Anita Amirrezvani - A virágok vére

Anita Amirrezvani A virágok vére A mű eredeti címe: The Blood of Flowers Little, Littl e, Brown and Company Hachette Book Group, USA Copyright Copyright © 2007 by Anita Amirrezvani  Iráni-litván Iráni-l itván-amerikai amerikai családomnak  csal ádomnak 

PROLÓGUS  Egyszer volt, volt , hol nem volt. Isten Iste n előtt semmi s emmi sem volt. Volt egyszer egy falusi asszony, aki régóta gyermekáldásra áhítozott. Mindent megpróbált –  imádságot, fezeteket, még nyers teknőstojást is evett, vizet hintett az újszülött macskákra –, de semmi sem segített. Végül elzarándokolt egy messzi temetőbe, ahol ősi kőoroszlán állt, és az oroszlán oldalához dörgölte a hasát. Amikor a szobor megremegett, az asszony hazatért, s reménykedve várta, hogy leghőbb kívánsága beteljesüljön. A következő holdtöltekor méhében megfogant egyetlen gyermeke.  A kislány kis lány születésétől szület ésétől kezdve szülei szeme fénye fé nye volt. Apja minden héten magával vitte vi tte a hegyekbe, hegy ekbe, s úgy bánt vele, mintha az a fiú lenne, akire egész életében vágyott. Édesanyja megtanította, hogyan készítsen festéket a sáfrány narancssárga bibéiből, a katicabogár szárnyából, a gránátalma magjából, a dió héjából; megtanította, hogyan csomózzon szőnyeget a megfestett gyapjúfonálból. Nem telt el sok  idő, s a kislány anyja összes mintáját megismerte, és a faluban úgy emlegették, mint a legügyesebb ifjú szőnyegkészítőt.  Amikor a kislány kisl ány tizennégy ti zennégy éves éve s lett, let t, szülei szül ei úgy döntöttek, döntött ek, eljött elj ött az a z ideje, idej e, hogy férjhez f érjhez menjen. menje n. Apja keményen dolgozott a földeken, hogy megkeresse a hozományravalót, bő termésben reménykedett, s az anyja annyi gyapjúfonalat font, hogy belekérgesedtek belekérgesedtek az ujjai, de hiába: így sem tudtak összegyűjteni elegendő ezüstöt. A lány tudta, hogy segíthet, ha olyan szőnyeget csomóz, amelybe minden szem belekáprázik. A megszokott falusi színek, a vörös és a barna helyett türkiz szőnyeget akart készíteni, amely ragyog, akár a nyári égbolt.  A lány addig könyörgött Ibrahimnak, a festékkészít festék készítőnek, őnek, amíg el nem árulta a türkizszínű türkizs zínű festék  festé k  titkát – azt tanácsolta, hogy keressen a domboldalon egy összepöndörödött levelű növényt, majd adjon hozzá valamit, ami önmagából ered. A lány nem értette igazán Ibrahim tanácsát, de azért  összegyűjtötte a leveleket, és sűrű, zavaros, zavaros, lila színű főzetet f őzetet készített. Am Amikor ikor anyja meglátta, mit tett, kérdőre vonta. A lány észrevette anyja rosszalló arckifejezését a sötét szemöldök alatt, s a homlokán elmélyülő ráncot, ezért félénken válaszolt.  –  Egyedül  Egyedül mentél Ibrahim Ibra him házába?  –  Bibi, kérlek, bocsáss meg – válaszolt a lány. – Úgy látszik, ma reggel a kecskéknél hagytam az eszemet.  Amikor apja hazatért, az anya elmondta, mit tett a lányuk. – Ha az emberek emberek pletykálni plety kálni kezdenek, soha nem talál magának férjet!– panaszolta. – Ugyan miért ennyire forrófejű?  –   Mindig ilyen volt!– volt! – csattant fel az apa, és alaposan megdorgálta megdorgálta lányát, aki egész este lehorgasztott fejjel ült, ült , és nem mert szülei szemébe nézni.

Bibi és Baba ezután néhány napig szigorúan figyelte a lányt, míg ö egyre a festék rejtélyén töprengett. Aztán egy délután, amikor a hegyek között terelgette a kecskéket, bokor mögé bújt, hogy könnyítsen magán, és hirtelen belehasított a felismerés. Lehetséges, hogy Ibrahim… erre gondolt?  Hiszen ez valóban önmagából ered.  Amikor hazatért, hazatért , készített készít ett egy újabb fazéknyi lila lil a színű festéket. festék et. Aztán délután, amikor az árnyékszékre ment, egy régi csészében felfogott némi vizeletet, hozzákeverte a lila festékhez, beletette a gyapjúfonalat, majd egy éjszakán át állni hagyta. Amikor másnap reggel felemelte a fazék fedelét, diadalittasan felkiáltott, mert a festék türkizszínben ragyogott, akár a mennyek óceánja. Kivett egy türkiz fonaldarabot, és bár az apja megtiltotta, hogy egyedül odamerészkedjen, elvitte Ibrahim házához, és rákötötte az ajtókilincsre. ajtókili ncsre.  A lány Hasszánnak, a vándor selyemkereskedőnek adta el a csodálatos szőnyeget, aki annyira vágyódott rá, hogy kifizette a kialkudott ezüstöt, bár a szőnyeg még befejezetlenül hevert a szövőszéken. Az anya elmesélte a falu asszonyainak, milyen sikert aratott a lánya, azok pedig nem győzték magasztalni a lány kezének ügyességét. Mivel megvolt a hozomány, a lány immár férjhez mehetett; a menyegző pedig három éjjelen és három nappalon át tartott. Amikor áldott állapotba került, ura a legfinomabb uborkával uborkával kedveskedett neki, és a hosszú évek alatt hét fiuk f iuk született. A lány életének könyvét a legfényesebb tintával írta meg a sors, és Allah kegyelméből így volt ez egészen addig, amíg…  – Nem is így van – szólt s zóltam am közbe, megigazít megi gazítva va vállamon váll amon a durva d urva szövésű takarót, takar ót, mert mer t kint hideg szél fütyült. Anyámmal, Mahínnel egymáshoz simulva ültünk, mégis suttogtam, mert a többiek ott aludtak, pár lépésnyire tőlünk.  – Tényleg nem, de én szeretem szere tem így mesélni mesé lni – válaszolt válasz olt anyám, és gondosan betűrt betűr t egy ősz hajtincset viseltes fejkendője alá. – Ilyen életet szántunk neked is.  – Igaz, hogy jó a vége vé ge – értett ért ettem em egyet egye t –, de inkább mesél m eséldd úgy, ahogyan a valóságban valósá gban történt tör tént..  – A szomorú szomor ú részeket rész eket is? i s?  – Igen.  – Azok mindig mind ig megrí m egríkatnak. katnak.  – Engem is. i s.  – Voj! – szisszent szis szent fel anyám eltorzul elt orzultt arccal. arccal . Egy pillanat pil lanatra ra mindkett mi ndketten en emlékeinkbe eml ékeinkbe merült mer ültünk, ünk, elcsendesedtünk. Aztán hideg esőcsepp hullott pamuttunikámra, és én közelebb húzódtam anyámhoz, távolabb a tetőn éktelenkedő lyuktól. Az apró olajlámpás nem árasztott meleget. Néhány hónappal korábban piros rózsamintával díszített vastag bársonytunikát hordtam, selyemnadrággal. Szememet fekete tussal húztam ki, ruháimat füstölővel illatosítottam, úgy vártam szerelmesemet, aki egy nyári meleget árasztó szobában leszaggatta rólam öltözékemet. Most szinte dideregtem a vékony, kék pamuttunikában, mely úgy kifakult, hogy szinte szürkének s zürkének tűnt. Anyámból mély köhögés szakadt ki. A hang a szívembe hasított, elmondtam egy imát a gyógyulásáért. – Édes lányom, nem értem még a végére – mondta anyám fátyolos hangján. – Még nincs vége.  – Istennek Ist ennek hála! – sóhajtott sóhajt ottam am fel mélyen, mél yen, aztán hirtelen hirt elen támadt tám adt egy ötletem ötl etem,, bár nem tudtam, tudta m, kérhetek-e ilyet. Anyám mindig kiváló mesélő volt, hangja, akár az édes hegyi méz. A faluban híre árt meséinek a fehér hajú Zalról, akit egy madár nevelt fel, vagy Dzsamsidról, a szövés művészetének feltalálójáról, no és az ügyefogyott Naszreddin mullahról, aki mindig mindent rosszul csinált.  – Mit szólnál, szólná l, ha… ha ezúttal ezútt al én mondanám m ondanám a mesét? mesét ? Anyám meglepett pillantást vetett rám, mintha akkor látott volna életében először, majd elernyedt testtel hátradőlt a fal mellett felhalmozott régi párnákra.

 – Igen, már felnőtt fel nőttél él – bólintot bóli ntott.t. – Az utóbbi pár hónapban szinte szint e éveket öregedtél. öregedt él. Talán nem változol meg ennyire, ha nem teszed azt, amit tettél. Pír futotta el az arcomat, majd elöntött a forróság, bár a hideg a csontomig hatolt. Nem, nem voltam többé ártatlan gyermek. Azelőtt elképzelni sem tudtam, hogy hazudok majd, vagy ami még rosszabb, elhallgatom az igazságot; elképzelhetetlen volt, hogy elárulom azt, akit szeretek, és elhagyom, aki törődik velem, bár talán nem eléggé; hogy fellázadok a sorsom ellen, és majdnem elpusztítom azt, aki a világon a legjobban szeret. Anyám gyengéd, gyengéd, várakozó pill pillantást antást vetett rám. – Gyerünk, kezdd kezdd el – biztatott. biztatot t. Belekortyoltam az erős teába, kiegyenesítettem a derekam, és beszélni kezdtem.

ELSŐ FEJEZET Annak az évnek a tavaszán, amikor férjhez kellett volna mennem, a falu felett az égbolton megjelent egy üstökös. Sokkal fényesebb volt, mint a korábbiak, és gonoszabb is. Éjszakáról éjszakára, lassan vonult az égen, a bánat hideg, fehér magjait hullatva, s mi megpróbáltuk megfejteni a csillagok baljós üzenetét. Hadzs Ali, a falu legtanultabb embere Iszfahánba utazott, hogy másolatot szerezzen a csillagászok csillagászának almanachjából, hogy megtudjuk, milyen sorscsapásokra kell felkészülnünk. Visszatérésének estéjén összegyűltünk, hogy meghallgassuk, mit tartogat számunkra a sors az elkövetkező hónapokban. Szüleimmel az öreg ciprusfa közelében álltunk; ez volt az egyetlen fa a faluban, ágaira kívánságokat és fogadalmakat jelképező színes szövetszalagokat aggattak az emberek. Mindenki az égboltot figyelte, minden áll a csillagok felé meredt, minden arcon aggodalom tükröződött. Én elég kicsi voltam ahhoz, hogy belássak Hadzs Ali nagy fehér szakálla alá, amely a sivatag sűrű bozótjára emlékeztetett. Anyám, Mahín az éjjeli égbolton vörösen izzó Nagy Kaszásra mutatott. – Nézzétek, lángokban áll a Mars! – kiáltott fel. – Ez csak súlyosbítja az üstökös rosszindulatát! Addigra több falumbéli figyelt fel rejtélyes jelekre, sokan hallottak történeteket az üstökös által okozott szerencsétlenségekről. Irán északi részén több ezer ember halálát okozó pestis dúlt. Dugabadban egy földrengés betemetett egy menyasszonyt és az összes női vendéget, pár perccel az esküvői ceremónia előtt. Nálunk, a faluban addig sohasem látott vörös rovarok jelentek meg, és ellepték a termést. Goli, a legjobb barátnőm férjével, a nálunk jóval idősebb Hasszán Alival érkezett. Köszöntésül mindkét orcámat megcsókolta.  – Hogy érzed magad? m agad? – kérdezte kér deztem. m. Goli végigsimí végigsi mítot totta ta a hasát. ha sát.  – Nehéznek – felelt fel elte, e, és tudtam t udtam,, hogy a benne sarja s arjadó dó új élet él et sorsa so rsa miat m iattt aggódik. aggódi k. Nemsokára a falu teljes lakossága összegyűlt, csak az öregek és a betegek nem jöttek el. A nők többsége fényes, harang formájú tunikát viselt, alatta szűk nadrágot, s hajukat bojtos végű fejkendővel fedték; a férfiak hosszú, fehér tunikát, nadrágot és turbánt öltöttek magukra. Hadzs Ali azonban, Mohamed próféta leszármazottjaként, fekete turbánt tekert a fejére, és akármerre ment, mindig magánál tartott egy asztrolábiumot.  – Jó falusiak! fal usiak! – szólalt szóla lt meg köveken pattogó patt ogó kerékre emlékezte eml ékeztető tő hangon. – Először mondjunk mondju nk imát a Próféta első tanítványaiért, legfőképpen a vejéért, Aliért, az igazhitűek királyáért!  – Béke legyen legye n vele – mormoltuk morm oltuk utána.  – Ez az év rossz híreket híre ket tartogat tar togat ellenségei ell enségeink nk számára. szám ára. Északkeleten Északkele ten az üzbégek súlyos rovarinvázió miatt minden gabonájukat elveszítik. Északnyugaton az ottománok katonái tömegesen dezertálnak majd, még nyugatabbra pedig, a keresztény birodalmakban, megmagyarázhatatlan betegség zárja le a királyok ajkát. Apám, Iszmail hozzám hajolt, és így suttogott: – Mindig jó, ha tudja az ember, hogy ellenségeink országait balszerencse sújtja. – Felnevettünk, mert a jövendölések mindig ezt ígérték. Miközben Hadzs Ali tovább olvasott az almanachból, szívem oly hevesen vert, mintha hegyet másztam volna. Azt találgattam, mit mond majd az esküvőkről, amiket erre az évre terveztek. Ez érdekelt a legjobban. Tekergetni kezdtem a fejkendőm rojtjait; erről a rossz szokásomról anyám kitartóan igyekezett leszoktatni. Hadzs Ali időközben elmondta, hogy a papírt, a könyveket és az írásművészetet nem éri majd balszerencse, hogy lesznek ugyan földrengések délen, de nem túl erősek, és a csaták véresre festik majd a Kaszpi-tenger vizét.

Hadzs Ali ekkor a tömeg felé intett az almanachhal, ahogyan minden fenyegetőnek ígérkező övendölés előtt szokta. Az olajlámpást tartó segéd nagyot ugrott, hogy kitérjen az útjából.  – Talán a legrosszabb legros szabb hír mind mi nd közül az, hogy súlyos, súlyos , megmagyaráz megm agyarázhatat hatatlan lan erkölcste erköl cstelensé lenségeket geket követnek el az idén – olvasta –, amelyek csak az üstökös befolyásával magyarázhatók! A tömegen halk moraj futott végig, amint az emberek felemlegették az újév első erkölcstelenségeit. – Az a nő több vizet vett a kútból, mint amennyi megilleti! – hallottam Zaynabot. Gholam feleségéről beszélt, akinek aki nek senkihez nem volt egy jó szava sem. Hadzs Ali végül ahhoz a ponthoz ért, ami am i az én jövőmre vonatkozott. – A házasságokról szólván az előttünk álló év vegyes – jelentette ki. – Az almanach nem mond semmit a közeljövőben köttetendőkről, csak a későbbieket említi, amelyeket szenvedély és viszály kísér majd. Aggodalommal pillantottam anyámra, mivel én az év későbbi szakaszában készültem férjhez menni, most, hogy tizennégy éves lettem. Anyám szeme elhomályosodott. Tudtam, egy cseppet sincs ínyére, amit hall. Hadzs Ali elérkezett az utolsó oldalhoz, felnézett, szünetet tartott, hogy a tömeg figyelmét magára vonja. – Az utolsó prófécia a nők viselkedéséről szól, és ez a legnyugtalanítóbb – szólalt meg ismét. –  Ebben az évben az iráni nők az engedetlenség bűnébe esnek!  – Miért M iért,, korábban kor ábban talán t alán engedelmese engedel mesekk voltak? vol tak? – mormol m ormolta ta Gholam, és körülötte körülöt te többekből kitört kit ört a kacagás. Apám rámosolygott anyámra. Anyám arcán csendes öröm ült, mert tudta, hogy apám olyannak szereti őt, amilyennek született. A többiek azt mondogatták, apám oly gyengéden bánik vele, mintha második feleség volna.  – A nők szenvednek majd maj d saját erkölcste erköl cstelenségü lenségükk miatt mi att!! – figyelme figye lmeztet ztetett ett Hadzs Ali. – Sokat sújt majd a terméketlenség átka, azok pedig, akik mégis szülnek, a kínok kínját állják ki! Összenéztünk Golival, szemében saját félelmeim tükröződtek vissza. Ő a szüléstől félt, én egy esetleges bűnös kapcsolattól. Imádkozni kezdtem, hogy az üstökös tűnjön el az égboltról, és hagyjon minket békén. Látván, hogy remegek, apám báránygyapjú takarót terített a vállamra, anyám pedig a tenyerébe fogta a kezemet, hogy felmelegítsen. A falu közepéről, ahol álltam, otthonom ismerős látványa tárult elém. Nem messze állt a kis mecset, kupoláján mozaikcserepek csillogtak, mellette a belül párás, fénnyel teli hammam, ahol minden héten megfürödtem; ott volt a piac, melynek aprócska pultjait minden csütörtökön ellepte a gyümölcs és zöldség, a gyógynövény, szőnyeg és szerszámok tömege. A közösségi épületekhez és a vályogtéglából vert házakhoz keskeny ösvény vezetett – itt élt a falu kétszáz lakosa –, amely továbbkanyarodott a hegy lábáig, egészen fel, a birka– és kecskepásztorok legelőihez. A látvány minden részlete békével és nyugalommal töltött el, s amikor anyám megszorította a kezem, azt kérdvén, jól vagyok-e, biztatásul szorítással válaszoltam. Aztán elhúzódtam, mert nem akartam, hogy gyereknek látszódjak.  – Baba – suttogtam sutt ogtam apámnak halkan –, mi lesz, lesz , ha Hadzs Ali jövendölései jövendöl ései a házasságról házassá gról beigazolódnak? Apám nem tudta leplezni szemében a nyugtalanságot, de hangja határozottan csengett. – Férjed rózsaszirmokkal szórja majd fel az utat, amelyen jársz. És ha csak egyszer is arra vetemedik, hogy tiszteletlenül bánjon veled… Egy pillanatra elhallgatott, sötét szeme vadul felvillant, mintha valami szörnyűségre készülne. Belefogott egy mondatba, de elharapta.  – … akkor bármi bá rmikor kor visszaj vi sszajöhetsz öhetsz hozzánk – fejezt f ejeztee be. Szégyen és gyalázat övezte azt a feleséget, aki visszatért szüleihez, ám úgy látszott, apámat ez

egyáltalán nem érdekli. érdekli . Kedves Kedves szeme összeszűkült, ahogy rám mosolygott. m osolygott. Hadzs Ali rövid imádsággal zárta a gyűlést. Néhányan kisebb rokoni csoportokba verődve vitatták meg a jövendöléseket, mások egyenesen hazaindultak. Tudtam, hogy Goli szeretne beszélgetni velem, de férje rászólt, hogy ideje hazamenni. Odasúgta, mennyire fáj a lába a hasában hordott súlyos tehertől, aztán jó éjszakát kívánt. Szüleimmel a falut szegélyező ösvényen indultunk hazafelé. Itt sorakoztak a kutak, szorosan egymás mellett, hogy minél védettebbek legyenek. Olyan jól ismertem az utat, hogy becsukott szemmel is végigmehettem volna rajta, úgy, hogy pontosan a megfelelő percben forduljak be a házunkhoz, amely az utolsó volt a soron; mögötte a sivatag és a bozótos terült el. Apám benyomta vállával kis házunk fából faragott ajtaját, és beléptünk az egyterű helyiségbe. A ház fala döngölt agyagból készült, felületét vakolat borította, amelyet anyám mindig csillogó fehérre meszelt. Egy aprócska ajtó vezetett fallal körbekerített udvarunkba, amely elrejtett bennünket a kíváncsi tekintetek elől. Anyámmal levettük fejkendőnket, és az ajtó melletti szögre akasztottuk, lerúgtuk cipőnket, és én azonnal kibontottam derékig érő hajamat. Megérintettem a szerencsét hozó, csavart kőszálikecskeszarvat, amely az ajtó melletti alacsony polcon csillogott. Apám egyik péntek délutáni sétánk közben ejtette el az állatot. A szarv attól a naptól kezdve kitüntetett helyet foglalt el otthonunkban, s apám fürgeségét barátai gyakran magasztalták, a kőszáli kecskééhez hasonlították. Apám meg én arra a vörös-barna szőnyegre telepedtünk, amelyet még tízévesen csomóztam. Apám szeme egy pillanatra pill anatra lecsukódott, valahogy különösen fáradtnak tűnt.  – Hol nap is i s elmegyünk elm együnk sétálni sét álni?? – kérdeztem kérdez tem.. Apám kinyitotta a szemét. – Persze, kicsim – bólintott. Apám reggelente a földeken dolgozott, de arra mindig vigyázott, hogy a világ minden kincséért se mulassza el közös sétáinkat. – Nemsokára úgyis elfoglalt fiatalasszony leszel – tette hozzá elcsukló hangon. Elfordítottam a fejem. El sem tudtam képzelni, hogy nemsokára el kell őt hagynom. Anyám száraz fűcsomót tett a tűzre, hogy vizet forraljon a teához.  – Itt a meglepeté megl epetéss – mondta, mondt a, és egy nagy tál friss, fri ss, rózsaesszenci rózsae sszenciától ától illat il latozó ozó csicseri csic seriborsós borsós süteményt tett elénk.  – Adja isten, is ten, hogy soha s oha ne fájjon fáj jon a kezed! ke zed! – mondta m ondta apám. apá m. Ez volt a kedvenc sütim, alaposan belakmároztam. Nemsokára elálmosodtam, és gyékényemet szokásos alvóhelyemre, az ajtó mellé terítettem. Szüleim galambturbékolásra emlékeztető hangja ringatott álomba; azt hiszem, még láttam, amint apám átöleli anyámat, és megcsókolja. Másnap délután az ajtóban vártam, hogy Baba a többi férfival együtt visszatérjen a földekről. Szerettem én felszolgálni neki a teát, amikor belépett az ajtón. Anyám a tűzhely fölé hajolt, kenyeret sütött vacsorára. Apám még mindig nem érkezett meg, így hát visszamentem a házba, megtörtem néhány mogyorót, egy kis tálkába tettem, és mellé állítottam egy íriszekkel teli tálat. Aztán megint kiálltam az ajtóba, mert alig vártam, hogy szokásos sétánkra induljunk. Vajon hol késik? Már többen visszatértek a földekről, bizonyára épp a port mossák le magukról m agukról az udvarban.  – Vizet kellene kell ene hozni – mondta m ondta anyám. Felkaptam Felkapt am az agyagkorsót, agyagkorsót , és a kút felé fel é indultam indul tam.. Az úton út on összefutottam Ibrahimmal, a festékkészítővel, aki különös pillantást vetett rám.  – Menj haza – szólt rám. rám . – Anyádnak szüksége van rád. Meglepődtem Megl epődtem.. – De hiszen hisze n ő küldött küldöt t vízért!  – Nem számít szám ít – rázta rázt a a fejét. fej ét. – Mondd meg neki, hogy én küldtelek. küldte lek. Visszaindul issz aindultam tam,, amilyen ami lyen

gyorsan csak tudtam, a korsó minduntalan a térdemhez ütődött. Amint közelebb értem a házunkhoz, négy férfit vettem észre, fehér vászonba burkolt alakot cipeltek. Biztos baleset történt a mezőn. Apám néha mesélt a földeken történt balesetekről: előfordult, hogy valaki megvágta magát egy csorba szerszámmal, vagy valakit felrúgott egy öszvér, vagy véres verekedés tört ki. Biztos voltam benne, hogy teázás közben elmondja majd, mi történt. A férfiak imbolyogtak terhük alatt. A vászonba burkolt férfi arcát nem láttam, mert az egyik válla eltakarta. Gyors imát mormoltam felépüléséért, hiszen minden családnak súlyos gondot jelentett, ha a családfő megbetegedett és nem tudott dolgozni. Amikor közelebb értek, észrevettem, hogy a sebesült turbánja úgy van feltekerve, ahogy apámé. Semmit sem jelent, nyugtattam magam. Sokan hordják így a turbánjukat. Az elöl haladók kiestek a ritmusból, és majdnem elejtették a férfit. Feje úgy csuklott hátra, mintha nem is a testéhez tartozna, karja szinte élettelenül hullott a földre. Az agyagkorsó kiesett a kezemből, darabokra tört a lábam előtt.  – Bibi! – sikoltot sikol tottam tam.. – Segíts! Segít s! Anyám kilépett a házból, lesöpörte a lisztet a ruhájáról. Amikor meglátta apámat, velőtrázóan felsikoltott. A közelben lakó asszonyok kiszaladtak az útra, és védőn körbevették fájdalmát az ég felé üvöltő anyámat. Összegörnyedt, a földre roskadt, s az asszonyok gyengéden felemelték, talpra segítették, és kisimították haját a szeméből. A férfiak bevitték apámat a házba, és a gyékényre fektették. Bőre sárga volt, szája sarkából vékony csíkban csurgott a nyál. Anyám az orrlyuka elé tette tett e a kezét.  – Istennek Ist ennek hála, hál a, még mé g lélegzik! lél egzik! – suttogta. sutt ogta. Naghi, aki apámmal együtt dolgozott a földeken, azt sem tudta, hová nézzen zavarában, úgy mesélte el, mi történt. – Fáradtnak tűnt ugyan, de egészen délutánig nem volt semmi baj – magyarázta.  – Aztán hirte hi rtelen len a fejéhe f ejéhezz kapott és a földre f öldre zuhant, levegőért l evegőért kapkodva. Utána már m ár nem mozdult. mozdul t.  – Isten Ist en óvja a férjedet! férj edet! – mondta mondt a egy férfi, férf i, akit nem ismert ism ertem. em. Amikor mindent min dent megtett megt ettek, ek, hogy apámat minél kényelmesebben elhelyezzék, elmentek, imát mormolva gyógyulásáért. Anyám összevont szemöldökkel nekilátott, hogy levegye apám cipőjét, aztán meglazította a tunikáját, és párnát tett a feje alá. Megtapogatta a kezét és a homlokát, kijelentette, hogy a hőmérséklete normális, de azért rám parancsolt, hogy terítsek rá egy takarót, ami melegen tartja. Gyorsan terjedtek a hírek apámról, hamarosan szállingózni kezdtek a barátaink, hogy segítsenek. Kolszúm elhozta az első tavaszi záporok alatt gyűjtött esővíz cseppjeit, amiket megáldott a mullah, és széthintette a házban, hogy segítse apám gyógyulását. Ibrahim az udvar közepén mormolni kezdte a Koránt. Goli is eljött, alvó gyermekével a karjában, meleg kenyeret és lencsét hozott. Én teát főztem, hogy melegen tartson bennünket. Letérdepeltem apám mellé, az arcát figyeltem, és egy fintorért, szemhéja egy rebbenéséért imádkoztam – valamiért, ami arra utal, hogy az élet még nem távozott testéből. Rabi'i, a falu orvosa akkor jött el, amikor már leszállt az éj, vállán gyógyfüvekkel megrakott orvosságos tarisznyák csüngtek. Az ajtó mellé tette őket, és letérdelt, hogy a pislákoló olajlámpás fényénél megvizsgálja a beteget. Szeme összeszűkült, ahogy apám arca fölé hajolt. – Több fényre van szükségem – mondta. A szomszédoktól kölcsönkértem még két lámpást, és a gyékény mellé helyeztem őket. Az orvos felemelte apám fejét, és óvatosan letekerte fehér turbánjának vásznát. Apám feje duzzadtnak és nehéznek tűnt. A fényben arca hamuszürke volt, sűrű, ősz tincsekkel tarkított haja fakónak, élettelennek élettelennek látszott. Rabi'i megtapogatta apám csuklóját és nyakát, és amikor nem találta azt, amit keresett, a

mellkasára helyezte a fülét. Ekkor Kolszúm suttogva megkérdezte anyámtól, kér-e még egy kis teát. Az orvos felemelte a fejét, csendet kért, s miután még egy ideig hallgatózott, felemelte a fejét, és gondterhelt arccal közölte: – Ver a szíve, szí ve, de nagyon gyengén. gyengén.  – Ali, halandók ha landók hercege, her cege, adj erőt a férjem fér jemnek! nek! – kiált ki áltott ott fel anyám. Rabi'i beletúrt a tarisznyába, több nyaláb füvet vett elő, majd elmagyarázta Kolszúmnak, hogyan készítsen belőlük szíverősítő főzetet. Megígérte, hogy másnap reggel visszajön, hogy ismét megvizsgálja apámat. – Isten összes áldása legyen rajtatok! – köszönt el, aztán távozott. Kolszúm letépkedte a gyógynövények száráról a leveleket, és leforrázta őket vízzel, amit anyám forralt fel a tűzhelyen. Rabi'i elmenőfélben megállt beszélgetni Ibrahimmal, aki még mindig ott ült az udvaron. – Ne hagyd abba az imádkozást – figyelmeztette, majd azt suttogta a fülébe: – Lehet, hogy ma éjjel magához veszi Isten. A nyelvemen rozsdás ízt éreztem. Anyám karjába vetettem magam, egy pillanatig összeölelkezve álltunk, szomorúsággal teli szemmel. Apám nyöszörögni kezdett. Ajka lefittyedt, sípolva szedte a levegőt, úgy, ahogy a szél felkavarja a lehullott levelet. Anyám odaszaladt hozzá a tűzhely mellől, ujjait zöldre színezte a gyógynövények levele. Apámra borult, és felkiáltott: – Voj, én kedvesem! Voj! Kolszúm odasietett, megnézte apámat, majd gyengéden visszakísérte anyámat a tűzhelyhez, mert immár semmit sem tehettünk. – Hadd készítem el a főzetet, az majd segít rajta – mondta. Éles, csillogó szeme, gránátalmaszínű orcája ékesen tanúsította kiváló javasasszonyi képességeit. Amikor a főzet elkészült és kihűlt, Kolszúm egy lapos tálkába öntötte, és odavitte apámhoz. Anyám felemelte apám fejét, s Kolszúm gyengéden gyengéden belecsorgatta a főzetet a beteg szájába. Nagy része félrelöttyent és a gyékényre csepegett. Újra megpróbálták, és ekkor sikerült a szájába önteni a főzetet, de apám felköhögött, csuklott egyet, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. A többnyire nagyon nyugodt Kolszúm remegő kézzel tette le az edényt, és belenézett anyám szemébe. – Meg kell várnunk, amíg kinyitja a szemét, mielőtt újból próbálkozunk – tanácsolta. Anyám fejkendője lecsúszott, de észre sem vette. – Szüksége van a gyógyszerre – suttogta erőtlenül, mire m ire Kolszúm azt válaszolta, válaszolt a, a levegőre még nagyobb szüksége szüksége van. Ibrahim hangja rekedtessé vált, és Kolszúm odaszólt, hogy vigyek neki teát. Datolyával is megkínáltam, ami az udvarunkban termett. A szemével köszönte csak meg, egy pillanatra sem hagyta abba az imát, mintha azt hitte volna, szavainak ereje életben tarthatja apámat. Befelé menet apám botjába botlottam, amit mindig az udvarba nyíló ajtó melletti szögre akasztott. Eszembe jutott utolsó sétánk, amikor megmutatta a vízesés mögött megbúvó istennő szobrát. Négykézláb másztunk végig a szikla peremén, majd feltárult előttünk az istennő képmása. Hosszúkás koronája mintha a felhőkig ért volna. Széles csípőjét vékony fátyol takarta, nyaklánca nagyméretű drágakövekből készült. Lába nem látszott vastagon redőzött ruhája alatt. Erős, férfias karját úgy nyújtotta ki, mintha ő fakasztotta volna a vízesést. Aznap apám fáradt volt, mégis végigmászta velem a meredek hegyoldalt, hogy megmutathassa a vízesés mögött rejtőző istennő szobrát. Most még jobban zihált, mint akkor, mintha lelke arra készült volna, hogy elhagyja testét. Keze úgy rángatózott, akár egy nyughatatlan kisegér, néha mellkasához kapott, és a tunika szövetét tépkedte. Hosszú ujjai megfeketedtek a munkától, körme alá föld rakódott, amit, ha nem lett volna rosszul, kisikált volna, mielőtt belép a házba.  – Ígérem, Ígér em, hogy ápolásának ápol ásának szentel s zentelem em magam, m agam, csak hagyd ha gyd meg őt nekünk ne künk – fohászkodt f ohászkodtam am Isten I stenhez. hez.  – Mindennap Mindenna p imádkozom im ádkozom majd, maj d, többé sohasem panaszkodok majd maj d ramadánkor, ram adánkor, hogy mennyire mennyi re éhes vagyok, még magamban sem.

Apám hadonászni kezdett, a levegőt csapkodta, mintha a betegséggel harcolna. Kolszúm odaült hozzánk a gyékény mellé, és velünk együtt imádkozott, figyeltük apám kezét, hallgattuk szaggatott hörgését. Elmondtam anyámnak, milyen fáradtnak tűnt a hegybéli kiránduláson, és megkérdeztem, vajon attól lett-e ilyen gyenge. Anyám a kezébe fogta az arcomat, úgy válaszolt: – Szemem fénye, azt hiszem, az inkább erőt adott neki. Az éjszaka legsötétebb óráiban apám légzése egyenletessé vált, nem hadonászott többé. Amint anyám elrendezte rajta a takarót, arca is nyugodtabbnak tűnt.  – Most végre megpihenhet megpi henhet egy kicsit kicsi t – sóhajtott sóhaj tott anyám elégedette elégede tten. n. Kimentem Kiment em az udvarba, hogy vigyek még egy kevés teát Ibrahimnak. Egy párnán ült, a türkizszínű szőnyeg mellett, amely befejezetlenül hevert a szövőszéken. Anyám nemrég adta el a szőnyeget egy Hasszán nevű vándorkereskedőnek, aki selymet árult, és visszafele övet tervezte elvinni a portékát. A szőnyeg színe, a türkiz, amely olyannyira megtetszett Hasszánnak, továbbra is kényes téma volt apám és köztem, s arcom minden alkalommal a szégyen pírjában égett, amikor eszembe jutott, mennyire felkavarta az Ibrahim házában tett látogatásom. Visszamentem, hogy apám mellett virrasszak. Abban reménykedtem, hogy a szörnyűséges éjszaka után, most, hogy oly közel a hajnal, a napfény talán örömteli meglepetést hoz, apám szeme kinyílik, talán még a gyógyszert is le tudja nyelni. És akkor, egy napon, amikor majd jobban lesz, megint együtt megyünk fel a hegyekbe, megint együtt énekelünk. Semmi sem okozott volna nagyobb gyönyörűséget, mint ismét hallani apám kissé hamisan csengő hangját. Közeledett a reggel, csak Ibrahim imádságfolyamának zúgása hallatszott; pilláim elnehezültek. Nem tudom, mennyi idő telt el, de azt tudom, hogy felriadtam, és láttam, hogy apám arca nyugodt, majd ismét álomba merültem. Hajnalban verebek hangos csiripelése törte meg a csendet. Azt hittem, azokat a madarakat hallom, amelyeket sétáink közben láttunk, és azt álmodtam, hogy apámmal megállunk megnézni a fészküket. Kintről kerék csikorgása hallatszott, mire azonnal felébredtem. A szomszéd házakból dolgukra indultak az emberek, ki a kúthoz vízért, ki a hegyekbe, ki a földekre. Ibrahim még mindig imádkozott, hangja száraz volt és rekedt. Anyám olajlámpást gyújtott, és a gyékény mellé helyezte. Apám azóta nem mozdult, amióta elaludtam. Anyám belenézett az arcába, ujját az orra alá tette, hogy ellenőrizze a lélegzetét. Ujjai elidőztek egy darabig apám orránál, majd anyám a szájához kapta a kezét. Utána ismét próbálkozott. Anyám arcát figyeltem, mikor árad szét rajta a megkönnyebbülés. De anyám nem nézett rám. Csendesen hátrahajtotta a fejét, és szörnyűséges jajkiáltás hagyta el az ajkát. Ibrahim imája félbeszakadt. Berohant apámhoz, és ugyanúgy, ahogyan korábban anyám, ő is ellenőrizte, hogy lélegzik-e, majd a kezébe temette az arcát. Anyám egyre hangosabban sírt, csomókban tépte a haját. Pántba kötött fejkendője leesett, ott feküdt a földön, apám mellett. Nem csúszott szét, még mindig őrizte fejének alakját. Tenyerembe vettem apám kezét és megszorítottam, de hideg volt és merev. Felemeltem súlyos karját, de lecsuklott a keze. Arcán elmélyültek a ráncok, arca eltorzult, mintha gonosz dzsinnel vívott volna csatát. Rövid, éles jajkiáltás szakadt ki belőlem, és ráborultam apámra. Kolszúm és anyám hagyták, hogy néhány pillanatig így maradjak, m aradjak, majd Kolszúm gyengéden félrevont. Apám és én tudtuk, hogy együttlétünknek hamarosan vége szakad, de én mindig úgy képzeltem, én leszek az, aki majd elmegy, menyasszonyi ezüsttel megrakva, apám áldásával fejemen. Az apám halálát követő napok gyászosak voltak, s a későbbiek még m ég szomorúbbak lettek. Mivel nem volt férfi a háznál, hogy a földeken dolgozzon, kevés gabonát kaptunk apám részéből, bár apám barátai nagyon bőkezűen bántak velünk. A kevés gabonát nem tudtuk elcserélni olajért,

cipőért vagy festékért a gyapjúhoz. El kellett adni a kecskéket, hogy gabonát szerezzünk, vagyis nem volt több sajtunk. Anyám mindegyik kecskét megsiratta. Elmúltak a hosszú, forró napok, tartalékaink egyre fogytak. Reggelente anyám kenyeret sütött, amihez a nagylelkű szomszédoktól kapott sajtot vagy joghurtot ettünk, ám estére alig maradt valami. Hamarosan teljesen le kellett mondanunk a húsról. Anyám apránként eladogatta apám dolgait, ennivalóért. Először a ruháit, majd a cipőit, a turbánjait, végül oly szeretett sétabotját. Mások a családjukhoz fordultak volna segítségért, de anyámnak és nekem nem volt senkink. A nagyszüleim még kicsi koromban meghaltak. Anyám két bátyja az ottománok elleni háborúban esett el. Apám egyetlen rokona távoli féltestvére, Gosztaham volt, apám apjának és első feleségének fia. Gosztaham még fiatalemberként Iszfahánba költözött, és azóta, bár hosszú évek teltek el, semmit sem hallottunk felőle. Mire beálltak a nagy hidegek, nem ettünk mást, mint egy-egy vékony szelet kenyeret naponta, és némi előző évről megmaradt savanyított répát. Állandóan éhes voltam, de tudtam, hogy anyám semmit sem tehet, ezért nemigen beszéltem csikorgó hasamról. Állandóan fáradtság gyötört, s a korábban könnyűnek tűnő feladat, a vízhordás, szinte emberfeletti erőfeszítésembe került. Utolsó értékes vagyontárgyunk az én türkizkék szőnyegem volt. Nem sokkal azután, hogy elkészültem a rojtokkal, Hasszán, a selyemkereskedő visszatért, hogy elvigye és kifizesse a fennmaradó összeget. Hasszán megdöbbent fekete tunikáink láttán, és amikor megtudta, kit gyászolunk, megkérdezte anyámtól, segítségünkre lehet-e. Anyám attól tartott, nem éljük túl a telet, ezért megkérte a kereskedőt, hogy Iszfahánba érve keresse meg egyetlen rokonunkat, Gosztahamot, és értesítse őt balsorsunkról. Körülbelül egy hónap múltán egy szamárháton Sirázba tartó vándorkereskedő levelet hozott számunkra. Anyám megkérte Hadzs Alit, olvassa fel, mivel egyikünk sem volt írástudó. A levél Gosztahamtól jött, aki azt írta, mély bánattal értesült veszteségünkről, és meghívott bennünket, lakjunk nála, míg sorsunk jobbra nem fordul. Így történt, hogy egy hideg téli reggelen megértettem, életemben először el kell hagynom gyermekkorom otthonát, és messzire utazom. Ha anyám azt mondja, keresztény földre kell mennünk, ahol a barbár nők mindenkinek feltárják bájaikat, az emberek disznóhúst sütnek és évente csak egyszer fürdenek, az sem tűnt volna távolibbnak, mint tervezett úti célunk. Elutazásunk híre hamar elterjedt a faluban. Délután az asszonyok még legkisebb gyermekeiket is elhozták, hogy elbúcsúzzanak tőlünk. Levették a fejkendőiket, megigazították a hajukat, és leültek egymás mellé mell é a szőnyegen. A nagyobbacska nagyobbacska gyerekek az udvaron udvaron játszottak játszott ak egymással.  – Legyen ez az utolsó utol só bánat, amely amel y titeket ti teket ér! – mondta mondt a Kolszúm, amikor ami kor belépett belépet t az ajtón, ajt ón, és megcsókolta anyám orcáját. Anyám szemébe könnyek gyűltek.  – Az üstökös műve volt – tette tet te hozzá Kolszúm vigasztal vigasz talóan. óan. – Még a szentelt szent eltvíz víz sem tudott tudot t megbirkózni ekkora erővel.  – Én férjem férj em – mondta mondt a anyám, mintha mi ntha apám még élne. – Miért Miér t is mondtad, mondt ad, hogy az életünk élet ünk jól alakul? Miért vontad magadra az üstökös haragját? Zaynab elfintorodott. – Mahín, emlékszel a muzulmánra, aki Tabrízból egészen Iszfahánig utazott, hogy megelőzze a halál angyalát? Amikor megérkezett, Azraíl megköszönte neki, hogy elésietett. Férjed nem tett semmi rosszat, csak Isten akaratát akaratát teljesítette. Anyám háta kissé meggörnyedt, mint mindig, amikor bánat érte. – Sohasem gondoltam, hogy valaha el kell hagynom az otthonomat – válaszolta.  – Ha Isten Ist en is i s úgy úg y akarja, akar ja, Iszfahánban Iszf ahánban jóra fordul a sorsot s orsotok ok – mondta mondt a Kolszúm, Kols zúm, és felénk fel énk nyújtot nyúj totta ta

a vad rutát, amit azért hozott, hogy megóvjon bennünket a balszerencsétől. Egy darab parázzsal meggyújtotta a növényt a tűzhely fölött, s a ruta szúrós szaga hamarosan betöltötte és megtisztította a szoba levegőjét. Anyám és én teával és a Kolszúm által hozott datolyával kínáltuk vendégeinket, mivel semmi másunk nem volt. Odavittem egy csésze teát Szafának, falunk legidősebb asszonyának, aki egy vízipipa mellett üldögélt a sarokban. Amikor megszívta a pipát, a víz bugyborékolni kezdett.  – Mit Mi t tudtok t udtok új családotokr csal ádotokról? ól? – kérdezte, kér dezte, miközben mikö zben kifújt ki fújtaa a füstöt. füst öt. A kérdés annyira annyi ra zavarba ejtő ejt ő volt, hogy a szobában hirtelen csönd lett. Mindenki tudta, hogy nagyapám sok évvel ezelőtt vette feleségül apám édesanyját, akkor, amikor barátainál volt látogatóban a falunkban. A nagyapám akkor már nős volt, első feleségével és Gosztahammal Sirázban élt. Amikor nagyanyám megszülte apámat, férje időről időre meglátogatta és pénzt is küldött, de a két család, érthető okokból, nem állt szoros kapcsolatban.  – Nagyon keveset – válaszolt válas zoltaa anyám. – Már több mint mi nt huszonöt éve nem láttam lát tam Gosztahamot. Gosztaham ot. Egyszer találkoztam vele, amikor a szüleit látogatta meg Sirázban, a költők városában, és erre vitt az útja. Akkoriban már jó hírű szőnyegtervező volt a fővárosban.  – És a felesé fe lesége? ge? – kérdezte kérde zte Szafa Sza fa dohányzástól dohányzá stól rekedtes rekedt es hangján. hangj án.  – Róla még annyit sem tudok, csak azt, hogy két lányt szült neki. Szafa elégedette elégede ttenn fújta fújt a ki a füstöt. – Ha a férj sikeres, az asszony nagy házat visz – dünnyögte. – Remélem, kegyes és igazságos a házimunka megosztásában. Szafa szavai ráébresztettek, hogy ettől kezdve anyám meg én nem lehetünk a magunk urai. Hiába szeretjük jobban a barnára sült, ropogós kenyeret, mindenképpen az ő ízlése szerintit esszük majd. Akárhogyan is lesz, áldanunk kell a nevét. Úgy tűnt, Szafa észrevette aggodalmamat, mert egy pillanatra pillanatr a abbahagyta abbahagyta a dohányzást, hogy mondjon valami vigasztalót.  – Apád féltestvé félt estvérének rének biztosan bizt osan jó szíve van, különben nem küldetett küldet ett volna értetek ért etek – biztatot bizt atott.t. –  Elég, ha a felesége kedvére tesztek, tes ztek, s majd maj d gondoskodnak gondoskodnak rólatok.  – Insh'Allah Insh' Allah – mondta mondt a anyám, hallhatóan hall hatóan kissé kiss é bizonytalanul bizonyt alanul.. Végignéztem Végignézte m a kedves, ismerős ism erős arcokon. Ott voltak a barátaim, anyám barátai, az asszonyok, gyermekkorom nagynénjei, nagymamái. Elképzelni sem tudtam, hogy többé nem látom őket – Szafa összeaszott almához hasonlatos ráncos arcát, a karcsú és fürge, bölcs javasasszonyt, j avasasszonyt, Kolszúmot, Kolszúmot, no és persze Golit, igaz i gaz barátnőmet. Goli mellém telepedett, karjában újszülött kislányával. Amikor a kicsi sírni kezdett, meglazította tunikája vállpántját, és a mellére tette a csecsemőt. Goli arca ugyanolyan rózsaszínű fényben ragyogott, mint a kisbabáé – mindketten egészségesnek és elégedettnek tűntek. Teljes szívemből kívántam, hogy az én életem is i s olyan legyen, mint az övé. Amikor befejezte a szoptatást, Goli a karomba tette a babát. Beszívtam az újszülött illatát, amely a frissen sarjadó búzára emlékeztetett, és azt suttogtam neki: – Ne felejts el! Megsimogattam a kis arcot, és arra gondoltam, nem hallom majd első szavait, nem látom első lépéseit. Goli átölelt. átölel t. – Arra gondolj, mekkora nagy város Iszfahán! Iszf ahán! – mondta. – A világ világ legnagyo l egnagyobb bb főterén fogsz sétálgatni, anyád ezer meg ezer vőlegényjelöltből választhat férjet számodra! Egy pillanatra felvidultam, mintha reményeim tényleg valóra válhatnának, de hamar eszembe utott nagy gondom.  – De hát nincs ni ncs hozományom hozom ányom – eml e mlékezte ékeztette ttem m rá. r á. – Milyen Mi lyen férfi f érfinak nak kellek kell ek majd maj d nincstelenül nincst elenül?? A szobára ismét csend borult. Anyám a rutát legyezte, homlokán ismét elmélyültek a ráncok. Az asszonyok szinte egyszerre kezdtek beszélni. – Ne aggódj, aggódj, Mahín-dzsún! Az új családod csal ádod majd segít! segít !  – Nem hagyják, hagyj ák, hogy egy ilyen i lyen csinos cs inos lány l ány pártában párt ában maradjon! ma radjon!

 – Minden Minde n kanca megtal m egtalálj áljaa a maga m aga csődörét! csődör ét!  – Abbász sah befogadja befogadj a majd maj d a lányodat a háremébe hárem ébe – mondta mondt a Kolszúm anyámnak. – Sajttal Sajt tal és túróval hizlalja fel, és akkor teltebb lesz a melle, gömbölyűbb a hasa, mint bármelyikünknek! Amikor legutóbb fürdőztem, megláttam az alakomat a hammam fémtükrében. Egyáltalán nem hasonlítottam a Goli-féle szoptatós anyákhoz, akiket a hammamban mindenki megcsodált. Alsókarom inas volt, arcom sápadt. Senki sem mondja majd nekem, hogy olyan vagyok, mint a telihold, mosolyogtam magamban, csontos, vékony testemet magam elé képzelve. Amikor Zaynab meglátta arckifejezésemet, akkorát nevetett, hogy a gyomra is belerázkódott, az ínyét felhúzta, olyan volt, mint egy kantárt harapdáló ló. A hajam tövéig elvörösödtem, amikor megértettem, hogy Kolszúm csak udvarias akart lenni. Hamar összecsomagoltunk, mert alig volt valamink. Kézzel csomózott tarisznyába egy váltás fekete gyászöltözéket tettem, meg néhány vastag takarót az alváshoz, és annyi korsót töltöttem meg vízzel, amennyit csak bírtam. Elutazásunk reggelén a szomszédok útravalóval ajándékoztak meg bennünket – kenyérrel, sajttal, szárított gyümölccsel. Kolszúm egy marék borsót vetett, hogy lássa, szerencsés-e a kiszemelt nap az utazáshoz. Miután kijelentette, hogy a nap tökéletes, a Korán egyik értékes példányát háromszor körbeforgatta a fejünk fölött. Elmondtunk egy imát a biztonságos utazásért, aztán ajkunkkal megérintettük a szent könyvet. Készülődés közben észrevettem, hogy Goli kivesz egy darabka szárított gyümölcsöt a tarisznyámból, és ruhájának ujjába rejti. „Ellopott” valamit tőlem, hogy egyszer majd biztosan visszatérjek.  – Remélem, Reméle m, így lesz – súgtam oda neki búcsúzkodás közben. Az fájt fáj t a legjobban, legj obban, hogy tőle től e is el kell válnom. Egy pézsmakereskedővel, Abdul-Rahmánnal és feleségével utaztunk, akik egyik városból a másikba kísérték az utazókat, díjazás ellenében. Gyakran jártak az ország északkeleti határán: tibeti pézsmahólyagokat vásároltak, amiket aztán a nagyvárosokban értékesítettek. Tarisznyáikat, takaróikat, de még sátraikat is belengte a fejedelmi bevételt hozó pézsma illata. Tevénk bársonyos fekete szemének pilláit tusréteg védte, vastag, dús szőre homokszínű volt. Abdul-Rahmán kantár gyanánt piros, két oldalán kék szemellenzővel ellátott szövetpántot helyezett aranyos orrára. Anyámmal a púpjai között felhalmozott, szőnyegekkel és élelmiszerrel megtömött zsákok domborodó tetejére telepedtünk. A teve könnyed léptűnek bizonyult, de makrancos természetű volt, és úgy bűzlött, mint a falu latrinája. Korábban sohasem láttam a falutól északra eső vidéket. Amint elhagytuk a hegyek életet adó forrásait, a táj kietlenné vált. A fakózöld bozótos, csakúgy, mint mi, láthatóan a fennmaradásért küzdött. Vizeskorsóink még a pézsmahólyagnál is értékesebbnek bizonyultak. Az út mentén kiszáradt kutak sorakoztak, még csontvázakat is láttunk – úgy látszik, sokan rosszul számították ki utazásuk időtartamát. Abdul-Rahmán a hajnali órákban indította el a karavánt, menet közben énekelt, és a tevék dalának ritmusához igazították lépteiket. Nemsokára felkelt a nap, az éles fehér fény bántotta a szememet. A talaj fagyos volt, a gyér növényzetet dér borította. A nap végére a lábam annyira elzsibbadt, hogy alig éreztem. Anyám már sötétedéskor visszavonult sátrunkba. Azt mondta, nem bírja elviselni a csillagok látványát. Több mint egyheti utazást követően megláttuk az Iszfahán közelségét jelző Zagrosz hegyvonulatát. Abdul-Rahmán elmondta, hogy valahol ezekben a hegyekben ered Iszfahán életet adó folyója, a Zajande, vagyis az Örök Folyam. Először csupán vékonyka vékonyka érnek látszott a messzeségben, kék vizének hűsítő frissességét több farsakhnyire is érezni lehetett. Aztán ahogy közeledtünk, szinte elképzelhetetlenül hosszúra nőtt a folyó, hiszen azelőtt csak hegyi forrásokat láttam.

A folyóparton leszálltunk tevéinkről, mert a városból kitiltották őket, és összegyűltünk, hogy megcsodáljuk a Zajandét. – Istennek hála bő vizéért! – kiáltott fel anyám, amikor a gyors sodrásban távolodó ágat pillantott meg.  – Hálát is kell adnunk – bólintot bóli ntottt Abdul-Rahmán –, mert m ert a Zajande Zaj ande táplál t áplálja ja Iszfahán Iszf ahán édes é des dinnyéit di nnyéit,, ez hűti utcáit, ez tölti meg kútjait friss vízzel. Nélküle Iszfahán elpusztulna. A tevéket Abdul-Rahmán egyik barátjára bíztuk, és gyalog folytattuk utunkat a Harminchárom ívű Hídon át. Középen megálltunk az egyik fedett boltív alatt, hogy a kilátásban gyönyörködjünk. Megszorítottam anyám kezét, és felkiáltottam: – Nézd, nézd! – A folyó szinte rohant, s a távolban feltűnt egy másik híd, aztán még egy, aztán egy újabb. Az egyiket kék mozaikcsempével borították, a másikon teaházak sorakoztak, a harmadik boltívei szinte végtelen kapuként nyíltak a városra, arra csábítva az utazót, mielőbb fedje fel a város titkait. Iszfahán kitárult, ezer meg ezer palotája, gyönyörű kertjei, mecsetjei, bazárjai, iskolái, karavánszerájai, kebabsütödéi és teaházai előttünk tündököltek. Áhítat töltött el bennünket. A híd lábánál széles, fákkal szegélyezett út nyílt, amely az egész várost kettészelte, és a híres Abbász sah által épített térbe torkollott, amelynek a nevét minden gyermek tudta: a Világ Képmása. Hirtelen észrevettem a téren magasodó Péntek-mecsetet, amelynek kék kupolája békésen csillogott a reggeli napfényben. Aztán még egy azúrkék kupolára lettem figyelmes, majd egy újabbra, aztán ismét egy újabbra, aztán egy tucatnyi, még ragyogóbb kupola tündökölt a sáfrányszín háttérben; Iszfahán aranykeretbe foglalt türkizmezőnek látszott.  – Hány ember él a városban? vá rosban? – kérdezte kérdezt e anyám kissé kiss é hangosabban, hangosabba n, hogy túlkiabál túl kiabálja ja a tömeg t ömeg zaját za ját..  – Több százezer százeze r – válaszolt válas zolt Abdul-Rahmán. – Többen vannak, mint mi nt Londonban vagy Párizsban, Párizs ban, csak Konstantinápoly nagyobb. nagyobb. Anyám és én egyszerre kiáltottunk fel meglepetésünkben, mert el sem tudtuk képzelni, hogy egyetlen helyen ennyi ember lakhat. Átértünk a hídon, aztán egy fedett bazáron, majd egy fűszerpiacon vágtunk át. Menta, kapor, koriander, szárított citromhéj, sáfrány– és kurkumahalmok, és más, ismeretlen fűszerek árasztottak fenséges illatot. Megéreztem a görögszéna virágra emlékeztető, mégis fanyar illatát, amitől összefutott a nyál a számban, annyira megkívántam egy kis bárányragut – már hónapok óta nem ízleltünk húst. Nemsokára egy karavánszerájhoz értünk, amit Abdul-Rahmán bátyja vezetett. Az udvarában külön pihenőhely volt az öszvérek, szamarak és lovak számára, s körben vendégszobák sorakoztak. Megköszöntük Adbul-Rahmánnak Adbul-Rahmánnak és feleségének a segítséget, aztán kifizettük kifizet tük a szállásdíjat. szállásdí jat. Szobánk kicsi, vastag falú, ablaktalan helyiség volt. A padlóra tiszta szalmát szórtak, de ágyneműt nem kaptunk.  – Éhes vagyok – mondtam m ondtam anyámnak, és a híd hí d mellet mel lettt sütött süt ött báránykebabra báránykebabr a gondoltam. gondolt am. Anyám kibontotta a háromszögletűre hajtogatott kendőt, és szomorúan bámult a néhány megmaradt pénzérmére. – Meg kell fürdenünk, mielőtt beállítunk új családunkhoz – válaszolta. –  Együk meg a maradék kenyeret. A száraz, szikkadt kenyér hamar elfogyott, de leküzdöttük gyomrunk korgását, és lefeküdtünk aludni. A padló kemény volt, keményebb a sivatag homokjánál, és én bizonytalanul jártam, mert hozzászoktam a teve imbolygó mozgásához. Mégis, szinte azonnal elaludtam, amint a szalmára hajtottam a fejem. Az éjszaka közepén azt álmodtam, hogy Baba rázza a lábamat, a szokásos pénteki sétára hív. Felugrottam, hogy kövessem, de kiment az ajtón. Megpróbáltam utolérni, de csak a hátát láttam, amint előresiet a hegyi ösvényen. Minél gyorsabban futottam, ő annál gyorsabban mászott. Amikor a nevét kiáltottam, nem állt meg, hátra sem fordult. Izzadságban fürödve, zaklatottan ébredtem, a szalma szúrta a hátamat.

 – Bibi!  – Itt It t vagyok, édes é des lányom l ányom – válaszo vá laszolt lt anyám a sötétben. sötét ben. – Apádat szólongat s zólongattad. tad.  – Nélkülem Nélküle m ment m ent el – motyogtam mot yogtam félálom fél álomban. ban. Anyám magához ölelt, és simogatni kezdte a homlokomat. Becsukott szemmel feküdtem mellette, de nem tudtam aludni, al udni, csak forgolódtam. Az udvarban bőgni kezdett egy szamár, mintha mi ntha sanyarú sorsa miatt panaszkodna. Ekkor anyám mesélni kezdett, és a hangja feloldotta szorongásomat.  Egyszer volt, volt , hol nem volt. Isten Iste n előtt semmi s emmi sem volt. Anyám kiskorom óta mesével vigasztalt. Meséitől a gondok úgy hullottak le rólam, mint a hagyma héja, máskor megmutatták az utat, vagy éppen gyógyító álomba ringattak. Apám mindig azt mondogatta, anyám meséi többet érnek bármilyen orvosságnál. Felsóhajtottam, anyámhoz bújtam, mint egy kisgyerek, mert tudtam, szavai gyógyírt hoznak szívem bánatára. Volt egyszer egy kereskedő, s annak egy Golnar nevű lánya, aki munkálkodással töltötte napjait a család kertjében. Ropogós és édes uborkáját nagyra becsülték, tökjei óriásira nőttek, lédús húsuk  ízletes, retekjének csípőssége igen kellemes volt. Mivel a lány szenvedélyesen szerette a virágokat, megkérte apját, hogy különítsen el a kertben egy zugot, ahová rózsabokrot ültethet. Bár a családnak  minden talpalatnyi földre szüksége volt, apja eleget tett lánya kívánságának. kívánságának. Golnar egy gazdag szomszédtól szerezte a rózsabokrot némi friss zöldségért cserébe, s elültette egy ár kivágott uborkatő helyére. Idővel a növény csodaszép, öklömnyi nagyságú, hófehér rózsákat  növesztett. Amikor déli szél fújt, a rózsabokor vele táncolt, a fülemülék énekét kísérve, s fehér szirmai szoknyaként terültek szét. Golnar apja májkebabsütő mester volt. Egy nap, munka után, amikor hazatért, elmondta, hogy aznap egy nyeregkészítőnek nyeregkészítőnek és fiának adta el az utolsó kebabot. Elmesélte a férfiaknak, milyen erős és szorgalmas lánya van, aki még a bőrcserzőműhely szúrós levegőjétől sem ájulna el. Nem sokkal ezután a nyeregkészítő és családja látogatást tett a májkebabárusnál és lányánál. Golnar nem örült  túlságosan, mert mert a fiú fi ú válla keskeny, karja vékony volt, s kicsi, kidülledő szeme kecskére emlékeztetett.  Néhány csésze tea elfogyasztását elfogyas ztását és némi kölcsönös udvariaskodást követően a lányt arra kérték  szülei, mutassa meg kertjét a fiúnak. Golnar vonakodva ugyan, de eleget tett kérésüknek. A fiú megdicsérte a lány egészséges zöldségeit, gyümölcsfáit és fűszernövényeit, majd megcsodálta a rózsabokor szépségét. A megenyhült Golnar arra kérte, fogadjon el pár szál virágot, és levágott a bokorról néhány hosszú szárú rózsát. Amikor a fiatalok karjukon a fehér rózsákkal beléptek a házba, a szülők elmosolyodtak, és magukban már az esküvőt tervezgették.  Azon az éjszakán, miután a fiú és szülei elmentek, Golnar úgy elfáradt, elfáradt , hogy elaludt, elaludt , mielőtt  meglátogatta volna a rózsáit. Másnap reggel nyugtalanul, zaklatottan ébredt. Kiszaladt a kertbe. A rózsabokor nem csillogott a napfényben, virágai elszürkültek, a kert csendes volt, a fülemülék  elrepültek. Golnar gyengéden megtámasztotta a súlyos ágakat, ám a tüskék véresre sebezték ujjait.  A lány szívében szív ében bűnbánattal bűnbánatt al megfogadta, hogy ezentúl jobban vigyáz vigy áz a rózsabokorra. Megöntözte M egöntözte a rózsatövet véres vízzel, amelyben apja kebabos késeit szokta tisztítani, aztán apró májdarabkákat májdarabkákat szórt  köré, hogy táplálja a növényt.  Aznap délután hírvivő hírviv ő érkezett, érkezet t, a fiú családjától családj ától hozott házassági ajánlatot. ajánlatot . Apja azt mondta a lánynak, jobb férjet nem talál, s anyja gyengéd szavakat suttogott fülébe születendő gyermekeiről. Golnar azonban sírt, és visszautasította az ajánlatot. Szülei dühösen, értetlenül álltak döntése előtt, s bár lányuknak megígérték, hogy elutasító levelet küldenek a fiú szüleinek, titokban azt írták, a lányuk  gondolkodási gondolkodási időt kér.  Másnap kora reggel Golnar a fülemülék édes énekére ébredt, és látta, látt a, hogy a rózsabokor ágai ismét büszkén, egyenesen állnak. Csodálatos Csodálatos virágszirmok nyíltak, a szerves anyag megtette hatását: a

rózsák csillagként tündököltek a sötét hajnalon. Próbaképpen szakított néhány szálat, s a növény bódító illatot árasztva gyengéden gyengéden megcirógatta megcirógatta ujjait, mintha a lány l ány érintésére várt volna. Újév napjának reggelén a család a szokásos ünneplésre készült, s a lánynak annyi dolga volt, hogy elfelejtette megöntözni a rózsabokrot. Segített édesanyjának elkészíteni és becsomagolni az ételeket, aztán a folyó partjára indultak uzsonnázni. Ott a folyóparton találkoztak a fiúval és a szüleivel, akik  szintén uzsonnáztak. Az apa teázni hívta őket és édességet enni. A fiú Golnarnak adta a legfinomabb süteményeket; kedvessége meglepte a lányt, hiszen korábban elutasította nősülési szándékát  (legalábbis ö így tudta). Szüleik unszolására a fiatalok sétálni indultak a folyóparton. Amikor Amikor már nem láthatták őket, a fiú megcsókolta a lány mutatóujjának begyét, de Golnar hátat fordított neki és elszaladt.  Amikor a lány és családja hazatértek, hazatért ek, már sötét volt. Golnar kimerészkedett kimerészkedet t a kertbe, hogy megöntözze a vízre szomjazó rózsabokrot. Ahogy közelebb lépett, vízzel teli vödörrel a kezében, hirtelen feltámadt a szél, felkapta a haját, és a bokorra csavarta. A bokor ágai szorosan átfonták a derekát. Minél jobban kapálózott a lány, annál mélyebben fúródtak belé a tüskék, t üskék, és összekarmolták összekarmolták az arcát. Golnar sikoltozva szabadult szabadult az ölelésből, és véresen, erőtlenül támo t ámolygott lygott a házba.  Amikor meglátták lányukat a küszöbön, a szülök úgy megrémültek, mintha gonosz dzsinnt látnának. Golnar nem engedte, hogy hozzáérjenek. Apjának le kellett fognia a karját, hogy anyja elláthassa vérző sebeit. Szörnyülködve látták, hogy a lány mutatóujjába vastag, fekete tüske fúródott. Amikor kihúzták, a sebből sugárban ömlött a vér.  A feldühödött feldühödöt t apa kirohant a házból. Néhány pillanat múlva fejsze suhogása hallatszott, hallat szott, aztán a rózsabokor kidőlt. Golnar minden fejszecsapásnál megremegett, bánatában a haját tépte. Anyja ágyba fektette. Néhány napig betegen feküdt, magas láza volt, egyfolytában zokogott.  Két héttel hét tel később Golnar szüleinek szülei nek sürgetésére férjhez férj hez ment a kecskére kecsk ére hasonlító hasonlít ó fiúhoz. fi úhoz. A fiatalok  fi atalok  a fiú szüleinek házában éltek egy szobában; a fiú minden délután vértől és a cserzett bőr szagától bűzösen tért haza. Amikor Golnarhoz ért, a lány elfordította a fejét, irtózott érintésétől. Golnar nemsokára állapotos lett és fiút szült, majd két lányt. Mindennap hajnalban kelt, magára öltötte viseltes ruháit, majd felöltöztette gyermekeit is másoktól másoktól kapott, a sajátjánál is rongyosabb ongyosabb ruháikba. Soha nem jutott ideje arra, hogy saját virágokat neveljen. Néha azonban, amikor elhaladt a kert  mellett, ahol egykor a rózsabokor rózsabokor állt, lehunyta a szemét, és a rózsák illatára gondolt, amely édesebb volt a reménynél is. Amikor anyám befejezte a mesét, megpróbáltam kényelembe helyezni magam a szalmán, de sehogyan sem sikerült. Annyira felzaklatott a történet, hogy zúgott a fejem. Anyám a tenyerébe vette az arcomat. – Mondd, lányom, mi a baj? – kérdezte. – Beteg vagy? Fáj valamid? Boldogtalan sóhajtás hagyta el ajkamat, és úgy tettem, mintha aludni próbálnék. Anyám, mintha hangosan gondolkodna, így szólt: – Nem is tudom, miért ezt a mesét meséltem. Egyszerűen kiszakadt belőlem, mielőtt eszembe jutott volna, miről szól. Ismertem a mesét, anyám néhányszor elmondta már a faluban. Akkor nem zaklatott fel. Hiszen én nem vértől bűzlő férfit, hanem olyan férjet képzeltem magamnak, aki rózsaszirmokkal szórja tele az utat előttem. Eszembe sem jutott, hogy az életem akár olyan is lehet, mint Golnaré, de most, a sötétben, egy idegen helyen, idegen városban a mese baljós jövendölésnek hangzott. Apám már nem óvhat bennünket, senki sem törődik velünk. Anyám túl öreg, hogy újra férjhez menjen, és hozomány nélkül ugyan ki akarna engem feleségül venni? Az üstökös felbukkanása tönkretett tönkretettee az esélyeimet. esélyeimet . Kipattant a szemem – láttam, hogy anyám engem figyel. Ijedt volt a tekintete, és hirtelen jobban megsajnáltam, mint saját magamat. Vettem egy mély lélegzetet, aztán nyugodtan a szemébe néztem.

 – Csak megszédült megs zédültem em egy kicsit, kicsi t, de már sokkal jobban vagyok – suttogtam sutt ogtam.. \par Anyám megkönnyebbült, és én hálát adtam Istennek, amiért kellő erőt adott ahhoz, hogy kimondjam, amit kell. MÁSODIK FEJEZET Másnap reggel a szamaraikat málházó utazók zajára ébredtünk. Poros, verejtékkel átitatott fekete nadrágomat és tunikámat már egy hete viseltem. Anyámmal utolsó pénzünkön belépőt vásároltunk a hammamba, ahol ledörzsöltük magunkról az út porát, és addig mostuk a hajunkat, amíg ismét csillogóan fényes nem lett. Tisztálkodás után elvégeztük a nagy merülés szertartását, vagyis megmerítkeztünk egy medencében, ami húsz nő számára is elég nagy volt. A fürdetőasszony addig dörzsölte a hátam és a lábam, amíg teljesen ki nem szállt belőlem az út okozta fáradtság. Miközben munkálkodott, végignéztem csontos bordáimon, horpadt hasamon, kérges ujjaimon, sovány karomon és lábamon. Arról álmodoztam, hogy gömbölyded, dús keblű, széles csípőjű nő leszek, de hiába. Semmit sem változtam, csak az arcom és a kezem barnult le az úton – legnagyobb bánatomra. A fürdőzés után tiszta gyászruhát és fekete fejkendőt öltöttünk, aztán elindultunk, hogy megkeressük Gosztahamot a Világ Képmásán, a téren, amit Abbász sah akkor épített, amikor Iszfahánt fővárossá tette. Szűk kapun át érkeztünk a térre, és az elénk táruló látvány talán éppen ezért még lélegzetelállítóbb volt.  – Az egész falunk… fal unk… – kezdtem, kezdtem , de anyám fejezte fej ezte be a mondatot, mondat ot, mert mer t ő is i s ugyanarra ugyanarr a gondolt gond olt – … kétszer is elférne ezen a téren! Nem csoda, ha Iszfahánt a világ csodájaként emlegetik! A tér hatalmas volt, a túlsó végén álló emberek miniatúráknak tűntek. A Péntek-mecset minaretjei hosszan, karcsún, magasan nyúltak az égre, szinte beleszédültem a látványba, ahogy felnéztem csúcsukra. A türkizszínű kupola mintha lebegett volna; az építész kezét biztosan Isten vezette, azért tűnt a nehéz agyag oly légiesnek. A bazárba vezető széles kapu oldalfalát csatát ábrázoló falfreskó díszítette – életemben először láttam ilyesmit –; olyan élethű volt, mintha a harcosok a szemünk láttára küzdöttek volna egymással. A tér mintha megcáfolta volna a valószínűség minden törvényét.  –   Kha  Kh a n ú m, kérlek, menjetek tovább! – kiáltott mögöttünk egy férfi, azzal a tiszteletteljes megszólítással, amellyel a férjes asszonyokat illették. Elnézést kértünk, és elálltunk a bejárat elől. A férfi visszanézett, és mosolyogva megjegyezte: – Először vagytok itt, ugye? Még mindig élvezem a látogatók arcára kiülő csodálatot. A tér valóban maga volt a csoda. A rövidebbik oldalán, Abbász sah kékarany palotájával szemben állt az uralkodó személyes mecsetje, melynek sárga kupolája apró napként ragyogott. A hosszabbik oldalon nyílt a Nagy Bazárba vezető kapu, vele szemben magasodott a Péntek-mecset – mintegy figyelmeztetésül az istenfélő kereskedők számára, hogy maradjanak becsületesek.  – Hatalom, Hatalom , pénz és Isten, Ist en, mind mi nd egy helyen hel yen – jegyezte je gyezte meg anyám anyá m körbeteki körbe tekintve. ntve.  – És póló – tettem tet tem hozzá, mert észrevett észr evettem em a játékhoz ját ékhoz tökéletese tökél etesenn alkalmas alkal mas tér végén a kapukat elző gerendákat. A Péntek-mecset egyik minaretjének tetején megjelent a müezzin, és imára szólította a híveket. Kellemes orrhangja betöltötte a teret. –  Allah-hu Allah -hu-Akbar! Akbar! Isten a legnagyobb! – kiáltotta, és a hang szétterjedt felettünk. felettünk. A téren áthaladva észrevettem, hogy a legtöbb épületet a nap és az ég tiszta színeit visszaadó csempével borították. A Péntek-mecset kupolája messziről türkizszínűnek tűnt, de ahogy közelebb értünk, láttam, hogy sárga és fehér színben pompázó szőlőinda-motívumokkal díszítették. A sah citromsárga palotájának kupoláján fehér és türkiz virágfüzérek bontottak szirmot. A mecset boltíves kapubejáratát fehér virágmintás csempével rakták ki, amely ragyogott, mint lágy fényű csillag az

alkonyi égbolton. Minden épület minden falán díszítőelemek fénylettek. Mintha egy aranyműves összeválogatta volna a legtündöklőbb türkizeket, a legritkább sárga zafírokat, a legtisztább gyémántokat, a legzöldebb smaragdokat, hogy végtelen, fényesen csillogó, színes díszítősorrá rendezze őket.  – Soha nem láttam lát tam még ennyi csodát! csodát ! – mondtam mondt am anyámnak, anyámna k, elfeledvén elf eledvén egy pillanatr pill anatraa ittlét itt létünk ünk szomorú okát. Anyám azonban nem felejtett el semmit. – Itt minden túl nagy – mutatott az óriási térre, és megértettem, hogy hiányzik neki a mi kis falunk, ahol mindenkit ismert. A téren nyüzsgött a tömeg. Fiatal fiúk suhantak el mellettünk kezükben tálcákkal egyensúlyozva, melyeket forró, sötét folyadékkal teli csészékkel raktak meg, és azt kiabálták: – Kávét tessék! Kávé! –  Még sohasem kóstoltam ezt az italt, de az illata olyan tömény volt, mint valami ételé. Két zsonglőr labdákat dobált, és adakozásra biztatta a járókelőket. Tucatnyiszor megállítottak bennünket az utcai árusok, ruhát, szempillatust kínálva, sőt, az egyik még elefántcsontot is mutatott, a hosszú emlékezetéről híres, legendás indiai állat agyarát. Pár percnyi gyaloglás után megérkeztünk a sah palotájához. A Péntekmecsethez viszonyítva szerénynek tűnt, csupán néhány emelet magas volt. Bejáratát vastag, fából faragott, kétszárnyú kapu, nyolc rézágyú és szablyákkal felszerelt őrség sorfala őrizte. Anyám odament az egyik őrhöz, és megkérdezte, hol találjuk Gosztahamot, a szőnyegkészítőt.  – Mi dolgotok dolgot ok van vele? vel e? – kérdezte kérde zte kétkedően ké tkedően az a z őrszem. őrsze m.  – Ő kérte, kérte , hogy keressük keress ük fel – válaszolt válasz olt anyám. Lágy, Lágy, déli magánhangzói magánhan gzói hallatán hall atán az őr elvigyorodott.  – Ő hívott meg benneteket!  – A férjem férj em családj cs aládjához ához tartoz ta rtozik. ik. Az őr továbbra is gyanakvóan méregette anyámat. – Gosztaham a sah szőnyegkészítő műhelyének mestere. A műhely a palota mögött m ögött van. Megmondom neki, hogy itt vagytok.  – Por vagyunk a lábad nyomában – felel f elelte te anyám. Visszament iss zamentünk ünk a térre, térr e, hogy ott várakozzunk. várakozz unk. A közelben volt a fémművesek bazárja, azt bámultuk, hogyan ütnek a kovácsok madarakat és más állatokat kanalakra, teáskannákra és csészékre. Az őr hamar visszatért, és elkísért bennünket Gosztahamhoz, aki a palota ajtajának közelében várt ránk. Csodálkoztam, mert alig hasonlított apámra. Igaz, hogy csak féltestvérek voltak, de apám magasra nőtt, pengeéles arcvonásokkal. Gosztaham viszont alacsony, gömbölyded emberke volt, mint a krumpli, apró szemmel, horgas sasorral és hosszú, ősz szakállal. Kedvesen üdvözölt bennünket, mindkettőnket arcon csókolt. Hozzám hajolt, tenyerébe vette a kezemet. – Nahát! – kiáltott fel. –  Szóval te vagy Iszmail gyermeke. Pontosan olyan dióbarna a bőröd és egyenes, fekete a hajad, mint neki, ezt a kicsi, tökéletes kezet pedig bármikor felismerném! Olyan nagy hűhót csapott a kezemet nézegetve, hogy elnevettem magam, és szemügyre vettem az övét. Férfikézhez képest kicsi volt és keskeny, hosszú ujjakkal, pont mint az enyém.  – A családi hasonlóság hasonlós ág egyértelm egyért elműű – mondta. mondt a. – Szőnyegkészít Szőnyegkés zítőő vagy?  – Természet erm észetesen esen – felelt fel eltee anyám. – Ő a legjobb legj obb szőnyegcsomózó szőnyegcsom ózó a faluban. fal uban. – Azzal elmesél elm esélte, te, hogyan adta el türkizszínű szőnyegemet, még akkor, amikor nem volt teljesen kész.  – Ali áldása ál dása legyen l egyen rajta ra jtad! d! – mondta m ondta Gosztaham, Goszt aham, s láthatóan lát hatóan mély m ély benyomást benyom ást tett tet t rá r á a történet tör ténet.. Gosztaham a falubéli hírekről érdeklődött anyámtól, és miközben átvezetett bennünket a téren, anyám apámról kezdett beszélni. A szavak szinte ömlöttek belőle, mert hosszú ideig magában tartotta őket, és olyan szívhezszólóan mesélt apám haláláról, hogy könnyeket csalt Gosztaham szemébe. A Világ Képmását egy keskeny utcán hagytuk el. Áthaladtunk a Négy Kert negyeden, ahol több

díszkert is volt, de most, tél lévén, pusztaság uralkodott mindegyikben. Gosztaham utcájának elején egy ciprusfa állt. Kívülről a házak erődítményeknek tűntek. Mindegyiket magas, csúnya, drapp vagy bézsszínű fallal kerítették körül, hogy távoltartsák a Gonosz Szemet. Gosztaham egy vastag faajtóhoz vezetett bennünket. Megálltunk egy pillanatra, hogy kívülről is szemügyre vegyük a házat. Olyan óriási volt, hogy azt sem tudtuk, merre nézzünk. Gosztaham átvezetett bennünket egy keskeny folyosón, majd néhány lépcsőfok következett, és a bírúniba, vagyis a külső helyiségbe, a férfivendégek fogadószobájába értünk. A Nagyterem nagy, festett üvegablakaira két zöld hattyút festett a művész, egy szökőkút két oldalán ittak a kék vízből. A mennyezetet és a falakat fehér gipszvirágok és szőlőindák borították. A hihetetlenül sűrű csomózással készült rubinpiros szőnyegeken vastag, bíborvörösben játszó párnák feküdtek. A szoba még ezen a hideg, téli napon is meleget árasztott. Gosztaham szélesre tárta a földig érő ablakszárnyakat, és nagy belső udvarba léptünk. Egy vízzel teli medence mellett két nyárfa magasodott. Eszembe jutott falunk egyetlen fája, az öreg ciprus. Hihetetlen luxusnak tartott am, hogy egy családnak saját, zöld, árnyékot adó fája legyen. Gosztaham feleségével, Gordiával az udvarban találkoztunk. Testes nő volt, csípője széles, gömbölyű, keble hatalmas. Komótosan közelített felénk, majd mindkettőnket arcon csókolt. Egyik szolgája éppen vizet forralt, és használt tealevélből teát készített. Furcsának tartottam, hogy egy ekkora háztartásban kétszer forrázzák le ugyanazokat a tealeveleket, de azért megköszöntük, és udvariasan hozzátettük: – Adja az ég, hogy sose fájjon a kezed!  – Hány éves vagy? – kérdezte kérdezt e tőlem től em Gordia. Gordi a.  – Tizenöt. Tizenöt .  – Ah! Akkor találkoznod tal álkoznod kell ke ll Nahíddel. Ő is tizenöt ti zenöt éves, é ves, egy közelben köze lben lakó l akó asszony assz ony lánya. Gordia anyámhoz fordult. – Nahíd nagyon jó családból való. Azt reméljük, hogy egyszer majd rendelnek tőlünk szőnyeget. Azon tűnődtem, ugyan miért akar még több szőnyeget eladni, amikor – legalábbis szerintem – már úgyis mindene megvan, amit egy család kívánhat. Mielőtt azonban bármilyen kérdést feltehettem volna, Gordia kijelentette, hogy biztosan fáradtak vagyunk, majd az udvaron keresztül egy apró, a konyha és a latrinák közé ékelődő szobába vezetett bennünket. A szobában nem volt más, csupán két gyékény, takarók és párnák.  – Elnézéset Elné zéseteket eket kérem, kérem , amiér am iértt a szoba s zoba nem ne m méltó mél tó hozzátok hozzát ok – mondta mondt a Gordia Gordi a –, de a többi helyiség helyi ség mind foglalt. Anyám igyekezett leplezni keserűségét. A falat nem vakolták be, a padlót vastag porréteg borította. Gosztaham háza valóságos palotának tűnt a mi falusi otthonunkhoz képest, de ez az apró szoba még a miénknél is szerényebb volt.  – Nincs miér m iértt – válaszol vál aszolta ta anyám. anyá m. – Így Í gy sem érdemelj érdem eljük ük meg nagylel na gylelkűségedet kűségedet.. A szieszta idejére Gordia egyedül hagyott bennünket. Szétterítettem a gyékényemet, s ezzel felvertem a port, ami megköhögtetett. Néhány perc múlva hallottuk, hogy az egyik szolgáló bemegy a szomszédos szobába, egy másik pedig a latrinára. Hamarosan még a tevénk szagánál is büdösebb, erős, szúrós bűz szállt felénk.  – Mi most szolgálók szolgá lók vagyunk? – kérdeztem kérdezt em aggódva anyámtól. anyámt ól. Anyám tágra tágr a nyitott nyit ott szemmel szem mel,, hanyatt feküdt a gyékényen.  – Még nem – felelt fel elte, e, de látt l áttam am rajt r ajta, a, hogy pontosan pont osan ez az, az , ami aggasztja. aggaszt ja. Alvás után felkeltünk, és csatlakoztunk Gordiához és Gosztahamhoz a bírúniban, ahol vacsorához terítettek. Micsoda pazar lakoma volt! Én magam ennyi ételt még esküvőkön sem láttam. Úgy látszott, a bőség mindennapos Gosztahaméknál. Volt ott mentával, kaporral, friss mazsolával, dióval és

rózsaszirommal ízesített, hűtött joghurtleves, hűs és friss a nyelvnek. Meg párolt csirke cukrozott, fanyar vadegressel, zsenge padlizsán vajpuha bárányhússal, ropogós, barnára sült kérgű sáfrányos rizs, csípős juhsajt, forró, friss kenyér, és egy retekkel, friss mentával és keserű gyökérrel teli tál, a jó emésztés elősegítésére. Azon az estén túl sokat ettem, mintha kárpótolni akartam volna magam a falusi nélkülözés nélkülözés miatt. m iatt. Amikor mindannyian jóllaktunk, anyám beszélni kezdett. – Nagyrabecsült vendéglátóink – kezdte  –, megtiszt megt isztelt eltetés etés számunkra, szám unkra, hogy befogadtok befogadt ok házatokba és jóllakatt jóll akattok ok bennünket, mintha mi ntha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Az igazság az, hogy téged, tiszteletre méltó Gosztaham, már több mint huszonöt éve nem láttalak. Ez alatt az idő alatt úgy emelkedtél egyre magasabbra, mint a legfényesebb csillagok. Hogyan érted el, hogy itt lakj, ebben a tágas házban, minden gazdagsággal megáldva, amit csak élő ember kívánhat magának? Gosztaham elmosolyodott, és kezét tekintélyes hasára tette. – Valóban előfordul, hogy amikor reggel felkelek és körülnézek, alig hiszek a szememnek. És amikor meglátom magam mellett Gordiát, tudom, hogy minden álmom valóra vált, és köszönetet mondok Istennek a szerencsémért.  – Kísérjen Kísérj en áldása áldá sa bőségesen bősége sen – tett t ettee hozzá anyám. anyá m.  – Tudjátok, udját ok, nem volt ez mindig mi ndig így. Apám már jóval a te születése szül etésedd előtt előt t – bólintott bóli ntott felém fel ém Gosztaham – felismerte, ha a faluban marad, mindig szegény lesz. Tudván, hogy nem számíthat gazdag örökségre, Sirázba indult szerencsét próbálni. Olyan szegények voltunk, hogy nekem is segítenem kellett, szőnyeget csomóztam. Amikor tizenkét éves lettem, rájöttem, hogy szinte mindenkinél gyorsabb vagyok.  – Akárcsak a lányom – büszkélkedett büszkél kedett anyám.  – A házunk olyan kicsi volt, volt , hogy szövőszéknek szövőszé knek nem akadt benne hely. Így aztán jó időben én is kiültem az udvarba, ahogyan gondolom, te is szoktad – fordult felém Gosztaham. – Egy napon olyan sebesen csomóztam a szőnyeget, hogy kisebbfajta tömeg verődött össze. Mindenki engem bámult. Szerencsémre az egyik néző Siráz legnagyobb szőnyegkészítő műhelyének a tulajdonosa volt. Korábban sohasem alkalmazott külsős inast, miért is tette volna, amikor betaníthatta munkásainak fiait. Amikor azonban engem meglátott, felajánlotta, hogy felfogad, mert a gyorsaságom növeli majd a hasznát. A következő néhány néhány év életem legkeményebb időszaka volt. A műhely tulajdonosa tulaj donosa nem kor, hanem kézügyesség szerint osztotta ki a feladatokat. Miután nagyon gyors voltam, mindenkinél hamarabb kellett elkészülnöm egy-egy szőnyeggel. Egyszer kimerészkedtem az udvarból, de a tulajdonos elkapott, aztán megparancsolta szolgáinak, hogy fektessenek hanyatt és addig üssék bottal a talpamat, amíg el nem ájulok. Senki sem olyan buta, hogy tönkretegye egy szőnyegcsomózó kezét, de kit érdekel a talpa? Megborzongtam. Hallottam róla, hogy nálam is kisebb gyerekeket, főleg árvákat, arra kényszerítenek, hogy hosszú órákat dolgozzanak a szövőszék mellett. Estére a gyerekek lába néha annyira elgémberedett az üléstől, hogy felállni sem bírtak, a gondozók ölben vitték haza őket. A hosszú, szövőszék mellett töltött évek alatt az egész nap ülő gyerekek csontjai szabálytalanul fejlődtek, fejük túlságosan nagyra nőtt testükhöz képest. Amikor járni próbáltak, úgy togyogtak, mint az öregek. Boldog voltam, hogy olyan faluban nőttem fel, ahol nem hagyták, hogy egy gyermek testét megtörje a munka. És még így is, amikor langyos tavaszi napokon a szövőszékemnél ültem, néha irigykedve bámultam a madarakat, sőt a kóbor kutyákat is, mert szabadon kószáltak, amerre láttak. Az a gyermek, akinek forr a vére és mozogni, beszélgetni, szaladgálni szeretne, de arra kényszerül, hogy hosszú órákig mozdulatlanul üljön, ülj ön, bizony, nagyon nagyon hamar felnő.  – Az igazság igaz ság az, hogy a műhely műhel y tulaj t ulajdonosának donosának igaza volt – folyt f olytatt attaa Gosztaham. Goszt aham. – Megpróbál M egpróbáltam tam

kibújni kötelezettségeim alól, mert nem akartam örökké csomózó maradni. Igyekeztem minél több időt a tervezőmester és a színmester közelében tölteni. A tervező megengedte, hogy lemásoljam néhány mintáját, a színmester pedig elvitt magával a bazárba, és megmutatta, hogyan válogatja ki a különböző árnyalatú gyapjúfonalakat. Titokban annyit tanultam, amennyit csak bírtam. Nekem addig eszembe sem jutott, hogy több is lehetek egyszerű csomózónái. Bár a rengeteg ételtől elálmosodtam, nagy figyelemmel hallgattam Gosztaham meséjét.  – A férjemet férjem et nem kellett kell ett sokat tanítani taní tani – szólt sz ólt közbe Gordia. – Olyan szeme szem e van a színekhez s zínekhez,, mint m int senki másnak. Gosztaham mosolyogva dőlt hátra a párnákra, láthatóan örült felesége dicsérő szavainak.  – Olyan becsvágyó voltam, volta m, hogy megmondtam megm ondtam a tervezőmes terve zőmester ternek, nek, saját sajá t szőnyeget akarok készíteni. Adott nekem egy régi mintát, amit már nem használt, és megengedte, hogy lemásoljam. Összeszedtem minden vagyonomat, és elmentem a bazárba, hogy megvegyem a lehető legjobb minőségű gyapjút, amit megengedhettem magamnak. Órákig válogattam a színeket, a végén rám kiabáltak a kereskedők, hogy vegyek valamit vagy tűnjek el. Én azonban biztos akartam lenni abban, hogy a megfelelő árnyalatokat választom. Akkoriban tizenhét éves voltam. Majd egy évbe telt, mire a munkaidő után tovább dolgozva elkészültem a szőnyeggel. Még soha nem készítettem ilyen szépet. Anyám elégedett volt velem, mert a szőnyeg sok pénzt hozhatott a házhoz. Én azonban megtettem életem legkockázatosabb lépését. Ezért vagyok most itt ebben a gyönyörű házban, ezért van olyan feleségem, aki a legfényesebb csillagokat csillagokat is elhomályosítja. elhomályosítja. Kiegyenesedtem, Kiegyenesedtem, és alig al ig vártam, hogy megtudjam, megtudjam , hogyan alapozta meg Gosztaham Gosztaham a szerencséjét. szerencséjét .  – Megtudtam Megtu dtam,, hogy a nagy Abbász sah Sirázba Siráz ba jön, és délutánonként délut ánonként meghallgat meghal lgatáson áson fogadja fogadj a alattvalóit. Befejeztem a szőnyeget, feltekertem, a vállamra vettem, és elindultam a palotába. Az egyik őrhöz fordulván elmagyaráztam, hogy ajándékot hoztam. Az őr szétterítette a szőnyeget, ellenőrizte, nem rejtőzik-e benne orgyilkos vagy állat, nincs-e benne méreg vagy valami más veszélyes dolog, és megígérte, hogy a sah színe elé viszi. viszi .  – Micsoda Mic soda merész m erészség ség volt így megválni m egválni egyetlen egyetl en kincsedtől kincs edtől!! – kiált ki áltott ott fel anyám.  – A szőnyeget azután azutá n mutatt mut atták ák meg a sahnak, miután mi után egy lopással lopáss al gyanúsított gyanúsít ott szolgát szolgá t bottal botta l verésre ítélt – folytatta Gosztaham. – Azt hiszem, örült, hogy végre valami kellemes is történik. Amikor a szőnyeget elé terítették, felhajtotta az egyik sarkát, és megnézte, milyen szoros a csomózása. Egy kicsit aggódtam, hogy talán elviteti a szolgáival a szőnyeget, de a sah ekkor azt kérte, lépjen elő a szőnyeg készítője. A sah úgy vizsgálgatott, mint aki megérti szegénységemet és becsvágyamat, majd így szólt:  – Hatalmas Hatalm as királyok kirá lyok naponta küldenek arany ajándékot, ajándé kot, ám egyik sem vetekedhet vetekedhe t azzal az áldozattal, amit te hoztál. Szerencsém volt; a sah akkoriban alapított királyi szőnyegkészítő műhelyt Iszfahánban, hogy palotáit és a gazdag vevőket vevőket ellássa ell ássa a legfinomabb szőnyegekkel. Annyira Annyira megtetszett megtet szett neki a munkám, m unkám, hogy meghívott a műhelybe egyévi próbaidőre. Anyám majdnem megvert, amikor megtudta, hogy elajándékoztam a szőnyeget. Amikor aztán elmeséltem neki, mekkora szerencse ért, megáldotta a sah nevét.  – A történeted tört éneted valóban va lóban minden m inden más m ás történet tör ténetet et felül f elülmúl! múl! – kiáltot kiál tottt fel fe l anyám. anyám .  – Utána még sok megpróbált megpr óbáltatás atás várt rám – folytatt folyt attaa Gosztaham. Gosztaham . – Amikor dolgozni kezdtem kezdte m a királyi szőnyegszövődében, a legalacsonyabb rangban szolgáltam. Szerencsémre mindannyian rendes évi bért kaptunk, és bár az enyém volt a legszerényebb, el tudtam tartani magam, és pénzt is küldtem haza a családomnak. A munkakörülmények a sah szőnyegkészítő műhelyében sokkal kedvezőbbek

voltak, mint Sirázban. Hajnaltól délig dolgoztunk, de magunk döntöttük el, hogy a nap hátralévő részében mit csinálunk. Délutánonként a sah engedélyével a mesterek mellett tanulhattam.  – Szóval személyes szem élyesen en ismered ism ered a sahot? sahot ? – kérdeztem kérdezt em csodálkozva, csodál kozva, hiszen hisze n a sahnál csak Isten Ist en volt nagyobb.  – Csak mint min t alázatos aláz atos szolgája szolgá ja – mondta mondt a Gosztaham. Gosztaham . – Urunkat nagyon érdeklik érdekl ik a szőnyegek, ő maga is megtanulta a csomózást. Időről időre betér a műhelybe – végül is, közvetlenül a palota mellett van –, hogy megnézze, hogy halad a munka, és néha váltunk pár szót. De, hogy visszatérjek a történetemhez, az egyik színmester érdeklődést mutatott irántam, és megtanított rá, hogyan kell kiválasztani és kombinálni a színeket. Így történt, hogy immár húsz éve ezzel foglalkozom. Amikor kedves mentorom átadta lelkét a Teremtőnek, én lettem az egyik színmestersegéd.  – Nekik Neki k csak cs ak a mester mest er parancsolhat parancs olhat – tett t ettee hozzá ho zzá Gordia büszkén. – Ki tudja, tudj a, egy szép s zép napon talán t alán ő lesz a műhely vezető mestere!  – Ebben nem lehetünk lehet ünk biztosak bizt osak – rázta rázt a a fejét fej ét Gosztaham. Gosztaham . – Afszín, a tervező ter vező segédmeste segédm esterr személyében komoly ellenfélre akadtam, és úgy látom, a sah nagyobbra tartja a tervezőket, mint a színezőket. Mégis, semmit sem változtatnék eddigi életemen. Mert éppen egy színmester – aki inasává fogadott – tanított meg mindarra, amit tudok, sőt, a lányát is hozzám adta feleségül. Gosztaham olyan szeretetteljés, gyengéd pillantást vetett Gordiára, ahogy annak idején apám nézett anyámra. Anyám is észrevette ezt, és a szeme könnybe lábadt.  – Milyen Mil yen szőnyegek készülnek készül nek a királyi kirá lyi műhelyben? műhel yben? – kérdeztem kérdezt em gyorsan, azt remélve, rem élve, hogy Gosztaham elfordítja tekintetét Gordiáról.  – A legkiválóbbak legki válóbbak az országban orszá gban – mondta mondt a büszkén Gosztaham. Gosztaham . – Olyan szőnyegek, amelyekhez amel yekhez szakemberek tömegére van szükség. Olyan szőnyegek, amelyeket a sah feltekerve őriz sötét szobákban, hogy a napfény ne tehessen kárt bennük. Készítünk szőnyegeket külországi királyok megrendelésére is, melyeken a királyi címer gyakran ezüstszálakból van. Ezeket a szőnyegeket akkor is őrzik majd, amikor mi már réges-régen a föld alatt porladunk.  – Isten Ist en áldása áldá sa hullj hul ljon on Abbász sahra! sahr a! – kiált ki áltott ott fel Gordia.  – Ha ő nem volna, még mindig mi ndig szőnyegcsomózó szőnyegcsom ózó lennék l ennék Sirázban Si rázban – értet ér tettt egyet Gosztaham. Gosztaham . – Neki köszönhető az én felemelkedésem, az én jó sorsom, mert a sah a szőnyegkészítés művészetét minden másnál nagyobbra tartja. Későre járt. Anyám és én jó éjszakát kívántunk, és visszavonultunk kis szobánkba. Magam köré csavartam takarómat, és arra gondoltam, néhány családhoz valahogy mindig kegyes a sors. Talán most, hogy Iszfahánban vagyunk, egy ilyen szerencsés családnál, a mi sorsunk is jóra fordul, az üstökös baljóslatai ellenére is. Másnap Gordia átküldött egy szolgálót Nahíd anyjához azzal az üzenettel, hogy van itt egy délről érkezett vendég, aki annyi idős, mint a lánya. A lány anyja válaszul meghívott bennünket otthonába aznap délutánra. Amikor Gordia szólt, hogy ideje indulni, eltakartam a hajam a kendőmmel, majd kijelentettem, hogy mehetünk.  – Így nem hagyhatod el e l a házat! há zat! – kiáltott kiál tott rám felháborodot fel háborodottan tan Gordia. Gordi a. Végignéztem magamon. Bő nadrágom felett hosszú ujjú tunikám a bokámat verdeste – feketében voltam, mert még gyászoltunk. Megigazítottam a hajam, és a fejkendőm alá tűrtem rakoncátlan tincseimet. Öltözékem szerény volt, de otthon senki sem talált volna benne kivetnivalót.  – Miért Mié rt nem?  – A városban városba n mások a szokások – felelt fel eltee Gordia. – A jó családból csalá dból való nők az egész testüket test üket eltakarják! Szóhoz sem jutottam. Gordia kézenfogott, és a saját lakosztályába kísért. Kinyitott egy ruhákkal

teli ládát, és addig keresgélt, amíg meg nem találta a megfelelő darabot. Vaskos teste elé állított, levette a fejkendőmet, és teljesen hátrafésülte a hajamat. Mondhatom, nem volt könnyű dolga. Aztán pihekönnyű fehér kendőt helyezett a fejemre, és szorosan megkötötte az állam alatt.  – Így ni! – mondta mondt a elégedett eléged etten. en. – Most már te is olyan vagy, mint m int Nahíd és a többi lány, amikor ami kor otthon tartózkodik tar tózkodik vagy vendégségbe vendégségbe megy. Elém tartott egy fémtükröt, hogy megnézzem magam. A kendő eltakarta a hajamat és a nyakamat. Nem tetszett. A fehér szín kiemelte barna arcomat, amit kiszívott a sivatagi nap. Elfordultam, köszönetet mondtam, és indulni készültem.  – Várj, várj! vá rj! – tilta ti ltakozott kozott Gordia. – Még M ég nem fejezt f ejeztem em be! Elővett egy csuklyát, és szakavatott mozdulattal a fejemre húzta. Hiába volt fehér, alatta sötét volt, levegőt is alig kaptam.  – Semmit Semm it sem látok! lát ok! – til t iltakozt takoztam. am. Gordia megigazította a csuklyát, így a csipkebetét pontosan a szemem vonalába került. Ismét feltárult a világ, de egy hálón keresztül.  – Ez a picseh mától a tiéd t iéd – mondta Gordia. – Mindig hordanod kell, ha elhagyod a házat. házat. Alig bírtam lélegezni, de még egyszer megköszöntem mindent, úgy megkönnyebbültem, hogy végeztünk az öltözködéssel.  – Nahát, hogy micsoda mi csoda kis vadóc vagy! – kiáltot kiál tottt fel Gordia. – Kicsi vagy, fürge, f ürge, mint mi nt a gyík, de nagyon ideges természetű. Minek ez a nagy sietség? Várj, amíg teljesen fel nem öltöztetlek. Lassú mozdulatokkal válogatni kezdett a ruhák között, majd elővett egy széles, fehér szövetdarabot. Beborította vele a fejemet, és megmutatta, hogyan fogjam össze az állam alatt.  – Na, most aztán valóban úgy festes f estesz, z, ahogy kell, kel l, mindent m indent elrejt elr ejt a csador – jelentet jel entette te ki. ki . Kisétáltam Gordia lakosztályából – úgy éreztem, mintha egy egész beduin sátrat cipelnék magamon. Ha egyenesen előre néztem, kiláttam a csipkerésen keresztül, oldalirányban azonban semmit sem érzékeltem. Nem szoktam hozzá a csadorhoz, korábban csak a mecsetben viseltem, és minduntalan ráléptem a szélére, amíg rá nem jöttem, hogy fel kell emelnem a bokámig. Bizonytalan léptekkel haladtam a hall felé. Gordia megjegyezte:  – Most még látszik, lát szik, hogy nem városi lány vagy. De hamarosan hamar osan azt is megtanulod, megt anulod, hogy olyan nesztelenül és könnyedén járj, mint mi nt az árnyék. Visszatértünk a bírúniba, és Gosztaham gratulált új öltözékemhez, sőt, anyám is kijelentette, hogy tömegben fel sem ismerne. Gordiával együtt indultunk Nahíd házába, amely szintén a Négy Kert negyedben volt, pár percnyi járásra. Az út kellemes felfrissülést jelentett, mert Abbász sah kertek és keskeny vízcsatornák övezte széles sugárutat építtetett a negyedben. Az utca olyan széles volt, hogy akár húsz ember is elfért volna kényelmesen egymás mellett; nyárfák szegélyezték, széles lombkoronájuk tavasszal és nyáron zöld sátorként borult a járókelők fölé. Az út az Örök Folyamhoz Folyamhoz és a Harminchárom ívű Hídhoz vezetett, a távolban a Zagrosz hóborított, csipkézett csúcsai magasodtak. Park nagyságú kertek sorakoztak az út menti házak mellett, melyek valóságos palotának tűntek kis falum apró, zsúfolt lakhelyeihez képest. A picseh alól szabadon bámulhattam a körülöttem lévőket, anélkül, hogy bárki észrevette volna. Egy féllábú öreg kenyeret koldult a ciprusfa alatt, nem messze Gosztaham házától. Egy lány kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, mintha valami szavakba nem önthető, zavarbaejtő dolgot keresne. Balra tőlem áldásként lebegett a város fölött a Péntek-mecset türkizszínű kupolája, amely könnyebbnek könnyebbnek tűnt még a levegőnél is. Alighogy feltűnt a Harminchárom ívű Híd, rákanyarodtunk a Nahíd házához vezető széles utcára. Beléptünk a kapun, levetettük a csadort és a picsehet, és a szolgákra bíztuk. Megszabadulván a nehéz

tehertől, megkönnyebbültem. Nahíd olyan volt, mint anyám kedvenc meséiben a hercegnők. Hosszú, kétrétegű selyemből készült levendulaszín tunikát viselt, narancssárga alsóruhája a nyakánál, a kézelőnél és a bokájánál kivillant a felsőruha alól. Magas volt és karcsú, mint egy ciprusfa, járás közben ruhája meg-meglibbent. Szeme zöld – orosz származású anyjától, Ludmillától örökölte –, hosszú haja hullámokban omlott alá, s részben hófehér csipkekendő takarta. A mellén két laza hajtincs feküdt. Fonatokba szedett haja hátul majdnem a térdéig ért. A copfokat narancssárga selyemszalagokkal díszítették. Azonnal késztetést éreztem, hogy beszélgessek vele, de türelmesen és udvariasan ki kellett várnunk, amíg a felnőttek üdvözlik egymást. Nahíd anyja észrevette türelmetlenségünket, és így szólt a lányához: – Menj, m utasd meg új barátnődnek a munkádat. dzsúnam – lelkem –, és mutasd  – Örömmel Örömme l teszem tesze m – válaszolt válas zoltaa Nahíd. Amikor bevezetett bevezet ett apró, csinosan csinos an berendezett berendeze tt dolgozószobájába, amelyet szürke és kék árnyalatú szőnyegek borítottak, odasúgta: – Végre az öregek nélkül beszélgethetünk? – Közvetlensége elbűvölt. Kinyitott egy ládikát, amely fekete jelekkel teleírt papírlapokkal volt tele, és elém tett egy oldalt. Egy pillanatig csak bámultam, míg végül megértettem, hogy mire képes.  – Dicsőség Istennek! Ist ennek! – kiáltot kiál tottam tam fel. – Te tudsz írni! írni ! – Vagyis nemcsak nemcs ak szép, hanem írástudó írá studó is. Az én falumban szinte senki sem tudott írni vagy olvasni. Korábban egyetlen tollforgató lánnyal sem találkoztam.  – Megmutass Megm utassam, am, hogyan kell? kell ?  – Kérlek! Nahíd fekete tintával teli üvegbe mártotta a tollat, és leitatta a felesleget. Elővett egy tiszta papírlapot, és karcsú betűivel nagy gyakorlatról gyakorlatról tanúskodó könnyedséggel könnyedséggel leírt egy szót.  – Tessék! – mondta mondt a odanyújtva odanyúj tva a papiros pa pirost. t. – Tudod, hogy mit jelent? jel ent? Nemet intve csettintettem a nyelvemmel.  – Ez az én nevem neve m – mondta m ondta Nahíd. Csak bámultam a kecses betűket, amelyek tetején finom pont, alattuk apró vessző ékeskedett. Akkor láttam először tintával leírva valakinek a nevét.  – Vedd el, neked neke d csinált csi náltam am – biztat bi ztatott ott Nahíd. A mellemhez szorítottam a papírlapot, eszembe sem jutott, hogy tintafoltot hagyhat gyászruhámon.  – Hogyan tanultál tanul tál meg írni? í rni?  – Az apám tanítot taní tott.t. Mindennap Mindenna p órákat ad nekem. – Nahíd apja említ eml ítésekor ésekor elmosolyodot elm osolyodott,t, láttam lát tam,, hogy közel állnak egymáshoz. Fájdalom lopódzott a szívembe, és elfordítottam a fejem.  – Mi a baj? – kérdezte kérdezt e Nahíd. Elmesél Elm eséltem tem neki, miér m iértt jött j öttünk ünk olyan messzi m essziről ről Iszfahánba. Iszf ahánba.  – Sajnálom, Sajnál om, hogy ilyen ilye n balszerencs balsz erencsee ért – mondta. mondta . – De most már itt it t vagy, és én biztos bizt os vagyok benne, hogy minden jóra fordul.  – Ha Isten Ist en is úgy akarja. akarj a.  – Biztosan Biztos an hiányoznak hiányoz nak az otthoni ot thoni barátaid barát aid – folyt f olytatt attaa Nahíd az arcom a rcomat at fürkészv f ürkészve. e.  – Csak Goli – válaszolt válas zoltam. am. – Kicsi korunk kor unk óta barátnők bar átnők vagyunk. va gyunk. Bármit Bármi t megtennék m egtennék érte! ért e! Nahíd kérdően nézett rám. rám . – Ha Goli Goli elárulna elár ulna neked egy titkot, megőriznéd?  – A sírig! síri g! – bólint ból intott ottam. am. Nahíd elégedettnek tűnt, mintha eldőlt volna egy fontos kérdés a hűségemről.  – Remélem, Remél em, jó j ó barátok barát ok leszünk les zünk – mondta. mondt a. Elmosolyodtam, amiért ilyen hamar felajánlotta a barátságát. – Én is remélem. Megnézhetem a többi írásodat is? Nahíd megmutatta, hogyan kell leírni néhány alapvető betűt. Ügyetlen voltam, rengeteg pacát

ejtettem a tintával, de Nahíd azzal vigasztalt, hogy az első alkalommal mindenkivel így van. Némi gyakorlás után Nahíd becsukta és félretolta a tintatatartót. – Elég volt az írásból – jelentette ki parancsolóan. – Beszéljünk más dolgokról. Olyan csalafintán mosolygott, hogy azonnal kitaláltam, mi jár a fejében. – Mondd, eljegyeztek már?  – Nem – ráztam rázt am a fejem. fej em. – A szüleim szüle im épp férjet férj et akartak akart ak keresni számomra szám omra,, amikor ami kor Baba… –  Képtelen voltam befejezni a mondatot. m ondatot. – És téged? – kérdeztem.  – Még engem sem – válaszolt válas zoltaa Nahíd –, de hamaro ha marosan san el fognak.  – Kit választ vál asztott ottak ak a szüleid? szül eid? Nahíd győzedelmesen elmosolyodott. – Egyedül találtam valakit.  – Hogyan lehetséges lehet séges ez? e z? – kérdeztem kérde ztem döbbenten.  – Nem akarom, akarom , hogy valami valam i vén kecskéhez adjanak, akit a szüleim szüle im választanak, válas ztanak, most pedig végképp nem, mert megpillantottam Iszfahán legvonzóbb férfiúját.  – És hol talál t aláltál tál rá? – kérdezt ké rdeztem. em.  – Megígéred, Megí géred, hogy nem mondod m ondod el?  – Megígérem Megí gérem..  – Esküdj meg, m eg, hogy egy árva ár va szóval sem árulsz árul sz el, el , különben megátkozlak! megát kozlak!  – A szent Koránra esküszöm – mondtam m ondtam gyorsan, mert mer t az átok á tok gondolata gondolat a megrém m egrémiszt isztett ett.. Nem volt szükségem több szerencsétlenségre. Nahíd elégedetten sóhajtott. – A férfi az egyik legkitűnőbb pólójátékos a Világ Képmásánál. Látnod kellene a lovon! – Felállt és megmutatta, hogyan üli meg a fiú vad, fekete ménjét. Muszáj volt nevetnem.  – De Nahíd – mondtam mondta m aggodalmasan aggodalm asan –, mi lesz, lesz , ha anyád rájön? Nahíd megint megi nt leült, leül t, kicsit kicsi t pihegett. – Soha nem szabad megtudnia. Elutasítaná a férfit, akit én választok.  – Akkor hogyan fogod megszerezni megsz erezni??  – Okosan – mondta. mondta . – Eddig mindig mi ndig megtalál megt aláltam tam a módját, módj át, hogy a szüleim szülei m azt tegyék, amit ami t én akarok. Ráadásul Ráadásul a legtöbbször l egtöbbször meg vannak győződve győződve róla, hogy minden a saját saj át ötletük. ötl etük.  – Ali, a halandók hercege teljesí tel jesítse tse minden mi nden kívánságodat! kívánsá godat! – válaszolt válas zoltam, am, kissé kiss é meglepődve megl epődve Nahíd merészségén. Kevés lány bízott annyira a jövőjében, mint Nahíd. Csodáltam határozottságát, legalább annyira, mint sima fehér bőrét, zöld szemét, levendulaszín tunikáját és írástudását. Rejtély volt számomra, miért akar a barátnőm lenni, hiszen én csak egy egyszerű falusi lány voltam, ő pedig a város tanult gyermeke; mindenesetre úgy tűnt, Nahíd tetszés szerint állíthat fel vagy éppen szeghet meg szabályokat. Másnap, pénteken anyámmal napfelkelte előtt ébredtünk, és a konyhába mentünk reggelizni. Samszi, egy csinos szolgálólány frissen sütött kenyérrel kínált bennünket, majd életem első csésze kávéját is elfogyasztottam. Az ital telt íze örömkönnyeket csalt a szemembe. Nem csoda, hogy mindenki magasztalja a kávészemet! A tea jó étvágyat csinál, míg a kávé inkább csillapítja az éhséget. Édes volt, de amikor senki sem figyelt oda, tettem bele még egy kanálnyi cukrot. Anyámmal könnyed beszélgetésbe kezdtünk. Arca Arca kipirosodott, ő is i s úgy csacsogott, akár egy madár. Még ettünk, amikor Gordia benézett és közölte, hogy a lányai és gyermekeik látogatóba érkeznek, ahogy minden szent napon szokták, tehát minden segítő kézre szükség lesz az ünnepi ebéd elkészítésénél. Komoly feladatnak tűnt, mert a háztartás nagyobbnak bizonyult, mint korábban hittem. A személyzet hat emberből állt: ott volt a Szakács, azután a férfimunkákért, például az állatvágásért

felelős Ali-Aszgár; volt két szolgálólány, Samszi és Zora, akik súroltak, fényesítettek és takarítottak, ezenkívül Szarnád, a fiú, aki a kávét és a teát szolgálta fel, végül a kifutófiú, Tagíh. Őket mind el kellett látni étellel, aztán ott voltunk ketten anyámmal, és Gordia meg Gosztaham, no és persze a lányaik és gyermekeik, nem is i s beszélve a váratlanul betoppanó vendégekről. Ali-Aszgár, ez az apró termetű, fürge férfi, akinek akkora volt a keze, mint a feje, reggel már leölt egy bárányt az udvaron, és felakasztotta, hogy a vér kifolyjon a testből. Amíg mi anyámmal éles késekkel padlizsánt hámoztunk, ő megnyúzta és feldarabolta az állatot. Szakács, egy vékony, fáradhatatlan kezű nő nyílt tűz fölé helyezett kondérban főzte a húst, bőven tett hozzá hagymát és sót. Anyámmal felszeleteltük a padlizsánt, aztán lesóztuk, hogy elvegyük a sötét lé keserűségét. Gordia időről időre megjelent, hogy ellenőrizze az előkészületeket. Az épp csak levet eresztett padlizsán láttán látt án odaszólt anyámnak, hogy tegyen tegyen hozzá még sót. Szinte hallottam anyám válaszát, ám ő egy szót sem szólt. Némán még több sót szórt a padlizsánra.  – Még! – parancsolta parancs olta Gordia. Ezúttal anyám addig sózta a padlizsánt, amíg szinte úszott a sóban, addig, amíg Gordia azt nem mondta, hogy elég. Miután kiengedte keserű levét, friss vízzel leöblítettük a padlizsánt, és anyám forró olajjal teli üstben megsütötte a szeleteket. Aztán konyharuhára fektettem őket, hogy felitassam az olajat. A padlizsánkarikákat a bárány tetejére halmozták, de csak közvetlenül felszolgálás előtt, hogy a zöldség megbolondítsa egy kicsit a hús levét. Miután a húsra még órákig kellett várni, Gordia megparancsolta, hogy készítsünk egy nagy tál zöldséges torshit, vagyis csípős salátát, amit a rizs mellé szoktak felszolgálni. Szakács receptje szerint megmostunk, meghámoztunk és felszeleteltünk egy kosárnyi padlizsánt, sárgarépát, zellert, fehérrépát, petrezselymet, mentát és fokhagymát. Aztán Szakács kimérte saját készítésű ecetjét, és összekeverte a zöldségeket. Mire végeztünk, az ujjaim teljesen kiáztak és elzsibbadtak. Közben megérkezett Mehrbanú és Dzsahanara, Gordia két lánya, és benéztek a konyhába, hogy lássák, mi készül ebédre. A huszonkét éves Mehrbanú, az idősebbik, úgy öltöztette két lányát, mint valami játékbabát: sárga és narancsszínű tunikát viseltek, karjukon arany karperecek csilingeltek, fülükben arany fülbevaló csillogott. Dzsahanara egy évvel volt fiatalabb, fia, a hároméves Mohamed túl kicsinek tűnt a korához képest, és állandóan folyt az orra. Mindkét nő férje családjával élt, de hetente legalább egyszer meglátogatta szüleit. Gordia úgy mutatott be, mint apjuk féltestvérének lányát, „távoli rokont”.  – Hány van még belőlük! – kérdezte Mehrbanú nevetve, felvillantva szuvas fogait. fogait . – Több száz?  – Túl sok, hogy észben tarts t artsuk uk – válaszolt vála szoltaa Gordia. A könnyedén kimondott sértés megdöbbentett. Mintegy magyarázatképpen Gordia anyámhoz fordult. – Olyan népes a család, hogy a lányaim képtelenek észben tartani, ki ki csoda. Shamszi lépett a konyhába, és jelentette Gordiának, hogy tiszteletre méltó férje megérkezett.  – Gyerünk, lányok, apátok mindig mindi g nagyon éhes a pénteki imádság imá dság után! – mondta mondt a Gordia, azzal kiterelte lányait. A konyha felbolydult. – Igyekezzünk! – süvített Szakács, és néhány pamut futószőnyeget nyomott a kezembe. – Ezeket terítsd terí tsd le a nagyszőnyegekre nagyszőnyegekre a nagyteremben. Ne késlekedj! Követtem Gordiát és lányait, akik kényelembe helyezték magukat a párnákon, és fesztelenül beszélgettek, ügyet sem vetve rám. Alig vártam, hogy leülhessek és együtt egyek velük, de Szakács visszahívott a konyhába, és a kezembe nyomott egy nagy tálca friss kenyeret, meg egy kecskesajttal és mentával megrakott tálat. Ő a főfogást hozta mögöttem, a padlizsánnal rakott párolt bárányhúst, mögötte Zora ügyetlenkedett a nehéz rizsestállal. Anyám egy hideg frissítővel teli tálat cipelt, amelyet

maga készített rózsavízből és bazsalikomból. Amikor visszatértünk a konyhába, Szakács így szólt: – El is kezdhetjük a mosogatást! – Pedig még nem is ettünk. A kezembe nyomta a súrolókefét meg a zsíros padlizsánsütő fazekat. Én csak álltam, és azt vártam, hogy majd minket is behívnak enni. Anyám visszatűrt a fejkendője alá egy fekete hajtincset, és súrolni kezdte a rizsestálat. Most már biztosan behívnak a terembe, gondoltam. Igyekeztem elkapni anyám pillantását, de ő lehajtotta a fejét, és látszólag teljesen elmerült a munkában, mint aki nem is várt mást. Miután befejeztük a mosogatás nagy részét, Szakács visszaküldött a nagyterembe egy forró vízzel teli tállal, hogy a család kezet moshasson. Ők már befejezték az evést, a párnákra kényelmesen hátradőlve csevegtek, csak úgy dagadt a hasuk. Kordult egyet a gyomrom, de úgy tűnt, senki nem veszi észre. Zora és Shamszi összeszedték a tányérokat, majd Szakács elosztotta a maradékot a hatfőnyi személyzet és kettőnk között. Ali-Aszgár, Taghí és Szamad, a férfiak az udvarban, mi nők a konyhában konyhában ettünk. Bár magának is szedett, úgy tűnt, Szakács evés közben sem pihen. Evett egy falatot, majd felállt, hogy elmosson egy merőkanalat vagy visszategyen egy fazéktetőt a helyére. Főztjének ízletessége kivételes élvezetet nyújtott, de idegessége megkeserítette szánkban a falatot. Amikor befejeztük az evést, Szakács mindenkinek kijelölt egy feladatot, hogy gyorsan végezzünk a rendrakással. Amikor a konyha ismét ragyogott a tisztaságtól, délutáni sziesztára bocsátott bennünket. Leroskadtam a gyékényemre. Minden tagom sajgott. A szobánk olyan pici volt, hogy anyámmal szinte összeért az orrunk és a lábunk.  – Az utolsó utols ó falati fal atigg mindent mi ndent megett m egettem em – mondtam m ondtam nagyot ásít ás ítva. va.  – Én is – válaszolt válasz oltaa anyám. anyám . – Ízlett Ízl ett az étel, ét el, szemem s zemem fénye?  – Méltó Mél tó lett l ett volna egy sahhoz is i s – mondtam, mondt am, majd m ajd gyorsan gyor san hozzátet hozzá tettem tem:: – De a te t e főztöd főzt öd még ennél e nnél is finomabb.  – Nem, ez annál anná l is i s jobb j obb volt vol t – felelt fel eltee anyám. anyám . – Ki gondolta gondol ta volna, hogy minden m inden héten esznek húst? Amikor egy ember rizsen is elél.  – Istennek Ist ennek legyen le gyen hála! hála ! – válaszol vál aszoltam tam.. – Már egy éve, hogy nem ne m ettünk et tünk bárányt, bár ányt, ugye? ugye ?  – Legalább annyi. a nnyi. Boldog voltam, voltam, hogy két egymást követő napon annyit annyit ehettem, ehettem , amennyi belém fért. fér t.  – Bibi – kérdeztem kérdezt em –, mit szólsz szóls z a padlizsánho padl izsánhoz? z? Nem volt vol t elsózva? el sózva?  – Gondolom, Gordia Gordi a már évek óta nem maga m aga főz.  – Miért Mié rt nem mondtad m ondtad meg m eg neki, hogy túl sok a só? Anyám lehunyta a szemét. – Lányom, ne feledd, fel edd, nincs hová mennünk. Sóhajtottam. Szafának igaza volt. Nem voltunk már a magunk urai. – Azt hittem, Gordia majd bennünket bennünket is behív a nagyterembe nagyterem be enni – mondtam. Anyám szánakozva nézett rám. – Ó, hőn szeretett lányom, egy ilyen család nem érintkezik másokkal.  – De hát mi is a családhoz tartozunk.  – Igen. I gen. Ha apáddal érkeztünk érkezt ünk volna, vol na, ajándékokkal aj ándékokkal megrakodva megra kodva és jómódúan, jóm ódúan, más m ás lenne a helyzet hel yzet –  mondta anyám. – Nagyapád második feleségének szegény rokonaiként azonban ne várj túl sokat. Úgy éreztem, még soha nem voltam ennyire fáradt. Behunytam a szemem, és mély álomba merültem. Úgy tűnt, csak néhány perc telt el, amikor Szakács bekopogott és segítséget kért. A család nemsokára felébred, közölte, mindenki kávét akar majd inni, friss gyümölcsöt és édességet is fel kell szolgálni.  – Micsoda Mics oda gondtalan gondtal an élet! élet ! – motyogtam motyo gtam az orrom alatt, alat t, anyám azonban nem felelt fele lt.. Aludt,

összevont szemöldöke aggodalomról árulkodott. Nem volt szívem felébreszteni, így azt mondtam Szakácsnak, inkább inkább kettőnk helyett dolgozom majd. maj d. Iszfahán nagy bazárja évente kétszer bezárta kapuit a férfiak előtt, hogy a királyi hárem hölgyei szabadon vásárolhassanak. Az üzleteket három napig a tulajdonosok feleségei és lányai vezették, s a bazárban az összes nő, legyen az eladó vagy vagy vásárló, csador nélkül mutatkozhatott. mutat kozhatott. Gosztahamnak is volt egy üzlete a bazárban, de csupán néhány szőnyeget állított ki, mintegy elzésképpen, hogy kész megrendeléseket felvenni. Miután a háremből érkezők hozták a legtöbb hasznot, a megfelelő kapcsolatok alakulásáról már nem is beszélve, a női napokon Gosztaham mindig a legdivatosabb portékát állította ki. Gosztaham általában a lányát, Mehrbanút küldte, de a lány előző éjjel megbetegedett. Így hát Gordia ment helyette, én pedig kikönyörögtem Gosztahamtól, hogy elkísérhessem. Rengeteg történetet hallottam a sah asszonyairól, országunk legszebb virágszálairól. Látni akartam, valóban annyira szépek-e, és persze selyemruháikra is kíváncsi voltam. Meg kellett ígérnem, hogy csendben leszek, mint egy kisegér, amikor Gordia a szőnyegekre alkuszik. A háremhölgyek látogatásának első napján már hajnal előtt elindultunk a Világ Képmásához. A széles teret, amely máskor zsúfolásig megtelt árusokkal, solymászokkal, zenészekkel és akrobatákkal, most lányok és galambok uralták. A férfiakat fejvesztés terhe mellett eltiltották a helytől ezen a három napon, nehogy véletlenül megpillantsák a kendőzetlen asszonyokat. Az üres tér most még nagyobbnak tűnt. Azon gondolkodtam, vajon a sah hogyan jut el palotájából a szemben álló tér mecsetjéhez. mecsetj éhez. Az Az út túl hosszúnak tűnt ahhoz, hogy a királyi felség fel ség nyilvánosság előtt mutatkozzon. mut atkozzon.  – Hogyan megy a sah s ah imádkozni? im ádkozni? – kérdeztem kérdezt em Gordiát. Gordi át.  – Szerinted? Szeri nted? – kérdezt ké rdezte, e, és a földre földr e mutatot mut atott.t. Lenéztem Lenézt em a porba, és egy pillanat pil lanatra ra elgondolkodt el gondolkodtam. am.  – Egy föld föl d alatt al attii átjár át járón ón át? – kérdeztem kérdez tem hitetl hit etlenkedve. enkedve. Gordia Gordi a bólintot bóli ntott.t. A sah talál t alálékony ékony építésze épí tészeii minden kellemetlenségtől megóvták az uralkodót. Amikor felkelt a nap, a bazár megtermett őrei kinyitották a kapukat. Addig várakoztunk az ajtó előtt, amíg a háremhölgyek gazdagon feldíszített lovaikon be nem tódultak. Egyik kezükkel csadorjaikat fogták, másikkal a kantárszárat. Amint kíséretük elhagyta a bazárt, a hölgyek könnyedén, boldogan levették csadorjaikat és picsehjüket. A palota, ahol éltek, csupán pár lépésnyire állt, de ilyen előkelő hölgyek nem járhattak gyalog. A bazárban több ezer üzlet kínált mindent, mi szem-szájnak ingere: voltak ott szőnyegek, arany ékszerek, selyem– és pamutruhák, parfümök, lószerszámok, csipke, cipő, bőr– és papíráru, könyvek és rengeteg élelmiszer. Már a kétszáz papucskészítő is egy teljes napra lefoglalhatta volna a hölgyeket. Bár egész nap hallottuk kacarászásukat és csivitelésüket, csak estefelé válthattunk szót az egyikkel. Mindig úgy képzeltem, hogy a sah háremhölgyei szépségesek és fiatalok, de tévedtem. A sah négy felesége ötvenes-hatvanas éveiben járhatott. Sokan már évtizedek óta a háremben éltek, szépségük megkopott. A legtöbb még csak nem is volt gömbölyded. A szemem megakadt egy gyönyörű lányon: korábban sohasem láttam olyan hajat, amelynek színe a lemenő nap vöröséhez hasonlított. Elveszettnek tűnt nővérei között, és rájöttem, hogy nem beszéli a nyelvünket. Megsajnáltam. Valószínűleg egy csata során ejtették ejtett ék fogságba.  – Odanézz! – mondta m ondta Gordia Gordi a csodálatt csodál attal al a hangjában. ha ngjában. – Az ott Dzsamil Dzsa mila! a! Ő volt a sah kedvence. Göndör, fekete haj keretezte keskeny, fehér arcát, ajka mint a nyíló rózsa. Nyakától a derekáig kivágott csipkebetétes alsóinget viselt, amely látni engedte mellének gömbölyűségét. Fölötte hosszú ujjú, csillogó, sáfrányszín selyemujjast hordott, melyről vörös selyemköpeny hullott alá; belsejét aranyos pávaszemek díszítették. Derekát vastag szövésű sáfrányszín szoknya övezte, amely minden lépésénél ringott egyet. Aranyból készült homlokpántján a

gyöngyök gyöngyök és rubinkövek gyengéden gyengéden megremegtek, ha elfordította elfordítot ta a fejét. fejét .  – A megszólal megsz ólalásig ásig hasonlít hasonlí t arra ar ra a lányra, lányr a, akibe aki be a sah s ah egykor szerelm szere lmes es volt vol t – mondta mondt a Gordia. – Azt Azt beszélik, azzal tölti napjait a háremben, hogy kikérdezze a többi asszonyt halott elődjéről.  – Miért? Mié rt?  – Hogy minél mi nél inkább a sah kedvére tegyen. Állandóan csipkedi csipke di az arcát, arcát , mert mer t annak a bizonyos lánynak mindig rózsaszínű volt az arcbőre. Dzsamila és kísérete egyre közelebb ért üzletünkhöz, s Gordia olyan ideges lett, mint egy vemhes macska. Szinte a földig hajolt, amikor beinvitálta a hölgyeket egy kis frissítőre. Én forró kávéért szaladtam, nagyon igyekeztem, nehogy lemaradjak valamiről. Amikor visszaértem, a fehér arcú Dzsamila a szőnyegek sarkait emelgette, és azt vizsgálgatta, mennyire sűrű a csomózásuk. Miután felszolgáltam a kávét, a hölgy leült és elmagyarázta, hogy éppen a hárem egyik elkülönített részében elhelyezkedő lakosztályát igyekszik felújítani. Tizenkét, egyenként karhossznyi széles, gyapjú– és selyemszövésű, fal mellé mel lé helyezhető párnára volt szüksége.  – Hogy minél miné l kényelmes kényel mesebb ebb legyen Neki – mondta mondt a jelentősé jel entőségtel gteljese jesen. n. Gosztahamtól párnahuzatokat rendelni olyan volt, mintha egy építészmestert azzal bíznának meg, hogy tervezzen vályogviskót, de Dzsamilának mindenből a legjobb járt. Szájából csak úgy ömlöttek a hízelgő szavak Gosztaham szőnyegeiről, szőnyegeiről, „a sah műhelyének m űhelyének legfőbb díszeiről”. Gordia, ahelyett, hogy elengedte volna a füle mellett a hízelgő szavakat, úgy olvadt el tőlük, mint égtömb a forró forr ó napon. Amikor megkezdődött az alkudozás, tudtam, hogy Gordia vesztett. Már az első ár, amit felajánlott, túl alacsony volt. Kiszámoltam, hogy egyetlen embernek három hónapjába telik, hogy elkészítse a megrendelt párnahuzatokat, a minta elkészítését nem számítva. Gordia azonban minden alkalommal, amikor Dzsamila összevonta csinos szemöldökét vagy megcsipkedte kecses, fehér pofacsontját, még egy tomant engedett az árból, vagy tett még m ég egy engedményt. engedményt. Igen, néhány csomót ezüstszálból készítenek. Nem, a párnák egyáltalán nem hasonlítanak majd a korábbiakra. Igen, három hónap alatt elkészülnek. Az alku végén Dzsamila szemében elégedettség villant, és egy pillanatra kibújt belőle a falusi lány, aki egykoron volt. Biztos voltam benne, hogy hangos kacajra deríti majd a háremhölgyeket, amikor elmeséli, milyen előnyös üzletet ütött nyélbe. A sah egyik eunuchja két másolatot készített a szerződésből, aztán mindkettőt hitelesítette a sah gondosan megmunkált viaszpecsétjével. Az üzlet megköttetett. Amikor bealkonyodott, hazamentünk, és Gordia azonnal lefeküdt, fejfájásra hivatkozva. A ház különös, vihar előtti csendbe borult. És valóban, amikor Gosztaham hazatért és áttanulmányozta a megrendelést, azonnal Gordia szobájába sietett és hangosan szidalmazta, amiért ekkora nagy kárt okozott. Másnap Gordia azzal vágott vissza, hogy ágyban maradt, a háztartást és az üzletet is Gosztahamra hagyva. Kétségbeesésében Gosztaham anyámat küldte a bazárba, hogy ő vezesse a boltot, én pedig elkísértem őt. Gosztaham nem is dönthetett volna bölcsebben: anyám pontosan ismerte minden egyes csomó értékét. Ezzel alaposan meglepte a fiatalabb háremhölgyeket, akik hallottak Dzsamila győzelméről. Anyám egy álló napon át keményen alkudott velük. A hölgyek eleinte hevesen tiltakoztak a magas árak ellen, ám végül beadták a derekukat, mert ők is ugyanattól a szőnyegkészítőtől akartak vásárolni, akit a sah legkedvesebb ágyasa ágyasa előnyben részesített. részesített . Aznap este, amikor Gosztaham átnézte a megrendeléseket, megdicsérte anyámat, amiért olyan ügyesen alkudott.  – Nagy hasznot értél ért él el, annak ellenére, ell enére, hogy Dzsamila Dzsami la jócskán jócská n megkopasztot megkopas ztottt – mondta mondt a Gosztaham. – Mit ajánlhatnék fel fizetségül kiváló munkádért? Anyám új cipőt szeretett volna, mert a sivatagi utazás során régi lábbelije elkopott.

 – Rendben, tehát tehá t két pát cipő, ci pő, egy neked, egy e gy a lányodnak lányod nak – bólintot bóli ntottt Gosztaham. Goszt aham. Én alig vártam, hogy szóhoz juthassak, tudatni akartam Gosztahammal, mire vágyom igazán. Úgy tűnt, itt az alkalom.  – Egy új cipő valóban nagyon szép lenne – tört ki belőlem belől em –, de nem vinnél inkább magaddal magadda l a királyi szőnyegszövődébe? szőnyegszövődébe? Gosztaham meglepettnek tűnt. – Nem hittem volna, hogy egy fiatal lány elutasít egy új pár cipőt, de nem bánom. Elviszlek magammal, amikor a bazár működése visszatér a régi kerékvágásba. Anyám és én aznap jókedvűen hajtottuk álomra fejünket. Amint leterítettük gyékényeinket, azonnal sutyorogni kezdtünk új otthonunk furcsaságairól.  – Most már értem, érte m, miér m iértt használj hasz náljaa fel kétszer kétsz er Gordia Gordi a a tealevel te aleveleket eket – mondta mondt a anyám. anyám .  – Miért? Mié rt? – kérdeztem. kérdezt em.  – Mert rossz ross z gazdaasszony gazdaass zony – válaszolt válas zoltaa anyám. – Néha elszalad elsz alad vele a ló, utána meg igyekszik igyeksz ik behozni a veszteséget.  – Hát, sokszor kell majd maj d újra leforráz lef orráznia nia a tealeveleke teal eveleket,t, ha be akarja akarj a hozni a Dzsamila Dzsami la párnáival párnái val okozott veszteséget – mondtam. – Fura egy nő.  – Az biztos bizt os – bólintot bóli ntottt anyám. – Be kell bizonyítanunk bizonyí tanunk Gordiának, hogy mi ketten kett en nem megcsapoljuk, hanem gyarapítjuk a háztartását. Végül is Gosztaham nem mondta, meddig maradhatunk.  – De hát olyan ol yan gazdagok!  – Igen, I gen, ez igaz – mondta m ondta anyám –, de mit mi t ér hét csirke csir ke a tyúkólban, tyúkól ban, ha a gazda azt hiszi, hiszi , hogy csak egyetlenegy van? A szüleim ennek az ellenkezőjében hittek. „Isten majd megsegít!” – mondogatta apám. Ez talán ugyanolyan öncsalás volt, mégis édesebbé tette az életet. Néhány nappal később reggel feltettem a picsehet, felvettem csadoromat, és Gosztahammal elindultunk a Világ Képmása közelében lévő szőnyegműhelybe. Enyhe volt az idő, a Négy Kert negyedben megjelentek a tavasz első jelei. Kizöldültek a fák, a kertekben lila és fehér jácintok nyíltak. Már csak egy hét volt hátra újév napjáig. A téli napéjegyenlőség idején akartuk megünnepelni, hajnali öt óra huszonkét perckor, pontosan abban a pillanatban, pill anatban, amikor a Nap áthalad az égi Egyenlít Egyenlítőn. őn. Gosztaham nagyon várta az újév napját, mert akkor munkatársaival együtt két hét szabadságra mehetett. Éppen legutóbbi munkájáról mesélt. – A szőnyeg egyetlen radzsín hetven csomó van! –  büszkélkedett. Megtorpantam, olyan hirtelen, hogy egy rézedényekkel megrakott szamarat vezető férfi hangosan rám kiabált, menjek arrébb. Egy radzs körülbelül olyan hosszú volt, mint a középső ujjam. A saját szőnyegeimnek talán ha harminc csomója volt radzsonként, nem több. Elképzelni sem tudtam, hogy létezhet olyan finom gyapjúfonál, amivel ennyi csomót lehet készíteni, hogy léteznek olyan ügyes ujjak, amelyek erre képesek. Gosztaham jót derült döbbent arcomon. – Léteznek még ennél finomabb csomózásúak is – tette hozzá. A királyi szőnyegműhely légies épülete a Nagy Bazár és a sah palotájának közelében helyezkedett el. A központi terem tágas, világos és szellős volt. Minden szövőszéknél kettő, négy, esetleg nyolc munkás serénykedett, a készülő szőnyegek némelyikét fel kellett tekerni a szövőszék lábánál, hogy a munkások elférjenek mellette, olyan hosszú volt. A férfiak meglepődtek, hogy nő lépett a műhelybe, de amikor látták, hogy Gosztahammal vagyok, azonnal elfordították a tekintetüket. Általában alacsonyak voltak – mindenki tudja, hogy a legjobb csomózók kistermetűek –, és bár a kezük sokkal nagyobb volt az enyémnél, mégis szinte láthatatlan

csomókat kötöttek. Azon tűnődtem, vajon meg tudnám-e tanulni, hogyan készítsek még kis ebbeket. Az első szőnyeg, amit megnéztünk, a Négy Kertre emlékeztetett, Gosztaham otthonára. Négy négyzet alakú, egymástól vízcsatornákkal elválasztott kertet ábrázolt, melyekben döbbenetesen élethű rózsák, tulipánok, liliomok és ibolyák nyíltak. Fölöttük egyetlen, fehér virágokkal teli őszibarackfa lebegett, ágainak hajtásaiból minden kertbe jutott egy-egy. Olyan volt, mintha a természet életet adó, szépséges, önmagát megújító munkáját figyeltük volna. A következő szövőszéknél újabb csoda készült – olyan sűrű mintázatú szőnyeg, hogy a szemem első ránézésre alig ali g bírta követni. A legkiugróbb mintából, egy vörös napsugárból apró, türkiz és indigó színű, fehér szélű virágok nőttek. A csomózók elképzelhetetlen módon egy másik, elkülönített indavonalat és egy azzal párhuzamos, leheletfinom arabeszket is beleszőttek a szőnyegbe. A minták bonyolultságuk ellenére elkülönültek, az egész szőnyeg élettől lüktetett.  – Hogy bírnak bírna k ennyire kifinomul kifi nomultt mintát min tát készíteni készí teni?? – kérdeztem. kérdezt em. Gosztaham jóindulat jói ndulatúan úan elnevette magát. – Érintsd meg az egyik gombolyagot – biztatott. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a szövőszék tetejéről tet ejéről lelógó l elógó egyik világoskék labdacsot. A fonal sokkal vékonyabb vékonyabb és puhább volt, volt, mint m int a gyapjú, amit otthon használtam.  – Selyemfonál? Selyem fonál? – kérdeztem. kérdezt em.  – Igen.  – Honnan szerzite szerz itekk be?  – Réges-régen Réges-ré gen néhány keresztény keresz tény szerzetes, szerze tes, akik mongol hódítóink hódítói nk kedvében akartak akart ak járni, jár ni, becsempészett Iránba pár gubót. Ma már ez a legfőbb exportcikkünk, többet adunk el, mint a kínaiak –  mondta elégedetten elégedett en kuncogva Gosztaham. Gosztaham. Iradzs, a napsugaras szőnyeg felügyelője magához rendelte munkásait. Miután elhelyezkedtek a párnákon, Iradzs helyet foglalt a szövőszék mögött, és folyamatosan adta az instrukciókat a kék-fehér virágokhoz szükséges színváltásokhoz. Mivel a szőnyeg szimmetrikus volt, a csomózók a hasonló virágoknál a szövőszék mindkét oldalán dolgozhattak. Minden alkalommal, amikor Iradzs bemondott egy színváltást, egyszerre négy kéz emelkedett fel a selyemért, és új csomót kötött. A férfiak jobb kezükben kést tartottak lazán, azzal vágták le a csomót a gombolyagról.  – Abdullah! – szakítot szakí totta ta félbe f élbe a munkát Iradzs. Iradzs . – Menj vissza! viss za! Kihagytad Kihagyt ad a fehérre fe hérre váltást. vált ást. Abdullah káromkodott egyet, és a pengével felbontott néhány kész csomót. A többiek nyújtóztak egyet, amíg Abdullah kijavította a hibát, aztán folytatták a munkát. Észrevettem, hogy Iradzs időről időre belenéz az előtte fekvő papírba, hogy felfrissítse az emlékezetét, milyen szín következik.  – Miért Mié rt papírról papírr ól dolgoznak, dol goznak, és nem fejből f ejből?? – kérdeztem kérdez tem..  – Azért, Azért , mert mer t a papíron papír on pontosan meg van határozva határ ozva minden minde n csomó csom ó helye és minden mi nden egyes szín –  válaszolta Gosztaham. – Ez pedig olyan tökéletességet eredményez, amire ami re ember csak képes lehet. A falumban mindig emlékezetből csomóztam a mintákat, s ahogy haladtam, apró változtatásokat iktattam be. Hajlamos voltam tapasztalt csomózóként tekinteni magamra, bár a szőnyegeim nem voltak tökéletesen szimmetrikusak, a madarak, állatok vagy virágok alakja gyakran szögletesre sikeredett. Most, hogy láttam, mire képesek a szakavatott mesterek, mindent meg akartam tanulni, amit ők tudnak. Mielőtt hazatértünk volna, Gosztaham úgy döntött, ellenőrzi, hogy halad a munka a bazárban lévő boltban. Összevissza kanyarogtunk a bazár utcáin, hammamok, dzsámik, karavánszerájok, iskolák, kutak és piacok mellett haladtunk el, ahol minden kapható volt, amire embernek csak szüksége lehet. Illatok jelezték, hogy épp melyik részben járunk – a fűszerpiac orrcsiklandó fahéjszagot árasztott, a papucskészítőkről a bőr, a húspiacról a frissen levágott birkák vérének szaga árulkodott, a parfümpiac

virágillatban úszott. – Már húsz éve dolgozom itt – mondta egy szőnyegárus –, de vannak olyan helyek, ahova még soha nem tettem be a lábam. l ábam. – Nem kételkedtem szavaiban. Miután Gosztaham összegyűjtötte a megrendeléseket, szemügyre vettük a többi kereskedőnél kiállított szőnyegeket. Hirtelen felkiáltottam.  – Odanézz! Ott az a szőnyeg, szőnye g, amit ami t annak a kereskedőnek kereske dőnek adtam adta m el, el , akiről akir ől anyám mesélt mesé lt neked! A szőnyeg a bolt bejáratánál lógott. Gosztaham közelebb ment, és tapasztalt ujjaival végigtapogatta. – A csomók szépek és szorosak – mondta. – Nagyon szép darab, bár látszik rajta a falusi eredet.  – Igen, I gen, a minta mi nta egy kicsit kicsi t elcsúszott elcs úszott – ismer i smertem tem be. Most, Most , hogy h ogy sokkal s okkal kifinomul kifi nomultabb tabb munkákat is láttam, észrevettem a szőnyeg hiányosságait. Gosztaham néhány pillanatig tanulmányozta a mintát. – Mire gondoltál, amikor ezt a színt választottad? – kérdezte.  – Azt akartam, akart am, hogy szokatlan szokat lan legyen – mondtam. mondt am. – A faluban fal uban legtöbbször legt öbbször bézs, piros vagy fehér színt használtunk.  – Értem – bólintot bóli ntottt Gosztaham. Gosztaham . Arckifejezés Arckife jezéséből éből arra következtet következ tettem tem,, talán tal án nem döntöttem döntöt tem bölcsen. Gosztaham megkérdezte a kereskedőt, mennyibe kerül a szőnyeg. Amikor meghallottam a választ, egy pillanatra elképedtem.  – Mi a baj?  – Túlságosan Túlságosa n drága, szinte szint e aranyárban aranyár ban mérik mér ik – mondtam mondt am dühösen. – Ha ekkora összeget fizett fize ttek ek volna nekem, nem kellett volna elhagynunk a falut. Gosztaham szomorúan lehajtotta a fejét. – Sokkal többet érdemeltél volna.  – Köszönöm – mondtam mondt am –, de most, most , hogy láttam lát tam a műhelyedet, műhel yedet, már tudom, tudom , hogy sokat kell még tanulnom.  – Nagyon fiatal fia tal vagy még mé g – válaszolt válas zolta. a. Az arcomba tolult a vér. Pontosan tudtam, hogy mit akarok, és azt reméltem, Gosztaham megérti. –  Nem tanítanál? – kérdeztem. Gosztaham meglepettnek tűnt. – Mit szeretnél még tudni?  – Mindent. Minde nt. Tudni akarom, akarom , hogyan készülnek készül nek ezek a szép minták, mint ák, hogyan választod válas ztod ki a színeket, színe ket, hogy olybá tűnjenek, mint maga a mennyország. Gosztaham elgondolkodott. – Soha nem volt fiam, akit megtaníthattam volna a mesterségre. A lányaim közül egyiket sem érdekelték a szőnyegek. Nagy kár, hogy nem vagy fiú! Pontosan a legjobb korban vagy ahhoz, hogy felvegyelek inasnak a műhelybe! m űhelybe! Tudtam, hogy a sok férfi között lehetetlen lenne tanulnom. – Talán segíthetnék neked otthon a tervezésben – ha úgy találod, talál od, hogy elég jó vagyok hozzá – javasoltam.  – Meglátj Megl átjuk uk – válaszolt válas zoltaa Gosztaham. Gosztaham . A válasz nem biztatott túl sok jóval. Többre számítottam. Hiszen ő is megkérte a mesterét, hogy tanulhasson tőle, de úgy látszott, elfeledkezett egykori önmagáról.  – Talán megnézhetném megnézhe tném,, hogyan tervezed ter vezed a mintákat min tákat Dzsamila Dzsami la párnáihoz párnái hoz – ajánlott ajánl ottam am fel. fel . –  Ígérem, észre sem veszed majd, hogy ott vagyok. Amikor szükséged lesz rá, töltök neked kávét, segítek, amiben ami ben csak tudok. Gosztaham gyengéden elmosolyodott, s ettől kedves szeme még dülledtebbnek tűnt. – Ha valóban ennyire érdekel, kérdezd meg Gordiát, lesz-e időd a tanulásra a házimunka mellett – felelte. – A szőnyegeddel kapcsolatban pedig ne legyenek rossz érzéseid. A városban minden sokkal drágább. Ne feledd, a magas ár, és az, hogy a bejárathoz tették ki, azt jelenti, a szőnyegedet igen értékesnek találták.

Szavai megvigasztaltak, és egy ötletet is adtak. Készíthetnék egy másik szőnyeget, amiért annyi pénzt kaphatnék, amennyit Hasszán zsebelt be. Aznap délután Gordia a lakosztályában volt, éppen selyem– és bársonyszöveteket nézegetett, amelyeket egy vándorkereskedő hozott. A férfi természetesen nem személyesen adta át a szöveteket, hanem a szolgálókon keresztül, maga pedig a bírúniban várakozott, amíg a ház úrnője válogatott. Gordia ujjai egy csodaszép, őszi, rőtsárga levélmintás szöveten időztek.  – Nézd meg ezt! ez t! – mondta. mondt a. – Csodálatos Csodál atos ruhát r uhát lehetne l ehetne varrni v arrni belőle belől e a hideg hide g napokra, nem n em igaz? i gaz? Végignéztem fekete gyászöltözékemen, és megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lehet ilyen gyönyörű ruhát hordani. Miután megcsodáltam a vastag selyemszövetet, meséltem Gordiának a szőnyegműhelyben tett látogatásról, és megkérdeztem, megengedné-e, hogy Gosztaham mellett legyek, amikor otthon dolgozik. Miután Dzsamila esetében láttam, hogyan hat Gordiára a hízelgés, mondandómat megfűszereztem néhány, Gosztaham Gosztaham szőnyegszövő tudását magasztaló megjegyzéssel.  – Miért Mi ért akarod ezzel tölteni tölt eni az idődet? i dődet? – kérdezte kér dezte Gordia, kelletl kell etlenül enül félretol fél retolva va egy vég selym se lymet. et. –  Soha nem fogják megengedni, hogy egy férfiakkal teli műhelyben dolgozz, szakemberek segítsége nélkül pedig soha nem tudsz majd igazán finom dolgokat készíteni.  – Mégis, Mégis , én tanulni tanul ni akarok – jelentet jel entettem tem ki határozott határ ozottan, an, és éreztem, érezt em, hogy összeszorí összes zorítom tom a fogaimat. Anyám mindig azt mondta, amikor nem az történt, amit én akartam, olyan makacs lettem, mint egy öszvér. Gordia kétkedően figyelt. Eszembe jutottak anyám néhány nappal korábbi szavai, és gyorsan hozzátettem: – Talán egy napon eleget tudok majd ahhoz, hogy segítsek Gosztahamnak a megrendeléseknél. Így könnyíthetnék terhein. Az ötlet, úgy tűnt, elnyerte Gordia tetszését, tetszését , de még nem állt készen arra, hogy igent mondjon.  – A konyhában több a munka, mint m int a segítő segí tő kéz – vetette vetet te fel. f el. Már kész is voltam a válasszal: – Megígérem, hogy ugyanannyit segítek Szakácsnak, mint eddig. Ebben nem nem lesz változás. vál tozás. Gordia ismét a selyemszövetek felé fordult. – Ebben az esetben, miután a férjem már beleegyezését adta, megengedem, hogy tanulj tőle, de csak akkor, ha nem hanyagolod el többi kötelezettségedet. Annyira megörültem, hogy megígértem, ezentúl a szokásosnál is keményebben fogok dolgozni, bár meg voltam győződve róla, hogy máris ugyanannyit teljesítek, mint bármelyik szolgáló. A rákövetkező héten anyámmal, Shamszival, Zorával és Szakáccsal hosszú órákat töltöttünk az újév ünnepének előkészületeivel. A pincétől a padlásig végigsikáltuk a házat, kiszellőztettünk minden takarót, felcsavartuk a gyékényeket, alattuk felsöpörtük és felmostuk a padlót. A házat teleraktuk friss virágokkal teli vázákkal, a tálakat mogyoróval, gyümölccsel és süteménnyel töltöttük meg. A hagyományos újévi fogáshoz, a mentával, korianderrel és petrezselyemmel ízesített, fehér húsú, egészben főtt halhoz egy egész kertre való friss zöldséget használtunk fel. Újév napján anyámmal korán ébredtünk, még sötét volt, de a ház már felbolydult. Pontosan hajnali öt óra huszonkét perckor megcsókoltuk egymást, és kávéval, meg rózsavízzel készült süteménnyel ünnepeltünk. Gosztaham és Gordia aranypénzeket ajándékoztak gyermekeiknek, és a háztartás valamennyi tagja kapott kisebb pénzjutalmat. Hálaadó imát mondtam Istennek, amiért megadta, hogy túléljük túlélj ük az évet, és hogy egy olyan olyan házba vezérelt bennünket, ahol annyi annyi mindent mi ndent tanulhatok. Gosztaham dolgozószobája a bírúniban helyezkedett el. Egyszerű berendezésű helyiség volt, szőnyegekkel, párnákkal, valamint szekrényekkel a papír, tinta, tollak és könyvek számára. Gosztaham a földön ülve dolgozott, egy fatáblával az ölében. Aznap csatlakoztam hozzá, amikor nekilátott, hogy megtervezze a mintákat Dzsamila párnáihoz, és végignéztem, amint elkészítette a

vázlatokat – a minta különböző virágokkal körülrakott tulipánokból állt. Csodáltam, milyen élethűek a virágok, s hogy milyen játszi könnyedséggel rajzolja meg őket. Gosztaham rózsaszínű és sárga szirmok mellett döntött, pasztellzöld szárral, fekete háttérben. A szirmok peremét ezüstszálak emelik majd ki, ahogyan Gordia ígérte. Amikor megjegyeztem, milyen gyorsan megtervezte a párnahuzatokat, csak ennyit mondott: – Ez a megrendelés már így is sokkal többe kerül, mint amennyit ér. Másnap Gosztaham elővett egy négyzethálós papírlapot, amit az egyik segéd rajzolt meg korábban. Nagy körültekintéssel a hálóra másolta a már kész tulipánmintát, és vízfestékkel kiszínezte. Több ezer apró négyzetből álló színmintát kapott, amelyen minden négyzet egy csomót jelölt. Az útmutatón a tervező vagy a csomózó úgy eligazodott, mint az utazók ut azók a térképen. Amikor elkészült a mintával, megkértem Gosztahamot, adjon valamilyen feladatot, amin gyakorolhatok. Legelőször azt tanította meg, hogyan kell megrajzolni a négyzethálót. Kezdetben sok gondom akadt a tintával. Elfolyt, vagy pacákat hagytam, a vonalak görbék vagy szabálytalanok lettek. Nemsokára azonban megtanultam, hogyan kell helyesen belemártani a tollat a tintába, letörölni a felesleget, és hogyan kell tiszta, egyenes vonalakat rajzolni – ez általában úgy sikerült, hogy visszatartottam a lélegzetemet. A munka időigényes volt. Majdnem egy egész délutánt töltöttem egyetlen papírlap kitöltésével, s mire felálltam, elzsibbadt és megdagadt a lábam. Amikor sikerült szabályos négyzetrácsot rajzolnom, Gosztaham saját tollal ajándékozott meg. A tollat a Kaszpi-tenger melletti mocsarak nádjából készítették. Bár könnyű volt, mint egy tollpihe, én nagyobb becsben tartottam, mint az aranyat. Attól kezdve Gosztaham rám bízta azoknak a négyzetrácsoknak az elkészítését, amelyekre a magánmegrendelések végső tervét rajzolta fel. Olyan feladatokat is adott, amelyekkel rajzkészségemet tökéletesíthettem. Virágokat, leveleket, lótuszbimbókat, felhőket és állatokat rajzolt, ezeket kellett pontosan lemásolnom. Különösen a bonyolult mintákat kedveltem, például azokat, ahol a virágokon belül virágok, bennük pedig még apróbb virágok nőttek. Jóval később, amikor már magabiztosan rajzoltam, Gosztaham odaadta a Dzsamila párnáihoz tervezett mintát, és arra kért, hogy készítsem el a fordítottját. A nagyobb szőnyegeknél gyakran előfordult, hogy a minta mindkét irányból végigfutott, ezért a tervezőnek tudnia kellett, milyen a minta fordítottja. Délutánonként, amikor a házban mindenki aludt, én a rajzolást gyakoroltam. Munka közben a falumban hallott népdalokat énekeltem, boldogan, hogy ismét valami újat tanulhatok. Amikor csak tehettem, meglátogattam Nahídet. Most, hogy már nem csak egy, hanem két titkon is osztoztunk, közelebb kerültünk egymáshoz. Nahíd tintával leírt neve olyan mély benyomást tett rám, hogy megkértem, tanítson meg írni. Minden egyes látogatásomkor leckéket adott nekem. Ha valaki bejött beszélgetni, úgy tettem, mintha rajzolgatnék. Szokatlannak számított, hogy egy falusi lány írni tanuljon. Az alifbetűvel kezdtük. Egyszerű Egyszerű volt: egy szívdobbanás, és a betű már el is készült.  – Hosszú és vékony, akár egy minaret mina ret – mondta mondt a Nahíd, aki mindig mi ndig összehasonlí összehas onlítot totta ta valamivel valam ivel a betűket, mert úgy hitte, így könnyebben megjegyzem őket.  Alif. Az Allah első betűje. A mindenség kezdete. Hosszú, szálkás betűimmel teleírtam a lapot, s közben a szemem sarkából Nahídot figyeltem. Néha elkanyarítottam a betű tetejét, hogy hosszú, öblös torokhangot jelentsen. Amikor fáradozásom elnyerte Nahíd tetszését, megtanította a tálszerűen dudoros b á betűt, alatta egy ponttal. Ez kissé bonyolultabb volt. Az én báim gyerekesnek és ormótlannak tűntek az övéi mellett. Amikor azonban megnézte a munkámat, elégedett volt vele.

 – Most írd őket egymás mellé, mel lé, az alif és a b á betűt, és megkapod a legbecsesebb dolgot országunkban – mondta Nahíd. Leírtam egymás mellé a két betűt, és kimondtam a szót: ab, víz.  – Az írás pont olyan, ol yan, mint mi nt a szőnyegcsom s zőnyegcsomózás ózás – jegyezte j egyeztem m meg. m eg.  – Hogy érted? érted ? – kérdezte kérdez te Nahíd, némi értetl ért etlenséggel enséggel a hangjában. hangjá ban. Ő sohasem készítet készí tettt szőnyeget. szőnye get. Letettem a tollat, hogy elmagyarázzam. – A szavak betűkből állnak, a szőnyegek pedig csomókból. Amikor különböző betűket írsz egymás mellé, különböző szavakat alkotsz, és ugyanez történik, amikor a különböző színekből különböző minták készülnek – magyaráztam.  – De az írás ír ás Istent Is tentől ől való val ó – ellenkezet ell enkezettt Nahíd.  – Isten Ist en harminckét harm inckét betűt adott nekünk – válaszolt válas zoltam, am, büszkén, hogy ezt is tudom –, de mivel mi vel magyarázod azt, hogy több szín létezik, mint amennyit meg tudunk számolni?  – Biztosan Bizt osan igazad i gazad van va n – mondta mondt a Nahíd olyan hangsúllyal, hangsúll yal, amely amel y világoss vi lágossáá tett t ette, e, hogy az írást í rást azért magasabbrendűnek tartja, ugyanúgy, ugyanúgy, ahogy a legtöbben az országban. ors zágban. Mélyet sóhajtott. – Az írásfeladatomat kellene végeznem – mondta. Apja egy szépírásgyakorlatokat tartalmazó könyvet adott neki, amelyet le kellett másolnia, hogy utána lerajzoljon egy oroszlánt ábrázoló képet, amelynek szájából ez a felirat futott ki: Allah-hu-Akbar, Allah mindenható.  – De nem bírok bíro k nyugton ülni – tette tet te hozzá, és zöld szeme szem e ide-oda ide- oda cikázott cikázot t a szobában. – Túl sok minden jár a fejemben.  – Vajon van ennek enne k valami valam i köze a csinos csi nos pólóját póló játékoshoz? ékoshoz? – kérdezt ké rdeztem. em.  – Megtudtam Megt udtam a nevét: nevét : Iszkandar I szkandar – mondta mondt a Nahíd, láthat l áthatóó élvezett élvez ettel el ejtve ej tve ki a nevet. nevet .  – Mi van a családjáva csal ádjával? l? Nahíd félrenézett. – Azt nem tudom.  – És ő tudja, tudj a, hogy te ki vagy? – kérdeztem irigykedve. Nahíd legszebb mosolyával válaszolt. – Azt hiszem, már van róla némi fogalma.  – Hogyhogy?  – Múlt héten elmentem elm entem a Világ il ág Képmásához egy barátnőmm barát nőmmel, el, hogy megnézzük megnézz ük a pólómeccset pólóme ccset.. Iszkandar olyan sok gólt szerzett a csapatának, hogy a nézők elragadtatva ünnepelték. A játékot követően arra a helyre mentem, ahol a játékosokat köszöntötték, és úgy tettem, mintha beszélgetnék a barátnőmmel, amíg biztos nem voltam benne, hogy észrevesz bennünket. Akkor felemeltem a picsehemet, mintha csak meg akarnám igazítani, és látni engedtem az arcom.  – Valóban megtet m egtetted? ted?  – Igen! – mondta mondt a Nahíd győzedelm győzede lmesen. esen. – Ő persze per sze megbámul m egbámult,t, s úgy nézett, nézet t, mint m intha ha szíve szí ve madárrá ma dárrá változott volna, amely épp akkor találta meg a fészeknek való helyet. Nem bírta levenni rólam a szemét, még azután sem, hogy újra eltakartam az arcomat.  – És most, mos t, hogyan fog megtal me gtalálni álni??  – Addig kell járnom jár nom a meccsekr m eccsekre, e, amíg am íg meg m eg nem tudja, t udja, ki vagyok.  – Légy óvatos – figyelm figy elmeztet eztettem tem.. Nahíd összeszűkült szemmel nézett rám, mintha kételkedne benne, hogy megbízhat bennem. –  Soha nem mondod el senkinek, ugye?  – Persze hogy nem: a barátnőd barát nőd vagyok! De Nahídot nem győztem meg. Hirtelen megfordult és egy szolgáért kiáltott, aki hamarosan megjelent némi frissítővel. Nahíd megkínált egy csésze kávéval, és egy tányér datolyát tett elém. Többször visszautasítottam a gyümölcsöt, aztán, mivel nem akartam udvariatlannak látszani, kiválasztottam egy kisebb datolyát, és a számba vettem. Minden önfegyelmemre szükség volt, hogy az

arcomra ne üljön ki az undor gyerekes kifejezése. Gyorsan lenyeltem, és kiköptem a magját. Nahíd figyelmesen rám nézett. – Finom volt? A szokásos köszönőfrázisok tolultak az ajkamra, „vendégszereteted megszégyenít, engedelmes szolgád vagyok”, de képtelen voltam megszólalni. Mocorogni kezdtem a párnámon, ittam egy korty kávét, és megpróbáltam kitalálni, mit mondjak.  – Savanyú – nyögtem nyögt em ki végül. Nahíd felnevetett, vékony teste úgy rázkódott, mint ciprusfa a szélben. – Annyira önmagad vagy! –  mondta.  – Mi mást mondhattam mondhat tam volna, mint m int az igazat? iga zat? – kérdeztem. kérdezt em.  – Annyi mindent mi ndent – válaszolt válas zolta. a. – Tegnap ugyanezeket a datolyákat datol yákat felszolgá fel szolgálta ltam m néhány barátnőmnek, többek között annak a lánynak is, akivel a pólómeccsekre szoktam járni. „Csak a paradicsomban vannak ilyen finom datolyák” – mondta az egyik, a másik meg hozzátette, hogy „ezek még annál is édesebbek”. Miután elmentek, én is megkóstoltam egyet, és akkor jöttem rá, mi az igazság. Nahíd felsóhajtott. – Elegem van az ilyen ta'arojból. Jó volna, ha az emberek őszinték őszint ék lennének.  – A falumbél fal umbéliek iek a szókimondásukr szóki mondásukról ól híresek híre sek – válaszolt válas zoltam, am, mert mer t nem tudtam, tudt am, mi mást mondhatnék.  – Ez az egyik dolog, amit ami t szeretek szeret ek benned – válaszol vál aszolta ta Nahíd. Aztán mielőt mie lőttt feláll fel álltam tam volna, hogy hazamenjek, Nahíd megkérdezte, megtennék-e neki egy nagy szívességet.  – A pólómecc pól ómeccsekről sekről van szó – magyarázta. magyar ázta. – A barátnőm bar átnőm nagyon fél, fél , nem akar többet elkísérni elkí sérni.. Nem jönnél el te helyette? Úgy képzeltem, hogy a pólómeccseken rengeteg fiatal férfi gyűlik össze, akik csoportokba verődve hangosan biztatják kedvenc csapatukat. Bár új voltam a városban, azt azért tudtam, hogy egy ilyen hely nem való két eladósorban lévő lánynak, főleg akkor nem, ha egyedül vannak.  – Nem aggódsz, aggódsz , hogy mit mi t szólnak sz ólnak majd m ajd a szüleid? szülei d?  – Nem érted? ért ed? Muszáj Musz áj odamennem odam ennem – könyörgött Nahíd.  – De hogyan menjünk menj ünk oda úgy, hogy a csalá c saládjai djaink nk ne tudjanak tudj anak róla? ról a?  – Én majd maj d azt mondom, mondom , hogy nálad vagyok, te meg azt, hogy nálam. nálam . Úgyis rajtunk rajt unk lesz a picseh picse h meg a csador, és ha már egyszer kint vagyunk a házból, senki sem ismer ism er fel bennünket.  – Hát, nem is tudom t udom – haboztam haboz tam.. Nahíd szemét szomorúság árnyékolta be, és úgy gondoltam, talán túl kegyetlen voltam vele. Nem akartam, hogy ezt gondolja rólam, így hát beleegyeztem, hogy elkísérem, hadd csábítsa el szerelmesét. Nahíd merészsége, amivel felfedte arcát egy ismeretlen előtt, meglepett. Alig néhány nappal később én is felfedtem magam egy férfi előtt, akit korábban soha nem láttam. Csütörtök volt, éppen hazaértem a hammamból, a hajam még nedvesen tapadt fejemhez. Amint beléptem Gosztaham házának magas, nehéz ajtaján, letéptem magamról a csadort, a picsehet és a fejkendőt, hogy kiszabadítsam sűrű hajamat. Nem vettem észre az idegent, aki arra várt, hogy Gosztaham elé vezessék; a szolga bizonyára elment, hogy bejelentse érkezését. Aranyszálakkal szőtt színes turbánt, halvány narancssárga tunikája fölött kék selyemköpenyt viselt. Éreztem rajta a széna és a lovak illatát. Annyira meglepődtem, hogy felkiáltottam: – Ja, Ali! Ha az idegen udvarias ember lett volna, elfordul. Ő azonban rám meresztette a szemét, és kiélvezte meglepetésem és zavarom minden percét. – Nahát, ne állj ott és ne bámulj! – csattantam fel, és gyorsan átmentem az andarúniba, a háznak abba a részébe, ahol a nők védve voltak a férfitekintetektől. Mögöttem hangos kacagás

hallatszott. Ki lehet ez az arcátlan alak? Senki sem volt ott, hogy megkérdezzem. Mindenáron tudni akartam, ezért fellopakodtam a második emeletre, ahol egy folyosó a tetőre vezetett. Ott mentünk ki ruhát teregetni. Ahogyan a ház többi asszonya, én is tudtam, hogy a lépcsőház falán van egy bemélyedés, ahonnan titokban figyelemmel lehet kísérni, mi történik a nagyteremben. A virágokat és szőlőindákat formázó áttört gipszstukkón keresztül mindent jól láttam és hallottam. A jól öltözött idegen a főhelyen ült. Meghallottam Gosztaham hangját: – … nagy megtiszteltetés számomra, hogy teljesíthetem kívánságodat. Még sohasem hallottam ilyen tiszteletteljesen beszélni, különösen nem olyasvalakivel, aki feleannyi idős volt, mint ő maga. Reméltem, hogy nem bántottam meg valami fontos személyt. Jobban megnéztem a vendéget. Dereka karcsú volt, tartása egyenes, napsütötte arcbőre és inas teste arról árulkodott, gyakorlott lovas lehet. Vastag, sűrű, tökéletes vonalú szemöldöke alatt félhold alakú szeme határozottságot sugárzott. Hosszú, hajlított orra mint a sasé, dús, vérpiros ajka körül nagyon rövidre nyírt szakáll. Nem volt jóképű, párduchoz hasonlatos kecsessége mégis vonzóvá tette. Miközben Gosztaham beszélt, a látogató vízipipát szívott, s belégzés közben szeme élvezettel szűkült össze. A gyümölccsel ízesített dohány illata még búvóhelyemen is gyengéden csiklandozta az orromat. Gosztaham azzal igyekezett vendégének kedvében járni, hogy arra kérte, meséljen nemrég tett utazásairól. – Az egész város a hadsereg északi hadjáratairól beszél – mondta. – Megtisztelnél bennünket, ha tőled hallhatnánk, mi történt. A látogató elmesélte, hogyan rohamozta meg több százezer ottomán harcos az erődöt, amely országunk északnyugati határát védte. Az alagutakban rejtőző ellenség ágyúval lőtte a kapukat. –  Hosszú napokig napokig azt hittük, hitt ük, Isten úgy döntött, az ellenfél győzedelmeskedik – mesélte. Látogatónk egy csapatnyi emberrel titkon áttört az ottomán vonalakon, hogy utánpótlást vigyen az erődbe, így a hadseregnek sikerült átvészelnie az ostromot. Két és fél hónap múltán az ottománok éhezni kezdtek. Körülbelül negyvenezer harcosuk halt meg, mire megkezdték a visszavonulást. – Az erődben is éheztek – folytatta a látogató. – A végén már csak férgektől hemzsegő lisztből sütött kenyerünk volt. A féléves hadjárat után minden egyes alkalommal hálát adok Istennek, amikor a saját kemencémben sütött kenyeret eszem. – Ahogyan mindenki más tenné – mondta Gosztaham. A látogató elhallgatott, és nagyot szívott a vízipipából. – Persze az ember sohasem tudhatja, mi történik vele egy csatában – jegyezte meg. – Van egy hároméves lányom, aki drágább nekem az életemnél is. Miközben távol voltam, megbetegedett kolerában, és csak Isten kegyelméből menekült meg.  – Al'hamd'Allah. Al'hamd'Allah. – Apjaként azt tervezem, hálát adok szerencsés megmeneküléséért. – Igazi muzulmánhoz méltó tett – helyeselt Gosztaham. – Amikor utoljára ellátogattam a Négy Kert Imaiskolába – mondta a látogató –, észrevettem, hogy a padlót borító némely szőnyeg már kopott. Beleszívott a pipába, és lassan kieresztette a füstöt, mi pedig vártunk és reménykedtünk. – Arra gondoltam, hogy rendelek egy szőnyeget, amelyik Istent dicsőíti, de van egy különleges kívánságom is – folytatta. – Miután a szőnyeg a lányom gyógyulásáért való hálaadás is, azt akarom, hogy talizmánok legyenek beleszőve, amelyek majd a jövőben j övőben védelmezik védelmezik őt. – Isten segítségével gyermeked gyerm eked mindig egészséges lesz – bókolt Gosztaham. Ebben a pillanatban hallottam, hogy Gordia hív, így mennem kellett. Az udvarban találtam

rá, egy Kermánból érkezett nagyobb pisztáciaszállítmány kirakodását felügyelte. Ali-Aszgár az éléskamrába hordta a rakományt, neki kellett segítenem. – Ki a vendégünk? – kérdeztem Gordiát. – Ferejdún, egy gazdag lókereskedő fia – mondta Gordia. – Ha elnyerjük a jóindulatát, bebiztosíthatjuk a jövőnket. – Ő… nagyon gazdag? – igyekeztem megtudni, mennyire fontos ember a vendég. – Igen – válaszolta Gordia. – Az északi farmokon az ő apja tenyészti az ország legkiválóbb arab telivéreit. Egykor egyszerű falusi gazdálkodó volt, de most, hogy mindenki saját hátaslovat akar, rengeteg pénz üti a markát. A falumban senkinek sem volt hátaslova. Az emberek még egy igáslovat sem engedhettek meg maguknak. Gordia Gordia biztos Iszfahán I szfahán magas rangú családjaira gondolt. – Ferejdún családja házakat vásárol az egész országban, s azokba mind szőnyegek kellenek majd – folytatta Gordia. – Ha sikerül Ferejdún kedvére tennünk, csak az ő családjának megrendeléseivel egy vagyont vagyont kereshetünk. Gordia a markomba nyomott néhány pisztáciát, miközben a nehéz zsákokat cipeltük. Szerettem a pisztáciát, de most elégedetlen voltam magammal. Mint oly sokszor, most is meggondolatlan voltam. A városban óvatosabbnak kell lennem: még mindig nem tudtam megkülönböztetni egy befolyásos embert egy szolgától. Később Gordia elmondta, hogy Ferejdún rendelt egy szőnyeget, és nagyon jó árat ajánlott érte. Annyira megkönnyebbültem, hogy felajánlottam Gosztahamnak, annyit segítek, amennyit csak tudok. A szerencsés nap kedvéért Gordia felmentett a legtöbb házimunka alól, úgyhogy elmentem és meglátogattam Nahídet. Ferejdún látogatását követően Gosztaham minden más munkát félretett, és az új szőnyeg tervén kezdett dolgozni, én pedig mellé telepedtem a dolgozószobában, és néztem, ahogy a vázlatokat készíti. Azt hittem, most is ugyanolyan könnyedén és gyorsan dolgozik majd, mint Dzsamila párnáinál, de ez alkalommal mintha démon szállta volna meg a tollát. Órákig dolgozott egy mintán, majd félredobta a papírt, és új vázlatba kezdett. Amikor az sem tetszett neki, összegyűrte azt is, és új papírlapot vett elő. Gosztaham ujjai már feketék voltak a tintától, és a szoba hamarosan megtelt gombóccá gyűrt papírlapokkal. Amikor az egyik szolgáló bejött, hogy elvigye a szemetet, Gosztaham ráordított: –  Hogy fejezzem be a munkámat, ha állandóan zavarnak?! – Időnként felállt, és újra átnézte némelyik eldobott skiccét, ötlet után kutatva. Az én jelenlétemet is csupán azért viselte el, mert csendben voltam. Amikor új lapra volt szüksége, a megfelelő méretűt adtam a kezébe, amikor kifogyni látszott a tinta, feltöltöttem az üveget. Ha fáradtnak tűnt, kávét és datolyát hoztam, hogy felfrissüljön. Néhány nappal később, amikor Gordia meglátta a felfordulást, más taktikához folyamodott, és a drága papírt kezdte emlegetni. eml egetni. – Asszony! – förmedt rá Gosztaham –, ne szólj bele! Ez nem egy átlagos szőnyeg egy átlagos embernek! Miközben Gosztaham a vázlatokkal volt elfoglalva, nekem a Ferejdún által kért talizmánok ártak a fejemben. A falumban gyakran csomóztunk a szőnyegekbe szimbólumokat, például termékenységet hozó kakast, vagy ollót, ami a gonosz szellemek ellen nyújtott védelmet. A falusi elképek azonban sehogyan sem illettek egy városi szőnyeghez, meg egyébként is, egy vallási iskola számára készülő szőnyeg nem ábrázolhatott élőlényt, csak fákat, növényeket és virágokat, nehogy a bálványimádás bűnébe essen.

Egyik délután, amikor Gosztaham megint elhajított egy vázlatot és dühösen kirohant a szobából, a kezem a nyakamra tévedt. Megérintettem egyetlen ékszeremet, azt a nyakláncot, amelyet apám adott nekem, hogy megóvjon a Gonosztól. Egy háromszög alakú ezüstmedál volt rajta, megszentelt kővel a közepén, amit gyakran megérintettem, Isten áldását kérve. Bár tudtam, hogy nem lenne szabad, felvettem Gosztaham tollát, és rajzolni kezdtem. Nem figyeltem igazán, csupán élveztem, ahogy a toll végigszáguld a papíron, és a nyomán kis háromszögek rajzolódnak ki, apró körrel a középpontjukban, éppúgy, mint a nyakláncomon. A háromszög talpához finom, gyöngyöt, pénzérméket és drágaköveket mintázó függőket illesztettem. Amikor visszajött a szobába, Gosztaham fáradtnak tűnt. – Mit csinálsz? – kérdezte, miközben tintába mártottam a tollát. – Csak játszom – feleltem fesztelenül, és visszatettem a tollat a helyére. Gosztaham feje szinte szemmel láthatóan megnőtt a turbán alatt, azt hittem, mindjárt felrobban. – A kutya mindenedet! – kiáltott rám. – Senki se nyúlhat a tollamhoz az engedélyem nélkül! Gosztaham dühös arccal maga elé húzta a tollat és a tintát. Mozdulatlanul ültem, attól féltem, megint rám kiabál. Hamarosan ismét elmerült a mintatervezésben, de összevont szemöldöke arról tanúskodott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, amit rajzol. Kétségbeesett sóhajtással felállt, és árkálni kezdett a szobában. Vetett egy pillantást a papírlapra, amelyre az előbb rajzoltam, azt dünnyögve, dünnyögve, hogy a másik oldalát még felhasználhatja. fel használhatja. Aztán alaposabban alaposabban megnézte a rajzot, és megkérdezte. – Hát ez mi? Elvörösödtem, Gosztaham pedig visszaült a párnájára. – Ez egy talizmán – mondtam –, amilyet Ferejdún kért. Gosztaham hosszú ideig nézte a papirost. Pisszenni sem mertem. Nemsokára teljesen belemerült a munkába, a tolla csak úgy száguldott a papíron. Néztem, hogy keze nyomán a nyers, egyszerű rajz hogyan alakul át igazi gyönyörűséggé. Háromszögeket rajzolt, gyöngy–, pénzérme és drágakő függőkkel, majd sorba rendezte r endezte őket, hogy kifinomult, kifi nomult, könnyed mintát alkossanak. A vonalak szépek és kecsesek voltak, épp olyanok, olyanok, amilyennek amil yennek Ferejdún Ferejdún kislányát képzeltem. képzeltem . Amikor befejezte, Gosztaham, hetek óta első alkalommal, elégedettnek látszott. – Jó munkát végeztél a vázlatokkal – mondta, de a szemében még ott ült a bosszúság. – Utoljára mondom, hogy a napnál is világosabb legyen – soha többé ne nyúlj a tollamhoz! tollam hoz! Szőnyegre szegezett tekintettel a bocsánatát kértem, amiért ilyesmire vetemedtem. Később elmondtam anyámnak, hogy hozzájárultam a mintához, de azt nem, pontosan hogyan történt, mert jó alaposan leszidott volna. Nem sokkal ezután Gosztaham elvitte a rajzokat Ferejdúnnak jóváhagyásra. Ő korábban sohasem látott hasonló mintát, és tudni akarta, honnan származik. Gosztaham mesterségbeli hírének tudatában nem habozott elmondani, hogy egy távoli rokona segített a minta megalkotásánál. – Olyan kecses, akár a kislányom – mondta m ondta Ferejdún. – Így van – válaszolta Gosztaham. – A mintát délről származó s zármazó női ékszerek ihlették. ihlett ék. Ferejdún utánozni kezdte a déli akcentust, Gosztaham pedig elnevette magát, és elmondta, hogy nála vendégeskedő unokahúga épp ilyen hanglejtéssel beszél. Eszembe jutott, hogy pontosan ilyen akcentussal förmedtem rá Ferejdúnra, amikor először láttam, és rájöttem, pontosan tudja, ki vagyok. Azzal vigasztaltam magam, hogy bizonyára nem vette a szívére a szavaimat, hiszen óváhagyta a mintát. A Ferejdúnnal való találkozót követően Gosztaham megdicsért és elmondta anyámnak, milyen hasznos munkatársa vagyok. Jutalmul megígérte, hogy elvisz magával, és megmutat egy

különleges szőnyeget, amelyet a korszak egyik legkiemelkedőbb alkotásának tartott. Miután Ferejdún megrendelése nagyon fontos volt, Gosztaham úgy döntött, a színezést ő maga végezteti el. Egy Dzsahansah nevű festőmestert választott, akinek műhelye az Örök Folyam partján állt. Megengedte, hogy elkísérjem aznap reggel, amikor a legnagyobb becsben álló, titkos recept alapján készülő szín, az indigó árnyalatát kiválasztja. Dzsahansahnak sűrű fehér szemöldöke volt, fehér szakálla és pirospozsgás arca. Vízzel teli fémfazekai mellett várt ránk. Miután a víz hideg volt, azt hittem, megfeledkezett a látogatásunkról. – Először lát ilyet? il yet? – kérdezte Dzsahansah Gosztahamot. Gosztahamot. – Igen! – Aha! – válaszolta, rám villantva széles mosolyát. – Nagyon figyelj! Megnedvesített néhány gyapjúgombolyagot, és gyengéden a vízbe tette őket. A víz furcsán zöldes színű volt, és amikor belenéztem az edénybe, nem láttam semmilyen változást. Leültünk a folyóparton álló lócákra. Miközben a férfiak a birkagyapjú emelkedő árát tárgyalták, én a széles pillérű, több száz éves Shahresztán hídon átkelő gyalogosokat figyeltem. A Zagrosz, amelynek ormai a felhőkbe vesztek, nála is öregebb volt. A Zagrosz titokzatos hegycsúcsait soha senki nem mászta meg, még a legbátrabb pásztorok sem. Szélroham süvített végig a vízen, csaknem letépte rólam a fejkendőt. Szorosan fogtam a szélét, és türelmetlenül vártam, hogy Dzsahansah hozzáadja végre a gyapjúhoz a varázslatos indigót, de úgy tűnt, nem siet. si et. Teát ittunk, it tunk, s ő közben néha gyengéden gyengéden kavart egyet a gyapjún. A közelben egy másik festőkészítő javában dolgozott forró fazekainál. Az egyikbe egy zsáknyi préselt sárga réti szarkalábat szórt, mire a virágok táncolni kezdtek a bugyborékoló vízben, és erős sárga folyadékot eresztettek ki magukból. Néztem, ahogyan a férfi néhány fehér gyapjúgombolyagot tesz a vízbe, amelyek napsárgára színeződtek. Közelebbről is meg akartam figyelni, de ekkor Dzsahansah odaszólt, hogy vegyem ki az egyik gombolyagot a vízből. A megfelelő szerszámmal kihalásztam az egyik gombolyagot, és a levegőbe emeltem. A fonal kifejezetten csúnya volt, úgy nézett ki, mint a beteg lovak lócitromjai. Zavartan néztem Dzsahansahra. – Nem adod hozzá az indigót? – kérdeztem. Nevetésben tört ki, Gosztaham csatlakozott hozzá, én meg csak álltam a csöpögő gombolyaggal, és nem értettem a nagy vidámság okát. – Csak figyeld a gyapjút – mondta m ondta Gosztaham. A gombolyag valamiért már nem volt olyan csúnya, mint korábban. Pislogtam néhányat, mint az utazók, akik délibábot vélnek látni a sivatagban. De semmi sem változott. A gombolyag először fakó smaragdzöldben játszott, aztán néhány pillanat múlva olyan élénkzöld lett, mint az első tavaszi levelek, majd kékeszölddé vált, mint a Kaszpi-tenger vize; egyre sötétedett, s végül kéksége a legmélyebb tavak színét idézte. Dzsahansah felé nyújtottam a gombolyagot, és felkiáltottam: – Isten óvjon bennünket a démonok ármánykodásától! Dzsahansah Dzsahansah ismét felnevetett, felnevetett , és így szólt: – Ne aggódj, aggódj, ez csak egyszerű emberi trükk. tr ükk. A gombolyag gyönyörű mélykék színben tündökölt, a látványa csodálattal töltött el. Csak ámultam és bámultam, majd így szóltam – Még egyszer! Dzsahansah megengedte, hogy még egy gombolyagot kivegyek, és megfigyeljem átváltozását, amint a zöld és a kék ezerféle árnyalatán át lassan a lapis lazuli mélykékjére színeződik. – Hogyan Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem döbbenten. Dzsahansah csak nevetett. – Családi titok, már valamivel több mint ezer éve – válaszolta. –  Azóta őrizzük, hogy Mohamed próféta Medinába, az őseim földjére vezette tanítványait.

Gosztaham egy picit sötétebb árnyalatot szeretett volna, így Dzsahansah addig mártogatta a gombolyagokat, míg Gosztaham elégedett nem lett. Ekkor levágott két kisebb fonaldarabot, egyet Gosztahamnak, egyet egyet magának, így mindketten mindkett en bizonyíthatták a megrendelés pontos színét. Amikor hazaértünk, alig vettem le utcai öltözékemet, máris azt kérdeztem Gosztahamtól, mi lesz a következő feladatom. Meglepődött. – Nem akarsz pihenni? – Egy percet sem – válaszoltam, mert az indigó varázsa felajzott. Gosztaham elmosolyodott, és megbízott egy másik négyzetháló elkészítésével. Ettől kezdve minél többet kérleltem Gosztahamot, hadd segíthessek neki, annál jobban ragaszkodott a jelenlétemhez. Mindig adódott valamilyen feladat: négyzetrácsokat rajzolni, festéket keverni, méretre vágni a papírlapokat. Gosztaham nemsokára megengedte, hogy az egyszerűbb mintákat én vigyem fel a fő f ő négyzetrácsra. Néha előfordult, hogy ő maga kért el a konyhából, és ennek bizony nagyon örültem, mert utáltam a mosogatás és a szeletelés unalmas óráit. Amikor értem küldött, azonnal letettem a kést a kezemből, és hálásan csatlakoztam hozzá. A többi szolga elégedetlenül morgott, főleg Szakács, aki epés megjegyzéseket tett, mondván, töltsem majd meg a hasamat vacsoránál azokkal a szarvasokkal és vadszamarakkal, amiket rajzolok. A dolog Gordiának sem tetszett. – Annyi szájat kell etetnünk, hogy minden kézre szükség van – mondta egyszer, de Gosztaham nem törődött vele. A segítségemmel gyorsabban teljesítette a megrendeléseket, és azt hiszem, kedvelte a társaságomat a rajzolás hosszú órái alatt, mert nemigen akadt nálam lelkesebb munkatárs. Anyámnak nem volt ilyen könnyű az élete Iszfahánban. Ő a konyhában maradt, kiszolgáltatva Gordia kénye-kedvének, és azokat a feladatokat is neki kellett elvégeznie, amiket én félbehagytam. Gordia állandóan beleszólt a munkájába, nem tűrte anyám falusi módszereit. Azt hiszem, Gordia érezte anyám ellenállását, és teljes erejéből meg akarta törni. A rizst hatszor kellett átöblítenie, se többször, se kevesebbszer, hogy a keményítő kimosódjon belőle, a zöldségeket nem keresztben, hanem hosszában kellett felvágnia, a csicseriborsós sütemény tetejét külön megszóratta pisztáciával, a fenséges sörbethez kevesebb gyümölcsöt és több rózsavizet parancsolt. Anyámnak, aki fiatal kora óta önálló háztartást vezetett, most úgy dirigáltak, mint egy gyereknek. Egy napon, a délutáni szieszta idején anyám úgy viharzott be kis szobánkba, hogy szinte sütött róla az idegesség.  – Aj, Khoda! – kiáltott fel, Isten könyörületességére apellálva. – Nem bírom tovább! – Mi az? Mi történt? – Nem tetszett neki a sütemény, amit sütöttem – válaszolt anyám. – Négyzeteket akart és nem tojásdad formát! A kutyáknak adatta az egészet, velem meg újat süttetett! Ez a fajta pazarlás elképzelhetetlen lett volna a falunkban, ám Gordia tökéletességet követelt. – Nagyon sajnálom – mondtam, mert lelkiismeret-furdalásom volt. Én az egész napot Gosztahammal töltöttem, kellemes és könnyű munkával. – Nem csak a süteményről van szó – legyintett anyám. – Elegem van abból, hogy szolgáló legyek. Ha apád apád élne, otthon lehetnénk, élhetnénk a saját életünket. él etünket. Megpróbáltam vigasztalni, mert én viszont szerettem a tanulást. – Most legalább rendesen eszünk, és nem kell félnünk az éhezéstől. – Amíg ki nem dob bennünket. bennünket.

– Miért tenné? Anyám bosszúsan felhorkant. – Fogalmad sincs róla, Gordia mennyire szeretne megszabadulni tőlünk! Azt gondoltam, gondoltam, eltúlozza el túlozza a dolgot. – De hát annyit segítünk a háztartásban! Anyám lerúgta a cipőjét, és lerogyott a gyékényre. A lába kivörösödött és bedagadt, mert egész délelőtt a sütemény fölött görnyedt. – Ó, mennyire fáj! – nyögte. Felálltam, és egy párnával felpolcoltam a lábát. – Gordia szerint mi csak élősködünk a házában, ráadásul nem vagyunk alkalmazottak, akiket bármikor elbocsáthat. Ma például azt mondta nekem, hogy tucatnyi olyan nő van Iszfahánban, aki a fél szemét szem ét odaadná azért, hogy az ő konyhájában konyhájában szolgálhasson. Fiatalok, keményen és fáradhatatlanul fáradhatat lanul dolgoznak, egyetlen zokszó nélkül. Nem töltik a drága időt szőnyegek tanulmányozásával, ahelyett, hogy a konyhában szorgoskodnának. – Mit tehetnénk? – Csak annyit, hogy férjért imádkozunk neked, hogy saját háztartást vezethess – mondta anyám. – Egy jó emberért, aki kötelességének tartja tart ja majd, hogy anyádról is gondoskodjon. Eddig azt hittem, a férjhezmenetel szóba sem jöhet, mivel nincs hozományom. – Hozomány Hozomány nélkül hogyan találhatnék ilyen férjet? férj et? Anyám kinyújtóztatta a lábát, hogy enyhítse a fájdalmat. – Milyen kegyetlen volt az üstökös, hogy elvette őt tőlem, mielőtt a sorsod rendeződött volna! – panaszolta. – Úgy határoztam, hogy gyógynövényekből orvosságokat készítek, és eladom a szomszédoknak, így összegyűjthetek némi hozományravalót. Nem szabad tovább várnunk – tette hozzá figyelmeztető fi gyelmeztető hangon. Igaza volt, egyre idősebb lettem. Az ismerőseim tizenhat évesen már mind férjhez mentek, sőt a legtöbben jóval korábban. – Nekifogok egy új szőnyegnek a hozományomhoz – ígértem anyámnak. – Csak akkor lehetünk ismét a magunk urai, ha férjhez mész – ismételte meg anyám. Aztán a másik oldalára fordult, és szinte azonnal elaludt. Azt kívántam, bárcsak könnyebbé tehetném valahogy az életét. Mekka felé fordultam, és azért imádkoztam, hogy mihamarabb szűnjön meg az üstökös gonosz befolyása. Egyik este, amikor már nem volt semmi dolgom, elvettem Gosztaham dolgozószobájából egy nagy papírlapot, amit korábban eldobott, és kis szobánkba vittem. Az olajlámpás fényénél megpróbáltam olyan szőnyeget tervezni, ami egy gazdag ember fogadószobájának ékessége lehet, és elhomályosítja a többi szépségét. A mintába szinte minden általam ismert motívumot beledolgoztam  – valahogy valaho gy sikerült siker ült az összesét össze sét megjelení megj eleníteni teni.. Ugró lovakat rajzoltam, színes farktollú pávákat, legelő gazellákat, karcsú ciprusfákat, színes vázákat, kis tavakat kacsákkal és ezüstpikkelyű halakkal, s mindezt szőlőindákkal, levelekkel és virágokkal kötöttem össze. Miközben dolgoztam, egy feledhetetlen szőnyegen járt az eszem, amit a bazárban láttam. A szőnyeg fenséges fát ábrázolt, amelynek ágai levelek helyett gazella–, oroszlán–, vadszamár– és medvefejekben végződtek. A kereskedő „pletykafának” nevezte a növényt, ami valójában egy költemény illusztrációja volt, amelyben az állatok a maguk rejtélyes nyelvén az emberekről beszélgettek. Arra gondoltam, hogy egy ilyen fa egész éjjel mesélhetne új otthonunk furcsaságairól. Kivártam a pillanatot, amikor Gosztaham különösen jó kedvében volt, és megkérdeztem, megmutathatom-e neki a művemet. A kérés hallatán meglepődött, de intett, hogy kövessem a dolgozószobába. Leültünk a párnákra, én pedig kiterítettem a papírlapot az írótáblára. A szobában

olyan csend volt, hogy a Péntek-mecsetből odahallatszottak az utolsó imára hívó hangok. Az esti müezzin – a minaret legmagasabb pontján állt – tiszta, átütő hangjának hallatán mindig öröm és reménység töltötte el a szívemet. Úgy hittem, ez most jó ómennek bizonyul. Gosztaham megvizsgálta a rajzot, majd rám nézett, és azt kérdezte tőlem: – Mi ennek az egésznek az értelme? – Hát… – dadogtam –, valami nagyon szépet akartam csinálni, olyasmit… Zavart csend lett. Gosztaham eltolta maga elől a papírt, ami feltekeredett és a földre csúszott. – Figyelj ide, dzsúnam – mondta Gosztaham. – Bizonyára azt hiszed, hogy a szőnyegek csak tárgyak – adjuk, vesszük őket, ülünk rajtuk. De amikor megtanulsz szőnyeget szőni, rájössz, hogy céljuk sokkal magasztosabb, azok számára legalábbis, legal ábbis, akik nemcsak néznek, hanem látnak is. – Ezt tudom – mondtam, bár nem fogtam fel igazán szavainak értelmét. – Csak azt hiszed, hogy tudod – válaszolt Gosztaham. – Akkor mondd meg nekem, mi a közös ezekben a motívumokban? motí vumokban? Megpróbáltam kitalálni valamit, de nem bírtam. Azért rajzoltam meg őket, mert szép díszítőelemek voltak. – Semmi – ismertem be végül. – Pontosan – mondta Gosztaham sóhajtozva, mintha valami nagyon nehéz feladat állna előtte. Megigazította a turbánját, mintha rendezni próbálná a gondolatait. – Amikor annyi idős voltam, mint te most, Sirázban hallottam egy történetet, ami nagy hatást tett rám. Timurlenkről szólt, a mongol hódítóról, aki több mint kétszáz évvel ezelőtt megostromolta seregével Iszfahánt, és felszólította a lakosságot, hogy adja meg magát, különben mindenkit elpusztít. A város ennek ellenére fellázadt a keménykezű zsarnok ellen. A lázadók gyengék voltak és veszélytelenek, Timurlenk mégis véres bosszút állt: harcosai ötvenezer embert hánytak kardélre. Csupán egyetlen csoport menekült meg, a szőnyegkészítők, akiket túl értékesnek tartott ahhoz, hogy elpusztítsa őket. Mit gondolsz, vajon a vérengzés után a szőnyegkészítők a halált, a pusztulást és a káoszt jelenítették meg szőnyegeikben? – Nem – mondtam lágyan. l ágyan. – Soha, egyetlenegyszer sem! – emelte fel Gosztaham a hangját. – A tervezők a még tökéletesebb szépség ábrázolására törekedtek. Így tiltakozunk mi, szőnyegkészítők minden ellen, ami gonosz. Ez a mi válaszunk a kegyetlenségre, a szenvedésre és a bánatra, így emlékeztetjük a világot arra, hogy a szépség adhatja vissza a leginkább az ember belső nyugalmát, a szépség tisztítja meg a szívet a gonosztól, az vezeti az igazság ösvényére. Minden szőnyegkészítő tudja, hogy nincs jobb gyógyír a szépségnél. Egység nélkül azonban nincs szépség. Teljesség nélkül nincs szépség. Érted? Ránéztem a rajzomra, most már Gosztaham szemével. Olyan rajz volt ez, amely merész mintákkal igyekezett leplezni tudatlanságát, olyan, amit csak egy mosdatlan faranginak lehetett volna eladni, aki nem ismert jobbat. – Segítesz nekem, hogy jól csináljam? – kérdeztem alázatosan. – Segítek – válaszolta Gosztaham, és elővette a tollát. Javításai drasztikusak voltak, az eredeti rajzból szinte semmi sem maradt. Elővett egy új papírlapot, amelyre csupán az egyik általam választott motívumot rajzolta fel – egy könnycsepp alakú botehet. Anya-és-lányának nevezték, mert két hasonló mintát tartalmazott egy formában. Határozottan és precízen rajzolt, hármat a szőnyeg hosszában helyezett el, hetet pedig alul, díszítősornak. Csupán ennyit tett, mégis sokkal szebb volt, mint amit én rajzoltam. Kijózanító lecke volt. Úgy éreztem, annyit kell még tanulnom, hogy a világ összes ideje sem lesz elég hozzá. Fáradtan dőltem hátra hátr a a párnákra. Gosztaham szintén megpihent. – Soha nem ismertem senkit, akibe annyi tudásszomj szorult volna, mint beléd – mondta.

Arra gondoltam, hogy de bizony ismert – saját magát. Elszégyelltem magam, mert tudtam, hogy ekkora ekkora mohóság nem illik ill ik egy nőhöz. – Minden megváltozott, miután apám… – Valóban, ennél nagyobb szerencsétlenség nem érhetett volna Mahínt és téged – mondta gondterhelten Gosztaham. – Talán nem is olyan rossz ötlet , hogy a tanulással szórakoztatod magad. Én azonban a szórakozásnál jóval többre vágytam. – Abban reménykedem, hogy engedelmeddel, talán készíthetnék egy szőnyeget, amit hozományomként használhatnék fel… ha esetleg valaha szükségem lenne rá. – Az ötlet nem rossz – bólintott Gosztaham. – De miből futja majd gyapjúra? – Arra gondoltam, gondoltam, kölcsönkérem a pénzt – válaszoltam. Gosztaham elgondolkodott. – A királyi szőnyegműhelyben készültekhez képest egyszerű szőnyeg lenne, de biztosan sokkal többet érne, mint a gyapjú ára. – Nagyon Nagyon keményen fogok dolgozni – bizonygattam. – Ígérem, nem okozok neked csalódást. Gosztaham dermedten bámult rám, és egy ideig egy szót sem szólt. Aztán hirtelen felpattant, mintha démont látott volna. – Mi a baj, mi történt? – kérdeztem ijedten. Gosztaham sóhajtott egy nagyot, majd visszaült a párnára. – Egy pillanatra furcsa érzésem támadt, mintha egykori önmagamat láttam volna a helyeden. Elmosolyodtam. Én is emlékeztem a történetre. – Azt a fiatalembert, aki a sahnak adta legértékesebb vagyontárgyát? – Pontosan azt. – Én ugyanezt ugyanezt tettem tett em volna. – Tudom – felelte Gosztaham. – Ezért, hálából a sors kegyességéért és a jó szerencséért, ami engem ért, megengedem, hogy elkészítsd a szőnyegedet. Amikor elkészülsz, megtarthatod az érte kapott pénzt, csak a gyapjú árát kell visszafizetned. De ne feledd: továbbra is el kell látnod a Gordia által kijelölt feladatokat. feladatokat. Lehajoltam és megcsókoltam Gosztaham lábát, majd anyámhoz szaladtam, hogy elmondjam neki a jó hírt. Nahídnak nem kellett a saját hozományával bajlódnia, de neki is megvolt a maga baja. Amikor bekopogott Gosztaham ajtaján és arra kért, hogy látogassam meg, tudtam, mit jár a fejében. Néha hozzá mentünk, és a felügyelete alatt továbbfejlesztettem írástudásomat. Máskor azonban a Világ Képmásához osontunk, és elhelyezkedtünk a bazár egyik tornácán, ott, ahol Nahíd felfedte az arcát Iszkandar előtt. Elbűvölve bámultam az embereket, akik a játék miatt gyűltek a térre – a hosszú szablyákkal felövezett, napcserzette katonákat, a fonott hajú, kéregetőtálat tartó derviseket, a vidám vándorénekeseket, a betanított majmaikkal sétáló indiaiakat, a Dzsulfa-híd közelében élő keresztényeket, a portékáikat kínáló vándorkereskedőket és a férjeik kíséretében lévő, lefátyolozott asszonyokat. Megpróbáltunk elvegyülni a tömegben, és úgy tettünk, mintha az egyik, körülöttünk álló családhoz tartoznánk. Amikot a játék elkezdődött, Nahíd megkereste szemével szerelmesét, és miközben a nézők a labdát figyelték, ő csak a férfit leste, egész testével felé fordulva. Iszkandar olyan jóképű volt, mint a mesebeli Juszuf, akinek szépsége elvette az asszonyok eszét. Eszembe jutott a mese egyik sora, amit anyám mindig ugyanúgy mondott el: „Az egyiptomi hölgyek Juszuf szépségétől elvakítva boldogan vágtak bele ujjúkba, s csillogó, piros vérük a lila szilvára csöpögött.” Iszkandarért is megtették volna, gondoltam magamban. Különösen az ifjú szája nyerte el tetszésemet. Hófehér, csillogó fogsora szinte csillagként ragyogott, amikor nevetett. Azon elmélkedtem, vajon mit étezhet Nahíd, hogy képes volt elhódítani egy ilyen férfi szívét. Sajnos én

nem táplálhattam hasonló reményeket. Egyik délután éppen a meccs kezdete előtt érkeztünk a térre. Észrevettem, hogy az emberek izgatottan minduntalan a sah palotája felé tekingetnek. Hirtelen felhangzott a királyi harsonák hangja, és a tér fölött húzódó teraszon megjelent maga a sah. Apró aranyvirágokkal hímzett sötétkék bársonypalástot, zöld tunikát és zöld, kék és arany árnyalatokban pompázó derékövet viselt. Fehér turbánját smaragd fejdísz ékesítette. Hosszú, szürke bajsza volt, és messziről is észre lehetett venni, hogy néhány foga hiányzik. – Hűűűűű! – mondtam meglepetéssel és csodálattal a hangomban, hiszen először láttam őfelségét teljes életnagyságban. Nahíd kinevetett, mert ő a város gyermeke volt. A sah egy kék és arany színekben pompázó szőnyeg közepére helyezett, alacsony trónusra telepedett. Amint kényelmesen elhelyezkedett, a kíséretében lévő férfiak térdre ereszkedtek, és a sarkukra ülve félkörben leültek körülötte. A sah intett a karjával, elkezdődött a játék. Amikor eleget legeltettem a szemem a sahon a picsehen keresztül, otthagytam Nahídet, és elmentem a bazárba, hogy szemügyre vegyem az eladásra kínált szőnyegeket. Nem kedveltem igazán a pólót, mert a lovak rengeteg port vertek fel, mindenki egymást lökdösve tolongott, hogy jobban lásson, és hangosan kiabálva biztatta kedvenceit. Én inkább arra voltam kíváncsi, megvan-e még a szőnyegem, de már nem volt az üzletben. A kereskedő elmondta, hogy egy idegennek adta el. Amikor visszamentem Nahídhoz és elmeséltem neki az újságot, gyorsan, szemrehányóan válaszolt. Csadort és picsehet viselt, tehát nem lehetett felismerni, mégsem szerette, ha egyedül hagyom, mert ha egyedül meglátja valaki, nagy bajba kerül. Szüksége volt rám. Nahíd ismét a játékra fordította a figyelmét. Valami jelre várt Iszkandartól, annak ellenére, hogy a tér tele volt nézőkkel. De ugyan hogyan ismerhette volna fel a férfi apró, fehérbe burkolt alakját több száz másik nő között? Nahíd ugyanabban a sarokban állt, ahol felfedte neki az arcát. Aznap délután Iszkandar egymás után háromszor talált a kapuba, a nézők elragadtatva ünnepelték. A átékot követően a tömeg azt követelte, lovagoljon végig a téren, és üdvözölje őket mind a négy sarokból. Amikor hozzánk ért, elővett egy bőrből készült pólólabdát, és a levegőbe dobta. A labda magasan szállt, majd pontosan Nahíd kinyújtott kezébe pottyant. Olyan volt, mintha egy pari – egy tűztündér – irányította irányít otta volna a labdát egyenesen hozzá. Addig maradtunk, amíg az összes játékosnak nem gratuláltak, és a tömeg el nem oszlott. Nahíd még mindig a tenyerében tartotta a labdát. Nemsokára megjelent előttünk egy csorba fogú kisfiú, és felfedte, hogy inge ujjában egy levél rejtőzik. Nahíd diszkréten elvette tőle a levelet, a saját ruhaujjába tette, a kisfiúnak pedig egy pénzérmét csúsztatott a kezébe. Miután a labdát a ruhája alá csúsztatta, Nahíd belém karolt és hazaindultunk. Amikor már jócskán eltávolodtunk a tömegtől, felbontotta a levelet, én pedig a válla fölött kukucskáltam kíváncsian, azt kívánva, bárcsak tudnék olvasni. – Mit ír? – kérdeztem türelmetlenül. – Csak egyetlen sor van, azt is nagy sietve vetették papírra – mondta Nahíd. „Még a többezres tömegben sem ragyog senki úgy, mint te, szívem legfényesebb csillaga. „És aláírás is van. „Szeretőszolgád, Iszkandar. „ Nem láthattam Nahíd arcát, mert eltakarta a picseh és a csador, de hallottam az izgatottságot a hangjában. – Lehet, hogy egymásnak rendelt benneteket a sors – mondtam csodálattal a hangomban. – Meg kell tudnom, hogy ez lehetséges-e – felelte Nahíd. – Kérjük meg Kobrát, hogy ósoljon nekünk. Kobra, Nahíd családjának öreg szolgálója igen pontos jövendöléseiről volt híres. Azokra a

falumbéli asszonyokra emlékeztetett, akik az égre tekintve vagy egy marék borsót vetve megmondták, megfelelő-e az időpont vágyaink beteljesülésére. Kobra bőre dióbarna volt, homlokának és pofacsontjának finom ráncai bölcsességet bölcsess éget kölcsönöztek arcának. Nahíd megérkezésünk után azonnal a szobájába kérette Kobrát, aki két csésze kávét hozott, és közölte velünk, óvatosan igyunk, nehogy felkavarjuk az alját. Egy-két korttyal el is fogyasztottuk a kávét, hogy minél hamarabb hallhassuk, mit olvas ki a zaccból. Először Nahíd csészéjébe nézett bele, és szélesen elmosolyodott, kivillant szinte csupasz fogínye. Elmondta, hogy Nahíd egy csinos fiatalemberhez megy férjhez, akinek sok pénze van, a teste pedig olyan erős, mint a hős Rosztamé, és olyan sok gyermeket szül majd, hogy meg sem tudja számolni őket. – Sok időt töltesz majd hanyatt fekve, levegőbe emelt lábbal! – mondta Kobra. Kobra pontosan azt jósolta, amit úrnője hallani akart, ezért némileg kételkedni kezdtem abban, vajon igaz-e, amit mond. m ond. Amikor én következtem, Kobra hosszasan nézte a csészém alján a zaccot. Többször úgy tűnt, hogy mondani akar valamit, de utána ismét belenézett a csészébe, mintha valami zavarót látna. – Mit olvasol ki belőle? – sürgette Nahíd. Kobra a földre sütötte a szemét, és azt motyogta, a jövőm pontosan ugyanolyan lesz, mint Nahídé. Aztán összeszedte a csészéket, és szinte kimenekült ki menekült a szobából, kijelentve, hogy nagyon sok a dolga. – Nahát, ez aztán furcsa – csodálkoztam. – Miért nem mondta meg, mit látott? – De hát megmondta! – Hogyan Hogyan lehetne az én jövőm j övőm ugyanolyan, mint a tiéd? t iéd? – Miért ne lehetne? – kérdezte Nahíd. – Te is férjhez mehetsz egy csinos fiatalemberhez, és neked is lehet egy csomó fiad. – De ha ennyire ennyire egyszerű az egész, miért tűnt olyan ijedtnek? ijedt nek? – Oh, ne is törődj vele – vont vállat Nahíd. – Kobra már öreg. Valószínűleg csak az árnyékszékre kellett mennie. – Attól félek, hogy a gonosz üstökös továbbra sem hagy békén – mondtam elkeseredve. –  Szerintem Kobra nagyon is sötétnek látta a jövőmet. – Biztosan nem így van – mondta Nahíd. Ismét behívta Kobrát, és arra kérte, hogy mondjon többet arról, amit a csészémben látott. Kobra összecsapta a tenyerét, aztán összefont kezét a mellkasára tette. – A zacc nem árult el semmi mást – ellenkezett. – De elmondok nektek egy régi mesét, ami akkor jutott eszembe, amikor belenéztem a csészébe, bár azt én sem tudom, hogy miért. Nahíd meg én kényelmesen elhelyezkedtünk párnáinkon, hogy meghallgassuk Kobra meséjét.

 Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt e lőtt semmi se mmi sem volt. Volt egyszer egy herceg, aki éjszakánként nem tudott nyugodtan aludni. Almában egy lányt  látott, akinek szépsége olyan volt, mint a hold. Tejfehér arcát hullámos haj keretezte, rózsaszín selyemtunikája alatt testének nőiessége úgy illatozott, akár a sárgadinnye. A herceg álmában látta, hogy a lány sír, s karját kétségbeesetten az ég felé nyújtja, mintha segítséget kérne. A herceg verejtékben fürödve ébredt, mert nem bírta elviselni szenvedését. Szeretett volna segíteni rajta, de ehhez először meg kellett találnia.  Egy napon a herceg csatába indult egy e gy kegyetlen kegyet len hadúr ellen, ell en, aki minden utazót utazó t kirabolt, kirabol t, ki a

herceg birtokán lévő hídon akart átkelni. A herceg elrejtőzött az embereivel a híd lábánál, csapdát  állított, majd a tűző napon hosszú órákon át küzdött a hadúrral és csapatával. A csata hevében a hadúr átdöfte kardjával a herceg legjobb katonáját, majd lelökte a hídról. A felbőszült herceg rávetette magát a hadúrra, és bosszút kiáltott barátja haláláért. A két harcos karddal támadt  egymásra, de a herceg erősebbnek bizonyult, kiütötte a kardot ellenfele kezéből, ledöntötte a földre, és ráült páncélozott vértjére. Aztán felemelte tőrét, hogy végezzen a férfival, aki úgy hajította le legjobb emberét emberét a hídról, mint egy falevelet. f alevelet. –  Megállj!  Megáll j! – kiáltott kiál tott a hadúr. – Nem tudod, kit ölsz öl sz meg! –  Minden  Minden ember kegyelemért kiált az utolsó pillanatban, pill anatban, te azonban hamarosan hamarosan magától  Istentől  Istent ől kérhetsz kérhet sz kegyelmet! – mondta a herceg, herc eg, és ismét felemelte fel emelte tőrét. tőr ét. –  Legalább  Legalább hadd vegyem le a páncélomat, páncél omat, hogy lásd, ki vagyok!  A hadúr levette levet te sisakját, sisakj át, felfedv f elfedvee hosszú, hoss zú, sötét, söt ét, göndör haját haj át és arcát, amely sima s ima volt, vol t, akár ak ár egy asszonyé.  A herceg döbbenten döbbe nten állt. állt . – Milyen Mily en kár k ár,, hogy egy ilyen csinos fiatalember fiat alember hamarosan por és hamu lesz! Nagyon Nagyon bátran harcoltál, azt hittem, felnőtt férfi férf i vagy.  – A legkevésbé legkevé sbé sem – mondta a hadúr. hadúr. Levetett Lev etettee mellvértjét, mellvért jét, felemelte felemelt e tunikáját, tunikáj át, és felfedte felf edte izmos felsőtestét és apró kebleit, melyek piros rózsabimbóként rózsabimbóként csillogtak a napfényben.  A herceg herceg megremegett, megremegett, a tör t ör kihullott kihull ott kezéből. kez éből. Az ölés vágya vágy a másfajta vágynak adta át helyét. hel yét.  Előrelépett,  Előrelépe tt, és megcsókolta megcsókolt a a fiatal lány puha ajkát. ajkát .  – Mi kényszerűéit kénysze rűéit rá, hogy páncélt páncé lt ölts? ölt s? – kérdezte tőle. t őle.  A lány arca megkeményedett, és ismét i smét olyanná vált, vál t, mint egy harcosé. – Apám hadúr volt, volt , aki arra nevelt, hogy öljek. Miután meghalt, én vettem át a helyét, hogy gondoskodjak embereiről, és védelmezzem birtokát.  A következő követke ző napokban a herceg megismerte a bátor fiatal fiat al nőt, és csodálni kezdte. Úgy lovagolt, mint ö, egyenrangúként vívott vele kardpárbajt, és legyőzte a versenyfutásban. Izmai erősek  és ruganyosak voltak, kecsessége és fürgesége, mintáz őzé. Egyáltalán nem hasonlított álmai asszonyára, asszonyára, de a herceget elbűvölte, és feleségül f eleségül vette.  Egyévnyi boldogság után a herceget he rceget ismét i smét gyötörni gy ötörni kezdték az álmai. ál mai. A holdhoz hasonlatos lány minden éjjel megjelent előtte térden állva könyörögve, és most még elgyötörtebbnek tűnt, mint  valaha. Egyik reggel, egy nyugtalan éjszakát követően a herceg megcsókolta harcos feleségét, és elbúcsúzott tőle.  – Hová mész? mész? – tiltakozott til takozott asszonya.  – Meg kell találnom valakit valak it – mondta a herceg. – InshAllah, InshAll ah, egy napon újra látjuk látj uk egymást.  A herceg lóra pattant, patt ant, és nem nézett vissza, vi ssza, hogy ne lássa feleségéne f eleségénekk arcát.  A herceg hónapokon át úton volt, és mindenkinek elmesélte elmesélt e álmát, aki hajlandó volt  meghallgatni, de mindig ugyanazt a választ kapta. – Ebben a városban nincs ilyen asszony. Végül a herceg olyan városba érkezett, ahol senki sem akart válaszolni kérdéseire, és ebből tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Éjszaka, a telihold fényénél csendesen a város palotájához lopózott, és elrejtőzött a várfal tövében. Nemsokára keserves sírást hallott. A herceg felmászott a alota falán, és olyan ügyesen ugrott le a másik oldalon, mint egy macska. Ekkor látta meg szívének  hölgyét, akit oly régóta keresett. keresett. A lány a tetőn térdelt, karját az ég felé nyújtotta, testét zokogás rázta.  Hosszú, fekete feket e göndör haja csillogott csill ogott a holdfényben, holdfénybe n, testének testé nek gömbölyű formái vágyat ébresztettek a hercegben. A várfalról a herceg megszólította a nőt.  – Kedves szomorú hölgy, ne hullasd könnyedet! könny edet! Azért jöttem, jötte m, hogy segítsek rajtad. raj tad.  A szép hercegnő felemelte fel emelte a fejét, fej ét, és döbbenten döbbente n nézett körül. k örül.

 – Mondd meg nékem, mi okozza okoz za szenvedésed, szenve désed, és én elpusztít el pusztítom, om, bármi légyen légye n is az – mondta a herceg, és izmai élvezettel élvezett el beleremegtek a gondolatba.  – Ki vagy te? – kérdezte kérdezt e a hercegnő kételkedve. kéte lkedve.  A herceg kilépett ki lépett a holdfénybe, hol dfénybe, felsorolta őseinek hosszú névsorát né vsorát és családjának cs aládjának hőstetteit, hőstett eit, majd ismét kifejezte óhaját, hogy elűzhesse a hercegnő bánatát.  A hölgy höl gy letörölte letöröl te könnyeit. könnyeit . – A szobalányom s zobalányom elvette elvet te apám eszét eszé t – mondta. – Nappal engem szolgál, de éjjel testét apám teste köré fonja. Azzal fenyeget, hogy azt mondja apámnak, összeszövetkeztem ellene a főtanácsossal. Már odaadtam neki az összes ékszeremet és pénzemet. Mi lesz, ha apám hisz majd a hazugságainak? Akkor elűz vagy megölet!  A herceg átvetette átvet ette magát a tetőre, t etőre, és felajánl f elajánlotta otta a hölgynek, hölgyne k, hogy elviszi elvis zi magával. Felfedte előtte szerelmét, elmondta, hogy hosszú évek óta látja őt álmaiban, megígérte, hogy tisztességesen bánik vele, és feleségül veszi. A pár lóháton hagyta el a várost, és amint elértek egy nagyobb települést, a herceg a mullah áldásával feleségül vette szíve hölgyét. Nászéjszakájukat egy sahhoz méltó karavánszerájban töltötték. A hercegnő pontosan olyan volt, amilyennek a herceg megálmodta, gömbölyded gömbölyded és illatos, ill atos, akár a nyári barack. Végre Végre beteljesült hosszú évek óta dédelgetett álma.  A herceg első feleségének fele ségének házába vitte vitt e az új asszonyt, a harcos feleséghez, feles éghez, aki összeszorította a fogát és nem tiltakozott. Mindhárman visszatértek a herceg apjának házába. Sok  minden megváltozott, amióta a herceg elment. Most már nős ember volt és elismert harcos, nem az az álmodozó, álmodozó, aki évekkel korábban egy látszólag lehetetlen vállalkozásba fogott.  A herceg apja vacsorát vac sorát adott adot t fia f ia visszatérésé vi sszatérésének nek tisztel t iszteletére. etére. A harcos feleség fele ség azt tanácsolta tanácsolt a neki, legyen óvatos az étellel, amivel kínálják. A herceg megfogadta a tanácsot, és a macskának adta az ételt, ami azonnal kimúlt. A herceg apja, aki saját magának akarta a harcos asszonyt, megparancsolta megparancsolta híveinek, hogy vájják ki a fia f ia szemét, és űzzék ki a sivatagba.  A magára hagyott herceg órákig bolyongott saját szemével a kezében; még sírni sem volt  képes. Aztán meghallotta egy forrás csobogását, és addig kaparta ujjával a földet, amíg nedvességet  nem talált. Csillapította szomját, majd leült, hogy megpihenjen. Hirtelen levelek hullottak rá. Összemorzsolta őket a markában, aztán a szeméhez dörzsölte a leveleket, hogy enyhítse szenvedését. A fájdalom azonnal elmúlt. A herceg visszaillesztette szemüregébe a szemét, és csodák csodája, ismét  látott!  A herceg a város felé f elé indult. indult . A város határában hat árában harcoló ember e mbereket eket vett észre. A páncélba öltözött harcosok között messziről felismerte harcos feleségének alakját, akinek kardja könyörtelenül sújtott le az ellenségre. A herceg hangos csatakiáltással vetette magát a harcba, és együtt legyőzték  apjának embereit.  Amikor a csata cs ata véget v éget ért, a herceg és a harcos feleség visszatért visszat ért a városba. A hercegből sah lett, mindkét feleségének saját palotát építtetett, épít tetett, és ügyelt rá, hogy mindegyiket mindegyiket ugyanannyit látogassa, mindegyiknek ugyanannyi ajándékkal kedveskedjen. Az első feleségével vadászott, vívott és haditerveket szőtt, a másodikkal a szenvedély művészetébe merült, és így éltek mindahányan boldogságban boldogságban életük végéig. Amikor Kobra befejezte a mesét, egyikünk sem szólt egy szót sem. Kobra felállt, és visszament dolgozni. – Elég furcsa mese volt – jegyeztem meg. – Még sohasem hallottam. – Én sem – mondta Nahíd. – Micsoda szerencsét hozó talizmánja lehetett annak a hercegnek, hogy mindent megkapott, amire vágyott! Nahíd ásított egyet, és oldalára dőlve végignyújtózott a lapos párnákon, kezével támasztva

meg az állát. Az volt az érzésem, hogy éppoly szerencsésnek hitte magát, mint a herceg. Szomorúan emlékeztem vissza, hogy én is így éreztem magam, amikor azt a mesét hallgattam a hercegnőről, aki minden kérőjét visszautasította, amíg az igazi meg nem kérte a kezét. Én is végignyújtóztam a párnákon Nahíddal szemben, és ugyanúgy, mint ő, én is felkönyököltem, és megtámasztottam az állam. – Szerinted megmondta a második feleségének, hogy már van egy asszonya? – kérdezte Nahíd. – Hát, remélem. – Én nem bírnám elviselni elvisel ni – mondta Nahíd ingerülten. – Hogy második feleség légy? – Vagy harmadik vagy negyedik. A szüleim sohasem hagynák, hogy ez megtörténjen. Vagy első leszek, vagy semmilyen! – Ez az egyetlen jó oldala annak, ha valaki szegény családból származik – jegyeztem meg. –  Az én lehetséges kérőim többsége második feleséget sem engedhet meg magának, sőt, ágyast sem. Nahíd felhúzta a szemöldökét. – A gazdag férfiaknak mindig van néhány ágyasuk –  legyintett. – Azt hiszem, ha az én férjem feleségül venne egy másik nőt, megpróbálnék fájdalmat okozni neki. – Nahíd Nahíd mosolya fintorba fint orba csavarodott. Arra gondoltam, ami az én családomban történt. – Miután a nagyapám feleségül vette második feleségét, a nagyanyámat, a két család külön maradt, ezért apám és Gosztaham bácsikám szinte sohasem látták egymást – meséltem. – De gyakran nem így történik. Amikor a falum leggazdagabb kereskedője egy fiatalabb nőt vett feleségül, az első feleség gyűlölte őt. Amikor viszont beteg lett, lett , a fiatalabb fiatal abb olyan gondosan gondosan ápolta, hogy végül végül barátnők lettek. lett ek. Nahíd megborzongott. megborzongott. – Insh'Allah, ez velem sosem fog megtörténni. – Én sem szeretnék osztozni – mondtam. – De nem tudjuk, hogy Kobra történetében mi lett a feleségekkel. Arról nem szólt egy szót sem. – Ez azért van, mert a mese mes e valójában nem róluk szól – mondta Nahíd. – Melyik férfi ne szeretné, hogy egy harcos nő lovagoljon mellette, az ágyban meg ő lovagoljon meg egy telt idomú asszonyt? Együtt nevettünk, mert amikor kettesben kett esben voltunk, élveztük, hogy szabadszájúbbak lehetünk. Sokkal hosszabb ideig maradtam Nahídnál, mint terveztem. Mivel már majdnem sötét volt, ragaszkodott hozzá, hogy egyik szobalánya hazakísérjen. Amikor megérkeztünk, a lány átadott egy nagy csomagot, és közölte, hogy ajándék Nahídtől. A csomagban sáfrány, rózsaszín és piros pamutruhák voltak, hozzávaló alsóruhákkal és hímzett nadrágokkal, amelyek szinte újnak tűntek. A leggyönyörűbb darab egy vastag, lila, térdig érő köpeny volt, szőrmedíszítéssel a gallérjánál, ujjánál és derekánál. Amikor megláttam a csodaszép holmikat, táncra perdültem örömömben, aztán megmutattam őket anyámnak, aki megengedte, hogy letegyem a gyászt, bár ő maga már eldöntötte, hogy élete végéig feketében fog járni. Örömöm határtalan volt. Végtelenül szerencsésnek tartottam magam, hogy olyan barátnőm lehet, mint mi nt Nahíd.

HARMADIK FEJEZET

Már fél éve Iszfahánban éltünk, amikor egy nyári reggelen úgy ébredtem, hogy egy vers jár a fejemben, amit anyám gyakran idézett: rózsapiros arcú, szénfekete hajú, rubinvörös ajkú szerelmesről szólt.

 Amikor szerelmesed szemébe nézel, nézel ,  Akár egy tükörben, önmagadat látod. lát od. Az én szerelmesem nem Nahíd jóképű pólójátékosa volt, nem is a hatalmas öreg sah, sőt nem is valamelyik a több ezer csinos arcú fiatalember közül, akik összegyűltek Iszfahán hídjain, vízipipáztak kávéházaiban vagy épp a Négy Kert környékén lődörögtek. Én valami sokkal kiismerhetetlenebbet, változatosabbat és csodálatosabbat szerettem – a várost magát. Már ébredéskor alig vártam, hogy útnak indulhassak feltárni ezer csodáját. Szemem újabb és újabb látnivalókra áhítozott, mert falum épületei, lakói és állatai már bevésődtek emlékezetembe. Iszfahán hídjai tökéletes kiindulópontnak bizonyultak. Innen látni lehetett a hatalmas Zagrosz-hegységet, az alattam rohanó folyót és a város kupoláit is, melyek csillagként ragyogtak a nyersszínű épületek fölött. Egyik kedvenc helyem a Harminchárom ívű híd volt, ahonnan először láttam meg a várost. Híres, fedett árkádsorai alatt állva megfigyelhettem az Iszfahánba érkező és onnan távozó embereket. Az öbölbéliek feketék voltak, mint a nafta, az északnyugatiak viszont mongol őseiktől ferde szemet és egyenes fekete hajat örököltek. Néha nomádokat is láttam: lábuk vaskos volt, mint a fatörzs, mert gyermekeikkel hátukon magas hegyeket másztak meg, legelők után kutatva birkáik számára. A város a szőnyegek iránti szeretetemet is táplálta: bármerre néztem, mintákat láttam. Sokat tanulmányoztam a Négy Kert növényeit, fáit és virágait, mert meg akartam érteni, hogyan utánozzák a szőnyeg motívumai a természetet. Az egész negyed óriási, szétterülő szőnyegnek tűnt. Ugyanezért bámultam meg a bazárban az elejtett állatok kikészített bőrét és a trófeákat – az erős, izmos vadszamarat, a légies gazellát és a fenséges oroszlánt, amelynek pofáját nagyon nehéz volt megrajzolni. – Azt mondják, hogy száz évig is próbálkozhat az ember a rajzolással, míg egy állat életre kel ecsetje nyomán – mondogatta Gosztaham. Alaposan megfigyeltem az Irán különböző részéből származó szőnyegeket is, és megtanultam felismerni a különböző régiók mintáinak sajátosságait. Még a Világ Képmásának épületeiből is tanultam. Egy napon, amikor elhaladtam a sah személyes mecsetje előtt, észrevettem, hogy a kapu előtti padozat imaszőnyegeket formáz. Indigószínűek voltak, zöld lóheremezőn pompázó élénksárga és fehér virágokkal. Megfogadtam magamban, hogy egy napon én is ilyen csodálatos, összetett összetett mintákat rajzolok majd. Otthon szintén a szőnyegek foglalták le ébren töltött időm nagy részét. Elhatároztam, hogy mindent megtanulok, amit Gosztaham tud. Éjt nappallá téve dolgoztam a terven, amit nekem készített. A botehmintát hamar befejeztem, és megkaptam tőle az engedélyt a szőnyeg elkészítéséhez. Egyik munkása felállított az udvarunkban egy egyszerű szövőszéket, amelyet pamutfonállal húroztam be. A pénzzel, amit Gosztahamtól kaptam kölcsön a gyapjúra, elmentem a bazárba, hogy színes fonalat vegyek, épp úgy, ahogyan ő is tette fiatalkorában. Úgy terveztem, a legegyszerűbb árnyalatokat választom, amelyeket a falumban is használtunk – dióhéjból főzött sötét tevebarnát, buzérgyökérből

nyert lilát, katicabogárszárnyból készült vöröset és a sáfrány sárgáját. A Nagy Bazárban azonban micsoda színkavalkáddal találtam szembe magam! Magával ragadott a többezernyi színes gyapjúgombolyag látványa, amelyek úgy lógtak a gerendákon, mint gyümölcs a fán. Volt ott minden, a nyári égbolt ragyogását idéző türkizkéktől a legsötétebb indigóig. És ez csak a kék volt! A gyapjúfonalhegyeket bámultam, és megpróbáltam elképzelni őket egymás mellett a szőnyegen. Vajon milyen lenne a harsányzöld a rikító narancssárga mellett? Vagy a bordó a királykékkel? Végül tizenkét szemet gyönyörködtető árnyalatot választottam ki, sokkal többet, mint amit korábban egyetlen szőnyegnél felhasználtam. Rájöttem, hogy vonzódom az élénk színekhez: a kiscsibesárgához, a fűzöldhöz, a lemenő nap színét idéző narancsvöröshöz, a gránátalma pirosához. Amikor hazaértem, csillogó gyapjúgombolyagjaimat a szövőszék tetejére szögeztem, és vízfestékkel megfestettem a mintát, hogy a tervezett színeket sormintába rendezzem. Alig vártam, hogy elkészítsem a szőnyeget, ezzel akartam bizonyítani hasznosságomat. Délutánonként, amikor mindenki aludt, én órákig csomóztam, és a szőnyeg gyorsan alakot öltött ujjaim alatt. Miközben én a szőnyeggel foglalkoztam, anyámnak sikerült kivonnia magát Gordia felügyelete alól, mert gyógynövényekből főzeteket készített. A gyógyszer drága holmi volt, és bár anyám korábban nem jeleskedett készítésükben, Gordia mégis beleegyezett javaslatába, mert úgy hitte, hogy anyám, falusi származása miatt, különleges képességekkel rendelkezik. Anyám hosszú kirándulásokat tett a Zagrosz-hegység lábánál elterülő mezőkre, ahol növényeket, gyökereket, gyógyfüveket és rovarokat gyűjtött. Felkereste a bazár gyógyszerárusait, és információkat szerzett az Iszfahán környéki gyógy füvekről. Otthon, a falunkban Kolszúm ellátta néhány recepttel, amikor beteg voltam, és ezekre még mindig emlékezett. Megtanulta, hogyan kell elkészíteni néhány, fejfájásra és női panaszokra alkalmas gyógyitalt; az udvarban, nyílt tűz fölött főzte őket. Ragacsos, fekete főzeteket készített, Gordia azonban hitt hatékonyságukban. Egyszer, amikor nagyon fájt a feje, anyám gyógyfőzetétől azonnal elmúlt a fejfájása és álomba merült. – Ilyen kiváló gyógyszerekből igen nagy mennyiségre van szükség – jelentette ki Gordia. Megígérte anyámnak, ha lefőz annyit, amennyire a háztartásban szükség van, eladhatja a többit, és megtarthatja a bevételt. Ez ólesett anyámnak, mert végre bebizonyíthatta, hogy tud valamit, amiről Gordiának fogalma sincs. Nahíd egy napon meglátogatott, hogy megnézze, hogyan állnak rajtam régi ruhái. A tőle kapott sáfrányszínű inget és nadrágot viseltem, amit anyám felhajtott, és a káprázatos lila köpenyt. –  Nagyon Nagyon csinos vagy! – mondta Nahíd. – Az arcod rózsaszínben tündököl, mint a rózsa. – Jó érzés színes ruhát viselni, miután egy évig feketét hordtam – válaszoltam. – Hálás vagyok a nagylelkűségedért. – Szívesen tettem – válaszolta Nahíd. – Remélem, én is számíthatok rád. Eljönnél velem a meccsre? Nem terveztem, hogy aznap elmegyek a Világ Képmására, mert nagyon sok munkám volt. –  Nahíd-dzsún, bárcsak elmehetnék, de el kell látnom a feladataimat – válaszoltam. – Kérlek! – könyörgött Nahíd. – Olyan nagy szükségem van rád! r ád! – Hogyan lássam el a feladataimat? – Hívd be Shamszit! – mondta Nahíd parancsolóan. Shamszi csinos, narancsszínű fejkendőt viselt, hozzá a bazárban vett olcsó nyakláncot. Nahíd néhány pénzérmét nyomott a kezébe, és a fülébe súgta, hogy lesz több is, ha átvállalja aznapi munkámat. Shamszi markában a pénzt csörgetve, elégedett mosollyal távozott. Ám én továbbra is húzódoztam. – Nem félsz, hogy egyszer elkapnak bennünket? – Eddig még nem kaptak el, igaz? – mondta m ondta Nahíd. Nahíd. – Most pedig induljunk!

– Rendben, de ne maradjunk soká – egyeztem bele rossz előérzettél. Amikor Gordia nem figyelt, kiosontunk ki osontunk a házból. házból. Ezúttal Nahíd azzal az elhatározással érkezett a meccsre, hogy eljuttat Iszkandarnak egy levelet, amelyben felfedi előtte érzéseit. Nem olvasta fel, mit írt, azt mondta, azt szeretné, hogy a fiú lássa először a sorokat. Annyit elárult, hogy örök szerelméről biztosította Iszkandart, olyan stílusban, ahogy a költők szokták. Biztos voltam benne, hogy elegáns betűi egyenesen szíven találják a pólójátékost. Aznap kegyetlenül forrón sütött a nap a Világ Képmásán. Az égbolton egyetlen felhőt sem lehetett látni, amelynek árnyékában meghúzódhattunk volna. Úgy éreztem a picseh alatt, mintha tüzet lélegeznék be, s patakokban folyt rólam a víz. Amikor megérkeztünk, a játék már elkezdődött. A nézők a szokásosnál is hangosabbak voltak, mert egyik fél sem bírt győzedelmeskedni. A levegőben úszó por belepte ruháinkat. Reméltem, hogy hamar vége lesz a meccsnek, és senki sem fogja felfedezni, hogy nem látom el feladataimat. A játék azonban folytatódott, míg a játékosok annyira ki nem merültek, hogy végül döntetlent hirdettek. Nahíd mintha észre sem vette volna, hogy Iszkandar csapata nem nyert. – Láttad, milyen fenségesen játszott? – kérdezte. Hangja élesen, izgatottan csengett, mint minden alkalommal, amikor áték közben látta szerelmét. Amikor a tömeg oszlani kezdett, Nahíd megtalálta Iszkandar küldöncét, és óvatosan a kezébe csúsztatott egy levelet meg egy pénzérmét. Végre hazaindultunk, és amint elhagytuk a teret, elváltunk. A lovak annyi port vertek fel, hogy ruhámat vastag por borította, ezért azt terveztem, hogy azonnal elrejtem őket, amint hazaérek, de a kapuban Zora várt rám, azzal a paranccsal, hogy azonnal Gordiához kell vezetnie. Ez korábban sohasem fordult elő. A szívem a torkomban dobogott, megráztam a ruháimat, és megpróbáltam leporolni magam, mielőtt beléptem a szobába, Gordia egy párnán ülve éppen hennával festette a lábfejét. Nem is üdvözölt, hanem azonnal dühösen rám förmedt: – Hol voltál? – Nahídnál – feleltem, bár a hazugság szinte megbénította a nyelvemet. – Hazudsz – mondta Gordia. – Nem találtalak sehol, ezért elküldtem Nahídhoz Shamszit, hogy hazahívjon. Nem Nem voltál ott. Magához intett, mert a henna miatt nem akart mozogni. – Nyújtsd ki a kezed. Gyanútlanul kinyújtottam a karom, mire ő a vékony hennapálcával rácsapott az ujjaimra. Összegörnyedtem, a kezem sajgott. Túl idős voltam már ahhoz, hogy úgy büntessenek, mint egy gyereket. – Nézd csak meg a ruhádat! – rivallt rám Gordia. – Hogyan lettél ilyen piszkos, ha bent voltatok a házban? Attól féltem, félt em, hogy megint megüt. Gyorsan bevallottam az igazságot. – A meccsen voltunk. – Nahídnak nem engedik meg, hogy meccsekre járjon – mondta Gordia. – Egy olyan lány, mint ő, mindent elveszíthet, ha az emberek pletykálni kezdenek, még akkor is, ha semmit sem csinált. Ekkor kopogtattak az ajtón, és egy szolga bevezette a szobába Nahíd anyját. Ludmilla olyan szomorú arccal lépett be, mint aki elvesztette egyetlen gyermekét. – Hogy tehetted? – kérdezte tőlem halk, csalódott hangon, ami még Gordia ütésénél is jobban fájt. Nagyon lassan, enyhe orosz akcentussal beszélte a fárszit. – Nagyon helytelen, amit tettél. Te nem értheted, hogy mennyit árthat egy olyan lánynak, mint Nahíd, ha nem megfelelő helyen látj ák. – Nagyon, Nagyon, nagyon nagyon sajnálom – suttogtam, sutt ogtam, hátam mögé m ögé rejtve sajgó kezemet. Anyámhoz és hozzám hasonlóan Ludmilla is idegen volt Iszfahánban. Engem mindig törékeny kismadárra emlékeztetett, amelyik úgy repked otthona körül, mintha nem oda tartozna, még húsz év múltán sem. Ludmilla nem bírta elviselni a vér látványát, amióta hazájában szemtanúja volt a

háborúnak. Ha egy szolga véletlenül megvágta az ujját hússzeletelés közben, elsápadt és rosszul lett. Nahíd elmesélte, hogy néha sikoltozott álmában, és mellkasokból meg szemekből ömlő vérről kiabált. Ludmilla arca ijedt volt és sápadt. – Nahíd elmondta nekem, mennyire szereted a pólót, hogy sokszor könyörögsz neki, kísérjen el. Ez nagyon önző dolog. Remélem, felfogod tetteid becstelenséget. Biztosan furcsán néztem, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Nahíd rám kent minden felelősséget. Mégis úgy döntöttem, csendben maradok, mert tudtam, hogy óriási bajba kerülne, ha az anyja megtudná, mi vonzotta valójában a meccsekre. – Nem mindig értem a városi szokásokat – mondtam alázatos hangon. – Soha többé nem teszek ilyet. – Büntetésből reggelente te fogod kiüríteni az éjjeliedényeket a ház összes szobájában a következő újholdig – mondta Gordia. Ez olyan volt, mintha a legalacsonyabb rangú szolga lennék. Összeszedni reggelente azt, amit éjjel mások ürítettek, aztán beleönteni abba a nagy tartályba, amit az éjjeli ürülékgyűjtők reggelente elszállítanak, majd utána kimosni az edényeket – már a gondolatra is úgy éreztem, elhányom magam. A szobámba küldtek, hogy valljam be anyámnak is, ami történt. Anyám egyáltalán nem mutatott együttérzést. együttérzést. – Bibi, Gordia megütött! – panaszoltam. – Miért tettél ilyen meggondolatlanságot? – kérdezte. – Egyetlen nap alatt tönkretehetted volna Nahíd jó hírét, a sajátodról nem is beszélve! – Tudod, hogy sohasem szerettem a lovaspólót! – magyarázkodtam, hogy magam mellé állítsam anyámat. – Nahíd könyörgött nekem, hogy menjünk oda! – De miért? Nem akartam felfedni Nahíd titkát, mert azzal bajba sodortam volna. – Izgalmasnak tartotta. A szülei nagyon szigorú felügyelet alatt tartják. – Nemet kellett volna mondanod – felelt anyám. – Te vagy az okosabb. – Bocsánatot kérek – hajtottam le a fejem. – Csak szívességet akartam tenni neki. Anyám megenyhült. – Tudom, hogy csupán segíteni akartál. De most aztán elvárom, hogy zokszó nélkül teljesítsd a büntetésed. – Úgy lesz – mondtam keserűen. – Most gyere ide. – Anyám a Kolszúmtól kapott recept alapján készült, birkafaggyús kenőccsel bekente a kipirosodott bőrt a kezemen. A kenőcs enyhítette a csípő fáj dalmat. – Így már sokkal jobb – köszöntem meg. – Végre megtaláltam a megfelelő füveket – mondta anyám. Egy pillanatra elgondolkodott. –  Mondd, lányom, Nahíd téged tett felelőssé engedetlenségéért? – Igen – feleltem. – Miféle barát az, aki ilyet tesz? – Biztos vagyok benne, benne, hogy nem nem akart semmi sem mi rosszat. r osszat. – Remélem is, hogy nem – mondta anyám élesen. – Öt is váratlanul érte a dolog – magyaráztam, de a gondolat, hogy Nahíd habozás nélkül feláldozott engem azért, hogy saját magát mentse, napokig nem hagyott nyugodni. Többé nem tudtunk elmenni a meccsre. Két hétig büntetésből sem ő, sem én nem hagyhattuk el a házat. Én otthon végeztem feladataimat, no és reggelente kiürítettem az éjjeliedényeket. Amikor letelt a két hét, Nahídot, ha látni akart, elkísérte hozzánk egy szolgáló, és addig várt, amíg el nem jött

a hazamenetel ideje. Nahíd, mivel nem talált más módot rá, hogy kapcsolatot tartson szerelmével, kétségbeesésében Kobrához fordult, és ezüstöt ajánlott neki segítségéért. Kobra egyedül ment oda, ahonnan Nahíddal a játékot néztük. Elvitte magával a bőrből készült labdát, amit Nahíd elkapott, és a áték végén néhányszor a kezébe vette. Iszkandar küldönce okos volt, kitalálta, hogy Kobra Nahídtól hozott üzenetet, hiszen az a labda volt nála, amit a lány Iszkandartól kapott. Ezután Kobra hetente háromszor-négyszer találkozott a fiúval a bazár közelében, így a szerelmesek levelezése folytatódhatott. Miután Nahíd és én letöltöttük büntetésünket, csütörtök délutánonként találkoztunk a negyed gazdag lakosai által látogatott, csillogó hammamban. Minden további csatangolást megelőzendő Nahídot figyelmeztette a család, hogy valamikor délután küldenek egy szolgálólányt, aki ellenőrzi, ott vagyunk-e a fürdőben. Voltam már néhányszor abban a hammamban, ham mamban, mióta mi óta Iszfahánban Iszf ahánban laktunk, de ahhoz túl drága volt, hogy rendszeresen oda járjak, így Nahíd fizette a belépőmet. Hálás voltam, mert nagyon szerettük a hammamot. A délután nagy részét fürdőzéssel, beszélgetéssel töltöttük, és persze meglestük a többi nő alakját. Ott értesültünk a születésekről és halálról, a környék új eljegyzéseiről, és azt is észrevettük, ha valaki terhes lett, mert furán domborodott a hasa. Az is kiderült, ha egy ifjú menyasszony a férjével volt az éjjel, mert ilyenkor a szokásos napon kívül is el kellett végezni a nagy merülés szertartását. Homa, a fürdetőasszony már üknagymama volt, de a bőre olyan frissen ragyogott, mint a fiatal lányoké; a gőzben töltött évek kiváló hidratálószernek bizonyultak. Olyan gonddal mosdatott és masszírozott, mintha az anyám lenne, és mindig volt egy-egy érdekes története a hammam látogatóiról. Homa ügyesen kérdezett, és én gyakran beszéltem magamról, miközben a forró víztől és masszázstól bódultan feküdtem a lócán. Homa tudott falusi életemről, apám haláláról, szegénységünkről és arról, hogyan váltak semmivé házassági terveim. Előfordult, hogy a házimunkával kapcsolatos megpróbáltatásaimat is elpanaszoltam, és elmondtam, nagyon szeretnék férjhez menni, hogy saját otthonom lehessen. – Adja Isten, hogy leghőbb vágyad teljesüljön – mondta Homa, bár azt hiszem, a szemében kétely bujkált. Homának több hónapra el kellett hagynia Iszfahánt, hogy egy beteg nagybátyját ápolja. Amikor visszatérése után először láttam, mit sem változott: hosszú, ősz haját kibontva hordta, nagy melle lelógott, majdnem egészen a derekát takaró vékony ruháig. Miután kedvesen megöleltük és megcsókoltuk, Nahíd és én levetkőztünk, majd átadtuk neki a ruháinkat, amit egy kosárban helyezett biztonságba. Ekkor Homa ledörzsölte Nahídet egy kísszával, hogy eltávolítsa az elhalt bőrréteget, aztán megmosta a haját is. Én eközben a hammam egyik meleg vizes medencéjében pihentem. Amikor sorra kerültem, Homa a nevemet kiáltotta. Kerek arcát és fehér haját megvilágította az ovális tetőablakokon tet őablakokon beszűrődő beszűrődő fény. Amikor Amikor meztelenül m eztelenül kiléptem kil éptem a sötétből sötét ből a fényre, Homa szeme elkerekedett a meglepetéstől. – Hogy megváltoztál! – kiáltott fel. – A városban városban minden más – motyogtam. mot yogtam. – Nem, nem erre gondoltam – rázta a fejét f ejét Homa. A fénybe állított. állít ott. – Nézd csak meg magad!  – mondta mondt a hangosan. Nahíd felnézett a kádból, ahol áztatta magát, és a közelben fürdőzők közül többen is megbámultak. Testemet megvilágította a felülről jövő fény. Lehajoltam, és megpróbáltam valahogy eltakarni magam, de Homa nem engedte.

– Amikor utoljára láttalak, olyan voltál, mint egy kislány – mondta Homa. – Itt szinte semmi sem volt – bökött a mellkasomra –, itt meg még annyi se – lapogatta meg csípőmet. – No lám, alig néhány hónap, hónap, és micsoda mi csoda változás! Igaza volt. Egyetlen centit sem nőttem, a lábam és a kezem is aprócska maradt, mint egy gyermeké, ám a testem valóban nagyon megváltozott. Korábban apró kebleim két kerek almához hasonlítottak, csípőm kigömbölyödött, akár a sárgadinnye. – Mi történt, talán titokban eljegyezted magad? – Dehogy – tiltakoztam elvörösödve. Egyszerűen csak annyi történt, hogy több húst, sajtot és kenyeret ettem, mint valaha. – Na, akkor hamarosan eljegyeznek – mondta Homa jóindulatúan. Homa minden oldalról alaposan megnézett. Én meg irultam-pirultam, mert a hammamban nem volt hová elrejtőznöm. – A tested olyan tökéletes, mint a nyíló rózsa – mondta ki az ítéletet Homa. – Ha Isten is úgy akarja, nemsokára férjet kapsz, aki minden szirmát megbecsüli majd. Aztán egy régi, délről származó menyegzői dalba fogott, s hangja olyan gyönyörűen szólt, mint a fülemüle éneke.

Óh, hegyi leány a virágok között, hajad ibolyaszín, arcod tulipiros.  Ne hallgasd tovább a madarak énekét, éneké t,  Mert egy ifjú i fjú pásztor pászt or jött el, el , hogy elrabolja elrabolj a szívedet. szívedet . Néhány nő csatlakozott Homához, és mielőtt felocsúdtam volna, egy kis csoport már talpon is volt, tapsoltak és doboltak. Nem tudtam, mitévő legyek, így én is csatlakoztam hozzájuk. A nők biztattak, mintha az esküvőm napja lett volna. Szálfaegyenesen állva énekeltem, megfeledkeztem szégyenlősségemről. Amikor a dalnak vége lett, mindenki nevetett, és kedvesen ugratni kezdtek. – Azt hallottam, azok a jóképű pásztorok aztán tudják, hogyan tegyenek a feleségük kedvére! – kuncogott az egyik. – Hát persze, hogy tudják, egész nap azt figyelik, hogyan csinálják az állatok! – kiáltotta egy másik. Homa ezzel az ajándékkal kedveskedett nekem – megénekelte érettségemet a hammam asszonyai előtt, egyszóval azok előtt, akiknek tudomásuk lehetett megfelelő férjjelöltről. Megmutatta nekem, hogy van mit nyújtanom. – Most már egy vagy közülünk – mondta elégedetten Homa. – Persze van még néhány apróság, de azokat gyorsan megtanulod majd. Amikor a nők visszatértek szokásos elfoglaltságaikhoz, Homa fogta a kisszát, és ledörzsölte a hátamat. Nahíd felé pillantott pi llantott,, aki még mindig m indig karcsú volt és vékony, akár akár egy ciprusfa. – Akármit Akármit is eszel, Nahídnak is azt kellene ennie – mondta Homa. Nahíd szeme csukva volt, nem válaszolt. Nem tudtam, hogy tényleg alszik-e, vagy csak színlel. Miért van az, hogy mindig azt hisszük, a szomszéd csirkéje finomabb a saját libasültünknél? Aznap délután engem például egyáltalán nem érdekelt sem Nahíd makulátlanul fehér bőre, sem csigákban göndörödő göndörödő haja, sem csodálatos, smaragdzöld sm aragdzöld szeme. Gosztaham megígérte, hogy mutat nekem egy ritka, csodálatos szőnyeget, amiért segítettem neki a talizmános mintánál. Egyik nap azt mondta, találkozzunk a müezzin utolsó imára hívó kiáltását

követően a királyi szőnyegszövő műhelynél, és megmutatja azt a kincset, amely szerinte több száz évig csodálat tárgya lesz. Én el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges ez: az én falumban addig használtunk egy szőnyeget, amíg teljesen szét nem feslett. Az utolsó imára hívás után sétáltam végig a Négy Kert negyeden. Az emberek lassan elhagyták a Világ Képmását, mert a müezzin hangja egyúttal a munkanap végét is jelezte. A solymászok összeszedték holmijukat és hazaindultak. Elhaladtam egy hámozatlan mandulát áruló férfi mellett. Szerettem a mandulát. A bele puha volt, mint a sajt, de sokkal finomabb. Gosztahamot abban a szövőszékekkel teli műhelyben találtam, ahol egyszer már meglátogattam. Csendes volt és üres.  – Szálem – köszöntem, körülnézve. – Hol vannak az emberek? – Hazamentek – mondta Gosztaham. – Gyorsan gyere utánam. Követtem Gosztahamot, aki több szobán is átvezetett, ahol különböző munkafázisban lévő szőnyegek voltak. Aztán megálltunk egy hosszú folyosó végén, egy skorpiót formázó fémlakattal lezárt ajtó előtt. Gosztaham körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki sem lát bennünket, majd a tunikája ujjából elővett egy kulcsot, és kinyitotta a lakatot. Meggyújtott két kisebb olajlámpást, az egyiket a kezembe adta. A gyenge fényben egy szőnyeg rajzolódott ki a szövőszéken. A lámpásokat magunk előtt tartva közelebb léptünk a szőnyeghez. – Nyolc ember dolgozik rajta már m ár egy éve, és még csak a negyedével készültek el. A szőnyeg máris olyan hosszú volt, mint én magam; ezek szerint négyszer olyan hosszú lesz, ha majd elkészül. A szőnyeg egyetlen radzsán kilencven csomót számláltam, amitől a minta olyan kifinomult lett, mint egy miniatúra. Antilopokat és gazellákat üldöző, fehér és arany turbános, narancssárga és zöld selyemtunikákba öltözött lovasokat ábrázolt. Csíkos tigrisek és párducok birkóztak egymással testvériesen. Zenészek pengették lantjaikat. Égi madarak énekeltek, megcsillogtatván drágakövekkel ékesített tollaikat. A figurák szinte életre keltek, annyira tökéletes volt a mű. Még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű munkát. – Ki engedhet meg magának egy ilyen szőnyeget? – kérdeztem. – Személyesen a sahnak készül, a magánlakosztályába – mondta Gosztaham. – Az ország legfinomabb selyemfonalából csomózzák, a legsűrűbb festékkel festették, a legkiválóbb tervezők, a legügyesebb csomózók dolgoznak rajta. Ez még akkor is szőnyeg lesz, amikor te meg én és a gyermekeink gyermekei is rég elporladtak már. Közelebb hajoltam a szőnyeghez, de arra vigyáztam, hogy a lámpást távolabb tartsam tőle. Hirtelen egy ciprusfa tövében ülő alak ragadta meg a tekintetem. – Hogyan Hogyan képesek ilyen tökéletesen ábrázolni az embert? embert ? – kérdeztem. – Nem is az alak, inkább az arc igényli a legmagasabb fokú szaktudást – magyarázta Gosztaham. – A legtöbb csomózó szakemberhez fordul, amikor a szemhez ér. Máskülönben az arc szórakozottnak, üresnek, sőt gonosznak is tűnhet. – Mi a véleményed a színekről? – kérdeztem Gosztahamot. – A színek határozzák meg, hogy egy szőnyeg kiemelkedik-e a többi közül – mondta ingerkedő mosollyal, amit először nem értettem. – Nézd, ahogyan a csillogó arany kiemeli a minta sűrűségét. Figyeld meg, ahogyan a tompább színek – a halványzöld, a szerény bézs és a világoskék –  kihangsúlyozzák a ragyogóbb színek szépségét, úgy, ahogyan a páva tojója ráirányítja a figyelmet a hím színes farktollaira. – Figyelemre méltó színválasztás – bólintottam. – Kinek a munkája? – Az enyém – felelte Gosztaham, és mindketten jót nevettünk. Ezután megnéztük Ferejdún szőnyegét, amely már majdnem elkészült.

A minta drágakövei úgy csillogtak a lámpások fényében, mintha valódiak lettek volna. Gosztaham mindegyiket körbefonta egy-egy vékony színcsíkkal, ahogyan az ötvös aranyba vagy ezüstbe foglalja a drágaköveket. A szőnyeg kifinomultnak és nőiesnek hatott, különösen a sah vadászjelenetet ábrázoló ábrázol ó szőnyegéhez képest. képest. – Szebb lett, mint a minta, amit készítettél – mondta Gosztaham, mintha egyedül én dolgoztam volna a rajzon. Nagylelkűsége szíven ütött. Amikor elhagytuk a műhelyt, szomorúság vett rajtam erőt. Ha fiú lennék, most inasként Gosztaham mellett dolgozhatnék, és megtanulhatnám azokat a technikákat, amelyeket oly jól ismer. Irigykedve gondoltam a fiatal csomózókra, akiket a műhelyben láttam. Ők egész nap a szőnyegeknek szentelhetik minden figyelmüket, miközben én hosszú órákat töltök a konyhában, mire végre nekiállhatok a szőnyegcsomózásnak. Azt is tudtam azonban, hogy így is sokkal több előnyben van részem, mint a legtöbb lánynak, mert Gosztaham a pártfogásába vett és segít, hogy tökéletesítsem szaktudásomat. Ezért mindennap mi ndennap hálát hálát adtam a Mindenhatónak. Csillogó szemmel tértem haza. Gosztaham ritka kincset mutatott nekem, amit másnak tilos volt látnia, ráadásul alig néhány nappal korábban Homa a nőiességemet magasztalta a hammamban. Apám halála óta először remény költözött a szívembe. Átvágtam az udvaron, és megálltam a szőnyegemnél. Új fényben láttam munkámat. A botehmintával nem volt semmi baj – arról Gosztaham gondoskodott. A színösszeállítás viszont nagyon aggasztott. Egyszer észrevettem, hogy Gosztaham fura pillantást vetett a szőnyegre, olyan volt az arca, mintha sót nyalt volna. Bár nem fűzött megjegyzést döntésemhez, többször megemlítette, hogy a következő szőnyegnél majd segít a színek összeállításában. Most már tudtam, miért mondta ezt. A színeket önmaguk szépségéért választottam, és nem azért, mert illettek egymáshoz. Miért is nem fordultam Gosztahamhoz segítségért? Annyira hajtott a vágy, hogy belekezdjek a munkába, annyira megbabonáztak a színek, hogy elhamarkodottan cselekedtem. Nem jöttem rá, hogy egy bonyolult minta színárnyalatainak kiválasztásához sokkal nagyobb szakértelemre van szükség. Aznap éjjel alig aludtam. Még látszottak a csillagok az égen, amikor felkeltem, hogy újra megnézzem a szőnyeget. A színek nemhogy nem illettek össze, egyenesen háborúban álltak egymással. Erős vágyat éreztem, hogy levágjam a szőnyeget a szövőszékről, hogy újrakezdjem a munkát. Ami megfelelt a falumban, azt itt kinevették. Amióta csak Iszfahánba jöttem, mindenki állandóan szerény származásomra emlékeztetett. A gazdag városi gyerekekkel ellentétben én nem tanultam meg írni és olvasni, nem tudtam elegánsan felöltözni, sem udvariasan viselkedni és könnyedén társalogni. Én is ragyogni akartam, mint azok, akik Iszfahánban éltek, a városban, amely kiérdemelte, hogy a „világ közepének” hívják. Talán ha az első szőnyegemmel megmutatom, mennyit tanultam, megmenekülök az üstökös gonosz befolyásától, és anyámmal együtt a jó szerencse illatos útjára lépek. Soha nem hallottam olyat, hogy valaki újrakezdett volna egy szőnyeget. Szinte hallottam a fülemben apám hangját, amint arra figyelmeztet, hogy ne tegyem, hiszen már több ezer csomót készítettem. Ám ekkor eszembe jutott, hogy szüleim tiltása ellenére elmentem Ibrahim házába, hogy megtudjam a türkiz színű festék titkát, és olyan szőnyeget készítettem, amely szemet gyönyörködtető volt az idegenek számára. Eszembe jutott, hogy elvettem Gosztaham tollát, és egy olyan mintát rajzoltam, ami megoldotta a gondját, bár először kiabált velem, amiért hozzányúltam a holmijához. Ugyanaz a heves vágy vezérelt, amit ebben a két esetben éreztem: megragadtam az éles gyapjúvágó kést, és húrról húrra haladva elkezdtem levágni l evágni a szőnyeget a szövőszékről. Ezer meg ezer

csomó veszítette el lassan alakját, míg végül a szőnyeg felszíne meglazult és szétfeslett. Arra gondoltam, hogy amikor Gosztaham felkel, beismerem a hibámat, elismerem, hogy elhamarkodottan választottam színeket. Segítséget kérek tőle, és olyan szőnyeget készítek, amire majd büszke lesz. A nap első sugarai előtt lebontottam a szőnyeget a szövőszékről, és belekezdtem az új húrozásba. Gordia vette észre először, mit tettem. Éppen egy nagy csupor meggylekvárt vitt a kamrából a konyhába, amikor meglátta az üres szövőszéket és a tönkretett szőnyeget. Felsikoltott, a csupor kiesett a kezéből és darabokra tört, a lekvár sűrű, vérvörös tócsaként terült szét a lába körül. Néhány másodperc múlva az összes szolga, Gosztaham és anyám is az udvarban termett. Én remegve álltam a szövőszék szövőszék mellett. – Te idióta! – üvöltötte Gordia. – Ugyanolyan idióta vagy, mint a sivatagi bolond, Madzsnún! Hát mit képzelsz te? A felfordulásban mindenki megpróbálta megérteni, mi történt. Ali-Aszgár Tagíhhoz, a kifutófiúhoz hajolt, Shamszi Gordiához szaladt, hogy megkérdezze, kér-e némi rózsavizet, hogy magához térjen. Szakács két kézzel fogta a fejét, mintha temetésen lenne. Gosztaham berohant az udvarba, és döbbenten bámulta a földön darabokban heverő szőnyeget. Rám nézett, aztán megint a szőnyegre bámult, mintha nem hinne a szemének. Anyám rémülten szaladt ki az udvarra, közben a fejkendőjét igazgatta. – Mi történt? –  kérdezte elcsukló hangon. Még csak nem is néztek rá. – Te falusi idióta! – visította Gordia. Csupán ekkor fordult anyám felé, magyarázatot követelve, de anyám csak állt földbe gyökerezett lábbal, amikor megértette, mit tettem. – Van fogalmad arról, mennyi gyapjú ment veszendőbe? Mennyi gyapjú és mennyi munka? Talán tönkre akarod tenni ezt a házat? – sipákolt Gordia, ökölbe szorított kézzel verve a mellét. – Befogadtuk őket, ők meg tönkre akarnak tenni bennünket! Miért? Miért rótta ránk Isten ezt a terhet? Mondd meg, miért! – vonta kérdőre Gordia a férjét. Szavai hallatán megfagyott bennem a vér. Gosztaham dühös tekintettel meredt rám. – Magyarázd meg, miért tetted! – parancsolta. Egyedül ő érthetett meg. A torkom kiszáradt, alig tudtam megszólalni. – Rossz színeket választottam – mondtam halkan. A kezembe temettem vörös arcomat, hogy leplezzem zavaromat. Gosztaham nem cáfolt meg. m eg. – A múlt éjjel éj jel kinyílt kinyíl t a szemed. Gyakran van ez így a kezdőkkel. Most azonban hónapok munkáját tetted tönkre. Miért nem kérdeztél meg előtte? – Alázatos bocsánatodat kérem – suttogtam. Még most sem bírtam hangosan beszélni. –  Azért tettem, mert azt gondoltam, hogy tudok jobbat is készíteni. – Persze, hogy tudsz jobbat készíteni – mondta. – De miért nem arra gondoltál, hogy ezt eladod, és a következő sokkal szebb lesz? – Micsoda bolond! – kiáltott fel Gordia. Szavai összetörtek. Ráébredtem, hogy igazuk van, erre kellett volna gondolnom; de hajnalban annyira izgatott voltam, hogy csak az járt az eszemben, jobbat kell csinálnom. Most már magam is alig hittem el, hogy tönkretettem a szőnyeget. Ott álltam megszégyenülten a szövőszék mellett, gyötört a szolgák megvető pillantása, lenéző, hitetlenkedő tekintetük. Anyám térdre borult és előrehajolt, hogy megcsókolja Gordia lábát, fekete selyemövének széle belelógott a lekvárba. – Állj fel! – szólt rá Gordia ingerülten. Anyám felállt, karját kérőén kinyújtotta. – Kérlek, bocsáss meg önfejű lányomnak. Kifizetem

a gyapjú árát. Még több gyógyszert készítek, és eladom a szomszédoknak. A lányom csupán valami szépet akart csinálni. Mindig ilyen volt – néha teljesen elveszíti az eszét. Ezt még sohasem gondoltam végig, de sajnos igaz volt. Ott álltam, és szégyenkeztem: azt sem tudom, mi a különbség egy jó ötlet és egy végzetes lépés között! – Elveszíti az eszét? Hát van neki olyan? – kérdezte kérdezte Gordia, megint a mellét m ellét verve. Gosztaham arca eltorzult, összekulcsolta a kezét, mintha vissza akarná fogni magát. – Egy ilyen hitvány cselekedet nem maradhat büntetlenül – jelentette ki dühösen. – Ettől a holdtöltétől a következőig nem hagyhatod el a házat. Mindent megteszel, amit a feleségem parancsol. Még levegőt sem vehetsz a jóváhagyása nélkül! Tudtam, hogy jobb, ha egy szót sem szólok, amíg nem kérdeznek. Lehunytam a szemem, égett az arcom. – Először pólómeccsekre jár, most meg ez – nyögte Gordia. – Miért is fogadtuk be őket a házunkba? – folytatta, mintha magában beszélne. Anyám megremegett, úgy látszott, legszörnyűbb félelmei valóra válnak. Gordia megpróbált elindulni, de mozdulni sem bírt. Rémülten látta, hogy a lekvár odaragasztotta a lábát a földhöz. Lerúgta a cipőjét, és mezítláb indult el a lakosztálya felé, miközben ezt mormogta: – Gyengeelméjű! Gosztaham követte, vigasztalni próbálta. A szolgák feltakarították a lekvárt meg a törött cserépdarabokat, s közben a veszteségről sutyorogtak. – Sok munka veszett kárba – bizonygatta Szakács, aki maga főzte a lekvárt. – Vajon mikor lesz megint édesség reggelire? – kérdezte Ali-Aszgár szomorúan. Mindannyian tudtuk, hogy Gordia Gordia nem fog lekvárt vásárolni vásárol ni a kedvünkért. Lehajtott fejjel követtem anyámat a szobánkba. – Még egy krumplinak is több esze van –  hallottam Szakács megjegyzését. – A balszerencsés csillagzat az oka – felelte rá Shamszi. Anyám nem szidott meg, rám sem nézett. Biztosan azt hiszi, megbolondultam, gondoltam magamban. A fejére borította a csadort, és imádkozni kezdett, fejét időről időre a mohrhoz, a földre helyezett agyagtáblához érintve. Ima után a sarkára ült, és segítségért esedezett. – Kérlek, Istenem, óvj meg bennünket. Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy koldulnunk kelljen az utcán. Hozzátok fordulok, Hosszéin, Hasszán és Ali, ti tudjátok, mit jelent mártírnak lenni. Könyörgök, óvjátok meg a lányomat, aki egy gyermek hibájába esett. Azt kívántam, bárcsak akkor gondoltam volna anyám aggodalmaira, mielőtt levágtam a szőnyeget a szövőszékről. Amikor anyám végre befejezte az imádkozást, odahajoltam hozzá, és egyenesen a szemébe néztem. – Bibi – mondtam, megérintve a karját. – Teljes szívemből kérem a bocsánatodat. Ha tudom, hogy mindenki ennyire dühös lesz, nem hozok ilyen rossz döntést. Anyám karja merev volt, kerülte a pillantásomat. Kihúzta a kezét a kezemből. – Hányszor kértünk apáddal, hogy ne légy ennyire heves? – kérdezte. – Hányszor? Hányszor? – Tudom – sóhajtottam. Anyám a mennyezetre nézett, mintha Istenhez imádkozna egy jobb leányért. – Fogalmad sincs róla, mekkora szerencséd volt – válaszolta. – Most azonban biztos vagyok benne, hogy elhagyott a szerencse. – De Bibi, én csak ki akartam javítani a hibámat – siránkoztam. – Ne beszélj többet! A fal felé fordultam, szemem száraz volt, de belül fájdalom gyötört. Az életemet is odaadtam volna azért, hogy anyámat megkíméljem a szenvedéstől. Ő ismét hangos imába kezdett,

mintha szavainak folyama elmoshatta volna hibámat. A büntetésben töltött egy hónap olyan hosszúnak és sivárnak tűnt, mint a sivatag. A napot azzal kezdtem, hogy összegyűjtöttem és kiürítettem az éjjeliedények tartalmát, amitől olyan hányingerem lett, hogy belezöldültem. Később, miután Gordia megvitatta Szakáccsal és Ali-Aszgárral az aznapi teendőket, rám osztotta azokat, amelyeket senki más nem akart elvállalni. Én mostam fel a zsíros konyhapadlót, én vágtam fel a nyálkás vesét, én áztattam be a piszkos ruhát, és addig sikáltam, amíg belefáradt a karom. Gordia délutánonként is talált számomra munkát, amikor mindenki más aludt. A kezem berepedezett, mint a kecske szarva, esténként halálosan kimerülten zuhantam a gyékényemre. Keserűen megbántam, amit tettem, de tudtam, hogy a büntetés kegyetlenebb, mint amit érdemelnék. Azt is tudtam, Gordia élvezi, hogy a hatalmában tarthat. Egy reggel, amikor már majdnem letelt büntetésem hónapja, az egyik szolga anyámat és engem a bírúniba szólított, Gosztaham parancsára. Remegett a lábam, amikor átmentünk az udvaron; biztos voltam benne, hogy közlik, többé nem látnak bennünket szívesen a házban. A nagyteremben meglepődve láttam, hogy Gosztaham a főhelyen ül, a szőnyeg csúcsán, Gordia pedig a jobbján foglal helyet. Gosztaham intett anyámnak, hogy üljön a baljára. Én velük szemben ültem le, a szőnyeg másik végébe. – Hogy vagy, Khanúm? – kérdezte Gordia anyámat a férjes asszonyokat illető udvarias megszólítással. – Jól szolgál az egészséged? – Szokatlan kedvessége meglepett. – Ó, igen – mondta anyám, hasonlóan udvarias hangon. – Nagyon jól vagyok, köszönöm. – És te, kicsim? – folytatta Gordia. – Te hogy érzed magad? Megborzongtam, úgy meglepett a kedvessége; én is azt válaszoltam, hogy jó egészségben vagyok. Gosztahamot figyeltem, próbáltam megérteni a meghívás értelmét. Gosztaham, aki máskor órákon át ült mozdulatlanul keresztbe tett lábbal és szálfaegyenes derékkal, most idegesen mocorgott, minduntalan a lábait igazgatta. Amikor megérkezett a kávé, Gordia szertartásosan felszolgálta, és datolyát is kínált hozzá. Miközben a kávét kortyolgattuk, kellemetlen csend ülte meg a szobát. – Khanúm Khanúm – mondta végül Gosztaham anyámhoz fordulva –, kötelességem elmondani el mondani neked, hogy ma reggel levél érkezett Ferejdúntól, a lókereskedőtől, aki néhány hónappal ezelőtt szőnyeget rendelt tőlünk. Anyám meglepettnek tűnt. Azelőtt csak egyszer hallotta ezt a nevet, amikor elmeséltem neki, hogy segítettem a függős minta rajzolásánál. Vajon most mi rosszat tettem? – gondoltam magamban. Talán valami nem tetszett neki a rajzban? – Ferejdúnnak nagyon tetszik a szőnyeg abból ítélve, amit akkor mondott, amikor meglátta a szövőszéken – folytatta Gosztaham. – A levélben azonban, amit küldött, nem erről ír, sőt nem is említi a szőnyeget. A kezem annyira remegett, hogy le kellett tennem a csészét, nehogy kilötyögtessem a kávét. Sötét foltot hagyott maga után, amit általában soha többé nem lehetett kimosni. – Egyetlen dolog van csupán, amire egy hozzá hasonló, gazdag ember vágyhat – folytatta Gosztaham –, és ez a lányod. – Tárgyilagosan, hivatalosan beszélt. Olyankor használta ez a hangot, amikor a szőnyegek áráról alkudott. Anyám az arcára tapasztotta tenyerét. – Nincs más Isten az Istenen kívül! – mondta, mint mindig, amikor nagyon meglepődött. Gosztaham mindkét kezével megigazította a turbánját, mintha nehezen viselné a súlyát. Jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, a mozdulattal az idegességét palástolja. Vajon miért? Ugyan mi lehet hízelgőbb egy gazdag ember ajánlatánál?

Gordia közbeszólt, nem bírta tovább visszafojtani izgatottságát. – Feleségül kéri a lányodat!  – mondta mondt a türelm tür elmetl etlenül. enül. Gosztaham figyelmeztető pillantást vetett rá, de anyám nem vette észre. Anyám talpra ugrott, kávéscsészéje majdnem felborult. – Végre! – kiáltotta, karját az ég felé nyújtva. – Egy házasság a mennyekből az én egyetlen gyermekem számára! Mindazok után, amin keresztülmentünk, végre jóra fordul a sorsunk! Dicsőség legyen Mohamednek! Dicsőség Alinak! Gordia meglepődött anyám kitörésén, de kedvesen válaszolt. – Az én anyai szívem tudja, hogyan érzel – mondta. – Kevés asszonynak adatik meg ilyen nagy szerencse, amely olyan áldás, mint a várva várt eső. – Édes lányom, szívem tavasza! – kiáltotta anyám, karját nyújtva felém. – Születésed pillanatától pillanatát ól csodát tettél tett él szerény családunkkal. Ragyogjon Ragyogjon fényesen a szemed! Szívem megtelt reménnyel. Egy gazdag férfi feleségeként olyan leszek majd, mint azok a kövér, ápolt hölgyek, akiket a falusi asszonyok viccesen emlegettek nekem. Az üstökös évében vajon tényleg érhet ekkora szerencse? Amikor anyám végre megnyugodott, előrukkolt a kérdéseivel. – Honnan tudja Ferejdún, hogy éppen az én lányom kell neki? – kérdezte. – A házon kívül mindig tetőtől tet őtől talpig tal pig eltakarja magát. m agát. Csendben voltam. Semmi esetre sem akartam, hogy megtudják, felfedtem magam egy idegen előtt. – Ha jól tudom, Homa megénekelte a szépségedet a hammamban – mondta felém fordulva Gordia. – Ferejdún egyik szolgálója is ott volt, és mesélt neki a bájaidról. Megkönnyebbülve lélegeztem fel. Ezek szerint addig várt az ajánlattal, amíg megfelelő indokot nem talált. Aztán elvörösödtem, mert arra gondoltam, vajon a szolgálólány azt is elmesélte-e, milyen mil yen vagyok vagyok ruha nélkül. Anyám szerénységemnek tulajdonította hallgatásomat. – Mikor tartjuk meg a szertartást? –  kérdezte Gordiát. – Gondolom, Gondolom, amilyen amil yen hamar csak lehet. – Igen – mondta Gordia. – Bár nem hiszem, hogy nagy esküvőre lenne szükség. Elég, ha a lányod és Ferejdún együtt elmegy elm egy a mullahhoz, hogy minden törvényes legyen. l egyen. A gazdagok szokásait nem ismertem, de a falumban három napon és három éjjelen át tartottak az esküvők, ha nem tovább. Amiről Gordia beszélt, leginkább egy szerződés aláírásához hasonlított. – Nem értem – mondta zavartan anyám. – Az ajánlat, amit a kezemben tartok – lobogtatta meg Gosztaham az elegáns betűkkel írt levelet –, nem egy életen élet en át tartó tart ó házasságra vonatkozik, hanem hanem egy három hónapig tartó szigára.. Korábban is hallottam már ezt a szót, de nem tudtam, mit jelent, csak annyit, hogy rövid időre szól. – Egy sziga? – kérdezte anyám meglepetten. – Tudom, hogy a Kum felé tartó zarándokok köthetnek egy-két óráig vagy egy éjszakán át tartó szigát, de ezek a megállapodások az élvezetről szólnak. Azt akarjátok, hogy a lányom ezért menjen férjhez? férj hez? Gordia látta a csalódást anyám arcán. – Az igaz, hogy nem tart örökké – mondta –, de hát maga Isten akarta úgy, hogy ezen a földön semmi se legyen állandó. Az a legfontosabb, hogy olyan anyagi előnyökkel jár, amelyre más módon nem tehettek szert. Anyám kereskedői ösztönei működésbe léptek. Kiegyenesítette a hátát, a szemébe határozottság költözött. Pontosan úgy nézett ki, mint azon a napon, amikor csillagászati árakat préselt ki a háremhölgyekből. – Mennyi? – kérdezte acélkemény hangon.

Gosztaham kinyitotta a levelet, és felolvasta az összeget. Ugyanannyi volt, amennyit Ferejdún a szőnyegért ajánlott, amit Gosztahamtól rendelt. Szép summa, de ahhoz nem elég, hogy biztosítsa a függetlenségünket. Anyám a fogához csettintette a nyelvét. – Nem elég. Ha egyszer a lányom szüzessége odavan, ki fogja feleségül venni? Jobban járna, ha életre szóló házasságot kötne. Úgy látszott, Gosztaham egyetért anyámmal, de Gordia közbevágott. – Azt mondod, inkább egy lisztes képű pék fia vegye feleségül, ne egy gazdag ember? Ne feledd, a szigát meg lehet újítani. Ha a lányod megtetszik Ferejdúnnak, lehetséges, hogy örökre magához veszi. És minden alkalommal kifizeti a megjelölt összeget, amikor megújítja a szerződést. Talán ajándékokkal is kedveskedik neki, ékszereket vesz, vagy éppenséggel egy házat. Ha a lányod okos és szerencsés, ezzel a szerződéssel megalapozhatja a jövőjét. Gosztaham ismét mocorogni kezdett a párnán. Ő nem látszott olyan optimistának. – Ne feledjük, hogy hamar vége is lehet – mondta. – Az egyetlen garancia ez a három hónap. Azután minden Ferejdún döntésétől függ Gordia mézesmázos hangon szólt anyámhoz, hogy elfeledtesse férje szavait. – Miért ne tetszene meg Ferejdúnnak egy olyan szép lány, mint a te lányod? Nem mindennap látni ilyen i lyen fényesen ragyogó holdat. holdat. – Ez igaz – bólintott anyám. – De ha ennyire tetszik neki, miért nem tesz megfelelőbb ajánlatot? – Mert nem teheti – mondta Gordia. – Az első felesége meghalt, elvitte a kolera, amiben a kislánya is megbetegedett. Gazdag ember fiaként magas rangú családba kell beházasodnia, muszáj neki olyan nőt elvenni, aki örökösöket szül majd neki. Tudtam, hogy az én falusi származásom ezt nem teszi lehetővé. – Homa már keresi számára a megfelelő fiatal lányt – folytatta Gordia. – Most, hogy meggyászolta a feleségét, társra vágyik. Bárkit választhatott volna az országban, ő mégis a te lányodat akarja. Izgatottság futott végig rajtam. Észrevett és ajánlatot tett – nekem, a falusi lánynak, akinek kérgesek az ujjai a szőnyegcsomózástól és a takarítástól! – A talizmánmintás szőnyeged igen nagy benyomást tehetett rá – mondta felém fordulva Gordia, mintha a véleményemet akarná hallani. – Az összes asszony közül éppen téged szemelt ki magának. Nem is remélhettél ennél többet  – elnyerted elnyer ted egy gazdag ga zdag ember em ber figyel f igyelmét mét!! – Igaz – bólintottam elpirulva. – Nem érhet semmiféle csalódás – folytatta Gordia. – Ha gyermekeid születnek, mindegyik törvényes utód lesz és támogatást kap. Egy hasonló helyzetű ember sohasem hagyná, hogy gyermekeinek anyja éhezzen. És képzeld csak el, mi minden történhet, ha boldoggá és elégedetté teszed! Gosztaham felemelte a kezét, mintha megálljt parancsolna Gordia szóáradatának. – Ne feledd, Khanúm – mondta anyámnak –, bár a gyermekek valóban törvényes utódok lesznek, soha nem lesz olyan a helyzetük, mint az állandó feleségek gyermekeinek. Gordia legyintett egyet. – Egyedül Isten tudja, mi történik majd – mondta. – Nem rajtunk múlik. Gosztaham anyámra nézett. – Azt tanácsolom, fontold meg alaposan az ajánlatot, Khanúm. Nem tudhatjuk, Ferejdún marad-e vagy elköltözik. Nem tudhatjuk, a lányod luxuskörülmények között él-e majd, maj d, vagy koldusbotra koldusbotra jut. Hiába szül gyermekeket, a lányodna l ányodnakk sohasem lesz öröklési joga. Gordia bosszúsan felsóhajtott. – Bármilyen sorscsapás bekövetkezhet akkor is, ha egy pékhez

megy férjhez – mondta. – Férje egyik napról a másikra megbetegedhet és meghalhat. A sah perbe foghatja, mondván, csal a mérlegen, és megégetheti a saját kemencéjében. Megrúghatja egy szamár és betörhet a feje. – Valóban – bólintott Gosztaham. – De akkor lesz törvényes családja, akikre támaszkodhat –  férjének szülei, testvérei és unokatestvérei. Valószínűleg nem marad egyedül, nem bánja meg tettét, nem úgy, mint egy három hónapos szerződés esetén. – Megbánja tettét? – kérdeztem. – Ugyan, Ugyan, nincs itt miért m iért aggódni – erősködött Gordia. – A sziga törvényes kapcsolat. – Törvényesnek törvényes, de sokan rangon alulinak tartják – hangsúlyozta Gosztaham. Szégyenpír futotta el az arcomat, bár nem értettem pontosan, mire gondol. Gosztaham anyámhoz fordult. – Ha szabályos házassági ajánlatot tett volna, én intenélek a legelőször arra, hogy fogadd el. – Azért van miért örülnöd – tette hozzá gyorsan Gordia. – Az lenne a legokosabb, ha elfogadnád az ajánlatot, mert ez bevételi forrást jelent számotokra, főleg most, hogy itt nálunk a házban olyan bizonytalan a helyzet. – Bizonytalan? – kérdezte anyám, és körülnézett a gyönyörűen berendezett szobában. Követtem pillantását, mely a vázákban tündöklő piros és sárga rózsacsokrokra, a mézessüteményhalmokra, majd az édes sárgadinnyével teli tálcákra és a pörkölt pisztáciával megrakott tálakra vándorolt. – Csak nem a pénz miatt aggódsz? – Férjem fizetése a királyi szőnyegszövődében éppen csak fedezi kiadásainkat – mondta Gordia. – A sah engedélyezte, engedélyezte, hogy szabadidejében magánmegrendeléseket vállaljon, váll aljon, és ez sokat hoz a konyhára, de a pénz hamar el is fogy. Az anyagi gondokkal küzdő családok a selyemszőnyegről mondanak le a legkönnyebben. Gordia Gosztahamhoz fordult. – És vajon igazam van-e, amikor azt mondom, még a királyi családban sem lehet teljes mértékben megbízni? Emlékszem, azt mesélték, hogy a néhai Tahmaszp sah több száz miniatúrafestőt, szépírástudóst és könyvkötőt bocsátott el, amikor megöregedett. Bármikor bekövetkezhet hasonló sorscsapás. Gosztaham mintha felháborodott volna. – Abbász sah egyáltalán nem hasonlít a nagyapjára! Ugyan miért ne támogatná a királyi királ yi szőnyegszövődét, szőnyegszövődét, amely igen i gen nagy hasznot hasznot hoz a számára? – Mégis – csattant fel türelmetlenül Gordia –, ugyan ki tudhatná előre, mi történik majd? Egy támasz nélkül álló anya és lánya legyen mindig óvatos, ha a pénzügyi helyzetéről és jövőjéről van szó! Szavai hallatán anyám hátrahőkölt, mintha heves sivatagi szél csapott volna az arcába. Semmi sem rémisztette meg jobban, mint az a kilátás, hogy ismét egyedül kell gondoskodnunk magunkról, akárcsak apám halálát követően. – Ferejdúnnak és rokonainak több tucat háza van Iszfahánban és szerte az országban –  folytatta Gordia. – Minden házba, minden sivatagi sátorba szőnyegek kellenek, méghozzá kiváló szőnyegek. Egy Egy ilyen család selymet rendel, nem gyapjút! Gordia hozzám fordult. – Ne feledd, egy ilyen il yen kapcsolat óriási hasznot hozhat családunknak! Gordia most először utalt arra, hogy én és anyám is a „családhoz” tartozunk. Bár a szigából származó pénz bennünket illetett, megértettem, hogy Gordia jól felfogott érdekből sürgeti a Ferejdúnnal való szerződést. – Mindent megtennék, megt ennék, hogy hogy családunkat  segítsem – válaszoltam. – Mint ahogy én is – mondta anyám. – Felajánlott-e házat a lányom számára? – Nem tett ilyen ajánlatot – rázta a fejét Gordia –, de ha a lányod megtetszik neki és

engedelmes lesz, talán megteszi. Anyám felsóhajtott. – Ez persze nem az az ajánlat, amire igazából számítottam. – Értem én – vigasztalta Gordia. – Persze hogy a legjobbat szeretnéd a lányodnak. De hozomány nélkül ugyan mire számíthatna? Anyám Anyám aggódva összevonta összevonta szemöldökét, tehetetlenséget t ehetetlenséget láttam l áttam a szemében. – Néhány Néhány napon belül választ adok – mondta m ondta végül anyám. – Csak ne várasd várasd túl sokáig – figyelmeztett fi gyelmeztettee Gordia. – És az ajánlatról senkinek egy szót sem! – tette hozzá Gosztaham. – Azt szeretnénk, ha titokban tit okban maradna, akkor is, ha a lányod később férjhez megy m egy Ferejdúnhoz. – Miért? – kérdeztem. Gordia elfordította a fejét. – A sziga teljesen legális – ismételte meg. Hosszú, kényelmetlen csend borult a szobára. Gosztaham a torkát köszörülte. Anyám ránézett, a válaszára várva. – A szigával nem büszkélkedik egy olyan pozícióban lévő család, mint a miénk – mondta végül Gosztaham. Én más miatt aggódtam. – Mi lesz a tanulmányaimmal? – kérdeztem. – Még sokat kell tanulnom Gosztahamtól. A beszélgetés során Gosztaham most először tűnt elégedettnek, úgy látszott, valóban édes gyermekeként tekint rám. – Mindegy, anyád hogyan dönt a házasságodról, én továbbra is tanítani foglak, egészen addig, amíg magad is tanulni akarsz – jelentette ki. Olyan volt, mintha a szíve egyenesen az enyémhez szólt volna. – Én szeretnék továbbra is tanulni. Mi lesz, ha messzire kell költöznöm? – Miután Ferejdún nem ajánlott fel házat, egyelőre itt maradsz nálunk – közölte Gordia. – Nem akarja majd elzárni mások szeme elől? – kérdezte anyám. – Ferejdún gazdag, de nem a legmagasabb rangú iszfaháni családokból származik – mondta Gordia. – Valószínűleg csak az állandó feleségeit tartja elzárva. Gordia felém fordult. – Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy nem érdekli majd, napközben mivel töltöd az idődet. A megbeszélés után alvajáróként tértem vissza a szobába, amelyen anyámmal osztoztunk, aztán felmentem a tetőre, mintha a száradó ruhát akarnám ellenőrizni, bár semmi sem volt kiterítve, majd megkérdeztem a konyhában, kell-e segítség Szakácsnak. Elkezdtem felvágni a hagymát, de amikor levertem az asztalról egy megtisztított görögszénával teli tálat, kiküldtek a konyhából, azzal, nehogy újra betegyem oda a lábam. Nem mintha Ferejdún személye ellen lett volna kifogásom; bár közel sem volt olyan jóképű, mint Iszkandar, egyenes tartású, jókötésű férfinak tartottam, akit a lovak finom illata leng körül. Egy vőlegénytől azonban ennél tiszteletteljesebb leánykérést vártam volna. Ha Ferejdún annyira akar engem, miért nem ajánlott életre szóló házasságot? Ha mindenáron magas rangú feleséget akar, aki utódokat szül neki, miért nem nősül meg előbb, és miért nem vesz magához utána második feleségnek? Képtelen voltam feladataimra figyelni. Tudtam, hogy egyetlen nap alatt megváltozhat az életem. Ha férjhez megyek, egyszer és mindenkorra elveszítem a szüzességem, és persze teherbe is eshetek. Örökre megváltozom. Elképzeltem a szerelemben töltött napokat és éjszakákat, a mézzel és datolyával teli tálakat, hasam gömbölyödését. De mi lesz, ha három hónap elteltével véget ér házasságom? Akkor Akkor aligha ali gha fogok meghízni. Legszívesebben átmentem volna Nahídhez és az anyjához, hogy tanácsot kérjek tőlük, de

Gosztaham azt parancsolta, senkinek se szóljunk az ajánlatról. Igaza volt: ha a sziga három hónapja terhesség nélkül végződik, jobbak lesznek az esélyeim a jövőben, ha senki sem tud róla. Ezt visszatetszőnek találtam. Eddig minden házasságot, amelyről tudomásom volt, nagy ünnepléssel és örömmel jelentettek be. Miért sújtja az enyémet máris valamiféle szégyenfolt? szégyenfolt? – Lányom, édes szívem – mondta anyám aznap este a szobánkban –, mit gondolsz a dologról? – Anyám szeme körül fekete karikák húzódtak, lába vörös volt és duzzadt. Aznap sok munka akadt a konyhában. Elővettem egy párnát, és a lába alá tettem, amikor végignyújtózott a gyékényen. – Te és Baba mindig azt mondtátok, hogy jó emberhez adtok majd feleségül – feleltem. – Hogyan lehetne Ferejdún jó ember, ha csak cs ak pár hónapra akar engem? Anyám felsóhajtott. – A hallottak szerint tisztességéhez nem fér kétség. Nem hihetünk mást. – Úgy érzem, mintha olcsón meg akarna vásárolni – válaszoltam. – Te és Baba úgy neveltetek, hogy jobbra számítsak. Anyám a tenyerébe vette a kezemet. – Nem táplálhatunk olyan reményeket, mint egykor –  magyarázta. – Ez az ajánlat sokkal több annál, mint amit lehetségesnek tartottam. – Mi az, ami lehetséges? – Semmi – felelte anyám komoran. – Gordiának igaza van. Hogyan várhatna többet két nincstelen nő? Megigazítottam a hajamat takaró fehér fejkendőt, és ismét anyám kezébe tettem a kezemet. – Ha rajtam múlna, nemet mondanék. Hadzs Ali azt mondta, hogy a házasságokat, amiket ebben az időszakban kötnek, kötnek, szenvedély és gyötrelem kíséri majd. Anyám Anyám elhúzta a kezét. – De nem te döntesz! – csattant csat tant a hangja acélkeményen. – Jogom van hozzá, hogy nemet mondjak a mullahnak, ha ellenvetésem van – tiltakoztam ingerülten, mert eszembe jutott, amit egyszer Golitól hallottam. – Ha megteszed, örökre kirekeszted magad ebből a családból, engem is beleértve. beleért ve. Anyám válaszát hallva megdermedt a szívem. – Úgy érted, hogy akaratom ellenére is férjhez adnál Ferejdúnhoz? – A helyzetünk bizonytalan ebben a házban – válaszolta anyám. – Elnézésedet kérem – mondtam, mert mer t tudtam, tudtam , hogy ez főleg nekem köszönhető. köszönhető. – Ezért kérlek arra, hogy életedben először ne légy meggondolatlan – mondta lágyan anyám.  – Jobb, ha a döntést döntés t az idősebbekre i dősebbekre bízod, akik aki k a te érdekeidet érdekei det tartj t artják ák szem előtt. előt t. A hibáimra való legkisebb utalás is szégyenkezéssel töltött el. Mivel valóban nagyon meggondolatlan voltam, be akartam bizonyítani, hogy tanultam a leckéből.  – Chashm –  mondtam alázatosan, azt a szót használva, amivel a katonák teljesítették feletteseik parancsát. – Meghajolok akaratod előtt. Megérintettem homlokommal anyám duzzadt lábát, és eltökéltem, hogy bármit megteszek, amit kíván. kíván. Másnap reggel anyám bejelentette, hogy elfogadja az ajánlatot. Gosztaham megírta a beleegyezésről szóló levelet Ferejdúnnak, és különösebb lelkesedés nélkül kifejezte jókívánságait. Szinte azonnal választ kaptunk Ferejdúntól, aki azt javasolta, hogy kapcsolatunkat már másnap, a ramadán első napján törvényesítsük. Aznap reggel sokáig aludtunk, mert tudtuk, hogy egészen napnyugtáig böjtölnünk kell. Anyám segített Szakácsnak feldarabolni a zöldségeket és húst sütni, én pedig kiválogattam a rizsből a bogarakat és az apró kavicsokat, aztán beáztattam, hogy kimosódjon belőle a keményítő. Még ez az

egyszerű munka is hosszabbnak tűnt a szokásosnál, mert éhes voltam és ideges. Munka közben egyre csak Ferejdún járt a fejemben. Mivel már hónapok óta nem láttam, azon gondolkodtam, vajon hogyan nézhet ki most, és nem fogom-e megbánni, hogy meghajoltam anyám akarata előtt. Kora délutánra a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, még beszélni is nehezemre esett. Forró nappalokra ébredtünk akkoriban, így hát megszenvedtük, hogy egyetlen korty vizet sem ihattunk. A napok hosszabbra nyúltak, úgy tűnt, a végtelenségig kell várnunk, míg eljön az este, és végre ehetünk. Minden egyes perc próbára tette az akaraterőnket. akarat erőnket. Kora estére mind elgyengültünk az étel és az ital hiánya miatt. Gordia gyermekei és unokái a házba gyűltek és izgatottan várakoztak. Amint Szakács bárány– és csirkeragujának illata betöltötte a házat, úgy összefutott a nyál a számban, hogy szinte fájt tőle a nyelvem. A felnőttek megetették azokat a gyerekeket, akik túl kicsik voltak ahhoz, hogy betartsák a böjtöt. Amikor közeledett a megváltás pillanata, pattanásig feszültek az idegek. Szakács, aki aznap különösen ideges volt, úgy osztogatta a parancsokat, mintha katonák lettünk volna. Azt akarta, hogy minden fogás időben elkészüljön, de ne hűljön ki, mire eljön az idő. Úgy éreztem, elájulok a rám törő érzelmektől. Végre eldördült a nagy ágyú, és mindenki felélénkült. Segítettem Zorának és Shamszinak behordani a fogásokat a nagyterembe. Gosztaham családja úgy vetette rá magát az ételre, mint éhes párduc a gyönge szarvasra. Sokáig mást sem lehetett hallani, csak a csámcsogás hangjait. Gosztaham, aki soha nem tűrte, hogy akár egyetlen rizsszem is a szakállára hulljon, most egyáltalán nem törődött az illemmel. Szó nélkül ettek, egészen addig, amíg hasuk meg nem telt étellel, s kiszáradt torkuk szomjúságát szomjúságát nem csillapította ital. i tal. A konyhában is csend uralkodott. Általában vártunk, amíg a család befejezi az étkezést, de nem ramadánkor! Túlságosan kiéheztünk. Képtelen voltam eldönteni, hogy igyak-e először vagy egyek. Végül Szakács szomjoltó sörbetje mellett döntöttem, ami gyümölcslé, cukor, ecet és rózsaesszencia keverékéből állt. Az ital édes és savanyú volt egyszerre, ami csak fokozta étvágyamat. Amikor azonban leültem, hogy egyek, egy falat sem s em ment le l e a torkomon. Már a teánál tartottunk, amikor megjelent az ajtóban Ferejdún a könyvelőjével és a mullahhal. Gosztaham a nagyterembe kísérte, itallal és édességgel kínálta őket, aztán bennünket is behívatott. Engem teljesen eltakart a csador, ahogyan ezt az illem megkívánta vegyes társaságban. Lopva Ferejdúnra néztem. Fenséges barna bársonyköpenyt viselt, mintája aranyszínű méneket ábrázolt, melyeken hozzá hasonlatos lovasok ültek. Gosztaham hangosan felolvasta a házassági szerződést, hogy hitelesítse időtartamát és az összeget, ami nekünk jár. Amikor a mullah a beleegyezésemet kérte, azonnal igent mondtam, ahogyan anyámnak ígértem. Ferejdún aláírta a dokumentumot. Anyám, Gosztaham, a mullah és Ferejdún könyvelője volt a tanú. Ferejdún végig hivatalosan viselkedett, de amikor senki sem figyelt oda, nyílt, szívélyes, csodálattal csodálattal teli t eli pillantást vetett rám, amibe beleremegtem. A nézése szinte megbabonázott, úgy éreztem magam, mint egy saját levében fürdő datolya. Beleborzongtam, amikor arra gondoltam, vajon milyen lesz majd vele kettesben az első alkalommal. Tudtam, hogy le kell vennem a ruháimat, de arról fogalmam sem volt, utána mi következik. Reméltem, hogy tetszeni fog, és azért imádkoztam, hogy én is tetsszem neki. Abból merítettem erőt, amit egyszer Goli mondott: – Azt mindenki szereti. Anyám átvette a pénzzel teli zsákot a könyvelőtől. Ferejdún és kísérete köszönetet mondott, majd elbúcsúzott. Miközben a szobánk felé tartottunk, hallottam, hogyan csörög az ezüst anyám ruhája alatt, alatt , ettől aztán azt án a házasságom nem ünnepnek, ünnepnek, hanem egyszerű üzletnek tűnt. Miután nem volt kedvünk otthon maradni az esküvőm napján, anyámmal késő este

elsétáltunk a Világ Képmásához. Az árusok lámpásokkal világították meg asztalaikat, hogy a vevők egész éjjel jól láthassák a kínálatot. A tömeget zsonglőrök és mesemondók szórakoztatták, fiatal fiúk mézes mandulát és sáfránnyal ízesített süvegcukrot kínáltak. A családok a boltok között sétálgatva, kézből ették a nyárson sült bárányhúst. Én is felélénkültem, de nagyon furcsán éreztem magam, amiért elvegyülök a névtelen tömegben, ahelyett, hogy méltó módon megünnepelném az esküvőmet. A falumban egész nap és egész éjjel hallgatnám az emberek jókívánságait, amit közös tánc, éneklés és versmondás követne. Miután jóllaknánk narancshéjjal és cukorral ízesített rizses csirkével, eljönne értem a férjem, hogy megkérjen és elvigyen. Arra gondoltam, milyen büszke lett volna apám. Belefájdult a szívem, annyira hiányzott. Már hajnalodott, amikor hazamentünk. Anyámmal aludttejet, zöldséget, diót, édességet és kenyeret vettünk magunkhoz, hogy napközben legyen erőnk. Végül megittam egy nagy pohár meggysörbetet, és még napfelkelte előtt álomba merültem. Betakaróztam, és abban reménykedtem, hogy legalább délig nem fogok felébredni. De csak forgolódtam a gyékényen, nem szoktam hozzá, hogy világosban aludjak. Zavart voltam és nyugtalan a hirtelen változások miatt. Olyan volt, mint amikor apám egyetlen egyetl en éjszaka alatt örökre eltávozott tőlünk. t őlünk. Akkor, Akkor, úgy úgy éreztem, még m ég a föld is mozog a talpam alatt, mintha egy földrengés romba akarná dönteni a falunkat. Nem kellett sokáig várnom, hogy Ferejdún magához hívasson. Meghívása a ramadán negyedik napján érkezett, és a levél arról rendelkezett, hogy megfürödve, felöltözve jelenjek meg nála másnap este, mielőtt az ágyúlövés eldördül. Végre érett nő lesz belőlem, gondoltam, és akárcsak Goli, mindent megtudok. Másnap délután anyám és Gordia elvittek a negyed elegáns hammamjába. Anyám életemben először arra kérte Homát, hogy vezessen az egyik elkülönített fülkébe. Homa varjúhájból készült, sűrű, citromsárga színű, szúrós szagú krémmel kente be a lábam és a hónaljam. Néhány perc múlva egy nagy vödör vizet öntött rám, ami eltávolította a szőrt. Olyan sima lett a bőröm, mint egy kislányé. Aztán hátrafésülte a hajam és kiszedte a szemöldökömet, nem annyira, mint egy érett nőnek, éppen csak annyira, hogy félhold alakú legyen. l egyen. – Egyre szebb vagy vagy – mondta Homa. Elpirult Elpirultam, am, mert addig nemigen foglalkoztam ezzel. ezzel . Amikor elkészültem, csatlakoztam a többi nőhöz a nagy fürdőben. Fura érzés volt, ahogy sima combjaim járás közben egymáshoz simultak. Amikor odaértem anyámhoz és Gordiához, akik együtt csacsogtak és nevetgéltek, kinyújtóztam mellettük. Addigra elkészítették egy edényben a hennapasztát. Gordia a tenyeremet festette meg, egészen a csuklómig és az ujjaim közepéig, anyám pedig a talpamat a bokámig és a lábujjaim közepéig. Órákkal később, miután lehúzták a pasztát, a kezemen és a lábamon díszítőelemek rajzolódtak ki. Anyám és Gordia nem viccelődött, nem tett sikamlós megjegyzéseket, ahogyan a menyasszonyokkal szokták, mert eltökélték, hogy titokban tartják a házasságomat. Végre eljött a fürdés ideje. Miközben Homa a hátamat dörzsölte, így szólt: – Henna és szőrtelenítés, mintha férjhez mennél! – Te leszel az első, aki megtudja, Homa-dzsún! – válaszoltam olyan könnyedén, ahogy csak bírtam. A hazugság szinte a torkomra forrasztotta a szót. Homa nevetett, és a fejemre öntött egy dézsa vizet, hogy leöblítsen. Ezután elvégeztem a nagy merülés szertartását a hammam legnagyobb medencéjében. A forró víz általában elálmosított, most azonban úgy csacsogtam és ficánkoltam, ficánkoltam , hogy a többiek rám szóltak. Amikor hazaértünk, Gordia a saját öltözőjébe vezetett bennünket, az andarúni egyik kisebb helyiségébe. A szoba ládáiban a különleges eseményekre tartogatott holmikat őrizte. Miközben a drága selyemruhák között válogattak, Gordia a saját esküvőjéről kérdezte anyámat.

– Meg voltam róla győződve, hogy én vagyok a falu legszerencsésebb lánya – válaszolt anyám mosolyogva –, mert a legjóképűbb férfihoz mentem férjhez. – Ah, a szépség tünékeny! – felelte Gordia. – Egykor magam is csinos jószág voltam, nem kövér és hájas, amilyen amil yen most vagyok. Anyám felsóhajtott. – Nem bántam volna, ha elillan férjem szépsége, csak az élete maradt volna meg. De most, ha Isten is úgy akarja, a lányomra l ányomra boldogabb jövő vár. vár. Miután levetettem ruháimat, Gordia segítségével belebújtam az átlátszó selyem alsóruhába. Beleborzongtam a gondolatba, vajon milyen érzés lesz, ha majd Ferejdún előtt mutatkozom így; azt el sem tudtam képzelni, hogy felfedjem előtte meztelenségemet. A ruhára laza selyemtunikát húztam, olyan volt a színe, mint a piros almáé, aztán hozzá illő nadrágot és aranyszínű, csúcsos orrú cipőt. Az öltözék legfőbb dísze a rózsabokrokat mintázó aranyszínű selyemköpeny volt. Minden apró bokorban egy bimbó, egy félig kinyílt kehely és egy teljes szépségében tündöklő virág bújt meg. A nyíló rózsa fölött nedűre szomjazó pillangó terítette szét szárnyait. Anyám rám segítette a köpenyt. – Édes lányom, nézd csak, a rózsáknak nincsenek tüskéik. Erre gondolj, amikor majd a férjeddel leszel. Hirtelen megszédültem, biztosan azért, mert napfelkelte óta nem ettem semmit, a ramadán szabályai szerint. Egy székbe roskadtam, hogy összeszedjem magam. Gordia kihúzta tussal a szemhéjamat és a szemöldökömet. Ajkamra kevés rózsaszínű festéket tett, amitől a szám kisebbnek látszott, majd apró, fekete szépségtapaszt illesztett a bal szemem sarkába. Anyám fehér csipkét terített a fejemre, csupán néhány tincset hagyott szabadon, hogy az arcomat keretbe foglalja. Gordia egyik gyöngysora az állam alatt húzódott, hogy halántékom között kiemelje az arcomat. A másik gyöngysor homlokdíszként a fejemet koronázta. Minden egyes gyöngyszemet éreztem, olyan hűvös volt, mint egy hegyi patak. – Állj fel, azizam – édesem – mondta anyám. Felálltam, és ők megvizsgáltak. Úgy látszott, el vannak varázsolva, mintha egy sohasem látott, csodálatos festmény előtt állnának. Anyám Anyám a tenyerébe vette az arcomat. ar comat. – Úgy ragyogsz, ragyogsz, mint a telihold – mondta. m ondta. Alig mertem mozogni, attól féltem, hogy elrontom anyám és Gordia fáradságos munkáját. Anyám egy földön álló, parázsló füstölőtartóhoz vezetett, és a peremére állított, hogy beillatosítsam a ruháimat. – És mindazt, ami alatta van – kacagott fel Gordia élvetegen. A tömjén édes, erős illata elbódított. elbódított. Ismét megszédültem. megszédültem. Aztán Gordia fehér selyemcsadort és picsehet adott rám, hogy felismerhetetlen legyek. Anyám fekete csadort vett fel gyászruhájára. Mivel ramadán volt, nem etettek meg mandulával és rózsavízzel készült kásával, csak az ajkamhoz dörgölték, és azt kívánták, hogy házaséletem legyen édes. Anyámat és engem arra utasítottak, hogy Ferejdúnnal a régi Péntekmecset közelében lévő egyik házában találkozzunk. Elindultunk. A folyótól eltávolodva az Északi Kapu felé vettük az irányt, majd elhaladtunk a bazár mellett, egészen a város régi főteréig. Utána elhaladtunk még négy karavánszeráj, három fürdő és két vallási iskola mellett, mielőtt megérkeztünk volna az ötszáz évvel korábban épült régi Péntek-mecsethez. Mázolatlan, festetlen téglából épült. Míg a sah tere és az ő Péntek-mecsetje varázslatos volt és felülmúlhatatlanul mozgalmas, ezt a negyedet a múlt nyugodt eleganciája hatotta hatott a át. Ezekhez az épületekhez még a mongolok sem nyúltak hozzá. – Menjünk be egy pillanatra – mondtam. Beléptünk a mecset hatalmas kapuján. Tömör téglafalú, vastag oszlopokkal alátámasztott sötét folyosón találtuk magunkat. Azokra a nőkre gondoltam, akik itt imádkoztak előttem, azokra,

akik egyik nap még szüzek voltak, a másikon meg már házasok. Olyan volt, mintha a tudatlanság sötétjében tapogatóznék, de azt reméltem, nemsokára én is kiléphetek a tudás fényébe. A homályos folyosóról a mecset külső imahelyére sétáltam, amely ragyogott a napsütésben. Egy pillanatra megálltam, hogy megfürödjék a fényben, és elmondtam egy imát. Anyám hagyta, hogy magamba merüljek. – Most már készen állok – mondtam. Elhagytuk a teret, és befordultunk egy szűk utcába, ahol a házakat csupán magas, széles kapuk jelölték. Az ágyú bármelyik pillanatban eldördülhetett, az utca tele volt hazafelé tartó vagy étkezdébe induló emberekkel. Az arcokon várakozás és izgalom t ükröződött. Anyám útmutatást kért egy fiútól, aki fából faragott kapuhoz vezetett bennünket. A női kopogtató éles hangon szólalt meg. Szinte azonnal megjelent a kapuban egy idősebb női szolgáló, és bemutatkozott. Hayedehnek hívták. Felismertem: ő is csatlakozott az éneklőkhöz a hammamban azon a napon, amikor Homa a szépségemet magasztalta. Beléptünk, levettük csadorjainkat. Hayedeh tiszteletteljesen bánt velünk, ugyanakkor felsőbbrendű helyzetének tudatában közölte anyámmal, hogy innentől már ő gondoskodik rólam. Nem hittem, hogy ilyen hamar el kell válnunk. Anyám a kezébe vette az arcomat, és azt suttogta: – Ne feledd, egy erős, okos nőről kaptad a neved. Tudom, hogy méltó leszel l eszel hozzá. Ahogy Ahogy kilépett a kapun, láttam, hogy könny lepi el a szemét, ugyanúgy, ugyanúgy, ahogy az enyémet is. Azt hiszem, soha nem éreztem magamat magányosabbnak, mint abban a percben. Hayedeh, látván szomorúságomat, egyszerűen csak annyit mondott: – Jól fogod itt érezni magad. A ház négy szobája egy udvarra nyílt, melyen kedves csobogású szökőkút állt. Hayedeh elvette utcai ruháimat, és végigmérte öltözékemet. Úgy tűnt, megfelelőnek találja. Bekísért az egyik szobába, megkért, hogy vegyem vegyem le a cipőmet ci pőmet és ott várakozzak. A szoba olyan volt, mint egy ékszerdoboz. A falfülkékbe narancssárga pipacs– és kecses törökszegfű mintákat festettek. A mennyezetet napsugaras minta borította, mint egy szőnyeget, de ezt fehér alabástromból faragták. Apró tükörberakásai úgy ragyogtak, mint a csillagok. A padlót drága, kifinomult, virágmintás selyemszőnyeg borította. Két kisebb szőnyeget, amely virágzó fákon éneklő madárpárt ábrázolt, a falra akasztottak, mert túl értékesek voltak ahhoz, hogy lábbal tapossanak rajtuk. Karnyújtásnyira tőlem sárgadinnyével, szőlővel és apró uborkával teli tálak, vízzel és borral teli hosszúkás kancsók álltak. Nem tudom, mennyi idő telhetett telhetet t el Ferejdún érkezése előtt. előtt . A percek hosszú hosszú éveknek tűntek, mozdulni sem mertem, nehogy tönkretegyem az öltözékemet. Azt hiszem, olyan dermedten állhattam, mint egy képre festett hercegnő. Minden részlet tökéletes volt, mégsem voltam önmagam. Végignéztem hennával festett kezemen és lábamon: mintha másvalakihez tartoznának, hiszen én korábban sohasem festettem magam. Eszembe jutott barátnőm, Goli, és az, hogy mennyire vágytam megismerni azokat a titkokat, amiket ő már évek óta tudott. Most azt kívántam, bárcsak tudatlan maradnék. Eldördült az ágyú, néhány pillanat múlva kinyílt a szoba ajtaja, és bevonult Ferejdún. Mögötte fél tucat szolga hozta tálcákon a gőzölgő ételt. – Szálem – köszönt, és leült mellém az egyik párnára. Levendulaszín köpenye alatt zöld tunikát viselt, turbánját ezüst– és aranyszálak szőtték át. Két szolga abroszt terített elénk, a többiek pedig letették a tálakat, amelyeken húsz ember számára elegendő étel tornyosult. Aztán tiszteletteljesen visszavonultak. Ferejdún ugyanolyan fesztelenül viselkedett, mint amikor először látott fedetlenül. –  Biztosan éhes vagy. Vessünk véget együtt a böjtnek. Letört egy darab kenyeret, és kikanalazott vele egy falat bárányhúst meg némi kapros rizst.

Odanyújtotta. Én rémülten néztem. Korábban sohasem fogadtam el ételt idegen férfi kezéből. – Nem kell szégyenlősködni – mondta felém hajolva. – Férj és feleség vagyunk. – Amikor visszahőköltem, nevetett. nevetett . – Ah, szüzek! szüzek! – mosolygott élvetegen. él vetegen. Elvettem az ételt. Ilyen ízletesét még sohasem ettem, ráadásul mindenből rengeteg volt: a tálcákra két párolt csirkét, egy kicsontozott egész sült bárányt, lóbabbal és hagymával ízesített rizst, és sáfránnyal, rebarbarával, narancshéjjal és cukorral főzött rizses édességet halmoztak. Én alig bírtam enni, de Ferejdún bőségesen kiszolgálta magát, ahogyan az egy hasonló helyzetű férfitól elvárható. Időnként szünetet tartott, ilyenkor nekem készített néhány falatot. Akárcsak otthon, nem beszélgettünk, hogy minél jobban méltányolhassuk az étel ízletességét. Miután befejeztük, Ferejdún behívta a szolgákat, és megparancsolta, hogy vigyék el a tálakat. Észrevettem, hogy a szolgák azt méregetik, menynyi maradt a tálcákon, egyszóval, hogy óllaknak-e aznap. Mivel én is ezt szoktam csinálni, csinálni , pontosan tudtam, hogy nem csalódnak. Ferejdún vízipipát kért, és zenészt hívatott. A nagy üvegpipa, tetején a füstölgő parázzsal, egy időben érkezett a sima bőrű fiatal fiúval, akinek arcán még nem pelyhedzett szakáll. Ferejdún szívott egyet a pipából, és nekem is odakínálta, de én visszautasítottam, mert korábban sohasem próbáltam. A zenész Ferejdúnnal szemben helyezkedett el, és addig várt, amíg ő egy intéssel nem elezte neki, hogy belekezdhet. A fiú végighúzta a vonót a kamancheh húrjain. Szívbe markoló dallamot játszott, s miközben a fiú és hangszer tökéletes összhangját figyeltem, végigsöpört rajtam a végtelen magányosság. A fiú olyan közelségről énekelt, amelyet sohasem ismertem, talán sohasem fogok. Hirtelen belém hasított apám hiánya. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, de Ferejdún felfigyelt arckifejezésemre. arckifejezésemre. – Mi a baj? – kérdezte. Nem válaszoltam, érzelmeimmel küszködtem. A zenész tovább átszott. Ferejdún intett, hogy hagyja abba, de ő nem vette észre. Végül Ferejdún hangosan rászólt: –  Elég! Elmehetsz. – Az ifjú lantos rövid ideig folytatta, majd felnézett. Felfigyeltem furcsa, flörtölő mosolyára, amely ajka körül játszott, amikor köszönt gazdájának és távozott. Nyomorultul éreztem magam, mintha máris szörnyű hibát követtem volna el. Ferejdún azonban nem lett dühös, sőt, a kezemért nyúlt, és megsimogatta hennamintás ujjaimat. A keze kétszer akkora volt, mint az enyém, vörös ujjbegyeimtől élesen elütött sötét teához hasonlatos bőre. Soha nem éreztem még kezet ennyire puhának. Végigsimogatta repedezett ujjbegyeimet, mosolyogva, mint akinek tetszik, amit tapint. Miközben Ferejdún a kezemet nézegette, én az arcát fürkésztem. Sűrű, vastag bajuszt növesztett, fültől fülig érő szakállát nagyon rövidre nyírta. A szája, amely piros volt, mint a tunikám, dohányillatot árasztott. Soha nem néztem még ilyen közelről egyetlen férfi arcába sem, kivéve apámét, és biztosan nagyon ijedtnek tűntem. Ferejdún a karjába vett, megsimogatta a hajamat és a kezemet. Bőrének melege az enyémet is felforrósította. – Szóval ilyen az én kicsi hegyvidéki vadócom délről: kívülről kemény és határozott, belül oly lágy. Ki gondolta volna? Én nem így jellemeztem volna magam, bár lehet, hogy igaza volt. Apám halálát követően úgy éreztem, a gyengédség más emberek kiváltsága. – Attól a naptól kezdve akartalak, hogy megláttalak megláttal ak fedetlenül – mondta. – És én rád kiabáltam – feleltem, mert eszembe jutott, hogyan utasítottam, hogy ne bámuljon. – Nagyon Nagyon jól tetted! t etted! – Miért vártál eddig, hogy megkérj a családomtól? – kérdeztem. – Nem álltál készen – felelte. – De minden megváltozott, amikor Hayedeh meglátott a

hammamban. Elpirultam. Ferejdún homlokon csókolt, pontosan a gyöngy fejék alatt. Szinte elolvadtam. Csodálatos volt, hogy valakinek mindenkinél többet jelentek, jelent ek, akkor is, ha csak egy pillanatra. Szerettem volna tovább beszélgetni, de Ferejdún kézen fogott, és a faragott ajtajú, apró hálószobába vezetett. Fény csupán a falfülkékben elhelyezett kis olajlámpásokból áradt. A szobát szinte teljesen elfoglalta egy párnával díszített, két ember számára készült óriási kerevet. Ez a szoba csupán két célra volt alkalmas: alvásra és szerelemre. Amikor leültünk a kerevetre, a szívem oly hevesen kezdett verni, hogy dobbanásai átütöttek a tunikámon. Ferejdún levette rólam Gordia értékes köpenyét, s félredobta, mint aki hozzászokott a fényűző holmikhoz, aztán gyengéden levette rólam a tunikát. Remegtem vékony alsóruhámban, amely látni engedett mindent. Ferejdún egy pillanatra a derekamra tette a kezét, s a melegség megnyugtatott, lecsendesített. Megéreztem, hogy csak erre vár. Amikor megnyugodtam, nagyon gyengéd, finom mozdulatokkal, az ujjbegyeivel végigsimogatta végigsimogatta a testemet, amely szinte sütött a selyem alatt. Azt akartam, hogy folytassa, de Ferejdún gyors mozdulattal megszabadított utolsó ruhadarabomtól is, és megbámulta meztelen testemet. Igyekeztem, hogy ne ficánkoljak, mint féreg a horgon. Szeme örömmel csillant csil lant fel. fel . – Feszes gránátalma keblek, oázishoz hasonlatos csípő! Valahogy mindig eltalálom! Dicsérő szavai hallatán elpirultam. – Vörös rózsák nyílnak orcádon – suttogta kedvesen. Ő is ledobta ruháit, a drága szövet rongyként repült a földre. Amikor levette a turbánját, elállt a lélegzetem. Sűrű haja vastag, fekete, fényes csigákban omlott a vállára. Szerettem volna megérinteni, de nem mertem. A göndör szőrzet úgy borította be testét, mint bársonyminta a brokátot. Bár nem néztem a csípőjére, ami felvillant, a bárány belső részeire emlékeztetett a húspiacon – vese, máj és nyelv. Ferejdún a karjába vett, testünk egymáshoz simult, ajka friss almadohányillatot árasztott, arcának és mellkasának szőrzete finoman csiklandozott. Teste kellemes melegséget árasztott. Annyira ártatlan voltam, hogy nem tudtam, mire számítsak. Bár láttam az állatokat a legelőn, és tudtam, hogy a férfiak és a nők is valami hasonlót művelnek, amikor Ferejdún egyesült velem, a kerevetbe kapaszkodtam, annyira durvának tűnt. Szenvedélye egyre magasabbra hágott, s bár tudtam, hogy belőlem táplálkozik, nagyon távol éreztem őt magamtól. Olyan voltam, mint a hercegnő azon a bizonyos festményen – csak néztem, ahogy Ferejdún elnyel engem. Amikor elérte a hetedik mennyországot, örömteli kiáltás hagyta el az ajkát, s én félig nyitott szemmel, lopva, kíváncsian lestem őt. Amikor elaludt, zavart és csalódottságot éreztem. Vajon miért volt annyi vicc és kétértelmű megjegyzés forrása a falumbéli asszonyok és bizonyára a férfiak között is az, amit csináltunk? Miért tűnt Goli olyan szenvedélyesnek, amikor erről beszélt? Valamikor hajnalban Ferejdún felébredt, és újra a karjába vett. Úgy látszott, ismét ugyanazt akarja csinálni. Hozzásimultam, annak ellenére, hogy kellemetlen fájdalmat éreztem. Mozdulatait utánozva elkezdtem mozgatni a csípőm, mintha tudnám, mit kell tennem, majd amikor szeme elhomályosult és megrebbent, mint a pillangó szárnya, még lendületesebben folytattam. Felnyúlt, tenyerét a hátamra tapasztva magához szorított, mintha testét egészen az enyémbe akarná olvasztani. Hosszú percek múlva teste elernyedt, majd maj d az ágy egyik végébe végébe csusszant. – Ez egészen fantasztikus volt! – dünnyögte, és megcsókolta az egyik mellemet. Mielőtt elaludt volna, rám mosolygott. Úgy éreztem, azt tettem, amit kell. Akkor éjjel a pólóról álmodtam. A két csapat lovasai egymást akadályozva, keményen küzdöttek a labdáért. Amikor az egyik végül átütötte a labdát a gólvonalon, azt vártam, hogy a

közönség tapsoljon és kiabáljon, de egyetlen hang sem hallatszott. Hirtelen ébredtem, és eszembe utott, hogyan vergődtek Ferejdún combjai az én combjaim között. Azon tűnődtem, miért nem volt olyan kellemes, mint amilyenre számítottam. Amikor aznap reggel hazamentem, minden – a régi Péntek-mecset, a zsibongó bazár, a Négy Kert útjait beárnyékoló nyírfák – új színben tűnt fel előttem. Libabőrös lettem, amikor felidéztem Ferejdún ölelését. A szívem repesett az örömtől, mint amikor a hídon álltam Iszfahánt csodálva, arra vágyva, hogy feltárhassam titkait. Mégis, valamiféle ürességet éreztem, mintha hiányzott volna valami, valami, amit nem tudtam megnevezni. A Négy Kert negyedben felfigyeltem egy gazdag ember díszkertjére, amely tele volt rózsaszínű futórózsákkal és szinte földöntúli kékben pompázó liliomokkal. Azon merengtem, vajon milyen lenne leheveredni egy lóheremezőbe, árnyas nyírek alatt, egy piknikeskosárnyi kenyérrel, mandulával, juhsajttal – és egy férjjel. Két kéjsóvár fiatalember észrevette, hogy lelassítottam, és könyörögni kezdtek egy jelzésemért. – Olyan gömbölyű és szaftos, akár egy őszibarack – suttogta az egyik a másiknak, de úgy, hogy én is halljam. hallj am. – A bokájuk hajlat hajlatából ából lehet tudni. Amikor az ifjakat figyelemre sem méltatva befordultam Gosztahamék utcájába, elmosolyodtam a picseh alatt. Már tudtam, mi az a lábuk között, ami nem hagyja nyugodni őket. A nőket figyeltem, akik megbűvölten bújtak fátylaik alá. Nagy meglepetést tudunk okozni mi nők, ha valaki rétegről rétegre lehámozza ruháinkat. Elégedettségem nem volt teljes. Valami hiányzott a Ferejdúnnal töltött éjszakából, talán éppen az, amit megénekelnek a dalok és a költemények, amiről a cinkos pillantások szólnak. – Olyan, mint a tűz, amely belekap a száraz fűbe, és élvezettel lángra lobbantja. – Ezt Goli mondta egyszer. De vajon mire gondolhatott? Amikor hazaértem, anyám szeretettel fogadott, megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy Istennek hála minden mi nden rendben. rendben. – És milyen volt az este? – kérdezte izgatottan. Mindent tudni akart. Kinyújtóztam a gyékényen, hirtelen elöntött a fáradtság. – Azt hiszem, pontosan úgy történt minden, ahogyan kell –  feleltem. – Dicsőség Istennek! – felelte anyám. – Ferejdún elégedett volt ? – Amennyire meg tudom ítélni, igen – válaszoltam ridegen, mert eszembe jutott, mennyire fontos volt ez a jövőnk j övőnk szempontjából. Anyám Anyám félresöpörte félr esöpörte a hajamat az arcomból. – Úgy tűnik, mintha te nemigen nemi gen élvezted volna. Mintha olvasott volna a gondolataimban. – Honnan tudod? – Ne aggódj, gyermekem – vigasztalt anyám. – Minden alkalommal jobb lesz. Légy türelemmel. – Miért lesz jobb? – Mert megszokjatok egymást, és olyan dolgokat tesztek, amivel örömöt szereztek egymásnak. – Ez biztos? – Ígérem, így lesz. Nagyon szerettem volna egy férjezett barátnővel beszélni, például Golival arról, ami történt, de Iszfahánban nem ismertem ilyet. Nahíd aznap délután eljött meglátogatni. Semmit sem tudott arról, hol voltam előző este. Gordia és Gosztaham kifejezett kívánsága volt, hogy tartsuk titokban, hacsak Ferejdún nem tesz állandó házassági ajánlatot.

Már egy hónapja nem láttam Nahídet, mert az idő nagy részét büntetésben töltöttem: nem hagyhattam el a házat, vendégeket sem fogadhattam. Amikor megérkezett, aludtam. Felkeltem, hogy üdvözöljem, s közben nagyokat ásítottam. Nahíd nem vette észre fáradtságomat, de még hennával díszített kezemet sem. Szerelmes volt. Arcon csókoltuk egymást, leültünk l eültünk a gyékényemre, anyám pedig kiment a konyhába, hogy hogy teázzon. – Annyira izgatott vagyok! – mondta Nahíd. Arca égett, ajka teltnek és puhának tűnt. Soha nem láttam még ennyire szépnek. Hozzá képest kimerültnek látszottam, szemem alatt sötét karikák húzódtak a pihenés hiányától. – Történt valami az utóbbi időben? – kérdeztem. Vetettem egy pillantást a csípőjére, mert a szokásosnál teltebbnek tűnt. Kiderült, hogy a ruhája alatt , az övébe kötve magánál hordja a leveleit. – Igen – bólintott. – Elhoztam a legutóbbi levelét, amit már ezerszer olvastam. – Kivette a levelet az övből. – Tele van csodálatos érzelmekkel, de csak azt az egy sort olvasom fel neked, ami a legfontosabb. Kibontotta a levelet, és ezt olvasta:

 Add bizonyítékát, bizonyít ékát, hogy szemed, amely oly zöld, akár a smaragd, szerelemm s zerelemmel el tekint rám, s akkor biztos lehetsz afelől, hogy irántad való hűségem örök, akár a gyémánt.  – Úgy hangzik, mint m int egy házassági házass ági ajánlat aj ánlat!! – kiált ki áltott ottam. am. – Pontosan ezt gondoltam én is – felelte Nahíd –, bár hivatalosan is meg kell kérnie a kezemet a családomtól. – Felsóhajtott, és álmodozva dőlt hátra a párnára. Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám neki, hogy éjszaka, miközben ő önfeledten a levél olvasásába merült, én feltártam legintimebb testrészeimet egy férfinak – és láttam az övéit is. Akkor azonban azt is be kellene vallanom, hogy a dolog mégsem volt annyira csodálatos, amilyennek reméltem. Nahíd felsóhajtott. – Állandóan csak a szemére gondolok… Annyira fekete és csillogó, még messziről is! Ferejdún sötétbarna szemére gondoltam. Oly közel volt az enyémhez, hogy láttam, ahogy pupillái összeszűkülnek az olajlámpás fényében. – Jóképű, mint Juszuf – bólintottam. bólintott am. – Korának igazi gyöngyszeme. gyöngyszeme. – És az ajka! – folytatta Nahíd, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. – Vastag és piros.  – Elpirult Elpir ult,, tejfehér tej fehér orcáján orcáj án rózsaszín rózsas zín foltok folt ok ütöttek ütöt tek ki. – Azon gondolkodtam, gondolkodt am, milyen mi lyen lenne megcsókolni! Én elmondhattam volna neki, milyen a csók. Ferejdún nyelve, amikor először fúrta a számba, vastagnak tűnt, mint egy hernyó; ajkaim közé erőltette, orrát szorosan az enyémhez érintette, hogy levegőt is alig kaptam. Azt azonban élveztem, amint nyelve ki-be járt a számban. Biztos voltam benne, hogy Nahíd Nahíd ártatlan, ártat lan, az ajkakat épp csak érintő ér intő csókra gondolt. – Egyre csak arra gondolok, hogy a karjába vesz, hogy mellkasa hozzám simul, és erős karjával karjával átölel. Honnan tudhatta volna Nahíd, milyen furán kellemes érzés, amikor egy férfi szőrös mellkasa a melléhez ér? A többi azonban már nem volt ennyire kellemes – a furcsa, forró nyomás, amikor szétnyitottam a lábamat, az éles fájdalom, majd később Ferejdún ömlő nedvei. Kényelmetlenül éreztem magam, amikor mindez eszembe jutott. – Elpirultál – mondta Nahíd. – Zavarba ejtenek ezek a dolgok? – Lehetséges – mondtam, és megpróbáltam elmémet Nahíd aggodalmai felé fordítani. Vajon

ha Ferejdún meg én szerelmesek lennénk egymásba, mint Nahíd és Iszkandar, legyőzném-e szégyenlősségemet, jobban élvezném-e a vele töltött éjszakákat? – Kedves barátnőm, boldogságomat csakis neked köszönhetem – folytatta Nahíd. – Mindez sohasem történik meg, ha nem kísérsz el a pólómeccsekre. – Nem kell hálálkodnod hálál kodnod!! – A szívem alig várja, hogy újra halljak felőle – beszélt tovább Nahíd. – Több szerelmes szóra van szükségem ahhoz, hogy biztos legyek benne, ugyanazt érzi, mint mi nt én. Arra vágytam, bárcsak elmondhatnám Nahídnak az igazat, de Gordia és Gosztaham tiltása miatt azt hittem, új helyzetem miatt kevesebbnek tűnök majd Nahíd szemében. Ám hiába tártam volna fel titkaimat, nem tudtam volna olyan felhőtlen örömmel beszélni, ahogyan ő Iszkandarról. Az én házasságom szükségből született, az övé saját döntése volt. – Nem is figyelsz rám – korholt Nahíd. – Mi van veled? Ma valahogy olyan szomorúnak tűnsz. Megpróbáltam érzelmeimet elzárni, de ez lehetetlennek bizonyult. – Csak… úgy szeretnék… olyasvalakihez férjhez menni, akit szeretek! – szakadt ki belőlem, pedig ennél jóval többről volt szó. Miért nem lehet az én bőröm is fehér? Miért nincs apám, aki áldással kísérné az életemet? Miért nem lehetek olyan férfival, aki annyira szeret, hogy örökre maga mellett akar tudni? tudni? – Ne félj, veled is megtörténik majd – biztatott Nahíd. – Amikor felfedezed a szerelmet, rájössz, hogy ez a legcsodálatosabb érzés a világon. Mielőtt távozott, Nahíd a nyakamba borult, alig tudta visszatartani a könnyeit. Azon tűnődtem, vajon igaza van-e. Úgy tűnt, Nahídet teljesen hatalmába kerítették saját vágyai. Ez volna a szerelem? Nem tudtam biztosan, de örültem, hogy tündököl a boldogságtól, mint egy rózsakert, bár nekem üres volt a szívem. Ferejdún éjszaka magához kérethetett, a napjaim azonban Gosztahaméi voltak. Nem sokkal Ferejdúnnal töltött első éjszakámat követően Gosztaham a dolgozószobájába hívatott. Most, hogy megismertem a férfiakat, eleinte zavarban voltam, de ő továbbra is úgy bánt velem, ahogy korábban –  mint egy tanulóval, akinek teljesítenie kell feladatait. Anyám a szigából származó ezüstből már visszafizette Gordiának a pénzt a gyapjúért, amit eltékozoltam; rendezte a falunkbéli adósságokat is. Miután megígértem Gosztahamnak, hogy ezúttal kikérem a tanácsát a színválasztásnál, beleegyezett, hogy megvegyem a gyapjút a következő szőnyeghez. Megesküdtem a szent Koránra, hogy addig nem vágom le a szövőszékről a szőnyeget, amíg teljesen el nem készül. Gosztaham új mintát rajzolt fekete tussal, és felajánlotta, hogy megosztja velem a jó színválasztás titkait. Szívesen foglalkoztam a munkával, mert elterelte figyelmemet a Ferejdúnnal töltött éjszakáról. A minta egy vázát ábrázolt hatalmas, különös virágokkal teli mezőben. – Abbász sahnak annyira megtetszett ez a minta, hogy saját magáról nevezte el – magyarázta kuncogva Gosztaham. Gosztaham. – Nem különösebben bonyolult, bonyolult, vagyis a színek a legfontosabbak. A váza szája szűk volt, oldala nőiesen domborodott. Vajon az én testem is ilyen kecses volna? Belepirultam, amikor eszembe jutott, hogy meztelenül álltam Ferejdún előtt, s ő keblem és csípőm szépségét dicsérte. Gosztaham elővett a mögötte lévő falfülkéből egy porrá tört pigmenttel teli tálcát. – Most pedig nagyon figyelj – mondta. A váza kellős közepét rozetta díszítette. Gosztaham vízbe mártotta ecsetjét, aztán a rozettát

feketére, a hátteret elefántcsontszínre festette. A rozettát tartó világos narancssárga pipacs szintén elefántcsont háttérben úszott. A pipacs széle fekete lett, az azt ölelő váza pereme pedig bíborvörös. – Most pedig mondd meg, milyen színeket látsz, sorrendben! A vázával kezdtem. – Elefántcsont, fekete, narancs. Elefántcsont, fekete, vörös. – Egyre izgatottabb lettem. – Ez egy színsor! – Pontosan – bólintott Gosztaham. A vázát körülölelő három nagy csokorban levelek, virágok és arabeszkek egész világa burjánzott. Az elsőt jobbára narancssárgára színezte, és zölddel hangsúlyozta ki; a második zöld lett, némi feketével, narancssárgával és rózsaszínnel pettyezve, akár egy lepke szárnya. A harmadik rózsaszínben pompázott. – Most ismét figyeld a színeket – mondta Gosztaham. A harmadik csokorban fekete szirmok között apró, rózsaszínű virág virult az elefántcsontszín háttérben, amely hirtelen fekete tengerben úszó, érett, élénkvörös rózsává bomlott. Aprócska, narancssárga virágok hangsúlyozták. Mintha a szemem előtt virágzott volna ki s hervadt volna el élete. Ferejdún hímtagjára emlékeztetett, amely először megduzzadt, aztán felágaskodott, megnyílt, majd békésen megpihent. – Nem válaszoltál a kérdésemre – szólt rám Gosztaham. Meg sem hallottam, hogy arra kért, nevezzem meg a színeket. – Elefántcsont, rózsaszín, fekete. Élénkvörös, narancs, fekete – válaszoltam, még izgatottabban, mint korábban. Újabb színminta, de más sorrendben! – Jól van. Most nézd meg az összes virágot. Ugyanazokat a színeket váltogatom, miért nem fárasztja mégsem a minta a szemet? A válasz egyszerű volt. – Bár a csokrok összekapcsolódnak, akár a családtagok, önmagában mindegyik egyedi és megismételhetetlen kincs. – Így van. Ekkor Gosztaham mindegyik csokor köré apró virágokból álló füzért rajzolt, lazán, gyengéden, ahogy Ferejdún a derekamra tette a kezét, hogy megnyugtasson. Gosztaham tollának nyomán vad, piros tulipánok, sötétlila ibolyák, téglavörös gránátalmavirágok, fekete nárciszok és rózsaszínű rózsák nyíltak. – Most pedig van számodra egy próbatételem – folytatta Gosztaham. Egy másik papírlapra kék levelekkel díszített virágmintát rajzolt zöld-fekete háttérrel. – Hová illesszem ezt a jelenlegi mintába? – kérdezte. Sokáig néztem az új rajzot, de úgy láttam, egyáltalán nincs összhangban az élénkvörössel és a narancssárgával. Végül azt mondtam: – Sehová sem illik. Gosztaham elmosolyodott. – Igazad van. A színek nem illenek össze, bár önmagában mindegyik nagyon tetszetős. – Egység és teljesség – mormoltam halkan, felidézve az utolsó leckét. – Dicsőség Istennek – bólintott Gosztaham, felvillantva egyik ritka mosolyát. – Most pedig másold le a mintát és a színeket, hogy beivódjanak ujjaidba és a szemedbe. Csakis akkor engedélyezem, hogy nekikezdj a szövésnek. Engedelmeskedtem. Miután megkaptam jóváhagyását, együtt mentünk el a bazárba, hogy összeválogassuk az általa kiválasztott árnyalatokat. Ha a királyi szőnyegszövőde számára készítettünk volna szőnyeget, olyan fonalat használtunk volna, amit Gosztaham saját instrukciói alapján festenek meg. Ám Iszfahán gyapjúkereskedői olyan bőséges kínálattal rendelkeztek, hogy rábukkantunk a megfelelő árnyalatokra. Boldog voltam, mert tudtam, hogy ezúttal olyan szőnyeget készítek majd,

amelyre mindketten büszkék lehetünk. Néhány nappal később Ferejdún ismét magához hívatott. Miután reggel megkapta a levelet, Gosztaham az udvarba jött, ahol az új szőnyegen dolgoztam, és csak annyit mondott: – Éjszakára hívattak. – Beletelt néhány másodpercbe, amíg rájöttem, mire gondol. Zavaromban elpirultam, mert rájöttem, a házban mindenki tudni fogja, hol töltöm majd az éjszakát. Amikor azonban Gosztaham elment, örültem, hogy Ferejdún ismét látni akar, mert nem tudtam, jól teljesítettem-e feleségként. Amikor befejeztem az aznapra tervezett csomózást, felvettem utcai öltözékemet, és elsétáltam a kicsi és elegáns házba, ahol Ferejdúnnak adtam szüzességemet. Útközben arra gondoltam, milyen nagy gonddal készített fel anyám és Gordia az első alkalomra: a fürdés és öltözködés egy egész napig tartott. Ezentúl Ferejdún szolgálói viselik gondomat. Aggódtam, vajon milyen érzés lesz, ha ismeretlen ismeret len nők foglalkoznak velem, akik nem nekem, hanem neki szolgálnak. Amikor megérkeztem, Hayedeh üdvözölt, és a ház kis hammamjába vezetett. Határozott volt és közönyös, mintha sokadszorra végezné a feladatot. A hammam kedves, fehér helyiség volt, márványpadlóval és két mély márványkáddal. Vetkőzni kezdtem, mint Homa hammamjában, de észrevettem, hogy Hayedeh és kövér kövér segítője, Aziz szinte szint e megvetően figyel. – Egyedül is meg tudom csinálni – magyaráztam. Csak kímélni akartam őket. Hayedeh hallani sem akart róla. – Nagy bajban lennénk, ha kiderülne, hogy a segítségünk nélkül fürödtél – fújtatott bosszúsan. Így hát megengedtem nekik, hogy segítsenek. Gyengéden levetkőztettek, egyszerű, hétköznapi öltözékemet óvatosan összehajtották. Amikor meztelen voltam, kézen fogva a forró vizes kádhoz vezettek, mintha magamtól nem bírtam volna odamenni. Miután kiskorom óta saját magam intéztem a dolgaimat, furcsának találtam, hogy úgy bánnak velem, mint egy törékeny üvegvázával. Miközben a forró vízben pihentem, Aziz hideg vízzel és ropogós uborkával kínált. Ramadán volt, így azt mondtam neki, hogy várok, amíg eldördül az ágyú. Pár perc múlva szerettem volna kiszállni a kádból, de ők erősködtek, hogy maradjak, amíg teljesen felpuhul a bőröm. Amikor jól kiáztam, kisegítettek a kádból, szappanos kendőkkel ledörzsöltek, és átvizsgálták a lábam, a hónom alját és a szemöldökömet, nincsenek-e kitüremkedő szőrszálak. Miután megbizonyosodtak róla, hogy nem sérti majd Ferejdúnt burjánzó szőrzet, Hayedeh megmosta a hajam és bekente édeskés illatú lóhereolajjal. Aziz nagy lapátkezével lassan masszírozta a vállamat és a nyakamat, én pedig úgy tettem, mintha álomba merülnék. Biztos voltam benne, ha tudnak valamilyen pletykát Ferejdúnról, nem állják meg, hogy ne beszéljenek róla. Mindig jól színleltem az alvást, csak így hallgathattam ki a szüleimet éjszakánként. A lábam megrándult, a szám félig kinyílt. Aztán amikor vékony nyálcsík folyt végig lassan az államon, tudtam, hogy még azok is azt hinnék, alszom, mint a mormota, akik a legjobban ismernek. – Mit kell még tennünk? – kérdezte suttogva Aziz. – Csak fel kell öltöztetni. – Kár, hogy be kell fednünk – felelte a kövér sóhajtva. – Nézz csak rá. Mit kell nézni? –  tanakodtam magamban. Nem láttam őket, mert csukva volt a szemem, de éreztem, hogy forróság önti el az arcomat és a testemet. – Mintha belátna a ruhájuk alá – válaszolta válas zolta Hayedeh. – Az Az arca alapján ki gondolta volna? – Kár, hogy hogy olyan sötét, mint a fahéj. – Igaz. De nézd csak meg, mit rejteget azok alatt a régi ruhák alatt! A kövér felnevetett. – Én is ilyen voltam egykor, az már biztos. – Persze hogy ilyen voltál. De láttál már ilyen pici kezet meg lábat? Mint egy gyereké.

Aziz felsóhajtott. – Az ujjbegye viszont olyan repedezett, mint a kecske szarva – mondta. –  Biztos, hogy ez nem tetszik neki. – Hát, nem az ujjbegyeit lovagolja meg – vágott vissza Hayedeh, aztán akkorát nevettek, mintha ilyen jó viccet életükben nem hallottak volna. – No igen – kuncogott kuncogott a kövér. – A nyári füge is megaszalódik m egaszalódik egyszer. – A nyári rózsa pedig egy hét alatt elnyílik. Csak várd ki, amíg terhes lesz, akkor aztán gömbölyű teste megereszkedik, elnehezül.  – Ha teherbe esik – mondta Aziz, mire megint felnevettek, még vidámabban. – Végül is csak három hónapja van. – Rohan az idő, jobb lesz, ha felkeltjük – kapott észbe Heyedeh, és masszírozni kezdte az egyik lábamat. Megrándultam, majd kinyújtóztam, mintha mély álomból ébrednék. Szavaik kényeztetésük ellenére elevenembe vágtak. Vajon meddig akar Ferejdún olyasvalakit, akin még két öreg szolga is talál kivetnivalót? – Nézd, fázik – mutatta Aziz. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy ébren vagyok és hallom, amit mond. Lócára ültettek és felöltöztettek, olyan ruhába, amit egy nő csakis a férje előtt viselhet. Selyemnadrágot adtak rám és egy vékony alsóruhát, amelyet egyetlen helyen, a nyakánál kellett megkötni. Aztán pasztellrózsa-szín tunika és türkizszín köpeny következett, amely alól kivillant a könnyű tunika és keblem hajlata. Hajamat finom, fehér selyemszalag, homlokomat gyöngysor díszítette. A selyem puhán omlott alá testemen. A nők a kis szobába kísértek, ugyanabba, ahol először találkoztam Ferejdúnnal. Meggyújtották a tömjénes füstölőt, s én fölé álltam, hogy beillatosítsam ruháimat és bőrömet. Ezután porcelánból készült kancsókban tejet és bort hoztak a szobába. Kiléptem a cipőmből, és egymás mellé helyeztem őket a padló csempéjére. A tömjén erős illata kaparta a torkomat. Réméltem, Rémélt em, hogy anyámnak igaza lesz, és most másképpen m ásképpen alakulnak a dolgok. dolgok. Nem kellett sokáig várnom. Ferejdún megérkezett, amint bealkonyult. Bejött a szobába, levette a cipőjét, és szinte lerogyott a mellettem lévő párnára. Az övébe tűzött tőr megcsillant az olajlámpás olajlám pás fényében. Nem Nem bántam volna, ha nem világít vil ágít olyan erősen. – Hogy Hogy szolgál az egészséged? – kérdezte türelmetlenül. türelmet lenül. Libabőrös lettem éles hangjától, de igyekeztem olyan nyugodtan válaszolni, ahogyan csak tudtam. – Istennek hála, jól. – Azt hittem, először vacsorázni fogunk, mert egész nap semmit sem ettünk, de Ferejdún a kis szobába vezetett, és azonnal letépte vállamról a türkizszín köpenyt. Lehullott, gyorsabban, mint ahogyan egy szirom földet ér, aztán a rózsaszín tunika következett. Lehúzta rólam a selyemnadrágot, és félredobta. f élredobta. Már csak a nyakánál összefogott, vékony alsóruha volt rajtam. Szétnyílt, mindent látni engedett. – Azt hiszem, így kellesz, ahogy vagy – morogta torokhangon Ferejdún. Gyorsan megszabadult saját ruháitól, aztán letekerte turbánját, és a szoba másik végébe hajította, akár egy labdát. Fejékemmel nem törődve széttárta az alsóruhát, és hátradöntött a kerevetre. Azonnal belém hatolt. Felkiáltottam, de rám se nézett, ezért, okulva a korábbiakból, lassan elkezdtem mozgatni a csípőmet, bár fájtam belül. Néhány pillanat múlva Ferejdún megborzongott, majd a mellemre borult. Ott feküdtem alatta, ismét csalódottan, s hallgattam, ahogy a lélegzete lassan elcsitul. Vajon ezután mindig így lesz? Erős vágyat éreztem, hogy megsimogassam vastag, sűrű, göndör haját, amit csak nekem mutatott meg. De már félálomban volt, nem mertem felébreszteni. Éberen feküdtem, tágra nyitott szemmel. Egyáltalán nem ezt vártam a házasságtól. Apám imádta anyámat, Gosztaham nem így bánt Gordiával. Nemsokára megszólalt az ágyú, Ferejdún felriadt, nyújtózkodott, felöltözött, és szólt nekem

is, hogy öltözzek fel. Tapsolt egyet a szolgáknak, akik sietve behordták az ételt, és az arcátlan zenész is megjelent, akit első éjszaka már láttam. Ismét fejedelmi vacsorát kaptunk, sült húsokat, sáfrányos rizst és friss zöldséget, s evés közben az ifjú zenész szórakoztatott bennünket. Azt hiszem, nála szebb fiatalembert még sohasem láttam. Nagy, mandulavágású szeme és vastag, csigákba omló barna haja volt, kacérsága egy táncosnőével vetekedett. Alig lehetett fiatalabb nálam, de szőrtelen arca az enyémnél is puhábbnak tűnt. Ferejdúnt magával ragadta játéka. Amikor a dallam gyönyörűséges magasságokba szökött, Ferejdún majd elalélt. Észrevettem, hogy gúnyos mosoly játszik az ifjú arcán Ferejdún élvezete láttán, ám amikor Ferejdún kinyitotta a szemét, a fiatalember arca szenvtelenné vált. Amikor elege lett a muzsikából, Ferejdún a többi szolgálóval együtt elbocsátotta a zenészt. Kevéske tejet öntött egy borral teli edénybe, és odakínálta, hogy igyak belőle. Soha nem ittam még bort, a falumban sok asszony vallási okokból elutasította az alkoholt (bár én tudtam, hogy némelyik titokban azért megkóstolja). Az ital az érett szőlő és a friss, lágy tej aromáját árasztotta. Gyorsan megittam, majd hanyatt feküdtem a kereveten, karomat és lábamat széttárva; ez már egészen természetesnek tűnt nekem. Olyan felszabadultnak éreztem magam, mint fürdőzés közben. Úgy képzeltem, hogy Ferejdún a karjába vesz és megcsókolja az arcomat, testünk egyesül, aztán az otthonomról és az életemről mesélek neki. De Ferejdún szeme elhomályosult, egyetlen szó nélkül, durván letépte rólam a ruhát – kétségbeestem, hogy a drága holmik ilyen sorsra jutnak –, és magához rántott. A nagy, vastag faragott ajtónak döntött, amely minden egyes lökésnél hangosan dübörgött. Megalázott, hogy a szolgálók, akik az ajtó mögött álltak, hogy Ferejdún leghalkabb tapsára is ugorjanak, a puffanásokat hallgatják, melyek ütemesek voltak, akár a dob. Aztán Ferejdún elvonszolt az ajtó elől, ledobott néhány párnát a földre, hogy letérdelhessek, és hátulról hatolt belém, ahogy az állatok üzekednek. Később, amikor hajnalodott, állva tett a magáévá, és én lábammal átkaroltam a csípőjét. Akkor éjjel egy cseppet sem aggódtam, vajon Ferejdún akar-e engem – mindegy volt, sötét-e a bőröm, nem számított, számí tott, kedvére való feleség fel eség vagyok-e vagyok-e vagy sem. Hiába voltam buzgó a karjában, testemet nem öntötte el a gyönyör. Hol van a mámor, amit mindenki ígért? Most még csalódottabb voltam, mint először. Semmi sem változott. Megtettem mindent, amit Ferejdún akart, mert tudtam, hogy néhány hónap múlva örökre elbúcsúzhat, ismét Gordia és Gosztaham nagylelkűségére bízva engem és anyámat. Nem bírtam volna ki még egy olyan nélkülözéssel teli telet, mint korábban, a falunkban. Itt, Iszfahánban, tető volt a fejünk felett, kényelemben és bőségben éltünk. Tehát ha Ferejdún azt mondta, hagyjam magamon vagy dobjam le a ruháimat, menjek ide vagy oda, vagy álljak négykézláb, akár egy kutya, kötelességem volt engedelmeskedni. Úgy látszott, Ferejdún elégedett az együtt töltött éjszakával. Reggel ismét értem nyúlt, hamar a csúcsra ért, dudorászva magára kapta köpenyét, és a fürdőbe indult. Én felvettem azt a pamutruhát, amit otthon viseltem. Megjelentek a szolgák, kávét és kenyeret hoztak, s közben kerülték a pillantásomat. Hayedeh mintha kuncogott volna, amikor felszedte a padlóról a párnákat, mert pontosan tudta, mit csináltunk, a szoba melyik sarkában. A sziga első heteiben keményen dolgoztam a szőnyegen. Egyre elégedettebb voltam, ahogy nőtt a szövőszéken. A színek szerencsés választásnak bizonyultak, erről Gosztaham gondoskodott. Biztos, hogy az új szőnyeg messze túlszárnyalja majd az előzőt. Ezt még Gordia sem tagadhatta. Miután megadással tűrtem dühét, ennek külön örültem. Egyik délután az udvarban ültem a szövőszéknél, amikor megjelent egy szolga, és közölte, hogy Gosztaham hazatért és egy hollandust hozott magával. Vagyis azt akarta, hogy menjek fel a

tetőre nyíló folyosóra, és a faragott rozettán keresztül hallgassam végig a beszélgetésüket. Gosztaham és a hollandus a nagyteremben ült félkörben, Parveezzel, a könyvelővel, aki azért volt jelen, hogy írásba foglaljon bármilyen szerződést, ami kettejük között létrejön. Korábban láttam már külföldieket, de olyat még nem, aki a nyugati keresztény országokból érkezett. Tudtam, hogy a farangik bálványimádók, és feleségeik nem takarják el hajukat és mellüket a nyilvánosság előtt. A hollandus haja szalmasárga volt, szeme olyan kék, mint egy kutyáé. Nem hosszú tunikát, hanem szoros, sötétkék bársonyzekét viselt, hozzá rövidnadrágot, ami a combjainál furcsán kidudorodott, mintha elöl-hátul ki lenne tömve. Lábszárát fehér harisnya fedte, amiben bizonyára melege volt. Amikor felemelte a karját, a hónalján fehér foltokat rajzolt a bársonyra az izzadság. – Megtiszteltetés Megtisztel tetés számomra, szám omra, hogy az otthonomban üdvözölhetlek üdvözölhetlek – mondta Gosztaham. – Én vagyok megtisztelve – felelte a hollandus folyékony fárszi nyelven. A gyerekekhez hasonlóan neki is gondjai voltak a kh és a gh hangokkal, hangokkal, egyébként teljesen érthetően ért hetően beszélt. – Nem látunk gyakran hozzád hozzád hasonló külföldieket – folytatta folytat ta Gosztaham. – Ez azért van, mert az utazás hosszú és fáradságos – magyarázta a hollandus. – Sok kollégám halt meg errefelé üzleti úton. Azért viszont nagyon hálásak vagyunk, hogy a mélyen tisztelt Abbász sah szívélyesen megnyitotta országát kereskedőink előtt. Az itteni selyem sokkal olcsóbb, mint a kínai, és éppoly kiváló minőségű. Gosztaham elmosolyodott. – Ez a legnagyobb exportcikkünk. Minden család, amelyik megengedheti magának, tart selyemhernyó-tenyészetet. Gosztahamnak is volt egy, nem messze a háztól. Szerettem oda járni, a hűvös, sötét pajtába, ahol a puha fehér gombolyagok napról napra gömbölyűbbek lettek. – Ritkán látott, gyönyörű szőnyegeket készítetek selyemből – felelte a hollandus, és szemmel láthatóan alig várta, hogy az üzletre terelje a szót. – Valóban – bólintott Gosztaham, aki még nem állt készen a tárgyalásra. Barátibb témát hozott fel. – Ha már több t öbb mint egy éve úton vagy, bizonyára bizonyára hiányzik a családod. – Nagyon Nagyon – sóhajtott mélyet mél yet a hollandus. Alig vártam, hogy megtudjak valamit a feleségéről, de nem bocsátkozott részletekbe. – Nagyon kedves tőled, hogy a családom iránt érdeklődsz, de én ma inkább a szőnyegekről beszélgetnék, és arról a lehetőségről, hogy egy olyan nagy mestertől rendelhessek, mint te magad. Alig hittem a fülemnek. Lehetséges volna, hogy a hollandus ennyire nem ismeri a jó modort? Nagy faragatlanságra utalt, hogy ilyen hamar az üzletről kezdett beszélni. Láttam, hogy Gosztaham megsértődött, mert elfordította a tekintetét és elhallgatott. Parveez is megmerevedett – szégyellte magát az idegen helyett is. A hollandus homlokán mély ráncok jelentek meg, rájött, hogy hibát követett el. Szerencsére Taghí megmentette a kellemetlen helyzetet, éppen akkor lépett be a szobába egy nagy adag meggysörbettel. Rejtekhelyemen is éreztem a finom ital illatát. – Kérlek, mesélj az országodról – szólalt meg ismét Gosztaham, bizonyítva rendíthetetlen vendégszeretetét. – Oly sokan magasztalják szépségét. A hollandus nagyot kortyolt a sörbetből, és hátradőlt a párnáján. – Ah, az én országom a folyók országa – mosolyodott el. – Amikor az ember utazik, nem kell vizet vinnie magával, mint itt nálatok. Parveez most szólalt meg először. – Országod bizonyára zöld, akár a smaragd – bókolt. Gyakorló Gyakorló könyvelő volt, de legszívesebben l egszívesebben költőként gondolt magára. – Valóban az – válaszolt a kereskedő. – Tavasszal olyan rikító, hogy fáj az ember szeme, ha ránéz. És szinte mindennap mi ndennap esik az eső.

Parveez felsóhajtott a rengeteg víz gondolatától, és megrebegtette hosszú szempilláit, mint egy nő. Nem hiszem, hogy a hollandus észrevette. észrevett e. – Teheneket Teheneket tartunk, amelyek amel yek kövérre híznak a zsíros zöld zöl d fűtől, tejgazdaságainkban t ejgazdaságainkban készül a legkrémesebb túró és sajt. Piros és sárga tulipánokat termesztünk, amihez rengeteg vízre van szükség. Miután a víz országa vagyunk, hajózni is tudunk. Van egy mondásunk: „Soha ne fordíts hátat a tengernek.” Mindig tudjuk, hogyan szelídítsük meg a tengert. tengert . – Kék a szemed, mint a víz – jegyezte meg m eg Parveez. Csendesen kuncogtam. Megsejtettem, hogy Parveez szívesen csatlakozna a férfihoz, talán mint útitársa, hogy költészetét idegen országok inspirálják. A hollandus elmosolyodott. – Még a házaink is a tengeren állnak. Az enyém például a várost átszelő egyik csatorna mentén épült. A nedvesség miatt népünk nagyon szereti a szőnyegeiteket: beborítjuk velük a padlót, hogy melegebb legyen. A szőnyegekre helyezzük azután fából készült bútorainkat – ezeken eszünk, ülünk, alszunk. Nem szeretünk a hideg és nedves földön feküdni. – Nekünk nincs szükségünk bútorokra – magyarázta Gosztaham. – A talaj itt száraz és kényelmes. – De ahhoz rengeteg fára van szükség! – kiáltott fel Parveez döbbenten. – Országod igazi paradicsomnak tűnik! – Országomat sűrű erdők borítják. Egy ember egyetlen fejszével több fát bír kivágni, mint amennyit egy ló elbír. – Akárcsak a Kaszpi-tenger Kaszpi-tenger melletti mel letti partvidék, a legzöldebb terület Iránban, ugye, jó uram? –  kérdezte Parveez. A hollandus elnevette magát. – Amit ti zöldnek neveztek, azt mi barnának hívjuk – felelte. –  Ahol nálatok egyetlen fa áll, nálunk száz. A falum egyetlen ciprusfájára gondoltam. Akik a hollandus termékeny országában élnek, biztosan nem ismerik az éhes has csikorgását. A hollandus letörölte az izzadságot a homlokáról, és megitta az utolsó korty sörbetet is. Gosztaham és Parveez forró teát kortyolgatott, ami sokkal hamarabb lehűtötte őket, de úgy tűnt, a hollandus ezt nem tudja. – Ennyi víz mellett bizonyára elképzelhetetlenül sok fürdőtök van – folytatta Parveez. –  Óriási medencékkel, forró és hideg vízzel, szökőkutakkal és vízesésekkel. Biztosan ti vagytok a legtisztább legtiszt ább nép a földkerekségen. A farangi nem válaszolt azonnal. – Ami azt illeti, nincs igazad, barátom. Nincsenek hammamjaink. Különleges alkalmakkor asszonyaink otthon, a tűz fölött melegítenek vizet. Télen, amikor hideg van, egyáltalán nem fürdünk. f ürdünk. Parveez szeme hitetlenkedve hit etlenkedve kitágult, kitágult , engem pedig elfogott el fogott az undor, undor, ugyanúgy, ugyanúgy, mint mi nt akkor, amikor az éjjeliedényeket kellett kiürítenem. – Egész télen fürdés nélkül? – Nemcsak télen, ősszel és tavasszal is. Általában nyár elején szoktunk fürdeni – magyarázta a kereskedő fesztelenül. Eszembe jutottak a hóna alatt lévő foltok. Ha nem fürdenek, és újra meg újra beleizzadnak a ruhájukba, a végén biztosan úgy bűzlenek, mint egy trágyadomb. Nagyon örültem, hogy nem a közelében ülök. A szoba egy pillanatra pillanat ra elcsendesedett. A hollandus hollandus megvakarta a fejét, fejét , korpa hullott a vállára. – Hiányozni fognak majd a fürdőitek otthon – ismerte be. – Irán földje a tisztaság eszményképe, fürdői a megtisztulás ígéretét hordozzák, rózsavizének illata a paradicsomé. – A hollandus gördülékenyen beszélt, s Gosztaham és Parveez nagyra értékelte dicsérő szavainak

költőiséget. Egy szolga ételt hozott be tálcákon, és a vendég elé helyezte őket. – Nem szeretnélek feltartani, barátom – szabadkozott a hollandus. – Csak annyit szerettem volna megtudni, vajon köthetünk-e üzletet mi ketten. Gosztaham megrándult, és igyekezett visszafogni dühét e barbár viselkedés láttán. A szőnyegre nézett, és így szólt: – Tessék, barátom, egyél. Nem engedhetjük, hogy üres gyomorral távozz tőlünk. A hollandus kelletlenül evett néhány falatot, alig leplezve, hogy csak kötelességből teszi. Faragatlansága megdöbbentett. Olyan volt, mint egy emberi kedvességre képtelen állat. A folyosón egyre nagyobb lett a hőség, de Gosztaham biztosan azt kívánta, hogy várjak és halljam, mit akar a hollandus. Amikor a vendég befejezte az étkezést, Gosztaham arra kérte, mondja el, miért tisztelte meg házát látogatásával. látogatásával. – Két egymáshoz illő szőnyeget szeretnék rendelni a Holland Kelet-indiai Társaság tulajdonosának megbízásából – felelte a hollandus. – A megrendelő kívánsága szerint a legfinomabb selyemből készült, legszorosabb csomózása szőnyegekbe bele kell szőni a család címerét. Gosztaham kikérdezte a hollandust a méretről, a színekről, a csomózásról, majd olyan magas árat mondott, hogy tátva maradt a szám. A kereskedő bánatosnak tűnt. Megkezdődött az alku. Miután egyik fél sem engedett, Gosztaham kávét és édességet hozatott Szamaddal, aztán másra terelte a szót. – Úgy hallom, a Holland Kelet-indiai Társaság a világ minden táján jelen van – jegyezte meg. – Mi hír járja az Újvilágban? – Létrejött egy új vállalkozás Holland Nyugat-indiai Társaság néven – felelte a hollandus –, amely jövedelmező prémkereskedelmet bonyolít. A cég nagy földterületeket vásárol fel a vadaktól, hogy megkönnyítsék az üzletmenetet. – Úgy! – bólintott Gosztaham, felvillantva mosolyát. Biztos voltam benne, hogy nem ajánl kedvezményt a hollandusnak most, hogy tudja, gazdájának ügyei ügyei milyen mil yen jól alakulnak. Visszamentem a szövőszékhez. Nem sokkal később megjelent Szarnád, és megkért, hogy takarjam el magam. Kihoztam a szobámból a csadort, magam köré tekertem, és újra nekiálltam csomózni. Néhány pillanat múlva Gosztaham bevezette az udvarba a hollandust. Észrevettem, hogy Gordia a konyhából figyel, ahol nem láthatta senki, ő viszont mindent hallott. – Ez a lány a családom tagja – magyarázta Gosztaham a hollandusnak. – Kiváló csomózó és tervező. A szövőszéken saját szőnyegén dolgozik. Ez persze nem volt teljesen igaz. – Látszik, hogy a tehetség öröklődik a családban – felelte udvariasan a hollandus. – A szőnyeg eladásra készül? – Igen. – Gyönyörű Gyönyörű munka – bókolt a hollandus. – Az ujjaid ujjai d oly gyorsak, alig bírom bí rom követni őket. Örültem a bóknak. Valóban gyorsabb lettem, mióta Gosztaham megtanított rá, hogyan takarítsak meg időt minden egyes csomónál. – Férjem – szólalt meg Gordia a konyhából továbbra is láthatatlanul –, miért ne ajánlanánk fel rokonunk szőnyegét ajándékként a mi igen tisztelt holland barátunknak? Akkor talán kifizeti azt az összeget, összeget, amit a másik kettőért kértél tőle! t őle! Az ereimben megfagyott a vér. – Könnyűvé teszed a dolgomat! – vágta rá a hollandus. Azonnal felfogta, ha kifizetteti a főnökével a két selyemszőnyeg árát, ő zsebre vághat egyet ingyen. – Írjuk alá a m egállapodást! Reméltem, hogy Gosztaham ellentmond majd, de egy szót sem szólt. A férfiak visszatértek a

nagyterembe, hogy Parveez leírhassa a megállapodást. Ott ültem a szövőszékemnél, ahhoz is döbbenten, hogy folytassam a munkát. Miután a hollandus elment, hallottam, hogy Gosztaham és Gordia összeszólalkozik a bejárati ajtó előtt. Gordia valami olyasmit mondott, hogy a hollandus az iráni ár kétszeresét fizeti majd a szőnyegekért. Gosztaham túl halkan válaszolt, egy szavát sem értettem. Ha úgy gondolta is, hogy a felesége hibát követett el, nekem semmit sem mondott. Hogyan is tehette volna? Túlságosan szerette ahhoz, hogy ellenkezzen vele. Gordia később odajött hozzám az udvarba. – Nem haragudj, hogy ezt tettem, de biztos voltam benne, hogy a hollandus nem bír ellenállni egy ilyen ajánlatnak. És tudod, hogy mennyire kell a pénz. Én még soha nem vettem észre, hogy a család pénzszűkében lenne, legalábbis abban az értelemben értelem ben nem, ahogy anyám anyám és én. De nem is ez zavart, hanem az igazságtalanság. i gazságtalanság. – Gosztaham megígérte, hogy eladhatom a szőnyeget. Azt is megígérte, hogy a pénz minket illet, kivéve a gyapjú árát! Gordia vállat vont. – Bármikor készíthetsz új szőnyeget – jegyezte meg könnyedén, mintha az én munkám nem is számítana. Ezt már nem bírtam elviselni. Kis szobánkba mentem, és ott is maradtam egész nap. Amikor anyám megtudta, mi történt, szörnyű átkokat szórt Gordia fejére; azt vártam, azonnal fognak rajta. Neki azonban nem mondott semmit, mert félt éles nyelvétől és Gordia bosszújától. Sejtettem, hogy balszerencsénket az üstökösnek köszönhetjük. Mindenki az üstökös rosszakaratát emlegette: káoszt, földrengéseket és erkölcstelenségeket okozott mindenütt. Ali-Aszgár szerint egy királyi lovász nemrég meghívta magához egy lovásztársát, aki mégis hátba döfte, mert irigyelte magasabb rangját. Kimondani ugyan nem mertem, mégis az járt a fejemben, hogy Gordia tetteit vajon nem ugyanez a pusztító erő vezérli-e. Annyira dühös voltam, hogy aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, ráadásul másnap különösen sokat kellett dolgozni. A szolgákkal együtt kimostuk az összes ágyneműt: vizet húztunk a kútból, kézzel dörzsöltük a ruhákat, aztán kifacsartuk, és kiteregettük őket a napra száradni. Később meghámoztam egy egész hegynyi krumplit Szakács számára, aztán megtisztítottam a száraz sárgaborsót, amit a raguhoz szánt. Gordia rám förmedt, hogy igyekezzek, mert rengeteg vendégre számítottak aznap. Soha nem éreztem még magam ennyire kiszolgáltatottnak. A konyhai munka végeztével addig csomóztam a szőnyeget, amíg a nyakam teljesen el nem gémberedett, a lábam teljesen el nem zsibbadt, mert tudtam, hogy minél előbb be kell fejeznem, ha azt akarom, hogy hamar belefoghassak a következőbe, ami már valóban csak az enyém lesz. Pihenésről szó sem lehetett, ráadásul mielőtt délutáni feladataimmal végeztem volna, váratlanul meghívás érkezett Ferejdúntól. Általában reggel vagy egy nappal korábban értesített, hogy legyen időm felkészülni. Így hát hullafáradtan a házába siettem, hogy időben elkészüljek a számára, bár aznap erre vágytam a legkevésbé. Késő délután végigrohantam a forró, üresen tátongó utcákon. A levegőben por szállt, s mintha még a Péntek-mecset kék kupolája is sápadtabban fénylett volna a forróságban. Izzadtan, szomjasan, fáradtan érkeztem Ferejdún házába, de a nők nem hagytak pihenni. Kiszedték a szemöldökömet, ami könnyeket csalt a szemembe, aztán szőrtelenítették a lábamat, ami még annál is obban fájt. Amikor beültem a kádba, azonnal elaludtam. Mire végre elkészültem, már annak sem tudtam örülni, hogy Ferejdún gyönyörű tunikát rendelt számomra, ami kéken pompázott, mint maga az Örök Folyam, s hozzá csodálatosan fényes sárga alsóruhát; azzal sem törődtem, hogy hajamba

aranyszínű madarakkal hímzett, sárga szalagokat fonnak. Meg sem néztem magam a fémtükörben. Amikor végre bekísértek a kis szobába, próbáltam küzdeni az álom ellen, de mire Ferejdún belépett az ajtón, a fejem már lecsuklott a mellemre. Bár már számtalanszor voltam Ferejdúnnal, egy cseppet sem lett jobb, ami a hálószobában történt. Ez sajnálattal töltött el, de legalább amiatt nem kellett aggódnom, hogy vonzónak talál-e. Úgy tűnt, hogy mindenben, amit elfogyaszt, nagy élvezetet lel, legyen az étel, bor, dohány vagy az én testem. Ferejdún úgy rontott be aznap, mintha a szelet hozta volna magával. A szokásosnál is nagyobb hévvel ölelt át, és így szólt: – Nem bírtam várni holnapig, ezért kérettelek magamhoz ily hirtelen. Ma nagyot aludtam délután, addig leszek veled ébren, amíg a hajnal elűzi az éjszakát. Megpróbáltam mosolyogni. Semmi mást nem akartam, csak pihenni, erre kiderül, hogy hajnalig ébren kell maradnom. Amikor megérkezett a vacsora, Ferejdún gyönge bárányt és csirkefalatokat válogatott számomra. Igyekeztem keveset enni, hogy el ne aludjak. Felajánlott némi tejjel kevert bort, de azt is visszautasítottam. Amikor töltött magának, csalódottnak tűnt. Miután a szolgák elvitték az összes tálat és edényt, majd elvonultak, Ferejdún arra kért, mutassam meg neki új ruháimat. Felálltam és megpördültem, tincseim repkedtek körülöttem, a sárga szalagok körbefonták arcomat és testemet. – Dél édes szülötte! – suttogta Ferejdún, majd felállt és a derekamra tette a kezét. – Úgy ragyogsz, akár a hold! Ujjaival végigsimította a szemöldökömet, és én magamban hálát adtam a nőknek, hogy ilyen finomra formázták. – Újhold – mondta. Utána kezét a keblemre tette, elmosolyodott és hozzátette: –  Félhold. – Aztán mindkét kezével megmarkolta a tomporomat: – Telihold! Nevettem, mert jólesett, hogy így megcsodált, kellemes változatosságot jelentett ez mindennapjaim szürkeségében. Ferejdúntól megtanultam, hogy bár bőröm nem tökéletes, a ruhám alatti domborulatok felkavarják a férfiakat, még egy olyan kivételes és tapasztalt férfit is, mint ő. Viselkedése is megváltozott: gyengédebb volt a szokásosnál. Nem hittem, hogy én lennék az oka. Talán előnyös üzletet kötött egy arab telivérre, t elivérre, és velem vel em akarta megünnepe m egünnepelni lni az ágyban. Ferejdún a hasamra tette a kezét, aztán lejjebb csúsztatta. – De ez az, amit a legjobban szeretek – ezt a dundi dombocskát, amely úgy uralkodik tested fölött, akár a hold a föld felett. Ferejdún levetkőztetett, aztán maga is levetkőzött, majd néhány másodpercig csak simogatta a testemet, az összes holdat végigjárva. Szerettem, amikor így játszott velem, a bőröm felforrósodott az érintésétől. Egyre hevesebben vágytam rá. De ő hirtelen becsúsztatta combjait az enyéim közé, és azonnal nekikezdett magvető munkájának. Lehunytam a szemem. Még örültem is egy kicsit, mert tudtam, hogy felizgattam. Mozgatni kezdtem a csípőmet. Talán ma gyorsan befejezi, reménykedtem magamban, aztán arra gondoltam, milyen csodálatos lenne elaludni. Végtagjaim nehezek voltak, mint a súlyok, amelyeket az Erő Házában emelgettek a nehézsúlyú atléták. Lehet, hogy egy pillanatra el is aludtam, mert azt hiszem, abbahagytam a mozgást. Időnként felriadtam, mozgattam a csípőmet, s közben lopva Ferejdún arcát figyeltem. A szeme csukva volt, mintha erősen koncentrált volna valamire. A halántékán izzadságcseppek csillogtak. Újra lehunytam a szemem, és tovább mozogtam. Úgy éreztem, rengeteg idő telt el, mire Ferejdún végre abbahagyta a mozgást és rám rogyott, mintha teljesen kimerült volna. Mozdulatlanul feküdtem. Azt reméltem, befejeztük. – Emeld fel a karodat – utasított. Engedelmesen felemeltem a karom. Megharapdálta a keblemet, a csípője ismét megindult, én pedig erősen koncentráltam az előttem álló feladatra. Egy ideig így folytattuk, de Ferejdún nem bírta elérni a megváltás pillanatát. Felsóhajtott – rövid, csalódott hang volt –, majd megint szünetet

tartott. – Karold át a hátam, ölelj! – mondta, szinte kérlelve. Gyengéden átkaroltam, de nem szívből, inkább kétségbeesésből tettem. Éreztem, hogy a lábam köze száraz, fájdalom hasított belém. Sohasem tartott még ilyen sokáig az aktus. Megint fürkészni kezdtem az arcát, és rémülten láttam, hogy olyan, mint az embernek és szamarának a malomnál. Aznap láttam őket. Körbe-körbe jártak egy súlyos malomkövet forgatva, amely búzát őrölt – a férfi a szamarat vezette, s állatnak, embernek egyformán elege volt az unalmas munkából. Vajon Ferejdún máris rám unt? Mereven feküdtem teste béklyójában, nem tudván, mit tegyek. Amikor úgy tűnt, semmi sem történik, Ferejdún legurult rólam, hanyatt feküdt és a plafont bámulta. A szemem sarkából meglepődve láttam az ágyékából előremeredő férfiasságát. Olyan volt, mint egy sátrat tartó pózna, pont úgy ágaskodott felfelé, ahogyan az első közös éjszakánkon. A szemében azonban szinte végtelenül mély fásultság tükröződött. Teltek a percek. Olyan csend volt, hogy még a ház előtt elhaladó emberek lépteit is hallani lehetett. – Fordulj az oldaladra – vakkantotta Ferejdún kissé ingerülten. Kötelességtudóan elfordultam, háttal neki, és így maradtam, szorosan összezárt lábbal. Azon tűnődtem, vajon most mi fog történni. Ismét felsóhajtott, majd a jobb térdemet behajlítva a csípőjére emelte a lábamat. Ekkorra már olyan száraz voltam, mint a sivatag homokja. Ferejdún képtelen volt belém csusszanni. Az álmosság szelíden, de határozottan ismét elhatalmasodott rajtam. Ferejdún eltolt magától, és ismét hanyatt feküdt. Megragadta a kezemet, a lába közé tette, és megmutatta, hogyan mozgassam fel és le. – Gyorsabban – utasított először. Majd: – Ne ennyire erősen. – Később: – A végén, egészen a tetején. – Végül: – Na, nem baj. A másik oldalára fordult, és nemsokára hallottam, ahogy a bőr a bőrön csúszkált fel s alá. Egyre gyorsabban mozgatta a kezét, egyre hangosabb lett a zaj. Hamarosan nyögdécselni kezdett, aztán felkiáltott, magját a tenyerében fogta fel. Korábban sohasem tette ezt. Vajon miért nem érte el a gyönyört velem? Hiszen én igazán mindent megtettem, amit kívánt. Ferejdún nem bújt hozzám. Fázni kezdtem, de ő továbbra sem mozdult. Beburkolóztam a takarómba – végtelenül magányosnak éreztem magam. Néhány pillanatig beszélgettünk, de ettől csak még rosszabb lett minden. Kis idő múlva hallottam, hallot tam, hogy Ferejdún már halkan horkolni kezd, akár egy kisgyerek. Bár kimerült voltam, mégsem jött álom a szememre. Sokáig feküdtem nyitott szemmel, azon tűnődve, miért történt mindez. Tudtam, hogy úgy kellett volna viselkednem, mintha Ferejdún elenléte örömmel töltene el. De én a végtelenségig kimerültem, az örömszerzés csak újabb feladatot elentett, amit más számára kellett elvégeznem. Fáradt voltam, kimerült és elnyűtt. Mielőtt végre álomba zuhantam, szamarak bőgését hallottam, amint gazdáik a piacra hajtották őket. Még soha életemben nem hallottam ilyen szomorú hangot. Amikor másnap reggel felébredtem, Ferejdún már nem volt ott. Először történt meg, hogy búcsú nélkül ment el. A szoba üresnek és fénytelennek tűnt nélküle. Magamra kaptam a ruhámat, és kirohantam a szobából. Aznap délután, miután végeztem a házimunkával, meglátogattam Nahídot. Most igazán nagy szükségem volt egy barátra. Fel akartam tárni szívem bánatát, tanácsot akartam kérni, de tudtam, hogy nem fedhetem fel előtte az igazságot. Ha véletlenül elszólná magát a hammamban Homa előtt, másnapra az egész város tudná, mi történik velem. Ha Ferejdún nem újítja meg a szerződést – és most minden okom megvolt arra, hogy azt higgyem, elégedetlen velem –, jobb, ha a szigát minél hamarabb elfelejtem. A Négy Kertben végig erősen sütötte a nap a fejemet; olyan forró volt a föld, hogy szinte

égett a lábam a vékony talpú cipőben. Az Az erős fény a picsehen keresztül is i s bántotta a szememet. szem emet. Még a folyó is élesebben csillogott. Valaki májkebabot sütött. Már az evés gondolatától is rosszul lettem, felkavarodott a gyomrom. Megálltam és összegörnyedtem, hányinger tört rám, de semmi nem jött ki belőlem. Amikor végre megérkeztem Nahídhoz, bevezetett a szobájába, és utasította a szolgálókat, hogy azonnal azonnal hozzanak citromsörbetet. citromsörbetet . – Nagyon Nagyon meleged lehet – sajnálkozott. sajnál kozott. Miután felfrissítettem magam és eltávoztak a szolgálók, Nahíd elővette a legutóbbi levelet a titkos helyről, vagyis a dereka köré csavart selyemövből. – Ezt nem fogod elhinni – tört ki belőle. –  Hallgasd, Hallgasd, mit ír! ír !

Szívem fénye, az utóbbi hónapokban jobban megismertelek, mint bármely nőt, a családom nőtagjait kivéve. Isten megadta nekünk a szó és a toll áldását, de azt soha nem vártam volna, hogy egy nő ilyen gyönyörűségesen bírjon mindkettővel. Alifjeid karcsúak és egyenesek, akár a ciprus. Báid, alattuk az édes ponttal olyanok, akár szépségtapasz a szerelmes nő arcán. Rabul ejtettél: minden leveleddel magadhoz láncolsz. Szavaid elbűvölnek, arcodat rajtuk keresztül látom – bár csak egyszer villantottad fel előttem, én abban a pillanatban egy egész életre való gyönyörűséget láttam. Arcod körül a fürtök akár a dzsím betű, körbefonják szerelmesed szívét. Élénkpiros, rózsabimbó ajkad oly apró és csodálatos, mint a mim betű. Am amikor rólad álmodom, csak smaragdfényű tekintetedet  látom, amely oly kecses és elegáns, akár a szád betű. Vágyom szavad után. Ne hagyd, hogy tovább szenvedjek! Légy a feleségem, hogy együtt tölthessük a nappal és az éjszaka minden percét, s én ígérem, életünk utolsó betűjéig imád i mádni ni foglak téged. Nahíd könnyes szemmel fejezte be az olvasást. Mozdulatlanul ült, nem szárította fel a cseppeket. Sohasem láttam korábban szerelmes nőt, és megirigyeltem érzelmeinek ártatlanságát. – Voj, voj! – kiáltottam fel. – Micsoda drágakő, micsoda herceg a férfiak között! – Én a szívemben hullattam könnyeimet, míg Nahíd nyíltan zokoghatott. Engem senki sem szeret úgy, ahogy Nahídet szeretik. Nem tudtam, mit tegyek, hogy Ferejdún szíve szerelemmel és vágyakozással teljen meg, ám erről, mély bánatom ellenére, hallgatnom kellett. Nem mesélhettem Nahídnek fájdalmamról, nem merülhettem el együttérzésében és vigaszában, amit minden bizonnyal megadott volna. Ez volt a legrosszabb az egészben. – Igen, Iszkandar szeret engem – mondta Nahíd olyan hangsúllyal, mintha mézet ízlelt volna ajkain. – A szívem az övé. Semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy édes szerelmes szavait hallgassam. Mivel már tudtam egyet s mást férfi és nő kapcsolatáról, kételkedtem abban, hogy a pólójátékos csupán szerelmes szavakat suttogna Nahídnek. Tudtam, hogy ő is, akárcsak Ferejdún, szívesen széttárná Nahíd combját. – Insh'Allah, szeressen a szavaival, de a testével is – nyögtem ki végül. Nahíd szeme mintha kitisztult volna egy pillanatra. – Soha nem beszéltél még így – csodálkozott. – Mit akarsz ezzel mondani? Jobb lett volna, ha egy szót sem szólok, de későn bánkódtam. Gyorsan visszagondoltam azokra a dolgokra, amiket a falunkban hallottam. – Otthon, miután Goli barátnőm férjhez ment, elmondta nekem, milyen fontos a férje számára, hogy éjjelente szerelmeskedjen vele –  magyarázkodtam. – Ó, az! – legyintett Nahíd lenézően mosolyogva. – Férjemként azt tesz velem, amit akar –  ez az ő kiváltsága lesz.

Ittam egy korty kávét. – Nem aggódsz emiatt, még egy kicsit sem? – Miért aggódnék? Én csak arra vágyom, hogy a karjába vegyen, és mézédes szavakat suttogjon a fülembe, fülem be, úgy, mint a leveleiben. levelei ben. Ha Ha így lesz, nagyon elégedett leszek. Az utóbbi néhány hét megtanított rá, hogy annak, ami férfi és nő között zajlik a sötétben, semmi köze a szavakhoz. Vajon Iszkandarnak és Nahídnek más lesz majd, mert ők máris szeretik egymást? – Olyanok leszünk, mint Zahra és Khosrow, a legboldogabb szerelmespár, amikor végre egymáséi lettek! – kiáltott fel Nahíd szenvedélyesen. Azt hittem, egy boldog álomban élő nőt látok magam előtt. Elmosolyodtam. – Iszkandar nem látott meg téged, amint a patakban fürdesz ruhátlanul, de arcod úgy elvarázsolta, mint Khosrow-t Zahra mezítelen teste. – Tudtam, hogy el fogom bűvölni! Biztos voltam benne – mondta Nahíd. Minél többet gondoltam Nahídra és Iszkandarra, annál többször jutott eszembe a mesebeli Lejla és Madzsnún, a szerelmespár, akiknek soha nem adatott meg, hogy együtt legyenek. Ugyan mit tudtak ők egymásról? Madzsnúnt száműzték a vadonba, ahol csak írta, írta a verseket Lejláról, amelyeket aztán szájról szájra adtak a beduin törzsek. Lejlát a szülei eltiltották Madzsnúntól, mert őrültnek tartották a fiút. Úgy mentek ők a sírba, hogy soha nem szűntek meg vágyakozni egymás után. De vajon mi lett volna, ha egyesülnek? Mi lett volna, ha a sötétben nem találnak egymásra, mi lett volna, ha Lejla kénytelen a bőrön csúszkáló bőr szánalmas hangját hallgatni? Nahíd nem lehet biztos benne, hogy valóban a paradicsomot kapja, amíg szerelmesével nem hajtja fejét ugyanarra a párnára. Tudtam, hogy el kell szakadnom bánatos merengésemtől, és segítenem kell Nahídnak, hogy elérje célját. cél ját. – Hogyan veszed majd rá a szüléidet, hogy beleegyezzenek a házasságba? házasságba? – kérdeztem. Nahíd fondorlatosan elmosolyodott. Örömmel láttam, hogy ismét régi önmaga. – Iszkandar azt írta, hogy az anyja és a nővérei mindig Homa hammamjában fürdenek a hét első napján. Azt kérte tőlük, hogy nézzenek ki számára egy csinos lányt, és pontosan olyan asszonyt írt le, amilyen én vagyok. – Ezt okosan tetted – bólintottam. – Bárcsak olyan gömbölyű lennék, mint te, hogy Homa engem is nyilvánosan magasztaljon a hammamban! Igyekszem többet enni, de nem segít. Tiltakoztam. – Nahíd-dzsún, te vagy a legszebb lány, akit valaha láttam. Kétség sem férhet hozzá, hogy felkelted az érdeklődésüket! Nahíd elmosolyodott, mivel ő tisztában volt saját szépségével. – Megpróbálom úgy intézni, hogy felfigyeljenek rám. Ha megtetszem nekik, és a családja ajánlatot tesz, a szüleim sohasem fogják megtudni, hogy Iszkandar és én végig titkos levelezést folytattunk. – És az ő családja? Megfelel a szüleidnek? szül eidnek? Nahíd bátran a szemembe nézett. nézett . – Az apja egy északi kormányzó lovásza. Megdöbbentem, hogy Iszkandar ilyen szerény származású. – A szüleid nem gazdag embert akarnak majd számodra? – Miért tennék? t ennék? Hiszen Hiszen nekem elég pénzem van mindkettőnk számára. számár a. – De Nahíd… – kezdtem. Elfordította a tekintetét. Nem volt szívem tovább kínozni. – Adja Isten, hogy teljesüljön minden kívánságod! Tiszta szívből imádkoztam Nahíd boldogságáért, de sokkal idősebbnek és bölcsebbnek éreztem magam nála. Miközben ő egy beteljesülésre váró szerelem áldására várt, engem egy beteljesületlen házasság gondjai gyötörtek. És bár semmire sem vágytam jobban annál, hogy megnyithassam előtte a szívemet, lassan rájöttem, hogy nem lenne semmi értelme. Nahíd

álomvilágban élt, amely sokkal szebb volt, mint a házasság valósága, amelyet én megismertem. Nahíd átölelt, arcát az arcomhoz szorította. Beszívtam ruháinak édes pézsmaillatát. – Ha nem tárhatnám fel a szívemet előtted, biztosan belehalnék – suttogta. – Köszönöm, hogy ilyen hűséges barát vagy. Örültem, hogy szeretet árad szavaiból, mert eleinte bizony azt hittem, hogy talán csak a póló miatt barátkozik velem. Viszonoztam ölelését, aztán felegyenesedtem és elhúzódtam. – Egy ideig azt hittem, csak azért barátkozol velem, hogy legyen, aki elkísér a pólómeccsekre – vallottam be. Nahíd arcán két rózsaszínű folt jelent meg. Elfordította tekintetét. – Talán az elején valóban így volt – mondta –, de már nem. Te vagy a legkedvesebb, a legönzetlenebb és legőszintébb barátom. Örökké hálás leszek neked, hogy magadra vállaltad a bűnömet. Ha te nem lennél, Iszkandar iránti szerelmemet felfedezik és elpusztítják. – Nem kell hálálkodnod – mormoltam elpirulva. Nahíd szeme csillogott a boldogságtól. – Remélem, mi ketten mindig megosztjuk majd egymással a titkainkat és a szeretetünket – mondta. – Én is remélem – viszonoztam, és szívemet öröm töltötte el, amit felváltott a búskomorság, hiszen én nem lehettem hozzá teljesen őszinte. Már nem bántam, hogy magamra vállaltam a felelősséget a pólóért, mert Nahíd felfedte, mennyire fontos vagyok a számára. Nahíd szívét meglágyította az Iszkandar iránt érzett szerelem, úgy, ahogy Lejláét a Madzsnún iránti érzelem.

 Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt e lőtt semmi se mmi sem volt.  Amikor Lejla anyja elmondta, kihez adják férjhez, férjhe z, Lejla nem volt ingerült, ingerül t, nem is sírt.  Lehajtotta  Lehajtot ta a fejét, fejét , és engedelmesen azt mondta: – Teljesí Teljesítem tem az akaratodat, anyám. – Mert ugyan mit  számított mindez?  Lejla szülei gazdag embert választottak, választot tak, egy tisztelet tiszt eletre re méltó beduin törzs tagját. tagját .  Esküvőjének napján a családok magas, fekete feket e sátrakat állított állí tottak ak fel a sivatagban, és puha szőnyegekkel, gyümölcsöstálakkal, füstölőkkel és olajlámpásokkal raktak őket tele. Lejla piros ruhájának szélét ezüstszálakkal hímezték, cipője ezüstösen csillogott. Nyakában, a ragyogó ezüstpénzek között piros kövekre a szent Korán szavait vésték.  Amikor Lejla férje első alkalommal al kalommal üdvözölte üdvözölt e őt, a lány nem érzett mást, csak közönyt. k özönyt. Férje Férj e rámosolygott, feltárva egy hiányzó fog helyét. Amikor esküvői fogadalmát tette, Lejla csak   Madzsnúnra gondolt, gondolt , az egyetlen egyetle n férfira, férfi ra, akit szeretett szer etett..  Madzsnún Lejla törzséhez tartozott, tartozot t, gyermekkorukban együtt játszottak játszot tak a sivatagban.  Egyszer Madzsnún M adzsnún egy sárgán nyíló sivatagi virágot hozott Lejlának, és szégyenlősen szé gyenlősen az ölébe öl ébe ejtett ej tette. e.  Lejla akkor sem szűnt szű nt meg Madzsnúnra M adzsnúnra gondolni, amikor tízéves tízéve s lett, lett , fátylat f átylat öltött öltöt t és nem játszhatot j átszhatott t  többé a fiúkkal. Továbbra is szerette öt. Madzsnúnból magas, karcsú, jóképű fiatalember vált, jól állt  neki a fehér tunika és a turbán. Amikor Lejla elment mellette, nem tudott parancsolni magának, rámosolygott. rámosolygott. Bár nem láthatta a lányt, l ányt, tudta, hogy Lejla szépségét a hold fényességéhez hasonlítják.  Amikor elérte elért e a kort, Madzsnún megbízta apját, hogy kérje meg Lejla szüleitől szülei től a lányuk  kezét. Am a szülök visszautasították, mert Madzsnúnnak furcsa szokásai voltak. Napokra elvonult a sivatagba, aztán soványan, egy szál fehér ágyékkötőben tért vissza, és beletelt némi időbe, mire ismét  magához tért. Erről kapta a nevét is: Madzsnún, „őrült”.  – Mi történik tört énik a fiaddal? fi addal? – kérdezte kérdezt e Lejla apja.  Madzsnún apja apj a nem válaszolt, válaszol t, hiszen his zen ö sem se m tudta, mi vonzza v onzza fiát fi át a sivatagba, ahonnan olyan

révületben tért vissza, mintha a Mindenhatóval találkozott volna.  Miután Lejla szülei elutasították elutasí tották,, Madzsnún elbujdosott elbujdos ott a sivatagba, és egyedül élt, szinte étel és víz nélkül. Kiszabadította a csapdában vergődő gazellát, és az állatok hamarosan odaszoktak  tábortüzéhez. A ragadozók a barátaivá váltak, megóvták minden veszélytől. Vadállatai társaságában Madzsnún verseket írt, melyekbe beleszőtte szerelmesének nevét. A versek gyönyörűek voltak, s az arra járó vándorok és utazók megjegyezték és más törzseknek is elmondták őket. Lejla nevét hamarosan mindenki megismerte, így a lány szülei úgy döntöttek, férjhez adják, nehogy csorba essen tisztességén. Mivel tudta, hogy igaz szerelméhez nem mehet férjhez, Lejla elfogadta szülei döntését, mert nem akarta megbántani őket. Ha nem lehetett Madzsnúné, neki az egyik  férfi épp olyan volt, volt , mint a másik.  Az esküvői ünnepség után Lejla a nászágyon ülve nyugodtan várta férjét, férjét , Ibn Szalamot. Az boldogan, hogy immár a magáénak tudhatja a lányt, a legfinomabb datolyákat kínálta neki, amelyeket  saját datolyapálma-ültetvényein válogatott nagy gonddal. Lejla udvariasan elvette és megkóstolta a datolyát. Kedvesen beszélt férjével, ő volt az engedelmes feleség mintaképe. Amikor azonban férje megérintette a kezét, Lejla elhúzódott. Múlt az éjszaka, de a férj nem merte megcsókolni Lejla ajkát, nem merte átölelni napbarnított kezével apró derekát. Hajnalban így aludt el, felöltözve, s Lejla összegömbölyödve feküdt mellette az ágyon.  Így folytatódott folyt atódott ez hónapokig. Lejla a legnagyobb tisztelet tiszt elettel tel bánt Ibn Szálammal, elkészítette teáját, t eáját, főzött neki, a lábát is megmasszíro megmasszírozta, zta, ha fáradt volt, de soha nem engedte engedte páratlan kincsének közelébe. Mert Ibn Szálam csak egy hétköznapi férfi volt. Tudott lovagolni, sólyommal vadászni, elég pénzt keresett a datolyáival ahhoz, hogy ne szenvedjenek szükséget. De nem írt verseket, mint Madzsnún, nem töltötte el szívét vágyakozással. Lejla tisztelte a férjét, sőt, csodálta is, mégsem vágyott rá.  Közömbössége ellenére ellené re Ibn Szálam egyre jobban beleszeretett beleszeretet t feleségébe. felesé gébe. Mélységesen Mélysé gesen bántotta, hogy Lejla nem nyitja meg előtte a szívét. Egyszer az is eszébe jutott, hogy erőszakkal teszi magáévá. Hiszen Lejla az övé! De mi jó származott volna abból? Lejla vagy magától felajánlja szerelmét, vagy soha. A férj úgy döntött, vár és reménykedik, talán egyszer megenyhül felesége, s a várakozás egyre növelte szerelmét. Bár Lejla lelke bezárult előtte, akár egy kagyló, Ibn Szálam teljesen átadta neki a szívét. Nem volt még férj, aki nagyobb gyengédséggel és körültekintéssel bánt  volna feleségével.  A hónapokból évek lettek, lett ek, és Lejlát még mindig nem érintette érintet te férfi. férfi . Végül saját maga is kételkedni kezdett döntésének helyességében. Minden barátnője férjhez ment, gyermekeket szült.  Egyedül ö nem ismerte férje testét, testé t, ö nem tartott tartot t karjában gyermeket. Ő vajon nem érdemel érdemel olyan életet, mint mások? Ő, a törzs legszebb drágaköve, ne ajánlkozzon fel mégis férjének abban a reményben, hogy egyszer viszonozni tudja majd lángoló szerelmét?  Néhány nappal később a piacon Lejla új verset hallott hallot t egy öregembertől Madzsnún Lejla iránt érzett szerelméről. szerelméről.  A lábam örül a fájdalomnak,  Mert szerelmesemre szer elmesemre emlékeztet. emlékeztet .  Inkább járok Lejla Lej la töviskórót tövi skórót között, közöt t,  Mint más rózsakertjében. rózsakert jében.  Lejla lélegzete lélegze te elakadt. – Hol van? – kérdezte az öreget, mert érezte, hogy Madzsnún a közelben rejtőzik.

 – Visszatért – válaszolta válaszolt a az öreg –, és csak te kellesz kel lesz neki. neki .  – És ő nekem – válaszolta válaszol ta Lejla. – Mondd meg neki, hogy ma este találkozzunk, talál kozzunk, a álmaligetben. – Mert bizonyos akart lenni abban, hogy Madzsnún Madzsnún szerelme tiszta és erős.  Lejla azt mondta a férjének, férjé nek, hogy anyja sátrába megy, megy, teázni. Sötétedés Sötétedé s után ért a álmaligetbe, lefátyolozva. Madzsnún a holdfény ragyogásában ült egy ágyékkötőben. Magasabbnak  és vékonyabbnak tűnt, nagyon lefogyott. Lejla még a bordáit is látta. Olyan volt, mint a vadon gyermeke, gyermeke, meztelen Isten színe előtt.  – Végre, szerelmem! – kiáltott kiált ott fel fe l Madzsnún.  – Végre! – visszhangozta visszhangozt a Lejla. Maga sem tudta, mikor látta látt a utoljára, utoljár a, olyan hosszú évek  teltek el azóta.  – Én Lej lám! Fürtjeid Fürtj eid feketék, feket ék, akár ak ár az éjszaka, szemed sötét söt ét és bársonyos, mint a gazelláé. gazelláé .  Mindig szeretni sz eretni foglak! f oglak!  – Én is téged, életem! élet em! – azzal leült, leült , távolabb, hogy ne érje érj e a holdfény.  – És én mégis csalódtam csal ódtam szerelmedben – felelte fele lte Madzsnún M adzsnún szomorú szemmel. – Miért Mié rt hagytál hagytá l el?  – Elhagytalak? – hőkölt hőköl t vissza vissz a Lejla döbbenten. döbbent en.  – Férjed van! – kiáltotta kiált otta Madzsnún, és megborzongott, bár az este est e levegője le vegője még nem hűlt le.  – Hogyan hihetném, hogy még mindig szeretsz?  – Van férjem, de csak névleg– felelte felel te Lejla. – A hosszú évek során ezer meg ezerszer odaadhattam volna magam neki, de váramat nem vette be senki!  – Hát nekem tartogattad magad! – kiáltott kiál tott fel f el Madzsnún, és szemében sze mében öröm csillant.  – Neked – felelte felel te Lejla. Lejl a. – Mert mi ő hozzád képest? képest ?  Lejla szorosabbra vonta a köpenyét, köpenyé t, mintha a könyörgő szemektől szemekt ől akarná akar ná megvédeni magát.  – De, hogy igazat szóljak, az utóbbi időben kételkedni kétel kedni kezdtem abban, vajon jól döntöttem-e döntötte m-e – tette tett e hozzá. – Te szabad vagy. Oda mész, ahová kedved tartja, az állataiddal élsz, verseket írsz.  Kimondhatod mindazt, ami a szívedet nyomja, bánatodat minden ajak megismételheti. megismételheti . Én viszont ide vagyok kötve, egyedül, és senkinek sem panaszkodhatom, mert félek, hogy elveszítem tisztességemet.  Mondd meg nékem: kettőnk közül k özül kinek nehezebb ne hezebb hűségesnek lenni?  Madzsnún nagyot sóhajtott. sóhajtot t. – Neked, Neke d, szerelmem. Neked. Ezért teljes te ljes szívemből akarom ak arom,, hogy add szerelmedet férjednek, ha úgy döntesz. Mert te is megérdemled a szerelmet, mint minden nő. Én mindig szeretni foglak, mindegy, hogy mit teszel.  Lejla nem szólt, gondolataiba gondol ataiba merült.  – Lejla, szerelmesem, a rabszolgád vagyok. Ha házad előtt korcs halad el, tisztelet tiszt elettel tel megcsókolom piszkos mancsát, mert a közeledben volt. Ha a tükörbe nézek, nem magamat látom, csak  téged. Ne hívj a nevemen ezentúl. Hívj Lejlának, mert én már te vagyok!  Lejla szíve felragyogott. felragy ogott. Ugyan mit ér egy olyan ember szerelme, mint Ibn Szálam? Miféle Mifé le élvezet van fáradt lábában, tunikájának izzadságszagában a vadászat után? Mire jók ezerszer hallott  történetei? De mégis, hogyan ígérjen örök hűséget Madzsnúnnak, aki soha nem lehet az övé?  – Hogyan őrizted őrizte d meg szerelmünk hűségét? hűségét ? – kérdezte a férfit f érfit.. – Soha nem n em borzongtál borzongt ál meg utálkozva? Soha nem untál meg? Kívántad valaha, hogy elhagyj engem?  Madzsnún csak nevetett. nevetet t. – Milyen Mily en szerelem az, amelyik képtelen képtel en legyőzni az akadályt? mikor fiatalabb voltam, szenvedtem, mert a szüleid visszautasítottak. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Am minél többet gondoltam rád, minél jobban sirattalak, úgy lett a szerelmem egyre mélyebb és tisztább. A szenvedés megmutatta szívem mélységét. Mi ehhez képest a hétköznapi szerelem? Hamar fellángol, és oly hamar elmúlik. Az én szerelmem mély és erős, sohasem múlik el. Nincs sok 

bizonyosság ezen a világon, de az én szerelmem ilyen.  Lejla szeretett volna eggyé olvadni Madzsnún fáradt testével, testév el, szeretett volna a szabad ég alatt élni vele és állataival, szerette volna gyönyörű verseit hallgatni. Am egy ilyen életben nem lett  volna becsület. A jó emberek kerülték volna. Ezen a világon nem volt remény arra, hogy együtt  legyenek.  Am lehet, hogy mégsem ez e z a legdrágább kincs. Mert Lejla ugyan nem élhetett élhet ett Madzsnúnnal, de szerelmében bízhatott. Lejla érezte, hogy a szíve egyre nagyobbra nő, s végül egészen betölti  Madzsnún. Ez a szerelem! – gondolta magában –, nem az a hétköznapi érzés, amit Ibn Szálam kínál.  Így aztán megeredtek megeredtek könnyei, és elragadtatottan elragadtat ottan felkiáltot felki áltott: t: – Szerelmem, szívem a tiéd! Ha víztükörbe nézek, téged látlak. Egyek vagyunk. Mit számít, számít, hogy a közelben vagy-e vagy távol?  – Én Lejlám – felelte felel te Madzsnún –, olyan oly an vagy nekem, mint a vér vé r, amely ereimben folyik. folyi k. Ha megvágom magam, örülök, mert a te melegedet érzem.  Későre járt, Lejla nem maradhatott tovább. Egyedül tért vissza a sátorhoz, sát orhoz, de szíve örömtől repesett. Ibn Szálam felesége maradt, de csak névleg. Madzsnún iránt érzett szerelme oly mély volt, hogy másra nem volt szüksége. Ettől kezdve Lejla Madzsnún volt, Madzsnún pedig Lejla, s mindörökre egyek maradtak.

NEGYEDIK FEJEZET

Egy hét telt el úgy, hogy egy árva sor sem érkezett Ferejdúntól. Talán délre utazott üzleti ügyben, gondoltam, mert tudtam, hogy apja megbízásából gyakran vizsgál meg drágább telivéreket, hogy megállapítsa az értéküket. Talán a szüleit vagy a nővérét látogatja meg, vagy elment vadászni. Minden este megkérdeztem Gordiát és Gosztahamot, érkezett-e levél. Először egyszerűen nemmel válaszoltak, de ahogy teltek a napok, sajnálkozó pillantásokkal kísérték válaszukat. Egy újabb hét elteltével már a kopogtató hangjára is azonnal felugrottam és az ajtóhoz rohantam. Bár Ferejdún dühös volt rám, mégis azt reméltem, hogy további három hónapra meghosszabbítja a szerződést. Anyámnak és nekem szükségünk volt a pénzre. Bár nem voltam szerelmes, legalábbis úgy nem, ahogyan Nahíd Iszkandarba, voltak még rejtélyek, amelyeket meg akartam érteni. Talán ha több időt tölthetnénk együtt, megtanulnám, hogyan szeressem Ferejdúnt. Sőt, talán állandó áll andó feleségként magához venne, esetleg teherbe esek. Már kétszer véreztem azóta, hogy férjhez mentem Ferejdúnhoz. Anyám egyfolytában a terhesség jeleit kereste rajtam. Amikor vérezni kezdtem, ezt mondta: – Ne aggódj, azizam. Majd a következő hónapban. – Én azonban láttam rajta, hogy csalódott, és attól fél, nekem is annyit kell várnom, hogy áldott állapotba kerüljek, mint neki. A házasságom harmadik hónapjában anyám különleges gyógyfőzetet készített, hogy növelje termékenységemet. A zöld ital állott vízre emlékeztetett. Bármit ettem vagy tettem, mindenre volt egy megjegyzése. – Dicsőség legyen Istennek! – mondta egy napon, amikor rengeteg savanyú torshit ettem az étel mellé. – Én is pontosan ezt kívántam, amikor terhes voltam veled. Megörültem, mert éppen annyira vágytam egy gyerekre, mint ő. Akkor saját házban élhetnék, és Ferejdún életem végéig gondoskodna rólam. Aznap este anyám hosszú ideig tanulmányozta a csillagokat a tetőn, aztán a szobában kijelentette, a gyerek fiú lesz, mivel a Mars felemelkedőben van. – Jóképű lesz, mint apád volt –  mondta elégedetten. Már hosszú ideje nem láttam ilyen boldognak. Gordia is bátorította anyámat. – Ma különösen gömbölyded vagy – mondta egyik reggel arcomat és hasamat nézegetve. Majd anyámhoz fordult és így szólt: – Nagymamának lenni talán még obb, mint anyának. – Remélem, hamarosan karjaimba vehetem az unokámat – bólintott anyám. Én azonban nem éreztem semmilyen változást. Számoltam a szerződés lejártáig hátralévő napokat, és egyre nyugtalanabb lettem. Gordia és Gosztaham szeretetteljes kapcsolata zavarba ejtett. Tudtam, hogy apám is sokszor kedveskedett anyámnak – megmasszírozta a lábát, amikor fáradt volt, meglepte egy új cipővel –, de soha nem láttam még férfit, aki annyira elhalmozta volna feleségét, mint Gosztaham. Állandóan ajándékokat hozott neki: hol datolyás süteményt, hol egy üveg parfümöt. Vajon miért szerette ennyire? Miért vonzotta úgy Gordia, mint a tűz lángja a molylepkét? Gordia nem volt szép. Arca akár a keletlen tészta, mozgása nehézkes, bőre fakó és megereszkedett. Élesen pergett a nyelve, különösen ha pénzről volt szó. Gordia olyan volt, mint a gyémánt: kemény, szemének csillogása miatt mégis kívánatos. Egyik délután finom, mélykék selyemtunikában jelent meg ebédnél a nagyteremben: dús

keble ki rajzoldódott a vékony anyag alatt. A nyakában aranyláncon függő egyetlen smaragd odavonzotta a tekintetet. Haját csipkekendő fedte, szemhéját tussal húzta ki, sűrű szempilláit vastagon befestette, ajkát és arcát finom pír borította. Amikor Gosztaham megérkezett, elmesélte neki, hogy a délelőttöt a konyhában töltötte, és segített Szakácsnak Gosztaham kedvenc étele, a báránnyal és lencsével párolt rizs elkészítésében. Amikor bevittem a frissen sült kenyeret, láttam, hogy Gordia Gosztahamnak válogatja a leggyengébb bárányhúst, ivótálját pedig édes gránátalmasörbettel tölti meg. Még bort is hozatott abból a készletből, amit gondosan elzárt saját kamrájában, és öntött néhány pohárral férjének az étel mellé. Gosztaham szeme elhomályosult, gömbölyded teste elernyedt a párnákon. Nem telt bele sok idő, és elkezdett vicceket mesélni. – Volt egyszer egy asszony, aki háromszor ment férjhez, mégis szűz maradt – hallottam, miközben kandírozott mandulát vittem be a terembe, amit abban az évben készítettünk. – Az első férj, egy eg y rashti, semmit sem tudott kezdeni az asszonnyal, mert kókadt volt, mint egy fonnyadt zeller. A második, egy qazvini, a fiúkat szerette, és vele is csak így hált. – És a harmadik? – kérdezte Gordia évődő mosollyal. – A harmadik nyelvtanár volt, és csak a nyelvét használta! Gordia hangosan elnevette magát. Észrevettem, hogy Gosztaham szeme minduntalan a smaragd alatt rejtőző csábító idomokra téved. Gordia udvarolt a férjének! Ugyan miért? Azt hittem, az idős házaspárok nem vágynak ilyesmire. Vajon mire gondolt, amikor a nyelvtanárt emlegette, aki csak a nyelvét használta? Mire befejezték az étkezést, Gosztaham körül szinte izzott a levegő. Amikor felállt, és kijelentette, hogy jólesne egy kis délutáni szunyókálás, Gordia kacéran nevetgélve követte a szobájába. Meglepődtem, mert Gordia korábban korábban sohasem viselkedett így. Anyámmal segítettünk Szakácsnak kihordani az edényeket a nagyteremből, aztán a mosogatóvödrökbe tettük őket. Én lemostam a tálcákat, anyám pedig leöblítette és a szántóba helyezte őket. Nemsokára hallottam, hogy Gordia furcsa hangokat hallat, rövid, szaggatott sikolyokat. Megpróbáltam kihámozni, mit mond, de úgy tűnt, nincs semmi értelmük. – Mi baja Gordiának? – kérdeztem Szakácsot. Szakács épp a rizsmaradékot tette félre. – Semmi a világon – felelte tekintetemet kerülve. Anyám és én csendben csendben mosogattunk tovább. A kanalak kanalak és tálak után az olajos olaj os fazekat és lábost mostuk m ostuk el, amiben a húst és a rizst főztük. Fél órán át egy pisszenés sem hangzott, majd hirtelen meghallottam ugyanazokat ugyanazokat a hangokat. – Voj! – kiáltott fel f el anyám. – Még ennyi év után is? – Így kapja meg, amit akar – felelte felelt e Szakács. – Csak Csak várd ki a végét. – Hiszen csak színlel! Szakács akkorát nevetett, hogy köhögésroham jött rá, muszáj volt letennie a fazekat, amit súrolt. – Lehet, hogy igazad van, mégis működik a dolog – mondta, amikor végre összeszedte magát. Mi idézhette elő ezeket a féktelen, kéjjel teli sikolyokat? Ferejdúnnal előfordult, hogy lihegtem, de együttlétünk soha nem váltott ki belőlem ilyen felszabadult, vad hangokat. Bárcsak tudnám, tudnám, miért nem! Másnap kora reggel Gosztaham egy szolgával megüzente, hogy a dolgozószobájában vár. Kipihentebbnek tűnt, mint bármikor az utóbbi hetekben. Még a szeme alatt lévő karikák is elhalványultak. Azon tűnődtem, vajon amiatt van-e mindez, amit Gordiától kapott délután. – Ülj le ide – mondta, megpaskolva a mellette lévő párnát. – A segítségedre van szükségem.

Ki kellene varrni valamit. Elővett egy körülbelül két kar hosszúságú, befejezetlen szőnyeget. Egyszerű, piros tulipános minta díszítette, de félbehagyták, mielőtt befejezték volna a rojtokát. – Ezt tegnap este vettem Gordiának – magyarázta Gosztaham. Meglepve néztem rá, mert tudtam, hogy Gordia semmire sem becsüli az egyszerű szőnyegeket, lévén férje a mesterség egyik kiválósága. Gosztaham jó nevetett rajtam. – Itt van az igazi ajándék – mondta, és előhúzott valamit az övéből. Súlyos aranylánc volt, négyzetekbe foglalt rubinkövek ékesítették, s mindegyik követ külön gyöngyfüzér díszítette. Elállt tőle a lélegzetem. – Azt szeretném, ha felvarrnád őket a szőnyegre. A rubinkövek rejtőzzenek a szerény tulipánkelyhekben – mondta Gosztaham. Gordia mit sem sejtve szétnyitja a szőnyeget, s keresgélnie kell, hogy felfedezze az elrejtett drágaköveket. – El lesz bűvölve! – lelkesedtem. – Csodálatos lenne, ha valaki valóban készítene egy drágakövekkel drágakövekkel kivarrt szőnyeget! – Egyszer megtörtént – felelte Gosztaham. – A Szasszánidák utolsó királya, Jazdagird legféltettebb kincse egy drágakövekkel kivarrt szőnyeg volt. Ebből merítettem az ötletet, persze az én változatom lényegesen l ényegesen szerényebb. szerényebb. – Megvan még a szőnyeg? – kérdeztem kíváncsian. – Elpusztították – felelte Gosztaham. – Ezer évvel ezelőtt az arab Szaid ibn Abi Waqqis tábornok Jazdagird fehér kőpalotája ellen vonult, és hatvanezer katonát számláló hadseregével megrohamozta. Amikor beléptek a palotába, hogy kincsein hadizsákmányként megosztozzanak, megbabonázta őket a csodálatos szőnyeg mintája, amely gyönyörű kertet ábrázolt rubintokkal kivarrt rózsákkal, kék zafírokból kirakott sötétkék folyóval. A fákat is ezüstszálból szőtték, s fehér gyöngybimbók ragyogtak rajtuk. Szaid és zsoldosai megosztoztak a zsákmányon – érdemeik szerint részekre vágták a szőnyeget, a drágaköveket kifejtették és eladták, s a rongyos szőnyegdarabokat trófeaként mutogatták. – Micsoda barbárok! – mondtam halkan. Gosztaham elmosolyodott. – És micsoda történet! – felelte. Magamra hagyott, és a királyi szőnyegszövődébe sietett. Én az andarúniba mentem, hogy Shamszitól kérjek egy nagy tűt és némi cérnát. Gosztaham dolgozószobájában – tudtam, hogy senki nem fog zavarni – felpróbáltam a nyakláncot. A kövek súlyosan, hűvösen pihentek a mellemen. Azon tűnődtem, milyen érzés lehet, ha valakit annyira imádnak, hogy ilyen drága ajándékkal kedveskednek neki. Belefűztem a cérnát a tűbe, hátulról az egyik tulipán kellős közepébe szúrtam, s az első rubinkövet máris a helyére illesztettem. Szinte láthatatlan volt, csak csillogásával hívta fel magára a figyelmet. Így folytattam, amíg mindegyik drágakő a helyére nem került; az aranyláncot úgy helyeztem el, hogy szőlőindát alkosson al kosson a szőnyeg felszínén. Miközben Gordia ajándékát varrtam, volt időm gondolkodni. Gordia nem volt szép, inkább szeszélyes és ingerlékeny természetű. Mégis, egyetlen szerelmes délutánnal meglágyította férje szívét, és megoldotta pénzeszsákját is. Talán azért, mert a Próféta leszármazottjának született, és női felmenői arról voltak híresek, hogy szexuális hatalmuk mindenkiénél nagyobb. Gordia ennyi év után is tudta, hogyan vegye rá férjét, hogy pontosan azt tegye, amit ő akar. Én is tudni akartam mindazt, amit Gordia tudott, hogy magamhoz láncolhassam Ferejdúnt. Miközben arra vártam, hogy híreket halljak Ferejdún felől, nem tétlenkedtem. El akartam

terelni róla gondolataimat, ezért hosszú órákat töltöttem a hollandus szőnyegével. Ha belegémberedtem a csomózásba, anyám segített nekem. Mellém ült, én pedig hangosan mondtam a színeket, mert anyámnak túl bonyolult és szokatlan volt a minta. Ekkor merész ötletem támadt. Mi lenne, ha keresnék néhány szőnyegszövőnőt és felfogadnám őket, hogy készítsék el a szőnyegemet? Ezt tették a királyi ki rályi szőnyegkészítő műhelyben és a város szőnyeggyáraiban is. Azt is tudtam, kit fogok felkérni. Egyszer, amikor a bazárban sétáltam, észrevettem egy nőt a Világ Képmásánál a többi vándorkereskedő között, aki a saját szőnyegét árulta. Több iszfaháni gyapjúszőnyege volt, középen a nappal, amelynek sugarai a csillagos égre vagy egy virágoskertre irányultak. Megálltam mellette, és néztem, hogyan dolgozik. – Isten áldja meg szorgalmas kezedet! – mondtam. – A munkád kiváló. A nő zavartan megköszönte dicsérő szavaimat. Megkérdeztem, régóta árul-e a bazárban, mert tudtam, hogy a legtöbb nő inkább azt akarja, hogy egy férfi rokon kínálja a portékát. – Dehogy, csak most kezdtem – válaszolta, és láttam, hogy kényelmetlen neki a kérdés. – A férjem beteg, nem bír dolgozni. Két fiút kell etetnem – magyarázta, s arca hirtelen úgy megnyúlt, hogy azt hittem, sírásban tör ki. Megsajnáltam. – Kívánom, hogy forduljon jobbra a sorsod. Ilyen szép áruval tudom, hogy így lesz. Szégyenlős mosolya sugárzóvá varázsolta arcát. Attól kezdve minden alkalommal megálltam és üdvözöltem Malekát. Egyetlen szőnyeget sem adott el, egészen addig, amíg az egyiket szinte ingyen fel nem kínálta. Majdnem elsírta magát, amikor elmesélte, mert az összeg arra is alig volt elég, hogy a gyapjú gyapjú ára megtérüljön. megt érüljön. – De hát mit tehettem tehett em volna? – kérdezte. – A gyerekeimnek enni kell! Maleka még nálam és anyámnál is rosszabb helyzetben volt. Azon gondolkodtam, hogyan segíthetnék rajta. Először is – gondoltam végig a tervet – be kell fejeznem a hollandus szőnyegét. Anyám segítségével kitartóan dolgoztam, s tapasztalt csomózóként nagyon jól haladtam. Bár még mindig rám tört a keserűség, amikor eszembe jutott, hogy Gordia a megkérdezésem nélkül rendelkezett, szívesen belefeledkeztem a szőnyeg szépségébe, a szövőszéken pompázó rózsaszín, narancssárga, élénkvörös virágokba. A jövőben nagy hasznát veszem majd annak a tudásnak, amit Gosztahamtól tanultam a színekről. Az a nap, amikor anyámmal levettük a kész szőnyeget a szövőszékről és elkészítettük a rojtokat, boldogságot hozott a ház minden lakójának. Gordia és Gosztaham örömöt szerzett egy fontos vevőnek a szép ajándékkal. Anyámnak azt jelentette, hogy végre belekezdhetek egy új szőnyegbe, mely talán tal án függetlenségünk alapja lesz. Nekem egy hosszú és keserű bűnbocsánat bűnbocsánat végét jelezte. Amikor a hollandus eljött a szőnyegért, a tetőre vezető folyosóra siettem, hogy lássam, mi történik a nagyteremben. Gosztaham kávét és sárgadinnyét hozatott, s kedélyesen, de határozottan elhárította a hollandus sürgetését, aki minél előbb látni szerette volna a szőnyeget. Miután kellő ideig beszélgettek, Ali-Aszgár behozta és a hollandus lába elé gördítette a szőnyeget. Föntről jól láttam mindent, s szőnyegem is új fényben mutatkozott meg előttem. Ha madár lettem volna, pontosan ilyen kertre vágytam volna, nyíló virágokkal vi rágokkal és árnyas fákkal. A hollandus tágra nyitott szeme megtelt ámulattal. – Olyan, akár a paradicsom kertjei –  mondta. – Remélem, mindannyian mi ndannyian oda kerülünk, kerülünk, ha eljön az idő. – Ha Isten is úgy akarja – felelte felelt e Gosztaham. A hollandus egyre csak a szőnyeget bámulta. – Biztos vagyok benne, hogy még az angliai Erzsébet királynő szőnyegei sem vetekedhetnek e kiváló darabbal! – mondta. – Kérlek, fogadd

legmélyebb köszönetemet e páratlan kincsért! Szívemet örömmel töltötte el, hogy a munkámat jobbnak ítélik, mint egy nagy királynő kincseit, még akkor is, ha a hollandus természetesen túlzott. Talán most már Gordia és Gosztaham is megbecsüli értékemet. – Boldoggá tesz, hogy elégedett vagy szövőszékem termésével – bólintott Gosztaham, és széles mosolyt küldött a rozetta felé, mert tudta, hogy ott hallgatózom. Aztán a királyi szőnyegszövődében készülő szőnyegekről beszélgettek, amelyeket a hollandus a gazdag kereskedő megbízásából rendelt. Megállapodtak egy találkozóban, hogy a hollandus megnézhesse a munkát, majd egy szolga kikísérte kikísér te a vendéget. Azt mondják, a dicsőséges Mohamed próféta, miközben felemelkedett Isten trónjára, letörölte az izzadságot a szemöldökéről, eltöltött hét életet a hét mennyország mindegyikében, mégis azelőtt érkezett vissza a földre, mielőtt az izzadságcseppek elérték volna a talajt. Hogyan lehetséges ez? Talán úgy, hogy az idő egyeseknek végtelenre nyúlik, mások számára viszont pillanatokra zsugorodik. Ferejdúntól nem érkezett hír, s minden egyes nap hosszabbnak tűnt, mint az előző. Amikor két nappal házasságom lejárta előtt diót tisztítottam az udvarban, úgy éreztem, minden lélegzetvételemmel egy egész élet telik el. Virradat után nem sokkal, amikor már erősen sütött a nap, megpihentem, hogy letöröljem arcomról a verítéket. Inkább unalomból, mint éhségtől hajtva a számba vettem egy fél dióbelet, meg sem néztem előtte. Olyan rohadt volt, hogy összerándult a nyelvem. Mielőtt még lenyeltem volna az elcsent diót, megjelent megjel ent Gordia, s a konyhából konyhából az udvaron át a kamra felé fel é indult. – Jóízű? – kérdezte, világossá téve, hogy látta, amikor bekaptam. Nagy nehezen lenyeltem a diót, és rámosolyogtam, mintha nem érteném, miről beszél. – Szálem alejkum – köszöntem neki. – Szakács ma gránátalmás-diós csirkét cs irkét készít – nem az a kedvenced? – Mindent szeretek, csak a savanyú citromos bárányt nem – válaszoltam, mert tudtam, hogy Gordia szívesen emlékeztet rá, kié a kenyér és a só, amit eszek. Belenézett a dióbéllel teli mozsárba. – Vigyázz, ott egy héjdarab! Annyira éles volt, hogy akár bele is törhetett volna a fogam. Nem csoda, hogy óvatlan voltam, elkalandoztak a gondolataim. Kivettem a héjat, de Gordia ujjai már az őrölt dióban matattak. – Törd jobban porrá porrá – utasított. utasít ott. – Az a jó, ha szinte tel jesen feloldódik a szószban. Szakács éppen a gránátalma levét forralta néhány kanálnyi cukorral. A szósz fenséges illata elárasztotta az udvart; mindig összefutott a nyál a számban, ha megéreztem, de nem aznap. –  Chashm –  bólintottam. Gordia elégedett pillantást vetett rám, szerette, ha engedelmes vagyok. A bajszom alatt alat t azonban ezt dünnyögtem: – Sokkal jobb, ha darabos. Ismét törni kezdtem a diót a mozsárban, egészen addig, míg szét nem porladt. Az izzadság csak gyűlt a homlokomon, egészen kimelegedtem a ruhám alatt. Néhány Néhány perccel később Gordia kijött a kamrából, néhány hagymafejjel a kezében. – Aj Khoda! – siránkozott. – Annyit eszik itt mindenki, nem csoda, hogy semmi sincs a kamrában! Megpróbáltam együttérzést mutatni, bár pontosan tudtam, hogy halmokban áll a drága piros sáfrány, a saját levében eltett déli datolya, egymásnak támaszkodnak a borral teli hordók, s a rizs egy évre elég lenne egy egész családnak. csal ádnak.

– Törjek kevesebb diót? – kérdeztem, s azt reméltem, a pocsékolás gondolata talán kevesebb munkát jelent. Gordia nem válaszolt azonnal, mintha nem bírná eldönteni, hogy a több munka vagy a kevesebb pocsékolás lenne jobb. – Folytasd csak, és törd meg az összesét, majd eltesszük későbbre, ha nem kell mind – mondta végül. Kiöntöttem a porrá tört diót a mozsárból, és újabb maréknyit kezdtem törni. Megpróbáltam olyan fesztelenül viselkedni, mintha semmi mással nem kellene törődnöm. Gordia elidőzött mellettem egy kicsit, majd megkérdezte: – Még mindig semmi hír? Ha levél jött volna Ferejdún repülő madárra emlékeztető, kacskaringós aláírásával, Gordia tudott volna róla Gosztahamtól. Semmi szükség nem volt rá, hogy engem kérdezzen, egyszerűen csak emlékeztetni akart rá, hogy a helyzetem egyre romlik a házban. Leértékelődésemet más jelekből is észre lehetett venni: Gordia máris olyan feladatokkal bízott meg, amikkel általában Shamszit szokta. Többek között a diótörés is ilyen volt. Lehet, hogy magában már lemondott róla, és én is úgy éreztem, ha aznap nem kapok hírt Ferejdún felől, soha többé nem fogok. Egy pillanatra annyira megrendültem, hogy abba kellett kellett hagynom a munkát. – Szegény pára! – mondta Gordia a konyha felé menet. – Insh'Allah, hamarosan üzenni fog érted. Amikor a Ferejdúnnal való legutóbbi együttlétemre gondoltam, úgy éreztem, mintha parázsba nyúlnék. Képtelen voltam rájönni, hol rontottam el. Amikor beszélgetni akart, meghallgattam, amikor a testemet akarta, a kedvére tettem. Nem értettem, miért nem tudtam kielégíteni. Folytattam a diótörést, és azon gondolkodtam, mennyire megváltoztam, amióta anyámmal eljöttünk a faluból. Ott olyan védettségben éltem, mint egy selyemhernyó a gubójában. Azt kívántam, bárcsak ismét az a tizenöt éves szűzlány lennék, aki mit sem sejt a csillagok szeszélyes mozgásáról. Ebédnél alig bírtam enni, s Szakács igen elcsodálkozott, mert tudta, mennyire szeretem a gránátalmás szószt. – Ah! – kiáltottam fel, amikor ráharaptam egy éles dióhéjdarabkára. Az ebéd egyébként a szokásosnál csendesebben zajlott, csak néha váltottunk anyámmal gondterhelt pillantásokat. Ebéd után segítettem összeszedni az edényeket, aztán olyan sokáig sikáltam a fazék aljára égett rizst, hogy belefájdultak az ujjaim. Mielőtt mindenki elvonult volna a délutáni sziesztára, megkérdeztem Gordiát, nincs-e valamilyen megbízása a számomra. Elégedett képpel közölte, hogy a bazárba kellene menni gazt venni, ragacsos, pisztáciás nugátot, amit az unokái nagyon szerettek. Felvettem a csadort, most picseh nélkül, és elindultam a Nagy Bazárba, hogy felkeressem a gazt  árusító boltokat. Hamar végeztem a vásárlással, ám utána, ahelyett, hogy hazamentem volna, átvágtam a Világ Képmásán és betértem a másik bazárba a déli oldalon. Nagyot kerültem a folyó felé, hogy véletlenül se találkozzak ismerőssel. Tunikaárusok, gyümölcs– és zöldségkereskedők, fémárusok és fazekasok mellett haladtam el, míg a bazáron túl a Harminchárom ívű Hídhoz nem értem. Óvatosan körülnéztem, s amikor láttam, hogy senki sem ismer fel, a város új örmény negyede felé indultam. Soha nem mertem még betenni a lábam egyedül a keresztény negyedbe. Abbász sah több ezer örményt költöztetett Új-Dzsulfába – egyesek azt mondják, akaratuk ellenére –, hogy ott folytassák a selyemkereskedelmet. Sok örmény meg is gazdagodott. Elmentem díszes templomuk mellett, és bekukucskáltam. A falakat és a mennyezetet férfi és női képmások díszítették, az egyiken több férfi együtt evett. Fejük körül glória volt, mintha imádni kellene őket. Egy másik festményen egy férfi fadarabot cipelt a hátán, szemében mély szenvedés tükröződött, mögötte egy nő haladt, s úgy nézett a férfira, mintha kész lenne az életét adni érte. Szóval mégis igaz, hogy a keresztények

embereket is imádnak, nem csak Istent. Gosztaham azt mesélte, hogy a sah évente kétszer, vallási ünnepeik alkalmával megtisztelte az örményeket a jelenlétével, bár az is igaz, hogy amikor egy örmény építész magasabb templomot tervezett, mint a legmagasabb mecset, levágatta a kezét. Megborzongtam a gondolatra, mert mit ér egy építész – vagy egy szőnyegcsomózó – élete kéz nélkül? A templomot elhagyva egy kisebb sugárútra fordultam, és addig mentem, amíg meg nem láttam az épületet, amit egyszer Kobra említett – az ajtón világoszöld felirat volt. Nem tudtam kihámozni, mi van ráírva, de tudtam, hogy jó helyen járok. Bekopogtam, idegesen körülnéztem, mert soha nem csináltam még ilyet. Idősebb nő nyitott ajtót, világoskék szeme világított, hosszú, ezüsttel csíkozott mézszőke haját lila fejkendő takarta. Szó nélkül bevezetett és becsukta maga mögött az ajtót. Követtem az apró udvaron át egy alacsony mennyezetű házba, amelynek falait fehérre meszelték. A szoba, ahol leültetett, furcsa dolgokkal volt tele: állati csontokkal teli kerámiaedényekkel, piros és aranyszínű folyadékkal teli kancsókkal, gyökerekkel és füvekkel megrakott kosarakkal. A falakra asztrológiai szimbólumokat és kozmológiai térképeket akasztottak. Levettem a csadoromat, és egy párnára telepedtem. A nő nem kérdezett semmit. Meggyújtott egy nyaláb vad rutát, becsukta a szemét, és dallamos versikébe fogott. Amikor befejezte, kinyitotta a szemét és így szólt: – A te bajod forrása egy férfi. – Igazad van – válaszoltam. válaszol tam. – Honnan Honnan tudod? A bűbájos bűbájos nem felelt. felel t. – Hogy kerültél kerültél Iszfahánba? Biztos az akcentusomból jött rá, hogy déli vagyok. Elmondtam neki, hogy anyám és én apám halála után hagytuk el otthonunkat, azt is, hogy majdnem éhen haltunk, meg azt is, hogy három hónapos sziga köt egy férfihoz. A bűbájos kék szemében aggodalom villant. – Miért nem ajánlotta fel, hogy állandó feleségnek vesz magához? – kérdezte. – Nekem azt mondták, azért, mert olyan nőt kell elvennie, aki megfelelő örökösöket szül neki. – Akkor miért nem várt a családod egy megfelelőbb ajánlatra? – Nem tudom. – Nem Nem akartam elmondani neki, hogyan tettem tönkre t önkre a szőnyeget. A bűbájos meglepődött. Végignézett öltözékemen, az egyszerű piros pamuttunikán, a narancssárga pamutköpenyen, amit piros pir os övvel fogtam össze. – Talán anyagi gondokkal gondokkal küszködtök? – Nagybátyám és családja bőségben él, de felesége minduntalan felemlegeti, mekkora teher, hogy etetnie kell engem és anyámat. – Egyszóval, arra számítottak, hogy férjed hosszú időre megtart, sőt, talán ajándékokkal is elhalmoz. – Igen – feleltem. feleltem . – A házasságom házasságom azonban holnapután lejár. – Voj! – kiáltott fel f el a bűbájos, szemmel láthatóan gondterhelten. – Nincs sok időnk. – Tudnál-e olyan bűbájt, hogy akarjon engem? – kérdeztem. – Talán – válaszolta a nő az arcomat fürkészve. – Milyen Mil yen ember a férjed? – Tele van életerővel – mondtam. – Parancsokat osztogat. Gyakran nagyon nagyon türelmetlen. türelmet len. – Szeret téged? – Soha nem mondta, de legutóbb új ruhát vett nekem, és úgy viselkedett, mintha kedvelne. –  Csodálkozva mondtam ezt, mintha magam is akkor döbbentem volna rá szavaim igazságára. – Mégsem úgy beszélsz róla, mint egy szerelmes nő, szemed nem csillog az örömtől és

boldogságtól. – Valóban nem nem – vallottam vallott am be sóhajtva. – Szereted a férjedet? Elgondolkodtam, Elgondolkodtam, mielőtt m ielőtt válaszoltam volna. – Nem remegek úgy, úgy, ahogyan barátnőm, amikor szerelmeséről szerelmesér ől beszél – mondtam. – Csupán kötelességből vagyok vele. – Mit gondolsz, miért nem küldött még érted? – Nem tudom – suttogtam szánalmasan. A bűbájos szeme az enyémbe fúródott. Legyintett egyet a rutával, a szúrós szag csípte a szememet. – Milyenek az éjszakáitok? Elmondtam neki, milyen szégyenlős voltam az elején, elmondtam, hogy Ferejdún gyakran hajnalig ébren tart, tart , és a szoba négy sarkában szeretkezik velem. – Az elején ez természetes – jegyezte meg. – Igen, de most szenvedélyének lángja kialudni látszik. látszi k. – Máris? – A bűbájos elhallgatott egy pillanatra, mintha valami fontosat próbálna megérteni.  – Mi történt tört ént a legutóbbi l egutóbbi alkalomma alkal ommal,l, amikor am ikor együtt e gyütt voltatok? volta tok? – Nem tudom – próbáltam kitérni az egyenes válasz elől. – Mindig megteszek mindent, amit mond, de érzem, hogy eltávolodik tőlem. – Mintha rád unt volna? – Igen. – Kényelmetlenül feszengtem a párnán, elfordítottam a tekintetemet. Hosszú csend telepedett a szobára, majd remegő hangon bevallottam, hogy Ferejdún egyedül elégítette ki magát. – Mondott valamit utána? Hosszú napok óta nem engedtem meg magamnak, hogy ezen gondolkodjak. – Azt kérdezte tőlem, élvezem-e a vele való együttlétet. Annyira meglepődtem a kérdésén, hogy azt feleltem: „Megtisztelsz, hogy kitüntetsz tündöklő jelenléteddel.” A bűbájos bűbájos elmosolyodott, de egyáltalán egyált alán nem vidáman. – Nagyon szertartásos voltál. Most, hogy belekezdtem, úgy döntöttem, mindent elmondok. – Ekkor összeráncolta a szemöldökét, és azt mondta, nem kell így beszélnem vele, amikor kettesben vagyunk. – És akkor bevallottad, hogyan érzel valójában? valój ában? – Nem egészen. Akkor engedte először, hogy őszinte legyek. Szó szerint azt mondtam: „Azon vagyok, hogy örömöt okozzak neked.” Ő fölém hajolt, kisimította a hajamat az arcomból, és így szólt: „Dél gyermeke, értem én. Azt teszed. De tudod, sokkal többről van szó, nemcsak arról, hogy örömöt okozz nekem.” Aztán megkérdezte, tetszett-e, amit éjjel csináltunk, és én azt válaszoltam, hogy igen. – És ez igaz? Vállat vontam. – Nem értem, miért beszél mindenki állandóan erről. A bűbájos olyan megértően nézett rám, hogy azt hittem, menten elsírom magam. – Miért nem élvezed annyira, mint ő? – Nem tudom – válaszoltam feszengve. f eszengve. Arra Arra gondoltam, bárcsak ne jöttem jött em volna ide. A javasasszony megfogta a kezemet, hogy megvigasztaljon. Úgy éreztem magam, mint akkor, amikor apám haldoklott, mintha egy szempillantás alatt mindent elveszíthetnék. – Nem bírom, hogy így legyen – mondtam hirtelen, magam sem értve, miért. A bűbájos úgy nézett rám, mint aki pontosan érti, miről beszélek. – Gyermekem, nem akadályozhatod meg azt, amit Isten elrendel, ad vagy elvesz, de te magad is véget vethetsz bizonyos dolgoknak. Ígérd meg nekem, hogy hogy ezt nem felejted fel ejted el.

– Megígérem – mondtam, bár ez volt a legkisebb bajom. – Most, hogy már értem a gondodat, segíthetek neked – folytatta a bűbájos. – De előbb tudnom kell valamit: lehetséges-e, hogy férjed állandó feleséget vesz magához? Egy pillanatra elgondolkodtam. Eszembe jutott, hogy mielőtt férjhez mentem volna, Gordia azt mondta, Homa már keresi a megfelelő feleséget Ferejdún számára. – Természetesen – válaszoltam. – Akkor készítek egy olyan talizmánt, ami távol tartja őt a te utadtól – mondta. Az egyik kosárba nyúlt, és színes gombolyagokat vett elő. Kiválasztotta a szivárvány színeit, hét helyen összecsomózta a fonalat, majd a nyakam köré kötötte a fonatot. – Hordd addig, amíg magától le nem hull – magyarázta. – És ne mondd meg a férjednek, mire való. – Nem fogom. Ha Ha egyáltalán újra látom l átom valaha – suttogtam sutt ogtam szomorúan. – Ha Isten is úgy akarja, látni fogod – biztatott a bűbájos. – És ha újra magához hív, még obban akarnod kell, hogy örömöt szerezz neki. Meglepődtem. – De hiszen megtettem mindent, amit csak kívánt! A bűbájos megsimogatta a kezemet, mintha értetlen gyermek lennék. – Nem hiszem –  mondta gyengéden. gyengéden. Az arcomon szégyenpír égett. – Annyira szeretném tudni azt, amit anyám tudott, amikor annyi idős volt, mint én! – törtem ki keserűen. – Apám életének minden percében imádta őt. – Mit gondolsz, mi volt a titkuk? Elmeséltem neki, hogy anyámnak különleges tehetsége van a meséléshez, amivel örökre magához láncolta apám szerelmét, bár ő volt a faluban a legszebb férfi. Nekem nem volt ilyesfajta tehetségem. A javasasszony félbeszakított. – Képzeld el egy pillanatra, hogy te vagy a mesélő, és nem anyád – mondta. – Mondjuk éppen Fatima, a fonólány történetét meséled. Az elején azzal kelted fel a hallgatóság figyelmét, hogy elmeséled, hogyan halt meg Fatima apja egy hajótörésben, arra ítélve a lányt, hogy saját magáról gondoskodjon. Vajon mi történne, ha ahelyett, hogy végigmondanád a mesét, azonnal elárulnád, elárul nád, hogy a végén végén minden jóra fordul? – Hát az nagyon együgyű dolog lenne – mondtam. – Na látod – felelte a bűbájos. – Hogyan kell kell elmesélni el mesélni a történetet? t örténetet? – Anyám Anyám meséinek meséi nek mindig van eleje, közepe és vége, mind a megfelelő megfelel ő helyen. – Pontosan – bólintott a bűbájos. – A jó mesélő azzal tart izgalomban, hogy csepegteti az információt. Egészen a mese végéig leköti a figyelmedet, s a kíváncsiságodat csak a legvégén elégíti ki. Pontosan tudtam, mire gondol. Anyám hallgatóságát mintha megbűvölték volna, csillogó szemmel, tátott szájjal hallgattak, belefeledkezve a mesébe. A bűbájos végigsimította csillogó haját. – Erre gondolj, amikor éjszaka a férjeddel vagy és mesélsz neki, persze szavak nélkül. Számára a mese nem új, ezért meg kell tanulnod, hogyan tedd érdekessé. Megint elpirultam, de ezúttal egy másfajta érzés is elöntött, ami egész testemen végigfutott, a lábujjaim hegyéig. – Volt már néhány ötletem – vallottam be –, de eddig nem mertem előállni velük. – Ne késlekedj – mondta a bűbájos figyelmeztetően, mintha mi ntha nagy veszély fenyegetne. – De azt sem tudom, hol kezdjem – suttogtam. – A válasz abban a kérdésben rejlik, amit férjed az utolsó alkalommal kérdezett tőled –  felelte a bűbájos. – Van-e bármi, amit szívesen csinálsz vele?

– Szeretem, ahogyan megcsókol és simogat – mondtam –, de mindig azzal végződik, hogy teste egybeolvad az enyémmel. És akkor megfeledkezik rólam, s csak arra figyel, hogy elérje a legnagyobb gyönyört. – És te közben mit teszel? – Mindent megteszek, hogy segítsek neki. – Nincs szüksége segítségre – jelentette ki a bűbájos. Csak bámultam rá, s azt reméltem, folytatja, de egy szót sem szólt. Lassan múlt az idő, s én alig bírtam magammal az izgatottságtól. – Beszélj – kérleltem. Elmosolyodott. – Szóval most már valóban figyelsz rám. – Igen – feleltem. – És addig nem leszel elégedett, amíg meg nem kapod, amit akarsz. A fejem enyhén megszédült a ruta mindent mi ndent betöltő szúrós szagától. – Tudnom kell. – Izgatott vagy, és én azt akarom, hogy az is maradj – bólintott. – Ezért talán mellékesen mesélhetnék neked Fatima anyjáról és születésének körülményeiről. – Kérlek, ne tedd – könyörögtem. könyörögtem. A szívem sebesebben vert, mint szokott, szokott , a tenyerem izzadt. A bűbájos bűbájos figyelmesen figyelm esen rám nézett. – Szóval, most már érted ért ed – mondta mosolyogva. – Igen – feleltem. – Akkor nem kínozlak tovább – mondta. – A csúcsra fel kell érni, de semmi sem olyan izgalmas, mint az oda vezető út. Aztán megkérdezte, láttam-e azt a testrészemet, amit a legjobban elrejtünk. – Természetesen nem! – feleltem megdöbbenve. A falumban mindig a szüleimmel egy szobában laktam. A hammamban mindig volt valaki körülöttem. Csak az árnyékszéken voltam igazán egyedül, de ott sohasem volt elég fény, és különben sem szerettem hosszasan ott időzni a szagok miatt. – Mégis, biztosan érted, mire m ire gondolok. Annak Annak ellenére, amit ami t az előbb mondtam, azt gondoltam, hogy értem. Vagy legalábbis érzem. – Mielőtt a férjed túl messzire jutna a gyönyör dombján, helyezkedj olyan pozícióba, ami neked is jó, és csatlakozz hozzá, amikor eléri a csúcsot. Kipróbálhatod a béka, az olló, az indiai és a tű a cipőben pozíciókat. Hogy biztos legyen benne, értem-e, amit mond, az ujjaival is megmutatta a helyzeteket. Máris azon gondolkodtam, milyen lenne így Ferejdúnnal, és hogyan intézhetném úgy, hogy azt gondolja, a saját elképzelését váltja valóra. – Megtehetem, amit javasolsz – mondtam –, de sohasem hittem, hogy a férjem törődik az én boldogságommal. – Talán nem is törődik – felelte a bűbájos. – De képzeld el, hogyan éreznéd magad, ha egyetlen éjszakán sem bírnád kielégíteni. Nagyon szenvedtem, mert nem tudtam gyönyörhöz juttatni Ferejdúnt. Olyan voltam, mint egy kitömött baba, az sem mozdult, amíg a gyerekek be nem hajlították a karját vagy a lábát. Nem csoda, ha Ferejdún unalmasnak unalmasnak talál. tal ál. – Fejet hajtok tudásod előtt – bókoltam a bűbájosnak. Ő csak mosolygott. – Amikor annyi idős leszel, mint én, ugyanennyit tudsz majd, sőt, talán többet is. Azzal a pénzzel fizettem neki, amit anyám a szigából adott. Úgy éreztem, nagy jót tett velem. Csak otthon döbbentem rá, hogy nem olyan szerencsetalizmánt adott, amivel Ferejdúnt magamhoz láncolhatom, hanem olyat, ami megakadályozza, hogy mást akarjon helyettem. Ezt először

különösnek találtam, de később megértettem, arra kell rájönnöm, hogyan varázsolhatom el én magam a férjemet. Aznap este alig bírtam elviselni anyám, Gosztaham és Gordia jelenlétét. Ha összeakadt a tekintetünk, éreztem, hogy sajnálattal néznek rám, s a csend azt jelentette, továbbra sem jött levél Ferejdúntól. Anyám egy szót sem szólt, de aznap éjjel gyengéden betakargatott, és az egyik kedvenc mesémet mesélte, azt, amelyik Bahrámról és Fitnáról, a rabszolgalányról szól. Szerettem ezt a mesét, mert Fitna okos csellel megszerezte magának Bahrámot, úgy, hogy egyúttal a férfi hibáit is felfedte. Azt kívántam, bárcsak nekem is sikerülne ezt tenni Ferejdúnnal. Amikor elaludtam, azt álmodtam, hogy anyámmal visszatértünk falubéli kis házunkba. Amikor kinyitottam az ajtót, az egész szobát hó borította. Nem volt más választásunk, a hóban ástunk menedéket. Szőnyegekkel és ruhadarabokkal próbáltuk szigetelni a kis lyukat, de rettenetesen fáztunk. A hó vakító fehérsége bántotta a szememet, lábujjaim és ujjaim elmerevedtek a hidegtől. Úgy éreztem magam, mint akit élve eltemettek egy hófehér kereveten. Vacogva ébredtem, homlokomon és keblemen izzadságcseppek csillogtak. Ott feküdtem a sötétben, és azon gondolkodtam, mit tartogat számunkra a sors. Vajon meddig tart itt bennünket Gordia és Gosztaham, ha nem kapok több pénzt Ferejdúntól? Lehet, hogy ismét éhezni fogunk, mások jóindulatára leszünk utalva, s a segítség mögött talán tisztességtelen szándék rejlik. Szerettem volna itt maradni a városban. Tetszett, ahogy a testem megváltozott itt a fővárosban, nőies és gömbölyded lett, mert mindennap jóllaktam. Szerettem, hogy tanulhatok Gosztahamtól, aki már arra is megtanított, hogyan rajzoljak oroszlánt, sárkányt, paradicsommadarat és sok más csodálatos állatot, amit a sah vadászjelenetet ábrázoló szőnyegén láttam. Ám mindenekfelett azon gondolkodtam, hogyan szerezzem meg Ferejdúnt, már ha lesz rá egyáltalán alkalmam. Ha az a páva volnék, amit nemrég próbáltam lerajzolni, csodálatos, szivárványszín farktollaimmal végigsimogatnám a hátát. Ha róka volnék, bojtos farkammal eltakarnám a szemét, s fürge nyelvemmel végignyalogatnám a testét. Ez bizonyára elűzné az unalmat tekintetéből! Reggel egy vándorkereskedő hangjára ébredtem, aki kántálva kínálgatta az árpalevest. Átmentem Szakácshoz, hogy megkérdezzem, nincs-e rám szüksége. Miközben beszélgettünk, hallottam, hogy kopognak a női kopogtatóval. Shamszi jött értem és szólt, hogy Gordia és Gosztaham hívatnak, mert végre levél érkezett a számomra. – Mit ír? – kérdeztem azonnal, megfeledkezvén az illendő üdvözlésről. Attól féltem, hogy Ferejdún véget vet házasságunknak. házasságunknak. – Neked is jó reggelt! – figyelmeztetett Gordia udvariatlanságomra, s én gyorsan köszöntem neki. Gosztaham feltörte a levél viaszpecsétjét, amelyen ott volt Ferejdún összetéveszthetetlen aláírása. Szeme ide-oda cikázott a papíron, én meg majd kitéptem a kezéből a papirost, hogy magam olvassam olvassam el. – Nos? – kérdezte Gordia. Gosztaham folytatta az olvasást. – Bárcsak kevesebb szóvirágba burkolná a mondanivalóját, és végre a tárgyra térne… – dünnyögte Gosztaham a sorokat pásztázva. – Na, végre, itt van. Ferejdún ma este magához kéreti. Dicsőség Istennek! A megkönnyebbüléstől megszólalni sem bírtam. Gordia rám mosolygott. – Ez égi jel! – mondta. Nem akartam még egyszer azt a hibát elkövetni, hogy kimerülten kerülök Ferejdún színe elé, mint legutóbb. – Időre lesz szükségem, hogy felkészüljek a látogatásra – jelentettem ki.

Gordia megértett. – Minden kötelezettséged alól felmentelek – felelte. – Szólok Shamszinak, hogy ma dolgozzon helyetted is a konyhában. konyhában. Nagylelkűsége meglepett, aztán eszembe jutott, hogy önös érdekből támogatja ezt a kapcsolatot. Időről időre megkérdezte tőlem, nem említette-e Ferejdún, hogy új szőnyeget szeretne, és arra biztatott, próbáljam meg rávenni, rendeljen tőlünk egyet. Soha nem tettem semmi ilyesmit. Arra kértem anyámat, hadd lehessek egyedül egész délelőtt, ezért elment gyógyfüveket gyűjteni. Bezárkóztam apró kis szobánkba, hennával befestettem a lábamat és a kezemet, és elhatároztam, hogy meglepem Ferejdúnt: azt a részt is kidekorálom, amit csak az ő szeme láthat. Órákon át dolgoztam, ráadásul mozdulatlanul kellett feküdnöm, amíg a paszta száradt, ami nagyon nehezemre esett, mert igen nyugtalan voltam. Eltakartam magam, mert attól féltem, anyám be talál önni, és meglátja merész művemet. Délután úgy indultam el Ferejdún házába, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. Miután a szerződés másnap lejárt, nem tudtam, azért hívat-e, hogy még egyszer utoljára együtt legyünk, vagy más tervei vannak. Azt sem tudtam, hogyan rejtem el titkomat Hayedeh és Aziz éles szeme elől. A nők hanyagabbul üdvözöltek, mint korábban. Amikor vetkőzni kezdtem, meg sem próbáltak segíteni, amiből arra következtettem, azt hiszik, nem jövök többé. Mielőtt beültem volna a kádba, megkérdeztem, nem akarják-e ellenőrizni a felesleges szőrszálakat. Hayedeh úgy tett, mintha megnézne, de közben folyamatosan beszélgetett Azizzel. – Szóval – mondta –, az esküvő egy hét múlva lesz a vőlegény apjának házában, aki pisztáciát termeszt. Időnként végighúzta a kisszát a hátamon, s közben leírta, milyen ruhát visel majd a lánya az esküvőn. Akkor Akkor sem segítettek, segítet tek, amikor beültem beült em a kádba. Miután felöltöztettek, bementem a hálószobába, ahol oly sokszor voltam együtt Ferejdúnnal, és leültem szokásos helyemre, de nyugtalan voltam, és nem bírtam egy helyben maradni. Felkeltem, átsétáltam a szomszédos szobába, ahol általában étkeztünk. Mit is akartam pontosan csinálni? Megnéztem a fán csicsergő madárpárt ábrázoló selyem faliszőnyegeket. Hirtelen ötlettől vezérelve levettem az egyiket a falról. Bevittem a hálószobába, és leterítettem a földre, nem messze a kerevettől. Aztán visszamentem a nagyszobába, nagyszobába, és vártam. Ferejdún rossz hangulatban érkezett. Már az ajtóban rámordult a szolgákra, hogy hozzanak bort és vízipipát. vízipi pát. Néhány másodperc múlva észrevette, észrevett e, hogy a szőnyeg nincs a falon. – Melyik ostoba vette le a falról? – kiáltotta. A szolgák berohantak, és ékesszólóan bizonygatták ártatlanságukat. Én megijedtem, de végül mégis megszólaltam. – Én voltam. – Szörnyen fest így üresen. – Megvolt rá az okom – feleltem. Ferejdún nem törődött velem, felemelte a karját, hogy az egyik szolga levehesse róla a köpenyt és az övet, amiből kihúzta a gyöngyökkel kirakott tőrt. Egy másik szolga betipegett a borral és a vízipipával, majd hajlongva távozott. Ferejdún levette a turbánját, és ivott, engem meg sem kínálva. Amikor az étel megérkezett, gyorsan, szinte ingerülten evett. Én alig mertem néhány falatot magamhoz venni. A kávé két finom ívű kancsóban érkezett. Ferejdún megkóstolta, és mielőtt a kávésfiú elhagyta volna a szobát, ráförmedt: – Nem elég forró! A fiú visszatért, hogy összeszedje a csészéket, de nem tanúsított megbánást, nem is próbálta enyhíteni Ferejdún dühét. – Várj egy percet – mondta Ferejdún. A kávésfiú, aki nem lehetett több tizenkét évesnél, előtte állt, a tálcával a kezében. Ferejdún felvette a csészémet, és a fiú arcába löttyintette a folyadékot. Az megremegett, a tálca majdnem kiesett a kezéből.

– Látod?! – üvöltötte Ferejdún. – Jéghideg, meg sem érzed! Olyat hozz nekem, ami t űzforró! A fiú szeme alatt vörös foltok jelentek meg. Elmormolt néhány bocsánatkérő szót, majd kihátrált a szobából, s csak úgy patakzott a könny a szeméből. – Szamár! – kiáltott utána Ferejdún. Még sohasem viselkedett így. Dühe hirtelen volt és váratlan, elsöprő, mint a vihar. Egy másik szolga percekkel később forró kávét hozott, olyan forrót, hogy szinte égette a torkomat. Ferejdún egy hajtásra megitta, berontott a másik szobába, és az ágyra vetette magát. Lehunyta a szemét, s hamarosan meghallottam horkolását. Hát így kell eltelnie az utolsó estémnek? Esélyem sincs rá, hogy megmentsem jövőmet? Zavarodott voltam és dermedt, mintha a hó fogságában lennék, amiről előző éjjel álmodtam. Eszembe jutott a lassú, fagyos halál, és hirtelen felpattantam. Tudtam, hogy tennem kell valamit. Leszállt az éj, a szobában egyre sötétebb lett. Meggyújtottam egy lámpást, és letettem a földre a selyemszőnyeg mellé, majd levetkőztem. Csak a rózsaszínű nadrágot hagytam magamon. Odamásztam Ferejdún mellé a kerevetre, és megpróbáltam olyan esetlenül mozogni, hogy felébredjen. Úgy látszott, működik a dolog: kipattant a szeme. – Mutatni akarok valamit – suttogtam szinte kétségbeesetten. – Mit? – motyogta mot yogta unott hangon. Hallgattam egy kicsit, majd ezt feleltem: – Csak rajtad áll, hogy megtaláld. – Mit találjak meg? – kérdezte félálomban. – A titkot, amit neked készítettem – mondtam. Felkönyökölt, és nagyokat pislogott, hogy felébredjen. Távolabb csúsztam, és amikor utánam nyúlt, még messzebb húzódtam. – Hadd nézzelek – mondta. Négykézlábra álltam, de úgy fordultam, hogy lássa fedett csípőmet és fedetlen keblemet. Aztán az olajlámpás felé másztam. Ferejdún meglepődött, s négykézláb utánam indult. Hagytam, hogy elkapja a csípőmet, de nem fordultam meg. Hátulról puha kezével simogatni kezdte meztelen felsőtestemet. Ha tetszett, amit csinált, a mellkasához simultam, kezemet a kezére tettem, és ott hagytam. – Mi a titok? ti tok? – kérdezte gyengéden Ferejdún. Ferejdún. Teljesen felébredt, a szeme szem e úgy csillogott, mint m int hónapok óta soha. Kibújtam az öleléséből, és amilyen gyorsan csak tudtam, tovább másztam. Megpróbálta elkapni a nadrágot, de nem érte el, így nevetve utánam indult. Amikor készen álltam, hagytam, hogy elkapja a nadrágom szélét és leteperjen. Még mindig hason feküdtem. – Fordulj meg – kérlelt. De én nem mozdultam, és mosolyogva, de határozottan ellenálltam neki. – Mmm! – mormolta gyönyörűséggel, amikor érezte, hogy ellenkezem. Nem volt erőszakos, egyszerűbb megoldást választott. Leszaggatta rólam a nadrágot. A selyem hangosan szétszakadt, s Ferejdún arcát elégedettség töltötte el. Ő is ledobta ruháit. Nem hagytam, hogy megfordítson. – Még mindig nem találtad meg – incselkedtem vele. Ferejdún megvadult. Az olajlámpás fényében kezével és ajkával végigsimogatta meztelen hátamat. Csókjai mintha lángra lobbantották volna belsőmet. Ám amikor ismét megpróbált megfordítani, nem engedtem. Túlságosan tetszett, amit csinált. Ferejdún vadul csókolta, harapta a nyakam és a vállam, a kezével alulról simogatta keblemet. A testem elolvadt, mint a forró gránátalmaszirup, s amikor már lihegtem és nem bírtam tovább távol tartani magam tőle, megfordultam, és hagytam, hogy elöl is birtokba vegye testemet. – Hol a titok? – kérdezte türelmetlenül. Rámosolyogtam, mire közelebb húzott az

olajlámpáshoz, s egyre csak csókolt, simogatott elöl – végül egészen közel került a kincshez. Szorosan összezártam a combomat, nem engedtem, hogy szétnyissa, mintha azt mondanám, előbb csókolj meg itt, simogass meg ott. Olyan volt, mintha életében először látna. Ajka és keze úgy árta be testemet, mint egy karaván, amelyik meg-megpihen egy oázisban. Amikor már szinte elolvadtam a gyönyörűségtől, a lábam szétnyílt: nem bírtam tovább távol tartani magam tőle. Ekkor látta meg, mit csináltam. Meglepett voj! hagyta el az ajkát, majd odahajolt, hogy közelebbről is megcsodálja lábam közét. Nem csupán a lábamat és a kezemet festettem meg hennával, ahogy általában a nők szokták: kölcsönvettem Gosztaham legfinomabb ecsetjét, és a combomat is kidíszítettem, azon a részen, ahol a hús a legvastagabb és legpuhább. A minta szirmokból állt, amilyenekkel a szőnyeg középpontját szokták körberajzolni. Minden szirom közepébe apró rózsákat, liliomokat és nárciszokat festettem. Ferejdún közelebb húzott a lámpáshoz, aztán nem bírta féken tartani a kezét és a nyelvét. Eszembe jutott Gosztaham vicce a nyelvtanárról, s csupán ekkor értettem meg, micsoda ritka gyöngyszemet adott a sors annak a bizonyos feleségnek. Most, hogy Ferejdún ajkai új területre tévedtek, s keze végigsiklott a testemen, mind hangosabban és gyorsabban ziháltam. Ő azonban hamar befejezte a munkálkodást, és csípőjét az enyémbe mélyesztette. – Várj! – kiáltottam volna a legszívesebben. De aztán belenéztem elfelhősödött szemébe, és éreztem, hogy teljesen megfeledkezik rólam, elveszik saját gyönyörűségében. Légzésem lelassult, az övé egyre gyorsult. Nem tudom, mi késztetett rá, de amikor csípője eltávolodott az enyémtől, összezártam a térdemet, gyorsan elfordultam és arrébb húzódtam. – Vohhh! Vohhh! – nyögött fel csalódottan. Átkozódott, kérlelt, a nevemen szólongatott, hívott, de én nem mentem vissza. Ekkor utánam eredt. Hagytam, hogy végigkergessen a szobán, majd megálltam a selyemszőnyegnél. Már mögöttem volt, éreztem a nyakamon a leheletét. Megragadta a csípőmet, mintha még mindig ő lenne a mester, de éreztem, csak arra vár, hogy én vezessem. Megfordultam, és gyengéden hanyatt fektettem a selyemszőnyegen. A csípője fölé térdeltem, és egész testemmel hozzásimultam. Megsimogatta keblemet, s én végre felnyögtem, mert a szenvedély visszatért testembe. Életemben először megérintettem gyönyörű haját, amely csillogó, fekete fürtökben omlott a vállára. Hajának puhasága, a csúszós selyem érintése, mellkasának érdes szőrzete olyan forrósággal töltött el, amit korábban sohasem éreztem. Ezúttal én irányítottam, csípőmet a csípőjéhez szorítva, előre-hátra mozogva: először lassan, azután egyre gyorsabban, míg végül úgy összefonódtunk, mint a lánc– és vetülékfonal. Ferejdún követte a ritmusomat, úgy, ahogyan én annyiszor követtem az övét. A tárgyak mintha elveszítették volna formájukat, felsikoltottam, talán fel is üvöltöttem. És Ferejdún velem üvöltött, és éreztem, hogy egyszer csak feloldódok a mindenségben, és eltűnök, úgy, ahogy a molylepkét elemészti a láng, és semmi más nem maradt belőlem, csak egy apró füstfelhő. Hangos kiáltásaink megijeszthették a szolgákat, mert bekopogtak az ajtón, azt tudakolva Ferejdúntól, jól van-e, de ő csak mordult egyet, hogy hagyják békén. Mi nem szóltunk egymáshoz, csak pihegtünk a szőnyegen egymás mellett. Amint lelassult a légzése, Ferejdún nem bírta elszakítani kezét a testemtől. Ismét simogatni kezdett, s én megérintettem hímtagját. Úgy ágaskodott, mint egy sátorrúd, pedig nemrég teljesen ernyedt volt. Ismét egymásnak estünk, akár az állatok. A róka farkára gondoltam, és övemmel bekötöttem a szemét, majd addig nyalogattam a nyelvemmel, amíg apró, örömteli sikolyokat nem hallatott, amit korábban soha nem tett. Egész éjjel szerelmeskedtünk. Reggel, amikor felébredtem, Ferejdún arca az enyém mellett volt, a szeme tágra nyitva. Bár sok dolga volt aznap, úgy látszott, nem akar távozni. Hiába fürdött meg és öltözött fel, nem bírta megállni, széttárta combjaimat, újra megnézte a mintát, m intát, és benedvesítette benedvesítette vele ujjait. ujjait .

Én alig hittem el, mit tettem. Végre megértettem, miféle elragadtatottságról beszélt Goli. Most már én is cinkosán mosolyoghatok, amikor a nők egymás között a férfiakról beszélnek, mert végre magam is megtapasztaltam az együttlét örömeit. Nem sokkal azután, hogy hazaértem, Gosztaham levelet kapott Ferejdúntól, amelyben további három hónapra megújította a szigát. Biztos voltam benne, hogy elválásunk után azonnal megírta. Boldogan küldtük el a beleegyezést tartalmazó válaszlevelet. Gordia gratulált, meglepődött a sikeremen. – Már azt hittem, végzett veled – mondta. Gosztaham átadta a Ferejdún könyvelőjétől érkezett pénzeszacskót, miután elvette az eltartásunkért neki járó összeget. Ekkor anyám a tenyerébe vette az arcomat, és azt mondta, olyan vagyok, mint a hold. Győzedelmesen mosolyogtam. Gordiával, anyámmal és a többi asszonnyal ellentétben nekem bizonyítanom kellett rátermettségemet, miután férjhez mentem, hogy ne veszítsem el a férjemet. És mivel ez a vég előtt csupán néhány órával sikerült, megesküdtem magamnak, hogy nem követem el ismét ugyanazt a hibát. Máris azt tervezgettem, mit teszek majd, ha Ferejdún ismét az ágyába hív. Aznap délután bekopogott Nahíd küldönce Gosztaham ajtaján. Barátnőm kávézni hívott. Szemem égett a fáradtságtól, és pihenésre vágytam, mégis el kellett mennem hozzá, nehogy neveletlennek tűnjek. Nahíd az utóbbi napokban többször hívott, de mindig visszautasítottam, persze elnézést kérve, mert a saját gondjaimmal voltam elfoglalva. Tudtam, mit fog mondani. Néhány nappal ezelőtt biztosan találkozott Iszkandar anyjával és nővérével a hammamban, és délutáni fürdés közben kedvesen csacsogtak egymással. Az anyát bizonyára annyira elbűvölte Nahíd, hogy elmesélte neki, éppen megfelelő lányt keres fia számára. Miután Iszkandar amúgy is szerelmes volt, a házassági ajánlat gyorsan megérkezett, és Nahíd el is fogadta. A Nahídhoz hasonló lányok sorsa általában az, hogy gazdag emberhez menjenek férjhez, de az övé még ennél is kedvezőbben alakul, hiszen olyan ember lesz a férje, akit maga választott. Miközben átsétáltam a Négy Kert negyeden, halkan dúdolgattam magamban. A folyópart melletti kertben rózsabokrok nyíltak, és én megálltam, hogy megcsodáljam őket. A piros, tömött virágú rózsák mellett apró, sárga, finom szirmú bimbók nyiladoztak. Az a dal jutott eszembe, amit annyira szerettünk énekelni apámmal:

 Rózsákat ültetek ült etek a lábai nyomán,  Mert részeg rész eg vagyok, részeg, részeg rész eg a szerelemtől. szerelemtől . Ha egy olyan lány, mint Nahíd elérhette, amit akart, talán egy olyannak is sikerülhet, mint én. Ferejdúnt már megszereztem szeretőnek. Egy kicsit több furfanggal talán azt is elérem, hogy állandó férj legyen belőle. Nahíddel csókkal üdvözöltük egymást. Anyja madarai vidáman csiripeltek kalitkáikban, s én barátnőm arcát fürkésztem, jó hírek nyoma után kutatva. Ám amikor a szolgák kimentek a szobából, Nahíd eltorzult arccal, arccal , zokogva rogyott rogyott a párnákra. Kővé meredtem a rémülettől. – Nahíd, édesem, életem! Mi történt? Felnézett egy pillanatra. Zöld szeme még a könnyfátyolon keresztül is gyönyörűnek látszott.  – Nemet mondtak mondt ak – suttogt sut togta, a, és ismét i smét keserves keserve s sírásr sí rásraa fakadt. fakadt . – Ki mondott nemet? Iszkandar szülei? – Nem, nem. Az én szüleim! – De miért?

Nahíd felült, és igyekezett visszafojtani a könnyeit. – Megtalálták a leveleket – mondta, amikor végre sikerült összeszednie magát. – Annyi volt már, hogy nem fértek el az övemben. A gyékény alá dugtam őket, de óvatlan voltam, és az egyik szolgáló elárult. Biztos vagyok benne, hogy gazdagon megjutalmazták szolgálataiért. – Ó, te szegény pára! – kiáltottam fel. – Felmerült egyáltalán Iszkandar mint lehetséges férj? – Nem. – Miért nem? – Túlságosan szegény! – mondta Nahíd, még jobban nekikeseredve. Odahajoltam hozzá, átkaroltam a derekát, s ő a vállamra borulva zokogott. Amikor egy pillanatra megnyugodott, felnézett. Olyan mély fájdalom ült a szemében, hogy belesajdult a szívem. – Szeretem őt! – szakadt ki belőle. – És mindig szeretni fogom! Bármi történjen is, mindig közel lesz hozzám, mint felhő az életet adó esőhöz! Felsóhajtottam, bár nem lepődtem meg igazán, amiért a szülei visszautasítottak egy szegény embert. – Hallottál azóta Iszkandar felől? – Kobrával küldött egy levelet, de most nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a szüleim állandóan figyelnek. Azt mondták, szégyent hoztam a családra, amiért titkos románcba kezdtem, meg azt is, hogy az emberek pletykálni fognak. A szolgák irányítóját megbízták, hogy figyelje a többit, nehogy valamelyik üzenetet hozzon a házba. – Mit írt Iszkandar? – Azt írta, ha már öreg leszek és beteg, és szürke lesz a hajam és bottal járok majd, ő akkor is szeretni fog. – Úgy sajnálom – mondtam. – Tudom, hogy mennyire szereted. Nahíd a fogához csettintette a nyelvét. – Honnan Honnan tudhatnád? Sohasem voltál szerelmes szerelm es – mondta, szinte dühösen. Elismertem, hogy ez igaz, bár most, hogy Ferejdúnnal újonnan ébredező gyönyört tapasztaltam, az érzéseim kezdtek megváltozni. Azon tűnődtem, vajon ez-e a szerelem. – Nahíd-dzsún, idefelé jövet annyira biztos voltam benne, hogy azt meséled majd, eljegyezted magad Iszkandarral, és végre teljesült szíved leghőbb vágya, hogy örömömben dalra fakadtam! – Én is így képzeltem – felelte. Egy kicsit elgondolkodtam. – És mi történik, ha Iszkandar meggazdagszik? Talán akkor egy napon a szüleidnek is megváltozik a véleménye. vélem énye. – Nem fog – mondta sötéten Nahíd. Már azt hittem, végre felszáradtak a könnyei, ám ekkor újra összegörnyedt és feljajdult, mint egy csapdába esett állat. Akkor hallottam utoljára ilyen szívszaggató hangot, amikor apám meghalt. Szenvedése a szívembe markolt. Vigasztalni próbáltam. – Nahíd, életem, ne add fel a reményt. Imádkozz Istenhez, bízz benne! Talán megesik a szíve rajtad rajt ad és Iszkandaron. – Nem érted – felelte Nahíd, és ismét felnyögött, halkan, fájdalmasan. Egy szolga kopogtatott az ajtón, a kávénkat hozta, és én azonnal odasiettem, hogy kivegyem a kezéből a tálcát, mielőtt meglátná Nahíd könnyáztatta arcát. – Hagyd Hagyd csak – suttogta Nahíd elakadó hangon. hangon. – Már mind mi nd tudnak az eljegyzésemről. Elképedtem. – Az eljegyzésedről? Nahíd könnye ismét eleredt, hullott, akár a záporeső. – Ha lemondtam volna Iszkandarról, a szüleim valószínűleg nem tesznek semmit, de én sírni kezdtem és kijelentettem, sohasem fogom őt elfelejteni. Ezért házassági szerződést kötöttek a nevemben egy másik férfival. A következő holdtöltekor lesz az esküvőm.

Ez még kegyetlenebb hír volt, mint az előző. Hogy tehettek ilyet Nahíd szülei, akik mindig szerették és kényeztették a lányukat? Hogy taszíthatták egy idegen férfi karjába akkor, amikor még első szerelmét gyászolja? Ismét odahajoltam Nahídhez, és átkaroltam. – És kihez kell férjhez menned? – kérdeztem, és abban reménykedtem, legalább olyan embert választottak számára, aki boldoggá teheti barátnőmet. – Anyám Homához fordult, aki azt mondta, ismer egy megfelelő férfit – mondta Nahíd keserűen. – Természetesen még életemben nem láttam. – Tudsz róla valamit? Nahíd szülei több ezer férfi közül választhattak, hiszen lányuk gazdag volt, szépsége pedig páratlan. Talán olyan embert találtak, aki illik hozzá, és feltárja neki azokat az örömöket, amelyeket én már ismertem. – Csak annyit tudok, hogy egy gazdag lókereskedő fia. Nahídre bámultam. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de nem jött szó a számra. Fulladozni kezdtem, lehajtott fejjel összegörnyedtem, levegő után kapkodtam. – Voj! – kiáltotta Nahíd. – Jól vagy? A roham sehogyan sem akart elmúlni. Annyira köhögtem, hogy könnyek gyűltek a szemembe, és utána is csak álltam némán. – Szörnyen nézel nézel ki – mondta Nahíd, és kitörölte kitörölt e a könnyeket könnyeket a szememből. szemem ből. – Ha tudnád, hogy érzem magam – feleltem. Megpróbáltam uralkodni magamon, nehogy szokásom szerint előbb járjon a szám, mint az agyam. Száz meg száz gazdag lókereskedő van a világon. Egy tucat bizonyosan. Ezeknek Ezeknek talán nem lehettek fiaik? f iaik? Biztosan egy másik férfiről fér firől van szó. – Hogy hívják? hívják? – kérdeztem rekedten. A szívem a torkomban t orkomban dobogott. dobogott. – Nem tudom, miért érdekel – vont vállat Nahíd –, mert nekem egy cseppet sem számít. A neve Ferejdún. Újra rám tört a köhögés, úgy éreztem, mindjárt szétszakad a belsőm. Én aztán mesélhettem volna Nahídnak leendő férjéről. Elmesélhettem volna, milyen a haja, amikor leveszi a turbánját, elmesélhettem volna, hogyan zárja össze élvezettel a szemét a kamancheh hangjaira, elmondhattam volna, milyen az illata, ha izgalomba jön. De most, amikor már tudtam, hogyan tegyek a kedvére, mégis Nahíd lesz egy életre a felesége. A féltékenység elemi erővel hasított belém. Amikor arra gondoltam, talán őt részesíti majd előnyben, olyan erős roham jött rám, hogy attól féltem, Nahíd megsejti, valami nincs rendjén. Úgy tűnt azonban, Nahídot megrendítette kitörésem. – Legkedvesebb barátnőm, sajnálom, hogy szenvedésem ilyen mélyen megérintett téged. Kérlek, ne engedd, hogy az én balszerencsém az egészségedet veszélyeztesse. Valamit mondanom kellett, hogy megmagyarázzam a történteket. – Csak annyira szeretném, ha boldog lennél! – nyögtem. – És attól, amit elmondtál, úgy éreztem, meghasad a szívem. Könnyek szöktek Nahíd szemébe, és az enyémbe is. Nahíd könnyeibe azonban baráti hála vegyült, míg az enyémek bűnös titkot rejtettek. A levegőbe hasított a müezzin m üezzin utolsó imára im ára hívó hangja. Ideje volt hazamennem. Otthagytam Nahídet a bánatával, és lassan elindultam, a sajátomat cipelve. Amikor végre kiértem az utcára, nem kellett tovább rejtegetnem szívfájdalmam valódi okát. Nem csoda, hogy Ferejdún hetekig felém sem nézett, biztosan lefoglalták a házassági szerződéssel járó előkészületek, a Nahíd szüleivel való tárgyalások az esküvő megszervezéséről. És ami az elmúlt éjszaka történt? Addig szerelmeskedtünk, amíg meg nem szólaltak a kakasok, ajándékaimat úgy fogadta, mint ami jár neki. Felforrt a vérem, egyre gyorsabban haladtam,

szinte rohantam a Négy Kert negyeden át, s majdnem feldöntöttem egy bottal járó nőt, akitől elnézést kellett kérnem. Hallottam, hogy egy macska elnyávogja magát a bokorban. Biztosan a párját hívta, akárcsak én az enyémet. Soha nem vágytam másra, csak arra, hogy jó ember felesége legyek. Miért legyek én az örömlány, miközben Nahíd, akinek mindene megvan, az állandó feleség szerepét kapja? És Iszfahán összes férfija közül miért éppen Ferejdúnhoz kell feleségül mennie? Amikor hazaértem, Szakács meghallotta a lépteimet, és behívott a konyhába. – Késtél –  panaszolta. – Gyere, segíts megmosni a kaprot. – Hagyj engem békén! – csattantam fel. Szakács úgy meglepődött, hogy még a kés is kiesett a kezéből. – Fogalmam sincs, hogy bírsz egy ilyen csökönyös öszvérrel – mondta Szakács anyámnak. Nem törődtem vele, keresztülrohantam az udvaron, be a kis szobába. Hogy köthetett házassági szerződést Ferejdún úgy, hogy nekem nem szólt róla? Nem tudhatta, hogy Nahíd a barátnőm, de egy ilyen fontos lépés elhallgatása ékesen bizonyította, milyen keveset számítok neki. Amikor másnap Ferejdún magához rendelt, elmentem a házába, de nem engedtem, hogy Hayedeh Hayedeh és Aziz Aziz megfürdessenek, beillatosítsanak beill atosítsanak vagy megfésüljék megfésülj ék a hajamat. Most, Most , hogy helyzetem rendeződött, ismét tartottak tőlem. Kérleltek, könyörögtek, míg rájuk nem kiabáltam, hogy azonnal hagyjanak magamra. Ekkor meghunyászkodva elsomfordáltak. Beültem a kis szobába, ahol általában Ferejdúnra vártam, de továbbra sem vettem le utcai ruhámat. Annyira dühös voltam, hogy szinte forrt körülöttem a levegő. Lángolt az arcom. Amikor Ferejdún megérkezett, észrevette szokatlan öltözékemet, de nem mondott semmit. Levette a turbánját, és szólt a szolgáknak, hogy távozzanak. Ekkor leült mellém, és a kezébe fogta a kezemet. – Figyelj ide, dzsúnam – kezdte, mintha el akarna magyarázni valamit. Először fordult elő, hogy úgy szólított, „lelkem”. Nem hagytam, hogy folytassa. – Nem akarsz engem többé – mondtam. – Miért ne akarnálak többé? Különösen az utolsó éjszaka után… – Elmosolyodott, és megpróbálta szétfeszíteni a térdemet, de én szorosan összezártam. – Nősülni készülsz. – Kénytelen Kénytelen vagyok – mondta. – De ne aggódj. Semmi sem változik vált ozik majd. A válasza csak egyetlen dolgot jelenthetett. – Úgy érted, mindkettőnket megtartasz? – Természetesen. – Fogalmad sincs, mekkora baj lesz ebből. – Miért lenne baj? – Nahíd a legjobb barátnőm. Ferejdún őszintén meglepődött. – Iszfahán összes nője közül… – És semmit sem tud a szigánkról! – Miért nem? – A családom azt akarta, hogy hallgassak róla. Ferejdún vállat vont. – A családod a saját társadalmi helyzete miatt aggódik – mondta –, pedig szigát mindig kötöttek az emberek. – És mi van a te megítéléseddel? – Egy férfi úgy házasodik, ahogy ahogy a kedve tartja – felelte. fel elte. Ránéztem drága, sólyommintás kék bársonyköpenyére, és abban a pillanatban úgy éreztem, neki mindene megvan, nekem pedig semmim sincs.

– De mit számít egyáltalán, mit gondolnak az emberek? – kérdezte. – Azok a feleségek, akik kedvelik egymást, együtt nevelik a gyerekeket, segítik segít ik egymást a női dolgokban. – De hát én még csak nem is vagyok igazi feleség! – Ez sem számít, hidd el. Nem válaszoltam. Nekem igenis számított. Egy Ferejdúnhoz hasonló gazdag férj megkönnyítette volna az életemet. Azt vártam, talán most feleségül kér, de nem tette. Átkarolt, de én nem engedtem neki. – Az apám akarja így – magyarázta. Odahajolt hozzám, a nyakamon éreztem forró leheletét.  – Mindig Mi ndig az a z volt a vágya, hogy szövetségre szövet ségre léphessen léphes sen egy befolyásos befol yásos iszfaháni iszf aháni családdal. csal áddal. Így nagyobb az esélye, hogy kinevezik kormányzónak. Felsóhajtott. – De egy percig se gondold, hogy nem akarlak téged. Ha így lenne, oly könnyedén elváltam volna tőled, mint ágtól a levél. Nem válaszoltam. Soha nem tett volna ajánlatot Nahíd családjának, ha a lányuk nem olyan ragyogóan szép, mint a tündöklő t ündöklő nap. – Nahíd nagyon szép – mondtam szinte duzzogva. – Én is hallottam – bólintott. – Néhány nap múlva találkozom vele, hogy magam is meggyőződjek róla. Ferejdún puha kezével simogatni kezdte az arcomat. – Semmit sem tudok arról a lányról. De azt tudom, hogy abban a percben, amikor találkoztunk, és te rám parancsoltál, hogy ne bámuljalak, megtetszettél. A legtöbb nő megpróbált volna udvarias lenni, aztán csendben eloson, te viszont megmutattad éles nyelvedet. Csodáltam fekete hajad és barna bőröd, ami úgy ragyogott, mint a sötét bársony. Nem lehettél Gosztaham lánya, ahhoz túl fiatalnak látszottál, ezért amikor a szolga visszatért, fizettem neki, hogy megmondja, ki vagy. Amikor felfogadtam Gosztahamot, hogy készítse el a szőnyeget, azért akartam talizmánokat, mert a te kezed munkájára vágytam. Amikor megláttam a szőnyeget és csillogó ékköveit a szövőszéken, eldöntöttem, hogy az enyém leszel. Akkor Akkor örvendeztette meg először el őször a szívemet. – Nem sejtettem, sejt ettem, hogy akarsz engem. Ferejdún felsóhajtott. – Olyanok vesznek körül, akik állandóan csak dicsérnek, hogy minél több pénzt csikarhassanak ki belőlem. Még a volt feleségem is hízelgett, amikor nagyon akart valamit. Te soha nem tennél ilyet, és ez tetszik nekem. Meglepődtem, mert én mindent megtettem, hogy a testemmel gyönyört okozzak neki. A hízelgés viszont valóban nem kenyerem. Ferejdún a tenyerével letörölte arcáról a nap porát. – Nem tudok változtatni a helyzetemen –  mondta. – Apám azt akarja, hogy jó kapcsolatokkal rendelkező feleségeim legyenek, és én engedelmeskedem neki. De ez nem jelenti azt, azt , hogy nem akarlak téged – így – és gyakran. Ferejdún az ölébe húzott, hátam a mellkasához ért, és simogatni kezdett, bár teljesen fel voltam öltözve. Nem akartam engedni neki, de érintésétől szinte magától szétnyílt a térdem, különösen amikor eszembe jutott, hogy tudom már, hogyan kell ezt csinálni. Hagytam, hogy levegye rólam utcai öltözékemet, rétegről rétegre, mintha hagymát hámozna. – A múlt éjszaka óta azon tűnődöm, vajon milyen meglepetést tartogatsz számomra. – Semmilyet – mondtam gorombán. – Mindegy – válaszolta. – Zaklatott voltál. Nem számít. Simogatni kezdte a lábamat, én ellöktem a kezét, de nem bánta. Rájöttem, élvezi, hogy így, felkészületlenül – mosdatlanul, utcai ruhában, engedetlenül tehet magáévá. Ismét ellöktem, de nem gondoltam komolyan, ő pedig azonnal megértette, hogy mindez csak játék, s most úgy udvarolt nekem, mintha ő lenne a csábító, akinek az a feladata, hogy engem kielégítsen. Addig simogatott,

amíg már nem bírtam ellenállni a testének. Úgy szeretkeztem vele, ahogyan én akartam. Csodálkozva látta, hogy nem egyszer, hanem háromszor is felérek a hegy csúcsára. Megértette, az a mostani meglepetés, hogy teljesen az én gyönyörömre kell koncentrálnia. Azon az éjszakán annyit vettem el belőle, amennyit csak bírtam, míg úgy el nem teltem vele, ahogyan ő velem még soha. Mielőtt elaludtam, az a mese jutott eszembe, amit anyám néhány nappal korábban mondott Fitnáról, a rabszolgalányról, aki próbára tette és megszelídítette a sahot. A sah csak akkor értette meg, mennyit ér Fitna, amikor azt hitte, örökre elveszítette őt. Azon tűnődtem, vajon én is képes lennék-e olyan furfangra, amivel rávehetnem Ferejdúnt, hogy szíve legféltettebb kincseként gondoljon rám.

 Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt e lőtt semmi se mmi sem volt. Volt egyszer egy iráni sah, Bahrám nevezetű, aki messze földön híres volt bátorságáról.  Egyszer megölt egy emberevő emberevő sárkányt, aztán a hasából kimentett egy gyermeket; S az is megtörtént, hogy a saját aranykoronáját aranykoronáját tépte ki egy oroszlán szájából. A sah legjobban vadászni szeretett. Bahrámnak volt egy Fitna nevű rabszolgalánya, aki minden vadászkalandjában csatlakozott  hozzá. Fitna fürge volt és erős, olyan jól ülte meg a lovat, akár a gazdája. Sokszor lovagoltak hosszú mérföldeken át együtt, becserkészve a vadszamarakat és a ragadozókat. Esténként Fitna a sah asztalánál ült, s a sah mindenki másnál jobban élvezte társaságát. Még saját nővéreiben sem gyönyörködött annyira, mint Fitnában, pedig testvérei karján arany karperecek csilingeltek, s Fitna gyöngyfehér keze csupasz volt.  Egy napon a sivatag közepén vadásztak, ahol alig akadt vad. A sah emberei emberei messzire ellovagoltak, hogy emberi hálót alkotva uruk elé tereljék az állatokat. Bahrám és Fitna együtt  lovagoltak, s közben beszélgettek, mígnem a sah észrevett egy vadszamarat. A sah felkiáltott, megsarkantyúzta a lovát, utolérte az állatot, és nyilával a szívébe talált. A vadszamár térdre rogyott, és életét a sahnak adta. Látván, hogy Fitna figyeli, de nem dicséri meg, Bahrám így szólt:  – Láttad, Lát tad, milyen jól céloztam? célozt am? – kérdezte. – Itt jön egy másik vadszamár v adszamár.. Ezt hogyan öljem meg?  Fitna elmosolyodott, elmosolyodott , mert tudta, hogy a sah szereti, ha próbára teszik. teszik . – Kitaláltam, Kitalált am, hogyan ejtsd el – felelte. fel elte. – Miért nem szögezed a patáját a fejéhez? Bahram egy pillanatra elgondolkodott, míg meg nem fogant benne egy terv. Fémgolyót  hajított az állat fejéhez, s az lábával a fejéhez kapott, hogy enyhítse fájdalmát. Ekkor a sah gyorsan kilőtte nyilát, és az állat patáját a fejéhez szögezte. Elégedetten fordult Fitnához, dicséretére várva.  Fitna egykedvű hangon csak ennyit mondott: – Felség, gyakorlott gyakorlot t vadász vagy. Aki sokat  gyakorolja a mesterséget, egy napon tökéletesen elsajátítja majd.  A sah úgy érezte magát, mint egy fejszével fejszé vel kidöntött kidöntöt t fa. Mindig hízelgők hada vette körül, akik már attól is elájultak, ha sóhajtott egyet. Hogy merészel egy rabszolga így beszélni vele? Tudván, hogy helytelen lenne megölni a lányt, visszafogta dühét. Titokban azonban magához hívatta egyik  kipróbált öreg főtisztjét, és kiadta a parancsot: – Ez a nő megzavarta királyi nyugalmamat. Pusztítsd el, mielőtt magam tenném meg!  A főtiszt főti szt felkapta felkapt a Fitnát, és ellovagolt ellovagol t vele egy messzi városba. Az úton szíve elnehezült elnehezül t a szörnyű feladat gondolatára. Csatában sokakat megölt már, de egy fegyvertelen rabszolgalány elpusztításának gondolatát nem bírta elviselni.  Amikor megérkeztek, a főtiszt főti szt egy magas toronyba vezette vezett e a lányt, ahová hatvan lépcső  vezetett, hogy ott hajtsa végre a parancsot. Mielőtt elővette volna fegyverét, Fitna így szólt:  – Ne feledd, fe ledd, hogy én vagyok a sah kedvence k edvence – mondta könnyekkel könny ekkel szemében. – Néhány napig

ne emelj kezet rám, ne ölj meg, de mondd azt a sahnak, hogy teljesítetted parancsát. Ha elégedett lesz, habozás nélkül vedd el az életem. Am ha nem, egy napon áldani fogja a nevedet.  A becsületes becsület es főtiszt főt iszt átgondolta át gondolta a dolgot. Mindig M indig hű volt a sahhoz, de ezúttal e zúttal igazságtalannak  igazságtal annak  tűnt a parancsa. Mit kockáztat, ha vár egy pár napot? Ha a sah szíve nem enyhül meg, visszatér, és teljesíti a parancsot. Am ha nem, akkor saját hibájától ö védi meg urát.  A főtiszt főti szt otthagyta otthagyt a Fitnát a toronyban, és visszatért visszat ért Bahrám palotájába. palotáj ába. Amikor az oroszlánok oroszlánja fogadta, jelentette, hogy sírba küldte a lányt. A sah szeme megtelt könnyel, és elfordult, hogy a főtiszt ne láthassa bánatát. A főtiszt visszatért Fitnához, és elmesélte, mi történt.  Fitna boldog volt, de nem sietett si etett,, mert jól ismerte a sahot; tudta, hagynia kell, kell , hogy az idő elvégezze elvégezz e munkáját.  Fitna a főtiszt főt iszt palotájában pal otájában töltött t öltöttee napjait. napjait . Összebarátkozott egy kisborjúval, kisborj úval, az lett l ett egyetle e gyetlenn társa. Miután a borjú nem bírta megmászni a torony hatvan lépcsőjét, Fitna a hátán vitte fel a tetőre, ahol vígan legelhette a tetőkért füvét. Reggelente felvitte a borjút, esténként pedig vissza az istállóba, s közben ezt suttogta magában: – Add, hogy méltó legyek ehhez a próbatételhez. – Hat év telt el így, a borjúból időközben felnőtt állat lett, lett , Fitna izmai pedig oly keménnyé váltak, mint a birkózóké.  Aztán egy napon Fitna kivette kivet te a füléből rubinköves fülbevalóját, fülbev alóját, átadta a főtisztnek, főti sztnek, és így szólt: – Vidd ezeket a drágaköveket, drágaköveket, add el, és végy ételt ét elt egy fényűző f ényűző lakomához. lakomához. Vásárolj Vásárolj füstölőket és gyertyákat, rizst és bárányhúst, süteményt és bort. Ezt mind hozd ide nekem, azután hívd meg a sahot  vacsorára vadászat után.  A főtiszt, főti szt, aki időközben nagyon megszerette foglyát, foglyát , nem vette el a drágaköveket. drágaköveket .  Megnyitotta  Megnyit otta saját erszényét, erszényét , és megvett mindent, amit a lány kért. Amikor újra találkozott találk ozott a sahhal, arra kérte, tisztelje meg látogatásával. – Nagy megtiszteltetés lenne, ha ellátogatnál szerény otthonomba – mondta –, s együtt innál és ennél velem tornyom tetején.  E kedves szavak hallatán hal latán Bahrám eleget tett a kérésnek. Miközben M iközben a sah vadászott, v adászott, a főtiszt f őtiszt a toronyba sietett, és segített Fitnának a vacsora előkészületeiben. A tetőn szétterítették a legszebb szőnyegeket, kényelmes ülőpárnákat helyeztek el. Fitna ízletes ételt főzött, közben énekelt, s egy csipetnyi szerelmet szító pézsmát pézsmát szórt a sah kedvenc ételébe, a datolyás bárányraguba. bárányraguba.  Estefelé  Estefel é megérkezett Bahrám az embereivel embereivel,, s a főtiszt főti szt együtt evett és ivott velük, amíg jól nem laktak. – Kellemes a palotád, barátom, tetőkerted pedig gyönyörű. De mondd, nem megerőltető ez a sok lépcső a te t e korodban? Esetleg Esetleg minden lépcsőfoka egy évet jelent?  A főtiszt fő tiszt elismerte, elismerte , hogy valóban hatvanéves. hatvanéve s. – Egy katonaélet k atonaélethez hez szokott férfinak férfi nak a lépcső  nem jelent próbatételt – magyarázta, majd gyorsan hozzátette: – De ismerek egy nőt, aki egy ökörrel a hátán is megmássza ezeket a lépcsőket. Nem hiszem, hogy más a birodalmadban erre képes volna.  – Hogyan bír bí r el egy nő egy ekkora állatot? állat ot? – kérdezte a sah. – Hozd elém el ém öt, öt , hadd lássam erejét a saját szememmel!  A főtiszt főti szt lement, hogy megkeresse Fitnát, s abban reménykedet reménykedett,t, hogy az este végeztével végezté vel mindketten életben lesznek még. Megremegett egy pillanatra, de amikor elhúzta a függönyt, ami Fitna lakosztályához vezetett, és meglátta a lányt, idegessége egyszeriben eltűnt. Fitna könnyű kínai selyemből készült ruhát viselt, amelyet tömjénnel illatosított be. Az arcát takaró fehér fátyol mögül csak szeme látszott ki, haját édesvízi gyönggyel díszített sállal fedte, mandulavágású szemét tussal húzta ki. Harcra készen állt.  Fitna a hátára vette a nehéz ökröt, és megmászta a lépcsőfokokat. lépcsőf okokat. Amikor a tetőre ért, köszöntötte Bahrámot, majd a lába elé helyezte az ökröt. – Ó, sahok sahja – mondta –, kérlek, fogadd el ajándékba ezt az ökröt, amelyet csakis saját ügyességemnek ügyességemnek köszönhetően ajánlhatok fel neked.  A sah megcsodálta Fitnát, s közömbösen válaszolt. válaszolt . – Az, amit te ügyességnek nevezel – 

mondta –, csak gyakorlás kérdése. Oly sokszor vetted magadra az ökör súlyát, hogy most könnyedén elbírod.  Fitna elmosolyodott el mosolyodott és a földig föl dig hajolt. hajol t. – Felség, Fels ég, bölcsességed bölcses séged határtalan. határt alan. Hat hosszú éven át  nap mint nap hordoztam az ökör súlyát. De vajon illeti-e dicséret ügyességéért azt, aki megöl egy vadszamarat, ha az ökör hordozójának azt mondod, egyetlen érdeme a gyakorlás?  A sah megdöbbent. Fitnára bámult, majd a főtisztre, főti sztre, aztán azt án megint a nőre, n őre, mintha kísértetet  kísért etet  látna. Talpra ugrott, és felemelte Fitna fátylát. Amikor meglátta telihold arcát, felkiáltott örömében.  Könnyek patakzottak patakzott ak szeméből, és Fitna könnyei is eleredtek. Néhány másodpercig másodpercig olyanok voltak ők  ketten, mint két tavi szellem, akik szavak nélkül, a vízen keresztül beszélgetnek.  A sah elküldte el küldte embereit embereit a toronyból, elküldte el küldte a főtisztet főt isztet is. Aztán Fitnát leültette leült ette maga mellé  a szőnyegre, és így szólt: – Alázatosan kérem bocsánatodat. Gyenge pillanatomban dicséretedet  követeltem, de már tudom, hogy bölcsességed ennél is nagyobb ajándék.  – Drága uram – felelte fele lte Fitna –, távolléted távoll éted miatt gyötört a bánat, amely akkora volt, egy hegyet is lerombolt lerombolt volna. Túlságosan szeretlek, s majdnem elveszítettelek.  A sah arra kérte Fitnát, hogy legyen a felesége. feles ége. – Te vagy a legkívánatosabb legkív ánatosabb próbatétel próbatéte l –  mondta mondta neki incselkedve, mert Fitna neve ezt jelentette. j elentette.  Másnap fényes esküvőt tartottak, tartot tak, a sah pedig ezer gyöngyszemmel jutalmazta a jószívű  jószív ű  főtisztet azért az egyért cserébe, amit megőrzött számára. S ez még csak a kezdet volt. Fitna, nevéhez méltóan, újra meg meg újra próbára tette a sahot, és így í gy volt ez az idők végezetéig.

ÖTÖDIK FEJEZET FEJEZET

Másnap reggel Ferejdúntól hazafelé menet görcsölni kezdett a hasam, éles fájdalom hasított belém. Talán terhes vagyok? Egyik kezemmel a csadoromat, másikkal a hasamat fogtam, mintha óvni akarnám a babát. Egyedül ez fűzhetett örökre Ferejdúnhoz. Ugyan miért akarna engem, ha nemsokára egy zöld szemű szépség lesz a felesége? Minél előbb haza akartam érni, hogy megvizsgáljam magam. Szinte berohantam a bazárba, amely hosszú folyosóként szelte ketté az öreg teret Ferejdún házánál. Aranyművesek boltjai mellett haladtam el, a kirakatokban csillogott a sok arany karperec, előttük éhes varjakként csoportokba verődtek a gazdag nők. Még a báránybelsőségből főzött sűrű leves finom illata sem lassított le, hiába kínálgatták az árusok, hiába esküdöztek, hogy az ő vesevelőjük a legízletesebb. Amikor kifulladva hazaértem, köszöntem anyámnak, majd azonnal az árnyékszékre siettem. Amint meglazítottam tunikámat és levettem a nadrágomat, tudtam. Hiába volt sötét, én észrevettem a vékony vércsíkot, amely hamarosan folyóként ömlik majd. Vastag vásznat tettem a lábam közé, és visszamentem anyámmal közös szobánkba. Szó nélkül nélkül ledőltem a gyékényre, és lehunytam lehunytam a szemem. szem em. Anyám Anyám a kezébe vette a kezemet, és azt kérdezte: – Szemem fénye, mi bánt? Azt nem bírtam elmondani, amit Nahídtől hallottam, úgyhogy inkább arról beszéltem, amire az előbb jöttem rá. – Nem vagyok vagyok terhes – suttogtam. suttogtam . – Még most sem. sem . Anyám simogatni kezdte a kezem. – Azizam, alig három holdciklus telt. csak el. Türelmesnek kell lenned.

– Türelmesnek? – kérdeztem. – Goli már házasságának első hónapjában terhes lett! Nekem miért tart ilyen sokáig? sokáig? Anyám felsóhajtott. – Az is sok időbe telt, amíg Isten megadta, hogy te megszüless. Vigasztalhatatlan voltam. Nem hittem, hogy nekem is annyit kell majd várnom egy gyermekre, mint anyámnak. – És ha terméketlen vagyok? – kérdeztem. Alig bírtam kipréselni a szavakat; attól féltem, talán valóban így van. – Fiatal vagy, sok év áll még előtted – mondta anyám. – Ha néhány hónap múlva sem változik semmi, készítek neked egy különleges talizmánt. Adja Isten, hogy hamar megfoganj! Azon tűnődtem, vajon anyám érti-e, mennyire más az én helyzetem, mint annak idején az övé és apámé. – Bibi, nekem nincs tizenöt évem a kísérletezésre, mint neked! – feleltem. Elfordította a tekintetét, mintha hallani sem akarna róla, hogy házasságomnak bármelyik pillanatban vége lehet. Azután megsimogatta a fejem, mintha döntésre jutott volna. – Elvégezzük együtt a nazrt, és amikor a kívánságod teljesül, levágunk egy állatot, és a szegényeknek adjuk –  elentette ki. Elfordítottam a fejem. Anyám meglepetten nézett rám: azt hitte, a nazr majd megnyugtat. – Történt valami? – kérdezte. – Talán azt mondta, m ondta, nem akar téged többé? – Nem – ráztam meg a fejem, de az ajkam annyira remegett, hogy anyám tudta, valamit még nem mondtam el. Nagy levegőt vettem. – Másik nőt vesz magához – mondtam ki végre. – Egy állandó feleséget. – Nem csoda, hogy ennyire zaklatott vagy! – kiáltott fel anyám. – Lehetséges, hogy nincs elentősége, már ami a házasságodat illeti. – Ha terhes volnék, kevésbé aggódnék. – Hát persze – bólintott anyám. – Mikor mondta m ondta meg? – Nahíd mondta meg. – Nahíd? Nahíd? – hőkölt hátra meglepetten m eglepetten anyám. Nem válaszoltam, csendben feküdtem tovább. A torkom összeszorult, arcom elfacsarodott, míg olyan kicsi nem lett, mint egy pólólabda. – Aj, Khoda! – jajdult fel anyám, amikor megértette. Rám nézett, talán azt várta, hogy tiltakozzak, de nem bírtam megszólalni. Imádkozni kezdett. – Világmindenség Ura, ne feledkezz meg rólunk végtelen kegyességedben. Áldott Mohamed, hallgasd meg imáinkat. Ali, halandók hercege, adj nekünk erőt és kitartást. – Bibi, nem tudom, mit tegyek – suttogtam. – Egyikük biztosan gyűlölni fog engem. – Megmondtad Nahídnak? – kérdezte anyám aggódó tekintettel. – Nem. – Hála legyen Istennek – felelte. – Igazad van. Tennünk kell valamit, mégpedig gyorsan. Legelőször nyugodj nyugodj meg. Holnap reggel rengeteg dolgunk lesz, frissnek f rissnek kell lenned. Betakargatott, és egy párnát tett a fejem alá. Aztán összefogta a hajam, és lassan, gyengéden fésülni kezdte, s közben a furfangos kisegér és a nagy, buta macska kalandjairól mesélt nekem. Megnyugtató szavai és a fejbőrömet masszírozó fésű érintése hamar pihentető álomba ringatott. Szerencsénkre másnap csütörtök volt, vagyis délután szabadok voltunk. Megvártuk az udvarban, hogy Shamszi a kamrába induljon. Anyám követte, s mézédes szavakat sugdosott a fülébe, hogy néhány marék diót és egy marék mazsolát csikarjon ki tőle. Cserébe Shamszi szavát vette, hogy

kap egy egész üveggel üveggel anyám legjobb fekete köhögéscsillapító köhögéscsillapít ó szirupjából. – Micsoda nyomorúságos háztartás! – morogta anyám. Felvettük picsehjeinket és csadorjainkat, majd karöltve elindultunk a Sejjed Ahmadioun negyedbe, hogy ellátogassunk a híres sárgaréz minaretes mecsethez. Az úton láttunk egy négygyermekes anyát, aki csemetéit terelgette hazafelé. Mintha közvetlenül egymás után szülte volna őket, oly kicsi volt köztük a korkülönbség. Azon tűnődtem, vajon egy ilyen termékeny asszonynak szüksége volt-e valaha arra, amire én készültem. A sárgaréz minaretet messziről észre lehetett venni, szinte lángolt a délutáni napfényben. Ezt követtük a számtalan ismeretlen negyeden át, míg végül oda nem értünk a mecset kapujához. Együtt imádkoztunk a női részben, homlokunkat az agyagkorongokhoz érintve. Amikor végeztem, az előttem álló feladat már nem tűnt olyan nehéznek. A minaretet fényes sárgaréz lapok borították, amelyekbe szent szavakat véstek. Belseje szűk, hideg és sötét volt, kőlépcsőit simára koptatták a zarándokok. Odaálltam a legalsó lépcsőre, s anyám egy kicsi, lapos deszkát és egy diót adott a kezembe. – Törd meg – mondta. Letettem a diót az előttem lévő lépcsőre, rátettem a deszkát, és egész súlyommal ránehezedtem. A dió héja elégedett reccsenéssel roppant kerté, s én elmosolyodtam az első sikeres próbálkozástól. A megtört diót a zsebembe tettem. – Dicsőség Istennek! – sóhajtotta anyám, és a kezembe adta a következő diót. Így haladtam felfelé, s amikor megtörtem a következő diót, azért imádkoztam, hogy megnyíljon a méhem, és fogadja magába a magot, hogy saját termést növesszen. Egyre magasabbra hágtam a toronyban. Anyám Anyám mögöttem jött, és örült sikeremnek. si keremnek. Alattunk Alattunk több nő igyekezett felfelé. A lépcsősor közepénél jártam, amikor meghallottam, hogy valaki felzokog. Anyámhoz húzódtam, és hallgatóztunk, míg meg nem értettük, mi történt. A nő diói túl kemények voltak, nem törtek meg, és ez azt jelentette, örökre terméketlen marad. Megsajnáltam. Folytattuk utunkat felfelé. Felálltam a deszkára, megtörtem még egy diót, s közben Golira gondoltam. Azon tűnődtem, vajon megint terhes-e. Elképzeltem, hogy elviszem a falunkba a saját gyermekemet, és büszkén megmutatom neki. És milyen képet vágnak majd a többiek, ha megtudják, hogy a gyermekem ereiben gazdag ember vére folyik! Anyám hátulról megrángatta a csadoromat. – Azizam, sokan állnak mögöttünk, mind fel szeretnének jutni. Tovább kell menned. Folytattam az utat. Minden dióm azonnal kettéroppant, mintha csak arra vártak volna, hogy hozzájuk érjek. Felértem a lépcsősor tetejére, aztán lefelé indultunk, jókívánságokat mormolva a többi nőnek, különösen annak, akinek duzzadt, piros szeme arról árulkodott, keserű sors vár rá. Amikor kiértünk, meghámoztuk a megtört diót, és összekevertük a magunkkal hozott mazsolával. – Most aztán nehogy szégyenlős légy! – figyelmeztetett anyám, amikor hazaindultunk. Mély levegőt vettem, és kiválasztottam az első szembejövő férfit. Olyan korú lehetett, mint apám, a szeme körül ugyanolyan kedves szarkalábak ugráltak. – Hé, apó! – mondtam, odakínálva neki a diót és a mazsolát. – Elfogadod a gyümölcsöt a kezemből? A férfi szeme megtelt gyengédséggel, pontosan úgy, ahogyan reméltem. Mindkét tenyerét előrenyújtotta. – Áldás legyen rajtad, leendő kismama! – felelte. – Legyen hét egészséges fiad, minden évben egy! Elmosolyodtam, egy marék diót adtam neki, és viszontkívántam áldását. Kedves szavai

örömmel töltöttek el. Bizonyára Isten kegyességének és könyörületének jele, hogy egy apámra emlékeztető embert küldött, aki hét fiút kívánt nekem! Továbbmentünk. Továbbmentünk. Úgy tűnt, minden mi nden férfinak van hozzám egy kedves szava. – Nyílj ki, akár a nyári rózsa! – mondta egy ifjú, aki éppen szamarára akart felülni, de megállt, hogy elfogadja ajándékomat. – Légy olyan termékeny, mint egy gránátalmafa! – mondta egy idősebb, púpos férfi –  látszott, látszott , hogy ráférne valami finom fi nom ennivaló. Neki különösen különösen nagy adagot adagot adtam. – Dagadjon akkorára a hasad, mint a turbánom! – mondta egy ifjú, akinek turbánja olyan fehér volt és tiszta, hogy bizonyára akkor mosták ki. Már csak egyetlen maréknyi dió maradt. Észrevettem egy barátságos arcú fiatalembert, aki a sarkára ülve várakozott. Hosszú karja és lába Ferejdúnra emlékeztetett. Kinyújtottam a kezem, és arra kértem, fogadja el tőlem a maréknyi diót. Nem is figyelt rám, az utcát fürkészte, mintha a barátaira várt volna. Még egyszer megszólítottam. – Kérlek, kedves uram, kóstold meg ajándékomat! – kérleltem. A férfi rám nézett, nézet t, szemében keménység villant. – Nem kell – mondta. – Edd meg te magad! Visszahőköltem. Szándékosan kegyetlen volt velem. velem . Anyám Anyám karon fogott és elvezetett, egyre csak ezt hajtogatva: – Micsoda szégyen! Micsoda szégyen! – A férfi nem törődött vele, ránk sem nézett többé. Anyám előrelökött, a maradék dió kiszóródott a kezemből. Azonnal odaszállt néhány galamb, hogy felcsipegesse. Anyám igyekezett felvidítani, azt bizonygatta, addig a percig nagyon szerencsések voltunk. –  Egyetlen rossz ember nem változtathatja meg Isten akaratát – mondta, de én vigasztalhatatlan voltam. A szürkületben hazafelé menet egyre csak a sírástól dagadt szemű asszony járt az eszemben, aki nem árt szerencsével, akinek zokogása a bánat templomává változtatta a minaretet. Délután, miután a nagyteremben felszolgáltuk Gosztahamnak és Gordiának az édességet és a teát, anyám elmondta nekik a hírt Nahíd eljegyzéséről. Gosztaham meglepetten felkiáltott – Ej, Baba!  –, és megkérdezte, megkér dezte, biztosak bizt osak vagyunk-e benne, hogy Ferejdúnról Ferej dúnról van szó. Az igenlő igenl ő választ válas zt követően hosszú csend telepedett a szobára, amit végül Gordia tört meg. Elégedetlenül felcsattant. – Miért kellett éppen Nahídet választani? Micsoda balszerencse! Gosztaham intett, hogy üljünk mellé a párnákra. Anyám és én egymás mellé telepedtünk, és néztük, hogyan isszák a teájukat. Nekünk Gordia nem rendelt frissítőt. – Talán fel kellene bontanunk az új szerződést, amit most kötöttünk kötött ünk meg – mondta anyám. – Nem tudom, megtehetjük-e – mondta Gosztaham. – Mivel elfogadtátok a pénzt, a szerződés törvényes megállapodássá vált. – Miért ne kérhetnénk meg Ferejdúnt, mint becsületes embert, hogy engedje el a lányomat? –  tiltakozott anyám. – Ugyan miért engedné? Megújította a szerződést, pedig tudta, hogy el kell jegyeznie Nahídet – mondta Gosztaham. – De azt nem tudta, hogy barátnők vagyunk! vagyunk! – ellenkeztem. ellenkeztem . – Soha nem mondtad neki? – kérdezte anyám. – Beszéltem róla, hogy van egy barátnőm, de soha nem árultam el a nevét. Most azt gondolom, bárcsak megtettem volna. – Nem hiszem, hogy számított volna – mondta Gosztaham. – Azt Azt vesz el, akit akar. Gordia hangosan felsóhajtott. – Micsoda szégyen, hogy nem téged választott! De legalább megújította a szigát. Úgy tűnik, kedvel téged.

Dühösen Dühösen összerándultam. A legtöbb nőhöz hasonlóan Gordia is azzal a bizonyossággal ment férjhez, hogy életre szóló szerződést kötött. Honnan tudná, milyen érzés, ha valakinek három hónap múlva lejár a házassági szerződése? – Vegyük számba a lehetőségeket – mondta Gosztaham anyámnak. – Vagy elfogadod a szerződést, vagy kéred a feloldását. Úgy hiszem, jobb lenne fenntartani a szigát, most, hogy a lányod már nem szűz. Talán lehet még nyerni vele valamit. – Különösen akkor, ha gyermek is lesz – tette hozzá Gordia, s nekem eszembe jutott a kemény tekintetű, csinos fiatalember, aki elutasította az utolsó marék diót. – Akkor viszont mindenki megtudja – jelentette ki anyám. – Ez igaz – bólintott Gordia –, de akkora előny származik majd belőle, hogy egyáltalán nem számít. – De mit gondolnak majd Nahíd szülei? – kérdeztem. Gordia elfordította a tekintetét, Gosztaham a földet bámulta. A mély csend igazolta legmélyebb félelmeimet. Ha egy másik családról lett volna szó, nem számított volna, mivel minden család a maga hasznát nézi. Ez a helyzet azonban olyan nyúlós volt, mint a rétestészta. – Magadra gondolj – mondta Gordia. – Nahídnek a világon mindene megvan, neked viszont semmid sincs. Felforrt a vérem. Kinek a hibája, hogy még mindig ilyen szegények vagyunk? Eladták a legnagyobb kincsemet – a szüzességemet –, és nem kaptam érte életre szóló biztosítékot. A szőnyegemet elajándékozták, nekem semmi hasznom nem származott belőle. Anyámmal mindennap attól rettegtünk, hogy ismét magunkra maradunk. Sokkal többet érdemeltünk volna! Anyám Anyám felém fordult. – Te mit szeretnél, lányom? Végül is Nahíd a legjobb barátnőd. Mielőtt bármit mondhattam volna, Gordia közbeszólt. – Mivel Ferejdún az, aki, én alaposan megfontolnám, mit teszek – mondta. Úgy éreztem, óvatosabb velem, mert már ismeri heves természetemet. – Nem tudom, mit tegyek – vallottam be őszintén. – Mit tanácsolsz? t anácsolsz? – kérdezte anyám Gordiát. – Miután van egy érvényes szerződésetek, teljesítsétek a benne foglaltakat – mondta Gordia.  – Amikor lejár, lej ár, kockázat nélkül véget vethettek vethet tek neki, anélkül, anélkül , hogy bárki megbántódna. megbánt ódna. És ha Ferejdún meg akarná újítani, újra megfontolhatjátok, mit tegyetek. – És mi lesz, ha Nahíd családja megtudja az igazságot? Nem fognak megvetni bennünket? –  kérdeztem. – Nem kell, hogy tudják – mondta gyorsan Gordia. – A férfiak tájékoztatják az ilyen viszonyokról apósukat, anyósukat vagy a szűz menyasszonyt. m enyasszonyt. Anyám Anyám hozzám fordult. – Tehát? Hogyan Hogyan döntesz? – kérdezte. Ujjbegyeim szinte önkéntelenül végigsimították a szőnyeget. Pontosan olyan bársonyos volt, mint az, amit Ferejdún szobájának faláról vettem le. Eszembe jutott, hogyan siklott rajta végig a hátam, miközben Ferejdún teste az enyém fölé hajolt. Elpirultam. Most, hogy testem nyitva állt a Ferejdún által nyújtott gyönyör előtt, vissza akartam térni oda, ahol élvezetet leltem, méghozzá olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehet. És bár szerettem Nahídet, Gordia igazat beszélt. Neki mindene megvolt, nekem nem volt semmim semmi m – csak néhány hónap hónap Ferejdúnnal. Gordia felé fordultam. – Azt teszem, amit mondtál. Nagyon elégedettnek tűnt, bizonyára azért, mert még mindig volt rá esély, hogy Nahíd családja rendel egy szőnyeget. – Bölcsességed jóval meghaladja a korodat – felelte. felelt e.

Anyám is örült döntésemnek, mert tudta, hogy az elkövetkezendő három hónapban nem kell aggódnunk aggódnunk a jövőnk miatt. miat t. Nincs annál szomorúbb, mint egy boldogtalan menyasszony az esküvője napján. Látni azt a lányt, aki Iszfahán egyik legelőkelőbb családjában nevelkedett, akivel olyan gyengéden bántak, mint egy törékeny liliomszállal, s aki oly gyönyörű volt, akár egy virág, vörös, kisírt szemmel, piros-arany ruhában, szipogva, amit a kedves vendégek váratlan megfázásnak tulajdonítottak – szinte elviselhetetlen volt. Hálát adtam a sorsnak, hogy nem tartozom Nahíd családjához, és nem kell ott lennem az 'aqdon, az esküvői szertartáson, amelyen csak a vőlegény és a menyasszony rokonai vehetnek részt a mullah jelenlétében. Aznap délután a mullah háromszor tette fel a kérdést Nahídnek, beleegyezik-e a Ferejdúnnal kötött házasságba, s ő csak a harmadik kérdésre válaszolt igennel. Ferejdúnnal életre szóló szerződést írtak alá, azután a férfiak és a nők külön szobákba vonultak ünnepelni. Anyám, Anyám, én és Gordia hivatalosak hivat alosak voltunk az esti est i ünnepségre, nem tehettük t ehettük meg, hogy távol maradunk. Nahídék nagytermében tartották, amelyet törékeny olajlámpásokkal világítottak meg és gyönyörű virágcsokrokkal díszítettek fel. Amikor beléptünk, a szolgák hideg gyümölcslevet, forró teát és édességet szolgáltak fel. Nahíd egyedül üldögélt egy gyöngyházberakású díványon. A vendégek betódultak, hogy üdvözöljék, s megmutassák ruháikat és ékszereiket. Én a tőle kapott lila, prémszegélyes köpenyt viseltem, alatta narancssárga tunikát. – Milyen jól áll neked! – mondta Nahíd, miután kétoldalról megcsókoltuk egymást. – Nahíd-dzsún, nem nem is tudod, milyen gyönyörű vagy! – mondtam. És igazam volt . Sötét haját gyöngyök díszítették, szeme még zöldebben csillogott az aranyszálakkal kivarrt piros selyemruha miatt. Annyira szép volt, hogy nem bírtam ránézni. Félrefordítottam a fejem. – Nem légy szomorú miattam – kérlelt. – Nem bírom elviselni. – Végig hittem abban, hogy boldog lehetsz! – feleltem. Persze Iszkandarra gondoltam, nem Ferejdúnra. – Te vagy az egyetlen igaz vigasz az életben – mondta Nahíd. – Mindig hálás leszek, amiért megőrizted a titkomat. – Elfordította a fejét, hogy a vendégek ne lássák az arcán lassan végigcsorgó könnyeket. Folyamatosan érkeztek az asszonyok, át kellett adnunk a helyet azoknak, akik üdvözölni akarták Nahídet. Én csatlakoztam anyámhoz, aki egyedül üldögélt, mert Gordia a barátnőivel beszélgetett. Nahíd anyja, Ludmilla egy pillanatra odajött hozzánk. – Gratulálok neked és családodnak – szólt anyám. – Kísérje örök áldás a lányodat! – Hát nem csodálatos? – lelkendezett Ludmilla. Zöld szeme ugyanolyan szép volt, mint a lányáé, az övé azonban tisztábban és boldogabban csillogott. – Pontosan ilyen házasságban reménykedtem! Megkönnyebbültem, hogy végre elérkezett ez a nap. Erőlködnöm kellett, hogy az arcom ugyanolyan boldogan ragyogjon, mint az övé. – Szívből remélem, remélem , hogy boldogok boldogok lesznek – mondtam, de a hangom tompán csengett. Még sohasem éreztem annyira, hogy elárulom őket, mint abban a percben. Ludmilla úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy valami nincs rendjén, ám ekkor egyik barátnője szólította, oda kellett mennie hozzá. A szolgák hirtelen lótni-futni kezdtek, abroszokat terítettek a szőnyegekre, aztán tálcákat hoztak, amelyeken egész nyárson sült bárányok, sütőben sütött szárnyasok, vadhús, például vadszamár és mezei nyúl, sűrű zöldségraguk és gőzölgő rizshalmok tornyosultak. Anyám és én elvettünk két párnát, és együtt ettünk. A báránycomb olyan puha volt, mint a vaj. Anyám Anyám levett egy darabkát a csont mellől, letört mellé egy darab kenyeret, és odakínálta. – Szinte elolvad a nyelvem alatt – mondta.

A számba vettem a falatot, de nem éreztem az ízét. A nők hangos lármája bántotta a fülemet. Azt kívántam, bárcsak hazamehetnék, hogy valami csendes elfoglaltságba merüljek, például szőnyegem csomózásába. A saját házasságomra gondoltam. Azt bezzeg nem kísérte ünneplés, csak az ezüst csörrenése. Amikor a szolgák elvitték az ételt, két női zenész lépett elő, az egyik kamanchehen játszott, a másik dobbal kísérte – a házasságról énekeltek lelkesítő dalokat. A nők felálltak és együtt táncoltak, a refrént ismételve. Nahídnek is énekelni kellett és táncolni, s közben persze mosolyogni, bár a szíve gyászolt. – Nézzétek a boldog menyasszonyt! – kiáltott fel az egyik vendég. – Legyen a jövőd olyan fényes, mint ez a mai este! Később Később a szövegek egyre pajzánabbak lettek. Egy csoport arról énekelt, hogy meg kell találni a megfelelő kopogtatót a megfelelő ajtó számára. Nahíd hamuszürke arccal figyelt akkor is, amikor a többiek azzal biztatták, ő is annyira élvezi majd a dolgot, mint ők maguk. Reméltem, hogy nem így lesz, mert férje az enyém volt; és reméltem, hogy így lesz, mert Nahíd a barátnőm volt. Az ünneplés a késő éjszakába nyúlt, bár a városra már csend borult. Ásítoztam, és a gyékényemre vágytam. Hajnalban a szolgák ismét bárányt hoztak, máj– meg vesekebabot, friss, forró kenyeret és mentás joghurtot szolgáltak fel. Az izgalom egyre nőtt, mert tudtuk, hogy hamarosan megérkezik Ferejdún. Ludmilla és a ház asszonyai fehér, arannyal hímzett selyemcsadorba öltöztették Nahídet, s az arcát picsehhel takarták takart ák el, hogy az utcán ne bámulják meg. A férfiak kopogtatója hirtelen hirt elen hangosan koppant. Ferejdún lila bársonyköpenyben, bársonyköpenyben, égszínkék tunikában bevonult az udvarba. A nők nagy hűhót csaptak, mintha sürgősen el akarnák takarni magukat, bár az esküvőkön a szabályok sokkal lazábbak voltak. Rajtam és anyámon kívül mindenki áldást kért Ferejdúnra. – Legyen házasságod termékeny! Gazdagságod gyarapodjon! Fiaid legyenek hozzád hasonlatosak! – Ferejdún a nők felé fordult, szinte fürdött a dicséretben és jókívánságokban. Bár észrevett engem, nem adta jelét, hogy felismert volna. Elöntött a féltékenység, amikor kézen fogta Nahídet és kivezette a házból, s mi utánuk tódultunk a csendes utcára. Egy pár felkantározott arab telivér várt rájuk. Ferejdún felemelte Nahídet a derekánál fogva, hogy lábát a kengyelbe tehesse, és felüljön a kancára. Ő a ménre pattant, és ránk villantotta győzedelmes mosolyát. Elképzeltem, ahogy felemeli Nahíd fátylát és szép arcába néz. Igyekeztem nem gondolni arra, mi történik majd, ha kettesben maradnak. Azon tűnődtem, vajon megcsodálja-e karcsú, vékony testét, amely annyira más volt, mint az enyém. Vajon összeillenek-e majd, úgy, ahogyan ő és én? Amint távolodtak, a nők jókívánságokkal halmozták el az ifjú párt. Mindenki a lovak után szaladt, s azok izgalmukban sötét, súlyos lócitromokat hagytak a kövezeten. A nők hangja oly fülsértővé vált, hogy a legszívesebben befogtam volna a fülemet. Megragadtam anyám karját, azt hittem, összeesem ott az utcán. Aztán az állatok állat ok vágtába ugrottak, és mi végre hazamehettünk. Másnap reggel Gordia bejött a konyhába, ahol éppen vizet öntöttem a liszthez. Kenyeret akartam sütni. Véletlenül egyedül voltam, mert anyám az udvarban gyógyfüveket kotyvasztott, Szakács pedig az árnyékszékre ment. – Jó híreim vannak! – mondta ragyogva. – Nahíd Nahíd szülei rendeltek r endeltek egy nagy selyemszőnyeget. Nászajándéknak Nászajándéknak szánják a lányuknak. Sáfrányszínűt akarnak. – Csodálatos – mondtam nehéz szívvel. A selyem szerette a sáfrányt, de elképesztően költséges volt. A munkásoknak több ezer levendulaszínű virágot kellett gyűjteniük ősszel a mezőn virágzáskor, majd minden egyes virágból el kellett távolítani a három bibeszálat. Az élénkpiros bibeszálakat ezután megszárították és porrá őröltél

 – ebből főzték f őzték a leggyönyörűbb leggyönyör űbb sárga festéket. fest éket. – Ez égi jel. Bölcs dolog volt titokban tartani a szigát! – mondta Gordia. – Jól tetted, hogy hallgattál rám, tudod-e? Biztosan látta rajtam, hogy kényelmetlenül érint a dolog, meri közelebb hajolt és a fülembe súgta: – Súlyos következményei lehetnek, ha Nahíd szülei tudomást szereznek a szigáról. Megértettél? Egészen jól értettem; azt akarta a tudomásomra hozni, hogy kidob bennünket, ha kiderül a dolog. De mást is megértettem; azt, hogy a megrendelés sebezhetővé tette. Ha Nahíd családja megtudja, mi történt, azt hiszik majd, hogy kapzsiságból nem beszélt nekik a szigáról. – Hallgatok – mondtam hűvösen –, egyetlen feltétellel. – Mi legyen az? – Ments fel konyhai kötelezettségeim kötelezett ségeim alól, alól , hogy szőnyeget szőnyeget csomózhassak magamnak. – Mennyi időre? – Néhány hónapra. hónapra. És munkásnőkre is szükségem lesz, hogy segítsenek. Gordia elnevette magát. – Hát te aztán tényleg agyafúrt szerzet vagy. A város megváltoztatott. – Talán igazad van – ismertem el. – De, ahogyan magad is mondtad, egy támasz nélküli anyának és lányának óvatosnak kell lenni, ha pénzügyi helyzetükről és jövőjükről van szó. Gordia visszahőkölt, mert a fejére olvastam a saját szavait. Szeme hidegen villant. – Kemény alkut ajánlasz. – Keményet, de jövedelmezőt. Ezt nem tagadhatta. – Egyetértek – mondta vonakodva. – Hadd Hadd halljam, halljam , hogy megígéred. – És én hadd halljam a te ígéretedet – feleltem. Felhúzta a szemöldökét, de nem volt más választása. – Ígérem – mondtuk ki egyszerre. Először fordult elő, hogy nem Gordia győzedelmeskedett. Tudta, hogy ezentúl soha nem hajolok meg alázatosan az akarata előtt, ha nem kapok érte cserébe valamit. Nem tetszett neki, de kénytelen volt tudomásul venni. Mikor hallok felőle újra? Mikor unja meg Nahídet, hogy ismét az ágyába hívjon? Teltek a napok, de nem jött hír. Biztosan sok időt tölt szép új feleségével. Csupán egyetlen dolog vigasztalt – a rajzolás. Órákat töltöttem az Abbász sah-stílusú mintával, amit Gosztaham mutatott, de aztán eszembe utott, hogy szívesen kipróbálnék valami mást, amit a Négy Kert negyed lombkoronái ihlettek. Handzsár alakú, hosszúkás, elvékonyodó faleveleket terveztem, ezeket vízszintesen akartam elhelyezni a szőnyegen. Aztán apró virágcsokrokat rajzoltam, és függőlegesen raktam őket, fent és lent. A kész minta egyszerre két irányba vonzotta a szemet – balról jobbra és vissza a levelek nyomán, aztán fel és le, majd újra vissza a csokrokat követve. Amikor megmutattam a tervet Gosztahamnak, hosszú ideig tanulmányozta a rajzot. Elvégzett néhány apró javítást, mielőtt jóváhagyta volna. Aztán nagyot sóhajtott, és felkiáltott: – Ó, bárcsak fiúnak születtél volna! Én is felsóhajtottam. – Jobban hasonlítasz rám, mint a saját lányaim – ösztönös tehetséged van. Ha fiú volnál, kiemelkednél társaid közül, szőnyegeidet örökre megőriznék, a mesterek a te nevedet emlegetnék tanítványaiknak. Talán a sah engedélyével, elismeréseképpen, azt is megtehetnéd, hogy legjobb munkáidba belesződd a saját nevedet. Tudom, hogy határtalanul büszke lennék rád. Mert, tudod, kiváló mintát készítettél.

Belepirultam, ahogy elképzeltem, hogy a nevem ezüstfonállal ékeskedik egy indigókék szőnyegen, s az elkövetkezendő sok száz évben mesterként emlegetnek. A falunkban soha senki nem szőtte bele a nevét egyetlen egyetl en szőnyegbe sem. Gosztaham tovább nézegette nézegette a mintát. m intát. – A színeken már gondolkodtál? – A segítségedet szeretném kérni – mondtam, m ondtam, tanulván a korábbi leckéből. – Állítsd össze egyedül a színmintát, azután mutasd meg nekem – felelte Gosztaham. Hosszú délutánokat töltöttem a bazárban gyapjúgombolyagokat nézegetve, azon tanakodva, hogyan mutatnának egymás mellett a különböző árnyalatok. Végül kiválasztottam tizennégyet, és elkészítettem a négyzetrácsot is, pontosan megjelölve, melyik szín hová kerül majd. A hosszúkás leveleket fűzölden képzeltem el. – Megcsinálhatod a szőnyeget így is – mondta Gosztaham –, de nem lesz olyan szép, amilyet szeretnél. – Miért nem? – Mert a színek nem mutatnak együtt – magyarázta. – Ez a különbség egy kiváló szőnyeg és egy mestermű mesterm ű között. Más szavakkal a jelentős haszon és az óriási vagyon között. között. Visszamentem a bazárba, és újrakezdtem a válogatást. Bár a minta alapja a levél volt, a szétszórt, hosszúkás, elvékonyodó alakzatok madártollat juttattak az eszembe: a madarak könnyedségét, a szél hűvösséget idézték. Úgy határoztam, hogy galambfehér tollmintát készítek égszínkék alapon, sötétbordó háttérrel, sötétkék bordűrrel. A mélyebb színek könnyedebbé teszik a sápadtabb tollakat, mintha m intha egyenesen az égből hullanának alá. Gosztaham jóváhagyta a főszíneket, ám a kontrasztot nem találta elég határozottnak. Arra biztatott, válasszak erőteljesebb árnyalatokat: sötétebb szürkészöldet a virágok szárához, csillogóbb pirosat a virágkelyhekhez, hogy még hangsúlyosabbak legyenek. Lehetetlen kérésekkel ostromoltam a kereskedőket – Szürkészöldet keresek, olyat, mint egy virág szára árnyékban. Mélyebb bordó kellene, olyan, mint a meggylekvár. – Az árusoknak hamar elegük lett belőlem. – Ez minden, amim van! –  mondta az egyik, s portékájára mutatott. – Ha valami különlegeset akarsz, fizess meg valakit, hogy fesse be a gyapjúdat! – Annyi pénzem persze nem volt, de kitartóan keresgéltem, s végül megtaláltam a megfelelő színeket. Gosztaham végül jóváhagyta ezeket is, majd arra kért, másoljam le a mintát, és mutassam meg neki. Nagyon precízen dolgoztam, hogy lássa, tanultam a leckéből: „Kápráztasd el a szemet, de pihentesd is; lepd meg, ám ne fáraszd ki.” Ő azonban azonban még mindig nem volt elégedett. – A nagy színfoltok túl egyszerűek, nem elég bonyolultak. Ellentmondás ugyan, de a részletek könnyedebbé teszik a mintát. Próbáld újra. Tervezőként éppen az a legnehezebben megvalósítható feladat, ami a néző számára oly egyszerűnek és világosnak tűnik. Még háromszor veselkedtem neki a munkának. Amikor az utolsó másolattal is elkészültem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a részelemek közötti helyes egyensúlyt. Megkértem anyámat, adjon pénzt, hogy munkásnőket vehessek fel. Egyedül hosszú ideig tartott volna egy olyan hosszú szőnyeg elkészítése, mint én magam. Két munkásnővel azonban néhány hónap alatt végezhetnék vele. Anyám nem szívesen vált meg a pénztől, de aztán megnézte a rajzot, és megváltozott a véleménye. – MashAllah! – kiáltott fel. – Még soha nem készítettél ilyen gyönyörű mintát! Amint megkaptam a pénzt, elmentem a bazárba, megvettem a fonalat, Malekát pedig felfogadtam segítségnek. A férje még mindig betegeskedett, és Maleka hálás volt, hogy nem kell tovább egyedül árulnia a bazárban. Volt egy fiatal unokatestvére, Katajún, aki nagyon gyorsan

csomózott, ezért őt is felfogadtam. Egyikük sem tudta, hogyan kell rajz alapján dolgozni, ezért úgy döntöttem, majd én mondom be a színváltásokat. Mielőtt belefogtunk volna a szőnyegbe, megmutattam Gosztahamnak a kész mintát, és a óváhagyását kértem. Röviden tanulmányozta, majd elmosolyodott, és egyszerűen csak ennyit mondott: – Megértetted. A szemében csodálat tükröződött. – Bár nem vagy az édes gyermekem, szívem szerint mégis az vagy – mondta. – Mindig szerettem volna megosztani mesterségem titkait a fiammal. Isten nem adott nekem fiúgyermeket, de helyette elküldött téged. Gyengéden Gyengéden nézett rám, s úgy éreztem, mintha m intha apám szeretete szeret ete sugározna a szeméből. – Köszönöm, kedves amú – mondtam, szeretetében fürödve. Most először mertem nagybácsinak szólítani. Ferejdún az Örök Folyam közelében álló házába költöztette Nahídet, kilátással a vízre és a hegyekre. Nahíd, miután berendezkedett, megüzente, hogy látogassam meg. Nem akaródzott mennem, de tudtam, hogy kénytelen vagyok, nehogy nehogy udvariatlannak tűnjek. t űnjek. Átvágtam a Négy Kert negyeden, és a folyó felé vettem az irányt. Örültem, hogy Nahíd háza messze van a régi Péntek-mecset közelében lévő háztól, ahol Ferejdúnnal szoktam találkozni. A Harminchárom ívű Híd közelében kellett befordulnom egy mellékutcába. Itt friss volt a levegő, mert lehűtötte a víz közelsége. A magas kapuk közötti távolságból rájöttem, milyen óriásiak a házak. Nahíd küldönce azt mondta, új építésű házat keressek, sok szélfogóval a tetején. A szélfogók beszívták a levegőt, és a földszinti vizes medencék segítségével alaposan lehűtötték, úgyhogy az itt lakók még a legforróbb napokon sem szenvedtek a hőségtől. Amikor beléptem a magas, széles kapun, szinte hátrahőköltem a meglepetéstől. A ház valóságos palota volt, Ferejdún szemmel láthatóan tucatnyi fiú– és lánygyermek számára tervezte. Egy tiszteletteljes szolga elvette a csadoromat, és bevezetett a vendégszobába, melynek padozatát selyemszőnyegek borították; rozettamintájuk oly apró volt, hogy csak gyermekkezek készíthették. A virágvázák és edények mind ezüstből készültek. Az ülőpárnák csillogtak, mert ezüstszálból szőtték őket. Igyekeztem elnyomni a szívemet elborító irigységet. Amikor Nahíd belépett a terembe, meglepődve láttam, milyen hamar magára talált a gazdag, hatalommal bíró nő szerepében. Vastag, türkizekkel és gyöngyfüggőkkel díszített arany karpereceket viselt, arany homlokpántját is hasonló díszek ékesítették, alatta hófehér csipkefátyol tündökölt. Világoskék selyemköpenyében, tunikájában elegánsnak és visszafogottnak tűnt, idősebbnek látszott. Arca nyugodt volt és összeszedett. Szeme nagyobbnak látszott, mint korábban, de már nem volt kisírva. Egy palota úrnője állt előttem, akinek minden kívánságát tizenkét szolga leste. – Nahíd-dzsún! – üdvözöltem, megcsókolva mindkét orcáját. – Vagy hívjalak inkább NahídKhanúmnak, Khanúmnak, most, hogy férjes férj es asszony lettél? lett él? Hogy vagy? – Milyennek találsz? – kérdezte aggodalmasan. – Gyönyörű Gyönyörű vagy, mint a hold – feleltem –, de idősebbnek látszol. – És szomorúbbnak. – Igen, szomorúbbnak – bólintottam. Egymásra néztünk. Szomorúsága megértésre talált szememben. Egymás mellé mell é ültünk a párnákra, majd Nahíd kávét és édességet hozatott. – Milyen a házasélet? házasél et? – kérdeztem, igyekezvén könnyednek könnyednek mutatkozni. – Amilyenre számítottam – vonta meg a vállát. – Nem látom túl gyakran. Ezt furcsának találtam, fiatal aráról lévén szó, és abban reménykedtem, talán én vagyok az oka. – Miért nem?

– Soha nem ér rá. A földjeivel, a lovaival törődik, t örődik, és sokat segít az apjának. – Azért biztosan veled is eltölt némi időt. – Csak éjszaka – mondta m ondta Nahíd. Nem ezt akartam hallani. A testét és az arcát fürkésztem, az elégedettség jelei után kutatva, s azt remélvén, nem lelek ilyet. Nem bírtam volna elviselni, ha örömüket lelik egymásban, úgyhogy gyorsan így szóltam: – Bizonyára nem bírod elfelejteni Iszkandart. Nahíd szeme még jobban kitágult, még szomorúbb lett, de nem veszítette el higgadtságát. – Soha – suttogta. Közelebb hajolt. – Halkan kell beszélnem. Addig nem beszélhetek nyíltan, amíg meg nem bizonyosodom afelől, ki hűséges hozzám és ki nem. Úgy kell tennem, mintha minden a legtökéletesebben alakulna. – Sajnálom, hogy ennyire boldogtalan vagy – súgtam vissza. – Hogyan lehetnék boldog? – mondta. – Még csak nem is hasonlít Iszkandarra. Egyáltalán nem jóképű, és nem is kedves. Én sokkal szebbnek láttam Ferejdúnt, mint Iszkandart. Csípőm köré fonódó izmos combjára gondoltam, és arra, ahogy szőrös mellkasa hozzám simul. Legszívesebben hangosan felkiáltottam volna: „Hát nem gyönyörű a haja? És amikor a nyelvével mintákat rajzol a combodra?” Ehelyett persze másról beszéltem – a szőnyegemről, Nahíd esküvői ajándékairól, szépírásáról és hasonlókról –, valahogy mégis mindig mi ndig visszakanyarodtunk Ferejdúnhoz. Ferejdúnhoz. – Azt nem bánom, hogy férjnél vagyok – mindegy, ki a férjem, ha Iszkandar nem lehet az enyém –, csak azt, ami éjjelente történik – mondta Nahíd, majd hirtelen elhallgatott. Ivott egy korty kávét a finom kék porceláncsészéből. – Bárcsak te is férjnél lennél, hogy mindent elmesélhessek neked. Hiába beszélt így, én pontosan tudtam, hogy bármit elmondana el mondana nekem, mert egyedül bennem bízik meg tökéletesen. De nem akartam hallani. – Megismerted már a lányát? – kérdeztem, hogy témát váltsak. Nahíd meglepetten nézett rám. – Ki beszélt neked róla? Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Most, hogy eljárt a szám, óvatosnak kellett lennem. – A szőnyeg miatt tudok róla – dadogtam. – Emlékszel arra a szőnyegre, amit rendelt? Tudod, Tudod, a talizmánokkal, tal izmánokkal, hogy hálát adjon Istennek Is tennek kislánya gyógyulásáért? – Említetted egyszer, hogy segítesz Gosztahamnak – bólintott Nahíd. – Azt viszont sose mondtad, hogy Ferejdún rendelte. Sűrűbben vettem a levegőt. – Egészen mostanáig nem kapcsoltam össze a szőnyeget azzal az emberrel, akihez férjhez mentél – hazudtam. – Én azt vártam volna, hogy mindent, amit tudsz, elmondasz arról az emberről, aki a férjem lett – felelte élesen Nahíd. – Őszintén sajnálom – mondtam. – Bizonyára elfelejtettem. – Furcsa – felelte Nahíd. – Mást is tudsz még róla? Soha még ily sötétnek nem éreztem a szívemet, fekete volt, mint a nyárson sült bárányszív. –  Csak annyit, hogy Gosztaham újabb megrendelésekben reménykedik – mondtam gyorsan, olyan könnyedén, könnyedén, ahogyan csak bírtam. bírtam . Nahíd felhúzta a szemöldökét: most, hogy gazdag ember felesége lett, ezek a dolgok az ő hatáskörébe tartoztak. Lehajtottam a fejem, zavarom akkorára nőtt a számon kiszaladt mondattól. – Nem akartalak megbántani – szabadkoztam. Nahíd csak legyintett. – Tudom. Izzadságcseppek csurogtak a hátamon. Nahíd ivott még egy kis ki s kávét.

– Nagyon Nagyon örülök, hogy ilyen szép az otthonod ott honod – mondtam. Nahíd üres tekintettel nézett körül. – Egy kunyhónak is jobban örülnék, ha Iszkandarral oszthatnám meg – mondta, majd a szeme körül megfeszült a bőr. – Emlékszel, mennyit viccelődtek velem az asszonyok az esküvőn? Féltem tőle, de azt nem hittem volna, hogy ilyen szörnyű lesz, ha férfit fogadok az ágyamba. Nyilallást éreztem gyászba borult szívemben. Jobbik énem azt mondatta volna velem: idővel majd jobb lesz. Nahíd megremegett, még a felsőkarját díszítő gyöngyök is megcsörrentek. – Napközben jól nevelt és tiszteletteljes. Éjjel azonban olyan, mint az állat. Amikor forró lélegzetét érzem a nyakamon, legszívesebben sikoltanék. Én pont ezt szerettem Ferejdúnban. Állatias volt a sötétben – és vele én is az lehettem. Otthon jó munkaerőként engedelmeskedtem Gordiának; Gosztaham mellett jó tanítvány voltam; anyámmal tiszteletteljesen viselkedtem, a látogatók a jól nevelt leány képét látták. Csak Ferejdúnnak mutathattam ki nyíltan legbelső vágyaimat. Sokáig tartott, amíg erre rájöttem, és magányos éjszakáimon ez után vágyakoztam a leginkább. Zavartan megköszörültem a torkom. – Elpirultál – mosolyodott el Nahíd. – Egy szűz lánynál lánynál ez természetes. ter mészetes. – Mit gondolsz, Iszkandarral jobban j obban tetszene a dolog? – kérdeztem. – Biztosan – bólintott Nahíd. – Ha ruhátlanul látom Ferejdúnt, szerelmesem után vágyom. Érintése olyan, mint a macska körme. Még a szakálla is szúr. Legszívesebben lelökném magamról, de ott kell feküdnöm, hogy megvárjam, amíg végez. – És ö mit szól hozzá? – szaladt ki a számon. Én is szégyenlős voltam, amikor először szeretkeztünk, de soha nem éreztem azt az undort, amiről Nahíd beszélt. Amikor nem elégítettem ki, hetekig felém se nézett. Vajon mit tesz majd Nahíddal? Komoran nézett rám, szája sarka lefelé görbült. – Úgy látszik, nem igazán érdekli. Mintha csak a kötelességét teljesítené. Lehetséges volna, hogy hogy csak kényszerből bújik vele ágyba, és nekem tartogatja magát? m agát? – Mi lenne, ha megdicsérnéd? – Már mondtam neki, hogy kitartó, mint a sólyom, és erős, akár az oroszlán. Mézédes szavakat suttogok a fülébe, de ez sem számít neki. Én aztán tudtam, hogy Ferejdún nem szereti az üres hízelgést. Nahídnak ennél többet kell tennie. – De nem gondolod komolyan, amit mondasz, m ondasz, igaz? – Nem. – Talán idővel megkedveled majd az éjszakákat. – Kétlem – rázta a fejét Nahíd. – Mégis hozzá tudnék szokni, ha nem veszítettem volna el az egyetlen dolgot, ami számít. – Iszkandart? – Nemcsak őt magát, de a leveleit is. Mielőtt férjhez mentem, megbeszéltük, hogy túl veszélyes lenne folytatni a levelezést. – Jól tettétek – helyeseltem. – Nahíd, figyelj rám. Most, hogy sírig tartó házasságra léptél, talán megpróbálhatnád megkedvelni a férjedet. Alig hittem a fülemnek. Két kívánság között őrlődtem: szerettem volna, ha a barátnőm boldog, ugyanakkor ugyanakkor a férjét – aki az enyém is i s volt – magamnak magam nak akartam. – Soha – rázta a fejét Nahíd.

– De hát hogy fogsz így élni? – kérdeztem gyengéden. gyengéden. – Nem tudom – felelte a sírással küszködve. De most nem omlott zokogva a karomba, mint házassága előtt; gyorsan rendezte arcvonásait, bár látszott rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy visszafogja magát. – Nahíd-dzsún! – mondtam együttérzően. – Itt nem fedhetem fel az érzéseimet – suttogta Nahíd, és csak ekkor szorította össze a fogát, hogy visszatartsa könnyeit. Ajka felhúzódott, a szája körül mély ráncok húzódtak. Amikor úrrá lett könnyein, szebb volt, mint valaha, ám a szemében rettenetes bánat ült. Távoztam, s bűntudat gyötört a ruhám alatt lapuló szivárványszínű fonalnyaklánc miatt. A avasasszonynak igaza lett – Nahíd nem lehetett szerelmes. Tudtam, hogy le kellene vennem a talizmánt, de nem bírtam elviselni Ferejdún elvesztésének gondolatát. Egy nappal Nahídnál tett látogatásomat követően Ferejdún ismét magához rendelt. Leültem a kis szobában, s azt latolgattam, vajon milyen lesz mostani együttlétünk. Élvezettel borzongtam meg. Míg Nahíd egész valójával irtózott tőle, az én testem pórusról pórusra kitárulkozott már akkor is, ha csak rá gondoltam. Mennyire más volt ez, mint a legelső alkalommal! Akkor én voltam a rabszolga, s ő a teljhatalmú úr. Most néha én uralkodtam fölötte. Azzal a bizonyossággal vártam rá aznap délután, hogy ismét felérünk a csúcsra, s buja bizonytalanság öntött el, mert nem tudtam, hogyan jutunk oda. Ferejdún nem szántja fel kétszer ugyanúgy ugyanazt ugyanazt a földet, abban biztos voltam. voltam . Hatalmas batyuval érkezett aznap, s azt mondta, a batyu mennyei élvezeteket rejt. Miután a szolgák eltávoztak, Ferejdún arra kért, vetkőzzek le előtte. A félhomályban lassan vettem le ruhadarabjaimat, ő törökülésben egy párnára telepedett, a zsákot maga mellé helyezte. Először félszegen mozogtam, de mire a fehérneműhöz értem, már élveztem tekintetét. Végül ruhátlanul álltam előtte, s Ferejdún felállt, felemelt és lassan körbeforgott velem a szobában. Hosszú hajam úszott körülöttem, testemet simogatta a levegő. Amikor a kerevethez ért, gyengéden leeresztett rá, s megkért, csukjam be a szemem. Izgatottan, felhevültén feküdtem, s hallottam, hogy kioldozza a zsákot, majd csendesen fölém ereszkedik. Egy pillanat múlva bársonyzápor hullt hasamra. Elmosolyodtam, ívbe feszült a testem. Ő leguggolt, belemarkolt a zsákba, s újra hullott a bársony. Még mindig fölém hajolt, összedörzsölte a tenyerét, s a szobát rózsabokor finom illata töltötte be. Kinyitottam a szemem. Testemet rózsaszirmok borították: fehér, vérvörös, rózsaszín és mályvaszínű – valóságos színes rózsaszőnyeg takart. Forró hullám öntötte el a lábamat, felkúszott a hasamba, az arcom kipirult. Megfogtam a derekát, és magamhoz húztam a csípőjét. – Mártsd datolyáidat tejembe – idéztem egy költeményt, amit a hammamban nem lett volna szabad meghallanom. Ferejdún hozzám simult, testünk között szétmállottak a rózsaszirmok. A levegőben úszó édes, forró rózsaesszencia összevegyült testünk kipárolgásának illatával. Ferejdún rózsaszirmokkal takarta el a szemem, s mindent megtett, amire vágytam. Akkor éjjel egyszerre értük el a gyönyört, kiáltásaink összefonódtak az érzékek illatos paradicsomában. Ferejdún jobban kívánt, mint valaha, s én nem csodálkoztam, mert eszembe jutott, amit Nahíd közös éjszakáik szürkeségéről mesélt. Ha Ferejdún hívatott, bűntudat gyötört Nahíd miatt, de amint elképzeltem, mi mindent teszek majd vele, megremegett a térdem, s nem bírtam ellenállni vágyaimnak. Minden alkalommal mást álmodtam meg, hogy a kedvére tegyek, nehogy együttlétünknek véget vessen. Mintákkal díszítettem testemet, vagy kerámiagyöngyökből fűzött láncot tekertem csípőm köré, s a gyöngyök csörgése követte mozgásunk ritmusát, és felajzotta vágyát. Máskor azt mondtam neki, addig nem tehet magáévá, míg szájával le nem vetkőztet. Megtette, ami tőle telt, a madzagokat és szalagokat fogaival bogozta ki, aztán nyelvével segített, hogy hamarabb

kioldódjanak; nadrágomat az ajkával húzta le. Miután végzett, igencsak fájt az állkapcsa, de soha még olyan boldognak nem láttam. Titkom nyomasztóbb volt, mint hittem. Nahíd férjének felesége voltam, ráadásul olyan élvezetet adtam neki, amit ő el sem tudott képzelni. Reggelente, miután eltávoztam Ferejdún házából, Katajúnnal és Malekával dolgoztam. Péntek kivételével mindennap eljöttek, hogy az udvarban elhelyezett szövőszéknél segítsenek. Mindkettőnek életbevágóan szüksége volt a pénzre. Maleka férjének betegsége elhúzódott, s Katajún apja, egy kőműves nemrég meghalt, miután leesett a mecset kupolájának tetejéről, ahol dolgozott. –  Egyenesen Istenhez távozott – mondta Katajún remegő ajakkal. Katajún különösen kedves volt nekem, mert csupán tizenöt éves volt, olyan korú, mint én, amikor elveszítettem apámat. Most, tizenhét évesen sokkal idősebbnek éreztem magam, mintha már hét életet leéltem volna azóta, hogy elhagytam falunkat. Gondjaik ellenére szorgalmasan dolgoztak, akár a hangyák. Mindketten olyan gyorsan csomóztak, mint én. Maleka szégyenlős természetű volt, de miután jobban megismert, szívesen mesélt gyermekeiről. Katajún pedig, mint egy felhúzott íj, alig várta, hogy szárnyalhasson. Acélos akarattal kényszerítette magát, hogy a szövőszéknél üljön. Ha nem a munkaadója lettem volna, biztosan összebarátkozunk. Miután megérkeztek, a szövőszék két ellentétes oldalára telepedtek. Én a szövőszék mögé ültem, úgy, ahogyan a királyi szőnyegszövődében láttam, kezemben a tervrajzzal, és a megfelelő pillanatban bemondtam a színváltásokat. Például egy „piros, piros, bézs, kék, bézs, piros, piros” sorminta esetén könnyű volt eltéveszteni a sorrendet, így a csomó befejezésének pillanatában mindig bemondtam a következő színt. Katajún gyorsabb volt Malekánál, úgyhogy megkértem, kicsit l assítson, hogy a két egyforma csomó mindkét oldalon oldal on ugyanakkor ugyanakkor készüljön el. Maleka viszont erősebb ujjaival ujjai val szorosabbra húzta a csomót, miután a fésűvel a helyére húzta. Őt ezért arra kértem, lazítson a csomóin, hogy a szőnyeg két oldala egyforma egyform a legyen. Késő délelőttől ebédig dolgoztunk, majd evés után késő délutánig folytattuk. Gondoskodtam róla, hogy legyen elegendő tea és édesség kéznél, mert ez megkönnyítette a munkát. Délben mindig együtt ettünk. Sejtettem, hogy ez az egyetlen biztos étkezésük, s jólesett, hogy segíthetek rajtuk – jól tudtam, milyen az éhezés. Egy reggel Katajún megkérdezte, milyen színt használjon, mert a rajz nem volt elég pontos. Én egy pillanatra megálltam, hogy végiggondoljam a dolgot. Végül így szóltam: – Használd a pirosat! És mostantól az a virág legyen piros. –  Chashm –  válaszolta, és végrehajtotta döntésemet. Rájöttem, hogy élvezem a hatalmat, főleg azután, hogy hosszú hónapokig hónapokig én engedelmeskedtem mások parancsainak. Bár gyakran töltöttem az éjszakát éj szakát Ferejdúnnal szerelmeskedve, napközben mindig dolgoztam egészen addig, amíg Maleka és Katajún el nem ment, s csak utána dőltem le pihenni. Ha még világos volt, amikor felébredtem, egyedül csomóztam tovább a szőnyeget. Azt akartam, hogy a lehető leghamarabb elkészüljön. Gordia nem tehette rá a kezét, vagyis a pénz, amit kapunk érte, kizárólag engem és anyámat illet majd. Egy reggel hajlott hátú öregasszony kopogtatott az ajtón. Nahíd látni akart. Arra kértem, adja át Nahídnak bocsánatkérésemet, amiért nem tudok átmenni, mert Malekával és Katajúnnal dolgozom. Azt válaszolta, parancsot kapott, hogy nélkülem nem térhet vissza, majd letelepedett az udvarba, mintha ott akarna éjszakázni, és beburkolózott egy nagy kendőbe. Azon tűnődtem, vajon mi lehet

olyan sürgős Nahídnek, hogy értem küldött. Eszembe jutott, hogy talán felfedezte titkomat, s kivert a hideg veríték. Visszatértem csomózónőimhez, abban reménykedve, hogy a küldönc elfárad és elmegy. Egész délelőtt dolgoztunk, majd a közösen elfogyasztott ebéd után Maleka és Katajún hazament. Én visszavonultam a szobámba aludni. Amikor felkeltem, a küldönc száját törölgetve kilépett a konyhából, s megkérdezte, indulhatunk-e. Felsóhajtottam, felvettem picsehemet és csadoromat, mert rájöttem, nélkülem nem fog távozni. Csípős volt a hideg, bár tisztán ragyogott az ég. A nap könyörtelenül megvilágított mindent. A pörköltmandula-árusnak, aki Gosztaham háza közelében árulta portékáját, mély ráncok ültek szája sarkában, mintha késsel faragták volna őket. Amikor a küldönc visszafordult, hogy lássa, követem-e, észrevettem, hogy állán ott csillog a lóbabbal és görögszénával készült ragu zöld olaja. Örültem, hogy picsehem elrejt a nap sugarai elől. Elmentünk a Négy Kert negyed imaiskolája mellett, ahol a fiúk mullahnak tanultak. Mivel én továbbra is hetente írásleckéket vettem Nahídtól, a korábban szép díszítőelemnek tartott feliratokban felismertem Isten neveit: – a Jóságos – az Igazságos – az Irgalmas – a Hatalmas – a Mindentlátó – a Kérlelhetetlen. Miután megérkeztünk, Nahíd pénzérmét nyomott a görnyedt nő kezébe, és útjára bocsátotta. Megcsókoltam Nahíd arcát, levetettem lepleimet. Szomjas voltam, de Nahíd nem kínált meg mentateával. Arca sápadtan világított, s ebből arra következtettem, hogy élete nem lett könnyebb. Ferejdún egyre kevésbé törődött vele az ágyban, s velem egyre több éjszakát töltött. Lassan lejárt második szerződésem, s biztos voltam benne, hogy Ferejdún ismét meg akarja újítani, mert közös élvezetünk mindkettőnk számára fontossá vált. – Jöttem volna hamarabb, de nem hagyhattam ott a munkámat – magyarázkodtam. – Miért küldettél értem? – Nehezen forgott a nyelvem, mert kiszáradt a szám. – Egyszerűen csak látni akartalak – mondta Nahíd metsző hangon. Megborzongtam, és zavaromban feszengeni kezdtem a párnámon. – Csak nem fázol? – kérdezte. – De igen – bólintott bólintottam. am. – Kaphatnék egy kis teát? – Természetesen. – Nahíd kiáltott a szolgáknak, hogy hozzanak teát, de senki sem jelent meg. A nők általában közvetlenül az ajtó mögött ültek, hogy azonnal teljesíthessék minden kívánságát. Azon tűnődtem, tűnődtem, vajon ő maga utasította-e utasít otta-e őket, hogy ne feleljenek. felelj enek. – Néhány Néhány nappal ezelőtt találkoztam tal álkoztam Homával – mondta hirtelen hirt elen Nahíd. – Valóban? – Nyugodtságot erőltettem magamra. Nahíd általában nem járt a közfürdőbe, főleg most, hogy saját hammamja és saját fürdetőasszonyai voltak. – Ott fürödtél? – kérdeztem. – Igen – bólintott. – Jó volt újra látni az ismerős arcokat. Itt nagyon egyedül vagyok az asszonyokkal. – Sajnálom, nem tudtam – mondtam, s idegesen kiegyenesítettem a lábamat. –  Találkozhattunk volna ott is. Nahíd elfintorodott. – Homa azt mondta, aznap voltál nála, nem a szokásos fürdőnapodon. Azt is mondta, hogy gyakran jársz a hammamba, néha hetente háromszor i s. – Tényleg sokat járok. – Nem magyarázkodtam tovább, mert attól féltem, Nahíd hazugságon kap. Minden Ferejdúnnal töltött éjszaka után el kellett végeznem a nagy merülés szertartását, hogy megtisztuljak Isten előtt. Az otthoni fürdőt reggelente Ferejdún használta, így hát máshová kellett mennem.

– Miért mész olyan gyakran a hammamba? – Szeretek tiszta lenni – nyögtem ki. – Korábban csak hetente egyszer jártál. Nem válaszoltam, nem tudtam mit mondani. Nahíd hirtelen ingerültté vált. – Úgy viselkedsz, mintha titkolnál valamit! – csattant fel. Ereztem, hogy izzadságcseppek jelennek meg a hónom hónom alatt. alat t. Kerültem Nahíd tekintetét. tekintet ét. Jobb kezemet a szívemhez érintettem, és lesütöttem a szememet, hogy időt nyerjek, amíg összeszedem magam. – A bocsánatodat bocsánatodat kérem – mondtam hevesen kalapáló szívvel. – Miért? Semmiféle hihető magyarázatot nem találtam arra, miért járok olyan gyakran a hammamba. Felpillantottam, szemem megértésért könyörgött. Nahídé keményen keményen villant. – Mondd meg az igazat – parancsolta. Zavartan fészkelődtem a párnán, Nahíd lángoló tekintettel figyelt. Olyan volt, mintha ruhátlanul járnék az utcán. – Tehát? – csattant a hangja ostorként. Amikor a szemébe néztem, akárha a déli napba bámultam volna. Védőn magam elé emeltem karomat, mert nem bírtam tovább elviselni átható tekintetét. Nem tudja, hogy Ferejdúnról van szó. Biztosan nem, akkor nem l enne ennyire nyugodt. – Igaz – vallottam be. – Tehát valóban férjnél vagy. – Igen – bólintottam. – És kinevettél magadban, amikor arról beszéltem neked, hogy nem tudhatod, milyen egy férfival lenni. – Nem nevettelek ki – tiltakoztam –, csak igyekeztem megtartani egy ígéretet. – Miért kellett titokban tartani, hogy férjhez mentél? A házasság nem bűn. – Mert a házasságom nem átlagos. át lagos. Egy szigáról van szó. Nahíd úgy nézett rám, mintha szitokszó hagyta volna el a számat. – Egy sziga?! – kiáltott fel ámultan. – De hát miért tett veled ilyet a családod? Felsóhajtottam. – Amikor férjhez mentél, családod gazdag hozományt juttatott férjednek, egy rakás aranyat és selymet. Nálam fordítva van – a férjem ad nekünk pénzt. Hát ezért. Nahíd tétován nézett rám. Még mindig nem tudtam megállapítani, vajon mennyit tud. – Szólnod kellett volna nekem és anyámnak. Tanácsot adtunk volna, kerestünk volna számodra egy megfelelő vőlegényt – talán tal án egy szőnyegcsomózót, szőnyegcsomózót, olyat, mint mi nt te magad. m agad. Egy szőnyegkészítőt! Szóval Nahídnak eszébe sem jut, hogy egy olyan gazdag ember is akarhat, mint Ferejdún. Miért is halmozta el a sors ennyi kiváltsággal, míg nekem semmit sem uttatott? Hiszen Isten szemében minden ember egyenlő! Éreztem, hogy a düh átüt a hangomon. – Bárcsak így tettem volna – mondtam, de ez csak részben volt igaz, különösen most, hogy Ferejdún és én így egymásra talál tunk. – Legkedvesebb barátnőm, nagyon sajnállak – mondta Nahíd, a hangjába azonban annyi lenézés vegyült, hogy pontosan tudtam, a házasságom örökre lealacsonyított a szemében. – Bizonyos vagyok benne, ha még mindig a szüleimmel laknék, anyám azonnal megtiltaná, hogy érintkezzek veled. – Én nem tehetek róla – törtem ki keserűen. – Emlékszel, amikor levágtam a szőnyeget a szövőszékről, mert azt gondoltam, hogy többre vagyok képes? Gordia irgalmatlanul dühös volt rám az elvesztegetett gyapjú miatt. Közvetlenül ezután érkezett az ajánlat, és anyám úgy érezte, nincs más

választásunk. Nem folytattam, nehezemre esett erről beszélni. – És ki a férjed? Most aztán mindent el kell mondanod – biztatón Nahíd mosolyogva, de észrevettem, hogy smaragdzöld szeme hidegebben csillog, mint valaha. – Nahíd, már biztosan rájöttél – mondtam kényszeredetten, kínnal ejtve ki a szavakat. – Honnan tudhatnám? – felelte ártatlan hangon. Elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy Gosztaham, Gordia, de még anyám is azt tanácsolnák, találjak ki valami hihető mesét, hogy a két család között megőrizzük a békét. Egyszerűen azt kellett volna mondanom, hogy az illető egy ügyes pék vagy egy sikeres ötvös, egyszóval valamilyen középosztálybeli mesterember, nehogy Nahíd gyanút fogjon. – Miért nem akarsz a bizalmadba fogadni? – kérdezte Nahíd sértődötten. – Talán a barátságunk már nem számít semmit neked? – Dehogynem Dehogynem számít! számít ! – Akkor Akkor mondd el. Akárki legyen is az, örülni fogok f ogok neki. – Megígéred? Nem válaszolt, de kezét biztatóan az enyémre tette. Nagyon szerettem volna megszabadulni a titok súlyos terhétől, ami oly régóta nyomta szívemet. Nahíd egyszer már nagyra értékelte őszinteségemet a romlott datolyával kapcsolatban. Talán most is megértő lesz, és közelebb kerülünk egymáshoz. – Ferejdún az – suttogtam, olyan halkan, mintha abban bíztam volna, nem hallja szavamat. Nahíd elengedte a kezemet, és felpattant. – Tudtam! – kiáltott fel szikrázó szemmel. –  Elküldtem Kobrát egy megbízással a kis házhoz, és azt mondta, mintha a te hangodat hallotta volna. Reméltem, hogy nem igaz! Szégyenemben elfordítottam a fejem. – Megbíztam benned! Azt hittem, mindig igazat mondasz! – Mindig megpróbáltam. Nahíd, az egész hónapokkal hónapokkal azelőtt történt, hogy eljegyezted magad Ferejdúnnal! Honnan tudhattam volna, hogy a szüleid éppen őt választják majd, Iszfahán összes házasulandó férfiúi közül? A mi kettőnk sorsa összefonódott, pontosan úgy, ahogy Kobra előre látta, amikor a kávézaccból jósolt! Nahíd merően figyelt. Tudtam, hogy nem lesz kíméletes. kímél etes. – Mennyi időre szól a szigád? szi gád? – Három hónapra. – És mikor írtátok alá a szerződést? – Majd három hónappal az esküvőd előtt. Nahíd vádlóan mutatott rám. – Vagyis megújítottad! – kiáltotta. Felsóhajtottam. – Amikor megtudtam, hogy férjhez mész, anyám és én már elfogadtuk Ferejdún újabb ajánlatát és a pénzét is. Féltünk Ferejdún és vendéglátóink haragjától. Bennünket senki sem védelmezhet meg m eg ezen a világon. Saját vagyonunk vagyonunk sincs. – Pénz! – kiáltott fel undorodva Nahíd. – Minden a pénzről szól, akárcsak velem és Iszkandarral kapcsolatban! – De Nahíd – kérleltem –, attól féltünk, hogy az utcán kell koldulnunk! Te ezt nem értheted! Honnan Honnan tudhatnád, milyen az, ha nincs mit enned? – Azt Azt tényleg nem tudom, és hálát adok érte Istennek. Ist ennek. Azt viszont tudom, hogy becsaptál. Ott ültél mellettem, végighallgattad, amit a férjemről mondtam, és úgy tettél, mintha semmit sem elentene neked. Biztosan elmesélted neki azokat a szörnyűségeket, amiket tőlem hallottál. Nem

csoda, hogy kutyába se vesz! – Soha nem mondtam neki semmit rólad! – tiltakoztam. – Nemigen szoktunk beszélgetni. – Óh – mondta Nahíd, sokkal többet megértve, mint amit szándékomban állt közölni. – Hogy bírod egyáltalán elviselni az ágyadban? – kérdezte, majd megvetően hozzátette: – Na persze, azért fizet neked, hogy azt tedd, amit parancsol. Egy olyan nőtől, mint te, mást nem is várhat! – Egyáltalán nem így van! – vágtam neki oda, hogy megbántsam. – Eleinte valóban a pénz miatt mentem, m entem, de most már azért, mert szeretem csinálni! Nahíd a fülére tapasztotta a kezét, mint egy kisgyerek. – Nem tudok tovább hallgatni –  felelte. – De nehogy azt hidd, hogy te vagy az a szeretője! Azt a fiatal zenészt is az ágyába viszi, ha úgy tartja kedve! Undorodva nyögtem fel, amint felidéztem a fiatal, ártatlan, szőrtelen arcú zenész alakját. Eszembe jutott, hogy a jelenlétemben milyen nyíltan flörtölt Ferejdúnnal, mintha egyáltalán nem számítana, számít ana, hogy vagyok. vagyok. Amikor összeszedtem magam, segélykérően néztem Nahídra, Talán szövetségesemmé tehetem. – Tehát Ferejdún mindannyiunkat úgy használ, ahogy neki tetszik – mondtam. – Mi tehetnénk? – Nem tudom, m i mit tehetnénk – válaszolt mereven Nahíd. Tudod, hogy é n tehetetlen vagyok a feleségeivel meg a szigáival kapcsolatban Egyetlen dolgot tehetek: örökösöket szülök neki. Márpedig erre a zenész nem képes. Alaposabban megnéztem Nahíd alakját – arca és hasa gömbölydedebbnek tűnt. Bizonyára másállapotban van. – Nahíd – könyörögtem –, a legalázatosabban kérlek, bocsáss meg nekem. Tudom, hogy hamarabb el kellett volna mondanom. Sajnálom. Nagyot hibáztam. De most, hogy tudjuk, sorsunk ily különös módon összefonódott, nem lehetnénk mindketten Ferejdún feleségei? Nem nevelhetnénk fel együtt a gyermekeinket? Nahíd gúnyosan felkacagott. – Te meg én?! – kiáltotta. – Ezt úgy mondod, mintha mi ketten egy tőről fakadnánk! – De hát nem így van? – kérdeztem. – Én mindig szerettelek és csoda I tálak téged. Amikor találkoztunk, mesebeli hercegnőként tekintettem rád. – És én az egyszerű falusi lányt láttam benned, aki majd elkísér a pólómeccsekre – felelte Nahíd olyan lenéző és megvető hangsúllyal, hogy beleremegett a szívem. Aztán gondolataiba merült. Arca megenyhült, szeme könnybe lábadt. – De minden megváltozott, amikor jobban megismertelek – folytatta. – Szerettelek, mert őszinte, becsületes, hűséges és jószívű voltál velem. Most azonban látom, hogy rosszul ítéltelek meg. Megsebeztél, becsaptál, rosszabbul bántál velem, mint egy utolsó kóbor kutyával! Szörnyű bűntudat gyötört. Szerettem Nahídet, soha nem akartam bánatot okozni neki. De mielőtt bármit mondhattam volna, Nahíd megrázta a fejét, mintha meg akarna szabadulni a könnyeitől, s úgy elöntötte a düh, mint korábban még soha. – Tudhattam Tudhattam volna, hogy nem nem szabad olyan barátnőt választanom, mint m int te! – vágta oda. – Milyen barátnőt? – kérdeztem, ingerültebben, i ngerültebben, mint korábban. – Egy egyszerű egyszerű falusi lányt? l ányt? – Nem – felelte. – Vagy Vagy olyat, aki kétkezi munkával m unkával keresi a kenyerét? Habozott egy pillanatig, talán azért, mert rátapintottam az igazságra, de aztán megrázta a fejét: – Még csak nem is olyat.

– Akkor milyet? – Olyat, aki ezüstpénzért árulja a testét! Egy tiszteletre méltó férjes asszony nem barátkozik az ilyenekkel! Felugrottam, dühöm immár feltartóztathatatlanul buggyant ki belőlem, mert Nahíd úgy kezelt, mintha prostituált volnék. – Tisztéletre méltó, talán! De soha rózsának nem voltak még ilyen szúrós tüskéi! – kiáltottam. – Ezért vágyik rám úgy a férjed, ezért keres örömteli kéjjel vigaszt a karjaim között! Nahíd is felállt. Olyan közel hajolt hozzám, hogy az arcomon éreztem a leheletét. – Nem kényszeríthetlek rá, hogy elhagyd őt, de minden gyermeket megátkozok, akit neki szülsz – suttogta lágyan. – Ha egy meggysörbetárus mérget tesz az italukba, tudni fogod, kinek a parancsát parancsát teljesítette! t eljesítette! Szeme és ékkövei éles késpengeként csillogtak csil logtak a délutáni napfényben. Hátrahőköltem. Hátrahőköltem. Nahíd ujjai karommá görbültek, mintha arra vágynának, hogy széttépjék gyönge húsomat. Az ajtóhoz rohantam és kitártam. Egy várakozóan guggoló női szolgáló meglepetten figyelte szokatlan távozásomat. – Hol van a teám?! – kiáltottam rá, aztán felkaptam csadoromat és picsehemet, s kifelé rohantam, oda, ahol Nahíd dühe nem érhet utol. ut ol. Hideg volt, volt, de nem bírtam bí rtam hazamenni. A Harminchárom ívű Hídhoz rohantam, és megbújtam egyik fedett árkádja alatt. Felhők gyülekeztek a hegyek fölött, a folyó vize élénkzölden csillogott. A gazdag nőket bámultam, akik selyemcsadorba burkolództak, s fa magas sarkú cipőikben szinte a föld fölött lebegtek át a hídon, míg a szegények lábukat mocskos pamutrongyokba bugyolálva lassan csoszogtak. Eszembe jutott, Nahíd milyen hamar felajánlotta a barátságát – vagyis valóban nagy szüksége volt rám, hogy elkísérjem a pólómeccsekre. És mégis, miután kiderült az igazság, rengeteg időt töltöttünk együtt, s az írásórákon elhalmozott figyelmével. Elárulta nekem legféltettebb titkait, azt mondta, reméli, örökre barátok leszünk. Most azt is megértettem, mit gondol valójában a magamfajta szegény falusi kislányokról: mi elégedjünk csak meg azzal, hogy selyemszőnyegeket szövünk, amin az ő lába tapos majd. Szitálni kezdett az eső. Egy férfi felfelé nyújtotta a tenyerét, mintha hálát adna az égnek a vízért. Gyors léptekkel végigsiettem a hídon; egyre nagyobb esőcseppek hullottak rám, melyek szinte csíptek. Elképzeltem Nahídet, amint otthonának melegében ül. Biztosan egy meleg szoba mélyéről figyeli az esőt, melynek egyetlen cseppje sem éri kék selyemköpenyét. Ha lába fázik, egy női szolgáló azonnal odarohan, hogy kezével felmelegítse. Én összehúztam magamon a csadort, hogy megvédjen az esőtől, de hiába: bőrig ázva, csontig átfagyva át fagyva értem haza. Amikor anyám meglátott, szeme aggodalmasan tágra nyílt. Letépte rólam nedves ruháimat, és vastag gyapjútakaróba burkolt. Olyan hevesen remegtem, hogy magához szorított, nehogy a takaró leessen rólam. Csak akkor csendesedtem el, amikor meghallottam a müezzin utolsó imára hívó kiáltását. Néhány napig kimerülten feküdtem. Nehéz volt a testem, égett a szemem, egyfolytában szipogtam. Anyám fekete gyógynövényfőzetekkel itatott, azt hitte, beteg vagyok. Amikor Ferejdún ismét magához kéretett, olyan nehéz szívvel mentem hozzá, hogy ő is észrevette. – Mi baj van? – kérdezte, amint a szobába sétált. Leült a mellettem lévő párnára, a tenyerébe fogta az arcomat, én pedig a vállára hajtottam a fejemet, mint egy beteg kisgyerek. – Szomorú vagyok – suttogtam. Levette a turbánját és elgurította, hogy megnevettessen. Kipréseltem magamból egy erőtlen

mosolyt. – Miért vagy szomorú? – Sok minden miatt. – Nem akartam neki elmondani, mi történt köztem és Nahíd között, mert attól féltem, őt bünteti majd miatta. – Mi a baj? Nem voltam benne biztos, hogy megérti. – Téged soha nem szomorít el semmi? – Nem igazán – felelte. – Néha felmerül bennem, hogy meghalhatok a csatában, vagy apám ellenem fordul, vagy túl korán meghalok valamilyen betegségben. – Én nagyon nagyon félek a haláltól. haláltól . – Attól, hogy túl hamar halsz meg? Egy ilyen fiatal nőnek nem kell ettől tartani. – Nem. Én attól félek, hogy mások meghalhatnak. És attól, hogy bizonyos dolgok elmúlhatnak. Ferejdún félrenézett egy pillanatra. Láttam rajta, hogy nem tesz semmilyen ígéretet a övőnkről, sőt, a szigánkkal kapcsolatban sem. – Tudom, mi az, ami jobb kedvre derít majd – mondta. Átölelt és megcsókolta az arcomat, aztán hosszú ideig a karjában tartott. Amikor szomjas lettem, hozott egy pohár tejjel kevert bort, amit lassan kortyolgatva megittam. Szinte sütkéreztem gyengédségében, amit oly ritkán tapasztaltam. Aztán azt kérdezte, akarom-e őt, vagy inkább a karjában pihennék. Mindkettőre vágytam, és ő mindkettőt megadta. Első szeretkezésünk oly hosszúra nyúlt, hogy a lámpák kanóca teljesen kiégett, csak fekete kátrány maradt nyomukban. Úgy olvadtunk össze, mint selyem és bársony, és amikor kielégültünk, csendben feküdtem karjában, ő pedig lágyan simogatta hajamat. Mindketten aludtunk egy keveset. Én ébredtem fel elsőként, az agyamban kavarogtak a gondolatok. Eszembe jutott, hogyan érkeztem Iszfahánba, s azt hittem, Nahíd olyan, mint anyám meséinek hősnői. Eszembe jutott, amit első találkozásunkkor mondott: „Mindig megtalálom a módját, hogy a többiek azt tegyék, amit én akarok.” Akkor még elhittem, hogy egy olyan lány, mint ő, valóban mindig eléri azt, amit akar. Az is eszembe jutott, mennyire reméltem, hogy mi ketten örökre barátnők leszünk; és az is, hogy mennyire szeretem, és mennyire szeretném, ha megbocsátana nekem. Ferejdún még álmában is átkarolt. A Nahíd miatt érzett bűntudat egy szempillantás alatt elpárolgott az ölelő karok okozta örömtől. Csókolgatni kezdtem a nyakát, és amikor felébredt, nagyon vágytam rá. Ízlelni és harapni akartam, érezni a szenvedélyét. Olyanok voltunk, mint két párosodó oroszlán, erősek és mégis játékosak, s Ferejdún szeme hálával telve pillantott rám. – Soha nem tudom, mi vár rám veled – mondta –, csak azt, hogy kéjjel teli időt töltök karjaidban, s minden alkalommal mást tartogatsz nekem. – Én sem tudom előre – feleltem, és büszke voltam rá, mi mindenre vagyok képes. Talán lassan tanultam, de Nahídtól eltérően végül megértettem, hogyan kell jól csinálni a dolgokat. És most, az éjszaka leple alatt, izzadó testünk gondolatával a fejemben, kitártam a szívem Ferejdún előtt. Oldalra gördültem, és belenéztem az arcába. – Tudod, miért voltam szomorú korábban? – Nem – motyogta Ferejdún félálomban. – Meglátogattam Nahídot. Mindent tud. Kinyitotta a szemét, és rám nézett. – Tud a szigáról? – Igen. Azt vártam voltam, hogy meglepődik, de mintha nem törődött volna az egésszel. Megsimogatta az állát, aztán keze lassan a mellkasa, majd a combja felé indult. Amikor megtalálta, amit keresett, vékony mosoly jelent meg a szája sarkában.

– És, mit mondott Nahíd? – kérdezte, kérdezte, miközben mi közben föl-alá húzogatta a bőrt. – Nem volt túl boldog – feleltem. – És? Szavai nem is hidegen, egyszerűen csupán érdektelenül csengtek. Viselkedése úgy hatott rám, mintha jeget nyeltem volna egy forró nyári napon. Mielőtt válaszolhattam volna, Ferejdún megragadta a kezem, azt akarta, hogy segítsem munkálkodását. Ellenálltam és elhúzódtam tőle, mert még sok mindent meg akartam beszélni. Birkóztunk egy ideig, és amikor végre kiszabadítottam magam, hátradőltem a kerevetre. Ő leszorított, s szemében ugyanazt a könyörtelenséget láttam, mint Nahídéban. Nahídéban. Tekintete csendet követelt, s azonnali kielégülést. ki elégülést. Azt hiszem, ellenkezést látott a szememben, s ennél rosszabb nem történhetett volna. Szinte összeroppantotta a vállamat, olyan erővel nyomott a kerevetre, aztán határozottan széttolta térdemet a lábával, és szó nélkül belém döfött. Nem voltam felkészülve, nyomorultul felnyögtem, s fájdalmasan csodálkozva láttam, szeme csillog a rendkívüli kéjtől. Úgy döntöttem, megmutatom neki, mennyire dühös vagyok. Ajkamat hamis, kényszeredett kéjkiáltások hagyták el, szemem unalomról árulkodott, csípőm hitványán színlelte a lelkesedést. Azt reméltem, hamis örömöm láttán abbahagyja, sőt, elszégyelli magát. Ehelyett hímtagja oly keményre és óriásira duzzadt, mint egy sátorpózna. Mindent elkövettem, hogy letaszítsam magamról, de ellenkezésem csak felszította hevét. Akárcsak legelső találkozásainkkor, most sem törődött érzéseimmel. Ha élveztem testét, örömét lelte benne, s ha ellenálltam, az is felkorbácsolta vágyát. Egyedül a közömbösség lohasztotta le. Pár perc alatt a csúcsra ért, belemarkolt a hátamba, s úgy üvöltött, akár egy oroszlán, hogy megértsem, így is örömet okoztam neki. Amikor végre legurult rólam, teste verejtékben úszott, szeme elégedettségtől csillogott. Tenyerével néhányszor lágyan megpaskolta az arcomat, akár a lovas, aki megdicséri kancáját, miután átugrott a nehéz akadályon, s ugyanakkor ugyanakkor arra is emlékezteti, emlékezteti , ki itt valójában a főnök. – Jó kislány – mormolta, aztán már horkolt is. Megalázva feküdtem mellette, égett az arcom. Tehát az én szerepem abban áll, hogy Ferejdún kedvére tegyek, akármi is nyomja a lelkemet? Felkeltem az ágyból, immár nem törődve azzal, hogy felébresztem, és leültem l eültem egy párnára a szoba másik mási k végébe. Ferejdún felhorkant, kinyújtózott, majd keresztbe feküdt az ágyon. Minden párna a földre csúszott, csupán egyetlenegy maradt fönt. Ott, a félhomályban végre megértettem, mi volt a házasságom: Gordiának még több eladott szőnyeg, anyámnak megnyugvás a jövőnkkel kapcsolatban, nekem lehetőség, hogy hozomány nélkül nélkül is legyen l egyen férfi az ágyamban. Megdörzsöltem az arcom, ott, ahol Ferejdún megpaskolta. Arra vágytam, hogy olyan igaz szerelemmel szeressek valakit, ahogyan Nahíd Iszkandart, amíg rá nem jöttem, hogy szerelmük csupán álom, nincs semmi alapja. Magamba néztem, Ferejdún iránti szerelemre utaló jeleket kerestem, de nem találtam mély gyökereket. Most már biztos voltam benne, hogy soha nem is fogok. Bagoly huhogott huhogott a ház mellett, mellet t, a sötétet követelve. Én Ferejdún ágyának ágyának felét sem kérhettem. kérhet tem. A falnak dőltem, átkaroltam testemet, így töltöttem az egész éjszakát. Ferejdún észre sem vette, hogy nem vagyok mellette. Hajnalban rákényszerítettem magam, hogy odakuporodjak a kerevetre, mert nem akartam feldühíteni. Amikor felébredt, alvást színleltem, amíg el nem távozott. Másnap délután elmentem a hammamba, hogy megkeressem Homát, mert senki másnak nem önthettem ki a szívemet. Szeles nap volt, a csador a lábam köré tekeredett, a szél a picseh csipkéjén keresztül is i s homokot szórt a szemembe. szem embe. A hammam környékén a hűvösben a házak szinte összebújtak, hogy ellenálljanak a szélnek. Egy gyermeknek elrepült a fejkendője, anyja és a kisfiú utánaszaladtak,

hogy elkapják. Süvített Süvített a szél, fütyült utánuk a széles sugárúton. Megkönnyebbülten léptem a hammamba. Leporoltam a csadort, és elindultam megkeresni Homát, akit végül az öltözőben találtam meg. Takarított, mielőtt kinyitotta volna a helyiséget a vendégeknek. Zöld lehettem, mint a görögszéna, mert Homa, alighogy meglátott, szélesre tárta a karját, átölelt, magához szorított, és így álltunk, amíg mindent el nem meséltem neki. Azt hiszem, soha életemben nem beszéltem ennyit egyhuzamban. Amikor befejeztem, megnyugodtam, s Homa még mindig úgy ölelt, mint egy kisgyermeket. Aztán odahozott néhány ülőpárnát, megmasszírozta a lábamat, párnát rakott a fejem alá, majd rózsavízzel szórta be a testemet, hogy erőre kapjak. – Tudtad? – kérdeztem. – Sejtettem – felelte értő szemmel –, de nem tudtam, ki a férfi. – Hibáztam? – Isten szemében törvényes házasságban éltél – jelentette ki határozottan. – De valóban abban éltem-e? – Te mit gondolsz? Nagyot sóhajtottam, és lehajtottam a fejem. – Szegény gyermekem – mondta. – Látom, mennyire szenvedsz. Ha az én lányom volnál, én bizony szóltam volna Nahídnak és a szüleinek a szigáról, még az esküvője előtt. Ők valószínűleg ennek ellenére férjhez adták volna a lányukat, mert ugyan melyik gazdag férfinek nincsenek ágyasai? De akkor akkor nem téged hibáztatnak, hibáztat nak, és talán a barátságukat is megőrizhetted volna. A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. – Homa, mitévő tegyek? – kérdeztem. Felsóhajtott. – Ugyan mit tehetnél? Mindenki megtudja az igazat, úgyhogy akár férjnél is maradhatsz. – Miért? – Mert oda a szüzességed. Azelőtt szegény voltál, de legalább volt mit felajánlanod. Most már semmid sincs. Természetesen igaza volt. – Mi lesz, ha Ferejdún nem újítja meg a szerződést? – Akkor egyedül egyedül kell lenned. Túl fiatal voltam, elképzelni sem tudtam, hogy életem hátralévő napjai magányosan teljenek, gyermekek nélkül. Ez még anyám sorsánál is rosszabb volt. – Nem akarok egyedül élni! – törtem ki keserűen. Homa megsimogatta a kezemet. – Gyermekem, ne félj. Ha szigádnak vége is szakad, azért lesznek a dolognak előnyei is. – Előnyei? Homa elmosolyodott. – Ha Isten veled lesz, és kívánom, hogy mindig így legyen, találsz majd egy jobb férfit és újra férjhez mész. Ha pedig nem, szigákat egyedül is köthetsz. Mostantól senki nem szólhat bele abba, kit választasz. Erre egyáltalán nem gondoltam. – De Nahíd azt mondta, ha az anyja tudott volna a szigáról, nem engedte volna, hogy barátkozzon velem. Homa egy pillanatra lehunyta a szemét, és egyetértően bólintott. – A sziga nem tiszteletre méltó szerződés. Ezért tartja a legtöbb elvált asszony titokban, ha szigát köt. – De miért kötik meg egyáltalán? – Pénzért, élvezetért, a gyerekek miatt, vagy abban a reményben, hogy a férfi egy napon állandó feleségként elveszi őket. – És majd le fognak nézni miatta? – Az is megeshet.

Eddig senki sem beszélt nekem ilyen nyíltan arról, mekkora folt esett a tisztességemen. Elkeseredettségem arcomra is kiülhetett, mert Homa a tenyerébe fogta az arcomat. – Azizam, nem szabad elmondanod senkinek, de de én magam is megtettem m egtettem egyszer. – Miért? – Szerelmes lettem egy fiúba, amikor még mindketten nagyon fiatalok voltunk, de a családjaink mást választottak számunkra. Amikor a férjem meghalt és a gyermekeim már felnőttek, első szerelmem és én még mindig arra vágytunk, hogy együtt legyünk. Miután ő alig tudta eltartani a feleségét és a gyermekeit, nem lehettem második felesége. – Tudott Tudott róla ról a valaki? – Nem, elég bölcsek voltunk ahhoz, hogy titokban tartsuk. tart suk. – És adott neked pénzt? – Csak amikor szükségem volt rá. – Mennyi ideig tartott? – Tíz évig, a halála napjáig – sóhajtott Homa. – Hálát adok Istennek, hogy megadta nekünk a szigához való jogot, mert ez volt az egyetlen módja, hogy átéljem az igaz szerelmet. – Akkor miért nem mondhattad el senki másnak? – Sok jó családból való ember szerint erkölcstelen, ha egy nő ilyet csinál – magyarázta Homa. – És ugyan ugyan ki ne akarna inkább állandó feleség és egy ház korlátlan hatalmú hatalm ú úrnője lenni? – Igazad van – feleltem. – De nekem nem kínálták fel f el ezt a lehetőséget. l ehetőséget. – Előfordul, hogy el kell fogadnunk a tökéletlenséget – felelte Homa. – És amikor valakit zavar a padlón a folt, mit csinál? Muszáj volt nevetnem, mert pontosan tudtam, mire gondol. – Szőnyeget Szőnyeget dob rá – feleltem. felelt em. – Bizony, Siráztól Tabrízig, Bagdadtól Herátig, ezt teszik az irániak. Egy pillanatra elcsendesedtem, mert Homa a lényegre tapintott. Felnéztem rá, ő pedig megfogta a kezem és megmelengette a tenyerében. – Homa, mit tegyek most? – kérdeztem tőle. – Mi lesz velem? – Azizam, korai lenne még megmondani – felelte. – Egyelőre lásd be, hogy nem volt szerencséd, és te is hibáztál, akárcsak Harút és Marút. Annyira akartak valamit, hogy nem bírtak ellenállni a kísértésnek, és elárulták magát a Mindenhatót. Te is vágytál valamire, de megértetted, hogy nem mindig kapjuk meg azt, amit akarunk. Most jóvá akarod tenni hibádat. Tedd azt, s akkor oly édes leszel, mint a datolya, bár a föld, amelyből fája nő, rögös és kemény. Homa megfürdetett és megmasszírozott, amíg üres volt a hammam; anyám sem lehetett volna kedvesebb. Megfésülte a hajamat, betakart egy törülközővel, és erős mákfőzetet adott, hogy elbóduljak. Kinyújtóztam a gyékényen a kabinban, és mély álomba merültem. Harút és Marút régi történetéről álmodtam, s azzal az elhatározással ébredtem, hogy sohasem leszek olyan, mint ők.

 Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt e lőtt semmi se mmi sem volt. Volt egyszer két angyal, Harút és Marút. Szabadidejükben, miután végeztek mennyei kötelezettségeikkel, azzal töltötték tölt ötték idejüket, hogy meglesték az embereket. embereket. Tudták, Tudták, hogy a föld bőkezű, s azt hitték, az Isten törvénye szerint való élet oly könnyű, mint halat fogni az öböl vizében. Mégis, akármerre néztek, azt látták, hogy az emberek lopnak, csalnak, hazudnak, üzekednek és ölnek. Nézd: az az ember Konstantinápolyban azon mesterkedik, hogy szomszédjának lánya a karjába omoljon. Nézd: az az asszony Bagdadban mérget készít, hogy gazdag apjának ételébe csempéssze. Harút és Marút 

hónapokig, hónapokig, évekig figyelte fi gyelte az emberek emberek galádságát. S ha valaki vétkezett, csilingelt az angyalok hangja, akár a csengő.  Egy napon Isten saját saj át színe elé rendelte Harútot és Marútot, Marútot , és különleges különl eges feladattal fel adattal a földre küldte őket. – Emberi alakot kaptok tőlem – mondta –, és megmutatjátok az összes angyalnak a mennyben és az összes halandónak a földön, milyen az igaz, tisztességes élet.  Harút és Marút szárnyai felragyogtak felragyogt ak a megtiszteltet megtiszte ltetéstől. éstől. Néhány pillanat múlva emberi alakban Mashad szent városában találták magukat, amely mindig zsúfolva volt zarándokokkal.  Harútból magas, jóképű, szakállas ifjú lett, lett , ám zsebe üresen tátongott t átongott.. Marútból alacsony, kövérkés, lapos orrú emberke lett, ám pénztárcája vastagon ki volt tömve abbaszi aranypénzzel.  Irán legszentebb l egszentebb helyén, Reza imám szentélyének szent élyének udvarán találtá t aláltákk magukat, s a szentély szent ély úgy csillogott, akár a drágakő. Megérezvén szellemi voltukat a zarándokok körbefogták őket, és kérdéseket  tettek fel nekik. Miután Isten szolgái, angyalok voltak, könnyedén teljesítették feladatukat. Okos válaszaik, akár édes eső az égből, gyümölcsözőek, megnyugtatóak voltak.  Amikor leszállt leszáll t az éj, Marút gyomrába éles fájdalom fájdal om mart. Nem tudván, mit érez, elcsodálkozott a különös érzeten. Vajon Isten azért küldte a Földre, mint Jézust? Vajon neki is meg kell halnia? Arra a gondolatra, hogy még több fájdalmat kell elviselnie, megremegett, s összeszorult a gyomra.  Látván szenvedését, szenvedését , barátja, Harút hirtelen hirtel en felpattant, felpat tant, ám elsötétült elsöté tült előtte előtt e minden, és a földre rogyott. A hűséges zarándokok felemelték a két férfit, és elvitték őket a mecset árnyat adó árkádjai alá. – Ezek ketten napok óta semmit sem ettek és nem is ittak – mondta az egyik zarándoknő. –   Mintha máris elhagyták el hagyták volna vol na testüket, testüke t, hogy a mennyország birodalmába birodal mába léphessenek!  Az együttérző együtt érző zarándoknő saját ételéből ételé ből adott nekik enni. Letört egy darabkát a sült  adlizsánból, háromszög alakú kenyérszeletre tette, és gyengéden Marút szájába helyezte. Marút  szeme elhomályosult, elhomályosult, szopogatni kezdte a nő ujjait. Elvette a maradékot maradékot a kezéből, s oly közönségesen közönségesen falt, hogy megbotránkoztatta az asszonyt. Aztán adott Harútnak egy kevés vizet, s az nagy kortyokban egy szempillantás alatt felhörpintette, és kért még. – Kik lehetnek ezek a neveletlen férfiak? –  tanakodott magában a nő.  Este a legtöbb zarándok visszatért visszaté rt saját szálláshelyére. szálláshe lyére. Könyörületből a zarándoknő úgy döntött, a két férfi mellett marad, amíg vissza nem nyerik erejüket. Miután evett és ivott, Harút és  Marút sokkal jobban érezte magát. Amikor felkelt felke lt a hold, jobban megfigyelhették megfigyel hették a nőt, aki segítségükre volt. Fehér arcát almához hasonlatos pír ékítette. Sötét szemét gyönyörű, sűrű fekete illák árnyékolták. Harút arra vágyott, hogy levegye a haját takaró kendőt. Marút azon tűnődött, vajon milyen lehet a hasa; bizonyára olyan gömbölyű és puha, mint a frissen sütött kenyér.  Látván, hogy a férfiak férf iak magukhoz tértek, tért ek, az asszony feláll f elállt,t, hogy visszatérj vis szatérjen en szálláshelyére. szállás helyére. –  Várj, ó, könyörületes zarándok – kérlelte Harút, s alig ismert hangjára. – Maradj velünk még egy kis ideig. Szükségünk van rád. Olyanok, mint a gyerekek, gondolta az asszony, ám odaült melléjük, megesküdve magában, hogy amint megnyugszanak, távozik. Vajon honnan került ide két ilyen furcsa szerzet? Hogy múljon az idő, megkérdezte: – Melyik városból származtok?  Harút és Marút féktelen fékte len kacagásban tört ki, a földön fetrengtek szilaj vidámságukban.  Mintha még soha nem nevettek nevett ek volna. Olyanok voltak, voltak , akár a vaddisznók. Marút végre összeszedte összeszedt e magát, magát, felemelte fejét a földről, f öldről, az arca feketéllett a sártól.  – Ha elmondanánk neked, sohasem hinnéd el – mondta Harút, s Marút az ég felé intett  intet t  kezével. Talán egy vallási szekta tagjai, akik úgy eltávolodtak a földi dolgoktól, hogy minden emberi

viselkedést elfeledtek, gondolta magában a zarándok, ám szemében kétely bujkált. – Amikor anyátok  megszült megszült benneteket, melyik városban éltetek?  Harút és Marút rájött, rájött , hogy olyan türelemmel szólnak hozzájuk, mintha gyengeelméjűek  gyengeelméjűe k  lennének. Új érzés árasztotta el őket, éppoly ismeretlen, akár a korábbiak. Marútnak égett az arca,  Harút állkapcsa megfeszült. megfe szült.  – Mi a magasabb szférákból jöttünk j öttünk – mondta Harút, és ismét a menny felé fel é intett. intet t.  – És be is tudjuk bizonyítani bi zonyítani – tette tett e hozzá Marút.  Az asszony kételkedve kétel kedve nézett nézet t rájuk. – Hogyan tudjátok tudját ok bebizonyítani? bebizonyí tani?  – Korábban, a nap folyamán nagy figyelemmel figyel emmel kísérted kísért ed mindazt, amit mondtunk –  magyarázta Harút. – Nem tűnt úgy, hogy különbözünk a többi férfitól?  Az asszony visszaemlékezett visszaemléke zett arra, milyennek találta talált a őket reggel. – Néhány órával ezelőtt  ezelőt t  talán még hittem volna nektek – ismerte be. – Úgy tűnt, nem uraljátok testeteket.  Harút és Marút szeme az asszony ajkára aj kára tapadt, tapadt , ahogy kimondta a „test” „t est” szót. szót . Elöntötte Elöntött e őket  a vágy, hogy átöleljék, puha hasát, combját simogassák. Talán, gondolták, ha ott tartják maguknál, adakozó lesz, hiszen a zarándokok néha azok.  – Testünk új volt vol t számunkra – árulta el Marút.  Az asszony legyintett, legyint ett, mintha el akarná bocsátani. bocsátani . Azonnal felállt, felál lt, hogy elmenjen. el menjen.  – Várj? – kiáltotta kiált otta Marút. Marút . – Van bizonyítékunk! bizonyítékunk !  – Ezt már hallottam.  – Olyasmit tudunk, amit senki más ezen a földön.  Az asszony nyugodtan várt, de továbbra sem volt vol t meggyőzve. Harút a szívére tette tett e a kezét, mert nehezére esett megtenni, amire készült. Meglepődve tapasztalta, hogy rossz érzését oly könnyedén elnyomta, amilyen gyorsan felébredt benne.  – Tudásunk ára egy csók – mondta Marút.  Harútot elöntötte el öntötte a méreg. méreg. Azt hitte, hi tte, barátja barát ja ki akarja hagyni a jóból. – Mindkettőnknek Mindket tőnknek egyegy csók! – villant vill ant a szeme.  Az asszony türelmetlenül türelmetl enül topogott. topogot t. – Mi az, amit tudtok? tudt ok? – kérdezte. kérdezte .  – Mindent tudunk t udunk Istenről Istenr ől – mondta Marút.  Az asszony sok farsakhot gyalogolt, gyalogolt , hogy Mashadba érjen. Naponta ötször imádkozott, megnyitotta szívét a Mindenható előtt. Talán épp itt állt előtte az üzenet az égből, e két gyerekes férfi alakjában.  – Megállapodtunk? Megállapodt unk? – kérdezte Harút.  – Talán – mondta az asszony apró mosollyal.  Harút szívébe szív ébe ismét i smét belenyilal bele nyilallt lt a bűntudat, bűntudat , de az asszony fogának f ogának csillanása, csi llanása, piros ajkának  rándulása hamar elűzte a nehéz gondolatokat.  – Ülj ide közénk – mondta –, s mi eláruljuk elárul juk neked, amit csak mi tudunk. t udunk.  Az asszony odaült Harút és Marút közé, s ők megérintették megérintett ék csípőjét. csípőjé t. Harút elragadtatott  elragadtat ott  sürgetést érzett az alsótestében. Arra gondolt, bedobja Marútot egy kútba, hogy egyedül lehessen a  zarándok növel.  – Beszéljetek! Beszéljet ek! – mondta az asszony. – Mi tanítotok taníto tok nekem Istenről, Istenről , a Könyörületesről, Könyörületes ről, az  Együttérzőről?  Együttérzőr ől?  – Isten kilencvenkil kilenc venkilenc enc nevét mindenki jól ismeri – mondta Marút –, ám a századikat csak  egyetlen ember ismerte, Mohamed próféta – egészen addig, amíg mi ketten meg nem érkeztünk a főidre.  – Azt mondjátok, tudjátok tudját ok a Nagy Nevet? – kérdezte az asszony. ass zony. – Nem hiszek nektek.

 – Először a csókot – mondta egyszerre egysze rre Harút és Marút.  – Óh, nem – rázta a fejét fej ét az asszony. – Ismerem már az ilyen ígéreteket ígé reteket.. Először a nevet.  Harút és Marút M arút közelebb k özelebb hajolt, ajkukat a nő füléhez f üléhez érintették. érinte tték. Visszatartották isszatart ották lélegzetüket lélegz etüket,, azután kimondták a Nagy Nevet. Az asszony füle megtelt a fenséges hanggal, mely ott visszhangzott  fülében. Ha képes lett volna Harútra és Marútra gondolni, nem kételkedett volna többé szavaikban. De az asszony minden gondolata a hang visszhangjává lett, s teste hideggé és könnyűvé vált, mint a levegő. Minden vágya és gondolata egy szempillantás alatt beteljesült, és bolygóvá változott, a föld feletti messzi messzi harmadik szférában, szférában, ahol azóta is tisztán ti sztán csillog, mint a fény.  Eltűnt Harút és Marút is. Mély kútban találták talál ták magukat, felakasztva felak asztva a bokájuknál fogva, fejük a víz felé nézett. Nappala nap sütötte őket, kiszárítva ajkukat, égetve talpukat. Izzó torokkal bámulták a hideg vizet, amely csupán karnyújtásnyira volt tőlük, mégsem érték el. Éjszaka vacogtak a hidegben, libabőrös lett a hátuk. Ha megszólaltak, csak azért tették, hogy visszaidézzék, milyen volt  egykor angyalnak lenni, semmit sem érezni.  Néha, amikor a csillagok csi llagok állása lehetővé lehetőv é tette, t ette, meglátták az asszonyt. asszo nyt. Gyönyörű, sajnálattal sajnálat tal teli szemét a földre szegezte, ők pedig szerették őt, és szerencsétlenségükben örökké utána vágyakoztak.

HATODIK FEJEZET

Másnap éppen anyám gyógynövényeit tisztítottuk a konyhában, amikor kétszer kopogtak a férfiak kopogtatójával. – Menj, nézd meg, ki az! – szólt rám Szakács, így hát felvettem a csadort és a picsehet, és ajtót nyitottam. Ferejdún egyik szolgálója hozott levelet Gosztaham számára. Tudván, hogy a lepel alatt nem ismerhet fel, elrejtettem a levelet, és azt mondtam Szakácsnak, egy vándorkereskedő volt volt az, aki hegyi gyökereket árult. Tudtam, hogy arra nincs szükség a házban. Bementem a szobába, amit anyámmal közösen használtunk, és megnéztem a levelet. Ferejdúntól jött. A szívem hevesen vert. Kimutattam Ferejdúnnak elégedetlenségemet, s talán most azt írja, nem kellek neki többé. Az olajlámpás fényéhez tartottam a papírt, de sehogyan sem bírtam megfejteni, mi állhat benne. Egyre azt mondogattam magamban, „vidd azonnal a levelet Gosztahamnak!”, de csődöt mondott a lábam. Bár a levél nem nekem szólt, a benne lévő hírek kétségkívül engem érintettek. Haboztam, végül feltörtem a pecsétet. Hosszú időbe telt, amíg elolvastam a levelet. Még mindig nem voltam elég képzett, sok szót nem értettem meg. Többször rábukkantam azonban a saját nevemre, és világossá vált, hogy Ferejdún további három hónapra meg akarja újítani a szigát, mivel nagyon elégedett velem. Megbocsáthatatlan bűnt követtem el, amikor feltörtem egy Gosztahamnak szóló levél pecsétjét, ezért az iratot az övembe rejtettem. Alaposan át kellett gondolnom az ajánlatot, immár a család tanácsai nélkül. Most, hogy nem voltam többé szűz, eljött az ideje, hogy a saját akaratom szerint döntsek. Homa megmondta, hogy ez jogomban áll. Katajún és Maleka aznap délelőtt a szokásosnál később érkezett. Katajún, mint mindig, friss volt és üde, Maleka szeme alatt al att azonban sötét karikák kari kák húzódtak. húzódtak. – Hogy Hogy van a férjed? – kérdeztem tőle. től e. – Még mindig beteg – felelte. – Egész éjjel köhögött. – Mi lenne, ha innánk egy kis kávét, hogy jobb kedvre derüljünk? – kérdeztem. Hálásan elfogadta az elé helyezett gőzölgő csészét. Belefogtunk a munkába, s színbemondás közben Ferejdún ajánlata járt a fejemben. A testem igent mondott volna. Alig telt el egyetlen nap találkozásunk óta, s már az ölelésére vágytam, annak ellenére, hogy megpaskolta az arcomat; tucatnyi új dolgot gondoltam ki, hogy örömet szerezzek magunknak. Olyan lettem, mint az ópiumszívók, akik addig nem nyugszanak, amíg meg nem kapják napi adagjukat, majd párnákon pihenve, remegő térddel, révületben merednek maguk elé. Maradhatna minden úgy, ahogy eddig volt. Most, hogy Nahíd mindent tud, nem kell tovább titokban tartani a szigát. Igaz, hogy gyűlöl, és gyűlölné a gyermekeimet is, de én tovább élvezném Ferejdún figyelmét, s talán boldogan élnék, Nahídtól függetlenül. Talán fiúkat szülök majd, s bár nem lesz öröklési joguk, a gondomat viselik életem végéig. Ha elfogadnám Ferejdún ajánlatát, édes bosszút állnék. Olyan lennék, akár a tüske a köröm alatt, arra emlékeztetném Nahídot, hogy őt nem szerelemből, hanem érdekből vették feleségül. Ha egyedül fekszik éjszakánként ágyában, azt hiszi majd, férje velem van, s ez fájdalommal tölti el. Ilyen gondolatok jártak a fejemben egészen ebédig, amíg Gordia oda nem jött, hogy beszéljen velem. Nagyon csinosan volt felöltözve, új sárga selyemköpenyt és zöld tunikát viselt, nyakában az a smaragd csillogott, amit korábban Gosztahamtól kapott. – Épp most kaptam meghívást Nahíd anyjától – közölte Gordia.

– Járj szerencsével – feleltem, elfojtva egy mosolyt. Nem mondtam el neki, mi történt; meghagytam ezt a szívességet Ludmillának. – Nem akarsz elkísérni? – Gordia az utóbbi időben elégedett volt velem, és ezt apró szívességekkel mutatta ki. – Azt hiszem, a szőnyegrendelést akarja megbeszélni, és az biztosan érdekel. – Nagyon kedves tőled, hogy felajánlod – feleltem –, de felügyelnem kell Katajúnra és Malekára, mert nélkülem nem boldogulnak. – Rendben van – bólintott mosolyogva. Tudtam, hogy kedvére van, ha nem hanyagolom el a munkámat. Folytattam a színek bemondását, egészen addig, amíg el nem jött az ideje, hogy Katajún és Maleka a fafésűkkel szorosan leverjék a csomókat. Maleka olyan erősen nyomta a saját oldalán a fésűt, hogy eltört, s ettől úgy megijedt, hogy kiszaladt az arcából a vér. Maleka arca nagyon kifejező volt, szeme sokkal többet elárult annál, amit mondott. – Semmi baj – vigasztaltam, bár pörölhettem volna a veszteség miatt. – Majd veszek egy újat. Maleka nem válaszolt, de látszott, hogy hálás, amiért nem fizettetem ki vele a fésű árát. Amikor Katajún és ő elmentek, egyedül csomóztam tovább a szőnyeget. Ott akartam lenni, amikor Gordia megérkezik, hogy lássam az arcát. Egy órával később tért haza, sápadtan és ijedten, a tus szétkenődött a szeme körül. A kezében lobogtatott, majd az orrom alá dugott egy levelet. – Mit tudsz erről az egészről? – kérdezte, s hangja éles volt, mint a kés. – Miről? – Kobra azt mondta, várjak odakint, azután kijött Ludmilla, a kezembe nyomta ezt a levelet, és becsapta az orrom előtt az ajtót! Meglepetést színleltem. – Ugyan miért tett ilyet? Gordia leroskadt egy mellettem lévő párnára. – Szerintem rájöttek – mondta, a levéllel ütögetve a vállamat. vállamat . – Visszavonják a megrendelést. Tudod te, hogy hogy mit jelent ez nekünk? Gosztaham egy rakás pénzt költött a tervre, egy szobányi selymet rendelt, amit a saját utasításai alapján akart megfestetni. A motívumok kifejezetten Ferejdún és Nahíd kedvenc mintáit tartalmazták, ezért másnak lehetetlenség lesz eladni. A szőnyeg sorsa eszembe sem jutott, amikor Nahíddel veszekedtünk. – Micsoda csapás! – mondtam, és így is gondoltam. Pontosan tudtam, hogy a ház minden lakója megszenvedi majd, ha Gordia ismét aggodalmaskodni kezd a pénz miatt. Csak mostanában kezdtünk el újra lekvárt enni. Gordia oldalba bökött. – Mikor találkoztál utoljára Nahíddel? – Néhány nappal ezelőtt, de semmit sem mondott a szőnyegről – feleltem. Ez legalább igaz volt. – Akkor Akkor hogyan jöhettek rá a szülei? – Nem tudom – válaszoltam, és igyekeztem ijedtnek tűnni. – Mit gondol majd Nahíd? Vajon a szülei elmondják neki? – Hát persze hogy el fogják mondani – mondta Gordia. Hangja egyszeriben lággyá, szinte negédessé vált. – Anyád Anyád vagy te biztosan elszóltátok elszólt átok magatokat. – Soha senkinek nem beszéltem a házasságomról – jelentettem ki határozottan. Gordia úgy nézett rám, mint aki egy szavamat sem hiszi. – Félek – tettem hozzá, hogy szánalmat ébresszek magam iránt. – Remélem, Nahíd nem küldet értem, hogy meglátogassam.

– Azt hiszem, emiatt emiat t soha többé nem kell aggódnod. Gordiának megfájdult a feje, visszavonult a szobájába. Azt hittem, örömmel tölt majd el szerencsétlensége, de a gondolataim Ludmillára terelődtek. Mindig kedves volt hozzám, s most megvet bennünket. Megbántam, hogy Ferejdún iránti vágyam miatt beleegyeztem házasságom elhallgatásába. Mit tegyek Ferejdún ajánlatával? Reggel még el akartam fogadni. Most már nem voltam biztos benne. Szívem hol erre, hol arra húzott. Amint lett egy szabad percem, elmentem a bazárba, hogy új fésűt vegyek ahelyett, amit Maleka eltört. Átvágtam a szőnyegkereskedők és gyapjúszínezők mellett, hogy a szőnyegkészítéshez használatos szerszámokhoz – a nyírópengékhez, rojtelválasztókhoz és fésűkhöz – jussak. Sötét, keskeny sikátorok húzódtak itt, a földön szemét hevert. Be-benéztem az üzletekbe, s hallottam, hogy valaki szomorú dalt játszik a kamanchehjén. Önkéntelenül dúdolgatni kezdtem a dallamot, amely ismerősnek tűnt. Amikor rájöttem, honnan, felgyorsítottam lépteimet, s hamarosan megtaláltam Ferejdún fiatal zenészét, aki egyedül üldögélt egy kövön, hangszerével hangszerével kezében. Turbánja viseltes, arca ar ca piszkos volt. Odamentem és köszöntöttem. – Szálem. Én vagyok az. – Ki az az én? – kérdezte, fel sem nézve. Félrelibbentettem a picsehet, hogy megmutassam az arcomat. – Óh – felelte. – Az egyik a női közül. – Hogy érted ezt? – kérdeztem, meglepődve m eglepődve durvaságán. durvaságán. – Sehogy – felelte, mintha a téma untatná. Ismét elrejtettem az arcomat. – Mi történt veled? Azt hittem, te vagy az egyik kedvence. A fiú macskanyávogáshoz hasonló dallamot préselt prés elt ki a kamanchehből, ajkán gúnyos mosoly átszott. – Kidobott. – Miért? – Túl szemtelen voltam – vonta meg a vállát. – Szereti, de csak addig, amíg nem dühíted fel. A keserű dallam bántotta a fülemet. fül emet. – Hagy abba! – szóltam rá. – Mihez kezdesz most? – Nem tudom – felelte. – Nincs hová mennem. – Félelem villant szép, hosszú szempillájú szemében, szőrtelen álla megremegett. Hiszen még szinte kisfiú volt. Elővettem azt a pénzdarabot, amit a fésűre szántam, és beletettem az alamizsnástálba. – Isten legyen veled – búcsúztam el tőle. Megköszönte, és édes, fájdalmasan szomorú dallamot játszott, miközben távolodtam. Arra a melódiára emlékeztetett, amit a Ferejdúnnal töltött első éjszakámon hallottam. Mennyi minden megváltozott azóta, az én életemben és a fiatal zenészében is! Mily váratlanul került az utcára! Semmi kedvem nem volt már a vásárláshoz, így hazafelé indultam. Útközben betértem egy ismerős mecsetbe. Csendesen leültem az egyik szőnyeggel borított helyiségben, ahol egy asszony hangosan felolvasott a Koránból. Egyik kedvenc részemhez ért, ami arról szólt, hogy kétféle tenger van: az egyik vize édes és tápláló, a másiké sós, de mindkettőből szép, nagy halakat fognak. Megnyugodott a szívem, és amikor meghallottam a müezzin minaretről áradó hangját, felálltam és imádkoztam, homlokomat a mohrhoz érintve. Amikor befejeztem, ismét letelepedtem a szőnyegre, és becsukott szemmel hallgattam az asszony kedves, lágy hangját. Ferejdúnra és Nahídre gondoltam, és barátságunk kötelékére, amely elmémben immár kibogozhatatlanul összefonódott, mint az összegabalyodott szőnyegrojtok. Még mindig nem tudtam, mit válaszoljak Ferejdún ajánlatára, s a szigám hamarosan lejár. A falumban, ha valamilyen gond gyötört, apám bölcs észrevételei mindig segítettek. Vajon

most mit mondana? Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt, úgy, mint utolsó sétánkon, kezében kedvenc sétabotjával. Most felemelte, s felém mutatott, akárha kard lenne. – Nyisd ki a szemed! –  parancsolta, s testemben tovább rezgett átható hangja. Engedelmeskedtem. Mintha életemben először láttam volna szőnyeget a lábam alatt. A virágok nyílni, a madarak felszállni készültek. Minden ismerős forma – a mecset sárga csempével burkolt fala, az égbe nyúló kupola, még a talaj is – oly változékonynak tűnt, mint a sivatag homokja. A falak meginogtak – talán reng a föld? –, de mintha senki nem vette volna észre, és már semmi sem volt szilárd, sem a fal, sem a mennyezet, sem a talaj. Én magam is mintha elveszítettem volna alakomat, s egy áldott pillanatra az átlényegülés érzése söpört végig rajtam – tökéletesen semmivé váltam. – Baba! – kiáltottam némán. – Mit tegyek? Nem válaszolt, de testemen végigsöpört szeretetének minden ereje. Halála óta először éreztem közel magamhoz. Eszembe jutott az a nap, amikor megmutatta nekem a vízesést, mögötte az istennő szobrával, aki erős karját védelmezőén tárta szét. Apám önzetlenül szeretett, nem csupán akkor, ha a kedvére tettem. Szeretetét megismerve megtanultam, milyen az igaz szeretet. Tiszta és áttetsző, mint a folyó vize, és most már én is erre vágytam. Apám úgy mutatta meg nekem a helyes utat, ahogyan Khizr, Khizr, Isten Ist en hírnöke mutatta meg m eg az utazóknak a víz felé vezető ösvényt a sivatagban. A lüktetés alábbhagyott, minden elcsendesedett. A falak ismét mereven álltak, a szőnyeg sem volt már különleges. Megérintettem, hogy biztos talajt érezzék a lábam alatt, majd imbolyogva felálltam. A Koránt olvasó asszony észrevette ingadozó járásomat, és felajánlotta a segítségét. – Vigyázz, nagyon nagyon megrendültél – mondta. – Köszönöm neked. Már sokkal jobban érzem magam – feleltem. Határozott léptekkel hagytam el a mecsetet. Szívemben megfogant a döntés. Megkerestem anyámat, és elmondtam neki, mi történt a mecsetben. Apám hangja még mindig ott visszhangzott bennem. – Azt mondta: „Nyisd ki a szemed!” – És lásd az igazságot – folytatta anyám, befejezvén a költemény sorát, amit apám oly nagyon kedvelt. Anyám Anyám ragyogott az örömtől. örömt ől. – Milyen csodálatos, hogy még mindig mi ndig oly közel van hozzád! –  kiáltotta elhomályosuló szemmel. – Tudod, én is érzem a közelségét. – Bibi, apám segített döntenem – mondtam, és tudtam, anyám hallgat majd rám, mert apámtól kaptam választ. – Nem újítom meg a szigát. Annak ellenére, amit az előbb hallott, anyám megrendülten nézett rám. – Micsoda? Tönkretennéd a jövőnket? – Nem akar engem örökké, Bibi. Egy napon rám un, és keres valaki mást. – Miért nem fogadjuk el addig is a pénzt, amíg amí g nem lanyhul az érdeklődése? – Nahíd szülei miatt. Ők most megvetnek bennünket. Világosan kinyilvánították ezt azzal, hogy visszavonták a szőnyegrendelést. Anyám Anyám nagyot sóhajtott. sóhajt ott. – Tudhatnák, Tudhatnák, hogy minden férfi köt szigát. Tudomásul kell venniük. Kénytelenek lesznek beletörődni. Elhallgattam. – Úgy beszélsz, mint Gordia. Anyám Anyám sértődötten sértődött en hátrahőkölt. – Van még valami, amiről nem tudsz – tettem hozzá gyengéden. – Amikor utoljára találkoztam Nahíddel, megfenyegetett, hogy megátkozza Ferejdúnnal közös gyermekeimet. Hogyan élhetnék állandó félelemben?

Anyám, akárcsak én, pontosan tudta, hogy Nahíd bármit elintézhet. – Micsoda skorpió! –  kiáltotta. kiáltot ta. – Soha nem voltam bizonyos abban, hogy igaz barát. – Tudom Tudom – feleltem. felel tem. – Neked volt igazad. – Akkor mit teszünk? – kérdezte anyám ijedten, mert rájött, hogy ezúttal komolyan elhatároztam magam. – Gordia és Gosztaham már így is sokat veszített, jó hírüket és pénzt is. Ha megsérted Ferejdúnt, a veszteség még nagyobb lesz. És ha úgy megharagszanak, hogy kidobnak bennünket? Anyám haja erősen őszült apám halála óta, arca megráncosodott. Szavai a szívembe markoltak, mert tudtam, hogy mindennél jobban szeret engem. Apám halála után csak értem aggódott, és én voltam egyetlen vigasza is. Életét adta volna értem. – Ne hagyd, hogy éhezzünk – mondta erőtlenül, és tudtam, azt szeretné, ha meggondolnám magam. Vigasztalni próbáltam. – Bibi, nem változik semmi, meglátod – mondtam. – Szőnyegkészítő leszek, mint eddig, csak most én árulom majd a saját szőnyegeimet. – A faluban már készítettél készített él egy csodás szőnyeget, mégis majdnem éhen haltunk. – De most már tudom, hogyan fogadjak fel munkásokat, és hogyan érjek el magas árat . – Ugyan hogyan? hogyan? – kérdezte anyám. – Hiszen nem vagy férfi. f érfi. – Találok majd valakit, aki segít. – Becsapnak. – Nem, ha jó embert találok. – Túl veszélyes. És a szőnyeggel szőnyeggel nem lehet jóllakni. j óllakni. – Hát majd félreteszünk némi pénzt, és mindig lesz mit ennünk, akkor is, ha nem tudom azonnal eladni a szőnyegeimet. Anyám felnyögött. – Bárcsak élne még apád! Ali, halandók hercege, segíts rajtunk, ments meg bennünket… – kezdte az imát, s szokása szerint a Próféta vejéhez fordult, mint mindig, amikor úgy érezte, nagy bajban vagyunk. – Ali, Ali, igazhitűek i gazhitűek hercege, áldásodért és védelmedért védelm edért könyörgök… Fohászkodását Fohászkodását hallva bosszúsan összerándultam. Anyám elégedetlen volt velem, vel em, bár ezt saját saj át magának sem vallotta be. Ha valódi szépség lettem volna, talán jó házasságot kötök, és megkímélem őt a megpróbáltatásoktól. Azzal, hogy Ferejdúnhoz adott, elárulta kétségbeesését. Mivel nem így történt, anyám szerint azt kellett elfogadnunk, ami megadatott. Ám történt valami, amivel anyám nem számolt. Kiváló csomózói és szőnyegtervezői képességeim kiállták a város próbáját. – Bibi – szakítottam félbe anyámat –, hallgass meg. Nem bízhatunk abban, hogy majd valaki megvéd bennünket. Hadd tegyük mi ketten édesebbé az életünket. Szívem mélyén azt hiszem, apám is ezt akarta volna. Anyám egy pillanatig elgondolkodott, majd a fogához csettintette a nyelvét. – Nincs igazad. Azt akarta volna, hogy jól menj férjhez, számomra pedig azt, hogy boldogan éljek melletted, unokával a karomban. – De nem mentem jól férjhez! – csattantam fel ingerülten. – És kinek a hibájából nem? Ez volt az utolsó fegyverem, és fel is használtam. Anyám az arcomra tette a kezét, és bűnbánóan bűnbánóan nézett. nézett . – Jól van hát – mondta, mintegy beismerve vereségét. – Felnőtt nő lettél. Válaszából megértettem, hogy a kezembe adja a döntést. Magamban hálaadó imát mondtam apámnak, aki akkor este a szövetségesemmé vált. – Ám döntésedet csak akkor fogadom el, ha előbb megteszel valamit – folytatta anyám. –  Legközelebb, amikor együtt leszel Ferejdúnnal, mondd el neki, mennyire szereted, mennyire vágysz

rá, aztán kérdezd meg, fontolóra veszi-e veszi- e valaha, hogy állandó feleségül magához vegyen. Már maga a gondolat is megalázónak tűnt. Nem neki kellene megkérnie engem7. Végül is ki vagyok én, hogy hogy egy gazdag ember örökre hozzám kösse magát? magát ? – Ha feleségül venne, életünk mézédessé válna – tette hozzá anyám. – Ez az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetünk. Felsóhajtottam. Felsóhajtottam . – Ha valóban akarna engem, már megkért volna, nem? – Te mondtad, hogy mindent meg kell próbálnunk, hogy könnyítsünk könnyítsünk az életünkön. Anyámnak igaza volt, el kellett ismernem. – Megteszem, amire kérsz – feleltem, bár női büszkeségem tiltakozott a gondolat ellen. Ferejdún nem kapott választ ajánlatára, néhány nappal később mégis magához hívatott. Úgy égett a vágytól, hogy már evés előtt kiküldte az összes szolgálót, és fülcimpámat gyengéden az ajka közé vette. Nem voltam szerelmes kedvemben, de úgy tettem, mintha élvezném a dolgot. Eszembe utott, hogyan vette rá Gordia Gosztahamot arra, hogy minden kívánságát teljesítse, ezért a szokásosnál is hangosabban nyögtem a karjában, mert azt akartam, hogy jókedvű legyen, amikor előállók a kérésemmel. Ismét felöltöztünk, és a szolgák behozták az ételt. Amikor befejeztük, Ferejdún elégedetten hátradőlt, egyik kezében egy pohár borral, a másikban vízipipával. Én úgy tettem, mintha keresnék valakit. – Ma nem lesz muzsika? – kérdeztem. Kíváncsi voltam, mit mond majd a fiúról. – Ma este nem – felelte Ferejdún teljes közönnyel. Mintha elejét akarná venni a további kérdezősködésnek, felém fordult, és szakavatott kézzel megoldotta az övemet. – Érdekes híreim vannak – lihegte a fülembe. – Miről? – Nahíd azt mondta, a szülei visszamondták az esküvői ajándéknak szánt szőnyeg megrendelését – mondta. – Azt nem mondta, hogy miért. Értetlenkedve vont vállat, mintha fogalma sem lenne róla, mi okozhatta az elutasítást. – Én tudom, miért – mondtam az arcát figyelve. – Igen? – kérdezte. Levette rólam a nadrágot, összetekerte, és a szoba másik végébe dobta. –  Miért? – Tudomásukra jutott a sziga. Így akarták büntetni Gosztahamot és Gordiát, no meg persze engem. – Tehát erről van szó – mondta könnyedén. – Nevetséges, hogy ennyire felháborodtak, de majd megszokják. m egszokják. Végül Végül is a vejük vagyok. – De te megvehetned a szőnyeget Gosztahamtól és Gordiától, ugye? – kérdeztem. – Nem, ha Nahíd szülei nem akarják. Gondolj bele, mekkora sértés lenne, ha meglátnák a szőnyeget a fogadószobánkban. fogadószobánkban. – Jót nevetett, mintha mint ha valami vicceset mondott volna. Nemtörődömsége felháborított, de most nem lett volna okos kimutatni az érzéseimet. Arra gondoltam, még jobban próbára teszem. – Nahíd nagyon megbántódott – folytattam. – Azt hiszem, meggyűlölt engem. Ferejdún levette rólam a tunikát és alsóruháimat. Ruhátlan voltam, csak a hajamat takarta fejkendő. – Ez bizony sajnálatos – felelte –, mert kénytelen lesz elviselni téged, amíg én úgy akarom. Egyébként Egyébként sem tűröm t űröm az engedetlen feleséget. Megundorodtam szavaitól és a belőlük áradó igazságtalanságtól. Fülemben a bűbájos szavai

visszhangoztak: „Te magad is véget vethetsz bizonyos dolgoknak.” Elrejtettem érzéseimet, és megpróbáltam választott témám felé terelni a szót. Simogatni kezdtem a mellkasát. – Eszedbe jutott valaha, hogy két jó barátnő lesz a feleséged? – kérdeztem átékosan, mintha valami viccről lenne szó, amelynek mindannyian részesei vagyunk. – Sokszor járt asszonyokon az eszem, és azon, hogy mi mindent csinálnék velük az ágyamban. Tizenhárom éves voltam, amikor az apám az elsőt odaküldte nekem – mesélte merengve. –  Én mégis inkább a lovakkal foglalkoztam, megtanultam, m egtanultam, hogyan törjem be a legvadabb jószágot is. – Izgalmasan hangzik. – Elképzeltem Ferejdúnt a vadonban, amint megzabolázza a csökönyös jószágokat, jószágokat, s úgy üli meg m eg őket, ahogy neki neki tetszik. tetszi k. – Amikor én kislány voltam – tettem hozzá, felismerve, hogy milyen régen is volt az az idő  –, mindig mi ndig arról álmodoztam álm odoztam,, hogy milyen mi lyen lesz majd, maj d, ha férjhez férj hez megyek, és férjem férj em rózsaszir rózsas zirmokkal mokkal szórja be előttem az utat. Apám mindig ezt mondogatta. – Hát nem ezt tettem én is? – tört ki nevetésben Ferejdún, legutóbbi együttlétünkre emlékezve. – Nem hiszem, hogy apám így képzelte – feleltem, mert Ferejdún engem szórt be rózsaszirmokkal. Ő ismét nevetésre fakadt, és megpróbálta szétnyitni a combomat. Én tovább beszéltem. – Mindig is férjhez akartam menni, és annyi gyereket nevelni, amennyit Isten megad, férjemmel az oldalamon – mondtam, kissé megszédülve saját vakmerőségemtől. – Isten segítségével így is lesz – felelte Ferejdún, de hogy kivel, azt egy szóval sem említette. Még jobban széttárta a combomat. – Kezdjünk is bele a gyermekcsinálásba. Ráfeküdtem, és megpróbáltam magamra irányítani a figyelmét egy pillanatra. – Biztosan jó dolog, hogy van egy lányod – súgtam a fülébe. – Ő az én szemem fénye – mormolta, azzal megmarkolta a tomporomat. – Én is sok gyereket szeretnék, lányokat, és különösen fiúkat. – És mi lesz, ha fiúkat szülök neked? – kérdeztem, majd keblemmel a melléhez simultam, és megragadtam férfiasságát. – Az igazi áldás lenne – felelte elhomályosuló szemmel. Tovább simogattam legérzékenyebb pontján, s ő halkan nyögdécselni kezdett. Nagy levegőt vettem, és abbahagytam a simogatást. – És akkor állandó áll andó feleség lehetnék? Ferejdún háta megmerevedett, férfiassága lohadni kezdett. – Nem tudom – mondta óvatosan.  – Attól függ, hogy apám apá m kit ki t akar még elvetet el vetetni ni velem vel em – és é s attól att ól is, i s, hogy lesznekl esznek-ee fiaim fi aim.. A hátamra fordított, most ő volt felül. – És ha egyedül én szülnék neked fiút? – kérdeztem gyorsan. – Akkor talán – mormolta, de engem nem győzött meg a hangja. Megsimogatta a mellemet, és csókolni kezdett, mintha le akarná zárni a témát. Szétnyitottam a lábamat, és biztatóan felnyögtem, de a gondolataim máshol jártak. Ugyan mennyi az esély rá, hogy csak én szüljek neki fiút? Akár négy asszonyt is elvehet, és én még m ég csak nem is vagyok várandós. Amikor Ferejdún végzett a csókokkal, megpihent és rám nézett. – Tudom, hogy mit akarsz, de nem ígérhetek semmit. A szívem megdermedt. – És később? – Csak Isten tudja, mit hoz a jövő – mondta. A combom közé nyomult, behatolásra készen. –  Ürítsük ki most a borral teli serleget, ahogy a költő mondja, mielőtt agyagedényként szétporladnánk a padlón. Vajon én is ilyen edény leszek? Nem volt rá idő, hogy megkérdezzem. Mert a következő néhány órában édes homályba és forróságba temetkeztem. Ferejdún különösen gyengéd volt, mintha kárpótolni akarna, amiért nem ajánlott fel örök köteléket. Élveztem ölelését, mert azokban a

percekben biztonságban éreztem magam. Ám utána keserűen idéztem fel, hogy semmit sem ígért. Reggel én ébredtem elsőnek, és egyre csak néztem az arcát, miközben aludt. Kikerekedett, mióta megismertem, nemcsak az arca, a hasa is. Piros ajka bortól, dohánytól és tőlem illatozott. Szája körül mély ráncok húzódtak. Ugyan miért venne feleségül? Ha összeköti velem az életét, el kell tartania engem és anyámat is, életünk végéig. Így csak három hónapot kell kifizetnie. Mindig ügyes üzletember volt, most is előnyös üzletet kötött. Az anyámmal való beszélgetés után alig vártam, hogy bebizonyítsam, igenis el tudom adni a szőnyeget, méghozzá nagyon jó áron. Katajúnnal és Malekával olyan keményen dolgoztunk, mint egy csapat öszvér. Amikor az utolsó csomó is a helyére került a bal felső sarokban, körbeálltuk a szőnyeget, megcsodáltuk, és hálát adtunk Istennek, amiért ily kegyes volt hozzánk. Micsoda érzés volt, amikor végre elkészült a legutolsó a több ezer csomó közül! Bámulattal töltött el, hogy minden egyes apró színfoltnak megvan a maga jelentősége és szerepe, úgy, ahogy a legszerényebb molylepkének is helye van Isten teremtményei között. Felfogadtam a bazárban egy tapasztalt szőnyegvágót, hogy nyírja le a szőnyeget. Puha lett, mint a bársony, a minta is élesebben rajzolódott ki, mint korábban. Harsogóan friss tavaszi napokra emlékeztetett, amikor hirtelen fehér galamb suhan át az égen, oly könnyedén, akár a gondolat. Bár a bazárban százszámra hevert a szőnyeg, tudtam, hogy az enyém megállná a helyét a legkiválóbb kézzel készült darabok között is. Amikor készen lettem a rajtokkal, a szigáért járó utolsó fillérekből, amit anyámtól kaptam, kifizettem Maleka és Katajún munkadíját, és elbúcsúztam tőlük. Megmondtam nekik, hogy amint eladom a szőnyeget, ismét felfogadom őket a következőhöz. Aztán jó munkájukért jutalmul kiegészítettem a járandóságukat még egy kis pénzzel. – A fiaim ma jóllaknak, j óllaknak, és ezt neked köszönhetjük – hálálkodott Maleka. Aztán elvittem a szőnyeget Gosztahamhoz, és arra kértem, mondja el, mit gondol róla. A dolgozószobában terítettük szét, hogy alaposan megnézhesse, és Gosztaham futólag megdicsért, mielőtt rámutatott volna a hiányosságokra. – Néhány hibát csak akkor veszünk észre, amikor befejeztük a szőnyeget – magyarázta. – Ha élénkebb pirosat használtál volna, a tollak még könnyedebbnek látszanának. Legközelebb kisebb szegélyt készíts, készít s, ugyanebből az okból. Minden egyes színt, minden mintát, minden döntést elemzett. Bár kritikája elszomorított, tudtam, hogy igaza van. Igazi mester volt, s én meghajoltam szakértelme előtt. – Ne keseredj el – vigasztalt. – Amit most elmondtam, azt csak a szőnyegkészítő fülének szántam. Egy vevő sohasem fogja észrevenni, amiről beszéltem, mert szemét elkápráztatja a szőnyeg szépsége; s rájön majd, hogy korának egyik legnagyszerűbb alkotását csodálja. Ne add olcsón, mert itt az ideje, hogy végre te is megértsd, micsoda értéket jelent a munkád. Megköszöntem Gosztahamnak, hogy agyagomat agyagomat finomabb formába f ormába öntötte. – Ha nincs készen az agyag, hogy finomra formázzam – mondta mosolyogva –, semmit sem tehettem volna. Nagy dicséret volt ez egy olyan mestertől, mint Gosztaham, és engem öröm töltött el. Ezután Gosztaham felajánlotta, hogy segít kiállítani és eladni a szőnyeget, de én egyedül akartam mindezt véghezvinni. Amikor megmondtam neki, zavartan nézett rám. – Biztos vagy benne? – kérdezte. Teljesen biztos voltam magamban. Így győzhetem meg a legkönnyebben anyámat anyámat arról, hogy egyedül is képes vagyok pénzt pénzt keresni a munkámmal. munkámm al.

Gosztaham még mindig meghökkenve nézett, amiért a segítsége nélkül akarok továbblépni, de áldását adta, és azt tanácsolta, hogy kérjem a lehető legmagasabb árat a szőnyegért. Boldogságom hamar elillant, mert a házban egyre komorabb lett a hangulat. Nahíd szüleinek mind több rokona és barátja írt levelet Gosztahamnak, hogy lemondják a szőnyegrendeléseket, méghozzá hamis kifogásokkal – és ezt mindenki tudta. Az új megrendelések hiánya kétségbe ejtette Gosztahamot és Gordiát. A királyi szőnyegszövődéből származó bevétel továbbra is ott volt, fényűző otthonukat sem kellett eladni, éhezni sem éheztek, de amiatt nagyon aggódtak, hogy elveszíthetik a megszokott luxust és státust. Egyre többet civakodtak a házban. Gordia állandóan azzal üldözte Gosztahamot, hogy szerezzen új megrendeléseket, mire ő azzal vágott vissza, hogy nem éri őket annyi balszerencse, ha Gordia nem olyan mohó. Ha Gosztaham közeledett hozzá, az asszony ellökte magától, a házat már nem töltötték be az öröm hangjai. Még a szolgák is mogorvábbak voltak. Egyszer hallottam, hogy Shamszi mosás közben halkan ezt dúdolja: – Hej, szél, fújd el a balszerencsét, Hej, eső, öntsd be a jó szerencsét. Egyik nap ebéd után Gosztaham és Gordia a nagyterembe rendelt bennünket. Beléptünk, tiszteletteljesen köszöntöttük őket, de válaszuk rideg volt. Mintha megfagyott volna a levegő is, amikor levetettük l evetettük cipőinket, és elhelyezkedtünk el helyezkedtünk az ülőpárnákon. ülőpárnákon. Szokás szerint Gosztaham kezdte, majd Gordia folytatta. – Tegnap elküldtem egy szolgát Ferejdún házába – mondta Gosztaham. – Még csak a színe szí ne elé sem engedték. – Micsoda udvariatlanság! – felelt anyám. – Nem egyszerűen udvariatlanság! – csattant fel Gordia. – Ez példa nélkül való! – Felém fordult. – Azon tűnődtünk, vajon te meg Ferejdún nem vesztetek-e össze. Talán valami apróság dühítette fel. – Biztatóan mosolygott rám. – Amikor utoljára láttam, nagyon elégedettnek tűnt – feleltem. – Biztos vagy benne, hogy miattam történt a dolog? – Még a talizmános szőnyeget sem fizette ki – magyarázta Gosztaham. – Úgy látszik, Ferejdún nem akar megválni a pénzétől. – Talán az üzleti ügyek vonják el a figyelmét – mondta anyám. – Kétlem – rázta a fejét fej ét Gosztaham. – Azt hiszem, inkább dühös. – Talán Nahíd szülei kimutatták neki elégedetlenségüket? – kérdeztem, próbálván arra hárítani a felelősséget, felelősséget, akit illetett. i lletett. – Sohasem tennének ilyet – rázta a fejét Gosztaham. – Ferejdún felnőtt ember, úgy házasodik, ahogy akar. Így szól a törvény. – Mi történt legutóbb, amikor találkoztatok? – kérdezte Gordia, új hírekre éhesen. – Csupán egyetlen dolog jut eszembe – feleltem, s gyorsan kitaláltam egy emléket –; azt mondta, minden más nőnél jobban j obban elbűvölöm. – Nahát, még ilyet! – lepődött meg Gordia, mintha ez a lehetőség fel sem merült volna benne. – És azt is, hogy alig várja, hogy újra lásson – tettem tet tem hozzá gyorsan. – Rendben van – bólintott Gordia, de látszott, hogy egy szavamat sem hiszi. – No és Nahíd? Talán ő tüzelte fel a férjét ellenünk? – Nem tudom – feleltem. – Már nem hív magához látogatóba. Gordia a férjéhez fordult. –  Csak abban bízhatunk, hogy Ferejdún megújítja a szigát. Mondd csak, mikor jár le a szerződés? –  kérdezte tőlem. – Holnap.

– És mit gondolsz, megújítja? – Ezúttal egy szemernyi kétségem sincs felőle – jelentettem ki, s éreztem, hogy az övembe rejtett levél nyomja az oldalamat. – Micsoda megkönnyebbülés – sóhajtott Gosztaham, és kinyújtotta a lábát. – Ha Ferejdún szövetségben áll a családunkkal, biztosan fizetni fog a szőnyegért is. Gordia felderült. – Mindannyian boldogabbak leszünk, ha a megújításról szóló levél már a kezünkben lesz, ugye? – Mindannyian, kivéve engem. engem. – Kissé hangosabban beszéltem, beszéltem, mint m int szerettem szeret tem volna. Gordia hátradőlt a párnájára. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy hogy vissza fogom utasítani. utasí tani. – Lehetetlen! – Gordia szinte könyörgő tekintettel anyámhoz fordult. – Ebben a szobában csak az számít, amit te mondasz. Lányodat az utóbbi időben a végzet irányította. Talán időre van szüksége, és a te bölcsességedre, hogy észhez térjen. Anyám háta egyenes maradt. – A döntés a lányom kezében van – jelentette ki. – Férjes asszony, elég idős már ahhoz, hogy tudja, mi a helyes és mi m i nem. Anyám nem ingott meg, nem adott Gordiának egyetlen lehetőséget sem, hogy győzködni kezdje. – Helytelenül cselekszel – fordult hozzám újra Gordia. Éreztem, hogy a vér az arcomba tolul. – Én cselekednék helytelenül? – kiáltottam fel, s hangom szinte visszhangzott a fülemben. – Gosztaham azt mondja, ha fiú lennék, azonnal állást kapnék a királyi szőnyegszövődében. De te nem hagytad, hogy kiműveljem magam, nem vártál tisztességes házassági ajánlatra, hanem eladtál, úgyszólván semmiért! Anyám arcához szorította ruhájának ujját. – Alira, igazat beszél! Csak azért fogadtam el az ajánlatot, mert azt hittem, egyedül így menekülhetünk meg a nyomortól. Most először láttam Gosztahamot félénknek. Nem mert a szemembe nézni, mégsem tett semmit, hogy lecsillapítsa a feleségét. Szőnyegkészítőként nagy mester volt, de férjként oly szelíd és engedelmes, akár a ma született bárány. Most, hogy már nem voltam szűz, megértettem, hogyan működnek a dolgok közte és a felesége között. Gosztaham minden hibája ellenére szerette Gordiát, s akkor volt a legboldogabb, ha új megrendelést vihetett haza. Olyankor a ház megtelt Gordia dévaj kacajával, s az asszony az ágyába hívta férjét. Ezért aztán Gosztaham bármit megtett, hogy megőrizze a családi békét. –  Mindan  Mi ndannyi nyian an többet reméltünk a számodra – mondta Gordia. – Ha teszel róla, még nagyobb szerencse érhet. – Túl késő – ráztam meg a fejem. Gordia hangja fagyossá vált. – Csípje meg a darázs a nyelved! – kiáltott rám. – Ha újabb ajánlatot kapsz, igent mondasz! Megértetted? Talpra ugrottam, dühösebben, mint valaha életemben. Bár nem vagyok magas, abban a pillanatban Gordia, Gosztaham és anyám is mintha mi ntha összezsugorodott volna. – Nem! – kiáltottam és toppantottam a lábammal. – Hálátlan gyermek! – Gordia olyan hangosan üvöltött, hogy az egész ház hallotta. –  Emlékezz csak, mennyi pénzt veszítettünk miattad! – Én a szüzességemet veszítettem el miattad! – üvöltöttem vissza. Gordia elveszítette a fejét.  – Te vipera! viper a! Ez a hála hál a a segítségé segí tségért! rt!?? – Új szőnyeget mindig lehet szőni – mondtam ridegen. – De a szüzességemet többé nem kaphatom vissza.

Nem bántam meg a Ferejdún karjában töltött időt, hiszen ott váltam igazi nővé. Az értékemet azonban igenis csökkentette, hogy már nem voltam szűz; és hozomány nélkül ugyan milyen férfi vesz magához állandó feleségnek? – Eladtál engem, mert nagyobb haszonra vágytál – mondtam, ismét felemelve a hangom. –  Ezért az adósom vagy! – Semmivel sem tartozunk neked! – ordította Gordia. – Akár holnap elküldhetünk, senki sem mondhatja ránk, hogy igazságtalanok voltunk! Gosztahamon látszott, hogy a legszívesebben valahol máshol lenne, de továbbra sem avatkozott közbe. Némán Gordiára szegeztem a tekintetemet. Végül Gosztaham nem bírta tovább elviselni a csendet. – Azizam, végzetes lenne, ha magunkra vonnánk Ferejdún haragját – mondta szel íden. Ránéztem, hálatelt szívvel, hiszen annyi mindent tanított nekem. – Mélyen tisztelt amú –  szóltam hozzá, tisztelettel és szeretettel bácsikámnak nevezve –, te vagy az én tanítómesterem, a legfényesebb csillagom. Hagynád, Hagynád, hogy továbbra is megbántsak másokat, a pénz érdekében? Gosztaham kérőn nézett a feleségére. fel eségére. – Ezek igazából női dolgok – motyogta. – Igen, azok – ragadta magához a szót Gordia. – Megvárjuk Ferejdún levelét, és meghosszabbítjuk a szigát. Nincs miről tovább vitatkozni. És most visszatérhetsz a feladataidhoz. Gordia a halántékára szorította a kezét, mint mindig, amikor fejfájás kínozta. Elmenőben még hallottam, mit mond Gosztahamnak. – Ugyan mit várhatnánk attól, aki arra is képes, hogy levágja a szőnyeget s zőnyeget a szövőszékről? A konyhába menet Gordia fejére olvastam a legszörnyűbb átkot, amit ismertem. – Égjen el apád a pokolban – suttogtam suttogtam.. Zöldségeket szeleteltünk Szakáccsal, de anyám pár perc múlva azt mondta, rosszul érzi magát. – Menj és feküdj le – feleltem. – Majd én elvégzem a többit. – Olyan lendülettel vágtam a zellert, zellert , hogy a darabkák a földre repültek, és Szakács rám szólt, hogy ne pocsékoljam az ételt . Késő délután merész terv fogant az agyamban. Tagíh kezébe nyomtam egy pénzérmét, és elküldtem, hogy derítse ki, hol nyiratkozik, és melyik fürdőbe jár (ha ritkán is) a hollandus, hogy tudjam, hol találom meg. – Minden szerda délután a bazárba megy, hogy megnézze a szőnyegeket – mondta pimaszul a kifutófiú, és a ruhája ujjába dugta a pénzérmét. – Várj! – kiáltottam a pénz után kapva, de Tagíh már el is tűnt a bírúniban. Alattomos kis fickó, az egyszer biztos. Mivel éppen szerda volt, elmentem a bazárba, és úgy tettem, mintha valamilyen megbízásom lenne – üzletről üzletre jártam, mintha nagyon érdekelnének a szőnyegek. Éppen egy indigószínű kaskáj szőnyeget csodáltam, amikor megláttam a hollandust; egy fiatal, rövid szakállú kereskedővel beszélgetett az úton. Figyeltem, amíg elváltak egymástól, majd utánaeredtem és a sikátorokban elébe kerültem, hogy úgy tűnjön, véletlenül futottunk össze. Felemeltem a picsehemet, hogy az arcom látható legyen, és feléje sétáltam. A hollandus éppen egy kiakasztott szőnyeget nézegetett, amikor észrevette, észr evette, hogy ott vagyok. – Szálem alejkum – köszöntöttem köszöntött em merészen. – Szőnyegvásárlásra készülsz? – Igen, épp azt teszem – válaszolta a hollandus meglepődve, hogy megszólítom. Elmondtam, melyik családból vagyok, és beszéltem a szőnyegről is, amit készítettem. – Ah, igen! – kiáltott fel. – Azóta sem láttam olyan gyönyörű szőnyeget! Az a legszebb

darabom, darabom, amit te készítettél! Elmosolyodtam; egy farangihoz képest szokatlan tehetsége volt a szóvirágokhoz, udvariassága mégis jólesett. Közelről egészen különös jelenségnek tűnt. Kék szeme úgy villogott, mint a macskáé, és a mozdulatai is épp olyan kiszámíthatatlanok voltak. – Mindig körülnézek, hátha találok olyan szép szőnyeget, amit eladhatok Hollandiában –  magyarázta. – Akkor talán érdekelne az is, amit most fejeztem be. – Természetesen érdekel. Örömömre szolgálna, ha megmutatnád. megmut atnád. – Szívesen látlak nálunk, nál unk, gyere el hozzánk, és nézd meg. – Hálás lennék, ha inkább elküldetnéd hozzám – válaszolt. – A feleségem hamarosan megérkezik, szeretném neki is megmutatni. – Megtiszteltetés lenne a számomra. – Akkor, ha megengeded, elküldöm az egyik szolgámat, és ő majd a házamba viszi a szőnyeget. – Kérlek, mondd meg a fiúnak, hogy csak engem keressen, senki mást. A hollandus végigmért. – Miért ne keressen mást? Haboztam egy pillanatig. – Meg akarom lepni a családomat – feleltem végül. A hollandus szemében érdeklődés csillant. – Milyen kitűnő ötlet – bólintott. – Elküldhetem a fiút még ma? Kicsit meglepett ez a sietség, de úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha minél hamarabb lezárom az ügyet. – A rendelkezésedre állok. A kereskedő meghajolt és eltávozott. A hollandus mindig a legmagasabb áron vásárol. Ha a szőnyegem megtetszik neki, egy vagyont kereshetek vele. Amikor hazaértem, a hollandus szolgája már várt rám. Gyors eladásban reménykedve átadtam neki a szőnyeget, aztán nagy borravalót nyomtam a kezébe, hogy máskor is a rendelkezésemre álljon, ha szükségem lenne rá. Mivel biztos voltam benne, hogy nemsokára megtölthetem a pénzeszacskómat ezüsttel, nem haboztam tovább. Teljesen eltakartam magam, csak a szemem látszott, és elmentem a Világ Képmásához, hogy felfogadjak egy írnokot. Találtam is egyet a Péntek-mecset környékén, és utasítottam, hogy írjon egy levelet Ferejdúnnak a legszebb papírján, a leggyönyörűbb kézírásával. Arra kértem, magyarázza el, hogy a levél Gosztaham nevében íródik, és ő neki dolgozik, majd a legkifinomultabb nyelven közölje, hogy a család tisztelettel megköszöni Ferejdún újabb ajánlatát a sziga megújítására, de el kell utasítania, mivel én így akarom, bár döntésem nem egyezik a család akaratával. A bozontos szakállú írnok, akinek bibircsók nőtt az orra mellett, azt kérdezte: – Hol van most a családod? – Otthon. – Furcsa, hogy egyedül küldtek ide egy ilyen kényes szívügyben szí vügyben.. – Ma nem érzik jól magukat. – Egyikük sem? Amikor nem feleltem, az írnok odaintett magához, és a fűimbe súgta: – Megírom, de a rendes ár háromszorosát kérem érte. Mit tehettem volna? Az írnok abból élt, hogy irgalmatlanul kihasználta ügyfeleinek kiszolgáltatottságát.

– Megadom, amit kérsz – feleltem. – És ha valaha elárulod, hogy én írtam, megesküszöm a szent Koránra, hogy valaki más volt az. Az írnok megírta a levelet, és suttogva felolvasta, hogy csak én halljam. A szóvirágok és hízelgő szófordulatok ellenére nem volt annyira kifinomult, mint Ferejdún vagy Gosztaham írásai. Törtem egy kicsit a fejem, de nem tudtam megállapítani, hogy miért hangzott másképpen, mint amit vártam. Aztán, mivel siettem, úgy döntöttem, így is jó lesz. Hazavittem a levelet, és megvártam, amíg Gosztaham elmegy otthonról, majd beosontam a dolgozószobájába, és kivettem a pecsétjét a rejtekhelyről. Tudtam, hogy nem zárja mindig kulcsra a ládikát, mert eszébe sem jut, hogy a házban bárki arra vetemedne, hogy Gosztahamnak adja ki magát. Felforrósítottam némi vörös viaszt a levél hátoldalán, és gyorsan belenyomtam a pecsétet. Most már kétség sem férhet fér het hozzá, hogy a levelet Gosztaham házából küldik. Amikor végeztem, hónapok óta először éreztem magam tisztának. Mindegy volt, milyen súlyos árat kell érte fizetnem, nem bírtam tovább elviselni a szigát. Tudtam, hogy Gordia és Gosztaham dühös lesz, tudtam, hogy meg fognak büntetni, de arra gondoltam, megbocsátanak majd, ahogy korábban is. A legnehezebb feladatot délutánra hagytam. Kis szobámban ülve megírtam Nahídnak szóló levelemet. Kézírásom esetlen volt, mint egy gyermeké, de azt akartam, hogy Nahíd olyan levelet kapjon, amiben én írom le pontosan azt, ami a szívemet nyomja. Ő tanított meg írni, azt akartam, hogy lássa, mennyi mindent tanultam tőle, azt akartam, hogy tudja, milyen nagyra értékelem erőfeszítését, tudását és barátságát. Tudtam, hogy Nahíd megérti majd az ügyetlenül leírt szavak mögött húzódó őszinteséget.

 Nahíd-dzsún, legkedvesebb legkedv esebb barátnőm,  Azért írok, hogy a bocsánatodat kérjem. Minden barátnőmnél jobban szerettelek, és mégis megsértettelek. Kezdetben, amikor nem tudtam az eljegyzésedről, a sziga csak engem bántott, de amikor megújítottam és semmit sem tettem azért, hogy megszakítsam, hozzád lettem hűtlen. Bárcsak jó döntést hoztam volna, bárcsak szóltam volna neked, mielőtt férjhez mentél. Remélem, hogy megbocsátasz nekem, amiért ekkora hibát követtem el. Mindig szeretni foglak, de tudom, hogy te már nem szerethetsz engem. Ezért úgy döntöttem, nem állok többé közéd és férjed közé. Visszautasítottam második megújítási ajánlatát, így a szigának ezennel vége. Kívánok neked örömteli életet, és remélem, hogy egy napon olyan szeretettel gondolsz majd rám, amilyet én érzek irántad. Ezután letéptem nyakamból a szivárványszínű fonalból font nyakláncot, egyenként kibogoztam mind a hét csomót, mindegyiknél áldást kérve. Amikor mindegyiket megoldottam, a fonalat a levélbe tettem. Nahíd talán nem tudja majd pontosan, mit jelentettek a csomók, azt viszont megérti, hogy feloldottam a varázslatot, és mindent megtettem, hogy ne álljak többé szerelme útjába. Másnap anyám meg én éppen datolyát magoztunk, amikor meghallottuk, hogy Gosztaham kiabál a bírúniban. Az egyre hangosabb üvöltésből kihallott a „szőnyeg” és a „sziga” szó. Megtöröltem a kezemet, felkészültem a legrosszabbra. – Bibi-dzsún, a szigának szi gának vége – mondtam anyámnak szándékoltan nyugodt hangon. – Isten óvjon bennünket! – felelte anyám, és remegő kézzel folytatta a ragadós gyümölcs magozását. Gosztaham egy levéllel a kezében az udvarra rohant, Gordia szorosan a nyomában, s

könyörögve kérte, mondja el, mi a baj. Gosztaham turbánja lecsúszott, lila tunikáján izzadságfoltok éktelenkedtek. Eszembe jutott, amikor megszidtak, mert levágtam a szőnyeget a szövőszékről; elvörösödtem, izzadni kezdtem, bár tudtam, hogy ez alkalommal helyesen cselekedtem. Felálltam, hogy szembenézzek velük. Gosztaham a lábam elé dobta a levelet. – Mi ez itt? Úgy tettem, mintha nem tudnám, miről van szó. – Nem tudok sem írni, sem olvasni –  feleltem. Gosztaham arca vörös volt a méregtől. – Elmentem Ferejdún házába ma reggel, hogy elkérjem tőle a pénzt, amivel tartozik – tajtékzott, mintha nem is hallotta volna, amit mondok. –  Micsoda meglepetés ért, amikor közölték velem, hogy írtam nekik egy levelet, amiben visszautasítom a szigát! – Micsoda? – kiáltotta kiáltott a Gordia döbbenten. döbbenten. – Aztán megláttam a saját pecsétemet a levélen, és tudtam, semmi értelme tagadni. Azt mondtam Ferejdúnnak, hogy új írnokot alkalmaztam, akit ezek után el is bocsátok. Bocsánatát kértem a levél udvariatlansága miatt, és nem győztem dicsérni könyörületességet és jóságát. Gordia eltakarta az arcát, mintha nem bírná elviselni a szégyent. Egész testemben remegtem. Bár meghallgattam a levelet, mielőtt elküldtem, ahhoz nem tudtam eleget, hogy rájöjjek, az írnok milyen gyalázatos munkát végzett. Hallgatásom és lángoló arcom elárulta bűnösségemet. – Hogy Hogy merészel egy saját házamból való asszony ilyen megalázó helyzetbe hozni?! Gosztaham megragadta a tunikámat, és maga elé rántott. – Erre nincs mentség! – Egyik öklével kemény ütést mért a halántékomra, a másikkal az állkapcsomra sújtott. Lezuhantam a földre. Anyám Anyám elém ugrott. – Inkább engem üss! – kiáltotta. kiáltot ta. – De ne bántsd a gyermekemet! – Ferejdún most sem fizetett, igaz? – kérdezte Gordia. – Még hogy fizetni? – horkant fel f el Gosztaham dühödten. – Szerencsés vagyok, vagyok, hogy nem akar megmérgezni! Csak úgy nyertem el a bocsánatát, hogy még több kitalált történettel álltam elő. Azt mondtam neki, hogy unokahúgom számára állandó házasságot szereztünk, merthogy még fiatal, és a lánynak is érdekében áll, hogy elfogadja, hacsak ő, Ferejdún nem akarja megtartani magának. – Mit válaszolt erre? – kérdezte anyám, alig leplezett reménnyel a hangjában. Én az államra szorítottam a kezem, hogy csillapítsam a lüktető fájdalmat. A számban a vér íze olyan volt, mint a vasé. – Ezt mondta: „Használt nő, és nekem amúgy is elegem lett belőle.” Aztán összedörzsölte a két tenyerét, mintha piszkot törölne le róla. Nem is vártam mást. Talán még egy ideig elszórakozott volna velem, de előbb-utóbb megszabadult volna tőlem. Gordia arca apró csomókba rándult, ahogy lebámult rám. – Átkozott vagy! – kiáltotta az arcomba. – Ha nem így lenne, apád nem hal meg ilyen fiatalon, Nahíd nem fedezi fel a szigát, a barátaink nem vonják vissza a megrendeléseket! Egy ilyen átoktól nem lehet megszabadulni. Gordia szerint mindig balszerencsét hozott a házra, mindenre és mindenkire, mi ndenkire, amihez vagy akihez köze volt. – Nahíd Kobrától tudta meg! – vitatkoztam vele, és a vér csak úgy ömlött a számból. Anyám levette a fejkendőjét, ősz haja hullámokban borult a vállára, és felitatta vele a vért. – Én csak elismertem, hogy igaz! – Hazudnod Hazudnod kellett volna – mondta Gordia. – Már nem bírtam tovább! – kiáltottam, bár ha kinyitottam a szám, vad fájdalom mart belém.

 – Te hogy éreznéd magad, ha állandóan áll andóan azon kéne aggódnod, hogy a férjed férj ed akar-e akar- e még? Vagy ha a legjobb barátod megfenyegetné a gyermekeidet? – Isten óvja meg a lányaimat – mondta erre Gordia, mintha nem is hallaná kérdéseimet. Felvettem a levelet, amit Gosztaham a lábam elé dobott. Mardosott miatta a szégyen. Bár Gosztaham nem állt mellettem úgy, mint egy igaz apa, mindig szeretettel tanított. – Az, hogy elvettem a pecsétedet, megbocsáthatatlan – mondtam neki. – Csak azért tettem, mert nem láttam más módot arra, hogy megszakítsam a szigát. – Meg kellett volna mondanod, mennyire boldogtalan vagy! – kiáltotta dühösen Gosztaham.  – A döntésedet döntése det megfelel megf elelőő módon, bocsánatkérése bocsánat kérésekk kíséretében kísér etében terjesz ter jeszthet thettem tem volna Ferejdún Ferej dún elé. Kétségkívül azért olyan dühös, mert egy udvariatlan, gyalázatos levélből kellett értesülnie a dologról! Felsóhajtottam. Ismét elkövettem azt a hibát, hogy meggondolatlanul döntöttem, ám ezúttal ó okom volt rá. – Gordia rám parancsolt, hogy mondjak igent! – Ha tájékoztattál volna a terveidről, láttam volna a veszélyt, találtunk volna más megoldást. Nem hittem Gosztahamnak, mert sohasem szállt szembe a felesége akaratával, én mégis így szóltam: – Mélyen megbántam hibámat. Tudom, hogy nem mindig cselekszem helyesen, hiszen nem vagyok iszfaháni. Megcsókolom a lábad nyomát, amú. Gosztaham az ég felé tárta a tenyerét, mintha mi ntha a megbocsátásnak onnan kellene érkeznie. – Hát nem okoztak már így is elég bajt? – sziszegte Gordia. – A lány miatt rengeteg megrendeléstől estünk el. Nem érdemlik meg, hogy itt maradjanak! Tettem még egy kísérletet; nem volt veszítenivalóm. – Kérem az engedélyedet, hogy a védelmed alatt maradhassak – fordultam újra Gosztahamhoz. – Úgy dolgozok majd a szőnyegeiden, mint egy rabszolga, egyetlen tomanba sem kerül az eltartásunk. Mindent megteszek, amit mondasz, és nem fogok panaszkodni. – Pontosan ezt ígérte a múltkor is – legyintett Gordia. Gosztaham egy ideig nem szólt, majd maj d azt mondta: – Igazad I gazad van. Kár.. Kár.. Milyen kár! Gordia erre a pillanatra várt már hetek óta. – Nincs többé semmi keresnivalótok ebben a házban. Holnap távoznotok kell! Gosztaham összerándult, de nem szólt Gordiára, hogy tartsa a száját. Eltávozott, Gordiával a nyomában, és én a földön feküdtem, a számból csöpögött a vér. Anyám hátrahajtotta a fejemet, és felitatta kendőjével a vért felszakadt, összetört arcomról. Felnyögtem a fájdalomtól. A ház nemsokára Gordia nyögéseitől visszhangzott; Gosztaham megkapta jutalmát, mert hagyta, hogy az asszony akarata érvényesüljön. – Micsoda mocskos hang – mormoltam. mormoltam . Anyám Anyám egy szót sem szólt. s zólt. – Bibi – motyogtam, mivel alig tudtam kinyitni a számat. – Sajnálom, hogy végül így történt… Anyám Anyám arca megdermedt. m egdermedt. Felugrott és a konyhába szaladt, ott hagyott egyedül. – Már megint megi nt mit csinált… – hallottam Szakács hangját. Ott feküdtem a földön, véresen, döbbenten. Lassan felálltam, és fájdalmasan nyögdécselve az ágyam felé botorkáltam. Shamszi, Zora és anyám befejezték a datolyamagozást. A bárányragu sűrű illata betöltötte a levegőt, és én hallottam, hogy a szolgák együtt esznek. Én ágyban maradtam, bóbiskolva, kezemet az állkapcsomra szorítva, hogy csillapítsam a fájdalmat. Anyám nem kérdezte, hogy érzem magam, amikor bejött lefeküdni. Az éjszaka közepén felkeltem, hogy az árnyékszékre menjek, és belefutottam Shamsziba, aki tágra nyílt szemmel bámult rám. Az arcomra simítottam a tenyeremet, és rájöttem, hogy akkorára dagadt, mint egy labda. l abda. Másnap reggel nem bírtam kinyitni a számat, hogy egyek, az alsóajkamat egyáltalán nem

éreztem. Ali-Aszgár, aki értett a lovakhoz és a birkákhoz, attól félt, hogy kiugrott az állkapcsom. –  Azt nem hiszem, hogy eltört volna – mondta, de a biztonság kedvéért azért rögzítette egy kendővel, a fejem tetején csomót kötött, és azt mondta, addig hordjam, amíg el nem múlik a fájdalom. – Az mennyi idő? – kérdeztem összeszorított foggal. – Legalább egy hét – felelte. felelt e. Láttam a szemén, hogy megsajnált. – Valóban Valóban megérdemelted megérdemelt ed a büntetést – mondta –, de ez már sok. Én egy átkozott átkozott kutyát sem ütnék meg így. – Méghozzá csak azért, hogy a felesége kedvére tegyen t egyen – jegyezte meg anyám. – Mint mindig – tette hozzá Ali-Aszgár, aki már hosszú évek óta szolgált a háznál. – Ez már nem változik. Összeszedtük és batyuba kötöttük ruháinkat, majd az udvarban várakoztunk Gosztahamra és Gordiára. – Hol a szőnyeged? – kérdezte anyám aggodalmasan vizsgálgatva apró csomagomat. csomagomat . – Azt hiszem, a hollandus megveszi majd – feleltem, bár azóta sem hallottam felőle. Idegesen tűnődtem, vajon a fiú miért nem tért még vissza semmilyen ajánlattal. Végre megjelent Gordia és Gosztaham rózsaszín és borvörös, drága tunikákban. Semmit sem szóltak feldagadt fel dagadt arcom és a köré csavart kendő láttán. Ám Ali-Aszgár Ali-Aszgár biztosan beszélt Gosztahamnak a sérülésemről, mert egy kisebb pénzeszacskót dugott a ruhám ujjába, amikor Gordia nem nézett oda. – Köszönünk mindent, amit értünk tettetek – hajolt meg anyám. – A bocsánatodat kérem, ha ittlétünk teher volt számotokra. – Isten segítsen benneteket – mondta Gordia, és hangján érződött, hogy szerinte nagyon is szükségünk lesz rá. – És titeket is – felelt anyám. Reménykedve nézett rájuk, hogy talán meggondolják magukat, de ők sarkon fordultak és visszatértek a bírúniba. Én istenhozzádot mondtam, semmi mást, mert az arcom sajgott Gosztaham ütéseinek nyomán, s a szívem még annál is jobban fájt. Ali-Aszgár kikísért bennünket az utcára, és a ház magas, karcsú kapui becsukódtak mögöttünk. Kívülről Gosztaham háza olyan volt, mint egy erőd. Semmi sem árulkodott a bent uralkodó kényelemről, még fények sem szűrődtek ki. Az utcán némán, barátságtalanul ál ltak a házak. Végigmentünk az utcán, amely a Négy Kert negyed végét is jelezte. A cédrusfa alatt öreg koldus ült, mindig ott kéregetett. Alamizsnástálkája üres volt, remegett a szélben, csonka keze egészen elkékült a hidegtől. A koldus láttán anyám szívtépő szí vtépő zokogásban zokogásban tört ki. – Kedves Khanúm, mi bánt? Hogyan segíthetnék rajtad? – kérdezte a koldus, és anyám felé intett csonka kezével. A szerencsétlen koldus ajánlkozását hallva anyám még hangosabb sírásra fakadt. Át akartam karolni a vállát, de kitért előlem. – Bibi-dzsún, majdcsak lesz valahogy – mondtam összeszorított foggal, mert még mindig sajgott az állam. Nem győztem meg, hiszem magam is alig hittem, amit mondtam. – Sehogy sem lesz – zokogta anyám. – Még mindig nem érted, mit tettél! Az utcára kerültünk, talán meg is halunk! – De… – Vissza kellene mennünk a falunkba – folytatta anyám. – Ott legalább tető lesz a fejünk felett. Elképzeltem magamban, hogy ugyanazon az útvonalon hagyjuk el a várost, ahogyan jöttünk, a sah hídján át. De tudtam, hogy amint a hídra érek, vissza kell majd fordulnom, hogy ismét végignézzek a városon, a türkizszínű és citromsárga citr omsárga kupolákon. Tudtam, Tudtam, hogy pár lépés után megállok megáll ok majd az egyik fedett árkád alatt, hogy újra megcsodáljam a várost. Olyan voltam immár, mint a fülemüle, akit elbűvölt Iszfahán rózsája, s aki semmi másra nem képes, csak arra, hogy örökké

szépségének dicsőségét zengje. – Nem akarok elmenni innen. i nnen. – Ne beszélj nekem! – csattant fel anyám. Elindult, én pedig követtem, s a kedves koldus azért könyörgött, hogy béküljünk ki egymással. Anyám a Világ Képmásához igyekezett, ahol csípős szél kavarta a port. Elment mellettünk egy férfi, kezét fázósan összedörzsölte. Az árusok szúnyogként dongtak körbe bennünket. Az egyik „Salamon pengéjénél is élesebb” késeket dugdosott az orrunk alá. – Hagyj békén, nincs pénzem! – nyögtem ki végül. Már attól is fájt a szám, hogy csak ennyit mondtam. – Hazudsz Hazudsz – vágta az arcomba ar comba pimaszul az árus, és otthagyott ott hagyott bennünket. A hideg szél az arcunkba fújta a port. Anyám belélegezte, és köhögni köhögni kezdett. Odahívtam Odahívtam egy kávésfiút, és kértem tőle két csészével, értékes pénzérméink egyikével fizettem. A kést áruló férfi meglátott bennünket a tér másik oldaláról, és az egyik pengével a szemembe tükrözte a napot. Vettem egy nagy levegőt, hogy átkot szórjak rá, de anyám megállított. – Mi lenne, ha a változatosság kedvéért most hallgatnál? Lecsillapodtam, megpróbáltam becsurgatni némi kávét a számba. Fogalmam sem volt, mi lesz most. Valamit gyorsan ki kellett találnom, mielőtt anyám felfogad egy tevehajcsárt, hogy hazavigyen bennünket bennünket a faluba. – Eszembe jutott valami – mondtam. Felkeltem, és anyám követett; elindultunk az árusok forgatagában, míg észre nem vettem néhány asszonyt, akik a bazár bejáratánál árulták szerény portékáikat. Az egyik egy életfát ábrázoló gobelint kínált, háztartásának legszebb darabja lehetett. Egy másik saját szövésű takarók fölött álldogált. Malekát kerestem, és meg is találtam, két szőnyeget próbált eladni. Amikor meglátott, talpra ugrott. – Isten tartsa meg az egészséged! – kiáltotta. – Mi történt veled? – Maleka – suttogtam –, segítenél rajtunk? Egy pillanatra hátrahőkölt, bedagadt, sérült arcomat vizsgálgatta. – Mit tettél? Nem lepődtem meg, amiért azonnal engem hibáztatott, tudtam, hogy nézek ki. – Gordia úgy döntött, túl nagy teher vagyunk a számára – mondtam. Maleka szeme összeszűkült. – Szégyent hoztál a családodra? – Hogy Hogy képzeled? – csattant fel anyám. – A lányom sohasem tenne il yet! Maleka zavarba jött, mert anyám tiszteletre méltó özvegyasszony volt, fekete gyászruhában. – Elszámoltam magam egy szőnyegnél, ezért haragudtak meg ránk – mondtam, mert ebben legalább volt némi igazság. Nem akartam a szigáról beszélni, mert tudtam, hogy az lealacsonyítana Maleka szemében. – Maleka, ismersz valakit, aki befogadna két szegény asszonyt? Van pénzünk, hogy fizessünk érte. Megcsörgettem a pénzeszacskót az övemben. Tudtam, hogy Malekának kell a pénz, nekünk pedig egy család védelmére volt szükségünk. Maleka felsóhajtott. – A férjem még mindig beteg, és csak egy szobánk van, ahol négyen lakunk. – Könyörögve Könyörögve kérlek – feleltem. felel tem. – Gondoznánk a férjedet, amíg amí g távol vagy. Maleka elbizonytalanodott, úgy látszott, hogy inkább a nem felé hajlik. – Tudom, hogyan kell gyógyfőzetet készíteni – ajánlotta fel anyám. – Megpróbálom meggyógyítani. A remény egy pillanatra megszépítette megszépít ette Maleka Mal eka arcát. – Hogyan? Hogyan?

– Készíthetnék egy főzetet szárított növényekből, ami talán meggyógyítja a tüdejét – mondta anyám azonnal. Rámutatott a zsákjára. – Itt I tt vannak a gyógynövények, gyógynövények, amiket nyáron gyűjtöttem. Maleka felsóhajtott. – Segítettél rajtam, amikor nagy szükségben voltam. Nem hagyhatom, hogy éhezzetek vagy megfagyjatok. – Isten összes áldása hulljon rád, Maleka! – hálálkodtam. Malekának minden oka megvolt rá, hogy ne higgye egy egy szavamat sem, ő mégis m égis úgy döntött, segít rajtunk. r ajtunk. Anyám és én mellé guggoltunk, és megpróbáltunk segíteni eladni a szőnyegeket. Maleka megszólította a járókelőket, megpróbálta odacsábítani őket, hogy nézzék meg a szőnyegeit. Sok férfi megállt, de inkább Malekát bámulták, mert ajka rózsabimbóként piroslott, s mosolya gyöngyfehér volt. Anyám a szőnyeg szépségét dicsérte, igyekezett magára vonni a figyelmüket, de hamar belefáradt a beszédbe. Eszembe jutott, hogyan győzködte lelkesen a selyemkereskedőt, hogy vegye meg türkizszínű szőnyegemet, hogyan alkudott addig ügyesen, amíg meg nem kapta az árat, amit akart. Most fásultnak tűnt, és senki sem állt meg, hogy tréfálkozzon vele. Én egy szőnyegen ülve próbáltam nem odafigyelni sajgó állkapcsomra. Csupán egyetlen nő járt sikerrel, a takarókészítő asszony, mert az ő árujának most igen nagy keletje volt. Későre járt, és Maleka még mindig nem adott el semmit; a legtöbb árus már elment. Mi is szedelőzködtünk, Maleka feltekerte a szőnyegeket, mi ketten a vállunkra vettük őket, anyám pedig mögöttünk hozta kis batyuinkat. Követtük Malekát a bazáron át, a régi Péntek-mecset felé. Innen már anyám ment elöl mereven, Maleka mellett. Egyszer sem fordult meg, hogy megkérdezze, hogy érzem magam. Az állkapcsom továbbra is fájt, fáj t, ám nemtörődömsége nemt örődömsége még jobban. A régi főtéren jártunk, ahol oly sokszor átvágtam Ferejdúnhoz menet, és eszembe jutott ő, meg a kicsi, ékszerdobozhoz hasonlatos szoba. Talán most is itt van valahol, s arra készül, hogy egy másik zenésszel vagy nővel találkozzon. Akaratom ellenére izgatottan összerándult az ágyékom, mintha ott érezném őt magamban, és forróság öntötte el a testemet. Le kell mondanom ezekről az örömökről, az is lehet, l ehet, hogy örökre. Egyre csak mentünk, már majdnem kiértünk a városból. Nem tudtam, hogy a szolgák nyomornegyede ilyen közel volt Ferejdún kis házához. Bekanyarodtunk egy sötét, girbegurba, sáros utcába. Mindenütt szeméthalmok hevertek, mert itt nem jártak körbe reggelente az éjjeli ürülékgyűjtők. Koszos kóbor kutyák bóklásztak a szemét között, mosdatlan gyerekek kövekkel dobálták meg őket. Bár még világos volt, a keskeny, kanyargós utcák sötétnek tűntek, áporodott, avas szag terjengett mindenütt. Végül rengeteg kanyar után megérkeztünk Maleka nyomorúságos kunyhójához. Keresztülmentünk egy töredezett csempékkel kirakott apró udvaron, ahol néhány kisfiú civakodott. Ketten odaszaladtak Malekához, koszos kis kezüket feléje nyújtották. – Bibi, hoztál csirkét? Hoztál húst? – Nem, lelkecskéim – mondta gyengéden Maleka –, ma nem. A kicsik elkeseredtek, aztán visszamentek verekedni. – Ők a fiaim, Szalmán és Shahvali – mondta Maleka. Mal eka. Benyomta a vállával az ajtót. – Isten hozott benneteket a házunkban – szólalt meg újra. –  Helyezkedjetek el, én addig főzök teát. Levettük a cipőnket az ajtónál, és leültünk. leült ünk. A szoba egyik végében apró tűzhely állt, fűtéshez fűt éshez és főzéshez, rajta néhány megfeketedett főzőedény. A padlón két kosár volt, abban tarthatták a család vagyonát és a ruhákat. A mennyezetet barna foltok csúfították el, ahol beesett az eső. Megsajnáltam Malekát, amiért ilyen nyomorban él. Amikor felfogadtam, nem gondoltam, hogy ennyire szegény. Maleka férje, Davúd az egyik sarokban aludt egy gyékényen, a tüdeje úgy sípolt, mintha

valami megakadt volna benne. Maleka megérintette a homlokát, hogy megnézze, mennyire forró, és letörölte róla a verejtéket. verejtéket. – Szegény pára – sóhajtotta. Megittuk a gyenge teát, én vigyázva, nehogy a csorba csésze felsértse a számat. Maleka nemsokára behívta a gyerekeket vacsorázni, bár csupán kenyeret és sajtot tudott adni nekik. Anyám és én udvariasan visszautasítottuk az ételt, mondván, már ettünk. Én úgysem bírtam volna rágni, akkor sem, ha kényszerítenek rá. – Levesre lenne szükséged – mondta sajnálkozva Maleka. – Engedelmeddel, Engedelmeddel, holnap mindannyiunknak főzhetnék levest – ajánlotta fel f el anyám. – Az jó lenne, de milyen mil yen pénzből? – Maradt valamicske – préseltem ki magamból. Még mindig ádázul gyötört a fájdalom. Amikor besötétedett, a földre terítettük a család takaróit. Davúd az egyik fal mellett aludt, mellette Maleka, középen a gyerekek, majd anyám következett, végül én. Véletlenül hozzáértem, és anyám elhúzódott tőlem, még mindig nem hagyta, hogy megérintsem. Csak annyi hely maradt, hogy szükség esetén egyszerre egy ember használhatta az éjjeliedényt, a tűzhely mögé kuporodva. Davúd egész éjszaka hangosan horkolt. A gyerekek álmodhattak valamit, nyugtalanul aludtak, fel-felkiáltottak. Maleka nagyokat sóhajtott. Én biztosan fel-felnyögtem; egyszer szörnyű hangra ébredtem, és rájöttem, hogy saját magamat hallom. Esős éjszaka volt, és legközelebb arra riadtam, hogy egy hideg csepp a lyukas tetőn át az arcomra hull. Letöröltem; Gosztahamék nagytermére gondoltam, a rubinvörös szőnyegekre, a virágokkal teli vázákra és az állandó melegre. Megremegtem, összehúztam magamon a takarót. Amikor hajnalban felkeltem, fáradtabb voltam, mint előző este. Reggel anyám és én felajánlottuk, hogy otthon maradunk, és ellátjuk Maleka férjét és gyermekeit, amíg ő szőnyeget árul. Mielőtt elment, Maleka arra kért bennünket, hogy jelképesen kössünk szigát a fiaival, Szalmánnal és Shahvalival, mert így megőrizhettük tisztességünket Isten szemében. A fiúk csak öt– és hatévesek voltak, úgyhogy a szerződés természetesen nem volt valódi házasság. Kijelentettük, hogy elfogadjuk a szigát, és ezzel egyszeriben egy család lettünk, vagyis nem kellett többé eltakarnunk magunkat Davúd Davúd előtt. – Most már a menyeim vagytok – mosolygott Maleka –, még te is, Khanúm. – Különösnek találtam, talált am, hogy anyám egy feleannyi idős nő menyévé vált, de elengedhetetlenül szükségesnek is. Miután Maleka elment, anyám megkérte a gyerekeket, hogy kísérjék el a legközelebbi bazárba, ahol vett egy zacskónyi olcsó báránycsontot. A tűzhelyen csontokból és kevés zöldségből levest főzött. Davúd felébredt, zavartan körülnézett, és megkérdezte, kik vagyunk. – Barátok – felelte anyám –, és azért jöttünk, hogy gyógyító levest főzzünk neked. – Davúd köhécselt néhányat, majd a másik oldalára fordult, és ismét elaludt. Én kábultan feküdtem a gyékényen. Időről időre arra ébredtem, hogy sajog az állkapcsom, és csikorog a hasam az éhségtől. Nem tudtam aludni, nagy volt a zaj. Hat másik család élt a közös udvarban, többek között Katajún, a bátyja, Amír, és az anyjuk, úgyhogy állandó volt a sürgés-forgás. Szinte letaglózott a szag – az ürülék, az odaégett főzőolaj, a levágott csirkék vérének rémisztő szaga, a főtt bab gőze, az udvarban elhelyezett cipők lábszaga összezárt emberi testek kipárolgásával vegyült. Állandó volt a hangzavar: asszonyok kiabáltak gyerekeikkel, hogy csinálják meg a leckét, férjek pöröltek feleségükkel, szomszédok veszekedtek a pénz miatt; a sáros utcán kerekek nyikorogtak, valaki zöldséget aprított, mások imádkoztak, egyesek fájdalmukban nyögdécseltek – és én mindent hallottam. hallott am. Gosztaham háza ehhez képes képes néma volt, akár egy sírbolt. sír bolt.

Csupán egyetlen dolog tartotta bennem a lelket: az a gondolat, hogy egy értékes szőnyeg tulajdonosa vagyok. Alig vártam, hogy felépüljek, és megkeressem a hollandust, hogy lebonyolítsuk az ügyletet. Az ezüsttel azután azonnal belekezdek egy új szőnyegbe, Malekával és Katajúnnal. Arról álmodoztam, hogy másokat is felfogadunk, így egyszerre több szőnyeget is csomózhatunk, akárcsak a királyi szőnyegszövődében. És akkor, talán, anyámnak és nekem végre lesz annyi pénzünk, hogy úgy élhessünk, ahogyan kedvünk kedvünk tartja. tart ja. Több mint egy hét telt el, mire az állkapcsom annyira begyógyult, hogy meglátogathattam a hollandust. Betegen, sérült arccal nem lett volna tanácsos felkeresni, nehogy azt higgye, szükségemben bármilyen árat hajlandó haj landó vagyok elfogadni. elfogadni. Amikor elmondtam anyámnak, mit tervezek, csak ennyit mondott: – Én főzök. – Még mindig alig beszélt velem. Abban reménykedtem, hogy a hollandus hollandus pénzével kiengesztelhetem. Anyám fogta utolsó pénzérméinket, és a Maleka háza melletti kis bazárban vett egy csirkét. Az udvarban vágta el a nyakát, a szomszédok gyerekei irigykedve nézték. Utána megpucolta a csirkét, és friss zöldborsóval megfőzte a tűzhelyen. Maleka aznap későn ért haza, a ragu illata megörvendeztette, mert már hosszú ideje nem evett ilyesmit. Együtt lakmároztunk, még Davúd is felült és evett az ételből néhány falatnyit, és kijelentette, hogy „mennyei íze van”. Másnap szerda volt, a hollandus bazárlátogatásainak napja. Anyám délelőtt megmelegítette a tűzhelyen a maradékot, és némi kenyeret is adott, hogy egyek valamit. Aztán felvettem legjobb ruhámat – a Nahídtól kapott rózsaszínű tunikát és a lila köpenyt – bár senkinek sem akartam tetszeni.  – Nemsokára Nemsokár a visszaj vis szajövök, övök, remélem rem élem,, ezüsttel ezüst tel megrakva megr akva – búcsúztam búcsúz tam.. – Sok szerencsét – felelt anyám szárazon, és alig nézett rám. A bazárban felhajtottam a picsehemet, hogy a hollandus felismerjen, és a Világ Képmása felé indultam. Csupán néhány napot töltöttem Maleka családjával, ám én máris úgy éreztem, nem tartozom a Nagy Bazárba, ahonnan kilátás nyílik a sah palotájára és a citromsárga mecsetre, mely oly fényesen csillog a kék ég alatt; mert immár olyan helyen laktam, ahol a tisztálkodás is gondot okozott. Az egyik sikátorban belebotlottam a fiatal zenészbe, aki most is hangszerét pengette. Még piszkosabbnak, még elhanyagoltabbnak tűnt, mint korábban. Felgyorsítottam a lépteimet, mert nem volt pénzem, hogy adjak neki. Mennyi koldus volt a városban! Amikor először láttam Iszfahánt, észre sem vettem őket. Végre megérkeztem a bazár szőnyegkereskedőknek fenntartott részébe, és úgy tettem, mintha a kiállított árut nézegetném, s közben figyeltem, hátha meghallom az ismerős hangot. Hogy elüssem az időt, alaposan szemügyre vettem egy selyemszőnyeget, melybe fehér boltíves kapu alatt nyújtózó, csillogó, bézs színű égboltot csomóztak. Olyan sűrű csomózású, annyira szemkápráztató volt, hogy még fájó állkapcsomról is megfeledkeztem. Bár órákat töltöttem a bazárban, a hollandusnak nem volt se híre, se hamva. Továbbra is reményteljesen kérdezgetni kezdtem az árusokat, ismerik-e, tudják-e, merrefelé lakik. Az egyik kereskedő, egy pocakos férfi, akit alig lehetett látni a boltjában terjengő sűrű ópiumfüstben, azt mondta, már napok óta nem látta a hollandust. Rémülten nézhettem rá, mert kijelentette, szívesen ad kölcsön, ha szükségem lenne valamire. Gyorsan eltakartam magam, és kirohantam a boltjából. Egyre hűvösebb lett. Megpróbáltam a leheletemmel melegíteni a kezemet, s megpihentem az egyik üzletnél. Kávésfiú haladt el mellettem, tálcáján gőzölgött a sok teli csésze, de hiába néztem vágyakozva, vágyakozva, nem volt rá pénzem. Eszembe jutott a fiatal kereskedő, aki a múltkor a hollandussal beszélgetett, és elindultam a boltja felé. Egyedül volt, egy párnán ült, fatáblával az ölében, és számlákat ellenőrzött. – Szálem alejkum – köszöntöttem.

Viszonozta köszönésemet, és megkérdezte, miben segíthet. – Ismered a kék szemű farangit? – A hollandus, ugye? – mondta a kereskedő, és udvariasan felállt. Megdobbant a szívem, mert rövidre nyírt szakálla, karcsú alakja Ferejdúnra emlékeztetett. Elpirultam, és elfordítottam róla a tekintetemet. – Sürgős üzleti ügyben keresem – mondtam sietve. siet ve. – Meg tudnád mondani, hol találom? – Nem fogod megtalálni – válaszolt a kereskedő. – Elutazott. – Elutazott Iszfahánból? – Nem, Iránból. A szívem ismét olyan szaporán vert, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a helyéből; neki kellett dőlnöm az alkóv oldalának. – Rosszul vagy, Khanúm? – kérdezte a kereskedő, olyan tiszteletteljesen, mintha férjes asszony lennék. – Nem érzem…jól… magam – suttogtam, és megpróbáltam összeszedni magam. Mindazok után, ami velem és anyámmal történt, nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egyetlen reményem is szertefoszlik. – Kérlek, ülj le, és pihenj meg – mondta a kereskedő. Leroskadtam egy párnára, igyekeztem magamhoz térni, s ő közben a kávésfiúért kiáltott és vett nekem egy csészével. Gyorsan megittam a kávét, és hála töltött el, amikor az ismerős meleg szétáradt a testemben. Viselkedésem felébresztette a kereskedő kíváncsiságát. – Mi dolgod a hollandussal? –  kérdezte, továbbra is megtartva a tisztes távolságot. – Úgy volt, hogy vesz tőlem egy szőnyeget, amit én magam készítettem – magyaráztam. – A szolgája már hetekkel ezelőtt elvitte, de azóta nem hallottam felőle. Alig bírtam eltitkolni fájdalmamat. Nahídra gondoltam, és arra, hogyan rendezte annak idején vasfegyelemmel arcvonásait. Én most ugyanezt tettem, körmeimet a tenyerembe mélyesztve. – Sajnálom, Khanúm – mondta a kereskedő. – Tudnod Tudnod kell, hogy a farangik csak azért jönnek ide, hogy gazdagon távozzanak, és sokan olyanok, akár a rühes kutyák. Eszembe jutott, milyen bárdolatlanul viselkedett a hollandus Gosztahammal. – Azt hallottam, hogy még ingyen szőnyeget is kapott az egyik iszfaháni szőnyegkészítő családtól. Ehhez igencsak ügyesen kellett használnia a nyelvét – tette t ette hozzá a kereskedő. – Micsoda szerencsés fickó! – feleltem fel eltem keserűen, Gordia Gordia árulására gondolva. Körülnéztem, és észrevettem, hogy a többi kereskedő egyre jobban bámul. Felálltam, hogy távozzak – nem maradhattam tovább egyedül egy férfival az üzletben, ha el akartam kerülni a rosszalló megjegyzéseket. – Ha találkoznál vele, megmondanád neki, hogy egy nő érdeklődött utána? Talán megfeledkezett rólam. – Természetesen – mondta. – Ha Isten is úgy akarja, visszajön és kifizeti ki fizeti a járandóságodat. – Visszajöhetek majd érdeklődni? – Por vagyok a lábad nyomában – hajolt meg. Sajnálkozva nézett rám, és én egyszeriben tudtam, hogy egy pillanatra sem bízik a hollandus visszatértében. Megköszöntem a kedvességét, és hazaindultam. Már majdnem beesteledett, hidegre fordult az idő, csípett a szél. Átvágtam a régi téren, és esni kezdett a hó, az első abban az évben. Mire Maleka házához értem, a csadorom teljesen elázott. Az állkapcsom ismét fájni kezdett a hidegtől, és először meg kellett melegednem a tűzhelynél, csak utána tudtam beszélni. Maleka és a fiúk várakozóan gyűltek körém, jó hírekben reménykedve. rem énykedve.

Amikor elmondtam nekik, hogy semmi jóra nem számíthatunk, Davúdot heves köhögésroham fogta el, már azt hittem, sohasem szakad vége. Maleka erőtlennek tűnt, mintha alig bírná cipelni testének súlyát. Anyám arca, ha lehet, még aggodalmasabbá vált, ráncai elmélyültek. Maleka döbbenten nézett rám. – Hagytad, hogy a szolgája minden biztosíték nélkül elvigye a szőnyeget? – kérdezte. – A hollandus Gosztaham ügyfele volt – mondtam nyomorultul. – Azt hittem, ennyi biztosíték elég. Anyám Anyám és Maleka M aleka összenéztek. – A szőnyegmintáid gyönyörűek – mondta elmélázva Maleka. – Amikor bemondod a színváltásokat, nagyon határozottnak tűnsz. Könnyen Könnyen elfelejti elfelejt i az ember, hogy még nagyon fiatal vagy. Anyám felsóhajtott. – Fiatalabb a koránál – mondta komoran, majd elhallgatott. Csak ültünk, ittuk a gyenge teát, ettük a száraz kenyeret, mert másunk nem volt, és hallgattuk a gyerekek veszekedését az udvarban. Új szőnyegbe akartam fogni, de nem volt elég pénzünk gyapjúra. Egyetlen módon juthattunk pénzhez: gyógyitalok készítésével és eladásával. Mivel a negyed lakói máris köhögtek, tüsszögtek a hidegben, anyám úgy döntött, készít egy megfázást és tüdőgyulladást enyhítő főzetet. –  Megpróbálhatod – mondta Maleka –, de itt a legtöbben túl szegények az ilyen fényűzéshez. Megkérdeztem, segíthetnék-e. – Már épp eleget segítettél! – szólt anyám éles hangon. Csendben ültem, míg tüzet gyújtott, és feltette főni a nyáron gyűjtött gyökereket és gyógynövényeket. Az aprócska szobát hamarosan szúrós szag árasztotta el, sűrű gőz terjengett. Csípte a szememet a pára, könnyezni kezdtem, időről időre ki kellett mennem az udvarba. Csak Maleka férjének tett jót a sűrű gőz, kitisztította a torkát, sőt egy ideig a levegőt is könnyebben vette. Délután anyám elküldött a helyi bazárba, hogy vegyek néhány tucat olcsó, díszítetlen agyagedényt hozzá való agyagdugókkal. Ránéztem a kezembe nyomott vékonyka pénzérmékre: olyan keveset értek, hogy csak a még nálunk is szegényebbek fogadták volna el. Mégis elmentem a bazárba, s meg-megemeltem a csadoromat, hogy ne lógjon az utcát ellepő elázott szemétbe. Ebben a bazárban a város legszegényebb lakói vásároltak: ki nem égetett agyagedényeket, régi ruhákból készült cipőket, rongyos takarókat és használt turbánokat kínáltak itt eladásra. Az első fazekas, akihez benéztem, kinevetett, amikor meglátta, mivel akarok fizetni. – Nem vagyok jótékonysági jótékonysági intézmény! intézm ény! – mondta. Megkerestem a legkopottabb üzletet a bazárban, de amikor megmutattam a pénzemet a kereskedőnek, ő is az arcomba nevetett. Az üzlet mélyéről gyereksírást hallottam, így felajánlottam neki, hogy a nyugtató hatású, torokfájást enyhítő kész főzetből hozok két üvegcsével. Részben sajnálatból egyezett bele, mert beesett arcom elárulta, hogy alig van mit ennünk. Erről akkor győződtem meg, amikor megláttam a tükörképemet a bazár bejáratánál árusított fémfazekak oldalán. Miután anyám elkészült a gyógyszerrel, az edénykékbe öntötte a főzetet, és bedugaszolta őket. Visszavittem két üveggel a fazekasnak, aki megköszönte, hogy ígéretemet pontosan betartottam. Aztán minden szomszéddal tudattuk, hogy gyógyfőzetet árusítunk pénzért vagy élelemért cserébe. Malekának lett igaza: senkinek sem volt pénze gyógyitalra. Ez itt nem a Négy Kert negyedhez hasonló gazdag környék volt, itt senki nem vásárolt tartalékba gyógyszert. A betegség költséges tragédiának számított, csak a legvégső esetben hívtak orvost, majd küldtek asszonyt a gyógyszerárushoz, hogy beszerezze, amit a gyógyító felírt, és elkészítse a főzeteket. Mivel a szomszédokkal nem jutottunk sokra, úgy határoztunk, hogy máshol árusítjuk a gyógyszert. Miután a tisztes vándorkereskedők mind férfiak voltak, Katajún bátyjához, Amírhoz

fordultunk, s arra kértük, kért ük, jöjjön velünk, és segítsen eladni portékánkat port ékánkat a város gazdagabb gazdagabb negyedeiben. Amír magas, karcsú fiú volt, közvetlen modorú, hangja olyan mély, akár egy felnőtt férfié. Az első nap kora reggel elindultunk, és a Négy Kert közelében fekvő jómódú negyedben próbálkoztunk, ami elég távol esett Gosztaham házától ahhoz, hogy még véletlenül se találkozzunk vele. Amír hamar beleélte magát a szerepébe. – Olyan könnyen lélegzik majd, akár a szél! – kiabált, s szájából dőlt a pára. – Délről származó gyógyfőzet, biztos hatás! – Néha-néha kinézett egy szolga az utcára, hogy megszemlélje az árut. Ha férfi volt, Amír próbált eladni neki egy üvegcsével. Ha nő, anyám meg én mentünk oda hozzá. Délutánra két edénykével adtunk el a folyadékból, és az árából kenyeret meg sült vesét vettünk magunknak. – Ne próbálkozzunk a rézminaretes mecset közelében is? – kérdeztem anyámat. Nem válaszolt. Felsóhajtottam, és követtem hazafelé. A következő néhány hétben péntek kivételével mindennap gyógyfőzetet árultunk a város gazdagabb negyedeiben. Az idő hidegebbre fordult, egyre több lett a beteg. Nem kerestünk túl sokat, de kettőnknek elég volt, és Katajún asztalára is jutott némi harapnivaló. Egyik reggel anyám üveges szemmel, mellkasában szúró fájdalommal ébredt. Mondtam neki, hogy egyedül megyek Amírral, de azt válaszolta, az nem lenne helyénvaló. Hiába könyörögtem, hogy maradjon otthon és pihenjen, rákényszerítette magát, hogy felkeljen, és elkísért bennünket a város keresztény negyedébe, a Harminchárom Harminchárom ívű í vű Híd másik oldalára. Csípős hideg volt. Az Örök Folyamnál jeges szél fújt, a Zagrosz csúcsait belepte a hó. Mintha a folyó is megdermedt volna. A hídon szinte ledöntött bennünket a lábunkról egy hideg szélroham. Átöleltük egymást anyámmal, nehogy elfújjon a szél. – Agh! – kiáltott fel anyám, rekedten a torokfájástól. Továbbmentünk a hídon, el a templom mellett, és befordultunk egy jómódról árulkodó utcába. A hideg ellenére Amír nem veszítette el sem lelkesedését, sem ékesszólását. Hangosan kántálta a főzet jótékony hatásait, mély hangja hívogatóan csengett. Az egyik házból szép, fiatal szolgáló lépett ki, hogy megnézze edénykéinket. Amikor anyám és én mentünk oda hozzá, csalódottan pislogott Amír felé. – Megkönnyíti a légzést, és máris jobban leszel – mondta anyám. – Mennyit kérsz érte? Anyám heves köhögésben tört ki, könnyek szöktek a szemébe, majd megfulladt, krákogott, hogy meg tudjon szólalni. A szolgálólány visszahúzódott, visszahúzódott, és becsapta az ajtót aj tót az orrunk előtt. előtt . Anyám nekidőlt a falnak, megtörölgette a szemét, aztán kijelentette, biztosan gyorsan felépül, de aznap már nem volt erőnk folytatni az árusítást. Visszamentünk a hideg, sötét házba. Anyám egy takaróba burkolózott, remegett, és egészen másnap reggelig aludt. Kitettem egy csuprot a bejárat elé, hogy jelezzem, beteg van a háznál, így aki megengedhette magának, beledobhatott némi hagymát, répát, vagy amije éppen volt. Azt terveztem, hogy az adományokból majd főzök egy gyenge levest. De amikor anyám felébredt, nem akart enni, teste lázban égett. A következő néhány napban én láttam el a családot. Vizet hordtam a közeli kútból, azzal itattam anyámat és Davúdot. Hideg vizes borogatást tettem anyám homlokára. Katajún hozott egy tojást, amit átkötöttem egy madzaggal, aztán felakasztottam a mennyezetre, mert az új életnek gyógyító hatalma van. Ha Szalmán és Shahvali éhes volt, lisztből és vízből kenyeret sütöttem nekik. Mindent én csináltam, amihez Maleka túl fáradt volt; kimostam a gyerekek ruháit, felsöpörtem a padlót.

Anyámnak délutánonként felment a láza, és a fájdalmat alig bírta elviselni. Még a gyenge fény is bántotta a szemét, a fejét is betakarta. Forgolódott a gyékényen, vacogott, a homlokán verejték gyöngyözött. Amikor elmúlt a roham, csak feküdt ott, színtelen arccal, élettelen tagokkal. Az utolsó gyógyszeres edénykéinket Amírnak adtam, aki mindent eladott, és elhozta nekünk a pénzt. Anyám azt tervezte, hogy a pénzből gyógynövényeket és gyökereket vesz, aztán újabb adagot készít, mert télen nem tudott friss hozzávalókat gyűjteni. De én egy garast sem bírtam félretenni, mert Maleka egyetlen szőnyeget sem adott el. Alig költöttem valamit, csak a legszükségesebbeket szereztem be – lisztet a kenyérsütéshez, és zöldséget a leveshez. Az étel nem tartott sokáig. Aztán elfogyott az utolsó pénzérme is, és a koplalás első napját szinte panaszszó nélkül bírtuk. A második napon Szalmán utánam jött a kúthoz, és élelemért könyörgött. – Kenyér kell neki! – mondta, és Shahvalira mutatott, aki kimerülten, a semmibe meredve üldögélt a tűzhely mellett. – Az életemet is odaadnám értetek, de kenyeret nem tudok adni – mondtam, és jobban sajnáltam őket, mint saját csikorgó hasamat. – Vidd át Shahvalit Katajúnhoz, és kérjetek tőle egy falat ennivalót. A fiúk elmentek, és én kétségbeesetten körülnéztem a szobában. Anyám és Davúd foltos gyékényen feküdt. Az ajtóban, levetett cipőink mellett sár és piszok hevert, a levegőben mosdatlan testek áporodott szaga terjengett. Annyi időm sem volt, hogy magam megfürödjék. Hihetetlennek tűnt, hogy egykor saját fürdetőasszonyaim sikáltak tisztára, szőrtelenítettek, míg olyan fényes nem lett a bőröm, mint egy alma; selyembe öltöztettek, és egy olyan férfi töltötte rajtam kedvét, aki úgy váltogatta a házait, mint más a ruháját. Anyám egy pillanatra kinyitotta a szemét, és értem kiáltott. Odasiettem hozzá, kisimítottam a haját az arcából. – Van egy kis leves? – kérdezte rekedten. Rám szakadt a keserűség, akár az ég, mert semmit sem tudtam adni neki. Egy ideig hallgattam, majd így szóltam: – Főzök neked levest, Bibi-dzsún. Forrót és gyógyítót. – Adja Isten – suttogta anyám, aztán lehunyta a szemét. szemét . Nem ülhettem tovább tétlenül. Tennem kellett valamit. Beburkolóztam a picsehbe és a csadorba, és elindultam eli ndultam a Nagy Bazárba Bazárba a szőnyegárusokhoz. A fiatal kereskedő a szokásos helyén ült. Visszafojtott lélegzettel – még mindig reménykedtem – megkérdeztem tőle, látta-e a hollandust. Válaszul a fogához csettintette a nyelvét, és sajnálkozó pillantást vetett rám. Csalódottan megköszöntem, és elbúcsúztam. A hollandus kék szeme olyan ártatlanul csillogott. Hogy tehetett ilyet? Én azt hittem, becsületes ember. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy a farangi bármikor elutazhat, amikor hideg kereskedőszíve azt parancsolja neki. Isten majd megbünteti csalárdságáért, gondoltam, de az nem enyhíti az én nyomorúságom. Mit tegyek? Hogyan segítsek anyámon? Eszembe jutott a fiatal zenészfiú és a kolduló öreg. Ha ők meg tudtak élni, akkor nekem is sikerül. Torkomban dobogó szívvel átvágtam a Bazáron; a Dzsafarsíremlékhez mentem, ahol az emberek a több mint száz éve halott híres vallástudós emléke előtt tisztelegtek. A hely egy magányos, adományokat gyűjtő asszony számára is tiszteletre méltónak tűnt. Megálltam az épület előtt, és megláttam egy öreg, vak koldust, akinek alamizsnástálkájában ezüstpénzek csillogtak. Megfigyeltem, hogyan dolgozik, aztán levettem az övemet, összegöngyöltem, letettem magam elé a földre, majd elkezdtem ismételni azokat a szavakat, amiket korábban másoktól hallottam. – Legyetek örökké egészségesek! – suttogtam egy csoport nő felé, akik éppen távoztak a síremléktől. – Adja az ég, hogy gyerekeitek soha ne éhezzenek! Ali, a halandók hercege tartson meg

benneteket épségben és gazdagságban! gazdagságban! A vak koldus felém intett. – Ki van ott? – förmedt rám. – Csak egy nő – feleltem. feleltem . – Mi történt veled? – Anyám Anyám beteg, és nincs pénzem, hogy élelmet vegyek neki. – Hol van az apád, a férjed? Hol vannak a bátyáid, a nagybátyáid? – Senkim sincs. – Micsoda balszerencse – mondta komoran. – De én nem osztom ám meg senkivel ezt a sarkot! – Kérlek, könyörgök – mondtam keservesen, és alig bírtam elhinni, hogy egy koldusnak rimánkodok. – Anyám éhezik. – Ha igazat beszélsz, egy darabig itt maradhatsz – felelte. – De nyisd ki jobban a szádat! Ha így motyogsz, senki sem hall meg. – Köszönöm, apó – hálálkodtam, az idős és bölcs férfiak megszólítására használt tiszteletteljes szóval. szóval. Megláttam egy elegáns férfit tiszta fehér turbánban, távozóban a mauzóleumból. Megköszörültem a torkomat, és hangosan, szomorúsággal telt hangon megszólaltam. A férfi nem dobott semmit az övembe. Nem sokkal ezután megállt előttem egy fiatal nő, és arra kért, meséljek sanyarú sorsomról. Elmondtam Elm ondtam neki, hogy anyám beteg, és én nagyon éhes vagyok. – Férjnél vagy? – kérdezte. – Nem. – Biztosan valami szégyenteljes dolgot tettél – jelentette ki. – Különben hogy kerültél volna ide? Megpróbáltam elmagyarázni, de otthagyott. A vak koldus szépen keresett. Elmesélte, hogy már gyerekkora óta koldul, az emberek jól ismerik, ismeri k, és segítenek nagy szükségében. szükségében. – Hallgattassanak meg az imáitok! im áitok! – mondta az arra arr a járóknak, azok pedig szívesen adakoztak. – Hogy Hogy állsz? – kérdezte tőlem től em délben. – Semmim sincs – feleltem szomorúan. – Mesélj más történetet – tanácsolta. – Nézd meg figyelmesen az előtted állót, mielőtt beszélni kezdesz, és olyat mondj, ami meglágyítja a szívét. Elgondolkodtam. Egy idősebb nő jött arra, és én észrevettem, hogy valamikor nagyon szép lehetett, lehetett , de szépsége már hervadóban van. – Kedves Kedves Khanúm, Khanúm, kérlek, segíts rajtam! rajtam ! – szólítottam szólít ottam meg. m eg. – Nagyon Nagyon sanyarú a sorsom. – Mi bánt? – Egykor olyan ember felesége voltam, aki több lovat tartott, mint ahány mecset van Iszfahánban – kezdtem, és igyekeztem úgy beszélni, mint anyám, amikor mesélt. – Egy napon a második felesége kitalált egy történetet arról, hogy meg akarom mérgezni férjemet a pénzéért, mire ő elűzött magától. Senkim sincs, akihez fordulhatnék, minden rokonom meghalt. Semmim sem maradt!  – siránkozta sir ánkoztam. m. – Szegény pára! – felelte a nő. – Minden második feleség igazi kígyó. Tessék, itt van, és Isten tartson tar tson meg téged sokáig. – A nő egy pénzemét pénzemét dobott az övbe. Két fiatal, izmos katona közeledett a mauzóleum felé. Úgy döntöttem, nekik mást mondok. – A szüleim meghaltak, amikor kicsi voltam, a bátyáimat pedig megölték – nyögtem. – Ki ölte meg őket?

– Az ottománok, az északnyugati határnál. – Micsoda hősök! – mondták a katonák, és két kisebb pénzérmét dobtak az övembe. Sokkal több férfi állt meg előttem, mint nő. – Lefogadom, hogy szép vagy, akár a hold –  mondta egy fiú, akinek épp csak pelyhedzett az álla. – Emeld fel a picsehedet, hadd vessek rád egy pillantást! – Égjen apád sokáig a pokolban! – sziszegtem. – Csak egy aprócska pillantást! – Hasszán és Husszein, és az össze szentek, védjetek meg egy szegény asszonyt a gonosz idegenektől! – kiáltottam fel hangosan, mire a fiú elszelelt. Egy kövér ember közeledett, a szakállát hennával festette, és még szemtelenebb volt, mint a fiú. – Engem nem érdekel, hogy nézel ki a picseh alatt – mondta. – Mit szólsz szól sz egy rövid szigához, csak úgy egy órára? Kinyújtott tenyere tele volt ezüstpénzzel. Vastag ujjait bőrkeményedések csúfították. Felkaptam az összegöngyölt övet a néhány pénzdarabbal pénzdarabbal együtt, és ijedten ijedt en indulni készültem. A kövér utánam kiáltott. – Húskereskedésem van a bazárban. Ha éhes vagy, engem keress! – Néhány pénzérmét dobott felém a földre. Nem fordultam meg, de aztán eszembe jutott anyám sápadt arca, és lehajoltam, lehajoltam , hogy felszedjem őket. A hentes elmenőben hangosan nevetett. nevetett. – Indulok, apó – mondtam a vak koldusnak, mert már elég pénzem volt ahhoz, hogy élelmet vegyek. – Köszönöm a nagylelkűségedet. – Fordítsa meg Isten a balszerencsédet – felelte. – És a tiédet is – válaszoltam, de utána elszégyelltem magam, mert tudtam, hogy a látását soha nem kaphatja vissza. Elmentem a bazár élelmiszeres részébe, és hagymára meg báránycsontra költöttem az összes pénzt. Nehéz szívvel cipeltem kis batyuimat, mert nagy árat fizettem értük. Idegen rokonszenvét csikartam ki hazugságokkal, aljas szándékú férfiak zaklattak – ezen bánkódtam, miközben Maleka nyomorúságos háza felé siettem. De elnyomtam magamban az önsajnálatot, mert tudtam, hogy semmire se megyek vele. Amikor hazaértem, anyám összegömbölyödve feküdt vékony pamutgyékényén, a lábát bebugyolálta a takaróba. Éppen két lázroham között volt, nyugodtan feküdt, de a szeme megijesztett. Üresen meredt a semmibe, mintha kiszállt volna belőle az élet. Odarohantam hozzá, és megmutattam neki szerzeményeimet. – Bibi, nézd! Hagymánk is van, csontunk is van. Főzök egy jó levest, az m ajd erőt ad. Anyám Anyám megrándult a gyékényen. – Szemem fénye, ne törd magad – súgta. A tenyerembe vettem hideg kezét, éreztem ujjainak éles csontjait. Amióta beteg lett, rohamosan fogyott. – Nem bírok enni – tette hozzá kis idő i dő múlva. A fiatalember sértéseire és a hentes nevetésére gondoltam. Ezerszer is eltűrtem volna megint, csak anyám egyen néhány falatot. – Kérlek, Bibi-dzsún – könyörögtem neki. – Honnan Honnan szereztél pénzt az élelemre? élel emre? Tudta, hogy a gyógyfőzettel keresett utolsó pénzérménk is elfogyott, így kénytelen voltam bevallani, hogy a Dzsafar-síremléknél koldultam. Behunyta a szemét, mintha a koldulás gondolatát sem bírná elviselni. – Nem zaklattak a férfiak? férfi ak? – kérdezte suttogva. – Nem – mondtam gyorsan.

Felráztam a párnát a feje alatt, megsimogattam hosszú, ősz haját. Összetapadt, ragacsos volt az izzadságtól, már több napja nem mosta meg. Anyám elfordította a fejét. Gyűlölte, ha nem volt tiszta. – Ma sokkal jobb színben vagy – mondtam vidáman, magamat is i s győzködve. győzködve. – Komolyan? – kérdezte. Bőre sárgás volt, szeme alatt nagy, sötét karikák húzódtak. –  Jobban is érzem magam – mondta vékony, erőtlen hangon. hangon. Hideg vízbe mártottam egy rongyot, és megtörölgettem az arcát és a kezét. Felsóhajtott: –  Ah, milyen jó érzés felfrissülni! – Amint jobban leszel, elmegyünk a hammamba – mondtam vidáman –, és egész délután áztatjuk meg alaposan ledörzsöljük magunkat. – Hát persze – mondta anyám, mintha egy gyermeket igyekezne megnyugtatni. Óvatosan az oldalára fordult, és feljajdult. A betegség a csípőjét, a lábát és a hátát is megtámadta. – Megmasszírozzalak? – kérdeztem. Anyám beleegyezően bólintott, és én nekiláttam, hogy fellazítsam az izmait; kicsit felderült az arca. – Miután elmentél, csodálatos álmom volt – mondta csukott szemmel. – Arról a napról álmodtam, amikor Baba hazahozta a kőszáli kecske szarvát. Anyám megérintette az arcomat. – Az volt a legszebb nap az életemben. Az, és amikor te megszülettél. – Miért éppen az a nap? – kérdeztem. – Amikor elaludtál, apád és én azon tréfálkoztunk, hogy nekünk sohasem kellett olyan ajzószer, mint a szarv. Aztán magához szorított, és elmondta, mennyire örül, hogy engem vett el, és nem valaki mást. – Persze hogy szeretett – mormoltam nyugtatóan. – A szerelemben nincs „persze” – felelte anyám. – Főleg nem tizenöt gyermektelen gyermektel en év után. Anyám éles hangja meglepett, és eltűnődtem, vajon hogy boldogultak a szüleim a születésem előtti években. Tudtam, hogy anyám havonta járt Kolszúmhoz, aki gyógyitalt készített neki, hogy teherbe essen, és ez így volt egészen addig, amíg el nem ment a Kuh Ali temetőbe a kőoroszlánhoz, és az oldalához nem dörzsölte a hasát, gyermekért esedezve. Most már megértettem, milyen szörnyen érezhette magát. Én csupán pár hónapig próbálkoztam, és minden hónapban elcsüggedtem, amikor megláttam a véremet. – Apám Apám dühös volt? – kérdeztem, miközben m iközben anyám puha fejbőrét masszíroztam. masszírozt am. – Kétségbe volt esve – felelte anyám. – A hasonló korú férfiak már lovagolni meg imádkozni tanították a fiaikat. Keserűség költözött a házba, néha egész nap és egész éjszaka nem szóltunk egymáshoz. Én egy évig küzdöttem magammal, míg egy napon elhatároztam, hogy feláldozom magam, csak hogy megszabadítsam őt a bánattól. „Férjem – mondtam neki –, végy magadhoz második feleséget.” Apád meglepődött, de nem tudta leplezni, mennyire szeretne egy fiút. „Valóban el tudnád fogadni, hogy egy másik nő legyen mellettem, és egy fedél alatt éljünk?” – kérdezte. Igyekeztem nagyon bátornak mutatkozni, de a szememet elöntötték a könnyek. Apád gyengéd ember volt, soha többé nem hozta szóba a dolgot. És én nemsokára teherbe estem, és ismét boldogság költözött a házba. Anyám a hasára tette a kezét. – Azon a napon, amikor görcsölni kezdett a hasam, apád kint volt a mezőn, éppen arattak – emlékezett ellágyult arccal. – A barátnőim voltak mellettem, masszírozták a lábamat, hideg vízzel itattak és énekeltek neked, hogy kicsalogassanak. Ám akárhogyan próbálkoztam, nem akartál kibújni. Egész álló nap, egész éjjel vajúdtam. Reggel

elküldtünk egy fiút Ibrahimhoz, és arra kértük, engedje szabadon az egyik verebét, hogy így téged is megszabadítson a köteléktől. A fiú visszatért, és elmondta, hogy a madár úgy repült, akár a szél. Ekkor Mekka felé fordultam, leguggoltam, és egy utolsót nyomtam. És végre ott voltál! – Az apád persze továbbra is fiú után áhítozott – folytatta anyám –, de aznap, amikor hazahozta a kőszáli kecske szarvát, azt mondta, hogy hálás, mert engem vett el és nem valaki mást. Ennyire szeretett bennünket. Te pedig – te olyan drága voltál a számára, számár a, mint egy fiú. fi ú. Apám úgy szeretett engem, mint a szeme fényét. Nekem természetesnek tűnt, hogy ennyi szeretet áldása van rajtam. Most már tudtam, hogy másképp is alakulhattak volna a dolgok. Anyám Anyám arca boldogságban úszott, sápadt, elgyötört teste test e ellenére gyönyörű volt. – Apád elment, de soha nem felejtem el, hogyan békélt meg Istennel – súgta –, és most már én is képes vagyok rá. Édes lányom, olyannak fogadom el a sorsunkat – a tiédet és az enyémet –, amilyen adatott. Tudtam, milyen mélyen elégedetlen anyám iszfaháni viselkedésemmel, és áldását hallva majd megszakadt a szívem. – Bibi, az életemet is odaadnám érted! – kiáltottam fel. Anyám kitárta a karját, és én hozzásimultam a foltos gyékényen. Átölelt vékony karjaival, és megsimogatta a homlokom. Beszívtam anyai illatát, ami a betegsége ellenére is édes volt nekem, és éreztem, hogy gyengéden megszorítja a kezem. Hetek óta először simogatott meg; megkönnyebbülten felsóhajtottam. Szerettem volna ottmaradni mellette, de múlóban volt a délután, és nekem főznöm kellett. Talán anyám eszik majd egy kis levest. Megpróbáltam kicsusszanni a takaró alól, de anyám szorosan megfogta a kezem, és suttogva így szólt: – Édes lányom, ígérj meg nekem valamit. – Bármit. – Ha meghaltam, menj m enj el Gordiához és Gosztahamhoz, és könyörögj a kegyelmükért. Anyám felé fordultam, hogy lássam az arcát. – Gyermekem – folytatta –, mondd el nekik, hogy az volt utolsó kívánságom, hogy keressenek férjet a számodra. A torkom kiszáradt, éppúgy, ahogyan apám halálakor. – De… Anyám befogta a számat a tenyerével, csöndet követelve. Olyan volt, mint egy tollpihe érintése. – Ígérd meg nekem, hogy meghajolsz az akaratuk előtt. – Bibi, nem halhatsz meg – könyörögtem suttogva. – Senkim sincs raj tad kívül. Anyám Anyám szemében szem ében fájdalom tükröződött. t ükröződött. – Édes lányom, nem hagylak el, csak akkor, akkor, ha Isten Ist en magához szólít. – Nem! – kiáltottam fel. Davúd felébredt, és megkérdezte, mi a baj, de nem bírtam megszólalni. Ismét rátört a köhögés, nedves és kíméletlen, mint a kinti idő, majd visszaaludt. – Még nem ígérted meg – mondta anyám, és megint éreztem madárcsontú kezének érintését. Eszembe jutott, milyen erős volt korábban a sok szőnyegcsomózástól, mosástól és tésztadagasztástól. Lehajtottam a fejem. – Megesküszöm a szent Koránra – mondtam. – Akkor Akkor nyugodtan halok meg – súgta anyám, és behunyta a szemét. A fiúk rontottak be a szobába, sivalkodtak, hogy éhesek. Egyedül kellett hagynom anyámat, hogy ellássam a háztartást. Amikor felidéztem a szavait, megremegett a kezem, majdnem megvágtam magam hagymaaprítás közben. A fazékba tettem a csontot, sót és kaprot szórtam hozzá, aztán száraz trágyával tüzet élesztettem, hogy felforraljam a levest. A fiúk beesett, kimerült arccal, éhesen, izgatottan szimatoltak.

Amikor elkészült a leves, kiszolgáltam anyámat, a gyerekeket, Davúdot és Malekát, majd saját magamat. Alig volt valamivel jobb, mint a forró víz, de a koplalás után fenségesnek tűnt. Amikor a fiúk felhörpintették a levesüket, kipirult az arcuk, mint az alma. Ránéztem anyámra a gyékényen. A leves mellette mell ette gőzölgött a tálkában, t álkában, egy ujjal sem nyúlt hozzá. – Bibi, könyörögve kérlek, egyél… Anyám befogta az orrát, mintha undorodna a báránycsont illatától. – Nem bírok – felelte alig hallhatóan. Szalmán kiürítette a tálkáját, és kinyújtotta felém. Újabb adagot mertem neki, és azért imádkoztam, hogy anyámnak maradjon egy kevés belőle. De Davúd is akart még: – Adja az ég, hogy sose fájjon a kezed! – mondta, majd az összes maradékot a saját tálkájába öntötte. Shahvali megszólalt: – Én is kérek még! Már majdnem odaszóltam, hogy semmi sem maradt, de Maleka rám nézett. – Ne haragudj, de anyád nem bírja megenni a levest; l evest; nem kellene kell ene elvesztegetnünk az adagját – mondta gyengéden. Felvettem anyám tálkáját, és egy szó nélkül odaadtam a fiának. Anyám felé fordultam, és megpróbáltam nem odafigyelni Shahvali hörpintéseire, mert az idegeim felmondták a szolgálatot, akár egy régi szőnyeg. Megfogtam anyám erőtlen kezét, és halkan im ádkozni kezdtem. – Áldott Fatima, Próféta nagyra becsült lánya, adj anyámnak jó egészséget – könyörögtem. –  Fatima, legbölcsebb az asszonyok között, hallgasd meg könyörgésem. Kímélj meg egy vétlen anyát, gyermekének legfényesebb csillagát. Anyám másnap reggel éhes volt, de semmit sem adhattam neki. Haragudtam Malekára, amiért nem hagyta meg anyám adagját, és kerültem a tekintetét. Miután elment, és anyám meg Davúd ismét elaludt, felvettem a picsehemet és a csadoromat, és elindultam a Dzsafar-síremlékhez. Örültem, hogy messze lakom a Nagy Bazártól, nem akartam, hogy bárki megtudja, koldus lett belőlem. Az úton új történeteket találtam ki, hogy az arra járókat könyörületességre bírjam. A vak koldus koldus már ott ült az alamizsnástálj alam izsnástáljával. ával. – Béke legyen veled, veled, apó – köszöntöttem. – Ki az? – kérdezte mogorván. – A nő, nő, aki tegnap is itt it t volt. Felém sújtott a botjával. – Mit akarsz itt megint? Visszahúzódtam, Visszahúzódtam, nehogy eltaláljon. eltalál jon. – Anyám Anyám még mindig mi ndig nagyon beteg beteg – magyaráztam. – És én még mindig nagyon vak vagyok! – Bárcsak Isten visszaadná a látásodat – mondtam, durvaságát kedvességgel viszonozva. – Addig is ennem kell! – reccsent rám. – Nem jöhetsz ide mindennap, mert mindketten éhen halunk. – Akkor Akkor mit mi t tegyek? Én sem akarok éhen halni! – Menj egy másik síremlékhez sí remlékhez – mondta. – Ha anyád a jövő héten is beteg lesz, visszajöhetsz vis szajöhetsz ide. Vér szökött az arcomba. Hogy merészeli egy utolsó koldus megtagadni tőlem azt a pár aprópénzt, amit kereshetnék? Otthagytam az öreget, és elfoglaltam a tegnapi helyemet, a nyolcszögletű szentély bejáratának közelében. Letettem a földre összetekert övemet, és kéregetni kezdtem. Nemsokára magas, idős asszony jött arra, aki rendszeresen adott az öregnek, és érdeklődött, hogy szolgál az egészsége. – Alinak hála nincs nagyobb baj! – felelte. – Én még mindig jobb helyzetben vagyok, mint ő  – tette tet te hozzá, felém fel ém mutatva. mut atva. Azt hittem hit tem,, ismét ism ét kedves akar lenni, lenni , és nekem is juttat jut tat majd maj d egy kevés

pénzt. – Hogy érted? – kérdezte a nő pletykára éhesen. Az öreg hangosan suttogva így felelt: – A hozzád hasonló tiszteletre méltó emberek könyörületességet arra használja, használj a, hogy ópiumot vegyen magának! – Hazugság! – tiltakoztam. – Soha életemben nem nyúltam ópiumhoz! Azért vagyok itt, mert beteg az anyám! Ellenkezésem mintha csak bűnösségemet igazolta i gazolta volna. – Akkor Akkor rá kellene költened költ ened a pénzt, nem magadra – felelte az asszony. – Egyedül Egyedül Isten tudja, t udja, mi a helyes – mondta m ondta az öreg bölcsen. Aztán hangosan taglalni kezdték a függőség veszélyeit. Az arra járók megálltak és úgy néztek rám, mintha gonosz dzsinn lennék. Rájöttem, hogy felesleges maradnom, mert az emberek az öreg koldusnak hittek. Senki sem adott volna pénzt egy ópiumszívónak. – Isten veled, apó – mondtam lemondóan. Nehezemre esett szívélyesnek lennem, de meglehet, még vissza vi ssza kell jönnöm ide. i de. – A jövő héten héten találkozunk. talál kozunk. – Isten legyen veled – felelte, valamivel kedvesebben. Most már értettem, hogyan maradt az övé ez a sarok. Két másik síremlékhez is elmentem, de azoknak is megvoltak a koldusai, akik azonnal elkergettek, amint megálltam egy-egy saroknál. Túl fáradt voltam, hogy szembeszálljak velük, hazafelé indultam. Felhők takarták az eget, a földet vékony hóréteg fedte. Mire elértem a régi teret, a hideg elűzte az összes boltost és árust. Az a néhány koldus, aki ott maradt, a Péntek-mecsetben keresett menedéket. A sápadt fényben nehéznek, fagyosnak tűnt a mecset kupolája. Én is majd megfagytam. Mire Maleka házához értem, kéz– és lábujjaim teljesen megmerevedtek a hidegtől. Anyám aludt a piszkos gyékényen. Csontjai ijesztően kiugrottak vékony arcából. Egy pillanatra kinyílt a szeme, kérdőn nézett rám. Amikor látta, hogy semmit sem hoztam, ismét lecsukódott a szeme. Hideg kezemet anyám arcára tettem, és ő megkönnyebbülten felsóhajtott. Gyötörte a láz. Attól féltem, hogy a forróság teljesen felemészti; kimentem az udvarba, a tunikám ujjában hoztam egy kevés havat, és a homlokára tettem. Inni kért, és én erős, lázcsillapító fűzfakivonattal kevert likőrt csepegtettem az ajkai közé, amit Maleka cserélt a bazárban. Anyám tiltakozott, de megitta, majd azonnal ki is hányta, zöld epe kíséretében. Feltöröltem a bűzös, nyálkás hányadékot, és azon tűnődtem, tűnődtem, vajon miért lett l ett rosszabbul rosszabbul a likőr miatt. Aznap este nem volt mit enni. Maleka is hazaért, megivott egy kevés gyenge teát, majd lefeküdt aludni. A fiúk idegesek és nyugtalanok voltak az éhségtől, hangosan sírva panaszolták korgó gyomrukat, aztán anyjukhoz bújtak. Látványuk vágyakozást ébresztett bennem az éjszakák után, amiket anyám mellett töltöttem, s ő a fülembe suttogta meséit. Felkelt a hold, anyám láza is felszökött. Még több havat gyűjtöttem, hogy lehűtsem, és gyengéden a felsőkarjára tettem. Ezúttal hörögve tiltakozott, mintha égette volna a hó. Amikor megint megpróbáltam, keresztbe tette a karját a mellkasán, mintha védekezne. Bántott, hogy fájdalmat okozok neki, mégis egyre hordtam a havat, mert tudtam, csak így megy le a láza. Nemsokára abbahagyta a kapálózást, keze-lába elernyedt. Boldoggá tett volna, ha kiabál vagy hangosan sír, mert akkor legalább tudom, hogy van még erő a testében. Gyenge, szánalomra méltó hangja azonban egy kismacska vinnyogására emlékeztetett. Csak ennyire futotta szegény, elgyötört testéből. Anyám mellett kuporogtam, és a ház rémálomszerű zajait hallgattam. Szalmán álmában szörnyű dzsinnel viaskodott, aki a híd alatt kergette. Davúd zihálva vette a levegőt, mintha a tüdeje félig vízzel lenne tele. Egy asszony, aki a

szemközti házban lakott az udvarban, feljajdult, és Isten oltalmáért könyörgött, mert megindult a szülés. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg anyám ismét beszélni próbált. Hiába mozgott az ajka, egy szó sem jött ki a száján. Megpróbáltam kisimítani a haját az arcából. A kezembe kapaszkodott, és azt mormolta – Egyszer… – Aludj, Bibi-dzsún – kérleltem. Nem akartam, hogy mesélésre fecsérelje az energiáját. Elengedte a kezemet, és nyugtalanul forgolódni kezdett a gyékényen. gyékényen. –...volt… – mormolta ismét. Cserepes felsőajkából ömleni kezdett a vér. A sötétben kitapogattam a gyógynövényes-birkafaggyús gyógynövényes-birkafaggyús kenőcsöt, kenőcsöt, és bekentem vele az ajkát. ajkát . Egyfolytában mozgott a szája, de nem tudta befejezni a mondatot. Hogy segítsek neki, gyengéden ezt suttogtam: – …hol nem volt. Anyám ajka mosolyfélére görbült. Reméltem, hogy most már megnyugszik egy kicsit. Felemeltem a kezét, hogy megsimogassam, ahogyan korábban ő tette oly sokszor. A szája ismét mozogni kezdett. Nagyon közel kellett hajolnom hozzá, hogy meghalljam, mit mond. – Volt! – ismételte. – Volt! – Csillogott a szeme, boldog, egészségtelen révületben, akár az ópiumszívóké. Verejték lepte el a homlokát. Odavittem neki egy kis vizet, és megpróbáltam felemelni a fejét, hogy igyon. Izgatottan félrerántotta a fejét, és tovább beszélt magában. Hullottak, kavarogtak a szavak, mint zöldségek a raguban. Visszaemlékeztem, milyen mézédes volt a hangja régen, amikor mesélt; szinte elvarázsolta a hallgatóságát. – Bibi-dzsún, muszáj innod – forró vagy, mint a parázs. Anyám felsóhajtott és becsukta a szemét. Vízbe mártottam egy kendő sarkát, és odanyújtottam neki. – Legalább ezt szopogasd, az én kedvemért kedvemért – kérleltem kérl eltem.. Anyám kinyitotta a száját, engedelmesen, és én becsúsztattam a ruha sarkát az ajka közé. A kedvemre akart tenni, úgy tett, mintha megszívná, de néhány pillanat múlva újra beszélni próbált. A ruha kiesett a szájából. Megmarkolta a hasát, zavaros szavak törtek fel belőle. – Mi történt, Bibi-dzsún? – kérdeztem. Anyám masszírozni kezdte a hasát. – És nyomtam, és nyomtam… – suttogta. Ismét a kezem után nyúlt, gyengén megszorította. – Egyszer volt… – formálta a szájával a szavakat, és én csak azért értettem meg, mert annyiszor hallottam már őket. – Kérlek, kérlek, ne beszélj – mondtam gyengéden. Anyám karja és lába megfeszült, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Ajka kinyílt, és végül azt lehelte: –...ott voltál te! Felemelte a kezét, megérintette az arcomat, tekintete ellágyult. A sok mese közül, amit élete során kitalált, egyedül az én történetemet írta lelkének tintájával. Az arcomra tapasztottam az ujjait, kétségbeesetten igyekeztem átadni neki saját erőmet. – Bibi-dzsún! – kiáltottam. – Kérlek, vedd el az életet, ami a szívemen át lüktet! Anyám ujjai elernyedtek, lecsúsztak az arcomról. Mozdulatlanul, erőtlenül feküdt a gyékényen. Odaadtam volna a szemem világát is, ha visszaforgathatom az időt ahhoz a perchez, amikor Gordia és Gosztaham előtt álltam, és ők azt mondták, meg kell újítanom a szigát. Megkértem volna Gosztahamot, hogy megfelelő módon szabadítson fel a kötelék alól, és ha nem egyezik bele, belenyugszom az akaratába, és addig maradok Ferejdún mellett, amíg meg nem un. Bármit megtettem volna, hogy anyámat megkíméljem a szenvedéstől.

Anyám ismét megszólalt. A szavak egyenként, nehezen szakadtak ki belőle: – Isten… tartsa távol… tőled… a szükséget – suttogta lassan. Aztán elernyedt a teste. – Bibi, maradj velem! – kiáltottam fel. Megszorítottam a kezét, de nem szorított vissza. Megráztam a vállát, de nem mozdult. Malekához hajoltam, aki a fiai között aludt. – Kelj fel, kelj fel! – suttogtam sürgetően. –  Gyere, nézd meg anyámat! Maleka megdörzsölte a szemét, sóhajtott, majd álmosan felkelt. Odakuporodott anyám mellé, és amikor meglátta sápadt, élettelen arcát, rémülten a szájához kapott. Ujjait anyám orrlyuka elé tette. Én visszatartottam a lélegzetemet, mert ha anyám nem lélegzett többé, én sem akartam. A Péntek-mecsetből odahallatszott a müezzin első imára hívó hangja. Az emberek lassan ébredezni kezdtek. Odakint elbőgte magát egy szamár, felsírt egy gyerek. Szalmán is felébredt és Malekát hívta, kenyérért könyörögve. Maleka anyám teste elé térdelt, mintha el akarná takarni Szalmán elől. – Alig tartja már valami e földön – mondta végül. – Imádkozni fogok érte – és érted is. Nem sokkal napkelte után felvettem a csadoromat és a picsehemet, és elmentem a Nagy Bazárba a húskereskedői részbe; szinte egész úton futottam. A bárányokat már levágták és megnyúzták. A pénzes tömeg a kiakasztott állatok és húsdarabok között forgolódott, a kínálatot szemlélve. A márványos felületű hús látványára összefutott a nyál a számban, és arra gondoltam, mekkora erőt adna anyámnak egy kis bárányragu. Talán Talán ma valaki val aki adakozni fog. Letettem az övemet a földre, és kéregetni kezdtem. Megláttam egy fiatal kifutófiút, kétségtelenül egy gazdagabb családét, aki annyi húst rendelt, hogy alig bírta cipelni; mellette viseltes csadorba öltözött idősebb nő alkudott keményen a csontokra. Egy idős férfi, aki épp vesét vásárolt, apámra emlékeztetett: ő is szerette a vesekebabot, nagy szakértelemmel meg is sütötte a nyílt tűz fölött. A nagy kavarodásban senki sem figyelt rám. Telt-múlt az idő, és én nem várhattam tovább. Leroskadtam a földre, és azt kiáltoztam az arra járóknak, hogy ne feledjék, az Istentől kapott ajándékot másokkal is meg kell osztani. Kíváncsian megbámultak, de egyikük szívét sem lágyítottam meg. Az enyém viszont majd megszakadt az anyámért való aggodalomban; felkeltem, és elindultam, hogy a bazárban megkeressem a kövér hentest. Egyedül volt az üzletben, egy báránycombot csontozott. Nagy hasa majd szétfeszítette fehér, vérfoltokkal pettyezett tunikáját, turbánján hosszú piros csíkok látszottak. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte. Egyik lábamról a másikra álltam. – Én vagyok az, a Dzsafar mellől – motyogtam. A hentes elvigyorodott és így í gy szólt: – Hadd adjak neked egy egy kis húst. Odanyújtott egy éppen akkor kisült kebabot. A durva sóval hintett bárányhús finom illata minden óvatosságot feledtetett. Felemeltem a picsehemet, és beleharaptam a húsba. A járókelők megbámultak, csodálkoztak, hogy egy lefátyolozott nő feltárja az arcát, de én annyira éhes voltam, hogy nem törődtem velük. – Ah, szép és finom – mondta a hentes. Én csak ettem tovább a kebabot, egyetlen hang nélkül, a húslé az államra csurgott. – Végre megengedted, hogy megcsodáljam azt a szép kis szádat is. Nem feleltem. Amikor befejeztem az evést, könyörgő hangon így szóltam: – Az anyámnak is kellene egy kis ennivaló, nagyon beteg. A hentes nevetett, csak úgy rázkódott a hasa a tunika alatt. – Azt elhiszem, de tudsz-e

fizetni? – Kérlek – mondtam. – Isten jövőre még kövérebb bárányokkal áld majd meg. A hentes körbemutatott. – A bazár minden szöglete tele van koldusokkal – mondta. – Hogy lakhatna jól mindegyik? Undorító ember, gondoltam magamban. Sarkon fordultam, és úgy tettem, mintha el akarnék távozni. – Várj! – kiáltott utánam. Felkapott egy éles kést, és kettévágta a combot, egészen a csontig. Tenyérnyi darabokat darabokat vágott belőle, és egy agyagtálkába tette. – Kéred? – kérdezte, és felém nyújtotta a tálat. Hálásan nyúltam nyúltam érte. – Köszönöm nagylelkűségedet! nagylelkűségedet! – mondtam. mondtam . A hentes visszahúzta a tálat, mielőtt elvettem volna. – Csak egy órát kérek, a müezzin utolsó imára hívása után – suttogta. Ajka mosolyra húzódott, talán azt hitte, magához vonz vele, mint virág a méhecskét. Rosszul lettem a gondolatra, hogy óriási hasa alatt fekszem, és véres kezével végigtapogat. – Akkor ennél többet kérek – mondtam évődve, mintha hozzá lennék szokva az efféle piszkos alkukhoz. – Sokkal többet. A hentes megint nevetett, mert azt hitte, érti már, mit akarok. Felvette a combot, és még ugyanannyit ugyanannyit vágott belőle. belől e. Bedobta Bedobta a húst a tálba t álba és felém nyújtotta. Gyorsan kivettem a kezéből. – Mikor? – Még egy hétig nem – mondtam. – Nem, amíg anyám fel nem épül. A hentes nevetett. –  Akkor tehát egy hét múlva, egy egyórás sziga – suttogta. – És nehogy azt hidd, hogy eltűnhetsz a városban. Mindegy, hol hol laksz, én megtalállak. megt alállak. Elvettem a tálat, és megremegtem az undortól. – Néhány nap múlva megint szükségem lesz húsra – mondtam, tovább játszva szerepemet. – Ahogy Ahogy akarod – bólintott. bólintott . – Rendben, Rendben, tehát egy hét múlva m úlva – mondtam elmenőben, szándékosan kacéran. Hallottam, hogy a hentes hangosan nevet mögöttem. A húst a bazár gyógyszereket árusító részébe vittem, és egy részét elcseréltem a legjobb lázcsillapítóra, amit csak kapni lehetett. Hazarohantam, hogy megnézzem, mi van anyámmal. Amikor megérkeztem, halk hangon ugyan, de a nevemen szólított, én pedig hálát adtam Istennek, hogy még életben van. Vizet vittem neki, és egy kanállal a szájába csurgattam az orvosságot. Maradt még annyi hús, hogy egy kisebb adagot Katajúnnal zellerre és rizsre cserélhettem. Nagy fazék ragut főztem, ami több napra elegendő lesz, ha éjszakánként hűtve tartjuk, és jó erős húslevest is csináltam anyámnak. Aznap este hatalmas lakomát csaptunk. Maleka, Davúd és a fiúk már több mint egy éve nem ettek bárányhúst. Davúd egész vacsora alatt ülve maradt, ami korábban nem fordult elő. Anyám túl beteg volt, hogy egyen a raguból, raguból, de a levest megitta, m egitta, és lenyelt l enyelt még egy kanálnyi gyógyszert is. – Honnan Honnan szerezted a húst? – kérdezte Maleka. – Adomány – feleltem. Nem akartam elmondani az igazat. A gazdag emberek gyakran áldoztak bárányt a nazr során, de az ilyen finom részeket megtartották maguknak. Ha anyám nem ennyire beteg, biztosan nem hisz nekem. Hálaimát mondtam Istennek az ételért, és a bocsánatát kértem az ígéret miatt, amit a hentesnek tettem. tettem . Eszem ágában sem volt újra újr a találkozni talál kozni vele. Úgy döntöttem, döntöttem, hogy ezután nagy ívben elkerülöm a bazár húskereskedői részét. A következő néhány estén felmelegítettem a ragut, és megetettem a családot. A fiúk azonnal felfalták a kapott adagot, Maleka és Davúd viszont lassan, hálásan evett; anyám épphogy

benedvesítette ajkát a levessel. Amikor a ragu már majdnem elfogyott, piszkos kisfiú jött be az udvarba, és utánam kérdezősködött. Kihívott az utcára, és vörös hússal teli tálat nyomott a kezembe. Ijedten hátrahőköltem. – Nem is örülsz? – kérdezte. – A hentes küldi. – Értem – mondtam, és megpróbáltam úgy tenni, mintha számítottam volna rá. – Alig várja, hogy találkozzon veled – mondta a fiú –, az utolsó im ára hívás után. A fiú kicsi volt, szemében mégis megvetéssel, utálattal nézett rám amiatt, aminek hitt. – Hogy találtál rám? – kérdeztem bizonytalanul. – Könnyű volt – vonta meg a vállát. – Követtelek aznap este. Elvettem a tálat, és kurtán elbúcsúztam. Bent feltettem sülni a húst némi olajjal. Amikor anyám megkérdezte, honnan van, megmondtam neki az igazat. i gazat. – Egy hentes hentes küldte. Nem tudtam, mitévő legyek. Ha becsapom a hentest, eljön Maleka házához, és nyilvánosan megszégyenít. Akkor mindenki elfordul tőlem, és ismét utcára kerülünk anyámmal. A csinos, fiatal zenészre gondoltam, és arra, hogyan jutott koldusbotra. A hús sistergett, és én izzadni kezdtem, de korántsem a tűzhely melegétől. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy a hentes kicsi, sötét szobába hurcol, és vastag kezével összetöri a csontjaimat. Aztán élve kiakaszt az egyik kampójára, meztelenül, és ha valaki kér belőlem, levág a húsomból egy darabot. Rémülten sikítottam, egyre csak sikítottam, a házban mindenkit felébresztettem. Amikor megkérdezték, mi a bajom, nem bírtam megszólalni. Éberen gyötrődtem, nem tudtam, mit tegyek. A hentessel két nap múlva kellett találkoznom. Gordia és Gosztaham elűztek, sorsunkra hagytak minket, most mégis hozzájuk kellett fordulnom segítségért, immár koldusként, megszégyenülve. Mintha maga Isten rendelte volna így, hogy megaláztatásom teljes legyen. Késő délután volt, amikor beburkoltam magam a csadoromba, és nem gondolván azzal, milyen állapotban van a tunika és a köpeny, amit viselek, elindultam a házuk felé. Nehéz volt bekopogni bekopogni Gosztahamék nagy kapuján, de még nehezebb volt, amikor Ali-Aszgár Ali- Aszgár ajtót nyitott. nyit ott. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte, mintha dzsinnt látna. – Kérni jöttem – feleltem lehajtott fejjel. Felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy fogadnának. – Nem kérdeznéd meg mégis? Belenézett az arcomba. – Majd eszükbe juttatom az állkapcsodat – mondta végül, azzal eltűnt az ajtó mögött. Amikor visszajött és behívott, felderült a szívem. Levettem lepleimet, és a nagyterembe indultam. Gordia és Gosztaham a párnákon ült, délutáni kávéjukat itták. Gordián bársonyruha volt, a piros és sárga őszilevél-mintás anyagból varratta, a hozzá illő sárga cipő az ajtó közelében várakozott. Rózsavizes süteményt evett, és a számban szám ban reménytelen vágyakozással azonnal összefutott a nyál. – Szálem alejkum – köszöntöttek egyszerre. Nem kínáltak hellyel, mert immár én is csak egy voltam a sok könyörgő közül. közül. Tudtam, hogy Gordiánál csak teljes alázattal érhetek célt, ezért lehajoltam, és megcsókoltam hennával festett lábát. – A könyörületességetekre bízom magam – mondtam. – Anyám nagyon beteg, pénzre van szükségünk, hogy hogy gyógyszert és élelmiszert élelm iszert vegyünk. vegyünk. Könyörgök, Könyörgök, Fatima üdvéért, segítsetek! segí tsetek! – Reza imám adja vissza az egészségét! – mondta Gosztaham. – Mi történt? Gordia végignézett rajtam, éles szemével azonnal megértett mindent. – Vékony vagy, mint a

kenyér héja – mondta. – Az vagyok vagyok – hajtottam le l e a fejem. – Nem úgy étkezünk, ahogy itt megszoktuk. – Mily meglepő! – felelte elégedettséggel a hangjában. Uralkodtam magamon, de egyre csak az járt a fejemben, hogy Gordia túl messzire megy. – Kérem, hogy ismét a védelmetek alá helyezhessem magam – mondtam. – Bármit megtennék, hogy anyámat ismét biztonságban, melegben, jóllakottan tudjam. Gosztaham fájdalmasan, Gordia diadalmasan nézett rám. – Bárcsak teljesíthetném a kérésed  – mondta mondt a –, de tudnod kell, kell , hogy távozásoddal távozás oddal a balszerencse balsze rencse is távozott távozot t tőlünk. től ünk. Ferejdún Ferej dún fizetet fiz etettt a talizmános tali zmános szőnyegért, sőt, a Nahíd szülei által rendelt szőnyegért is. Talán Nahíd győzte meg. – Azt hiszem, én tudom, miért – feleltem. – Megmondtam neki, hogy lemondtam a férjéről, és a bocsánatát kértem. Talán ő vette rá Ferejdúnt, hogy az én tettemmel is megbékéljen. – Jót cselekedtél – mondta m ondta Gosztaham. – Sokat Sokat segítettél segítet tél nekünk. – Nem szolgált előnyödre, hogy elhagytad Ferejdúnt – szakította félbe Gordia a férjét. –  Nézd meg magad! Végignéztem kopott, viseltes tunikámon. Rongyosabb volt, mint Gordia házában a legutolsó szolgáé. – Mikor találkoztál talál koztál Nahíddal? – kérdezte Gosztaham. – Nem találkoztam vele – feleltem. – Levelet írtam neki. Gosztaham döbbenten nézett rám. –  Írtál neki – saját magad? Nem láttam okát, hogy tovább rejtegessem írástudásomat. – Nahíd megtanított írni egy kicsit  – vallott vall ottam am be. – Mash'Allah! – kiált kiáltott ott fel Gosztaham – A saját lányaim még m ég azt sem tudják, hogyan hogyan kell tartani a tollat! – Gordia zavarba jött, ő sem tudott írni. – Nem vagyok tudós – tettem hozzá gyorsan –, de a saját kezemmel akartam megírni, mennyire mennyire sajnálom, ami történt. Gosztaham csodálattal húzta fel a szemöldökét. – Mindig meglepetést okozol – mondta. Még mindig szeretett, éreztem a tekintetéből. – Van más újság is – mondta Gordia. – Biztosan nem hallottad még, hogy Nahídnak megszületett az első gyermeke. Egy kisfiú. Én már az utolsó látogatásomkor is gyanítottam, hogy várandós. Nem akartam, hogy Gordia emlékeztessen rá, mi mindent veszítettem, ezért így szóltam: – Bár én lettem volna ilyen szerencsés. – A szerencse elkerült téged – értett egyet Gordia.  – Titeket  iteke t  viszont nem – mondtam gyorsan, nehogy ismét előhozakodjon azzal, hogy meg vagyok átkozva. – Nem Nem segítenétek segít enétek egy kicsit, most, hogy anyám beteg? – Hát nem tettünk meg értetek mindent? – kérdezte Gordia. – És vajon nem vágtad az arcunkba, hogy kegyetlenek vagyunk? – Mélyen megbántam a tetteimet – mondtam, és ez így is volt. Gordia mintha meg sem hallotta volna, mit mondtam. – Nem értem, hogy lehettek ilyen szegények. Mi történt a szőnyegeddel? Azért legalább egy szakajtónyi ezüstöt kellett kapnotok. Megpróbáltam válaszolni, de Gordia legyintett, mintha legyeket hessegetne. – Nem is tudom, miért kérdezősködöm annyit. Már oly sokszor hallottuk a magyarázkodásodat. – Kénytelen Kénytelen voltam koldulni, hogy élelemhez jussak! – Tudom Tudom – bólintott bólintot t Gordia. – Szakács látott a húspiacon, amint pénzért könyörögtél. A hentes gondolatára gondolatára megremegtem. megrem egtem. – Nem ettünk már…

– Hogyhogy koldulni? – szólt közbe Gosztaham. Megpróbáltam válaszolni, de Gordia nem hagyta. – Nem érdekes – szólt közbe élesen. – Várjunk egy percet – mondta Gosztaham. – Hagyd, hogy hogy a lány elmondja, elm ondja, amit akar! – Miért tenném? – csattant fel Gordia. Ezúttal azonban arcátlansága felébresztette Gosztaham haragját. – Elég volt! – ordította, és Gordia elcsendesedett. Döbbenten álltam, mert Gosztaham korábban sohasem viselkedett így vele. – Miért nem szóltál róla, hogy Szakács látta a lányt koldulni? Azt várod tőlem, hogy éhezni hagyjam a család egyik tagját?! Gordia a megfelelő választ kereste. – Én… én elfelejtettem – mondta halkan. Gosztaham ránézett, és abban a pillanatban mintha Gordia összes hibáját meglátta volna az asszony arcán. Hosszú ideig csend volt, Gordia nem merte felemelni a tekintetét. Végül Végül Gosztaham felém fordult. – Mi történt t örtént a szőnyegeddel? – Elküldtem a hollandusnak – feleltem gyászos hangon –, de időbe telt, mire az állkapcsom begyógyult, és amikor elmentem hozzá, már elutazott Iránból. Gosztaham megrezzent, nem tudom, hogy a szőnyeg vagy vagy az állkapocs miatt-e. miat t-e. – Nem fizetett ki? – Nem – mondtam szomorúan. – Micsoda rühes kutya! – szólalt meg utálkozva Gordia, mintha rájött volna, hogy kissé kedvesebben kell bánni velem a férje jelenlétében. – Nem sokkal azután, hogy anyád és te elmentetek, eljött és elvitte a szőnyegeket, amiket rendelt. Milyen jól tettük, hogy előre kértük a pénzt! Neked is így kellett volna tenned. – Igaz – bólintott Gosztaham. – Ezek a farangik mindenre rá akarják tenni a kezüket. Nincs bennük tisztesség! Toporogni kezdtem, elfáradtam az állásban. – Másképp nem fordultam volna segítségért hozzátok – mondtam. Gosztaham sajnálkozva nézett, és szólt szól t Tagíhnak, hogy keresse elő az erszényét. – Tedd el ezt a pénzt – mondta, egy kisebb zacskó pénzérmét nyomva a kezembe. – Tégy meg mindent, m indent, hogy anyád meggyógyuljon. – Nem foglak ismét zaklatni – mondtam hálásan. – Sértésnek venném, ha nem értesülnék róla, hogy anyád és te jobban vagytok – felelte Gosztaham. – Ha Ha Isten is úgy akarja, visszajössz majd, maj d, és elmondod, hogy rózsák nyílnak nyílnak az orcáján. – Köszönöm Köszönöm – hajoltam hajolt am meg. m eg. – Örökké hűséges hűséges szolgád leszek. – Isten legyen veled – mondta Gordia jéghideg hangon. Gosztaham összeráncolt szemöldökkel nézett rá. – Komolyan gondoltam gondoltam – tette tett e hozzá gyorsan. Miközben Ali-Aszgár kikísért, Gosztaham megnyugtatóan súlyos pénzeszsákján tartottam a kezem, amit az övembe rejtettem. Ereztem, Gosztaham megbánta, hogy kíméletlen volt velünk, és most igyekezett jóvátenni hibáját. Ezért intette le végül a feleségét, ha csak egy pillanatra is. Úton a világ képmása felé elmentem a Négy Kert negyed sarkán üldögélő kedves, csonka kezű koldus mellett, és adtam neki egy kisebb pénzérmét. Aztán a húskereskedőkhöz indultam a bazárban, hogy megkeressem a kövér hentest. Éppen az utolsó imára hívás kezdetére értem oda, a müezzin hangja tisztán, élesen zengett a Péntek-mecset felől, szinte betöltötte a teret. A hang mintha tisztára mosott volna belülről. belülről. – Ah! – kiáltott fel a hentes, amikor meglátott. Suttogni kezdett. – Egy nappal korábban

öttél élvezetünk kedvéért. Várj, hadd töröljem meg a kezem. A körme fekete volt a rászáradt vértől. – Nem kell sietned – súgtam vissza. – Tessék, itt a pénzed – mondtam aztán hangosan, és számolni kezdtem, hogy a segédjei is hallják és lássák, fizetek.  – Ez elegendő elege ndő lesz les z a húsért húsér t és a kifutóf kif utófiú iú idejéér i dejéért.t. A hentes arca elsötétült a dühtől. Már nem volt hatalma felettem, már nem tartoztam neki. Felemelte a kését, és darabolni kezdett egy bárányszívet. – Anyám újra jó egészségnek örvend, hála neked – mondtam. – Nagyon kedves tőled, hogy hitelbe adtál nekünk húst. A hentes hallgatott egy darabig, majd véres kezével elvette a pénzt. – Milyen szerencsés vagy! – sziszegte. Majd hangosabban, hogy más is hallja, hozzátette: – Istent dicsérd az egészségéért. – Azt teszem – válaszoltam. Olyan volt, mintha életem legszörnyűbb megpróbáltatását hagytam volna magam mögött. Lehettem a szőnyegek rabja, vagy Gosztahamé, de más élvezetének soha többé nem akartam a rabja lenni. Visszamentem Maleka házába, és felszolgáltam a családnak a ragut, amit készítettem, bár Maleka még nem volt otthon. Mindenki sokkal vidámabbnak látszott, mint néhány nappal ezelőtt. A fiúk jobban viselkedtek, mert nem kínozta őket az éhség. Davúd felkelt, és tett pár lépést a szobában. A legnagyobb javulást azonban anyámnál tapasztaltam. Végre lement a láza, lassan visszatért a szín az arcába. Hálaimát mondtam felépüléséért az áldott Fatimának. Maleka késő este érkezett meg, vállán csak egyetlen szőnyeg volt. – Eladtam egyet! –  mondta büszkén, amint belépett az ajtón. Egy család vette meg, nemrég költöztek Iszfahánba, azzal ékesítették új otthonukat. A feleség rájött, hogy Maleka csomói szorosak, az árai alacsonyak, majd kijelentette, kijelentet te, szívesebben segít egy szegény fiatal anyának, mint egy gazdag kereskedőnek kereskedőnek a bazárban. Mindannyian örömmel kiáltottunk fel: – Dicsőség legyen Istennek! Maleka fiai izgatottan nézegették a csillogó ezüstpénzeket anyjuk markában. Akkor este, miután Maleka is evett, annyira boldogok voltunk, hogy úgy döntöttünk, csinálunk egy korsk. A kályhában száraz galambürüléket hevítettünk, a parázst egy nagy fémfazékba tettük, és az egészet egy alacsony asztal alá helyeztük. Maleka takarókat dobott a fazékra, és figyelmeztette a fiúkat, nehogy hozzáérjenek a forró fazékhoz. Aztán beburkolóztunk a takarókba, és az asztal köré kuporodva élveztük a parázs finom melegét. Hónapok óta először ittunk igazi, erős teát, méghozzá sáfránnyal ízesített cukorral. Maleka addig simogatta a fiúk fejét, míg el nem aludtak. Aztán Davúd vicceket mesélt, és anyám rég nem hallott nevetése oly édesen muzsikált a fülemben, mint korábban még soha. A következő két hónapban anyám lassan épült fel. Csak rövid ideig bírt állni, hamar elfáradt, így a gyékényen fekve magyarázta el, milyen szárított gyógyfüveket vegyek a bazárban, és hogyan készítsek belőlük gyógyszert. A kész főzetet adagokra osztottam, becsomagoltam és odaadtam Amírnak, aki sikeresen eladta őket. Így elegendő pénzt kerestünk az élelemre, de gyapjúra nagyon keveset tudtunk félretenni. Én alig vártam, hogy új szőnyegbe kezdhessek, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy sorsunkat jobbra fordítsuk; továbbra is arról álmodoztam, hogy másokat is felveszek majd, hogy a munkában segítsenek. Amikor elmondtam Malekának, miben reménykedem, kételkedve nézett rám. – Gyapjút venni? Nőket fogadni? De miből? – kérdezte. – Mi szólnál, ha felhasználnánk az ezüstöt, amit a szőnyegedért kaptál? Maleka a fogához csettintette a nyelvét. – Túl kockázatos – rázta a fejét. – De ha te is összegyűjtesz valamennyit, én kiegészítem. Nem is olyan régen még dühös lettem volna rá, amiért így viselkedik, de rájöttem, hogy nagyon

is igaza van: óvatosnak kell lennünk. Mivel a gyógyfőzetekből és a koldulásból sohasem gyűlt volna össze elegendő pénz a gyapjúra, csupán egyetlen dolgot tehettem. Anyám a gyógyulás útjára lépett, és én tartoztam annyival Gosztahamnak és Gordiának, hogy tájékoztatom őket arról, milyen változást idézett elő adományuk. Felöltöztem a Nahídtól kapott régi ruhákba – a rózsaszín tunikába és a lila, prémszegélyes köpenybe –, amelyek valamennyire megőrizték frisseségüket, és elindultam, hogy ismét meglátogassam őket. ( Gordia nem volt otthon. Ali-Aszgár szerint Nahíd anyjához ment látogatóba, vagyis a két család kibékült egymással. egymással . A dolgozószobába dolgozószobába vezetett, ahol Gosztaham épp rajzokat készített. készített . – Gyere, ülj le! – hívott Gosztaham, és szólt Shamszinak, Shamszi nak, hogy hozzon hozzon nekünk kávét. – Hogy Hogy van anyád? – Sokkal jobban – válaszoltam –, és ezt neked köszönhetjük. A pénzből, amit adtál, friss fri ss húst vettem, így visszanyerte az egészségét. Köszönöm, hogy a segítségeddel megmenthettem. – Dicsőség istennek, az emberek gyógyítójának gyógyítójának – felelte felel te Gosztaham. Ránéztem az ölében heverő papírlapra. A minta oly gyönyörű volt, mint egy nyíló virágokkal teli kert. – Min dolgozol? – kérdeztem. – Egy ciprusfamintás szőnyegen. – A magas, karcsú fák törzse kidomborodott, akár a női csípő. A fákat pompás virágfüzérek övezték. Gosztaham rajzait látva felébredt bennem a vágy, hogy ismét együtt dolgozzak vele. –  Amú  Amú – szólaltam meg –, mint tudod, most senki sem védelmez engem, így mindent meg kell tennem, hogy tisztességes munkával pénzt keressek. – Igaz – bólintott Gosztaham. – De a kockázatot most már neked kell vállalni – márpedig te mindig kockáztatsz. Igazat beszélt. Nem bírtam megállni. A véremben volt. – Nem tudnál segíteni? – Talán, ha megbízhatóan szállítod, amit kérek – mondta figyelmes tekintettel. – De képes vagy-e rá? Tudtam, hogy Gosztaham mindig különlegesnek talált, mert tehetséges voltam és heves. Lányaiban és feleségében ennek nyoma sem volt; ők megelégedtek a kényeztetéssel. Ugyanakkor nem bízott már bennem, mégpedig okkal. Mély levegőt vettem. – Megtanultam a leckét, amú – mondtam. – Anyámat majdnem elvitte a betegség, koldultam a bazárban, és elviseltem a legdurvább sértést is idegenek szájából. Megbékéltem, alázatosan fogok élni. Megfogadom bölcs tanácsaidat – legalábbis ami a szőnyegeket illeti. Gosztaham a távolba meredt, szemében megbánás tükröződött. Többször is megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt. – Rosszul bántunk veled – mondta végül. – És én is veletek – feleltem. – Sajnálom, hogy annyi bajt hoztam rátok – pedig semmit sem szerettem jobban, jobban, mint tanulni melletted. Gosztaham úgy nézett rám, mintha először látna. Azt hiszem, megértette, hogy valóban megváltoztam. megváltoztam . Nyugodt Nyugodt voltam, óvatos és erős, nem pedig akaratos gyermek, mint korábban. – Itt az ideje, hogy kibéküljünk – mondta. – Ha biztos vagy benne, hogy teljesíteni tudod, amit kérek, segíthetek neked. – Megteszek mindent, amit csak kívánsz. – Munkásokra van szükségem. A ciprusfamintás szőnyeg magánmegrendelés, de a megszokott segítőim túlságosan elfoglaltak. Te érted a tervrajzokat, képes vagy a színbemondásokra, tudod, hogyan kell felügyelni a munkát. Megbízlak téged és még két munkást a szőnyeg elkészítésével; napi fizetést kaptok, és a gyapjút is a rendelkezésedre bocsátom.

Öröm töltötte töltött e el a szívemet. szívemet . – Köszönöm Köszönöm kegyességedet, amú – mondtam hálásan. – Csak ne olyan hevesen – válaszolt Gosztaham. – Egy feltétellel: ha hetente meglátogathatom a műhelyedet, hogy megbizonyosodjak, pontosan pontosan a terveim szerint halad a munka. m unka. – Ahogy Ahogy kívánod – bólintottam. bólintottam . – Otthonunk nyitva áll előtted. el őtted. És kinek készül a szőnyeg? s zőnyeg? – Ferejdún egyik barátjának. Elképedtem. – Egyszóval már nem haragszik? – Úgy látszik, mindannyiunk mi ndannyiunknak nak megbocsátott – mondta m ondta Gosztaham. – Éppúgy, Éppúgy, mint Nahíd szülei, akik néhány nappal ezelőtt megújították megújí tották szőnyegrendelésüket. – Nagyon Nagyon örülök. – Úgy Úgy láttam, láttam , Gosztaham is megkönnyebbült, megkönnyebbült, mert m ert biztosítva bizt osítva volt az ezüst. ezüst . Tovább kortyolgattuk a kávét. Jólesett ismét Gosztaham mellett lenni. Persze más volt a helyzet, nem voltam már a szolgája. Nem álltam a védelme alatt, ám sem ő, sem Gordia nem uralkodhatott többé rajtan/. Igaza volt, én mindig kockáztattam. Talán jobb is, hogy megszabadultam a kötelékektől. – Amú, Amú, megmutathatom megmut athatom neked a mintát, m intát, amin dolgozom? – Amikor anyám és Davúd Davúd betegen feküdt, készítettem néhány szőnyegtervet. Gosztaham nagyot nevetett. – Te aztán tényleg elképesztő leányzó vagy – kiáltotta. –  Biztosan tudom, hogy nem telik bele sok idő, i dő, és hetvenhét munkás dolgozik majd neked. Megmutattam neki a tervrajzot, és arra kértem, adjon tanácsot a színválasztáshoz. Egyszerű napsugaras minta volt, apró virágokkal; azt reméltem, megtetszik majd az ifjú feleségeknek, akik divatos holmi után kutatnak a bazárban. Gosztaham figyelmesen megnézte a rajzot, ám homlokán elmélyültek a ráncok, ami azt jelentette, valami nem tetszik neki. Felnézett és így szólt: – Ne készítsd el ezt a szőnyeget. Meglepődve néztem rá. – Ha el akarod majd adni, az ország összes szőnyegkészítőjével versenyezned kell, mert mindenki ezt a mintát használja. A motívum becses, kétségtelen, de tudsz te ennél jobbat is. Felidéztem, milyen hosszú időbe telt Malekának, mire eladta a napsugaras szőnyeget, pedig az valóban nagyon szép volt. Nem akartam annyit kínlódni. kí nlódni. – Mit tanácsolsz? – Készíts egy újabb tollmintás szőnyeget, olyat, amilyet a hollandusnak adtál. Megrándult az arcom, mert eszembe jutott könnyelműségem, amiért oly nagy árat fizettem. Fájdalmas emlék volt. – A tollmintás szőnyeggel bebizonyítottad, hogy páratlan szőnyegkészítő vagy – mondta Gosztaham gyengéden. gyengéden. – Ebben a szakmában csak így lehet pénzt keresni. – Örülök, hogy hogy tetszett neked – mondtam. – Még mindig nem érted – felelte. – Az igazán finom, értékes alkotásokhoz különleges tehetség kell. Fejlesztened kell ezt a tehetséget, nem elpazarolni. Arcomba tolult a vér. Mindazok után, ami történt, nehéz volt kimondani, amit akartam. Szememet a szőnyegre helyeztem, és halkan így szóltam: – Amú, segítesz nekem? Mert egyedül nem vagyok rá képes. – Igazad van, egyedül nem vagy rá képes – bólintott. bólintott . – Örülök, hogy végre megértetted. – Megértettem – mondtam alázatosan. – Nos, akkor segítek neked, amennyit csak tudok. Méghozzá örömmel. Gosztaham lelkesedése annyira felbátorított, hogy előleget kértem a ciprusfamintás szőnyegre, főleg azért, mert Gordia nem volt ott, hogy közbeavatkozzon. Gosztaham nagyot nevetett merészségemen, és legnagyobb megelégedésemre azon nyomban nyomban átnyújtotta átnyújtott a az ezüstöt. Elbúcsúztam tőle, és édesen dudorászva hazamentem Malekához. Még mindig hideg volt, de alig néhány hét, és itt az új év és a tavasz kezdete. A távolban úgy csillogott a sah mecsetjének

citromsárga kupolája, akár az életet adó nap. Ragyogása melegséggel töltött el, bár libabőrös voltam a hidegtől. Otthon elmondtam Malekának és Katajúnnak a jó híreket. Boldogok voltak, mert több hónapnyi fizetett munka várt ránk. Maleka csodálkozott, amikor megtudta, kitől származik a megrendelés. – Visszamentél a nagybátyádhoz, miután kidobott? – kérdezte. – Nagy merészség volt! Elégedetten elmosolyodtam. Igen, merész voltam, de nem meggondolatlan. Végre megértettem a különbséget. Maleka megígérte, hogy kiegészíti az előleget, amit kaptam, így megvehettük a gyapjút a madártollas madártoll as szőnyeghez, és én azonnal azonnal nekikezdtem a munkának. Hosszú hónapok óta először olyan vidám hangulat uralkodott el rajunk, hogy senki sem akart lefeküdni. Ismét felállítottuk a korsk, és körbeültük. Kint esni kezdett a hó, de mi jól éreztük magunkat a meghitt melegben. Az arcokat figyeltem, mindenki finom, erős teát ivott. Bár nem voltunk vér szerinti rokonok, Maleka és Davúd úgy viselkedtek, mintha egy család lennénk. Szűken voltunk, mégsem mondták soha, hogy nem látnak szívesen. Mindenüket megosztották velünk, és mindent megköszöntek, amit tőlünk kaptak. Ez az én igazi családom, gondoltam magamban, mert ők szeretnek bennünket, segítenek minden bajban, és sohasem s ohasem panaszkodnak. panaszkodnak. – Ki akar mesét hallgatni? – kérdezte váratlanul anyám. Meglepetten kiegyenesedtem. Anyám hónapok óta csendes volt, akár a fülemüle télen. Most már biztos voltam benne, hogy hamarosan teljesen meggyógyul. A fiúk boldogan kiáltoztak, mesét!, mesét!, és megígérték, hogy csendben maradnak. Maleka megsimogatta a fejüket, sőt Davúd is elég erősnek tűnt, hogy ébren végighallgassa anyámat. Mindannyian várakozva fordultunk felé. Ő ismét gyönyörűnek tűnt, a korsi melege piros foltokat rajzolt az arcára, szeme csillogott, vastag, ősz haját hátrafésülte. Mézédes hangon kezdett mesélni, amit apám annyira szeretett, hangja elringatott, és én újra ott voltam, a faluban, ahol együtt ülve hallgattuk anyámat, történetének szövevényébe merülve.

 Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt e lőtt semmi se mmi sem volt. Volt egyszer egy Azadé nevű lány, természeténél fogva határozott, döntéseiben mindig biztos.  zadé már gyermekkorában is tudta, mit akar – a mandulát jobban j obban szerette a pisztáciánál pi sztáciánál,, a galambok  turbékolását a fülemüle énekénél, csendes Lalé barátnőjét a beszédes Qomrinál. Amikor férjhez ment,  zadé akkor sem úgy viselkedett visel kedett,, mint a többi lány, akik félelmükben félel mükben reszkettek a fátyol alatt. alatt .  Egyetlenegyszer  Egyetlene gyszer látta látt a férjét, férjé t, amikor az eljött, eljöt t, hogy megcsodálja vörös haját és tejfehér tejf ehér bőrét, és elfogyasztott egy korty meggysörbetet a családdal. Amikor Azadé meghallotta, milyen kedvesen beszél kedvenc lováról, megértette, hogy ez a férfi tudja, mi a gyengédség. Azadé anyjára nézett, és egy illanatra lehunyta a szemét, szemét, hogy jelezze beleegyezését.  Azadé és a férje két évig éltek boldogan egymás mellett, mellett , amikor a férj vágyat érzett, érzett , hogy  Mashadba zarándokoljon. zarándokolj on. Azadé csodálta férjének férjé nek vallásos érzelmeit, érzelmeit , amelyek elmélyültek elmélyült ek a közös évek során, ezért arra biztatta, utazzon el, bár tudta, hogy kettejük számára nincs elég pénz. – Én máskor indulok zarándoklatra – mondta férjének gyengéden –, ha már készen áll a szívem.  Azadé férje f érje útnak indult, indult , hálaimát hál aimát mondva a Világmindenség Urának, amiért megáldotta az asszonyok gyöngyével. Megkérte bátyját, hogy távollétében úgy vigyázzon Azadéra, mint a saját  nővérére, hogy ne érje baj és sértés.  Azadé sógora sógor a mindig megtartotta megtartott a a tisztes tiszt es távolságot, t ávolságot, ám a férj f érj távozása után ez többé nem volt így. Kora reggel, amikor Azadé felkelt és kijött a szobájából, hogy elfogyassza reggelijét, ezt 

mondogatta: – Voj, Azadé! Arcod oly sima és fehér, mint a hold, amely a menny külső szférái felé  úszik! – Esténként így szólt hozzá: – Voj, Azadé! Hajad ragyog, mint a nap, melynek sugarai a legsötétebb éjszakán is áttörnek! – Azadé udvariasan mosolygott, és azt mondta, a nap, a hold és a csillagok csupán azt jelzik, jel zik, jó idő i dő várható. Magában pedig azt kívánta, bárcsak megnősülne megnősülne sógora.  Eltelt egy hónap, és é s Azadé a férje után vágyakozott, vágyakozott , férje f érje bátyja pedig Azadé után. ut án. Amikor csak tehette, hozzáért ruhájához vagy hajához, és szorosan mellé állt, amikor beszélgettek, de Azadé  mindig kitért az útjából. Azadé hosszú órákat töltött a szobájában, ám amikor kijött, hogy egyen vagy szükségét végezze, sógora mindig várta. Egy napon, sötétedéskor Azadé megpróbált kisurranni a szobájából, de valaki megrántotta a tunikáját; és látta, hogy sógora ott kuporog az ajtó előtt.  Megszólalni  Megszólal ni sem volt ideje, sógora elkapta, és a földre döntötte. döntötte . Néhány pillanat pill anat múlva a férfi teste  zadé testét test ét nyomta, és azt az t követelte követ elte,, hódoljon be neki. Hagymaszagú száját Azadé orcájára nyomta: –   Különben azt mondom majd, hogy elcsábítottál elcsábít ottál egy katonát, katonát , és az nem bírt ellenáll el lenállni ni neked – férjed f érjed ezt  hallja majd először, ha visszatér!  Azadé szolgáért kiáltott, kiált ott, és letaszított letasz ítottaa magáról sógorát. Aztán rémülten a szobájába menekült. Aznap éjjel a sógora azt suttogta a bezárt ajtón keresztül, hogy határozza el magát hét  napon belül, amiből amiből hat lett, lett , aztán öt, majd négy, és végül eltelt a hét.  A nyolcadik nyol cadik napon egy e gy csapat férfi rontott Azadé szobájába, a sógora sógor a is i s köztük volt. Azadé  nyugodtan ült és varrogatott, és a sógor kijelentette, hogy Azadét hűtlenség vádjában bűnösnek  találták. Négy tanút hozott, akik azt állították, a saját szemükkel látták, mi történt; és a büntetést még aznap végre kellett hajtani.  A férfiak férfi ak a sivatagba hurcolták Azadét, ástak egy gödröt, és derékig betemették. betemetté k. A homok  fogságába zártan állt, és a férfiak megdobálták kövekkel. Forrón sütött a nap, repültek a kövek, és  zadé nem tudta megvédeni magát. Vér gyűlt a szemébe, fényes körök keringtek keringt ek előtte, előtt e, mint a felrobbant felrobbant csillagok. Feje a vállára hullott, hullott , mint a szárnyaszegett madáré. madáré. A férfiak elégedetten el égedetten látták, hogy kiszállt belőle az élet, és eltávoztak, abban reménykedve, hogy Azadé csontjai nemsokára fehéren csillognak a sivatag homokjában.  Másnap kora k ora reggel egy beduin kelt át a sivatagon, és azt hitte, hitt e, a különös teremtés, akit lát, káprázat csupán. Aztán közelebb ért, és látta, hogy a teremtés szája még mozog. A beduin kiásta  zadét, testét testé t a tevéjére tevéj ére tette, tett e, és hazavitte hazavitt e feleségéhez, feles égéhez, aki addig ápolta az asszonyt, amíg sebei be nem gyógyultak. Bár Azadé szíve nehéz volt a bánattól, teste hónapok alatt kivirágzott, és visszanyerte korábbi szépségét. Haja Haja vörösen csillogott, mintha hennával festették festett ék volna, bőre fehér volt, mint a tej, ajka akár a legpirosabb korall. A megigézett beduin arra kérte, legyen a második felesége. Azadé  kedvesen figyelmeztette, hogy férjes asszony, a beduin pedig megígérte, hogy nővéreként viseli gondját, és állta a szavát.  A legtöbb le gtöbb férfit férfi t azonban nem hagyta hagyt a nyugodni nyu godni Azadé szépsége. s zépsége. Ilyen volt a beduin be duin szolgája is; szíve Azadéért epedt, és megremegett, amikor a közelébe ért. Amikor Azadé a kútra igyekezve elment mellette, szerelmes szerelmes verseket suttogott a fülébe, de Azadét hidegen hagyták hízelgő szavai. Aztán egy este, amikor nem bírta már tovább az asszony közönyét, azt mondta, ha nem lesz az övé, szörnyű  bűnt követ el. Azadé azonban elutasította, mivel a férjét szerette. Kétségbeesésében a szolga elméje elborult, felkapott a kertben egy követ, és megkereste a beduin egyetlen gyermekét, egy csecsemőt, aki békésen feküdt a kiságyban. A szolga bezúzta a gyermek törékeny koponyáját, és a véres követ Azadé  árnája alá rejtette.  Amikor felfedezték felf edezték a gyermek halálát, halálát , majd a követ, a beduin magához hívatta hívatt a Azadét, és szeméből patakzott a könny. – Voj, Azadé! – kiáltotta. – Visszaadtam neked az életedet. Így fizetsz érte,

vérrel és halállal?  – Legkedvesebb Legkedve sebb uram, kérlek, ké rlek, használd az eszedet eszede t – felelte fele lte Azadé. – Mi M i okom oko m lenne rá, hogy megöljem annak a gyermekét, aki megmentett engem? Nézz körül. Ki más követhetett el ilyen gaztettet?  A beduin bedui n tudta, t udta, hogy szolgája mindig Azadé után vágyakozott. vágyakozott . Összeszedte Összeszedt e magát, és rájött, rá jött, hogy Azadé igazat beszél. Tudta, hogy soha nem tett semmi gonoszat, megbízhat benne.  – Elhiszem, Elhisze m, hogy ártatlan ártat lan vagy – mondta lassan. l assan. – De ha itt maradsz, feleségem fele ségem szívét elönti majd a gyász, ha csak rád néz. Egyetlen nő sem érdemli meg, hogy ekkora bánatra emlékeztessék, nap nap után. Sajnálom, hogy el kell válnom tőled, de elkeli menned.  A beduin adott egy zsák ezüstpénzt Azadénak, és ő elment, nem vitt magával mást, csak a  zsákot és ruháit. Nem tudta, tudt a, mit tegyen, így hát elindult elindul t a kikötő felé, és talált talál t egy hajót, ami Bakuba tartott; ide indult évekkel korábban egyik nagybátyja szerencsét próbálni.  Azadé összes össz es pénzét pé nzét odaadta a kapitánynak, kapi tánynak, aki biztos átkelést átkelé st és bántatlans bán tatlanságot ágot ígért neki. lig telt el azonban néhány nap, a kapitány már Azadét ostromolta, égővörös haját, rózsaszínű orcáját  magasztalva.  – De én férjes f érjes asszony vagy oki– ellenkezett elle nkezett Azadé eltakarva el takarva arcát és haját, és azt kívánta, kívánt a, bár ö is olyan laposnak l aposnak született volna, mint barátnője, Lalé. Lalé.  Azadé kiszakított kiszakí tottaa magát a kapitány mohó karjai közül, és a Mindenhatóhoz Mindenhat óhoz imádkozott  segítségért. Az ég beborult, heves szél söpört végig a vízen. Óriási hullámok támadtak, és még a legbátrabb tengerészek is Azadéval imádkoztak. Hirtelen óriási, éles roppanás hallatszott, és a hajótest kettétört és elsüllyedt, minden rakományával együtt. Azadé arcához deszka ütődött a vízben.  Felkapaszkodott  Felkapaszkodot t rá, tunikája tunikáj a dagadva úszott utána a vízben. Hosszú órákon át lebegett lebeget t a vízen, egyedül, mégis csodálatosan nyugodt volt és békés, pedig minden oka megvolt rá, hogy azt higgye, itt  usztul majd el, étlen és szomjan, de az ég, a tenger és madarak tudomást sem vettek jelenlétéről.  Egy nap és egy éjszaka telt el, amikor Azadé megpillantotta megpillant otta a szárazföld szárazföl d vékony csíkját a távolban. Partra evezett, és kimerülten a homokba roskadt. Arca feldagadt a deszkától, amely megmentette, megmentette, főbb szemét kinyitni is alig bírta.  Észrevette, hogy nem messze a parton p arton halott tengerész hever, hever, akinek ak inek testét partra vetette vetet te a víz. Odamászott hozzá, és ellenőrizte, hogy lélegzik-e még. Aztán levetette a ruháját, és felvette a tengerészét, ami ami kemény volt a sótól. Talált a zsebében egy kést. Kinyitotta, látta, hogy a penge éles, és hirtelen eszébe jutott, hogyan szabaduljon meg nyomorúságától.  Azadé mindig tudta, mit akar, gyorsan hozta megdöntéseit. megdöntéseit . Most azonban habozott, habozot t, kétségek  két ségek  gyötörték. Hogyan valósítsa meg, amit akar? Hajnalig ült a parton, késsel a kezében, ám ekkor megütötte fülét a halászok lármája, amikor csónakjaikat vízre eresztették. Ekkor Azadé döntött és cselekedett.  Megfogott  Megfogot t egy vastag hajtincset, hajtin cset, és levágta az éles pengével, közel a fejbőrhöz. fejbőrhöz . Aztán levágott egy másikat, aztán egy újabbat. Vörös hajtincsek tömege lebegett, szállt, kavargott a széllel, táncolt a hullákon, majd eltűnt a tengerben, mint valami különös lény, amely visszatér a mélybe. mikor elkészült, Azadé életében először érezte a fejbőrén a hajnali szelet, amely finoman simogatta. fejébe húzta a tengerész sapkáját, elhúzódott elhúzódott a holttesttől, és mély álomba merült. merült.  Aznap késő délelőtt délelőt t egy csapat halász felfedezte, felf edezte, hogy valaki fekszik fekszi k a parton, s mellette mellett e ezüstpénz hever egy ládikában, amit a víz partra vetett. Tudták, hogy ekkora kincsről csak maga a sah dönthet, ezért a palotába kísérték Azadét, hogy ott mondja el, mi történt.  Azadé megtört, sókéregbe zárt testéhez testéhe z képest a sah oly ol y tisztának tiszt ának tűnt, mintha fényben fé nyben fürdött  fürdöt t  volna. Vörös selyemtunikát viselt, arca csak úgy ragyogott a rubinkövekkel kirakott, rózsaszín szegélyű turbán alatt.

 – Mi a neved? – kérdezte kérde zte a sah.  – Amír vagyok, egy tengerészkapitány tengerészk apitány fia f ia – felelte fel elte Azadé legmélyebb l egmélyebb hangján.  – Milyen Mi lyen csinos ifjú ifj ú lehettél lehe ttél a tradégia tr adégia előtt e lőtt!! – kiáltott kiált ott fel a sah. – Arcod most feldagadt, fe ldagadt, és tele van sebekkel, de Isten Ist en kegyességében megtartotta megtartotta az életedet.  Azadé szinte elmosolyodott, elmosolyodot t, annyira örült neki, hogy ennyire csúfnak látják. látj ák. Összeszedte magát, és így szólt: – Apám hajójának rakományát partra vetette a tenger, de apám, ó jaj, sajnos odaveszett. Felajánlom neked összes vagyonát, és cserébe csak egyvalamit egyvalamit kérek.  – Engedélyt adok, hogy előterjes el őterjeszd zd kérésed.  – Mostantól Mostant ól fogva lemondok az utazásról és a pénzkeresésről – mondta Amír. Amír. – Csak arra kérlek, építs nekem kőtornyot a tenger partján, ahol senki sem láthat, és nyugodtan imádhatom az  Igazhitűek  Igazhit űek Urát életem élete m végéig.  – Kívánságod telje t eljesül sül – felelt f eleltee a sah, és é s útjára útjár a bocsátotta bocsátot ta Amírt, anélkül, anél kül, hogy egy pillantást  pil lantást  vetett volna rá.  Amír a város főterére főteré re indult. A városiak sajnálkozt s ajnálkoztak, ak, és kenőcsöket adtak neki, hogy sebeit  se beit  kenegesse. Később egy kocsmáros ágyat szerzett neki egy szobában, amit más férfiakkal kellett  megosztania. Tréfálkoztak vele egy kicsit, hogy megvigasztalódjon, ám szemük nem időzött az arcán, közömbösen néztek rá, mintha egy szamarat látnának. Amír betakarózott, lehunyta a szemét, és tudta, hogy végre, először azóta, hogy elindult a sivatagból, nyugodtan alhat. Akkor éjjel azt álmodta, hogy a tornyában van, boldogan, elfeledetten él, és nem hall többé lázas, szerelmes szavakat, csak a tenger mormolását.  Amír imádkozott és é s Istent Iste nt dicsőítet dics őítette, te, és nemsokára elterjedt elte rjedt a híre, milyen szent szen t ember lakik  lak ik  a toronyban. Ezért aztán amikor a sah beteg lett, magához rendelte Amírt, és azt kérte, legyen ö a következő uralkodó, mert nem ismert még egy ilyen tiszta lelkű, embert. Am Amír, ahelyett, hogy elfogadta volna az ajánlatot, felfedte női mivoltát. Látván becsületességét a sah Azadét bízta meg azzal, hogy kijelölje méltó utódját.  Addigra azonban annak is híre ment, hogy a torony lakója gyógyító. gyógyít ó. Naponta érkeztek   zarándokok a toronyhoz, hogy áldásért imádkozzanak és egészségükért egészségükér t könyörögjenek. könyörögjene k. Az egyik   zarándok Azadé sógora volt. Amikor Azadé férje hazatért Mashadból, bátyját bénán találta, talált a, és úgy döntött, elviszi a gyógyítóhoz a kőtoronyba, hátha segít rajta.  A zarándokok között volt a beduin szolgája szol gája is. Rejtélye Rej télyess betegség támadta t ámadta meg, megvakult, és a beduin megígérte, hogy elkíséri a kőtoronyhoz, ahol talán meggyógyul. A négy férfi találkozott az úton, és úgy döntöttek, együtt mennek mennek tovább.  Azadé felismerte feli smerte őket, amint közelebb k özelebb értek, ért ek, de ők nem ismerték fel f el Azadét férfiruhában f érfiruhában.. Arra kérték, hogy segítsen nekik, és gyógyítsa meg őket, és Azadé azt parancsolta, hogy előszar vallják be bűneiket. – Tárjátok fel mindazt, amit eddig a szívetekbe rejtettetek – mondta nekik –, mert csak így gyógyulhattok meg. Ha elhallgattok bármit is, soha többé, nem lesztek egészségesek.  Azadé sógora megszégyenült arccal bevallotta, bevallot ta, hogyan vágyakozott bűnösen egy asszony után, akit hűtlenséggel vádolt, és halálra köveztetett. A szolga beismerte, hogy ö is egy asszony után vágyakozott, és mert az nem akart az övé lenni, bosszúból megölt egy gyermeket, és a nőt vádolta gyilkossággal. Napvilágra került az igazság, és Azadé imádkozott Istenhez, aki megszabadította a férfiakat betegségüktől. Azadé sógora ismét járt, a szolga ismét látott. Mindketten bűnbocsánatért  könyörögtek, Azadé Azadé pedig feloldozta őket.  Ekkor Azadé felfedt fe lfedtee magát a férje f érje előtt, e lőtt, és a szeretet, sze retet, amely oly hosszú ideig idei g megtagadtatott  megtagadtat ott  tőlük, most úgy kiáradt, akár egy folyó. Azadé kinevezte a férjét sahnak, a beduint pedig legfőbb tanácsadójának, tanácsadójának, és ettől et től kezdve igazság uralkodott az országban. országban.

A fiúk és Davúd elaludt. Maleka megköszönte anyámnak a mesét, és férje mellé gömbölyödött. Csak mi ketten maradtunk ébren anyámmal. – Micsoda mese! – suttogtam. – Azadénak biztosan akkora szíve volt, mint az áldott Fatimának, hogy így megbocsátott mindazokna mi ndazoknak, k, akik oly sok rosszat tettek tet tek vele. – Így volt helyes – felelte anyám gyengéden, a szemembe nézve. Visszanéztem rá, és amikor láttam, hogy csordultig van szeretettel, hirtelen tudtam, mi jár a fejében. Anyám megbocsátott nekem, a fájdalom ellenére, amit ami t okoztam. Csendben ültünk, és béke költözött költözött a szívembe, először azóta, hogy elhagytuk Gosztaham és Gordia házát. Egymáshoz simultunk, térdünk összeért, így beszélgettünk, anélkül, hogy felébresztettük volna a többieket. Amikor a korsi kihűlt, olajlámpást tettünk magunk mellé, és takarót terítettünk a vállunkra. Kint süvített a szél, már nem hó, jéghideg eső esett. Egy csepp kék pamuttunikámra hullt, és én arrébb húzódtam, távolabb a tetőn éktelenkedő lyuktól. Nem bántuk a hideget, ébren maradtunk, és arról beszélgettünk, mi minden történt azóta, hogy elhagytuk a falunkat – a gonosz üstökösről, apám hirtelen haláláról, Gosztahamék különös háztartásáról és Iszfahán csodáiról. Először anyám beszélt, de nemsokára én kezdtem mesélni. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, úgy éreztem, egy szentélyben vagyok, és egy szent szent fülébe sugdosom a szívemből feltörő f eltörő igazságot. Anyám figyelmesen hallgatta történetemet, úgy, ahogyan én korábban, oly sokszor, az ő meséit. Néha mintha meglepődött volna, de tekintete gyengéd maradt, és én a szeme láttára váltam felnőtt nővé. Addig beszéltem, amíg kintről be nem hallatszott a kakas kukorékolása, a hajnal jöttét elezve, és akkor befejeztem a történetet. Anyám így szólt: – Édes lányom, a szíved immár oly tiszta, mint a szent kövek, mert igazat szóltál. Anyám elfújta az olajlámpás lángját, és takaróiba burkolózott, behunyva a szemét. Ásítozva, boldog fáradtságban mellé feküdtem. Amikor anyám légzése szabályossá vált, visszagondoltam az üstökösre és Hadzs Ali jövendöléseire, és a megpróbáltatásra, amit átéltem. Miért kellene örökké baljós próféciák árnyékában élnem, most, hogy az üstökös éve eljött és el is múlt? Hiszen úgy látszott, Azadét is hosszú időre elhagyta el hagyta a jószerencse, ám később annál fényesebben ragyogott ragyogott rá. Szenvedései sem voltak hiábavalók, mert akkorára növesztették a szívét, hogy képes volt megbocsátani mindazoknak, akik vétkeztek ellene. Nem tudtam, milyen sors vár rám, de azt tudtam, hogy tisztességes életet akarok élni, mint Azadé. Apámra gondoltam, és szeretete úgy elborított, mint egy folyó lágy hullámai. Félálomban voltam, amikor meghallottam a tanácsát. Így szólt: „Bízz Istenben, de mindig kösd meg a tevéd lábát.”

HETEDIK FEJEZET

Végre a tél is a végét járta. Az év első meleg napjaiban langyos esőket hozott az enyhe idő. Közeledett az új év, s Maleka, anyám és én felmostuk apró szobánkat, felsöpörtük az udvart, kimostuk az ágyneműt, leporoltuk szegényes bútorainkat, kisikáltuk viseltes ruháinkat, és magunk is lefürödtünk, hogy frissen és reményteljesen köszönthessük a tavaszt. Az új év első napját bőséges zöldséges csirkével ünnepeltük, Szalmánt és Shahvalit pedig elvittük fürödni a folyópartra. A fiúk majd elolvadtak a boldogságtól, amikor belemártották lábukat a vízbe – már régóta nem játszhattak felhőtlenül. Amikor befejezték a hancúrozást, beültünk egy teaházba a Harminchárom ívű Híd közelében, forró teával frissítettük fel magunkat, s hozzá omlós, édes datolyás süteményt majszoltunk. A folyó szinte táncolt a lábunk előtt, időről időre élénk cseppeket szórt ránk. Most történt meg először, hogy Davúdot is beleértve mindannyian elég egészségesek és erősek voltunk ahhoz, hogy együtt menjünk el valahová. Másnap, annak ellenére, hogy Iszfahánban megkezdődött a tizenöt napos ünnep, Maleka, Katajún és én elkezdtünk dolgozni Gosztaham ciprusfamintás szőnyegén. Nehezen haladtunk a munkával az udvarban, most, hogy mindenki szabadságon volt: ki-be járkáltak a szomszédok, nyüzsögtek a gyerekek. De mi dolgoztunk a felfordulásban is, mert az volt a legfontosabb, hogy olyan szőnyeget készítsünk, ami elnyeri Gosztaham tetszését. Nem sokkal az ünnepek után Gosztaham eljött, eljött , hogy megnézze, hogy halad a munka. Amikor Amikor lila turbánnal a fején, herceghez méltó, indigószínű köpenyben, sáfrányszín tunikájában megérkezett, azonnal talpra ugrottam, hogy köszöntsem. Maleka és Katajún elárasztották köszönettel jótevőnket, s szemüket közben tiszteletteljesen a szövőszékre szegezték. Gosztaham hitetlenkedve nézett körül az udvaron. Egy koszos, taknyos orrú kisgyerek kiállt otthonának ajtajába, és egyfolytában Gosztahamot bámulta, a többiek pedig, rongyos kis ruháikban, szüleikért futottak. Már meleg volt, az ajtók előtt hagyott cipőkből szúrós lábszag áradt. Anyám alázatosan arra kérte Gosztahamot, üljön le és fogadjon el egy csésze teát, de amikor a szag elérte orrát, alig leplezett undorral közölte, nem maradhat. Nem nyúlt a gyenge teához sem, amit mégis elétettünk, sem a felszolgált, már nem friss, de ízletes sáfrányos édességhez, amelyről nem győztük elhajtani a legyeket. Gosztaham mindkét oldalról megvizsgálta a szőnyeget, hogy ellenőrizze a csomók feszességét és a minta pontosságát, majd elégedetten nyilatkozott az alig néhány sorról, amivel elkészültünk. Aztán kijelentette, sürgős ügyei elszólítják, és felpattant. Utána futottam, hogy megköszönjem látogatását. – Isten áldása kísérjen, gyermekem – mondta, mintha engem már csak az isteni gondviselés menthetne meg. Mielőtt ellovagolt, csodálattal a hangjában még hozzátette: – Mash'Allah! Se földrengés, se pestis, se szegénység nem tántorít majd el attól, hogy szemet gyönyörködtető gyönyörködtető szőnyegeket készíts! készít s! Vidáman szaladtam vissza a szövőszékhez. Maleka és Katajún várakozóan nézett rám, és én elhalmoztam őket dicsérettel, aztán elárultam, gazdánk elégedett a munkánkkal. Megkönnyebbülvén, hogy átmentünk az első próbán, egészen ebédig csalogányként dalolva mondtam be a színeket. Evés után a többiek a házimunkába merültek, én azonban minden figyelmemet az új madártollas szőnyeg készítésére fordítottam. Most sokkal könnyebben ment, mert már ismertem a mintát, és Gosztaham kritikájából okulva jól választottam meg a színeket, ami még kifinomultabb

hatást eredményezett. Nagyon élveztem a munkát. Ujjaim úgy repültek a csomók felett, mint madarak a folyó fölött, s a szőnyeg szinte kifolyt a kezem alól. Az udvarban meleg volt, időről időre le kellett törölnöm szemöldökömről a verejtéket. Anyám rózsaesszenciával kevert vizet hozott, hogy felfrissítsen. Annyira belefeledkeztem a szőnyegbe, hogy sem a gyerekek kiáltozását, sem az utcán baktató szamarak bőgését nem hallottam. Mintha én is a szőnyeg részévé váltam volna, körülvettek megnyugtató színei, örök nyugalmat sugalló mintái. A szőnyeg szépségébe merülve megfeledkeztem a körülöttem lévő szegénységről. Amikor leszállt az éj, anyám gyengéden elszólított a munkától, s emlékeztetett rá, hogy egyek, pihentessem a kezem, nyújtóztassam ki a lábam. Aztán így énekelt:

 Az én szerelmem dereka karcsú, mint a ciprus. cipr us.  És amikor szél fúj, az én szerelmem sz erelmem  Nem törik meg és nem hajlik sosem. Néhány hónappal később történt: éppen befejeztük Gosztaham ciprusmintás szőnyegét. Leterítettük az udvarba, és körbeálltuk, hogy felülről is megcsodáljuk, ahogyan majd a tulajdonosa teszi. – Olyan, akár a paradicsomi kertek! Ha Isten is úgy akarja, talán mi is oda kerülünk –  elentette elentett e ki Davúd. – Tulajdonosa Tulajdonosa élvezi majd maj d bársonyosságát, ha teste megpihen ezen a kincsen! Szalmán és Shahvali izgalomba jött. Addig rohangáltak fel s alá a szőnyegen, amíg egymásba nem botlottak, botlott ak, és összegabalyodva összegabalyodva a szőnyegre nem estek. – Olyan, mint egy park! – jelentette ki Shahvali, és valóban, ahogy végtagjait kitárva hanyatt feküdt a szőnyegen, mintha egy kert kellős közepén lett volna. Gyerekes viselkedésén nevetnem kellett, azután csatlakoztak a többiek is, és amikor anyámra, Katajúnra és Malekára néztem, a szívem örömmel telt meg, mert sikeresen teljesítettük első feladatunkat. Együttműködtünk, azzal a meggyőződéssel, hogy a jövőt építjük, amelyből mindannyiunknak haszna származik. És ami a legfontosabb, akárcsak a ciprus, mi sem törtünk meg, sőt, meg sem hajoltunk. Gosztaham elküldte egyik emberét a szőnyegért, én pedig néhány nappal később meglátogattam, meglátogatt am, hogy érdeklődjek felőle. Tudni Tudni akartam, hogy pontosan azt kapta-e, amit am it akart, akart , no és a véleményére is kíváncsi voltam. Örömmel értesültem róla, hogy a tulajdonosnak annyira megtetszett a szőnyeg, hogy hogy rendelt még egy ugyanolyan méretűt, mert mer t párban akarta elhelyezni őket nagytermében. nagyterm ében. Gosztaham azt tanácsolta neki, legközelebb egyszerre rendelje meg a kettőt, úgy olcsóbb, s én két csoport csomózót is képes vagyok eligazgatni. Én így is szíves örömest vállaltam a megrendelést. Gosztaham megkérdezte, hogy haladok a madártollas szőnyeggel, és elmeséltem neki, hogy minden délután dolgozom rajta. – Igyekezz minél hamarabb befejezni – mondta. – Nemsokára meglátogatják a háremhölgyek a Nagy Bazárt. Nem szóltam semmit, de a szívembe remény költözött. – Ha időben elkészülsz, szeretném, ha megengednéd, hogy kiállítsam a szőnyeget a boltomban. Nem győztem hálálkodni, és szinte rohantam hazafelé, hogy minél előbb munkához lássak. Annyira igyekeztem, hogy nem törődtem anyám aggodalmaskodásával, és nap nap után hajnaltól napestig dolgoztam a szőnyegen. Amikor már nagyon szorított az idő, az olajlámpás fénye mellett

csomóztam, késő éjszakáig. Pontosan egy nappal a Nagy Bazár zárása előtt fejeztem be a rajtokat. Lenyírattam a szőnyeget, s csak akkor láttam, mennyire igaza volt Gosztahamnak: csupán néhány árnyalatot változtatott, ez a szőnyeg mégis sokkal szebb lett, mint az előző. Minden egyes részlet a helyére került, akár a hozzávalók egy tökéletesen elkészített ragunál: egyszerre gyönyörködtette a szemet és a szívet. Korán reggel Szalmánnal és Shahvalival elvittük a szőnyeget a Világ Képmásához. A fiúk még fiatalok voltak, rájuk nem vonatkozott a tilalom, mint a felnőtt férfiakra, ők megpillanthatták a sah asszonyait. Mégis, óvatosságból hazaküldtem őket, mielőtt beléptem a kapun, és egyedül vittem vállamon a szőnyeget Gosztaham üzletébe. A bolt vezetésével aznap legidősebb lányát, Mehrbanút bízta meg. Mehrbanú hűvösen üdvözölt, ajkával alig érintve két orcámat, és így szólt: – Hosszú lesz ez a nap. Bárcsak Bárcsak ne kellene egész idő alatt ezzel foglalkoznom! Narancssárga tunikája csak úgy tündökölt; biztos voltam benne, hogy sáfránnyal festették. Kezét bámulatosan kecses hennafestés díszítette. Ebből is látszott, mennyire henye volt Mehrbanú. Úgy döntöttem, döntöttem, lenyelem l enyelem az ajkamra kívánkozó kí vánkozó szavakat. szavakat. – Ne aggódj, aggódj, majd én a segítségedre segíts égedre leszek – mondtam olyan kedvesen, ahogy csak bírtam. bírtam . Mehrbanúnak több sem kellett: kimerült sóhajok közepette hátradőlt egy széles, tömött vánkosra, és utasított, utasított , hogy vigyek át egy összetekert szőnyeget az üzlet egyik végéből a másikba. Lehajoltam, és úgy tettem, mintha nem bírnám el egyedül. Addig rángattam, míg Mehrbanú végre elszégyellte magát, és felállt, hogy segítsen, bár így sem erőltette meg magát a cipeléssel. Abbász sah háremhölgyei lassan beszivárogtak a bazárba, és ellepték az üzleteket. A madártollas szőnyeget a bolt legszembetűnőbb falára akasztottam, és vártam, mi történik. Nemsokára elment a bolt előtt Dzsamila, aki ugyanolyan szép volt, mint emlékeimben, de egyetlen pillantást sem vetett rá. – Itt a sah kedvenc háremhölgye! – kiáltottam fel. Mehrbanú nevetett tudatlanságomon. – Már nem ő a kedvenc, hanem Mariam. Fel fogod ismerni a hajszínéről. hajszínéről. Amikor Mariam aznap reggel betért a boltba, rájöttem, hogy ugyanaz a háremhölgy, akire korábban már felfigyeltem: a lángoló vörös hajú, elveszettnek és ijedtnek tűnő lány. Most kísérettel érkezett, úgy beszélte a fárszit, mint anyanyelvét, a cserkeszt, s úgy tűnt, ő dirigál nővéreinek. Sötét szeme és szemöldöke kellemes ellentétben állt vörös hajával. Miután üdvözöltük egymást, körülnézett Gosztaham boltjában, és észrevette a szőnyegemet. – Nahát! – kiáltotta. Úgy tűnt, a szőnyeg mágnesként vonzza a tekintetét. Miután sokáig nézte, vágyakozva kijelentette, a tollak hazájának madaraira emlékeztetik. Nem árultam el, hogy a szőnyeget én terveztem és csomóztam. Attól tartottam, ha jobban szemügyre veszi kérges ujjaimat vagy fáradtságtól vörös szememet – vagyis megérti, milyen kemény munka van mögötte –, a szőnyeg elveszíti varázsát a szemében. Jobb, ha azt hiszi, hogy a szőnyeget egy gondtalan fiatal lány készítette, aki vidáman szökellve összegyűjtötte a festékhez való virágot a hegyi réteken, aztán odaült szövőszékéhez, és friss gránátalmaié kortyolgatása közben kötött egy-egy pihentető csomót. Én persze egészen másképp éreztem magam: fájt a hátam, bedagadt a lábam, egy hónapja nem aludtam ki magam. Végiggondoltam, mennyi erőfeszítés és szenvedés rejlik egy szőnyeg mögött, már az anyagválasztásban is. A festék elkészítéséhez több rétnyi virágot pusztítanak el, a selyemhez ártatlan hernyókat főznek meg élve. És a csomózók? Valóban fel kell áldoznunk magunkat a szőnyeg érdekében?

Azt mesélték, hogy egyes nők csontjai úgy eldeformálódtak a szövőszéknél töltött hosszú órák alatt, hogy szüléskor a csontok magukba zárták a gyermeket, s az nem tudott világra jönni. Ilyenkor anya és gyermeke hosszú kínszenvedést követően halt meg. Még a legfiatalabb csomózókat is állandó hátfájás gyötörte, lábuk sajgott, ujjaik elgémberedtek, szemük (káprázott. A szépség szolgálatában álltak, állt ak, de úgy tűnt, a szőnyeg minden egyes egyes szálát virágok vi rágok vérébe mártják. Erről azonban Mariamnak nem kellett tudnia. Ehelyett arról beszéltem, hogy a szőnyeg különlegessé teszi majd, akárcsak dús, vörös haja. Kijelentettem, hogy minden férfi, aki értékeli a finom szőnyegeket – tudtam, hogy Abbász sah ilyen –, nagy örömmel és büszkeséggel tekint majd páratlanul gyönyörű mintájára. Mariam közölte, pontosan ilyen szőnyeget akar, de kétszer hosszabbat, hogy kitöltse fő lakosztályát. Amikor megkérdezte, mennyiért készítenék el egy ilyet, mézédes szavakkal, de acélkemény hangon válaszoltam. Elhatároztam, hogy ezúttal nem adom áron alul a szőnyegemet. Én tudtam a legjobban, mennyit ér minden egyes csomója. Mariam nem kezdett siránkozásba a borsos ár miatt, és rövid alkudozást követően egyezségre jutottunk. Eunuchja leírta megállapodásunkat, amelybe az előleget is belefoglaltuk, ami lehetővé tette, hogy megvegyem a szőnyeghez szükséges gyapjúfonalat. Amikor Mariam elment, olyan boldog voltam, hogy legszívesebben táncra perdültem volna a boltban, mert végre elértem, amit mindig is szerettem volna: eladtam – méghozzá a saját feltételeimmel! – egy saját készítésű szőnyeget, amit én magam terveztem. A nap végén újabb meglepetés ért. Rögtön azután, hogy az őrök bejelentették, a bazár nemsokára bezárja kapuit, Dzsamila osont be a boltba. Egyedül jött, mintha titkolni akarná látogatását. Bár még mindig szép volt, szeme körül a szarkalábak arról árulkodtak, hogy ifjúságának virága már elhervadt. Korábbi magabiztossága eltűnt, türelmetlennek, keserűnek látszott, mert csillaga elhalványult annak szemében, aki egyedül számított. Meg sem nézte az árut, azonnal azt kérdezte, van-e madártollmintás szőnyegünk. Mehrbanú és én meglepődtünk, vajon honnan tud róla. Amikor megmutattam neki, úgy tett, mintha alaposan megvizsgálná, aztán lepocskondiázta és közölte, hogy biztosan nagyon olcsó, de én a szeme villanásából láttam, hogy kell neki a szőnyeg, és nem fogja itt hagyni. – Ez egy ritka kincs. Csupán egyvalaki rendelt belőle – mondtam, és amikor láttam, hogy arca elsötétül, rájöttem, kémei jelentették neki Mariam vásárlását. Nagyon magas árral kezdtem, annyit mondtam, hogy végül árengedményt adhassak neki. Dzsamilának nem tetszett az ár. Szitkozódott, tiltakozott, végül könyörgött, de én nem engedtem. Minden szőnyegkereskedő felismeri a sóvárgást a vevő szemében, és ki is használja. Dzsamilának esélye sem volt a további alkudozásra, s megbánta, hogy így leleplezte magát. Vigasztalásként megkértem Mehrbanút, hadd adjak ajándékul egy hímzett párnahuzatot a szőnyeg mellé. Mehrbanú beleegyezett. Azt hiszem, ő is valamiféle elégtételt érzett, mert hallott arról a bizonyos Dzsamilaféle párnahuzat-rendelésről, amivel Gordia olyan nagy veszteséget okozott Gosztahamnak. Dzsamila behívott egy eunuchot, hogy leírja a megállapodásunkat. A pénzt később, a sah egyik könyvelőjénél kellett átvennem, mert nők nem hordtak magukkal ezüstöt. Dzsamila a magas ár ellenére győzedelmesen távozott az értékes szőnyeggel. Tudtam, milyen elégedett, hogy ő mutathatja meg elsőnek a sahnak a kincset, mert így Mariam szőnyege, amikor elkészül, nem jelent majd újdonságot. Amikor hazatértem, anyám egy csésze forró teát tett elém, a család körém telepedett, és

aprólékosan el kellett mesélnem, mi történt aznap: hogyan néztek ki a hölgyek, hogyan alkudoztak, hogyan sikerült a legjobbakat vásárlásra bírnom. Megünnepeltük sikeremet, anyám tojásos datolyát főzött, amit friss kenyérrel fogyasztottunk el. Miközben ettünk, arról beszélgettünk, hogyan szervezzük meg az előttünk álló feladatokat, hiszen egyszerre két megrendelést is teljesítenünk kellett. – Az lenne a legjobb, ha egyszerre csomóznánk a két szőnyeget, mert így nagyobb bevételre tehetünk szert – mondtam. – Igaz – válaszolta Maleka –, de a szomszédok már így is bosszúsak, mert nagyobb részt használunk az udvarból. – Bárcsak saját otthonunk lenne! – sóhajtotta anyám, és megjegyzését hangos helyeslés kísérte. Ezért aztán számba vettük, hogy az elkövetkezendő pár hónapban mennyi pénzre számíthatunk. Miután kiszámítottuk az összeget, Davúd kijelentette, talán lehetséges, hogy nagyobb lakóhelyünk legyen, és megígérte, hogy utánanéz, mennyibe kerülne. Alig egy hét múlva talált is egy házat a szomszédságban, amit senki sem akart megvenni, mert túl kicsik voltak a szobák. Megalkudott az árra, sőt, jelentős árengedményt is kapott, mert megígérte, hogy megjavítja a tulaj cipőjét és egyéb bőráruit; a betegsége előtt ugyanis foltozóvarga volt. Megállapítottuk, hogy bevételünk így soványka lesz, de abban egyetértettünk, hogy csak így működtethetünk két szövőszéket egyszerre, hogy sorsunk jobbra forduljon. fordulj on. A hónap végén beköltöztünk új otthonunkba. Szerény vályogtégla épület volt, a széles udvar két oldalán egy-egy szobával, középen egy pici, sötét konyhával. Számomra azonban felért egy palotával, mert végre anyámnak és nekem külön szobánk lehetett. Az első éjszaka, miután Davúd, Maleka és a fiaik fi aik elvonultak szobájukba, az udvar csak az enyém volt. Amikor mindenki aludt, kezemben egy csésze forró teával kiültem, és élveztem, hogy egyedül vagyok, vagyok, mégsem magányos, hiszen jószívű emberek vettek vett ek körül. Az udvarban bőségesen jutott hely két szövőszék számára. Amíg Davúd felállította és beszabályozta őket, Malekával munkások után néztünk. Öt olyan csomózónőt találtunk, akik pénzt akartak keresni, őket arra kértük, jöjjenek j öjjenek el hozzánk egy próbanapra. próbanapra. Az Az egyik túl lassúnak bizonyult, egy másik hanyag volt: túl laza csomókat készített, de nem javította ki őket. A többi három azonban elnyerte a tetszésünket, egyszóval felvettük őket. Mielőtt elkezdtük volna a munkát, megtanítottam Malekának, hogyan kell váltogatni a színeket a szövőszéken. Ő felügyelte Katajúnt és azt a munkásnőt, akik Gosztaham ciprusfamintás szőnyegét készítették, mert ennek a mintáját már ismerte. Én a Mariamnak készülő nagy madártollmintás szőnyeg csoportját vezettem. Reggelente udvarunkból csak a színváltásokat jelző hangok hallatszottak, az udvar egyik feléből az enyém, a másikból Malekáé. Anyám mindannyiunkra főzött, raguinak illata mindenkit munkára serkentett, mert tudtuk, hogy finom ebéd vár ránk. Egyik reggel anyám közölte, hogy aznap az egyik kedvencemet főzi, a gránátalmás-diós csirkét. Eszembe jutott, hogy Gordia annak idején megtörette velem a diót. – Darabosra tört diót teszek bele – jelentette ki anyám –, mert mi így szeretjük. Eltűnt a konyhában, és belekezdett egyik kedvenc népdalába. Az ének a falumbéli boldog napokat idézte, és én tudtam, hogy a szerencse kedves csalogánya visszatért hozzánk. Amikor elkészült a ragu, félbehagytuk a munkát. Együtt ettünk az udvaron, és a két szőnyegben gyönyörködtünk. Szerettem nézni, ahogy a színes gyapjúfonál csodálatos szépségű kertté alakul át. Anyám megkérdezte, miért mosolygok. Azt válaszoltam, azért, mert olyan finomat főzött.

Ennél azonban többről volt szó. A falumban gyermekkoromban sosem képzeltem volna, hogy egy olyan nő, mint én – egyedülálló, gyermektelen, elszegényedett – valaha azt gondolja majd magáról, megáldotta a sors. Az életem, igaz, nem volt olyan boldog, mint anyám meséiben. Mégis, a gránátalmás-diós csirke levegőben szálló illata, a szövőnők csilingelő kacagása, a szövőszéken nyugvó szőnyegek szépsége óriási örömmel töltött el, amely nagyobb volt még a sivatagnál is, amelyen annak idején átkeltünk, hogy új életet kezdjünk Iszfahánban. Hosszú hónapok szorgos munkája után végre befejeztük Gosztaham és Mariam szőnyegeit. Maleka egészen addig dolgozott, amíg olyan nagyra nem nőtt a hasa, hogy már nem fért oda a szövőszék mellé – a harmadik gyermekét várta. Davúd leszállította a második ciprusmintás szőnyeget Gosztaham házába. Amikor felajánlotta, hogy Mariamét is elviszi, támadt egy ötletem. Neki férfiként a hárem kapujában kellett volna várakozni, amíg Mariam megnézi a szőnyeget, és egy szolgálóval meg nem üzeni, elnyerte-e a tetszését. Engem nőként nem kötöttek ilyen korlátozások, így hát magam mutathattam meg neki munkámat. Davúd egészen a Világ Képmásáig, a sah palotájának kapujáig vitte a szőnyeget. Ott elbúcsúztunk. Odamentem az egyik őrhöz, és elmondtam, hogy az egyik háremhölgynek hoztam szőnyeget. Bizonyítékul megmutattam az eunuch által írt szerződést, ami megerősítette a megrendelést. Az őr elkísért a palota oldalkapujához, ahol egy fekete eunuchra bízott. Az eunuch, miután kiterítette a szőnyeget, hogy megnézze, nincs-e benne elrejtve tiltott dolog, elkísért egy nagy árkádsorhoz – fából faragott szárnyas kapuit más-más őrség felügyelte. Amikor végre áthaladtam az utolsó kapun is, a sah palotája mögötti tiltott területen találtam magam – itt álltak a hölgyek házai. Mariam a legszebb épületben lakott, egy hatszögletű, Hat Mennyország nevű palotában. A földszinten várakoztam, egy nyitott átriumban álló szökőkút mellett. A hárem épületeit magas téglafal vette körül. Egyetlen ajtó sem nyílt rajta. Csak a kapukon keresztül lehetett kimenni, arra, amerre az eunuch bevezetett. Miután elfogyasztottam többcsészényi teát, és megettem egy lédús sárgadinnye felét, Mariam színe elé járulhattam. A lakosztályába vezető lépcső tetején egy szolga elvette utcai öltözékemet. Megigazítottam a hajam és egyszerű pamutruhám. A szőnyeget egy öreg, kopasz eunuch hozta mögöttem a vállán. Mariam türkiz– és ezüstszínű párnákkal borított teremben várt rám. Idős, bölcs tekintetű asszony állt mellette; később kiderült, nagy tudású gyógyító hírében áll. Az eunuch kiterítette a szőnyeget Mariam elé; a hölgy sötétkék ruhája még jobban kiemelte hajának szépségét. Azt mondtam, remélem, a szőnyeg elnyeri tetszését, bár szépségéhez méltatlan. Mariam felállt, alaposan megnézte a szőnyeget, és így szólt: – Még szebb, mint amilyennek képzeltem. – Megtiszteltetés, hogy szolgálhatlak – bólintottam. Mariam utasította az eunuchot, hogy vigye ki a régi szőnyeget, és tegye az enyémet a legelőkelőbb helyre. Színei harmonikusan illeszkedtek ill eszkedtek a szoba berendezésének berendezésének árnyalatához. Mariam, miután egy darabig gyönyörködött benne, leült hozzám, és megkérdezte: – Mondd, miért személyesen hoztad el a szőnyeget, s nem egy boltbéli szolgával küldted el? – Meg akartam róla bizonyosodni, hogy a szőnyeg kívánságod szerint való – mondtam, majd elhallgattam. Mariam sejtette, hogy nem ez az egyetlen ok. Kíváncsian figyelt. – Remélem, nem vetsz meg érte – folytattam –, de megtisztelnél, ha elmondanád, mit gondolsz róla, mert ezt a szőnyeget én magam terveztem.

Mariam meglepődött. – Te? – Igen, én rajzoltam a mintát – válaszoltam. Láttam, hogy nem hisz nekem, ezért arra kértem, hozasson papírt, nádtollat és egy írótáblát. Miután a kopasz eunuch behozta a kért holmikat, törökülésben leültem Mariam mellé, belemártottam a tollat a tintába, és lerajzoltam a madártollas szőnyeg egyik mintáját, majd néhány jól ismert szőnyegmotívumot – rózsákat, cédrusokat, vadszamarakat és fülemüléket. – Nem tanítanál? – kérdezte Mariam. Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. – De, szívesen – mondtam. – Ám a sah hölgyeként miért hiszed, hogy szőnyegeket szőnyegeket kellene kell ene csomóznod? – Valóban nincs rá szükségem – válaszolta Mariam –, mégis szeretnék tanulni. Gyakran úgy unatkozom! Nyíltsága lenyűgözött. Szóval a rajzolás új elfoglaltságot jelent számára a háremben. – Megtisztelsz bizalmaddal – hajoltam meg. – Jövök, amikor csak hívsz. Belépett egy szolga, és nehéz ezüstcsészékben gőzölgő kávét hozott. A csészéket mesék, például Lejla és Madzsnún történetének jeleneteivel díszítették. Soha nem láttam még ilyen drága holmikat, még Ferejdún házában sem; megcsodáltam méretüket és súlyukat. A forró ital után ezüsttálcákon gyümölcsöt és édességeket hoztak, többek között kedvenc csicseriborsós süteményemet, aztán porcelánedényekben hideg cseresznyesörbetet. A sörbetben jég volt, amit korábban soha nem láttam még nyári italokban. Mariam elmagyarázta, hogy a sah szolgái télen faragják ki a jégtömböket, s a nyári hónapokban föld alatti üregekben tárolják őket. A frissítők elfogyasztása után Mariam megkért, nézzek meg egy másik szőnyeget, amit szintén a bazárban vett. Megdicsértem az egyszerű, geometrikus mintát, amely Irán északkeleti részéből származhatott. – Anyám Anyám gyermekkoromban, a Kaukázusban Kaukázusban ilyen szőnyegeket készített készítet t – mondta m ondta Mariam, s ekkor megértettem, miért akar rajzolni. – Ha akarod, áttanulmányozhatjuk szülőfölded mintáit – javasoltam, mire ő azt válaszolta, ezt szeretné a legjobban. Ekkor felálltam, és engedélyt kértem, hogy eltávozhassak. – Hamarosan érted küldetek – búcsúzott Mariam, majd szívélyesen megcsókolta mindkét orcámat. Miután elbúcsúztam, a kopasz eunuch elkísért a hárem könyvelőjéhez, aki a kezembe nyomott egy nagy zsák ezüstöt, a legnagyobbat, amit valaha láttam. Már szinte sötét volt, amikor a kapukon keresztül keresztül végre kijutottam kij utottam a Világ Képmására. Ahogy a fából faragott súlyos kapuk egyenként becsukódtak mögöttem, arra gondoltam, milyen csodálatos ruhái vannak Mariamnak, milyen csillogóak a rubinjai, milyen finom a keze, milyen tökéletes az arca, milyen gyönyörű vörös haja és apró, piros ajka. Mégsem irigyeltem őt. A tompa csattanással bezáródó kapuk hangja eszembe juttatta, hogy én szabadon járhatok-kelhetek, ám ő csak engedéllyel és kísérettel hagyhatja el a palotát. Mariam nem mehetett csak úgy végig a Harminchárom ívű Hídon, hogy gyönyörködjön a kilátásban, nem ázhatott bőrig az esőben egy nyári éjszakán. Nem követhette el azokat a hibákat, amelyeket én, nem kezdhetett új életet. A legnagyobb fényűzésre ítélték, a világ legelőkelőbb börtönében. Mariam minden héten magához hívatott, hogy rajzleckéket adjak neki. Barátok lettünk, s a háremen belül lassan egyfajta különlegességgé váltam. A többi hölgy is gyakran hívott, hogy nézzem meg szőnyegeiket, és mondjak róluk véleményt. Szabadon mozoghattam közöttük, amit egy férfi soha nem tehetett volna meg, persze a sahot kivéve, s a háremben örültek a látogatásaim jelentette

változásnak. Gosztaham gratulált új munkámhoz. Neki soha nem voltak állandó vevői a hölgyek között, s arra bátorított, használjam ki a látogatásaim nyújtotta előnyt. Még egy varrónőt is felfogadott, hogy varrjon nekem egy finom, narancssárga selyemtunikát, amit türkizszínű övvel és papuccsal viseltem, így elegáns és sikeres nőként jelenhettem meg a háremben. Lassan megismertem a hölgyeket, s egyre több megrendelést kaptam, és nemcsak tőlük, hanem a palota falain kívül élő rokonoktól és barátoktól is. A hölgyek szép iránti vágya csillapíthatatlannak tűnt, s nemsokára annyi munkánk volt, hogy még több szövőnőt kellett felfogadnunk. Nem telt bele sok idő, anyámnak és Malekának kellett felügyelni a dolgozókat, olyan gyakran időztem a háremben, vagy rajzoltam új mintákat mi ntákat a hölgyek nagy gyönyörére. gyönyörére. Egy napon megrendelés érkezett Mariam egyik ismerősétől, aki a házunkba küldte szolgáját egy levéllel. Egyszerű írás volt, hogy én is megértsem, s hamarosan rájöttem, hogy Nahídtól érkezett. Bár a levélben semmi sem utalt életére vagy barátságunkra, tudtam, hogy békejobbot akar nyújtani, s ez tűnt számára a legjobb megoldásnak. Miután felismerte, mekkora áldozatot hoztam azzal, hogy lemondtam a férjéről (aki az én férjem is volt), úgy döntött, segít új életemben. Tudom, hogy a legtöbb ember soha nem fogja megérteni, miért cseréltem el Ferejdúnt és az időszakos bőséget arra a fáradságos munkára, amiből most élek. Akkoriban én sem tudtam megmagyarázni, miért tettem, de a szívem mélyén éreztem, helyes, hogy felbontom a szigát. Mert én, a szőnyegek mestere, ennél nagyobb dolgokra vágytam. Nem elégedhettem meg egy titkos szigával, nem tehettem úgy, mintha tiszta lennék, miközben belül piszkosnak éreztem magam. Gordia meglepődne, ha tudná, hogy Gosztaham tanításai hozzásegítettek a döntéshez; mert Gosztaham azt tanította: „Ha belépünk egy mecsetbe, a fényes, magas kupola mind magasabbra irányítja elménket; ugyanezt teszi egy tökéletes szőnyeg is, csak éppen a lábunk alatt. Mert egy ilyen szőnyeg a végtelenség csodájába vezet, amely távol van, és mégis közel, közelebb, mint a pulzus lüktetése. A napsugár, amely a szőnyeg közepéből árasztja a fényt, az örök fényességet jelképezi. A virágok és a fák a paradicsom örömeit idézik, s a szőnyeg közepén mindig van egy hely, amely megnyugtatja a szívet. Fehér lótusz úszik a türkizszínű tó felszínén, s az egyesülés örömére hív.” A szőnyegekben immár nem csupán a természet és a színek bonyolultságát, nem csupán a tér tökéletességét látom, hanem a végtelenség mintáját is. Minden mintában ott a Világ Teremtőjének munkája, a teljesség és befejezettség, s a mindennapok m indennapok minden csomójában ott az enyém. Soha nem szövöm a szőnyegekbe a nevemet, mint a királyi szőnyegszövődé mesterei, akiket nagyra tartanak tudásukért. Soha nem formálom olyan tökéletesre az emberi szemet, hogy valóságosnak látsszon, soha nem rajzolok olyan bonyolult mintákat, amelyek zavarba ejtik a legnagyobb matematikusokat is. Ám készítettem néhány saját mintát, s ezeket nagy becsben tartják majd az emberek. Ha leülnek szőnyegeimre, egyenes derékkal, csípőjük a földön nyugszik, fejük a magasságba nyúlik, és ők elcsendesednek, felüdülnek és átváltoznak. Szívem megérinti szívüket, és eggyé válunk, akkor akkor is, ha már por leszek, l eszek, akkor is, ha sohasem ismerik ismeri k meg a nevemet. Néhány hónappal később megszületett Maleka harmadik gyermeke. Az Elahai – Istennő nevet adták neki. Amikor először tartottam a kezemben, elbódított édes babaillata, elbűvölt fekete haja, apró, pihés szemöldöke és bársonyosan puha, apró lába. Felemeltem, a mellemhez szorítottam, és arra gondoltam, meg akarom tanítani neki mindazt, amit tudok. Aztán olyan érzések árasztottak el, amelyekre nem számítottam, és visszaadtam Malekának a babát, hogy elrejtsem arcomat. Már tizenkilenc éves voltam, férjezetlen, gyermektelen. Amióta otthagytam Gosztahamot, túlságosan lefoglalt a szőnyegkészítés, semmi másra nem gondoltam. Most

azonban, hogy Elahai állandóan szem előtt volt, eszembe jutott, vajon van-e számomra remény, vagy elismert szőnyegkészítő, de megkeseredett nő válik belőlem. Egy délután a háremből hazafelé tartva betértem a hammamba, ahol oly sokszor fürödtem Nahíddal, és arra gondoltam, mennyire hiányzott nekem Homa. Miután anyámmal elhagytuk Gosztaham házát, nem tudtuk kifizetni a belépőt, s egymást mosdattuk olyankor, amikor Davúd nem volt otthon. Most azonban elegendő ezüst volt nálam, ezért ezér t úgy határoztam, bemegyek. Már több mint egy év telt el legutóbbi látogatásom óta. Homa még mindig ott dolgozott, ahogy reméltem, s amikor megismert, így szólt: – Mennyire hiányoltalak! Hányszor gondoltam rád és sorsodra! Gyere, gyermekem, mesélj el mindent. Homa bőre sötét volt, fehér haja vakítóan ragyogott, mint a hold az éjszakai égbolton. Elvette ruháimat, és az egyik elkülönített kabinba vezetett, leültetett, aztán több vödörnyi meleg vizet öntött rám. Homa sötét szeme szomorú volt. – Gyermekem, attól féltem, a legrosszabb sors jutott neked  – azt hittem hit tem,, az utcán ut cán végzed. – Nem így történt – feleltem –, de nehéz időket éltünk át. – És elmeséltem neki, mi mindenen mentünk keresztül, és a szavak csak úgy ömlöttek belőlem, ő pedig megmasszírozta izmaimat, és lassan l assan ellazultam. ellazultam. Arról is beszámoltam, hogyan fordult jobbra a sorsunk, miután elkezdtünk szőnyegeket csomózni Maleka családjával, elmeséltem, hogy egyre több megrendelést kapunk a háremhölgyektől is. – Azt tervezzük, hogy házat veszünk a családnak – mondtam –, és már minden kényelmet megengedhetünk magunknak és a gyerekeknek. gyerekeknek. Nemrég vásároltam egy narancssárga selyemcipőt, hosszú idő után az első új párat. A cipő orra kecsesen felkunkorodott, mint a teáskanna csőre. Öröm volt ránézni. Homa szeme megtelt csodálattal. – Egyszóval végre jóra fordult a sorsotok! – bólintott. – Megérdemled, azizam. Fogta a kisszát, és dörzsölni kezdte a lábamat, láttam, hogyan hámlik le az elhalt bőr. Amikor Homa hasra fektetett, hogy ledörzsölje a hátamat, lazán lelógattam a lábam és a karom. Biztonságban éreztem magam mellette. – És milyen a család, amelyikkel együtt élsz? Elmondtam, hogy kikerekedtek a fiúk, most, hogy rendesen esznek, elmondtam, Davúd milyen kedves anyámmal, mert úgy gondolja, az ő gyógyfőzetei mentették meg az életét. Elmeséltem Homának, hogy hogy nemrég született kisbabájuk, és ekkor váratlanul megtelt megtel t a szemem könnyel. Homa puha ruhával gyengéden gyengéden megtörölgette az arcomat. – Ah, ah! – mondta együttérzően. –  Most már te is készen állsz rá, hogy sajátod legyen. Oldalra fordított, és a bokámtól a hónom aljáig végigdörzsölt. – Nem vagy már fiatal, de még mindig van időd gyermeket szülni – mondta. – És a sziga? – Miért ne köthetnél életre szóló házasságot most, hogy elegendő pénzed van a hozományhoz? – kérdezte. – Emlékszel, mit mondtam? Az első házasság a lány szüleinek szól. A második már csak cs ak az övé. Megfordított, és a másik oldalamat is ledörzsölte. – Arra gondolj, hogy neked mi a legmegfelelőbb. legmegfel előbb. Ne kövess kövess el több buta hibát. Miközben tenyeremet és kérges ujjaimat dörzsölte, azokra a házasságokra gondoltam, amelyeket a hasonló korú ismerős lányok kötöttek.

Mariam a lehető legemelkedettebb kapcsolatban élt, a sah ágyasa volt, de csak akkor látta, amikor a sah meglátogatta, és örökké attól rettegett, mikor lép a helyébe egy másik kedvenc. Nahídot olyan emberhez kényszerítették, akit nem szeretett. Csak álmodozhatott arról, milyen lett volna a házassága Iszkandarral, aki valószínűleg sohasem lesz az övé. Története olyan volt, mint Golnaré és szeretett rózsabokráé. Goli, falubéli barátnőm tökéletes ajándék volt férje számára, de jelenlétében mindig félénk volt és alázatos. Férje sokkal idősebb volt nála, és most már tudtam, hogy gyermekként bánt vele. Én más voltam. Nekem ott voltak a szőnyegeim és fogadott családom, akikről gondoskodnom kellett. Ha házasságra lépnék, akkor is kötelességem lenne, és kívánnám is, hogy tovább dolgozzak Maleka családjával és fejlesszem tudásomat. Az elmúlt hónapok során bebizonyosodott, hogy legalább olyan jó vagyok, mint a többi szőnyegtervező. Az is előnynek számított, hogy nő vagyok, és népszerű a háremhölgyek körében. Tudtam, hogy akkor sem hagynám abba a szőnyegtervezést, ha olyan gazdag férjem volna, mint maga m aga a sah. Mégis, nem ilyen sorsot képzeltem magamnak falumban, anyám meséit hallgatva. – A mesék, amelyeket hallgattam, mindig úgy végződtek, hogy a gazdag, kegyes herceg elveszi feleségül a szép, hányatott sorsú lányt, aki megmenekül, és életét összeköti hercegével. Homa elmosolyodott. – A mesék már csak ilyenek – válaszolta, és meleg vizet öntött a fejemre. – Mégsem mindig ez a végük. Ujjbegyeivel masszírozni kezdte a fejbőrömet. – Ne feledd, már nem vagy szerencsétlen. Értékessé tetted magad – még a szüzeknél is értékesebbé. Miért ne mesélhetnéd a saját történetedet? Amikor Homa megmosta a hajamat, addig öntötte rám a vizet, amíg szinte ragyogott a bőröm. Aztán a legforróbb kádba ültetett, és miközben ott feküdtem, elgondolkodtam azon, amit mondott. Igaza volt – idősebb lettem, férjezetten vagyok, van némi pénzem is, saját magam dönthetek a sorsomról. Nem voltam többé éretlen gyermek, sokat nyújthattam kérőmnek. Ám nem vágytam többé olyan férfira, mint Ferejdún, hiába volt gazdag, hiszen ő csak saját vágyainak tükrében látott engem. Másra vágytam; arra, amit a szüleimnél láttam. Amikor anyám olyan beteg volt, hogy majdnem meghalt, mesélt nekem apám önzetlenségéről és ragaszkodásáról. Anyámért apám lemondott szívének leghőbb vágyáról, nem egyszer, hanem kétszer. Először, amikor elhatározta, hogy inkább kitart egy olyan asszony mellett, akinek nem lehet gyermeke, s nem vett második feleséget magához. Másodszor, amikor megszülettem s ő megbékélt azzal, hogy soha nem lehet már fia. Apám olyan volt, mint a kő, amelynek annyit vérzett a szíve, hogy végül rubinná változott. Ilyen csillogó drágakő után vágyakoztam én is. Amikor alaposan kiáztattam magam, bementem egy fülkébe, és lefeküdtem egy puha párnára. Homa hideg vizet hozott, hogy igyak, és némi édes uborkát, hogy harapjak valamit alvás előtt. Nem jött álom a szememre, de a fejemben buja történet szövődött. Nem tudtam, honnan jön, korábban sohasem hallottam ezt a mesét, lehet, hogy egyedül találtam ki. Mégis, nagyon megtetszett, mert arról az oroszlánszívű emberről szólt, akit kerestem, arról, aki annyit ért, mint az egész életem. Isten segítségével történetünket egyszer a legfényesebb tintával írja meg a sors, és ez így lesz addig, míg az utolsó lap el nem fogy. – Homa! – kiáltottam. – Valamit el kell mesélnem! Homa bejött a fülkémbe, szeme csillogott, mint a csillagok, hófehér haja ragyogott, akár a hold. Leült mellém. mell ém. Közel hajolt, hogy meghallgasson, és én belekezdtem.

 Egyszer volt, hol nem volt. Isten előtt e lőtt semmi se mmi sem volt.

Volt egyszer egy férfi, egy idős és bölcs sah tanácsadója. Amikor a sah megkérte egyetlen leányának kezét, elutasította az uralkodó kérését. A sah kivégeztette engedetlensége miatt, majd azt  mondta a lánynak, csak akkor nyerheti el szabadságát, ha olyan szőnyeget sző, melynek szépsége a sah összes szőnyegét elhomályosítja. elhomályosítja.  A lányt apró szobába zárták, melynek kicsiny kicsi ny ablaka a sah kertjére kertj ére nézett. nézett . Ott pihentek, pihentek , teáztak a sah ágyasai, ott ették az édes szezámmagos süteményt. A lány régi szövőszéknél ült, kezében barna gyapjúfonállal, s látta, látt a, hogyan nevetgélnek és szórakoznak. szórakoznak.  Mivel nagyon magányos volt, vol t, minden reggel hagyott hagyot t némi kenyérmorzsát k enyérmorzsát a madaraknak. Egy napon aztán berepült hozzá egy büszke tartású kismadár, melynek hosszú, fehér tollai voltak. Leszállt  a földre, felcsipegetett felcsi pegetett néhány szem morzsát, morzsát, majd elszállt.  Másnap a madár újra eljött e ljött,, és egy e gy kicsivel ki csivel többet evett. evett . Azután minden reggel megjelent, megjelent , és a lány kezéből evett. Ő volt a lány egyetlen társa, s amikor az szomorúan lehajtotta fejét, rászállt a vállára, és énekelt neki.  – Aj, Khoda! – panaszkodott panaszkodot t a lány l ány egy reggel, Isten Ist en könyörületet könyörül etet kérve. – A gyapjú gyapj ú bűzlik bűzli k és dohos, soha nem szövök belőle sahhoz méltó szőnyeget!  A madár, madár, amikor meghallotta meghallott a a lány panaszát, abbahagyta az éneklést, éneklést , és hirtelen hirtel en eltűnt. eltűnt .  Helyén gyapjas fehér bárány állt. állt . A lány kinyújtotta kinyújt otta a kezét, hogy megérintse, mert nem hitt a szemének, és látta, hogy a hasa alatt a legfinomabb gyapjú nő. Lenyírta a gyapjút, ami azonnal újranőtt. Még egyszer lenyírta, megint újranőtt. A bárány békésen tűrte, hogy a lány elegendő gyapjút  gyűjtsön, majd ismét madárrá változott, és elrepült.  A lány fonalat font a gyapjúból, gyapj úból, és elkezdte elkezdt e szőni a szőnyeget, szőnyege t, amely olyan puha lett, le tt, akár a bársony. Másnap a madár visszatért, letelepedett a lány vállára, és édesen énekelt neki, amíg az dolgozott. Néhány nap múltán a lányt ismét elöntötte a bánat.  – Aj, Khodal – sóhajtozott. sóhajtozot t. – Túl fakó lesz a szőnyeg, nincs színes gyapjúfonalam! gyapjúfonal am! Hogyan készítsek belőle sahhoz méltó ajándékot?  A madár elhallgatott elhallgat ott és é s eltűnt, elt űnt, s helyén hel yén ragyogó, piros virágokkal teli tál jelent meg. Amikor a lány ujjai közé vette a szirmokat, vérpiros cseppek cseppentek kezére. A lány egy piros virágot  vázába tett, a többi szirmát azonban azonban összetörte, és festéket főzött f őzött a gyapjúhoz. A fonal egy részét rövid ideig áztatta, s az narancssárgává változott, a többit hosszabb ideig, s az skarlátvörös lett. Aztán beleszőtte a szőnyegbe a narancssárga narancssárga és a skarlátvörös fonalat.  A madár másnap reggel ismét meglátogatta meglátogatt a a lányt, ám hangja gyenge volt, büszke feje lehajlott.  – Kedves madárkám, tegnap feláldoztad felál doztad magad értem? – kérdezte a lány. A madár megremegett, s gyönyörű éneke erőtlenül szólt. Fáradtnak tűnt, s a lány még több kenyérmorzsát szórt  elé, s hosszasan simogatta simogatta szép fehér tollait. toll ait.  A szőnyeg most már oly gyönyörű volt, akár a sah kertjei kertj ei az ablakban. Amikor a lány befejezte a szegélyt, őszi juharfamintába kezdett, melyen énekesmadarak énekesmadarak ültek. Az élénkpiros leveleket  narancssár narancssárga foltok pettyezték, melyek szemet gyönyörködtetően díszítették a fa barna törzsét és ágait, ám a lány még mindig úgy hitte, a szőnyeg nem elég szép.  – Aj, Khoda! – sóhajtozott. sóhajtozot t. – Hogyan készítsek készí tsek sahhoz méltó mélt ó szőnyeget? szőnye get? Aranyfonálra lenne szükségem, hogy öreg szemét megörvendeztessem!  A madár, madár, szokása szerint, szerint , a lány vállán üldögélt. üldögélt . Hirtelen felborzolta felborz olta tollait, tollai t, s egy apró tollpihe a földre f öldre hullt. Majd megremegett, megremegett, s a lány l ány aggódni kezdett életéért.  – Ne! – kiáltotta. kiáltot ta. – Inkább maradj meg nekem, lemondok a sahhoz méltó szőnyegről!

 A szobát azonban addigra elöntötte elöntöt te a fény, s a madár aranymadárrá változott, változo tt, mely fényesebben csillogott, mint a sah összes drágaköve. A lányt elkápráztatta fényessége, mely a napnál is erősebben ragyogta be börtönét.  Másnap a lány l ány morzsát szórt a földre, f öldre, úgy várta a madarat, de az a z nem ne m tért vissza. Nem jött  sem másnap, sem a hosszú téli hónapok alatt. A lány mindennap megsiratta madarát. Hálából áldozatáért felolvasztotta az aranymadarat, a fehér fonalat aranyba mártotta, s az aranyfonalat  beleszőtte a szőnyegbe.  Azután arra kérte az őröket, vezessék a sah színe elé, hogy megmutathassa a szőnyeget. Az őrök a sah elé terítették a szőnyeget, s az aranyfonalak meleg fénnyel árasztották el a hideg szobát. A sah meglepődött, tenyerét arcára szorította, s csak ingatta a fejét, s úgy tűnt, hallja, amint a szőnyeg aranymadarai a szerelem dicsőségéről énekelnek.  – Miféle Mifél e varázslat ez? – kérdezte. kérdezte .  A lány mesélt neki a madárról, amely társául szegődött. szegődött . A sah ráparancsolt, ráparancsolt , hogy szolgáltasson bizonyítékot, s a lány felmutatta azt az egyetlen fehér tollpihét, amely a földre esett. A tollat azóta egy fonalra fűzve, nyakláncként nyakláncként őrizte.  Ekkor a sah a palotába hívott egy fonnyadt vénasszonyt, ki messzi földön híres volt  varázserejéről, s megparancsolta neki, oldjon fel minden szentségtelen átkot a teremben. A vénség kezébe fogta a tollpihét, elmormolt elmormolt néhány varázsigét, majd majd így szólt:  – A mennyek urának akaratából feloldozl fe loldozlak ak minden átok alól! alól !  A tollpihe toll pihe megremegett, megremegett, kiesett kieset t kezéből, s magas ifjúvá ifjúv á változott, változot t, kinek orcája piros volt, szeme sötét, akár az éjszaka, ajka, akár a nyíló tulipán, s fürtjei kékesfeketék, mint a jácint virága.  – Szavamra, ennél még egy beszélő bes zélő szőnyeg s zőnyeg sem se m lehetne különösebb! – kiáltott ki áltott fel ámultan a sah. – Ki átkozott meg, ifjú?  – Egy gonosz démon – felelte felel te az ifjú. ifj ú. – A szüleim elűzték, elűzté k, s ö azzal büntette büntett e őket, hogy varázslatot bocsátott rám. Kínomat növelve varázshatalmat adott: bármivé átváltozhattam, csak  önmagámmá nem.  – És mi a dolgod ezzel a lánnyal? lánnyal ?  Az ifjú hangja ellágyult. ellágyul t. – Amikor láttam látt am rabságban r abságban sínylődő ártatlanságát, ártatl anságát, szívem hozzá repült, mert magam is fogoly voltam.  A sah nem enyhült enyhül t meg. Odavetette Odavetet te az ifjúnak: ifjúnak : – Mától M ától az enyém e nyém vagy. A lányhoz pedig így szólt: – S te nőül jössz hozzám.  A lány talpra ugrott, s felkiáltott felki áltott:: – A magasságos Istenre, hát nem azt ígérted, ígérte d, hogy szabadon engedsz, ha olyan szőnyeget szövök, melynek szépsége összes szőnyegedet elhomályosítja?  – Azt mondtam – ismerte be a sah.  – És megesküszöl rá, hogy találsz talál sz ennél szebbet? szebbe t?  A sah megparancsolta tanácsadójának, tanácsadójának , aki a lány l ány apjának apj ának helyére he lyére lépett, lé pett, hogy hozzák hozz ák elé e lé a legfinomabb legfinomabb szőnyegeit.  A tanácsadó odahordatta az összes ös szes szőnyeget. szőnyeget . Mindegyiket Mindegyi ket alaposan alapos an megvizsgálták, megvizsgálták , és a lány is szemügyre vette őket.  – Az enyém a legszebbnél is szebb – mondta. – Szorosabb a csomózása, mint bármelyiké, s egyik sem gyönyörködteti egyszerre a szívet, a szemet és az elmét úgy, mint az enyém!  A sah nem válaszolt, válaszol t, mert a lánynak igaza volt. Azután a lány hozzátette: hozzátett e: – Én mégis feleségül megyek hozzád, hozzád, egyetlen feltétellel: feltét ellel: szabadítsd fel ezt az ifjút, if jút, mert ö már életét adta értem.  A sah, úgy tűnt, elfogadja elfogad ja az ajánlatot, ajánlat ot, ám ekkor a fonnyadt vénasszony véna sszony közbeszólt. közbeszól t.  – Felséges Felsé ges sah, sa h, mutass könyörületet! könyörület et! – mondta. – Add vissza e szerencsétlenek sze rencsétlenek szabadságát,

mert feláldozták magukat egymásért, s legendává váltak.  – Valóban, Valóban, még soha nem láttam lát tam két ily csodát egyetlen egyetl en nap na p alatt! al att! – kiáltot ki áltottt fel a sah. – De mégis, miért bocsássam őket szabadon?  Ekkor a vénasszony vénas szony parancsoló parancsol ó hangon kijelente kij elentette: tte: – Mert rájuk örökké örök ké emlékezni fognak, s nagylelkűségedet nagylelkűségedet örökké emlegetni fogják.  A sah mindent megtett volna, vol na, hogy növelje jó j ó hírnevét, hírnevét , ezért így szólt s zólt a lányhoz: lány hoz:  – Szabad vagy, mert megtetted, megtetted , amit parancsoltam. Szőnyeged szépsége valóban minden szőnyegemét szőnyegemét elhomályosítja. elhomályosítja.  Az ifjúhoz pedig pedi g így szólt: szólt : – Neked adom öt, mert a véredet hullattad hull attad érte. ért e.  A sah elrendelte, hogy a fiatal f iatalok ok lakodalma tartson három nap és három éjjelen éjjele n át. á t. Azon a szőnyegen házasodtak össze, amely örökre egybefonta életük fonalát. Amikor a lány kimondta a boldogító igent, a szőnyeg aranymadarai dalra fakadtak, mert végre megtalálta oroszlánszívű párját.  Ettől kezdve a két volt fogoly örömmel és gyengédséggel halmozta el egymást, és boldogan éltek, élte k, míg meg nem haltak.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI

A kilenc év során, mialatt mialat t A virágok vére című cím ű regényen dolgoztam, mindvégig mi ndvégig úgy éreztem magam, mint Ali baba az Ezeregyéjszaka meséiben, amikor kimondja, hogy „Szezám, tárulj!” – és megnyílik előtte az arannyal és drágakövekkel teli barlang. Az én esetemben a kincsek a modern idők előtti Irán történelméről és kultúrájáról szóló könyvek alakjában jelentek meg, amelyek nem barlangokban, hanem gyéren látogatott könyvtárak poros polcain rejtőzködtek. Hosszú órákat töltöttem a kincsek tanulmányozásával, és minél többet olvastam, varázsuk annál jobban megragadott. Kutatómunkám során mindig visszakanyarodtam Abbász sah uralkodásának idejéhez (1571–  1629), amelyet kivételes mozgalmasság jellemzett, hiszen ez a kor súlyos katasztrófák s egyúttal nagy tettek ideje volt. Amikor tizenhét évesen Abbász sah trónra került, a hatalomért folyó harc valóságos vérfürdőbe taszította Iránt: a Szafavida királyi udvartartás tagjait megvakították vagy meggyilkolták, az ezt követő háborúkban rengeteg katona vesztette életét, az ország pedig jelentős területveszteséget szenvedett el. Abbász sah képes volt kivezetni ki vezetni az országot a káoszból – uralkodásának negyvenegy negyvenegy éve alatt kiemelkedően tehetséges vezetőnek bizonyult, bár az igazságszolgáltatáshoz való hozzáállása mai normáink szerint túl kegyetlennek tűnhet. Bátorságának, eredeti elképzeléseinek és Irán kulturális felvirágoztatására tett intézkedéseinek köszönhetően az uralkodó a mai történelemkönyvekben a Nagy Abbász sah néven szerepel.  A virágok vérének története az 1620-as években játszódik, abban az időszakban, amikor Abbász sahnak sikerült megerősítenie Irán határait és megszabadulnia politikai ellenfeleitől, olyan feltételeket teremtve ezzel, amelyek mellett felvirágozhatott a művészet. Abbász sah különösen nagy igyekezettel támogatta a szőnyegszövés művészetét. Az iráni szőnyegek keresettek és megbecsültek lettek az európai uralkodók, nemesek és kereskedők körében, és felkeltették a kor legnagyobb művészeinek, többek között Rubens, Velázquez és Van Dyck figyelmét és csodálatát. Abbász sah, akinek jó érzéke volt a kínálkozó lehetőségek kiaknázásához, szőnyegszövő műhelyeket állított fel országszerte, olyanokat, amilyenek a könyvben is szerepelnek. Roger Savory Irán-kutató szavait

idézve: „Az ő támogatása mellett a szőnyegszövés a képzőművészet szintjére emelkedett.” Ez azt is elentette, hogy a falusi szövőszéken csomózott szőnyegek mellett a városokban megjelentek az úgynevezett udvari szőnyegcsomózó mesterek, akik egyedi és különleges darabokat állítottak elő az udvar számára. A 16-17. századi iráni udvari szőnyegek legszebb példányai ma múzeumokban és. magángyűjteményekben lelhetők fel, és egyes szőnyegszakértők úgy tartják, hogy a Szafavida-kor (1501-1722) idején született szőnyegek s zőnyegek minden idők legértékesebb darabjai közé tartoznak. Amikor Abbász sah hatalomra került, Irán fővárosa az ország északnyugati részén található Qazvin volt. 1598-ban a sah az ország középső részén fekvő, jobban védhető Iszfahánt tette meg fővárossá, ahol addig soha nem látott újjáépítés és urbanizációs megújhodás vette kezdetét. Kidolgozott városrendezési tervek alapján, kiváló építészek segítségével a sah alig harminc év alatt olyan várost épített, amelynek látványa ma is lenyűgöző. Az oriasi Világ Képmása, amely elnevezését döbbenetes méretének köszönheti, nagyobb volt, mint az akkori európai városok legszélesebb főterei. A sah palotája, személyes dzsámija, a Nagy Bazár és a hatalmas Péntekdzsámi, amelyek leírása mind szerepel a könyvben, ma is csodálatot váltanak ki, akárcsak a sah által oly kedvelt és palotájának erkélyéről gyakran figyelemmel kísért lovaspóló kapuit jelölő, ma is látható márványoszlopok. Thomas Herbert, egy ifjú nemes, aki Sir Dodmore Cotton, az akkori angol nagykövet kíséretében 1627-től 1629-ig tartózkodott Iránban, így írja le a teret: „Kétségkívül legalább annyira tágas, kellemes és illatos piactér, mint bármelyik másik a világon.” Amikor életemben először, tizennégy éves koromban ellátogattam a városba, Herberthez és sok más utazóhoz hasonlóan engem is megigézett Iszfahán látványa. A város olyan mély és kitörölhetetlen benyomást tett rám, hogy évtizedekkel később egy pillanatra sem volt kétséges számomra, csakis ez lehet regényem színhelye. B á r A virágok vérének főszereplői kitalált alakok, megpróbáltam őket az életüket és a gondolkodásmódjukat meghatározó valós események középpontjába helyezni. A regény első fejezetében leírt üstökösről például, akárcsak a hozzá társított szerencsétlenségekről, részletes beszámolót olvashatunk Eszkandar Monsi, Abbász sah hivatalos udvari történetírójának tollából, aki háromszáz oldalas krónikában számol be a sah uralkodásának legfontosabb eseményeiről. Mindazonáltal a regényben egyes eseményeket, írói szabadságommal élve, tömörebben és nem feltétlenül megtörténésük pontos idejébe helyezve ábrázoltam. Minden jelentős történelmi korszaknak megvan a maga nagy utazó történetírója – a 17. századi Iráné Sir John Chardin, egy francia ékszerész volt. Chardin az 1670-es években utazgatott Iránban, és tíz kötetben foglalta össze ott szerzett tapasztalatait. Kevés ehhez hasonlóan gondos és aprólékos, ugyanakkor szórakoztató leírás létezik. Chardin megfigyelései fontos forrást jelentettek számomra a Szafavida-kor szokásainak és erkölcseinek megismeréséhez, különösen azért, mert leírásait gyakran ravaszul megfűszerezi figyelemfelkeltő megjegyzésekkel. Például: „A bor és a bódító likőrök tiltottak a mohamedánok számára, mégis igen kevesen akadnak, akik ne fogyasztanának valamilyen alkoholtartalmú likőrt.” Vagy: „A perzsáknál általánosságban két, egymásnak igen ellentmondó gyakorlat figyelhető meg. Az egyik az, hogy állandóan Istenhez imádkoznak és az Ő dicsőségét magasztalják, a másik az, hogy gyakran káromkodnak, és szemérmetlen kifejezéseket használnak.” (Utazások Perzsiában)] [Travels in Persia: 1673-1677  1673-1677 (Utazások Utazásai során Chardin begyűjtött egy iszfaháni évkönyvet is, és feljegyezte az abban szereplő jövendöléseket – ezekre alapoztam az első fejezetben leírt próféciákat. A nők viselkedésére utaló jövendölés a Voyages du chevalier Chardin en Perse, et autres lieux de l'Orient (Chardin lovag utazásai Perzsiában és a Kelet más országaiban) című művéből származik. Sok utazót bűvöltek el Perzsia szőnyegei, mai szóhasználattal élve, a perzsaszőnyegek, amelyek a saját életemnek is – igaz, kisebbik, de egyik legkedvesebb – részét alkotják attól a perctől,

amikor tizenéves koromban apám megajándékozott első szőnyegemmel. A regényben leírt szőnyegek esetében általában iráni motívumokat, színeket, festési módozatokat és csomózási technikákat írtam le. Bár tucatnyi szőnyegekkel kapcsolatos szakkönyvet tanulmányoztam át, a technikai részleteknél kulcsfontosságúnak bizonyult Hans E. Wulff The Traditional Crafts of Persia (Perzsia hagyományos kézműves mesterségei) című műve. A közel-keleti szőnyegek spirituális mondanivalójával kapcsolatos elméletek több kiadványban szerepelnek, többek között Sheila Blair és Jonathan Bloom kiállítási katalógusában, az Images of Paradise in Islamic Art (A paradicsom ábrázolásai az iszlám művészetben) című, valamint más tanulmányokban, például Schuyler V. R. Cammann Symbolic  Meanings in Orientál Rug Patterns (A keleti szőnyeg mintáinak szimbolikus jelentései) cmű munkájában. Az Az épületekkel kapcsolatban Nader Ardalan Ardalan és Laleh Bakhtiar a The Sense of Unity: The Sufi Tradition in Persian Architecture (Az egység jelentése: a szúfi hagyomány a perzsa építészetben) című könyvében szereplő elméleteket használtam fel. Az olvasó kíváncsiságát nyilván felkelti a könyvben leírt, akkoriban létező házassági szerződés, az úgynevezett „sziga” – sigeh jelensége.  jel ensége. A házasságnak házassá gnak ez a formája form ája több t öbb száz éve az iráni i ráni kultúra szerves részét képezi, ma is aktívan alkalmazzák férfiak és nők egyaránt. Ezzel kapcsolatos háttér-információim forrása a tudós Shahla Haeri Law ofDesire: Temporary Temporary Marriage Ma rriage in Shi'i Iran (A vágy törvénye: ideiglenes házasság a síita Iránban) című műve volt, amely átfogó képet ad erről a szokatlan és összetett intézményről, és egy sor kortárs alkalmazóval folytatott beszélgetést is tartalmaz. A könyvvel kapcsolatos kutatómunka során nagy figyelmet szenteltem az Iránban szájhagyomány útján terjedő elbeszélő irodalomnak, mert a modern időket megelőzően ez volt a legelterjedtebb. Több utazó említi, hogy még az írástudatlan irániak is hosszú költeményeket ismertek és szavaltak – a mai Iránban nagy népszerűségnek örvend az a játék, amelyben az nyer, aki a legtöbb költeményt képes fejből elmondani. A költemények, a mondókák és a versek mellett a mai szájhagyomány útján terjesztett irodalomban is rengeteg népmese, legenda, fabula, monda és a lélek építését célzó tanulságos történet fordul elő. Az egymásra épülő történetek mesélése a Közel-Kelet egyik máig élő hagyománya, ami az európai olvasó számára leginkább az Ezeregyéjszaka meséiből ismert. Ebben a tekintetben rám a legnagyobb hatással egy tizenkettedik századi perzsa költő, Nizami volt, aki egy könyv terjedelmű verses mesét alkotott a sah kalandjairól, Haft Paykar (Hét portré) elnevezéssel, amelyben hét, a szerelemről szóló tanulságos történetet mesél el. Nekem olybá tűnt, Nizami történetei úgy kapcsolódnak egymáshoz, ahogyan az iráni szőnyegek motívumai, végtelenül gazdag és sűrű szövetréteget alkotva. A regényem fejezeteinek fonala közé általam szőtt hét meséből öt hagyományos iráni vagy iszlám történetek némileg átdolgozott változata. Azokban az esetekben, amikor a regény szempontjából szükségesnek tartottam, egy picit átalakítottam az eredeti történeteket. A mesék mindenkori kezdő sorai, az „Egyszer volt, hol nem volt” az angol „Once upon a time”-nak megfelelő iráni kifejezés nyersfordítása. (A fordító megjegyzése: A fárszi nyelvben szinte tökéletesen ugyanúgy kezdődnek a mesék, mint a magyarok. Az írónő fársziból angolra fordított mondata ugyanis így néz ki:  First there the re wasn't and then there was.) A második fejezet végén szereplő történet Henri Massé Persian Beliefs Bel iefs and Customs (Perzsa hiedelmek és szokások) című könyvéből való. Massé eredeti forrása egy iráni meséket tartalmazó kötet volt, a „Tchehardeh efsane ez efsaneha-ye roustayi-e Iran”, amelyeket Kouhi Kermani tudós gyűjtött Irán Kerman régiójában, és az 1930-as években jelentetett meg. A harmadik és negyedik fejezet végén szereplő meséket az előbb említett költő, Nizami írta,

verses formában. A harmadik fejezet végén lévő mese részben Lejla és Madzsnún történetén alapszik, ami már sokkal korabban létezett, Nizami csupán némileg a saját szájízére formálta át. Az én forrásom dr. Rudolf Gelpke fordítása volt, a The Story of Layla and Majnun, de én inkább az iráni Lejla nevet használtam. Fitna, a rabszolgalány története, amely a negyedik fejezet végén szerepel, Nizami Haft Paykarjának feldolgozása, az én forrásom Julié Scott Meizami fordítása volt. Az írónő részletes megjegyzései tették ezt a csodálatos könyvet könnyedén érthetővé és igazán élvezetessé. Az ötödik fejezet végén lévő mese egy hagyományos iszlám történet átdolgozása, míg a hatodik fejezetet követő mesét annak alapján írtam, amellyel Ferid ed din Attar költő bevezeti saját,  Illa  Il lahihi-Nama Nama (Isten könyve) című kötetét. Az olvasók a kb. 1136-tól 1230-ig élt Attart leginkább a híres szúfi verses mese, A madarak tanácskozása alkotójaként ismerhetik. Az első és a hetedik fejezet végén szereplő meséket magam írtam. Ezeknek a meséknek az elbeszélésmódját, akárcsak magának a regénynek a nyelvezetét, mélyen áthatja a tradicionális iráni mesék hangulata, valamint szereplőik bemutatásának és cselekményük elbeszélésének hagyományos módozata. A regény nyelvezetét jelentős mértékben megihlette a kitűnő tudósnő, Annemarie wo-Colored Brocade: Brocade: The Imagery of Persian Poetry (A két színnel festett brokát: a Schimmel A Two-Colored perzsa költészet képi világa) című munkája. A regény címét egy versből kölcsönöztem: Az Ode to a Garden Carpet  (Óda egy virágoskertmintás szőnyeghez). A vers Alexander Upham Popé és Phyllis Ackerman monumentális, Survey of Persian Art  (A perzsa művészet) című 4500 oldalas, nagy szeretettel és rengeteg munkával létrehozott enciklopédiájából való, amelyet 1939-ben jelentetett meg az Oxford University Press. Ezt a kötetet használtam referenciaként, a szőnyegektől kezdve a pénzérméken keresztül szinte mindenhez. A vers a könyvben „egy ismeretlen, 1500 körül élt szúfi költő műve”-ként szerepel, amely egy kertet mintázó mi ntázó szőnyeget menedékként, az Istenhez közel kerülés eszközeként ábrázol. A regény narrátorának nevét szándékosan nem említem, mintegy fejet hajtván Irán névtelen művészei művészei előtt.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv nem létezne édesapám, Ahmad Amirrezvani és mostohaanyám, Firoozeh Firoozfar Amirrezvani odaadó támogatása nélkül. A könyvvel kapcsolatos kutatómunkám során tett három iráni utazásom ideje alatt ők ketten mutatták meg nekem az országot, ők vittek el a történelmi helyszínekre és a múzeumokba, türelmesen kivárták, amíg elkészítem a feljegyzéseimet és bóklászok, és szívesen válaszoltak számtalan kérdésemre. Türelmük és szeretetük örök hálára kötelez. Szeretnék köszönetet mondani írói csoportom összes nőtagjának, ők Janis Cooke Newman, Rosie Ruley-Atkins, Bonnié Watch, valamint Steph Paynes, akik érzékeny és odaadó olvasóim voltak. Régi barátnőm, a kiváló mesélő Ruth Halpern rengeteget segített, hogy alaposan megismerjem a mesemondás művészetét. Nagy hálával tartozom Sandra Scoffield írónőnek, akit a Squaw Valley Community of Writersben ismertem meg. Sandra, született tanárnőként, sokat segített, biztatott és minden esetben hasznos tanácsokkal látott el. Befejezni egy regényt nem csupán az író számára jelent megerőltető feladatot, hanem a hozzá közel álló személyeknek is. Önzetlen szeretetéért és támogatásáért köszönettel tartozom Ed Grantnek. Köszönet ügynökömnek, Emma Sweeney-nek, odaadó

képviseletemért és támogatásáért. Végül szeretnék köszönetet mondani azoknak a tudósoknak, akik Irán megismerésének és megismertetésének szentelték életüket. Az ő munkájuk nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre.

Tartalom PROLÓGUS ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK NEGYED IK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK HATOD IK FEJEZET F EJEZET HETEDIK FEJEZET A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Table of Contents PROLÓGUS ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

2 5 17 50 91 112 138 182 194 197