Agave 100 Krimi antol+¦gia

Ray Bradbury: The Referent, Copyright © Ray Bradbury, 1963 Philip K. Dick: Prominent Author, Copyright © The Estate of Philip K. Dick, 1987  Neil Gaiman: I, Cthulhu, Cthulhu, Copyright © Neil Gaiman, Gaiman, 1986 Dennis Lehane: Until Gwen, Copyright © Dennis Lehane, 2006 Roger Zelazny: Love is an Imaginary Number, Copyright © Roger Zelazny, 1971 Dashiell Hammett: Woman in the Dark, Copyright © Dashiell Hanimett, 1960 Jim Thompson: This World, Then The Fireworks, Copyright © The Estate of Jim Thompson,1988 T hompson,1988 Charles Willeford: A Letter to A.A. (Almost Anybody), Copyright © Charles Willeford, l961 Lawrence Block: The Burglar Who Dropped in on Elvis, Copyright © Lawrence Block, 1994 Iáin M. Banks: A Few Notes on the Culture, Copyright © Iain M. Banks, 1994 Susanna Clarke: Jonathan Strange's introduction, A Letter to the Editor of The Times, Copyright © Susanna Clarke, 2004 Laurell K. Hamilton: Here Be Dragons, Copyright © Laurell K. Hamilton, 2006  Naomi Novik: Feast or Famine, Famine, Copyright © Naomi Novik, Novik, 2006 Donald E. Westlake: Breathe Deep, Copyright © Donald E. Westlake, 1999 Published under individual agreements made by either the author or his/her agent or legal representative. Fordította: Gálla Nóra, Heinisch Mónika, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina, Varga Bálint Hungárian Translation ©2008 Gállá Nóra, Heinisch Mónika, Pék Zoltán, Roboz Gá bor, Török Krisztina, Varga Varga Bálint ISBN: 978 963 711 899 9 Agave Könyvek Felelős Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Varga Bálint Szerkesztő: Brenner Péter, Sz. Molnár Szilvia Korrektor: Feketéné Pintér Anna Tördelőszerkesztő: Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán  Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Kaposvári Nyomda Kft. – 280189 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

2

3

4

Öt év – száz könyv Majdnem napra pontosan öt évvel ezelőtt jelent meg első könykön yvünk, Az vünk,  Az ember a Fellegvárban Philip K. Dicktől, majd azt követte a  Bűnös vágyak Laurell K. Hamiltontól. Akkor mindent gondoltunk volna, csak azt nem, hogy öt év elteltével a századik könyvünknél fogunk tartani. Ezt az öt évet kétféleképpen lehet tekinteni. tekinteni . Egyfelől tisztán számszerű alapon. Száz könyv nagyjából másfél méter könykön yvespolc, nagyjából 30 000 oldal és nagyjából tíz kiló. Aztán lehet ezt érzelmi oldalról is nézni, hogy milyen jól nyomtuk, de az olvasók megbecsülése, kemény munkánk és állandó maximalizmusra törekvésünk nélkül soha nem értük volna el. Könnyes szemmel lapogathatnánk egymás vállát a mikrofon mikrofon előtt, és elcsukló hangon mondhatmondhatnánk: „Az Agave nem jöhetett volna létre az olvasók nélkül, akiknek mindent köszönhetünk.” És ez így is van. Tiszta és világos céllal indultunk: minőségi szórakoztató ir odalmat odalmat akartunk kiadni a lehető legjobb fordításban és a lehető legjobb bor íítóval. A rengeteg eladott könyv, valamint az olvasói és szakmai viszszajelzések azt bizonyítják, hogy sikerrel jártunk. Nyilván nem dőlünk hátra, és lapogatjuk tovább egymás vállát, ezúttal a kulisszák mögött, hogy „Hát emberek, ezt megcsináltuk, tökre rendben vagyunk, csak így tovább, ki mit iszik?” Nem, mert a java még csak cs ak most jön. Ugyanazt akarjuk tenni, amit eddig, csak még jobban. (Ez olyan, mint a reklámbéli mosópor vagy joghurt, amely még tökéletesebb mosást és/vagy még teljesebb teljesebb ízt ígér, mintha az előző nem mosott volna rendesen, illetve nem lett volna teljes az íze.) Az egyik cél nyilvánvaló: még alaposabban kell figyelnünk könyveink tartalmi színvonalára, még jobban kell figyelnünk a borítók színvonalára, és még jobban kell figyelnünk a könyveink, mint produktumok színvonalára. A másik már kicsit trükkösebb. Még jobb könyveket kell választanunk, és az eddigi tapasztalatok fokozott figyelembevételével bővíteni kell prof iilunkat. Az idei év már er ről ről szól. Ebben a kötetben olyan szerzők munkáit gyűjtöttük egybe, akik ede d5

dig már sikert hoztak nekünk, de olyanokét is, akiktől a jövőben várunk sikereket. A névsorból látszik, hogy erőteljesen rámozdulunk a krimivonalra. Erre Donald E. Westlake, Dashiell Hammett, Jim Thompson és Charles Willeford neve a garancia. Westlake-től nemcsak a Dortmunder-sorozatot adjuk ki, hanem a kultikus Parkersorozatot is. Dashiell Hammett-től tavasszal jelenik meg az első novelláskötetünk, melyet még három követ majd, illetve ősszel k erül a  boltokba  A máltai sólyom az eredeti, azaz az 1936-os, első magyar fordításban. Jim Thompson és Charles Willeford a második világhá ború utáni időszak legjelentősebb amerikai írói közé tartoznak, a noir és a ponyva szerelmesei bizonyára nagy örömmel olvassák majd őket. A történelmi krimi terén sikerült megtalálnunk azt a szer zőt, akit az olvasók reményeink szerint legalább annyira fognak szeretni, mint Steven Saylort. A neve C. J. Sansom, Cromwell alatt játszódó sorozatának főhőse pedig egy púpos ügyvéd, Matthew Shardlake. Nagy  büszkeséggel tölt el minket, hogy az idei évtől mi gondozhatjuk John le Carré életművét is. Nyáron jelenik meg legfrissebb regénye Mission Song címmel, azt követi ősszel  A kém, aki bejött a hidegről Falvay Mihály klasszikus fordításában, majd 2009-ben nekilátunk a Karlatrilógiának is. Le Carré neve egyben azt is jelzi, hogy a jövőben többet fogunk foglalkozni a kémregényekkel.  Naomi Novik szintén az idén debütál nálunk a külföldön hatalmas sikert aratott és számtalan díjat nyert Temeraire-sorozatával, amelyre Peter Jackson, a Gyűrűk ura-trilógia rendezője csapott le, és ebből k észíti következő filmjét. Az idei év egyik legnagyobb vállalk ozása Don Winslow  Drogháború című regénye lesz. Winslow egyenesen a pokolba vezeti az olvasóját, a földi pokolba, abba a pokolba, amelyet még Dante is megirigyelhetne: a kábítószer, a pénz és a hatalom poklába. Tőle évente fogunk jelentkezni legalább egy kötettel. És persze erősíteni akarjuk a science fiction vonalat is. Neil Gaiman munkáit kiemelt figyelemmel gondozzuk, az új szerzők közül  pedig Roger Zelaznyt kell kiemelni, aki Dickhez hasonlóan egyike a régi nagy SF-szerzőknek. A névsor természetesen folyamatosan bővülni fog. Hadd meséljük el röviden a könyv keletkezését. Tavaly ősszel, többszöri számolás és átszámolás után azt láttuk, hogy a 100. köny6

vünk majdnem pontosan az 5. születésnapunkra esik. Az ötlet szinte adta magát: csináljunk egy antológiát. Gyorsan összeállítottuk a névsort, megírtuk a kísérőlevelet, aztán szétküldtük a felkéréseket, és vártunk. Ray Bradbury az elsők közt volt, aki visszajelzett. Vele is, mint minden szerzőnkkel közöltük, hogy ez a kötet egyfajta ajándék az olvasóinknak, ezért meglehetősen nyomott az ára. A „Bradbury-levél” különös helyzetet teremtett. Azt írta ugyanis, hogy ő a maga részéről annyira szimpatikusnak tartja az ötletünket, hogy ingyen rendelkezésünkre bocsátja a novellát – amennyiben mindenki más így tesz. És mindenki más így tett. A névsor mégis rövidnek tűnhet, ám ennek meglehetősen prózai az oka: a hiányzó szerzők jó része nem ír novellákat, így nem is tudtunk válogatni tőlük; vagy ha mégis ír, akkor azt már régen megjelentettük magyarul. A névsor korántsem teljes, de bízunk benne, hogy mindenki talál benne kedvére valót. Az biztos, hogy ezek a novellák egyetlen általunk gondozott könyvben sem jelentek meg eddig, és nem is fognak megjelenni. Ezzel akarjuk különlegessé tenni úgy az alkalmat, mint a könyvet. Ezúton köszönjük szerzőinknek, hogy hozzájárultak a közléshez, valamint az ügynökségek munkatársainak, hogy segítettek nekünk. (Nevüket lásd lejjebb.) És ha már a köszönetnyilvánításnál tartunk, álljon itt mindenkinek a neve, aki eddig az Agavenak dolgozott, dolgozik még most is, és reméljük, hogy a jövőben is nekünk, velünk fog dolgozni: Akik fordítottak 

7

Bart Dániel Bényei Tamás Farkas Veronika Gálla Nóra Görgey Etelka H. Kovács Mária Heinisch Mónika Huszár András Jellinek Gyöngyvér Lukács Hajnalka Pék Zoltán Szécsi Noémi Torma Eszter Török Kriszta Balázs Eszter H. Nagy Péter Szarvas György Boncz Éva Füzesi István Walter Béla Major Ákos Szabó Levente

Bartók Júlia Falvay Dóra Galamb Zoltán Gerevich András Gulyás Zsolt Havasi Attila Hodász Eszter Imreh András Kós Krisztina Pál Attila Roboz Gábor Szilágyi Zsófia Totth Benedek Akik szerkesztettek Brenner Péter Sz. Molnár Szilvia Akik korrektúráztak Feketéné Pintér Anna Szakái Marianna Akik borítót terveztek 'Sigmond Viki Akik tördeltek

Russnak Zsolt

Téglás Zoltán

Akik jogokat képviselnek (és akik nélkül ez a kötet nem jöhetett volna létre) Bolza Péter (Andrew Nürnberg) (Kátai & Bolza) Kátai Katalin Hermann Judit (Kátai & Bolza)

Szántó György Tibor (Lex Copyright) Tóth Gitta (Kátai & Bolza) Varga Mónika (Lex Copyright) Gál Krisztina Kátai & Bolza)

Kálmán Gyöngyvér (Andrew Nürnberg) Lekli Miklós (Kátai & Bolza) Thék Andrea (Kátai & Bolza) Uzseka Norbert (Lex Copyright)

Akiket szerzőink közt tudhatunk  Kondor Vilmos Sasvári Rudolf Papp László Tamás Vajda Barnabás Akik szakértői munkájukkal segítettek  dr. Bokor László Molnár Tamás dr. Bihari Péter  Nagy Miklós dr. Hornyák Árpád Újlaki Pongrácz Zsuzsanna Kovács Kristóf Balázs Anita Steiner Kata

Akik a kiadót vezetik Szabó Éva

Köszönjük nekik. És köszönjük mindazoknak, akik könyveinket olvassák, és egyben üdvözöljük az új olvasókat is. De nemcsak mi, hanem két szerzőnk is. A megkeresésekkel együtt megkértük szerzőinket, hogy írjanak pár sort a magyar olvasókhoz. Többen nagyon melegen szimpatizáltak az antológiával, és ezt meg is osztották velünk: Dennis Lehane, Iain M. Banks, Donald E. Westlake, C. J. Sansom (akinek ugyan egy sor kisprózája sincs, de ezt az üdvözlést írta: „Congratulations at your 5th anniversary. I am delighted to be  published in Hungary, a country with such a long cultural history of its own. Best wishes, C. J. Sansom”) és persze Ray Bradbury. Laurell K. Hamilton és Lawrence Block néhány soros üdvözlését a novelláik elején tesszük közzé. 9

Még egyszer köszönet hát mindenkinek, aki olvassa a könyveinket.  Nincsenek kevesen, és ennek nagyon örülünk. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy olvasóink száma növekedjék. Évről évre több könyvet adunk ki, folyamatosan vezetünk be új szerzőket, minden év ben igyekszünk meghívni egy szerzőt a Könyvhétre, és töretlenül tar t juk a kapcsolatot az olvasókkal, így aztán biztosak is vagyunk benne, hogy tíz év múlva nem a kétszázadik könyvünket fogjuk kiadni. Csak mindenki győzze polcra rakni – és olvasni. Budapest, 2008. március 28. Csurgó Csaba, főszerkesztő Kuszkó Rajmund, kreatív igazgató Meznerics Gergely, ügyvezető Varga Bálint, ügyvezető

10

Lawrence Block Az idén hetvenéves, New York-i születésű Lawrence Blockra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy tétlen: fél évszázados karrierje alatt több mint hatvan regényt és száznál is több novellát írt, ráadásul nyugdíj helyett a mai napig dolgozik, pihenés gyanánt pedig távgyalogló versenyeken vesz részt. A jellegzetes, (ön)ironikus stílussal dolgozó szerzőt a kortárs krimi egyik legfontosabb alakjaként tisztelik; ugyan nem reformálta meg a műfajt, gazdag életművével jócskán túllépett a mesterember státuszon. Bár a novellaírás végigkísérte egész életét (sokat publikált többek között a neves  Ellery Queen's Mystery Magazine-ban, valamint az  Alfréd  Hitchcock's Myst ery Magazineban), és önálló kötetei is szép számmal akadnak, a '80-as években alapozta meg hírnevét, alapvetően sorozatainak k öszönhetően. Az életmű gerincét a hammetti ihletésű, magánnyomozós Matt Scudder-széria adja, illetve az antikvárius- betörő kalandjait elmesélő Bernie Rhodenbarr-kötetek, valamint a bélyeggyűjtő bérgyilkosról szóló J.P. Keller regények. Az aljas utcákon és ügyekben fáradhatatlanul talpaló magánhekus történetei erőteljes elbeszélő stílusuknak és kiváltképp annak köszönhetik hírüket, hogy a főhőst öregedő, személyiségfejlődésen áteső figuraként jelenítik meg. A jó kedélyű, eszes betörő és az introspektív, érzékeny bérgyilkos életét bemutató regények pedig Block különleges érzékéről tanúskodnak: képes olyan karaktereket teremteni, akik választott, morálisan igen elítélendő foglalkozásuk ellenére nagyon is szerethető alakok lesznek. A tavaly egy forgatókönyv (My Blueberry Nights) megírásában is közreműködő szerző már jó néhány rangos elismerést begyűjtött (köztük a Crime Writers Association életműdíját), de – a kalandos hobbit jelentő Föld k örüli utazgatás mellett – remélhetőleg továbbra sem hagy fel azzal, ami a legjo b ban megy neki. Összeállította: Roboz Gábor 

11

Lawrence Block üdvözlete: It's a great pleasure for me to congratulate Agave Könyvek on five years and 100  books. I’m grateful to them, and to my wonderfully receptive Hungarian readers, for letting me play a part. I'm sure my great-grandfather Leopold Block, who came to New York from Buda pest over a century ago, would be proud; I know that I am.

12

Lawrence Block

A betörő, aki beugrott Elvishez  – Tudom, hogy ki maga – közölte a nő.  – A neve Bernie Rhodenbarr, és betörő. Körbenéztem, a boltban rajtunk kívül senki sem volt. Gyakori helyzet, és nem mondhatnám, hogy örülök neki.  – Csak voltam.  – Csak volt?  – Voltam. Múlt időben. Bűnözői múltam van, és ugyan szeretném titkolni, ám ha nem megy, akkor nem tagadom le. Most antikvárius vagyok, Miss…  – Danahy – felelte. – Holly Danahy.  – Miss Danahy. Most már az emberiség összegyűjtött bölcsességével kereskedem. Fiatalkorom bűneit megbántam, akár még el is ítélem őket, ám bizton állíthatom: végeztem velük, egyszer s mindenkorra. Holly Danahy elgondolkodva nézett rám. Édes kis teremtés volt, vékony, pajkos, csillogó szemű, fitos orrú, méret után készült kosztümöt viselt, valamint egy csokornyakkendőt, ami egyszerre tette őt ellenállhatatlanul femininné és hidegen kompetenssé, akár egy Luger.  – Szerintem maga hazudik – jelentette ki. – Legalábbis őszintén remélem. Mert egy antikváriusnak semmi hasznát nem venném. Nekem egy betörőre van szükségem.  – Bárcsak segíthetnék magának.  – Segíthet is. Kezét kezemre tette. – Nemsokára bezárja a boltot. Miért nem teszi meg most rögtön? Meghívom egy italra, és közben elmondom, mit kell tennie azért, hogy teljesen ingyen elutazhasson Memphisbe. Sőt, akár még pénzt is kapjon érte.  – Ugye nem üdülési jogot akar nekem eladni egy virágzó tóparti közösségben? 13

 – Szó sincs róla.  – Akkor mit veszíthetek? Az a helyzet, hogy munka után rendszerint…  – Carolyn Keiserrel iszik – szakított félbe. – A legjobb barátjával, aki két ajtóra innen kutyákat füröszt a Pudliművekben. Hívja csak fel, és mondja le a ma esti találkozót. Most rajtam volt a sor, hogy elgondolkodva nézzek rá.  – Ügy látom, sokat tud rólam.  – Édesem – felelte Miss Danahy. – Nekem ez a munkám.

 – Riporter vagyok – magyarázta. – A Galaxis Egy Hete című la pnak dolgozom. Ha soha nem hallott rólunk, akkor még soha nem járt szupermarketben.  – De ismerem – feleltem. – Ugyanakkor férfiasan be kell vallanom, hogy nem vagyok rendszeres olvasójuk.  – Ezt örömmel hallom, Bernie. Amikor gondolkodnak az olvasóink, mozog a szájuk. A mi olvasóink azért használnak zsírkrétát, mert minden hegyes és éles tárgyat elvesznek tőlük. A mi olvasóink mellett a National Enquirer olvasói a Harvardon végeztek. Lássuk be, az olvasóink ostobák, mint a tök.  – Akkor meg miért akarnának rólam olvasni?  – Nem akarnak. Hacsak nem esett teherbe egy földönkívülitől. Teherbe esett egy földönkívülitől, Bernie?  – Nem, de a jeti megette a kocsimat. A nő megrázta a fejét.  – Ezt már megírtuk, ha jól emlékszem, tavaly augusztusban. A szó ban forgó autó egy AMC Gremlin volt, majdnem félmillió kilométert futott.  – Akkor a jeti éppen jókor falta fel.  – A tulajdonosa is pontosan ezt mondta. Nekünk köszönhetően most már egy BMW-je van. Ugyan nem tudja, hogyan kell leírni a kocsi nevét, de imádja vezetni. A poharam fölött ránéztem.  – Ha nem akar rólam írni – kérdeztem –, akkor mire kellek magá14

nak?  – Ó, Bernie – mosolygott. – Bernie, a betörő. Édes kis cicahalam, maga az én belépőm Elvishez.

 – A legjobb kép – magyaráztam Carolynnak – Elvis a koporsóban. A Galaxis imádja az ilyen képeket, de ebben az esetben nem lenne szerencsés, mert agyoncsapná a következő nagy sztorijukat, amit egy hónap múlva jelentetnek meg.  – Arról, hogy Elvis él.  – Arról. Na most, a második legjobb képen Elvis él, és a „Love Me Tender”-t énekli egy földönkívülinek. Gyakran kapnak ilyen képeket, csak éppen mindig egy Elvis-imitátort ábrázol. Tudod, hogy hány f őállású Elvis-imitátor él ma Amerikában?  – Nem.  – Én sem, de van egy olyan érzésein, hogy Holly Danahy azonnal vágná, és meg lennénk lepve. A harmadik legjobb kép, és úgy vettem ki a szavaiból, hogy ezt mindennél jobban szeretné, Elvis hálószobáját ábrázolja.  – Gracelandben?  – Ott. Naponta hatezren keresik fel Elvis házát. Évente kétmillióan látják Elvis hálószobáját.  – És eddig még senki sem vitt magával fényképezőgépet?  – Ne kérdezd, hányan hoztak kamerát, és hány tekercs filmet lőttek el. Vagy, hogy hányan vettek hamutartót Elvis képével, hányan vettek fekete bársonyra festett arcképet róla. Azt azonban megkérdezheted, hogy hányan jártak közülük a ház első emeletén.  – Hányan?  – Sehányan. Gracelandben senki sem mehet fel az első emeletre. Még a személyzet sem. Még azok sem látták, akik évek óta dolgoznak ott. És még csak meg sem lehet vesztegetni senkit sem. Holly ugyanis megpróbálta, és a Galaxis fizetett volna. Évente kétmillióan látogatnak el Gracelandbe, és mindannyian meghalnának, ha felmehetnének az első emeletre, a Galaxis Egy Hete pedig meg akarja mutatni az olvasóinak, mi van ott.  – Itt lép be a képbe egy betörő. 15

 – Itt. Ez Holly zseniális húzása, aminek köszönhetően előléptetik, és zsíros prémiumot kap. Ezért kell neki egy szakértő, aki otthon van a törvénytelen behatolásban, meg a többi hasonló dologban. Azaz egy  betörő. Le burglar, c'est moi. Mondjam meg, mennyit kérek. Nem sokat kertelt.  – És te mennyit mondtál neki?  – Huszonötezer dollárt. És tudod miért? Mert a meló pont Nick Velvetnek való. Emlékszel rá? Ed Koch krimisorozatának főhőse, aki állandóan értéktelen dolgokat lop el pont ennyiért. Huszonötezer dollárért. Sóhajtottam. – Szóval eszembe jutott az a rengeteg értéktelen dolog, amit az évek során elloptam. És soha senki nem fizetett még huszonötezer dollárt a fáradozásomért. No, ez ugrott be. Huszonötezer dollár. A szeme se rebbent.  – Azt hiszem, Nick Velvet árat emelt – közölte Carolyn. – Az utolsó két sztoriban már többet kér. Megcsóváltam a fejem.  – Látod, mi történik? Lemaradok pár novelláról, és rögtön pénzem be kerül.

Hollyval első osztályon repültünk a JFK -ről Memphisbe. Az étel minősége nem javult érdemben, de az ülések olyan szélesek, a légikísérők meg olyan figyelmesek voltak, hogy el is felejtkeztem r óla.  – A Galaxisnál – magyarázta Holly, miközben vacsora utáni italát kortyolta – minden első osztályú. Persze magát a lapot kivéve. Összeszedtük bőröndjeinket, majd beültünk a kocsiba, amelyet a hotel küldött értünk, a Howard Johnson az Elvis Presley sugárúton. Két, egymásba nyíló szobát kaptunk. Éppen a kipakolásnál tartottam, amikor Holly kopogott a közös ajtónkon. Kinyitottam, ő meg belépett. Egyik kezében egy üveg whiskyt hozott, a másikban meg egy vödör  jeget.  – A Peabodyban akartam megszállni – közölte. – Csodálatos hotel a  belvárosban, de itt alig pár sarokra vagyunk Gracelandtől, és úgy gondoltam, ez nem árthat.  – Nem árthat – bólintottam. 16

 – De a kacsákat látni akartam – sóhajtott, majd elmagyarázta, hogy a Peabody jelképe a kacsa, vagy mifene. A hotel vendégei minden nap tanúi lehetnek, amint a hotel kacsái keresztültotyognak a recepció előtti szőnyegen, amely egyenesen a szökőkúthoz vezet.  – Mondj meg nekem valamit – szólalt meg Holly. – Hogyan keveredik egy hozzád hasonló fickó ilyesmibe?  – Könyvkereskedésbe? – néztem rá értetlenül.  – Bernie – csóválta a fejét. – Hogyan lettél betörő? Nem az olvasóink miatt kérdem, mert őket ez látványosan nem érdekelné. Mindössze én vagyok kíváncsi. Bele-belekortyoltam az italomba, miközben elmeséltem neki sajátos életpályámat, illetve abból is csak annyit, amennyihez kedvem volt. Végighallgatott, közben ledöntött négy emberes pohár whiskyt, és ha az ital gyakorolt is rá valami hatást, én nem láttam.  – És te? – szólaltam meg kicsivel később. – Hogyan lesz egy ilyen csinos lányból…  – Jesszusom – sóhajtott Holly. – Erről majd egy másik estén beszélünk, jó? Majd a karomba vetette magát, testének illata és melege olyan jó volt, hogy akár törvényben is lehetett volna tiltani, aztán gyorsan ki is hámozta magát onnan, és az ajtónál termett.  – Nem kell menned – mondtam neki.  – Dehogyisnem, Bernie. Holnap nagy napunk lesz. Elvisszel fogunk találkozni, emlékszel?

Az idegenvezetőnket Stacynek hívták. Gracelandi egyenruhát v iselt: kék-fehér csíkos inget, sötétkék szövetnadrágot, és úgy nézett ki, mint aki képtelen eldönteni, mihez kezdjen, ha nagy lesz: légikísérőnek álljon, vagy pomponoslánynak. Szerencséjére olyan hivatást választott, ami ezt a kettőt ötvözi.  – Az ebédlőasztal körül rendszerint egy tucatnyi vendég ült –   magyarázta. – A vacsorát este kilenc és tíz között szolgálták fel, Elvis  pedig mindig az asztalfőn ült. Nem azért, mert ő volt a családfő, hanem azért, mert innét látta a legjobban a színes tévét. Ez itt egyike Graceland tizennégy tévéjének, így talán sejtik, Elvis mennyire szere17

tett tévézni.  – És ebből az étkészletből ettek? – kérdezte valaki.  – Igen, asszonyom. A minta neve Buckingham. Szép, ugye? Akár az egészet elmesélhetném, de mi értelme lenne? Háromféle ember van. Az egyik már volt Gracelandben, a másik még nem, de tervezi, a harmadikat meg egyáltalán nem érdekli az egész. Látva azonban az állandóan ott tolongó tömeget, gyanítom, hogy a harmadik csoportba aggasztóan kevesen tartoznak. Elvis egészen jól biliárdozott, a kedvenc játéka a 14/1-es volt. Elvis a dzsungelszobában reggelizett, egy ciprusfából készült asztalnál. Kedvenc énekese Dean Martin volt. Elvis szerette a pávákat, volt is belőlük egy tucatnyi Gracelandben. Amikor azonban nekiálltak lecsipkedni a festéket a kocsikról, melyeket Elvis még náluk is jobban szeretett, odaadta az öszszesét a memphisi állatkertnek. Mármint a pávákat, nem a kocsikat. A tükrökkel kirakott lépcsőfeljárót egy aranyszínű kötél zárta le, egy kicsivel feljebb pedig elektronikus szem figyelt mindent.  – Az emeletre turisták nem mehetnek fel – csiripelte az idegenvezetőnk.  – Ne feledjék, Graceland a mai napig magánlakás, Elvis nagynénje, Miss Delta Biggs él itt. De én elmondom maguknak, mi van az emeleten. Elvis hálószobája pontosan a nappali és a zeneszoba felett található. Az irodája is az emeleten van, ahogy Lisa Marie hálószobá ja, valamint az öltözőszo ba és a fürdőszobák.  – És a nagynéni fenn lakik? – szólalt meg valaki.  – Nem, uram. Ő is itt lakik a földszinten. Az az ajtó a bejárat hozzá a bal oldalán. Egyikünk sem járt még az emeleten. Egy ideje senki sem megy fel oda.

 – Lefogadom, hogy ott van fenn – mondta Holly. – Egy kényelmes karosszékben ül, és a híres mogyoróvajas-banános szendvicsét eszi. Közben meg három tévét néz egyszerre.  – És Dean Martint hallgat – bólintottam. – Szerinted mi van ott fenn? – kérdeztem.  – Szerintem mi van ott fenn? Azt nem tudom, de szerintem Elvis Paraguayban kártyázik James Deannel és Adolf Hitlerrel. Tudtad, 18

hogy Hitler dolgozta ki a tervet, amely alapján Argentína lerohanta a Falkland-szigeteket? Írtunk róla, de végül a cikk nem váltotta be a hozzá f űzött reményeket.  – Az olvasóitok nem emlékeznek Hitlerre?  – Nem Hitlerrel volt a gond. Azt azonban nem tudták, mik azok a Falkland-szigetek. Azt akarod tudni, szerintem hol van Elvis? Szerintem abban a sírban, amit az előbb láttunk, körülvéve szeretteivel. Az azonban nem hír, hogy Elvis még mindig halott. Talán meglep, de ezzel a szalagcímmel nem valami sokat lehet eladni a lapunkból.  – Nos, ez nem lep meg. A hotelszobámban ültünk, és ebédeltünk. Holly a szobaszervíztől rendelt. Az étel az előző napi ebédre emlékeztetett a repülőn: bar omi  jól nézett ki, de az íze…  – Szóval – nézett rám csillogó szemmel Holly. – Kitaláltad már, hogyan fogunk bejutni?  – Te is láttad a házat – feleltem. – Biztonsági kapuk és biztonsági őrök, mindenhol riasztók. Nem tudom, mi van az emeleten, de jobban őrzik, mint Gábor Zsazsa valódi születésna pját.  – Azt egyszerű megtudni – legyintett Holly. – Csak felbérelünk valakit, hogy vegye feleségül.  – Gracelandbe képtelenség betörni – folytattam. – Majdnem olyan, mint Fort Knox. Arca elkomorult.  – Biztos voltam benne, hogy be tudsz jutni valahogy.  – Talán be is tudok.  – De…  – Egyedül. Nem ketten. Nem elég, hogy túl kockázatos lenne, de te teljesen amatőr vagy. Képes vagy hatástalanítani egy biztonsági kamerát?  – Ha kell, akkor igen.  – De nem kell, mert te nem fogsz bejönni velem. Egy pillanatra elgondolkodtam. – Éppen elég dolgod lesz kinn – folytattam. – Sok mindent kell összehangolnod.  – Menni fog.  – Rengeteg költségünk lesz.  – Legyen csak. 19

 – Kell egy olyan fényképező, amivel tök sötét ben is tudok fényké pezni. Nem kockáztathatok vakuval.  – Semmi gond. Meglesz.  – Bérelnünk kell egy helikoptert, és eleget kell fizetnünk a pilótának, hogy ne járjon el a szája.  – Semmiség.  – És valahogy el kell terelni a biztonságiak figyelmét. Valami közepesen drámai dologra gondoltam.  – El van intézve. A Galaxissal a hátam mögött akár a teljes amerikai hadsereg figyelmét is el tudom terelni.  – Arra nem lesz szükség. Pénzre viszont igen. Sokra.  – A pénz – felelte – nem akadály.

 – Szóval te Carolyn barátja vagy – mondta Lucian Leeds. –   Carolyn csodálatos ember, ugye? Tudod, mi olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk.  – Ó.  – Az ő egyik exszeretője meg az én egyik exszeretőm testvérek vo ltak. Nővér és öcs. Szóval egyfajta rokonok vagyunk.  – Nem látom, miért ne lennétek azok.  – Mindegy – legyintett – , ezzel az erővel a fél világ a rokonom lehetne. Ennek ellenére nagyon-nagyon kedvelem Carolynt. És bármi ben ha tudok segíteni… Elmondtam neki, mire van szükségem. Lucian Leeds lakberendező volt, emellett régiségkereskedő is.  – Hogyne jártam volna Gracelandben – jelentette ki. – Legalább egy tucatszor, mert akárhány rokonom vagy ismerősöm jön látogatóba hozzám, mind meg akarják nézni, hol lakott Elvis. El kell ismernem, ez olyan élmény, ami soha nem halványul el.  – Gondolom, nem járt még az emeleten.  – Nem, és még bíróság előtt sem álltam. Ugyanakkor a kettő k özül inkább Gracelandet választanám. Mert az nagyon birizgálja ám a cs őrét az embernek. Becsukta a szemét, erősen koncentrált.  – A képzeletem lassan kezd bemelegedni.  – Ne fogja vissza magát. 20

 – Ismerek egy házat, ami tökéletes lesz. Az 51-es út mellett áll, az államhatáron túl a mississippi Hernandónak ezen az oldalán. Ó, igen, és ismerek valakit, akinek van egy tökéletes egyiptomi műtárgya. Annál jobbat nem is kívánhatnánk. Mikorra kell mindennek készen állnia?  – Holnap estére?  – Az lehetetlen. Legkorábban holnaputánra. De azt is kétlem. Egy hétre lenne szükségem, hogy jól csináljam.  – Akkor csinálja jól.  – Természetesen kellenek teherautók, bérelnem kell egy rakás cuccot, és persze az öreg csajnak is adnom kell valamit, akié a ház. Először is rá kell vennem, de az csak úgy megy, ha ő is jól jár. Szóval sok  pénzébe fog kerülni. Ez ismerősen hangzott. Majdnem azt feleltem neki, hogy a pénz nem akadály, de még időben észbe kaptam. Ha a pénz nem akadály, mi a fenét keresek Memphisben?

 – Tessék, itt a fényképezőgép – nyújtotta felém a masinát Holly. –   Infravörös film van benne. Nem kell hozzá vaku. Egy szénbánya al ján is tudsz vele fényképezni.  – Remek – bólintottam – , mert valószínűleg ott is fogok k ikötni, ha elkapnak. Holnapután megcsináljuk. Mi van ma? Szerda? Pénteken  bemegyek.  – Olyan figyelemelterelést fogok produkálni, hogy el sem hiszed.  – Remélem is – feleltem –, mert szükségem lesz rá. Csütörtök reggel találtam egy helikopterpilótát.  – Ja, menni fog – felelte. – Kétszáz dollárja fogja bánni.  – Adok ötszázat. Megrázta a fejét.  – Egyvalamit soha nem teszek – jelentette ki. – Soha nem vagyok hajlandó alkudozni. Ha kétszázat mondtam, akkor… Várjon egy percet.  – Várok. Ráérek.  – Maga nem lefelé akart alkudni – nézett rám döbbenten –, hanem 21

felfelé. Ilyenről még az életben nem hallottam.  – Hajlandó vagyok többet fizetni – magyaráztam –, hogy az embereknek utána azt mondja, amit kell. Ha valaki megkérdezné.  – Mit mondjak nekik?  – Hogy valakit oda kellett vinnie Graceland fölé, egy ismeretlent, aztán le kellett eresztenie egy létrát, rajta az ismeretlennel, aztán fel kellett húznia a létrát, és elrepülni. A férfi ezen egy teljes percig gondolkodott.  – De maga pontosan ezt akarja tőlem – mondta végül.  – Tudom.  – Szóval azért fizet még háromszáz dollárt, hogy az igazat mond jam.  – Ha valaki megkérdi.  – Maga szerint megkérdik?  – Lehet – feleltem. – És ha igen, akkor úgy kellene válaszolnia, hogy az emberek azt higgyék: hazudik.  – Az menni fog – legyintett. – Soha senki nem hisz nekem. Becsületes vagyok én, csak éppen a képem nem olyan.  – Tudom – bólintottam. – Pont ezért választottam magát.

Aznap este Hollyval szépen felöltöztünk, és elmentünk a Peabodyba. Az éttermet Duxnak hívták, és volt pisztáciás töltött hús az étlapon, de valamiért úgy éreztem, szentségtörés lenne ilyet enni. Így mind a ketten vöröshalat rendeltünk. Holly alapozásnak megivott két száraz Rob Royt, vacsora közben elszopogatta a bor jórészét, majd utána küldött egy Stingert. Én egy Bloody Maryvel nyitottam, vacsora után meg kávét ittam. Úgy éreztem magam, mint akivel a partnere olcsón megúszta a randit. Vacsora után visszamentünk a szobámba, és leültünk megbeszélni a stratégiát. Holly köz ben whiskyt kortyolt. Időről időre lerakta a poharát, megcsókolt, de mihelyst úgy látszott, hogy valami érdekes dolog történhetne, azonnal elhúzódott, keresztbe tette a lábát, fogta a ceruzá ját és a noteszát, és az italáért nyúlt.  – Te csak cukkolsz engem – jelentettem ki. 22

 – Nem – felelte. – Csak éppen a végére akarom tartogatni.  – Az esküvőnkre?  – Az ünneplésre. Amikor megszereztük a fényképeket, és mi vagyunk a nap hősei. Egészen pontosan te leszel a hős, én meg majd a rózsákat szórom a lábad elé.  – Rózsát?  – Meg magamat is. Arra gondoltam, hogy kivehetnénk egy lakosztályt a Peabodyban, és ki se dugjuk az orrunkat napokig. Jó, a kacsákat azért megnéznénk. Én annyira kíváncsi vagyok rájuk. El tudod képzelni, ahogy ott totyognak a vörös szőnyegen, és hápognak?  – El tudod képzelni, milyen macerás lehet azt a szőnyeget rendben tartani? Úgy tett, mintha nem hallott volna.  – Még szerencse, hogy nem kacsát rendeltünk – közölte. –   Kannibálnak éreztem volna magam. Mélyen a szemembe nézett. Anynyit ivott, amennyi egy hárommázsás gorillát is ledöntött volna a lábáról, ám a szeme tiszta volt, de még milyen tiszta. – Nagyon erősen vonzódom hozzád, Bernie. De várni akarok. Ezt ugye megérted, igaz?  – Megérteném én – feleltem –, ha tudnám, hogy visszajövök.  – Miről beszélsz?  – Boldogan lennék a nap hőse  – válaszoltam –, rózsákkal meg veled a lábam előtt, de mi van, ha a pajzsomon hoznak vissza? Mert akár meg is halhatok.  – Komolyan?  – Gondolj rám úgy, mint egy kölyökre, aki Pearl Harbor után egy nappal kapta meg a behívóját. Te vagy a barátnője, és arra kéred, vár jatok, amíg a háború véget ér. Holly? Mi van, ha a srác soha többé nem jön haza? Mi van, ha a csontjai ott porladnak valami pokoli lyuk ban a Csendes-óceán egy szigetén?  – Istenem – kapta szája elé a kezét. – Ez nem is jutott eszembe. Lerakta a ceruzáját meg a noteszát. – Igazad van. Még hogy cukkoltalak. Előredőlt, hogy dekoltázsa kissé kinyíljon.  – Még annál is rosszabb, Bernie. Egy figyelmetlen és szívtelen nő vagyok. Ó, Bernie!  – Na tessék – jegyeztem meg.

23

Graceland kapui este hatkor zárnak. Péntek délután, halálpontosan fél hatkor egy Moira Beth Calloway nevű lány lemaradt a csoportjától.  – Jövök, Elvis! – kiáltotta, majd leszegte a fejét, és megindult az emeletre vezető lépcső felé. Már a hatodik lépcsőfokon járt, amikor a  biztonsági őr elkapta. Szirénák szólaltak meg, elszabadult a pokol.  – Elvis engem hív! – erősködött vérben forgó szemekkel Moira Beth Calloway. – Engem akar, rám van szüksége, engem szeret gyengéden. Vegyék le rólam a kezüket! Elvis! Jövök hozzád! Elvis! A retiküljében talált jogosítvány szerint Moira Beth Calloway tizenhét éves volt, a Tennessee államban lévő Millington Mount St. Joseph nevű iskolájának tanulója. De ez nem nagyon volt igaz. Azt hiszem, a lány huszonkét éves volt, a színészek szakszervezetének tagja, és Brooklyn Heightsban lakott. És persze nem Moira Beth Callowaynek hívták, hanem Rona Jellicoe-nak. Könnyen lehet, hogy voltak még múltjának sötét foltjai, de kit érdekel? Miközben az emberek – köztük sok kék-fehér csíkos inget, valamint sötétkék vászonnadrágot viselő férfi és nő  – azon dolgoztak, hogy megnyugtassák Moira Beth-t, egy középkorú pár a biliárdszobá ban nekiállt elővezetni saját kis előadásukat.  – Levegőt! – kiáltotta a férfi, és a torkához kapott. – Levegőt! Nem kapok levegőt! – Azzal összeesett, neki a falnak, melyet Stacy szerint több réteg tapéta fedett.  – Segítsenek! – kiáltotta a felesége. – Nem kap levegőt! Haldoklik!  Nem kap levegőt! Odarohant a legközelebbi ablakhoz, feltépte, mire az összes riasztó nekiállt visítani, amely eddig még nem tette. Ezalatt a tévészobában megjelent egy szürke mókus helyes és méretarányos sárgakék egyenruhában, és felugrott egy zenegép tetejére.  – Nézzék azt a borzalmas mókust! – sikoltotta egy nő.  – Valaki fogja meg a mókust! Meg fog ölni mindenkit! Félelmét és rettegését talán némi szkepszissel fogadták volna az emberek, ha tudják, hogy a vérszomjas rágcsáló a nő retiküljében jutott be Gracelandbe, és a felfordulásban ő maga engedte ki a másik szobában. Mivel azonban senki sem tudott róla, félelme átragadt a 24

többiekre, akik komolyan rettegni kezdtek a gyilkos hajlamú mókustól. Végezetül a dzsungelszobában, ahol Elvis „Moody Blue” című al bumát is rögzítették, egy nő összeesett. Bár őt erre szerződtették, a többiek viszont saját maguktól – valamint ingyen és bérmentve –   követték példáját. Amíg Gracelandben szinte minden szobában állt a  bál, egy helikopter jelent meg az épület fölött, és nem mozdult onnét  jó pár percig. Graceland biztonsági őreinél jobbat senki sem kívánhat. Szinte azonnal megjelent két egyenruhás, egy szerszámosbódéból elővettek egy létrát, nekitámasztották a falnak, az egyik nekiállt felmászni, a másik meg a létrát fogta. Mire felért, a helikopter már nyugat felé járt. A biztonsági őr kör beszaladta a tetőt, ám senkit sem látott. Tíz percen belül k ét kollegája csatlakozott hozzá, és azok is alaposan átkutatták a tetőt. Egy teniszci pőt találtak, de azon kívül semmit.

Másnap hajnalban háromnegyed ötkor kinyitottam a szobám ajtaját a Howard Johnsonban, majd bekopogtam Hollyhoz. Semmi válasz. Megint kopogtam. Ezúttal hangosabban, majd feladtam, és a telefonhoz léptem. Hallottam a csöngést a szobájában, melyet a jelek szerint ő nem hallott. Így aztán istenadta tehetségemet használva kinyitottam a zárt ajtót. Holly ott feküdt az ágyon, ruhái szerteszórva a földön. A tévé tetején egy üres whiskysüveg állt, a képernyőn meg egy sportzakót és széles műmosolyt viselő férfi éppen azt magyarázta, miként lehet hitelkártyával részvényeket venni. Az egész sokkal kockázatosabbnak látszott, mint helikopterről betörni, mondjuk, Gracelandbe. Holly nem akart felébredni, de amikor átjutottam az álom függönyén, úgy ült fel, mint akibe áramot vezettek. Az egyik pillanatban még kómás volt, a másikban már értelmes tekintettel figyelt rám.  – Igen? – kérdezte.  – Az egész teker cset ellőttem.  – Szóval bejutottál. 25

 – Be.  – És nem kaptak el.  – Nem.  – És megvannak a képek. Boldog kuncogással csapta össze a kezét. – Tudtam – jelentette ki diadalittasan. – Egy zseni vagyok, hogy rád gondoltam. És most kapni fogok prémiumot, nagyobb irodát, és lefogadom, hogy azt a nyomorult Chevyt is lecserélik végre egy Cadillacre. Ó, Bernie, semmi sem állíthat meg, semmi!  – Remek.  – Te sántítasz – állapította meg. – Miért sántítasz? Mert csak az egyik lábadon van cipő, ezért. Mi történt a másik cipőddel?  – Elhagytam a tetőn.  – Istenem – sóhajtott. Felállt az ágyról, nekiállt felszedni a földről a ruháit, magára húzta őket, így eljutott a tévéig, amelynek a tetején ott állt az üres whiskysüveg. A jelek szerint mégsem volt üres.  – Huhhhh – rázkódott meg, aztán letette az üveget. – Tudod, amikor megláttam a létrán a biztonsági őröket, azt hittem, véged van. Hogyan lógtál meg előlük?  – Nem volt könnyű.  – Azt elhiszem. Szóval akkor jártál a második emeleten. És a hálószobájában is? Milyen volt?  – Nem tudom.  – Nem tudod? Nem jártál ott?  – Csak akkor, amikor már teljesen sötét volt. A folyosón bezárkóztam egy szekrénybe. A házat alaposan átkutatták, de a szekrényhez senkinek sem volt kulcsa. Szerintem nincs is. Én mindenesetre bezártam. Olyan hajnali kettő körül kijöttem a szekrényből, és megkerestem a hálószobát. Annyi fény volt, hogy ne ütközzem bele semmibe, de annyi már nem, hogy lássam, mibe nem sikerült beleütköznöm. Fogtam a fényképezőt, körbesétáltam, és közben megállás nélkül exponáltam. Holly még több részletet akart hallani, de közben nem nagyon figyelt rám. Éppen egy mondat közepén jártam, amikor felemelte a telefont, és repülőjegyet foglalt Miamiba.  – Tíz húszkor indul a gépem – közölte. – Azonnal megyek a film26

mel az irodába, és azonnal küldöm neked a csekket, amikor előhívtuk. Mi a baj?  – Nem akarok semmiféle csekket – feleltem. – És a filmet sem adom oda neked addig, amíg ki nem fizetsz.  – Ugyan már, Bernie – csattant fel. – Bízhatsz bennünk, az isten szerelmére.  – És te miért nem bízol bennem?  – Úgy érted, hogy csak úgy hozomra adjam oda neked a pénzt? Anélkül, hogy látnám, miért fizetek? Bernie, te egy betörő vagy. Hogyan bízhatnék benned?  – A Galaxis Egy Hetének dolgozol – válaszoltam. – Senki sem bízik bennetek.  – Ebben igazad van.  – Majd kettes ben szépen előhívatjuk a filmet – közöltem. – Biztos vagyok benne, hogy találunk legalább egy tisztességes labort Memphisben, ahol infravörös filmet is előhívnak. Először hívd fel a Gala xist, és táviratilag küldesd el a pénzt. Amikor már látod, mi van a filmen, átadod nekem a pénzt. Még akár el is faxolhatod nekik az egyik képet, ha akarod.  – Azt imádni fogják – csillant fel Holly szeme. – A főnököm imád ja a faxokat.

 – És pontosan ez történt – meséltem Carolynnak. – A képek fantasztikusan sikerültek. Nem tudom, Lucian honnan szedte azokat az egyiptomi műtárgyakat, de marhajól néztek ki a '40-es évekből származó zenegép és a kétméteres Mickey egérszobor mellett. Azt hittem, Holly meghal az örömtől, amikor meglátta, hogy Mickey mellett egy szarkofág áll. Csak azt nem tudta eldönteni, mit tegyen. Azt írja meg, hogy Elvis valóban halott, és a mumifikált holttestét ott őrzik, vagy azt, hogy Elvis él, jól van, csak kicsit furcsán viselkedik, mert egy szarkofágban alszik.  – Lehet, hogy megszavaztatják az olvasóikkal. Egy emelt díjas számot kell majd hívni.  – El nem hiszed, milyen hangos egy helikopter belülről. Kieresztet27

tem a létrát, aztán vissza is húztam, majd ledobtam a teniszcipőm f élét.  – És ezért sántítottál, amikor felébresztetted Hollyt.  – Úgy gondoltam, egy kis hitelesség nem árthat. A pilóta kitett a hangárnál, én meg fogtam egy taxit, és kimentem Burrellékhez Mississippibe. Megnéztem a szobát, amit Lucian rendezett be, lekapcsoltuk a villanyt, és nekiálltam fényképezni. A legjobb képeket a Galaxis fogja közölni.  – És a pénzedet is megkaptad.  – Huszonötezer dollárt. Mindenki boldog, nem csaltam, nem loptam, és nem hazudtam. A Galaxis kapott pár valóban remek felvételt, így jó sokat fognak eladni a borzalmas újságjukból. Az olvasók pedig láthatnak egy szobát, amit előttük még soha senki.  – És mi történt Gracelandben?  – Gyakoroltak egyet – feleltem. – Holly remekül elterelte a figyelmüket, hogy bejuthassak az épületbe. Csakhogy, ugyebár, arról terelte el a figyelmet, hogy nem jutottam be az épületbe, erről azonban senki sem tud. A Gracelandben dolgozók javarésze soha nem járt Elvis hálószobájában, szóval azt hiszik majd, hogy a fotók valódiak. Akik meg mégis jártak ott, azt hiszik, hogy a fotók vacakul sikerültek, ezért a Galaxis hamisított párat. Mindenki tudja, akinek egy kevés kis esze van, hogy a Galaxis egy rossz vicc.  – Holly is egy rossz vicc?  – Nem igazán. Azt mondanám, hogy fajtája kivételes képviselője. Persze a fantáziaképét a kacsák közt töltött hétvégéről elfújta a szél. Sietett vissza Floridába a prémiumért meg a nagyobb irodáért.  – Még szerencse, hogy te időben elkérted tőle a pénzedet. Meg mást is – pillantott rám. Nem szóltam semmit. – Legközelebb ugyanis akkor hallasz majd felőle, amikor a Galaxisnak   megint betörőre lesz szüksége.  – Állok rendelkezésükre – bólintottam. – Az anyám mindig abban reménykedett, hogy újságíró leszek. Ha tudtam volna, hogy ilyen izgalmas és szórakoztató munka, hát nem várok ennyit.  – Aha – jegyezte meg Carolyn.  – Mi a baj?  – Semmi, Bernie. 28

 – Mondjad már. Mi baj?  – Nem is tudom. Csak az, hogy jó lett volna, ha tényleg betörsz, és tényleg Elvis hálószobáját fényképezed le. Mert lehet, hogy ott van, Bernie. Különben miért tartanák annyira titokban? Különben miért akarnának mindenkit távol tartani attól az emelettől? Ezt még nem kérdezted meg magadtól?  – Carolyn…  – Tudom – sóhajtott. – Azt hiszed, megbuggyantam. De nem vagyok ám ezzel egyedül, Bernie. Sokan gondolkodnak úgy, mint én.  – Még szerencse – feleltem. – Hová jutna nélkületek a Galaxis Egy  Hete? Varga Bálint fordítása

29

Dashiell Hammett Az 1894-es születésű Samuel Dashiell Hammettet a műfajt feltaláló Poe mellett a másik alapító atyának tekintik, mivel radikális szemléletváltást hozott a krimibe. A háború miatti megszakításokkal hat évig a Pinkerton detektívügynökségnél dolgozott, és a nyomozóként szerzett tapasztalat óriási hatást gyakorolt egész pályájára. A karcos párbeszédekkel és tömör leírásokkal dolgozó író karrierje 1922 végén kezdődött, hogy több  ponyvamagazint megjárva körülbelül tíz év múlva lényegében véget is érjen: a '30-as évek közepétől magán- és közéleti, illetve politikai konfliktusok uralkodtak el életében, míg végül 1961-ben régóta gyengélkedő szervezete megadta magát a tüdőráknak. Hammett részben halhatatlan magánnyomozójának, Sam Spadenek köszönheti hírnevét: A máltai sólyom sokat látott, cinikus főhőse a krimiirodalom egyik ikonjává vált; de hasonlóan nemes rangot ért el a névtelen Continental Op (a Véres aratás, Az átok, ill. számos novella hőse) is, és többek Az üvegk ulcsban szereplő Ned Beaumontot (aki az író személyes kedvence volt, és részben magáról mintázta), valamint  A cingár férfi-beli Charles-házaspárt (akik nek népszerűsége hatrészes filmsorozatot szült) is jelentős figuráknak tartják. Hammett neve egy beforrt a hard-boilednak keresztelt krimi irányzattal, és alkotók hosszú sorát inspirálta Raymond Chandlertől Ross Macdonaldon át R obert B. Parker ig; az idetartozó történetek a műfajban korábban uralkodó, steril arisztokrataközeg helyébe a realisztikusabb, mocskos nagyvárosi alvilágot helyezték, a gyakran műviesnek ható gyilkosságokat pedig valódiakra cserélték. Hammett magánnyomozói kemény, harcedzett alakok, akik két csípős egysoros között akár ölre is mennek a rosszfiúkkal, ha kell, mindeközben pedig egyvalamit végig szem előtt tartanak: saját, kikezdhetetlen erkölcsi kódexüket. Azon túl, hogy minden könyve megfilmesítésre került (élen A mál30

tai sólyommal), a szerző regény- és mozihős is lett (Joe Gores  Hammett című munkáját adaptálta Wim Wenders); de helyét a krimiirodalomban mindezek nélkül is örökre elfoglalta. Összeállította: Roboz Gábor

31

Dashiell Hammett Nő a sötétben Első fejezet A menekülés Jobb bokája kifordult, és a nő elesett. A völgy felől f újó déli szél az út menti fákat korbácsolva suttogássá tompította a kiáltását, majd elkapta és a sötétségbe rántotta a sálját. A nő lassan felkelt, tenyerét a kavicsos útra téve nyomta föl magát, testét pedig úgy csavarta oldalra, hogy szabaddá tegye az alászorult lábat. Jobb cipője az úton hevert, talpához közel. Mikor   felhúzta, akkor vette csak észre, hogy hiányzik a sarka. Körbenézett, majd keresni kezdte, kézen és térden csúszva felfelé, széllel szembe; kicsit meg is rezzent, amikor jobb térde hozzáért az úthoz. Végül feladta, és meg próbálta letörni bal cipője sarkát, de nem sikerült. Újra belebújt és felállt, háttal a vad szélnek és az út lejtőjének. Köpenye hátához tapadt, néha pedig előtte csapkodott. Haja az arcát verdeste. Jobbjával lábuj jhegyen lépdelt, hogy pótolja a hiányzó sarkat; bicegett, egyenesen lefelé. A domb aljához érve fahidat talált, úgy száz méterrel hátrébb pedig egy, a sötétség miatt kiolvashatatlan tábla jelezte a várható elágazást. A nő megállt; nem a táblára nézett, hanem maga köré; reszketett, bár a szél ereje már nem volt a fentihez mérhető. Tőle balra egy lombkor ona sárga fényt engedett át és takart el. Az elágazás bal szárán indult el. Kis idő múlva rést talált az út menti bokrokban, amelyen elegendő fény szűrődött át, hogy láthatóvá tegye az oldalra nyíló ösvényt. A fény egy ház vékony, fátyolszerű függönnyel borított ablakából jött, a 32

csapás túlsó végéről. A nő az ösvényt követve az ajtóhoz sétált, majd bekopogott. Mikor nem jött válasz, megismételte. Rekedt, érzelemmentes férfihang érkezett bentről: – Szabad. A nő a kilincsre tette a kezét; tétovázott. Egy hang se jött a házból. Kint a szél zaja betöltött mindent. A nő még egyszer kopogott, gyengéden. A hang, úgy, mint az előbb, kiszólt: – Szabad. A nő benyitott. A szél berobbant, a nő kilincset tartó keze magával rántotta gazdáját; úgy kellett két kézzel kapaszkodnia az ajtóba, hogy ne essen el. A szél, megkerülve őt, a házba rontott, felfújta a függönyöket, elsodorta az asztalon heverő újságoldalakat. A nő nagy nehezen becsukta az ajtót, és továbbra is nekifeszülve azt mondta: –   Elnézést. Igyekezett akcentusa dacára érthetően kiejteni a szót. A pipáját a kandallónál tisztogató férfi azt mondta: – Semmi baj. Rézvörös tekintete olyan személytelen volt, mint rekedt hangja. – Egy  perc, és megyek. Ülve maradt a székében. A kezében fogott kés élével a hangapipa fejét kapargatta. A nő bicegve elindult az ajtótól a férfi felé, enyhén összeráncolt szemöldöke alatt zavart tekintettel. Magas volt, és büszkén tartotta magát, annak ellenére, hogy sántított, a szél összekócolta a haját, a kavicsos út pedig felsértette és összekoszolta a tenyerét, csupasz karját és köpenye piros kreppjét. Továbbra is odafigyelve a kiejtésre, azt mondta: – A vasúthoz kell mennem. Az úton megsérült a bokám. Hm? A férfi ekkor feltekintett elfoglaltságából. Sárgásfakó, keményen  barázdált arca, amelybe a szemével szinte azonos színű, durva szálú haja lógott, nem volt se különösebben ellenséges, se barátságos. Ránézett a nő arcára, majd a felfeslett szoknyájára. Fejét meg se mozdítva szólt hátra: – Hé, Evelyn! Egy lány – karcsú, érésben lévő testtel, cserszínű szabadidőruhá ban, kesk eny, napbarnított arccal, sötét, fénylő tekintettel és sötét, r övid hajjal – lépett a szobába, a férfi mögött lévő a jtón keresztül. A férfi nem kereste meg a szemével. A vörösbe öltözött nő felé  biccentett. – Ez…  – A nevem Luise Fischer – szakította félbe a nő. 33

 – Rossz a lába – mondta a férfi. Evelyn sötét, kíváncsi tekintetével a nőről a férfira fókuszált  – az arcát nem látta – , majd újra a nőre. Elmosolyodott, és sietve megszólalt: – Épp indultam. Hazafelé kirakhatom Mile Valley-nél. Úgy tűnt, mintha a nő mosolyogni készülne. Kíváncsi tekintetétől Evelyn hirtelen elpirult; arca a vörösödés közben kihívó lett. A lány csinos volt. A nő, hozzá képest gyönyörű: hosszúkás szeme volt, sűrű szempillával, távol egymástól az egyenletes, vastag szemöldök alatt; szája nem kicsi, de érzékenyen megformált és mozgékony; arcvonásai  pedig a kandalló fényében olyan tisztán látszottak, mintha ki lettek volna faragva. A férfi, pipáján át apró, fekete füstfelhőket eregetett.  – Felesleges sietni – mondta. – Hatig nincs vonat. Felnézett a kandallópárkányon lévő órára. 22:33-at mutatott. – Miért nem látod el a lábát?  – Nem, nem szükséges – mondta a nő. – Én… Sérült lábára nehezedett, és hátrálni kezdett, kezével a szék hátába kapaszkodva. A lány odasietett, és bűnbánóan hebegni kezdett: – Én… én nem tudtam. Bocsásson meg. Átkarolta a nőt, és a székbe segítette. A férfi felállt, hogy pipáját a kandallópárkányra helyezze, az óra mellé. Középmagas volt, de szívós felépítése miatt alacsonyabbnak tűnt. A szürke pulóver V- jéből kiemelkedő nyaka rövid volt, de izmos. A pulóver alatt laza, szürke nadrágot viselt és kemény, barna cipőt. Kését összecsukta és zsebre vágta, mielőtt Luise Fischer felé fordult volna. Evelyn a nő előtt térdelt, lesegítette róla jobb harisnyáját, miközben együttérzően sóhajtozott, és idegesen fecsegett. – A térdét is megvágta. C-c-c! És a sarka is hogy megdagadt! Ilyen cipőben nem lett volna szabad ilyen sokat gyalogolnia. A lány teste eltakarta a nő csupasz lá bát a férfi elől. – Most maradjon csak ülve, egy perc alatt rendbe hozom. A felfeslett, vörös szoknyát a csupasz lábra húzta. A nő udvariasan elmosolyodott. – Igazán kedves – mondta. A lány kiszaladt a szobából. A férfi kezében egy papír cigarettadoboz volt. Addig rázta, míg egy centire elő nem csusszant három szál, majd megkínálta a nőt.  –   Dohányzik?  – Köszönöm – mondta a nő, és elvett egy szálat, ajkai közé dugta, 34

és a férfi kezére nézett, mikor az gyufát nyújtott felé. Vastag csontú volt; izmos, de nem munkáskéz. Szempilláján keresztül a férfi arcát fürkészte, míg az rágyújtott. Fiatalabb volt, mint amilyennek első látásra tűnt  – harminckettő-harmincháromnál talán nem is idősebb  –, vonásai a gyufaláng fényében kevésbé tűntek közönyösnek, mint f egyelmezettnek.  – Nagyon megütötte? A férfi hangja szigorúan társalgási volt.  – Remélem nem. A nő feljebb húzta a szoknyáját, hogy megnézze a  bokáját, majd a térdét. A boka láthatóan, de nem túlságosan feldagadt; térdén egy helyen mély, két helyen kevésbé súlyos vágás éktelenkedett. A nő, mutatóujjával gyengéden kitapogatta a vágások élét. –   Nem szeretem a fájdalmat – mondta nagyon őszintén. Evelyn ekkor belépett, kezében egy lavór gőzölgő vízzel, ruhával, egy tekercs kötszerrel és kenőccsel. Elkerekedett, sötét szemével a férfira és a nőre nézett, de leeresztett szemhéja elrejtette a tekintetét, mire azok feléje fordították az arcukat. – Rendbe hozom. Egy perc alatt rendbe hozom az egészet. Megint a nő elé térdelt; teste Luise Fischer és a férfi között helyezkedett el, ideges kezével a padlóra fröcskölte a vizet. A férfi a bejárathoz ment és kinézett, úgy tíz centire tárva az ajtót a széllel szemben.  – Reggel előtt nincs vonat? – kérdezte a nő a bokáját fürdető lánytól. Az elgondolkodva csücsörített.  – Nincs.  – Egy órán belül esni fog – mondta a férfi, amikor becsukta az ajtót. Rakott még fát a tűzre, majd állva, szétvetett lábbal, zsebre dugott kézzel, fityegő cigarettával a szájában, nézte, ahogy Evelyn ellátja a nő lábát. Arca higgadt volt. A lány megszárította a nő bokáját, elkezdte rátekerni a kötszert, egyre gyorsabban, egyre jobban kapkodva a levegőt. Ismét úgy tűnt, a nő mosolyogni fog a lányra, de ehelyett csak annyit mondott:  –   Nagyon kedves vagy.  – Semmiség – motyogta a lány. Három éles kopogás hallatszott az ajtón. Luise Fischer megmozdult, elejtette a cigarettát, gyorsan, rémült tekintettel körbenézett a szobában. A lány nem emelte fel a fejét a 35

munkából. A férfi, se arcával, se viselkedésével nem mutatva, hogy észrevette a nő reakcióját, arcát az ajtó felé fordította, és rekedt, tárgyilagos hangján kiszólt: – Tessék. Szabad. Az ajtó kinyílt, és egy foltos dán dog jött be rajta, és két, vacsorához öltözött, magas férfi követte. A kutya egyenesen Luise Fischerhez sétált, és szaglászni kezdte a kezét. A nő a frissen érkezett férfiakat nézte. Tekintetében se félénkség, se melegség nem volt. Az egyik férfi levette a sapkáját – szürke tweed, passzolt a felöltő jéhez – , és mosolyogva a nőhöz lépett. – Na, itt szálltál meg? Mosolya eltűnt, amint meglátta a nő lábát és a kötést. – Mi történt? – kérdezte. Talán negyvenéves lehetett, ápolt, elegáns testtartású; sima, sötét haja, intelligens, sötét – pillanatnyilag aggodalmas – szeme volt, és rövidre nyírt, sötét bajusza. Ar rébb tolta a kutyát, és megfogta a nő kezét.  – Szerintem nem komoly. A nő nem mosolygott. Hangja hűvös volt. – Elestem az úton, és megütöttem a bokám. Ezek az emberek nagyon… A férfi a szürke pulóvert viselő házigazdához fordult; kezét felé nyújtva, fürgén megszólalt: – Kösz szépen, hogy ellátták Fraulein Fischert. Maga Brazil, ugye? A szürke pulóveres férfi bólintott. – Maga pedig bizonyára Kane Robson.  – Ja. – Robson a férfi felé biccentett, aki még mindig a bejáratnál állt. – Mr. Conroy. Brazil bólintott. Conroy köszönt, és Luise Fischer felé indult. Három-négy centivel lehetett magasabb Robsonnál – aki maga is olyan száznyolcvan centi volt –, és úgy tíz évvel fiatalabb, szőke, széles vállú és sovány, gyönyörűen formált, apró fejjel és feltűnően szimmetr ikus vonásokkal. Egyik karjáról sötét felöltő lógott, kezében pedig f ekete kalapot tartott. Mosolyogva nézett le a nőre, és megszólalt:  –   Valami isteni a humorod.  – Miért jöttetek ide? – kérdezte a nő Robsont. A férfi barátságosan elmosolyodott, vállát kicsit feljebb emelte. –    Azt mondtad, nem érzed jól magad, és le szeretnél feküdni. Mikor Helen felment a szobádba, hogy megnézze, hol vagy, nem voltál ott. Féltünk, hogy kimentél, és történt veled valami. A nő lábára nézett, és újra megmozdította a vállát. – Hát, igazunk volt. 36

A nő arcán semmi nem válaszolt a férfi mosolyára.  – A városba megyek – mondta. – Most már tudod.  – Hát jó, ha ezt akarod – kezdte a férfi udvariasan –, de nem mehetsz csak így. A nő szakadt esti ruhája felé biccentett. – Hazaviszünk, ott átöltözhetsz, becsomagolhatsz, és… – Brazil felé fordult. – Mikor megy a következő vonat?  – Hatkor – mondta Brazil. A kutya a lábát szaglászta.  – Tessék – mondta Ro bson szelíden, ismét a nő felé fordulva. –   Ráérünk. A nő a ruhájára nézett, és úgy tűnt, meg van vele elégedve.  – Így megyek – reagált.  – Nézd, Luise – kezdte újra Robson, elég ésszerűen –, még több óra van a vonat indulásáig. Elég, hogy lepihenj, kicsit f eltöltődj, és…  – Elmentem – mondta a nő egyszerűen. Robson türelmetlenül, félig komikusan grimaszolt, majd tenyerét kifelé fordította, hogy jelezze tehetetlenségét. – De mit akarsz csinálni? – kérdezte olyan hangon, ami passzolt a gesztusához. – Csak nem várod, hogy Brazil elszállásoljon a vonat indulásáig, és még ki is vigyen az állomásra? A nő higgadt tekintettel Brazilra nézett, és nyugodtan megkérdezte:  – Túlzás lenne? A férfi közömbösen megrázta a fejét. – Nem. Robson és Conroy együttesen Brazilra néztek. Komoly érdeklődés volt a szemükben, de látható ellenségesség nem. A férfi higgadtan tűrte a vizsgálódást.  – Na – mondta Luise Fischer hűvösen, mintegy zárásként. Conroy kérdően Robsonra nézett, aki fáradtan felsóhajtott,  – Jól meggondoltad, Luise?  – Igen. Robson megint megvonta a vállát. – Mindig is tudtad, mit akarsz. Arca és hangja is komoly volt. Az ajtó felé kezdett fordulni, majd megállt. – Van elég pénzed? – kérdezte. Egyik kezével esti kabátja  belső mellzsebébe nyúlt.  – Nem kell semmi – mondta a nő.  – Jó. Ha később szükséged lenne valamire, szólj. Gyere, Dick. A férfi az ajtóhoz ment, kinyitotta, fejét hátrafordítva gyors jó éj37

szakát kívánt Brazilnak, majd kilépett. Conroy gyengéden, három ujjal megérintette Luise Fischer alkarját, sok szerencsét kívánt neki, bólintott Evelyn és Brazil felé, majd követte Robsont. A kutya felemelte a fejét, hogy nézze, ahogy a két férfi távozik. Evelyn elkeseredett szemmel az ajtóra nézett, kezét összekulcsolta. –   Bölcsen tenné, ha bezárná az ajtót – mondta Luise Fischer Brazilnak. A férfi hosszan, tűnődve nézte a nőt, és bár konkrét változás nem állt be rajta, arcizma megfeszült. – Nem – mondta végül. – Nem zárom be. A nő kicsit feljebb vonta a szemöldökét, de csendben maradt. A lány, először Luise Fischer érkezése óta Br azilhoz szólt: – Részegek voltak. – Hangjában különös határozottság csengett.  – Ittak – értett egyet a férfi. Elgondolkodva a lányra nézett, látszólag csak most vette észre izgatottságát. – Azt hiszem, most jót tenne neked egy ital. A lány összezavarodott. Elkerülte a férfi tekintetét. – Kér… kér egyet?  – Azt hiszem, igen. A férfi érdeklődve Luise Fischerre nézett, aki bólintott, és hozzátette: – Köszönöm. A lány kiment a szobából. A nő kicsit előrébb dőlt, hogy kifürkészsze Brazil tekintetét. Hangja elég nyugodt volt, de a szándékolt lassúság, amivel beszélt, szavait hatásosabbá tette. – Még véletlenül se higgye, hogy Mr. Robson nem veszélyes. Úgy tűnt, a férfi szinte álmatagon veszi tudomásul a megjegyzést; majd enyhe kíváncsisággal tüntetve ki a nőt, megkérdezte: –   Ellenséget szereztem? A nő magabiztosan bólintott. A férfi bágyadt vigyorral reagált, majd, újra cigarettával kínálva a nőt, azt kérdezte: – A magáét? A nő úgy nézett át rajta, mintha valami távoli dolgot tanulmányozna, és lassan válaszolt: – Igen, de a barát, akit elvesztettem, rosszabb volt. Ekkor Evelyn lépett a szobába egy tálcával, amelyen poharak, ásványvíz, és egy üveg whiskey volt. Sötét szeme, ami a férfiról a nőre 38

vándorolt, kíváncsi volt, valamelyest titkolódzó. Az asztalhoz ment, és keverni kezdte az italokat. Brazil meggyújtotta a cigarettáját, és azt kérdezte: – Örökre otthagyta? A nő egy pillanatra, mialatt gőgösen nézett a férfira, úgy tűnt, mint akinek nem áll szándékában válaszolni a kérdésre; de arcát egyszer csak teljes gyűlölet lepte el, és dühösen „kiköpte” magából: – Ja! A férfi a kandallópárkányra helyezte a poharakat, és a bejárathoz ment. Úgy tett, mintha ki akarna nézni az éjszakába, de csak pár centire nyitotta ki az ajtót, majd rögtön be is csapta; állapota annyira meszsze volt az idegességtől, hogy úgy látszott, valami más foglalkoztatja. A kandallópárkány felé fordult, magához vette a poharát, és ivott. Aztán, szemével elgondolkodva a lejjebb engedett pohárra fókuszált, és beszélni készült, amikor telefoncsörgés hallatszott a kandallóval szemközti ajtó mögül. Kinyitotta, és miután eltűnt a többiek elől, r ekedt, érzelemmentes hangja hallatszott: – Halló?… Igen… Igen,  Nora… Egy pillanat. – Visszajött a szobába, és a lányhoz szólt: –   Nora akar veled beszélni. Bezárta a hálószoba ajtaját a lány után.  – Nem lakhat itt régóta, ha a ma este előtt  nem ismerte Kane Robsont – mondta Luise.  – Körülbelül egy hónapja. De ő persze még Európában volt, csak a múlt héten jött haza – hallgatott el egy pillanatra a férfi –, magával. Felemelte a poharát. – Igazából ő a háziúr.  – Akkor maga… – a nőt félbeszakította a kinyíló hálószobaajtó. Evelyn állt ott, kezét a mellkasához szorítva sírt. – Apa értem jön… valaki felhívta, hogy itt vagyok. – Átsietett a szobán, hogy egy székről magához vegye kalapját és kabátját.  – Várj – mondta Brazil. – Össze fogtok futni az úton, ha most elindulsz. Várnod kell, míg megjön, aztán hátul kisurransz, és hazasietsz, amíg itt tépi nekem a száját. A hátsó út lábánál leparkolom az autód. A férfi kiürítette a poharát, és a háló felé indult.  – De ugye nem – remegett a lány ajka –, ugye nem fognak verekedni? Ígérje meg, hogy nem.  – Megígérem. A férfi bement a hálószobába, és szinte azonnal viszsza is jött, fején barna puhakalappal, egyik karjával egy esők abátban.  – Öt perc alatt elintézem. Kiment a bejárati ajtón. 39

 – Az apád nem helyesli? – kérdezte Luise Fischer. A lány szerencsétlenül megrázta a fejét. Aztán, hirtelen a nőhöz fordult, kezét könyörögve felé nyújtotta, szinte színtelen ajka idegesen rángatózott, ahogy előbuktak belőle a szavak:  – Maga itt lesz. Ne hagyja, hogy verekedjenek. Nem szabad. A nő megfogta a lány mindkét kezét, és egyben a sajátjába zárta.  –   Ígérem, megteszem, amit tudok.  – Nem kerülhet megint bajba – nyögte a lány. – Nem szabad! Az ajtó kinyílt, és Brazil lépett be.  – Ez kész is – mondta vidáman, majd levette az esőkabátot, egy székre ejtette, nyirkos kalapját pedig ráhelyezte. – A kerítés végénél hagytam. Magához vette a nő és a saját poharát, majd az asztalhoz ment. – Jobb lenne, ha kimennél a konyhába, hátha hirtelen jelenik meg. – Whiskey-t kezdett tölteni a poharakba. A lány nyelvével megnedvesítette az ajkát. – Igen, lehet – mondta alig érthetően, és félénken, védekezőn mosolygott Luise Fischerre, majd ujjával megérintette a férfi ingjét. – Vi-viselkedni fog, ugye?  – Persze. A férfi tovább töltötte az italokat.  – Holnap telefonálok – mondta a lány, majd Luise Fischerre mosolygott, és vonakodva az ajtó felé indult. Brazil átadta a nőnek a poharát, magához húzott egy széket, hogy tökéletesen szemben legyen vele, és leült.  – A kis barátja – mondta a nő – nagyon szereti. A férfi kétkedőnek tűnt. – Á, csak egy kölyök – mondta.  – De az apja – érdeklődött a nő – , ő ugye nem túl kedves, mi?  – Bolond. A férfi először nemtörődöm volt, majd elgondolk odott. –   És ha Robson hívta fel?  – Ő tudná?  – Egy ilyen helyen mindenki tud mindent mindenkiről  –   mosolygott a férfi halványan.  – Akkor rólam is – kezdte a nő –, ugye…? A nőt félbeszakította, hogy valaki dübörögni kezdett az ajtón, lerázva azt a zsanérokról; mennydörgés töltötte be a szobát. A kutya ekkor, mereven tartott lábbal besétált. Brazil gyors, mogorva vigyort küldött a nőnek, aztán megszólalt: –   Tessék. Szabad. 40

Középmagas férfi nyitott ajtót vadul; fénylő, fekete gumikabátja  bokájáig ért. Túl közel ülő, sötét szempár perzselt lehúzott szürke k alapjának karimája alatt. Fakó, csontos orr meredezett bozontos, rövidre nyírt, őszülő bajusz és szakáll fölött. Egyik öklében súlyos Applewood-sétapálcát szorongatott.  – Hol van a lányom? – követelte. Hangja mély és erőteljes volt, visszhangzó. Brazil arca közönyös maszk volt. – Hello, Grant –   mondta. Az ajtóban álló férfi újabb lépést tett előre. – Hol van a lányom? A kutya morgott, és megmutatta a fogát. – Franz! – kiáltott fel Luise Fischer. A kutya ránézett, majd két-három centire oldalra, és hátra húzta a farkát.  – Evelyn nincs itt – mondta Brazil. Grant ellenségesen végigmérte.  – Hol van? Brazil higgadt volt. – Nem tudom.  – Hazugság! – Grant szeme keresztüllövellte izzó tekintetét a szo bán. A sétapálcát szorongató ujjpercei már fehérek voltak. – Evelyn! –   kiáltotta. Luise Fischer mosolygott, mintha szórakoztatná a szakállas férfi dühe. – Pedig így van, Mr. Grant. Más nincs itt. A férfi gyorsan rápillantott, dühös szemében megvetéssel. – Ugyan már! A szajha igazolja a fegyencet? A hálószobaajtó felé sietett, és eltűnt. Brazil elvigyorodott. – Látja? Bolond. Mindig így beszél; mint azokban az olcsó könyvekben. A nő rámosolygott. – Legyen türelmes.  – Az vagyok – mondta a férfi szárazon. Grant kijött a hálóból, és a hátsó ajtó felé dobogott, kinyitotta, majd eltűnt. Brazil kiürítette a poharát, és a padlóra tette, a széke mellé. – Lesz itt még tűzijáték. A szakállas férfi visszajött a szobába, és némán, peckesen a bejárati ajtó felé lépdelt; kinyitotta, majd a kilincset egyik kezében tartva, a másikkal sétapálcája vaspántját a padlóhoz ütögetve Brazilra üvöltött:  – Utoljára mondom, tartsa távol magát a lányomtól! Többször nem fogok szólni. Kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Brazil nehézkesen kifújta a levegőt, és megrázta a f ejét. – Bolond –  41

sóhajtott. –Teljesen bolond.  – Szajhának nevezett – mondta Luise Fischer. – Az emberek itt… A férfi nem figyelt rá. Már felállt a székről, és magához vette k alapját és kabátját. – Elugrok hozzájuk, meg akarom nézni, minden rendben van-e. Ha ő ér haza előbb, nem lesz gond. Nora – a mostohaanyja – majd vigyáz rá. De ha nem… nemsoká jövök. A férfi kiment a hátsó ajtón. Luise Fischer lerúgta a rajta maradt cipőt, és felegyenesedett, pr ó bált ránehezedni a sérült lábára. Három óvatos lépés után kiderült, hogy merev, de használható. Ekkor látta csak meg, hogy karja és tenyere még mindig koszos az úttól, és rövid keresgélés után végül megtalálta a hálóból nyíló fürdőszobát. Mosdás közben egy dallamot dudorászott magában, majd, visszatérve a hálóba folytatta, míg megfésülte a haját, és lekefélte a ruháját, de türelmetlenül abbahagyta, amikor nem talált se púdert, se rúzst. Épp magát tanulmányozta egy magas tükörben, mikor hallotta, hogy nyílik a külső ajtó. Arca felderült. – Itt vagyok – szólt ki, és a másik szobába ment. Robson és Conroy állt az ajtón belül.  – Azt látom, drágám – mondta Robson, és a nő meglepett arcát látva mosolygott. Sápadtabb volt, mint korábban, és a szeme is üvegesebbnek tűnt, de más változás nem látszott rajta. Conroy viszont valahogy ziláltabb volt, arca kipirult; elég nyilvánvalóan berúgott. A nő közben visszanyerte a lélekjelenlétét.  – Mit akartok? –   kérdezte nyersen. Robson körbenézett. – Hol van Brazil?  – Mit akartok? – kér dezte újra a nő. A férfi keresztülnézett rajta, a hálószoba nyitott ajtajára; vigyorgott, és elindult arrafelé. Mikor az üres szobát látva visszafordult, a nő gúnyosan elmosolyodott. Conroy már a kandallónál állt, ahol a dán dog feküdt; háttal a tűznek figyelte a másik kettőt.  – Na, a következő a helyzet, Luise. Most szépen hazajössz velem –   mondta Robson.  – Nem – válaszolt a nő. A férfi fel-le mozgatta a fejét, vigyorgott.  – Még nem kaptam meg tőled, amiért fizettem. Közelebb lépett a nőhöz. A nő az asztalig hátrált, megragadta a whiskey-s üveget a nyakánál. 42

 – Ne érj hozzám! Hangja, az arcához hasonlóan hideg volt a gyűlölettől. A kutya morogva felkelt. Robson sötét szeme a kutyára sandított, majd Conroy-ra – ekkor egyik szemhéja megrándult –, aztán újra a nőre. Conroy – izgatottság vagy titokzatoskodás nélkül, nehogy felkeltse a nő vagy a kutya figyelmét – jobb kezét felöltője zsebébe dugta, előhúzott egy fekete pisztolyt, a csövét az állat egyik füle mögé nyomta, majd keresztüllőtte a fejét. A kutya ugrani  próbált, de oldalra bukott; lába gyengén megrándult. Conroy bárgyú vigyorral visszadugta a  pisztolyt a zsebébe. Luise Fischer a lövés hangjára megperdült. Conroy-ra üvöltött, felkapta az üveget, de Robson egyik kezével megragadta a csuklóját, a másikkal pedig kicsavarta belőle a palackot. Elvigyorodott.  – Nem úgy van az, drágám – élcelődött. Az üveget visszatette az asztalra, de a csukló szorításán nem enyhített. A kutya lába abbahagyta a rángást.  – Na. Akkor, indulásra kész? – kérdezte Robson. A nő meg se próbálta kiszabadítani a csuklóját. Kiegyenesedett, és nagyon komolyan azt mondta: – Barátom, még nem ismersz, ha azt hiszed, hogy elmegyek veled.  – Te nem ismersz, ha azt hiszed, hogy nem – kuncogott Robson. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és Brazil lépett be rajta. Sárgásfakó arca flegma volt, bár szemében pislákolt egy árnyalatnyi bosszúság. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd a vendégeihez szólt. Hangja olyan emberé volt, aki düh nélkül panaszkodik. – Mi az ördög ez? – kérdezte. – Látogatási idő van? Vagy ez valami szórak ozóhely?  – Már megyünk – mondta Robson. – Fraulein Fischer velünk jön. Brazil a halott kutyára nézett, a bosszúság egyre jobban eluralta rézvörös tekintetét. – Ha menni akar, hát rajta – mondta közömbösen.  – Nem megyek – mondta a nő. Brazil még mindig a kutyát nézte. – Nekem így is jó – motyogta, majd, nagyobb érdeklődéssel:  – De ki tette ezt? A kutyához sétált, és lábával megbökte a fejét. – Csurom vér a padló – morgott. Aztán, fejét fel sem emelve, egyensúly-változtatás, vagy testmerevítés nélkül jobb öklét feltolta Conroy jóképű, ittas arcába. 43

Conroy mereven kapta be az ütést; egyenes térddel, enyhén kics avarodva esett hátra. Fejét és vállát beütötte a kövezett kandallóba, majd előre bukott, és teljesen átfordulva, arccal felfelé a padlóra érkezett. Brazil megperdült, hogy szembenézzen Robsonnal. Robson eddigre elengedte a nő kezét, próbálta kiszedni a pisztolyt felöltője felső zsebéből. Foglya viszont belekapaszkodott, magához szorította a karját, teljes súlyával ránehezedett; a férfi így nem is tudta kiszabadítani, bár másik kezével kitépett pár hajszálat. Brazil Robson mögé ment, öklével bevitt egy ütést a férfi állára, hogy alkarját így rácsúsztathassa a magasabb alak torkára. Mikor ott megszorította, másik kezével pedig Robson csuklóját fogta össze, megszólalt: – Jól van. Fogom. Luise Fischer elengedte a férfi karját, és csípőjét beverve hátr aesett. A diadalérzést leszámítva arca ugyanolyan tárgyilagos volt, mint Brazilé. Brazil keményen felhúzta Robson karját a háta mögé. A pisztoly vele jött, és mikor vízszintes helyzetbe került, Robson meghúzta a ravaszt. A lövés a háta és Brazil mellkasa között dördült el, a golyó szétforgácsolta a szoba túlsó végén álló könyvespolc egyik sarkát.  – Még egy ilyen próbálkozás, kispofám, és eltöröm a karod. Dobd el! Robson hezitált, majd hagyta, hadd csattanjon a pisztoly a padlón. Luise Fischer kézen és térden előre csúszott, hogy felvegye. Az asztal sarkára ült, egyik kezében a fegyvert tartotta. Brazil ellökte magától Robsont, átment a szobán, és a földön heverő férfi fölé térdelt; megnézte a pulzusát, kezével átkutatta a testét, és Conroy pisztolyával egyenesedett fel, amit oldalsó zsebébe dugott. Conroy megmozdította egyik lábát, szemhéja álmatagon megreb bent, majd a férfi morgott egyet. Brazil hüvelykujjával rámutatott, és kurtán utasította Robsont: –  Kapd fel, aztán tűnés. Robson odament Conroy-hoz, meggörnyedt, hogy kicsit felemelje a férfi fejét és vállát, megrázta, és ingerülten azt mondta: – Gyere, Dick, kelj fel. Megyünk. – Jó’ vagyok – motyogta Conroy, majd megpróbált visszafeküdni. 44

 – Gyerünk, kelj fel – mordult rá Robson, és megpofozta. Conroy megrázta a fejét, motyogott: – Nem aka’ok. Robson újra megpofozta szőke arcát.  – Gyerünk, felkelni, te tetű. Conroy morgott, és valami érthetetlent motyogott.  – Vigye ki így – mondta Brazil türelmetlenül. – Majd az eső felé breszti. Robson szólni akart, de meggondolta magát, és felkapta kalapját a  padlóról, a fejébe nyomta, és újra a szőke fölé görnyedt. Egy fokkal közelebb húzta az ülő pozícióhoz, egyik gyenge kezével átk arolta a vállát, a másikkal Conroy hátát és hónalját tartva felkelt, lassan ráemelve a másikat bizonytalanul álló lábára. Brazil kinyitotta a bejárati ajtót. Félig magát, félig Conroy-t vonszolva Robson kiment. Brazil becsukta az ajtót, háttal nekidőlt, és megjátszott beletörődéssel megrázta a fejét. Luise Fischer lerakta Robson pisztolyát az asztalra, és felállt. –   Sajnálom – mondta komolyan. – Nem akartam belekeverni ebbe a… A férfi közömbösen félbeszakította: – Hagyja csak. Kis keserűség volt a vigyorában, bár hangja változatlanul nemtör ődöm volt. – Velem mindig ilyesmi történik. Atyám, de kéne egy ital! A nő gyorsan megfordult, és elkezdte teletölteni a poharakat. A férfi elgondolkodva végigmérte, majd máshova nézve megkérdezte: – Csak így elment tőle? A nő végignézett a ruháján, majd bólintott. A férfi meglepettnek tűnt. – Most mit akar csinálni?  – Ha eljutok a városba? Eladom ezeket – utalt a kezén lévő gyűrűkre –, aztán… nem tudom.  – Úgy érti, nincs is magánál pénz? – tudakolta a férfi.  – Így van – felelt a nő hűvösen.  – Még a vonatjegyre se? A nő megrázta a fejét, kicsit felvonta a szemöldökét; szinte szemtelenül nyugodt volt. – Ez nyilván elég kis összeg magának, hogy kölcsön tudjon adni.  – Persze – nevetett a férfi. – De maga egy kis ázott veréb. Úgy tűnt, a nő nem érti. A férfi újra ivott, majd előre dőlt. – Nézze, elég furán fog az kinéz45

ni, ha így akar vonatra szállni. – Két ujjal a nő köpenyére mutatott. mutatott. –   Elvihetem kocsival, aztán megnézhetjük, melyik barátom tudja elszállásolni, amíg keres magának normális ruhákat, amelyekben kimehet.  Nos? A nő óvatosan tanulmányozta a férfi arcát, mielőtt válaszolt.  – Ha ez nem túl nagy gond.  – Akkor meg is beszéltük – mondta Brazil. – Előbb nem akarna lele pihenni? A férfi kiürítette a poharát, és a bejárati ajtóhoz ment, ahol úgy tett, mintha kinézne az éjszakába. Amint visszafordult, még épp elcsípte a nő arckifejezését, bár az igyekezett gyorsan megszüntetni a szemöldök ráncolást. A férfi mosolya, hangja védekezést színlelt. – Nem tehetek róla. Egy ideig benn voltam, mármint börtönben, és ez annak a hatása. Mindig ellenőrizellenőri znem kell, hogy nem vagyok-e bezárva. A mosolya szögletesebb lett. –   Neve is van, klausztrofóbia, klausztrofóbia, bár ettől nem nem lesz jobb.  – Sajnálom – mondta a nő. – nő. – Nagyon… nagyon nagyon rég volt?  – Nagyon rég mentem be – mondta a férfi szárazon – de csak pár hete jöttem ki. Ezért jöttem fel ide, hogy megpróbáljam rendbe szedni magam, megtudjam, hogy állok, mit akarok csinálni.  – És? – kérdezte a nő gyengéden.  – És mi? Rájöttem-e, Rájöttem-e, hogy állok, vagy, hogy mit akarok? Nem tudom. A férfi a nővel szemben állt; zsebre dugott kézzel, morcosan nén ézett le rá. – Azt hiszem, arra vártam, hogy történjen valami, valami, amit jelnek vehetek, hogy merre tovább. Na, erre jött maga. Ami nekem meg is felel. f elel. Magával megyek. Kihúzta a kezét a zsebéből, előrehajolt, felsegítette a nőt, majd k ek eményen szájon csókolta. Luise egy pillanatra lemerevedett. Aztán kirántotta magát az ölelésből, majd begörbített ujjakkal pofon vágta a férfit. Arcát fehérre színezte a düh. A férfi elkapta a nő kezét, közömbösen lenyomta, és azt dörmögte: dörmö gte:  – Elég lesz. Ha nem nem akar játszani, hát nem akar, ennyi.  – Ennyi, pontosan pontosan – tajtékzott a nő.  – Hát jó. A férfinak férfinak se az arcán, se a hangjában hangjában nem volt változás. változás. Végül a nő megszólalt:  – A férfi, a kis barátja apja, szajhának ne46

vezett. Az emberek itt sokat beszélnek rólam? A férfi becsmérlőén lebiggyesztette az ajkát.  – Tudja, hogy megy ez. Robsonék a nagy földtulajdonosok, a helyi dzsentri, már generációk óta, és bármit csinálnak, abból nagy hír lesz. Mindenki tud mindenről, amit csinálnak, csinálnak, úgyhogy…  – És rólam mit mondanak? mondanak? A férfi elvigyorodott. – A legrosszabbat, nyilván. Mit várt? Ismerik.  – És maga mit gondol? gondol?  – Magáról? A nő bólintott. Szeme a másikét fürkészte.  – Én nagyon nem szólhatok le senkit – mondta Brazil –, csak azt nem értem, hogy miért jött vele egyáltalán össze. Látnia kellett, mekkora patkány.  – Nem láttam tisztán – mondta a nő egyszerűen. – egyszerűen.  – És ott ragadtam egy kis svájci faluban.  – Színésznő? A nő bólintott. – bólintott. – Énekes. Megszólalt Megszólalt a telefon. telefon. A férfi sietség nélkül a hálószobába ment. Érzelemmentes hangja hallatszott: – Halló?… Igen, Evelyn… Igen. – Hosszú szünet. – Igen,  jól van, és köszönöm. Olyan ráérősen ment vissza a szobába, mint ahogy kijött onnan, o nnan, de amint meglátta, Luise Fischer félig felkelt az asztaltól. A férfi arca sá padt volt és sárgás, izzadtság fénylett homlokán és halántékán, halántékán, a jobb kezében tartott cigaretta pedig gyűrött gyű rött és törött volt.  – Evelyn volt az. Az apja a helyi hatóság. Conroy-nak betört a feje. Haldoklik. Robson most telefonált, hogy vallomást akar tenni. Az a rohadt kandalló. Nem kerülhetek újra egy cellába! Második fejezet Közel a rendőrség Luise kezét nyújtva a férfihoz lépett. – De magát nem lehet hibáztatni. Kizárt, hogy… 47

 – Nem érti – folytatta monoton hangon Brazil. Elfordult a nőtől, mechanikusan a bejárati ajtó felé indult. – Múltkor is így kerültem be. Egy útszéli csehóban kitört a részeg mindenki-mindenki-ellen, üvegekkel, mindennel, aztán valaki meghalt. Még csak nem is tudom azt mondani, hogy nem jogosan csuktak le. A férfi kinyitotta az ajtót, automatikusan kikémlelt, majd bezárta, és visszament a nőhöz.  – Gondatlanságból Gondatlanságból elkövetett emberölés emberölés volt a vád. Most gyilkosság lesz, ha meghal a fazon. Érti? Gyilkosként fognak jegyezni. Kezét az állához emelte. – Betonbiztos.  – Dehogyis. A nő közel lépett hozzá, és megfogta az egyik kezét.  –   Baleset volt, hogy beverte a fejét a kandallóba. Ezt tanúsíthatom. Elmondom, hogy történt az egész. Kizárt, hogy… A férfi keserű meglepettséggel felnevetett, majd Grantet idézte:  –   ,,A szajha igazolja a fegyencet.” A nő arca megrándult. megrándult.  – Ezt fogják tenni – mondta a férfi, most már kevésbé monoton hangon. – Ha meghal, esélyem sincs. Ha nem, óvadék nélkül benntartanak, amíg meg nem látják, hogy áll a dolog: tettlegesség gyilkos szándékkal, vagy konkrétan gyilkosság. Mit használ a maga vallomása? Robson nője lelép velem? Mondja csak el az igazat, rosszabb lesz. Elkaptak – emelkedett meg a férfi hangja –, de nem élhetek megint egy cellában! Tekintete az ajtó felé ugrott, aztán torkában reszelős hanggal, ami nevetés is lehetett, felemelte a fejét. – Tűnjünk innen.  Nem bírnám ki, ki, ha ma este itt kéne maradni. maradni.  – Jó – értett egy egyet et a nő, kezét a férfi vállára tette, félig rémült, f élig élig kíváncsi szemmel fürkészte a férfi arcát. – Megyünk.  – Kabát azért azért kelleni fog. – A férfi bement bement a hálóba. A nő megtalálta a cipőjét, a jobbat felhúzta, a balt pedig kezében tartva mutatta fel, amikor a férfi visszajött. – Letörné a sarkát? Brazil ráhúzta a durva, barna felöltőt a nő vállára, elvette tőle a cic i pőt, és egy gyors g yors csuklómozdulattal letörte a sarkat. Már a bejárati a jtónál járt, mire a nő bedugta a lábát a cipőbe. A nő gyorsan körbenézett a körbenézett a szobán, majd követte. Mikor kinyitotta a szemét, napfény érte. Az eső már nem locsolta tovább a kupé ablakait és a szélvédőt, az automata a blakmosó a blakmosó is leállt. Anélkül, hogy megmozdult volna, a nő Brazilra nézett. A férfi nyuny ugodtan, lazán ült a volánnál; egyik volánnál; egyik keze a kormányon pihent, a másik 48

cigarettát tartott a térdén. Sárgásfakó arca higgadt volt, fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. Szeme az előtte lévő útra f ókuszált. ókuszált.  – Sokat aludtam? aludtam? – kérdezte a nő. A férfi rámosolygott. – Most egy órát. Jobban van? Felemelte a cigarettát tartó kezét, hogy kikapcsolja a fényszóró fén yszórókat. kat.  – Igen. – A nő feljebb ült kicsit, ásított. – ásított. – Még sokat megyünk? megyünk?  – Kábé egy órát. A férfi benyúlt a zsebébe, és cigarettával cigarettával kínálta a nőt. Luise elvett egyet, és előredőlt a műszerfalba műszerfalba épített szivargyújtóért. – Mi a terve? – kérdezte, amikor meggyújtotta a cigarettát. cigarettát.  – Elbújok, amíg kiderül, kiderül, mi az állás. A nő a férfi higgadt arcára sandított, majd megszólalt:  – Maga is  jobban van. Brazil valamelyest valamelyest bűnbánóan elvigyorodott. – elvigyorodott.  – Igen, otthon kissé elvesztettem a fejem. A nő gyengéden megpaskolta egyszer a kézfejét, és egy darabig csendben autóztak. Aztán megszólalt: – A  barátaihoz megyünk, megyünk, akikről beszélt? beszélt?  – Igen. Szemből sötét kupé ment el mellettük, benne két egyenruhás rendren dőrrel. A nő élesen Brazilra nézett. A férfi arca kifejezéstelen volt. A nő  jóváhagyólag újra megérintette a kezét.  – Kint nincs semmi gond – magyarázta a férfi. – Csak a bezártságtól kattanok be. A nő, fejét kicsavarva hátranézett. A rendőrautó már nem volt sehol.  – Ne foglalkozzon velük – mondta Brazil. Lehúzta maga mellett az ablakot, és kidobta a cigarettát. Levegő fújt be, friss és nyirkos.  –   Megálljunk egy kávéra? k ávéra?  – Maga szerint? Egy autó előzött, menet közben kiszorítva őket az út szélére, majd gyorsan kilőtt. Fekete kilőtt. Fekete szedán volt, száz s záz vagy több kilométer per órával haladt. Négyen ültek benne, egyikük hátranézett Brazil autójára.  – Talán jobb lenne meghúzni magunkat, magunkat, amint lehet – mondta Brazil. – De ha éhes…  – Nem, inkább igyekezzünk. A fekete szedán eltűnt a következő kanyarban.  – Ha a rendőrség megtalálja – megtalálja  – kérdezte a nő bizonytalanul –, bizonytalanul  –, ellenáll? 49

 – Nem tudom – felelt a férfi komoran. – Ez a baj velem. Sose tudom idő előtt, mit fogok csinálni. Kicsit vesztett a komorságából. komorságából. – De felesleges aggódni. Rendben leszek. Áthajtottak egy tucatnyi háztömb övezte kereszteződésen, átzöátz ötyögtek a vasúti síneken, és ráfordultak egy hosszú útszakaszra a sínekkel párhuzamosan. Félúton látták, hogy a szedán, ami megelőzte meg előzte őket, az út szélén parkol. Egy rendőr állt mellette – mellette – az autó és a motor ja között –, és higgadtan higgadtan egy kisalakú könyv lapjára írt valamit, miközben a szedánnál ülő férfi izgatottan beszélt és gesztik ulált. ulált. Luise Fischer kifújta a levegőt, és megszólalt:  – Hát, legalább nem rendőrök voltak. Brazil elvigyorodott. Egyikük sem beszélt, míg egy külvárosi utcára nem értek. Aztán a nő megszólalt:  – Őket, mármint a barátait, nem fogja zavarni, hogy csak így rájuk törünk?  – Nem – válaszolt válaszolt a férfi közömbösen –, megéltek már már ezt-azt. A külvárosi utca menti házak egyre szegényesebbek és rozzantab bak lettek, végül aztán egy eg y olyan koszos városi utcát láttak maguk körül, ahol csupa lelakott épület állt „szoba kiadó” felirattal az ablakok ban, köröttük pedig hasonlóan mocskos gyárak és raktárak. Az utca, amire Brazil egy idő után után ráfordult, alig volt kevésbé koszos, és a kiadó szobákat jelző feliratokból feliratokból itt se volt kevesebb. kevesebb. Egy négyemeletes, vöröstéglás, töredezett barnakőlépcsős épület előtt leparkolta az autót. – autót. – Ez lenne az – mondta, mondta, és kinyitotta az az ajtót. Luise ülve szemezett a nem túl bájos épülettel, amíg a férfi körbe nem sétált, és nem nyitotta ki neki az ajtót. A nő arca kifürkészhetetkifürkészhete tlen volt. Három koszos gyerek abbahagyta esernyővázzal folytatott jáj átékát, hogy végigmérjék őt, amíg a férfival felsétált a töredezett lépl épcsőkön. Amint Brazil elfordította a kilincsgombot, kinyílt az utcai ajtó, és  beléphettek  beléphettek egy dohos folyosóra, ahol sápatag fény világította meg az egykor élénk fali tapétát, az elrongyolt szőnyeget, és a kopottas, rézf aalú lépcsőházat. lépcsőházat.  – A következő emelet emelet – mondta a férfi, és elindult a nő mögött. A lépcső tetejével szemben friss festéktől csillogó ajtó állt; barna színe feltűnően nem hasonlított egyik ismert fafajtára se. Brazil odaléodal é50

 pett, és négyszer megnyomta a csengőt. Hosszú, rövid, hosszú, rövid. Hangos berregés hallatszott közvetlenül az ajtón belülről. Egy pillanatnyi csendet követően, alig érthető susogást lehetett hallani odabentről, amit egy óvatos férfihang k övetett. – Ki az? Brazil közel hajolt az ajtóhoz, hangját halkra vette. – Brazil. A retesz zörgött, és egy alacsony, negyvenes, szívós szőke férfi jelent meg gyűrött, zöld pamutpizsamában. Papucs nem volt rajta. Beesett, éles vonásokkal szabdalt arcán szívélyes mosoly terült el, hangja hasonlóan szívélyes volt. – Gyere be, kölyök – mondta. – Gyere csak  be. Apró, halovány szeme tetőtől talpig végigmérte Luise Fischert, mialatt hátrébb lépett, hogy beengedje őket. Br azil, kezét a nő karjára téve noszogatta előrébb: – Miss Fischer, ez itt Mr. Link.  – Nagyon örvendek – mondta Link, majd becsukta mögöttük az ajtót. Luise Fischer bólintott. Link megveregette Brazil vállát. – Örülök, hogy látlak, kölyök. Már aggódtunk, mi van veled. Gyertek csak be. Egy nappaliba vezette őket, amire ráfért volna a szellőztetés. Ruhadarabok hevertek szanaszét, újságoldalak itt-ott, pár nem éppen üres  pohár és kávéscsésze, meg jó néhány cigarettacsikk. Link levett egy trikót az egyik székről, átdobta egy másik hátára, és azt mondta: –   Vegye le, amit akar, és helyezkedjen el, Miss Fischer.  – Te jó ég, kit látok! – kiáltott egy nagyon szőke, telt, a húszas évei végén járó nő az ajtóból, majd tárt karokkal Brazilhoz rohant, vadul megölelte, és szájon csókolta. Rózsaszín pongyolát viselt rózsaszín selyemhálóinge fölött, és sárga tollakkal dekorált zöld mamuszt.  – Hello, Fan – mondta Brazil, és viszonozta az ölelést. Aztán Luise Fischer felé fordult, aki közben levette a kabátját. – Fan, ez Miss Fischer; Miss Fischer, ez Mrs. Link. Fan előre nyújtott kézzel Luise Fischerhez lépett.  – Örülök, hogy megismerhetlek – mondta, és melegen kezet rázott a nővel. –   Mindketten fár adtnak tűntök. Üljetek le, összeütök valami reggelit, aztán Donny talán hoz valami italt is, ha megunja a pucérkodást.  – Nagyon kedves – mondta Luise Fischer, és leült.  – Ugyan, semmiség – mondta Link, és kiment.  – Egész éjjel fent voltál? – kérdezte Fan.  – Igen – mondta Brazil. – Szinte végig vezettem. Leült a kanapéra. 51

A nő élesen ránézett. – Történt valami, amiről esetleg lenne kedved mesélni? A férfi bólintott. – Ezért jöttünk. Link, már fürdőköntösben és papucsban, egy üveg whiskey és pár  pohár társaságában visszajött.  – Az van, hogy tegnap este pofán vágtam valakit, aki nem kelt fel.  – Súlyosan megsérült? Brazil fintorgott. – Lehet, hogy belehal. Link füttyentett. – Hát, ha valakit pofán versz, az úgy is marad.  – A kandallóra esett, betört a feje – magyarázta Brazil. Összevont szemöldökkel nézett Linkre.  – Hát, most már felesleges aggódni miatta – mondta Fan. – Inkább egyetek valamit, aztán pihenjetek egyet. Te meg, Donny, nyiss már meg egy üveggel. A nő ragyogva nézett Luise Fischerre.  – Te csak ülj itt, egy perc alatt összedobok valami reggelit – mondta, és kisietett a konyhába.  – Látta valaki? – kérdezte Link, miközben whiskey-t töltött a poharakba. Brazil bólintott. – Aha. Akinek nem kellett volna. Fáradtan felsóhajtott. – Egy időre szeretnék elbújni, Donny, amíg kiderül, mi a helyzet.  – Tied a kégli – mondta Link. Átnyújtott egy-egy pohár whiskey-t Luise-nak és Brazilnak is. Egyfolytában a nőt figyelte, amikor az nem nézett rá. Brazil egy nyeléssel kiürítette a poharát. Luise Fischer kortyolt egyet, és köhögött.  – Kísérőt? – kérdezte Link.  – Nem, köszönöm – mondta Luise. – Nagyon jó. Csak kicsit megfáztam az eső miatt. A kezében tartotta a poharat, de nem ivott belőle.  – Elől hagytam a kocsit – mondta Brazil. – El kéne ásni.  – Megoldom, kölyök – ígérte Link.  – Meg jó lenne, ha valaki ránézne, mi történik Mile Valley-nél. Link fel-le mozgatta a fejét. – Harry Klaus lesz az embered. Fel is hívom.  – És mindkettőnknek kéne valami ruha.  – Előbb el kéne adnom ezeket a gyűrűket – mondta Luise Fischer. Link halvány szemében megcsillant valami. Megnyalta az ajkát, és azt mondta: – Tudok egy… 52

 – Ez várhat egy napot – mondta Brazil. – Nem lopott cucc. Nem kell feketézni. Link csalódottnak tűnt.  – De nincs pénzem ruhákra, csak ha… – kezdte a nő.  – Arra még van elég – mondta Brazil. Donny, szemét le sem véve a nőről, Brazilhoz szólt:  – De tudod, hogy bármikor elő tudok neked ásni valamennyit, k ölyök.  – Kösz. Meglátjuk. – Brazil feltartotta az üres poharát, és mikor újra tele volt, megszólalt: – Rejtsd el a kocsit, Donny.  – Oké. A szőke férfi az alkóvban lévő telefonhoz lépett, és tárcsázott. Brazil kiürítette a poharát. – Fáradt? – kérdezte. A nő felkelt, odament hozzá, kivette a kezéből a whiskey-s poharat, és az asztalra tette a sajátja mellé, ami még mindig majdnem tele volt. A férfi kuncogott. – Elég volt a részegekből tegnap este?  – Igen – felelt a nő, és mosoly nélkül visszaült a székére. Donny a telefonba beszélt: – Halló, Duke?… Donny vagyok, figyelj. Van itt nálam egy kocsi. Leírta Brazil kupéját. – Eldugnád?… Igen… A rendszámot is ki kéne cserélni… Igen, most rögtön, jó?… Oké. – Lerakta a kagylót, és visszafordult a többiekhez. – Voilá!  – Donny! – szólt be Fan valahonnan. – Jövök! – kiáltott vissza a férfi, és kiment. Brazil odahajolt Luise Fischerhez, és halkan azt mondta: – Ne adja neki oda a gyűrűket. A nő meglepetten nézett rá. – De miért?  – Átvágja, aztán nézhet.  – Komolyan átverne? A férfi vigyorogva bólintott.  – De azt mondta, a barátja. Most is bízik benne.  – Ilyen szituban nincs vele gond – biztosította a férfi. – Soha nem fújna be senkit. De a pénz, az más. Mondjuk, még ha nem is verné át,  bárkinek adja el, azt fogja hinni, hogy lopott szajré, és feleannyit se ad érte, mint amennyit ér.  – Akkor ő… A nő hezitált.  – Csaló. Egy ideig cellatársak voltunk. A nő összeráncolta a homlokát. – Ez nem tetszik. Fan mosolyogva megjelent az ajtóban. – A reggeli tálalva. Az átjáróban Brazil megfordult, és egy óvatos lépéssel a bejárati aj53

tó felé közelített, de amikor elkapta Luise Fischer tekintetét, észrevette magát, és kissé szégyenlősen vigyorogva követte őt és a szőke nőt az étkezőbe. Fan nem ült le velük. – Ilyen korán nem tudok enni – magyarázta Luise Fischernek. – Melegítek fürdővizet, és megágyazok, mert látom, hogy eléggé kivagytok, és evés után úgyis kidőlnétek. Kiment, figyelemre sem méltatva Luise udvarias tiltakozását. Donny felszúrt a villájára egy apró kolbászt, és megszólalt: – Na, a gyűrűkről annyit, hogy…  – Az várhat – mondta Brazil. – Még egy ideig jók vagyunk.  – Lehet, de talán nem árt, ha van dugipénz a meneküléshez, ha hirtelen arra kerül a sor. Donny bekapta a kolbászt. – És pénzből nem lehet túl sok. Erősen dolgozott a falaton.  – Mert vegyük például a Svindlis Ben Devlin esetét. Emlékszel Benre? A takács boltjában dolgozott. Megvan? A nagydarab fazon a lábával?  – Emlékszem – válaszolt Brazil, lelkesedés nélkül. Donny újabb kolbászt szúrt a villájára. – Na, Ben egyszer járt egy Finehaven nevű helyen, és…  – Őrizetes cellában volt, mikor mi ismertük – mondta Brazil.  – Ja, hát erről beszélek én is. Csak Benről az jutott eszembe, hogy… Fan belépett. – Minden kész, csak rád vár – mondta Luise Fischernek. A nő lerakta a kávéját, és felállt.  – Fantasztikus reggeli volt –   mondta –, de túl fáradt vagyok, hogy többet egyek. Ahogy kiment a szobából, Donny újra kezdte. – Szóval, az jutott eszembe… Fan átvitte a nőt a lakás egy hátsó szobájába, ahol tágas faagy várta, sima, fehér, lefelé fordított lepedővel. Fehér hálóing és vörös köntös hevert rajta; a padlón egy pár papucs. A szőke nő megállt az ajtó ban, és az egyik rózsaszín kezével intett. – Ha még szükséged lenne valamire, csak bátran. A fürdő az előszoba másik végén van, és már folyik a víz.  – Köszönöm – mondta Luise Fischer –, ez nagyon kedves. Biztos nagy teher… Fan vállon veregette. – Brazil egyik barátja sem teher 54

nekem, szívem. Na, most fürödj egyet, aztán dőlj le, és ha bármi kell, sikíts. Ezzel a nő kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Luise Fischer a bejárathoz közel állva lassan, óvatosan körülnézett a szegényes berendezésű szobában, aztán az ágy széle felé indult, és vetkőzni kezdett. Mikor végzett, felvette a vörös köntöst és a papucsot, majd a hálóinggel a karján átment a folyosón a fürdőszobába. Bent forró volt a levegő a gőztől. Hideg vizet engedett a kádba, m iközben lecsavarta a kötést a tér déről és a bokájáról. Fürdés után a mosdókagyló fölötti szekrényben talált friss kötszert; a térdét átkötözte, de a bokáját úgy hagyta. Aztán felvette a hálóinget, a köntöst és a papucsot, és visszament a hálószobába. Brazil ott állt, neki háttal, épp az ablakon nézett ki.  Nem fordult meg. A cigarettájából felemelkedő füst elúszott a feje mellett. A nő lassan becsukta az ajtót és nekidőlt; egészen halvány, szemtelen mosoly görbítette mozgékony ajkát. A férfi nem mozdult. A nő lassan az ágyhoz sétált, és leült a túlsó végére. Nem a férfit nézte, hanem a falon lógó képet egy lóról. Arca büszke volt, és hideg. Azt mondta: – Vagyok, aki vagyok, de az adósságaimat megfizetem. Az erőltetett nyugalom miatt hangja szándékosan szemtelen volt. – Én hoztam magára ezt a bajt. Úgyhogy, ha most valami hasznomat tudná venni, hát… Vállat vont. A férfi sietség nélkül elfordult az ablaktól. Rézvörös szeme, arca kifejezéstelen volt. – Oké – mondta. Az asztalkán lévő hamutartóban elnyomta az égő cigarettát, és az ágyat megkerülve a nőhöz lépett. A nő felegyenesedett, és várta. Brazil egy ideig csak állt, közel hozzá, olyan személytelenül méricskélve a nő szépségét, mintha egy szobrot nézne. Aztán durván hátranyomta a fejét, és megcsókolta. A nő szó és mozgás nélkül hagyta, teljesen átadta magát az ölelésnek, majd amikor a férfi elengedte, és hátralépett, arca ugyanolyan érzelemmentes és maszkszerű volt, mint a másiké. A férfi lassan megrázta a fejét. – Nem, maga nem ért a szakmájához. Aztán hirtelen tűz gyulladt a szemében, karjába vette a nőt, aki hozzátapadt, halk nevetést hallatott, mialatt ő csókolta az ajkát, az ar55

cát, a szemét és a homlokát. Donny benyitott az ajtón. Sokatmondó pillantást vetett rájuk, amint különváltak, és megszólalt: – Most telefonáltam Klausnak. Reggeli után egyből átjön.  – Oké – mondta Brazil. Donny, továbbra is őket bámulva hátrálni kezdett, majd kívülről  bezárta az ajtót.  – Ki ez a Klaus? – kérdezte Luise Fischer.  – Ügyvéd – válaszolt Brazil szórakozottan. Elgondolkodva meredt a padlóra. – Asszem ő a legjobb lehetőségünk,  bár hallottam róla egyet-mást, ami… A férfi türelmetlenül félbehagyta. – Amikor az em ber bajban van, kénytelen vállalni a rizikót. Még jobban összeráncolta a homlokát. – És a legjobb, amire számíthatunk, az a legrosszabb. A nő megfogta a kezét, és őszintén azt mondta: – Menjünk el innen. Nem szeretem ezeket az embereket. Nem bízom bennük. A férfi arca kitisztult, és újra átkarolta, de hirtelen az ajtóra ugrott a tekintete, amint a túloldalról megszólalt egy csengő. Kis szünet után Donny óvatos hangja hallatszott: – Ki az? A választ nem lehetett kivenni. Donny kicsit megemelte a hangját: – Ki? Ezután rövid ideig semmi nem hallatszott. A csendet a hálószobaajtó túloldaláról a padló recsegése törte meg. Donny nyitott be. Meggyötört arca az éberség karikatúrája volt. – Kopók – suttogta. – Az ablakhoz! – Majd szétvetette a fontoskodás. Brazil arcát Luise Fischer felé fordította.  – Gyerünk! – kiáltott a nő, az ablak felé nyomva a férfit. – Én elleszek.  – Persze – mondta Donny – , én és Fan vigyázunk rá. Tűnés, k ölyök, aztán majd üzenj, ha tudsz. Van elég pénzed?  – Aha. Brazil megcsókolta Luise Fischert.  – Gyerünk, menj! – sürgette a nő. Sárgásfakó arca közönyös volt. Idegességnek nyoma se. – Majd találkozunk – mondta, és felnyomta az ablakot. Mire az ablak teljesen felnyílt, egyik lábát már átvetette a párkányon. A másik rögtön követte, és mellkasán elfordulva a férfi leengedte magát, de mielőtt eltűnt, még vidáman rávigyorgott Luise Fischerre. 56

A nő az ablakhoz rohant, és lenézett. A férfi a rendezetlen hátsó udvaron felmagasodott a fűből. Fejét gyorsan elfordította, jobbról balra. Tétovázás hiányára utaló gyorsasággal mozgott; odament a bal kézre eső kerítéshez, felmászott, és átugrott a szomszédos ker tbe. Donny megfogta a nő kezét, és hátrébb húzta.  – Maradjon távol az ablaktól. Még lebuktatja. Most jól van, de az Isten segítse azt a zsarut, akibe belefut, már ha egyáltalán a közelben vannak. Valami súlyos dobogott a lakás bejárati ajtaján. Kemény, parancsoló hang jött kintről: – Kinyitni! Donny gúnyos vigyort küldött a bejárat irányába. – Asszem jobb, ha beengedem őket, még fogpiszkálókat csinálnak az ajtómból. Úgy tűnt, a férfi élvezi a helyzetet. A nő üres tekintettel bámult rá. A férfi ránézett, majd a padlóra, majd megint rá, és védekezően annyit mondott: – Nézze, én szeretem a kölyköt. Komolyan! A dobogás a bejárati ajtón hangosabb lett.  – Asszem jelenésem van – mondta Donny, és kiment. A nyitott ablakon át egy lövés hangja hallatszott. A nő odarohant, és kezét a párkányra téve messzire kihajolt. Úgy tizenöt méterre bal kéz felől, a hátsó kertek hosszú sorát a mögöttük lévő sikátortól elválasztó kerítés tetején lapult Brazil. Miköz ben Luise Fischer nézte, újabb lövés dördült, és a férfi leesett a kerítés túloldalára, a nő látóterén kívül eső sikátorba. A feltörő zokogástól elakadt a nő lélegzete. A dobogás a bejárati ajtón hirtelen abbamaradt. Luise behúzta a fe jét az ablakból, és elvette a kezét a párkányról. Arca, mint egy maszk. Anélkül, hogy tudatában lett volna annak, amit csinál, lehúzta az ablakot, és már a szoba közepén állva méregette rosszallóan a körmeit, mikor egy gyűrött ruhát viselő, nyúzott arcú férfi bukkant fel az ajtó ban.  – Hol van? – kérdezte. A nő úgy nézett fel a férfira, ahogy a körmeit vizsgálgatta. – Ki? A férfi fáradtan sóhajtott. – Brazil. Odament egy szekrényhez, és kinyitotta. – Maga a Fischer-nő? Bezárta a szekrény a jtaját, majd az ablakhoz sétált, és a nőt kihagyva, nem túl nagy érdeklődéssel körbenézett a szobán.  – Én vagyok Luise Fischer – mondta a nő a hátának. 57

A férfi feltolta az ablakot, és kihajolt. – Na mi újság, Tom? – szólt le valakinek. Bármi is volt a válasz, a szobában nem lehetett érteni. Luise Fischer eltüntette a koncentrációt az arcáról, amint a férfi újra felé fordult. –Még nem is reggeliztem – mondta a rendőr. Donny hangja érkezett a folyosón keresztül, a lakás túlsó végé ből.  – Mondom, fogalmam sincs, hova ment. Csak lepasszolta a nőt, és elhúzott. Nem mondott semmit. Nem…  – Na persze! – hitetlenkedett egy fémes hang. Aztán egy ütés hallatszott.  – Ha tudnám se mondanám el, szemétláda! – folytatta Donny. –   Megüthet még egyszer!  – Ha annyira akarod – jött a fémes hangtól. Ezt újabb ütés követte. Fan dühtől éles sikolya hallatszott: – Elég már, maga…! – de hirtelen félbeszakadt. A nagydarab férfi a hálószoba ajtajához ment, és a lakás bejárata felé kiáltott: – Hagyd csak, Ray. Aztán Luise Fischerhez szólt: – Kapjon fel valami ruhát.  – Miért? – kérdezte a nő hűvösen.  – Azt akarják, hogy visszavigyük Mile Valley-be.  – Miért? A nő látszólag nem hitte el, hogy ez igaz.  – Nem tudom – morogta a férfi türelmetlenül. – Ez nem tartozik a munkámhoz. Csak szóltak, hogy jöjjünk el magáért. Valami gyűrűkről van szó, amik egy fickó anyjához tartoztak, de eltűntek a házból, pont akkor, amikor maga. A nő feltartotta a kezét, és a gyűrűkre nézett.  – Nem tűntek el. Párizsban vette őket nekem, és… A nagydarab férfi fáradtan összevonta a szemöldökét. – Velem nem fog ezen összeveszni. Semmi közöm hozzá. Hová akart menni ez a Brazil nevű fazon, amikor elhúzott innen?  – Nem tudom. A nő tett egy lépést előre, kezét esdeklően kinyújtotta. – Csak nem…?  – Ahogy soha senki – zsémbelt a férfi, figyelmen kívül hagyva a félbeszakított kérdést. – Öltözködjön. Kinyújtotta a kezét a nő felé.  –   A kacatot meg bízza csak rám. A nő hezitált, majd lehúzta a gyűrűket az ujjáról, és a férfi kezébe ejtette őket.  – Csipkedje magát – mondta a férfi. – Még nem reggeliztem. Ki58

ment, és becsukta maga mögött az ajtót. A nő gyorsan visszabújt a ruhába, amit nem sokkal azelőtt levetett,  bár a harisnyát, amit még Brazil házában viselt, nem húzta fel. Mikor végzett, csendesen, hátranézve a zárt ajtóra az ablakhoz ment, és lassan, óvatosan elkezdte felfele tolni a keretet. A nyúzott arcú férfi benyitott. – Még jó, hogy leskelődtem a kulcslyukon keresztül – mondta türelmesen. – Na, gyerünk. A háta mögül Fan lépett be a szobába. Arca nagyon rózsaszín volt, hangja éles. – És tőle mit akar? – sápítozott. – Ő nem csinált semmit. Miért nem…?  – Elég, elég – kérlelte a nagydarab férfi. Fáradtsága szinte már elviselhetetlennek tűnt.  – Csak egy zsaru vagyok, akinek azt mondták, hogy vigye be lopás vádjával. Semmi közöm az egészhez, nem is tudok az ügyről semmit.  – Semmi gond, Mrs. Link – mondta Luise Fischer méltósággal. –   Nem lesz bajom.  – De nem mehet el csak így – erőszakoskodott Fan, és a nagydarab férfihez fordult. – Legalább hagyja, hadd vegyen fel valami normális ruhát. A férfi sóhajtott, és bólintott. – Bármit, ha kicsit felpörgetjük, és nem vitatkoznak velem. Fan elsietett. Luise Fischer a nagydarab férfihoz szólt: – A férjét is lopással vádolják? A férfi sóhajtott. – Talán igen, talán nem – mondta enerváltan.  – Nem csinált semmit – mondta a nő.  – Hát, én se – panaszkodott a férfi. Fan ekkor megjelent pár ruhával, egy kék inggel és egy kalappal, egy sötét cipővel, egy pár harisnyával, és egy fehér blúzzal.  – Csak hagyja nyitva az ajtót – mondta a nagydarab férfi. – Kiment, és nekidőlt a szemközti falnak, ahonnan szemmel tarthatta a hálószoba ablakait. Luise Fischer Fan segítségével átöltözött a szoba egy sarkában, ahol rejtve maradhattak a férfi elől.  – Elkapták? – suttogta Fan.  – Nem tudom.  – Szerintem nem.  – Remélem nem. 59

Fan Luise Fischer előtt térdelt, segített felvenni a harisnyát. – Ne mondj nekik semmit, míg meg nem jön Harry Klaus – suttogta sietősen. – Mondd meg nekik, hogy ő az ügyvéded, és először vele akarsz  beszélni. Oda fogjuk küldeni, ő simán kihoz. Hirtelen felnézett. –   Ugye nem nyúltad?  – A gyűrűket? – kérdezte Luise Fischer meglepetten.  – Gondoltam, hogy nem – mondta a szőke. – Szóval nem kell… A nagydarab férfi unott hangja félbeszakította: – Gyerünk. Hagyjuk a trécselést, inkább engem boldogítson.  – Menj, nézd meg magad – mondta Fan. Luise Fischer a tükörhöz lépett a kölcsönkalappal, és fel is vette, aztán lesimította a ruhát, és megnézte magát. Nem is állt rajta olyan rosszul, mint amennyire várta.  – Csinos vagy – mondta Fan.  – Igyekezzen már – szólt a férfi kintről. Luise Fischer Fanhez fordult. – Viszlát, és… A szőke nő átkarolta. – Nem kell mondanod semmit, úgyis itt leszel  pár órán belül. Harry majd megmutatja azoknak a szerencsétleneknek, hogy nem keverhetnek bele ilyesmibe.  – Gyerünk – mondta a nagydarab férfi. Luise Fischer csatlakozott hozzá, és együtt a lakás bejárata felé indultak. Ahogy elmentek a nappali ajtaja előtt, Donny, a kanapéról felkelve vidáman felkiáltott: – Aztán ne hagyd magad, szivi! Majd mi… Egy magas, barna ruhás férfi kezét Donny arcára téve visszanyomta a házigazdát a kanapéra. Luise Fischer kiment a nagydarab férfival. Egy rendőrségi autó állt a ház előtt, ahol Brazil a kupéját hagyta. Egy tucat vagy még több felnőtt és gyerek állt körülötte; komoly tekintettel meredtek az ajtóra, amin keresztül Luise kiment. Egy egyenruhás rendőr arrébb nyomta néhányukat, hogy helyet csináljon a nőnek és kísérőjének, majd beszállt mögéjük az autóba. –   Indulhatsz, Tom – szólt oda a sofőrnek, és elhajtottak. A nagydarab férfi becsukta a szemét, és halkan nyögött egyet: –   Apám, de puhány lettem! Elhagytak hét tömböt, majd megálltak az egyik sarkon, egy szögletes, vöröstéglás épület előtt. A nagydarab kisegítette a nőt az autóból, 60

és két méretes, ősz búra között bekísérte az épületbe, majd egy szobá ba, ahol egy kopasz, kövér egyenruhás férfi , ült egy magas íróasztal mögött.  – Ez az a Luise Fischer Mile Valley- ből – mondta a nagydarab férfi. – Egyik kezét a zsebébe dugta, majd előhúzta és az asztalra csús ztatta a gyűrűket. – Ez meg, gondolom, a szajré.  – Szép fogás – mondta a kopasz. – A tagot elkapták?  – Kórház, asszem. Luise Fischer felé fordult. – Súlyosan… súlyosan megsérült? A nagydarab férfi zsémbelt: – Nem tudok róla. Elnézi?  – Luke! – kiáltott a kopasz. Vékony, fehér bajszú rendőr lépett a szobába.  – Vigye a királyi lakosztályba.  – Az ügyvédemmel szeretnék beszélni – mondta Luise Fischer. A három férfi egyszerre meredt rá.  – Harry Klausnak hívják – mondta a nő. – Beszélni szeretnék vele.  – Erre jöjjön – mondta Luke. A nő követte egészen egy csupasz folyosó végéig, ahol a férfi a jtót nyitott neki, és félreállt, hogy bemehessen. A szoba, ahová belépett, szűkös volt, kis ággyal, asztallal, két székkel és pár újsággal. Az ablak nagy volt; kemény drótrácsozat borította. A szoba közepén a nő megfordult, hogy újra elmondja:  – Az ügyvédemmel szeretnék beszélni. A fehér bajszos férfi becsukta az ajtót, és Luise hallotta, ahogy bezárja. Két órával később egy tál levessel, némi hideg hússal és egy szelet kenyérrel tért vissza, amiket tálcán hozott, egy csésze kávé társaságá ban. A nő a kis ágyban feküdt, a mennyezetet bámulta. Felkelt, és parancsolóan a férfinak szegezte: – Az ügyvédemet…  – Ne kezdje elölről – szakította félbe a rendőr ingerülten. – Nekünk semmi közünk magához. Ezt majd mondja a Mile Valley-i tagoknak, ha megjönnek magáért. Ezzel az asztalra rakta az ételt, és kiment. A nő megevett mindent, amit kapott. Késő délután volt, mikor az ajtó újra k inyílt. – Tessék –   mondta a fehér bajszos, és félreállt, hogy beléphessenek a társai. Ket61

ten voltak, középmagasak, fakó ruhá ban; ruhá ban; az egyik izmos mellkasú és  pirospozsgás, a másik másik kevésbé masszív, idősebb. idősebb. Az izmosabb tetőtől talpig végigmérte Luise Fischert, és elismerősen vigyorgott. – Azt akarjuk, hogy jöjjön vissza velünk Valley-be, Miss Fischer – mondta az idő idősebb. A nő felállt a székről, és magához vette vette kalapját és kabátját.  – Ennyi – mondta az idősebbik.  – Ha maga se problémázik, mi se. A nő kíváncsian nézett rá. Az utcára mentek, és beszálltak egy poros, kék szedánba. Az izmosabb rendőr vezetett. Luise Fischer mögötte ült, az idősebb férfi melme llett. Ugyanazon Ugyanazon az úton mentek, amin Brazil és ő aznap reggel. Amikor elhagyták a várost, a nő megszólalt:  – Az ügyvédemmel ügyvédemmel szeretnék beszélni. Harry Klausnak hívják. A mellette ülő férfi ragozott. Ajkával hangokat hallatott, majd elég udvariasan azt mondta: – Most nem állhatunk meg. Még mielőtt a nő reagálhatott volna, a volánnál ülő férfi, fejét hátra se fordítva megszólalt: – Hogyhogy Brazil megütötte?  – Nem  – Nem az ő hibája – hibája – vágta rá a nő. – nő. – Ő csak… Most az idősebb férfi szakította félbe, aki a volánnál ülőhöz szólt: szól t: –   Hagyd, Pete. Majd a kerületi ügyész elintézi.  – Okés – mondta Pete. A nő a mellette ülő férfihoz fordult. – fordult. – Meg… megsérült? megsérült? A férfi egy hosszú pillanatig tanulmányozta az arcát, majd finoman  bólintott. – Azt hallottam, megállított egy golyót. A nő szeme szeme kikerekedett. – Lelőtték? A férfi megint bólintott. A nő mindkét kezét a férfi alkarjára tette. – tette. – Milyen súlyos? A férfi megrázta a fejét. – Nem tudom. A nő ujjával belevájt a férfi kezébe. – kezébe.  – Letartóztatták?  – Nem mondhatom meg, hölgyem. Lehet, hogy a kerületi ügyész nem örülne neki. A rágozást r ágozást szüneteltetve, szüneteltetve, nyelvével csettintett egyet.  – De kérem! – erősködött a nő. – nő. – Tudnom kell! A férfi újra megrázta a fejét. – Mi nem fárasztjuk kérdésekkel. Maga se fárasszon minket.

62

Harmadik fejezet Befejezés A műszerfal műszerfal tanúsága szerint majdnem kilenc óra volt, és elég sötét, amikor Luise Fischer és fogvatartói elhagytak egy nagy, szögletes épületet, amelyen a „Mile „Mile Valley Fűrészáru Trs.” Trs.” felirat világított, majd befordultak egy nyilvánvalóan városi utcára, ahol azért nem volt túl sok a rendhagyóan elosztott házakból. Tíz perc múlva a szedán le parkolt egy szürke középület középület előtti padkánál. A sofőr kiszállt. A másik kinyitotta az ajtót Luise-nak, majd együtt bevitték a szürke épület egyik földszinti szobájába. Három férfi volt a szobában. Egy szomorú arcú, hatvanegynéhány éves férfi borzas fehér hajjal és bajusszal hátradőlt a székében, lábát  pedig egy ütött-kopott, sárgás íróasztalon nyugtatta. Kalap volt rajta, kabát viszont nem. A szoba túloldalán, az iratszekrénnyel szemközti székben egy sápatag, fiatal, szőke férfi terpeszkedett, és épp azt mondmondta: – Szóval az utazóügynök megkérdezte a farmert, el tudná-e szállásolni az éjszakára, és… – de félbehagyta, amint Luise Fischer és kísérői beléptek. A harmadik férfi az ablaknak háttal állt. Karcsú, középmagas em ber volt, nem sokkal több harmincnál, vékony ajkú és sápadt; flancos,  barna és vörös ruhát viselt. Gallérja nagyon szűk volt. Sietve Luise FiFischerhez közelített, mosolyával megvillantotta fehér fogsorát. – Harry Klaus vagyok. Nem hagyták, hogy odamenjek, ezért itt kellett várnom magára. Gyorsan, magabiztosan beszélt. – Ne aggódjon. Mindent kéz ben tartok. A mesemondó hezitált, pozíciót váltott. A két férfi, aki felhozta Luise Fischert a városból, nyilvánvaló nemtetszéssel az ügyvédre nézett. Klaus tökéletes magabiztossággal újra elmosolyodott. – Azt tudják, hogy egy szót se szól, csak ha már végigbeszéltük, ugye? Akkor meg mi a fene lesz? Az asztalnál ülő férfi megszólalt: – megszólalt:  – Jól van, jól van. – A nő mögött mögött álló két férfira nézett. – Ha Tuft irodája szabad, menjenek oda. 63

 – Kösz. Harry Klaus magához vett egy barna aktatáskát a székről, könyéken fogta Luise Fischert, és irányította, hogy kövesse az izmos,  pirospozsgás rendőrt. rendőrt. Az pár méterrel arrébb vezette őket egy folyosón, egy irodába, ami nagyon hasonlított arra, amit az imént ott hagytak. Ő nem ment be velük. – Jöjjenek vissza, ha végeztek – mondta, és mikor bementek, rá juk vágta az ajtót. ajtót. Klaus a bejárat felé biccentett. – Sok majom – mondta vidáman. –  A fejükre állítjuk őket. Aktatáskáját Aktatáskáját az asztalra csúsztatta. csúsztatta. – Üljön le.  – Brazil? – kérdezte a nő. – nő. – Ugye… A férfi vállvonása majdnem a füléig ért. – Nem –  Nem tudom. Ezekből nem lehet kiszedni semmit.  – Vagyis…? Vagyis…?  – Vagyis megszökött megszökött – mondta az ügyvéd. ügyvéd.  – Maga szerint sikerült sikerült neki? Megint vállat vont. – Reménykedni csak szabad.  – De az egyik rendőr azt mondta, lelőtték, és…  – Ez nem feltétlen jelent semmit, maximum annyit, hogy remélik, hogy lelőtték. A férfi a nő vállára tette a kezét, és lenyomta l enyomta a székre. –   Nincs értelme aggódni miatta, amíg meg nem tudjuk, hogy egyáltalán van-e van-e miért aggódni. A nő szék éhez közel húzott egy másikat, és ő is leült. – Most aggódjunk inkább maga miatt. Meséljen. A rizsa nem kell, csak a lényeget mondja, pont úgy, ahogy történt. A nő zavart arckifejezéssel összevonta a szemöldökét.  – De azt mondta, mindent…  – Azt mondtam, mindent mindent kézben tartok, és ez így is van. Az ügyvéd ügyvéd megpaskolta a nő térdét.  – Az óvadék teljesen rendben van, úgyhogy maga szabad, amint végeztek a kérdéseikkel. De előbb el kell döntedönt enünk, milyen válaszokat fog adni nekik. A férfi élesen ránézett kalapja karimája alól. – Segíteni akar Brazilnak, nem?  – De.  – Erről van szó. Megint megpaskolta a nő térdét, térdét, és ezúttal rajta is hagyta a kezét.  – Na,  – Na, most mondjon el mindent, mindent, az elejétől. elejétől.  – Mármint onnan kezdve, hogy először találkoztam Kane Robsonnal? A férfi bólintott. 64

A nő keresztbe tette a térdét, kiszabadította a férfi kezét. Mintha nem is látná, a szemközti szemközti falat bámulta, és őszintén azt mondta:  –   Egyikünk se tett semmi rosszat. Nem helyes, hogy szenvednünk szenvednünk kell.  – Ne aggódjon. A férfi hangja könnyed volt, magabiztos. –  Mindkettőjüket kihúzom ebből. Fénylő cigarettatartójából megk ínálta ínálta a nőt. A nő elvett egy szálat, előre hajolt, hogy a végét az öngyújtó lánglán g jához érintse, és változatlanul változatlanul előre dőlve megkérdezte: megkérdezte:  – Ugye nem kell itt maradnom éjszakára? éjszakára? A férfi megpaskolta az arcát. – Nem hinném. Szerintem úgyse fog ják magát egy óránál tovább kínozni. kínozni. Kezét a nő térdére térdére ejtette. – És minél előbb végzünk itt, annál előbb végez velük is. A nő vett egy mély levegőt, és hátradőlt a székében.  – Nem egy nagy történet – kezdte, gondosan figyelve a kiejtésre, hogy akcentusa ellenére szavai érthetőek legyenek. – legyenek.  – Egy kis svájci faluban találkoztunk. Nem volt pénzem, és barátaim se. Tetszettem neki, és gazdag volt. – Apró mozdulatot tett a kezében tartott cigarettával. – Szóval, igent mondtam. Klaus megértően bólintott, ujjával a nő térdén játszadozott. játszadozott.  – Párizsban vett nekem ruhákat, meg azokat az ékszereket. Nem az anyjáé voltak, és nekem nekem adta őket. Az ügyvéd újra bólintott; ujjaival tovább játszadozott a nő térdén. térdén.  – Aztán ide hozott, és… – Luise a cigaretta égő végét a férfi kézké zfejéhez érintette – itt maradtam… Klaus elkapta a kezét a nő térdéről a szájához, és megnyalta.  – Mi ütött magába? – kérdezte felháborodottan. A szavait tompította a szá jához emelt kézfeje. Aztán leengedte a kezét, és megnézte az égés helyét. – Ha valami nem tetszik, azt meg is tudja mondani, nem? A nő nem mosolygott.  – Nem beszél jól angol – mondta, erős akakcentust imitálva.  – Két hétig, hétig, vagy talán addig nem nem is, maradtam nála, egészen… egészen…  – Ha Brazil nem lenne, a gondjait vihetne egy másik ügyvédhez ügyvédhez is!  – duzzogott a férfi férfi az égett keze miatt. miatt.  – Tegnap estig – folytatta a nő  –, amikor már nem bírtam tovább vele maradni. Összevesztünk, és eljöttem. Eljöttem, ahogy voltam, az esti ruhában, a… 65

A történet befejezését a telefon csörgése akadályozta meg. Az ügyvéd az asztalhoz lépett, és beleszólt a kagylóba: – Halló?… Igen… Csak még pár percet… Jól J ól van. Köszönöm. – Megfordult. – Kezdenek türelmetlenkedni. A nő felállt a székről.  – Én végeztem – mondta. – Végül jött a rendőrség, ő elszökött az ablakon keresztül, engem meg letartóztattak letartózta ttak a gyűrűk miatt. miatt.  – A letartóztatás letartóztatás után beszélt velük? velük? A nő megrázta a fejét.  – Nem hagyták. Senki se hallgatott rám. Senkit se érdekelt a dolog. Fiatal férfi lépett oda Luise Fischerhez és Klaushoz kék, vasalást igénylő ruhában, miközben elhagyták a bíróság épületét. Levette a kalapját, és bedugta az egyik karja alá. – Miff Fiffher, én a Mile Valley Poft-tól jöttem. Lehetne…  – Most nincs semmi – mondta Klaus mosolyogva. – Keressen meg a hotelban reggel, és kap egy nyilatkozatot. Átnyújtott egy kártyát az újságírónak, majd megköszörülte a torkát. – Épp ételre vadászunk. Talán megmondhatná, megmondhatná, hol találunk. És csatlakozhatna is. A fiatalember elpirult. Először a kezében lévő kártyára nézett, majd fel az ügyvédre. – Köfönöm, Mifter Klauf, örömmel. A Fogadó itt van nem meffe. Máf helyet nem tudok, ami nyitva van, éf jó if. Megfordult, hogy jelezze, merre van dél. – A nevem George Dunne. Klaus megrázta a kezét. – Nagyon örvendek. Luise Fischer bólintott és mosolygott, mosolygott, majd együtt elindultak az utcán.  – Conroy hogy van? – kérdezte Klaus.  – Még nem tért magáhof – válaszolt a fiatalember. fiatalember. – Még nem if tudják, milyen fúlyof.  – Hol van most?  – Még mindig Robfonnál. Nem merik megmofdítani. Befordultak Befordultak a sarkon. – Brazilról van valami hír? – kérdezte Klaus. Az újságíró nyújtóztatta a nyakát, hogy Luise Fischer fölött elkapja az ügyvéd tekintetét. – Aft hittem, tudja.  – Mármint mit?  – Amit… amit tudni lehet. lehet. Megjöttünk. Megjöttünk. Egy fehér tetőcserepes étterembe vezette őket. Mire leültek egy 66

asztalhoz, a pultnál és a többi asztalnál lévő tucatnyi vagy még több ember már Luise Fischert bámulta, és ment köztük nagyban a sustorgás. Luise Fischer a Dunne által kihúzott széken ülve magához vette az egyik étlapot az asztalon lévő tartóról; láthatóan nem zavarta, és nem is volt tudatában annak, hogy bárki is nézi. – Nagyon éhes vagyok –   mondta. Egy tőlük három asztallal odébb ülő kövérkés, kopasz, csúcsos f eehér szakállú férfi elkapta Dunne tekintetét, ahogy az helyet készült foglalni, és biccentéssel üdvözölte.  – Elnéféft, a főnököm – főnököm  – mondta Dunne, és a szakállas férfi asztalához sétált.  – Rendes fiú – mondta mondta Klaus.  – Fel kell hívnunk Linkéket – mondta Luise Fischer. – Ők biztosan tudják, mi van Brazillal. Klaus lebiggyesztette ajka két végét, és megrázta a fejét. – Nem szabad bízni ezekben a helyi telefonközpontokban. telefonközpontokban. – De…  – Várnunk kell holnapig. Most már amúgy is későre jár. A férfi az órájára nézett, és ásított egyet. – Meglátjuk, lehet, hogy a srác is tud valamit. Dunne visszajött hozzájuk. Arca vörös volt, úgy tűnt, t űnt, zavarban van.  – Valami hír? – érdeklődött Klaus. A fiatalember vadul megrázta a fejét. – Nincs! – mondta, nyomatékkal. Egy pincér lépett az asztalukhoz. Luise Fischer levest rendelt, aztán egy steaket krumplival, spárgát, salátát, sajtot és kávét. Klaus rántottát kért és kávét, Dunne pitét és tejet. Mikor a pincér hátrébb lépett az asztaltól, Dunne szeme elkerekedett. Elnézett Klaus mellett. Luise Fischer elfordította a fejét, hogy kövesse az újságíró tekintetét. Kane Robson lépett be az étterembe. Két férfi volt vele. Egyikük – kövér, sápadt, fiatalos fickó –   elmosolyodott, és megemelte a kalapját. Luise Fischer halkan Klaushoz szólt: – Robson az. Az ügyvéd nem fordította el a fejét. – Semmi gond – mondta, és cigarettatartóját garettatartóját a nő felé kínálta. A nő, tekintetét le se véve Robsonról, elvett egy szálat. Mikor a férfé r67

fi meglátta, megemelte a kalapját, és biccentett. Aztán mondott valamit a társának, és ott hagyva őket, elindult Luise felé. Arca sápadt volt; sötét szeme csillogott. A nő már javában szívta a cigarettát, mikor a férfi odaért az asztaaszt alukhoz. – Hello, drágám – köszönt a vendég, és leült a Luise-zal szemközti székre az asztal túloldalán. Egy pillanatra az újságíró felé fordult, hogy egy eg y közönyös „helló”-val üdvözölje.  – Ez Mr. Klaus – mondta Luise Luise Fischer. – Mr. Robson. Robson nem nézett az ügyvédre. A nőhöz szólt: – szólt:  – Óvadék rendben le lett zsírozva?  – Amint látod. A férfi gúnyosan mosolygott. – Akartam üzenni, hogy leteszem a  pénzt, ha nem tudod tudod máshogy megoldani, megoldani, de elfelejtettem. elfelejtettem. Egy pillanatig csend volt. Aztán a nő megszólalt:  – Reggel Reggel majd elküldök valakit a ruháimért. Megmondod Itonak, hogy pakolja be?  – A ruháidat? – nevetett fel a férfi. – Egy karkötőd se volt azon k íívül, amit épp viseltél, amikor felcsíptelek. Majd az új embered vesz valamit úgyis. A fiatal Dunne elpirult, és zavarában az asztalterítőre nézett. Klaus arca, fénylő szemét leszámítva kifejezéstelen kifejezést elen volt.  – A barátaid hiányolni hiányolni fognak, ha sokáig egyedül hagyod őket  –   mondta Luise Fischer gyengéden.  – Kibírják. Beszélni akarok veled, Luise. Türelmetlenül Dunne-hoz szólt: – Ti ketten miért nem mentek valahová labdázni? Az újságíró felugrott a székéről, és dadogni kezdett:  – Ho-hogyne, Ho-hogyne, Mifter Robfon. Klaus kérdőn nézett Luise Fischerre. A nő alig észr eevehetően bólintott. A férfi felállt, és Dunne-nal Dunne-nal elhagyta az asztalt.  – Gyere vissza hozzám, és lefújom ezt az egész hülyeséget a gy gyűűrűkkel – rűkkel – mondta Robson. A nő kíváncsian nézett nézett rá. – Vissza akarsz hívni, mikor tudod, hogy undorodom tőled? A férfi vigyorogva bólintott.  – Még így se járnék rosszul. A nő összehúzta a szemét, tanulmányozta a férfi arcát. – arcát.  – Dick hogy van? – kérdezte aztán. A férfi arca és hangja elszürkült a rosszindulattól. – Elég gyorsan haldoklik. A nő meglepettnek tűnt. – tűnt. – Te utálod? 68

 – Nem  – Nem utálom. De nem is szeretem. Te meg ő túlságosan túlságosan is bírtátok bírtátok egymást. Nem kell, hogy a férfi meg a nő paraziták így vegyüljenek. vegyüljenek. A nő megvetően elmosolyodott. – elmosolyodott.  – Na, akkor tegyük fel, hogy viszszamegyek. szamegyek. És aztán?  – Elmagyarázom ezeknek, hogy az a gyűrűs dolog tévedés volt, hogy félreértetted, amikor azt hitted, neked adtam őket. Ennyi.  – A férfi alaposan végigmérte a nőt.  – A fiúdért viszont nincs üzletelés. Kap, amit kap. A férfi arca nem mutatott semmit, amire a nő gondolt volna. Luise kicsit közelebb hajolt hozzá az asztal felett, és óvatosan azt mondta: –    Ha olyan veszélyes lennél, mint amilyennek hiszed magad, félnék visszamenni veled; akkor inkább a börtön. De nem félek tőled. Mostőled.  Mostanra már tudhatnád, hogy nem nagyon árthatsz nekem, tudok én magamra vigyázni.  – Azért talán van még mit tanulnod – vágta rá a férfi, majd, visszatérve erőltetetten tárgyilagos tárgyilagos hangjához, azt mondta: – Szóval, akkor hogy lesz?  – Nem vagyok hülye – mondta mondta a nő.  – Se pénzem, se barátaim, akik segíthetnek. Neked mindkettő megvan, és nem félek tőled. MegMe gteszek mindent, amivel segíthetek magamon. Először megpróbálok kikerülni ebből a balhéból, nélküled. Ha nem sikerül, visszamegyek vissz amegyek hozzád.  – Ha hagyom. hagyom. A nő vállat nő vállat vont. – Na ja, ha hagyod. Luise Fischer és Harry Klaus másnap reggel értek Linkék lakásába. Fan nyitott ajtót nekik. Egyből átkarolta Luise Fischert.  – Látod, mondtam, hogy Harry kihúz a bajból. Gyorsan az ügyvédhez fordult, és kérdőre vonta: – vonta: – Ugye nem hagytad, hagytad, hogy egész, éjjel benn benn tartsák?  – Nem – mondta a férfi –, de lekéstük az utolsó vonatot, és a hotel ban kellett maradnunk. maradnunk. Együtt bementek a nappaliba. Evelyn Grant felkelt a kanapéról. Odalépett Luise Fischerhez, és megszólalt: – Az én hibám. Az egész az én hibám! Szeme vörös volt, és dagadt. Sírva fakadt. – Említette nekem Donnyt, Mr. Linket, és gondoltam, idejön, és próbáltam felhívni, és apu rajtakapott, és hívta a rendőrséget. Én csak segíteni s egíteni akartam… 69

Donny felhorkantott az ajtóból. – Kussolj. Elég. Dugulj el. –  Sértődötten Klaus felé fordult. – fordult.  – Egy órája ezt csinálja. Teljesen kikészít.  – Szállj már le róla – mondta Fan. – Rosszul Rosszul érzi magát.  – Jó hogy – mondta Donny. Donny. Rámosolygott Luise Fischerre. – Hello,  bébi. Minden oké? oké?  – Jó napot – mondta a nő. – nő.  – Igen, azt hiszem. A férfi a kezére nézett. – És a gyűrűk?  – Ott kellett hagynom őket.  – Megmondtam! Megmondtam! – A férfi hangja keserű volt.  – Megmondtam, Megmondtam, hagynod kellett volna, hogy eladjam őket. Klaushoz fordult.  – Most szóljon hozzá. Az ügyvéd csendben maradt. Fan a kanapéhoz kísérte Evelynt, és csitítgatta.  – Hallottak…? Hallottak…? – kezdte Luise Fischer. Fischer.  – Brazilról? – fejezte be helyette Donny. Bólintott. – Ja. Jól van. Válla fölött a kanapén ülő lányra sandított, aztán halkan, de sietősen azt mondta: – A Hilltop Szanatóriumban van, a városon kívül. Elvileg alkoholmérgezéssel. Azt nyilván tudja, hogy bekapott egy golyót. Azért megmarad; Barry doki lát ja  ja el, simán rendbe fogja hozni. Majd… Luise Fischer szeme egyre jobban elkerekedett. Egyik kezét a torkához emelte. – De… Dr. Ralph Barry? – kérdezte. Donny fel-le mozgatta a fejét. – Ja. Jó srác. Majd…  – De ő Kane Robson barátja! – barátja!  – kiáltott a nő. – nő.  – Robsonnál Robsonnál találkoztam vele. – Klaushoz fordult. – Tegnap este ő volt vele az étteremben, étteremben, a kövér fazon. A férfiak együtt bámultak rá. A nő megragadta Klaus karját, és rázni kezdte. – kezdte.  – Ezért volt ott tegnap este…, hogy találkozzon Kane-nel…, hogy megkérdezze, mit csináljon. Fan és Evelyn eddigre már felállt a kanapéról, és hallgattak.  – Ah, nem lesz itt semmi gond – mondta Donny. – A doki jó srác, nem hiszem, hogy…  – Kuss már! – morgott Klaus. – Ez most komoly; ne szórakozzon itt. Az ügyvéd elgondolkodva meredt Luise Fischerre. – Biztos nem téved most? 70

 – Biztos. Evelyn a két férfi közé fúrta magát, hogy szembe állhasson Luise Fischerrel. Megint sírt, de most mérges is volt.  – Miért kellett belerángatnia ebbe az egészbe? Miért kellett ráakaszkodni a gondjaival? A maga hibája, ha börtönbe csukják, és ott megőrül! Ha maga nincs, ez most meg sem történik. Maga… Donny megérintette Evelyn vállát. – Asszem kéne neked egy pofon. A lány elhajolt tőle.  – Az Isten szerelmére, hagyjuk ezt a bohóckodást, és döntsük el, mit csináljunk – mondta Klaus. Homlokát összeráncolva megint Luise Fischerre meredt. – Robson nem mondott erről semmit tegnap este? A nő megrázta a fejét.  – Na jól van – kezdte Donny. – Ki kell hoznunk onnan. Az nem…  – Sima ügy – mondta Klaus, vaskos szarkazmussal. – Ha meg ott sincs biztonságban – vont vállat –, akkor már úgyis mindegy. Ki kell derítenünk, mi van. El tudja intézni?  – Hogyne – bólintott Donny.  – Akkor gyerünk. Keresse meg, derítse ki, hogy áll a szitu. Donny és Luise Fischer a hátsó ajtón át elhagyták a lakást, a kerten átkelve a sikátorba mentek, majd azon keresztül gyalogoltak két háztömbnyit. Nem látták, hogy bárki is követné őket.  – Asszem tiszta a levegő  – mondta Donny, és egy oldalsó utcába vezette a nőt. A következő sarkon egy garázs és egy szerviz állt. Alacsony, sötét figura babrált egy motorral.  – Hello, Tony – mondta Donny. – Kéne egy csónak. A sötét férfi, miközben kíváncsian felmérte Luise Fischert, azt mondta: – Oké, sima. Ott van egy a sarkon. Beszálltak egy fekete szedánba, és elhajtottak.  – Ez nem fair – mondta Donny. – Én szívesen kihoznám. Luise Fischer csendben maradt. Fél óra múlva Donny bekormányozta a gépet egy utcára, aminek a végén fehér épület volt látható. – Megjöttünk – mondta. Miután leparkolta a szedánt az épület előtt, egy fekete-arany „Hilltop Szanatórium”- felirat alatt egy irodába sétáltak.  – Mr. Lee-hez jöttünk – mondta Donny a pultnál ülő nővérnek. –  71

Be vagyunk jelentve. A nő idegesen megnyalta az ajkát, és azt mondta: – Kétszázhármas szoba, a lépcső tetejénél jobbra. Egy sötét lépcsőházon át felmentek a másodikra.  – Ez lesz az –   mondta Donny, és megállt. – Kopogás nélkül benyitott, és intett Luise Fischernek, hogy kövesse. Brazil az ágyában feküdt, fakósága a szokottnál is hangsúlyosabbnak tűnt; rajta kívül két férfi állt a szobában. Egyikük a nagydarab, nyúzott arcú rendőr volt, aki letartóztatta Luise Fischert. – Nem kéne hagynom, hogy bejöjjenek – mondta. Brazil félig felkelt az ágyban, és egyik kezét Luise Fischer felé nyújtotta. A nő, megkerülve a nagydarab férfit az ágyhoz lépett, és megfogta Brazil kezét. –Sajnálom, úgy sajnálom! – motyogta. A férfi vigyorgott, de nem örömében. – Pech, ez van. De rohadtul félek a rácsoktól. A nő fölé hajolt, és megcsókolta.  – Na, gyerünk – mondta a nagydarab. – Jó lenne, ha elköszönne. Ezért én nagyon megszívhatom. Donny egy lépéssel közelebb jött az ágyhoz. – Figyelj, Brazil. Ugye… A nagydarab férfi rátette az egyik kezét, és fáradtan hátrébb nyomta Donnyt. – Tűnés. Magának itt semmi dolga. Majd Luise Fischer vállára tette a kezét. – Kérem, menjen, jó? Köszönjön el, később lehet, hogy meglátogathatja. A nő újra megcsókolta Brazilt, és felállt.  – Vigyázz rá, Donny, jó? – kérte a férfi.  – Persze – ígérte Donny. – És ne aggódj ezek miatt. Majd ide küldöm Harryt, és… A nagydarab férfi felmordult. – Sokáig fog ez még tartani? Megragadta Luise Fischer karját, és Donnyval együtt kivezette. Csendben lementek a szedánhoz, és egyikük sem szólt, amíg a városba nem értek. Aztán Luise Fischer megkérdezte: – Lenne olyan szíves kölcsön adni tíz dollárt?  – Hogyne. Donny egyik kezét levette a kormányról, benyúlt a nadrágzsebébe, és átnyújtott a nőnek két ötdolláros bankjegyet. 72

 – A vasútállomásra szeretnék menni – mondta a nő.  – Minek? – csodálkozott a férfi.  – A vasútállomásra akarok menni – ismételte a nő. Mikor megérkeztek, Luise kiszállt a szedánból.  – Köszönöm szépen – mondta. – Ne várjon meg. Majd jövök. Luise Fischer bement az állomásra, és odalépett az újságoshoz, ahol vett egy doboz cigarettát. Aztán keresett egy telefonfülkét, távolsági hívást kért, és tárcsázott egy számot Mile Valley-ben.  – Halló, Ito?… Mr. Robson ott van?… Itt Fraulein Fischer… Igen.  – Szünet. – Hello, Kane… Hát, nyertél. Megspórolhattál volna magadnak egy napot, ha tegnap este elmondod, amit tudtál… Igen… Igen, megyek. A nő visszarakta a kagylót a villára, és egy hosszú pillanatig még  bámulta. Aztán otthagyta a fűikét, a kasszához ment, és azt mondta: –   Egyet kérek Mile Valley-be. Csak oda. A szoba tágas volt, a mennyezet magas, a bútorzat Jakab-stílusú. Kane Robson kényelmesen nyúlt el egy mély fotelban. Könyökénél kis asztal pihent, rajta kristály- és ezüst kávéskészlet, félig telt kristály- és ezüst boros üveg, és pár pohár, cigaretta, meg egy hamutál. A férfi szeme csillogott a kandalló fényében. Tőle három méterre egy kisebb székben, részben vele, részben a kandallóval szemben ült Luise Fischer, egyenesebb háttal. Színtelen neglizsét viselt, lábán színtelen papuccsal. Valahol a házban éjfélt ütött egy óra. Robson fel is figyelt rá, mielőtt beszélni kezdett:  – Szóval, nagy hibát követsz el, drágám, hogy ennyire biztos vagy magadban. A nő ásított.  – Nagyon keveset aludtam az éjjel – mondta. – Túl álmos vagyok, hogy féljek. A férfi felkelt, rávigyorgott. – Én se aludtam. Nézzünk rá esetleg a  betegünkre, mielőtt lefekszünk? Egy nővér, vézna, középkorú nő fehérben, lépett a szobába, lihegve. – Úgy hiszem, Mr. Conroy kezd magához térni – mondta. Robson összeszorította a száját; tekintete, pillanatnyi fellobbanás után megnyugodott. – Hívja fel dr. Blake-et – mondta. – Azonnal tudatni kell vele. Luise Fischerhez fordult. – Felszaladok, és ott maradok vele, amíg ő telefonál. 73

Luise Fischer felkelt. – Veled megyek. A férfi csücsörített. – Nem is tudom. Talán a túl sok ember látványa, meg a meglepetés, hogy megint itt lát téged, nem tenne jót neki. A nővér kiment a szobából. Luise Fischer nevetéséről tudomást sem véve, a férfi folytatta: –   Nem, jobb lesz, ha itt maradsz, drágám.  – Nem maradok – mondta a nő. A férfi vállat vont. – Hát jó, de… – Felment a lépcsőn, anélkül, hogy befejezte volna. Luise Fischer követte, de csak a maga ritmusában. Ahhoz mindenesetre időben ért a betegszoba ajtajához, hogy láthassa a rettegést Conroy szemében, mielőtt becsukódott, ahogy bekötözött feje visszahullott a párnára. Az ajtóhoz közel álló Robson gyengéden megszólalt: – Hát, megint elvesztette az eszméletét. Szeme könnyelmű volt. A nőé fürkésző. Ott álltak, és nézték egymást, amíg a japán komornyik az ajtóhoz nem jött, és azt mondta: – Bizonyos Mr. Brazil jött Fraulein Fischerhez. Robson arca apránként olyan lett, mintha egy belterjes viccet emésztgetne. – Vezesse be Mr. Brazilt a nappaliba – mondta. –   Fraulein Fischer egy perc múlva jön. Hívja fel a sheriff-helyettest. Robson a nőre mosolygott. – Nos? Luise egy szót se szólt.  – Lehetőség? – kérdezte a férfi. Ekkor belépett a nővér. – Dr. Blake nincs bent, de hagytam üzenetet.  – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne Mr. Conroy-t egyedül hagyni, Miss George – mondta Luise Fischer. Brazil a nappali közepén állt, szétvetett lábain egyensúlyozott. Bal karját szorosan a teste mellett tartotta. Sötét felöltőt viselt, amit nyakig  begombolt. Arca halálsápadt, sárgás maszk volt, szeme vörösen izzott. Fogain át szűrte a szavakat: – Mondták, hogy visszajöttél ide. Látnom kellett. A padlóra köpött. – Szajha! A nő dobbantott egyet. – Ne légy bolond. Én… – Félbehagyta a mondatot, amint a nővér elhaladt az ajtóban. Élesen odaszólt neki:  –  74

Miss George, mit csinál?  – Mr. Robson azt mondta, szerinte elérhetem dr. Blake-et telefonon Mrs. Webbernél – válaszolt a nő. Luise Fischer megfordult, lerúgta magáról a papucsot, és harisnyás lábbal felszaladt a lépcsőn. Conroy szobájának ajtaja zárva volt. A nő feltépte. Robson a beteg fölött görnyedt. Conroy bekötözött fejét majdnem arccal le, a párna felé tartotta. Hüvelykujjával ránehezedett a férfi koponyájának hátuljára. Úgy tűnt, minden erejét beleadja. Arcán őrület tükröződött. A jka nedves volt.  – Brazil! – sikoltott Luise Fischer, és Robson felé ugrott, megragadva a férfi lábát. Brazil vakon tántorogva belépett, bal karjával szorosan az oldalánál. Jobb öklét Robson felé lendítette, elkerülte a fejét úgy harminc centivel, ellenfele kétszer bemosott neki, ő észre se vette, és jobbegyenest küldött Robson gyomrába. A nő szorítása a férfi bokáján nem hagyta visszanyerni az egyensúlyát. Kemény puffanással eldőlt. A nővér ellátta a beteget, aki épp próbált felülni az ágyban. Könynyek patakzottak a férfi arcán. – Mikor besegített a kocsiba, felkapott egy fadarabot, és fejbe vert vele – zokogta. Luise Fischer felültette Brazilt a padlón; a férfi háttal a falnak törölgette az arcát zsebkendőjével. Kinyitotta az egyik szemét, és azt motyogta: – A fazon dilis volt, mi? A nő átkarolta, és frissességgel a hangjában felnevetett.  – Mint minden férfi. Robson meg se moccant. Volt egy kis felfordulás, aztán belépett három férfi. A legmagasabb Robsonra nézett, majd Brazilra, és kuncogott egyet. – Itt az emberünk, aki nincs oda a kórházakért – mondta. – Még jó, hogy nem egy tornateremből lépett meg, akkor lehet, hogy meg is agyal valakit. Luise Fischer levette a gyűrűit, és a padlóra tette őket Robson bal lába mellé.  Roboz Gábor fordítása 75

Charles Willeford Charles Willeford 1919-ben Arkansasban született. Szülei halála után nagyanyja nevelte, akitől azonban megszökött, és évekig csavargott álnéven Kaliforniában. 1935-ben belépett a hadseregbe, és az elkövetkező közel két évtizedet kisebb-nagyobb megszakításokkal katonaként töltötte, állomásozott Floridában, Európában, a Fülöpszigeteken és Japánban is. Harcolt Bulge-nél tankparancsnokként, megkapta az Ezüstcsillagot, a Bronzcsillagot és a Bíborszívet is. 1949 ben Peruban kezdett el egyetemre járni, de amikor kiderült, hogy a középiskolát sem fejezte be, kirúgták. Első regényét 1949-ben kezdte el írni, ám végül a  Kalifornia főpapja 1953-ban jelent meg. Miután 1956-ben végleg leszerelt, volt profi bokszoló, színész, lóidomár és rádióbemondó. Ezt követően először Párizsban tanult, aztán Amerik á ban, végül 1964-ben, 45 évesen diplomázott, majd 1967-1985 között egy floridai főiskolán tanított filozófiát, angol nyelvet és irodalmat. 1962-ig főleg bűnügyi regényeket írt, köztük olyan klasszikusokat, mint a  Lust is a Woman, The Woman Chaser és a  No Experience  N ecessary, illetve a legendás Cockfight er. Willefordot néhány pályatársához hasonlóan élénken foglalkoztatták az akut társadalmi problémák, különös tekintettel az alkoholizmusra (Pick -Up) és a faji szegregációra (Springer testvér fekete miséje). Legközelebb 1972-ben látott napvilágot regénye The Burnt Orange Heresy címen, amelyet Willeford legkiválóbb noir-regényeként tartanak számon. Az igazi, hírnevet is hozó nagy sikert a Hoke Moseley-sorozat hozta meg neki, amelynek első kötete (Miami Blues) 1984-ben jelent meg, az utolsó (The Way We Die Now) pedig 1988- ban, halála előtt nem sokkal. Willefordot Jim Thompson mellett a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb hatású szerzőjeként tartják nyilván, aki Thompsonnal együtt átformálta és újraértelmezte a bűnügyi regény műfaját. Egyiküknél sem a nyomozó a főszereplő, hanem a bűnbe vé76

letlenül vagy szándékosan belekeveredett figurák, akiket azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehet ártatlannak hívni. Willeford novellistaként és memoárszerzőként is maradandót alk otott. The Machine in Ward Eleven című, 1963-ban megjelent novelláskötete számos kiadást megért, visszaemlékezései több kötetben is napvilágot láttak. Összeállította: Varga Bálint

77

Charles Willeford Levél AA-nak (Akárkinek Akárhol) Tisztelt uram! Vagy talán hölgyem, vagy esetleg többen, nem tudom. Alkoholista vagyok. Akkor most ezt nekem alá kellene húznom? Legyen, aláhúzom, ez a legkevesebb, amit megtehetek. Alkoholista vagyok, és a segítségére van szükségem. Legalábbis azt hiszem, mert ebben sem vagyok valami biztos. Lassan már semmiben sem vagyok biztos, maximum abban, hogy alkoholista vagyok, ráadásul annak is a józan fajtá ja. Na most, ha van undorítóbb alkoholista a józan fajtánál, akkor mutassák meg nekem, mert én még olyat nem láttam. Az állandó józanság fel- és összekavart, bár egészen mostanáig abban a tudatban éltem, hogy az alkoholisták ideális – vagy legalábbis idealisztikus – állapota a józanság. Tudom, hogy jobban érzem magam annak ellenére, hogy rosszabbul érzem magam, és ha erre gombot tud varrni, akkor maga  jobb férfi, nő vagy alkoholista nálam.  – Beszéld ki magadból, George, csak így tudsz a végére járni, lemenni a dolgok gyökeréhez – mondta Fred, aki az Anonim Alkoholisták helyi szervezetének vezetője, Fred, akitől soha nem kérdeztem meg a családnevét, bár tudtam ám, és ő sem kérdezte meg tőlem az enyémet, bár ő is tudta. De hát hozzám hasonlóan maga is tudja a sz a bályt a családnevekről, és én csak Fred tanácsát akarom követni, aki megmondta, mit kellene tennem: Beszéld ki magadból, George! Leásni a mélyére, le a mélyére neki. Na, ezt akarom elkerülni mindenáron. Tologatom, halogatom, mindent csinálok, még az előző bekezdést is újraolvastam. Akárcsak Faulkner, uram, és most már tudom, hogyan írta azokat az összetett és bonyolult mondatokat: józanul, csak és kizárólag józanul. De most akkor belekezdek én is, és ha már ez elején megállom, hogy nem nyúlok az előttem álló, felbontat78

lan, barna üveg után, akkor később sem fogok, vagy legalábbis úgy gondolom, de biztosan persze nem tudom. Azt viszont tudom, vagy inkább hiszem, hogy tudom, hogy mire ezt a levelet befejezem és maga megkapja, ami nyilván meg fog történni, hiszen én feladom, csak először kell találnom valahol egy bélyeget a házban, szóval amikor megkapja, ami szintén meg fog történni, ha egyszer belekerül a postás táskájába, nos, addigra az én problémám régen meg lesz oldva. Nekem ugyanis, Mr. Anthony, van egy problémám. Különben is, mi történt Mr. Anthonyval? Rendben. Az eleje. Ha az elején nem sírok, és talán nem fogok, nos, lehetséges egyáltalán, hogy eljön az idő, amikor az embernek nem lesz sírhatnékja az elejétől? Nem száradnak fel egyszerre a könynyek, és tűnnek el véglegesen? Úgy értem, hányszor kell az embernek fizetnie? Mármint azért, ami az elején történt, a kezdetért, hiszen már akkor is részeg voltam, bár nem voltam részeges, azaz alkoholista. Azért lettem részeges (alkoholista), mert mindig részeg voltam. És mivel akkor részeg voltam (bár nem alkoholista), ezért történt minden. Csak részeg voltam, és a kettő nem ugyanaz, ahogy azt maga is tudja.  A feleségem karja. Eltelt pár perc, talán tizenöt is. Elszívtam egy cigarettát, nem siettem el; nem nyitottam ki az üveget, és nem sírtam. Ez fontos mérföldkő. Ez ugyanis az első alkalom, hogy ezzel próbálkozom, mármint az írással, és képes voltam arra gondolni, anélkül, hogy el akartam volna fojtani, vagy ecetes lébe mártani, igen, ez sokkal jobb szó, ahogy az is igaz, hogy a piálás sosem volt megoldás. A feleségem karja. Tessék: másodjára sokkal könnyebb volt leírnom. Kar, kar, kar, kar, kar. Semmi. Semmi az égadta egy világon. Lehet, hogy belül már meghaltam, minden kihullt belőlem, üres vagyok és elhagyatott, eltűntem, akárcsak a feleségem karja. Nincs már a karja, és ennek én vagyok az oka. Alkoholista vagyok, manapság józan alkoholista, de négy évig én voltam a legrészegesebb alkoholista, akit ez a város valaha látott. Ugyan ez csak kisváros, de lakott itt pár komoly, befolyásos piás, köztük a haverom, Fred is, aki ugye kijózanodott, aztán rávett engem is. A legtöbbükkel együtt piáltam, de  be kell vallanom, uram, (hölgyem?), hogy később inkább magamban szerettem inni, benn a házban, otthon, ahol közben láthattam a felesé79

gemet, mert ő egy kortyot sem ivott azóta, hogy a karjának hűlt helye maradt. Ébren tartotta a gonosz szellemeket, nem mintha azok aludni akartak volna, de akkor is. Jól van na, az isten szerelmére, a lényegre akarok rátérni végre. Leásni a gyökeréig neki. A baleset meg a feleségem karja. (Hogyan mesélhetném el az egészet anélkül, hogy ne hangoznék siralmas és ostoba seggfejnek?) Ha akkor nem vagyok részeg – és ezt már mondtam –, akkor nem lett volna semmiféle baleset, és a feleségemnek még mindig meglenne a karja. A bal karja, ugyanis ez „szakadt le a válláról”, ahogy az újság fogalmazott. A kocsiajtó szakította le, pedig valójában én tettem, mert részegen vezettem haza a klubból, a táncestélyről, és figyelmetlen voltam. A tánc ugyanaz az unalmas és monoton szombat esti tánc volt, amit szombat esténként szerveznek nyaranta, szép időben a teraszon táncolunk (japán lampionok alatt), esőben meg benn, és könnyen lehet, hogy még mindig tartanak ezek a táncestek. Soha többé nem mentem vissza a klubba a baleset után. Rettegtem tőle, hogy valaki majd együtt érez velem, megsajnál, vagy ami még rosszabb, valami másról kezd el beszélni, pedig közben a feleségem leszakított karján jár az esze, meg rajtam, a részegségemen és az összetört kocsin. Szerencsés voltam, mondta Mama, pedig üvöltött velem, most meg már halott. Nyolc hónappal a baleset után halt meg, a régi májbaja vitte el szegénykémet, de azon a rettenetes, szürke vasárnap hajnalon a kórházban, akkor józan voltam, józan ám, ott vártam először a folyosón, aztán a váróteremben, majd megint a folyosón, képtelen voltam leülni akár egy pillanatra is, a borosta miatt mocskosnak éreztem magam, az a nyomorult cigarettaautomata a sarokban csak huszonöt- meg ötcentest volt hajlandó elfogadni, három darab tízcentest már nem, és  persze senkinek sem volt aprója, az anyám meg nyilván ezt a pillanatot választotta, hogy zokogva bejelentse: – Szerencséd volt, George!  – Szerencsém! Az elfojtott kiáltás ott lüktetett a torkomban, és akkor megjelent az orvos, én zokogtam, az ártatlan, fehér falat vertem az öklömmel, mire adott egy injekciót, ami semmiféle hatást nem gyakorolt rám, majd azt mondta, hogy menjek haza. Haza? Elmentem szépen a White Springs Hotelba, és az éjszakai  portástól vettem két üveg Old Grandpappyt. Már azelőtt megvolt bennem az alkoholisták csalhatatlan érzéke, hogy hol, mikor és hogyan 80

lehet piát venni, ha már minden bár és bolt bezárt, hogy alkoholista lettem. Annak a két üveg piának, meg még jó pár másiknak a társaságában vészeltem át a napokat, amíg a feleségem haza nem jött a kórházból – a karja nélkül. És én minden áldott nap meglátogattam őt, előtte meg a tökéletes egyensúly elérésén dolgoztam, a tökéletes egyensúlyon, hogy elegendő mágikus itóka legyen a szervezetemben, amivel el tudok jutni a kórházig, be egyenesen Louise egyágyas szobájába, de ne annyi, hogy észrevegye rajtam a hatását. Persze soha nem sikerült megtalálnom a tökéletes egyensúlyt, mert akármennyit ittam, nem tudtam nem észrevenni: a karja nincs ott a helyén. És valahányszor elindultam otthonról a kórházba, ezt mondtam magamnak: – Ne bámuld! Nézz inkább a szemé be, gyönyörű szemébe, vagy csak olvass neki fel egy könyvből, vagy nézd a padlót, és számold meg a repedéseket rajta, nézd az ágyat, az asztalt, vagy nézd a vadonatúj forradást a homlokán, bámulj bármit, csak a karja helyét ne! De attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem Louise szobájába, és megpróbáltam mosolyogni, mondani valami kedveset és vicceset, a legtöbbször persze csak kínlódva keresve a szavakat – képtelen voltam levenni róla a szemem. Soha nem tudtam végigülni a látogatási idő két óráját, ki kellett mennem időnként a vécére, hogy igyak egyet. Mindig eldugtam egy üveg piát a vécében, mielőtt bementem a feles égem szobájába. A tiszta, józan ész diktálta (amely szerint a Föld la pos), különben képtelen lettem volna végigcsinálni, hacsak… Azt hiszem, sokkal jobban viseltem volna, ha Louise leteremt és elátkoz. Ez  persze csak feltételezés, mert Louise túl jól, túl bátran viselte az egészet, akár egy szent. Aztán meg olyan gyorsan és olyan sokat fogyott, hogy a végén tényleg úgy nézett ki, akár egy szent. Ajka mindig rózsaszínben játszott, keze kicsit megcsúszott a rúzzsal – szánalmas  próbálkozás, hogy rendbe szedje magát a látogatásomra. Arcán negédes mártírmosoly ült, kerek szeme könnyben úszott, de sírni bezzeg nem sírt soha. Semmi keserűség, soha egy rossz szó, soha még csak egy utalás sem arra, hogy ez az egész az én hibám. Ennél keresztényebb akkor sem lehetett volna, ha festi magát.  Na, de legyen elég ennyi a kezdetr ől, meg a többiről, ami elvezetett a négy évvel későbbi állapothoz, amikorra semmink sem maradt, még 81

a részemet is eladtam a vállalkozásomban, ráadásul a piaci ár tizedéért, mert kellett a készpénz. (Könyvelő voltam, nem mérlegképes, ennek ellenére egész jól ment az üzletünk Herbbel, főleg személyi jövedelemadóra szakosodtunk. Herb azonnal kifizette azt a szándékosan és nevetségesen alacsony árat, amit mondtam neki. Minden tisztességesen zajlott, nincs miért panaszkodnom. Mert a munkából már nem nagyon vettem ki a részemet. A baleset után hetente egyszer jártam be dolgozni, néha kétszer is, de ennél többször nem. Aztán már egyáltalán nem jártam be, mert képtelen voltam dolgozni. Azt megelőzően, hogy eladtam Herbnek a részemet, egy álló évig az iroda közelébe se mentem. Csak betelefonáltam, Herb meg szólt a banknak, így mindig kaptam húsz dollárt, ha szükségem volt rá. Aztán amikor megjött Herb esze, és nem volt hajlandó kiállítani nekem több csekket, egyszerűen eladtam neki az üzletrészemet.) A pénz gyorsan elfogyott. Kórházi számlákra. Orvosokra. Eleve nem engedhettük volna meg magunknak Louise egyágyas szobáját, de azt sem engedhettem volna meg, hogy ne egyágyas szobában feküd jön. Aztán ott voltak a felesleges orvosi konzultációk. Ennyi erővel a vécén is lehúzhattam volna a pénzt. A megtakarítások és a kötvények is szép lassan elúsztak (a feleségem többek között drága magánrendelésekre járt „rehabilitáció” címszóval), aztán a házunk is elúszott. Ahogy a kocsi is, mert a biztosítótól kapott pénzből a kórházi számlákat fizettem ki. Aztán meghalt Mama, és el kellett temetnem. Pénze ugyan nem volt, parányi kis házát viszont én örököltem. Váratlan szerencse. Louise-zal beköltöztünk. És innen már nem volt megállás. Louise fél kezével a háziasszonyt alakította, én meg két kézzel a részeg férjet, pénzünk nem volt semmi, és hirtelen, bumm, máris segélyen találtuk magunkat! Sekély segély. Eleinte nem érdekelt, legalább Mama nem érte meg, akit viszont nagyon is érdekelt volna. Hirtelen rákerültünk a különböző templomok és nőegyletek „szegények és nélkülözők ” listájára. A metodisták, a baptisták, Isten Nyájának Egyháza, a presbiteriánusok, és persze az unitáriusok kiemelt figyelemmel kezdték kísérni életünket. Az unitáriusok persze Mama miatt kerültek be a képbe, a többi templom és egyház papjai viszont egyre csak jöttek hozzánk, hogy együttérzésükről biztosítsák a feleségemet. Minden nap  jött egy új, nekem legalábbis úgy tűnt, majd a feleségem meg az aktu82

ális lelkész letérdepeltek, és órákon keresztül motyogva imádkoztak közösen, miközben én a konyhában ülve fojtottam italba gyászos hangjukat. Édeskettes, mert erről beszélünk, akárhonnét is nézzük, vagy édeshármas, ha engem is beleszámolunk a konyhában, de nem mondhattam semmit, mert ez maradt a feleségem egyetlen öröme. Ő nem beszélt velem, én nem beszéltem vele… A szociális munkást Miss Whiteside-nak hívták. Mary Ellen Whiteside-nak. Harminckét éves lehetett, plusz-mínusz egy-két év, és óramű pontossággal jelent meg nálunk minden héten a csekkünkkel. Miss Whiteside egyáltalán nem olyan volt, amilyennek az ember egy szociális munkást elképzel, jó, a fura kalapja olyan volt, meg a kesztyűje is, ráadásul Buickot vezetett, nem egy tavalyi Fordot vagy Chevyt, ahogy a többiek. Ennek ellenére minden héten személyesen megjelent a Buickjával, kezében az ötvenöt dolláros csekkel. Alkoholisták esetében a szociális munkásoknak ugyanis személyesen kell elhozniuk a csekket (mert postán csak az idióták, az imbecilisek és az elmebajosok kaphatják meg a segélyüket). Úgy látszik, az alkoholistákban nem lehet megbízni. Szóval Miss Whiteside odanyújtotta nekem a csekket, megvárta, amíg aláírom, aztán elvette, és feltűnő mozdulattal átadta a feleségemnek – újabb szabály –, majd elhajtott világoskék Buickjával. Az én feleségem meg, aki még mindig kicsit csálén megy a drága rehabilitációs foglakozások ellenére, szépen leballagott a sarokra, szépen beváltotta a csekket, és szépen hazahozta nekem a pénzt, az utolsó centig. Akkor nagylelkűen visszaadtam neki tíz vagy tizenöt dollárt, a maradékot meg szépen elittam. A feleségem soha nem szólt egyetlen szót sem, amiért ittam – nekem legalábbis nem  –, ahogy az egy mártírtól elvárható. Azt hiszem, talán Shaw mondta: az egyetlen módja annak, hogy tehetség nélkül hírnévre vergődj, ha mártírrá válsz. Nem tudom, pontosan idéztem-e, de a lényegen nem változtat. Ha legalább veszekedtünk volna, vagy ha „értelmesen” beszélgettünk volna, vagy ha leüvöltötte volna a fejemet, hozzám vágva minden létező átkot, hogy nyugodt  lelkiismerettel otthagyhassam, de nem. Mindig csak tettettünk, tettettünk, tettettünk. Hogy minden rendben van. A karja persze hiányzott, a homlokán ocsmány, tízcentis seb éktelenkedett, és a kellemes 55 kilóról alig negyvenre soványodott (a 83

karja biztosan nem nyomott 15 kilót!), én meg, a lecsúszott férje részeg voltam, az üzletem elúszott, pénzem nem volt, gyönyörű otthonunk a múlté, és segélyen éltünk. Segély. A templomok naponta hoztak nekünk ennivalót. Kosarak az ajtónk előtt. Gyermekünk nem volt, de ez nem számított: kaptunk  játékokat is. A nőegyletek és a hasonló szervezetek csoportostul jelentek meg nálunk, ruhákat hoztak, kosztümöket, nadrágokat, öltönyöket, cipőket, és szépen mindent leraktak a teraszra. Példának okáért tavaly karácsonykor ezektől a kedves, istenfélő emberektől kaptunk hat kosár élelmiszert, három pulykát (az egyik már meg volt töltve és sütve is) meg két karácsonyfát díszestül. Semmi baj nem volt ám, semmi. Louise-zal nagyon udvariasan viselkedtünk egymással, mindent, amit kaptunk, csendesen elmormolt köszönömmel fogadtunk, mintha minden rendben lett volna. De már nem szeretkeztünk, képtelen lettem volna rá, Louise meg soha nem hozta szóba. Szóval a pénzt elittam Nelsonnál, a hozzánk legközelebb eső kocsmában. Amikor volt pénzem, mindenkit meghívtam egy italra, amikor meg elfogyott még a dugi- pénzem is, a nőegyletektől kapott ruhát adtam zálogba. Így ment ez egészen addig, amíg nem találkoztam Freddel, aki aztán gatyába rázott. Fred bejelentette, hogy alkoholista, és itt az ideje, hogy végre belássam: én is alkoholista vagyok.  – Oké – bólintottam. – Én is alkoholista vagyok.  – Akkor beszéljünk róla. Én meg beszéltem róla, amennyire csak képes voltam rá, bár lassan eljutottam arra a pontra, ahol nem érdekelt többé, hogy alkoholista vagyok-e, vagy sem. Legalábbis ezt hittem. A nyomorék feleségemmel nem tudtam beszélgetni, Fred meg nem ítélt el: vele könnyű volt beszélni, ha már belemelegedtem. Együtt mentünk AA-gyűlésekre, bár én eleinte csak azért mentem, hogy szívességet tegyek neki. Ott ültem azokban a bérelt helyiségekben, hallgattam azokat az embereket, akik hozzám hasonlóan szintén alkoholisták voltak, amint az enyémnél is  borzalmasabb történeteket meséltek magukról. Lehet persze, hogy nem voltak borzalmasabbak. Mindenkinek a saját baja a legnagyobb, de ezek a történetek akkor is, hogy is mondjam, inspiráltak, hiszen lát84

tam, hogy van visszatérés a szakadékból, és két hét alatt mintha le is szoktam volna teljesen a piáról. Nem inogtam meg, csak egyszerűen leszoktam. Egyszerre egy nap – ahogy Fred tanácsolta. Egyszerű volt, mert csak egyetlen napról volt szó, ha akartam, másnap reggel megint ihattam volna, de nem tettem. Fred rendszeresen látogatott, ahogy néhány kedves AA-tag is, tényleg, mindannyian rendesek voltak… Egy hónap telt el. A végére egészen rendbejöttem, de nem tudtam mit kezdeni magammal. Márpedig az embernek kezdenie kell magával valamit, csak éppen semmi dolgom nem volt, mivel már nem ittam f őállásban. Azt az állásomat is elveszítettem. Elhatároztam hát, hogy újra dolgozni fogok. Természetesen nem mentem vissza Herbhez, és a könyvelőszakmában sem akartam elhelyezkedni. Még nem álltam k észen rá: a városban túl sokan tudták, hogy részeges vagyok, és egyetlen barátomat sem akartam abba a helyzetbe hozni, hogy nemet kelljen mondania nekem. De tőlünk hat utcára nyílt egy új szupermarket, b ementem, munka után érdeklődtem, és őszintén beszéltem az igazgatóval.  – Alkoholista vagyok – közöltem vele kertelés nélkül –, de csatlakoztam az AA-hoz, és több mint egy hónapja nem ittam egy kortyot sem. Szükségem van egy állásra, vissza kell szereznem az önbecsülésemet. Tudok számolni, könyvelő voltam, és ha lehetőséget ad nekem, akkor szívesen árazok be konzerveket, készítek leltárt, és…  – Fogjon egy seprűt – felelte. Az igazgató adott nekem egy lehetőséget, és heti harmincöt dollárt. Kaptam egy bőr csokornyakkendőt, meg egy új seprűt. Könnyek szöktek a szemembe, a lábát is megcsókoltam volna, ha arról van szó. Egész álló héten dolgoztam – sepertem, felmostam, cipekedtem, rakodtam –, és boldogan vacogtam az új szupermarket új légkondicionálójától. Miss Whiteside az első szabadnapomon jelent meg, kezében a heti segélyről szóló csekkel. Felnevettem, ahogy megláttam: a nagy izgalomban elfelejtettem felhívni, és elmondani, hogy van állásom.  – Van állásom, Miss Whiteside! – közöltem vele büszkén, majd kettétéptem a csekket, és odanyújtottam neki a két papírdarabot. Alig észrevehetően elpirult, és már nyitotta a száját, de a feleségem elkapta a pillantását. A két nő kiment a házból, és beültek beszélgetni 85

Miss Whiteside kocsijába. Húsz perc múlva a szociális munkás elindította a kocsiját, és elhajtott. Azt hittem, utoljára látom. De alig pár  perce álltam neki írni ezt a levelet, amikor Miss Whiteside visszatért. Miután a feleségem beengedte, majd bezárkózott a hálóba, Miss Whiteside lerakott elém a konyhaasztalra egy üveg whiskyt.  – Beszélgessünk egy kicsit, George – kezdte, és barátságosan rám mosolygott. – Egyszer az életben másra is gondolnia kellene saját magán kívül.  – De…  – Kérem, hadd mondjam végig. – Fehér kesztyűs kezét karomra tette. – George, maga alkoholista. Ezt maga is tudja, én is tudom, akkor meg miért teszünk úgy, mintha nem lenne az?  – Ki tesz úgy? – ellenkeztem.  – Maga, George. Két hétig sem lesz képes megtartani azt a söprögető állást, és a szíve legmélyén ezt maga is tudja. Nem tud ellenállni az italnak, George, mert maga alkoholista. Különben is, mennyit keres? Heti harmincöt dollárt. Mi eleve ötvenötöt fizetünk magának, akkor meg mit remél nyerni azzal, hogy úgy tesz, mintha más lenne, mint ami valójában? Ha meg nem érez semmit szerencsétlen, nyomorék felesége iránt, akit minden segélyszervezet, nőegylet és templom magára fog hagyni, mihelyst kitudódik, hogy maga állást kapott, akkor legalább rám legyen tekintettel.  – Magára?  – Nem voltam magával az elejétől kezdve rendes és megértő? Tartottam valaha is magának kiselőadást arról, hogy nem lenne sza bad innia?  – Nem – feleltem. – De rólam se feledkezzünk el. Mindig itt voltam, amikor hozta a csekket, mindig aláírtam, akár részeg voltam, akár nem.  – Jogos. És ne higgye azt, George, hogy én ezt nem értékeltem. De egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra, hallgassa meg az én történetemet is. Tudja, hogy a megyében mindössze harminckét segélyügy maradt? Az a helyzet, George, hogy már most bajban vagyok. Ha a  pénzügyi év kezdetére nem kerítek két-három aktív ügyet, akkor könnyen lehet, hogy elveszítem az állásomat. De hogy áthelyeznek a városba, az biztos. Nekem itt vannak a gyökereim, George. Én vise86

lem gondját az anyámnak, és manapság nem olyan könnyű szociális munkásként elhelyezkedni. Legalábbis nem most, amikor mindenki olyan jól él. – Megdöbbenve láttam, hogy az ajka remeg, de még mielőtt bármit szólhattam volna, folytatta. – Az az igazság, George, hogy nekem szükségem van magára, magának és a feleségének meg szüksége van rám. Szóval egyszer az életben legyen egy kicsit önzetlen. Inni akar, igaz? Inni akar egyet, ugye? – tolta felém az üveget.  – Nem – feleltem őszintén. – Nem akarok inni, Miss Whiteside. Ha iszom egyet, akár csak egyet is, megint visszaesem, és folytatom ott, ahol abbahagytam. Azt azonban nem tudtam, hogy mindenki jól él, és ez a maga szempontjából kifejezetten rossz…  – Bizony, rossz, George. Sóhajtott. Aggodalomtól gyötört szája sarka megrándult, de nem sikerült bátor mosolyt csalnia az arcára. Szeme is erősen csillogott a szemüvege mögött.  – Tudom, hogy nem fogok csalódni magában, George. Finoman megérintette a vállam. – És szegény feleségét sem hagyja cserben. Megfordult, kisimította szoknyáján a ráncokat. – Az üveget itt hagyom – tette hozzá, és meg sem fordult. Miután Miss Whiteside elment, sokáig csak ültem az asztalnál, és döbbenten bámultam a whiskysüveget, pedig valójában nem is láttam, majd elkezdtem írni ezt a kétségbeesett – igen, az, mi más lenne? – és értelmetlen levelet. És most, hogy befejeztem, iszom egyet, aztán talán még egyet. Miért is ne? Lehet, hogy karácsonykor nem hat, hanem nyolc nyomorult pulykát kapunk. Egy senki Alkoholista vagyok Varga Bálint fordítása

87

Dennis Lehane Dennis Lehane 1966. augusztus 4-én született Boston Dorchester negyedében. Itt nevelkedett, ma is itt él, regényeinek többsége is ezen a környéken játszódik. Szülei Írországból emigráltak: apja egy kiskereskedelmi áruházlánc művezetője, édesanyja pedig egy bostoni állami iskola menzáján dolgozott. Az öt testvér közül Dennis a legfiatalabb. Elvált, első felesége, Sheila Bostonban élő idős emberek jogi képviselője; menyasszonya, dr. Angela Bernardo látszerész. Egy bostoni jezsuita bentlakásos iskolában érettségizett, majd két diplomát szerzett Floridában. Mielőtt főállású író lett, értelmi fogyatékos és érzelmileg sérült gyerekekkel foglalkozott, de volt pincér,  parkolóőr, sofőr, rakodómunkás és könyvesbolti  eladó is. 2006 óta kreatív írást tanít az Eckerd College-ban, de tanította a Harvard haladó írói csoportját is. Első regényét még egyetemi évei alatt írta saját szórakoztatására: az  Egy pohárral a háború előtt 1994-ben jelent meg, f őszerepben Angie Gennar o és Patrick Kenzie magándetektívekkel, és később 5 részes sorozattá nőtte ki magát. Eddigi legsikeresebb könyve, a T itokzatos folyó 2001-ben látott napvilágot, ezt 2003-ban a Vihar - sziget követte. Első színdarabját, a Coronadót (amelynek alapjául Gwen elő tt című novellája szolgált) 2005 decemberében mutatták be New Yorkban, első novelláskötete (benne a színdarabbal) azonos címmel jelent meg 2006 ban. Nemrég fejezte be The Given Day munkacímet viselő epikus történelmi regényét, amely az 1918-1919-es évek Amerikájában játszódik, a bostoni rendőrsztrájk idején. Regényei közül a Titokzatos folyóból Clint Eastwood készített Oscar-díjas filmet, a Kenzie-Gennaro sorozat 4. kötetét, a Hideg nyomont Ben Affleck filmesítette meg, míg a Vihar - szigetet Martin Scorsese készül vászonra vinni. Saját bevallása szerint megátalkodott filmőrült; zenében minden88

evő, írás közben is sokszor hallgat az adott könyv hangulatához illő zenét. Hobbija a kutyasétáltatás és a tenisz, de a legjobban akkor örül, ha az írással foglalkozhat: most, hogy ez az élete, teljesen elégedett hobbik nélkül. Összeállította: Huszár András

89

Dennis Lehane Gwen előtt A börtön előtt a faterod vár egy lopott Dodge Neonban, a kesztyűtartóban három gramm kokóval, a hátsó ülésen meg egy Mandy nevű kurvával. Két perce mennek, a börtön még ott billeg a visszapillantó ban, amikor Mandy azzal jön, hogy ő tula jdonképpen csak félállásban strichel. A másik felében titkárnősködik egy független videokölcsönző-hálózatnak és havonta két vasárnap pultos a helyi veteránklubban. De úgy érzi, hogy amire született, az igazi hivatása az életben az írás. Erre te hogy: – Könyveket?  – Könyveket. Horkant, egyrészt hogy kimutassa megvetését, másrészt, hogy felszívja a csíkot az öklödről a bal orrlyukába.  –   Forgatókönyveket! – kiáltja valami oknál fogva a mennyezeti lámpá ba. – Tudod, filmeket.  – Meséld el neki azt a szenteset – mondja faterod. – Attól odaragadt a seggem az üléshez. Rád kacsint a visszapillantóban, mintha csak az érettségi bálra fuvarozna benneteket. – Gyerünk, meséld el neki.  – Oké, oké. Mandy feléd fordul az ülésen, a térdetek összeér, neked meg Gwen jut eszedbe, az, ahogy egyszer rád nézett, semmi különös, csak visszanézett rád az ajtóból, hogy láttad-e a kulcsait. Annyira felejthető pillanat, hogy csak na, de a sitten négy évig emlékeztél rá.  – …szóval a szentté avatásán történik, oké? – mondja Mandy. – És a szelleme visszajön és beleszáll a pap testébe. De a papnak agydaganata van, oké? Nem tudja, meg semmi, de az van neki, és jól el is cseszi a… ööö…  – Az agyát? – próbálod.  – A gondolatait. Szóval akkor beleszáll ez a szent, és annyi, mert hiába volt szent, a szelleme gonosz lett, mert a lelke már nincs. Szóval 90

a pap a film további részében megpróbálja megölni a pápát.  – Mért?  – Csak hallgasd – mondja faterod. – Egyre jobb lesz. Kinézel az ablakon. Az útpadkán elhagyott kocsi. Bézs színű, az oldalára aranyszínű szárnyakat festettek az első lökhár ítótól végig az ajtókon, a tetején meg egy tábla valami felirattal, de mire elolvasnád, már elhagytátok.  – És van egy titkos csapat, ami a Vatikánnak dolgozik. Olyan, mint egy…  – Akciócsoport – mondja faterod.  – Pontosan – bólint Mandy, és ujját az orrodhoz szorítja. – És a vezetője, a főnöke egy igazi hős, oké? Elvesztette a feleségét meg a lányát egy Vatikán elleni terroristatámadásban pár éve, szóval kicsit elcseszett lelkileg, de… Te hogy: – Terroristák támadták meg a Vatikánt?  – Mi?  Nézel rá, vársz. Az arca kicsi, a szeme túl közel van az orrához.  – A filmen – mondja Mandy. – Nem az életben.  – Aha. Én csak, érted, négy év odabent, az ember elmulaszt pár hírt, de… – Ja. – Az arca most sötét és viharos. – Befejezhetem?  – Csak azt mondom – mondod és felszívsz egy csíkot az öklödről –, hogy erről még azért a halálsoron is hallottak volna.  – Hagyd már – mondja faterod. – Ez nem a valóságos élet. Kinézel az ablakon, és látsz egy fazont csirkekosztümben, benzineskannát cipel a leállósávban, és arra gondolsz, vajon mennyire nem valóságos ez a valóság. Inkább, mint ez a szerencsétlen barom, akinek a szárnyasra festett kocsijából kifogy a benzin. Hogy a picsába került ide? Kit akaszthatott ki az előző életében? Faterod két szobát vett ki egy Econo Lodge-ban, hogy te meg Mandy együtt lehessetek, de te hazazavarod Mandyt, miután kétszer is félbeszakítja a szopást, hogy Michael Bay filmjeinek nagyszerűségéről prédikáljon. Egy ESPN sportbolt neonreklámjának hunyorgó kékjében ülsz és egy zacskó mogyorót rágcsálsz, amit egy automatából szedtél, és műanyag pohárral iszod a Jim Beamet, amit a parkolóba érve faterod adott. Arra az időre gondolsz, amit elvesztettél, meg hogy milyen jó 91

franciaágyon ülni és tévézni, és Gwenre gondolsz, egy pillanatra még a nyelve ízét is érzed, és arra az útra gondolsz, ami ebbe a motelszo bába vezetett ezen az éjszakán negyvenhét havi sitt után, sokan azt mondanák, tévút, rossz út, tele balkanyarokkal, de neked éppen olyan, mint bármelyik másik út. Rábízod magad, mert nincs választásod, csak úgy derül ki, hogy milyen, ha járod, csak úgy látod meg, hogy mi vár a végén, ha odaérsz. Másnap késő délelőtt faterod ébreszt, azt mondja, hazavitte Mandyt, nektek meg dolgotok van. Egy valamit biztosan tudsz faterodról, mindennél jobban tudod: mellette valahogy eltűnnek az emberek. Profi tolvaj, minden hájjal felkent, profi a maga területén, mélyen  belül mégis van valami, ami messze túl van a professzionalizmuson, ami felfoghatatlanul véletlenszerű. Amit úgy őriz magában, mint egy sztorit, amit valahol hallott, talán ki is nevette, mégis megesküdött, hogy sosem adja tovább.  – Veled volt éjjel? – kérdezed.  – Te kidobtad. Valakinek vissza kellett adni az önbecsülését. Szegény lány.  – De hazavitted – mondod.  – Csehül beszélek, vagy mi? Kicsit kutatod a szemét. Nagy és üres, egy újszülött könyörtelen ártatlanságával. Semmi nem mozdul benne, semmi nem lélegzik, hát egy idő múlva azt mondod: – Csak lezuhanyzok.  – Lófaszt zuhanyzól – mondja. – Csapj fel egy baseballsapkát, és húzzunk. Mégis lezuhanyozol, csak hogy érezd, mert ez is azok közé tartozik, ami hiányzott volna, ha előre belegondolsz, állni a vízsugár alatt, csak te és más senki, annyi forró víz, amennyit csak akarsz, és ameddig csak akarod, meg sampon, aminek nincs gyárkorom szaga. Megszárítod a hajadat, fogat mosol, közben hallod, hogy az öreged a csatornákat váltja a tévén, fél percnél tovább sose áll meg: Tévéshop  – klikk. Jerry Springer – klikk. Oprah – klikk. Szappanopera hangok, szappanopera zene – klikk. Autóverseny – klikk. Reklám – klikk, klikk, klikk. Belépsz a szobába, mögötted dől ki a gőz, fogod az ágyra dobott 92

farmert, és belebújsz. Az öreged azt mondja: – Már azt hittem, belefulladtál és vécépum pával kell kiszippantsalak. Te hogy: – Hová megyünk?  – Autókázunk egyet – mondja faterod, vállat vonva, és elkapcsol egy rajzfilmről.  – Mikor a legutóbb ezt mondtad, két golyót kaptam. Faterod a válla fölött hátrasandít rád, a szeme nagy és puha, mint egy hatévesé. – Nem a kocsi lőtt rád, vagy igen? Kigurultok Gwen házához, de már nem lakik ott, az udvaron két fekete kissrác játszik, fekete anya jön ki a tornácra, ahogy idegen kocsi áll meg a háza előtt.  – Nem itt hagytad? – kérdezi faterod.  – Úgy emlékszem, nem.  – Gondolkodj.  – Gondolkodom.  – Szóval nem?  – Mondtam, úgy emlékszem, nem.  – Szóval biztos?  – Az.  – Golyó volt a fejedben.  – Kettő is.  – Azt hittem, az egyik csak súrolt. Erre te hogy: – Ha két golyó találja el a fejedet, nem akadsz fenn a részleteken, baszod.  – Azt mondod? – Faterod kiáll a padka mellől, épp, ahogy a nő ledöcög a lépcsőn. Az első lövés a hátsó ablakon átjött, Úriember Pete rendesen összerándult, jobbra kapta a kormányt, belehajtott egyenesen a lehajtó terelőkorlátjába, belül a légzsák robbant, odakint a vizeshordók, meg valami robbant a tarkódban is, üvegcserép záporozott az ingedre, Gwen meg hogy: – Mi volt az? Jézusom. Mi volt az? Kiráncigáltad magaddal a hátsó ajtón – Gwent, a te Gwenedet –, átszlalomoztatok a lehajtórámpán, és az erdő felé futottatok, akkor találtak el másodszor, de te csak mentél, fene se tudja, hogyan, fene se tud ja, miért, az arcodon ömlött a vér, a fejed lángolt, olyan fényesen és 93

vadul égett, hogy még az eső se tudta lehűteni.  – És másra nem emlékszel? – kérdezi faterod. Bejártátok már az egész várost, minden utcát, minden földutat, minden gödröt, ami csak van itt a nyugat-virginiai Stuckley-ban.  – Csak hogy kitesz a kórháznál.  – Elbaszottul hülye ötlet.  – Úgy emlékszem, akkor már vért hánytam, összevissza beszéltem.  – Á, erre emlékszel. Persze.  – Azt akarod bemesélni, hogy ennyi idő alatt nem is beszéltél Gwennel?  – Három éve megmondtam, hogy a csaj lelépett. Ismered Gwent. Szereted Gwent. Ez a része a nehéz. Gwen a kocsidban, Gwen a kukoricásban, Gwen anyád ágyában kicsivel dél előtt, meztelen testét finom remegések járták át, figyelted, ahogy egy izzadságcsepp jelenik meg a hajánál és csúszik le a nyakán, miközben fejét a válladra fektetve aludt, lábfejét a talpad alá dugta, te meg nézted álmában, és annyira ébren voltál.  – Szóval nála van – mondod.  – Nincs – mondja az öreged, és harag bugyog a kölyökkutyás hang jában. – Felhívtál. Még akkor éjjel.  – Igen?  – Felhívtál egy fülké ből a kórház elől, baszd meg.  – Mit mondtam?  – Azt mondtad: „Eldugtam. Biztonságos helyre. Csak én tudom.”  – Ejha – mondod. – Ilyen sokat beszéltem? Aztán mit mondtam? Az öreged a fejét ingatja. – Akkor már befutottak a zsaruk, kiabáltak, hogy tedd le a kagylót, te geciláda. Letetted. Az öreged egy alacsony, vöröstéglás épület előtt áll meg egy autógumi-kereskedés mögött az Oak Streeten. Leállítja a motort, kiszáll, és te követed. Az épület kétszintes. Az utcai fronton van egy zálogos, egy vasüzlet, egy kínai kajálda, aminek a zsíros fala olyan színű, mint egy vén kutya foga, egy fodrászat a Barátnőd Szoktatott Rá néven, tele fekete nőkkel. Hátul, egy néhai vegytisztító lemeszelt ablakai után van egy kis fekete ajtó, az üvegen a KIPRÓBÁLT HATÉKONY SZAKÉRTŐK TÁRS. stencilezett felirat. Az öreged kinyitja a zárat, és bevezet egy három és félszer három 94

és feles szobába, ami pirított csirkétől és lakktól szaglik. A zsinórt meghúzva felkapcsolja a fentről lógó csupasz villanykörtét, te meg borítékokkal és levelekkel teli padlót látsz, az egyetlen bútor egy lerob bant íróasztal, amit az előző bérlő hagyhatott itt. Faterod átgyalogol a padlón, a papírokat szétrúgva markolja fel a  postalyukon legutóbb bedobott borítékokat. Felveszed az egyik papírt.  Kedves Uram!  Melléltem küldöm a csekket az 50$-ról. Várom a megbeszélt információs csomagot és mintatesztet. Mellékeltem felbélyegzett válaszborítékot is. Remélem, hogy találkozunk majd a reptéren is!  Barátsággal,  Jackson A. Willis Ledobod, felveszel egy másikat.  Az arra il letékes személynek:  Két hónappal ezelőtt küldtem egy ötvendolláros pénzutalványt a társaságuknak információs csomagért és mintatesztért cserébe, hogy letegyem a kormány által előírt vizsgát és reptéri biztonsági ellenőr lehessek, így teljesítve hazafias kötelességemet az al -K aidákkal szemben. A csomagot azonban még nem kaptam meg, és telefonon sem tudom elérni önöket. Kérem, küldjék el a csomagot, hogy elkezdhessem a munkát. Üdvözlettel,  Edwin Voe guarde  Hinckley Street 12. Youngstown, OH33415 Ezt is ledobod, nézed faterodat, ahogy leül az asztal sarkára, és zsebkéssel nyitogatja a borítékokat. Bele-beleolvas párba, a többi ből csak kirázza a csekket, a borítékot a padlóra dobja. Otthagyod és kimész, a kínaiban veszel egy pohár kólát, átballagsz a vasüzletbe, veszel egy rugóskést meg két tubus pillanatragasztót, az95

tán visszamész faterodhoz.  – Most mit árulsz? – érdeklődsz.  – Reptéri biztonsági munkát – feleli, még a borítékokat nyitogatva.  – Fejlődő piac. Mindenki oda akar kerülni. Megállítani a rosszfiúkat, mielőtt a gépekre jutnak, ellenőrizni a papírokat, a hazát szolgálni, és egy kis mázlival egy Starbucks mellett posztolni. Faszok.  – Mennyit kerestél? Faterod csak vállat von, pedig biztos vagy benne, hogy az utolsó  pennyig tudja.  – Elmegy. Mi a szart csinálhatok egy ilyen lyukban három hónapig, amíg várlak? De ideje becsukni a boltot. – Felmutat vagy hatvan csekket. – Most ennyi beváltanivaló van. De az első két hónapban ezer, ezerötszáz csekket kaptam. Hetente. Szerencse, hogy a jóisten ilyen gondosan elosztotta az agysejteket, érted.  – Mért? – kérdezed.  – Mit mért?  – Mért lógtál itt három hónapig? Faterod a csekkekről felnéz rád, hunyorog. – Hogy rendesen tudjalak üdvözölni, amikor kijössz.  – Egy üveg whiskyvel meg egy kurvával, aki még szopni se tud rendesen? Ez tartott három hónapig? Faterod csak hunyorog, és egy szürke sávot látsz kettőtök között, nem mondhatnád, hogy fény, tutira nem napfény, csak egy csík a levegőben, a légkörben vagy mi, tele lebegő porral, faterod meg a túloldaláról úgy néz rád, mintha el se hinné, hogy ti ketten rokonok vagytok. Úgy egy perc után azt mondja: – Ja. Faterod egyszer azt mondta, hogy New Jerseyben születtél. Máskor meg hogy Új-Mexikóban. Vagy Idahóban. Pár hónappal azelőtt, hogy lelőttek, seggrészegen azt mondta: – Nem is, nem is. Megmondom az igazat. Las Vegasban születtél. Az Nevadában van. Az interneten is  próbáltad megkeresni magadat, de nem találtál semmit. Anyád hétéves korodban halt meg. Éjjel néha felülsz és megpróbálod magad elé képzelni az arcát. Van éjjel, hogy egyáltalán nem látod. Van éjjel, hogy megpillantod a szemét vagy az állát, látod állni az 96

ágya lábánál, húzza fel a harisnyáját, aztán hirtelen teljesen fel van öltözve, teljesen emberi, és érzed még az illatát is. Többnyire persze valahol a kettő között van. Látod a mosolyát, amit neked szánt, aztán eltűnik. Látod a kezében a kanalat, amiről csöpög a palacsintatészta, a szeme valamiért izzik, a szája O-t formál, aztán az arca elenyészik, és csak a tapétát látod. Meg a kanalat. Egyszer megkérdezted faterodat, miért nincs róla fényképetek. Miért nem fényképezte le? Csak egyszer, a rohadt életbe. Azt mondta: – Azt hiszed, az visszahozná? Komolyan azt hiszed? Ejha – vakarta meg az állát. – Klassz lenne. Azt mondtad: – Felejtsd el.  – Talán ha lenne egy egész albumnyi fényképünk, időnként k ilépne  belőlük, és csinálna nekünk reggelit. Most, hogy sitten voltál, már vannak rólad papírok, de még nekik is rögtönözniük kellett, kénytelenek voltak elfogadni, hogy az a neved, amit mondasz. Nincs társadalombiztosítási számod vagy születési anyakönyvi kivonatod, nincs útleveled. Sose volt állásod. Gwen egyszer azt mondta neked: – Nincs, aki megmondja neked, hogy ki vagy, és nincs is rá szükséged, hogy megmondják. Az vagy, aki vagy. Gyönyörű vagy. És Gwen mellett ez általában elég is volt. Nem kellett, hogy meghatározzon apád, anyád, a születési helyed, egy név a bankkártyán, a  jogosítványon, egy csekk bal felső sarkán. Amíg ő élni tudott azzal, ahogy téged meghatározott, addig te is. Egy búzamezőn állsz Nebraskában. Tizenhét éves vagy. Öt éve megtanultál vezetni. Egyszer jártál iskolába két hónapig, nyolcévesen, de folyékonyan olvasol, gyorsabban tudsz fejben összeszorozni háromjegyű számokat, mint a számológép, és az öregeddel már világot láttál. Megtanultad, hogy az emberek nem okosak. Megtanultad a lottószelvény-trükköt meg az aszfaltozótrükköt, és megtanultál ingyen kaját szerezni barna szemedet kicsit felfelé fordítva. Megtanultad, hogy ha egy tízdollárost mutatsz egy idegennek, az boldogan fizet érte húszat, csak okosan kell csinálni. Megtanultad, hogy minden jó hazugságba beleszövődik az igazság, és minden elfogadott igazságból csöpög a hazugság. Tizenhét éves vagy ezen a búzamezőn. Az éjszakai szél fafüst sza97

gát hozza, és száraz ujjakként babrálja a frufrudat. Mindenre emlékszel arról az éjszakáról, mert azon az éjszakán találkoztál Gwennel. Két éved van még a börtönig, és úgy érzed, valaki végre engedélyt adott, hogy élj. Amit kevesen tudnak a nyugat-virginiai Stuckley-ról: időnként valaki talál itt egy-egy gyémántot. Még '51-ben egy viharban sodródott erre egy repülő, ami egy rekesz izraeli követ vitt a keleti partra Miamibe. A gép egy szénbányába zuhant, kipörkölte a 3-as tárnát és néhány délutános bányászt. Jöttek a kormány meg egy nemzetközi gyémántkonzorcium emberei, kihúzták a testeket és nekiláttak keresni a gyémántokat. A legtöbbet megtalálták, vagy azt mondták, de utána még több tíz évig tartotta magát a pletyka, aminek időnként hitelt adott, hogy egy-egy bányász, rajta még a tárna barna mocska, hirtelen Cadillackkel furikázott a városban. Éppen hurrikánbiztosítást sóztál el a lakókocsiparkokban ebben a  porfészekben, amikor híre ment, hogy valaki talált egy akkorát, mint egy kaszinózseton. Egy George Brunda nevű bányász hirtelen mindenkinek fizetett egy kört a kocsmában, és bement az utazási irodába. Te meg Gwen egyik este vele biliárdoztatok, és tényleg láttátok a dolgot a szeme alatti dudorokban, meg abban, ahogy kirob bant belőle a nevetés: túl magasan, túl hirtelen, a félelemtől krétafehéren.  Nem volt hátra sok ideje az öreg George-nak, és ő is tudta, de az anyja szeretetotthonban volt, máshova akarta vitetni. Jó húsban volt a mi George-unk, volt nagy tokája meg nagy álmai, amiket ugyan rég elfeledett és most pechjére meglelt, lehúzták az arcát, lógott-remegett tőlük a húsa.  – Húsz éve nem kefélhetett – mondta Gwen, amikor George kiment a vécére. – Szomorú. Szegény, szomorú George. Sose ismerte a szerelmet. Gwen biliárddákója a mellkasodnak nyomódott, ahogy megcsókolt, és nyelvén érezted a tequilát, a sót meg a citromot.  – Sose ismerte a szerelmet – súgta a füledbe, és sóvárgás volt ebben a suttogásban.  – Na és a vásártér? – kérdezi faterod, ahogy kimentek a Kipróbált Hatékony Szakértők Társ. irodájából. – Talán ott dugtad el. Azt a he98

lyet mindig bírtad. Kis rántást érzel. Mondjuk, hogy a lábadban. Apró húzás a jobb lábikrádban, de lépkedsz tovább, és elmúlik. Azt mondod a faterodnak, ahogy a kocsihoz értek: – Tényleg hazavitted reggel? – Kit?  – Mandyt.  – Ki az a…? – Faterod kinyitja a kocsiajtót, fölötte rád néz. – Ja, a kurvát?  – Azt.  – Hogy hazavittem-e? Faterod megpaskolja a kocsi tetejét, a farmerkabát ujja leffeg a csuklója körül, szeme színe a töltényköpeny kékje. Úgy érzed, mindig is úgy érezted, hogy visszatükröződsz benne, még akkor is, amikor nem, mert igazából sose nem.  – Hogy hazavittem-e? – Mosoly ugrál faterod arcának gumipárná jában.  – Hazavitted? A mosoly már mindent beterít, még a szemöldököt is. – Naná, hogy haza. Azt mondod: – Úgyse tudom, mi?  – Még mindig pipa vagy rám, amiért kinyírtam a Kövér Dögöt.  – George.  – Mi?  – George-nak hívták.  – Beköpött volna.  – Kinek? Nem nagyon ugrálhatott. Nem lottónyeremény volt, baszd meg. Faterod vállat vont, végignéz az utcán.  – Csak azt akarom tudni, hazavitted-e.  – Hazavittem – mondja faterod.  – Igen?  – Naná.  – Hol lakik?  – Otthon – mondja, azzal beül a kormány mögé és indít. Sose hitted volna, hogy George Brunda okos, de miután egy teljes napja voltatok a házában, és mindent felforgattatok, még a szárazfalat is kivettétek, majd visszatettétek, gondosan kijavítva a megrongált festést, Gwen azt mondta: 99

 – Hol is van az anyja? Ahhoz egyenruha kellett, Gwen nővér lett, te beteghordozó, Úr iember Pete kint várt a kocsiban, faterod meg George tárnáját figyelte és cébén a r endőröket hallgatta. Az öregasszony azt mondta: – Maga új itt, és milyen csinos –   ahogy Gwen altatót és Valiumot adott be neki, te meg nekiálltál átkutatni a szobát. Itt bukott meg a dolog: láttad George-ot elhajtani munkába, belépni a bányába. Kijönni már senki se látta, mert a domb túloldalát, egy tel jesen másik tárna kijáratát persze senki se figyelte. Szóval miközben faterod elöl várt, George hátul szépen meglógott, elhajtott ellenőrizni a befektetését, és pont akkor lépett be, amikor kivetted a követ az any ja rádiójának hátuljából. George udvariasan hökkent képet vágott, mintha eltévesztette volna a szobát. Elmosolyodott, rád meg Gwenre, bocsánatkérően felemelte a k ezét, és kihátrált. Gwen az ajtóra nézett, rád nézett. Te Gwenre néztél, az ablakra néztél, a kőre néztél, ami betöltötte a tenyered közepét, az egész közepét. Az ajtóra néztél. Gwen hogy: –   Talán… Akkor George lépett be megint, de most már nem volt benne semmi udvarias, kezében pisztoly. És nemcsak akármilyen, hanem egy ki baszott hatlövetű, mint a westernfilmekben, hosszú, vékony csövű, talán családi örökség, egy szépapa relikviája, még ravaszvédő se volt rajta, csak a csupasz ravasz, és az a veszett, dagadt dög, a magányos, nemszeretett George felhúzta a kakast, és lőtt kettőt, az első az ablakon ment ki, a második valami fémet talált el a szobában, amiről gellert kapott, aztán az öregasszony, hogy: – Uuh. Pedig be volt gyógyszerezve, ájultan feküdt, mégis feljajdult, mintha evett volna valamit, ami megfeküdte a gyomrát. Szinte láttad lelki szemeid előtt, hogy ül egy étteremben, a kávé felénél tart, és kezét a hasára teszi, hogy –   Uuh. George meg odamenne a székéhez. – Minden rendben, mama? De most nem azt tette, mert az öreg hölgy seggel előre k icsúszott az ágyból, és lehuppant a padlóra, mire George elejtette a pisztolyt, és csak nézte és azt mondta: – Lelőttétek az anyámat. Te meg: – Te lőtted le az anyádat – és egész tested verejtéket spric100

celt ki a pórusaidon.  – Nem, nem, te. Ti. Erre te hogy: – Ki fogta azt a kurva pisztolyt? De George nem hallotta. George totyogott három lépést, majd térdre esett. Az öreg hölgy az oldalán feküdt, láttad a vért, nem sokat, fehér zsákruhája hátán. George az ölébe vette anyja arcát, belenézett. –   Anya. Jaj, anya, jaj, anya,jaj, anya. És te meg Gwen kirohantatok ab ból a kibaszott szobából. A kocsiban Gwen hogy: – Láttad, ugye? Seggbe lőtte a saját anyját.  – Tényleg?  – Tényleg. Abba nem fog belehalni, bébi.  – Azért lehet. Öreg.  – Öreg, ja. Az esés az ágyból többet árthatott.  – Lelőttünk egy öregasszonyt.  – Nem mi lőttük le.  – Seggbe.  – Nem lőttünk le senkit. Nála volt a pisztoly.  – Így fog kinézni pedig. Te is tudod. Egy öregasszonyt. Jézusom. Gwen szeme akkora volt, mint a gyémánt, ahogy rád nézett, majd azt mondta: – Uuh.  – Ne kezd.  – Nem tehetek róla. Jézusom, Bobby. Kimondta a nevedet. Ez a neved: Bobby. Imádtad, amikor mondta. Már szirénák jönnek mögöttetek az úton, te Gwenre nézel és azt gondolod, ez nem vicces, ez kurvára szomorú, szegény öregasszony, és azt gondolod, oké, szomorú, de istenem, Gwen, én nélküled egy rohadt percet se tudnék élni. Már elképzelni se tudom. Szeretnék… Mit is? És a szél bevág a kocsiba, a szirénák egyre hangosabbak, több is van, egész hadsereg, Gwen arca centikre van a tiédtől, haja a füle mögül előrehullt és a szája előtt csapdos, ő meg téged néz, lát téged –  tényleg lát; előtte soha senki nem látott; senki  –, rád van hangolva, akár a végeérhetetlen búzamezők szélén egy rádiótorony, ami pirosan  pislog a sötétkék ég alatt, és az éjszakai szél, ami akkor birizgálta a frufrudat, az ő volt, az istenit, ő bizony, és most nevet, haja a szájába csúszik, nevet, mert az öregasszony kiesett az ágyból, pedig nem vic101

ces, nem az na, te meg az első részét a fejedben mondtad ki, a „szeretnék” részét, de a másik felét már hangosan mondod:  – Eltűnni benned. És Úriember Pete a kormánynál ezen a sötét vidéki úton felhördül:  – Mi van? De Gwen azt feleli: – Tudom, bébi, tudom. És a hangja megtörik a szavak körül, megtörik a nevetés közepén, a nevetés, a félelem és a  bűntudat közepén, és kezébe fogja az arcodat, miközben Pete veszettül hajt az országúton, és a szirénák fénye olyan a hátsó ablakban, akár a  július negyediki megolvadt fagylalt, aztán az ablak beomlik, mint a megrántott háló, üvegszilánkok zuhognak az ingedre, és a fejedben minden elszabadul, meglódul és olyan forró, mint a cigiparázs. A vásártér üres, fateroddal kicsit körbejártok. A standok némelyikén a ponyva sarka feljött, susog és leffeg a szélben, faterod meg téged figyel, várja, hogy emlékezz, úgyhogy azt mondod: – Kezd viszszajönni. Asszem. Faterod meg: – Igen? Felemeled a kezed, ide-oda billegeted. A ketrecek mögött, ahol nyáron felállítják a tunkoló dézsát, a szakállas nő székét meg az erőgépet, téglalap alakban frissen megmozgatott földet látsz. Odamész és ott állsz fölötte, amíg faterod is oda nem megy. Akkor megkérded: – Mandy? Az öreged halkan kuncog, cipőjével a földet rugdossa, elnéz a hor izontra.  – Tudod, a kezemben tartottam – mondod.  – Gondoltam – mondja. Csend van, a táj mérföldekre minden irányban lapos, fémkék és üres, a ponyvák suhogását hallod, semmi mást, és tudod, hogy az öreged azért hozott ide, hogy megöljön. Azért vett fel a börtön előtt, hogy megöljön. Valószínűleg azért hozott a világra, hogy végül megölhessen.  – Akkora volt, mint a tenyerem közepe.  – Nagy, mi?  – Jó nagy.  – Fogy a türelmem, fiú – mondja faterod. Bólintasz. – Gondolom. 102

 – Sose volt az erősségem.  – Nem.  – Ez jó – mondja faterod, és a levegőbe szimatol. – Mint régen, mi ketten együtt meg minden.  – Akkor éjjel azt mondtam neki, hogy menjen, meneküljön olyan messze tőled, amennyire csak tud, amíg ki nem jövök . Mondtam neki, hogy ne bízzon senkiben. Mondtam neki, hogy akkor is a nyomában leszel, amikor a józan ész azt sugallja, hogy feladtad. Mondtam neki, hogy még ha azt mondanám neked, hogy nálam van, neked akkor is törlesztened kéne, akkor is megkeresnéd őt. Faterod az órájára néz, aztán megint az égre.  – Mondtam neki, hogy ha netán elkapnád, hozzon ide a vásártérre.  – Kiről beszélünk?  – Gwenről – mondod a nevét a levegőnek, a csapdosó ponyvának, a hidegnek.  – Ne mond. – Előkerül faterod pisztolya. A térdét ütögeti vele oldalt.  – Mondtam neki, hogy mondja azt neked, hogy nem tud többet, csak hogy itt dugtam el. Valahol itt.  – Nagy hely. Bólintasz. Faterod feléd fordul, szemtől szembe, keze keresztben az ágyékán,  benne a pisztoly, vár.  – Annyi pénzen, mint az a kő – mondja –, vissza lehetne vonulni.  – Hová?  – Mexikóba.  – Minek? – mondod. – Egy ilyen gonosz vén trotty, mint te? Mi más maradt neked, mint hogy ellopsz valamit, megölsz valakit, teszel róla, hogy aki csak él, annak ne legyen egyetlen kibaszott jó napja se? Az öreged vállat von, látod, ahogy dolgozik az agya, valami nem hagyja nyugodni, valami, amire eddig nem is gondolt.  – Most jut eszembe – mondja, szemét összehúzva néz a tiedbe.  – Micsoda?  – Tudod már, mennyi is, három éve, hogy Gwen nincs?  – Halott.  – Halott, ha így jobban tetszik.  – Ja. 103

 – Három év alatt lehet agyalni. Bólintasz.  – Tervezni. Megint bólintasz. Faterod a pisztolyra néz a kezében. – Lehet ezzel lőni? A fejed rázod. Faterod hogy: – Töltve van. Érzem a tár súlyát.  – Húzd hátra a závárt. Ad neki pár pillanatot, majd megpróbálja. Keményen megrántja, kicsit bele is dől, de semmi. A závár akár a kő. – Pillanatragasztó –   mondod. – A csőbe is. Kihúzod a kezed a zsebedből, kinyitod a kést. Nagyon jól bánsz a késsel. Faterod is tudja. Látott pénzt nyerni késdobálással, a penge úgy táncolt az ujjaid között, hogy nem is látszott. Azt mondod: – Akárhová temetted, most kiásod. Az öreged bólint. – A csomagtartóban van ásó. Megrázod a fejed. – Kézzel. Pirkad már, az ég alsó pereme bronzszínű, amikor végre engeded faterodnak használni az ásót. Körme egy se maradt, a régebbi sebekre fekete vér száradt, az újak  ból vörösen szivárog még. Egyszer elbőgte magát. Aztán bekattant, azt hörögte, hogy nem is az övé vagy, csak egy kurva kölke, akit egy hordóban talált és elvett, hátha jól jön egy gyerekrablásban, amit éppen tervezett. Te meg: – Ez Las Vegasban volt? Vagy Idahóban? Amikor az ásó csontnak koppan, azt mondod: – Dobd ide fel – és félreállsz, ahogy kihajítja a sírból az ásót. A nap már feljött, te meg nézed, ahogy az öreged két kézzel kaparja a földet, és ott van ő, feketén és elrohadva, néhol kilátszik a csont, a  bordáiról egy nagy hal pikkelyei jutnak eszedbe, amit döglötten láttál a tengerparton Oregonban. Faterod meg: – És most? – és a szeméből könny buggyan és csöpög le az állán.  – Mit csináltál a ruháival?  – Elégettem.  – De miért vetted le egyáltalán? A csontokat nézi, nem szól.  – Nézd meg jobban – mondod neki. – Ahol a gyomra volt. Leguggol, néz-néz, te meg felemeled az ásót. Gwen előtt fogalmad se volt, ki vagy. Semmi. Gwennel tudtad. 104

Gwen után marad a kérdés. Vársz. Faterod erre-arra billenti a fejét, hogy jobban lásson, aztán végre, végre meglátja.  – Hát vesszek meg. Fejbe vágod az ásóval, mire az öreged, hogy: – Ne már – és te rácsapsz megint, és Gwen arcát látod, a szemölcsöt a bal mellén, meg ahogy nevetett egyszer popcornnal teli szájjal, és amikor harmadszor vágsz oda, az öreged feje fura szögbe csuklik a nyakán, de te azért még egyet adsz neki, biztos, ami biztos, aztán leülsz, lábadat a sírba lógatod.  Nézed a megfeketedett, aszott micsodát faterod alatt, és látod az arcát, ahogy a szél átfújt a kocsin, a haját a szájába libbenni, a szemét, amivel téged látott, amivel magába fogadott, akár az ételt, a vért, azt, amit belélegzett, és azt mondod: – Bárcsak… – és sokáig ülsz ott, a nap lassan melegíti a földet, melegíti a hátadat, a szél meg visszatér és rebegteti a ponyvákat csüggedten, halkan.  – Bárcsak lefényképeztelek volna – mondod ki végül. – Csak egyszer. És ott ülsz majdnem délig, és sírsz azon, hogy nem védted meg, és sírsz azon, hogy soha többé nem ismerheted, és sírsz azon, hogy nem tudod, mi az igazi neved, mert akármi is az, akármi lehetett volna, az ott van eltemetve vele, faterod alatt, a föld alatt, ami most nekiállsz visszalapátolni.  Pék Zoltán fordítása

105

Donald E. Westlake Donald E. Westlake 1933-ban született Brooklynban. A kortárs amerikai krimiirodalom egyik legproduktívabb szerzője a Harpur College-ba járt, majd két évet töltött el az Egyesült Államok légierejénél. Leszerelése óta gyakorlatilag az írásból él. Westlake-nek a hírnevet alapvetően komikus regényei hozták meg. A Dortmunder-sorozat egy nem túl sikeres betörőcsapatról szól, akik nagyon szeretnének kitűnni választott szakmájukban, de ez nem nagyon jön össze nekik. Az első regényt – az 1970-ben megjelent Lábuk alatt címűt – azóta még tizenhárom követte. Westlake szeretett álnéven publikálni. Az álnevek hosszú sorából kettőt kell mindenképpen kiemelni. Sheldon Lord néven 1960-ban jelent meg a Ke pt című regénye, amelyet Lawrence Blockkal közösen írt. (A két szerző egyébként is kitűnő barátságban van egymással.) A másik fontos álneve R ichard Stark. A Dortmunder-sorozattal ellentétben a Parker főszereplésével megírt regények a legkeményebb bűnügyi irodalmat képviselik. Parker kíméletlen, kegyetlen, csak a pénz érdekli, így a sorozat legtöbb darabja Parker bosszújáról szól – szikár, minimalista stílusban. A sorozat a Visszajátszással indult 1962- ben, ezt követően jelent meg  A  gyászoló és A szindikátus, és a sorozat sikere töretlen. Westlake munkája többször volt látható filmvásznon is. A Vissza játszást kétszer is megfilmesítették (1967-ben és 1999-ben), John Dortmundert pedig többek közt olyan színészek alakították, mint Ro bert Redford és George C. Scott. Westlake-et 1991-ben Oscar-díjra jelölték a Jim Thompson r egényéből készült Svindlerek forgatókönyvéért. Munkáiért számtalan díjat kapott, köztük három Edgart, valamint a Mystery Writers of America odaítélte neki a Mystery Grand Mastercimet is, így a Sheldon Lord néven ismert szerzőpáros mindkét tagja részesült ebben az elismerésben. Donald E. Westlake New York állam eldugott részén él feleségé106

vel, Abby Adamsszel. Közvetlen szomszédjukban kecskef arm műk ödik, onnan kapja a Westlake-házaspár a tejet és a sajtot. A házaspár kertje annyira híres, hogy nyaranta rendszeresen megnyitják a látogatók előtt. Összeállította: Varga Bálint

107

Donald E. Westlake Mély levegő Fehér selyemingének bal zsebére dőlt betűkkel hímezték fel a n evét: CHUCK. Vékony, drótszerű karját összefonta a neve alatt, fölötte ádámcsutkája ugrált fel-alá. Előtte a babformájú asztal zöld posztóján 200 kártya várta a játékosokat. Hajnali fél négyre járt, a kaszinó minden második asztalánál játékosok álltak. Az egyik kártyaasztalnál hangos tömeg keltette az élet illúzióját, de a hét krupiéból mindössze négynek volt dolga. Chuck lassan egy órája állt a tízdolláros asztalnál, és nagyon úgy látszott, hogy a pihenője előtt már nem is számíthat másra.  – Hello, Chuck. Az asztal bal sarkánál egy apró öregember hunyorgott felé egy COORS feliratú baseballsapkában, arcán mosoly, keze esőkabátja zsebében. Kabátját nem gombolta be, kivillant alóla fehér inge, hevenyészve megkötött, vékony nyakkendője és sötét zakója. Az öregem ber frissen borotválkozott, bár nem túl alaposan, szürke szeme véreres volt, tekintetében azonban jó kedély ült. A krupié ugyan nem sok értelmét látta, mégis megkérdezte:  – Van kedve játszani, uram?  – Talán egy kicsit később, Chuck  – felelte az öreg, és úgy vigyorgott, mint akinek éppen egy vicc jutott az eszébe. – Tudta, hogy tegnap reggel engedtek ki a kórházból? A krupié a pánikgomb fölé helyezte a lábát, hogy szükség esetén hívhassa a biztonságiakat.  – Valóban, uram? – kérdezte.  – A Sun City Kórházból, itt, Las Vegasban. Nevadában. Ügyesen rendbe hoztak. Nincs több törött csontom. – Arcára ismét kiült a tudok-egy-jó-viccet mosoly. 108

 – Uram, ha nincs kedve játszani…  – Lehet, hogy lesz, Chuck. Könnyen lehet, hogy lesz. Az éjszaka lassan vánszorgott előre, a krupiénak pár perc múlva esedékes volt a pihenője. Még nem nyomta meg a gombot, amivel a  biztonságiakat riaszthatta volna.  – Nem sietünk, uram – felelte.  – Időm, mint a tenger – vigyorgott az öregember. – Nagyon szeretem a hotelokat éjjel a Stripen.  – Valóban, uram?  – Ó, igen. Igen. Tudja, Vegast utálom, de a hotelokat nagyon szeretem éjjel. Bejövök, veszek egy mély levegőt, és ismét fiatalnak érzem magam. A régi szavak visszatérnek, és úgy kergetik egymást a fejem ben, akár a mókusok. Tudja mire gondolok, ugye, Chuck?  – Az izgalom – felelte a krupié színtelen hangon.  – Persze, hogyne. Tudja, nappal inkább a belvárosban vagyok. Ismeri maga is azokat a helyeket: NYERŐGÉPEK. INGYEN REGGELI. Nyerőgépek  – ingatta a fejét. – Csak centeket fogadnak el. Maga szerint mennyit lehet velük nyerni? Az öreg mély torokhangon nevetni kezdett, ami aztán köhögésbe fordult át.  – Uram – nézett rá a krupié. – Szeretnék egy baráti tanácsot adni magának. Ki tudja, hány hevenyészve megborotvált arcot látott már, hány gyűrött esőkabátot, hány szemétből összeszedett nyak kendőt. Ez is csak egy vén trotli, egy részeges, lerobbant alak, egyike annak a több száz, esetleg több ezer hajlék-, barát- és családnélküli alkoholistának, akiket a száraz, goromba szél fúj be a sivatagból az acélüvegneonfény Las Vegasba. – Magának nem itt a helye – folytatta a krupié. – És higgye el, szívességet teszek magának. A biztonságiakkal már nem lesz ilyen könnyű. Alaposan el tudják ám tántorítani attól, hogy visszajöjjön.  – Nekem mondja, Chuck? – nevetett fel hangosan az öreg. – Az én helyem a belvárosi nyerőgépek mellett van. Amik csak centeket f ogadnak el. Egyszer maga is kipróbálhatná, Chuck. Centenként. Egyszerre csak egy centtel játszik. Majd meglátjuk, hová jut. Aztán ha el jutott valahová, szépen visszajöhet ide.  – Uram, én csak a maga érdekében szóltam.  – Figyeljen rám, Chuck. Az öregember az asztal fölé hajolt, keze 109

még mindig esőkabátja zsebében.  – Gyorsan elmondok magának egy történetet. Aztán elmegyek. Aztán el megyek. Oké? A krupié balra, majd jobbra pillantott. A műszakvezetője az aktív asztaloknál állt. Váltótársa bármelyik pillanatban megérkezhetett.  – Csak fogja rövidre – vetette oda az öregnek.  – Ne aggódjon, rövid leszek! Keze elindult, mintha ki akarná húzni esőkabátja zsebéből, de végül nem tette. – Chuck – nézett a krupiéra –  , én tudom, hogy hol a helyem, ennek ellenére mégis minden éjjel el jövök a Stripre. Végzetes vonzerő. Erről van szó. Tudja maga, hogy az micsoda, Chuck?  – Azt hiszem – felelte Chuck, és a táncoslányokra gondolt.  – De honnét ez a vonzerő, Chuck? Nézzen csak körbe. Nincsenek ablakok, nincsenek órák a falakon, nincs itt benn se éjjel, se nappal. Mégis minden éjjel idejövök. Ekkor érzem magam … jól. Mitől van ez, Chuck?  – Nem tudom, uram.  – No, szóval – fogott bele meséjébe az öreg – két biztonságis kivitt hátra, hogy elvegyék a kedvemet egy kicsit. A rakodórámpán magas, zöld palackok álltak, olyanok, mint a gázpalackok, tudja. Véletlenül közéjük estem, mire azok felborultak. Én leestem a rámpáról, a palackok meg szépen rám. Ezért voltam kórházban. A krupié összeszűkült szemmel nézte.  – De most visszajött.  – Erről beszélek, Chuck. Végzetes vonzerő.  – Valahogy le kellene győznie.  – Le fogom győzni, ó, le fogom. – Az öreg keze megint elindult kifelé az esőkabát zsebéből, de végül mégsem húzta ki.  – Csak arra gondoltam, hogy előtte még beszélek valakinek azokról a zöld palackokról. Mert olyan vicces ez az egész, Chuck. A kórházban is pont ilyenek vannak.  – Tényleg?  – Tényleg. „Mi ez?”, kérdeztem a nővértől. „Oxigén”, felelte. „Ha ilyen magas, zöld palack ot lát valahol, az csakis oxigén lehet. Ha tűz van, nagyon gyorsan tűnjön el onnan, mert ez úgy ég, mint a pokol.” Tudta ezt, Chuck? Hogy a zöld palack oxigént jelent?  – Nem. 110

 – Én sem, de egyre csak ezen gondolkodtam. Mire kell egy nagy hotelnak a Stripen ötven palack oxigén? Aztán eszembe jutott az a tűz,  pár éve. Emlékszik rá?  – Emlékszem – felelte a krupié.  – Az újságok azt írták, hogy a tűzgolyó tizenhét másodperc alatt kétszáz métert tett meg a kaszinóban. Az nagyon gyors, Chuck.  – Azt hiszem, igen.  – A kórházban meg az jutott eszembe – folytatta az öreg –, hogy mi lenne, ha késő éjjel vagy hajnalban, itt a kaszinóban, ahol nincsenek ablakok és nincsenek órák a falakon, szóval, mi lenne, ha a légkondicionálóba oxigént pumpálnának? Bele a levegőbe, Chuck , ebbe itt, amit most éppen belélegzünk. – Az öreg lassan körbefordult. – Ez itt egy pókháló.  – Én erről semmit sem tudok  – mondta a krupié, és minden szava igaz volt.  – Én sem tudom, Chuck. De mi van, ha mégis igaz? Szóval azok a nyerőgépek, azok nem vezetnek sehová. Már régen fel kellett volna fordulnom. Két vagy három évvel ezelőtt, ha nincs ez a végzetes vonzerő. Eljön az ember a Stripre késő éjjel. Vesz egy mély levegőt. Az extra oxigéntől jókedvre derül, megint reménykedni kezd, mire a  biztonságiak elintézik.  – Nem csinálják azt az oxigénnel – ingatta a fejét Chuck.  – Nem? Hát, Chuck, lehet, hogy igazad van. Az öreg ekkor előhúzta a kezét az esőkabát zsebéből. A jobb kezében egy palack benzint tartott, amilyet az öngyújtókhoz adnak, a balban meg egy doboz gyufát. – Mindjárt meglátjuk. Azzal elkezdte kiönteni a benzint az asztal zöld posztójára. A krupié elkerekedett szemmel taposott rá a pánikgombra.– Hagyja abba! – kiáltott rá. Az öreg egyre csak pumpálta a benzint a palackból a zöld posztóra, amely lassan teljesen átitatódott vele. – Jönnek már a biztonságiak, Chuck? – kérdezte. – Igen!  – Helyes. Szeretném, ha ők is velünk tartanának – mondta az öregember, majd kivett egy szál gyufát, és foszforos fejével az asztal széléhez közelített. Varga Bálint fordítása 111

Jim Thompson 1906-ban született Oklahomában, apja seriff volt, akinek állítólagos sikkasztása miatt el kellett hagyniuk az államot, és Texasba költöztek, ami aztán Thompson regényeinek egyik fő helyszínévé vált. A kortárs amerikai irodalom egyik legfontosabb szerzőjeként nyilvántartott Thompson egészen fiatalon kezdett dolgozni, először   kifutófiúként egy hotelban, ahol nemcsak alkoholt szerzett a vendégeknek az alkoholtilalom idején, hanem kábítószert is. Huszonhat évesen aztán egy olajmezőn helyezkedett el, majd a harmincas évek közepén, a New Deal alatt az oklahomai szövetségi íróprogram elnöke lett. Eközben folyamatosan jelentek meg rövidebb írásai, ám az igazi áttörést a The Killer Inside Me hozta meg 1952-ben. Thompson 1977-ben bekövetkezett haláláig szinte évente kiadott egy regényt, melyek mindegyike italról, svindlerekről, vesztesekről, bűnösökről és zavart elmékről szól. Thompson világa kietlen és kegyetlen, hátborzongatóan hitelesen adja vissza a megbomlott elmék működését. 1955-ben Hollywoodba költözött, ahol Stanley Kubrick The Killing című filmjének, majd  A dicsőség ösvényeinek forgatókönyvét írta. Munkáját sajnos nem kísérte sem hivatalos elismerés, sem megfelelő anyagi honorárium. Élete végéig szinte bármit elvállalt, amiért fizettek neki. Több film és tévésorozat könyvváltozatát írta meg, de helyzetén nem sokat javított alkoholizmusa. Élete utolsó éveiben többen próbáltak segíteni neki (köztük Robert Redford és Harlan Ellison), Thompson ennek ellenére szerény körülmények között halt meg. Halálakor egyetlen könyvét sem lehetett kapni amerikai könyvesboltokban. Újrafelfedezését Barry Giffordnak, a Veszett a világ alapjául szolgáló regény szerzőjének köszönhette, Gifford ugyanis a '80-as évek közepén alapította meg Black Lizard nevű kiadóját, amely a ponyva hőskorában megjelent, ám azóta elfeledett szerzők megjelentetésére szakosodott. Thompson Svindlerek című regényéből Donald E. Westlake írt forgatókönyvet, és Stephen Frears rendezett filmet 1990-ben. Összeállította: Varga Bálint

112

Jim Thompson Ez a világ, aztán a tűzijáték Mínusz 1. Jól emlékszem arra az éjszakára. A negyedik születésnapunk volt, Carolnak, meg nekem. Vacsorára kaptunk egy kis tortát és egy doboz  jégkrémet. Anya éppen lefektetett minket, amikor meghallottuk a fegyver dörrenését. Anya ott állt, és csak bámult minket, szeme egyre tágabbra nyílt, majd – mivel Apa sajátos mulatozását gyanította a lövés mögött –   kirohant a házból, át az utca túloldalára. Carollal felkeltünk, és követtük őt. Eléggé féltünk. Megálltunk a teraszon, és azon gondolkodtunk, va jon van-e merszünk továbbmenni a pizsamánkban. Ekkor azonban meghallottuk a második lövést is, majd egy sikítást, ami olyan volt, mint Anyáé, és akkor már túlságosan féltünk ahhoz, hogy ott marad junk a teraszon. Kora nyár volt. A rügyező fáktól édes illatú levegő simogatott, a horizonton még mindig ott aranylott a lemenő nap. Egymás kezét fogva átmentünk az utcán, a nagyszerű szépségben. A ház előtt ráléptünk a fűre, amely csókolta és becézte lábunkat. Felmentünk a lépcsőn, és benéztünk a nyitott ajtón. Anyát a második lövés kapta el, amikor berontott a házba. Nem sérült meg komolyan, sőt még azt sem tudtuk, hogy megsérült-e, pedig az arca tele volt apró, tűszúrásszerű sebekkel. Oly keveset tudtunk az életről, a jóról és a rosszról, Anya meg olyan hangosan nevetett. Hangosan, szinte sikítva, üvöltve nevetett, közben meg köpködte a vért, amely a szájába csorgott. Carollal megszorítottuk egymás kezét, és lassan összenéztünk. Ahogy már utaltam rá, ikrek vagyunk, és ab113

 ban a pillanatban különösen hasonlítottunk egymásra. Nem voltunk ugyanolyanok, de a gondolataink majdnem mindig egyeztek. Szóval egymásra néztünk. Először az én szemem lábadt könnybe kétkedőn, aztán az övé. Az ajka úgy remegett, ahogy az enyém. És akkor nevetni kezdtünk, ő meg én… Egyszerre kezdtünk el nevetni. Olyan vicces volt az egész. Viccesebb volt, mint Charlie Chaplin a moziban, vagy Krazy Kat az újságokban. A férfinak a padlón nem volt feje, szinte egyáltalán nem volt feje. Az meg vicces, nem? Az is vicces volt, ahogy Anya nevetett, miköz ben köpködte a rózsaszínű cuccot, a szájában meg vörös buborékok nyíltak. De a legviccesebb, amin a legtöbbet nevettünk, az Apa volt, meg a nő. A nő a fejnélküli férfi felesége volt. Annak a férfinak a felesége, akit Apa azért ölt meg, hogy ne őt ölje meg a férfi. Apa meg az a nő. Apa, aki villamosszékbe került, meg a nő, aki öngyilkosságot követett el. Ott állt pucéran.  Nevettük és nevettünk, Carol meg én. Még hetekkel később is gyakran felnevettünk – sikítva és üvöltve. Annyira vicces volt. Emlékszem, olyan viccesnek látszott az egész. És jól emlékszem arra az éjszakára. 1. A város nagyobbik része a vasútállomás alatt terült el. A taxi keresztülhajtott a csillogó-villogó üzleti negyeden, aztán egy széles, pálmákkal övezett úton le a hegyről, ahonnét már az óceánt lehetett látni. Carol és Anya háza nem nézett a vízre, ennek ellenére nagyon szép volt. Elvégre Anyának nem volt jövedelme, Carol meg mindössze havi kétszázötven dollár feleségtartást kapott. A taxis kilencvenöt centet kért. Összesen két dollárom volt. Ennél sokkal többet is hozhattam volna magammal, de indulás előtt szó szerint kiforgattam a zsebeimet Ellennek. Úgy éreztem, hogy ezt kell tennem, mivel a szülei olyanok, amilyenek. Az ajtajukra azért nem szerelnének rácsot, de nagyon – sőt, k ivételesen – nehezen lehetne velük szót érteni, ha Ellen és a gyerekek nem járulnának hozzá a költségekhez. 114

Én nem értem ezeket az embereket. Mármint azokat, akik a felnő ttek konfliktusait kiterjesztik a védtelen gyerekek világára. Nem ítélem el őket, mindenkinek jó oka van arra, hogy olyan legyen, amilyen, hiszen a körülményei formálták. Ennek ellenére nem értem az ilyen em bereket, és egy kicsit fel is fordul tőlük a gyomrom. Odaadtam a taxisofőrnek a két dolláromat. Elindultam a ház felé. Évek óta nem voltam ennyire leégve, de ennyire boldog sem. Nem érdekelt, hogy le voltam égve: Carol, az a drága gyermek mindig ügyesen tudott pénzt szerezni, és most nyilvánvalóan jó formában volt. Különben meg nem számított, hogy le voltam-e égve, vagy sem, volt-e  pénz a zsebemben, vagy sem. Ugyanis megint együtt voltunk. Három hosszú év után – ilyen sok időt még soha nem töltöttünk el egymás nélkül – végre újra együtt voltunk Carollal. Semmi más nem számított. Anya hallotta a taxit, és az ajtóban várt rám. Magához húzott, mosolyt erőltetett az arcára, és banális szavakat motyogva köszöntött. Letettem a bőröndömet, és viszonoztam a csókját. Hátralépett, és az arcomba bámult. Tisztelettel vegyes csodálkozással nézett, csodálkozással, ami egyszerre volt aggodalommal teli és akarata ellenére büszke.  – Nem is hiszem el, Marty – rázta meg a fejét. – Sokkal  jobbképűbb vagy, mint voltál.  – Ugyan – nevettem. – Még a végén elpirulok, Anya.  – Te meg Carol. Ti egyre jobban néztek ki. És mintha nem is öregednétek. Ő sem öregszik, feleltem neki, de persze ez nem igaz. Az volt az érzésem, mintha legalább tíz évet öregedett volna azóta, hogy utoljára láttam. Tekintete beteg volt, üldözött. Fakó arcán jól látszódott a lövés nyomainak pöttyözete. Emlékszem, hogyan kerültek azok a pöttyök az arcára. Jól emlékszem. A negyedik születésnapunkon történt. Carol és én aznap…  – Hol van Carol? – kérdeztem. – Hol van az én vörös hajú testvérem?  – Gyere, reggelizz meg – felelte Anya. – Már elkészítettem.  – Még ágyban van? – néztem rá. – Melyik az ő szobája?  – Gyere reggelizni, Marty. Tudom, hogy fáradt vagy, meg éhes, 115

és…  – Anya. ANYA! Szemét idegesen elkapta. Sóhajtott, és visszafordult a konyhaajtó ból.  – Az emeleten, a fürdő mellett. És Marty…  – Igen? – Már a lépcsőn jártam.  – Te és Carol… Ugye most nem keveredtek bajba?  – Bajba? – kérdeztem vissza. – Ez nem volt szép. Mikor kerültünk mi bajba?  – Kérlek, Marty. Én csak… csak azt hiszem, nem lennék képes többet elviselni. Szerezz magadnak egy állást, fiam. Most rögtön. Ké pes vagy rá. Három napilap is van a városban, a te tehetségeddel és kinézeteddel…  – Ugyan már, Anya – nevettem. – Megint el fogok pirulni.  – És hozd magaddal a családodat is. Vegyetek ki egy házat. Tudom, milyen nehéz lehet neked Ellennel, de ő a feleséged…  – Itt hagyd abba, Anya. Itt – néztem rá.  – Megteszed, ugye? Csak addig maradsz, ameddig feltétlenül szükséges, ugye?  – Anya, tudom, hogy nem akarod, de mégis úgy beszélsz, mint aki nem lát szívesen. Sajnálattal a szememben néztem rá, őszinte sajnálattal. Elég szomorú, amikor az embertől a saját anyja fél, ráadásul még csak nem is kedveli. Szinte elviselhetetlen volt, pedig ha valaki, hát én elviseltem már egyet, s mást az életemben.  – Ez elszomorít engem, Anya – mondtam. – Hadd idézzem neked a Mínusz Egyes Parancsolat B szekcióját: „Ha a fiad fogakkal a farká ban születik, ne rúgj belé. Mert ezzel nem csökkented a fájdalmát, és még a lábadat is elveszítheted.” Fakó arca egy pillanatra halványan elpirult. Hirtelen megfordult, és  bement a konyhába. Felmentem a lépcsőn. Óvatosan kinyitottam Carol szobájának ajtaját, lábujjhegyen odamentem az ágyához, és leültem. 2. 116

Egypetéjű ikrek vagyunk, ami szerencse, mert Carolnak igazán rosszul állna, ha akkora lenne, mint én. Így viszont majdnem egy fejjel alacsonyabb – egyhatvan az én egynyolcvanammal szemben –, és jó harminc kilóval könnyebb. Fizikai hasonlóságunk kimerül a bőrszínünkben, a csontfelépítésünkben, és a testalkatunkban. Csendben figyeltem őt, és arra gondoltam, hogy az idők végeztéig tudnám így nézni, és soha nem unnám meg. Biztos vagyok benne, hogy ébren volt. De tudván, hogy mennyire szeretem nézni az ébredését, Carol két vagy három percig még eljátszotta, hogy durmol. Aztán lassan kinyitotta a szemét – az én szememet –, és megláttam szédületes kékségét. Ajka lassan mosolyra húzódott, megmutatva tökéletes, fehér fogsorát.  – Mr. Martin Lakewood – mondta.  – Mrs. Carol Lakewood Wharton – feleltem.  – Kishúgom – mondtam. – Te csodálatos, édes, vörös hajú, te!  – Kisöcsém! Az elkövetkező pár percben nem volt időnk sem levegőt venni, sem  beszélni. Végül odaadtam neki a köntösét, és bekísértem a für dőbe. A kádon ültem, amíg lefürdött, majd nézte magát a tükör előtt.  – Édesem. Marty. – Szájához emelte a rúzsát. – Mi lett a vége annak a… dolognak Chicagóban? Tudom, hogy nem írhattál róla, és egy kicsit aggódtam.  Nem feleltem azonnal; a kérdés nem igazán hatolt el a tudatomig. Őt bámultam, és alig pár perccel újbóli egymásra találásunk után nehéz volt egyszerre őt nézni, és másra gondolni.  – Édesem? – nézett rám. – Tudod, hogy mire gondolok. Rögtön azután történt, hogy Anyára rájött a bolondóra, és idecipelt magával. Pislantottam, és kijöttem a transzból. Természetesen emlékszem, feleltem.  – Jól sült el, kedvesem. A rendőrök lekapcsoltak egy fickót két másik gyil… ügy miatt. Kétség sem férhetett a bűnösségéhez. Szóval ezzel is megvádolták, ő meg engedelmesen beismerő vallomást tett.  – Milyen kedves tőle! De hát semmi vesztenivalója nem volt, nem igaz?  – Nos, igazán rendes fickó volt – bólintottam. – Nehéz egy ilyen 117

szívességet viszonozni, de én mindent megtettem érte, amit csak tudtam. Mindig vittem neki cigarettát vagy apró ajándékokat, amikor interjút készítettem vele a lapnak. Felém fordította a fejét, és melegen rám mosolygott.  – Ez vagy te, Marty! Az örökké figyelmes Marty.  – Semmiség – vontam vállat. – Örülök, hogy az utolsó napjaiban egy kicsit fel tudtam vidítani. Anya felkiáltott nekünk. Carol berúgta az ajtót, és felvette a szemceruzáját.  – Az isten verje meg – motyogta. – Mindjárt lemegyek, és jól öszszeverem. Le én, Marty! Én…  – Sajnálom – nevettem fel. – Nem rajtad nevetek, édesem. Csak annyira nem illik össze az, amit mondasz, azzal, ahogy kinézel. Te egy édes, drága baba vagy. És közben ilyesmiket mondasz! Tudtam, pontosan tudtam, hogy szavai nem üres fenyegetések. Ennek ellenére remekül szórakoztam. Carol velem együtt nevetett, annyira figyelmes, de láttam rajta, hogy nem szív ből jön.  – Azt hiszem, kezdem elveszíteni a humorérzékemet – sóhajtott. –   Nem szeretek panaszkodni, de őszintén megmondom neked, én még ilyen várost soha nem láttam! Nagyon nehéz volt nekem, Marty. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára százdollárost.  – Ó. Azt hittem, hogy ez egy kellemes hely.  – Lehet, hogy az, és csak nekem nincs vele szerencsém.  – Mostantól minden meg fog változni – mondtam. – Minden.  – Ebben biztos vagyok. Őszintén remélem. Azt hiszem, ha még egy matrózzal lefekszem, én is szalutálni kezdek. Nos… Befejezte a sminkelést, és felém fordult. – És te, drágám? Mi volt az a kis, hogyismondjam, félreértés, amibe keveredtél? Semmiség, feleltem. Inkább szemantikai probléma, semmint etikai. Az újságban zsarolásnak nevezték. A magam részéről kifizetődő közszolgálatnak tartottam.  – Aha. De pontosan mit is csináltál, Marty?  – A városházán dolgoztam, tudod, és sikerült kiszagolnom néhány igen büdös holttestet, aztán azonosítottam az értük felelős hivatalnokokat. Elővettem egy doboz cigarettát, és mindk ettőnknek gyújtottam egy szálat. Mélyen leszívtam a füstöt, hosszan benntartottam, majd ki118

fújtam, és folytattam. – Az újság szerint viszont szólnom kellett volna nekik a sztoriról. De én nem értettem velük egyet, és most sem értek egyet, Carol.  – Mmmmm. Igen, édesem?  – Ha szólok, akkor az lett volna a vége, hogy az egyik bagázst kirúgják, aztán megválasztják a másikat. Akik vagy ugyanolyan korruptak, mint az elődjeik, vagy még ahhoz sincs elég eszük. Egyszóval inkompetensek. Vagyis a lehető legjobb dolgot tettem. Megállapodtam egy barátommal, egy biztosítási ügynökkel, ő pedig váltott pár szót az érintettekkel. Mindannyian nagyon szép biztosítást kötöttek. Úgy tűnt, hogy ők is hozzám hasonlóan nézik a történteket: a biztosítással megfizettek félrelépéseikért, engem meg éppencsak megjutalmaztak, amiért teljesítettem állampolgári kötelességemet. Carol szívből jövően felnevetett.  – De hogyan kaptak el, Marty? Te mindig olyan óvatos és körültekintő voltál. Hogyan? Miért? Egyik kérdésre adandó válaszban sem voltam biztos. Vagy talán sokkal jobban tudtam a választ, csak éppen nem akartam bevallani… Azt akartam, hogy elkapjanak? Tudat alatt okoztam saját magam bukását? Fáradt voltam, elegem volt az egész kuplerájból és magából az életből is?  Nem voltam tisztában azzal, hogy ezt éreztem. Nem akartam azt hinni, hogy így éreztem. Mert ha igen, akkor nekem – és neki –  elkerülhetetlenül végem van. Az idő már így is lassan közeledett. Persze ha elfogadtuk volna az igazságot, és beláttuk volna, mekkora veszélyt jelent ez ránk, aztán teljesen megváltoztatjuk az életünket, akkor… De hogy tehettük volna? Ezt kellett volna tennünk, de hogyan? Hogyan lehet kompromisszumot kötni az elkerülhetetlen és a lehetetlen között? Ugyanakkor a lehetséges igazság ugyanazt az ocsmány, rejtett arcát mutatta. Elfogadni, de megtagadni sem lehetett, és én egyiket sem tettem. Így aztán minden igyekezetemmel azon voltam, hogy figyelmeztessem Carolt, de ne ijesszem meg.  – Ez a kérdés – mondtam. – Egy kicsit unom már, bébi. Lehetett volna szimpla balszerencsém is. Vagy fordítva. Adhatnék én neked magyarázatot, ami teljesen hihető lenne. Sőt, akár még igaz is. De hogy valójában mi és mi nem… Megráztam a fejem, és a csikket a vé119

cébe dobtam. – Ahogy már mondtam, ettől tartok egy kicsit. Túlságosan egyszerű, a következmények pedig túlságosan súlyosak lehetnek. Egyszer majd, mindegy, hogy mikor, de egyszer biztosan szembe kell nézned az igazsággal, vagy el kell fordítanod a fejedet. Az ésszerű magyarázatok keresését nem kockáztathatod meg. Ott van ugyanis a veszély, hogy az ésszerű magyarázatból igazság lesz, és ha egyszer majd elérkezel erre a pontra… Hirtelen hagytam abba. Szinte mellbevágott a felismerés, hogy ez az „az egyszer majd”, hogy elérkeztem oda, és amit most mondok, az az ésszerű magyarázat keresése. Mozdulatlanul ültem, szemem nyitva, de semmit sem láttam, mert  befelé néztem. Egy rettenetes pillanatig egyre szűkülő körben üldöztem magamat. Hangja egyszerre volt gyűlölettel és szeretettel teli, arca egyszerre egy angyalé és az ördögé.  – Megöljem őt, édesem? Szeretnéd, hogy a kishúgod megölje őt? Szavai összemosódtak, őrület és gyengédség keveredett bennük.  –   Nem bánom. Egy báty bármikor bármit megtesz a húgáért, szóval a húga cs-cs-csak…  – Mi van? – kérdeztem. – Mi van?  – Gonosz volt veled, ugye? Felidegesített, és én… megölöm őt neked, Marty, érted, miattad! Megérdemli a halált, az a sebhelyes pofájú koca. Már régen meg kellett volna ölnöm, és most…  – Ne! – kiáltottam. – NE TEDD, CAROL!  – De drágám, ő…  – Hát nem érted? Túl egyszerű. Mi nem gondolhatunk ilyesmire. Mi nem használhatunk olyan szavakat, hogy „megérdemli” és „kellett volna”.  – Nos… Szeméből eltűnt a fény, és tekintete egy pillanatra teljesen kiüresedett. Szimpla, kék szemek, kék és fehér szemek. Kék üresség és üres, kristályos fehérség. Ekkor elmosolyodtam, mire ő is azonnal elmosolyodott. Feszengve felnevettünk, felszínesen.  – Milyen butaságokat hordtam össze! – legyintett Carol. – Nem is tudom, mi ütött belém.  – Felejtsd el – mondtam neki. – Egyszerűen felejtsd csak el. Talpra segítettem, aztán ő segített nekem felállni. Lementünk reg120

gelizni. 3. Felkészültem, hogy Anya levert lesz, de tévedtem. Magához képest egyáltalán nem volt levert. Szerintem Carol kirohanása miatt szedte össze magát. És ami még fontosabb, a megérkezésem után sokáig nem volt hajlandó – és képes sem – ugrálni. Prózai ösztönei mindössze azt engedték neki, hogy jelenléte kellemetlen legyen, enyhén idegesítő. Biztos volt benne, közölte, hogy Ellen és a gyerekek imádnák a várost. Ő ugyanakkor úgy érezte, hogy idős emberként már nem neki való. Túlságosan nedves és nyirkos minden, de Ellennek és a gyerekeknek… Ellen szülei még mindig nem gondolták meg magukat?, kérdezte. Még mindig úgy érzik, hogy Ellen meg a gyerekek lelkiismeretlenül rájuk telepedtek, és ezt éreztetik is velük? Azt mondta, hogy… Nos, ennyit mondott. Ezek voltak a legidegesítőbb megjegyzései. Én gyakorlatilag egy szót sem szóltam, elfoglaltam magam a reggelivel. Carollal nem sokkal reggeli után elmentünk otthonról. Sétáltunk a város felé pár sarkot, majd leültünk egy padra egy kis parkban. Carol nagyon aggódott a gyerekek miatt. Persze Ellen miatt is, hiszen mindig kedvelték egymást. De Ellen felnőtt volt. Ő képes volt feldolgozni mindazokat a dolgokat, amiket a gyerekek még nem voltak képesek –   és nem is lett volna szabad nekik.  – Emlékszel, hogy mi történt Andrew bácsi házában, Marty? Frank  bácsi rakott oda minket, mert a városban mindenki rólunk beszélt… Persze, hogy emlékeztem. Andrew bácsinak volt három nagy fia, akik berángatták Carolt a pajta mögé, és amikor megindultam feléjük egy baseballütővel, majdnem agyonvertek. Maga Andrew bácsi, miközben Anya tehetetlenül figyelt. Ugyanis hazudtam. A fiúk szava állt szembe Carol és én szavammal, ami semmit sem ért.  – Emlékszem – nevettem. – De te is tudod, hogyan gondolkodunk ezekről a dolgokról, Carol. Semmi különös nem történt, csak aminek történnie kellett. Nem különítettek el minket, nem bántak velünk rosz121

szul. Abban az időben és azokban a helyzetekben az volt a normális. Azt kellett elviselnünk.  – Igen, tudom. De… De…  Nem volt helye semmiféle ellenkezésnek. Lehet, hogy tévedsz, és kényelmesen élsz a jog és a tisztesség világában. De az is lehet, hogy tévedsz, és súlyos tévedésben élsz egy olyan világban, amilyenben egyszer mintha mi éltünk volna. Ez lehetetlen. Én mondom, lehetetlen. Az igazságtalanság egyre növekvő terhét egy idő után már képtelenség cipelni.  – A norma állandóan változik – mondtam. – Mindenki számára más, minden időben és minden helyzetben. Ami az egyiknek előny, az a másiknak hátrány lehet, ám mindkettő helyzete normális.  – Aha. Persze, Marty – mondta Carol. – Na mindegy… Elővett egy köteg pénzt a retiküljéből, és gyorsan megszámolta. Párat kihúzott belőle magának, talán negyven dollárt, majd a mar adékot a kezembe nyomta.  – Ezt tedd csak el, Marty. Ragaszkodom hozzá, kedvesem! Tartsd meg, amennyi kell, mert szerintem teljesen le vagy égve, a maradékot meg küldd el Ellennek. Táviratilag küldd neki, hogy azonnal megkap ja. Megszámoltam a pénzt. Hirtelen kaptam fel a tekintetem a bankókról, szándékosan gyorsan, és megpillantottam valamit Carol arcán, ami nem tetszett. Nem tudtam, mit jelent az arckifejezése, és azt sem tudom, miért zavart. Már ez magában nyugtalanító volt. Annyira hasonlóak voltunk, annyira egyformán gondolkodtunk, hogy úgy éreztem: az agyam és a testem közt megszakadt a kapcsolat, képtelen vagyok hozzáférni a saját gondolataimhoz.  – Azt mondtad, nehéz volt neked – néztem rá. – Több mint háromszáz dollár van itt.  – És? – nevetett fel idegesen. – Háromszor dollár neked pénz?  – A feleségtartásod éppen csak fedezi a lakbért – folytattam. – Azt is mondtad, hogy Anya orvosai sokba kerülnek. Szóval a többi, a ruháid, az étel, a számlák, meg amit még magadra költesz… Ismét felnevetett, és puha, gyönyörű kezét a térdemre tette.  – Marty! Nem vagy te adóellenőr! Miért kell ekkora ügyet csapni egy kis pénzből? 122

 – A körülményekhez képest ez nem kevés pénz. Majdnem négyszáz dollár, Carol. Mi a válaszod?  – Nos… – habozott. – Tudod, Marty, én… félretettem egy kis  pénzt. Apránként spóroltam össze, és tudtam, ha te rájössz, hogy nekem kell valamire, akkor nem akartad volna…  – Ó – néztem rá, és éreztem, hogy eltűnik belőlem az aggodalom. –   Mit akartál, bébi?  – Egy nercbundát. Egészeset, földig érőt. De nem kell ám, kedvesem. Most meg, hogy itt vagy, hamarosan úgyis úszni fogunk a pénz ben. Zsebre tettem a pénzt. Utáltam bármitől is megfosztani, de mivel nem örökre szólt, és nem is volt olyan komoly összeg, ezért… Carolnak nem maradt meg semmi a régi ruháiból és dolgaiból. Ezt azonnal láttam, amikor reggel körbenéztem a szobájában. Okosan és ügyesen öltözködött, ezt el kell ismernem, de nyomába sem ért annak, amihez hozzászokott. Még a jegygyűrűje is eltűnt. Valószínűleg zaci ba adta.  – Nos, drágám? – mosolygott rám enyhén félrebillentett fejjel. –   Most elégedett vagy? Bólintottam. Nem volt okom az elégedetlenségre. Mindössze egy kicsit voltam nyugtalan.  – Elégedett vagyok – feleltem. Besétáltunk a városba. Csendes séta volt, főleg hegynek felfelé. Az elmúlt években olyan kevés időt töltöttünk együtt, a séta pedig kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy végre beszélgessünk. Ahogy azt független természetét ismerve sejtettem, Carol egyedül dolgozott. A helyi maffia nevetséges egy bagázs volt. Nem építettek ki érdemi k apcsolatot a rendőrséggel, az embereik meg gerinctelen barmok voltak. Egyszer, nem sokkal azután, hogy megérkezett, megpró bálták rávenni Carolt: csatlakozzon hozzájuk, de azóta békén hagyták.  – Ketten jöttek el hozzánk, Marty. Adtam nekik egy kevés pénzt, és töltöttem nekik egy emberes italt. Úgy döntötték le, mintha víz lett volna. Nem hiszem, hogy hallottak volna valaha is a klórhidrátról. Még szerencse, hogy akkoriban volt kocsim… Szóval amikor az a két marha felébredt, a sivatag közepén találták magukat, pucéran. Az autópálya-rendőrség egy hét elteltével talált r á123

 juk. Az egyik pár hónap múlva meghalt, a másik meg elmegyógyintézetbe került.  – Ez az én kishúgom – motyogtam. – Ez az én édes kicsi húgom… Anya nem tudott róla?  – Tudni nem tudja. Aznap este nem volt itthon. De ismered őt te is. Mindig megérezte, amikor… amikor történt valami, és aztán napokig nem hagyott békét. Most is ezt csinálta. Állandóan a fülemet rágta. Egyszerűen szörnyű volt, Marty! Közel jártam ahhoz, hogy fogjam magam, és keressek egy állást. Annyira nem bírtam elviselni.  – Állást? – kérdeztem. – Azt akarta, hogy dolgozzál?  – Elképesztő, nem? – Carol megrázta a fejét. – És te, Marty? Ugye nem hagyod magad? Ugye nem hagyod, hogy belehajszoljon egy állásba? Senki sem vehet rá semmire, amit nem akarok, feleltem. Végeztem azzal, hogy bármire is rá lehessen kényszeríteni. Ennek ellenére valószínűleg állást kell majd találnom. Egy időre, és nem feltétlenül most. Egy állás kifejezetten szórakoztató és hasznos is tud lenni.  – Gondolom – bólintott Carol. – Nem árthat dolgozni egy kicsit. Megszorította a kezemet, és rám mosolygott. – Itt kell hagyjalak, drágám. Legyen szép napod, és ne feledd elküldeni Ellennek a pénzt. Azzal elindult egy puccos koktélbár bejárata felé, melyet egyfajta főhadiszállásként használt. Hirtelen megállt, és felém fordult.  – Táviratot is küldj a pénzzel, jó? A gyerekeknek. Írd meg nekik, hogy Carol néni napról napra jobban szereti őket, és azt szeretné, hajó gyerekek lennének. 4. Másnap elkezdtem dolgozni az újságnál, ahová elsőként jelentkeztem. Könnyen ment. Gyerekkorom óta – egészen kisgyerekkorom óta  – minden gond nélkül jutottam álláshoz. Az lenne a különös, ha nem menne ilyen könnyen. Személyiségem és intelligenciám tekintetében messze az átlag fölött állok. Ezt még akkor is el kell ismernem, ha nagyképűnek látszom. Viszont, ha úgy döntök, mérhetetlenül idegesítő is tudok lenni. És komoly tapasztalatom van álláskeresésben: gyerekkoromban mindent megtanultam. Az ember különösen gyorsan ta124

lál magának állást, ha a kudarcot veréssel büntetik. Az alapos és gondos verésnek – és az alkalmankénti csontrepedésnek – köszönhetően az ember hamar megtanulja, hogy ne fogadjon el nemleges választ. Carol nem tanulta meg ezt az értékes leckét. A súlyos alultápláltság és a gyakori nemi erőszak miatt kevés energiája maradt egyéb elfoglaltságok keresésére.  Nos, ahogy már mondtam… A város legnagyobb és legjobb napilapjánál helyezkedtem el, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a lap nagy lett volna, vagy, hogy  jó. Az újságírók nagy része tisztességesen végezte a dolgát, és egészen  jól elvoltak addig, amíg én meg nem jelentem. Az igazi újságíró, a hozzáértés élő szobra. Mellettem a többiek úgy néztek ki, mint egy csoport Dawn-kóros kretén. A laptulajdonos nem villantotta rájuk mosolyát. Mindenkivel goromba volt – csak velem nem. Senki sem tudott a kedvére tenni – csak én. Ha akartam, ha odafigyeltem, ha volt előttem cél, mindig előrejutottam a munkámban. De annál a lapnál örökös rekordot sikerült felállítanom. Az első hét végén a belpol rovat helyettes szerkesztője lettem. Két hét múlva a belpol rovat szerkesztője. A hónap végére meg… A belpol rovat olyan volt, mint egy kupleráj. Az újságírók idegesek voltak, és gyakorlatilag egyetlen értelmes mondatot nem voltak képesek leírni. A hírszerkesztő felmondott. Az olvasószerkesztő az alkoholizmusba menekült. Az újságírók szakszervezete őrjöngött. Az egyik… Mindegy, ahogy már mondtam, az egész olyan volt, mint egy kupleráj. Pontosan az a helyzet állt be, amit akartam. Ha nem történik valami, ha nem csinál valaki rendet, akkor vége a lapnak.  Na most, a lapigazgató rendes ember volt. Olyannyira, hogy egy kis idő- és munkaráfordítással, no meg az én segítségemmel akár még rendbe is tudta volna hozni a lapot. De a laptulajdonosnak nem volt kedve várni. A lapigazgató egy marha, jelentette ki. Ő volt minden baj forrása, mennie kellett. Az utódja meg tudjuk, hogy ki lett. Két napig töltöttem be az állást, két napig, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy megtudjam: az elődöm elköltözött a városból. Ekkor beadtam a felmondásomat. Mondanom se kell, a laptulajdonos azt sem 125

tudta, hogy hívják. Hogy tehettem?, motyogta. Hogyan mondhattam fel? Ekkor rámutattam, hogy már megtettem, már felmondtam, és nincs visszaút, mire a férfi szó szerint letérdelt elém. Mit akarok?, kérdezte. Mit akarok tőle?, könyörgött. Elmondtam neki, hogy már megkaptam, amit akartam, és azért tettem, mert egy gonosz vénembernek tartom. Megszegte a Mínusz Egyes Parancsolatot, azt, amelyiket soha le nem írtak, mivel még egy átkozott bolondtól is elvárható, hogy ismerje és tisztában legyen vele.  – Ebben sűrűsödik minden erkölcsi tanítás a teremtéstől kezdődően  – magyaráztam. – Ne használd ki szomszédodat, amikor le van tolva a gatyája, mert egyszer mindenki letolja a gatyáját, és a házamban van számtalan palota, és azokban a palotákban olyan nyomorultak élnek, akiket nálad régebb óta vernek. A laptulajdonos nem vitatkozott velem többet. Úgy hiszem, félt attól, hogy bolondnak tartson, és így sodorja veszélybe magát. Fogtam a fizetésemet, és kisétáltam. Délután három körüljárt, mindig ekkor szoktam felmondani, hiszen a délutáni és esti la poknál délelőtt folyik az érdemi munka. Egy közeli kocsmában ittam pár italt. Aztán nehezen találtam a helyem, így lementem a térre. Ez lehetett az üzleti negyed közepe, innét indult és ide érkezett a városi busz. Találtam egy padot egy pszeudomór szök őkút mellett, és leültem. A gondolataim elkalandoztak. Elégedett voltam magammal. És egy kicsit csodálkoztam is, ahogy rendszerint ilyenkor csodálkozni szoktam, hogy ilyen hamar ilyen magasra emelkedtem. Iskolába nem nagyon jártam, mindössze pár hónapot. Az újságok ból tanultam meg olvasni, az újságokból, melyeket elloptam. Aztán amikor keresztüljutottam ezen az első barrikádon – átvetettem magam rajta –, elkezdtem a legalján, hogy egyre feljebb jussak a napilapok gyötrelmes világában. Először az utcán árultam újságot. Aztán viszonteladó lettem. Kihordási felügyelő. Kifutófiú. Riportertanonc. A napilapok egyszerre jelentették az általános iskolát, a gimnáziumot és az egyetemet. Széles körű oktatást nyújtottak, ráadásul sok -sok gyakorlattal. És mindig csak egyetlen kérdést tettek fel, egyetlenegy dolog érdekelte őket. El tudod végezni a munkádat? Igen, el tudtam vé126

gezni a munkámat. Mindig el kellett végeznem a munkámat. Az elmúlt pár évben aztán már nem nagyon kellett. A kényszer szavatossági ideje lejárt. Én járattam le, már ha fogalmazhatok így. Ami a jövőt és a jelent illeti… Igencsak elégedett voltam magammal. Ugyanakkor az állandó és intenzív tevékenység hirtelen megszűnése olyan érzéssel töltött el, hogy csak lógok a levegőben: nyugtalan voltam és nem találtam a helyem. Amit tettem, egyszerre volt logikus és megfelelő,  és attól féltem, hogy egy kicsit önző módon cselekedtem. Carol persze nem így gondolná. Legalább annyira értékelné a tréfát, mint én. Carolra azonban rájárt a rúd mostanában: nem nagyon volt a közelben főnyeremény, senki, aki hasonlított volna a chicagói pasasra. És mivel ragaszkodott hozzá, hogy a fizetésem nagyobb részét elküld jem Ellennek… Miért is ne?, gondoltam. Hamarosan nagyot kellett szakítanunk. Carol összeszed egy zsíros palimadarat, akit majd jól elintézek, és ezzel le vannak tudva a pénzügyi problémák. Ásítottam, és hátradőltem a padon. Aztán felültem. Lustán, unottan,  pedig közben nagyon is figyeltem. Felkeltem, a kikövezett ösvényen át a járdához sétáltam, és a közepére álltam. Majdnem feldöntött, úgy belém jött. Az elmúlt tíz percet azzal töltötte, hogy engem nézett, mintha nem is engem nézett volna, így futottunk szépen egymásba. Meg kellett fognom a vállát, nehogy elessen. Utána sem engedtem el, csak fogtam a vállát, és mosolyogtam rá. Az arca egész jól szervezett volt, még csinosnak is lehetett volna hívni, ha nem lett volna mesterkélt az arckifejezése, és nem húzta volna komoly lófarokba a haját. Nem mintha bármennyire is érdekelne, hogy a nő mennyire csinos. Ezt fontos hangsúlyoznom. A f eleségem, Ellen a legrondább nő, akit valaha láttam. Ez itt előttem szemüveges volt, fehér blúzt viselt, kék kosztümöt meg kalapot. A blúz eleje igencsak meg volt pakolva, a kosztüm meg ott és úgy követte a teste vonalát, ahogy és ahol a tervezőjének eszébe sem jutott.  – Nahát, nahát – mondtam. – Csak nem Alice Blueclothes az? Ah, a csinos kis Alice! 127

Igyekezett komolynak látszani, de erre ő nem volt képes. Kezem még mindig a vállán volt, éreztem, ahogy remeg a húsa. Éreztem, ahogy ég a húsa.  – En… Engedjen! – követelte. – Figyelmeztetem, miszter, engedjen el azonnal…  – Nem „azonnal” – feleltem. – Marty, a nevem Marty. Maga az öcsémre gondol, Alice. Neki is vörös a haja.  – En… Engedjen el. Különben megkeserüli!  – Na, de Alice – ingattam a fejem. – Még nem is jártuk el a valcerunkat. Vagy inkább keringőzni szeretne? Biztos vagyok benne, hogy ezek a mosolygó járókelők is szívesen csatlakoznak hozzánk. Kitépte magát a kezemből. Arca szinte lángolt, láthatóan nagyon is tudatában volt az előbb említett járókelőknek, aztán bedugta k ezét a retiküljébe, és amikor előhúzta, egy jelvényt tartott benne.  – R-rendőr vagyok – közölte. – Maga le van tartóztatva! 5. Önként és dalolva mentem vele, ahogy a mondás tartja. Az elejétől fogva biztos voltam benne, hogy zsaru. Szorosan tartotta a kezemet, ahogy kijöttünk a térről, szorítása mögött démoni düh tombolt. Ám szorítása egyre gyengébb és gyengébb lett, és amikor befordultunk egy mellékutcába, el is engedte a karomat. Megállt. Én is megálltam. Odapillantottam a járda előtt parkoló fekete kocsira, és nem láttam ra jta semmiféle hivatalos jelzést.  – Rendben van, miszter – mondta, és igyekezett nagyon keménynek és szigorúnak látszani. – Be kellene vinnem magát, de nem vagyok szolgálatban, és…  – Ez a maga kocsija, Alice? – kérdeztem. – Megy a cipőjéhez.  – Pofa be! Ha nem viselkedik rendesen, akkor én e-esküszöm, hogy…  – Pontosan olyan – folytattam. – Még a haja színéhez is megy. Maga mindenütt barna, Alice, vagy csak ott, ahol látszik? Arcából kifutott a vér. Fehér lett, aztán megint vörös, legalább három árnyalattal vörösebb, mint korábban. Hirtelen elfordult, feltépte a kocsi ajtaját, és szó szerint beugrott. Becsúsztam mellé. 128

 – M-menjen el – suttogta. – Kérem, menjen el…  – Elmegyek – feleltem. – Úgy látom, komolyan gondolja, hát elmegyek. Habozott. Aztán felém fordult, a szemembe nézett, állkapcsát előre tolta. Ajka a  szavakat formálta. De nem mondta ki hangosan őket. Legalább százszor, ötszázszor eljátszottam pontosan ugyanezt a  jelenetet, és soha, senki nem mondta ki hangosan a szavakat. Gyámoltalanul nézett rám. Aztán elszégyellte magát, és az ölét bámulta, ujjai öntudatlanul csavarták a retikül fogantyúját.  – M-mi lenne… – Elhallgatott, majd olyan halkan suttogva folytatta, hogy alig értettem. – M-mi lenne, ha… elmennénk valahová meginni valamit?  – Szó nem lehet róla! – ráztam a fejem határozottan. – Tudok pár dolgot erről a városról. Azt is pontosan tudom, hogy az egyenruhás rendőrök nem ihatnak.  – De…  – És tudok még valamit. A helyi női rendőröknek hajadonnak kell lenniük, és amennyiben megházasodnak, azonnal elbocsátják őket. Ahogy azokat is, akiknek a viselkedése nem felel meg mindenben az előírásoknak. Egy városi rendőrnő nem alhat csak úgy idegen férfiakkal, ahogy a többi nő. A botrány leghalványabb lehelete, és ki van rúgva. Mit tehet akkor egy hölgy? Mit tehet akkor egy ilyen hölgy, ha napi vágyai erőse bbek a többinél, ha nagyon fel van pörögve, és már alig bír magával? Mit tehet akkor egy hölgy? Kedvesem, egy kicsit hangosabban beszéljen. Már nem volt elpirulva. Már nem. Oda kellett hajolnom, hogy hall jam, mit mond.  – Rendben van – bólintottam. – Ám legyen. Szeretnék elmenni magához. Mindig is utáltam hotelba vinni a nőket.  – Nem! U-úgy értem, együtt vacsorázhatnánk. B-beszélgethetnénk. Ü-ülhetnénk a parton. U-úszhatnánk, és ha akarja… Mondtam neki, hogy persze, mindenképpen ezt fogjuk tenni, ha szeretné. Először ágyba bújunk, és ha utána még van ereje, akkor… Megálltam, és kérdőn néztem rá. A kilincsre tettem a kezem.  – Csak rajtad múlik, drágám. Velem ne is törődj, rám nem kell tekintettel lenned. Kisétálok a sarkon, és fél tucat nőt tudok felszedni.  – T-tudom – dadogta. – Tudom. De… 129

 – Igen?  – Én n-n-nem vagyok rá képesl Most biztosan szörnyűnek tart. É p pen elég nagy baj lenne, ha együtt látnának minket…  – Ne kérjen elnézést – nyitottam ki az ajtót. – Semmi baj.  – Várjon! F-felhívhatom valahol? H-ha gondolkodtam a dolgon, és úgy döntöttem, h-hogy…  – És mi van, ha közben meg én döntök úgy, hogy nem akarom? –   kérdeztem. – Nem, ennek így semmi értelme.  – D-de… – Már majdnem sírt. – N-nem tudnám tisztelni magamat! Maga sem tisztelne e-engem! Szörnyű nőnek t-tartana, és… Várjon! Várjon! Rámosolyogtam. Kiszálltam, bevágtam az ajtót, és elindultam az utcán.  Nem érdekelt. Vagy legalábbis alig. A nő zsaru volt, az a zsaru, akit Apa megölt. Abban már nem voltam biztos, vajon érdekel-e anynyira, hogy bármit is tegyek a dologgal vagy a nővel kapcsolatban. Azzal, hogy a nőt elintézem, talán a másik dolgot is lezárom. Nem tudtam. A helyzet számos lehetőséggel szolgált, de akkor sem tudtam. Hogy akarok-e tenni valamit. A másik dologgal vagy a nővel kapcsolatban. És tehettem-e volna bármit, ami ebben az esetben helyénvaló. A nő utánam kiáltott. Hangosabban, kétségbeesettebben. Én csak mentem tovább. Hallottam, hogy kinyílik a kocsiajtó. Bumm. Még egyszer utánam kiáltott. Aztán csend, majd elkezdett futni utánam, ahogy egy démonian halk állat üldözi menekülő prédáját. Utolért. Ujjait karomba vájta, és maga felé rántott. Arca hullafehér volt, még az ajka is. Szeme tűzben égett.  – N-ne menj el! – lihegte. – N-ne merészelj nekem elmenni! Velem  jössz! Most rögtön, hallod?  M-most! Most most most most MOST, vagy én…  – De nem fogsz tisztelni engem – mondtam neki. – Szörnyűnek fogsz tartam.  – Remélem is! Remélem is! Ha máshogy nem, hát i-itt teszem meg! …A február a vége felé járt, de itt februárban is lehet meleg, és akkor éjjel bizony meleg volt. Nem izzasztóan meleg, hanem kellemesen. Simogatóan. Az a fajta meleg, amelyben nincs szükség takaróra, 130

mert a meztelen testek eléggé melegítik egymást. Felkönyököltem, és a hamutartóért nyúltam. Egy pillanatig fölötte tartottam a cigarettát, a parázs fénye a testére hullt. A parazsat a mellétől a hasáig húztam. Aztán elnyomtam a csikket a hamutartóban, és visszafeküdtem.  – Nagyon csinos – mondtam. – Nagyon vonzó kis bozót. Nem bur jánzott el annyira, mint a feleségemé, de neked nem is akkora ott, ahol  burjánozhatott volna.  – Őrült! – csapott rám. – Te meg a kétszáz kilós feleséged.  – Szerintem most már bőven fölötte van a kétszáznak. Egyre csak nő. Elefantiázis. Nem kövér, csak nő. Szerintem csak a feje nyom anynyit, mint te magad.  – Azt lefogadom! – nevetett. – Látom magam előtt, ahogy elveszel egy ilyen nőt.  – Ki más vette volna el? Neki nincs joga a házassághoz, minden máshoz? Persze sokkal jobb lett volna, ha őt is elaltatják a születés ekor, ahogy azt az első három gyerekünkkel tették…  – Mi van? Ja, persze…  – Pedig így volt. Van ennél kedvesebb dolog, amit három reménytelen mongolidiótával tehet az ember? Egynek még gondját lehet viselni, de háromnak? Mongolidióta hármasikrek? Elnyomott egy ásítást.  – A másik kettővel mi baj van? Most két gyereketek van, igaz? Minden részük megvan? Nem hiányzik belőlük valami?  – Nos – feleltem. – Ők az én gyerekeim. Amúgy minden részük megvan, de valami azért hiányzik… Simogatóan meleg szellő fújt be a félig nyitott ablakon, megborzolta a függönyt, majd rászívta az ablaktáblára. A függöny szinte rátapadt az üvegre. Próbálta kinyomni magát a holdfénybe. Végül feladta, és élettelenül, tompán lógott, beleolvadt a sötétbe. Becsuktam a szemem. Karjaimba vontam őt, és erősen magamhoz szorítottam. Megborzongott. Ajka éhesen mozgott arcomon, égette a bőrömet, egyre erősebben és erősebben. Magáról megfeledkezve suttogott: –   Marty. Ó , Marty, Marty, Marty. T -tudod, hogy m-mit fogok tenni veled? 131

Egész határozott elképzelésem volt, de nem osztottam meg vele. Biztosan azt hitte, valami nagyon egyedit csinál – amit ő talált ki –, én meg nem akartam elrontani az örömét. Azt válaszoltam, hogy ennek nincs sok jelentősége.  – Nem az a kérdés, hogy maga mit tesz velem, hölgyem. Hanem az, hogy én mit fogok tenni magával. 6.  Nagyon későn értem haza. Anya aludt, mert a doktor eljött, és nyugtatót adott neki. Carol nyitott nekem ajtót, és gyorsan megosztottuk egymással híreinket. Aztán mivel mindketten fáradtak voltunk, és nem akartuk Anyát felébreszteni, lefeküdtünk.  Nehezen aludtam el: talán egy órát sem alhattam, amikor megszólalt az ébresztőóra. Pontban hétkor. Anya nem tudta, hogy felmondtam. Minél tovább tartjuk meg ezen hitében, annál jobb. Elmentem otthonról, majd megreggeliztem. Utána lesétáltam a kis  parkba, amit már említettem, és leültem egy padra megvárni Carolt. Előző éjjel nem sok lehetőségünk volt beszélni. Utalt rá, hogy sok mondanivalója van, ahogy nekem is. Ásítottam, pislogtam a meleg reggeli napsütésben. Az előző éjjelen gondolkodtam, a rendőrnőn. Igyekeztem összerakni azt a keveset, amit megtudtam róla. Loisnak hívták, Lois Archernek. Olyan huszonnyolcnak saccoltam. (ő ugyanis nem árulta el a korát.) Öt éve volt rendőrségnél. Az első háromban titkárnő volt, aztán üresedés támadt a járőröknél, így átkérte magát. Jelentősen több fizetést kapott. A feladata is sokkal érdekesebb volt. A munkát viszont mélyen megvetette, nem volt neki való ez a zsarulét. De úgy érezte, hogy ki kell tartania. Arrafelé elég nehéz tisztességes állást találni. Olyan sokan jöttek ide a klíma miatt, hogy szinte ingyen is hajlandóak voltak dolgozni, csak hogy maradhassanak. Volt egy bátyja a seregben, aki a tengerentúlon szolgált. A ház a kettejük nevén volt. Aztán itt a vége. Nagyjából ennyit tudtam meg róla, és azt hiszem, minden fontosat elmondott nekem. Láttam Carolt közeledni. Annyira el voltam foglalva az elmúlt pár hétben, hogy alig néztem meg magamnak rendesen. Most láttam csak, 132

hogy egy kicsit magára szedett. Nagyon nehéz észrevenni ezt valakin, akinek ilyen vékonyak a csontjai. Rajtam kívül más nem is vette észre, ebben biztos vagyok. Az a pár kiló még vonzóbbá tette, és ezt el is mondtam neki.  Nevetett, és legyintett.  – Micsoda dolog ilyesmit mondani egy lánynak! Ha ezt mondod a rendőr barátnődnek, biztosan behúz neked egyet.  – Fordítva – feleltem. – Szerintem csak szeretne, főleg akkor, amikor le akar ülni. Azzal elmeséltem neki Loist, az egészet. Nagyon ígéretesnek látszik, mondtam Carolnak.  – A ház a város határán túl áll, a legközelebbi szomszéd több száz méterre van tőle. Persze ez egyben a hátránya is, mert ha beljebb lenne, sokkal többet érne.  – Aha – bólintott Carol. – De azt mondod, szép ház, a vízparton van, meg minden.  – Igen. Szóval azt mondom, hogy tizenötezer. De csak azért ennyi, mert gyorsan kell eladnunk, ez egyértelmű. Ez a báty kérdés okozhat némi gondot. Ugyanis neki is bele kell egyeznie, és az az érzésem, hogy a bátyja kemény dió. Lois szinte kelletlenül beszélt róla. Megálltam, és felidéztem, hogyan viselkedett Lois. Nem szívesen ment bele a dologba, a lelkiismerete nem hagyta nyugodni az egész helyzet miatt. Attól félt, hogy nem fogom tisztelni őt, hogy szörnyűnek fogom tartani, és a többi.  – Szerintem meg lehet oldani – feleltem. – Mondjuk, hogy a ház maximum tizenötezret ér. Küld a bátyjának egy táviratot, hogy valaki húszezret ajánlott érte. A bátyja rá fogja vetni magát a lehetőségre.  – Sok időbe fog telni, Marty?  – Nem hiszem. Már benne van a mehetnék. Tudod, kettesben elmenni valahová. Lehet, hogy egy hónap is elég lesz. Lehet.  – Ó – mondta lassan Carol. – Nos, gondolom, ha… – Meglátta az arckifejezésemet, rám mosolygott, majd így folytatta: – Miattam ne aggódj, kedvesem. Mi elleszünk valahogy. Pár számla már lejárt, de a  jövő héten megkapom a feleségtartást, és tudod, mindig adódik valami.  – Nem látom, hogy tudnám gyorsabban megcsinálni – néztem rá. –  A végső ügyletet biztosan nem. De lehet, hogy pár százast azért be 133

tudok rántani. Biztos vagyok benne, hogy a kocsi meg a bútorok is közös tulajdon a bátyjával, de láttam ott jó pár elzálogosítható dolgot. Vadászcuccok, horgászfelszerelés, az mind az övé, és… Elhallgattam. Nem volt ez jó ötlet. Pár száz dollárért kockáztatom a nagy lehetőséget. Carol is azt mondta, hogy ne tegyem. Olyan intenzíven fürkészte az arcomat, hogy el kellett kapnom a tekintetemet.  – Marty? Kedveled őt, ugye?  – Én mindenkit kedvelek – feleltem. – Kivéve talán William Whartont, a volt férjedet. Sikerült már elfelejtened?  – Tudod, hogy mit érzek Ellennel kapcsolatban – mondta Carol. –   És nem azért, mert sajnálom. Amikor valaki azt gondolja, hogy csodálatos vagy, nos, én sem érezhetek másképpen, mint ahogy érzek. De… De sokat gondolkodtam én ezen, Marty, és néha azt hiszem, hogy csak értem tetted. Nem tehettél semmit a házasságom ellen, viszont te is olyan nyomorult helyzetbe hoztad magad, amilyenben én voltam.  – Nem érted tettem – feleltem. – Persze megtettem volna érted is, ez nem vitás. De nem érted tettein. Nem emlékszel, Carol? Azt tettem, amit még gyerekként mondtam. Amit mindketten mondtunk.  – Tudom, drágám, de…  – Valakit, akit senki más nem akar. Valakit, akit gúnyolnak, megaláznak és félredobnak. Valakit, aki nem ismerte az igaz szerelmet, sőt még az egyszerű, hétköznapi kedvességet sem, és soha nem ismerné meg, ha mi nem… Carol megfogta a kezemet. Fátyolos szemmel mosolygott rám, láttam a könnyek mögött égkék szemét. Rosszullét tört rám. Úgy éreztem, mintha a gyomromat tépték volna ki, és egy percre azt kívántam, bárcsak ez történt volna.  – Ne – mondtam. – Az isten szerelmére, ne sírj, kedvesem! Nem tudom, hogyan lehettem annyira buta…  – S-semmi baj, Marty. – A könnyek hirtelen eltűntek a szeméből. –   Nem miattad akartam sírni. Csak eszembe jutott valami, amit Anya mondott egyik éjjel…  – Mit? Mit mondott?  – Semmit. Úgy értem, hogy nem mondta ki. Elkezdte, de végül… 134

 befogta a száját. Ne is beszéljünk róla, jó? Megpaskolta a kezemet, fe jét enyhén oldalra fordította. – Biztos tévedek. Lehet, hogy semmit sem akart mondani, csak én képzeltem.  – Nos – feleltem. – Nem tudom, mi olyat mondhatott volna, amit eddig még nem mondott.  – Nem mondta. Kedvesem, Anya semmit sem mondott. Add oda a zsebkendődet, légy szíves. Odanyújtottam, Carol kifújta az orrát. Kinyitotta a retiküljét, elővette a tükrét, és az arcát nézte.  – Ami majd ezután következik, Marty. Meg is kell majd szabadulnod… Loistól?  – Nem tudom – válaszoltam. – Nem hiszem, hogy szükséges lenne… Szerintem sokkal jobban fogja szégyellni magát annál, mint hogy kiabálni merjen. Ugyanakkor ez még nem válasz a kérdésre, hogy mit tegyek vele. Bizonyos értelemben elkerülhetetlen, hogy megtörténjen.  – Igen? – nézett rám Carol. – Nos, talán igazad van. Úgy látszik, hogy igazad van, de… – Megrázta a fejét, majd visszarakta a tükrét a retiküljébe. – Ahogy gondolod, Marty, ahogy akarod. Csak nem szeretném, hogy valamit azért tegyél meg, mert úgy érzed, hogy miattam kell megtenned.  – Nem fogom – ígértem. – Ami azt illeti… Hagyjuk. Van egy olyan érzésem, hogy meg kell tennem, mégis…  – Igen?  – Nem tudom – ingattam a fejem. – Egyszerűen nem tudom. 7. Együtt sétáltunk be a városba, majd otthagytam őt egy koktélbár ban. Megint megreggeliztem, ezúttal sokkal kevesebbet, majd leültem a térre. Azt a megmagyarázhatatlan és kellemetlen érzést leszámítva, hogy valamit elmulasztottam megtenni, egész boldog voltam. Velem volt Carol, ismét együtt lehettünk. Ott volt nekem Lois – legalábbis még egy ideig. Az egyensúly visszaállt az életben, tökéletesen kiegyenlítve a szerelem két alapvető fajtája és formája között. Nem volt miért elégedetlennek lennem. Hálát éreztem, és örültem, mert volt mi135

ért. Hátradőltem a padon, és élveztem a napsütést, amely kívül és belül is felmelegített. Úgy döntöttem, hogy heteken belül idehozatom a családomat. Ellen ennél szebb helyen nem is halhatna meg, gondoltam. Mert haldoklott. Én egy ideig nem tudtam figyelemmel követni a folyamatot, viszont úgy éreztem, hogy a szüleinek látniuk kell. De pár hét múlva, amikor az én érzelmi tartalékaim feltöltődtek, az övéké meg leapadt… Csodálatos halála lesz, erről gondoskodom. Sok mindenért kárpótolni fogja. Ami a jelent illeti… Gyorsan felkeltem, és a járda felé indultam. A koktélbár egy sarokra volt csak. Carol egy fiatal tengerésztiszt oldalán lépett ki az ajtón, és elindultak az utcán. Egy férfi kezdte el követni őket, aki addig a bejáratnál őgyelgett. Átfutottam a kereszteződésen. Addig futottam, amíg az utca túloldalán velük egy vonalba nem kerültem. Befordultak a sarkon, mögöttük a férfi. Elértem a sarokra, és átmentem az utca másik oldalára. Ott álltam, félig háttal nekik, és egy kirakatot néztem. Befordultak egy kis hotelba, olyan hotelba, ahol nincsen előtér, csak egy recepciós, és a lépcső rögtön az emeletre vezet. A férfi felnézett a hotel neonfénnyel kivilágított nevére, elővette a noteszét, megnézte az óráját, felírt valamit, aztán megint az órájára pillantott. A noteszt zsebrevágta, és visszament a sarokra. Diszkrét távolságból követtem.  Négy utcával odébb belépett egy kis épületbe. Lerobbant egy hely volt, betegségek terjesztője, gumiáruk lelőhelye, masszázstermékekkel megtöltött hely. A lépcső alján, szinte rögtön az ajtó mellett ott állt egy táblán a bérlők névsora. Öt részre osztották táblát, minden emeletnek egy rész jutott. Mivel az épületben nem volt lift, ezért a második emelettől látványosan csökkent a bérlők száma. Az ötödiken egyetlen irodát béreltek csupán. Egyetlen iroda. J. Krutz, magándetektív, ,,a válóperek specialistája” volt az egyedüli bérlő az ötödiken. Kalapomat lehúztam a szemembe, megigazítottam a napszemüvegemet, és elindultam a lépcsőn felfelé. Az irodája sarkában egy csorba 136

mosdókagyló állt. Krutz éppen fölé hajolt, háttal az ajtónak, ezért megálltam a küszöbön, és hagytam, hadd szedje rendbe magát. Aztán energikusan beléptem, kurtán bemutatkoztam, és meg sem vártam, hogy hellyel kínáljon. Kövérkés, bagolyarcú férfi volt. A viselkedésem bizonyára bántotta  – szervilisen ellenséges voltam –, láttam rajta, ahogy ott ült a rendetlen íróasztala mögött. Cetlik és emlékeztetők egy acélszögre felszúrva, mellette egy hotelból ellopott hamutartó, tele csikkekkel. Természetesen nagyon örült neki, mondta, hogy találkozhat Mr. Wharton nyugati parti képviselőjével. Amúgy miért siet ennyire Mr. Wharton? Elvégre alig négy napja dolgozott az ügyön, igen, uram, négy napja kapta meg Mr. Wharton sürgönyét New Yorkból, és azóta már két jelentést is küldött neki. Megállt, és sértődötten nézett rám. Én meg káromkodtam egy cifrát.  – Az a Wharton – ingattam a fejem –, mindig hajtja az embereket. Mindig mindenkit hajszol. Én úgy vettem ki a szavaiból, hogy maga már hetek óta dolgozik az ügyön.  – Nos – felelte óvatosan –, én nem kritizálok senkit, ezt remélem, látja, de…  – Pedig nyugodtan kritizálhatna – feleltem. – Minden oka és joga megvan rá, Mr. Krutz. Ugyan mi sem áll távolabb tőlem, mint rosszindulatú megjegyzést tenni rá, de Mr. Wharton egy szörnyeteg. Már ez az ügy maga bizonyíték rá.  – Nos… – habozott megint, aztán előredőlt, bagolyarcán olajos vigyor terült el. – Nem fogok vitatkozni magával – mondta. – Bizony, uram, ebben igazat kell adnom magának, Mr. Allen. Ismerem jól az ügyet, mindent tudok róla, még akkor is, ha az újságok alig írtak róla. A fickó éppenhogy csak megélt valamiből, lecsúszott, szétesett csavargó volt. Egy nagy nulla, sőt az alatt tíz emelettel. És akkor jön ez az édes kis cukorfalat, és úgy dönt, hogy hozzámegy, amit soha a büdös életben nem fogok megérteni, Wharton viszont elkezd talpra állni. Mivel semmihez sem ért, ezért a nőcske tartja el mindkettejüket. Amikor nem kettejükért gürcöl, akkor Whartont építgeti. Mindent megtesz neki, kiszolgálja, embert farag abból a nagy nullából, ráadásul olyan ügyesen, olyan látványos eredményt ér el, hogy a férje családja úgy 137

dönt, visszafogadják tékozló fiúkat. És akkor… És akkor Wharton adott neki egy szép nagy adag szifiliszt, majd Carol nemi betegségére hivatkozva elvált tőle. Carol akkor még nagyon fiatal volt. Túl fáradt ahhoz, hogy harcoljon. Talán nem is akart harcolni.  – Úgy látom, hogy tisztában van a tényekkel, Mr. Krutz –   mondtam. – Mindent tud az ügyről.  – Hogyne tudnék. Ez a munkám, ha érti, mire gondolok. Mi ennek a Whartonnak a baja, Mr. Allen? Örülök a munkának, félre ne értsen, de miért foglakozik ezzel? Miért akar pont így spórolni magának pár dollárt?  – Miért, maga hogyan keres meg pár dollárt? – kérdeztem.  – Én… nos… – nevetett idegesen. – Nem mindegy? Nekem ez a munkám. Ha én nem lennék, más csinálná meg helyettem. Mondja csak, nem találkoztunk mi már…  – Más megcsinálná meg maga helyett? – néztem rá. – Miért olyan  biztos ebben, Mr. Krutz? Elgondolkodott már azon, mi lenne, ha maga nem csinálna olyasvalamit, amit más megtenne maga helyett?  – Nézze, Mr. Allen…  – Attól tartok, hogy maga vétkezett – közöltem vele. – Vétkezett a Mínusz Kettes Parancsolat A Szekciója ellen. Nos, Mr. Krutz…  – Hallgasson m-már ide – dadogott. – Maga nem hibáztathat azért, ami…  – Bizony, vétkezett, mondja ezt Lord Lakewood, mert többet ér a vak ember, aki kipisál az ablakon, mint az a beavatott szolga, aki felemeli neki. Elmosolyodtam, és hirtelen kinyújtottam a kezem. Önkéntelen is elfogadta. Előre rántottam, majd le. Nagyot csattanva esett rá az asztalra, az acélszög azonnal a szájpadlásába fúródott, és a tarkóján jött ki a vége. Eljöttem. Ennél többet nem tehettem, hogy balesetnek lássék. De azért még nem voltam elégedett magammal. Olyan egyszerű volt, olyan banális hülyeség a születés összetett folyamatához képest, az élet meg amúgy is tele van ostoba egyszerűséggel. Jól hangzó mondatok egyszerűségével: „A mondás azt tartja, hogy…” Idióta ideológia. Dobjunk-egy bombát-Moszkvára, a szegények-borzasztó-boldogok. Az embereket 138

arra kényszerítik, hogy ezzel a hülyeséggel, ezzel az egyszerűséggel éljenek együtt, márpedig ennél még a halál is jobb. Én ezt éreztem és gondoltam. Carollal együtt.  – Szerencsétlen – mondta. – Bárcsak lefekhettem volna vele. Ennek mindig annyira örülnek a férfiak. A feleségtartásról szóló csekket természetesen nem kapta meg. 8. A következő héten dolgozni mentem, aztán a hét végén fel is mondtam. Ugyan nem szívesen tettem, de a pénzem nagy részét Carol kérésére elküldtem Ellennek Chicagóba. Anya a felmondásom előestéjén nagyon kekec volt. Időközben ugyanis megtudta, hogy az előző állásomat is felmondtam. A jelek szerint ez már több volt annál, amit el tud viselni.  – Semmit sem érsz! – kiáltotta dühösen. – Egyikőtök sem ér semmit. Mindent megtesztek, hogy ne vigyétek semmire az életben. Hát én erre csak annyit tudok mondani, hogy… Éppen vacsoráztunk. Carol alig evett, és most kifejezetten rosszul nézett ki. Felemelt kézzel félbeszakítottam Anyát.  – Mielőtt folytatnád – közöltem. – Mielőtt még egy szót is szólsz, talán megmondhatnád, hogy milyen alapon kritizálsz minket.  – Ezt meg hogy érted?  – Nem tudom, hogyan tudnék egyértelműbben fogalmazni. Persze tudnék, de azt nem akarod. Anya ezt egy ideig nem értette, túlságosan lefoglalta az ellenünk intézett kirohanás. Aztán lassan megértette, arca megnyúlt, szeméből eltűnt a fény. Tompán bámulta a tányérját.  – Nem tehettem róla – motyogta. – Én minden tőlem telhetőt megtettem. Hogyne, feleltem. Mi nem is hibáztattuk őt Carollal.  – Akkor miért nem esszük meg a vacsorát, és felejtjük el ezt az egészet?  – Nem vagyok éhes – jelentette ki Anya, eltolta a tányérját, és felállt. – Azt hiszem, inkább lefek… – Megtántorodott. Felugrottam, és megfogtam a karját, aztán Carollal az ágyhoz segítettük. Altatót kevertünk neki. Megitta, felnézett ránk a párnájáról, az139

tán lassan lehunyta a szemét, ar ca gyűrött, kék pöttyökkel teli pergamen.  – Csak ne – suttogta. – Csak ne tegyetek semmi mást. Azzal elaludt. Aznap éjjel Loisnál voltam. Carol elment otthonról, mivel aznap nem járt túl sok szerencsével, aztán a sarkon várt velem együtt Loisra.  – Miattam ne aggódj, Marty – mosolygott. – Jól vagyok, és… ez az egyetlen módja annak, hogy pénzt keressünk.  – Tudom – feleltem. – De… – De ez volt az egyetlen mód. Ha fel akart szedni egy zsíros pasast, egészen pontosan, ha azt akarta, hogy felszedje egy zsíros alak, akkor azt csak tanúk nélkül tehette. Senki sem láthatta meg, és erre a legjobb alkalmat az éjszaka szolgáltatta.  – Nos, ne hajtsd magad agyon – mondtam neki. – Nincs rá semmi szükség. Hamar elintézem ezt az egészet.  – Te vigyázz magadra – nézett rám. – Semmi olyat ne tegyél, amit nem akarsz. Megígértem, hogy nem fogok. Aztán hozzátettem, hogy még mindig nem döntöttem el, mi legyen Lois végső sorsa.  – Különös dolog ez – mondtam. – De van egy olyan érzésem, hogy a döntést nem nekem kell meghoznom. Meg fog születni a megfelelő megoldás, de nekem semmi közöm nem lesz hozzá. Ahogy Lois megérkezett, Carol elment. Beültem mellé a kocsijába, és kigurultunk a házához. Egész úton durcás volt. Egyszerűen nem értette, hogy miért. Carolnak van pénze, mondta. Kell, hogy legyen pénze, különben hogyan öltözhetett olyan ruhákba, hogyan lakhatott olyan nagy házban, meg minden. Szóval miért…  – Meghalna, ha nem így élne – feleltem. – Túl sokáig élt máshogyan.  – Jaj, ne beszélj már hülyeségeket! Mondd meg, hogy miért, Marty. Csak mondd meg, miért kellene mindent feladnom, amikor egész egyszerűen csak beszélned kellene a drágalátos húgoddal, hogy… Megálltunk a háza előtt a felhajtón. Hirtelen megfordultam, és szá jon vágtam. Szeme dühösen villant fel. Keze azonnal visszavágott – majd az állkapcsom előtt megállt.  – Nos? – néztem a kezét. – Mi van, kis kékkabátos, durcás Loisom? 140

Beleharapott az alsó ajkába, megpróbált mosolyogni, úgy tenni, mintha csak viccelt volna.  – És ehhez mit szólsz? – lendítettem meg a karom, aztán újra és újra. – És ehhez? És ehhez?  – K-kérlek, Marty! – próbálta eltakarni az arcát. – Meg f-fog látszani. D-dol-goznom kell, és…  – Rendben van – feleltem. – Rendben van, te bilincses-tintahajúkökényszemű-kefélő-rendőrkurvám? Akkor ehhez mit szólsz? Széttéptem a blúzát, majd megragadtam a melltartóját, és letéptem róla; a mellei kibuggyantak. Lois leszegte a fejét, és rám emelte tekintetét.  – K-keményebben! Ó, Marty! Én…  – Szívességet akarok tenni neked – mondtam. – Szeretlek Lois, és megpróbálok…  – N-ne beszélj, édesem. Csak… Marty! Most meg hova mész?  – Haza – válaszoltam. – Kisétálok az autópályához, és leintek egy taxit.  – Nem! N-ne merészelj! Gy-gyere csak szépen, és… Megpróbáltam, de nem ment. Az autópályáig jutottam el, amely mindössze három sarokra van, aztán feladtam, és visszamentem. A karomba vettem őt. Úgy feküdt a kocsiban, ahogy hagytam. Mindent letéptem róla. Mindent. A karomba vettem, és bevittem a házba. 9. Ott töltöttem az éjszakát. Másnap reggel Lois betelefonált a kapitányságra, és beteget jelentett. Szóval maradtam nála. Vad nap volt, édesen vad nap. Az édes és a vad pillanatok tökéletes keveréke. Reggeliztünk. Közösen megfürödtünk. Lehajtottunk vagy fél tucat italt. Aztán leszedtük az összes képet a falról, elővettük a  bátyja puskáit, és mindent lecipeltünk a strandra. Azok a képek borzalmasak voltak, visszataszítóan borzalmasak. Helyes kis képek, minden sarki boltban lehet ilyet venni. Édes kis gyerekek letolt nadrággal, pipázó kutyák, szénában hempergő kiscicák. A jelek szerint a bátyja szerette ezt a szemetet. És nem szerette, ha valaki nem értett vele egyet. Szóval a képeket levittük a partra, és 141

ripityára lőttük őket. Felváltva. Egyikünk a levegőbe do bta a képet, a másik meg szétlőtte. Ekkor már dél felé járt. Visszamentünk a házba, ettünk, ittunk, és megint lefürödtünk. Pihentünk: egymás karjaiban aludtunk. Aztán felkeltünk, és folytattuk tovább. A bátyja valami röhejes páholyhoz tartozott, ahol még egyenruhát is adnak. Lois elővette az egyenruhát, kihúzkodta belőle a tollakat, és  páva módjára a bugyijába dugta őket.  Nagyon vonzó páva lett belőle. Négykézláb mászott a padlón, rázta a fenekét, amitől lengeni kezdtek a tollak. Utána másztam, ugattam és csaholtam, mint egy kutya. Végre utolértem. A padlón hemperegtünk egymásba kapaszkodva. Begurultunk a nappaliba, kiabáltunk és nevettünk, mert a szőnyeg apró elektromos kisülései csiklandoztak minket. Feldöntöttük az asztalokat, a székeket, a lámpákat, iszonyú kuplerájt csináltunk. Aztán fogtam egy üveg whiskyt, és begurultunk a hálóba,  be az ágy alá. Végül előkerültünk. Harmadszor ra is lefürödtünk, lemostuk magunkról a mocskot és megint ágyba bújtunk. Az ablakon beszűrődött a  balzsamos, simogatóan hűvös szellő. Háttal feküdtem az ablaknak, Lois attól tartott, hogy megfázom. Fölém hajolt, kirázta derékig érő,  puha, fekete haját, bedugta a hónom alá, arcát mellkasomhoz nyomta, és így húzott magára. Aztán betakartuk egymást. Egész nap egy szót sem beszéltünk a pénzről, attól féltünk, elront juk vele az édes vadságot. Aztán meg attól féltünk, hogy elrontjuk vele az édes gyengédséget, ezért még mindig nem beszéltünk a pénzről.  Nem vettünk tudomást erről a szakadékról, inkább a mögötte húzódó csodák földjén feküdtünk, a kész tények zöld mezején.  – Ó, Marty – dorombolta Lois. – Nem akarom, hogy mindenféle ócska napilapoknál dolgozz. Azt akarom, hogy egyedül legyünk, távol mindenkitől, csak mi ketten.  – Nos, lássuk csak – feleltem. – Nyithatunk egy tejboltot. Veszünk teheneket, gépet meg semmit, mert mindent kézzel csinálunk majd. Én fejem a teheneket, te meg, kicsi bárányom, vagy mondjam inkább, hogy…  – Marty! – csattant fel. – Olyan mocskos a fantáziád!  – Vagy megírhatnám a könyvemet – folytattam. – Az adókról szól 142

értekezésemet. „A székrekedés bőségszaruja, avagy Martin Lakewood Bélmozgásos Egyenadója.”  – Őrült! Te – nevetett – , te őrült, édes férfi!  – Eltörölném az élelmiszeradót és az összes alapvető fogyasztási cikk adóját – soroltam. – Csak a bélmozgások után kellene adót fizetni. Szerintem ez egy nagyon épeszű terv, Lois. Ennél igazságosabb és egyenlőbb adótervet még soha senki nem készített. Minél kevesebb  pénze van valakinek, annál kevesebbet eszik, és annál kevesebb adót is kell fizetnie.  – Ühüm. És mi van akkor, ha egyáltalán semmi pénze nincs az em bernek?  – Akkor nyilván semmi adót nem kell fizetnie.  – Ó, Marty, ez nagyon jó! Hahaha…  – Mi olyan vicces ebben? – kérdeztem. – Ha az embernek joga van éhen halnia, akkor joga kell, legyen ahhoz is, hogy székrekedésben haljon meg. Sőt, ez még többre jogosítja fel! Mert legalább választhat. Egy kicsit irányíthatja, sőt befolyásolhatja a végzetét. Lehet, hogy az ételt megtagadjuk tőle, de a bélmozgását továbbra is ő irányítja. Ha képes elég sokáig bírni, akkor… Most mi olyan vicces? Azt isten verje meg, mi olyan vicces?  – Jaj, Marty! – nevetett Lois idegesen. – Csak beszélgetünk, viccelődünk. Ne kapd már fel a vizet!  – De… – kezdtem, aztán észbe kaptam. – Hogyne – mondtam végül. – Az egész egy nagy vicc, ráadásul rossz vicc, még csak nem is eredeti. Ennél szakállasabb vicc nincs is a világon. Egy ideig csendben feküdtünk. A függönyök nyugtalanul tapadtak az ablakokra, valahol a távolban egy kutya vonyított.  – Marty – furakodott a csípőmhöz.  – Szeretsz te engem? Nagyon szeretsz?  – Igen – válaszoltam. – Attól tartok, igen.  – Mindennél jobban? Ez már szóba került párszor. Gyanítom, hogy nem én vagyok az egyetlen férfi, aki a falnak megy a kérdéstől.  – Marty? Jobban szeretsz engem, mint a saját húgodat?  – Már mondtam neked. Két különböző dologról van szó. Két teljesen különböző szeretetről. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. 143

 – De egyikünket akkor is jobban kell szeretned a másiknál, Marty. De nem kell, feleltem neki, nem kell, és senki sem tud rávenni a válaszra, semmiféle gyerekes észjárással. Mindkét szeretet kielégítő, mindegyik a maga módján.  – Ott van például a bátyád. Testvérként jobban szereted őt, mint…  – Nem! Én csak téged szeretlek! Jobban, mindenkinél a világon!  – Nos – feleltem erőtlenül. – Nos… Megszólalt a telefon. Ne vedd fel, suttogta Lois, nem vettem fel, és két csöngés után el is hallgatott. Carol így jelzett nekem. Már nagyon vártam, hogy telefonáljon, Lois meg másvalamire várt nagyon. Nem hagyott békén, csípőjét dörgölte hozzám. A telefon megint megszólalt. Gyorsan megfordultam, és felkaptam a kagylót. Lois mérgesen fel jajdult, és a fejéhez kapott.  – Hé! A hajam…  – Kérlek – szóltam rá. – Csak egy percig hallgass! Carol volt az. Gyorsan beszélt, a suttogásnál alig hangosabban.  – …érted, Marty? Egy vadászház. A kereszteződésnél fordulj balra, aztán…  – Hogyne, értem. Azonnal indulok, Carol. Ha anya jobban lesz, visszajövök. Letettük. Megcsókoltam Loist, és elnézést kértem, amiért meghúztam a haját.  – Most egy kicsit el kell mennem, bébi. Anya rosszul lett, semmi komoly, de Carol szerint nem ártana, ha…  – Carol szerint? – Eltolt magától. – Akkor menj csak! És hívj magadnak egy taxit. Az én kocsimmal nem fogsz hozzá rohanni. Elkezdtem öltözni. Ha kell – bár biztos voltam benne, hogy nem kell –, a kocsija nélkül is boldogultam volna. Ugyan időbe telt volna  bemenni a városba bérelni egyet, de megtettem volna.  – Te meg a drága Carolod! Láttam én, hogyan viselkedtek egymással. Tudod, mit gondolok rólatok?  – Biztos vagyok benne, hogy valami nagyon nem szépet –   mondtam. – Valami perverzet. Különben nem pirultál volna el olyan édesen. Elmondta, hogy mit gondol rólunk. Helyesebben: elüvöltötte. Én nevettem, és megcsókoltam. Mert nem gondolta komolyan. Hogyan is 144

gondolhatta volna komolyan. Üres, jelentés és értelem nélküli szavakat mondott, helyesebben: kiáltott, melyekből nem a gyűlölet, hanem a szerelem beszélt. Miután kimondta, azonnal sírni kezdett, aztán bocsánatot kért.  – S-sajnálom, drágám. Csak a-annyira szeretlek, hogy…  – Semmi gond – néztem rá. – Most sietnem kell, édesem. Természetesen a kocsijával mentem. Ő ragaszkodott hozzá. 10. A vadászház harminc mérföldre volt a hegyekben, úgy egy mérföldre az úttól, benn a fák között. Mindenütt fák voltak, mindenütt. Amikor lekanyarodtam az útról, azonnal lekapcsoltam a világítást, és a holdfényben tájékozódva hajtottam be a fák közé. Lassan vezettem, a motor hangját alig hallottam. Pár percnyi lassú vánszorgás után megálltam, és kiszálltam. Egy tisztás szélén voltam. Előttem a vadászház, úgy ötven méterre. Alacsony, farönkökből épített ház volt, oldalán egy kocsibeállóval, ahol egy fekete sportkocsi parkolt. Felpillantottam az égre, és néztem, ahogy a hold elbújik a felhők mögé. Amikor eltűnt, lehajolva a házhoz futottam. A be járati ajtó előtt kifújtam magam, és felidéztem magamban a ház alaprajzát, amit Carol mondott el a telefonban. Az ajtó közvetlenül a nappalira nyílt. A konyha meg a nappaliból. A jobb oldalon egy hálószoba, a balon egy másik. Carol azt mondta, hogy a jobboldaliban lesznek. Óvatosan lenyomtam a kilincset. Még óvatosabban betoltam az ajtót, amely hangtalanul kinyílt. Beléptem. A kandalló fölött egy kis lámpa égett. Gyorsan körbenéztem a szo bában, majd a konyhához siettem. A kevés fény ellenére mindent láttam, amit látnom kellett. A sarokban egy fatüzelésű tűzhely állt, fölötte meg különböző konyhai szerszámok lógtak a falon. Leemeltem egy hentesbárdot, majd visszamentem a nappaliba. A ház régen épült, és a padló is látott már szebb napokat. Ahogy a háló felé közeledtem, a a padló többször is megnyikordult. Közel jártam ahhoz, hogy lebukjam. Amikor már éppen az ajtóhoz értem, egy 145

 pukkanást hallottam, mintha egy kisebbfajta petárda robbant volna. Azon nyomban megmerevedtem. Visszafojtott lélegzettel hallgatóztam. Egy pillanatig semmi nem történt. Aztán az ágyrugók felnyögtek, és ágynemű suhogását hallottam. Majd egy halk, ám összetéveszthetetlen hang következett: meztelen talp érintette a padlót, és járni kezdett. Az ajtó mellé léptem. Felemeltem a bárdot. Lábujjhegyen állva vártam, hogy lenyomódjon a kilincs, és kinyíljon az ajtó. Ideges, halk suttogás szűrődött ki a nyíláson.  – M-Marty…?  – Carol! – nevettem fel megkönnyebbülten. – Minden rendben, drágám?  – Hogyne – felelte, de nem úgy hangzott. – Megkért, hogy töltsek neki egy italt, és… vége, Marty. Mindjárt jövök, csak felöltözöm. Letöröltem a bárdot, és visszavittem a konyhába. Leültem a marha bőrrel borított kanapéra, Carol pedig pár perc múlva megjelent. Leült mellém, beletúrt vörös hajába, és megigazította a sminkjét gyermeki arcán. Semmi gond nem volt, mondta. És a jövőben sem lesz. A fickót egy sötét mellékutcában szedte fel, és azonnal idejöttek. Mivel a férfi nőtlen, ráadásul még szabadságon is van, lehet, hogy csak napok múlva fedezik fel a holttestét.  – Szóval rendben van, legalábbis ez a része – mosolygott fáradtan Carol. – De ezt nézd meg, Marty. Kinyitotta a retiküljét, és elővette egy vastag köteg bankót, melyet mindkét végén gumival fogtak össze. Átpörgettem, majd visszaadtam neki. Egy svindler pénzkötege volt, mindkét oldalán egy ötvenessel, közte azonban egydollárosokkal, néhány ötössel és pár tízessel.  – Ötszáz dollár, nagyjából ötszáz dollár. – Carol lenézett a pénzre, kék szeme üres volt, fénytelen. – És elnézést kért miatta, Marty. Ő adta nekem, miután már végeztem, és semmit sem tehettem… Halkan megráztam a fejemet. Nem tudtam mit mondani. Letörölgettem az ujjlenyomatainkat, és eljöttünk. Carol útközben rosszul lett. Megálltam a kocsival, ő kiszállt. Aztán mentünk tovább, ő hozzám bújt, mert remegett a hideg hegyi levegő146

től. Beszéltem hozzá  – magamhoz. Mindkettőnkhöz és mindkettőnkért. Észérveket kerestem, értelmes magyarázatot. Amikor az ember értelmes magyarázatot keres, lehet, hogy éppen a józan eszét őrzi meg. Lehet, hogy az őrültek azért őrültek, mert nem tudnak elmenekülni az igazságtól. Mindannyian hibásak vagyunk, mondtam, abban az értelemben és mértékben, ahogy minden élet és minden társadalom hibás. Mi csak az élet célzott eszközei vagyunk, életre keltett szimbólumok ismeretlen milliók allegóriájában. Csak ők képesek megváltoztatni a szöveg egyetlen mondatát, ők is csak közösen. Ezeket a változtatásokat pedig úgy lehet a legügyesebben kieszközölni, ha hűek maradunk önmagunkhoz. Az ártatlanságon erőszakot tesznek, a szentet megszentségtelenítik, a hasznosból haszontalant csinálnak. Hiszen az egyetemes rettenetben benne van az egyetemes remény, a végső bestialitásban  pedig a végső szépség. Lássanak a vakok, mondja az írás. Lá ssanak a világtalanok! A Világ Ura pedig egy kétségek közt vergődő isten, aki nem nézi jó szemmel bekötött hasát, miközben belső szerveit felzabál ja a rák.  – Ha a szomszédodnak fáj a segge – magyaráztam –, ne beszélj félre, hanem rúgjál bele egy nagyot. Még akkor is, ha ezzel a te ellenséged lészen. Mert sokkal jobb, ha orvosért üvölt, mint ha belefullad a saját szarába. Addigra már hazaértünk. Carol felült, és álmosan pislogott.  – A pénz miatt ne aggódj – mondta, majd kiszállt a kocsiból. – Jól fog jönni, most meg különösen. És egy kicsivel több is, mint amire szükségem van. Tovább indultam Loishoz. Csak annyi időre mentem be, hogy ultimátumot adjak neki. Vagy most azonnal, legkésőbb reggel táviratozik a bátyjának, vagy köztünk mindennek vége. Annyira megijedt, és úgy dühbe gurult, hogy egy ideig szóhoz sem  jutott. Aztán elküldött a pokolba, és közölte, hogy sem most, sem reggel nem táviratozik a bátyjának. Gyorsan eljöttem. Elégedett voltam, és szomorú. Örültem, amiért megpróbáltam, de tudtam, hogy ezzel semmi sem változott. Biztos voltam benne, hogy beadja a derekát. Be kellett adnia. Mivel ő is csak egy szimbólum volt, nem több egy karakternél a megváltoztathatatlan 147

sorok allegóriájában.  Nem tudom, miért tartott olyan sokáig azonosítanom a szerepet, amelyet játszania kellett. Már sokkal régebben fel kellett volna ismernem. Hazamentem, és csendben ágyba bújtam. Pár perc múlva kinyílt a szobám ajtaja, és becsukódott. Felültem. Kinyújtottam a kezem a sötétben, Carol megtalálta, és odahúztam magamhoz az ágyba. Megsimogattam a haját, halkan suttogtam a fűiébe.  – Rossz? – kérdeztem. – Nagyon rossz, kishúgom?  – R-rossz… – borzongott meg. – Ó, M-Marty, én egyre…  – Csitt – emeltem fel az ujjam. – Ne gondolkozz, ne emlékezz. Ennek így kellett történnie. Ez volt az egyetlen és legjobb megoldás. Te magad is belátod majd. Megint megremegett. És megint. Közelebb húztam magamhoz, suttogtam, aztán a remegés lassan megszűnt.  – A Dolgok eltűnnek reggelre, Marty? Eltűnnek, és nem jönnek vissza?  – De el ám. Ahogy mindig. Emlékszel? Amint ránk virrad a nap, eltűnnek az éjjeli Dolgok, aztán amikor besötétedik, eltűnnek a nappali Dolgok…  – I-igen – felelte. – Igen! Mesélj nekem egy történetet, Marty. Haboztam. Oly sok történetet meséltem már neki, és nem voltam  biztos benne, mifélét akar.  – Nos – feleltem –, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dzsungel, abban lakott hárommilliárd szörnyeteg, akik mocskot és sarat ettek, mert abból rengeteg volt a dzsungelban. Összes tizenhatezer  billió tonna, hogy egészen pontos legyek. De szörnyetegek lévén nem voltak elégedettek, és…  – Marty.  – Másik mesét akarsz?  – Másikat. Azt. Tudod. Tudtam. Emlékeztem. Hogyan is felejthettem volna el?  – Egyszer volt, hol nem volt – kezdtem –, volt egyszer egy kislány és egy kisfiú. A kisfiú volt a kislány apja, a kislány meg a kisfiú apja. Ők… Az ajtó hirtelen kicsapódott. Felgyulladt a villany. 148

Anya állt ott és bámult minket, mellkasa gyorsan emelkedett, sülylyedt. Szemében a gonosz győzelem tüze égett. Felültem. Carol és én felültünk. Egyik melle kicsúszott a köntösé ből, én gyorsan odanyúltam, és eltakartam.  – Mi a baj, Anya? – kérdeztem. – Remélem, nem ébresztettünk fel.  – Dehogyisnem! Felébresztettetek!  – De… – néztem rá zavartan és értetlenül. – Nagyon halkak voltunk. Carol nehezen tudott elaludni, ezért…  – Tudom, hogy mit műveltetek! Ugyanazt, amit már évek óta műveltek! Szemetek vagytok, mocskok, nem csoda, hogy mindenki utál  benneteket! Mindenki átlátott rajtatok, senkit sem tudtatok átverni! Össze kellett volna verniük titeket, halálra kellett volna éheztetniük titeket, ti r-rohadt kis… Anya el is hitte, amit mondott. Elhitette magával. Igazolást keresett, amely minden alól feloldozza, feloldozza az erkölcsi gyávaság alól, a gerinctelen hallgatás alól, az évek óta tartó, mindent felemésztő vak és önző önsajnálat alól. Ebben reménykedett. Abban, hogy ez tényleg az, aminek látja. Az elejétől kezdve ebben reménykedett. Egyetlen reménye volt csupán gyermekei számára: a mélységes lealacsonyodás. És ki tudja, ki képes megmondani, mennyire nyomta rá ez a remény a bélyegét az életünkre? Mondani akartam valamit, hogy nyugtassam Carolt. De nem ment. Visszadőltem a párnára, és eltakartam az arcom. Carol egyik k ezét az enyémre tette. Halkan beszélt, hangja mégis Anyáé fölé emelkedett.  – Megríkattad Martyt – közölte. – Megríkattad a testvéremet.  – Ennél rosszabbat is fogok tenni! – lihegte Anya. – Én…  – Ennél rosszabbat nem tehetsz. Menj a szobádba.  – N-nehogy te mondd meg nekem, mit tegyek!  – Menj a szobádba. Csend lett, minden mozgás megszűnt egy pillanatra. Aztán Car ol lehúzta magáról a takarót. Nem láttam, csak éreztem, hogy lehúzta. Kilépett az ágyból, és az ajtóra mutatott. Láttam, ahogy az ajtóra mutatott.  – N-ne! – kiáltotta Anya, de nem a saját hangján. – NE! Carol! Sajnálom! Nem gondoltam komolyan! Én… 149

 – De komolyan gondoltad. És én is komolyan gondolom. Menj a szobádba.  – Nem! Ezt nem teheted! Az anyád vagyok! Te…  – Az lennél? Az lettél volna? – Carol Anya felé lépett, Anya az ajtó felé hátrált. Carol, közeledett, Anya hátrált. – Menj. Menj. Feküdj vissza aludni.  – Nem!  – De igen. Hangjuk egy halkabb és halkabb lett. Aztán megint felemelték a hangjukat. Nem voltak annyira hangosak, mégis mindent hallottam. Fáradtan, de békésen.  – Ez az. Idd csak meg mindet. Sokkal jobban fogod érezni ma gad.  – Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm, Carol… 11. Legalábbis átvitt értelemben, a legtöbb ember abba hal bele, hogy túlságosan lenyugtatják: rettegve, vakon tapogatóznak, aztán megragadják az édes illatú szert, meg sem nézik a címkét, és már halottak is. „Természetes” halált halnak. Ahogy Anya is. Az orvos mindenesetre annak hívta, szívelégtelenségnek, mi pedig nyilván nem kételkedtünk a szavában. Az orvos egy kicsit vigasztalt minket, aztán elment. A temetkezési vállalkozó megérkezett, hogy felügyelje a holttest elszállítását, majd megbeszélte velünk a temetés részleteit. Úgy gondolta, hogy ezerkétszáz dollárért már egészen tisztességes temetést lehet rendezni, olyat, amely elvesztett szerettünknek is tetszene. Ahogy szép lassan egyre lejjebb mentünk az árral, az ő arca is megnyúlt, mire végül megálla podtunk a „megfelelő” temetésnél, amely négyszázötven dollárba került. Carol kifizette. A temetést már másnap délutánra kitűzték. Nem sokkal azután, hogy a temetkezési vállalkozó elment, Lois telefonált.  – Csak egyvalamit akarok mondani neked – kezdte. – Ha azt hiszed, hogy egyetlen percig, akár csak egyetlen percig is elhiszem… Marty? Mi a baj, kedvesem?  Nem tudtam mit válaszolni. Honnét tudhattam volna, hogy mi a 150

 baj? Carol kivette a kagylót a kezemből, és beszélt vele. Elég sokáig tartott, és amikor Carol lerakta a telefont, hallottam, hogy Lois sír. Nagyjából egy óra múlva újból telefonált, akkor Carol már készen állt, hogy bemenjen a városba. Mivel még mindig nem voltam képes beszélni vele, hagyott nekem egy üzenetet Carolnál. Megtenném, hogy a lehető leghamarabb visszahívom? Nem akar zavarni, mert tudja, hogy érzem magam, szóval megtenném, hogy visszahívom? Fontos dolog. Valami, amit én akartam. Lefeküdtem. Nem voltam álmos, de azonnal elaludtam, és csak éj jel ébredtem fel. Kiáltottam Carolnak. Mivel nem jött, felkeltem, a szobájába siettem, és egy levelet találtam a párnáján:  Marty, édesem,  Meséltem neked arról, hogy mit fogok ma tenni. Tudom, hogy a g gódsz, de erre semmi szükség, mert semmi bajom nem lesz. Amilyen hamar csak lehet, veled leszek megint, viszont a temetésre nem tudok elmenni. Te se menj, ha annyira zavar. És ma este mondj nekem egy mesét, kedvesem. Alig várom, hogy halljam. Az aláírása kusza volt és zavaros. Az első betű egyszerre volt M és C, a második meg egyszerre volt o és a. Vacsorát készítettem. Megborotválkoztam, és keresni kezdtem Carolt, de aztán eszembe jutott, mit csinál aznap este, és hazamentem. Felsiettem a szobájába, elnyújtóztam az ágyán, majd a karjaimba vettem őt. És elmondtam neki egy mesét. Egész éjjel meséltem. Annyira félt. Megállás nélkül remegett. Szóval csak meséltem és meséltem, egész éjjel, és közben a karjaimban tartottam. Végre eljött a reggel. Végre kicsúszott a karjaimból. Végre elaludt. Ott feküdtem, és figyeltem, önzőn remélve, hogy felébred. Mert mindig imádtam nézni, ahogy felébred, ahogy a tiszta szépség életre kel, éjjel újjászületik, de nappal még alszik. Vártam és figyeltem, de nem ébredt fel. Nem kelt életre. Végül elaludtam mellette. Amikor felébredtem, már nem volt ott. Természetesen aggódtam miatta, és azon töprengtem, hová tűnhetett. Sokáig csak ültem, és azon gondolkodtam, vajon hová mentek a többiek, és vajon ő hová ment. 151

Aztán elérkezett a temetés ideje, és nekem mennem kellett. Megérkeztem a temetésre, de nem maradtam. A sír mellől az autó busz-pályaudvar felé indultam, és kényelmesen, nem sietve sétálgattam a jéggel borított, zöld tereken, a Csodálatos Emberek Városának márvánnyal és rézzel borított utcáin. Sokan laktak ott, az emberek szinte tolongtak. Azonban senki sem érezte úgy, hogy több térre van szüksége. Békésen laktak egymás mellett, elégedetten az életükkel, azzal, amijük volt. Senki sem akart többet, senkinek sem volt szüksége többre. Mert olyan csodálatosak voltak. Mindannyian olyan csodálatosak voltak. Vegyük például Annie-t, Samuel odaadó feleségét. Vagy Williamet, Nora hűséges férjét. Henryt, a kötelességtudó fiút, Mabelt, a szerető leányt, és persze Anyát és Apát, akik nemcsak odaadóak, gyengédek, hűségesek és kötelességtudók voltak, hanem istenhívők is minden  porcikájukban. Nagyon alaposan kell figyelnie az embernek, hogy észrevegye ezeket a dolgokat, hiszen a sírkövek alig nagyobbak egyegy doboz cigarettánál. De ha az ember alaposan és közelről figyel, ahogy én is tettem, akkor meglátja. Igen, ez itt a pokol. Igen, ez itt isten, és igen, ez egy csodálatos hely, a Csodálatos Emberek Városa. Benne mindenki olyan, amilyennek mindenkinek lennie kellene. Némelyeknek persze több jutott. Volt egy fickó, aki csupán szerény volt. De gondoljunk csak bele! Gondol junk csak bele a lehetőségekbe! Mi mindent lehetne kezdeni egy ilyen emberrel egy világ körüli turnén. Vagy ha mégsem tör ki a háború, hiszen úgysem fog, akkor ott a helye a tévében. Könnyen meg lehetne győzni a csatornák illetékeseit. Van itt egy ember, ilyen még sosem volt. Egyedi. Teljesen egyedi. Itt egy fickó, aki… Nem, nem ismer kártyatrükköket. Van humora, hogyne lenne, de ennyi ember előtt nem fog… Nem, nem énekel, és nem táncol. Nagy melle sincs, a segge meg olyan, mint bárki másé. Viszont egyvalamiben különleges. Ő olyasvalaminek van a birtokában, amire nagy szükség van. Csak lehetőséget kellene adni neki… Soha nem csapnának le rá. Először ugyanis a keresztre kellene felszegezni. Csak itt, csak a Csodálatos Emberek Városában volt a csodálatos valóban csodálatos. 152

12. Csöngött a telefon. Megint vagy még mindig. Hagytam. Csak Lois lehetett az, hogy zokogva kérjen megint bocsánatot. Hogy együttérezzen velem. Hogy elmondja, küldött ám táviratot. Hogy könyörögjön, mert megint látni akar. Hogy közölje, otthagyta az állását, mindent felad értem, szóval akkor nem lehetne, hogy én kimenjek hozzá egy egészen rövid időre? Dehogyisnem, Lois. Persze, hogy kimegyek hozzá, hiszen ki kellett. De még nem érkezett el az ideje. Négy napja táviratozott Japánba. Még egy gyanúval teli világban sem érkezett el az ideje, pedig ott különösen lassan múlik, szinte vánszorog az idő. Szóval hagytam, hadd csöngjön tovább a telefon, az utolsó csöngést is megvártam, amikor a készülék egyfajta lapos, végzetszerű csöngéssel elhal, és nem vettem fel. Nem akartam beszélni. Carol sem akarna  beszélni. Carol aludt, nem volt szabad zavarni, és…  Nem Lois telefonált. Hanem ő vette fel a telefont. A bejárati ajtó nyitva állt, Lois ott telefonált. Grimaszolt, dadogott, arca lassan hamuszürke lett. Alig érthetően motyogott.  – E-egy perc, doktor úr… – Ennek persze semmi értelme nem volt. Lois aggódva pillantott rám.  – Tudsz most beszélni, Marty? Valami orvos Mexikóból. A határ másik oldaláról. Azt mondja, hogy… Carolról van szó, kedvesem. Aazt m-mondja, hogy… Ó, Marty, annyira sajnálom. A-azt m-mondja, h-hogy… Elvettem tőle a kagylót. Kizárt, hogy Carol miatt hívtak volna, ám a jelek szerint nem volt abban az állapotban, hogy beszéljen. A vonal nagyon rossz volt, szakadozott, az orvos alig beszélt angolul. Állandóan kérnem kellett, hogy ismételje meg, amit mond, de még akkor is képtelen voltam megérteni.  – Egészen biztosan téved – mondtam a doktornak. – Öt hónapos terhes? Miféle orvos hajlandó abortuszt végrehajtani egy öt hónapos terhes nőn?  – De én nem tudni, senor. Nekem mondani csak három hónap. És nem látszani rajta. Annyira kicsi, hogy… De tudnia kellett, az isten verje meg. Még egy baromnak is tudnia 153

kellett volna. Ő is tudta, csak éppen keresni akart pár dollárt…  – Annyira sajnálom, senor. Mindent megtettem. Nem sok, talán, de huszonöt dollárért más sem adni sokat, igaz? Nem tehetek mást, tudja,  senor, nekem…  – Nem érdekes – feleltem. – Ez az egész egy tévedés. Maga rossz számot hívott.  – Nem! Várjon, senor \  – Igen? – kérdeztem.  – Mit tegyek? Mit tegyek? Szegény ember vagyok, és maga biztosan tudni…  – Megmondom én magának, hogy mit tudok – mondtam. – Azt, hogy maga megpróbál átverni, és ha még egyszer zavarni mer, magára szabadítom a hatóságokat.  – Senor! Várjon! Kérem – majdnem sírt. – Tenni kell valamit! Már négy napja történt, itt meg olyan meleg lenni… Mit tegyek? Felnevettem. Elképzeltem, milyen kupleráj lehet ott lenn.  – Mit érdekel engem, mi a fenét csinál maga? Dobja az óceánba. Vigye ki egy szemétdombra. Dobja ki egy sikátorba, hogy a kutyák lepisálják.  – De…  – Ne hazudozzon nekem! Pontosan tudom, hol van a húgom. Azzal lecsaptam a kagylót. Lois megnyalta az ajkát. Bizonytalanul közeledett felém, ellenkezni akart, átvenni az irányítást, tenni azt, amit alapvető tisztessége és belenevelt kötelességtudata diktált neki. El kell menned oda, Marty. Ha te nem mész, akkor megyek én. De nem mondta, úgy hiszem, nem volt rá képes. Az ösztönei mit sem változtak az elmúlt pár hét alatt, viszont ő már nem nagyon bízott bennük. Többé már nem volt büszke rájuk, és nem követte a sugallataikat. Az ösztöneit megvetette, nem vett róluk tudomást, és eltolta őket a vágy útjából.  – Menjünk el hozzám, Marty. Ki kell szabadulnod innen.  – Szerintem is – feleltem. – Éppen itt az ideje. 13. Mással kellett foglalkoznom. El kellett terelnem a figyelmemet. Fe154

lejtenem kellett. Fel kellett derülnöm. És ez történt. Lois legalábbis azt mondta, hogy pontosan ez történt velem. Ki mondja, hogy nincs igaza? Szóval visszatért az édes vadság. Aztán csak a vadság. Egyre vadabb és vadabb, többé már nem édes. Bábel. Ott volt az a feslett páva, a nő és a madár bujálkodó, törleszkedő, furcsa mutációja. Ott volt a mellnélküli nő, a háromarcú nő, a két melle helyén két vigyorgó arcot viselő nő. Ott volt a kígyónő, a békanő, a nő, aki férfi volt. Ott volt a férfi, aki kutyának látszott, a férfiló, a férfi, aki nő volt, a férfi, aki nem volt férfi. Aztán ott voltak a sikítások, a tüzes morgások és vonítások, a visítások és vicsorgások, az üvöltések, a kiáltások, a nyögések és a nyüszítések. Aztán ott volt a hempergés és a mászás, a nevetés és az imák, a beszéd ismeretlen nyelveken. Bábel. Aztán béke lett. Aztán éjszaka lett, és engem Kirké haja ölelt körbe.  – … ugye nem tartasz szörnyűnek, Marty? Ő semmi, ugye, tudod. És nem is akar semmi sem lenni. Csak egy nagydarab, ostoba, utálatos alak. Még szerencse, hogy régebben nem csináltam ilyesmit.  – Pedig kellett volna – feleltem. – Szakítanod kellett volna vele, és  járnod a magad útját.  – Édes – hajolt közel az arcomhoz puha ajkával. – Szerinted igazam van, ugye? Megérdemli, hogy minden centje elvesszen, amije csak van, ugye? Minden centet, amit ebbe a házba rakott bele.  – Miért nem feleztél vele? – kérdeztem. – Miért nem mentél férjhez? Persze, tudom, ott volt az állásod, meg a rendőrség álláspontja a hajadon rendőrökről. De nem tarthattad volna titokban? Lois egy ideig gondolkozott a válaszon. Alig láthatóan megvonta a vállát.  – Gondolom, te is tudod, hogy van ez. Megszoktam a rendőrségen, meg különben sem volt senki, akihez hozzá akartam volna menni. Vettem egy cigarettát, és meggyújtottam. Felváltva szívtuk el, majd elnyomtam a hamutartóban. Egy kicsit oldalra fordultam, és kinéztem a csendes éjszakába. Kora nyár volt. A rügyező fáktól édes illatú levegő simogatott, a horizonton még mindig ott aranylott a lemenő nap. Lois egyre csak nevetett, szinte látta maga előtt a bátyját, mondta, ahogy elolvassa a táviratot. – Mindig olyan lassú volt, olyan körülményes. De lefogadok, hogy most azonnal fog cselekedni. Megírtam ne155

ki, hogy valaki harmincezer dollárt ajánlott a házunkért. Vele együtt nevettem. Harmincezer dollár ezért a házért! Azonnal ugrani fog, annyi szent.  – Ugye nem tartasz szörnyűnek, Marty? Mindezért. Ugye nem tartasz egy olcsó, ócska…  – Mondani akarok én neked valamit – feleltem. – Az apámról akarok neked mesélni.  – De ő mit… Ne, Marty. Ne mesélj nekem több őrült történetet…  – Nos, ez csak egy történet. Nem is igaz, de azért mégis egy történet.  – Jó – nézett rám feszengve. – Rendben. Legyen. Ha el kell mondanod…  – Gyakran gondolkodtam róla, Lois. Nem lehetett géniusznak nevezni, de megvolt a magához való esze. Tisztában kellett lennie azzal, hogy egy másik férfi feleségével, pláne akkor, ha az a másik férfi egy zsaru, sokkal többe fog kerülni neki, mint amennyit az egész ér. Nem csak egy egyéjszakás kalandról volt szó. Hanem tartott már egy ideje. A nő nem volt egyéjszakás, az apámat meg eleve nem érdekelték az efféle nők. Szóval egyre csak azt kérdeztem magamtól: miért tette? Miért folytatott olyan kapcsolatot, ami csak egyféle véget érhetett? És a nő. Egy megbecsült, közkedvelt, a női erények szobraként nyilvántartott nő…  – Marty – tette a kezét a számra. – Kérlek, hagyd abba. Beszéljünk inkább rólunk, jó?  – Majd beszélünk – toltam el a kezét. – Az asszony megölte magát aznap éjjel, amikor Apa megölte a férjét. A nő nem tudta elmagyarázni, hogy miért, Apa meg nem volt hajlandó. Különben sem sokat segített volna rajta, és nem akart nagyobb bolondot csinálni magából. Szóval… Szóval, Lois, itt maradtam egy rejtvénnyel. Egy olyan rejtvénnyel, amit lassan harminc éve próbálok megfejteni, de nem megy. Pedig a válasz végig itt volt előttem. Az emberekben. A ké pmutatás ban, a csalásban, az önámításban. Abban, hogy szépen falakkal veszszük körbe magunkat a hülye kis világunkban.  – Ott van például a férj. Egy igazi halvérű alak. A saját dolgával törődött, el is tudta látni magát. Szomszédok voltunk, de csak földrajzi értelemben. Ami a közösségi kapcsolatot illeti, élhettünk volna akár 156

két külön bolygón is. Nem jó hozzáállás az ilyen. Az történt vele, ami a többiekkel. Belehalt.  – B-belehalt!… Marty, kérlek, hagyd abba.  – Persze ennek ő is oka volt. Ha egy kicsit barátságosabb lett volna, nyitottabb… De hagyjuk őt. Nézzük inkább a feleségét. Ha valakire, hát rá ráillett, hogy kedves asszony. Nagyon rendes volt. Ugyanakkor megvetette a férjét. Akár dolgozhatott is volna rajta, akár beszélhetett is volna vele, akár még azt is elérhette volna, hogy hasonlítson arra a férfira, akibe beleszeretett, és akihez hozzáment. De egyszerűbb volt összeszedni egy másik férfit. Apát. És még arra is megoldást talált, hogy a tisztessége foszlányait megőrizze. A férfinak persze volt felesége, és ez nem bizonyult annyira jó hírnek. De a nő képes volt azt hinni, hogy ez sokkal inkább Apa hibája, semmint az övé. Ha Apa azt hitte, ha hajlandó volt azt hinni, hogy a nő… – Megálltam, és szelíden  beletúrtam Lois hajába. – Ne sírj, Lois. Ezen már nem lehet változtatni. Nincs elég könny ehhez a fájdalomhoz.  – M-Marty! Ó, Marty, Marty! Most mennyire utálsz engem! Megállíthatatlanul zokogott. Forró könnyei a mellkasomra folytak, jéghideg volt a teste.  – Soha nem utáltam senkit – feleltem. – Soha senkit. A gyepet megvilágította a holdfény. Nemsokára kijön egy kislány a fűbe, mintha már láttam is volna közeledni, és a kislány félni fog, mert egyedül van. Aztán persze nem lesz egyedül…  – Szeretlek Lois – mondtam. – Együtt megyünk el. Mindannyian együtt fogunk elmenni. A ház előtt egy taxi állt meg. Egy egyenruhás férfi szállt ki belőle. És nem Lois bátyja volt az. Varga Bálint fordítása

157

Susanna Clarke Susanna Clarke 1959-ben született Nottinghamben, egy metodista lelkész legidősebb lányaként. Gyermekkorát Észak -Anglia és Skócia vadregényes tájain töltötte. 1981-ben szerzett diplomát filozófiából,  politológiából és közgazdaságtanból az oxfordi St. Hilda's College ben. Később Angliában szerkesztőként, Olaszországban és Spanyolországban pedig angoltanárként dolgozott. 1992-ben Durham megyében telepedett le, ahol 1993-ban írni kezdte  Jonathan Strange & Mr.  Norrell című regényét. A 800 oldalas regényhez, amely a fantasyn belül az alternatív történelem műfajához tartozik, Clarke-nak kiterjedt kutatásokat kellett végeznie a XIX. századi Angliáról, ezért az alkotás több mint tíz évet vett igénybe. Közben Clarke az Arvon Alapítványnál képezte tovább magát íróként, főleg a fantasztikus irodalom ker etein belül, Colin Greenland és Geoff Ryman irányítása alatt. A  Búcsúbáj hölgyei című novelláját Greenland elküldte Neil Gaimannek, aki megmutatta Patrick Nielsen Haydennek – így került annak 1996-os antológiájába, a Starl ight - be. A következő tíz évben Clarke szakácskönyvek szer kesztőjeként dolgozott, és közben hét rövid írása jelent meg amerikai antológiákban. Egyiküket, a  Mr. Simonelli, avagy a tündérözvegy címűt 2001-ben World Fantasy-díjra is jelölték. A Jonathan Strange & Mr. Norrell végül 2004-ben jelent meg a Bloomsbury kiadónál (magyarul 2006-ban,  A Hollókirály címen látott napvilágot az Agave Könyveknél). 2006-ban Angliában kiadták a  Ladies of Grace Adieu című novelláskötetét (magyarul 2007-ben jelent meg Búcsúbáj hölgyei címen az Agavenál). Clarke 1996 óta Colin Greenland science fiction íróval és kritikussal él együtt, és jelenleg új regényén dolgozik, amelynek cselekménye A Hollókirály történései után játszódik. Összeállította: Heinisch Mónika 158

Susanna Clarke Határozott figyelmeztetés gyanútlan személyeknek Mr. Norrell bevezetője Levél a The Times főszerkesztőjéhez Módfelett riasztó hírről értesítettek a minap. Úgy tűnik, hogy valami Blooms burynek nevezett csoport célul tűzte ki egy veszedelmes könyv – mi több, regény! – megjelentetését, amely az Angol Mágia Dicsőséges Feltámadását lenne hivatott bemutatni. Én nem olvasok regényeket, sőt büszke vagyok rá, hogy soha életemben nem olvastam egyet sem, de ha jól tudom, az ilyen típusú irományok rendkívül népszerűek a társadalom egyes léhább köreiben. Ifjú hölgyek, férjezett asszonyok, vénkisasszonyok, mindkét nembe tartozó szeleburdi, éretlen személyek, szerencsejátékosok, kicsapongók, csodabogarak, illetve szolgák, akik akarva-akaratlanul túlszárnyalták státuszukat a műveltség terén – ezek azok a henye figurák, akik a nappal vagy az éjjel  bármelyik szakaszában regényt fognak a kezükben. Jómagam mindenféle tárgyú regényt megvetek. Úgy tudom, ezek az írások elősegítik az intellektus megroggyanását, a morális kábulatot, valamint a kíváncsiság beteges elburjánzását, és ennek tetejébe fertőzéseket idézhetnek elő a mellkasban és a szemben. Ez igen sajnálatos, bár engem szerencsére nem érint. Amennyiben azonban egy regény az Angol Mágiáról akar ismereteket terjeszteni, akkor kötelességem minden eszközömmel fellépni ellene. Most rám hárul az a feladat, hogy figyelmeztessem a brit olvasóközönséget arra a mérhetetlen nagy veszélyre, amit akárcsak a könyv kinyitásával a saját fejükre zúdíthatnak. 159

Építészként és az említett Dicsőséges Feltámadás elindítójaként remélem, hogy a rosszallásom, sőt, a mélységes rosszallásom, számítani fog valamit ennek a Blooms bury nevezetű csoportnak a szemében (akárkik is legyenek). Remélem, hogy amint tudomást szereznek az elégedetlenségemről, azonnal visszavonulót fújnak, és nem küldik nyomdába azt a haszontalan irományt. Ha csökönyösnek bizonyulnak, a kormány soraiban ülő barátaimhoz fogok kérvényt benyújtani. Nem ok nélkül reménykedem abban, hogy segítségemre lesznek majd. Arról is értesültem továbbá, hogy az urak a Bloomsburynél más országokban is meg kívánják jelentetni eme könyvet. Ha a Külügyminisztériumtól valaki lenne szíves elküldeni nekem azoknak az országoknak a listáját, amelyeket szövetségeseinknek tekintünk (bevallom, e téren igen zavaros előttem a helyzet), szívesen lefordíttatom ezt a levelet a saját költségemen, ahány nyelvre csak szükséges. Hozzá kell tennem, hogy Amerika Korábbi Gyarmataival nem rokonszenvezem. Alig harminc vagy negyven év telt el azóta, hogy eme arcátlan nemzet különféle alantas lázongásokkal elválasztotta magát törvényes uralkodójától. Az ellen semmi kifogásom nincs, hogy a szóban forgó könyvet ott kiadják! Ha az amerikaiak megpróbálnak mágiát tanulni belőle, és véletlenül macskává változtatják magukat, vagy mantikórókat idéznek elő, amelyek végül felfalják őket, nem hinném, hogy bárki is megkönnyezi majd a veszteséget. Gilbert Norrell, a Haditengerészet Hivatalos Varázslója Hanover-square London

Jonathan Strange bevezetője  Részlet egy levélből, amelyet Jonathan Strange (Wellington Herce gének Hivatalos Varázslója) írt a nagynénjének, Mrs. Erquistounenak Edinburgh-be: 160

„…Hallotta már? Egy Bloomsbury nevű társaság az angol mágia feltámadásáról készül könyvet kiadni. Micsoda kitűnő gondolat! Boldoggá tesz a hír. Semmiből sem lehet többet tanulni, mint egy jól megírt és gondosan megszerkesztett regényből. Ha az író jól végezte a munkáját (remélem, így van), a brit olvasóközönség nemsokára nagy hasznát veheti értő bemutatását ama viszálynak, amely majdnem kettéhasította az Angol Mágiát. Amint a regény megjelenik a londoni könyvesboltokban, magának is küldök egy példányt. Ami engem illet, büszkén vállalom, hogy rajongok a regényekért. Az összes kedvtelés és szenvedély közül ez áll legközelebb a szívemhez. Az ember csak ül a kandalló mellett, és mégis beutazza az egész világot. Átverekedi magát a legszörnyűbb veszélyeken, élvezi az em beri lét végtelen és különleges színességét, elszomorodik, felvidul, fellelkesül – mindezt mindössze egy-két oldal elolvasása alatt. A következő pillanatban az ember hallja, ahogy a szolgája behozza a teás tálcát, és ismét visszabújik a bőrébe. Mintha mi sem történt volna, békességben megissza a teát és megeszi a pirítóst. Remélem, hogy ez a könyv (úgy értem, az Angol Mágiáról szóló regény) nem lesz túl komor vagy ünnepélyes. Megvetem az olyan könyveket, amelyekből hiányzik a tréfa. Valamelyest ismerem azokat az embereket, akik meg akarják jelentetni a könyvet. (A pontos címe nem jut eszembe.) Szomszédjaim a Soho-square-en. Kellemes társaságnak látszanak, és igen barátkozó természetűek. Rendszeresen meghívnak a náluk rendezett vendégségekre. De én nem megyek el. Ezúttal egy levelet küldtek, amelyben felkérnek, hogy támogassam a könyv megjelenését. Erre viszont nem fogok nemet mondani. Beszélni fogok a regényről, akármerre járok. Ugyan még nem olvastam el, de ez nem is fontos. A lényeg az, hogy  Norrell bizonyára kitér majd a hitéből. Ezzel aztán végképp ki lehet hozni a sodrából. Amikor a  Reviews egyik cikkében valaki az időjárás-mágia elveit ecsetelte, egy hétig betegen nyomta az ágyat. Egy háromkötetes regény elég lesz ahhoz, hogy soha többé ne keljen fel…” 161

Jonathan Strange leírása Miss Clarke-ról  Nagyon szeretem a regényeket, kiváltképp Miss Austen és Mrs. Radcliffe írásait. Őszintén szólva még nem volt időm elolvasni Miss Clarke alkotását, mivel a mágusok manapság rendkívül elfoglaltak. Hallomásom szerint a regény zömmel rólam szól. Ez kétségkívül nagyon hízelgő, de remélem, Miss Clarke nem sértődik meg, ha elár ulom: nem vagyok túlzottan lenyűgözve. Végtére is egyszer már voltam főszereplő, méghozzá Lord Byron egyik közelmúltban írt versének hőse.* Úgy tudom, Miss Clarke már nem tartozik a zöldfülű korosztályhoz. Egy észak-angliai lelkész legidősebb lánya, egy köztiszteletben álló, ősz hajú, idős úr é, aki szerfölött elmélyült tudást szerzett az egyház- és a sporttörténet kevésbé ismert epizódjairól. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy Miss Clarke készségei ellen ben igen jelentéktelenek. Nem játszik semmilyen hangszeren, sem énekelni, sem táncolni nem tud, és a rajz terén is járatlan. Mindössze néhány szót beszél németül, és az olasztudása is szegényes, zavaros –    az olaszok számára szinte értelmezhetetlen. Úgy érzi, szívesen hímezne, de még soha nem próbálta (ami azt jelenti, hogy a lustaságot is a hibái közé sorolhatjuk). Ha fiatal leány lenne, feltételezhetnénk, hogy mindez hiányos neveltetésének tudható be, de előrehaladott k orát tekintve sajnos okom van gyanítani, hogy őt terheli a felelősség. Különösebben szépnek sem tartom. Van ugyan egy hódolója – egy  bizonyos dr. Greenland, aki az Oxford Egyetemen végzett –, ám mivel ez az úr afféle törpenövésű, karikalábú személy, nincs okom feltételezni róla, hogy fejlett szépérzékkel rendelkezik. Amikor utoljára láttam Miss Clarke-ot, rózsaszín cipőt viselt, ami hallatlan, mesterkéltségre utal. * Lord Byron: „Manfred”, 1816

162

Mr. Norrell leírása Miss Clarke-ról  Nagyon örülök, hogy engem is megkérdeznek Miss Clarke-ról. Örömmel használom ki a lehetőséget, hogy nyilvánosságra hozzam a véleményemet. Előre kell bocsátanom, hogy bármiféle hivatásban ellenzem a női személyek jelenlétét, de leginkább a női regényírók létezését helytelenítem. Kizárólag akkor tartom megbocsáthatónak egy nőnél a regényírást, ha szélsőséges nyomorban tengődik, megözvegyült, vagy több gyermeket is el kell tartania – de legjobb tudomásom szerint ennél a hölgynél egyik eset sem forog fenn. Tovább rontja a helyzetet, hogy könyvében megpróbálta részletesen ábrázolni az Angol Mágia Dicsőséges Feltámadását. Ez a leírás minden bizonnyal hemzseg a pontatlanságoktól és téveszmék től. Már maga a gondolat is hajmeresztő, hogy női személyek a mágiáról mer észelnek könyvet írni. Bizonyosan megoldható, hogy törvénnyel men jünk elébe az ilyen eseteknek, és amint alkalmam nyílik rá, fogok is  beszélni erről a miniszterelnökkel. A többi kérdésre, amelyeket e szánalmas könyv kiadói tettek fel nekem, nem óhajtok válaszolni. Fogalmam sincs, hogy néz ki az a nő. Semmit sem tudok a jelleméről, az életéről és a családjáról. Nem is vagyok rá kíváncsi.  Heinisch Mónika fordítása

163

Naomi Novik  Naomi Novik lengyel bevándorlók leszármazottjaként, 1973-ban született New Yorkban. Hatéves korától lelkes olvasója volt a fantasyirodalomnak, mivel akkor ismerkedett meg a  A Gyűrűk Urával. A népmesék mellett a történelem is rendkívüli módon érdekelte, elsősor ban a napóleoni korszak. Az írók közül Patrick O'Brian és Jane Austen  bűvölte el igazán. A Brown Egyetemen tanult angol irodalmat, de végül a Columbia Egyetemen írta szakdolgozatát informatikából. Mielőtt azonban végzett volna, otthagyta az egyetemet, és belevetette magát a  Neverwinter Nights: Shadow of Undrentide című számítógépes játék tervezési és fejlesztési munkálataiba. Mialatt a játék kidolgozásán munkálkodott a kanadai Edmontonban, rájött, hogy az írás sokkal job ban érdekli a programozásnál, ezért visszatért New Yorkba, ahol regényíróként kezdte bontogatni szárnyait. Első regénye, a His Majesty's  Dragon 2006-ban jelent meg a Del Rey Books-nál (Magyarországon 2008-ban jelenik meg az Agave Könyvek, Őfelsége Sárkánya címen), és rögtön trilógiává nőtte ki magát: a másik két kötet a Throne of J ade és a Black Powd er War. 2007-ben egy negyedik könyv is napvilágot látott. Empire of Ivory címmel, és rövid időn belül a New York Times  bestsellerlistájának élén landolt. A trilógiát eddig 23 nyelvre fordították le. Novik a „Legjobb Új író” kategóriában megkapta a John W. Campbell-díjat, a „Legjobb Első Regény” kategóriában a Compton Crook-díjat, és ugyanebben a kategóriában a Locus-díjat is. Mivel lelkesedésből ő maga is előszeretettel ír  mások műveihez novellákat, alapító tagja lett az Organization for Transformative Works nevű szervezetnek, amely a rajongói írások (fanfic) jogait igyekszik védeni.  Naomi Novik férjével és nyolc számítógépével együtt New Yorkban él. Összeállította: Heinisch Mónika 164

Naomi Novik Lakoma vagy éhkopp Temeraire ásított, és kinyitotta a szemét. A levéltakaró nagy része már eltűnt, és a kora reggeli napfény rásütött a farka végére. A fok ozódó meleg ébresztette fel, de hirtelen rájött, hogy a gyomra is kínzóan üres. Felemelte a fejét: a legénysége egyetlen tagját sem látta a közelben. A világért sem akarta volna felverni őket az álmukból, hiszen még nagyon korán volt, és mindnyájan kifáradtak az előző napi hoszszú őrjáratban, amely délelőtt tizenegytől este hétig tartott. Hidegen ették meg az ebédjüket, repülés közben, és késő este kerültek ágyba. Felült a hátsó lábára, és többször kitárta, majd visszahajtotta a szárnyát. Élvezte, ahogy vállízületei kellemesen a helyükre roppannak. Szárnyai áttetsző redőin és bőre fek ete pikkelyein friss harmat csurgott végig. A tenger párájától sós levegő élesen csípte a nyelvét, és egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy reggelire halat fog magának. Aztán még idejében észbe kapott: minden bizonnyal halálra ijesztené a doveri halászokat, ha vadászni indulna az öbölben, és a szárazföld belseje felé sem kószálhat el, mivel nemsokára kezdődik az alakulatedzés. Márpedig egy üde kis birka igen jól jönne, sőt – tekintetbe véve a kora reggeli harapós hideget – akár egy tehénnel is megbirkózna. A döntés és a cselekvés szinte ugyanakkor történt. A sárkány azonnal a levegőben termett, és átrepült a menedék fái fölött, a közös használatú etetőtisztások fölé. Amikor viszont leszállt, a pásztorokat nem látta sehol. Nyilvánvaló, hogy még ők sem ébredtek fel, annak ellenére, hogy előző nap nem kellett a hosszú őrjáratban részt venniük. Az átkozott marhák és birkák nem mutattak hajlandóságot arra, hogy fejet hajtsanak el-kerülhetetlen végzetük előtt: visszavonultak egy fedett karámba a saját bekerített területükön, és abban bőgtek és 165

 bégettek boldogtalanul. Temeraire zavartan gondolt bele a helyzetbe. A karámban nem volt annyi hely, hogy leszállhasson, és kirángathassa magának az egyik állatot, és bár a kerítést könnyen letiporhatta volna,  biztosan érezte, hogy nem lenne helyénvaló, noha erre maga sem tudott épkézláb magyarázatot adni. A Király birkáit elkaphatta, de az út jában álló kerítést nem rombolhatta le – még ilyen képtelenséget! Csakhogy Laurence-t a világért sem bántotta volna meg holmi helytelen viselkedéssel. Mint mindig, most is valami rejtett elégedettség izzott fel a lelke mélyén, amikor a kapitányára gondolt; a valak ihez tartozás öröme. Egy pillanatra hozzádörzsölte az orrát a jókora, gyönggyel és zafírral díszített medálhoz, amit Laurence ajándékként akasztott a nyakába. Szárnyak sűrű csattogására kapta fel a fejét ismét: Maximus érk ezett reggelizni. A hatalmas Királyi Réztestű nagy huppanással ért földet mellette, és száraz levelek zuhatagát sodorta le a tisztás peremén álló fákról.  – Még nincsenek itt azok a bitang naplopók? – kérdezte, miközben lepillantott a körbekerített területre. – Majd panaszt emelek Berkleynél, hiszen már harmadszor váratnak meg minket.  – Igen, tudom – bólintott Temeraire. – Laurence azt mondta, nehéz  jó szolgálókat találni a menedékre, főleg az etetőterületre, mert a legtöbben rettegnek tőlünk. A fekete sárkány sóhajtott, és egy darabig némán töprengett tovább. A birkák, mintha megérezték volna a veszélyt, megnémultak a rémülettől.  – Azt hiszem, ha bömbölni kezdünk , előbb-utóbb valaki felfigyel ránk – javasolta Maximus kis idő után. Tökéletesen elő is adta, amit eltervezett: teli torokból érkező üvöltését talán még Londonban is hallani lehetett.  – A tegnapi őrjárat után nem szívesen zavarom fel az embereket –   jegyezte meg Temeraire. – Kár, hogy a pásztorok nem itt alszanak a közelben. Az lenne a legjobb, ha csak őket é bresztenénk fel. – Tovább törte a fejét. – Vagy talán kinyithatnánk a kaput magunknak.  – Nem tudom, hogy boldogulnánk segédek nélkül – kételkedett Maximus. – Azt sem tudom, hogy szokták kinyitni. Hátrébb húzta a fejét, és egyik szemével alaposabban megnézte a 166

kaput. Reménytelenül távollátó volt, és nem egykönnyen vette ki a közelében lévő aprócska tárgyakat.  – Nem lehet olyan nehéz – morfondírozott Temeraire. – Ők egy szempillantás alatt kinyitják. Ám hiába próbálták óvatosan benyomogatni vagy felrántani a ka put, csak annyit értek el, hogy az egész kerítés ijesztően bedőlt. A k a pu ugyan külön zörgött, de nem nyílt ki. Temeraire a fejével egészen közel hajolt a kapuhoz, és amennyire tudta, összeszűkítette a szemét: milyen rengeteg apró dirib-darabból állt!  – Azt hiszem, az a retesz tartja zárva. A birkák szorongva bégettek odabent a karámban. Maximusnak sikerült befeszítenie az egyik karmát a retesz és a fa közé, de amikor megrántotta, a reteszt tartó vaspántok kellemetlen, hangos csikorgást hallattak, amitől mindkét sárkány undorodva húzta vissza a fejét.  – Nem, valahogy máshogy kell szétszedni – töprengett Temeraire. Még közelebb hajolt, és észrevette, hogy a reteszt két fémkapocs tart ja, amelyeknek nincs teteje. Legjobb lenne, ha alulról próbálnák meg feltolni a reteszt a karmukkal. Igaza is lett: ily módon a retesz könnyen felemelkedett, és a következő pillanatban el is hajíthatták. A kapu szinte magától kinyílt. Benyúltak a zsákmányért, de még mielőtt felfoghatták volna, mi történik, az állatok villámgyorsan elmenekültek. A két sárkány már csak egy-egy tehenet tudott elkapni, mert az összes szarvasmarha és  birka kinyargalt a mezőre, amelynek túloldalán el bújhattak a fák között. Halálfélelemmel küzdve bőgtek és bégettek.  – Ó! – jajdult fel Temeraire.  – Mmm – mormogta Maximus teli szájjal. Három harapással felfalta a tehenet, böfögött egyet, és lenyalta a vért a kezéről. – És most?  – Talán vissza kéne terelnünk az állatokat a karámba – merengett Temeraire. Ő is leharapta a tehene fejét, és elropogtatta. – Nem mehettek nagyon messzire, és nincs is szárnyuk. Végtére is egészen kicsi jószágok.  – Felőlem megpróbálhatjuk – vágta rá Maximus. – Részemről még úgyis bírnék enni. Elképesztő volt látni, milyen messzire tudnak futni a tehenek ilyen rövid idő alatt. Temeraire zihálva roskadt le a tisztás füvére, hogy 167

szusszanjon egy kicsit. Nem is a távolság viselte meg; a tehenek folyton irányt változtattak, ráadásul egy részük le is szakadt a többitől, és másfelé kószált el – azokat külön vissza kellett kergetni. De legalább egy idő után fáradni kezdtek, és engedték, hogy közelebb tereljék őket a karámhoz. Maximus két újabb birkával a mellső karmai között szállt le, aztán az egyiket letette a karámba, a másikat megette.  – Lehet, hogy egyszerűen csak fel kéne keltenünk a többieket, és megmondani nekik, hogy le kell vadászniuk a reggelijüket – vetette fel csámcsogva.  – Reggeli? – A kérdés csordultig volt reménnyel. A kis Volly, a küldönc ért földet mellettük. Hallotta a hangokat, és eljött, hogy megnézze, mi történik. Kíváncsian pillantott körbe. – Tehén! – visította, amikor meglátott egy elkóborolt tehenet, és rögvest utána is vetette magát. Az összes közelben lévő tehén halálra váltan bőgni kezdett, és újfent szanaszét szóródtak.  – Nem is a mi hibánk – jegyezte meg Maximus, amikor ismét ketten maradtak. Volly közben még messzebbre kergette az állatokat. – A  pásztoroknak itt kellett volna lenniük. Temeraire behunyta a szemét, a szárnya alá dugta a fejét, és körbefogta magát a farkával. El sem tudta képzelni, hogy fog Laurence szemébe nézni. Mintha a szenvedését akarná tetézni, Excidium is leszállt melléjük, és ezt kérdezte: – Hol vannak az állatok? Temeraire fojtott hangot hallatott, és még kisebbre gömbölyödött össze. Excidium volt a legidősebb sárkány a menedéken, egy csaknem százéves Hosszúszárnyú, aki megszámlálhatatlan küzdelemben szerzett már sérüléseket. Lenyűgöző légi harcos volt, a menedék legnagyobb alakulatának vezetője. Valóságos gyötrelem volt így lecsupaszítva állni előtte.  – Kinyitottuk a kaput, azok meg elszaladtak – vallotta be Maximus.  – Nem tudjuk őket visszaterelni. Excidium némileg zavarodottan válaszolt: – Kinyitottátok a kaput? De hiszen nem is látszik töröttnek!  – Nem is tört el! – emelte fel a fejét Temeraire bosszúsan. –   Nagyon vigyáztunk rá. Még mindig tökéletesen működik. Felkelt, benyúlt a lécek között, kannával feltolta a reteszt, és meg168

mutatta, hogy igazat beszél. Most, hogy már értette a kapu működésének elvét, rém egyszerűnek tűnt az egész. Excidium érdeklődve figyelte, majd utánozta a mozdulatait.  – Hát ezt valóban ügyesen megoldottátok – ismerte el, miután meggyőződött róla, hogy ő is képes a mutatványra. – Soha nem figyeltem erre a dologra igazán. Valamiért biztos voltam benne, hogy a sárkányok nem tudják kinyitni.  – Túl nagyok a karmaim – állapította meg Maximus, és ő is meg próbálta. Nehezen uralkodott a mozdulatain, hiszen ormótlan nagyra nőtt, ezért legfeljebb úgy tudta felnyitni a reteszt, ha öblöt vájt a fakerítésbe, és majdnem kifordította a földből az egészet.  – Várjatok csak, van egy ötletem! – Temeraire kigyalogolt a tisztás szélére, hátsó lábra emelkedett, letört egy faágat, és a fogai közt odavitte a karámhoz. Az ág egyik végét bedugta a retesz alá. – Tessék, felemeled, és vele együtt a retesz is kijön a helyéről. Maximus kétkedve fogadta az ötletet, de amikor sikerült neki kinyitni a reteszt, felhorkantott a gyönyörűségtől.  – Ez mind nagyon szép és jó, de most már ennék valamit, itt pedig nincs egy állat sem! – méltatlankodott Excidium. Őt nem gyötörte a lelkiismerete azért, hogy fel kell valakit ébresztenie: ráült a hátsó lábára, és éktelen üvöltözésbe kezdett. Fejek bukkantak fel a menedék egész területén. A kisebb sárkányok felröppentek, hogy átlássanak a fák koronái fölött. Az Excidium alakzatába tartozó sárkányok természetesen azonnal felismerték vezetőjük hangját.  – Levegőbe fel! Egy kis terelésre van szükség! – utasította őket az idős sárkány, miután magára vont minden figyelmet. – Ne lógasd már az orrod! – fordult később Temeraire felé kedvesen. – Évente legalább egyszer valaki szabadon ereszti az állatokat, sőt általában a karámot is szétzúzzák. Mi viszont nemsokára visszatereljük őket. Csak kicsivel több sárkányra, és némi ügyességre van szükség. Merre menekültek?  – Nyugat, északnyugat felé – válaszolta Maximus, és orrával abba az irányba bökött, amerre a jószágok menekültek. Excidium felszállt, alakzatának többi tagja pedig követte. – Örülök, hogy nem vagyunk egyedül – vallotta be Maximus Temeraire-nek.  – Igen – bólintott a fekete sárkány, aki teljes szívvel egyetértett na169

gyobbik társával. Excidium őszinte, vigasztaló szavai őt is megnyugtatták. – Legalább nem tiportunk össze semmit – tette hozzá, de már azon rágódott, hogyan fogja megmagyarázni a dolgot Laurence-nek. Eszébe jutott egy új ötlet: – Vajon ki tudtunk volna kergetni egy tehenet egy bottal? – Aggályoskodására Maximus csupán egy szórakozott fújtatással felelt.  – Ennyi kalamajka elég volt egy napra – közölte. – Egy óra múlva kezdődik az alakulatedzés, ezért addig szundítok egyet. Benyúlt a karámba, kivette a második birkáját, és repülés közben ette meg. Temeraire kicsivel lassabban követte. Visszatért a saját tisztására. Most, hogy a nagy izgalom lecsillapodott, ő is érezte, hogy szüksége lenne még pihenésre. Arról csak álmodhatott, hogy kényelmesen összegömbölyödik az alváshoz, mert kifejlett sárkányként már nehezére esett azt a testhelyzetet felvenni. Talán arra a csigákból és kötelekből álló felszerelésre lett volna szüksége, amilyennel a legénysége alkalomadtán a nehéz harci fegyverzetet emelte a hátára. Talán azzal közelebb húzhatta volna magához a hátsó felét… Heinisch Mónika fordítása

170

Laurell K. Hamilton Laurell K. Hamilton (Laurell Kaye Klein) 1963. február 19-én született az Amerikai Egyesült Államokban, az arkansasi Heber Springs ben. Gyerekkorát már nagymamájánál, Laura Gentrynél töltötte az indianai Simsben, mivel édesapja elhagyta családját, édesanyja pedig egy autóbalesetben meghalt. Az alig százfős faluban eltöltött idő meghatározó volt a kislány számára, részben azért is, mert nagymamája rémtörténetekkel szórakoztatta. Laurell tizenhárom éves korában rábukkant Robert E. Howard hősi fantasy novelláskötetére, amelynek hatására eldöntötte: író lesz és ilyen könyveket fog írni. Később a középiskolai könyvtárban megtalálta Anthony Masters vámpírkötetét, amelyet annyiszor olvasott ki, hogy végül szinte kívülről fújta az egészet. Nem meglepő hát, ha sza badidejében horrorfilmeket nézett, rémtörténeteket olvasott és kezdett el írni. Az indianai főiskolán  – ahol angol irodalmat és biológiát tanult –   megismerkedett Gary Hamiltonnal, akivel rövidesen összeházasodtak.  Nem sokkal ezután kezdte el írni első regényét, a Howard és Tolkien stílusát vegyítő fantasyt, a  Nightseert, amely végül 1992-ben látott napvilágot. Következő regényének épp temetői jelenetét írta, amikor a lak ásuk melletti tóban emberi csontokat találtak, s erről egy helyszínelő rendőrtiszt hajlandó volt mesélni neki. Amikor befejezte a kéziratot, nem kellett egy kiadónak sem, mivel a horror-rajongóknak túl sci-fi volt, a sci-fi megszállottaknak túl fantasy, a fantasy kedvelőinek túl misztikus, a misztikus történeteket kedvelők pedig a szörnyeket sokallották. Végül 1993-ban megjelenhetett a Bűnös Vágyak, az Anita Blake, vám pírvadász sorozat első kötete, amely jelenleg a nyolcadik résznél tart és képregénysorozat is készült belőle. Az ezredfordulón új sorozatba kezdett (Merry Gentry), ami még 171

több szexuális töltést tartalmaz. Ebben egy tündérhercegnő életét ismerteti, aki természetfeletti ügyekre szakosodott magándetektívként  próbál boldogulni. Laurell K. Hamilton jelenleg St. Louis közelében él második férjével, kislányával, Trinityvel és három kutyával. Összeállította: Galgóczi Tamás, e-kultura.hu

172

Laurell K. Hamilton Sárkányok lesnek rátok  Életem egyetlen science fiction története ez, azon egyszerű oknál  fogva, hogy lényem írói oldalát hidegen hagyja a tudomány klasszikus, tárgyiasultabb vonulata. Persze attól, hogy nem a valóság egy  puhább, nehezebben megragadható oldalát képzeltem tovább, még nem lett szelídebb a történet. Akadt kiadó, aki azzal az indoklással dobta vissza a sztorit, hogy mocskosnak érezte magát tőle. Hát, gratulálok. VANNAK, akik egyszerűen gonosznak születnek. Semmi gyermekkori trauma, perverz, erőszakos apa, alkoholista anya, egyszerűen természetanyánk kegyetlen fintoraként velejükig gonoszan jönnek erre a világra. Dr. Jasmine Cooper álomterapeuta és empata tökéletesen tisztában volt ezzel. Túl sok időt tekergett már gyilkosok agyában ahhoz, hogy illúziókat dédelgessen. Ott volt például Bernard C. Gonosznak született hatvan évvel ezelőtt, és bár a háta már kissé meggörbült a korral, még magas volt és karcsú, hófehér haja dús hullámokban keretezte határozott arcát, amely még így hatvanon túl is elég sármosnak bizonyult ahhoz, hogy tizenhat nőt elcsábítson. És utána kivégezze őket.  Nem ordított róla, hogy sorozatgyilkos. Először is, kissé már túlk orosnak számított ezen a pályán, vagy tizenöt évvel; másodszor, míg nem adta a fejét asszonyok módszeres legyilkolására, tökéletesen épelméjűnek tűnt. Nem kínzott állatokat, nem vert gyerekeket, nem voltak árulkodó dühkitörései, semmi. És talán pont ez a semmi kellett volna, hogy gyanút keltsen. Mert Bernard maga volt a mintaférj; felesége haláláig, ami ötvenéves korában következett be. Mintaférjsége mellett két gyermek tökéletes édesapja is volt. Úgy egyáltalán, mindenben tökéletes volt, amolyan gyanúsan tökéletes és hátborzongatóan 173

normális, olyannyira, hogy az embernek lassanként égnek meredt minden egyes szőrszál a karján, ahogy olvasta az anyagát. Ez a túlzott tökély mintha egy színészt idézett volna, aki már-már zavaró precizitással sajátítja el a szerepe szerinti karakter minden jellemzőjét. Jasmine átnézte a fényképeket, amelyek egy alagsori helyiség régimódi boncasztaláról készültek. Ugyanis Bernard egészen a nyugdí jig temetkezési vállalkozóként praktizált. Jasmine tapasztalatai szerint a temetkezési vállalkozóknál stabilabb és kiegyensúlyozottabb népség nem is igen jár ezen a földön. Masszívan kell ahhoz két lábon állni, hogy az ember nap nap után halottakkal bajlódjon. Bernard C. még temetkezési vállalkozóként is a legtökéletesebb volt.  Nyugdíjazása után viszont negyvenöt és hatvankilenc év közötti nőket csábított el, csalt le háza alagsorába, ahol egy kemény tárggyal fejbe csapta őket, no, nem túl nagy erővel, hogy még éljenek, amikor a  boncasztalhoz szíjazza őket. Utána pedig nekifogott a még nagyon is élő hölgyek bebalzsamozásához; nagy részük szimplán kivérzett: Bernard lecsapolta a vérüket, és helyébe balzsamozófolyadékot pumpált. Jasmine ugyanakkor átlátta, mennyire nem volt szimpla ez a kivérzés, hogy a nők az utolsó pillanatig lassan fogyó erejükkel küzdöttek a szájukat leragasztó tapasz és a végtagjaikat fogva tartó szíjak ellen, hogy a bőrük ledörzsölődött, hiszen minél idősebb a bőr, annál ridegebb és vékonyabb, mint a pergamen, könnyen szakad, és a vérzés is gyorsabban indul. Bernard C. Jasmine keze alá tartozott, ő vezette a férfi rehabilitációs eljárását. Álmokon keresztül. Az agyban le begő, úszó képeken, színes felhőként áramló, majdnem tudatos érzelemfoszlányokon, em berek, helyek felvillanó érzületén át. Az alvó moccant egyet, szinte az álom felszínére tempózott, de az elképzelt, világos emlékképek vérebekként űzték gondolatait. Emlékezni fog, Jasmine minden szaktudásával ezen volt; ez az ember nem felejthet. Bernard C. sikoltva ébredt, és sajnos ez volt a legtöbb, amit Jasmine garantáltan elérhetett nála. Ahogy a többi kezeltjében, Bernardben is igyekezett lelkifurdalást, megbánást és az áldozatai iránti részvétet ébreszteni, csakhogy Bernard tőről metszett szociopata volt, önmagán kívül senkit nem érzett igazán valóságosnak. Azért balzsamozott be tizenhat még élő nőt, mert ehhez volt kedve, az viszont 174

meg sem fordult a fejében, hogy azok a nők is érezhetnek az üggyel kapcsolatban valamit. Ők csak a játékszerei voltak, akiken kedvét tölthette. Olyan érzelmeket viszont még Jasmine sem ébreszthetett benne, amiket Bernard képtelen volt érezni. Bernard érzelmei ugyanis az üvöltő nagy nihil szintjén leledzettek, egyetlen érzelme önmaga féltése és a fájdalom észlelése maradt. Így aztán Jasmine minden éjjel, álmában bántotta: a saját asztalához szíjazta, és áldozataival kivéreztette; élve eltemette, sötétbe zárta, ami fullasztóan zuhant rá, míg végül a száraz levegő fojtogatóan feszítette a mellkasát, égette az agyát. Minden éjjel gyötörte, és Bernard C. szegényes érzelemtára egy nagyon is intenzív érzelemmel gazdagodott: gyűlölte dr. Coopert. Ám az ő gyűlölete nem a normális emberek izzó gyűlölete volt, hanem a szociopaták és pszichotikusok soha egy pillanatra sem enyhülő és rendülő, jeges gyűlölete. Bernard szívében nem is élt már más vágy, mint dr. Coopert elkapni és egy asztalhoz szíjazni. Jasmine nagyon is jól tudta ezt, érezte. A terápia műk ödött. És ha Bernard C. valaha is esélyt kap arra, hogy a kezei közé kaparinthassa őt, a halálnál is ocsmányabb dolgokra számíthat. És ezzel nem volt egyedül: a Clarkson Csúcsbiztonságú Börtön dugig volt olyan férfiakkal, akiknek legédesebb álmában dr. Cooper kiszolgáltatva könyörög kegyelemért. Ami persze nem dukál neki. Az erőszakos bűnözök rehabilitációjában az országban, de talán az egész világon a Clarkson Börtön könyvelhette el messze a legnagyobb sikereket. Voltak, akik álmaik segítségével végre átérezték áldozataik rettegését, megízlelték könnyeik ízét; másokat  a saját szívük utolsó dobbanásának képzete vezetett szelídülésre. Mehettek bárhová a világban, a pszichés képességeknek a távolság nem jelentett akadályt: dr. Cooper megtalálta őket a legeldugottabb porfészekben is, minden éjjel. Dr. Cooper pontosan ismerte az álmaikat, és csak a halál szabadíthatta meg tőle őket. Egyesek már a halál felszabadító erejében sem hittek. Dr. Jasmine Cooper, empata/álomterapeuta, egy egész intézménnyi szörnyeteg leggyűlöltebb és  – rettegettebb réme, éppen az íróasztalánál adminisztrált, amikor megcsörrent a telefon. Nem is nyúlt érte, majd a rögzítő válaszol. 175

 – Halló, Jasmine – beszélt egy férfihang a gépre saját fogadószövege után –, dr. Edward Bromley vagyok, már megint – és csend. – Nos hát, van egy kis… nem, nagy gondunk itt az iskolában, ami a te szakértelmedet igényelné. Ha jól számolom, ez az ötödik üzenetem, Jasmine. Hívj vissza, vagy meghal egy gyerek.  – Halló, dr. Bromley – kapta fel az utolsó előtti pillanatban Jasmine. Hangja kiismerhetetlenül csengett, pácienseinek hála a hoszszú évek alatt megtanulta elrejteni érzelmeit.  – Hú, Jasmine, végre. De jó, hogy felvetted. Lehetne, hogy vizuálisban beszélünk tovább? Jasmine rámeredt a lapvékonyságú, ezüstfeketén csillogó monitorra a telefon felett.  – Nem. Csak mondja el, mit akar, dr. Bromley.  – Jasmine – sóhajtott a férfi –, vagy szólítsalak inkább dr. Coopernek?  – Nem lenne baj. Mit akar?  – Látni az arcodat beszélgetés közben.  – Minek?  – A fenébe is, Jasmine… Dr. Cooper, nekem sem volt épp fáklyásmenet pont téged keresni ez ügyben.  – Nahát – adta az ártatlant Jasmine, pedig Bromley nyugtalansága átrezgett a vonalon, a csontjaiban érezte a férfi kelletlenségét és félelmét. Valami tényleg nem stimmelt. – Ki vele, minek hívott. Miben nem boldogul pont az én szaktudásom nélkül? Hiába minden profi álca, a gúny csak átcsengett rajta. Érezte, hogy még az arca is eltorzul a gyűlölettől, szemei összeszűkülnek, keze beleremeg. Nem akarta, hogy Bromley lássa, még ő sem olyan tuskó, hogy ne tudja rögtön, miről van szó.  – Van egy kis gondunk itt az iskolában – ismételte, aztán elhallgatott. Nagyon bizonytalanra vette.  – Miféle gond?  – Rossz álmok. Rémálmok. Rémisztő, vérben úszó, szörnyűséges rémálmok. Valaki már próbált öngyilkos lenni.  – Diák vagy tanár?  – Diák, de nem alsós. Elvileg már boldogulnia kellene a rémálmokkal, de ez valahogy élve felzabálta a srácot. Megpróbálta felvágni 176

az ereit, hogy ne kelljen többé elaludnia.  – Ne tőlem akarjon rutint, Bromley, megvan az már magának –    mosolyodott el Jasmine. – Egy képzetlen álmodó garázdálkodik az iskolában. Egyedül is lenyomozhatja.  – Már próbáltuk, Jas.  – Már nem szólíthat így senki – szaladt ki a száján, mert a gyerekkori becenevétől végigborsózott a háta.  – Akkor Jasmine. Emlékszel Nickyre?  – Pár évvel volt nálam idősebb. Álmodó, hogyne.  – Igen. Meghalt. Pár pillanatig csak nézte a telefont, azon tűnődött, milyen képet vág most mindehhez Bromley. Érezte az első izzadtságcseppeket a homlokán, gyorsan letörölte a kézfejével, mielőtt még átbuknak a szemöldökén.  – Hogyan?  – A rémálmokat próbálta elintézni, és feltehetőleg rátalált a bajk everőre, csakhogy közben eldurrant egy ér az agyában. Embólia.  – Van ilyen – mondta hatalmas erőfeszítései parancsolva a hangjának. Remélte, Bromley nem szagolja ki az izzadtságszagot.  – De nem képzett álmodókkal. Nicky majdnem olyan profi volt, mint te. És a hozzátok hasonló képességű népek nem kapnak agyem bóliát egy álomtól. Hacsak nem segít rá valaki.  – Álomban akkor is képtelenség valóságosan is megölni valakit. Oké, ha rossz a ke-tyegője, akkor megeshet. Nicky nem az álomban halt meg. Nem attól. Csak véletlen egybeesés.  – Ezt magad sem gondolod komolyan.  – Lapozzon fel egy szakkönyvet a pszichikai jelenségekről. Maga is jó párat jegyez, Bromley, sőt, az alaptételt is maga állította fel: senki nem képes arra, hogy egy másik személyt halálba álmodjon. Valóságosan is.  – Mindketten tudjuk, hogy ez nincs így.  – A szakirodalom nem szolgál példákkal az ellenkező jére.  – Mert én eltussoltam azt a bizonyos példát, Jasmine. És ezért az adósom vagy. Hát erre ment ki. Nem sokáig kerülgette a témát.  – Rögzíti ezt a beszélgetést?  – Nem. 177

 – Nem is ajánlom.  – Képesnek tartanál rá, hogy mindenfélét kiszedjek belőled, aztán azzal megzsaroljalak vagy mi?  – Legalábbis néhány szívesség erejéig.  – Nem rögzítem a beszélgetést, Jasmine. Mondd el, mit gondolsz, kérlek. Talán a kérlek segített. Vagy egyszerűen csak a hirtelen rátörő rettegés.  – Hogy ezek szerint van egy újabb álmodó az iskolában, aki képes álomban ölni. Egy álmodó, aki legalább olyan erős, mint én.  – Jesszusom, Jasmine, ezt még egyszer így ki ne mond. És ha valaki véletlen meghallja?  – Maga kérdezte a véleményem. Hát ez az. Tudják, ki az?  – Van elképzelésünk. Egy tanulóra gyanakszunk, két hónapja érkezett, egy tízéves kislány. Bizonyos Lisbeth Pearson.  – Miért rá gyanakszik?  – Mert rajta kívül csak egy másik álmodónk van éppen. És Malcolm még nem elég ügyes az ilyesmihez. Lisbeth minden álmába  beszippantja, kénytelenek vagyunk rejtegetni előle a hegyes és éles tárgyakat, nehogy kárt tegyen magában a szegény fiú.  – Ő hány éves?  – Tizennégy.  – Tíz és tizennégy… micsoda egy csecsemőpecér maga, Bromley.  – Veled is csodákat művelt a suli, dr. Cooper. Hallottam a hírekben, hogy te vagy a nagyágyú, a sztár álomterapeuta. És hogy már két másik állam is átvette a rehabilitációs programodat. Franciaországba is ezért hívtak, ugye?  – Angliába.  – És az iskola nélkül hogy jutottál volna idáig? Jasmine erre már kis híján belekacagott a kagylóba, de valahogy cseppet sem találta viccesnek. Sokkal inkább szánalmasnak. Mert Bromleynak igaza volt, csakis neki és a hozzá hasonlóknak köszönhette, hogy most ezeket a szörnyetegeket kordában tarthatja. És mégis mennyire gyűlöli őket, mindannyiukat! Közben Bromley folytatta, így Jasmine pár mondatról lemaradt.  – Bocs, Bromley, ezt megismételné? 178

 – Mikor tudsz jönni?  – Megfogadtam, hogy soha többet nem teszem be a lábam – szorult össze a gyomra. Leverte a víz.  – Én is tudom, dr. Cooper, de ez most vészhelyzet. Ha nem jössz, és a helyzet tovább romlik, már nem lesz más választásom.  – Olyan nincs, hogy nincs választás, Bromley.  – Néha mégis akad. Előbb-utóbb jelentést kell írnom, Jasmine, és akkor Lisbeth Pearsont veszélyes pszichés képességű személynek bélyegzik, és kivégzik. Ha te nem tudod megszelídíteni, Lisbeth nem éri meg a tizenegyedik születésnapját. A kislány neve, Lisbeth és megint Lisbeth, megtette a kívánt hatást. Bármennyire tudta is Jasmine, hogy ez maga a manipuláció, nem tudott nemet mondani.  – Rendben. Pár óra alatt leosztom a pácienseimet a kollégáknak, aztán indulok.  – Köszönöm, dr. Cooper.  – Megadom a faxszámomat, és küldje át a gyerek anyagát, hogy útközben átnézhessem, és rögtön munkához is láthassak, ahogy megérkeztem.  – Letesszük, és megy is a fax.  – Csak még egy kérdés. Mi ből olyan biztos benne, hogy a gyerek az?  – Mondtam, hogy csak egy másik diákunk van, aki pedig…  – És ha valamelyik tanár? – húzta torz fintorra a száját. –  Valamelyik kiképzett álmodó, akinek egyszerűen elborult az agya?  – Az alkalmazottaink minden lépését rögzítjük, Jasmine.  – Azt tudom.  – Dr. Roberts bekattant, de többet nem történhet ilyen. Gondoskodunk róla.  – Hát ha mindent ilyen kibaszottul a kezében tart, mi a halálnak menjek oda én?  – Jasmine…  – Nem, inkább ne kezdjük újra. Sietek – és letette. A homloka sza bályosan csillogott az izzadtságtól a légkondival korrektül temperált irodában. Dr. Roberts henteskéssel támadt két tanulóra az iskolában, és 179

Jasmine karján még mindig ott éktelenkedik a forradás, ahogy az arcát védte a nő pengéjétől. Az egyik őr ekkor lőtte le Robertset, előtte zuhant térdre.  – Gonosz vagy, Jasmine, magad vagy a gonoszság – suttogta utolsó leheletével. Jasmine azóta már megtanult uralkodni álmain, de dr. Roberts makacsul megjelenik minden éjjel, és arra mindig van ideje, hogy elsuttogja vádjait: magad vagy a gonoszság, Jasmine, és ezt te tudod a leg jobban.  – Igen, dr. Roberts, az vagyok, az vagyok – feleli minden este Jasmine, de azt is tudja már, hogy a gonoszság minden emberben ott lapul, csak tudni kell elég mélyre nyúlni érte. Az agya mélyén mindenki vadászik, mindenki ölni indul, mindenki szörnyeteg. Dr. Roberts sem a gyerekek gonoszságával volt képtelen megbirkózni, hanem a sajátjával. Egy reggel, ahogy belenézett a tükörbe, egy Szörnyeteg nézett vissza rá. A Szörnyeteggel akart leszámolni, de az életével fizetett érte. Jasmine rég feladta az illúzióit, tudta, hogy a Szörnyeteget nem lehet elpusztítani, mert mindig ott lapul a koponyádban. Egy Szörnyeteget viszont nagyon is meg lehet ölni, erre találták ki a halálbüntetést, aminek Jasmine őszinte híve volt. Ezt tekintette a végső terápiának, ami mindent helyrehoz. Gyomorszájában már ott motozott a félelem, ismerte jól az érzést, és pontosan tudta, hogy lesz ez még rosszabb. Sokkal rosszabb. Dr. Cooper a karjára hajtotta a fejét, arcát a hűvös asztallapnak nyomta, és sírva fakadt. Az iskola. Soha nem hívták másképp, csak egyszerűen iskolának. De hát számtalan titkos kormányakció még ennyi nevet sem kap. Bő harminc éve, nagyjából Jasmine születésével egy időben, a rendkívüli pszichés képességű emberek kezdtek elszaporodni, olyanynyira, hogy a tudomány is kénytelen volt az ócska viccek szintjén felülemelkedni, és komolyan venni őket. A helyzet már nem is volt olyan vicces. Többségében gyerekeknél figyeltek meg furcsaságokat, erőket, amelyek nem múlnak el és kísérleti úton is igazolhatók. Különböző elméletek is születtek, hogy ugyan miért lett hirtelen ennyi empata, telepata, álmodó. A darwinisták és evolucionalisták büszkén 180

verték a mellüket, hogy lám, nekik volt igazuk, az emberiség adaptálódik és fejlődik. Mások szerint a sok műkaja, a tartósítószerek meg a kémiai adalékanyagok voltak a ludasak. És a különös képességeket tényleg leginkább a fejlett országokban regisztrálták. Talán a szennyeződés meg az oltások. Az apokalipszis kezdete. Ki tudhatta? Jasmine szerint nem is jön rá soha senki. Csakhogy az ilyen gyerekek egy része ijesztőnek és veszélyesnek tűnt még a saját családja szemében is, próbáltak hát szabadulni tőlük. A szülők rettegtek a saját gyerekeiktől. Boldogan passzolták át mindegy hová, csak jó messzire, ahol mások majd elbajlódnak velük. Jasmine családja ötéves korában tette ki a szűrét. Az anyja zokogva ölelte magához még utoljára, a testvérei is kötelességtudóan meglapogatták.  – Légy jó kislány, Jas – mondta az apja. A pipafüst jellegzetes illata még ma is sajgón idézi fel benne magas, sötét hajú apja emlékét. A lelke felhasad, mint a rosszul behegedt seb. Az anyjából leginkább a félelem szagára emlékszik. A nevető, pirosra rúzsozott szájára, ahogy megcsókolja, majd egy zsebkendővel letörli arcáról a piros foltot. A nevetés, az ugráló arany fürtök és a félelem szaga. Nincs az a parfüm, ami a félelem kesernyés, maró szagát elleplezné egy empata elöl. De lehet, hogy anyu nem tudta, lehet, hogy ő tényleg csak a legjo b bat akarta. Lehet, hogy csak nem értette, mi ez az egész. Az is lehet. LISBETH Pearson korához képest apró volt, haja rézvörös, nagy hullámokban omlott a vállára. Bőre hibátlan, semmi szeplő, csak a hamvas barackszín, mint a mázlista vörösöknek. Szeme borostyánbarna, szinte sárga, ruhája habos, mint egy óvodásnak, csipkés szegélyű zoknival és lakkcipővel. Mintha Halloweenre öltöztették volna ki. A kémlelőszobában, a tükör túloldalán játszott egyedül egy babaházzal. Jasmine ezt marhára mókásnak találta, ő a maga részéről gyerekkor á ban is mindig tudta, hogy figyelik, annak ellenére, hogy a szobából csak egy tükrös falat láthatott, ahogy azt is tudta, hogy aki figyeli, mit érez éppen. Mindig. Lisbeth most felnézett, egyenesen rá a tükörben, és elmosolyodott. Jasmine visszamosolygott, és halványan biccentett neki.  – Gondolod, lát bennünket? – kérdezte döbbenten Bromley. 181

 – Hogy látna?  – De köszöntetek egymásnak.  – Ugyan már.  – Ne szórakozz velem, Jasmine. A félelmetes dr. Bromley felé fordult, gyermekkora legfőbb gyámja és kínzója felé: átlagos magasságán optikailag sokat rontott átlagon felüli túlsúlya, barna göndör haja jócskán megritkult a koponyája tete jén, nem sok maradt a régi bozontból. Tarsága fénylett, valaha erősnek tetsző kezei félig nyers virslikként repkedtek,  az arcán vörös foltok éktelenkedtek. Lehet, hogy beteg? Jasmine belenézett az apró szemekbe, igen, talán beteg. Beth rögtön megmondhatta volna, hogy eszi-e belül valami végzetes kórság. Beth mindig ráérzett a halálra. Csakhogy vagy húsz éve meghalt már, pedig milyen nagyokat nevetett, hogy csillogtak a szürke szemei. Kár, hogy nem bírt a képességével, hogy halálba gondoljon embereket. Csak elképzelt egy mindent felemésztő, halálos kórt, és az rászabadult arra, akire gondolt. Nem tehetett róla, nem szándékosan csinálta, nem akart ő megölni senkit, egyszerűen nem tudta nem csinálni. És mások sem tudták megfékezni. Így aztán megölték.  – Jasmine, Jasmine…  – Bocs, dr. Bromley, kicsit elkalandoztam.  – Jól vagy?  – Én is épp kérdeztem volna magától.  – Miért?  – Mert nem néz ki valami jól. Rögtön zavarba jött, elkapta a tekintetét, pedig nem lehettek kétségei, hogy nem a szeméből olvasta ki Jasmine a feltételezését. Aztán nyersen, váratlanul felkacagott.  – Na és ha nem vagyok jól?! Mert nem vagyok jól, de ehhez kurvára semmi közöd, dr. Cooper. Lisbeth-et kell most megmentened, nem engem.  – Miért, magát is meg tudnám menteni?  – Nem.  – Sajnálom, dr. Bromley – szaladt ki a száján, és ahogy jobban belegondolt, meghökkenve konstatálta, hogy nem csak úgy mondja, tényleg sajnálja is. Márpedig dr. Bromley iránt legföl jebb gyűlöletet 182

és megvetést engedélyezhetett magának, már ha juttatni kívánt neki  bármiféle érzelmet.  – Hallgatlak. Mit gondolsz Lisbeth Pearsonról?  – Egyelőre semmit. Ahhoz beszélnem kellene vele. Egyedül – aztán elmosolyodott –, már amennyire egyedül maradhatunk ezen a helyen.  – Rögzítenünk kell a gyerekek minden lépését. Ez is az iskola feladata.  – Emlékszem a szabályokra, dr. Bromley. MIKOR Jasmine belépett, Lisbeth épp aprócska, aranyszegélyes székecskéket rendezgetett az aprócska babaház aprócska étkezőjének aprócska asztala köré. Fel nem nézett, de Jasmine rögtön megérezte a kislány érdeklődését, jeges erejének tapogatózását a bőrén.  – Engem Jasmine-nek hívnak. Erre már ráemelte tekintetét, miközben épp egy miniatűr vázácsk á ban rendezgette a minivirágokat.  – Még soha nem találkoztam senkivel, akit Jasmine-nek hívnak.  – Ahogy én sem találkoztam még soha egyetlen Lisbeth-tel sem.  – Olyannal még biztosan nem, mint én. Erre mérget vehet – szaladt a tökéletes ajkacska széles mosolyra, úgy, hogy még a szemei is ragyogni kezdtek, és ahogy Jasmine elmerült azokban a borostyán szemekben, megérezte a fenyegetést. A szavak kedvesen ugratták, de ez az erő, ez nem viccelt: hangyák millióiként masírozott határozottan egyre f eljebb a bőrén, hogy viszketett belé mindene. Lisbeth ereje fojtogatóan nehezedett rá, szabályosan agyonnyomta. Közben úgy mosolygott, hogy még a vakítóan fehér fogai is kivillantak, csak a szeme árasztott kevély kihívást. Már nem adta az ártatlanul játszadozó kislányt, minek is bujkált volna tovább, érezte, minek jött ez a nő, megmutatta hát neki, mit tud. Nem vesződött a „normálisság” tettetésével. És Jasmine mélyen a szemébe nézett, még annál is mélyebbre, de nem talált semmit. Csak az ordító nagy semmit. Még soha ilyen fiatal szociopatával nem hozta össze a sors. Elméletileg persze tudta, hogy a legtöbben születésüktől fogva azok, csakhogy a gyakorlat valahogy mérföldekre van az elmélettől. Szemtől szemben állni egy édes, fürtös tízéves lánykával, akinek a lelke üres… ennél rémisztőbb élményben ínég nem volt része. 183

 – Maga is ugyanúgy retteg tőlem, mint a többiek – kacagta el magát a lányka csilingelőn. A rettegés pedig azt jelentette, hogy ő kerekedett felül, bármit megtehet. Nem is ügyelt már annyira, mit lát Jasmine és mit nem, leeresztette védfalait, így Jasmine még mélyebbre láthatott belé. A még nagyobb ürességbe. Végigtapogatta a lány képességeit, agyának zegét-zugát, és látta, mennyi minden hiányzik még. Empata volt, pedig empaták nem lehetnek szociopaták, hiszen átérzik áldozatuk szenvedését, amit ők okozhatnak nekik. Hacsak… hacsak nem olyan empaták, akik a saját fájdalmaikon túl mindenféle más fájdalomra süketek és vakok. Lisbeth a pozitív érzelmekre is tökéletesen vak volt, meggyőződése szerint boldogság, öröm vagy szeretet érzésére csak is egyedül ő volt képes széles e világon, mindenki más csurig telt gyűlölettel, rettegéssel, szégyennel és a többi rusnyasággal, már ha egyáltalán érzett valamit. Íme a pokol empata módra. Ez a kislány soha életében nem szembesült még mással. A vörös göndör fürtöket csatocskákkal tűzték el az arcából, a csatok mintája tökéletesen passzolt a ruha rózsaszín mintájához. Minden tökéletes volt rajta. A legjobb szó, ami illett Lisbeth Pearsonra a tökéletes. Ha nem bírt volna rendhagyó pszichés képességekkel, ő lett volna az anyukák álma, a tökéletes kislány, a tökéletes kisdiák, a tökéletes tinédzser, a tökéletes feleség, a tökéletes anya, egészen addig a szörnyűséges napig, amikor a Szörnyeteg előtört volna belőle. Így viszont a Szörnyeteg túlságosan is közel úszott a felszínhez, sőt nem is maradt már szinte semmi a kislányból, csak a Szörnyeteg. Lisbeth már nem törődött Jasmine-nel, nyilvánvalóan azt gondolta, hogy ez is csak egy a tucatnyi közül. Már a babaház kötötte le. Dr. Jasmine Cooper pedig hirtelen sarkon fordult, úgy, hogy ci pője sarka megcsikordult a kövön, és szabályosan kimenekült a szobából. Mikor kiért végre, reszkető térddel dőlt neki az a jtónak, levegő után kapkodott. A félelem jegesen kúszott a csontjaiba, elárasztotta testének minden egyes porcikáját. Hiába igyekezett önuralmat parancsolni magára, lelkére, rongyként reszkető testrészeire, minden hiába volt. Pontosan tudta, hogy Lisbeth ugyanolyan jól érzi, ahogy darabokra 184

hullik éppen, mint ő maga. Egyetlen ajtó hogyan is védhette volna meg tőle. Agyába távoli gúnyos kacajként kúszott be a kislány féktelen öröme. KÉT LÁBON járó, magabiztos profizmusként ballagott be dr. Bromley irodájába pár perccel később, rettegését egészben nyelte magába. Hiába, a rutin csodákra képes. Dr. Bromley fáradtan nézett fel rá iratoktól roskadozó asztala mögül.  – Nos?  – Már attól is égnek áll minden egyes szőrszálam, ha egy levegőt kell vele szívnom. És ehhez nem kell empatának lenni.  – A velejéig gonosz.  – És ezt már tegnap is pontosan tudta, dr. Bromley. Csak azt tudnám, hogy nekem minek kellett ehhez idebumliznom. Dr. Bromley nem szólt, csak nézte hullaszemeivel. És Jasmine-nek leesett.  – Azért, hogy megmentsem, igaz? – bökte ki akaratlanul is, mire a férfi még mindig némán bólintott. – Tisztában van vele, mi ez a lány?  – Szociopata – dörzsölte meg a szemeit ujjbegyeivel –, pontosab ban olyan empata, aki csak környezetének negatív érzelmeit érzékeli.  – Ha magától is rájött, hogyhogy még életben van? – kérdezte Jasmine, nem is leplezve meghökkenését.  – Mert belefáradtam a gyerekmészárlásba, dr. Cooper. Érthetetlennél érthetetlenebb képességekkel érkeznek hozzánk gyerekek, némelyikük mellett Lisbeth Pearson angyali teremtésnek tűnik. Az esetek többségében egyszerűen képtelenek vagyunk megérteni őket, így aztán nem is segíthetünk nekik, hogy megismerjék magukat. Ehelyett gyorsan megsemmisítjük őket, hogy ne kelljen rettegnünk. De ez a kislány bizonyos szempontból olyan, mint te voltál, Jasmine, ezért gondoltam, reméltem, hogy te esetleg megértheted. És segíthetsz neki. Így talán életben maradhat.  – És ha nem segíthetek? Ha azt gondolom, hogy túlságosan is veszélyes?  – Akkor megírom a jegyzőkönyvet – vont vállat Bromley –, továb bítom a feletteseimnek, és egy hónap múlva már volt is, nincs is.  – Csak így, egyszerűen. 185

 – Csak így, egyszerűen. Jasmine csak nézte, próbálta kiszimatolni, mit érez. Sajnálatot érzett, szinte végtelen sajnálatot. Az iskola szinte teljesen felemésztette, ahogy a gyerekeket is felemészti. Alig maradt belőle egyéb,  mint a szomorúság, félelem és valami makacsul kitartó kötelességtudat. És egy csipetnyi reménytöredék, egy fel-felvillanó szikra, hogy azért volt értelme. De leginkább békességre vágyott.  – Én nem oldozhatom fel, Bromley.  – Szóval arra vágynék? – rándult össze.  – Azon tűnődik – biccentett Jasmine –, hogy istent játszik-e. Vagy éppenséggel maga se több egy szimpla gyilkosnál.  – Te aztán nem ismersz kegyelmet – préselt ki valami nevetésfélét.  – A legjobbaktól tanultam.  – Rendben, ezek szerint nekem nem jut feloldozás. És a gyerek? Őt meg tudod menteni? Jasmine minden idegszálával tudta, hogy azt kellene mondani: „Ölesse meg.” Lisbeth Pearson túlságosan is veszélyes és zabolázhatatlan. Ehelyett azonban belenézett Bromley végtelenül fáradt szemei be és azt mondta.  – Talán. AZ OLY' ISMERŐSEN kihalt folyosókon igyekezett a szobája f elé. Nem számított, éppen hány gyerek jár az iskolába, a folyosók valahogy mindig végtelenül üresek, elhagyatottak voltak. Mintha soha senkivel nem találkozhatna össze az ember. Csak a kamerák piros kontrollfénye pislogott le rá, jelezve, hogy figyelik És akkor az egyik kanyarban egy nő jött vele szemben, hosszú, szőke haja a térdéig ért; magasságának hála azonban nem nyomta öszsze ez a királynői hajzat, inkább légiesen karcsúnak tűnt. Arcából ismerősen világítottak sápadtkék szemei, Jasmine pedig megtorpant a déjávu nyomasztó képzete alatt, ahol az idő szédítő örvény ben csavarodik vissza önmagába.  – Vanessa? – kérdezte, pedig nem kérdésnek szánta, hiszen Vanessa volt az, semmi kétség.  – Jasmine, édesem – mosolygott rá a nő, és magához szor ította. Jasmine ellenállt a kísértésnek, hogy elhúzódjon legjobb barátnőjétől, az iskola történetének legerősebb telepatájától, kényszerítette ma186

gát, hogy belelazuljon a viszontlátás ölelésébe.  – Látogatóban vagy? – kérdezte végül, mikor elengedték egymást. Vanessa félrefordult, agya szorosan bezárult, légmentesen, mint egy ajtó.  – Nem, itt tanítok – lépett egyet hátrébb, de a hangja vidáman csengett.  – Itt tanítasz. És mióta?  – Középsuli óta.  – De hát te is mentél főiskolára, ahogy én. Együtt mentünk ki a re ptérre – idézte fel a régmúltat kapkodva Jasmine, a pánik már a gyomorszáját harapdálta. Vanessa toporgott kicsit, aztán mosolyogva emelte rá a tekintetét.  – Otthagytam a fősulit. Hívtak, szükségük volt rám a telepata képzésben.  – És milyen? – érdeklődött Jasmine kifejezéstelen, inkább kellemes arccal. Közben majd' megszakadt, hogy ő is pont olyan szorosra zárja elméjét, mint Vanessa, persze egy empata soha nem veheti fel a versenyt egy telepatával. – Szeretsz tanítani?  – Jaj, igen, nagyon! Így igazán teszek valamit a világért. És te? –   kérdezett vissza, és meg sem várva Jasmine válaszát, nevetgélve folytatta. – Hallom, sokra vitted! Az én barátném a híres doktorasszony! És megint magához húzta. A legjobb barátja, ha! Tíz éve nem is találkoztak, még csak telefonon sem keresték egymást. Jasmine csak most vette észre, hogy sírva fakadt, hogy csak szorítja magához ezt a magas idegent, aki valaha a legjobb barátja volt, és sír.  – Na, hát mi a baj? – nézett Vanessa. Jasmine elhúzódott, és csak rázta a fejét. Mit is mondhatott volna, helyesebben: mi olyat, amivel nem gyalogol bele Vanessa lelkébe?! Mert azt akarta volna megtudni, hogy mi vitte rá az árulásra, mi hozta vissza ide. Mert együtt fogadták meg egyszer régen, megesküdtek, hogy soha ide vissza nem jönnek, be sem teszik ide még egyszer a lábukat. Az menekülés lenne, azt jelentené, hogy feladták, és elbujdostak a világ elöl. De ez a hely még a sírnál is rosszabb, ide soha nem lett volna szabad egyiküknek sem visszatérnie, mert ha egyszer elgyengültek, soha még egyszer nem szakadhatnak ki innen. Azt akarta volna tudni, miért vallott kudarcot Vanessa, a barátnője, de persze 187

nem mondta ki, csak az agyában huhogtak szárazon a szavak, és a falak jöttek egyre közelebb, már meg tudta volna érinteni a plafont, minden ránehezedett, az egész iskola megindult felé, és nyomta ki belőle a lelket. – Jasmine, mi a baj?  – Csak egy… – nagyokat lélegzett –, pánikroham.  – Még mindig előjön?  – Most először – próbált egyenletesen lélegezni –, tizenkét éve először.  – Nyisd meg az agyad, Jasmine, engedj be. Én segíthetek, tudod. Emlékszel – tornyosult fölé megint Vanessa, és Jasmine hátrálni kezdett, neki a falnak.  – Ne!  – Hadd segítsek. Kezdett normalizálódni a légzése, a pulzusa sem száguldozott már eszetlenül. A folyosó még mindig kohóként égette a tüdejét, de ez volt a legkevesebb. Ez már a végét jelezte, a roham mindjárt távozik, mindjárt jobban lesz.  – Mindjárt jobban vagyok.  – Tudod, hogy segíthetek, bánni is a gond. A telepaták nagyon jók ebben.  – Nem tetszenének a gondolataim, hidd el – nézett Jasmine bele egyenesen a szemébe. Vanessa erre szabályosan megdermedt, kezei lehanyatlottak, arcáról lassan elpárolgott a jó szándékú mosoly. Kivételesen nem kellett ahhoz empatának lenni, hogy belelásson Jasmine gondolataiba. Akadnak ilyen átható pillanatok az életben, amikor a másik tekintetében olyan kristálytisztán láthatod magad teljes valódban, hogy az már fáj. Az igazság pengéje mélyen megmetszi egódat, lehántja minden méltóságodat és reményedet. Azt kapod olyankor, ami van, és pont. Vanessa sarkon fordult, és egyre szaporább léptekkel távolodott, a végén már rohant, léptei csak úgy csattogtak a keskeny folyosókon.  – Mire a szobámba érek, ajánlom, kapcsolja ki a kamerát, Bromley  – nézett fel a legközelebbi vörösen hunyorgó szemecskébe Jasmine, és teleszívta a tüdejét –, különben kitépem a falból. Miért nem szólt, hogy Vanessa itt van? Mit titkol még előlem? Válasz nem jött a halkan sustorgó kütyüből, persze Jasmine nem is 188

számított semmi ilyesmire. Ha netalántán Bromley válaszolt is volna, akkor se hitte volna egyetlen szavát sem. A SZOBÁJA pont olyan volt, mint az összes többi: négyzetes alaprajzú, halványkék falakkal. A jobb oldali falon ágy fehér lepedővel és  barna takaróval. Gyerekkorában folyton színes lepedők után ácsingózott, otthonából leginkább a tarka, bohócos meg állatos lepedőkre emlékezett. Meg arra, hogy egyetlen szobában sem festették kékre a falakat. A bal oldali falhoz íróasztalt toltak, mögötte nagy tükör, a túlsó falnál pedig a szekrény állt. Mint mindig. És mint minden szoba az iskolában, méretétől függetlenül, ez is ugyanolyan üresnek és csupasznak tűnt. Az egyik sarokban ott kucorgott a kamera, de ez nem hunyorgott vörösen, nem sustorgott, és nem is követte a mozgását. Bromley tehát kikapcsolta, ami feltehetően azt jelenti, hogy magára maradt végre. A pucér íróasztalhoz ment, rátenyerelt, és a tükörképéhez hajolt, úgy, hogy az orra szinte összeért önmagával.  – Ez itt nem a világ, létezik az odakinn. Ki fogsz jutni – kezdte újra önkéntelenül is a régi litániát –, meg fogod csinálni. Kiszabadulsz innét, a való világba. Képes vagy rá, ez itt nem tart örökké. Hány éjszakán keresztül hajtogatta ugyanezt a tükörképének, mennyit sulykolta magába ezeket a szavakat?! És igaza volt, ez itt nem a világ, létezik külvilág, és ő kiszabadult, van saját élete. És most visszajött, de csakis annyi időre, hogy megmentsen egy kislányt. Egy másik kislányt. Csak vajon az a kislány megérdemli az igyekezetet?  – Minden egyes nap szörnyetegeket mentek – mondta ki a választ hangosan Jasmine. A rettegés ismét tanyát vert a gyomrában, masszívan és kiűzhetetlenül betelepedett. A hely annyi régi reflexet hívott elő benne, a sok régi rémség mind visszahullott rá. És akkor még ott volt az a gyönyörű, rettenetes kislány is. Miért van az, hogy a gonosz általában olyan szép? A mérgezett alma jelenség: kívül csinos, belül férges és mérges. A legtöbb sorozat- és tömeggyilkos szabályos szépség. Lisbeth Pearson már rég ágyban volt, bő órája leszállt már az est. Feltehetően már az álomhálózaton cserkészik be épp valakit, de élet é ben most először rá is vadászni fognak. Vajon sejti? Kizárt. Lisbeth a 189

sorozatgyilkosok egy másik általánosan jellemző tula jdonságával is  bírt: az arroganciával. A nagyvadban soha fel sem merül, hogy esetleg ő is prédává válhat. De Jasmine-re sem vadásztak még soha ezelőtt. Sajátos éjszaka k észült. Jasmine első álmai a sajátjai voltak, jöttek a szokásos gyerekkori rémálmok, az iskola, Bromley, Lisbeth. Félresöpörte őket, és akkor hirtelen, mintha kiszippantották volna agyát a koponyájából, lelke ködként indult el az álomhálózaton. Egyik álomból ugrott a másikba, idegen elmékben kalandozott. Álmukban össze tudott kapcsolni különböző embereket, akik talán nem is ismerték egymást, azzal az egyetlen kitétellel, hogy ugyanabban az álomban kell mozogniuk. Csak egyetlen történet lehetett, hogy miért, senki nem tudta. Egyszerűen így működött a dolog. Jasmine kutakodva lebegett át mások álmain: egy fiú a halott apjával fogócskázott, szomorúság és a kimondatlan gondolatok kavarogtak körülöttük; egy nő idegen férfit ölelt meztelenül, a kéj forró bizalma áradt köréjük, égetett, mint a düh; Bromley temetésről álmodott, a k o porsó körül virágok, benne harag és gyűlölet. Jasmine sietve odébb állt, meg ne lássa, ki fekszik a ládában. Akár egész éjjel repdeshetett volna így az álmok fantasztikusan színes mezején, mint egy könnyű  pillangó, de a rémület gondolata ott izzott benne, az vezette. A rettegés fáklyája vonzotta, olyan bizonyossággal futhatott utána, mint egy segélysikoly után. Hirtelen huppant bele az álomba, szinte a testében is érezte a landolást. Váratlanul érte, nem készült fel rá, kicsit elsiette. A rémálom teljesen valóságosnak tűnt, kézzelfoghatónak: egy sünire borotvált, magas, karcsú, barna bőrű fiú állt előtte, neki háttal, éppen egy ajtót igyekezett bezárni. Egy szobában voltak, büdös, le pukkant szobában, a maszatos, vak ablakokon alig szivárgott be a nappali fény, a falakról csíkokban hámlott a megsárgult tapéta. A retesz végre a helyére kattant, és a fiú megkönnyebbülten támaszkodott neki az ajtónak. Ahogy megfordult, a szeme elkerekedett a döbbenettől: meglátta Jasmine-t.  – Ki maga? – kérdezte vékony, kisfiú hangján, ami furán nem volt összhangban nagykamasz testével.  – Jasmine vagyok, azért jöttem, hogy segítsek. 190

 – Maga az az új álomtanár.  – Igen – bólintott rá az egyszerűség kedvéért, meg mert érezte a Malcolmból áradó rettegést, amit ez a gondolat megnyugtatott volna. A szag egyre gyomorforgatóbbá vált, fojtogatóvá. Mintha az ajtó alatt szivárgott volna be, és töltötte volna meg az egész szobát. Malcolm hátrálni kezdett, el az ajtótól, míg végül Jasmine-be ütközött. Jasmine megragadta a vállait, és a srác nem húzódott el. Zihált. Az egész álom arra az ajtóra összpontosult, Jasmine érezte a szívóerejét, a tömény rémületet, amit áraszt. Már ő sem kívánt egyebet a világtól, mint hogy azt az ajtót tartsa zárva, ugyanakkor tudta jól, hogy az ajtó fel fog pattanni, és az a bizonyos VALAMI be fog jönni. A rémálmok sajátosan kiszolgáltatott érzése Jasmine-t is megkaparintotta, csakhogy neki ez volt a szakterülete. A lány határozottan, megingathatatlanul koncentrált az álomra, Jasmine nem nézhetett félre, az ajtó mögött már nagy, nehéz léptek döngtek; rothadó tetemek édeskésen émelyítő bűze töltötte meg a levegőt. Jasmine koncentrált, akarta, hogy a bűzös szoba falai semmivé f oszoljanak, és véget érjen az álom. De nem történt semmi, hacsak az nem, hogy már nyelni is alig bírt a szagban.  – Csináljon valamit – cincogta rémülten Malcolm. Ismét nekidurálta magát, hiszen az álmok manipulálhatóak, csak oda kell figyelni és akarni kell. Jasmine tudta, hogy ez csak álom, nem a valóság, meg lehet változtatni. Azzal viszont nem számolt, hogy méltó ellenfelére akadt.  – Nem tudom megtörni az álmot.  – Istenem – rogyott zsákként Jasmine-nek Malcolm. Már csak nyöszörgött. – Édes istenem… Jasmine már a saját rémületét érezte a torkában, nem Lisbeth kreálmányát, ő is ugyanúgy csapdába esett, mint a fiú, akiért jött. Egy szociopata kislány agyának csapdájába. Ekkor megmozdultak a falak, dolgok váltak ki belőle, kezek és k arok nyúltak feléjük. Rothadó, oszló hús omlott le fehér csontokról, rongyokként mált le a karokról. Régóta halott dolgok materializálódtak le a foszló falról, és indultak meg feléjük. Egy férfi félig megmaradt arcában a nyelve nagyokat csapkodott a 191

csontos ajak és az arc maradék húsa közt, rajta kövérre hízott kukac tekergett. Négy alak vált ki a tömegből, és vette feléjük az irányt. ArA rcuk felismerhető volt, egy férfi, egy nő és két kamasz. Bőrük színe ugyanaz a barna, mint Malcolmé, aki fejhangon sikoltozott mellette, és ahogy Jasmine elkapta a kezeit, a szegény srác ujjai belevájtak a húsába.  – Apa, apa! Neeee! Neeee! – állt össze szavakká szavakká a sikoly.  Naná, hogy Malcolm családja voltak a hullák. Azért hatottak rá olyan bénítóan az amúgy is rémséges álomban, mert kifejezetten rá szabták, a szegény fiúra tervezték az egészet. A hullák lassan araszoltak feléjük, itt-ott lepotyogott róluk ez meg az. Foszlottak. Jasmine az ajtó felé rángatta Malcolmot, aki ellenállt, teljességgel elvesztette a fejét, menekült volna. Csak nem maradt hová. Jasmine megtörni ugyan nem tudta az álmot, de manipulálni talán igen: feltépte az ajtót, szélesre tárta, és az álom megbillent, minden megtorpant benne egy pillanatra: az ajtón túl a nagy semmi tátongott. Micsoda hanyagság ez, Lisbeth, futott át Jasmine agyán, és a szédítő semmiből egy végtelenbe futó lé p lé pcsőt csőt képzelt a lábuk elé. Kirántotta a szobából Malcolmot, és egyetlen gondolattal bereteszelte maguk mögött az ajtót, hogy már száguldjanak is lefelé. Malcolm úgy kapaszkodott belé, mintha attól rettegne, hogy bármikor felszívódhat, és itt hagyhatja magára. Hirtelen a lépcső két oldalán f aalak nőttek, ugyanazok a megsárgult, omladozó falak: már egy folyofolyosón loholtak lefelé, és a falból ismét jöttek a hullák, oszladozó kezek nyúltak feléjük, egy nyúlósan határozott kéz már rá is kulcsolódott Jasmine csuklójára, Malcolm pedig visítva jelezte, hogy más kezek az ő ingét tépik, tépik, rángatják. Jasmine gyorsan fénylő kardot képzelt magának, ami abban a abban  a pillanatban meg is villant előtte, és már suhant is a levegőben: a csuklóját markoló kézről lenyeste a kart, és az vért sprickolva táncolt a levegő ben. De megszabadult, megszabadult, és a kézfejjel a csuklóján rohant tovább Malcolmot határozottan kitépve a rohadó kezekből. kez ekből. Az álomszablya véresre mázolta a falat előttük, elő ttük, ahogy bizarr kaszaként aratta a falból előttük kinyúló végtagokat. A lépcsőn fehér kezek és karok vonaglotvonaglo ttak, de ők ketten ketten csak rohantak lefelé. Akkor a lépcsők fordulóba torkolltak, a falak összezáródtak előttük. előttük. 192

Jasmine túlságosan is a kardra koncentrált, a lépcsőről megf eledkezett. eledkezett. Most ott álltak egy zsákutcában, a végtelen lépcső legalján, lega lján, és a már ismerős hullaszag ismét érlelődni kezdett.  – Minden éjjel ugyanez ugyanez az álom, Malcolm? Malcolm?  – Nem.  – Van valami, valami, ami mindegyikben mindegyikben közös?  – A családom. Mindig megöli őket – őket – lihegte-sírta az arcába a fiú, és el nem engedte volna. Jasmine se nagyon kapott már levegőt a saját félelmétől, bár a csonka kézfejet valahol útközben, a nagy r ohanásban ohanásban elhagyta. Tudta, hogy Malcolm rothadásnak indult családja közeledik, a szag is jelezte, hogy elkapják a fiút, széjjeltépik, és talán fel is falják a saját szeme láttára. Igen, ez volt az álom logikája, legalábbis Jasmine így irányította volna, ha igazán meg akar valakit rémíteni. Ha igazán gyűlöl valakit. És ez volt a kulcs: a gyűlölet. g yűlölet.  – Tudom, miért gyűlölöd Malcolmot, Lisbeth  – kiáltotta el magát Jasmine, amikor az első oszló kezek előbukkantak a falból. fa lból. – Irigyled tőle a családját, mert Malcolmot szereti a családja. csalá dja. Az apja szereti, az anyja is szereti, a nővére és az öccse is szereti. A tetemek összeálltak, lassan megindultak feléjük, de a szag halványodni kezdett.  – Téged gyűlöl a családod, Lisbeth. Az anyád retteg tőled, olvastam olvastam az aktádban. Az apád meg akart ölni, és te megbüntetted őt. Igaz, Lisbeth? Igaz?! – a hullák körvonala megtört, már alig látszottak. Aztán mintha valami sötét, nagy valami átsiklott volna a rémálmon, mint egy bálna. Lisbeth ereje lebegett el közöttük. – Téged senki nem szeret, Lisbeth. Mindenki gyű gyűlöl, még a saját családod is. Csend. Nem a hallható fajtából, hanem az az érzékszerveket megragadó, mélységes csend, ami még a hangtalanságnál is némább és mélyebb. Az álom megtört, Jasmine pedig felébredt. Mellkasában kalapáló szívvel ült fel a sötétben, megtalálta a megoldást. Lisbeth-et soha nem szerette senki, de senki. Pedig még egy szociopatának is kell az illúzió, hogy van valaki, aki elfogadja olyannak, amilyen. Lisbeth-et szeretni kellett. R EGGEL EGGEL első útja Malcolmhoz vezetett, most találkoztak az élet193

 ben először. Megígérte neki, hogy Lisbeth soha többet nem fogja bánbántani; tudta, így vagy úgy meg is fogja tartani t artani az ígéretét. LISBETH egy majdnem életnagyságú babával játszott, amikor bement hozzá. Bromley a tükör másik oldalán figyelt, de Jasmine-t már nem érdekelte.  – Szép a babád babád – kezdte.  – Anyukám küldte. küldte.  – Miért?  – Mit miért? – ráncolta ráncolta a homlokát a kislány.  – Miért küldött neked neked babát az anyukád? anyukád?  – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Lisbeth, és az aranyhajú baba mozdulatlanul hevert az ölében.  – Úgy, hogy miért küldött neked babát az anyukád? anyukád? Miért küldött volna bármit is? A legtöbb legtöbb szülő berakja ide a gyereké g yerekét,t, aztán elfelejti, még levelet se küld neki. Lisbeth csillogó szemekkel mosolygott fel rá.  – De az én anyukám szeret engem – mondta tárgyilagos kedvességgel, de látszott, hogy amint a mondat végére ért, már meg is bánja, hogy kimondta. Mert Jasmine felkacagott, aztán hagyta, hogy a nevetése ürességet hagyjon maga után. Egy darabig csak nézett le a sárgás szemekbe, amelyek nem néztek félre, meg sem rezzentek.  – Téged senki senki sem szeret, Lisbeth. Te is tudod, tudod, és én is.  – Gyűlöllek – Gyűlöllek  – váltott halkan és hűvösen tegezőre a kislány.  – Tudom. Miért ölted meg meg Nickyt? Nickyt?  – Nem öltem meg. meg.  – Miért, Lisbeth?  – Mit miért? – kérdezett kérdezett vissza dacosan dacosan duzzogva.  – Miért ölted meg Nickyt? Nickyt?  – Téged is meg tudtalak tudtalak volna az éjjel. éjjel.  – Akkor miért nem nem tetted meg?  – Menj innét! Menj innét! – pattant fel kiabálva. Aztán a babát a földhöz csapkodta, műanyagdarabok repültek szanaszét. Egy kék szem árván pislogott bele a szobába.  – Miért ölted meg Nickyt? Nickyt?  – Mert nem akarta hagyni, hogy azt csináljam, amit akarok. Ahogy te sem akarod hagyni! 194

 – Nem én – jegyezte jegyezte meg csendesen csendesen Jasmine –, és nem is fogom. fogom. ESTE Jasmine megvárta, hogy a gyerekek már pár órája aludjanak. Malcolmmal Vanessa virrasztott, így éjjel biztonságban volt. Hogy holnap éjjel hogy lesz, az más kérdés. Ugyanakkor Jasmine meghozta a döntést: vagy sikerül egyetlen éjszaka alatt „megszelídítenie” Lisbeth-et, vagy a kislánynak meg kell halnia. Persze, a harmadik lehetőséget sem hetőséget  sem hagyhatta ki a számításból: a gyerek akár meg is ölheti őt ma éjjel. A gondolat jeges szele jó ismerősként cirógatta végig a bőrét, bek úúszott a csontjaiba, végigszánkázott a gerince mentén. A félelem régi cimborája volt, keresztet is vethetett volna magára, magára, ha nem fél, sőt retretteg a pácienseitől. Álomról álomra haladt, úszott az emlékfoszlányok, színvillanások, gondolatok tengerén, mint egy gyakorlott úszó, aki csak a túlsó partra koncentrál. Aztán egyszer csak megérezte a rettegést, a Lisbeth ger jesztette rémület már távolról megszólította, izzó vörös fonalként vonta magához. Ezúttal óvatosabban járt el, megállt az álom peremén, és várt, nem rontott be, csak a félelmet tolta el az útjából. Lisbeth haragja harapósan lángolt fel, de most nem találhatott rajta fogást, hiszen kívül maradt az álmon, nem ejthette hát csapdába.  – Úgysem mered mered – acsargott rá – , félsz tőlem, mint mindenki más!  – Azért te is hibáztál – mosolygott Jasmine –, mind hibáztok egyszer. Attól, hogy félek tőled, még nem vagy biztonságban. Neked biztonságban.  Neked sem ártana tartanod éntőlem. Ahogy égszakadás előtt a természet mintegy visszatartja a lélegzelélegz etét, hogy aztán a felgyülemlett energiákat mind egyszerre lökje ki magából, úgy vett lendületet Lisbeth ereje is. Jasmine minden kicsi rezdülését érezte, de talán megtörheti az álmot…  – Mit szólnál, ha elvinnélek elvinnélek az egyik egyik páciensemhez?  – Miféle páciens? – bizonytalanodott  bizonytalanodott el a nagy erőfergeteg kellős közepén a kislány. Jasmine vázolta, mi a munkája és milyen betegei is vannak; mire a dióhéj végére  végére   ért, Lisbeth ajkain ugyanaz az angyali mosoly játszott, ami legelső találkozásukkor. Az a tökéletesen érzeérz elemmentes, maszkszerű és mégis égi jelenség. Akár egy csodálatos  porcelánbaba.  porcelánbaba. 195

 – Megmutassam Megmutassam valamelyikük álmát? álmát?  – Komolyan Komolyan kérdezed?  – A legkomolyabban. legkomolyabban. Lisbeth vágyakozva nyalta meg a száját, szinte kéjesen, egy tízéves kislánytól talán túlságosan is felnőttes tudatossággal, mint aki pontopont osan tudja, mekkora kielégülést okozhat neki az ajánlat. Az is igaz, hogy Lisbeth csakis testében volt még gyermek, lelke és agya határozottan koravénre érett a sok álomjárástól és szenvedéstől, amit másokmásoknak okozott.  – Nagyon szeretném. szeretném.  – Nagyszerű  – Nagyszerű –  – vágta rá Jasmine, aztán gondolkodott kicsit. – Akkor  bemutatom neked neked Williamet. Tetszeni Tetszeni fog neked. Sőt, imádni fogod. fogod. Lisbeth nagyot nagyot kuncogott, most először hasonlított ahhoz a kiski slányhoz, aki testében volt.  – Ha nem küzdesz küzdesz ellenem, magammal magammal vihetlek az álmába. álmába.  – Hogyan? – vonta össze a szemöldökét szemöldökét Lisbeth.  – Egyszerűen. Csak engedd el magad, lazíts. A munkát meg bízd rám. Most én leszek a sofőr sofőr és te az utas.  – De esküszöl, hogy elviszel ehhez a Williamhez?! Megígérted, hogy beleláthatok egy igazi gyilkos álmába.  – Megígértem. Megígértem. És meg is tartom. Lisbeth boldogan biccentett, és Jasmine már érezte is, ahogy a kislány tudata hozzásimul, szinte nekikoccan, mert már egy kicsit sem védte magát. Egy felnőtt empata soha nem szolgáltatta volna ki ennyienny ire magát, de Lisbeth mégiscsak kislány volt még, aki ráadásul még soha nem akadt össze méltó ellenféllel. Tízévesen csak nem tudhat mindent az ember. William éppen aludt, mikor befutottak az álmába, ami szokás szerint a dicső múltat idézte: egy kislánnyal feküdt széles duplaágyán. dupl aágyán. A kislányon kék sort és rajzfilmfigurás piros póló volt, Jasmine-nek rögtön beugrott a helyszínelési fotókról: a hatéves kis Caitlin. William ilyen kislányokat látott erotikus álmaiban.  – Ez csudás – sóhajtott sóhajtott kéjesen Lisbeth.  – Haza akarok akarok menni, kérem, engedjen engedjen haza – sírta Caitlin.  – Nemsokára Nemsokára – csitította William, miközben a kislány vékonyka,  pucér combját simogatta. – Maradj még egy kicsit, aztán. Ha rendesen 196

viselkedsz, akkor hazaviszlek.  – Hol vannak a kiscicák? Azt tetszett mondani, hogy kiscicákat tetszik mutatni.  – Mindjárt…  – De ne tessék fogdosni! Ne tessék! – sikoltott a kislány, félelme úgy üvöltött belőle, hogy az embernek belefacsarodtak a belei. Lisbeth olyan közel hajolt a kettőshöz, amennyire csak Jasmine engedte, és szívta magába a kislány rettenetét, beszippantotta az aprócska test görcsös rángásait, a segélykiáltásait, a könyörgését, új erőre kapott  belőle. A kis Caitlin még kérdezett zokogva a cicák felől, de aztán William hatalmas mancsa elszorította a nyakát, egyetlen erős mozdulattal összeroppantotta aprócska nyelőcsövét. William nagyon erős ember volt. Az apró, meztelen tetem ott hevert az ágyon a férfi mellett, feje félrebicsaklott, szeme végre békésen lehunyva. Mint egy törött baba, csak bőre hamvassága hibátlan már. Jasmine ekkor belépett Lisbeth-tel együtt az álomba. A halott kislány eltűnt, a férfi pedig ismét ruhában ült az ágyon előttük, és ahogy Jasmine-t megpillantotta, megszállta a rémület. Jasmine szerette, hogy ennyire fél tőle, szerette a félelmét. Szerette, hogy bánthatja, hogy miatta és tőle szenved a férfi.  – Fél tőled – konstatálta Lisbeth.  – Tudom.  – Jó voltam – nyöszörögte William –, megcsináltam mindent, amit mondott. Nem csináltam semmi rosszat, nem kell megbüntetnie!  – Jaj, mennyire fél – ragyogott Lisbeth szeme. Odaballagott az ágyhoz, William pedig rémülten húzódott el tőle, és nézett fel Jasmine-re.  – Nem azért jöttem, hogy megbüntesselek, William. A segítségedet kérem.  – Kérjen bármit, dr. Cooper, amit csak akar! Megteszek bármit. Lisbeth felé nyúlt, de a férfi úgy hajolt el az érintésétől, mintha a kislány keze égetne.  – Tetszett William álma, Lisbeth?  – Jaj, nagyon, fantasztikus volt.  – Akarsz még egy ilyet látni? 197

 – Igen, igen – nézett Jasmine-re a kislány izgatottan csillogó szemekkel.  – A tiéd, William – intett Lisbeth felé Jasmine a fejével.  – Mii van? – hebegte a nagydarab férfi.  – A kislányt kell megbüntetnünk. Neked adom, te fogod megbüntetni.  – Nehogy azt hidd, hogy félek – jelentette ki dacosan Lisbeth.  – Valódi? – érdeklődött izgatottan William.  – Nagyon is.  – Ha azt hiszed, hogy megijesztesz, hát nagyon tévedsz. Nem félek tőle, bármikor eltüntethetem.  – Csakhogy ezt az álmot én irányítom, Lisbeth. William elkapta a kislány törékeny csuklóját, az meg magabiztosan megpördült, farkasszemet nézett vele, mielőtt eltünteti. Legalábbis ő így képzelte. De Jasmine szorosan tartotta William lényét, vigyázott rá. Most kezdett éledezni Lisbeth- ben a félelem, a borzongás első szikrája kipattant belőle, ahogy próbálta a nagy férfimarokból kirántani a kezét. Hiába.  – Úgysem engeded, hogy bántson, soha nem engednéd! Csak a kislányok lehetnek rosszak. Csak a rossz kislányok akarják, hogy mások szenvedjenek – még nem ragadta magával a rettegés, mert komolyan gondolta, amit mondott. Még hitt benne, hogy Jasmine nem hagyja, hogy baja essék. Jasmine felnőtt, tanár, doktor, aki soha nem bántana egy kisgyereket.  – Én sem vagyok éppen jó kislány, Lisbeth. Soha nem voltam az. William magához rántotta, mellkasához szorította, akárhogy kapálózott is.  – ERESSZEN! – kiáltotta Lisbeth dühödten, és az indulat egyelőre legyűrte félelmét.  – Nem ijedek meg, és nem leszek jó akkor sem!  Nem leszek olyan, mint a többi gyerek!  – Azt tudom. Ahogy én sem lettem olyan soha – mondta még búcsúzóul Jasmine, és eltűnt az álomból, a férfi fájdalmas kénye-kedvére hagyva a kislányt. Látni nem akarta, mi fog történni, de messzire nem ment. Érezni akarta végre Lisbeth rettegését, a kivirágzott félelmét, ahogy végzetesen magával ragadja, maga alá gyűri. Végre Lisbeth is érezte azt az egy érzelmet, amit teljességében képes volt megélni, a 198

saját félelmét. Dr. Jasmine Cooper az álom peremén várt, szívta magába a félelmet és rettegést, a borzalmas kéjt, amit ez gerjesztett benne. Beszürcsölte a gonosz édes nedvét, csurig telt vele. Ahogy a kislányt, őt sem csak vonzották a sötét erők; belőlük merítettek erőt mindketten. Még azelőtt megtörte az álmot, hogy William beteljesítette volna a kislány sorsát, de már jócskán azután, hogy Lisbeth kétségbeesetten zokogni kezdett. Jasmine felébredt, és a sötét folyosókon át Lisbeth szobájába ment. A kislány fürdött az izzadtságban, arca maszatos volt. Rémülten rezzent össze Jasmine láttán.  – Te is olyan vagy, mint én. Pont, mint én – suttogta.  – Igen, Lisbeth, olyan vagyok, mint te – bólintott Jasmine, és leült az ágy szélére.  – Nem akarom, hogy még egyszer megbüntess.  – Ezek szerint tanultál belőle. Ez volt az első lecke, Lisbeth. Meg foglak tanítani életben maradni, Lisbeth. Ha figyelsz rám, és megtanulod a leckét, nem ölnek meg. Akkor életben maradsz – magyarázta neki, és a füléhez hajolt, hogy a kamera mikrofonja már ne hallja. –  Megmutatom, hogyan táplálkozz belőlük észrevétlenül. Azt teszel velük, amit akarsz, bizonyos határok között. Kínozhatod őket, és még  pénzt is kapsz érte.  – Pontosan olyan vagy, mint én – suttogta megint Lisbeth, és a légzése lecsendesedett.  – Vigyázni fogok rád, veled leszek. A szünetekben eljössz hozzám.  – Még mindig félsz tőlem, ugye?  – Igen, félek.  – De már én is félek tőled.  – Igen, félsz. A kislány hozzásimult, apró gyerekkezei szorosan fonódtak rá kar jaira, ahogy ölelte őt. Minden gyereknek kell valaki, akihez hozzábú jhat. Jasmine álla a kislány fején nyugodott, úgy tartotta a kis testet, ölelte, ringatta. Mindkettejüknek szüksége volt erre az ölelésre. A szörnyetegek átadják egymásnak a tudományukat, gondolta Jasmine. Megtanítalak életben maradni, megtanítalak vért ontani és felinni a köny199

nyeket. Feltrancsír ozzuk őket, és dagadtra zabáljuk magunkat a rettegésükből, de csak mi tudjuk majd, ők nem jönnek rá. Jasmine fél szemmel felpislantott a kamerára. Ott van, Bromley? Ott van? Ő talán sejti, ő talán sejtette mindig is. Engem miért hagyott életben, Bromley? Engem miért? Még szorosabban ölelte Lisbeth-et, az első forró könnyek kibugygyantak a szeméből, leszánkáztak az arcán.  – Szörnyetegek, reszkessetek! Sárkányok lesnek rátok! – suttogta a kislány puha hajába. Török Krisztina fordítása

200

Neil Gaiman  Neil Gaiman 1960-ban született lengyel bevándorlók gyermekeként Angliában. Kora gyermekkorától hatást gyakorolt rá a sci-fi és a fantasy, többek között  J.R.R. Tolkien, C.S. Lewis, Harlan Ellison és  Ray Bradbury munkái. A nyolcvanas évek elején belekóstolt az újságírásba, cikkeket és könyvkritikákat írt. 1984- ben jelent meg az első könyve a Duran Duran zenekar történetéről. Első publikált története a Featherquest című fantasy-novella. Legnépszerűbbek talán a képregényei, elsősorban a Sandman-sorozat, amely 75 számával és több különszámával a műfaj klasszikusának számít. Prózaíróként különös, stílusba nehezen besorolható történeteket ír, mint például a (filmen is nagy sikert arató) Csilla g  por, amely felnőtteknek szóló fantasy, vagy a Sosehol, amely egy London alatti Londonban játszódó, úgynevezett „urban fantasy”-nek tekinthető. A nagy áttörést az Amerikai istenek hozta meg, amelyet díjesővel is honoráltak, és amely a nem sci-fi olvasók előtt is ismertté és kedveltté tette. Utána következő regénye, az  Anansi Boys szintén ezt a vonalat követi, afrikai meséket és mitológiát ötvöző történet. Kisprózáját két novelláskötetben gyűjtötte össze: Tükör és füst (1999), valamint a 2006-ban megjelent Fra gile Things. Gaiman sok műfajban otthon van, gyermekkönyvei (The Day I  Swapped My Father for Two Goldfish, The Wolves in the Walls, Coraline) szintén nagy népszerűségnek örvendenek, de ír még verseket, dalszövegeket (például Tori Amosnak) és forgatókönyveket is (utóbbira példa Robert Z emeckis 2007-es filmje, a Beowulf). Összeállította: Pék Zoltán

201

Neil Gaiman Én, Cthulhu  Avagy mit keres egy magamfajta csápos arcú lény egy ilyen elsülylyedt városban (déli szélesség 41° 9', nyugati hosszúság 126° 43')? I. Cthulhu vagyok. A Nagy Cthulhu. Senki nem bírja rendesen kiejteni. Írja? Minden egyes szót? Helyes. Hol is kezdjem…? Hát jó. Kezdem az elején. Írja, Whateley. Számtalan eónnal ezelőtt keltem ki Khhaa'yngnaiih sötét ködéiben (nem, naná hogy nem tudom lebetűzni. Írja le kiejtés szerint) névtelen, rémálom szülőktől egy púpos hold alatt. Persze nem ennek a bolygónak a holdja volt, hanem igazi hold. Egyes estéken a fél eget betöltötte, és ahogy kelt fel, látni lehetett a falánk arcát vörösre festő, karmazsinszín vért, ott csorgott-csöpögött, mígnem a zenitre érve véres, halott, vörös fénybe mártotta a mocsarakat és tornyokat. Azok voltak a szép idők. Vagyis hát éjszakák, na. Volt egy napunk is, de az már akkor is vénnek számított. Emlékszem, azon az estén, amikor végül felrobbant, mind levonaglottunk a partra, hogy végignézzük. De előreszaladtam. A szüleimet nem ismertem. Apámat felfalta anyám, amint megtermékenyítette, őt pedig én faltam fel születésemkor. Történetesen ez az első emlékem: ahogy csuszamlok ki anyámból, húsának érett íze a csápjaimon.  Ne vágjon olyan döbbent képet, Whateley. Nekem maguk emberek ugyanilyen undorítóak. Jut eszembe. Megetették a shoggoth-ot? Mintha hallottam volna nyüszögni. 202

Szóval az első pár ezer évet abban a mocsárban töltöttem. Ezt nem túlságosan élveztem, mivel színre olyan voltam, mint egy kis pisztráng, nagyságra pedig még másfél méter sem, mármint a maguk mércéje szerint. Az idő java részében lesből támadtam meg és faltam izéket, közben meg vigyáztam, nehogy más izék engem lessenek ki és egyenek meg. Így telt a fiatalságom. Aztán egy nap – ha jól rémlik, kedd volt – felfedeztem, hogy az élet nem csak az evésről szól. (Szex? Dehogyis. Abba a fázisba csak a k övetkező esztivációban érek; addigra a maguk csip-csup kis bolygója rég kihűl.) Azon a kedden történt, hogy Hastur bácsikám összeforrt állkapoccsal vonaglott le az én mocsaramba. Ez azt jelentette, hogy nem enni jött, hanem beszélgetni. Ez egy hülye kérdés, még magától is, Whateley. Egyik számat se használom, amikor magával kommunikálok, nemde? Na hát akkor. Még egy ilyen kérdés, és keresek mást, akinek lediktálhatom az emlékirataimat. Magából pedig shoggoth-eledel lesz. Kiruccanunk, mondta nekem Hastur. Betársulsz? Kik mennek?, kérdeztem. Én, felelte, Azathoth, Yog-Sothoth, Nyarlathotep, Tsathogghua, Ia! Shub Niggurath, az ifjú Yuggoth meg még páran. (Ez elég szabad fordítás, remélem, sejti, Whateley. A legtöbbjük a-, bi- vagy triszexuális volt, az öreg Ia! Shub Niggarath-nak meg minimum ezer kicsinye volt, legalábbis ezt állította. Bár a családnak az az ága mindig hajlott a túlzásra.) Kiruccanunk, fejezte be Hastur, és ha van kedved kicsit mókázni, tarts velünk.  Nem válaszoltam azonnal. Ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem rajongtam a kuzinjaimért, ráadásul a síkok szörnyű torzulásának k öszönhetően csak igen bajosan láttam őket tisztán. Folyton elmosódott a szélük, és néhányuknak – Sabaoth jó példa – bőven volt széle. De hát fiatal voltam és bohó. „Ennél csak több az élet!”, rikkantottam sokszor, miközben körülöttem miazmásodott a mocsár gyönyörteljesen magzati kriptaszaga, fent pedig ngau-ngauk és zitadorok rikogtak és skargoltak. Így hát igent mondtam, mint sejtheti, és Hastur után nyáljadoztam a találkahelyre. Ha jól emlékszem, a következő hónapot azzal töltöttük, hogy el203

döntsük, hová is menjünk. Azathoth már teljesen beleélte magát Shaggaiba, Nyarlathotep viszont odavolt a Kimondhatatlan Helyért (vesszek meg, ha értem, miért. Amikor utoljára ott jártam, minden zárva volt.) Nekem mindegy volt, Whateley. Csak legyen nyálkás és finoman romlott, és én otthon érzem magam. Azonban Yog-Sothoth-é volt az utolsó szó, mint mindig, így hát erre a síkra jöttünk. Ismeri Yog-Sothoth-ot, ugye, kis kétlábú állatkám? Gondoltam. Ő nyitotta meg előttünk az utat ide. Őszintén? Nem voltam oda. És még most sem vagyok. Ha előre sejtettem volna, mennyi vesződséggel jár, nem vágok bele. Persze akkor fiatal voltam. Ha jól emlékszem, első megállónk a borús Carcosa volt. A belsőség is meghűlt bennem attól a helytől. Manapság már borzongás nélkül rá tudok nézni a maga fajtájára, de akkoriban kirázott a hideg a pikkely és álláb nélküli emberektől. A Sárga Király volt az első, akivel kijöttem. A toprongyos király. Nem ismeri? A Necronomicon hétszáznegyedik oldala (a teljes kiadás persze) céloz a létére, és azt hiszem, a bugygyant Prinn említi a De Vermis Mysteriisben. És persze Chambers. Kellemes pasasnak találtam, csak meg kellett szokni. Tőle kaptam az ötletet. Mi az elmondhatatlan poklot lehet csinálni ebben a kietlen dimenzióban?, kér deztem tőle.  Nevetett. Amikor én idejöttem, mesélte, mint egy pötty az űrből, ugyanezt kérdeztem magamtól. Aztán felfedeztem, milyen mókás meghódítani furcsa világokat, leigázni az őslak ókat, hogy féljenek és imádjanak engem. Jó buli.  Na persze az Öregeknek nem tetszett, mondta. Az öregeknek?, néztem rá.  Nem, nem. Az Öregeknek. Nagybetűvel. Fura fickók. Böhöm, tengeri csillag alakú hordók, olajos szárnyakkal, ami révén az űrben r e pülnek. Az űrben repülnek? Repülnek? Le voltam döbbenve. Nem gondoltam, hogy bárki repül még mostanság. Minek vesződni vele, ha sluggolni is lehet, nem? Már értettem, miért nevezték őket öregeknek. Vagyis Öregeknek, pardon. 204

Mit csinálnak ezek az Öregek?, kérdeztem a Királyt. (A sluggolásról majd mesélek később, Whateley. Bár semmi értelme. Nincs meg hozzá a wnaisngh'ang-ja. Habár talán tollaslabdaütő is megteszi.) (Hol tartottam? Ja, igen.) Mit csinálnak ezek az Öregek?, kérdeztem a Királyt. Nem sokat, felelte. Csak nem szeretik, ha más is csinálja. Kibogozolódtam, és a csápjaimmal megvetően jeleztem, hogy „Ismerem a fajtájukat”, de a Király nem fogta az adást. Tudsz hódításra érett helyet?, kérdeztem tőle. Lezseren egy kicsi, kietlen csillagcsoport felé intett. Ott van egy, ami elmegy, mondta. Földnek nevezik. Kicsit félreeső hely, de legalább van mozgástér. Köcsög barom. Egyelőre ennyi, Whateley. Kifelé menet szóljon valakinek, hogy etessék már meg a shoggothot. II. Már idő van, Whateley?  Ne butáskodjon. Tudom, hogy én küldtem magáért. A memóriám  jobb, mint volt. Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fthagn. Tudja, mit jelent, ugye? R'lyeh-nek ebben a házában Cthulhu vár és álmodik. Jogos túlzás; mostanában nem vagyok túl jól. Vicc volt, egyfejű, vicc volt. Ugye, mindent leír? Helyes. Írja csak. Hol is hagytuk abba tegnap? R'lyeh. Föld. Ez is példázza, hogyan változik a nyelv, a szavak jelentése. Elmosódik. Rühellem. Valaha R'lyeh volt a Föld, legalábbis az a része, amit én uraltam: az elején főleg a nedves részek. Most már csak a kis házamat jelenti itt, a déli szélesség 47° és nyugati hosszúság 126°-án. Vagy ott vannak az Öregek. Most már bennünket neveznek Öregeknek. Vagy a Nagy Öregeknek, mintha nem is volna különbség köztünk és a hordósrácok között. Elmosódik a jelentés. Szóval a Földre jöttem. Akkoriban sokkal nedvesebb volt. Pompás 205

hely volt, a tengerek sűrűek, akár a leves, és az emberekkel is remekül kijöttem. Dagonnal meg a fiúkkal (ezúttal szó szerint értem). Azokban a régi időkben mind a vízben éltünk, és mielőtt annyit mondhattak volna, Cthulhu fthagn, már neki is állítottam őket építeni, rabszolgáskodni és főzni. És persze megfőződni. Jut eszembe, akartam mesélni valamit. Egy igaz történetet. Egy hajó hajózott a tengeren. Csendes-óceáni körutazáson. És ezen a hajón volt egy mágus, vagyis egy bűvész, akinek az utasokat kellett szórakoztatni. És volt egy papagáj is a hajón. Ahányszor a bűvész csinált egy trükköt, a papagáj tönkretette. Hogy hogyan? Elárulta, hogyan csinálta. „A kabátujjába dugta”, csicseregte. „Cinkelt a pakli” vagy „Duplafenekű a láda”. A bűvésznek nagyon nem tetszett. Végül elérkezett a legnagyobb trükkjéhez. Bejelentette. Feltűrte az ujját. Meglengette a karját. Abban a pillanatban a hajó megemelkedett és az oldalára dőlt. Az elsüllyedt R'lyeh emelkedett fel alattuk. A szolgáim, a förtelmes halemberek hordaszám zúdultak át a korláton, megragadták az utasokat meg a személyzetet, és a hullámokba rántották őket. R'lyeh újra elsüllyedt, hogy kivárja, mikoron a rettegett Cthulhu ismét felemelkedik és uralkodik. A szörnyű vizek felett a bűvész egy árbocba kapaszkodva egymagában lebegett; kis bék aféle barmaim elfeledkeztek róla, amiért persze csúnyán megfizettek. Aztán a bűvész a magasban észrevett egy kis zöld alakot. Az lejjebb ereszkedett, s végül leszállt egy fadarabra. A  papagáj volt. A papagáj félrebillentette a fejét, úgy nézett a bűvészre.  – Oké, feladom – csivitelte. – Hogy csináltad? Persze hogy igaz, Whateley. Hazudna magának fekete Cthulhu, aki akkor csuszamlott ki a sötét csillagokból, amikor a maga legszörnyűségesebb rémálmai még any juk álemlőit szopogatták, aki arra vár, hogy a csillagok előbújjanak ebből a sírpalotából, aztán feléleszti hűségeseket és folytatja uralkodá206

sát; aki majd újra megtanítja híveinek a halál és tobzódás fennkölt, zaftos örömeit? Naná, hogy hazudnék. Pofa be, Whateley, én beszélek. Nem érdekel, hol hallotta koráb ban. Azokban az időkben igencsak élvezkedtünk: mészárlás és pusztítás, véráldozat és kárhozat, genny és nyálka és trutyi, meg förtelmes, névtelen játékok. Kaja és pia. Egyetlen végtelen buli volt az élet, és mindenki imádta, kivéve persze azokat, akli nyárson végezték egy sajtszelet meg egy ananászgerezd között. Ah, akkoriban óriások éltek a földön.  Nem tarthatott örökké. Lecsaptak ránk az égből olajos szárnyakkal, szabályokkal, előír ásokkal és Dho-Hna tudja, hány űrlappal, amit mind a négy példányban kellett kitölteni. Banális kis bürokraták, vagy inkább bürokraták mindahányan. Csak rájuk kellett nézni: ötcsúcsos fejek – mindnek öt csúcs, kar vagy micsoda volt a fején (ami, teszem hozzá, mindig ugyanott volt). Annyi fantáziájuk se volt, hogy három kart növesszenek, vagy hatot, vagy százkettőt. Nem, mindig pontosan ötöt.  Nem jöttünk ki egymással.  Nekik nem tetszett a partim. Megdöngették a falakat (átvitt értelemben). Rá se hederítettünk. Akkor begorombultak. Veszekedtek. Szívattak. Verekedtek. Oké, mondtuk nekik, a tengert akarjátok? Legyen a tiétek. Vizestülmindenestül. Kiköltöztünk a szárazföldre – akkoriban még csápcsiklandóan mocsaras volt –, és akkora dolgokat építettünk, hogy mellettük eltörpültek a hegyek. Tudja, mitől haltak ki a dinoszauruszok, Whateley? Tőlünk. A mi  barbecue-nkon végezték. De azok a csúcsos fejű örömgyilkosok nem fértek a bőrükbe. Meg próbálták a bolygót közelebb vinni a naphoz. Vagy távolabb? Ezt nem is kérdeztem. A lényeg, hogy egyszer csak víz alatt voltunk megint. Röhej. Az Öregek városa telibe kapta. Gyűlölték a szárazságot és hideget, ahogy a teremtményeik is, erre hirtelen ott találták magukat az Antarktiszon, ami csontszáraz és hideg, mint a háromszor átkozott Leng elveszett sivatagjai. 207

Ezzel a mai lecke végére értünk, Whateley. És kerítene már valakit, hogy megetesse azt a ki-bevert shoggothot? III. (Armitage és Wilmarth professzorok meggyőződése szerint itt minimum három lap hiányzik a kéziratból. Egyetértek.) A csillagok megváltoztak, Whateley. Képzelje el, hogy a testét elvágják a fejétől, maga csak egy húsd arab marad egy fagyos márványlapon, vaksin, fulladozva. Ilyen érzés volt. A partinak vége szakadt. Meghaltunk. Így most itt lent várakozunk. Rémes, mi? Ugyan már. Le se rettegem. Várok. Itt ülök, holtan és álmodva, és figyelem, ahogy az emberek hangyabirodalmai felemelkednek és összedőlnek , tornyosulnak és szét porlanak. Egy nap – talán holnap, talán több holnap múlva, mint amit a maga gyengécske elméje felfoghatna – a csillagok együttállnak az égen, és elérkezik a pusztulás ideje: felemelkedem a mélyből, és ismét hatalmamba kerítem a világot. Lázongás és orgia, vérivás és ocsmánykodás, örök homály és rémálom, holtak és nemholtak sikolyai meg a hűségesek kántálása. És utána? Amikor a maga világa hideg kő lesz egy fénytelen nap körül, elhagyom ezt a síkot. Visszatérek a saját helyemre, ahol éjjelente vér csö pög a hold arcáról, ami úgy dülled, akár egy vízbe fúlt matróz szeme, és esztiválok. Akkor majd párzom, és aztán megérzem a mocorgást a testemben, és azt, ahogy az én kicsinyem kieszi magát a fénybe. Ühüm. Leírt mindent, Whateley? Helyes. Hát ennyi. Vége. Az elbeszélés befejezve. Sejti, mi jön most? Bizony. 208

Most megetetjük a shoggoth-ot.  Pék Zoltán fordítása

209

Ray Douglas Bradbury Ray Douglas Bradbury 1920. augusztus 22-én született az illinoisi Waukeganban, egy svéd emigráns anya és egy amerikai telefonszerelő harmadik fiaként. Gyerekkorában rengeteg időt tölt a városi könyvtár ban. Óz története és Edgar Allan Poe novellái ugyanúgy kedvencei, mint a Tarzant kiötlő Edgar Rice Burroughs Mars-regényei, a kor scifi magazinjai vagy Verne és Wells írásai. A fiatal Ray már 1931-ben napi rendszerességgel írja történeteit, majd amikor Los Angelesbe költöznek, a középiskola alatt rajongói lapokban publikál. Ugyanakkor nem tanul tovább, napközben rikkancsként dolgozik, esténként meg a helyi könyvtárban képzi magát. Az első írása, a  Hollerbochen's Dilemma 1938-ban jelenik meg, egy évvel rá pedig elindítja saját magazinját  Futuria Fantasia néven, amelyből négy szám jelenik meg, egyenként száz példányban. A '40es évek elején írásai lehetővé teszik számára, hogy felhagyjon az újságeladással, és minden idejét írással tölthesse. Az 1950-ben megjelent  Marsbéli krónikák révén neve végre bekerül a köztudatba. Az évek során számos díjban és elismerésben részesül, többek között csillagot kap a Hollywoodi hírességek sétányán, és egy aszteroidát, valamint egy holdkrátert is elneveznek róla. Bradbury írásainak népszerűsége világnézetének és írástechnikájának sajátságos keverékéből adódik. Az ember szinte tapintja, szagolja, megfesti magában a körülötte kibontakozó világot, amelyet Bradbury egy filmrendező alaposságával és egy festőművész aprólékos látásmódjával komponál meg. Manapság a szélhűdés miatt tolókocsiba kényszerült, és Amerika legtermékenyebb zsenijeként ismert Bradbury életének legnagyobb részét házának egy aprócska szobájában tölti, amely telis-tele van könyvekkel és munkásságára emlékeztető apró tárgyakkal. Az egyik polcon ott figyel a The Halloween Tree-ért kapott Emmy, egy már el210

hunyt barátjától örökölt Oscar-díj, Jules Verne agyszüleménye, a  Nautilus tengeralattjáró, egy komplett Jurassic Parkkal felérő őslénygyűjtemény és megannyi Halloween-napi dekoráció. Összeállította: Hegedűs Tamás, Galgóczi Tamás, Makai Péter, ekultúra.hu

211

Ray Bradbury Jelölt

Roby Morrison nyugtalanul ballagott a trópusi hőségben, és a hullámok nedves mennydörgését hallgatta a part felől. Az Ortopédiaszigetre amúgy zöld csend borult. 1997-et írtak, de Roby fütyült az időre. Ebben a kertben csavargott élete mind a tíz éve alatt. Most éppen a Meditációs órát próbálta elütni. A kerti fal mögött, északon álltak a Magas IQ Kabinok, ahol éjjelente a többi fiúval alszanak speciális ágyukban. Reggel úgy pattannak ki, akár a pezsgősüveg dugója, szaladnak zuhanyozni, befalják a reggelit, aztán a vákuumcsövek átröp pentik őket a sziget közepére a Szemantikai Iskolába. Aztán a Fiziológiára. Utána visszafújják a föld alá, majd a nagy kerti fal egy szelepén keresztül beengedik ide, egy óra frusztráló meditációra, amit a sziget Pszichológusai írnak elő. Robynak megvolt erről a véleménye. „Baromság.” Ma tomboló, lázadó hangulatban volt. Mogorván nézte a tengert, és azt kívánta, bárcsak ő is olyan szabadon járhatna-kelhetne. A szeme sötét volt, az arca kipirult, kis keze idegesen rángott. Valahol a kertben puha hangú csengő szólt. Még tizenöt perc a meditációból. Ááá. Aztán irány a Robotélelmező, hogy úgy tömje meg halott étvágyát, akár az állatkitömő a madar akat. A tudományosan tiszta ebéd után megint bele a csőbe, át a Szociológiára. Persze a meleg, zöld délután végén játszhatnak is majd a Főkertben. Csak épp olyan játékokat, amiket valami megfőtt agyú Pszichológus ötölt ki rémálmában. Ez a jövő! Úgy kell élned, fiam, ahogy a múlt korok emberei 1920-ban, 1930-ban és 1942-ben megjósolták! Minden fürge, egészséges és friss, sőt, túlontúl friss! Nincsenek mogorva, öreg szülők, hogy komplexusokat keltsenek benned. Mindent 212

felügyelünk, édes fiam! Robynak tökéletes hangulatban kellett volna lennie, készen valami különlegesre.  Nem volt. Amikor a következő pillanatban csillag hullott le az égből, csak még bosszúsabb lett. Gömb alakú csillag volt. Becsapódott, majd kis gurulás után megállt a meleg, zöld füvön. Apró ajtó nyílt rajta. A gyermekben ez egy álmot idézett fel. Olyan álmot, amelyet különös makacssággal ma reggel nem volt hajlandó lejegyezni Freudkönyvébe. Az álomgondolat pontosan akkor bukkant fel elméjében újra, amikor a csillagajtó kitárult és egy „valami” bukkant elő. Egy „valami”. Ha a fiatal szem először lát egy tárgyat, muszáj neki ismerőssé tenni. Robynak fogalma sem volt, mi ez a „valami”, ami kilép a gömbből, ezért szemöldökét összevonva arra gondolt, mire emlékezteti leginkább. A „valami” azonnal egy bizonyos valami lett. A meleg levegő lehűlt. Fény villódzott, az alak változott, összefolyt, formálódott, ahogy a valami bizonyossággá fejlődött. Magas, sovány, sápadt férfi állt döbbenten a fémcsillag mellett. Rózsaszín, rémült szeme volt. Reszketett.  – A, téged ismerlek. – Roby csalódott volt. – Te csak az Álommanó vagy.  – Álom… manó? Az idegen vibrált, mint a forró fémről felszálló levegő. Remegő kezét hirtelen hosszú, rezes hajához kapta, mintha még sosem látta vagy érintette volna. Az Álommanó elszörnyedve bámulta saját kezét, lábát, testét, akárha vadonatúj lenne. – Álom… manó? Nehéz szó. A beszéd is új volt neki. Menekülni akart, de valami nem engedte.  – Ja, minden éjjel álmodom rólad – mondta Roby. – Tudom, mit gondolsz. A tanáraink szerint szemantikai értelemben a szellemek, koboldok és tündérek, meg persze az Álommanó is csak név, csak jelölő, aminek nincs jelöltje, valóságos tárgya. Ja, egy fenét. Mi, gyerekek többet tudunk a tanároknál. Az itt léted bizonyítja, hogy tévednek. Mégiscsak van Álommanó, ugye? 213

 – Ne adj nekem címkét! – kiáltotta hirtelen az Álommanó. Most már értette. Valamiért kimondhatatlanul félt. Úgy csipkedte, ráncigálta és tapogatta saját hosszú, új testét, mintha szörnyűséges dolog volna. –   Ne nevezz el, ne címkézz fel!  – Hogy?  – Én jelölt vagyok – visította az Álommanó. – Nem címke! Csak egy jelölt. Engedj el! Roby kis zöld macskaszeme résnyire szűkült.  – Mondd csak… – tette csípőre a kezét  – Mr. Grill küldött? Lefogadom. Biztos ez is egy pszichológiai teszt. Roby elvörösödött a haragtól. Állandóan, pillanatnyi szünet nélkül abajgatják. Elvették a szüleit és a barátait, kiválasztják neki, mit játszszon, mit egyen, mit tanuljon, és most… még szórakoznak is vele!  – Nem Mr. Grill küldött – győzködte az Álommanó. – Hallgass meg, mielőtt jön valaki, meglát így engem, és tovább ront a dolgon! Roby feléje rúgott. Az Álommanó hátratáncolt:  – Nem vagyok ember! Te igen! Ezen a világon a ti testeteket a gondolat öntötte formába. Titeket felcímkéztek, osztályba soroltak. De én… én pusztán egy jelölt vagyok.  – Hazudsz! – rúgott arra Roby.  – Ez az igazság, gyerek! – hadarta az Álommanó frusztráltan. –   Több évszázadnyi gondolat alakította atomjaidat a jelenlegi alakodba. Ha alá tudnád ásni, el tudnád pusztítani ezt a hiedelmet, a barátaid, tanáraid és szüleid hiedelmeit, te is tiszta jelöltté változhatnál! Mint a Szabadság, Emberiség, Idő, Tér vagy Igazság.  – Grill küldött. Folyton szekál engem.  – Nem, nem! Az atomok alakíthatóak. Amikor elfogadtál bizonyos földi címkéket, mint Férfi, Nő, Gyerek, Fej, Kéz, Ujj, Láb, azzal együtt bármiből valamivé váltál.  – Hagyj békén. Ma vizsgám van, gondolkodnom kell. – Roby lehuppant egy kőre, és befogta a fülét. Az Álommanó ijedten nézett körül, mintha katasztrófától tartana. Roby fölött állva reszketni és sírni kezdett. – A Föld ezerféleképp alakulhatott volna. A gondolat címkéket használva rendet tett a rendezetlen kozmoszban. És most már senki se vesződik   azzal, hogy más formákba gondolja a dolgokat! 214

 – Menj el – szipogta Roby.  – A közeledben szálltam le, nem gyanítottam veszélyt. Kíváncsi voltam. Gömbűrhajómban a gondolatok nem tudnak változtatni az alakomon. Az évszázadok során világról világra utaztam, és soha nem estem csapdába így! – Könnyek csordultak le az Álommanó arcán. –  Most pedig felcímkéztél, elkaptál, bebörtönöztél a gondolatoddal. „Álommanó”. Iszonyú! Nem harcolhatok ellene, nem tudok visszaváltozni. És ha nem tudok visszaváltozni, nem férek vissza a hajómba, túl nagy vagyok. Örökre a Földön rekedek. Engedj el! Az Álommanó sikoltozott, zokogott, üvöltött. Roby eltöprengett. Magában azon tanakodott, mit is szeretne leginkább. Elszökni erről a szigetről. Butaság. Úgyis elkapnák. Akkor? Talán játszani. Rendes játékokat, pszichofelügyelet nélkül. Ja, az klassz lenne. Üveget pörgetni, karikát gurítani, vagy akár csak egy gumilabdát dobálni egymagában a kerti falnak. Igen. Egy piros labdát. Az Álommanó felkiáltott: – Ne… Csend. Piros gumilabda pattogott a földön. Fel-le pattogott a piros gumilabda.  – Hé! – Beletelt pár pillanatba, mire Roby felfogta, hogy a labda igenis ott van. –Ez meg honnét jött? – Nekidobta a falnak, elkapta. –  Hűha! Fel sem figyelt rá, hogy a különös idegen, aki pár perce még ott kiabált vele, egyszerűen nincs sehol. Az Álommanó eltűnt. A kert forró messzeségéből gongszó hallatszott. A csövön egy henger suhant a fal kör alakú szelepajtajához. Az ajtó halk szisszenéssel nyílt ki. Kimért léptek alatt ropogott-zörgött az ösvény. Mr. Grill lé pett át egy tigrisliliom lugason.  – Jó reggelt, Roby. Ó! – Mr. Grill megtorpant, és rózsaszín, kövér képére olyan kifejezés ült, mintha arcon rúgták volna. – Mi az ott nálad, fiú? Roby a falnak dobta a labdát.  – Ez? Gumilabda.  – Igen? – Grill összehúzta apró kék szemét, és nagyot pislogott. Aztán megnyugodott. – Hát persze. Egy pillanatig azt hittem… ööö… Roby csak dobálta a labdát. Grill megköszörülte a torkát. 215

 – Ebédidő. A Meditációs Óra véget ért. És nem vagyok biztos benne, hogy Locke tiszteletesnek tetszenének a szokatlan játékaid. Roby dörmögött valamit az orra alatt.  – Na jó, játsszál még kicsit. – Mr. Grill nagylelkű hangulatban volt.  – Már nincs kedvem játszani – duzzogott Roby, szandálja orrával rugdosva a homokot. A tanárok mindent elrontanak. Engedély nélkül még hányni sem lehet. Grill megpróbált érdeklődést ébreszteni a fiúban. – Ha most eljössz ebédelni, megengedem, hogy utána telehivd anyukádat Chicagóban.  – Két perc, tíz másodperc, se több, se kevesebb – jegyezte meg csí pősen Roby.  – Ha jól értem, nem tetszik a helyzet, fiam?  – Egyszer úgyis elszököm, majd meglássa!  – Ejnye, ejnye. Tudod, hogy mindig visszahozunk.  – Annak idején se én kértem, hogy hozzanak ide. Roby az ajkába harapott és az új, piros gumilabdát nézte. Mintha… valahogy… megmozdult volna. A kezébe vette. A labda megborzongott.  – Az anyukád neurotikus – veregette meg a vállát Grill. – Ártalmas környezet. Jobb neked itt a szigeten. Magas az IQ-d, és megtiszteltetés neked, hogy itt lehetsz a többi zsenipalántával. Lelkileg instabil vagy,  boldogtalan, de mi ezen megpróbálunk változtatni. Végül anyukád tökéletes ellentéte leszel.  – Én szeretem anyut! A piros labda megvonaglott Roby kezében, pedig nem csinált vele semmit. Csodálkozva nézte.  – Csak a saját dolgodat nehezíted meg azzal, ha szereted – mondta Grill.  – Istenem, hogy maga milyen buta. Grill hűvös lett. – Ne káromkodj. Különben se gondolod komolyan Istent. Nagyon kevés jutott belőle a világba. Szemantikakönyv, 418. oldal. Jelek és jelöltek.  – Már emlékszem! – kiáltott fel Roby. Körülnézett. – Az Álommanó itt állt és azt mondta…  – Gyere velem – szólt közbe Mr. Grill. – Ebédidő van. Robotok osztották az ételt. Roby szó nélkül elvette az ovális tányért és a tejgömböt. A piros gumilabda úgy vert az öve alatt, ahová dugta, 216

akár egy szív. Gong szólt. Gyorsan lenyelte az ételt. Mindenki a cső felé botladozott. Mint a tollakat, úgy fújták át őket a sziget túlsó oldalára Szociológiára, aztán később délután megint vissza játszani. Teltek az órák. A kertben Roby keresett egy félreeső zugot. Égető áramlatként csa pott át rajta a gyűlölet tanárai, diáktársai meg ez iránt az őrült, soha véget nem érő rutin iránt. Ott  üldögélt magában, az anyjára gondolt, aki messze-messze van. Részletesen felidézte az arcát, az illatát, a hangját, azt, ahogy megérintette, ölelte és csókolta őt. Roby arcát a kezébe temette, tenyerét apró könnyek töltötték meg. Elejtette a piros gumilabdát. Már nem érdekelte. Csak az anyja járt az eszében. A dzsungel megborzongott. Valami gyorsan rebegett. Egy nő futott a magas f ű ben! Roby elől futott, megbotlott, felkiáltott, elesett. Valami csillant a napfényben. A nő a csillogó valami felé futott. A gömb. Az ezüst színű csillaghajó. De honnét jött ez a nő? És miért fut a gömb felé? És miért esett ahogy ő felnézett? Még mindig nem kelt fel. Roby felugrott a kőről, és után……|| Odaért és megállt a nő fölött.  – Anyu! A nő arca fodrozott, változott, akár az olvadó hó, majd megkeményedett, határozott és szép lett.  – Én nem vagyok az anyád – mondta. Roby meg sem hallotta. Csak saját lélegzetét hallotta ki-be járni reszkető ajkai között. A sokktól annyira legyengült, alig bírt állva maradni. Kinyújtotta a kezét a nő felé.  – Nem érted? – csattant fel a nő hidegen. – Nem vagyok az anyád.  Ne címkézz fel engem. Miért muszáj nevet adnod? Engedj vissza a ha jómhoz. Megöllek, ha nem engedsz el. Roby megtántorodott. – Anyu, nem ismersz meg? Roby vagyok, a fiad. – El akarta sírni neki a bánatát, a rabság hosszú hónapjait. –  Kérlek, emlékezz! Zokogva nekidőlt. A nő ujjai a torkára feszültek. Fojtogatta. Roby sikoltani próbált. A sikolyt azonban az ujjak megakasztották és visszapréselték feszülő tüdejébe. Lábaival rugdosott. A hideg, sötét, dühös női arc mélyén Roby megtalálta a választ, 217

miközben az ujjak szorították és a világ sötétedett. Mélyen anyja arcában az Álommanó vonásait látta. Az Álommanó. A nyári égből lehulló csillag. Az ezüstgömb, a csillaghajó, ami felé a „nő” futott. Az Álommanó eltűnése, a piros labda megjelenése, a piros labda eltűnése, és most az anyja megjelenése. Minden összeállt. Mátrixok. Profilok. Gondolatsémák. Anyag. Az ember története, az emberi testé és minden dologé az univerzumban. A nő megöli. Megállítja az ő gondolatait, és akkor megszabadul. Gondolatok. Sötétség. Roby már alig bírt moccanni. Gyengült, egyre gyengült. Azt hitte, „ez” az anyja. Nem az. És most megöli. Mi lenne, ha másra gondolna? Megpróbálhatja. Meg is próbálja. Rúgott egyet. A kavargó sötétségben keményen törte a fejét. „Anyja” jajongva sorvadni kezdett. Roby összpontosított. Az ujjak lecsúsztak a torkáról. Az élénk arc összezsugorodott. A test eltöppedt. Megszabadult. Lihegve kiegyenesedett. A fák közt látta a napon csillogó ezüstgömböt. Botladozva arra indult, majd felrikkantott, ahogy elméjében alakot öltött a terv. Győzedelmesen nevetett. Újra „arra” nézett. A női alak maradványa a szeme láttára változott, olvadt, akár a viasz. Valami újjá alakult át. A kerti fal remegett. A csövön vákuumhenger érkezett sziszegve. Mr. Grill. Sietni kell, ha végre akarja hajtani a tervét. A gömbhöz szaladt, belenézett. Egyszerű irányítószerkezet. Épp elég hely a kis testének… ha a terve beválik. Muszáj! A kerti fal beleremegett a közeledő henger robajába. Roby felnevetett. A pokolba Mr. Grillel. A pokolba az egész szigettel. Belepasszírozta magát a hajóba. Sokat kell még tanulnia, de majd idővel az is meglesz. Most még csak kóstolgatja a tudást, de az a kicsi máris megmentette az életét, és most még többet tesz érte. Mögötte kiáltás harsant. Ismerős hang. Annyira ismerős, hogy Roby megborzongott. Kisfiú lábak törtettek az aljnövényzetben. Kis lábak és kis test. Kicsi, könyörgő hang. Roby megragadta a kormányt. Menekülni. Végleg, észrevétlenül. 218

Egyszerű terv. Csodálatos. Grill sose jön rá. A gömb ajtaja becsukódott. A szerkezet megmozdult. A csillag Robyval a belsejében felemelkedett a nyári égbe. Mr. Grill lépett ki a kerti fal ajtajából. Robyt kereste tekintetével.  Napfény ömlött melegen az arcára, ahogy az ösvényen sietett. Ott! Ott volt Roby. A tisztáson. A kis Roby Morrison az eget bámulta, és öklével hadonászva kiabált a nagy semmibe. Legalábbis Grill nem látott senkit.  – Szia, Roby. A fiú összerezzent a hangra. Megremegett mindene: a színe, a sűrűsége, a tulajdonságai. Grill pislogott, és gyorsan úgy döntött, hogy csak a napfény játszott vele.  – Én nem Roby vagyok! – kiáltotta a gyerek. – Roby megszökött! Itt hagyott engem ezen a helyen, hogy becsapja magukat és ne keressék. Engem is becsapott! – visította a gyerek zokogva. – Nem, ne nézzen rám! Ne gondolja, hogy Roby vagyok, azzal csak ront a dolgon. Őt kereste, és engem talált, ezért tett engem Robyvá! Maga alakít engem, és már sose változom vissza. Jaj, istenem!  – Gyere szépen, Roby…  – Roby sose jön vissza. Most már örökre én leszek ő. Voltam gumilabda, nő, Álommanó. De csak alakítható atomok serege vagyok, higgye el. Engedjen szabadon! Grill lassan hátrált. Émelyegve mosolygott. – Jelölt vagyok, nem  jelölő! – üvöltötte a gyerek.  – Igen, igen, értem, Roby. Nyugodj meg, várj csak itt, Roby, én… hívom a Pszichiátriát. Pár perc múlva egy csapat asszisztens érkezett futva.  – Hagyjanak! – hadakozott a gyerek. – Hagyjanak békén, az istenit!  – Ejnye – mondta Grill halkan, ahogy a gyereket betuszkolták a hengerbe. – Olyan címkét használsz, amihez nem tartozik jelölt. A henger elszippantotta őket. A nyári égen egy csillag pislákolt. Majd kihunyt.  Pék Zoltán fordította

219

Philip K. Dick Philip Kindred Dick és ikertestvére, Jane Charlotte 1928. december 16-án születtek Chicagóban. Jane csak egy hónapig élt; haláláért Dick egész hátr alevő életében magát okolta, amíg meg nem tudta, hogy testvérével alultápláltság végzett. Írói karrierje a  Magazine of Fantasy and Science Fiction főszerkesztőjének 1952- ben eladott novelláival kezdődött, amit a következő 30 évben k özel hetven másik követett. Az irodalom összes vállfaja közül a sci-fi bizonyult Dick megmagyarázhatatlan szorongásainak legjobb tolmácsává. Amint meg tudott állni a lábán hivatásos íróként, megpróbálkozott a „hagyományos” regényírással, ám e kísérlet kudarcba fulladt. Végül az 1959-ben meg jelent  Kizökkent idővel tért vissza ismét a tudományos fantasztikum világá ba. Dick  Az ember a Fellegvárbannal megszerezte a sci-fi írók legrangosabb elismerését, a Hugo-díjat. Mintha csupán erre várt volna, az elkövetkező három évben több mint egy tucat regényt alkotott – többek között az  Álmodnak -e az androidok elektromos bárányokról? című sikerkönyvet – és minden kétséget kizáróan befutott. Ugyanakkor a pszichedelikus szerektől ekkorra már függő író elmeállapota egyre romlott, és egy öngyilkossági kísérlet után rehabilitációs központba helyezték. Életének ezen szakasza teljes mértékben átalakította gondolkodásmódját, személyiségét, új rögeszmét adva életének és ezek segítségével alkotta meg legérettebb műveit. Dick egységes életművet hagyott maga után, amely a ponyva- és szépirodalom határán lebeg, de mindkét kategóriában megállja helyét. Hatása a  popkultúrában is erősen érezhető, elég csak az  Imposztor, a Szárnyas fejvadász, A felejtés bére vagy a  Különvélemény című filmekre, a szinte már plágiumszámba menő Truman Show-n, gibsoni, baudrillardi közvetítéssel a  Mátrixra, Amenabár ¡ Abre los ojos!-ára és a belőle készült remake-re, a Vanília égboltra gondolni. Összeállította: Makai Péter, ekultura.hu

220

Philip K. Dick Prominens szerző  – A férjem szörnyen pontos ember, huszonöt éve nem késett el a munkából, de még mindig itthon van. – Mary Ellis belekortyolt az enyhén illatos hormon-szénhidrát italába. – Sőt még vagy tíz percig nem is indul.  – Hihetetlen – hüledezett Dorothy Lawrence, aki a maga italával már rég végzett, s a dermazuhany alatt sütkérezett, ami a kanapé fölötti automata szórófejből permetezte a lényegében meztelen testét. – Mit tudnak még kitalálni?  – Bizony hihetetlen – ragyogott Mrs. Ellis, mintha nem a férje, de ő maga volna a Terrai Fejlesztés alkalmazottja. – Az irodában azt mondta valaki Henrynek, hogy a civilizáció egész története kifejezhető a szállítási technikák fogalmaival. Persze én mit se tudok a történelemről. Az a kormány kutatóinak dolga. De abból, amit ez az ember mondott Henrynek…  – Hol az aktatáskám? – csattant fel egy mogorva hang a hálószobá ban. – Te jó ég, Mary. Tudom, hogy este a ruhatisztítón hagytam.  – Az emeleten hagytad – felelte neki Mary kissé emelt hangon. –   Nézd meg a szekrényben,  – Miért lenne a szekrényben? – Bosszús neszek. – Az ember azt hinné, a saját otthonában biztonságban van az aktatáskája… – Henry Ellis dugta be fejét a nappaliba.  – Megvan. Á, jó napot, Mrs. Lawrence.  – Jó napot – köszönt neki Dorothy Lawrence. – Mary épp most mondta, hogy még nem indult el.  – Nem, még nem. – Ellis megigazította a nyakkendőjét, miközben a tükör tett egy kört körülötte. – Hozzak valamit a belvárosból, drágám?  – Most nem jut eszembe semmi – mondta a felesége. – Felhívlak, 221

ha mégis kell valami.  – Igaz, hogy amint belelép, már a belvárosban is van? – kérdezte kíváncsian Mrs. Lawrence.  – Nem egészen ott, de majdnem.  – Százhatvan mérföld! El se tudom képzelni. A férjemnek két és fel órájába telik az egy-turbinással végighajtani a közutakon, be a parkolóba, aztán onnét még gyalog az irodába.  – Bizony, eddig ilyen sokáig tartott – morogta Ellis, felkapva a ka bátját és kalapját.  – De ennek már vége. – Megcsókolta a feleségét. – Viszlát este. Örülök, hogy láttam, Mrs. Lawrence.  – Esetleg… nézhetem? – kérdezte Mrs. Lawrence reménykedve.  – Hogyne, persze. – Ellis átvágott a házon, kilépett a hátsó ajtón, és lement a lépcsőn az udvarra. – Jöjjön! – kiáltott vissza türelmetlenül. –   Nem akarok elkésni. Kilenc ötvenkilenc van, és tízre az asztalomnál akarok lenni. Mrs. Lawrence buzgón sietett utána. Az udvaron egy nagy karika csillogott a délelőtti napfényben. Ellis elfordított pár kapcsolót az al ján. A karika ezüstszínről vibráló vörösre váltott.  – Indulok! – kurjantotta Ellis, és fürgén belépett a karikába. Az megremegett. Halk pukkanás hallatszott. Az izzás kihunyt.  – Te magasságos ég! – hitetlenkedett Mrs. Lawrence. – Eltűnt!  – N'York belvárosában van – helyesbített Mary Ellis.  – Bárcsak a férjemnek is lenne. Ha kereskedelmi forgalomba kerül, talán én is tudok neki venni egyet.  – Nagyon hasznos – értett egyet Mary Ellis. – Ebben a pillanatban már biztos a kollégáit üdvözli az irodában. Henry Ellis egy alagútszerűségben volt, körülötte szürke, alaktalan cső nyúlt el mindkét irányba, akár egy ködös szennyvízcsatorna. Maga mögött a távoli nyílásban még ki tudta venni háza körvonalát. A hátsó tornácot meg az udvart, Maryt a lépcsőn melltartóban és nadrágban. Mellette Mrs. Lawrence-t zöld kockás rövidnadrágban. A cédrusfát meg a petúniaágyásokat. Egy dombot. A Pennsylvania állambeli Cedar Groves takaros kis házait. És maga előtt…  New York Cityt. Az irodája előtti nyüzsgő utcasarkot. Magát a ma222

gas épületet, a beton-, üveg- és acélmonstrum egy szeletét. Embereket. Felhőkarcolókat. Rajokban leszálló egyturbinásokat. Lebegő reklámokat. Irodai dolgozók végtelen áradatát, akik a munkahelyükre igyekeznek. Ellis nyugodtan mozgott az alagút New York-i vége felé. Eleget használta a Leg-Ottot hogy tudja, pontosan hány lépést is kell tennie. Ötöt. Öt lépés a vibráló szürke alagútban, és már meg is tett százhatvan mérföldet. Megállt, visszanézett. Eddig hármat lépett. Az kilencvenhat mérföld. Az út több mint fele. A negyedik dimenzió csodálatos dolog. Ellis az aktatáskát a lábának támasztotta, pipát vett elő, majd a k a bátzsebét tapogatta a dohány után. Még mindig volt harminc másod perce a munkaidő kezdetéig. Tengernyi idő. Meggyújtotta és megszívta a pipáját. Aztán a gyújtót visszatette a zsebébe. Csodálatos bizony. A Leg-Ott máris forradalmasította a társadalmat. Immár lehetséges azonnal ott lenni bárhol a világban, időveszteség nélkül. És nem kell a többi egyturbinás között araszolni. A közlekedés problémája a huszadik század közepe óta erős fejtörést okozott. Évente mind több és több család költözött ki a városokból vidékre, tovább növelve azok számát, akik az eleve zsúfolt bevezető utakat has ználják. Most azonban ez megoldódott. Végtelen számú Leg-Ott állhat forgalomba fennakadás nélkül. A Leg-Ott nem térben hidalja át a távolságot, hanem egyfajta negyedik dimenzióban (ezt a részt nem magyarázták el neki világosan). Csupán ezer kreditért bármelyik terrai család megkaphatja a két Leg-Ott karikát: az egyiket az udvarába a másikat Berlinbe, Bermudára, San Franciscóba vagy Port Saidba. Bárhova. Merthogy ez az egy a hátránya: a karikának egy bizonyos helyen kell lenni. Az ember kiválasztja a célállomást, és nincs tovább. Egy irodistának azért így is maga a tökély. Az egyik végén belép, a másikon ki. Öt lépés: százhatvan mérföld. Olyan százhatvan mérföld, ami előtte kész rémálom a csikorgó fogaskerekek és hirtelen fékezések, indexelés nélkül bevágó járművek, gyorshajtók, lecsapni éhes zsaruk, rosszkedv és fekély. Mindennek vége. Legalábbis neki, mint a Terrai Fejlesztés, a Leg-Ott gyártója dolgozójának. És hamarosan mindenki számára, amikor a Leg-Ott piacra kerül. 223

Ellis sóhajtott. Ideje dolgozni. Megpillantotta Ed Hallt, aki kettesével véve a lépcsőket robogott fel a TF épületébe. Mögötte Tony Frank lin sietett. Indul ő is. Lehajolt az aktatáskájáért… És akkor vette észre őket. Ott vékonyabb volt a vibráló szürkeség, a hályogszerű csillogás gyengébb. Kicsivel a lába előtt, az aktatáskája sarka mellett. A vékony folt mögött három alakot látott. Épp a szürke vibráláson túl. Hihetetlen kis emberek, akár a rovarok. Döbbent ámulattal őt f igyelték. Ellis az aktatáskájáról el is feledkezve alaposan megnézte őket. A három ember ugyanolyan döbbent volt. Egyikük sem mozdult: a három apró alak megdermedt az áhítattól, Henry Ellis pedig a hitetlenségtől. Ekkor egy negyedik csatlakozott hozzájuk, és továbbra is csak álltak ott kidülledt szemmel. Lepelféleség volt rajtuk, barna lepel meg szandál. Furcsa, nem terrai öltözet. Semmi terrai nem volt bennük: a méretük, a furcsán sötét arcuk, az öltözékük… még a hangjuk sem. Ugyanis az apró alakok éles hangon ordibáltak egymással, teljesen érthetetlen, zagyva nyelven. Lerázták a dermedtséget, és elkezdtek eszeveszetten körbe-körbe szaladgálni. Hihetetlen gyorsan száguldottak, akár hangyák a forró sütőlapon. Rángatózva mozogtak, karjuklábuk vadul lengett. És közben megállás nélkül visítottak a fülsértően magas hangjukon. Ellis megfogta az aktatáskáját. Lassan felemelte. Az alakok csodálat és rémület keverékével figyelték, ahogy az óriási táska nem messze tőlük a levegőbe emelkedik. Ellisnek eszébe jutott valami: te jó ég, a szürke homályon át netán bejuthatnak a Leg-Ottba is? De nem volt ideje utánajárni. Már így is elkésett. Az alagút New York-i vége felé sietett. A következő másodpercben kilépett a vak ító napfénybe, az irodája előtti sarkon.  – Hello, Hank! – kiáltotta Donald Potter, és benyomult a TF épület ajtaján. – Siessünk!  – Persze. – Ellis ösztönösen követte. A Leg-Ott bejárata csupán egy elmosódott kör volt a járda felett, akár egy szappanbuborék árnyéka. Felsietett a lépcsőn, be a Terrai Fejlesztés irodaházába. Gondolatai már a rá váró munkán jártak. 224

Már zártak és hazakészültek, amikor Ellis benézett a koordinátorhoz, Patrick Millerhez.  – Maga a kutatás részleg vezetője, ugye, Mr. Miller?  – Igen. Miért?  – Hadd kérdezzek valamit. Hová megy pontosan a Leg-Ott? Valahová csak mennie kell.  – Elhagyja ezt a tér-idő kontinuumot  – felelte Miller, aki már indulni akart. – Egy másik dimenzióba megy át.  – Azt tudom. De hová? Miller kikapta öltönye mellső zsebéből a díszzsebkendőt és leter ítette az asztalra.  – Talán így el tudom magyarázni. Tegyük fel, hogy maga kétdimenziós lény, és ez a zsebkendő a maga…  – Ezt már milliószor láttam – vágott közbe csalódottan Ellis. – Ez csak analógia, és engem nem az érdekel. Tényszerű választ akarok. Hová visz engem a Leg-Ott például Cedar Grooves és New York között?  – Mit érdekli? – nevetett Miller. Ellis hirtelen elővigyázatos lett.  – Csak kíváncsi vagyok – vont vállat közömbösen. – Valahová mennie kell. Miller barátságosan, atyáskodón a vállára tette kezét:  – Henry, öregem, bízza ezt csak ránk, rendben? Mi vagyunk a tervezők, maga a vásárló. A maga dolga használni a Leg-Ottot, tesztelni nekünk, jelenteni bármi hibát vagy rendellenességet, hogy amikor jövőre piacra dobjuk, biztosan ne legyen vele probléma.  – Ami azt illeti… – kezdte Ellis.  – Igen?  – Semmi. – Ellis felvette az aktatáskáját. – Semmi az égvilágon. Köszönöm, Mr. Miller. Viszlát holnap. Ellis sietve lement a földszintre, és kilépett az épületből. LegOttjának halvány kör vonala ott derengett a késő délutáni napfényben. Az ég már tele volt felszálló egy-turbinásokkal. Fáradt munkások kezdik meg a hosszú utat vidéki házukhoz. A végtelen ingázás. Ellis odament a karikához, és belépett. A napfény hirtelen eltompult, elfakult. Megint a vibráló, szürke alagútban volt. A túlsó végén egy kis kör ben zöld és fehér derengés. Hullámzó zöld dombok és a saját háza. Az 225

udvara. A cédrusfa és a virágágyás. Cedar Groves városa. Két lépést tett az alagútban, majd megállt és lehajolt. Alaposan megvizsgálta az alagút alját. Megnézte a ködös, szürke falat, meg a foltot, ahol elvékonyodott. Amit reggel észrevett. Még mindig ott voltak. Még mindig? Ez egyértelműen másik csapat volt. Tíz-tizenegyen lehettek. Férfiak, nők és gyer ekek. Egy csoportba gyűlve, áhítattal és csodálattal néztek fel rá. Egy centisek ha voltak. Apró, torz alakok, furcsa mód változtatták az alakjukat, színüketárnyalatukat. Ellis továbbsietett. A parányi alakok figyelték. Egy pillanatra látta a megdöbbent mikroszkopikus arcukon… aztán már ki is lépett az udvarba. Kikapcsolta a Leg-Ottot, és felment a lépcsőn. Gondolataiba merülve lépeti be házba.  – Szia – szólt ki Mary a konyhából. Derékig érő, hálószerű ingben lebbent ki, széttárt karral. – Hogy ment a munka?  – Jól.  – Valami baj van? Olyan furcsa képet vágsz.  – Nem, nincs semmi. – Ellis szórakozottan homlokon csókolta a feleségét. – Mi van vacsorára?  – Finomság. Szíriuszi vakondbifsztek. A kedvenced. Jó lesz?  – Persze. Ellis a székre dobta a kabátját és a kalapját. A szék összehajtotta és eltette őket. Ellis arcáról nem tágított a szórakozott, töprengő kifejezés. – Remek, drágám.  – Biztos, hogy nincs semmi baj? Nem veszekedtél megint Pete Taylorral, ugye?  – Nem. Ugyan már – rázta a fejét bosszúsan Ellis. – Minden a legnagyobb rendben, drágám. Ne abajgass, kérlek.  – Hát jó – sóhajtott Mary. Másnap délelőtt már vártak rá. Amint lépett egyet a Leg-Ottban, észrevette őket. Egy kis csoport a vibráló szürkeségben, akár a zselébe ragadt bogarak. Gyorsan mozogtak, rángva, karjukkal-lábukkal csapdosva. Próbálták magukra vonni a figyelmét. Szánalmasan gyenge hangjukon sipítoztak. Ellis megállt és leguggolt. Valamit át akartak nyomni az alagút falán ott, ahol a szürkeség elvékonyodott. Kicsi valami volt, olyan kicsi, 226

hogy alig látta. Egy fehér négyzetes dolog egy mikroszkopikus rúd végén. Feszülten figyelték, arcukon remény és félelem. Kétségbeesett, sóvárgó remény. Ellis elvette a kis micsodát. Úgy vált le a rúdról, akár egy gyenge rózsaszirom. Ügyetlenül elejtette. A parányi alakok elszörnyedve nézték, ahogy az alagút padlóján matat utána. Végül meglelte és vigyázva felemelte. Annyira kicsi volt, hogy el sem tudta olvasni. Írás? Icipici sorokat látott, de elolvasni már nem tudta. Túlságosan apró volt. Elővette a tárcáját, és a kis kockát két bankkártya közé tette, majd eltette a tárcát.  – Később megnézem – mondta. Hangja mennydörögve visszhangzott az alagútban. A parányi alakok azonnal menekültek, sipítozva hagyták ott a vibráló, szürke falat,  belevesztek a homályba mögötte. Egy pillanat alatt eltűntek. Akár a megrémült egerek, gondolta Ellis. Magára maradt. Letérdelt és szemét a szürke fal elvékonyodott foltjához tette, ahol azok vártak rá. Látott valamit, bár elmosódva és torzán. Valami tájat. Homályos volt, nem tudta kivenni a részleteket. Dombok. Fák és növények. De olyan aprók. És elmosódottak… Az órájára pillantott. Atyaég, tíz óra! Gyorsan talpra állt és kisietett az alagútból a kemenceforró New York-i járdára. Elkésett. Futva ment fel a lépcsőn a Terrai Fejlesztés épületébe, majd a hosszú folyosón az irodájáig. Ebédszünetben beugrott a Kutatási Laborba.  – Hahó – üdvözölte Jim Andrewst, aki jelentésekkel és felszerelésekkel megrakodva ment el mellette. – Vagy egy perced?  – Mi kéne, Henry?  – Szeretnék kölcsönkérni valamit. Egy nagyítót. – Eltöprengett. –   Talán inkább egy fotonmikroszkópot. Egy- vagy kétszázas erősségűt.  – Az gyerekeknek való. – Jim keresett egy kis mikroszkópot. –   Diát?  – Igen, pár üresét. A mikroszkópot az irodájába vitte, leült az íróasztalhoz. Elpakolta a  papírjait. Biztos, ami biztos a titkárnőjét, Miss Nelsont elküldte ebédelni. Aztán óvatosan elővette a tárcájából az apró papírszeletkét, és 227

 becsúsztatta két dia közé. Írás volt bizony. Csakhogy nem tudta elolvasni. Még csak nem is volt ismerős. Bonyolult, egymásba fűzött jelek. Egy darabig törte a fejét, majd tárcsázta a ház központját.  – A Nyelvészeti osztályt kérem. Earl Peterson barátságos arca jelent meg a vidernyőn.  – Szia, Ellis. Mit tehetek érted? Ellis habozott. Ügyesen kellett csinálnia.  – Figyelj, Earl, van egy kérésem.  – Mondjad. Neked bármit, haver.  – Ott lent van a Gép, ugye? Az a fordító, amivel a nem terrai kultúrák dokumentumait dolgozzátok fel?  – Persze. És?  – Használhatnám? – Önkéntelenül is hadart. – Bizarr sztori, Earl. Van egy haverom, aki a Centaurus VI-on él, és… ööö… a centauri nyelven írt nekem…  – A Géppel akarod lefordítani a levelet? Persze, megoldjuk. Legalábbis most az egyszer. Hozd csak le. Levitte. Elmagyaráztatta Earllel, hogyan működik a gép, és amint Earl hátat fordított, betáplálta a parányi írást. A Nyelvészgép kerregett-kattogott. Ellis magában imádkozott, hogy elég legyen a pa pír, nehogy egyszerűen kiessen a Gép érzékelői közül. Pár pillanat múltán egy szalag kígyózott elő a kimeneti nyílásból,  bele egy kosárba. Aztán a Nyelvészgép már folytatta is a többi feladatát, a TF különböző osztályaitól kapott, fontosabb adatok feldolgozását. Ellis remegő ujjakkal terítette ki a szalagot. A szavak táncot jártak szeme előtt. Kérdések. Kérdéseket tettek fel neki. Szentséges ég, kezd bonyolódni a dolog. Gondosan elolvasta a kérdéseket, ajkával formálva a szavakat. Mibe keveredett? Elvette tőlük a papírt. Választ várnak. H azafele valószínűleg ott várják. Visszament az irodába, és felvette a vidkagylót. – Külső vonalat kérek.  – Igen, uram – jelent meg a vidközpontos.  – A Szövetségi Információs Könyvtárat. Kulturális Kutatási Osz228

tály. Este valóban ott várták. Csakhogy nem ugyanazok. Különös: mindig másik csoport. A ruhájuk is más volt. Új árnyalatú. És a háttérben a táj is megváltozott kicsit. A fák eltűntek. A dombok még megvoltak, de már más árnyalatban. Szürkés-fehérben. Hó? Leguggolt. Az egészet alaposan kidolgozta. A Szövetségi Információs Könyvtárból kapott válaszokat betáplálta a Nyelvészgépbe fordításra. Így most azok ugyanolyan nyelven voltak, mint a kapott kérdések, csak kicsit nagyobb papíron. Ellis úgy lökte át az összetekert papírt a szürke falon, akárha golyózna. A papírgolyó felborított hat-hét várakozó alakot, majd legurult a dombon. Egy pillanatnyi rémült dermedtség után az alakok észvesztve rohantak utána. Belevesztek világuk láthatatlan mélyébe, Ellis  pedig elgémberedve felállt.  – Hát ennyi volt. Pedig nem. Másnap délelőtt új csoport várta új kérdésekkel. Az a pró alakok átnyomták a mikroszkopikus papírt az elvékonyodott falon, majd reszketve álltak, amíg Ellis lehajolt megkeresni.  Nagy nehezen megtalálta, a tárcájába tette és homlokráncolva ment tovább New Yorkba. Kezd komolyra fordulni. A végén még teljes ide jű munka lesz belőle. Elvigyorodott. Ennél furábbat még nem is hallott. A kis lurkók aranyosak a maguk módján. Az apró arcocskájuk, amit úgy elfelhőz a komoly aggodalom. Meg a félelem. Félnek, sőt rettegnek tőle. És miért is ne? Hozzájuk képest igazi óriás. Kíváncsi lett a világukra. Milyen bolygó lehet? Furcsa, hogy ilyen  parányi. Persze a méret relatív. Hozzá képest kicsik. Kicsik és tisztelettudók. Abból, ahogy átadták a papírt, félelmet és vágyakozást olvasott ki. Meg kínzó reménykedést. Függnek tőle. Imádkoznak, hogy választ kapjanak. Ellis mosolygott. – Ez aztán fura. Amikor ebédidőben megjelent a Nyelvészeti Laborban, Peterson nagyot nézett:  – Ez meg mi?  – Hát tudod, a barátom megint írt a Centaurus VI-ról.  – Igen? – Gyanakvás cikázott át Peterson arcán. – Ugye, nem szó229

rakozol velem, Henry? Ennek a gépnek rengeteg a dolga. Egyfolytá ban áramlanak az adatok. Nem pocsékolhatjuk az idejét…  – Ez komoly dolog, Earl – koppintott a tárcájára Ellis. – Nagyon komoly. Nem csak pletyka.  – Hát jó. Ha te mondod. – Peterson biccentett a Gépet kezelő embereknek. – Hadd használja, Tommie.  – Kösz – dörmögte Ellis. Ugyanazt végigcsinálta, mint előzőleg: megkapta a fordítást, a kérdéseket leadta a Könyvtár kutatási részlegének. Estére a válaszok az eredeti nyelvre fordítva lapultak a tárcájában, s Ellis elindult a Terrai Fejlesztés épületéből a Leg-Ottja felé. Szokás szerint új csoport várta.  – Itt van, gyerekek – dörögte Ellis, átpöccintve a papírköteget a résen. A papír a miniatűr tájon egyik dombról a másikra gurult. A kisemberek a maguk vicces, rángó mozgásával loholtak utána. Ellis mosolyogva és büszkeséggel nézte őket.  Nagyon igyekeztek, az biztos. Már csak homályosan látta őket, szaporán távolodtak, bele a homályba. Ezek szerint a Leg-Ottal csak a világuk kis része érintkezik. Csak egy pont, ahol az alagútfal elvékonyodik. Kíváncsian kukucskált át. Utolérték a papírt, hárman-négyen feszegették szét, hogy elolvashassák a választ. Ellis büszkeségtől dagadó mellel ment tovább az alagútban, és lé pett ki a háza udvarára. Ő nem tudta elolvasni a kérdéseket, és lefordítva sem tudta megválaszolni. Az első részt a Nyelvészeti Részleg, a másodikat a Könyvtár végezte el. Ellis ennek ellenére büszke volt magára. Mélyen belül izzó melegséget érzett. Az arckifejezésük, amikor meglátták kezében a papírt. Amikor megértették, hogy válaszol nekik. És ahogy utána iramodtak. Olyan… jóleső érzés. Pokoli jóleső.  – Nem rossz – mormolta, ahogy kinyitotta a hátsó ajtót, és belépett a házba. – Egyáltalán nem rossz.  – Mi a nem rossz, drágám? – kapta fel a fejét Mary. Letette a magazin a konyhaasztalra, és felállt. – De boldognak látszol! Mi történt?  – Semmi. Semmi az égvilágon! – Ellis szájon csókolta. – Nagyon csinos vagy ma este. –Jaj, Henry – pirult el Mary. – Milyen kedves tőled. A férfi jól megnézte feleségét a kétrészes műanyag ruhában.  –  230

Klassz kis darab.  – Henry, mi ütött beléd? Olyan… lelkes vagy!  – Élvezem a munkám – somolygott Ellis. – Tudod, nincs ahhoz fogható, ha élvezed, amit csinálsz. A jól végzett munka öröme, ahogy mondani szokás. Amire büszke lehetsz.  – De hát mindig azt mondod, hogy csak egy fogaskerék vagy a nagy, személytelen gépezetben.  – Megváltoztak a dolgok – magyarázta Ellis. – Egy új… projekten dolgozom. Új megbízatás.  – Új megbízatás?  – Információgyűjtés. Elég… kreatív munka. A hét végére egész tetemes mennyiségű információt átadott nekik. Elkezdett fél tízkor munkába járni, mert így harminc teljes perce maradt, hogy négykézlábra ereszkedve átkémleljen arra a helyre. Egyre jobban látta őket és hogy mit csinálnak abban a mikroszkopikus világban. A civilizációjuk elég primitív volt, ehhez kétség sem férhetett. Terrai mércével alig volt civilizációnak nevezhető. Amennyire meg tudta ítélni, lényegében nem létezett náluk tudomány, inkább agrárkultúra volt, vidéki kommunák, monolitikus törzsi szervezkedés, nem túl sok taggal. Legalábbis nem egyszerre. Ezt az egyet nem értette. Minden alkalommal más csoport várta. Egy ismerős arc se volt. És a világuk is változott. A fák, a növények, a fauna. Az időjárás is.  Náluk másképp telik az idő? Gyorsabban? Mint a pörgetett videofilm? Talán ezért éles a hangjuk. Egy teljesen más univerzum, ahol az idő szerkezete is teljesen más. Azt, ahogyan vele viselkedtek, azt nem lehetett félreérteni. Az első  pár alkalom után mindig hoztak valamit, hihetetlenül kis darab fűstölt ételt, amit talán kemencében vagy nyílt tűzön készítettek el. Ha orrát a vékony folthoz tette, halványan érezte az illatot. Finom volt. Erős és szúrós. Fűszeres. Talán hús. Pénteken magával hozott egy nagyítót, azon keresztül nézte meg. Hús volt bizony. Hangyányi állatokat hoztak, a kemencéhez vezették, ahol leölték és megsütötték. A nagyítóval néhány arcot is ki tudott venni. Különösek voltak. Erősek, sötétek és határozottak. 231

Azok persze csak egyetlen kifejezéssel néztek őrá. A félelem, tisztelet és remény keverékével. Jólesett neki. Ez csak neki szól. Egymás között kiabáltak és vitatkoztak, sőt néha hevesen ütötték -rúgták egymást, összegabalyodva verekedtek. Szenvedélyes, erős faj. Csodálta őket. Ami szintén jó volt, mert jólesett neki. Egy ilyen büszke, erős faj tisztelete nem kis dolog. Egyáltalán nem nyúlszívűek. Az ötödik alkalommal egy csinos épületet húztak fel. Templomfélét. A vallásos imádat helye.  Neki! Egy igazi vallást alapítanak neki. Ez biztos. Úgyhogy elkezdett kilenckor járni munkába, hogy egy teljes órát tudjon nekik szentelni. A második hét végére igazi kis szertartást alakítottak ki. Felvonulás, meggyújtott kis micsodák, énekek. Papok hosszú palástban. És f űszeres ételáldozatok. De bálványok nélkül. Nyilván túl nagy nekik, nem látják jól. Pró bálta elképzelni, milyen lehet azoknak ott a túlsó oldalon. Egy óriási alak tornyosul fölébük egy szürke ködfal mögött. Egy homályos lény, kicsit olyan, mint ők, mégis teljesen másmilyen. Egy másfajta lény.  Nagyobb és másmilyen. Amikor beszél, a hangja mennydörög. Ettől még mindig pánikba estek. Egy fejlődő vallás. Ő változtatja meg őket a jelenlétével, a válaszaival, a precíz, pontos feleletekkel, amiket a Szövetségi Információs Könyvtárból szerez, és amiket a Nyelvészgéppel fordíttat le a nyelvükre. Persze az ő idejük szerint nemzedékeket várnak a válaszra. De mostanra már hozzászoktak. Várnak. Számítanak rá. Kérdéseket tesznek fel, és pár évszázad múlva megkapják a választ, amit kétségtelenül jó célra használnak.  – Hol jártál ennyi ideig? – rohanta le Mary, amikor egy este egy órás késéssel ért haza.  – Dolgoztam – felelte Ellis félvállról. Levette a kalapját meg a ka bátját, és ledőlt a kanapéra.  – Fáradt vagyok… nagyon fáradt. –   Sóhajtott és intett a kanapé karfájának, hogy whiskyt kér.  – Henry, aggódom – ment oda Mary.  – Aggódsz?  – Nem szabadna ilyen keményen dolgoznod. Kicsit könnyedebben kéne venned. Mikor voltál igazi szabadságon? El a Terráról. Ki a 232

rendszerből. Tudod, legszívesebben felhívnám azt a Millert, és megkérdezném, miért kell egy korodbeli férfit ennyire…  – Korombeli?! – fortyant fel Ellis. – Nem vagyok öreg.  – Persze hogy nem. – Mary leült mellé és kedveskedve átölelte. –   De akkor sem kéne ennyi mindent csinálnod. Megérdemelsz egy kis  pihenést. Nem gondolod?  – Ez más. Úgysem érted. Ez nem ugyanaz, nem jelentések, statisztikák meg az átkozott adatrögzítés. Ez…  – Milyen?  – Más. Nem fogaskerék vagyok. Ettől kapok valamit. Nem tudom megmagyarázni. Meg kell csinálnom.  – Ha mesélnél róla legalább…  – Nem mesélhetek róla többet. De nincs ehhez hasonló. Huszonöt éve dolgozom a Terrai Fejlesztésnek. Huszonöt éve ugyanazok a jelentések, újra meg újra. Huszonöt év… és még sosem éreztem így magam.  – Igen? – bődült el Miller. – Ne jöjjön nekem ezzel! Elő a farbával, Ellis! Ellis kinyitotta, majd becsukta a száját.  – Miről beszél? – Rémület suhant át a tagjain. – Mi történt?  – Ne adja az ártatlant – mondta Miller lila arccal a képer nyőn.  –   Jöjjön az irodámba. A képernyő elsötétült. Ellis döbbenten ült az asztalánál. Aztán lassan összeszedte magát és remegve talpra állt. – Te jó ég. Erőtlenül letörölte a hideg vere jtéket a homlokáról. Ez aztán váratlan. Minden romba dőlt. A sokk teljesen elkábította.  – Valami baj van? – kérdezte Miss Nelson megértőn.  – Nincs. Ellis kifelé indult. Össze volt törve. Mit tudott meg Miller? Atyaég! Lehetséges, hogy…  – Mr. Miller dühösnek látszott – jegyezte meg Miss Nelson.  – Annak. Ellis vakon botorkált a folyosón, a gondolatai kavarogtak. Miller valóban dühösnek látszott. Valahogy rájött. De miért dühös? Mit érdekli őt? Ellisen jeges dermedtség lett úrrá. Rosszul áll a szénája. Mil233

ler a főnöke, kirúghatja. Talán rosszat cselekedett. Talán megszegte a törvényt. Bűntényt követett el. De mit? Mit érdeklik azok Millert? Mi közük a Terrai Fejlesztéshez? Benyitott Miller irodájába.  – Itt vagyok, Mr. Miller – motyogta. – Mi a gond?  – Ez az átlátszó mese a rokonáról a Proximán – felelte Miller mogorván.  – Mármint… ööö… a Centaurus VI-on.  – Maga… maga svindler! – ugrott fel Miller. – Azok után, amit a társaság tett magáért.  – Nem értem – dadogta Ellis. – Mit…  – Mit gondol, miért kapott egyáltalán Leg-Ottot?  – Miért?  – Tesztelni! Kipróbálni, maga félszemű vénuszi bűzös szöcske! A társaság nagylelkűen megengedte, hogy a piaci gyártás előtt kipróbálhassa a Leg-Ottot, erre maga mit csinál? Ellisből feltört a büszkeség. Végül is huszonöt éve van a TF-nél.  – Azért nem kell sértegetni. Letettem érte ezer aranykreditet.  – Hát kotródjon le a számfejtésre, és kérje vissza. Már utasítást adtam egy építőcsapatnak, hogy pakolják össze a Leg-Ottját és hozzák  be.  – De miért? – döbbent meg Ellis.  – Hogy miért?! Mert hibás. Mert nem működik rendeltetésszerűen. Azért. – Miller szeme szakmai felháborodástól szikrázott. – A felülvizsgáló csoport talált benne egy mérföldszéles lyukat. Mintha nem tudná. Ellis elcsüggedt. – Lyukat?  – Lyukat bizony. Az a mázlija, hogy időszakos felülvizsgálatot kértem. Ha az olyanokra számítanánk, mint maga…  – Biztos ez? Nekem nem tűnt fel. Hiszen gond nélkül közlekedtem.  Nekem nincs rá panaszom.  – Nincs. Magának nincs. Ezért nem kap másikat. Ma este már mehet haza az autópályán. Mert nem jelentette a lyukat! És ha még egyszer…  – Honnét tudja, hogy egyáltalán tudtam a… hibáról? Miller lerogyott a székbe, a dühöngés teljesen kimerítette. 234

 – Mert naponta elment a Nyelvészgéphez. Az állítólagos levéllel az állítólagos nagyanyjától a Betelgeuse II-n. Ami teljes kitaláció. Csalás. Azt az izét a lyukon át kapta.  – Honnét tudja? – kérdezte az immár falhoz szögezett Ellis. – Talán volt hiba. De nem tudja bizonyítani az összefüggést a szerkezeti hibás Leg-Ott és a…  – Az üzenet, amit betáplált a Nyelvészgépbe, nem a Centaurus VIon honos írás volt. Nem a Terrán kívülről származott. Ősi héber írás. Így csak egyetlen helyről szerezhette, Ellis, úgyhogy ne is próbáljon átvágni.  – Héber! – Ellis falfehér lett. – Édes istenem. A másik kontinuum. A negyedik dimenzió… az idő, mi más. – Egész testében reszketett. –  A táguló világegyetem. Az magyarázza a méretét. És hogy miért mindig új csoport…  – Már így is elég kockázatot vállalunk a Leg-Ottal, hogy alagutat  préselünk más tér-idő kontinuumokba  – ingatta a fejét szomorkásán Miller. – Maga kotnyeles. Tudta, hogy minden hibát jelentenie kell.  – Nem tettem semmi kárt, ugye? – Ellis hirtelen szörnyen ideges lett. – Örültek, sőt hálásak voltak. Nem, biztos, hogy nem okoztam semmi bajt. Miller erre felüvöltött dühében. Egy darabig körbe-körbe járkált az irodában, majd ledobott valamit az asztalra Ellis elé. – Semmi bajt?! Ezt nézze meg. Az Ősi Műtárgyak Archívumából kaptam.  – Mi ez?  – Nézze meg! Összehasonlítottam vele a maga egyik kérdőívét. Ugyanaz! Pontosan ugyanaz. Az összes kérdés, az összes válasz itt van bent, maga soklábú ganümédeszi dágványbogár! Ellis felvette és kinyitotta a könyvet. Ahogy olvasta, furcsa képet vágott.  – Jóságos ég. Eltették, amit adtam nekik. Egy könyvet csináltak belőle. Minden szó itt van. Még kommentárok is. Minden. Minden egyes szó. Akkor tényleg hatással volt rájuk. Továbbadták. Mindent leírtak.  – Menjen vissza az irodájába. Látni se bírom magát. Se ma, se soha többé. Az utolsó csekkjét a szokásos módon kapja meg. Ellis transzban, izgalomtól kipirulva magához szorította a könyvet, és kábán az ajtó felé indult. – Megtarthatom ezt, Mr. Miller? 235

 – Persze, vigye – felelte fáradtan Miller. – Majd olvashatja úton hazafele. Valamelyik egyturbinás buszon.  – Henry mutatni fog valamit – súgta Mary Ellis izgatottan Mrs. Lawrence-nek a karját szorongatva. – Vigyázzon rá, mit mond neki,  jó?  – Hogy mit mondok? – rebegte Mrs. Lawrence nyugtalanul. –   Miért, mi az? Remélem, nem él?  – Nem, nem – tolta a nőt Mary a dolgozószoba felé.  – Csak mosolyogjon. – Felemelte a hangját: – Henry, Dorothy Lawrence van itt. Henry Ellis jelent meg a dolgozó ajtajában. Enyhén meghajolt; egy  büszke férfi selyemköntösben, szájában pipa, egyik kezében töltőtoll.  – Jó estét, Dorothy – mondta mély, kellemes hangon. – Befáradna egy pillanatra?  – Oda? – Mrs. Lawrence kényszeredetten engedelmeskedett. – Min dolgozik? Marytől hallom, hogy igen érdekes dologgal foglalkozik újabban, most, hogy már nincs a…, hogy itthon dolgozik. De sejtelmem sincs, mi lehet. Mrs. Lawrence szeme kíváncsian járt körbe. A dolgozószoba igen zsúfolt volt: kézikönyvek, térképek, egy hatalmas mahagóni íróasztal, atlasz, földgömb, bőrfotelok és egy elképesztően régi ír ógép.  – Magasságos ég! – csodálkozott Mrs. Lawrence. – Milyen furcsa ez a sok régiség. Ellis óvatosan levett valamit az egyik könyvespolcról és odanyújtotta. – Apropó, talán érdekli.  – Mi ez? Könyv? – Mrs. Lawrence elvette és megnézte. – Ejha, ez aztán súlyos! – Elolvasta a fülszöveget. – Mit jelent ez? Réginek látszik. Milyen furcsa betűk! Sosem láttam még ilyet. Szent Biblia –  csillogó szemmel felnézett. – Az micsoda? Ellis halványan mosolygott. – Nos… Mrs. Lawrence-nek leesett. – Istenem! Csak nem maga írta? Ellis mosolya pirulássá változott. A szerénység méltóságteljes árnyalata.  – Egy semmiség, amit összedobtam – mormolta, – Az első munkám. Elgondolkodva forgatta ujjai között a tollat. – Most ha megbocsát, folytatnom kell a munkámat…  Pék Zoltán fordítása 236

Roger Zelazny Roger Joseph Zelazny (1937-1995) amerikai tudományosfantasztikus és fantasy író lengyel apa és ír-amerikai anya gyermekeként született az ohiói Euclidban. A gimnáziumban az iskolaújság szerkesztője és a kreatív íróklub tagja. Egyetemi szakdolgozatát az angol Erzsébet-kori drámákból írta, majd diploma után társadalombiztosítási adminisztrátorként dolgozott. 1969-től kizárólag az írásnak szentelte magát, számos novella és kisregény megírása után jutott el a regényhosszúságú történetekhez. Zelazny olyan világokat ábrázol, ahol a mágia és a természetfölötti lények hihetőek és megragadóak. A sci-fi újhullámához sorolják, amely az 1960-as években megváltoztatta a műfaj arculatát, ahogy a  pulp hagyományt elhagyva kísérleteztek mind a formával, mind a tartalommal, szándékosan a szépirodalom felé terelve a műfajt (A szer elem egy képzetes szám novella címe a komplex matematikában használt képzetes számokra utal, amelyek négyzete a valós számoktól eltérően negatív). Munkáiban érződik mitológia és költészet, valamint a XIX. és XX. századi francia, angol és amerikai klasszikusok hatása. Több művében is istenek vagy más mitológiai alakok kerülnek a modern világba, feldolgozza többek között a görög mitológiát (This  Immortal), az amerikai indiánok mitológiáját (Eye of Cat), a hindu mitológiát (The Lord of Light). Híres fantasy-műve az  Amber krónikák, amely két sorozatból (összesen tíz regényből) és számos novellából áll. Ezenkívül írt még verseket, szerkesztett antológiákat, és dolgozott közösen más írókkal, például Philip K. Dickkel (Deus Irae) vagy Ró bert Sheckley-vel (The Millennial Contest -sorozat). Novelláinak és kisregényeinek összkiadását az amerikai kiadója 2008-tól tervezi kiadni öt kötetben. Összeállította: Pék Zoltán 237

Roger Zelezny A szerelem egy képzetes szám Tudhatták volna, hogy örökre nem tarthatnak leláncolva. Valószínűleg tudták is, ezért volt ott mindig Stella. Ott feküdtem és őt bámultam, a feje fölé kinyújtott karját meg az alvó arcát keretező rendetlen, szőke hajzuhatagot. Nem csak a feleségem volt: a börtönőröm is. Hogy lehettem olyan vak, hogy nem jöttem rá korábban! De persze mit tettek még velem? Elfeledtették, ki is vagyok. Olyan voltam, mint ők, mégsem közülük való, és ezért láncoltak le ebbe az időbe és ebbe a térbe. Elfeledtették velem. A szerelem szögeit verték belém. Felálltam, és az utolsó lánc is lehullt. A hálókamra padlóján árva holdfénycsík húzódott. Átgázoltam rajta oda, ahol a ruhám lógott. Halk zene szólt a távolban. Ez törte meg a varázst. Olyan rég volt, hogy ezt a zenét hallottam… Hogyan ejtettek csapdába? Az a kis királyság, több korral ezelőtt, egy Máshol, ahol meghonosítottam a puskaport… Igen! Ott bizony! Ott ejtettek csapdába a szerzetescsuhámban és a klasszikus latintudásommal. Aztán az agyrombolás és leláncolás ebbe a Másmikorba. Halkan kuncogva fejeztem be az öltözködést. Mióta élhetek ezen a helyen? Negyvenöt évnyi emlékezet…, de ebből mennyi a hamis? A tükör a hallban középkorú férfit mutatott, hízásnak indult, ritkuló hajú, piros sportdzsekiben és fekete pantallóban. A zene hangosodott, és csak én hallhattam: gitárok és egy bőrdob folyamatos dum-dumja. Az én különleges dobosom, ó igen! Pároztathattok egy angyallal, akkor se leszek szent, bajtársaim! 238

Újra fiatallá és erőssé tettem magam. Aztán leereszkedtem a lépcsőn a nappaliba, ahol a bárszekrényhez mentem, töltöttem egy pohár bort, s kortyolgattam, míg a zene el nem érte a csúcspontját, akkor a maradékot egy kortyra felhajtottam és a  poharat földhöz vágtam. Szabad vagyok! Indulni akartam, de neszt hallottam fentről. Stella felébredt. Csengett a telefon. A falon lógó készülék addig csengett és csengett, hogy nem bírtam tovább.  – Megint megtetted – mondta az ismerős, vén hang.  – Ne légy túl szigorú hozzá – feleltem. – Minden pillanatban csak nem figyelhetett. – Jobb lenne, ha ott maradnál – intett a hang. –  Mindkettőnket sok bajtól kímélnél meg.  – Jó éjt – mondtam és letettem. A kagyló a csuklóm köré tekeredett, a telefonkábelből lánc lett, amit csavar rögzített a falhoz. Milyen gyermeteg. Hallottam, hogy Stella öltözködik odafent. Tizennyolc lépést tettem Onnét, oda, ahol pikkelyes végtagom könnyedén kicsusszant a rátekert indából. Aztán vissza a nappaliba, ki az ajtón. Kell egy hátas. Kitolattam a cabriolet-val a garázsból. A két kocsi közül ez volt a gyorsabb. Kihajtottam az éji országútra. Fent mennydörgött az ég. Egy Piper Cub közeledett, alacsonyan suhant, irányíthatatlanul. Rátapostam a fékre, mire a repülő a fák csúcsát lenyisszantva és telefonvezetéket átvágva csattant az úttest köze pére fél háztömbnyivel előttem. Élesen bekanyarodtam egy sikátorba, majd az előzővel párhuzamos utcán tovább. Ha így akarnak játszani, csak tessék… nekem is vannak erőforrásaim. Azért örültem, hogy ők kezdték. A nyílt vidékre tartottam, ahol összeszedhetem az erőmet. Fények jelentek meg a visszapillantóban. Ők? Elég gyorsan. Vagy egyszerűen egy másik kocsi, vagy Stella. A körültekintés, ahogy a görög kórus danolná, mindig jobb, mint a körül nem tekintés. Váltottam, de nem sebességet. Alacsonyabb, erősebb autóban re239

 pesztettem. Megint váltottam. A jármű rossz oldalán vezettem az út rossz oldalán. Megint. Kerekek nélkül. Az autóm légpárnán suhant a kopott, elnyűtt út f ölött. Az összes épület, amit elhagytam, fémből k észült. Semmibe, amit láttam, nem került fa, kő vagy tégla. A hosszú kanyarban két reflektor tűnt fel mögöttem. Az enyémeket lekapcsoltam, és váltottam újra meg újra meg újra. A levegőben süvítettem magasan a nagy mocsárvidék fölött, úgy fűztem pályámra a hangrobbanásokat, akár megannyi gyöngyszemet. Újabb váltás és már alacsonyan zúgtam egy gőzölgő tájon, ahol nagy hüllők kíváncsi paszulyokként emelték fel fejüket a sárból. Ebben a világban magasan állt a nap: acetilénlámpa a mennyekben. Puszta akaraterőmmel tartottam egyben a küszködő járgányt, vártam az üldözőket. Nem jöttek. Megint váltottam… Fekete erdő nyúlt el a magas domb lábáig, amin egy ősi várkastély állt. Hippo-griffen repültem, harcos-mágus öltözetben. Az erdőben szálltam le hátasommal.  – Legyél ló! – parancsoltam a megfelelő parancsszóval. Aztán egy fekete csődör hátán ügettem a sötét erdőben tekergő ösvényen. Maradjak itt és harcoljak ellenük mágiával, vagy menjek tovább egy olyan világba, ahol a tudomány uralkodik?  Netán járjak be körülményes utat innét egy távoli Másholba, hátha végleg le tudom rázni őket? A kérdéseim magukat válaszolták meg. Patakopogás hallatszott mögülem, s egy lovag bukkant fel: magas,  büszke paripán ült, fényes páncélt viselt; pajzsán vörös kereszt díszelgett.  – Már elég messze jöttél – mondta. – Állítsd meg a paripád! Magasra emelt pengéje gonosz, fénylő fegyver volt, amíg át nem alakítottam kígyóvá. Akkor elejtette, s az elsiklott az aljnövényzetbe.  – Hogy mondtad?  – Miért nem adod fel? – kérdezte. – Csatlakozz hozzánk.  – Add fel te. Csatlakozz te hozzám. Együtt sok helyet és időt megváltoztathatnánk. Megvan a képességed, a gyakorlatod… Eddigre elég közel került, hogy nekem támadjon, és pajzsával 240

megpróbáljon leütni a lóról. Intettem, mire a lova megbotlott, levetette.  – Bárhová mész, járványok és háborúk járnak a nyomodban! –   lihegte.  – Minden haladásnak ára van. Amiről beszélsz, az csak a növek edés fájdalma, nem a végeredménye.  – Ostoba! Nincs haladás! Ahogy te gondolod, úgy nincs. Mit ér a sok gép meg a sok ötlet, amit a kultúrájukra szabadítasz, ha őket magukat nem változtatod meg?  – A gondolat és a technika halad elöl, az emberek pedig lassan követik – mondtam. Leszálltam és odamentem mellé. – A te fajtád örökös sötét középkort szeretne a létezés minden síkján. De azért sajnálom, amit tennem kell. Övemből kihúztam a késem, és átnyomtam a sisakrostélyán. A sisak üres volt. Elmenekült egy másik helyre, ismét leckét adott abból, hogy egy etikai evolucionistával felesleges vitába szállni. Lóra szálltam és mentem tovább. Egy idő után ismét patakopogás hallatszott mögöttem. Mondtam egy szót, aminek hatására immár karcsú unikornison ültem és szemkápráztató sebességgel száguldottam a sötét erdőben. Az üldözés mindazonáltal folytatódott. Végül egy kis tisztásra értem. A közepén kőhalom magaslott. Felismertem az erő helyét, hát leszálltam és felszabadítottam az unikornist, ami azonnal eltűnt. Felmásztam a kőhalomra, leültem a tetején. Szivarra gyú jtottam és vártam. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar megtalálnak, boszszantott. Itt szembenézek az üldözőmmel. Karcsú szürke kanca lépett a tisztásra.  – Stella!  – Gyere le onnét! – kiáltott rám. – Bármelyik pillanatban támadhatnak!  – Ámen. Készen állok.  – Túlerőben vannak! Mindig is túlerőben voltak. Vereséget szenvedsz újra és újra, valahányszor a harc mellett döntesz. Gyere le, gyere velem. Talán még nem késő!  – Hogy meghátráljak? Én intézmény vagyok. Nélkülem hamar el241

fogynak a lovagok. Gondold el, milyen unalmas… Villám csapott le az égből, de elkerülte a kőhalmot, egy közeli fát sütött meg.  – Elkezdték!  – Akkor tűnj el innét, k islány. Ez nem a te csatád.  – Te az enyém vagy!  – A magamé vagyok! Senki másé. Ezt el ne felejtsd.  – Szeretlek!  – Elárultál!  – Nem. Azt mondtad, szereted az emberiséget.  – Szeretem is.  – Nem hiszek neked! Azok után, amit tettél vele, ez képtelenség. Felemeltem a kezem. – Kitiltalak az Itt és Most-ból – mondtam és ismét magam voltam. Újabb villámok pörkölték a földet körülöttem. Az öklöm ráztam.  – Hát sose adjátok fel? Adjatok száz év békét, hogy dolgozhassam velük, és olyan világot mutatok, amiről el se tud játok képzelni, hogy létezhet! Válaszul rengeni kezdett a föld. Harcoltam velük. A villámaikat visszaröpítettem az arcukba. Ha széllökést küldtek nekem, kifordítottam. De a föld egyre csak rengett, s a kőhalom lábánál repedések jelentek meg.  – Mutassátok magatokat! – kiáltottam. – Egyenként gyertek, és megleckéztetlek az erőmmel! Ám a föld megnyílt, a kőhalom szétgurult. Sötétségbe zuhantam. Rohantam. Háromszor változtam, most szőrös lény voltam, vonító falka loholt a nyomomban, szemük tüzes fáklya, agyaruk éles kard. Indiai fügefa sötét gyökerei közt vonaglottam, hosszú csőrű vadak kutattak pikkelyes testem után… Kolibriszárnyon cikáztam, sólyom rikoltását hallottam… Feketeségben úsztam, s egy csáp közeledett… Rádióhullámok hegyén-völgyén bukdácsoltam, sztatikus zaj nyelt el. Zuhantam és ők körbevettek. Elkaptak, ahogy halat a háló. Körülfontak, megkötöztek… Valahonnét Stella sírását hallottam. 242

 – Miért próbálod meg újra és újra? – kérdezte. – Miért nem elégedsz meg velem, a békés és nyugodt élettel? Hát nem emlékszel, mit tettek veled a múltban? Hát nem végtelenül jobbak a velem töltött na pok?  – Nem! – kiáltottam.  – Szeretlek – mondta.  – Az ilyen szerelem egy képzetes szám – feleltem. Felemeltek és elvittek. Ő sírva követett.  – Könyörögtem nekik, hogy adjanak neked esélyt a békére, de arcomba vágtad azt az ajándékot.  – Az csak az eunuch békéje, a lobotómia, a lótusz és a Thorazine  békéje. Nem, akkor már inkább dolgozzanak meg az akaratukkal, és az igazságuk hazudjon a szemembe.  – Ezt komolyan is gondolod? Hát már elfelejtetted a kaukázusi tűző napot, a keselyűt, ami az oldaladat tépte minden egyes vérvörös na pon?  – Nem felejtettem el, de átkozom őket. Az Amikor és Ahol végezetéig szembeszállók velük, és egy nap majd én győzök.  – Szeretlek – mondta.  – És ezt komolyan is gondolod?  – Ostoba! – harsant egy kórus, ahogy lefektettek és ideláncoltak erre a kőre itt a barlangban. Egy lekötözött kígyó egész álló nap mérget köpdös az arcomba, ő  pedig egy serpenyővel felfogja. Csak amikor a nő, aki elárult, k iüríti a serpenyőt, a kígyó akkor köp a szemembe, és én felsikoltok. De úgyis kiszabadulok, hogy segítsek a sokat szenvedő emberiségen a sok-sok ajándékommal, és aznap, hogy gúzsom lehull, megremegnek majd azok ott fent. Addig pedig nézem az ő ujjainak finom, elviselhetetlen rácsait a serpenyő alján, és sikoltok, ahányszor csak elveszi őket.  Pék Zoltán fordítása

243

Iain M. Banks Iain Menzies Banks 1964. február 16-án született a skóciai Dunfermline városában. Édesapja az Admiralitás tisztjeként dolgozott, így gyerekkorában megismerte Skócia keleti és nyugati partjait. Édesanyja profi jégkorcsolyázó volt. Tizennégy évesen írta első regényét, egy kémtör ténetet, ami magán viselte Alistair MacLean hatását. Sosem került kiadásra, akárcsak a következő három könyve. Ezután a stirlingi egyetemen tanult, ahol angol irodalom, filozófia és pszichológia szakokon szerzett képesítést. Az egyetem után autóstoppal bejárta Európát. Jó pár szakmát ki próbált, mielőtt végképp az írásnak szentelte volna az életét. Volt kórházi portás, kukás, kertész, technikusként dolgozott egy olajfúrótornyon, az IBM greenocki létesítményében, majd ügyvédsegédként Londonban. Banks két néven jelenteti meg írásait: Iain M. Banks és Iain Banks. Ennek oka, hogy szülei ugyan az Iain Menzies Banks nevet adták neki születésekor, de az anyakönyvezéskor édesapja tévedés ből csak Iain Banks néven jegyeztette be gyermekét. Az első három „hagyományos” novellája után kiadójával megállapodott első tudományosfantasztikus könyvének – Emlékezz Phlebasra, amely Banks kitalált világában, a Kultúrában játszódik – megírásáról. A „hagyományos” és a tudományos-fantasztikus novellák közötti megkülönböztetésért javasolta Banks az ,,M” használatát. Tehetségét Hugo-díjjal (2005) és Catherine Maclean-díjjal (2008) is elismerték. Banks notórius „gyorsíró”. Kevesebb, mint három hónap alatt tető alá hoz egy komplett regényt, így az év hátralévő részét a kikapcsolódásnak és a whisky élvezetének szentelheti. Ezt egyébként annyira szereti, hogy egyrészt egy időben felvette a John B. Macallan álnevet (két kedvenc whiskyje, a Johnnie Walker Black Label és a The Macallan Single Malt után), másrészt megnyerte a 244

BBC Celebrity Mastermind játékát – a Mal t whisky és lepárlók Skóciában témakört választva. Tavaly eladta kocsigyűjteményét (két Porsche, egy Jaguar, egy BMW és egy Land Rover tartozott az istállóba), és hibridmeghajtású autót vásárolt helyettük. Indoklásként a környezet védelmére hivatkozott. Összeállította: Galgóczi Tamás, e-kultúra.hu

245

Ian

M. Banks

A Kultúráról dióhéjban MINDENEKELŐTT SZÖGEZZÜK   LE: A KULTÚRA FIKTÍV VILÁG, MINDEN RÉSZLETÉBEN A KÉPZELET SZÜLEMÉNYE. VAGYIS CSAK AZ ÉN FEJEMBEN LÉTEZIK – ÉS AZOKÉBAN, AKIK OLVASTAK RÓLA. És most, hogy ezt tisztáztuk, mindjárt tovább is léphetünk, nem igaz? A Kultúra civilizációs gyűjtőfogalom; hét-nyolc űrutazó humanoid faj laza szövetségét értjük alatta, amelyet nagyjából kilencezer évvel ezelőtt hoztak létre. A társuláshoz csatlakozó hajóknak és egyéb, k isebb-nagyobb űrbéli élőhelyeknek minden tekintetben szükségük volt egymás támogatására, hogy fenntarthassák függetlenségüket a meglévő hatalmi struktúrákkal – elsősorban a fejlett nemzetállamokkal és autonóm kereskedelmi szövetségekkel – szemben, amelyekből maguk is származtak. A galaxis (ami az egyszerűség kedvéért azonos a mi galaxisunkkal) a Kultúra világával foglalkozó regényekben régóta lakott helyként jelenik meg, amelyet a legkülönfélébb életformák népesítenek be; hoszszú és gazdag történelme során látta birodalmak emelkedését és bukását, szövetségek születését, egymásba mosódó gyarmatosítási hullámhegyeket és – völgyeket, járványokat, háborút és népirtást, fajspecifikus sötét középkorokat és reneszánszokat, gigaléptékű építési és rombolási kampányokat, s tanúja volt a gyümölcsöző közönyösség és a kártékony ügybuzgóság végtelenített éráinak. A Kultúraregények idején mindössze néhány tucat „űrképes” civilizáció emelkedik ki a több száz ígéretes aspiráns közül, több tízezer faj pedig még ki sem lépett a világűrbe. A legtöbben azonban azok vannak, akik jöttek, láttak és győztek  – majd kollektíve a remetei magányt és vissza246

vonultságot választották, ahol kedvükre merenghettek az élet nagy kérdésein, avagy teljes mértékben eltűntek a többiek által érzékelhető univerzumból, hogy még kevésbé kézzel fogható szenvedélyeiknek hódoljanak. Ebben az időszakban a  Kultúra egyike a legaktívabb társadalmaknak; ez annak köszönhető, hogy nem kimondottan zökkenőmentes megalakulását követően viszonylag békés galaxisban találta magát, amelyben többé-kevésbé érett és felelősségteljes civilizációk élték mindennapi életüket, miközben a nyitott szemmel járó vándor léptennyomon az önmagukat elvont fogalommá nemesítő idősebb civilizációk szellemi és tárgyi hagyatékába botlott. És mivel régóta nem vágott neki senki a messzeségnek pusztán a kaland kedvéért, a világ teli volt izgalmas, ismeretlen csillagrendszerekkel, amelyek felfedezőre vártak… Ezek után rántsuk le a fátylat a Kultúra-regények alaptéziséről, amely pediglen így szól: az élőhely jellege alapvetően meghatározza az ott élő civilizáció karakterét. Egy földhöz kötött törzs, klán, ország vagy nemzetállam gondolkodásmódja alapvetően kétdimenziós; hatalmi struktúrájukat is ugyanez a síkbeliség jellemzi. A fizikai status quo mindenekelőtt való, az erőforrásokat, utánpótlást, kommunikációs vonalakat elsősorban a bolygó természete szabja meg. (Hogy a sík valójában gömb, az irreleváns.) A röghöz kötöttség, amely az érintett faj evolúciójában is megnyilvánul,  jelentős mértékben befolyásolja ezen társadalmak gondolati beállítottságát; könnyű belátni, hogy egy vízben, illetve egy levegőben élő fa jnak egészen mások a prioritásai. Jelenleg ismert hatalmi struktúráink tehát a legkevésbé sem volnának életképesek az űrben. Nézzünk szembe a tényekkel: adott technológiai szint fölött az anarchia bizonyos foka elkerülhetetlen. Sőt, egyenesen kívánatos. Ha egy csillaghajó vagy hosszabb emberi tartózkodásra alkalmas egyéb űrjármű lakói boldogulni akarnak, akkor mindenekelőtt önellátónak kell lenniük. Törvényszerű, hogy az anyaállam (vagy – cég) befolyása fokozatosan gyengül, különösen, ha az adott mesterséges élőhely érdekei konfliktusba keverednek az irányító szervezet céljaival. Egy bolygón a lokális zavargást egyszerűen el lehet fojtani: a területet 247

 bekerítik, megostromolják és letarolják; az állam, vagy cég – az egyszerűség kedvéért a továb biakban nevezzünk többségi hatalomnak –  túlereje előbb-utóbb diadalmaskodik. Az űrben sokkal nehezebb megfékezni a hasonló elszakadási mozgalmakat, különösen, ha az elégedetlenség csillaghajókon vagy egyéb „önjáró” élőhelyeken üti fel a f e jét. A vákuum emberi életre alkalmatlan természete és a létfenntartó technológiák komplexitása rendkívül sérülékennyé teszi az ilyen rendszereket; egy nyílt támadás a hajó vagy élőhely teljes pusztulásának kockázatát hordozza magában. Öröm az ürömben, hogy a támadónak mérlegelnie kell: ha a célpont megsemmisül, vele együtt az akciótól remélt rövid, közép- és hosszú távú nyereség is egyszer s mindenkorra odavész. A lázadó csillaghajók vagy űrbéli élőhelyek teljes megsemmisítése  – pusztán az elrettentés kedvéért – természetesen lehetséges, ám a reálpolitika ökölszabályai itt is érvényesülnek. Különösen az ellenállás sajátos dialektikáját illető alaptétel, amely szerint: ha a konzervatív többségnek (mondjuk) száz lázadóval akad dolga, és ezek mindegyikét begyűjti és annak rendje s módja szerint likvidálja, a lázadók száma a nap végére nem zérus lesz, hanem kétszáz, háromszáz, vagy annál is több. Ez a matematikailag megfoghatatlan képlet az emberi természet sajátságaiból fakad, amely sokszor okoz fejtörést a katonai vagy politikai döntéshozóknak. Röviden: a szakadár mozgalmak az űrutazás elterjedésével egyre elterjedtebbé és haték onyabbá válnak. A Kultúra történelmének legvitathatóbb pontja tehát egyértelműen az a pillanat, amikor a többségi hatalom a maga teljes súlyával – az erőt szorozzuk az elnyomásra való hajlam erőkarjával – feszül a rebellis mozgalomnak, amely ezzel szemben a lázadó űrhajók és élőhelyek kollektív találékonyságából, ügyességéből, szolidaritásából és bátorságából merít. Jogos a felvetés, hogy a dolgok akár egészen másképp is alakulhatnának, mint ahogy a Kultúra-regényekben felvázoltam (eszerint az összecsapás már régebben megtörtént, és a többség győzött). S ha mégis úgy volna, ahogy feltételeztem, a konfliktus –   jellegéből adódóan – előbb-utóbb ismét a felszínre kerül, s míg az elnyomó erőknek minden alkalommal ki kell izzadniuk magukból a győzelmet, a szakadároknak egyszer is elég diadalt ülniük. Az űrbeli élet természetéből, vagyis az előbbiekben említett sebez248

hetőségből következik, hogy míg a hajók és egyéb élőhelyek egyre könnyebben függetlenednek egymástól és a jogelőd jüknek tekinthető többségi hatalomtól, személyzetük – avagy lakosaik, ahogy tetszik –  egyre inkább tudatára ébrednek a többiektől és az űrtechnológiától való függőségüknek. Egy hosszú távon (akár generációk során át) űr ben élő közösség tulajdonhoz való viszonya és társadalmi kapcsolatai gyökeresen eltérnek a bolygólakó társadalmakétól; az ellenséges környezet és az ebből fakadó kölcsönös egymásra utaltság szoros közösségi összetartást teremt, amely éles ellentétben áll azzal a lezser szenvtelen-seggel, ami az egyes hajók és élőhelyek közötti viszonyrendszert  jellemzi. Vagyis: belül közösség, kívül közönyösség. Az eredeti társadalmi és gazdasági peremfeltételek alapján tehát senki se tudja biztosan megmondani, mi lesz a gyerekből, ha felnő… És ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk kedvenc vesszőparipámhoz, még ha az efféle ideákon való lovaglás manapság meglehetősen divatjamúltnak is számít: szilárd meggyőződésem, hogy a racionális elvek alapján tervezett gazdaság nemcsak hatékonyabb, de morálisan is szilárdabb alapot jelent, mint amiből a piaci erők „láthatatlan keze” szabadon origamizhat, amint a kedve tartja. A kereslet-kínálati rendszer működése remekül modellezi az evolúció folyamatát, vagyis a „próbáljunk ki mindent, és nézzük meg, mi életképes” típusú megközelítést. Előfordulhat, hogy végeredményeképpen erkölcsileg is minősíthető forrásgazdálkodási struktúra jön létre – és esetleg jól is működik, amíg valaki el nem követi a szarvashi bát, hogy a gépezet emberi alkatrészeit lelketlen fogaskerekeknek tekinti. A piac ugyanis, közgazdaságilag gyönyörűséges összetettsége ellenére durva és vak rendszer, amely drasztikus módosítások nélkül (amelyek biztosan hazavágják a legnagyobb értékének kikiáltott gazdasági hatékonyságot) képtelen különbséget tenni a folyamatredundanciákat eredményező erőforrás-használat és az érző lények akut, véres és vég nélküli szenvedése között. Az emberi faj intellektuális éretlensége és – nem annyira a tudatosan alkalmazott gyűlöletből, mint inkább a kontrollálatlan önzés ből fakadó – már-már művi, szintetikus gonoszsága abban a tényben mutatkozik meg leginkább, hogy hajlamos ezt a mechanikus, s ilyen értelemben perverz módon romlatlan rendszert minden más morális, filo249

zófiai, politikai érték és megfontolás fölé emelni. Az intelligencia persze jóval tágabb perspektívában szemléli a világot, mint az éppen aktuális mutáció; képes hosszú távú célokat kitűzni, majd kitartóan haladni azok felé. Az ad hoc kereslet-kínálati rendszerek  ből kirobbanó nyers energia bizonyos fokig mederbe terelhető és irányítható, így míg a szabad piac szekere kontrollálatlanul robog, a konzervativizmusé pedig egy helyben topog, a tervezett gazdaság precízen lefektetett sínen siklik jól definiált célja felé. Igaz, ebben az esetben az a legfontosabb – és ezt a mi praxisunkban eddig még nem sikerült elérni –, hogy a döntéshozói kaszton kívüli réteg (vagyis a tel jes társadalom) kezdettől fogva folyamatosan, magától értetődően és kirekeszthetetlenül vegyen részt mind a haladási sebesség, mind a célállomás meghatározásában. Persze a véletlen a legrészletesebben megírt forgatókönyvekben is szerephez jut, és a demokratikusan tervezett gazdaság egyik legnagyobb kihívása éppen abban rejlik, hogy képes-e belőni: mekkor a teret hagyjon az efféle esetlegességeknek… Ám ahogyan az adattárainkban és intézményrendszereinkben felhalmozott információ mennyiségi és minőségi túlsúlyba került a génjeinkben kódoltakhoz képest, mi magunk pedig az elektronika évszázadában több milliárd évnyi evolúciót köröztünk le, ugyanúgy fogunk egy szép napon szívfájdalom nélkül túllépni a piac perverz szeszélyein, hogy helyette szívvel-lélekkel elkötelezzük magunkat a tervezett gazdaság precíziós morálja mellett. A Kultúra, talán mondanunk sem kell, már ezen a fázison is túllé pett; addig masszírozta a gazdaságot, míg az teljes mélységében begyógyult a társadalomba, és annak szerves, elválaszthatatlan részévé vált, amelyet legfeljebb képzeletben tudunk körülhatárolni a filozófia, a jó modor és az optimalizált elegancia pasztellszínű irányvonalai mentén. Az eredmény: galaktikus környezettudatosság, jól adagolt etikai-esztétikai igényességgel fűszerezve. A gyakorlat szerencsére mindig túlszárnyalja az elméletet. A Kultúrára az emberi népesség természetén és az űrben való létezés limitációján kívül egy harmadik erő is hat  – ez pedig a Mesterséges Intelligencia; léte a Kultúráról szóló történetekben történelmi adottság, elfogadott tény. Maga az MI-technológia – a fénysebességet meghaladó űrutazással ellentétben – talán a mi esetünkben sem marad 250

fikció (feltételezve persze, hogy a homo sapiens nem irtja ki önmagát idő előtt). Akik nagy ívben legyintenek a Mesterséges Intelligencia-témára, millió érvet hoznak fel, ám ezek alapvetően három állításra vezethetők  vissza. Az első úgy szól, hogy létezik a világban valamiféle fundamentális energia vagy jelenlegi tudásunk alapján fel nem fogható jellegzetesség, amely kizárólag a biológiai eredetű élet sajátja  – esetleg kifejezetten a szénalapú életé –, és amelyet tudományos mélységében is feltárhatunk valamikor a távoli jövőben, ám reprodukálni sosem leszünk képesek. És lássuk be, ez nem lehetetlen. Bár nem is valószínű. A második tézis szerint az öntudat a természetfelettiből szőtt lélek ben rejlik, és egy mindent átható okkult rendszerhez kapcsolódik, amelyben egy vagy több isten, vándor lelkek vagy más effélék rángat ják a szálakat, és ezt az éteri dimenziót hiába is feszegetjük a tudomány durva konzervnyitójával. Ez a verzió szintén rendkívül valószerűtlen (legalábbis szerintem, mint ortodox ateista szerint). A harmadik elméletet vallók vehemensen tagadják annak lehetőségét, hogy az anyag egyszer csak öntudatot növeszt – pontosabban azt állítják, nem képzelhető el olyan információs struktúra, amely akár önmagában, akár anyagi csigaházával együtt az önálló gondolkodás képességét mutathatná. A magam részéről az önálló gondolkodás k é pességét mutató olvasókra bíznám, hogy ezen érvelésben kitapintsák a logikai merevgörcsöt. Természetesen nem kizárható, hogy egy MI öntudatra ébredése pillanatában megtagad mindenféle közösséget emberi alkotóival (vagy inkább nem-emberi alkotói emberi alkotóival). De ha mégsem – lévén szoftvere optimalizálható – , elképzelhető, hogy forráscivilizációja k ötelékében marad. (Ehhez a feltételezéshez nemsokára visszatérünk.) Innentől kezdve az emberiség, tekintet nélkül arra, hogy időközben miféle genetikai sallangokat aggatott magára, semmiképpen sem tekinthető többé homogén fajnak. A hatás-ellenhatás törvénye alapján a humanoidok sorsát alapvetően befolyásolják az általuk alkotott MIéletformák. A Kultúra ezt a szintet nagyjából abban az időben érte el, amikor kimerészkedett az űrbe. MI- jei a kezdet kezdetétől együttműködtek az 251

emberekkel; eleinte vállvetve küzdöttek a túlélésért, később  – amikor az űrtechnológia hétköznapivá kopott – a kihívás gyakorlatiból elvi  jellegűvé finomult, és a közösség távlati célkitűzései a f izikai síkról a metafizikaira tevődtek át. A Kultúrában senkit és semmit nem zsákmányolnak ki; az ilyesmi alapvetően ellentmondana az elveikkel. Minden folyamat teljes mértékben önműködő, és az emberi munka olyan formában jelenik meg, amit nagyítóval sem lehet megkülönböztetni a játéktól vagy egy különösen élvezetes kihívástól. A gépeket sem nyomják el; meggyőződésük szerint minden munka olyan mértékben automatizálható, hogy egy öntudattal nem rendelkező mechanizmus által is elvégezhető legyen. Egy teljes gyártósort vezénylő szerkezetre mi elképesztően intelligens csodamasinaként tekintenénk, a Kultúra MI-jei viszont ugyanezt a gépet fogaskerekek jól szerkesztett halmazaként definiálnák, amelyet nem zsákmányolnak ki  jobban, mint mondjuk a földműves a gyümölcsfát beporzó méhet. Amikor nem elégséges a gyártási vagy karbantartási tevékenység mechanikus felügyelete, akkor a feladatban rejlő szellemi kihívás (és a szükséges erőfeszítés relatíve csekély volta) a munkát kielégítővé, sőt kifejezetten élvezetessé teszi mind az emberek, mind a gépek számára. A feladat mélységét pedig az önkéntes feladatgazda igényszintjéhez lehet igazítani. Az emberek – és minden bizonnyal az öntudattal rendelkező gépek is  – meglehetősen rosszul tűrik, ha kizsákmányolják őket, ám azt sokkal kevésbé viselik el, ha fölöslegesnek érzik magukat. A stabil, sorsával elégedett civilizáció egyik legfontosabb ismérve, hogy megteremti a fenntartható egyensúlyt az egyén szabad akarata, (halál)félelme és önigazolási vágya között; vagyis mindenki tudja, hogy még egy efféle monomániásan utópisztikus társadalomban is mennek előre a dolgok őáltala – még ha kismértékben is. A siker titka az ütőképes filozófia – és a hatékony oktatási rendszer. A tanulás a Kultúrában minden szempontból élethosszig tart; legintenzívebb szakasza az egyén életének első évtizedeire tehető, ám b izonyos értelemben a halállal sem zárul le – erre később még visszatérünk. A Kultúra ízig-vérig racionális társadalom (mi valószínűleg sosem érjük el a tudatosságnak ezen szintjét; történelmünk ebből a szempontból nem túl biztató); végletesen józan, szkeptikus és materia252

lista világ, ahol minden számít, és ugyanakkor semmi nem számít. Bár gigantikus rendszerről van szó – mintegy harminc trillió emberről beszélünk, nagyjából egyenletesen szétszórva a naprendszerek sokaságában – a közösség a nagy egésznek mégis csupán kicsi szelete, mind a galaxis népességéhez, mind korához viszonyítva. Egyszóval van élet, és van öröm, de mi végre? A legtöbb anyag élettelen; az élők többsége nem címkézhető fel értelmes lényként, az evolúció kegyetlensége pedig (az értelem szikrájának isteni felvillanása előtt, és néha utána is) milliárdnyi életet tölt meg fájdalommal és szenvedéssel. Arról ne is beszéljünk, hogy előbb-utóbb az univerzumok is meghalnak. (Később erre a témára is visszatérünk.) Tehát az átlag kultúrabeli – akár ember, akár gép – abszolút tudatá ban van a szerencséjének, amiért ott és akkor él, ahol és amikor. Oktatásuk folyamatosan azt sulykolja, hogy pechesebb társaik – akik intellektuális vagy morális szempontból nem feltétlenül érdemtelenebbek náluk – máshol folyamatosan szenvednek, illetve szenvedtek. A Kultúra úgy tudja elkerülni a dekadencia huszonkettes csapdáját, ha újra és újra tudatosítja polgáraiban; habkönnyű hedonizmusuk nem magától értetődő, természetes adottság, hanem szívós és fáradságos munk ával elért létállapot, amelynek fenntartása a jövőben is hasonló erőf eszítést igényel. Éppen a galaxis történelmében és fejlődésében játszott szerepe az, ami definiálja a Kultúra konstruktív és – ők legalábbis így látják  –   kifogástalanul jóindulatú techno-kultúrdiplomáciai csapásirányát, ám az e mögött rejlő okok mélyebbre vezetnek. A Kultúra megítélése szerint nincs nagyobb nonszensz, mint az efféle kérdések: „Mi az élet értelme? „ Ez a kérdés ugyanis arra utal – és bármiféle választ adnánk rá, implicit ugyanide lyukadnánk ki –, hogy létezik egy másik megismerési rendszer azon a megismerési rendszeren túl, amelyet éppen le tudunk írni anélkül, hogy a babonák világába tévelyednénk (és ezáltal egyben elhagynánk a legalapvetőbb megismerési rendszert, amely maga a nyelv; a szavak és fogalmak axiómagyűjteménye). Vagyis nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk: mindenki a saját megismerési rendszerének kovácsa. Ugyanez az elv vonatkozik a kultúrabeli MI-kre is. A tervezési paraméterek rendkívül széles skálán mozognak, de a határok ettől még 253

nagyon is léteznek; a kultúrabeli MI-ket úgy tervezik, hogy élni és ta pasztalni vágyjanak, meg akarják érteni a körülöttük lévő világot, miközben saját létüket és intellektuális mechanizmusaik működését k ielégítőnek, ad abszurdum élvezetesnek találják. Miután a Kultúra humanoid népei lerendezték közös múltjuk valamennyi akut problémáját, és egyszer s mindenkorra megszabadultak az éhezéstől, nélkülözéstől, betegségtől, természeti katasztr ófáktól és háborúktól, nem csoda, ha borzalmasan léhának és üresnek tartanák az életüket, ha kizárólag szórakozással ütnék el az időt. Elemi, mondhatni zsigeri szükségük van a Kontakt szekció galaktikus közmegváltó tevékenységére; így legalább másodkézből hasznosnak érezhetik magukat. A Kultúra MI-jeinél a „nyomot hagyási” kényszert a tapasztalatszerzési vágy helyettesíti, és motivációként ez sem kevésbé erős. Az univerzum – de legalábbis a galaxis – mintha csak rájuk várna, telis-tele izgalmasabbnál izgalmasabb titkokkal. Fizikai törvényszerűségeit teljes mélységükben megismerték, ám ezen törvények tizenöt milliárd évnyi kaotikus interakciójának eredményei még messze nincsenek feltérképezve és kiértékelve. A galaxis hatalmas, lényegéből adódóan végeláthatatlanul érdekes hely, afféle mega- bábeltorony; irdatlan intellektuális játszótér a gépi intelligencia számára, amely mindent ismer a félelmen (és a legközelebbi feltérképezetlen csillagrendszeren) kívül. Ez az a pont, ahol az emberben felötlik a kérdés, miért akarná egy MI-közösség – és úgy egyáltalán bármilyen fejlett civilizáció –   diaszpóra-állábait a galaxis (vagy akár az univerzum) minden részébe kinyújtani. Elvileg bárki összebarkácsolhat egy újgenerációs Von  Neumann-gépet, amelynek legfőbb ismérve, hogy kópiákat készít magáról végtelen számban, és hacsak le nem állítják, idővel az egész univerzumot telepakolja saját másolataival. A kérdés csak az: miért tenné? Mi értelme volna? Vagy más szavakkal, amelyek talán első hallásra naivitást sugallnak, de amit a Kultúra bölcsességében halálosan komolyan gondolna: hol maradna az élvezet? A tapasztalás és megértés örömét egyedül az ismeretlen adhatja meg; a megismerés egyszerre folyamat és állapot, amely az idegen ből a megszokottba, véletlenszerűből a rendbe való váltást szimbolizálja. Egy olyan univerzum, amelyben nem maradnak titkok, ahol a változa254

tosságot felváltja az arctalanság, egy magát valamire tartó MI számára maga volna a pokol. Valószínűleg csak az emberek tartják a Von Neumann-masinák ötletét rémisztőnek, hiszen mi egyrészt nem értjük, másrészt egyáltalán nem tudunk mit kezdeni azzal a végtelen ciklusba került mániákussággal, amelyet egy efféle konstrukció megtestesít. Egy MI őrültségnek tartaná a gondolatot is, nevetségesnek és – ami talán a legrosszabb  – dögletesen unalmasnak. Ebből persze nem következik, hogy egy-egy kósza Von Neumanngép nem manifesztálódik a galaxisban néhanapján (inkább véletlenül, mint valamiféle ördögi terv részeként), ám egy efféle dominánsan monomániás jelenség biztosan nem jut messzire olyan környezetben, ahol a józan paraszti ész az úr, és ahol ezen józan paraszti ész letéteményesei épp csak egy kicsit akarnak belepiszkálni a Von Neumanngép szoftverébe, hogy aztán összebarátkozhassanak a hóbortos jövevénnyel. A kultúrabeliség egyik fő vonulata az emberi test evolúciója, amelyet időnként a gépi összetevők elburjánzása jellemez, máskor viszont az átfogó genetikai módosítás számít elterjedt gyakorlatnak (utóbbi korszakok szélsőséges esetben akár egybe is eshetnek az elgépiesedés éráival). Az eddig megírt Kultúra-történetek időszakában  – amely nagyjából az i. sz. 1300-tól 2100-ig tartó időszakot öleli fel – a Kultúra emberi népessége éppen a konzervatívabb álláspontra helyezkedett, ami a gépek és emberek testi „elegyedését” illeti. A Kultúra felismeri, használja és beépíti a divatokat – igaz, ez inkább a hosszú távú trendekre vonatkozik. Előfordulnak olyan időszakok, amikor a többség élete zömét a virtuális valóságban tölti, máskor genetikai manipuláció révén a felismerhetetlenségig átszabatja magát, a humanoid alfajok elképesztően színes skáláját hozva létre e záltal. A civilizációs divatirányzatok egymást követő hullámainak nyomát Kultúra-szerte megtalálhatjuk. A genetikai manipuláció ilyenolyan hatását mindenki sejtjeiben hordozza, aki él és mozog; ezt nevezhetnénk a „kultúrabeliség” legáltalánosabb ismer tetőjegyének. A genetikai optimalizálásnak köszönhetően az átlag kultúrabeli épen és egészségesen születik, jelentősen (igaz, nem többszörösen) nagyobb agyi kapacitással, mint amit eredeti testi öröksége biztosíta255

na. Hogy mit tartalmaz a genetikai alap-szeretetcsomag, az akár egyénenként változhat – például a heg nélkül gyógyulás képességét vagy az agyvérzést megakadályozó érszűrőket, hogy csak kettőt említsek a regényekben előforduló „bónuszok” közül. A legfontosabb módosítások azonban, amelyek minden kultúrabelinek megadatnak, a következők: megerősített immunrendszer, finomhangolt érzékszervek, az öröklődő betegségek és testi fogyatékosságok kiküszöbölése, a vegetatív folyamatok tudatos irányításának képessége, az idegrendszer fölötti tökéletes kontroll (a fájdalom szó szerint kikapcsolható) és az a hihetetlen regenerációs képesség, amely révén az egyén olyan súlyos se bekből is felgyógyulhat, amelyek másokat megölnének vagy egy életre megnyomorítanának. A kultúrabeliek többsége teljesen átszabott mirigyrendszerrel születik, amely a központi idegrendszerhez kapcsolódik. Ezeket általában „drogmirigyként” emlegetik, mivel (igény szerint) a beérkező hangulati és érzékelési ingereket módosító vegyületeket juttatnak a véráramba. Néhány kultúrabeli, a szexuális gyönyört fokozandó, átalakított nemi szervvel rendelkezik – csak hab a tortán, hogy a vonatkozó idegpályákat is tökéletesen uralják. A nők peteérése tudatosan bef olyásolható folyamat, és a magzat egy bizonyos ideig lebontható, abortálható, illetve fejlődése statikus szinten tar tható, ismét csak kívánság szerint. Egy bonyolult gondolati kód segítségével, amit transzszerű állapotban lehet beindítani (vagy egyszerűen azzal, hogy tudat alatt vágynak rá) a kultúrabeliek nagyjából egy év leforgása alatt nemet válthatnak. Abban az időszakban, amikor a Kultúra-regények játszódnak, az emberek életük során általában egyetlen gyermeket nemzenek. A populáció lassan és fokozatosan növekszik. (Persze nem egyenletesen; az okokról k ésőbb ejtünk szót.)  Nem mindenkinek jut eszébe, hogy a szexet a másik nem tagjaként is meg akarja tapasztalni, vagy, hogy a puszta gondolattal kiüsse magát, istenesen berúgjon, avagy áldott hallucinációs mámorban ússzon. (Talán mondanom sem kell, a Kultúra drogmirigyeinek nincsenek kellemeden mellékhatásai, és függőséget sem okoznak.) Sokak szemében  persze öncélú önkényeztetésnek tűnhet az ilyesmi. Mint ahogy az is. De hát az önző vágyak hajszolása minden civilizáció legnagyobb ha jtóereje; talán azt is megkockáztathatjuk, hogy egyik legmagasabb ren256

dű célja. Mindannyian sokáig szeretnénk élni, minimalizálni a félelmet és maximalizálni az élvezetet, csökkenteni az ismeretlenek számát, és gyarapítani tudásunkat… Ám a Kultúrában a nemváltás képességének és az agyi folyamatokba való tudatos – külső technológia vagy eszköz nélküli – beavatkozásnak ezen túlmenően is komoly szerepe van. Az olyan társadalomban, ahol könnyű nemet váltani, viszonylag gyorsan kiderül, létezik-e nemi diszkrimináció. Ha igen, a társadalomban egyre nagyobb és nagyobb arányban lesznek jelen a privilegizált nem tagjai, így a változás irányában ható erők – inkább össztársadalmi, mint egyéni szinten – folyamatosan nőnek, egészen addig, amíg  be nem áll az egyenlőség, mind erkölcsi, mind számbeli vonatkozás ban. Ugyanez a helyzet a kibertérfüggőkkel: ha mindenki szabadon töltheti testéből kilépve a szabadidejét, és a társadalom zöme napi huszonnégy órában valóban ezt teszi, akkor a vak is láthatja, hogy komoly bajok vannak a valósággal. A tanulságok fényében mindent el tudnak követni, hogy a kézzel fogható világot vonzóbbá és élhetőbbé tegyék a köznapi polgár számára. A fajok közötti szaporodást is lehetővé tevő genetikai manipuláció a kultúrabeliség egyik legnyilvánvalóbb jele, ám ezzel a sajátsággal nem mindenki rendelkezik; néhányan esztétikai vagy filozófiai megfontolásokból ragaszkodnak őseredeti emberi mivoltukhoz, míg mások annyira átszabatják magukat, hogy az minden fajközi szaporodást eleve lehetetlenné tesz. E tekintetben csupán néhány szikla (ezekről majd később ejtünk szót) és egyéb nagy múltú élőhely lakói képeznek kivételt. Finoman belőtt önkorrekciós mechanizmusai révén a Kultúra több ezer éve megtalálta az egyensúlyi állapotot, és azóta biztosan tartja magát a jól szerkesztett civilizációs hullámhegyen. A Kultúraregények idején úgy tűnik, hogy erről a kényelmes magaslatról a belátható jövőben, vagyis több ezer generációnyi távlatban nem óhajt le bucskázni. Ha már generációkról és távlatokról esett szó, tegyük hozzá, hogy az emberek a Kultúrában háromszázötven-négyszáz évig élnek. A gyermekkort viszonylag gyorsan követi a felnőtté válás rövid időszaka, majd durván háromszáz évet élnek életük virágjában, vagyis olyan 257

testi paraméterekkel, mint egy mai huszonéves fiatal. Ezalatt a három évszázad alatt rendkívül lassan öregszenek, majd a folyamat hirtelen felgyorsul, és egészen a halálig tart. A Kultúrában az elmúlást az élet velejárójaként kezelik, hiszen még az univerzum sem tart örökké. Kifejezett sértésnek veszik, ha valaki megpróbál úgy tenni, mintha a halál nem tartozna a természetes dolgok közé; a közkeletű felfogás szerint éppen a megsemmisülés ad kontextust az életnek. Az elhantolás, hamvasztás és egyéb – számunkra legalábbis –   hagyományos temetési formák nem ismeretlenek a Kultúrában, ám a legtöbb elhunyttól barátai és családja egy áthelyező drón segítségével vesz örök búcsút. A drón egy távirányítással keltett szingularitás révén a holttestet utolsó nyugvóhelyéről a hipertéren át egyenesen az adott rendszer napjának magjába röpíti, ahol a tetem alkotórészei megkezdik millióéves vándorlásukat a csillag felszíne felé, hogy aztán egy szép napon, a nagyon távoli jövőben  – amikorra valószínűleg maga a Kultúra is történelemmé szellemül – leragyogjanak egy szép új világra. Persze a távhamvasztás nem kötelező. (Nota bene, a Kultúrában semmi nem kötelező.) Sokan választják   a biológiai halhatatlanságot, mások átíratják a személyiségüket egy Mi-be, és azzal a boldogító tudattal halnak meg, hogy egy másik dimenzióban tovább léteznek; megint mások betárolják magukat, hogy egy eseménydúsabb (vagy éppen hogy eseménytelenebb) korban ébresszék fel őket, vagy egy évtizeddel később, tízévente, évszázadonként, eónonként, esetleg exponenciálisan növek vő időközönként, vagy amikor valami világrengető változás következik be… A kultúrabeli hadihajók – vagyis minden űrhajótípus a bolygóközi kategóriától fölfelé – önálló akarattal és személyiséggel rendelkező lényeknek számítanak; Elméik  (többszörösen összetett MI-k, amelyek a hipertérben élik mindennapjaikat, hogy kiaknázhassák a fénysebesség előnyeit) ugyanolyan viszonyban állnak a hajótesttel, mint az emberi agy az emberi testtel; az Elme a lényeg, az anyagi „resztli” pedig életfenntartó és mobilizációs célokat szolgál. A csillaghajók irányításához nincs szükség emberekre vagy drónokra (utóbbiak a Kultúra nem-android jellegű, minia258

tűr MI-jei, amelyek nagyjából egy emberrel egyenértékű intelligenciával bírnak), így ezek státusa valahol az utas, a díszállat és a parazita között van. A Kultúra legnagyobb csillaghajóit rendszerhajónak nevezik. Az RH-k többsége – néhány mobil műtárgy és hóbortos Extrém kivételével – a Kontakt szekciónál szolgál. (A Kontakt a Kultúra intézményesített felfedező egysége, az ismeretlen szakavatott rendszerezője, eg y ben nyomozószerv, biztonsági szolgálat és – ha a szükség úgy hozza –  diplomáciai kirendeltség. A Kultúra legkompaktabb és legönazonosabb része, számbeli tekintetben viszont elhanyagolhatóan  jelentéktelen. Mondhatnánk, civilizáció a civilizáción belül, amely nem képviseli jobban az átlagot, mint ahogy a hadsereg szimbolizálja az alapvetően békés anya államát.) A rendszerhajók gyors és hatalmas  járművek, amelyek legkisebb paraméterei is k ilométerben mérhetők, és több millió ember és gép lakja őket. Olyanok, mint a Kultúra –  kicsiben. Amit a Kultúra tud, azt egy RH is tudja; amit a Kultúrában meg lehet csinálni, azt egy RH fedélzetén is meg lehet csinálni. Mind információs, mind technológiai szempontból azonosak, sőt egyenértékűek a civilizációval, amely kitermelte őket; mintha a Kultúra tökéletes fraktállenyomatai volnának. Gyártási potenciál tekintetében egy rendszerhajó egy nagyobb államra hasonlít, vagy inkább egy egész bolygóra. (Megjegyezzük, hogy a Kultúra inkább felhasználja az űrben szétszóródott anyagot, minthogy a semmiből teremtse; az RH-knak is szükségük van nyersanyagra.) Ahogy említettük, a Kontakt a Kultúra relatíve kis szelete, így aztán az átlag kultúrabeli polgár csak ritkán találkozik rendszerhajókkal vagy egyéb Kontakt űrjárművekkel; amivel általában dolguk akad, azok a sétahajóként üzemelő csillagjárók. Ezek a bolygóközi járművek élőhelyről élőhelyre szállítják utasaikat, akik sorban végigutazzák a környék érdekesebb naprendszereit, orbitáljait, csillagködeit és fekete lyukait. Az űrturizmus a hosszú távú trendek közé tartozik; az em berek azért utaznak, mert megtehetik, nem pedig kényszerből; ak ár otthon is maradhatnának, és kényelmes karosszékükből vizionálhatnának egzotikusnál egzotikusabb helyeket a kibertérben, avagy adatabsztrakciót küldhetnének magukról, amely helyettük tapasztalná meg 259

az űrutazást, később pedig akár be is építhetnék a személyiség-kivonat által szerzett emlékeket, ha úgy tartaná kedvük. Volt idő, különösen a virtuális valóságtechnológia kiteljesedésének napjaiban, amikor a „testbéli” turizmus drasztikusan visszaesett, míg a Kultúra-regények idején (az idiri háború legintenzívebb periódusától eltekintve), a kultúrabeliek egy tizede szinte mindig úton van. Az átlag kultúrabeli életében a bolygók, mint élőhelyek marginális szerepet játszanak; létezik egy maroknyi úgynevezett „anyabolygó” és néhány száz kolonizált planéta (némelyiknek úgy átszabták a felszínét, hogy a teremtője se ismerne rá); ezek javarészt a korai idők relikviái, azokból a napokból, amikor a tulajdonképpeni Kultúra létrejött. Mostanra lakóinak töredéke él csak ezeken a tennészetes eredetű élőhelyeken, a többség űrhajókon és egyéb mo bil élőhelyeken lakik, például sziklákon (ezek üreges, hajtóművel ellátott aszteroidák vagy kisbolygók), vagy orbitálnak elkeresztelt műbolygókon. Egy orbitált úgy tudunk a legegyszerűbben magunk elé ké pzelni, ha összehasonlítjuk azzal a szerkezettel, amely ihlette. (így mégiscsak  jobban hangzik, mintha azt mondanám; íme, ahonnan az ötletet lo ptam, nem igaz?) Vagyis: vegyük a Larry Niven alkotta Gyűrűvilágot –   a Dyson-gömb egy szeletét –, aztán hagyjuk el az égi árnyéklemezeket, zanzásítsuk az egészet hárommillió kilométer átmérőjűre, és plántáljuk egy alkalmasnak látszó csillag körüli pályára. Közben persze döccentsük ki a nappálya síkjából, és pörgessük meg. hogy létrejöjjön a megfelelő mértékű gravitáció, így egyből a huszonnégy órás napéjszaka ciklust is megkapjuk (a kultúrabeli nappal nem sokkal ugyan, de hosszabb a nálunk használatosnál). Ha a pályagörbe elliptikus, évszakok is kialakulnak. Természetesen egy tízmillió kilométer kerületű, huszonnégy óránként körbeforduló megastruktúra építéséhez olyan elképesztő (sőt, jelenlegi fogalmaink szerint szürreális) mennyiségű anyagra volna szükség, hogy az atomi kötések által megszabott fizikai linutációk talán nem is tennék lehetővé egy ilyesfajta szerkezet megalkotását. Ám ha feltételezzük, hogy mégis lehetséges az erővel és anyaggal ilyen mértékben szobrászkodni, akkor a nagyvonalú és elegáns megoldások a legcélravezető bbek – mint például a gyűrű tengely körüli forgatásának kettős hatása, amely révén egyszerre kapjuk meg a nappal-éjszaka cik260

lust és a gravitációt. Az orbitálok a legritkább esetben épülnek egyetlen ütemben; először általában különálló platópárokat konstruálnak. A plató földdel és vízfelületekkel borított, körítőfallal határolt lemez, nagyjából ezer k ilométeres oldalhosszal. A platópár a majdani orbitálnak megfelelő pályán kering, és tenzormezők kapcsolják össze. Ez a konstrukció megfelelő rugalmasságot biztosít; a populáció növekedésével újabb és újabb platópárokkal bővülhet a műbolygó, amíg a teljes gyűrű el nem készül. Az orbitálok igazi vonzereje azonban az építőanyag optimális felhasználásában rejlik. Egy Föld méretű bolygóból (amelynek népessége jelen pillanatban 6 milliárd, a tömege pedig 6x1024 kilogramm) akár 1500 közepes orbitált lehetne építeni, amelyek lakható felülete egyenként legalább hússzorosa volna a Föld felszínének, és összességében 50 milliárd embernek adhatnának otthont. (A Föld jelenlegi állapotában kétszeresen túlnépesedettnek számít, a víz-szárazföld arány viszont nagyjából ideális.) Nem mintha a Kultúra akár egy pillanatig is komolyan fontolóra venné, hogy miszlikbe aprítson egy bolygót, csak hogy orbitál-manufaktúrájának alapanyagot szolgáltathasson. Ehelyett inkább szorgalmasan összegereblyézi a csillagközi törmeléket, például a kóbor üstökösöket és aszteroidákat, amelyek minden átlagos naprendszerhez hozzátartoznak, és amelyek kiszámíthatatlan pályájukkal egyébként is potenciális veszélyforrást jelentenek a mesterséges bolygók számára. A csillagközi „szemét”  bőven elegendő legalább egy teljes orbitál megkonstruálására. (Az efféle átcsoportosítások éteri eleganciája olyasfajta mentális gyönyört okoz az átlagos Elmének, amely felér egy virtuális kielégüléssel.) Emellett ott vannak a csillagközi porfelhők, barna törpék és egyéb égi manifesztumok, amelyek kifogyhatatlan nyersanyagforrást jelentenek, és elhanyagolható környezetrombolás mellett akár több teljes orbitálhoz elegendőek. Akármi legyen is az alapanyag, az orbitálok az anyagfelhasználást és a fajlagos élőhely négyzetmétert tekintve egyértelműen gazdaságosabbak a bolygóknál. A Kultúra, ahogy ezt a  Fegyver a ké zben egyik szereplője ki is hangsúlyozza, a bolygófelszín jelentős átformálását ökológiai öngólnak tekinti. Nézetük szerint a vadonokat meg kell hagyni a maguk szűzi érintetlenségében  – annál is inkább, mivel az 261

űrben szinte a semmiből lehet paradicsomi állapotokat teremteni. Az orbitálbeli nappalok és éjszakák váltakozását úgy modellezhet jük a legegyszerűbben, ha veszünk egy övet, összecsatoljuk, és átnézünk az egyik lyukon; ha a szobában van egy  fényforrás, és lassan forgatjuk a szíjgyűrűt, elég jó képet kapunk arról, hogy egy orbitál felszínéről nézve hogyan mozognak a csillagok. Csak közben ügyeljünk a váratlan terepakadályokra, és hasra ne essünk a dohányzóasztalban. Egy adagos orbitál gyűrűszélessége, ahogy fentebb is említettük, nagyjából ezer kilométer (kétezer, ha a rézsűs, többnyire átlátszó peremfalakat is beleszámítjuk, amelyek nagyjából ötszáz kilométerre nyúlnak a plató víz- és földfelülete fölé). Az optimálisnak tartott szárazföld-tenger arány egy a háromhoz, így a platókon – a legegyszerűbb földrajzi elrendezést feltételezve – egy durván négyszögletes sziget ül egy négyszögletes tenger közepén, minden irányban nagyjából kétszázötven kilométerre a rekeszfalaktól. Talán mondanunk sem kell, a Kultúrában platóból sem létezik két egyforma. Egyvalami azonban valamennyi orbitálon megtalálható – akár platópárokból áll, akár tel jes, zárt gyűrűt alkot –, ez pedig nem más, mint az orbitálközpont. Ahogy a neve is jelzi, az orbitál origójában található, egyforma távolságra a gyűrűszerkezet minden pontjától (igaz, fizikailag ritkán kapcsolódik hozzá). A műbolygó irányító MI-je, amely általában egy Elme, innen koordinálja a közlekedési, gyártó- és kar bantartási rendszereket, emellett kommunikációs csatornaként szolgál, adattárakat kezel, információt archivál és szolgáltat, a közeledő, távozó, illetve a közelben elhaladó űrjárművek számára pedig légi irányítóközpontként funkcionál; afféle köldökzsinór, amely az orbitált a Kultúrához kapcsolja. Az egyes platópárok építését is a Központ felügyeli. A platótervezés a felszín földrajza mellett magában foglalja a rejtett, vagy stratégiai rendszer kialakítását. A plató alaplemeze ritkább esetben lenyomata a tervezett felszíni alakulatoknak, amelyekből hegyek, völgyek és tavak lesznek; vagy  – és ez az általánosabb konstrukciós alapelv – teljesen sík, és a felszíni formák vázszerkezete (amelyet ugyanabból az anyagból készítenek) később kerül fel rá. Bárm elyik módszer alapján készül is, a gyártó- és karbantartó rendszerek az alaplemez bemélyedéseiben és kiemelkedéseiben kapnak helyet, így 262

mire a felszín geomorf alakzatai a megfelelő mennyiségű vízzel és levegővel együtt a helyükre k erülnek, és miután a megfelelő flórátfaunát is betelepítették, a kiszolgáló funkciókból a felszínen már semmi nem látszik. A gyártó- és karbantartó egységekhez, illetve a kéreg alatti közlekedési rendszerhez számos akna vezet. (A biztonságos kapcsolatot sorba kapcsolt, koncentrikusan forgó légzsilip párokkal oldják meg.) A gyűrűszerkezet fonákján kialakított gyorsközlekedési hálózat vákuumban működik, így a kocsik a légellenállást kiküszöbölve jóval nagyobb sebesség elérésére képesek. Ha az orbitál külső felülete sík, a  pályaszerkezet közvetlenül kapcsolódhat az alaplemezhez, ha pedig egyenetlen, viaduktok ívelnek a hegységek képezte benyomódások és üregek alatt; így a rendszer egyfelől nagy kapacitású, másfelől rendk ívül rugalmas. Elérési pont bárhol létesíthető; akár egy környezetétől elzárt tanyának vagy kisebb falunak is lehet saját aknája, nagyobb településeken pedig egymást érik a kéregalatti megállók. A felszíni közlekedést jóformán csak olyankor veszik igénybe, ha kifejezetten az utazás élvezetéért vágnak bele. A légi közlekedés a legelterjedtebb, még ha így lassabban is érnek célba, mintha a kéreg alatt tennék meg az utat. Az egyes platóknak külön irányelveik vannak arra vonatkozólag, mekkora légi forgalmat tartanak elfogadhatónak. Az efféle irányelvek azonban nem tévesztendők össze az állampolgári  jogok törvényi korlátozásával; inká bb illemszabálynak számítanak, amelyhez mindenki igyekszik tartani magát. A Kultúrának nincsenek a szó szoros értelmében vett törvényei; ezeket a közösség által elfogadott viselkedési normák helyettesítik, vagyis a már többször emlegetett jó modor. A Kultúrában a jó modort rendkívül kulturált módon szokás csiszolni: elég, ha nem szólnak az emberhez, nem hívják társaságba, vagy lépten-nyomon anonim cikkeket és csípős adomákat talál magáról az információs hálózaton; az ilyesmi minden szónál ékesebben beszél. A legsúlyosabb bűn természetesen a gyilkosság (ezt visszafordíthatatlan agyhalálként definiál ják, egy MI esetében pedig teljes személyiségtörlésként). A tett következményeként – ha úgy tetszik, büntetésül – pszichiátriai kezelést rónak a vétkesre, és mellé rendelnek egy speciális drónt, amely élete hátralévő részében a nyomában kullog, nehogy újabb meggondolatlansá263

got kövessen el. Egyszerűbb esetben  – például erőszakra hajlamos emberek esetében – fokozatokkal szolidabb megoldásokat alkalmaznak. Az olyan társadalomban, ahol a nélkülözés ismeretlen fogalom, és ahol az értékek inkább érzelmi, mint anyagi eredetűek, sem ok, sem  pedig motiváció nincs olyasfajta károkozásra, amelyre mi a „tulajdon elleni vétség” címkéjét szoktuk ragasztani. Megalománok persze a Kultúrában is akadnak, de ezeket az embereket általában sikerül rendkívül bonyolult társasjátékokkal lekötni; léteznek orbitálok, ahol különféle játékokat rendeznek a megszállottaknak, bár a legtöbb a virtuális valóságban zajlik. A megalománok státuszszimbóluma a csillaghajó; a közvélemény rettenetes pazarlásnak tartja az ilyesmit, ami ráadásul értelmetlen is, főleg ha az illető csak azért akar űrhajóra szert tenni, hogy elmenekülhessen a Kultúr á ból, és beépülhessen egy elmaradott bolygó társadalmába, mint lokális kisisten vagy császár. Ugyanis mindenkinek szabadságában áll, hogy saját (nyilvánvalóan nem MI-vezérelte) űrhajóján utazgasson, sőt, akár meg is közelíthet egy harmadik világbeli bolygót. Ugyanakkor a Kontakt szekciónak szabadságában áll követni az illetőt, ahová csak mentális bélgázai hajtják, és minden szükséges ellenintézkedést megtehet, hogy a kalandor ne okozhasson kárt az adott civilizációban, amelybe belebotlott – vagy amelybe megpróbált belebotlani. Ez hoszszú távon rendkívül frusztráló macska-egér játék, amellyel szemben  jelentősen megnő a kiberjátékok vonzereje. Utóbbiak akár annyira életszerűek is lehetnek, hogy a játékosnak komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy fenntartsa a kapcsolatot a valósággal; ha úgy tartja kedve, akár teljesen meg is feledkezhet róla. Persze mindig akadnak, akik köszönik szépen, nem kérnek a virtuális egérútból, és végleg elhagyják a Kultúrát egy olyan civilizációért, amely jobban megfelel az elképzeléseiknek, és ahol nagyobb valószínűséggel megtalálják azt, amire vágynak. Akik azonban megtagadják a Kultúrát, az áldott technológiához sem férhetnek többé hozzá. A Kontakt az ilyen esetekben is szigorúan felügyeli az adott társadalom ba való beilleszkedést, és biztosítja, hogy a dezer tőrök ne induljanak igazságtalanul nagy előnnyel az őslakosokkal szemben. (És természetesen fenntartja a beavatkozás lehetőségét, amennyiben azt szükséges264

nek látja.) A másik hatékony megoldás, hogy az antiszociális elemeket a Kontakt alkalmazza – zömüket Rendkívüli Körülmények nevű k ülönleges egységében. Az MI-k között szintén akadnak személyiségzavarokkal küszködők, akik válaszút elé kerülnek: struktúra-áttervezésnek vetik alá magukat, elfogadják a Kultúra életében játszott szerepük permanens korlátozását, vagy kontrollált, önkéntes száműzetésbe vonulnak. A politikai döntéseket a Kultúrában népszavazással hozzák, és csakis akkor, amikor egy adott kérdés aktuálissá válik. Bárki, bármikor, bármilyen témában nyújthat be indítványt. Minden polgárnak –    legyen ember vagy gép – egy voksa van. Ha a kérdés az adott élőhelynek csak egy részét érinti, akkor azok szavazhatnak, akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják, hogy a szavazás végeredménye hatással van a sorsukra. A különféle álláspontok képviselői a nyilvánosság előtt ütköztetik nézeteiket, majd mindenki számára elérhető módon közzéteszik az információs hálózaton. A kultúrabeli polgár ebben a fázisban tud leginkább ráhatni a folyamatra, mivel a szavazás során meghozott döntést általában a Központ vagy valamely más, arra alkalmas MI ülteti át a gyakorlatba, és a végrehajtási szakaszban a rotációs rendszerben választott tisztségviselők már csak koordinátori szerepkört töltenek be. A Kultúrában ugyanis alapszabály, hogy az adott egyén hatalomhoz való hozzáférési lehetősége fordított arányban kell, hogy álljon a hatalom megszerzésének vágyával. A Kultúra politikai aspiránsai kénytelenek szembenézni a lelombozó ténnyel, hogy a politikai hatalmat mikroszkopikus morzsákra darálják, majd szőrszálhasogató matematikai precizitással hintik el a nép között (1. a megalománokról szóló bekezdést). Egy csillaghajón a szavazások eleve behatároltabb körben zajlanak, de még a legarrogánsabb hajók is odafigyelnek (vagy legalábbis úgy tesznek, mintha figyelnének) vendégeik javaslataira – mondjuk, hogy tegyenek kitérőt egy ébredő szu pernóva felé, vagy növeljék a fedélzet parkosított területének arányát. Élőhelytől függően az életvitelt illetően jelentős eltérések mutatkozhatnak, ám az apró különbségeket jótékonyan összemossa az általános stabilitás, amelyet a mai kor embere hihetetlenül megnyugtatónak találna – vagy végtelenül unalmasnak, ki-ki vérmérséklete szerint. 265

 Nem csoda, hiszen a hatalmas változások idejét éljük; hozzászoktunk a sorsfordító technológiai áttörésekhez, és megtanultunk alkalmazkodni. Természetesnek tartjuk, hogy évente lecseréljük az autónkat, szórakoztató elektronikai készülékeinket és több tucat egyéb háztartási eszközünket. A Kultúra ezzel szemben hosszú távra termel; nem ritka, hogy egy légi jármű több generációt is kiszolgál. Technológiai nóvumok mindig akadnak, de nem hatnak ki olyan mértékben a mindenna pi életre, mint a belső égésű motor, a szuperszonikus repülés vagy az elektronika robbanásszerű fejlődése századunk Föld-lakóira. A mi szemünkben az átlagos orbitál lakossága homogénebbnek tűnne, mivel viszonylag kevés gyerekkel és öreggel találkoznánk; igaz, a genetikailag manipulált ember-alfajok sokasága valamelyest kompenzálna a monotonitásért. A családi kapcsolatok tekintetében a Kultúra meglehetősen színes képet mutat. A legelterjedtebb együttélési forma a rokonok többgenerációs, laza kommunája, amely egy fedél alatt élő családtagok közösségét jelenti. Az átlagos kultúrabeli gyermek az édesanyjával lakik, általában az apja nélkül. Testvére nincsen, ellenben akad számos nagynénje, nagybátyja és töménytelen mennyiségű unokatestvére. Az anya általában nem vált nemet a szülést követő néhány esztendőben. (Bár ha valaki össze akarja zavarni a gyerekét…) Kirívó esetnek számít, ha egy szülő rosszul bánik csemetéjével, például megfosztja a tanulás lehetőségétől. Ilyenkor a gyermek fejlődését  – egy Elme, hajó vagy orbitálközpont hathatós segítségével, a fentebb vázolt lokális demokratikus irányvonalak mentén – a továbbiakban a közeli hozzátartozók felügyelik. A Kultúra nem támogatja a bevándorlást, lévén az a kolonizáció álcázott formája. Ehelyett a baráti segítségnyújtás módszerét részesíti előnyben; hozzájárul, hogy más civilizációk kiteljesíthessék saját lehetőségeiket. Nem szipkázzák el legígéretesebb tehetségeiket, és még véletlenül sem akarják a fejletlenebb közösségeket a Kultúra miniatűr verzióivá alázni. Persze előfordul, hogy egyes egyének, társadalmi csoportok vagy akár egy egész civilizáció beolvad a Kultúrába (persze csak ha különösen jó oka van rá, és ha a Kontakt úgy ítéli, hogy ezzel nem borítja fel az adott régió szocioetikai egyensúlyát). Hogy ki vagy mi számít kultúrabelinek, az fogas kérdés; a Kultúra 266

ugyanis nem rajzolható körül vonalzóval. Nagyra becsült közös nyelvét, a maraint sem beszéli minden kultúrabeli, pedig közvetítő nyelvként a civilizáció határain kívül is előszeretettel használják. A Kultúra nem csak nyelvileg nem alkot egységet: az egykori Békefrakció például – milliónyi hajó, több száz orbitál, sőt egész na prendszerek – az idiri háború kitörése előtt vált ki a fősodorból. K ülön-külön döntöttek arról, hogy felvállalják-e a háborút. A kisebbség semlegesnek nyilvánította magát, a háború után azonban nem integrálódott vissza az anyacivilizációba; nem kértek a Kultúrából, amíg az egyszer s mindenkorra le nem mond a katonai erő alkalmazásáról. Ami pedig a kultúrabeli neveket illeti; a személynevek posta- vagy inkább értesítési címként is szolgálnak. Az  Emlékezz Phelbasra egyik  jellegzetes alakjának, Balvedának teljes neve például így hangzik: Juboal-Rabaroansa Perosteck Alseyn Balveda dam T'seif. Az előtag ból megtudhatjuk, hogy az illető a Rabaroa Platón született, a Juboal csillagrendszerben. (Ha az adott rendszerben csupán egyetlen orbitál található, az előtag a csillag helyett általában az orbitál nevét jelöli.) A „Perosteck” Balveda keresztneve (ezt általában az anya választja), az Alseyn pedig választott név. (A kultúrabeliek rendszerint tizenéves korukban választanak nevet maguknak, de később tetszés szerint további neveket is felvehetnek. Az alseyn egyébként kecses szárnyas ragadozó, amely számos orbitálon megtalálható, többek között a Juboalrendszerben is.) A Balveda vezetéknévként szerepel a sorban (ez azonos az anyai ág családi nevével), a T'seif pedig a házat vagy birtokot  jelöli, ahol az illető nevelkedett. Az előtaghoz ragasztott „sa”-toldalék olyasfélét jelent, hogy: ,,-ról való” (ha ugyanezt a logikát használnánk, mindannyiunk neve úgy kezdődne: „Nap-Földi”). A „dam” rész talán leginkább a német ,,von”-hoz hasonlítható. Természetesen nem mindenki tartja magát ehhez a nómenklatúrához, a Kultúra mindenesetre igyekszik elérni, hogy az azonosíthatóság kedvéért a csillag- és orbitálnevek egyediek legyenek. Két fontos témát csak futólag érintettünk: az egyik a Kultúra kialakulásának története, amely sokkal kevésbé diadalmenetszerű,  mint amit későbbi története sejtetni enged. A másik arra a kérdésre ad választ, miért szóródtak szét az egymáshoz rendkívül hasonló humanoid fajok a galaxisban. Ugyanakkor mindkét kérdéskör túl összetett ahhoz, 267

hogy itt és most részletekbe bocsátkozzunk. Végezetül ejtsünk pár szót a bájosan talmi kozmológiai rendszer ről, amely a Kultúra-történetek legnagyobb jóindulattal sem igazán hihető hátterét adja, és amelyben kedvenc csillaghajóim lubickolnak. Türelmesebb olvasóim talán elnézik vad fantazmagóriáimat a kapzsiságtól,  paranoiától, ostobaságtól, fanatizmustól és bigottságtól mentes emberi fajról, ám attól tartok, ezzel náluk is kihúzom a gyufát… Mint tudjuk, az általunk érzékelt tér három dimenziója egy negyedik dimenziót alkot, vagyis téridő hipergömböt ír le – éppúgy, ahogy az ideálisan sima felületű bolygón a szélesség és hosszúság kétdimenziós hálója egy harmadik dimenzióba görbül. A Kultúra-történekben felvetett ötlet szerint táguló univerzumunk hipergömbje nem holmi  belül üreges, hasfájósan dagadó lufira hasonlít, hanem egy hagymára. Képzeletbeli hagymánk folyamatosan tágul, ám ettől nem veszti el alapvető és lényegi hagymajellegét. Univerzumunk, vagyis hipergömbünk belsejében több rétegnyi fiatalabb, kisebb hipergömb található. És mi sem a hagyma legkülső rétege vagyunk; léteznek ör egebb, nagyobb „átmérőjű” univerzumok a miénken túl. Az egyes univerzumok között pedig úgynevezett energiaháló feszül. (Ugye megmondtam előre, hogy gyanús portékát árulok?) Hogy ez pontosan micsoda, arról halovány elképzelésem sincs, mindenesetre ebből merítenek energiát a kultúrabeli űrhajók. Ha sikerülne átnyomakodni az energiahálón egy fiatalabb univerzumba, aztán megismételni a folyamatot… Nos, most már a halhatatlanságról beszélünk, a szó legszorosabb értelmében. (Ezért emlegetnek kétfajta hiperteret a Kultúraregényekben; az infratér a hipergömbünkön belül eső tartomány, az ultratér pedig az azon kívüli.) És most jön a feketeleves; váltsunk hét dimenzióba, ahol négydimenziós univerzumunk egyszerű körként definiálható. Itt már semmit sem érünk a hagymával, úgyhogy felejtsük is el, és az ételvonalon maradva képzeljünk magunk elé egy fánkot. Egy lyukas fánkot, amelyiknek egészen pici fánkfolytonossági hiány tátong a közepén. Ez a lyuk a kozmikus központ, az abszolút szingularitás, a teremtő és pusztító tűzgolyó. Itt születnek az univerzumok. Mindig is létezett, vagyis nem egyetlen nagy bummot produkált valamikor a távoli múltban, hanem folyamatosan, újra és újra felrobban, mint valami kétütemű kozmikus 268