármelyik pillanatban elvesztheti az eszméletét. Füle lüktető csengése egyre hangosabb. Erik Simonéra gondol, és Benjamin megmenekülésére. Ez a súlytalan lebegés a jéghideg vízben álomszerű élmény. Meglepően tiszta fejjel ráébred, hogy eljött halála perce, és a szorongás megcsikordul a gyomrában. Elveszti irányérzékét, nincs már tudatában a testének, a fénynek és a sötétnek. A víz egyszeriben melegnek, szinte forrónak hat. Arra gondol, hogy hamarosan kénytelen lesz kinyitni a száját, és megadni magát, csak hagyni, hogy a véget hozó víz elöntse a tüdejét. Újabb, különös gondolatok cikáznak a fejében, amikor egyszer csak történik valami. Érzi, hogy a derekán megfeszül a kötél. Már el is felejtette, hogy magára csomózta a kötelet, aminek a másik végén a mentőöv van. Most beleakadt valamibe. Erőteljesen oldalra húzza őt. Nem tud ellenállni, semmi ereje nincs már. Ernyedt teste tehetetlenül körbevonszolódik egy rúd körül, majd rézsútosan ki a tetőnyíláson. A tarkója nekiütődik valaminek, egyik lábáról lejön a cipő, és már kint is van a fekete vízben. Felfelé emelkedik, és látja, ahogy a busz nélküle folytatja útját a mélybe, és mintha egy pillanatra Lydiát is látná a világító ketrecben, mely hangtalanul süllyed a tó mélyére.
54 December huszonnegyedike, csütörtök
SIMONÉT, ERIKET És BENJAMINT egy szürke Stockholm fogadja a már elsötétült égbolt alatt. Lóg az eső lába, és csaknem lila színű ködfátyol borul a városra. Színpompás karácsonyfaizzók világítanak mindenhol a fenyőkön és az erkélyrácsokon. Az ablakokban karácsonyi csillagok lógnak, és a kirakatokban Mikulások állnak szikrát hányó díszek között. A taxisofőr, aki kirakja őket a Birger Jarl szállónál, Mikulássapkát visel. Leverten int nekik a visszapillantóban, és látják, hogy műanyag Mikulást szerelt a tetőn lévő taxi táblára. Simone a szálloda előcsarnoka és a sötétbe burkolózó étterem ablaka felé pillantva azt mondja, talán fura hotelban megszállni kétszáz méterre az otthonuktól. – De tényleg nem akarom többé betenni a lábamat a lakásunkba – teszi hozzá. – Ezt mondanod sem kell – mondja Erik. – Soha többé. – Én sem – mondja Benjamin. – Mit csináljunk? – kérdezi Erik. – Menjünk moziba? – Éhes vagyok – mondja Benjamin halkan. Erik szinte teljesen kihűlt, mire a helikopter megérkezett az umeåi kórházba. A lőtt sebe nem volt súlyos, a félköpenyes golyó átfúrta a bal vállizmát, és csak súrolta a felkarcsont felületét. A műtét után egy szobába került Benjaminnal, akit befektettek gyógykezelésre, megfigyelésre és folyadékpótlásra. Benjaminnak nem volt komoly vérzése,
gyorsan felépült. Már egy nap kórházi kezelés után hajtogatni kezdte, hogy haza akar menni. Erik és Simone először nem akartak beleegyezni. A betegsége miatt azt akarták, hogy maradjon még megfigyelés alatt, és keríteni akartak valakit, aki segít neki feldolgozni a történteket. Kerstin Bengtsson pszichológusnő űzöttnek tűnt, és mintha nem igazán fogta volna fel, milyen mértékű veszélynek volt Benjamin kitéve. Miután negyvenöt percen át beszélgetett Benjaminnal, találkozott Erikkel és Simonéval, és szűkszavúan közölte velük, hogy a fiú a körülményekhez képest jól van, legyenek türelemmel, adjanak neki időt. Erik és Simone eltűnődött, hogy vajon a pszichológusnő csak őket akarta-e megnyugtatni, hiszen jól tudták, Benjaminnak segítségre lesz szüksége, látták, ahogy szemezget az emlékei között, mint aki már eldöntötte, hogy némelyiktől eltekint, és sejtették, hogy ha magára hagyják őt, akkor eltemeti magában a történeteket, mint alapkőzet az őskövületet. – Ismerek két igazán jó pszichológust – mondta Erik. – Beszélek velük, amint hazaérünk. – Jó. – És te hogy érzed magad? – kérdezte Erik. – Hallottam egy hipnotizőrről, aki... – Óvakodj tőle! – Tudom – mondta Simone mosolyogva. – De tényleg – szólt aztán Erik. – Mindent fel kell dolgoznunk. Simone bólintott, és elgondolkodva nézett maga elé. – Pici Benjamin – mondta Simone ellágyulva. Erik visszafeküdt a Benjamin melletti ágyba, és Simone leült a székre kettejük közé. Figyelték az ágyban fekvő sápadt, vézna fiukat. Fáradhatatlanul nézték az arcát, mint mikor újszülött volt.
– Hogy érzed magad? – próbálkozott Erik óvatosan. Benjamin elfordította az arcát, és kibámult az ablakon. A külső sötétség miatt az ablakból rezgő tükör lett, ahogy a szél neki-nekifeszült az üvegnek. Miután Benjamin Erik segítségével kimászott a busz tetejére, meghallotta a második lövést. Megcsúszott, és kis híján belepottyant a vízbe. Ebben a pillanatban meglátta Simonét a sötétben a hatalmas lék szélén. Az anyja azt kiáltotta neki, hogy a busz el fog süllyedni, és muszáj átjutnia a jégre. Benjamin meglátta a fekete vízen ringatózó mentőövet a busz mögött, és elrugaszkodott. Elkapta, belebújt, és úszott a lék széle felé. Simone lefeküdt a jégre, és elkúszott a víz széléig. Elérte Benjamint, a mentőövnél fogva felhúzta, és kicsit eltávolodott vele a léktől. Levette a kabátját, Benjaminra terítette, átölelte a fiát, és mondta, hogy úton van egy helikopter. – Apu még bent van – sírt Benjamin. A busz gyorsan süllyedt, ropogva eltűnt a víz alatt, és minden elsötétedett. Felvert hullámok locsogása és hangos bugyborékolás hallatszott. Simone felállt, és látta, ahogy a jégtáblák elrendeződnek a ringatózó vízfelszínen. Összerogyott, és erősen magához szorította Benjamint, mígnem hirtelen valami megrántotta a fiú testét. Benjamin kiszakadt anyja karjából, megpróbált felállni, de elcsúszott. A mentőövre erősített kötél feszes vonalban húzódott a jég tetején, majd eltűnt a vízben. Benjamin siklott a lék felé. A csupasz talpán korcsolyázva próbálta tartani magát, és közben sikított. Simone elkapta, és együtt csúsztak egyre közelebb a lék széléhez. – Apu van a végén! – kiáltotta Benjamin Simonénak. – A hasára volt kötve a kötél! Simone arca kemény elszántságot tükrözött. Megragadta az övet, mindkét karját köré fonta, és sarkát nekifeszítette a
jégnek. Benjaminnak eltorzult az arca a fájdalomtól, ahogy egyre közelebb csúsztak a lékhez. A kötél annyira feszült, hogy tompa hangot is hallatott, ahogy átbukott a jég peremén. Ekkor hirtelen megfordult a kötélhúzás állása: még mindig erőlködniük kellett, de már el tudtak hátrálni a léktől. Aztán már egyáltalán nem éreztek ellenállást. Kihúzták Eriket a busz tetőablakán, aki immár gyorsan emelkedett a felszín felé. Néhány másodperccel később Simone ki tudta őt vonszolni a jégre. Erik csak feküdt a hasán, köhögött, levegőért kapkodott, és egy vörös folt terjedt alatta. Amikor a rendőrség és a mentők kiértek Jussi házához, Joonát a földön fekve találták rögtönzött nyomókötéssel a combján, az üvöltöző, ordítozó Marek mellett. Jussi kékre fagyott teteme fejszével a mellkasában feküdt a lépcső mellett. A rendőrség és a hegyi mentők találtak egy túlélőt a házban. Jussi élettársa volt, Annbritt, aki a hálószobai ruhásszekrényben bújt el. Az arca véres volt, és úgy kucorgott a lógó ruhák mögött, mint egy gyerek. A mentősök hordágyon vitték ki a várakozó helikopterhez, és már szállítás közben sürgősségi ellátásban részesült. Két nappal később a mentőszolgálat búvárai leereszkedtek a lékbe, hogy felhozzák Lydia holttestét. A busz hatvannégy méter mélyen állt mind a hat kerekén, mintha csak egy megállóban várakozna, hogy utasokat vegyen fel. Az egyik búvár beúszott az első ajtón, és körbevilágított lámpájával az üres üléseken. A puska a földön hevert a folyosó végén. A búvár csak akkor vette észre Lydiát, amikor felfelé irányította a lámpát. Lydiát felhajtotta a víz, hátával a busz mennyezetének nyomódott, karja lelógott, nyaka meghajlott. Arcbőre már fellazult és oszlásnak indult. Vörös haja lágyan ringatózott az áramlattal, szája nyugodt volt, szemét lehunyta, mint aki alszik.
Benjaminnak fogalma sem volt, mi történt a gyerekrablást követő első napokban. Lehet, hogy Lydia a saját házában tartotta, vagy Marekében, de még annyira kába volt az altatótól, amit beadtak neki, hogy nem tudta igazán, mi folyik körülötte. Talán további injekciókat is kapott, amikor ébredezni kezdett. Az első napokat egyszerűen elnyelte a homály. Az északra tartó autóban tért magához, megtalálta a mobilját, és sikerült felhívnia Eriket, mielőtt rajtakapták. Biztos meghallották a hangját az autó utasterében. Ezt követték a hosszú, könyörtelen napok. Erik és Simone valójában csak töredékeket tudtak kihúzni belőle. Csak annyit értettek meg, hogy Benjaminnak pórázzal a nyakában a földön kellett feküdnie Jussi házában. Amikor a kórházba értek vele, az állapotából ítélve úgy látszott, hogy már napok óta nem kapott sem enni, sem inni. Egyik lábfején gyógyítható fagyási serülések voltak. Mondta, hogy Jussi és Annbritt segítségével menekült meg, majd kis időre elhallgatott. Aztán elmagyarázta, hogyan mentette meg őt Jussi, amikor megpróbált hazatelefonálni, és hogyan futott ki a hóba, és hallotta Annbritt sikolyát, amikor Lydia levágta az orrát. Benjamin bebújt a régi autók közé, azt tervezte, hogy elrejtőzik, és bemászott az egyik behavazott busz nyitott ablakán. Talált pár szőnyeget és egy penészes pokrócot, minden valószínűség szerint ez mentette meg őt a fagyhaláltól. A vezetőülésen összekuporodva elaludt. Pár órával később anyja és apja hangjára ébredt. – Nem tudtam, életben vagyok-e – suttogta Benjamin. Aztán hallotta, hogy Marek a szüleit fenyegeti, és rájött, hogy éppen a gyújtásban lévő slusszkulcsot bámulja. Bele sem gondolt, mit tesz, megpróbálta elindítani a buszt, látta, hogy felgyúlnak a fényszórók, és hallotta a motor rekedt, tébolyult
bőgését, amikor elindult egyenesen abba az irányba, ahol Mareket sejtette. Benjamin elhallgatott, és néhány kövér könnycsepp gördült le a szempilláján. Az umeåi kórházban töltött két nap után Benjamin eléggé megerősödött ahhoz, hogy járni tudjon. Erikkel és Simonéval átment meglátogatni Joona Linnát, aki műtétje után a lábadozóban feküdt. Combját elég súlyosan megsértette az olló, amit Marek belevágott, de három hét pihenés feltehetően teljesen helyrehozza. Amikor beléptek, egy szép nő olvasott fel Joonának egy könyvből, szőke copfja lágyan omlott a vállára. Bemutatkozott, Disa a neve, mondta, Joonával évek óta barátok. – Van egy olvasókörünk, és gondoskodnom kell róla, hogy ne maradjon le – mondta Disa finnországi svéd kiejtéssel, és letette a könyvet. Simone látta, hogy Virgina Woolf könyvét olvassa, A világítótornyot. – Kaptam kölcsönbe egy kis lakást a hegyi mentőktől – mondta mosolyogva Disa. – Arlandáról rendőri kíséretet kapnak – mondta Joona Eriknek. Simone és Erik megpróbálták elhárítani az ajánlatot. Úgy érezték, magukra akarnak maradni a fiukkal, és nem akarnak több rendőrt látni. Amikor Benjamint a negyedik napon a vizit után kiírták, Simone azonnal megrendelte a repülőjegyeket haza, majd elment kávét szerezni. De most először zárva találta a kórházi büfét. A betegszobában csak egy kancsó almalé és pár kétszersült volt. Kiment, hogy megpróbáljon kávét keríteni valahonnan, de minden furcsán kihaltnak és bezártnak tűnt. Csend és nyugalom borult a városra. Megállt egy vasúti sín mellett, majd mozdulatlanul követte tekintetével a fényes sínpárt, nézte a havat a talpfákon és a töltésen.
Messze a sötétben mintha a széles Ume folyót látta volna, a fehér jég és a fekete, csillámló víz csíkjai váltogatták egymást. Csak most kezdett benne valami feloldódni. Arra gondolt, túl vannak rajta. Visszakapták Benjamint. Miután leszálltak az Arlanda reptéren, meglátták, hogy Joona Linna rendőri kísérete vár rájuk vagy tíz türelmes riporterrel egyetemben, akik kamerákkal és mikrofonokkal álltak készenlétben a fogadásukra. Anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz, egy másik kijáratot választottak, elhaladtak a sokadalom mögött, és leintettek egy taxit. Most a stockholmi Birger Jarl szálloda előtt állnak tétován, majd elindulnak a Tulegatán, tovább az Odengatán, megállnak a Sveaväg sarkán, és körülnéznek. Benjamin túl bő tréningruhát visel, mely a rendőrség talált tárgyak osztályáról származik, kötött sapkát – a turistáknak szánt számi áruk közül –, amit Simone vett neki a reptéren, és egy pár szűk kötött kesztyűt. A Vasastan városrész kihalt, elhagyatott. Mintha minden be lenne zárva, a metróállomások, a buszmegállók és a mogorva csendben szunnyadó, elsötétített éttermek. Erik az órájára néz. Délután négy. Egy nő lépdel sietve az Odengatán, kezében nagy szatyor. – Szenteste van – szólal meg hirtelen Simone. – Ma van szenteste. Benjamin meglepetten néz rá. – Ez megmagyarázza, miért kíván mindenki kellemes karácsonyt – mondja Erik mosolyogva. – Mit csináljunk? – kérdezi Benjamin. – Ők nyitva vannak – mondja Erik. – A McDonald's-ban költsük el a karácsonyi vacsorát? – kérdezi Simone. Elered az eső, jéghideg víz szemerkél rájuk, miközben sietnek az étterem felé az Observatorielunden tövében.
Csúnya, alacsony üzlethelyiség, a földre lapul a könyvtár kerek, okkersárga tornya alatt. Hatvanas nő várja a vendégeket a pult mögött. Nincs más rajtuk kívül a gyorsétteremben. – Szívesen innék egy pohár bort – mondja Simone. – De gondolom, az nincs. – Igyál turmixot! – mondja Erik. – Vanília, eper vagy csoki? – kérdezi a nő barátságtalanul. Simone úgy fest, mint aki hisztérikus röhögőgörcsöt akar kapni, de visszafojtja a nevetést, és magára erőltetett komolysággal felel: – Eper, természetesen eper. – Én is azt kérek – csatlakozik Benjamin. A nő apró, durcás mozdulatokkal bepötyögi a rendelést. – Más lesz? – kérdezi. – Kérj mindenből egy kicsit! – mondja Simone Eriknek. – Addig mi megyünk és leülünk. Benjaminnal lépdelnek az üres asztalok között. – Ablakhoz – suttogja a fiára mosolyogva. Leül a fia mellé, magához szorítja, és érzi, hogy könnyek csorognak az arcán. Odakint látja a hosszú, oda nem illő medencét. Szokás szerint víz nincs benne, csak szemét. Magányos gördeszkás cikázik zörögve és keményen súrlódva a jégfoltok között. Egy nő ül egyedül a padon a kötélcsúszdánál, a Kereskedelmi Főiskola mögötti játszótér szélén. Üres bevásárlókocsi áll mellette. Az autógumi a kötélcsúszdán lengedez a szélben. – Fázol? – kérdezi Simone. Benjamin nem felel, csak pihenteti az arcát az anyján, mozdulatlanul fekszik, és hagyja, hogy Simone újra és újra megpuszilja a fejét. Erik szótlanul tálcát tesz az asztalra, megy, hoz még egyet, majd leül, és elkezd kartondobozokat, papírcsomagokat és papírpoharakat lepakolni.
– De jó! – mondja Benjamin, és felül. Erik átnyújt egy Happy Meal játékot. – Boldog karácsonyt – mondja. – Köszönöm, apu – mosolyog Benjamin, és nézi a nejloncsomagolást. Simone a gyerekét figyeli. Rettenetesen lefogyott. De van valami más is – gondolja. – Mintha még mindig cipelne valami terhet, ami rátelepszik, és lehúzza a gondolatait. Nincs igazán közöttük. Olyan, mintha befelé tekintene, mint amikor egy sötét ablakban a belső tér tükröződik. Amikor meglátja, ahogy Erik kinyújtja a kezét, és megsimogatja a fiuk arcát, ismét sírva fakad. Elfordul, suttogva bocsánatot kér és figyeli, ahogy a szél kifúj egy nejlonzacskót a szemetesből, majd az ablaküvegre tapasztja. – Megpróbáljunk enni egy keveset? – kérdezi Erik. Benjamin lehajtogatja a papírt egy nagy hamburgerről, amikor megszólal Erik mobilja. Erik a kijelzőn látja, hogy Joona hívja. – Boldog karácsonyt, Joona – szól bele, amikor felveszi. – Erik – mondja Joona a vonal túlsó végéről. – Visszaértek Stockholmba? – Igazság szerint épp a karácsonyi vacsoránkat esszük. – Emlékszik, amikor azt mondtam, hogy megtaláljuk a fiát? – Igen, emlékszem. – Néha kétségei voltak, amikor... – Igen – mondja Erik. – De én tudtam, hogy minden rendben lesz – folytatja Joona a komoly finn mellékzöngével a hangjában. – Én nem tudtam. – Tudom, feltűnt – mondja Joona. – Ezért kell még valamit mondanom magának. – Igen? – Na, mit mondtam? – emeli meg a hangját a felügyelő.
– Tessék? – Igazam volt, ugye? – Igen – feleli Erik. – Boldog karácsonyt – mondja Joona, és leteszi. Erik meglepetten bámul maga elé, majd Simone felé fordul. Nézi az áttetsző bőrét és a széles száját. Az aggodalom számtalan mély ránca jelent meg Simone szeme körül az utóbbi napokban. A felesége rámosolyog, majd Erik követi a nő tekintetét, amikor az Benjamin felé fordul. Erik hosszan nézi a fiát. A torka megsajdul a visszafojtott sírástól. Benjamin komoly ábrázattal hasábburgonyát eszik. A gondolataiba merül. Kifejezéstelenül mered maga elé, beszippantja a sok emlék és a köztük lévő légüres tér. Erik kinyújtja az ép karját, megszorítja fia ujjait, mire Benjamin felnéz. – Boldog karácsonyt, apu – mondja Benjamin mosolyogva. – Tessék, kapsz tőlem egy kis rósejbnit. – Ne vigyük magunkkal a kaját a nagypapához? – kérdezi Erik. – Komolyan mondod? – kérdezi Simone. – Nem lehet nagy móka kórházban feküdni. Simone Erikre mosolyog, és taxit hív. Benjamin odamegy a nőhöz a pénztárban, és kér tőle egy zacskót, amibe becsomagolhatják az ennivalót. Amikor a taxijuk lassan áthalad az Odenplanon, Erik egyszerre látja családja tükörképét az ablakban, és a hatalmas, feldíszített fenyőt a téren. Akár egy körjátékban, elsuhannak a széles, magas fa mellett. Pici, égő lámpák százai kígyóznak fel rajta egészen a csúcsán ragyogó csillagig.
