A gyermekkori és a serdülőkori személyiségzavarok pszichológiája

MURÁNYI-KOVÁCS ENDRÉNÉ - KABAINÉ HUSZKA ANTÓNIA

A GYERMEKKORI ÉS A SERDÜLŐKORI SZEMÉLYISÉGZAVAROK PSZICHOLÓGIÁJA

NEMZETI TANKÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

5

Tartalomjegyzék

Bevezetés.................................................................................................

9

I. Szocializáció, szocializálódás (Murányi-Kovács Endréné)............ 15 A családi (elsődleges) szocializáció funkciói és diszfunkciói .... 20 A szereptanulás ........................................................................ 22 A leválás ................................................................................... 23 A „kettős kötöttség" (double bind) .......................................... 24 A kortársi (másodlagos) szocializáció funkciói és diszfunkciói ..26 Önismereti érzékenység - értékújítás ...................................... 26 A szimmetrikus kommunikáció elsajátítása ............................ 27 A belsőkontroll-attitűd.............................................................. 27 A nemi szerep (gender role)..................................................... 28 Az énazonosság (személyi identitás) és a társadalmi azonosságtudat (szociális identitás) ......................................... 29 Az intézetekben - csecsemőotthonokban, nevelőotthonokban, speciális intézetekben - élő gyermekek szocializálódása............ 31 II. A csecsemő- és a kisgyermekkor (A születéstől az iskolakezdésig) (Kabainé Huszka Antónia) .............................................................. 37 A szenzitív (kritikus) szakaszok .................................................. 39 Életkori jellemzők 0-2 éves korban, a születéstől beszéd kezdetéig .......................................................................... 43 A sírás ....................................................................................... 43 A nézegetés............................................................................... 45 A mosoly................................................................................... 46 A hangadás, a gügyögés, a beszéd kezdete.............................. 47 Az utánzás ................................................................................ 49 A gyermek jelző és tájékozódó viselkedésére ható tényezők ... 50 Kötődés az emberekhez ........................................................... 52 Félelem az idegen személytől................................................... 54 Szeparációs szorongás.............................................................. 55 Az interperszonális kötődés eredete ........................................ 57 Életkori jellemzők 2-6 éves korig, a beszéd kialakulásától az iskolakezdésig ......................................................................... 59 Az éntudat kialakulása.............................................................. 60 A kortárskapcsolat ................................................................... 62 A testvérhelyzet ....................................................................... 65 Eltérések a csecsemők és a kisgyermekek egyedi fejlődésében ..68 Temperamentumbeli eltérések ................................................. 68 Nemi különbözőségek............................................................... 70

a

9

Az agresszió ............................................................................. 71 A gyermekgondozási gyakorlat rövid és hosszú távú hatása ... 73 Hospitalizáció - szociális izoláció............................................ 74 Kísérletek a hospitalizáció, a szociális izoláció kiküszöbölésére az intézeti nevelésben .............................................................. 77 III. A gyermekkor az iskolakezdéstől a prepubertásig (Murányi-Kovács Endréné) .......................................................................................... 83 Életkori jellemzők 6-12 éves korban .......................................... 85 A személyiségfejlődést akadályozó hatások ............................... 87 A családi környezeti ártalmak.................................................. 87 Az iskolai környezeti ártalmak ................................................ 95 A nevelőotthoni környezeti ártalmak....................................... 100 A pszichikus károsodás tünetei 6-12 éves korban....................... 109 Fejlődési retardációk................................................................. 110 Neurotikus megnyilvánulások ................................................. 114 A szorongás .......................................................................... 122 A depresszív magatartás....................................................... 140 A gyermekkori kényszerek...................................................144. Disszociális tünetek.............................................................. 145 Az agresszivitás ................................................................ 145 A hazudozás....................................................................... 148 A lopás .............................................................................. 148 A csavargás ....................................................................... 149 Pótcselekvések ..................................................................... 151 Az ujjszopás ...................................................................... 151 A körömrágás ................................................................... 151 Hajkitépés, szájharapdálás, ujjak tördelése, a fej falbaverése 152 Az onánia .......................................................................... 152 A pszichogén funkciózavarok .............................................. 153 Az éjszakai ágyba vizelés (enurezis nocturna)................. 153 Beszékelés (enkoprezis).................................................... 158 Az alvászavarok................................................................. 159 A táplálkozási zavarok...................................................... 160 A tic................................................................................... 161 A pszichoszomatikus megbetegedések ................................ 161 A minimális cerebrális diszfunkció (MCD) ............................... 163 IV. A serdülők és az ifjúkorúak inadaptációja (Murányi-Kovács Endréné) ................................................................................................. 167 Életkori jellemzők ....................................................................... 169 Az ifjúkori válság ........................................................................ 171 A neurotikus struktúraképződés kezdetei ................................... 180 A depresszív neurózisok.......................................................... 183 A kényszerneurózis .................................................................. 185

10

A skizoid jellegű neurózis........................................................ A hiszteroid neurózis ............................................................... Az öngyilkosság........................................................................... Az anorexia nervosa .................................................................... Az alkoholizálás........................................................................... A kábítószer-szenvedély (narkománia) ....................................... A bűnözés..................................................................................... Törvényszegő állami gondozottak .............................................. Reszocializáló intézetek ..............................................................

186 187 190 195 196 199 201 202 203

11

Bevezetés Könyvünk elsődleges célja, hogy a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola pszichopedagógia szakos hallgatói részére áttekintést nyújtson a szociális környezetükbe nehezen beilleszkedő gyermekek és fiatalok pszichikus folyamatairól, interperszonális és intraperszonális konfliktusairól. A szerteágazó témakörök tekintélyes hányadát még érintőlegesen sem tudtuk bemutatni, gondot okozott az ismeretrendszer kiemelkedő pontjainak, a személyiségzavarokat döntően befolyásoló tényezőknek a kiválasztása. Fontosnak tartottuk, hogy munkánk ne csak az elméleti alapvetésre és a szemléletformálásra irányuljon, de gyakorlati útmutatást, segítséget is adjon a pályakezdő pszi- chopedagógusoknak feladataik megoldásához. Ennek érdekében a hazai és a külföldi vonatkozó irodalom feldolgozása mellett, saját, több évtizedes felsőoktatási és klinikai pszichológiai (gyermek- és serdülőkori terápiai) gyakorlatunk tapasztalataiból merítettünk, hogy az inadaptáció komplex összefüggéseit elemezzük, vagy esetismertetésekkel illusztráljuk. Ily módon törekedtünk megkönnyíteni az elmélet és a gyakorlat összekapcsolását. Viszonylag nagy teret szenteltünk a pszichológia különböző irányzatai, elsősorban a freudi teória és a belőle leágazó újabb pszichoanalitikus indíttatású elméletek felvázolásának. Úgy véljük, hogy a szakmai gyakorlatban nélkülözhetetlen ismeretek átadásán túl, a gyorsan cserélődő tudományos hipotézisek, illetve eredmények választékának bemutatásával a hallgatókat önálló gondolkodásra, szemléletük kreatív kialakítására motiválhatjuk. A pszichopedagógiai tevékenységre társadalmunk egyre több intézménye tart igényt, a pályakezdő fiatalokat jelentős, nagy odaadást és szakértelmet kívánó feladatok várják, leggyakrabban az alábbi munkakörökben. Csoportnevelőként dolgoznak óvodás, általános iskolás és ifjúsági nevelőotthonokban, neurotikus és disszociális növendékek otthonaiban, javítóintézetekben, gyermek- és ifjúságvédő intézetekben, a fiatalkorúak fogházában és börtönében. Családgondozóként foglalkoztatják őket a nevelési tanácsadók és a családsegítő központok keretében. Gyermekvédelmi felügyelök lehetnek a nevelőszülői hálózatban. A javítóintézetekből és a börtönből elbocsátottak segítésére utógondozói és pártfogói teendőket látnak el. A tanácsi apparátusban gyermekvédelmi előadói funkcióban tevékenykednek. Állami és társadalmi szervek megbízásából egyéni és csoportos prevenciós foglalkozásokat vezetnek veszélyeztetett gyermekeknek és fiatalkorúaknak. Egyre több pszichopedagógust alkalmaznak gyermekklinikákon és gyermekkórházakban, hogy közreműködjenek a hosszabb kezelésre szoruló gyermekek pszichikus állapotának stabilizálásában. Amint a fentiekből kitűnik, a pszichopedagógusok többsége a családjuktól elszakadt, intézetekben élő, illetve veszélyeztetett gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozik. Nyomós okunk volt tehát arra, hogy könyvünk majd minden fejezetében külön anyagrészt szenteljünk e populáció specifikus problémáinak. Arra törekedtünk, hogy az olvasó mélyrehatóan megismerkedjék az állami gondozásba vétel által okozott inadaptációs magatartásformákkal, az intézetekben kialakuló sajátos kapcsolat- és kommunikációs sémákkal, és megértse a nevelőotthonokban megteremtendő „terápiás légkör" jelentőségét. (De nem áltatjuk magunkat azzal, hogy a tananyag elsajátítása biztonságos eszközrendszert juttat a pszichopedagógus birtokába.) A következőkben rátérünk munkánk néhány - feltehetően magyarázatot igénylő - szerkezeti és terminológiai problémájára.

12

Habár tudatában vagyunk annak, hogy a főiskola hallgatói szakosodásukat megelőzően megimerkedtek a fejlődéspszichológia tananyagával, mégsem tudtunk eltekinteni attól, hogy az ontogenezisnek azokat a jelenségeit, amelyekhez gyakorta személyiségzavarok kapcsolódnak, e helyütt felidézzük. Ezért tárgyaljuk az első fejezetben a szocializálódás menetét, míg a következő fejezetekben „életkori jellemzők" címszó alatt röviden felvázoljuk azokat a fejlődési ismertetőjegyeket, amelyektől való nagymértékű eltérés a zavarok körébe tartozik. Felmerülhet az olvasóban az a kérdés is, hogy mi okból tértünk el a hazai fejlődéspszichológiai irodalomban általánosan használt életkori beosztástól, az egyedfejlődésnek 0-3, 3-6, 6-10, 10-14, 1418 évekre terjedő szakaszokra bontásától. Nem vitás, hogy a fenti felosztás a nevelési intézményrendszerhez fűződik, nézetünk szerint azonban a „bölcsődés", az „óvodás", a „kisiskolás" stb. megjelölések nem alkalmasak arra, hogy a leglényegesebb énfejlődési ugrópontokat és az ezekkel összefüggő nehézségeket - munkánk tárgyát - kiemeljék. Azt a megoldást választottuk, hogy fejezeteinkben a fejlődésmenet nagyobb egységeit vontuk össze, és a fejezeteken belül alcímek segítségével fogalmaztuk meg a döntő érési fordulatokat. (Például egy-két éves korban a beszédkezdetet, hatéves korban a „leválást" mint az iskolai közösség elfogadásának feltételét, kilencéves kor körül az „átpártolást" a családtól a kortársi csoporthoz.) így elkerültük azt a hibás feltevést sugalló látszatot, miszerint az egyik nevelési intézményből a másikba való átlépés egyúttal minden gyermek személyiségfejlődésében egyformán jelentős határállomás. (A külföldi szakirodalom számos művében, hazánkban pedig MÉREI FERENC munkáiban szintén nem az intézményrendszerhez kötött életkori beosztást találjuk.) Szólnunk kell a személyiség és a személyiségzavar fogalmaira vonatkozó koncepciónkról. A személyiség az ontogenezis folyamán alakul ki. Az egyén idegrendszeri és egyéb veleszületett adottságait élettörténete szakadatlanul befolyásolja. Készségei fejlődnek vagy elapadnak, integrálódnak vagy széthullanak, aszerint, hogy természeti és társadalmi környezetéből milyen ingerek érik, hogyan éli át ezeket, és miféle válaszreakciókra képes. Az egyén és környezete között kibontakozó kölcsönhatások során a személyiség szüntelenül formálódik és válik egyúttal ' egyszerivé, egyedivé. Még az egypetéjű ikrekre is vonatkozik ez - ha együtt' nevelődnek is -, mert egyedi élettörténetük és „mikrokörnyezetük" van. (Családi o mikrokörnyezetük sem tekinthető azonosnak, mert a szülők különbözőképpen viszonyulnak minden gyermekükhöz, ikrek esetében is.) A későbbi mikrokörnyezetek - az óvodai csoport, az iskolai osztály, a barátok, a szomszédok, a munkahelyi kiscsoportok, a felnőttkori maga alapította család - szintén jelentős változásokat hoznak létre a személyiség organizációjában, egészen az élet kihu- nyásáig. A primer létfenntartási és fajfenntartási szükségletek, valamint a kielégítésükre ösztönző pszichikus mechanizmusok minden állatfajban - s az emberben is - a fajtára jellegzetes viselkedést determinálják. A kutatások jelenlegi állása szerint feltételezhető, hogy a másodlagos, vagyis a pszichoszociális szükségletek is részben veleszületettek, és az elsődleges szükségletekhez hasonló intenzitással működő késztetésekként hatnak. Legismertebb formáik: az emberi kapcsolatok, a modell, az értékelés szükséglete, a tevékenység és a szabadság (az önkifejtés) szükséglete. Az ember biológiai viselkedésstruktúrája viszonylag rögzítetlen: ösztönös cselekvéseinek repertoárja kisebb, mint bármely állatfajé. Az emberi egyednek az ontogenezis folyamán kell megtanulnia legtöbb fiziológiai és pszichoszociális szükségletének kielégítésére szolgáló viselkedésfajtát. Nem egy-egy helyzethez tartozó magatartást, hanem összetett készenléti

13

állapotokat, attitűdöket, beállítottságokat tanul, ezekkel cselekedeteinek kisebb-nagyobb csoportjait irányíthatja. Az egészséges személyiségfejlődést jellemzi, hogy nagy rugalmasságot, szabadságot, határozott, gyors organizált adaptációra való beállítottságot biztosít az egyénnek. A személyiségfejlődést akadályozó hatások - a környezeti ártalmak - két nagy osztályát: a biológiai és a pszichoszociális ártalmakat különböztethetjük meg. A biológiai környezeti ártalmak, eredetüket tekintve, három csoportba sorolhatók. Intrauterin (méhen belül keletkezett) ártalmak: az anyának terhessége alatt lefolyt vírusos betegségei, szifilisze, anyagcsere-betegségei, táplálkozási elégtelensége, oxigénhiánya, gyógyszerszedés által okozott vegyi ártalmak stb. Perinatális (születés közben keletkezett) ártalmak lehetnek a koraszülés; a nehéz, az elhúzódó, a fogós szüléseknél az újszülött vér- és oxigénellátási zavarai, agyvérzése stb. Posztnatális (születés utáni) ártalmak jöhetnek létre agyhártyagyulladás, agyvelőgyulladás, agyrázkódás, csecsemőkori éhezés, kiszáradás, gyakori betegeskedés következtében. A súlyos, kiterjedt idegrendszeri sérülések miatt fellépő mozgászavarok, érzékszervi és értelmi fogyatékosságok, epilepszia és még sokféle kóros állapot a gyógypedagógia más ágai, illetve a gyermekpszichiátria körébe tartoznak. E könyvben tárgyaljuk azokat a terhességi és szülési ártalmak által okozott, neurológiai tünetekben meg nem nyilvánuló minimális agyi károsodásokat, amelyeket gyermekkori személyiségzavarok esetében az anamnézis és speciális tesztek valószínűsítenek. A hetvenes évektől kezdve a nemzetközi szakirodalomban e károsodások következményeit - az agyi funkciók kisebb összerendezetlenségét - minimális cerebrális diszfunkciónak, rövidítésben MCD -szindrómának nevezik. A gyermeki személyiségzavar diagnosztizálására még megbízhatóan funkcionáló módszereink nincsenek. A gyermek és környezetének konfliktusai számtalan variáció szerint oldódhatnak meg vagy éleződhetnek ki, s a szakirodalomban általánosan elfogadott nézet, hogy még a viszonylag tartós szociális konfliktushelyzet - ami a felnőttnél a kiegyensúlyozatlanság jele - a gyermeknél és a fiatalnál bizonyos fokig természetes, nem tekinthető egyértelműen „abnormális" fejlődési tünetnek. Vannak viszont olyan gyermekek és serdülők, akiknek fejlődése és a környezet normáihoz való igazodása nemcsak konfliktusos, de az átlagtól lényegesen eltérő tempójú és igen hiányos. Pszichikus állapotaikat sem a hasonló életkornak, sem a felnőttek nem tudják megérteni, a gyermek megnyilvánulásainak eddigi tapasztalataiktól és élményeiktől eltérő jelentése van. A gyermekkel csak igen ritkán és szűkkörűen lehet kommunikálni. Bizonyos tünetek és tünetcsoportok fellépésén túlmenően ez az összbenyomás utal a személyiségfejlődési zavarra. A személyiségfejlődést akadályozó pszichoszociális hatások sokrétűek, rendszerint többféle károsító tényező egymást erősítve hat. Az ártalmakat előidéző környezet az esetek többségében nem elégíti ki a gyermek életkori szükségleteit, másfelől hibás irányú szükségleteket alakíthat, ki benne, amelyek rögződő konfliktusok forrásaivá válnak. A gyermekben az adaptáció indítékainak csökkenése a normálistól eltérő (deviáló) kóros személyiségalakulást eredményez. Ez a folyamat megnyilvánulhat retardációban, neurotikus tünetekben, disszociális állapotban és pszichikus eredetű szomatikus zavarokban. Végezetül indokolni kívánjuk az idegen nyelvekből átvett inadaptált és inadaptáció fogalmak használatát. Az elmúlt években a magyar pszichológiai és pedagógiai szaknyelv e terminust befogadta és a hasonló tünetegyüttesre utaló, de más és más aspektust hangsúlyozó „nehezen nevelhető"

14

„érzelmi és akarati sérült", „problémás gyermek" megjelölés helyett alkalmazza. Mi sem kívánjuk feleleveníteni a régebbi pontatlan, többnyire negatív értékítéletet sugalló, pszichológiai kategóriaként sem konkrét elnevezéseket. Az „inadaptáció" kifejezés egyértelműen jelzi, hogy a gyermek, illetve a fiatal társas kapcsolatai romlottak meg. Különböző okokból és különböző módokon nem tud beilleszkedni sem szűkebb, sem tágabb környezetébe, s interperszonális konfliktusai természetszerűleg együtt járnak az intraperszonális konfliktusokkal. Pszichoterápiás foglalkozások segítségével az önértékelési és a kapcsolati konfliktusok általában oldódnak, csökkennek. Az inadaptált gyermekek többsége azonban sajnos nem részesülhet terápiában, mivel hazánkban elenyésző számú rendelőintézetben van erre lehetőség. Iskolai közösségeink tradíciói sem könnyítik meg, hogy a peremhelyzetű növendékek egyenrangú kortársi kapcsolatok vagy pedagógusi segítség révén támaszt kapjanak. Sorsuk kedvezőtlen fordulópontja, amikor valamilyen deviáns csoportba „illeszkednek be", elfogadják a társadalmi közvélemény negatív minősítését, a megbélyegzést és az ennek megfelelő jövendő életutat. A szerzők

15

I. Szocializáció, szocializálódás Az inadaptáció gyökerét a gyermek szocializálódásának hiányában, illetve zavaraiban kell keresnünk. A személyiségfejlődés döntő tényezője a szocializálódási folyamat: a környezeti hatásoknak az egyed születésétől a haláláig tartó, nagyrészt ösztönös, tudattalan feldolgozása. A harmincas évektől kezdődően szerte a világon számos tudományág művelői - szociológusok, pszichológusok, pszichiáterek - kutatják a szocializáció kérdéskörét, s bár meghatározásaik sok részletben megegyeznek, a fogalom jelentése még ma sem rögzített, egyre differenciáltabbá, komplexebbé válik. Kitűnik a fogalom tartalmának jelentős bővülése, ha két korai definíció felidézése után rámutatunk egy új, alapvető elméleti tanulmány ide vonatkozó megállapítására. HARTLEY ÉS HARTLEY 1955-ÖS meghatározása szerint „A szocializálódás az a folyamat, amelyben az egyén annak a közösségnek normáihoz alkalmazkodik, amelyben született, vagy amelyhez funkcionálisan hozzátartozik". „Szocializáció az a folyamat, amelynek során az emberek szelektíven elsajátítják azokat az értékeket, viselkedéseket, érdekeket, képességeket és ismereteket - röviden kultúrát -, melyek azokban a csoportokban érvényesek, ahová tartoznak, vagy amelynek tagjaivá szeretnének válni" - írja MERTON, R. K. (1957, idézi: SZŐNYI G. In: MILTÉNYI, K. 1980, 32. 1.). Az ötvenes évek egysíkú és normatív szocializációfogalmától eltérően ILLYÉS SÁNDOR (1986) az alábbiak szerint foglal állást. „A szocializáció jelentése elsősorban új szemléletmódhoz kapcsolódik. A szocializáció az egyén társadalmivá válásának elvárásokkal és ideálokkal átszőtt világából, amelyben a valóságos és a kívánatos összemosódik,... magát a valóságos folyamatot jelöli meg" (461-462. 1.). A következőkben arra törekszünk, hogy - definíció helyett - a szocializációs folyamatnak az utóbbi évtizedek vizsgálódásaiban feltárt, jelentősebb, általánosítható mozzanatait felvázoljuk. Ennek révén egyidejűleg bevezetjük az olvasót az inadaptációs tünetek keletkezésének pszichikus mechanizmusaiba. a) A szocializáció folyamatában az egyed, újszülöttkorától kezdődően, tudattalanul veszi át a környezete által nagyrészt nem tudatosan nyújtott érzelmi- indulati hatásokat. E hatások mélyen bevésődnek a képlékeny kisgyermekkori pszichikus organizációba. Bizonyos mértékben „beprogramozzák" a későbbi életkori, nemi, társadalmi viselkedésmódokat, szerepeket, vonzódásokat, ellenszenveket, primer értékeket (lásd II. fejezet). b) Az érzelmi-indulati hatások fő közvetítője a metakommunikáció, amely a hang, a tekintet, a mimika, a gesztusok, a vegetatív és a hormonális forrásokból eredő jelzések (izomtónus, légzés, vérkeringés stb.) tudattalan vagy csak kismértékben tudatosuló összjátéka. A verbális kommunikáció mindig együtt jár metakommunikatív magatartással, s ez utóbbi általában mélyebben érinti a gyermeket, mint a verbális tartalom. Feltételezik, hogy létrejött egy közös emberi mimikai kód, amely biológiai eredetű. Például a csecsemő első mosolyválaszának alapja egy velünk született szignálérzékenység. A kiváltó szignál, amely a feltétlen reflex szabályai szerint mosolyt kelt, az emberi arc négy alapvető pontjának megfelelő geometriai alakzat. E feltételezést - többek között alátámasztja az a tény, hogy a szemeket, az orrot, a szájat ábrázoló maszkkal is kiváltható a fiatal (2-3 hónapos) csecsemő mosolyválasza.

A szocializáció kitüntetett korszaka a születéstől a hetedik évig terjedő szakasz. Ebben az időszakban a gyermek „érzelmi lény", aki biztosabban, pontosabban érti meg a metakommunikációt, mint a verbális közléseket. Az állandó gondozóval való szeretetkapcsolat indukálja, serkenti aktivitását, érdeklődését, gondolkodását, kezdeményezéseit, vagyis azokat a készségeket, amelyek individualizációját és társadalmi beilleszkedését egyaránt megalapozzák. Ha a gyermek felé nem irányul pozitív metakommunikáció, illetve negatív vagy ambivalens metakommunikációt észlel, úgy pszichikus fejlődése retardáló- dik, s a későbbiekben sodródásra, társadalomellenességre, esetleg pszichózisra hajlamos fiatallá, illetve felnőtté válik. d) A kisgyermek a pozitív metakommunikációval feléje forduló modellel szemben utánzást késztetést és empátiát (beleélést) érez, s e két, egyre intenzívebbé váló motívum alakítja ki benne a modellel való azonosulást, más kifejezéssel az identifikációt. A modell teljes személyiségét befogadja, „bevetíti" önmagába, és így a modelltől átvett érzelmeket, nézeteket, magatartást, értékeket és szabályokat is oly módon éli át, mintha azok őbenne keletkeznének, őbelőle indulnának ki. Az identifikáció útján alakulnak ki a gyermekben az azonnali ösztönkiélést korlátozó pszichikus szerkezetek, elsősorban az én (ego), az a permanens élmény, hogy másoktól különálló testi-lelki valóság, és a felettes én, ami nagyrészt tudattalanul irányítja normatartó magatartását. ej A szocializálódás akkor is lefolyik, amikor a gyermek olyan szülőkkel vagy szülőpótlókkal identifikálódik, akik nem a társadalom által elfogadott szociokulturális normákat képviselik, hanem eltérő értékorientációjú csoportok szabályrendszeréhez igazodnak. Ilyenek például a deviáns alkoholista, bűnöző, munkakerülő - csoportok, az elmaradt civilizációs körülmények között élő rétegek, a neurotikus vagy pszichopata struktúrájú családok. A negatív értékorientációjú szubkultúrákban történő szocializálódás eredményeképpen gyakran a gyermek is többé-kevésbé deviánssá válik. f) Etológiai kutatások adalékai szerint a felsőbbrendű állatfajok ösztönprogramját módosíthatja az egyed élete folyamán szerzett információk, tapasztalatok hatása: a tanulás. Az ember lassan fejlődő lény. Egész gyermek- és serdülőkora, életének körülbelül harmada, arra szolgál, hogy tanuljon, azaz szocializálódjék. A serdülőkor ebből a szempontból az emberi élet kiemelkedően fontos periódusa: az érzelmi-indulati hatások, a modellkövetés a serdülő személyiségébe hasonlóan mélyen vésődnek be, mint az első hat év történései. E folyamatot másodlagos szocializáció kifejezéssel jelöli a szakirodalom, mert bizonyítottan új érzelmi- kognitiv-szociális organizációt alakít ki. g) A tudatos én strukturálódásának egyik kritériuma az óvodáskortól kezdve a gyermek egyre lendületesebbé váló autonóm tevékenységé. „A gyermek biztonságot szerez motoros késztetéseinek akaratlagos irányításában ... A reális tárgyi akadályok csak tovább növelik az aktivitását, vállalkozási és kutató kedvét. Lehetővé teszik a szabad választás, az akarat, a döntési lehetőség kibontakozását, az én szándékának és a külvilág működésének megkülönböztetését" (NEMES L„ 1974, 20. 1.). A motivált cselekvésben alakulnak ki a gyermeki kognitív struktúrák és a felnőttekkel, a társakkal, a „másikkal" való együttműködés gyakorlata. A csökkent aktivitáskésztetés személyiségfejlődési zavarra utal. h) A szülőktől való csecsemő- és kisgyermekkori szoros függés, a dependencia a személyiség fejlődése során nagymértékben csökken. Ha a függés természetes lazulása (a leválás) nem következik be. ha valamilyen okból a 0-3 évesekre jellemző erős dependencia fennmarad, rögződik, úgy ez a pszichés állapot akadályozza a következő életkori szakaszokban az egyén szociális hatékonyságának, a kompetenciának kialakulását. A gyermek inkompetensnek érzi magát, aminek következményei minden területen, így a megismerő tevékenységben is megmutatkoznak: az adaptációs-asszimilációs egyensúly c)

17

(PIAGET, J., 1945) károsodik. Ezzel együtt jár, hogy az énkép, az önértékelés és az önszabályozás irreális és labilis lesz. kortársi kapcsolataiban kudarcok érik. Távolabbi következménye olyan felnőttkori személyiség, aki nem képes belső erőire támaszkodni, érzelmileg ki van szolgáltatva mindenkori környezetének. A „kompetens, a történéseket hatékonyan befoyásoló személyt belső- kontroli-attitűddel jellemezhetjük, míg az inkompetens személy úgynevezett külsőkontroll-attitűddel él, az események alakulásában külső tényezőknek, illetve a véletlennek tulajdonít meghatározó szerepet" - írja KULCSÁR ZSUZSANNA (1975, 29. 1.). A szocializáció fogalmának főbb tartalmi jegyeit és lefolyásának általános módozatait a továbbiakban kiegészítjük az elsődleges és a másodlagos szocializáció specifikus jellemzőivel.

18

A családi (elsődleges) szocializáció funkciói és diszfunkciói Minden történelmi korban és társadalmi rendszerben valamilyen fajta családi kapcsolatban éli le a gyermek első éveit, társadalmi lénnyé válásához szükséges alapokat e mikrokörnyezetben kell megszereznie. Szocializációs feladataikat a családok nem látják el egyforma attitűdökkel, képességekkel, áldozatkészséggel és eredményességgel. A különbség okai nemcsak a társadalmi viszonyokban és egyéb külső körülményekben rejlenek, de jelentős eltérések jöhetnek létre - különösen a fejlett civilizációkban - a családok struktúrája, a rétegspecifikus hagyományok, s főképpen a családtagok emocionális tulajdonságai, pszichikus egyensúlyuk változatai révén. A család szocializációs funkciói a következők: - elvégzi a gyermek életbenmaradásához és fejlődéséhez szükséges gondozást; - a szülő és a gyermek intim kapcsolata létrehozza a személyiségfejlődés érzelmi alapjait; - a családi interakciókban tanulja meg a gyermek a verbális és a metakommunikációt; - a családban kell elsajátítania az alapvető szociokulturális szokásokat, viselkedési sémákat, értékeket; - a családtagokhoz való viszonyulásban alapozódnak meg a fejlődő egyén életkori, családi, nemi szerepei és társadalmi szerepeinek feltételei; - kialakul énképe, viszonylagos énidentitása, énideálja. A család szocializációs feladatainak fenti felsorolásából kitűnik, hogy bár a korai anya-gyermek kötődés döntő feltétele a személyiség érzelmi-kognitív- társaskapcsolati kibontakozásának (lásd II. fejezet), a későbbi családi élmények szintén meghatározó elemei az egyén harmonikus vagy diszharmonikus fejlődésének. Családdinamika. Minden család jól, kévésbé jól vagy rosszul működő önszabályozó rendszer (ACKERMAN, N. W., 1958). A társadalmi normák közül szelektálja azokat, amelyek a családban érvényes egyedi szabályrendszerré válnak. (Szerepek, érzelmek kifejezése, konfliktusfeldolgozási módok stb.) E családi - rejtett és kimondott - szabályok azt hivatottak szolgálni, hogy a múló évek folyamán fellépő természetes változások (gyermekek születése, felnövekedése, pályaválasztásuk, házasságok, válások, az előző generációk öregedése, betegségek, halál stb.) mellett is fennmaradjon a családnak mint rendszernek dinamikus egyensúlya, ..homeosztázisa". A biológiából átvett szakkifejezés ez esetben azt jelenti, hogy bár a rendszer bármely egységének, vagyis a családtagoknak lényeges változása az egész rendszer változását vonja maga után: a rendszer fennmarad. E pszichoszociális mechanizmus révén a családok a kezdeti állapottól már messze eltávolodva mégis ugyanazok a családok maradnak (JACKSON, D. D., 1957.). A családstruktúra. A család emocionális egységét és a gyermekek „szereptanulását" elősegíti, ha a családon belüli alcsoportok szilárdak és jól viszonyulnak egymáshoz. A fejlett ipari országokban egyre inkább terjedő „nukleáris" (kétgenerációs) család alcsoportjai: a házastársi, a szülői és a gyermeki csoport. Ha a család körében élnek a nagyszülők, úgy ők is a család egyik alrendszereként működnek (SATIR, V., 1967., MINUCHIN, S. 1974). Bár a házastársi és a szülői alcsoport tagjai egyaránt az anya és az apa, de más szerepük van, amikor egymás közötti kapcsolatukat élik, és más, amikor gyermekeikhez szülőkként viszonyulnak és cselekszenek. A jól strukturált családokban az alcsoportok körülhatároltak, tudatában vannak eltérő

19

szerepeiknek, ugyanakkor a más-más alcsoportokba tartozó családtagok kommunikálnak egymással, közös problémáik is vannak, képesek jól együttműködni. A strukturálatlan családokat két ellentétes típus jeleníti meg: 1. Az alcsoportok gyakorlatilag nem léteznek, minden családtag tud a többiek életének legapróbb mozzanatáról, egymás dolgaiba rendszeresen beleszólnak ; 2. a családtagok, illetve az alcsoportok elszigetelődnek, elzárkóznak egymástól, csak konvencionálisan és alig kommunikálnak. A strukturálatlan család nem tudja szocializációs feladatait teljesíteni, a családtagok előbb-utóbb kilépnek a családból, esetleg deviálnak vagy megbetegszenek. A rosszul strukturált családokra jellemző, hogy egyes családtagok nem illeszkednek be természetes alcsoportjukba, hanem arra kényszerülnek, hogy valamely másik alcsoport szabályai szerint éljenek. Például az egyik házasfelet, aki passzív és dependens, a domináns házastárs gyermeki szerepkörbe kényszeríti : alá kell rendelődnie, a döntésekben nem vehet részt egyenrangúan. Nem ritkán az is megfigyelhető, hogy egy gyermekre, rendszerint a legidősebbre, olyan szociális-pszichikus terheket rónak, amelyeket a szülői alcsoportnak kellene viselnie, a gyermek bevonása nélkül. A családstruktúra színvonalát meghatározó fontos tényező a házastársi alcsoport emocionális kohéziója, egymás iránti őszinte vonzódása, bizalma, empátiája, egymás értékelése és segítése. A család jó hatásfokú szocializációs működésének ez a kiindulópontja. A rossz házastársi kapcsolat károsítja az apa és a gyermek, az anya és a gyermek, valamint a testvérek közötti kötődések hálózatát. Mind a nyílt, mind a titkolt ellentétek a gyermekben rendkívül nagy szorongásokat és a szülőkkel szemben ambivalenciát keltenek. A részükre érthetetlen vagy hiányosan, tévesen értelmezett házastársi interakciók miatt nélkülözni kénytelenek a szülőkkel való örömteli intimitást, az identifikáció folyamata megakad vagy taszító „ellenidentifikációvá", azaz patogén kapcsolattá válhat. Nem szolgálják tehát a gyermek érdekét, ha az egymástól elhidegült házasfelek halogatják a válást, fenntartják az elviselhetetlennek érzett házasságot. Széles körű kutatások adatai alapján úgy tűnik, hogy az elvált szülők gyermekei kedvezőbb szocializálódási körülmények között élnek, mint az egymástól elhidegült, nem elvált szülők gyermekei (BROWN, E. M„ 1976). A jó házastársi kapcsolat azonban csak alapja, nem pedig egyedüli kritériuma. biztosítéka a család egészséges, a gyermekeket fejlesztő érzelmi légkörének. Nemkülönben fontos körülmény, hogy „nyitott" vagy „zárt" családban él-e a gyermek. A zárt családokban a szabályrendszer lényeges pontja, hogy mindennél előbbrevaló az egymással töltött idő, egymás érdekeinek szolgálata. Felületes és kevés az ismerősökkel, a szomszédokkal, a munkatársakkal való érintkezés, a szülök baráti kapcsolatai szegényesek, gyermekeik kortársi kapcsolatait is erősen korlátozzák. A zártság a társadalmi hatások befogadására is vonatkozik : közömbösek a családon kívül megnyilvánuló új jelenségek, a világnézeti, politikai, kulturális áramlatok iránt. Az apa és az anya saját szüleinek értékeit beépítve, azokhoz szilárdan ragaszkodik, és szülői szerepükben arra törekszenek, hogy gyermekeiknek változatlanul továbbadják a család hagyományos értékorientációit. A nyitott család sűrűn kommunikál környezetével, gyermekeit barátkozás- ra ösztönzi, a szociális és kulturális változások iránt érdeklődik. A család és szűkebb-tágabb környezete között folyamatos kölcsönhatás létezik. A családok nyitottságának mértéke két szempontból is jelentős következményekkel jár.

20

Szociálpszichológiai kutatás tárgya - írja HUNYADY GYÖRGY (1973, 16. 1.), hogy „...a kisebbnagyobb társadalmi csoportok ideologikusan megfogalmazott vagy kimondatlanul rejtőző értékrendszere milyen módon hatol be az egyén érzelmeinek és gondolatainak világába". Ehhez kapcsolódva döntőnek tartjuk, hogy az elsődleges, családi szocializáció ily módon előmozdíthatja vagy hátráltathatja a gyermek és a serdülő másodlagos szocializációját. 2. A család nyitott vagy zárt rendszerétől függ, hogy a szülők képesek-e elviselni, illetve megkönnyíteni a fejlődő gyermek és fiatal ismételten megjelenő „leválási kríziseit", amelyek mindkét félnek pszichikus megrázkódtatást jelentenek, és elkerülhetetlenné teszik a családon belüli viszonylatok átstrukturálódását. 1.

A szereptanulás A szerep szociálpszichológiai fogalma nem azonos a köznyelv „szerep" fogalmával. Nem jelent mesterkélt szerepjátszást, hanem szinte ellenkező értelmű jelentéstartalmat hordoz. A szerep a beépült szociokulturális normák és az emberi viszonylatok által meghatározott, spontánul megnyilatkozó, globális magatartás. Rugalmas határok között mozgó, mégis jól körvonalazott viselkedésegyüttes, amelyet társadalmi elvárások, feladatrendszerek vagy szokásokban rögződött szabályok - esetleg törvények - írnak elő. Az egyénnek egyidejűleg számos szerepe van, például a férfiúi, a felnőtti, a házastársi, a szülői, a munkaköri, a sportolói, a baráti szerepe. Mint említettük, e szerepek elfogadását, illetve betöltését a családi kapcsolatok alapozzák meg. De míg a primitív társadalmakban az egész életre irányt szabó szerepeket kizárólagosan a családi és a törzsi hagyományok átvétele révén tanulják meg a gyermekek és a fiatalok, addig az egyre bonyolultabbá váló civilizációkban csak „szerepkezdemények"' alakulnak ki a családban. Igen korai életkorban már szükséges, hogy a gyermek más környezetben (intézményekben), más kapcsolatokban (addig ismeretlen emberek között) szembesüljön a társadalom változatosabb követelményeivel, énképét újabb szociális visszajelentésekkel és kommunikációcserékkel gazdagítsa. Az én kiteljesedésének lehetősége úgy válik valósággá, ha a gyermek - szimbolikusan szólva - ki tud lépni családjából, ha életkori szerepeiben helyet kap növekvő önállósága, fokozatos leválása a szülőkről. A leválás Szóltunk már a kisgyermekkori dependencia fokozatos lazulásáról a személyiségfejlődés folyamán. A kötelékek lazulása azonban nem jelenti a függőség megszűnését. A dependenciaigénv átíveli az egész gyermek- és serdülőkort, ugyanakkor ellentétes irányban is tartós késztetés működik a felnövekvő egyénben, csökkenteni szeretné függését, vágyik arra, hogy kiszabaduljon a szülők hatalmából, birtoklási törekvéseiből, hogy minél nagyobb önállóságra tegyen szert. A fejlődés e dinamikája elkerülhetetlenül kiváltja a leválási kríziseket. A függési és a függetlenedési óhajok ambivalenciája mind a gyermekben, mind a szülőben váratlan feszültségeket, sőt gyakorta a méltánytalanság, a kiúttalanság kínos érzéseit kelti. Kognitív síkon pedig az „érthetetlennek", a „megmagyarázhatatlannak" minősülő jelenségek megingatják az addig szilárdnak hitt ismereteket önmagukról és egymásról.

21

A kisgyermekkorban lezajló első leválási próbálkozásokat, amelyek lényegükben különböznek a későbbiektől, a következő fejezetben tárgyaljuk. E helyütt a hatéves kortól az ifjúkorig terjedő „elszakadások" problémáiról szólunk röviden. A szülök és gyermekeik kapcsolatai korunk társadalmaiban egyre bonyolódnak. A történelmi korszakváltás természetes következménye ez. A múlthoz, sőt a közelmúlthoz képest is megsokszorozódott ingerbőség zúdul ránk, és talán ezzel összefüggésben, az egyénnel szemben támasztott követelmények, valamint a közösségi normák megszokhatatlan gyorsasággal módosulnak, változnak. A ma élő ember időnként többé-kevésbé elbizonytalanodik, a családi szabályrendszerek nem szilárdak, szorongáskeltő események zajlanak le a családok többségében. (Indulati cselekedetek, elhidegülés, kiábrándultság, bűnbakkeresés, válás stb.) Ilyen körülmények között a gyermek részére megnehezül a szülőkkel való azonosulás: a szorongó vagy indulatos szülővel csak traumák és konfliktusok árán tud azonosulni. Ez a légkör egyben indítéka lehet annak, hogy a gyermekek és a fiatalok intenzíven keresik a családon kívüli modelleket és a kompetenciaélményeket. A külvilág ingereinek sokfélesége, valamint a mai generációt jellemző fiziológiás és pszichikus akceleráció is motiválhatja mind a gyermeket, mind a serdülőt a „szülőktől való menekülés" és a „szülőkbe való kapaszkodás" olyannyira gyakori váltogatására. E feltevést látszik alátámasztani az a tapasztalat, hogy a szülő-gyermek kapcsolat ingadozásai előre nem látható időpontokban következnek be. Nem csupán a fiziológiai és biológiai érési-fejlődési szakaszváltások, hozzávetőlegesen a 6; 9; 12; 15 évek idején erősödnek fel a dependencia-autonómia konfliktusok, hanem a gyermek életének egyéb fordulatai, mint például új tevékenység, új környezet (lakóhely, iskola), új barátság, családihelyzet-változás, eddig ismeretlen kortársi vagy felnőtt csoportokkal való találkozás - és még számos más élmény is - alkalmat adhat a gyermek és a szülő lappangó, egymással szembeni elégedetlenségének felszínre törésére. A szülők, saját életük gondjaival terhelten, csak kivételes esetekben követik empátiával gyermekeik oldás-kötés játszmáit. Általában nem sejtik, hogy eltávolodásuk egy-egy új szerep tanulásával függ össze. Valamilyen új közösségben, új sikerekért, elismerésért küzdenek. Nem beszélnek szüleiknek házon kívüli céljaikról, mert nem tudják verbalizálni tudattalan motivációjukat: a szerepkísérletezést. Mindez a gyermekben neurotikus vagy antiszociális állapotokat és esetleg a házastársak kapcsolatának megromlását is okozhatja. Felmerülhet a család pszichoterápiás kezelésének szükségessége. Ha mód nyílik a család belső problémáinak feltárására, a szülők és a gyermekek önismeretének, egymás megismerésének elmélyítésére, akkor tartós pszichikus sérülések nélkül múlnak el a leválási krízisek, érlelve a gyermekek és a szülők személyiségét. a felnőtt gyermekkel szemben is érvényesül. A jelenség régen ismert, de csak az utóbbi évtizedekben mutatták ki, hogy e szülői attitűd következtében jelentős pszichikus sérülések, regresszió, az énfejlődés zavarai, deviancia, pszichózis keletkezhet (BATESON, G. et alii, 1956, BUDA B„ 1965, 1978; HALEY, J., 1980, FERREIRA, A. J„ 1980, SLUZKI, C. E.-VERON, E., 1980). Mint minden környezeti ártalom, a kettős kötöttség is kisgyermekkorban fejti ki legmaradandóbban károsító hatását. Először az e korszakban folyó anya-gyermek interakciókra figyeltek fel: az anya szavakban kifejezett, jóindulatú, szeretetteljes közlései ellentmondásban vannak metakommunikációjában megnyilvánuló elutasító magatartásával, amelyről - ha azt egyáltalán tudatosítja - reméli, hogy a gyermek nem veszi észre. A kétéves gyermek anyja például azt mondja: „szívecském, menj oda szép kisjátékaidhoz, már várnak rád", s e szavakat erőteljes, barátságtalan taszigálás kíséri. A gyermek megérti, hogy el akarják távolítani, dacosan ellenkezik, sír. Az anya felháborodottan néz rá. haragszik, mert elvárja, hogy

22

gyermeke ne indulataira, hanem azok elpalástolására, a „jó anya" szerepére reagáljon. De erre a kisgyermek nyilvánvalóan nem képes, nem érti az ellentmondásos helyzetet: fokozódik alapvető bizonytalansága, félelme attól, hogy nem szeretik, magára hagyják. „Az említett kommunikációs ellentmondás talaján a szülő-gyermek viszonylatban sajátos paradoxon jöhet létre. A gyermeki személyiség minden oldalról kellemetlen élményeket kap: ha a szülők elutasító magatartásának megfelelően reagál, mintegy büntetik szeretetlenségéért, ha viszont szeretetteljesen közeledik a szülőkhöz, az önkéntelen elutasítás jelzései váltanak ki sérelmeket benne" - írja BUDA BÉLA (1978, 140. 1.) a kettős kötésről. A hatvanas években végzett megfigyelések alapot adtak a kettős kötés fogalmának kiterjesztéséhez: a fenti verbális és metakommunikációs paradoxonon túlmenően, patogén szülői attitűdként kialakulhat logikai ellentmondásosság a szóbeli kommunikációkon belül is. Például: a gyermeknek fogat kell mosnia, de önszántából. Hasonló interakciós manipuláció, amikor összeegyeztethetetlenek (ellentétesek) az anya és az apa által a gyermek részére kijelölt célok, normák, feladatok. Régebben „következetlen nevelésnek" címkéztük az ilyen eljárásokat, ma nagy részüket a „double bind" körébe soroljuk, mert következményük az, hogy a gyermekben feloldhatatlan szorongás keletkezik egyik vagy másik vagy mindkét szülő szeretetének elvesztésétől. A kettős kötöttség romboló hatása annál erősebb, minél fontosabb az „áldozat" részére az érzelmi kapcsolat. Ha nagyon fontos, akkor igen nehezen - esetleg deviancia vagy betegség árán - tudja csak csökkenteni érzelmi kiszolgáltatottságát.

23

A kortársi (másodlagos) szocializáció funkciói és diszfunkciói Önismereti érzékenység-értékújítás A szerepkísérletezés a kamaszkorban felgyorsul. A prepubertás. a pubertás kibontakozása és az adoleszcencia idején a fiatalok egyre inkább el akarnak különülni a szülök generációjától. Erőteljesen szembefordulnak a gyermekkor- "barfbevetített szülői es más felnőttmintákkal, e minták által képviselt értékrendszerekkel. Gyermekkori szerepeik és krízisek között kiformálódott énképük szétesik. Már nem gyermekek, de nem tudják, hogy milyen felnőttek lesznek, illetve milyenek szeretnének lenni, s ezért viharos gyorsasággal fogadnak el és dobnak el egymásnak ellentmondó nézeteket, normákat, életviteleket. A pubertás és az adoleszcencia nyugtalan szakaszának fontos mozzanata, hogy a serdülő érdeklődésének homlokterébe kerülnek saját tulajdonságai és pszichikus állapotai. Áz önismereti érzékenység, az új modell- és kompetenciakeresés, a nemi szerep vállalásának konfliktusai, az énazonosság megteremtésének hullámzásai nélkülözhetetlenné teszik számára a vele egykorúakkal való állandó és széles körű csoportéletet, a hosszú együttléteket, a mélyebb és a felületesebb társas kapcsolatokat. Az előző nemzedékeknél oly jelentős páros barátságok és az egymást idealizáló „első szerelmek" korunk fiataljainál e tág, viszonylag laza társulási keretekben kapnak helyet, és realisztikusabb formákban jelennek meg. A középiskolások körében végzett szociológiai vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy „...a vizsgálati minta tagjainak közel a fele naponként vagy hetenként többször összejár társaival. Az együttlétek időtartama is igen tekintélyes: a minta tagjain 69%-a heti átlagban 4 óra 8 percet tölt el a társas együttléttel" (PATAKI F., 1975, 344. 1.). A kortárscsoportokban feltűnnek a fiatalok azonosulási modelljei, betöltve az űrt, amelyet a gyermekkori azonosulások tagadása hagyott. Az informális kortárscsoport, új, specifikus normáival és az énközeli társak körében kivívott szociális szerep révén ugyanúgy az összetartozás, a védelem élményét nyújtja a fiatalnak, mint amit a család nyújtott a gyermeknek. A „viszonyítási" (referencia) csoportok véleménye, értékelése feltétlenül mérvadó, időnként szélsőségesen fontos a csoporttagnak. Tükröt tartanak elé. minősítik, s valamilyen rangot kap a csoportban. A minősítés önminősítéssé válik, beépül az átstrukturálódó személyiségbe, ezért nevezhetjük másodlagos szocializálódásnak a kortársi csoportokban lezajló társaséletet. A másodlagos szocializáció komplex módon összefonódó funkcióit nehéz lenne kronologikus vagy hierarchikus szempontok szerint felsorolni. Egyénenként változóan, különböző időpontokban és egymással kölcsönhatásban jelennek meg azok a pszichikus „szerzemények", amelyek végül is a felnőttkori személyiséget megalapozzák. Az alábbiakban részletezett mozzanatokat tehát az egymás mellé rendeltség mintázatában kell értelmezni. A szimmetrikus kommunikáció elsajátítása Köztudott, hogy mind a szóbeli, mind a metakommunikáció nemcsak tartalmakat, hanem a kommunikálók egymás közötti viszonylatait is kifejezi. E viszonylatok közül egyik legjelentősebb az alá-, fölérendeltségi, más szóval az aszimmetrikus viszonyulás.

A felnőtt- gyermek kapcsolat a valóságadta helyzet következtében mindig aszimmetrikus, még akkor is, amikor a szülő „barátként" beszélget gyermekével: a szülő az irányító, a gyermek az irányított. A felnőtt kapcsolatok viszont - ki nem mondott szabályok szerint - nagyrészt szimmetrikusak. Ezt a szimmetriát mindkét fél az egymással folyó kommunikációban árnyalt „alkudozásokkal" építi ki. A gyermekkorból kilépő serdülő nagy lendülettel veti bele magát az annyira óhajtott egyenrangú kapcsolatok próbálkozásaiba, de miután nem ismeri a rejtett szabályokat, gyakorta fájdalmas kudarcok érik. Rivalizálások, csalódások, sértődések, önbizalomvesztések árán a kortársak csoportjában tanulja meg, hogy a csoportnormák szembeszökő felülete (öltözködés, rítusok, legendák) alatt meghúzódó mélyebb pszichikus rétegeket is el kell sajátítania, például a „másikra" figyelést, az empátiát, a kudarctűrés optimális mértékét, érzelmeinek metakommunikatív - de kontrollált - jelzéseit stb. A belsőkontroll-attitűd A belső autonómia nem szerveződik meg minden emberben. Vannak, akik felnőtt korukban, életük végéig környezetük konvenciói által irányított gyermeteg egyének maradnak. A csoporttól való függés - ha ráépül a családtól való erős függésre - megsemmisítheti az autonómiára törekvést. Az autokrata társadalmak „vezérei" így tudják az ifjúság nagy részét hatalmukban tartani, és esztelen céljaik szolgálatába állítani. A serdülő tudatát - amint ez ismeretes - betölti a csoporthoz való tartozás jó érzése, az az illúzió, hogy elkülönült, sőt fellázadt a felnőttek társadalma ellen. Ezt a kezdeti fázist azonban meg kell haladnia oly módon, hogy ne féljen a csoporttal szemben ellenvéleményt formálni, hogy meg tudja védeni érzelmeit, gondolatait éles vitákban is. E belsőkontroll-attitűd kialakítására a serdülök es az adoleszcensek fellazult, kreatív állapota és a csoportélet kedvező feltételeket nyújt. A szimmetrikus társas kapcsolatok segítik a fiatalokat abban, hogy diffúzagresszív késztetéseiket szociális intelligenciával féken tartsák, illetve a közösség részére hasznos formában feldolgozzák (elaborálják). Az ifjúsági mozgalmaknak - például hazánkban a KISZ-nek - fontos szerepe lehetett volna a fiatalok ilyen irányú személyiségfejlesztésében. Az ifjúsági szövetség szervezetei azonban - eltekintve a kivételektől - nem feleltek meg e feladatuknak. „1980 végétől láthatóvá vált, hogy az egyetemeken, főiskolákon nem egyformán, nem egyöntetűen ugyan, de társadalmilag érvényes módon bizalmatlanság bontakozott ki a formalizált ifjúsági mozgalommal szemben. Kérdések és kételyek kaptak hangot.. A nemi szerep (gender role) Említettük, hogy az elsődleges szocializáció során a gyermek utánozza a családban érvényesülő nemi szerepek mintáit. Hozzátehetjük, hogy a családok általában helyeslik e tendenciákat: dicsérik, jutalmazzák a fiúgyereket, ha „fiúsan", a leányt, ha „kislányként" viselkedik. így a gyermekkorban szinte észrevétlenül - megindul a nemi szerep - a nemi identitás - formálódása. Ez a szerepviselkedés korunkban, a fejlett ipari társadalmakban, az eredeti családi mintától erősen eltérhet. Az új nemzedékek körében a „nőiesség" és a „férfiasság", vagyis a pszichológiai tulajdonságokban és magatartási stílusjegyekben megmutatkozó nemi szerep más szociális és kulturális mezőben, az előzőktől eltérő, új konkrét jellegzetességeket nyer. A serdülő- és ifjúkor folyamán fokozatosan, hosszú évek során csiszolódik, differenciálódik, amíg végül a személyiség 25

egyik alapvonásává válik. (Ez a folyamat a kortársi szocializációnak a felnőtt társadalom által leginkább figyelemmel kísért és többnyire negatívan minősített funkciója, számos, nemzedékek közötti konfliktus forrása.) A nemi szerepek belejátszanak minden más szerepbe, az életkori, a családi, a foglalkozási és a társadalmi szerepekbe, a „szociális én" részévé válnak. Ha az ifjúkorúakat - egyes szociológiai elméleteket követve - rétegnek vagy szubkultúrának tekintjük, tapasztalnunk kell, hogy e réteg által kialakított nemi szerepek értékorientációi jelentős hatással vannak a fiatalok társadalmi azonosságtudatára. (Vö. a beat-, pop-, rockegyüttesek dalszövegeiben erőteljesen kifejezett nonkonform értékeket és a koncerteken résztvevők szenvedélyektől fűtött magatartását.) A nemi szerep a szexualitás emberi specifikumai közé tartozik, szoros összefüggést mutat az egyén felnőttkori szexuális, családi - és azok révén társadalmi - sikereivel, kiegyensúlyozott életvitelével, „boldogságával". Jelenkorunk fontos előrelépése a nemi szerep kialakulásának megkönnyítése azáltal, hogy az európai és észak-amerikai kultúrkörhöz tartozó társadalmak közvéleménye már nem minősíti elmarasztalással a házasság előtti és a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat. Az előző nemzedékek életében nagyrészt különvált a szerelem tárgya és a szexuális partner: ez mindkét nemű fiatal részére azt jelentette, hogy a hazugság értékként épült he a nemi szerepbe. Az ebből fakadó bizonytalanság, kétértelműség élménye a szexuális életben fellépő neurotikus tünetek egyik forrásává vált. Bár ma a fiatalok lehetőségei nemi szerepük formálódására kedvezőbbek, még korántsem élhetik át e szakaszt társadalmi konfliktusok nélkül. A sok korai házasságkötés, válás, a válási és a válás utáni krízisek, a „kísérlet-házasságokban" született gyermekek szocializálódásának károsodása, feltehetően újabb - gazdasági és morális - változásoknak lesz majd elindítója. Az énazonosság (személyi identitás) és a társadalmi azonosságtudat (szociális identitás) A pszichológiának viszonylag új kutatási területe az identitás problémája, s ezen belül a személyes és a társadalmi identitás kapcsolata. PATAKI FERENC jelentős monográfiája (1982) e témakörben nagyívű áttekintést nyújt, kitérve a legjelentősebb felismerésekre, hipotézisekre és elméletekre. Az utóbbi évtizedek fejlett ipari társadalmainak új jelensége, hogy korunk fiatal és felnőtt nemzedékeinek azonosságélménye ingatagabb, mint az előző nemzedékeké volt. Többnyire egyéni, illetve társadalmi válságok által hátráltatva, lassan, késve szilárdul meg. PATAKI FERENC szavaival: „Korunkat számos jel szerint ámbár némi feltételességgel - akár az »identitásvesztők« és az »ídentitáskeresők« időszakának is nevezhetnénk" (uo. 23. 1.). Az énidentitás kialakulásának részfolyamatait az előzőkben már érintettük, az énkép, a szerepek, az önismeret, az önértékelés (autonómia, kompetencia) fogalmak rövid ismertetésekor. Az énidentitás formálódása mindezeket az elemeket oly módon strukturálja, hogy az egyén múltja, jelene és jövőorientációi összekapcsolódnak az időbeli folytonosság és az azonosság átélésében. Bármilyen természetesnek tűnik azonban a személyiség időbeli folytonosságának észlelése, illetve tudatosítása, e tudat szerveződése sok esetben - például környezeti ártalmak, peremhelyzet, neurotikus, antiszociális fejlődés vagy pszichotikus állapotok esetén - hiányosan vagy egyáltalán nem történik meg. Ilyenkor a személyi azonosságtudat zavarához társul a szociális azonosságtudat bizonytalansága.

26

A szociális azonosságtudat azt tükrözi, hogy az egyén miképpen éli át helyzetét a társadalom viszonyrendszerében. „A társadalmi kötelékeiből kiszakadt és azonosulási kereteiről levált én, vagyis a világos társadalmi identitását nélkülöző személyiség szüntelenül a zaklatott feszültség, a pszichikus megterhelés állapotában él: az önmeghatározás és önértékelés dilemmáival küszködik" írja PATAKI FERENC (UO. 42. 1.). ERIKSON (1968) nevéhez fűződik az a hipotézis, hogy ha a közösség, amelyben az egyén gyermekkorában szocializálódott, „kritikus változásokat él át", akkor a felnövekvő fiatal nehezen vagy semmiképpen sem tudja kidolgozni identitását. Példának hozza fel az amerikai indiántörzsek konfliktusait, amelyek kénytelenek voltak felhagyni a szabad bölényvadászatra alapozott életmódjukkal, és rezervátumokban kellett élniök. Csoportidentitásuk tartalmilag kiürült, a csoport tagjai apatikusakká váltak, nagymértékben károsodott személyi identitásuk is. ERIKSON az énidentitás-élmény kialakulására vonatkozóan új elméletet dolgozott ki. Míg előtte számos pszichológus a 2-3 éves korban megjelenő éntudattal párhuzamosan fellépő mozzanatnak véli az énidentitás első megnyilatkozását, addig ERIKSON szerint már a csecsemőben olyan érzelmi reakciók keletkeznek, amelyek döntő módon befolyásolhatják az identitás alakulását (ERIKSON, E. H., 1957). Az eriksoni nyolcszakaszos fejlődésmenetet röviden a következőkben foglalhatjuk össze: 1. Az orál-szenzoros szakasz: bizalom az ősbizalmatlansággal szemben. 2. Az anál-muszkuláris szakasz: autonómia a szégyennel és a kétellyel szemben. 3. A genitális-lokomóciós szakasz: kezdeményezés a bűntudattal szemben. 4. A latencia szakasza: teljesítmény a csökkentértékűséggel szemben. 5. A pubertás és az adoleszcencia szakasza: identitás a szerepdiffúzióval szemben. 6. A korai felnőttkor szakasza: intimitás az izolációval szemben. 7. A felnőttkor szakasza: alkotóképesség a stagnálással szemben. 8. Az érettség szakasza: énintegritás a kétségbeeséssel szemben (in: DR. SZAKÁCS F. és DR. KULCSÁR ZS., 1980, 175. 1.). Az első szakaszra vonatkozó teóriáját az alábbiakban idézett néhány sor jól érzékelteti: ,, Bizalom az ősbizalmatlansággal szemben Úgy vélem, hogy az anya a gyermekben a bizalomnak azt az érzését oly gondozással kelti fel. amely a gyermek individuális szükségletkielégülése iránti beleérzéssel egyidejűleg minőségében közvetíti a személyes megbízhatóság iránti erőteljes érzést is, az adott kultúra életstílusának kipróbált keretei között. így jön létre az identitásérzés alapja, amely a későbbiek során komplex érzéssé válik: hogy »rendben vagyunk«, hogy rendelkezünk magunkkal (Selbst), és hogy megfelelünk a környezet bizalmának, amennyiben olyanná válunk, mint amilyennek elvárnak bennünket. Eltekintve a gyermeknevelésnek a már megnevezett »muszáj« előírásaitól, kevés olyan kudarc akad, amelyet egy adott fejlődésben lévő gyermek akár ebben a szakaszban, akár a későbbi szakaszok során ne lenne képes elviselni, hiszen e kudarcok hozzájárulnak az egyre növekvő magabiztosság és az erősbödő kontinuitás élményéhez abban a fejlődési menetben, amely végül is integrálja az individuális életfolyamatot az értelmes és intenzív valahová tartozás érzésével" (in: DR. SZAKÁCS F. és DR. KULCSÁR ZS. 1980, 162. 1.). Az azonosságtudat zavarait - az identitásdiffúziót és a korai zárást a serdülőkori személyiségzavarok fejezetében fogjuk tárgyalni.

27

Az intézetekben - csecsemőotthonokban, nevelőotthonokban, speciális intézetekben élő gyermekek szocializálódása Az előzőkben igyekeztünk bemutatni, hogy a családi stimulusok döntő módon befolyásolják a gyermek- és a serdülőkori szocializálódást és ezáltal az egyén felnőttkori személyiségét is. Magától értetődik hogy a családjukból kirekesztett vagy kiemelt és intézetbe helyezett gyermekek másképpen szocializálódnak, mint a családban nevelkedők : a családi intim mikrokörnyezet hatása helyett a nagycsoportos, uniformizált, .többé-kevésbé személytelennevelési feltételek válnak eisíkikges élményükké- főként a. csecsemőkortól a felnőttség küszöbéig intézetekben nevelkedők esetében. A szülőkhöz és a testvérekhez tartozás érzelmeinek gazdag változatosságát nem pótolhatja a nevelökhöz és a társakhoz fűződő alkalomszerű szeretetkapcsolat. Az intézeti kisgyermekben nem bontakozik ki olyan erős identifikációs mechanizmus, ami a családban élő gyermekekben megalapozza az én és a felettes-én formálódását, mert az identifikáció nem alakulhat.ki - vagy csak kivételesen - abban a viszonylatban, amelyből hiányzik az állandóság, a folyamatosság, a kapcsolat prespektivikussága. (E tényezők összességét elnagyoltan „biztonsághiánynak" szokták nevezni.) Serdülőkorban az intezetekben nevelődött gyermek magatartásában egyre gyakrabban tapasztalható, hogy énfejlődése infantilis fokon reked meg, érzelmei szegényesek, indulati reakciói kiszámíthatatlanok,, inadekvátak. Személyisége úgy épült fel, hogy énje és felettes énje nem vált eléggé hatékonnyá, a fiatal nem képes arra, hogy ösztönkésztetéseit, megbízhatóan alárendelje környezete reális elvárásainak, a társadalmi normáknak. Ilyen sorsú gyermekeknek az intézetekben különlegesen preferált körülmények között kellene élniök, hogy változatos, kreatív cselekvéseik és emberi kapcsolataik viszonylagos önbizalomhoz, beilleszkedéshez segítsék őket. Életvitelüket az intézet elhagyása után még néhány évig figyelemmel kellene kísérni. Kaphassanak irányítást és támaszt ahhoz, hogy folyamatosan alakítani tudják önmagukat, hogy függő helyzetükből kilépve dependenciaigénvüket csökkenteni tudják, és autonóm felnőttekké válhassanak. Az intézetekben egész gyermek- és serdülőkorukat leélő állami gondozottak tekintélyes részének nem kellene elszenvednie a közismert intézeti ártalmakat, családba, őket örökbe fogadó szülőkhöz kerülhetnének, ha az elhagyott kisgyermekek örökbefogadását korszerűbben - a gyermekek érdekeit jobban szem előtt tartva - országosan megszerveznék. Jelenleg ugyanis lényegesen több gyermektelen házaspár szeretne bölcsődés vagy óvodás korú gyermeket örökbe fogadni, mint ahány ilyen korú kisgyermek törvényeink szerint örökbe adható. Az örökbefogadást, illetve az örökbeadás jogszabályait, hivatalos lefolytatását, szociális, pedagógiai és pszichológiai aspektusait Magyarországon ma a Családjogi Törvény, a Gyer (Gyámhatósági eljárást újonnan szabályozó 6/1969. VIII. 30. MM. sz. rendelet) és az állami gondozott gyermekekre vonatkozóan még ezeken felül a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetek (GyIVI), a csecsemőotthonok és a nevelőotthonok rendtartásai részletezik.* Törvényeink és rendeleteink előírásai jogilag teljes mértékben biztosítják az örökbe fogadott gyermek részére a vér szerinti gyermekétől el nem térő családi otthont (BACSÓ J., 1968). Jogrendszerünk utasításai azonban önmagukban még nem szavatolhatják azt, hogy az örökbefogadások célkitűzései minden esetben megvalósuljanak. Előfordul sajnos, hogy sem a gyermek, sem az örökbe fogadó szülő nem ismeri meg az összetartozás emocionális biztonságát, amit a saját gyermek és a saját szülő egymás iránt érez. A sikeres és a sikertelen örökbefogadások arányáról statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, de a felmerülő problémákat az óvoda, az 28

iskola, a gyermekpszichológiai rendelők és a nevelési tanácsadók tapasztalják. A nehézségek az idő múlásával és a szakszerű családgondozás segítségével túlnyomórészt megoldódnak. A végleges kudarcokat - az elhidegü- lést, az ellenségeskedést - átélő szülőknek és gyermekeknek azonban el kell válniok egymástól. Az örökbefogadást a bíróság felbonthatja - ez többnyire serdülők esetében fordul elő, deviáns magatartásuk miatt és az „örökbefogadott" visszakerül valamelyik nevelőotthonba vagy speciális intézetbe (GÁTI F., 1969; LUKÁCSNÉ MEZEI É., 1980; SZILÁGYINÉ ILLÉS M., 1982). A sikertelen örökbefogadások döntő okának azt tartjuk, hogy gyakran túlságosan hosszú idő telik el, amíg az állami gondozott gyermek a csecsemőotthonból az örökbe fogadó családba helyezhető: megtörténik, hogy kétéves lesz az örökbe adható csecsemő, amire a hivatalos ügyintézés befejeződik. (Törvényeink talán túlzott jogvédelmet biztosítanak - a gyermek kárára - annak a vér szerinti anyának, aki nem törődik gyermeke sorsával, akinek életvitele nem alkalmas gyermeke felnevelésére, s csak azért nem mond le általa elhagyott csecsemőjéről, mert arra számít, hogy a felnövekedett gyermeket majd anyagilag kihasználhatja.) Az alábbiakban leírt erősen elmarasztaló örökbeadási gyakorlatot az 1987. július l-jén életbelépett új Családjogi Törvény módosította, olyan értelemben, hogy a nevelésre alkalmatlan szülők gyermekeit már csecsemőkorban örökbe lehessen adni, bonyolult és hosszadalmas eljárások nélkül. Ha az anya a szülés előtt vagy közvetlenül utána le is mond nem kívánt gyermekéről, úgy három hónap elmúltával újra meg kell kérdezni - rendszerint csak hosszas keresés után található meg -, és csak ha fenntartja lemondását, vagy egy évig nem látogatja csecsemőjét, akkor lehet „örökbeadhatónak" nyilvánítani. Ekkor kezdődhet meg a várakozási listán szereplő, gyermeket örökbefogadni szándékozó házaspárok közül az alkalmasak kiválasztása, a kisgyermekkel való megismerkedésük (többszöri csecsemőotthoni látogatás, a gyermeknek rövidebb-hosszabb időre történő hazavitele), majd a jövendő szülők pszichológiai és pedagógiai felkészítése. Mindez ismét néhány hónapot vesz igénybe, s a csecsemőből járni és beszélni kezdő kisgyermek lesz, akire már hatottak az intézeti élet ártalmai. A legkedvezőbb lenne, ha .az örökbefogadás néhány hónapos korban történhetne. Az optimális idő az újszülött kortól hat hónapos korig terjed, ugyanis az első félév alakul, ki a csecsemőben a differenciált. egy személyhez kötődés. Ez a „bevésődő" érzelem köti majd az adoptáló anyához, aki jelzéseire figyel és válaszol, akivel szociális kontaktusba lép először életében. Az anya oldaláról nézve, szintén azt látjuk, hogy a neki szóló félreérthetetlen öröm és ragaszkodás, amit a csecsemő gondozása közben tapasztal, mély és tartós anyai reakciókat vált ki belőle. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az “optimális kor" elmúltával történt örökbefogadás is a legtöbbször sikeresnek bizonyul, ha a kisgyermek beszédének kezdete, tehát kétéves kor előtt jön létre. A beszédkezdet előtti gyermeki metakommunikáció annyira kifejező, a kisgyermek dependenciája, anyaszükséglete, védelemigénye még olyan erős. hogy ha az adoptáló anya ennek meg tud felelni, úgy igazi anya-gyermek kapcsolat alakul ki, és az identifikációnak nincs akadálya. Nem ritka, hogy a már nem egészen fiatal házaspár nem vállalkozik csecsemő vagy kisgyermek gondozására, három év körüli gyermeket szeretne örökbe fogadni. A nagyobbacska állami gondozott gyermekek általában már figyelik, hogy kit látogatnak, kit visznek haza. és az örökbe adhatók, akiket senki sem látogat, izgatottan lesik, hogy mikor jönnek majd az ő szüleik, mikor viszik őket haza. S mégis, amikor az adoptálni szándékozó házaspár kontaktust akar velük létesíteni, nem viselkednek egyértelműen: hol túlságosan kapaszkodók, hízelgők, hol gátoltak vagy visszautasítok, dacosak. A gondozónő, a pedagógus, a pszichológus sokféle módon segíteni tud 29

abban, hogy a „kiválasztott" gyermek és az örökbefogadni kívánó felnőttek között a szeretetkapcsolat létrejöjjön, de siettetniök nem szabad a gyermek hazavitelét. Meg kell értetni a jövendő szülőkkel, hogy a gyermek részére még „idegenek", türelemmel kell lenniök, amíg a kicsi leválik eddigi környezetéről, gondozónőiről (OSOHÁNÉ, 1984). Minél érdelem gazdagabb a gyermek, annál több időt vesz igénybe a leválás, majd a bizalom, a szeretet feltámadása az „új" felnőttek iránt, és szülőkként való elfogadásuk. Az örökbefogadás sikeressége szempontjából nem közömbös, hogy mit várnak az örökbefogadók a gyermektől. A csecsemőotthonban megszeretett gyermek iránti vonzalom néha váratlanul csökken, amikor az adoptált kicsi nem felel meg az örökbefogadókban kirajzolódott gyermekideálnak. Ha nem tudja az új otthon szokásait, a mindennapok rendjét elég ügyesen megtanulni, ha új játékaival nem úgy bánik, ahogy elvárják, étkezési módjai, a család többi tagjával való viselkedése más formát ölt, mint ahogy az a családban nevelkedett többi gyermeknél tapasztalható, a szülő csalódik, nemcsak a gyermekben, hanem önmagában is, mert éveken át - a gyermek utáni vágytól motiválva - abban az illúzióban ringatta magát, hogy képes lesz a „legjobban nevelni" gyermekét (MEZEI £., 1980). Bár a legtöbb csecsemő-, illetve óvodásotthonban komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy az adoptálni kívánó házaspárok nevelési alkalmasságáról sorozatos beszélgetések, megfigyelések, pszichológiai szakvélemény segítségével tájékozódjanak, mindamellett nem lehet kizárni az új helyzetben keletkező konfliktusokat, kríziseket. Lehet viszont jelezni az adoptáló házaspárnak ezeknek esetleges felmerülését, és felhívni a figyelmüket különféle, alkalmanként megfelelő megoldásokra (D. TÓTH L., 1983). Közbevetőleg megjegyezzük, hogy igen jó eredménnyel kecsegtet, ha az intézmények az örökbe adható gyermekek rokonságával felveszik a kapcsolatot, s felkutatnak olyan családtagokat nagyszülőket, szülők testvéreit stb. -, akik vállalják a gyermek felnevelését, és alkalmasak is erre. Végezetül rá kell térnünk az örökbe fogadó szülők gyakran évekig elhúzódó, szorongást, illetve ambivalens érzelmeket tartósító problémájára: az örökbefogadási titok kérdésére. Jogszabályaink előírják az örökbefogadási iratok titkos kezelését, hogy a természetes szülők ne tudhassák meg, kik fogadták örökbe gyermeküket. így elhárul annak a veszélye, hogy a vér szerinti anya vagy apa egy későbbi időpontban zaklassa az adoptálót, és feldúlja a gyermek érzelmi életét. Ez a védelmet nyújtó körülmény feltehetően odahat, hogy megerősödik az örökbe fogadó szülőknek igen mély vágya, hogy a gyermek őket igazi szüleinek higgye. Az örökbefogadást előkészítő beszélgetésekben általában felszínre kerül erre irányuló kívánságuk, és gyakran csak látszólag sikerül meggyőzni őket arról, hogy a gyermek előtt elhallgatott tények, a „titok", súlyos traumákat, konfliktusokat okozhat a családban. Maguk a szülők is gyakran érzik a titkolózás, a hazugság súlyát, a gyermek pedig, aki igen ritka kivételtől eltekintve valamikor tudomást szerez arról, hogy örökbe fogadott, becsapottságát katasztrofális élményként szenvedi el. Traumatizálja, hogy nem ismerheti meg „édes" szüleit, akiktől származik, de még jobban elkeseríti az a mély csalódás, hogy a szüleinek tartott felnőttek éveken át hazudtak neki, tehát soha többé nem bízhat bennük. Az érzelmi katasztrófa lerombolja személyi és társadalmi identitását, és az őt szülőként felnevelők iránti szeretete esetleg gyűlöletbe csap át. Nem ritka, hogy e trauma következtében csavarogni kezd, mert ottho- nál már nem tekinti otthonának. A pubertásos krízis idején pedig felerősödhetnek a becsapott fiatal deviáns reakciói. Hangsúlyozni kell tehát, hogy az örökbefogadók őszintesége alapvető feltétele az adoptált gyermek bizalmának és ragaszkodásának. Minél hamarább meg kell beszélni vele, hogy szülei kicsi korában beadták a csecsemőotthonba, ők ott ismerték meg, megszerették és elhozták, hogy az ő gyermekük legyen. Ha az örökbefogadók egyévesnél idősebb gyermeket adoptálnak, meg lehet neki mutatni a 30

csecsemőotthoni fényképeket, s ha vannak emlékei az ott töltött időről, fel lehet azokat eleveníteni, hogy tudjon múltjáról, érezze személyének folyamatosságát. Míg a titoktartás feszültsége gyanakvást és bizalmatlanságot kelt, addig a nyílt, őszinte kommunikáció összefűzi az új szülőket az adoptált gyermekkel, családdá kovácsolja őket. Az óvodás- és iskolásotthonokban kisebb számban élnek a csecsemőkoruktól intézetben nevelkedett gyermekek, mint a nevelésre alkalmatlan családokból hároméves koruk után állami gondozásba vett fiúk és lányok. (Feltűnő a fiúk nagyobb aránya.) E gyerekek intézeti szocializációjának feladatait, lehetőségeit meghatározzák korábbi életkörülményeik, a mód, ahogyan azokra emocionálisan reagáltak, és nem utolsósorban az életkor, amikor a családból kiszakadva nevelőotthonba kerültek. E tényezők számtalan variációban fordulhatnak elő, ezért a szocializációs céloknak és módszereknek tulajdonképpen minden gyermeknél egyedi formát kellene ölteniük. Miután azonban az intézeti körülmények között ez kivihetetlen, gyakorlati megfontolásokból megkíséreljük a családokból a nevelőotthonokba beutalt növendékeket tipikus élettörténeti szituációk szerint néhány csoportba besorolni. Az állami gondozásba vett gyermekek zöme az alábbi szociokulturális feltételek között élt: - ingerszegény családi környezetben, elhanyagoltan, pszichoszomatikus fejlődésében retardáltan; - deviáns családban, brutális bánásmódtól traumatizálva; - széthullott családban, többnyire a kezdeti jó légkör után, a szülők ellenségeskedése miatt neurotizáltan; ' - rosszul strukturált és strukturálatlan családban, patogén kapcsolatok és jelentős nevelési hibák miatt elmagányosodva, családjukkal és a társadalommal szembefordulva. A fenti élethelyzeteken kívül még számos egyéb traumát élhettek át, például az „örökbefogadók"-tól kerültek intézetbe vagy a széthullott család egyúttal deviáns család is. A nagy létszámú nevelőotthoni csoportokban a különböző ártalmaktól sérült gyermekek nem válhatnak közösséggé. Amíg retardációik, neurotikus tüneteik, disszociális állapotaik nem csökkennek, nem gyógyulnak, nem adhatnak egymásnak kortársi, baráti támaszt. Pszichológiailag megalapozott, általánosítható pedagógiai módszerek e nagycsoportos kereteken belül nem alakíthatók ki, a nevelőnek az alkalmakat spontánul (kreatívan) megragadva kell közelítenie az inadaptált gyermekhez. Elsősorbart meg kell ismernie minden növendéke előéletét, konfliktusait, de érzelmi és szociális fejlődésre való képességét is! Belső dinamikájának megértésére alapozva ,,korrektív emocionális élményt" nyújthat a sérült gyermeknek. Ha növendéke modellnek fogadja el őt, úgy interakcióik során a gyermek átéli indulatainak, magányosságának fokozatos csökkenését, bízik „lemaradásának" megszűnésében, sikerek elérésében. Mindez azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele az intézeti gyermekek megfelelő szocializációjának. A szakképzett, tehetséges nevelők is csak akkor érhetnek el eredményeket, ha jói együttműködő, összehangolt szemléletű, terapikus légkört teremtő pedagóguskollektíva működik a nevelőotthonban. Az életkori jellemzőkkel kapcsolatos szocializációs kérdésekre a következő fejezetekben részletesen kitérünk.

31

II. A csecsemő- és a kisgyermekkor (A születéstől az iskolakezdésig)

A csecsemőben, a kisgyermekben és az iskolás gyermekben a környezeti történések, a tapasztalatok különböző hatást váltanak ki. Nézzünk két példát: egy hathónapos magyar csecsemő gügyögése, vokalizációjának hanganyaga azonos angol, orosz vagy kínai kortársáéval. Egy évvel később ezeknek a gyermekeknek hangadása, beszédhangja már jelentősen eltér egymástól, a körülöttük beszélő környezet hangjai kerülnek előtérbe. Az anyanyelv hangjai felerősödnek, és mindinkább háttérbe szorulnak azok a hangok, amelyeket anyanyelve nem használ. Egy másik példa: az iskolás gyermekek közül soknak van honvágya, ha elkerül családjától kollégiumba, de ez nem okoz náluk tartós érzelmi zavart. Ha ugyanez az esemény a másfél éves gyermekkel történik, ez érzelmileg erősen megviseli, még ha csak egy-két hétre kerül is el anyjától az intézetbe. Ugyanarra a történésre más-más életkori szakaszban másként érzékeny az ember.

A szenzitív (kritikus) szakaszok A szenzitív, egyes szerzők szerint kritikusnak nevezett szakaszokban bizonyos környezeti hatások jelentősége igen nagy, és ha e környezeti ingerek elmaradnak, károsodás lép fel. A kora gyermekkori szakasz jelentőségét az teszi hangsúlyozottá, hogy erre épülnek a későbbi életkori szakaszok, és ennek az időszaknak jellemzőit megtartva és átadva alakul ki az új. Már a század eleje óta foglalkoztatta az orvostudományt és a pszichológiát, hogy a csecsemő- és kisgyermekkorban megszerzett tapasztalatok, élmények milyen mértékben és hogyan hatnak a későbbi személyiség formálódására. SIGMUND FREUD 1905-ÖS könyvében az elsők között volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a_kora gyermekkorban kialakult kapcsolatminták prototípusává válnak a későbbi életkor szociális viselkedésének és attitűdjének. Különösen az anya-gyermek kapcsolatnak tulajdonított hangsúlyos szerepet. Az etológus LORENZ (1933), mikor feltárta az imprinting, a bevésődött kötődés jelenségét a fészekhagyó madaraknál, ugyancsak a korai tapasztalatok döntő jelentőségére mutatott rá. HEBB

32

(1958) a tanulás és a kognitív fejlődés vonatkozásában tartotta jelentősnek a korai tapasztalatokat és élményeket. Egészen az ötvenes évekig mindez inkább csak elmélet, feltételezés volt, amelyet szórványos tapasztalati adalékokkal támasztottak alá. Az ötvenes években azonban elkezdődött - elsősorban különböző fajú állatokkal - a korai élmények és tapasztalatok hatásának széles körű, rendszerezett vizsgálata, sőt a hatvanas években megindult az újszülöttek és csecsemők - újabban a méhen belüli élet, a magzat - viselkedésének vizsgálata is. A behaviorizmus szemlélete hosszú évtizedekig tartotta magát, a csecsemőt táplálkozó-üritő lénynek tekintette, aki teljes mértékben környezetének függvénye, befogadó, passzív lény. Ezt a nézetet tükrözi WATSON (1928) sokat idézett mondása: „Adjatok nekem egy tucat egészséges csecsemőt, zárjuk őket az általam kialakított, sajátos világba, neveljük fel őket ott, s én garantálom, hogy bármelyikükből tetszésem szerinti specialistát nevelek." Az utóbbi évtizedekben azonban megváltozott a csecsemő világáról alkotott képünk, gyökeres szemléleti változást idéztek elő a kora gyermekkorra vonatkozó kutatások. A hatvanas években kialakított új kísérleti módszerek, a rendszerezettebb vizsgálatok nyomán mind több információt kaptunk erről a „néma" korszakról. A csecsemőt ma már úgy jellemezhetjük, mint aktív, kompetens szociális lényt, aki állandó interakcióban van környezetével, nemcsak befogadja a környezeti hatásokat, de ő maga is rányomja bélyegét környezetére. Születésétől kezdve nemcsak befogad információkat, de információkat ad önmagáról; elfogad és visszautasít, kommunikál. S bár motoros készségének éretlensége és testi fejletlensége miatt kiszolgáltatott környezetének és percepciós készsége is korlátozott, a szociális interakcióra mégis „felkészült". A korai élmények és tapasztalatok vizsgálatai alapvetően két kérdésre keresnek választ: 1. Azok a tapasztalatok, élmények, amelyeket először szerez meg a gyermek, meghatározóbbak-e a fejlődés szempontjából, mint a későbbi életszakaszok tapasztalatai? 2. Van-e olyan kritikusnak minősíthető időszak, amikor a meghatározott élmény hiánya deformációhoz vezet, vagy amikor fokozottabb fogékonyság mutatkozik a tapasztalatok megszerzésére? A korai életszakasz tapasztalatának jellegét és jelentőségét elsősorban állatokkal végzett kísérletekben tanulmányozták. A korai élmények későbbi hatását úgy vizsgálták, hogy megfosztották a természetes ingerektől, izolálták az állatokat, kevés lehetőséget adtak tapasztalatok szerzésére. A kísérletek másik csoportjánál a részleges ingerszegénység vagy éppen az ingerekkel gazdagított feltétel voltjellemző. A vizsgálatok harmadik nagy csoportja a szociális izoláltság vagy minden szociális élménytől deprivált (megfosztott) helyzet hatását kutatta. Az eredmények azt mutatták, hogy a különböző fajtájú állatoknál valóban létezik a tapasztalatok számára „kritikus periódus", és az elmaradt tapasztalatokat pótolni nem lehet. Hiányuk torzult szerveződést eredményez. Az izoláltan nevelt kölyökállatok, amikor felnőtt egyeddé váltak, bizonytalanul, rosszul tájékozódtak, minden új inger szélsőséges izgalmat váltott ki belőlük. Nem volt ugyanis lehetőségük arra, hogy a korai időszakban felmérjék, explorálják környezetüket. SCOTT (1963) kutyákkal végzett izolációs kísérletet. Ezeknek eredményei alapján a kritikus periódust három fejlődési területen állapította meg: az intellektus, az emocionalitás és a szociális kapcsolatok vonatkozásában. A harmincas években LORENZ(1935) a korai szociális tanulás egy sajátságos formáját figyelte meg egy vadlibánál, amely őt látta meg elsőként a tojásból való kikelés után, és ettől kezdve őt követte úgy, ahogy a libák anyjukat követik. Többször és többféle fészekhagyó madárnál ismételték meg ezt a vizsgálatot. 33

A továbbiakban kiderítették, hogy a fészekhagyó madaraknál egy beépített biológiai mechanizmus eredményeként e madarak a tojásból kikelve, követik az első mozgó tárgyat, amelyet megpillantanak. Az első mozgó tárgy természetes körülmények között a tojásokat kikeltő anyamadár, amely a gondoskodást jelenti a fiókák számára. A bevésődési mechanizmus, mint a korábbi kutatások erre fényt derítettek, nemcsak a madaraknál, hanem a fejlettebb emlősállatoknál is létezik, csak nem ilyen mereven. SCOTT kutyákkal végzett ilyen irányú kísérleteket, míg HARLOW és ZIMMERMANN (1959) majomkölykökkel végzett egész kisérletsorozatot. A majomkölyköket ketrecben nevelték anyjuktól és más majmoktól egyaránt elkülönítve. A táplálék megszerzésére és a kapaszkodásra lehetőséget adott a ketrecben elhelyezett két mesterséges anya. Az egyik laboratóriumi anya drótból készült, ezen volt elhelyezve a táplálékot adó tejesüveg, és a drótváz lehetőséget adott a kapaszkodásra is. A másik, hasonlóan kiképzett laboratóriumi anyát puha, bolyhos szövettel fedték be. de táplálék nem volt rászerelve. A kísérlet ideje alatt figyelték, hogy a kölykök melyik anyát részesitik előnyben, hol tartózkodnak többet. Azt tapasztalták, hogy a kölyökállat a táplálékot nyújtó pótanyánál csak annyi ideig tartózkodott, amíg evett, de gyakran még a táplálék elfogyasztása közben is lábával a textilanyába kapaszkodott. Ez arra mutatott, hogy a táplálék mellett alapvető szükségletként jelent meg az érintkezés szükséglete. A kölyök a természetes anya jellegének jobban megfelelő pótanyával épített ki kapcsolatot. Ezt az eredményt megerősítette a második kísérletsorozat is, amelyben az állatot ismeretlen környezetbe helyezték. Az idegen hely. az ismeretlen tárgyak - mivel a kölykök kevés tapasztalatot szereztek - fokozottabb félelmet váltottak ki belőlük, és minden esetben a textil pótanyához menekültek. Ennek védelmében oldódott félelmük, és kezdtek orientálódni az ismeretlen helyzetben. Az anyai gondozás hiánya, a szociális depnváció hatása mutatkozott meg akkor is, amikor az elkülönítés után az állatokat velük egykorú társaik közé helyezték, és figyelték viselkedésüket. Az izolált kölykök beilleszkedése a „normál" csoportba annál nehezebben ment, minél hosszabb volt a szociális izoláltság. Az izolált majmok nem tudtak játszani, kapcsolatot teremteni a többi társsal, az átlagosnál agresszívebb, illetve riadt, passzív volt a viselkedésük. Az izoláltan nevelt állatok felnőtt korukban nem mutattak anyai érzéseket kölykeikkel szemben. HARLOW és munkatársai (1965) leírták ezeknek az izoláltan felnevelt majmoknak anyai magatartását a következőkben: Mind az öt anyamajom teljesen tehetetlen anya volt, a kölykök nem maradtak volna életben, ha az első napokban nem táplálták volna őket mesterségesen. Két anya teljesen közömbös volt, míg három dühösen, kegyetlenül viselkedett kölykével. HARLOW ezeknek a kísérleteknek alapján arra a következtetésre jutott, hogy létezik a majmoknál is egy kritikus szakasz: az első életév 3-6. hónapja. Ha az anyai gondozás ebben az időszakban hiányzik, a kölyök szociálisan izolált, akkor nagy nehézséget jelent a csoportba való beilleszkedése, sőt fennáll annak a veszélye, hogy a kísérletnek alávetett majom érett felnőtt korában is érzelmileg zavart, kötődésképtelen lesz. Ezeknek a kísérleti eredményeknek összegzéseként állította fel HARLOW (1958) a majmok affekcionális rendszerének elméletét: 1. csecsemő-anya rendszer; 2. kölyök-kölyök, vagyis a kortárs rendszer; 3. felnőtt hím-nőstény vagy heteroszexuális rendszer; 34

anya-gyermek vagy anyai rendszer; apa-gyermek vagy apai rendszer. Az affekcionális rendszerek egymásra épülnek (a 4-5. egy rendszer, a szülői kettéválasztása), mindegyik a következő alapját jelenti, s ha bármelyikben zavar van, az kihat a következőre. Ha rossz a kölyök-anya kapcsolat, zavart a kortárs kapcsolat is. Ha nem megfelelő a kortárs kapcsolat, a heteroszexuális kapcsolat sem alakul normálisan. A majmokra vonatkoztatva ez a rendszer megalapozott. A korai élményekre vonatkozó állatkísérletek eddigi eredményeit a következőkben összegezik: a korai életszakasz deprivációja annál erőteljesebb zavart vált ki, minél később érő faj egyedeiről van szó. Ez a hatás abban jelentkezik, hogy a deprivált állat nem tud megfelelően alkalmazkodni a különböző feltételekhez, idegen helyzetek fokozott izgalmi állapotot váltanak ki, a fajtájára jellemző készségszintben elmaradást mutat, és torzul szociális készsége is. Az állatkísérletek eredményeit analóg módon nem lehet alkalmazni az emberre, hiszen az ember fejlődése lényegében más, mint a többi élőlényé. Igazoló adatokat erről nehéz összegyűjteni, mert olyan kísérleteket, amelyek feltételezhetően károsítóak, emberrel természetesen nem végeznek, így nem lehet előállítani izolációs zárt környezetet vagy deprivációs helyzetet, amelyek megfosztják a gyermeket a tapasztalatoktól olyan szigorú feltételek között, ahogy az állatokkal végezték a vizsgálatokat. Adódnak azonban a természetes életkörülmények között is olyan helyzetek, amelyek bizonyos fokú izoláltságot vagy deprivációt tartalmaznak a gyermek részére. Gondoljunk itt elsősorban az ingerszegény környezetben élő, kulturálisan deprivált vagy az anyai gondozástól deprivált, intézetbe helyezett gyermekekre. Ezekre a kérdésekre még a későbbiekben visszatérünk, a lényeget összefoglalóan kimondhatjuk, hogy az első életévekben szerzett tapasztalatok és élmé- \ '' nyék kihatnak a személyiség formálódására, gazdagítva vagy korlátozva kibontakozását. A károsító tényezőketprediszpozíciónak tekinthetjük, de rendkívül sok tényező kölcsönhatását kell figyelembe venni ahhoz, hogy a későbbi deviáns viselkedésre vagy esetleges neurózisra predikciót adhassunk. A gyermek és a környezete közötti folyamatos és változatos interakció minősége az, ami az egészséges fejlődés biztosítéka. A fejlődés folyamatában a gyermek önmaga is fontos és meghatározó szerepet tölt be. A szocializációban a hatás kétirányú, a felnőtt hat a gyermekre, de a gyermek is hat a felnőttre, módosítja, változtatja a felnőttek viselkedését, amennyiben azok megtanulják a gyermek egyedi jelzéseit. Az interakciók nagy része még a felnőttnél sem tudatos, a nemverbális kommunikáció szintjén történik. így nehezen értelmezhető, kevéssé ellenőrizhető, de megtanulható. A csecsemő és a kisgyermek viselkedését két alapvető motiváció irányítja: a kötődés és a kompetenciára való törekvés. Mindkettő veleszületett hajtóerő: A létfennmaradást biztosítja. A csecsemő a lehető legszorosabb kapcsolatot kívánja kiépíteni a környezetével, elsősorban az anyjával (illetve azzal a személlyel, aki gondozza és legtöbbet foglalkozik vele), hiszen magára hagyva elpusztulna. Igyekszik kiváltani és fenntartani a gondozást (ezt jelzi sírással, mosollyal, hangadással, szemkontaktus-tartással). Ugyanakkor másik törekvése az, hogy megismerje környezetét, birtokba vegye a világot: törekszik az önállóságra. A kötődés és a kompetenciára való törekvés még a csecsemő- és a kisgyermekkor időszakában is más és más jelentőségű. A szoros testi kontaktus igényét felváltják a függőség különböző formái. A kompetenciához pedig az első hatékony cselekvéstől a tárgyak uralmán keresztül a szociális kompetenciáig vezet az út. A két törekvés időnként összeütközésbe kerül egymással. Ennek felismerése, helyes értelmezése a fejlődésből adódó konfliktusok megoldásához ad támpontot. 4. 5.

35

A következőkben a kötődés és a függetlenedés kialakulását és fejlődését ismertetjük. Részletesen tárgyaljuk a csecsemő és a kisgyermek nemverbális jelzéseit feltáró vizsgálatok eredményeit, valamint azokat a tényezőket, amelyek a felnőtt és a gyermek kapcsolatát megzavarják, s kiváltják inadaptív viselkedését.

Életkori jellemzők 0-2 éves korban, a születéstől a beszéd kezdetéig A csecsemőnél az első élethónapokban nagyszámú kifejező mozgás különíthető el. Tájékozódik a világban, jelzi szükségleteit és azt is, hogy mi érdekli. Szociális kontaktust a csecsemő öt főbb viselkedési formán keresztül tart fenn: sírás, mosoly, gügyögés, utánzás, nézelődés (ez egyúttal tájékozódás is). A sírás A sírás a szükségletek jelzésének első formája, amely nemcsak az emberi csecsemőt, de minden emlősállat kölykét jellemzi. Elsődleges célja az, hogy a gondozó figyelmét magára irányítsa. Ez meg is történik, mert a sírást hosszú ideig nem tudja a szülő figyelmen kívül hagyni, még ha nem is kísérli meg a síró helyzet azonnali megoldását, előbb-utóbb odamegy a gyermekhez. Az etológusok a gondozási helyzetet előhívó viselkedésnek minősítik a sírást. A sírás a korai szociális viselkedés többi formáitól két fontos vonatkozásban különbözik; míg a mosoly, a nézelődés, a gügyögés, az utánzás olyan viselkedési forma, melyet elsősorban a kölcsönösség jellemez, mind a gyermek, mind a szülő részt vesz benne, továbbá olyan örömet adó viselkedési forma, amelyet a szülő ösztönöz, addig a sírás nem ad örömet, kölcsönösség sincs benne, sőt gyakran indulatot vált ki a szülőből. Ennek ellenére a sírás az. amely az első hónapokban a leggyakrabban előforduló aktivitás. A felnőtteket arra készteti, hogy a csecsemő szükségleteit kielégítsék. Ez a szükséglet nem csupán a táplálkozás vagy a kényelmetlen helyzetből való megszabadulás igényét jelenti, tartalmazza a szociális igényt is, a biztonság iránti igényt, azt, hogy felvegyék, beszéljenek hozzá. Bizonyítja ezt, hogy a sírás megszűnik nemcsak a táplálékra, de a kézbevételre, a csitító hangra is. Kutatók kórházban és otthoni környezetben figyeltek meg csecsemőket, és rögzítették sírásukat. Azt tapasztalták, hogy az újszülöttnél már az első napokban jól elkülöníthető a sírás három formája: az „alap" sírás, a „dühös" sírás és a „fájdalmas" sírás. Az alapsírást éhségsírásnak is jelölték. Jellemzi az éles, ritmikus magas hang, amelyet kisebb szünetek szakítanak meg. Közvetlenül a születés utántól megjelenik, a második hónap végétől változatosabbá válik a formája. A dühös sírást érdesebb, nyöszörgőbb hang jellemzi, de ritmusa megegyezik az előbbivel. A fájdalmas, sírás mind ritmusban, mind hangadásban eltér az előbbiektől. Magas fekvésű, szaggatott hangadás jellemzi. Az általános jellemzők mellett jól észrevehető egyedi eltérések is mutatkoznak. Az anyák már a gyermek születése után 2-3 nappal meg tudják különböztetni saját csecsemőjük sírását a többi csecsemőétől. Vizsgálták a csecsemők sírásának gyakoriságát is, és eredményeik azt mutatták, hogy a csecsemők az első három hónapban átlag hét percet sírnak óránként és ez a harmadik hónap végére fokozatosan óránként négy percre csökken.

36

A sírás kérdése azért is foglalkoztatta a pszichológusokat, mert a szülőgyermek közötti kapcsolat zavarainak egyik kiváltó oka lehet a sírás. A sokat síró csecsemő ellenségessé teszi a szülőt. A visszautasított és a súlyosan bántalmazott gyermekek anamnesztikus adatai között a „sírós csecsemő" jellemzése gyakran előfordul. A sírás mennyisége egyéni eltéréseket mutat, a nehezen beilleszkedő gyermekek általában többet sírnak, a szülői tűrőképességet próbára teszik. A szülő inkompetensnek érzi magát, sikertelensége agressziót vált ki, s már itt elkezdődhet az ördögi kör: a bizonytalan, nehezen beilleszkedő gyermek nem biztonságot, hanem indulatokat kap a szülőtől, így még bizonytalanabbá válik, még többet sír. Általában, ha az első hetekben gyorsan és gyengéden reagálnak a gyermek sírásjelzésére, a sírás intenzitása és gyakorisága csökken. A nézegetés A világban való tájékozódást elősegítő viselkedési forma a nézegetés. Csak a hatvanas években fedezték fel, hogy mennyire fejlett az újszülött vizuális kapacitása. FANTZ (1964) már klasszikusnak minősíthető vizsgálataiban bizonyította, hogy a párórás csecsemő is követi tekintetével a mozgó tárgyat, és szívesebben nézeget egy mintás felületet, mint egy színtelen lapot. Ez mind azt támasztotta alá, hogy az újszülött többet észlel a világból, mint régebben feltételezték. Kiderült az is, hogy minden ábra közül előnyben részesíti az emberi arcot ábrázoló rajzokat. Az etológusok megfigyelték, hogy különböző állatfajoknál különböző genetikus program van arra, hogy milyen típusú érzékszervi ingerre reagálnak. Az ember vonatkozásában ilyen „előprogram" feltehetőleg a vizuális ingerek bizonyos fajtájára vonatkozik. FANTZ vizsgálatában egy köralakon háromféle vázlatos rajzot alkalmazott: 1. emberi arc: 2. emberi arc elemei összevissza elhelyezve; 3. a körön csak a haj szerepelt, ötnapostól hat hónapos korú csecsemőkkel végzett vizsgálatokban azt találta, hogy minden életkori szakaszban az emberi arcot előnyben részesítették. Ezt az alapkísérletet számos több variációjú kísérlet követte. A különböző kutatások igazolták, hogy az emberi arc vázlatán a szemnek van különös jelentősége. Emellett különböző minták közül inkább az összetettebbet, mint az egyszerűbbet részesítik előnyben már az újszülöttek is. A csecsemőt észlelésének ez a teljesítménye segíti tájékozódni a körülötte lévő világban. Igénye is a nézegetés, mozgó, színes tárgyak hosszú ideig lekötik érdeklődését, kevesebbet sír, ha van mit néznie. Érdeklődése és aktivitása erőteljesebb, ha látóterében színes, mozgó tárgyakat helyeznek el. Már a négyhetes csecsemőnél tapasztalható, hogy szívesebben nézi az emberi arcot, mint a tárgyat. 3-4 hónapos, amikor perceptuális megkülönböztetése még finomabbá válik, ekkor az anya arcát előnyben részesíti minden más arccal szemben. Az első hét végére tehető az az időpont, amikor nemcsak nézi az emberi arcot, de fixálja is, különösen a szemet. Ez egyúttal egy új és speciális fajtája a kapcsolatteremtésnek. A tekintetek összekapcsolása, a „szemkontaktus" nemcsak a gyermek számára jelent fontos élményt, de az anyák is arról számolnak be, hogy csecsemőjüket igazán emberszámba akkor vették, amikor tekintetük összekapcsolódott. Ez az érzelmeket erősíti, és az anya szívesebben, többet foglalkozik a gyermekkel. A szociális kapcsolat elősegítése mellett a nézés lehetőséget ad a csecsemőnek arra is, hogy a más személlyel való kapcsolatát ellenőrizze. A három hónapos csecsemő éppen úgy reagál arra, hogy nézik vagy elkerülik tekintetét, mint a felnőtt. Amíg a nézés, a szemkontaktus a kapcsolatteremtés lehetőségét jelenti, a tekintet elkerülése a kapcsolat megszakítását vagy elutasítását közli. A csecsemő behunyja szemét vagy elnéz, amikor már nem akarja folytatni a kapcsolatot, mert kifáradt. így 37

mérsékli és határozza meg ő maga is, hogy meddig kívánja a vele való foglalkozást, mikor kíván „félre vonulni", pihenni. A mosoly A mosoly kialakulásánál három szakasz különböztethető meg: a reflex jellegű mosoly, a nem szelektív szociális mosoly és a szelektív szociális mosoly. A mosoly öröklött viselkedési forma, amely a gyermek szociális alkalmazkodását, életben maradását segíti elő. Erre mutatnak azok a kutatások, amelyek a magzati élet hetedik hónapjában a mosoly megjelenését észlelték, és alátámasztja az is, hogy a vak csecsemők is mosolyognak. A reflex jellegű mosoly elsősorban a csecsemő jó közérzetének jelzése, az újszülött gyakran mosolyog, amikor alszik. Ez a mosolyforma rövid ideig tart, gyakran csak féloldalas. AHRENS (1953), aki a mosoly természetét széleskörűen kutatta, már a reflex jellegű mosoly megjelenésében több szociális elemet talált. Az újszülött mosolyát kiváltja a magas női hang, az emberi arc. De megjelenik a mosoly - mint azt már előzőleg említettük a szemre is. 'A 4-6. hét között, a mosoly kifejeződése és a mosolyt kiváltó tényezők erőteljesen változnak. Csillogó szem és széles mosoly a jellemzője a még nem szelektív szociális mosolynak. A rajzolt emberi arc és szem már kevésbé váltja ki, míg az élő emberi arc, különösen, ha az bólogat is, előhívja a csecsemő mosolyát. Ebben az időszakban a csecsemő még nem tesz különbséget a családtagok és az idegenek között, minden barátságos szociális közelítést egyaránt elfogad. A harmadik hónap után kezd szelektálni. Anyja tekintetére, mosolyára élénkebben reagál, de az ötödik hónapban már a körülötte élő, vele foglalkozó családtagokra is észrevehetően másként mosolyog, mint az idegen személyekre. Ezt a periódust követi az, amikor a hetedik hónap körül az idegen személyre nem hogy nem mosolyog, de visszahúzódást, elutasítást, gyakran félelmet mutat. Egyedi eltéréseket is megfigyeltek a mosoly gyakoriságában és kifejezési formájában. A mosolygó csecsemő több gyöngédséget vált ki környezetéből, s így jobbak a feltételei ahhoz, hogy a későbbi időszakban is harmonikus kapcsolata legyen a környezetével. A hangadás, a gügyögés, a beszéd kezdete A csecsemő sír, nyöszörög, nyafog; így reagál a kellemetlen helyzetekre, a fájdalomra az élet első heteiben. 4-6 hetes korban kezdődik a gőgicsélés, a csecsemő kezd válaszolni az emberi hangra, a felé forduló, hozzá hajoló arcra. Hasonlóan a szociális mosoly megjelenéséhez, a második hónapban a hangadás is már szociális jellegű, a csecsemő ily módon is kapcsolatot teremt, magára fordítja a körülötte lévő emberek figyelmét. Különösen a női hang az, amely érdeklődését már korán kiváltja, a síró csecsemő a hangra elhallgat. Már a második hónapban kifejlődik a csecsemőknél az úgynevezett felélénkülési reakció, amellyel a felnőtt jelenlétére reagál, beszédre készteti a felnőttet. A felélénkülési reakció összetett mozgásforma: csillogó szem, a kéz és a láb erőteljes kalimpálása, gügyögő hangok megjelenése, majd várakozó magatartás jelzi, hogy kapcsolatba akar lépni, „beszélgetni" kíván. CONDON és munkatársai 1974-ben közöltek egy rendkívül érdekes vizsgálati eredményt, amely azt igazolta, hogy már az újszülött is reagál, mégpedig megkülönböztetett módon a különböző emberi beszédre. Eredetileg a vizsgálatok a felnőttek metakommunikációjára terjedtek ki. Filmelemzéssel kimutatták, hogy két ember beszélgetésében a ,.nem beszélő" partner aktívan részt vesz, mikromozdulatokkal. „testbeszéddel", mimikával. Csecsemőkkel végzett hasonló filmelemző vizsgálatuknál 38

kiderült, hogy a csecsemők nemcsak hogy különbséget tesznek az óra ketyegése, a zene és az emberi beszéd között, hanem mozgásuk a felnőtt beszédét követi, ugyanolyan mikromozgással, „testbeszéddel", ahogy azt a felnőttkísérletnél tapasztalták. Az anya hangjára a felélénkülési reakció, a mozgás szinkronitása jellemző volt, ha az anya azonban nem a csecsemőjéhez beszélt, hanem például felolvasott egy írott szöveget, a csecsemők láthatóan „zavarba" jöttek, nyugtalanná váltak, ugyanis a hangsúly, az intonáció is más, amikor kifejezetten a csecsemőhöz szól a felnőtt. A kutatók megállapításai szerint rendkívül nagy a különbség mind tónusban, dallamban és ritmusban az anya beszédében akkor is, amikor az újszülött- höz vagy egy nagyobb gyermekhez beszél. Feltehetőleg ez szükséges formája a kommunikációnak az anya és gyermeke között. Az eltúlzott ritmusú vokalizáció tartalmazza az anya viselkedésének jellemzőjét, szabályozza a gyermek figyelmét és szociális érzékenységét. A kiterjedt intonáció ugyancsak segíti, hogy a gyermek az individuális hang és a közlés érzelmi tartalmát megértse. Nemcsak az anya, a gyermekkel együtt élő és a gyermek iránt őszinte érdeklődést mutató felnőttek is hasonló módon - ha nem is olyan mértékben, mint az anya beszélnek a gyermekhez, „anyai" formában. (Ez nem azt jelenti, hogy affektáló, leereszkedő, gügyögő hangot használnak!) Ezt a sajátságos beszédformát a csecsemő megerősíti, visszajelez. Az újszülöttekhez szóló beszéd jellemzőit vizsgálták egy kórház újszülöttosztályán, a gyermekkel foglalkozó különböző személyeknél, akik a kórházhoz tartoznak, nőkét és férfiakét egyaránt. Azt tapasztalták, hogy a közlés nagyon gyakran a segítő szándékot fejezte ki, azt, hogy könnyíteni akarnak a gyermek kényelmetlen helyzetén. A csecsemők élénken figyeltek a felnőttek beszédére és kapcsolatot teremtettek nemcsak azzal, hogy sírásuk, nyugtalanságuk abbamaradt, de mozgásukkal, szemkontaktussal jelezték részvételüket a „beszélgetésben". Ez a kölcsönösség az, ami a csecsemő és a kisgyermek kommunikációs kompetenciáját általában erősíti. Mindez alátámasztja azt a hipotézist, hogy az első életév kommunikációs fejlődésének legfontosabb tényezője a „beszélgetés egy érdekes felnőttel". Ha az anya érdeklődést mutat és figyel a gyermek hangadására, folyamatosan válaszol, ezzel a gyermek kommunikációs kompetenciáját erősíti. A genetikus tényezőknek kisebb a szerepük. Erre utalnak azok a vizsgálatok is, amelyekben arra a kérdésre kerestek választ, hogy a csecsemő kommunikációs készségének fejlődésében mennyire van szerepe az örökletes tényezőknek, és mennyiben a szülők határozzák meg a gyermek hangadásának minőségét és mennyiségét. Örökbe fogadott gyermekek és az örökbe fogadó szülők kommunikációs rendszerét vizsgálták egyéves gyermekeknél. A vizsgálatokat megismételték a gyermekek két-, három-, négyéves korában, figyelembe véve az otthoni környezetet. Az adatok azt mutatják, hogy a szülő képzettségi szintje, intelligenciája önmagában nem meghatározó. A szülő magas képzettsége és értelmi képessége még nem jelenti azt. hogy kommunikációs készsége is fejlett. A születéssel megkezdődött az anya és a csecsemő közötti folyamatos interakció sajátságos kommunikációs rendszerré válik. Egyes jelzések rituálissá válnak, beleértve az arckifejezést és a vokalizáci- ót, sajátságos szerepet töltenek be az anya és gyermeke közötti kommunikációban. Például a gagyogás váltakozása a csecsemő és gondozója között fokozza a csecsemő gagyogását, s szociális megerősítésként támogatja a csecsemőt abban, hogy ismételje a hangzókat, és így a gyermek eljut saját hangjának örömteli ellenőrzéséhez. A fejlődésnek ebben a folyamatában a gyermek képes lesz arra, hogy célzott módon befolyásolja anyja viselkedését. Az anya és a gyermek között kialakult meghitt társalgás egyúttal társul a szoros fizikai kötődés oldá-

39

sával. Mikor a gyermek verbálisan képes kifejezni kívánságait, érzelmeit, társalogni tud. szüleivel nagyobb fizikai távolságot tart, nemcsak a készségei növekszenek, hanem autonómiája is. RHEINGOLD (1968) a szülőkapcsolat kialakítása mellett a kölcsönös vokali- záció jelentőségét abban is látja, hogy a csecsemő a beszédet a személyekkel párosítja, és nem a dolgokkal, ez alapozza meg azt, hogy később lényeges különbséget tegyen a személyi és a tárgyi világ között. Minden beszélő felnőtt hallási stimulus számára, de más és más egyedi kombinációt jelent, így a gyermek különbséget tesz az egyes felnőttek között. Ehhez kapcsolódik még a Ci vizuális benyomás is, hiszen az esetek többségében a gyermek a hang irányába fordul, és a beszélő felnőtt is többnyire a gyermek látóterében helyezkedik el. Vizsgálati adatok és megfigyelések utalnak arra, hogy a hangadás, a beszéd, a kialakult kötődésnek fontos megnyilvánulásai. Ezt a feltételezést alátámasztják azok a tanulmányok, amelyek az intézetben nevelkedő gyermekek beszédének fejlődéséről számolnak be (SPITZ, BOWLBY, TIZARD). Az intézetben nevelkedő gyermekek ugyanis általában később kezdenek beszélni, mint a családban nevelkedők. Szókincsük kisebb terjedelmű, és gyakran hibás, torz a szavak kiejtése. Az artikuláció elmosódottabb, és beszédüknek nincs személyes jellege. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a neveléshez jó feltételeket nyújtó csecsemőotthonban a felnőtt beszédnek nem a mennyisége, inkább a minősége volt az, ami a gyermekek beszédfejlődésében megmutatkozott. A felnőttek beszédében lényegesen magasabb arányban fordultak elő az információt tartalmazó mondatok, mint az érzelmeket, történéseket tartalmazó beszéd. Az utánzás Egyike a legfontosabb viselkedési formáknak, amelyről azt tételezték fel, hogy 8-10 hónapos korban jelenik meg amikor a gyermek már képes arra, hogy megfigyeljen egy mozgást, és ezt a mozgásmintázatot ő maga is leképezze. A hetvenes évek végén megjelent közlemények az újszülöttkori (néhány napos) utánzásról nagy izgalmat váltottak ki. Több kutató számol be arról, hogy az arc bizonyos mozdulatait - nyelvnyújtást, szájkerekítést, homlokráncolást - az ujj- és kézmozgásokat az újszülött utánozza (GARDNER 1970, JACOBSON 1979, MELTZOFF A. N., MOOR M. K. 1977). Az utánzás kognitív koncepciója alapján ez nehezen képzelhető el, de van az utánzásnak más koncepciója is, például a genetikus CSÁNYI (1977) véleménye: „Az a tény, hogy a néhány órás csecsemő már képes erre, azt jelenti, hogy az emberi agy nagyon sok tevékenységre már előre be van programozva." UZGIRIS (1979) az utánzás értelmezésénél az interperszonális interakciót helyezi előtérbe. Ennek az értelmezésnek az a lényege, hogy az utánzás funkciója az érzelmi osztozás az együttesség élményében. A három különböző koncepció lényegileg nem mond egymásnak ellent. Az utánzás különböző formáira ad magyarázatot, és a fejlődés különböző szintjeit jelöli. A korai szakaszban az érzelmi osztozás a jellemző, és elsősorban a felnőtt az, aki a csecsemőt utánozza, neki adja vissza újból a gyermek, s így egy állandó kölcsönösség alakul ki a modell és a modelláló között. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a cselekvést veszik tudomásul, de az egymás közötti hasonlóságot is, és ennek kapcsolaterősítő, egymást megértő funkciója van. Az utánzás mint általános válaszadási forma az első életév végére kezd erőteljessé válni. A gyermek nemcsak hangokat, viselkedési mintákat is utánoz, ami a kötődés fenntartásában jelentős. Már a hangutánzás példái is arra mutatnak, hogy a gyermek elsősorban a hozzá közel álló

40

személyeket utánozza. Az utánzó viselkedés felkelti a szülő érdeklődését, és így közvetlenül meg is erősíti a gyermek viselkedését. Egyúttal újabb és újabb kifejezési formákat nyújtva gazdagítja a kialakított kommunikációs rendszert. Ebben rendkívül fontos szerepe van a testtartásnak, a mimikának, a gesztusoknak. Minéi gazdagabb eszköztárral rendelkezik a szülő, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a gyermek kommunikációs eszköztára is széles körű lesz. Ahol a szülők túlértékelik a szavakat, és lebecsülik a gesztusok erejét, gyakran éppen a gesztusok hiánya miatt nem tudnak eléggé szót érteni gyermekeikkel. Például, ha az anya kérő mozdulatot tesz, sokkal inkább számíthat a kisgyermek együttműködésére, mint amíg csak szóval kéri. MONTAGNER (1984) a csecsemők és kisgyermekek szociális viselkedésének jellemzőit vizsgálva úgy találta, hogy a megnyugtatási szándékot, ajándékozást vagy kérést kifejező viselkedés már 7-12 hónapos csecsemőknél megjelenik. Ezek a bonyolult gesztusok nem egyszerre, hanem szakaszosan alakulnak ki, például az ajándékozás három fázisban. Az első fázis a kéz kinyújtása, a második a kéz kinyitása, végül a tárgy átadása vagy leejtése. A mimika és a gesztus, amellyel a gyermek kommunikál környezetével, nagymértékű azonosságot mutat a különböző kultúrákban élő emberek gesztusrendszerével. Vagyis feltételezhetően a vigaszt nyújtó, elfogadó, ajándékozó vagy éppen a támadó viselkedési elemek genetikai meghatározottságúak, amelyeket a kulturális nevelési hatások módosítanak, megerősítenek, vagy éppen háttérbe szorítanak. MONTAGNER vizsgálatában a gyermek társas viselkedési eszköztára és a szülők - elsősorban az anya - viselkedése között szoros kapcsolatot talált. A gyengéd anya gyengéd mozdulatait a gyermek lemásolja, és ezzel eredményesen tud kommunikálni társaival. Ellenpélda: az ingerlékeny, agresszív szülő viselkedési elemeit átvéve, a gyermek hasonlóképpen kísérli megoldani a társas interakciókat. Természetesen túlságosan leegyszerűsített így az utánzási folyamat. Tény azonban az, hogy különösen a beszéd előtti időszakban a gesztusnak, a mimikának. a testtartásnak rendkívül fontos szerepe van a kommunikációban. A gyermek jelző és tájékozódó viselkedésére ható tényezők A sírás, a nézegetés, a mosoly, a gügyögés és az utánzás természetes események abban az értelemben, hogy spontán kerülnek felszínre. Néhány teoretikus - akik elsősorban BOWLBY munkásságára támaszkodnak - a jelző és tájékozódó viselkedést olyan ösztönös viselkedési formának tekintik, amelyek a létfenntartás célját szolgálják. BOWLBY véleménye szerint az embernek is rendelkeznie kell olyan viselkedési eszköztárral, amely a születésétől kezdve segíti létfenntartását addig is, amíg újabb viselkedési eszközöket nem tanul meg. A csecsemők jelző és tájékozódó viselkedésükkel felkeltik környezetük figyelmét, és ezeknek a viselkedési formáknak létfenntartó értéke nyilvánvaló, hiszen kiváltja a környezet ápoló, gondozó magatartását. Kétségtelen azonban az is, hogy ha ezekkel a viselkedési formákkal nem ér el eredményt, ha jelzéseire nem kap megfelelő választ a csecsemő, csökken a jelzések száma, és nem válnak árnyaltabbá, kifejezettebbé, mert nem tanult hozzájuk újabb elemeket. A csecsemő többet mosolyog, ha a vele foglalkozó felnőttek mosolyognak rá, beszélnek hozzá, felemelik, simogatják. Ha mindezt nélkülözi, csökken a mosolygás és a gőgicsélés is. YARROW és munkatársai (1975) 5-6 hónapos gyermekek és az anyák viselkedését figyelték meg otthonukban. Azt találták, hogy a csecsemők szociális érzékenységét nagymértékben befolyásolta, hogy az anyák azonnal válaszoltak-e a gyermek viselkedésére. A gyermek vokalizációja kevésbé függött attól, hogy az anya mennyit beszél körülötte. A vokalizáció gazdagságát és gyakoriságát 41

inkább az határozta meg, hogy az anya közvetlenül a gyermekhez beszélt, és várt a gyermek válaszára. Ugyanis ebben az életkorban a hozzá beszélő felnőttnek csak rövid idő elteltével kezd el a gyermek mintegy válaszként gügyögni. YARROW és munkatársai azt találták, hogy számos egyéb kapcsolat is van az anya stimuláló viselkedése és a gyermek szociális fogékonysága, aktivitása, manipulációja között. Mindezek az eredmények arra mutattak, hogy az anya, aki nemcsak gondozza gyermekét, de érzelmileg kapcsolódik hozzá, válaszol jelzéseire, a gyermeknek nemcsak szociális fogékonyságát erősíti, de azt is, hogy érdeklődőbb legyen, aktívabban vizsgálja környezetét. A kora gyermekkorban végzett vizsgálati adatok mind azt mutatják, hogy a gyermeknek szociális fejlődéséhez szüksége van szociális stimulációra. Azoknál a gyermekeknél, akiket ritkán dédelgetnek, keveset beszélnek hozzájuk, ritkán mosolyognak rájuk, nem alakul ki a differenciált, szelektáló és több irányú kölcsönösség az emberi kapcsolatokban. Szerencsére ilyen körülmények között viszonylag kevés gyermek él. bár kétségtelenül a nem megfelelő intézeti nevelés körülményei között vagy az olyan családokban, ahol elhanyagolok, sőt kegyetlenek a gyermekkel, komoly és irreverzíbilis károsodást okozhatnak szociális fejlődésében. Az ilyen abnormális fejlődésmenetekről, amelyek úgy ismeretesek mint a szociális izoláció szindrómái - a későbbiekben még tárgyalunk. Szociális deprivációval kapcsolatos kísérletek etikai okokból nem végezhetők el gyermekekkel. Amikor azonban SPITZ első vizsgálatai feltárták, hogy az anya nélkül, intézetben nevelkedő gyermekek személyiségében, fejlődésében milyen eltérések, zavarok mutatkoznak a családban felnövekvő gyermekekhez viszonyítva, HARLOW és munkatársai a már előzőleg említett majomkísérletek végzésével vizsgálták, hogy a szociális depriváció milyen hatással van a fejlődésre. Ezek a vizsgálatok rámutattak a korai szociális kapcsolatok fejlődésének főbb jellemzőire. így például a fiatal majmokban, amelyek elzártan, egyedül nevelkedtek, külön ketrecben, ahol láthatták, hallhatták társaikat, de fizikális kontaktusba nem kerültek velük, nem alakult ki a szociális válasz készsége. Ha egy év elkülönítés után más majmokkal közös ketrecbe helyezték őket, többnyire egy sarokban, összehúzódva feküdtek, önmagukat átkarolva görgő mozgásokat végeztek, és nem mutattak érdeklődést társaik iránt, nem játszottak velük. A szociális izolációnak ez a súlyos hatása megmaradt a felnőttkorra is. Az eddigiek alapján úgy tűnik, mintha a gyermek „kényeztetése" lenne az az alapvető nevelési elv, amely harmonikus fejlődését elősegíti. Ugyanakkor gyakran hangoztatott vélemény az, hogy „kényeztetett" csecsemőből elrontott gyermek lesz. A nevelési gyakorlatban is sokan úgy vélik, hogy azok a kicsik, akiknek minden szükségletét kielégítik, követelődzőek és engedetlenek lesznek. Ezt a véleményt WATSON alapozta meg azzal a tételével, amelyet az inger-reakció elmélet alapján állított fel, hogy a szükséglet kielégítésére adott válaszunkkal megerősítjük a csecsemő követelődző magatartását. WATSON véleménye szerint szigorú napirendi táblázat alapján szabad csak gondozni a gyermeket, ételt csak a megszabott időben kaphat, és nem akkor, amikor éhes, így nem rontjuk el. A síró gyermek karbavétele követelődzővé teszi a gyermeket, mind többet kívánja azt, hogy felvegyék. A csecsemő kapcsolata a világgal azonban nem ilyen gépies inger-reakció alapján történik. Mint már az előbbiekben tárgyaltuk, a •csecsemő aktív résztvevője saját történésének. A kötődés, a bizalom kialakítása alapszükséglete, és csak így biztosítható a gyermek egészséges fejlődése. A szülőnek kell kialakítania az egyensúlyt a korlátozás és az önállóság bátorítása között. Nehéz lenne meghatározni, hogy milyen mértékben célszerű a követelményállítás, mennyi legyen a tiltás. Függ ez a gyermek egyedi jellemzőitől, tűrőképességétől, minden gyermeknél egyedileg lehet csak megítélni a szabályozás módszereit.

42

Kötődés az emberekhez Amint egy gyermek jelző és orientációs viselkedése szelektívvé válik, kezd kialakulni sajátságos kötődése környezetének tagjaihoz. Ez magában foglalja a szeretetet és a függőséget. A gyermek kimutatja kötődését azzal, hogy keresi a szoros közelséget, törekszik arra, hogy környezete tagjainak figyelmét, elismerését elnyerje, és nyugtalanná válik, ha magára hagyják. Mint említettük, több pszichológus véleménye, hogy a korai csecsemőkorban a mosoly, a nézelődés, a gagyogás a nem szelektív kötődés kifejeződésének eszköze, amellyel a felnőtt figyelmét magára irányítja. A kötődés viselkedési formáját világszerte kutatták és kutatják még napjainkban is. A kutatások alapján ma már ismeretes, hogy a differenciált kötődési viselkedés a csecsemőknél a 6-8. hónap között jelenik meg, amikor a csecsemő elsősorban egy személyhez kötődik, és ez az a személy, aki az ő szociális jelzéseire a legtöbbször válaszolt. Az esetek többségében ez a személy az anya, de kutatások viszonylag nagy arányban beszámolnak arról is, amikor elsősorban az apához kötődik a gyermek. Az első kötődés kialakulását gyorsan követi más ismerős személyekhez való érzelmi kapcsolatok sora. Kialakul a kötődés sajátságos hierarchiája. Testvérek, nagyszülők, rokonok részesei annak a kötődésnek, amelyet a kölcsönösség jellemez. Mindazok, akik szociális kapcsolatot teremtenek a csecsemővel, értik a csecsemő jelzéseit, és válaszolnak figyelmet felkeltő viselkedésére, a kapcsolatrendszer tagjává válnak. Az első életév vége és a 18 hónapos kor közötti időszakban a csecsemő érzelmi kötődést mutat a hozzá közelálló ismerős személyekhez is. Azok a személyek, akikhez a csecsemő kötődik, 8-24 hónap között fontos és kritikus szerepet töltenek be a gyermeki személyiség fejlődésében. Hogy a kötődés fejlődését jobban megértsük, át kell tekintenünk azokat a tényezőket, amelyek a kötődés kialakulását elősegítik, és azt a két viselkedési formát, amelyek a differenciált kötődés eredményeként lépnek fel. Ezek: a félelem az idegen személyektől és a szeparációs félelem. A kötődést - hasonlóan a kifejező, jelző viselkedési formákhoz - elsősorban az segíti, ha a szülő stimulálja a gyermeket, szeretettel válaszol jelzéseire, különösen sírására az első hetekben. AINSWORTH, BELL és STAYTON (1972) beszámol arról, hogy azok a csecsemők, akiket az anya újszülöttés kiscsecse- mőkorban fokozott figyelemmel gondozott, ha sírtak, felvette, megnyugtatta őket, 9-12 hónapos korukban már kimutatták gyengédségüket: ha az anya felvette őket, hozzásimultak. Viszont azok a gyermekek, akikkel anyjuk az első hónapokban türelmetlen, figyelmetlen volt, ha 9-12 hónapos korukban felvették őket, fészkelődtek, nyugtalanok voltak, és rövid ideig viselték csak el a kézben tartást. Különböző vizsgálatokat végeztek el kibucokban, bölcsődei feltételek között nevelkedő gyermekekkel (Izraelben a kibucokban a mi bölcsődéinkhez, illetve hetes bölcsődéinkhez hasonlítható intézményes nevelés van). Azt vizsgálták, hogy mennyire befolyásolja a kötődés kialakulását és erejét, ha a gondozás megoszlik a szülők és a gondozónők között, például olyan esetekben, amikor a gyermekek naponta csak egy-két órát és a hétvégét töltik a szülővel. A gyermekek gondozását zömében egy gondozónő látta el, akire hét gyermek volt bízva, s így kevés ideje maradt arra, hogy játsszék velük. Az eredmények arra utalnak, hogy az idő mint tényező kisebb hatást vált ki, mint az együttlét intenzitása. A gyermekek a szülőkhöz kötődtek, annak ellenére, hogy időben a gondozónővel voltak többet együtt. A szülő az együttlét ideje alatt minden figyelmét a gyermekre fordította, válaszolt a jelzéseire, játszott vele. Az eredmények azt támasztották alá, hogy ha a szülő figyelmes és szociálisan érzékeny, nem kell tartania attól, hogy a bölcsődei élet megzavarja a gyermekkel való meghitt kapcsolatát. A szülő és a gyermek közötti érzelmi kapcsolat kulcsa a szülői gondozás minősége és nem a mennyisége.

43

Félelem az idegen személytől A kialakult kötődés egyik mutatója, hogy a gyermek az idegen személy közelítésére félelemmel reagál. Ez a jelenség közismert, jellemző minden népcsoportban. 5-8 hónapos korban a legtöbb gyermeknél először a bizalmatlanság jelei mutatkoznak az ismeretlen személy közelítésére, és ha az idegen szociális kontaktust akar felvenni, a gyermek kiabál, elhúzódik. Azokban a vizsgálatokban (KABAINÉ, 1967), amelyeket 3-24 hónapos korú gyermekekkel végeztek, összehasonlították a csecsemőotthonban és a családban nevelkedő gyermekek reagálását az idegen személy megjelenésére és közelítésére. A vizsgálat minden esetben a gyermekek számára idegen környezetben, de az ismerős személy közelségében történt (karon vagy ölben tartották a gyermekeket). A következő magatartási formákat találták. — Elfogadó magatartás, a csecsemő vidám vagy érdeklődő kíváncsisággal fogadta az ismeretlen személyt, vagy részben ő maga kezdeményezett kapcsolatot. Elhárító magatartás, a gyermek visszautasította az idegen személy kezdeményezését, vágy riadtságot, haragot mutatott. Aktív elfogadásnál a gyermek azonnal felvette a kapcsolatot az ismeretlen személlyel, felélénküléssel reagált az ismeretlen közelítésére. Ez a magatartás jellemző volt a családban élő gyermekekre négyhónapos korig, a csecsemőotthoni gyermekekre 12 hónapos korig. Öthónapos kor után a családban nevelkedő gyermekek többsége várakozó figyelemmel nézett az ismeretlen személyre, tekintete érdeklődést, kíváncsiságot fejezett ki, félelmet, riadtságot nem mutatott. Mozgása nem változott, fejét nem fordította el, és nem kapaszkodott görcsösebben az őt tartó megszokott személyhez. Az elhárító magatartás enyhébb formája volt a bizalmatlan várakozás, amely során a gyermek testtartása feszültebb lett, homlokát ráncolta és a szemkontaktust hosszú ideig elkerülte az ismeretlennel. Aktív visszautasításnál a gyermek a közeledő idegen személy felé kezével elhárító mozdulatot tett, fejét elfordította, görcsösen kapaszkodott az ismert személybe, esetleg hangosan sírni kezdett. A családban élő gyermekeknél 7-8 hónapos kor körül már megjelentek az elutasítás különböző formái, a csecsemőotthoni gyermekeknél azonban ez csak 14-16 hónap között mutatkozott, vagyis az idegen személytől való félelem később jelent meg, de tartott még akkor is (24 hó), amikor a családban élő gyermeknél már elmúlt. Az idegen személytől való félelem csúcspontját a csecsemők többsége 8-9 hónapos korára éri el, és ez fokozatosan csökken, ahogy a gyermek mind több tapasztalatot szerez idegen személyekkel való kapcsolatában. Az erőteljes visszautasítás, a fokozottabb félelmi reakció akkor lép fel, ha az anya sem fogadja szívesen az idegent (orvossal, gondozónővel találkozás). Nehéz a gyermek félelmét feloldani akkor is, ha a közelítő idegen figyelmetlen, túl nagy aktivitással, hanggal akarja a gyermek figyelmét magára irányítani, vagy meg is érinti a gyermeket. Ha az idegen fokozatosan közelít, mosolyog, halkan beszél, megvárja, amíg a gyermek is mosolyogni kezd, tárgy közvetítésével veszi fel a kapcsolatot, és fokozatosan érinti meg a gyermeket, a gyermek félelme feloldódik, és kapcsolatba lép. Különösen figyelni kell a közelítés formáira az orvosi rendelőben az orvosnak, a nővérnek, a bölcsődében a gondozónőnek. A közvetlen védelem hiánya is fokozza a félelmet, így az ismerkedés első szakaszában az anyának vagy más, a gyermek által jól ismert és elfogadott személynek kell a gyermeket kézben tartani. Az idegen személy közeledésére adott félelmi reakciót a gyermekek temperamentuma és a nevelési körülmények is befolyásolják. Azok a 44

csecsemők, akiknek sok pozitív tapasztalatuk volt a szülőkkel és a családhoz tartozó felnőttekkel, akiknél a bázisbizalom kialakult, kevésbé szoronganak. Szeparációs szorongás Közvetlenül az idegen személytől való félelem kialakulása után egy újabb fajta szorongás lép fel, a szeparációs szorongás. Ez akkor jelenik meg, ha a szülő vagy más olyan személy, akihez a gyermek kötődik, elhagyja a gyermeket. A szeparációs szorongás csúcspontját 13-18 hónapos kor körül éri el a gyermek, és általában kétéves korra ez már csökken. Többnyire a gyermek már önállóan jár. amikor a szeparációs szorongás fellép, így ha látja, hogy a számára fontos személy el akar menni, követi. A kötődés és a szeparációs szorongás között szoros összefüggés van, mert a szeparációs szorongás csak akkor lép fel, ha olyan személy távozik, akihez kötődik. A távozásnál utána megy, sír. tiltakozik, és amikor visszatér az, akihez kötődik, belekapaszkodik, hozzásimul (BOWLBY, J 1973). A szeparációra adott reagálási módokat vizsgálta BELL ÉS AINSWORTH (1972), speciális helyzetben, úgy, hogy az anya együtt játszott a gyermekkel, majd elment, és újból visszatért. Azt találták, hogy az egyéves gyermekek, amikor anyjuk rövid időre eltávozott, sírtak, az ajtóhoz mentek vagy másztak, többször körülnéztek a szobában, mintegy keresve az anyát, nem érdeklődtek a játékok után, nem is tevékenykedtek. Amikor az anya visszatért, abbahagyták a sírást, belecsimpaszkodtak, ölbe kéredzkedtek. Ezt a típusú viselkedési formát más kutatók is megfigyelték, akik ugyancsak játékhelyzetben végezték vizsgálataikat 10-18 hónapos gyermekekkel. HARLOW vizsgálataiban a kölyökmajmok is hasonló viselkedést mutattak. HARLOW hosszabb időre (3 hét) különítette el a kölyköket anyjuktól. Az anyák és a kölykök külön ketrecben voltak, a kismajmok láthatták és hallhatták anyjukat, de fizikai kontaktusba nem kerülhettek velük. A szeparáció kezdeti időszakában a kölykök visítottak, izgatottan körbejárták a ketrecüket, fel-alá ugráltak, és közben állandóan az anyjukat figyelték. Ezt az izgatott viselkedést 3 hét elteltével a „reménytelenség" követte. Inaktívak lettek, társaikkal sem játszottak, anyjukra is már csak néha figyeltek. Amikor anyjuk újból visszatért, hosszú időn keresztül intenzíven kapaszkodtak belé, mielőtt visszaállt normális viselkedésük. Amikor gyermekét elhagyja a szülő néhány órára vagy napra, a gyermek életkorától függően hasonló reagálást tapasztalhatunk. A kétévesnél fiatalabb gyermekek viselkedését hosszabb ideig tartó szeparációnál több kutató is vizsgálta (ROBERTSON, J. és BOWLBY, J., 1952; ROUDINESCO és mts.. 1952). Kezdetben a gyermek erősen tiltakozik az elválás ellen, sír, kiabál, mozgásával is kifejezi ellenállását és boldogtalanságát, aktív törekvése az anya visszatartása. Az aktív tiltakozást követi a reménytelenség szakasza, a gyermek magatartása ilyenkor visszahúzódó, közömbös. Ezt a passzivitást gyakran félreértik a kórházakban és az intézetekbe kerülő gyermekeknél, úgy értékelik, hogy a gyermek beilleszkedett. Végül a gyermek érdektelenné válik, fellép az apátia. Vannak gyermekek, akiknél kialakul egy szorongásos kötődési forma az új környezetben lévő más személyhez. „Pótanyát" keres és visszahúzódik, a szülőktől „leválik". ROBERTSON és BOWLBY szerint ez a leválás az előzménye az érzelem nélküli pszichopátiás személyiség kialakulásának. Hasonló viselkedési formák jelennek meg akkor is, ha a szülők néhány napra, esetleg egy hétre eltávoznak, hiszen a gyermek ebben az életkori szakaszban nem képes felmérni az időtartamot, számára minden távollét örökkévalóságnak tűnik. Az első napokban sír, keresi az eltávozó szülőket, később engedetlen, ingerlékeny lesz, majd végül apatikus. Inaktív lesz a játékban, és visszaesés 45

mutatkozik a már kialakult készségek szintjén is. Amikor a szülők visszatérnek, azt tapasztalják, hogy a már járni tudó gyermekük újból csak mászik, a tisztán evő maszatol, és a szobatiszta gyermek nem tartja vissza vizeletét. A gyermek csak a rövid ideig tartó, néhány órás szeparációra reagál olyan érzelmi kitöréssel, mint az említett vizsgálatban a majomkölyök. A hosszabb ideig tartó szeparáció után úgy tűnik, hogy a gyermek nem ismeri fel a szülőket, és úgy viselkedik velük, mint az ismeretlenekkel. Közelítésükre eltávolodik, sír, tiltakozik a kapcsolatfelvétel ellen. Néhány óra vagy nap múlva (ez függ a szeparációs idő hosszúságától is) a gyermek ambivalens érzelmeket mutat. Újból keresi a közelséget, kapaszkodik beléjük, ugyanakkor követelődző, dacos és nehezen kezelhető. A gyermek ilyen módon bünteti a visszatérő szülőt azért, mert elhagyta. Szerencsére ez az ambivalens időszak nem tart sokáig, egy-két hét, és a gyermek újból magára talál. A rövid szeparációnál a gyermek viselkedése azt mutatja, hogy mennyire fontos számára az a személy, aki elhagyta. Csökkenthető a szeparációs szorongás, ha a gyermek családi környezetben, megszokott személlyel marad együtt a szülők távollétének időszakában (BOWLBY, J,, 1973; YARROW, L. J,, 1974). így például, ha az anya kórházba megy szülni, jobb ha a gyermek az apával vagy a megszokott, ismerős személyekkel otthon marad, mint ha idegen személyt bíznak meg felügyeletével, és kimozdítják megszokott környezetéből. Természetesen még jobban megkönnyíti a gyermek helyzetét az, ha testvére is van, azzal osztozik az élményben, és a közös tevékenykedés mindegyik szorongását oldja.

Az interperszonális kötődés eredete Bár a kora gyermekkorral foglalkozó kutatók megegyeznek abban, hogy hogyan és mikor kezd kötődni a gyermek, a miértre már különböző választ adnak. A tradicionális pszichodinamikus iskola és a szociális tanulás elmélete szerint biológiai szükségletek kielégítésének következményeként alakul ki a szociális érdeklődés. A pszichoanalitikusok szerint azért kezd szeretetet érezni a gyermek az anyja iránt, mert őt asszociálja azokhoz a kellemes tapasztalatokhoz, amit a szopás jelent (FREUD, S., 1915). A szociális tanulás elmélete másodlagos ösztönkielégítésnek tartja ezt: az anya kielégíti a gyermek szükségletét, amikor táplálja, és ő másodlagos ösztönkésztetéssel szorosan kapcsolódik az anyához. A szeretet és a dependencia egyszerre alakul ki. Ennek az elméletnek értelmében a szociális érdeklődés generalizálódik, más személyekre is kiterjed. SCHAFFER és EMERSON (1964) a szociális érzékenység fejlődésében három szakaszt állít fel: 1. a gyermek úgy érzi, hogy környezetének minden tagjától megkapja az ingereket; 2. a differenciálatlan kötődés szakasza, amelyben kötődik környezetének minden tagjához, aki kielégíti szükségletét; 3. a specifikus kötődés szakasza, amely során egy személyhez kötődik legjobban, ahhoz, aki kielégíti szükségleteit. Alátámasztja ezt az is, hogy a gyermek hét hónapos kora előtt nem tiltakozik, ha az anyjától szeparálják, elfogadja az idegen személyt. SCHAFFER hangsúlyozza, hogy a differenciálatlan kötődés fontos előszakasza a specifikus kötődés kialakulásának. Ezt illusztrálja azzal a vizsgálattal, amelyben az intézetben nevelkedő csecsemők két csoportját hasonlította össze. Az egyik csoport kevés ingert kapott ugyan, de anyjuk időnként látogatta őket. A másik csoport tuberkulotikus gyermekek intézetében volt, a gondozónőktől sok ingert kaptak, sokat foglalkoztak velük, de anyjuk nem látogatta őket. Mindegyik gyermek nyolc hónapos kora előtt visszatért anyjához. Azok a gyermekek, akik kevés ingert kaptak - bár anyjuk látogatta őket - nehezebben alakították ki viszatéré- sükkor a

46

specifikus kötődést, mint azok a gyermekek, akik ugyan nem találkoztak anyjukkal, de sok ingert kaptak más személyektől. A családban és az intézetben nevelkedő gyermekek szociális érzékenységének különbözőségét a szociális depriváció fogalma alapján jobban megérthetjük. RHEINGOLD (1968) azt találta, hogy a 3-4 hónapos intézeti csecsemők sokkal barátságosabbak voltak az idegen személlyel, mint a családban nevelkedők. A családban nevelkedő gyermekek ugyanis képesek voltak már különbséget tenni saját anyjuk és az idegen személy között. Minden pozitív inger az anyához kapcsolódott, így távoltartották magukat az idegen személytől. Az intézetben nevelkedő csecsemőnek nehéz különbséget tenni az ismerős és az idegen személy között, mert több személy egymást váltva elégíti ki igényeit. A szelektív szociális mosoly is később jelenik meg, és ritkább az intézeti gyermeknél, mint a családban nevelkedőnél. A tanulási elméletek szerint azért, mert kevesebb megerősítést kap az intézetben nevelkedő, mint a családban nevelkedő, akire általában visszamosolyognak. Ezeknek az elméleteknek alapján a pszichológia hosszú éveken át különbséget telt a csecsemő viselkedésében az elsődleges (biológiai) és a másodlagos (szociális) hajtóerő között. A hatvanas évektől kezdődően új elmélet alakult ki az etológia hatására, amely szerint a kötődés elsődleges hajtóerő. Az etológiai vélemény szerint (GRAY, P H. 1958) a mosoly egyenértékű a mozgásos követéssel. BOWLBY J. (1957) a szopást, a kapaszkodást, a követést a gyermekkel született ösztönös tevékenységnek tartja, amelynek alapvető célja az, hogy fenntartsa a szoros kapcsolatot anyjával. Ezek a nem tanult viselkedési formák az első életév folyamán különböző időszakokban érnek be, és így a fontosságuk is időszakonként változik. A sírás és a mosoly az anya gondozói viselkedését váltja ki. Az interperszonális kötődés a gyermek jelző és tájékozódó viselkedéséből ered, a felnőtt szociális válasza az, ami körvonalazza az interperszonális kötődést. A kötődésnek ez a fajta értelmezése jobb magyarázatot ad a gyermek viselkedésére, mint a szociális tanulás elmélete. Azok a vizsgálatok, amikor a kibucokban a gyermek táplálékot, gondozást más személyektől kapott, több időt is töltöttek el velük, mégis a kötődés a szülőkkel alakult ki, mert velük intenzív szociális kapcsolatban voltak - a fenti elmélet szerint jól értelmezhetőek. HARLOW majomkísérlet-sorozatában is hasonlót tapasztaltak: a majomkö- lyök nem a tápláló, hanem a fizikális kontaktusra, a kapaszkodásra lehetőséget adó pótanyával épített ki kapcsolatot. A dinamikus pszichológia és a szociális tanuláselméleti irányzat is nagyrészt elfogadta BOWLBY elméletét, és napjainkban „targykapcsolatról" és örökölt „tárgykeresésről" beszélnek, amit a biológiai szükségletekkel azonosnak tartanak. A csecsemő kötődését a kutatók az imprintinggel egyenértékűnek tartják. így felmerült az a kérdés, hogy ha létezik kritikus időszaka az imprintingnek, úgy ez nyilván az emberi csecsemő kötődésénél is megtalálható. GRAY (1965) a kritikus időszakot a 6. hét és a 6. hónap között helyezi el. Vagyis a specifikus mosoly megjelenésétől kezdve az ismeretlen személytől való félelem megjelenéséig. Hasonló véleményt találunk SCOTTNÁL is (1963), aki ezt az időszakot az „elsődleges szocializáció időszakának minősíti", és kritikusnak tartja a szociális kapcsolatok kialakulásában.

47

Életkori jellemzők 2-6 éves korig, a beszéd kialakulásától az iskolakezdésig A második életévre kezd kialakulni a gyermek általános magatartása a környezete iránt. Első beállítódását ERIKSON (1957) a bizalom érzésének nevezi. A szülő rendkívül fontos szerepet játszik a gyermek bizalomérzésének kialakulásában. Azok a gyermekek, akiket úgy határozhatunk meg mint biztonságban lévőket, a rövid szeparáció ideje alatt explorálják környezetüket, megrázkódtatás nélkül elviselik a szülő távozását. A bizonytalan gyermekek kapaszkodnak anyjukba, provokálják a figyelmet, a környezetet is kevéssé explorálják, és a legrövidebb szeparációs helyzetet sem képesek elviselni. A biztonságban lévő gyermek tudja, hogy ha szüksége van rá, a szülő jön és kielégíti kívánságát, „bízik" a szülőben. Kétéves kor után a gyermek kötődése veszít erejéből. A szoros fizikai közelséget már kevésbé igényli, helyébe a dependencia, az érzelmi függőség lép. A gyermek szociális világa kiszélesedik, gazdagodik ujabb kapcsolatokkal, érdeklődése más személyekre is kiterjed. A gyermek „kinövi" félelmét az idegen személyektől, és csökken szeparációs szorongása is. A éves, kiegyensúlyozott gyermek már jól elviseli a szülők 1-2 hetes távollétét. Elkezdődik a leválás, az önállósulás időszaka. A fejlődésnek ez a változása egyengeti a gyermek útját a függetlenedéshez, a kompetencia megszerzéséhez. Az első életévben a gyermek még nagyon kedves, többnyire aláveti magát a felnőttnek. Bármilyen rosszalkodás, mint például az étel kiköpése, játék az ennivalóval, a pohár feldöntése, játékszerek dobálása, forgolódás pelenkázás közben, alkalmilag fordul elő, és nincs kapcsolatban az anya iránti érzelmekkel, nem büntetni akarja az anyát. A második életévben két új fontos dolog következik be: 1. mind a nagy. mind a kisebb mozgásokban finomodik készségük, ügyesebben bánnak a tárgyakkal, önmaguk is sok mindent képesek egyedül megoldani; 2. fel tudják mérni, megértik, hogy viselkedésük hogyan hat a szülőkre, és hogy milyen eszközökkel érhetik el a szülők viselkedésének megváltoztatását. Az új motoros készségek ébredező felismerése rávezeti a gyermeket függetlenedésének aktív bizonyítására. Frusztrálja és provokálja anyját, kezdi a „visszafizetést", elfut, amikor öltöztetni akarja, az összeütközésekre, tiltásokra dühkitöréssel válaszol. A beszéd megjelenése, a kommunikáció új formája sok örömet jelent szülőnek és gyermeknek egyaránt, de konfliktusforrás is, amikor a gyermek megtanulja a „nem”-et mondani, és ezt sűrűn hangoztatja. A szülőnek való ellenállás saját függetlenedését erősíti. A szembehelyezkedés, a negativizmus sokszor zavarja a szülőt, de el kell fogadnia a fejlődésnek ezt az újabb állomását. Ha a gyermeknél a második életév után nem lép fel a lázadás, a szembehelyezkedés, az önállósulás igénye, ez azt jelenti, hogy nem képes az anyával való szimbiózist felszámolni. A túlkötődés gátolja agyermek érzelmi fejlődését. Ahogy az első életévben az a normális, ha a csecsemő erősen kötődik anyjához, a második életév után az ilyenfajta kötődés már tünete lehet a későbbi érzelmi problémáknak. Megfigyelték a szülők, elsősorban az anyák reagálását a gyermek első önállósulási törekvésére. Az ideális anya örömmel fogadta, hogy a gyermek kezd önállóvá válni. Ha időnként nosztalgiával gondolt is vissza arra az időre, amikor a gyermek még erősen kötődött hozzá, örült a gyermek minden új teljesítményének és kialakuló önbizalmának. 48

Az anyák másik része nagyon jól ellátta feladatát, boldogan gondozta a gyermeket csecsemőkorban, amíg a gyerek teljesen az ő függvénye volt, de elvesztette érdeklődését a gyermek iránt, amikor az függetlenedni akart, önállósulási igénnyel lépett fel. Amíg a gyermek csecsemő volt, úgy szolgálta, mintha saját testének, személyiségének egy része lenne. Amikor a gyermek részéről az egyedivé válás elkezdődött, és a szimbiózis megszűnt, az anyák eltávolodtak a gyermektől, új érzelmi kielégülést kerestek, többnyire szültek egy újabb gyermeket, vagy a gyermek nevelését teljesen rábízták az intézményekre. Az éntudat kialakulása 2-6 éves kor között kikristályosodnak a gyermekben az individuális minták, a gyerek kialakítja saját attitűdjét, cselekvéseinek formáját és módját. Mindinkább tudatosul benne, hogy ő maga individuum, éntudata kialakul. De az „én-magam" felismeréséhez hosszú út vezet. Már a csecsemő fokozatosan realizálja, hogy ő különálló személyiség. Elsősorban azt tanulja meg, hogy testrésze az övé, mert lába, keze, teste mozgását kontrollálja, belső vázlatot alakít ki saját testéről, mozgásáról. Kialakul a testsémája (MÉREI F.-BINET Á., 1970). Az éntudat kialakulásában azonban döntő szerepe van az interperszonális kapcsolatoknak. A „másik" reagálása, a másikkal folytatott interakció az, amely az én elkülönülését, az éntudat kialakulását, az énértékelést nagyban elősegíti. Szoros összefüggés van a gyermek szociális fejlődése és az éntudat kialakulása között. Amikor az énfejlődés előtörténetéről beszélünk, akkor részben összegezzük a gyermek szociális fejlődésének jelentősebb szerveződési fázisait. Az énfejlődés előtörténetében a következő szervezési fázisokat találhatjuk (KABAINÉ, 1977). Az újszülöttkorban az én és a külvilág amorf egységet alkot. Ezt szinte minden lélektani irányzat kiindulópontnak tekinti. WALLON (1958) ezt az időszakot nevezi a fiziológiai szimbiózis korának. 1. A szociális mosoly megjelenésével (0-2 hó körül) kezdődik az első szociális organizáció, amelyet a 7. hónap végére kialakuló differenciáltabb kötődési forma zár le. A gyermeknek ezt a reakcióformáját több kutató fajspecifikus kötődési formaként értelmezi, például SCHAFFER és EMERSON (1964) szerint: „...a kölyök tendenciája, hogy fajtájának tagjaival a közelséget keresse." Ennek a szerveződési szakasznak a végén a csecsemő már nem általában az emberekhez kötődik, hanem elsősorban a családtagokhoz, akiket már elkülönít az idegenektől. Megjelenik a „nyolc hónaposok szorongása" (SPITZ, R. A. és WOLF, K., 1946), a fokozott félelem minden idegen személy megjelenésére. 2. A követező szerveződési fázist a kapcsolatok további differenciálódása jellemzi, amely az egyéves kor körül kulmináló szeparációs félelmi reakciókban jut elsősorban kifejezésre. Míg félelmet mutat az idegen személyre vagy szokatlan helyzetre, dependens az anyával és a közeli családtagokkal. Ez a családtagokhoz való erőteljes kötődés jellemzi a gyermeket a második életév feléig. A szakasz végén, a járás kialakulásával a helyzetváltoztatás lehetősége képessé teszi az önálló, eredményes helyzetmegoldásra. Ezáltal csökken félelme, és a kötődés ereje is gyengül. A közvetlen fizikai közelség igényét felváltja a közvetett, érzelmi - a kommunikációs eszközök révén megnyilvánuló - dependencia. Mivel eltávolodni, menekülni is tud, ha fenntartással is, de már szorongás nélkül fogadja az idegent. Nyitott, érdeklődő bizalommal közelít egyre táguló személyi környezete felé. Már érdekli a gyermeket a vele hasonló helyzetben lévő kortársa is, bár hosszabb ideig nem vesz fel kapcsolatot vele.

49

A verbális kommunikáció kialakulásával új szerveződés indul meg. Kiszélesedik a gyermek kapcsolatköre, személyi környezetéből egyre élesebben emelkednek ki a sajátságos szerepjellemzőket hordozó személyek. Erőteljessé válik a közvetlen és a késleltetett utánzás. A gyermek az eredményes helyzetmegoldáshoz már felhasználja a mások által nyújtott mintákat. Ezeket a mintákat beépíti saját magatartásába, így kezdi kialakítani saját énjét. Az „én" ekkor azonban még nem különül el világosan és határozottan a „másiktól". A „választóvonal" bizonytalanságára utal az, hogy a gyermek könnyen beleéli magát más személy érzelmeibe, átveszi gesztusait, ugyanakkor önmagáról harmadik személyben beszél. A gyermeki én megnyilvánulásai a vele kapcsolatot létesítő személyek szerint változnak, nem mutatnak határozott struktúrákat. Az interperszonális relációk és a helyzetek uralkodnak a gyermeken, és nem fordítva. 4. A harmadik életév elején kezdődő új fázisra jellemző, hogy a gyermek nemcsak átvesz énmintákat, hanem kiterjeszti önmagát másokra, hatalmát kívánja gyakorolni mások felett. A felnőttek közül azzal helyezkedik szembe, akihez érzelmileg leginkább kötődik, ez verbálisan az „énmagam", „egyedül" típusú kifejezésekben nyilvánul meg. Ennek az életkornak jellemzője az én tudatossá válása, ettől kezdve szilárdul meg az egyes szám első személy használata. A gyermek felül kíván kerekedni a helyzeteken, agresszívvé válik társaival szemben is (WALLON, H:. 1971). A harmadik életév végére az én határainak felismerése, a saját szociális pozíciót védő magatartásmódok megtanulása teremti meg a feltételeket a gyermek számára a kooperatív, kontrollált, erős én kialakulásához. A gyermek önértékelésében, abban, hogy mennyire bízik önmagában, képességeiben, milyennek tartja önmagát, rendkívül nagy szerepet játszik közvetlen környezete, akikkel együtt él, akikhez szorosabban kapcsolódik. Úgy találták, hogy azok a gyerekek, akiknek önértékelése jó. akik magabiztosak, azok a meleg elfogadó családi környezetből kerültek ki. A szülők felállítanak bizonyos korlátokat, de ezen belül szabad lehetőséget biztosítanak a gyermeknek. értékelik és bátorítják önálló törekvéseit. A hideg elutasító vagy a túlvédő, korlátozó szülők megakadályozzák a gyermeket abban, hogy reális képet alakítson ki önmagáról. Vagy aláértékeli, vagy túlértékeli önmagát és ez állandó kielégítetlenség vagy zavar forrásává válhat. Az intézetekben nevelkedő gyermekek még nehezebb helyzetben vannak. A csoportos nevelés következménye, hogy az individuális törekvéseket háttérbe szorítják. A gyermek kevésbé kap visszajelzést teljesítményéről, viselkedéséről, többnyire csak azokban az esetekben, ha valamit helytelenül cselekszik. Énérvé- nyesítési törekvéseit is gyakran leállítják, mert „zavarja" a csoport életét. így az intézeti gyermekek többségénél bizonytalan az önmagukról kialakított kép, kevésbé tudják felmérni teljesítményüket, viselkedésük reális értékét. A fokozottabb egyedi nevelési módszerek, a gyerek időnkénti kiemelése a csoportból, az egyéni bánásmód az, ami segíthet ezen. 3.

A kortárskapcsolat Az éntudat kialakulásával megváltozik a gyermeknek az első két évre jellemző szoros kötődése az anyához és a család tagjaihoz. Bár még az első helyei foglalják el az anyához fűződő érzelmek és az apával egyre mélyebben kialakított kapcsolat, de fontossá válnak más felnőttek, és fontossá válnak a társak. Különböző tanulmányok arról számolnak be, hogy egyik csecsemő a másikról csak 4-5 hónapos korban vesz tudomást. Igaz, hogy ezek a vizsgálatok csak az alkalomszerűen kialakított gyermekcsoportokra vonatkoztak. Bölcsődében vagy csecsemőotthonban, ahol nap mint nap

50

ugyanazok" a gyermekek vannak együtt, korábban reagálnak egymásra. A hempergőben figyelik a másik- mozgását. ha mosolyog, vagy különösen ha kacag az egyik, az a másikat is magával ragadja. Érintik, fogdossák társaikat, ahogy a játéktárgyakat vagy ahogy saját magukat. Figyelnek egymásra, de nem úgy, ahogy a felnőttekre, inkább úgy, mint mozgó játéktárgyaikra. 6-8 hónapos gyermekeknél megfigyelték, hogy ha rövid ideig is, de mosolyognak egymásra, megragadják egymást, viszont ha felnőtt is jelen van, akkor kevésbé reagálnak egymásra. A csecsemőotthonban ebben az életkorban, amikor már a földön csúszkálnak, helyüket változtatják, aktívabb kapcsolatteremtés észlelhető. A felnőtt jelenléte kétségtelenül elvonja a társról a figyelmet, de ha nincs a közelükben felnőtt, az egyik gyermek játéktevékenysége magára vonja a másik gyermek érdeklődését, odakúszik, és megragadja ő is azt a játékot, vagy mosolyogva nézi társát. A társ a másik nevetésére, figyelmére még aktívabb játékba kezd. Vagyis a felnőtt jelenlétének hiánya és a társak állandó jelenléte a szociális érzelmi folyamatokat más irányba tereli. 9-13 hónapos kor körül tapasztalható az aktív kutató játék időszaka, a gyermek érdeklődésének központjában a tárgyak vannak, az, hogy mit lehet velük csinálni, a tárgyakon próbálgatja saját viselkedésének eredményességét. A társ jelenléte többnyire zavaró, hiszen most, ha valami érdekeset csinál, a másik érdeklődését is felkelti, és a másik is ugyanazt akarja megszerezni. Rendszerint dühös sírás a kapcsolat vége, mert a tárgy körül birtoklásért folyó harc alakul ki. 18 hónapos kor körül a gyermekek már fokozottabban érdeklődnek egymás iránt. Többet játszanak egymással, többször vesznek fel kapcsolatot egymással, mint a felnőttel. Másfél éves kor után a társ jelenléte már nem zavaró, ha nem is igazán ösztönző. Az együttjátszás kétéves kor után kerül mindinkább előtérbe. A szociális kapcsolatok és a játékformák alakulása közötti összefüggést és egymásutániságot vizsgálta és osztályozta PARTEN (1932): 1. magányos játék: a gyermek nem figyel a társakra, csak a saját tevékenysége köti le: 2. párhuzamos játék: a társ közelében játszik, de attól még elkülönülve; 3. kapcsolódó játék: a gyermekek gyakorlatilag még külön játszanak, de egymás közelében, érdekli az egyik gyermeket, hogy mit csinál a másik, utánozzák is egymást, játékot cserélnek, de nem tervezik közösen a játékot; 4. együttműködő játék: amelyben több gyermek együttesen ,szervezetten" játszik egy-két gyermek irányítása mellett. PARTÉN vizsgálatában (2-5 éves korú gyermekeket figyelt meg) a következő kor szerinti megoszlást találta: A kétévesnél alig idősebb gyermekek általában magányosan játszanak, a többiektől függetlenül. Érdeklődnek ugyan már a többi gyermek után. de ritkán kezdeményeznek. A hároméveseknél a párhuzamos játék volt a legjellemzőbb, és csak négyéves kor után tapasztalt együttműködő játékot is. Az utóbbi években végzett vizsgálatok némileg mást mutatnak, mint PARTÉN eredményei. A magányos játék nem a szociális éretlenség jellemzője. Gyakori a szociálisan érett és társaival jól együttműködő gyermeknél is, hogy az idő egy részében félrevonulva, egyedül játszik. A magányos játék sokszor elkülönülést jelent, a gyermek hátat fordít a csoportnak, félrehúzódik egy sarokba, és ott többnyire valami kirakós vagy építőjátékkal foglalja el magát. Ezt a fajta elkülönülést a többiek rendszerint tiszteletben tartják, elvétve fordul csak elő, hogy az elkülönülő gyermekjátékát valamelyik másik gyermek megzavarja. A kisebb gyermekek elkülönülnek ha elfáradnak, kezükben tartanak egy-egy játékot, de nem játszanak, félrehúzódva pihennek. A hetvenes években Angliában több etológiai megközelítésű vizsgálatsorozatot végeztek 2-5 éves korú gyermekcsoportban. Több hónapon keresztül kísérték figyelemmel a gyermekek egész 51

napi tevékenységét, és több olyan jellemzőt találtak, amire előzőleg a kutatók nem figyeltek fel eléggé. Az együttműködő játék elemei már kétéves kor után jelentkeznek, és kiderült az is, hogy a gyermekcsoportok már ebben a korai életszakaszban sem laza szerkezetű együttesek, hanem valódi csoportokká szerveződnek. Abban az értelemben, hogy kialakul a csoportbeli rangsor, a gyermekek el is fogadják és tiszteletben tartják ezt a rangsort. Ugyanakkor azt is megfigyelték, hogy a csoporton belül a fiúk másként oldják meg a különböző társas helyzeteket, mint a lányok, tehát itt is jelentkezett a nemek közötti eltérés. Úgy találták, hogy gyakoribb a barátságos, együttműködésre kész közelítés a társakhoz, mint az agresszív közelítés. A csoportba újonnan bekerülő gyermekekkel a kislányok többnyire „anyáskodni" kezdtek, játékot vittek nekik, a fiúk is elkerülték az új gyermekekkel szemben az agresszív megnyilvánulásokat. BLURTON (1972) vizsgálatának egyik legfontosabb eredménye a „vaduló" játékkal kapcsolatos. (Ezt a játékformát HARLOW ÉS ZIMMERMANN (1959) írta le a majmok társas viselkedésével kapcsolatosan.) Elsősorban a fiúk játékát jellemzi az, hogy lökdösik egymást, üldözés-menekülés folyik, a külső szemlélő számára az egész valamilyen agresszív kötekedésnek tűnik. Csakhogy közben a gyermekek nevettek, és mind a két fél, az üldöző és az üldözött is, egyaránt élvezte ezt a fajta játékot; gyakran szerepet is cseréltek, az üldözőből üldözött lett és fordítva. Nem igazán bántották egymást, a verekedést inkább csak mímelték. Emellett gyakran előfordult, hogy a vaduló játéknak sírás volt a vége, mert még nem elég ügyesek, és a játékos harc közben fájdalmat okoztak egymásnak. A kibékülés ilyen játékok után gyorsan bekövetkezett, sőt gyakran a sértő fél volt az, aki a vigaszt nyújtotta. Az igazán agresszív gyermekek érdekes módon kevésbé vettek részt a „vaduló" játékban. Többnyire olyan gyermekeknél tapasztalták ezt a játékot, akik egymással jó barátságban voltak. Ritkábban játszották szobában, inkább a szabadban fordult elő, ahol elegendő tér állt rendelkezésükre a mozgáshoz. Ha két gyermek között kialakult ilyen játék, akkor a többiek általában nem kapcsolódtak bele, de szemlélők maradtak. Lányoknál ezt a játékformát csak elvétve találták. A vizsgálatok alapján valószínűnek látszik, hogy ez a szabálytalan „vaduló" játék alakul át később a szabályozott harci szerepjáték különböző formáivá, amikor a gyermekek katonásdit vagy indiánosdit játszanak. Egyébként ezek az „álagressziv" (etológiai terminológiában kváziagonisztikus) játékformák mércéül szolgáltak a társas rangsor kialakulásában is. A csoporton belül elfoglalt hely, hogy melyik gyermek népszerű vagy kevésbé népszerű, ki az, akire hallgatnak, és ki az, akit mellőznek, több tényezőtől is függ. Úgy találták, hogy már ebben az életkori szakaszban is fontos szerepet játszik a fiúknál a testi erő, ami gyakran párosul fejlettebb testfelépítéssel, de az csak akkor volt előny, ha kezdeményezőkészség és ötlet is társult hozzá. A „vezető" gyermek, akit társai követnek, magabiztos, önálló, ötletes. Gesztusrendszere és mimikája gazdag, közelítése barátságos. Mindezeknek a jegyeknek a kialakulásában természetesen közrejátszanak a veleszületett jellemzők: a gyermek temperamentumbeli sajátosságai, azonban ennél sokkal jelentősebb szerepe van annak, hogy milyen minőségű volt kapcsolata szüleivel. A gyermek szociális érzékenysége kisebb mértékű, amikor az anya kevés empátiával nevelt, és nem alakította ki gyermekével a biztonságos kötődést. Ezek a gyermekek nehezen tudtak kapcsolatot teremteni társaikkal, nem tudtak együttműködni, minden konfliktusnál a felnőtt segítségét kérték. Általában rosszul értelmezték társaik viselkedését, gyakori volt, hogy agressziónak vélték azt is, amikor a másik közeledésében nem volt erőszak. Az anya jelenlétében az anyához húzódtak, de az anyával sem teremtettek igazán kapcsolatot. Ezeknél a gyermekeknél az is feltűnő volt, hogy az anya mennyire érzéketlen volt 52

gyermekének jelzéseire - többnyire más gyermekekre figyelt és hogy a gyermek is mennyire ritkán kezdeményezett kommunikációt anyjával. A testvérhelyzet A szülők mellett fontos szerepet játszanak a gyerek szociális fejlődésében a testvérek is. Amíg egy gyereknek nincs testvére, addig a szülők minden nevelési ambíciója, figyelme és aggodalma az egyszem gyerekre irányul. Ugyanakkor a szülők az első gyereknél még járatlanok a nevelésben, gondozásban, szoronganak, hogy valamit elmulasztottak vagy éppen elmulasztanak, valamit nem jól csinálnak, és ez a bizonytalanság rendszerint átsugárzik a gyerekre is. A testvér érkezése megzavarja a már kialakult szülő-gyermek kapcsolatrendszert. A testvérek születése nemcsak egyszerűen azt jelenti, hogy egy személlyel bővült a családi kör, hanem szerkezetében változik meg a család, megváltozik az érzelmi légkör, az érzelmek megoszlása, és gyakran megváltozik a nevelési módszer is. Nagyon sok tényező hat a testvérek egymás közötti kapcsolatára. Számos vizsgálatot végeztek és végeznek arra vonatkozóan, hogy mit jelent egy gyerek számára az, hogy egy adott helyet foglal el a testvérsorban. És ahogy minden helyzet lehet hátrányos - akár a legnagyobb, a középső vagy a legkisebb a testvérsorban -, ugyanúgy ezek a helyzetek előnyöket is jelenthetnek. A kis korkülönbségek ugyanúgy nehezíthetik is és könnyíthetik is a jó testvérkapcsolat kialakulását, mint a nagy korkülönbségek. Nem mindegy a gyerekek kapcsolatának szempontjából a nem szerinti megoszlás sem. Jó családi környezetben a testvérkapcsolat mindenképpen előnyös a gyerekek számára, ha a szülők nem szolgáltatnak okot a rivalizálásra, igazságosan és méltányosan kezelik mindegyik gyereket, tiszteletben tartják egyéniségüket, nem kivételeznek. A nagyobb család előnye, hogy jobban lehetővé teszi a különböző alkalmazkodási helyzetek elsajátítását. A különböző nemű testvérek jó kapcsolata később segíthet nekik a másneműekkel való emberi kapcsolatok kialakításában. A nagyobb családnak az is előnye, hogy (energia hiányában) a szülők általában kevésbé korlátozzák gyermekeik önállóságát, nem védik túlzottan a gyerekeket, és ezért ezeknél a gyerekeknél hamarabb bontakozhatnak ki az érettebb viselkedési formák. Az újszülöttre általában még nem féltékeny a gyerek, nem is verseng vele, hiszen számára egyértelmű saját fölénye. A kisebb gyerekek megcsodálják a mozgó, élő játékot, míg a nagyobbak általában a felnőttekhez akarnak csatlakozni, és részt kívánnak venni a gondozásban. A későbbiek során sem a csecsemőre, a testvérre lesz féltékeny a gyerek, hanem azt nehezményezi, hogy a szülők kirekesztik őt valamiből, ami számukra fontos, amivel sok időt töltenek el. Általában akár a testvér, akár másvalaki vagy valami köti le a felnőtt figyelmét olyan mértékben, hogy őt nem veszi észre, nem törődik vele, akkor a gyerek akcióba lép, és próbálja észrevétetni magát. Ha másképpen nem ér célt, akkor „rosszasággal". A féltékenység, irigység akkor kezdődik, amikor a kicsi már megnőtt, önállósulni kezd. és elveszi az idősebbek játékait, erőszakoskodik velük. Nem is igazán féltékenység ez, hanem inkább rivalizáció, pozícióharc. De ezekben a „harcokban" sajátítják el a gyerekek azokat a társas viselkedési formákat, amelyekkel a kortárskapcsolatokban majd boldogulni tudnak. Ehhez azonban az kell, hogy a szülők természetes módon tekintsék és kezeljék a testvérkapcsolatokat (a rivalizációt is!), akkor ugyanis a gyerek is természetesnek fogja felfogni a helyzetet.

53

A jó, de nem túl szoros szülői kötelékben élő gyerekeknél, ha okoz is számukra nehézséget az. hogy hozzá kell szokniuk egy megváltozott helyzethez, nem „kötelező" az érzelmi sérülés a testvér megjelenésekor. És nem jelent segítséget a gyerek számára, ha túlértékelik a nehézségeit, ha túlságosan sajnálják. A sajnálat nem viszi előre a helyzetet a megoldás felé. Nem jó az a módszer sem, hogy a testvérféltékenység kiküszöbölése érdekében a kicsit szinte „kiszolgáltatják" a nagyobb gyereknek. Ha úgy kapja a testvért mint valami ajándékot, akkor a gyerek, amikor kedves akar lenni a babához, bedobálja neki saját játékszereit, viszont ha dühös, mert a mama nem vele foglalkozik, hanem a kicsivel, akkor megüti vagy beleharap. Zavaros helyzetet teremt körülötte, hogy akiről azt mondták, hogy az övé, azzal nem csinálhat azt, amit akar, sőt büntetik is miatta. A testvér szeretete ugyanúgy jelen van a testvérkapcsolatokban, mint a féltékenység. Ha nem erőszakolják a szülők a szeretetet, akkor magától kialakul. Hiszen a mosolygó, kedves kisbaba nemcsak a felnőtteket bűvöli el, hanem a nagyobb testvért is. Fontos, hogy a szülők bevonják a nagyobb testvért is a „gyermeknyelv" megtanulásába, most már az újabb gyereknél. A nagyobbik gyerekkel közösen kell próbálni megfejteni, hogy mire lehet szüksége a babának, együttesen kell próbálni értelmezni a baba jelzéseit, meg kell kísérelni megmagyarázni a nagyobb testvérnek, hogy az egyes jelzések mit jelenthetnek. A kicsivel való foglalkozás közben a nagyobb testvér szívesen hall arról az időről, amikor még ő is ilyen kicsi volt. Igazi együttműködés, szociálisnak nevezhető kapcsolat akkor kezd a testvérek között kialakulni, amikor már az egyik elérte az iskoláskort. Sokáig fennállhat a se vele, se nélküle állapot, a gyakori felcsattanás, megsértődés vagy odacsapás, csak azért, hogy utána kibékülhessenek. Eközben, ha a felnőttek nem avatkoznak bele, egész sor viselkedési formát gyakorolnak be, megtanulják, hogyan lehet a különféle konfliktusokat rendezni, megtanulnak győzni és veszíteni. Ezek a helyzetek egymás között rendszerint igazságosan oldódnak meg. A kicsi rendszerint elfogadja a nagyobb irányítását, a nagyobb viszont nem él vissza hatalmával. Ha több gyerek van a családban, számolni kell az egyedi eltérésekkel a gyerekek között, nem szabad az első gyereknél bevált nevelési módszert „ráhúzni" a többiekre is. Helytelen tehát az a gyakorlat, amit sok szülő folytat, hogy mindenből egyformán kapnak a gyerekek, „mert akkor nincs veszekedés, irigység". Lehet, hogy a gyerek eleinte azt a játékot követeli majd, amit a másik kapott, de meg kell tanulnia eltűrni, hogy azt nem kapja meg, az nem az övé. Ezzel erősödik tűrőképessége. Még az ikreknek sem volna szabad egyforma tárgyakat vagy akár egyforma ruhát kapni. Hangsúlyozni is kell a gyerekek különbözőségét, egyediségét.

Eltérések a csecsemők és a kisgyermekek egyedi fejlődésében Minden egészséges csecsemő és kisgyermek azonos életkori szakaszban megközelítőleg azonos fejlettségi szintet mutat, bár kisebb mértékű időbeli eltérés lehetséges. Mint a vizsgálatok kimutatták, azonos a fejlődés motivációs bázisa is. Minden gyermek kötődni, kapcsolatot teremteni akar környezetével, és törekszik ugyanakkor az önállóságra, a kompetenciára is. Vagyis a csecsemő és a kisgyermek viselkedésének motivációja és tartalma megegyezik, de igen nagy különbség mutatkozik

54

a cselekvés formájában. A viselkedési stílust nem annyira a szülői bánásmód, mint inkább a temperamentumbeli és a nemi különbözőség határozza meg. Ez azonban visszahat a bánásmódra is. A legújabb vizsgálatok rámutattak arra, hogy nemcsak a szülő hat a gyermekre, hanem már a születés pillanatától kezdve a gyermek is hat a szülőre, viselkedése nagymértékben befolyásolja a szülő vele kapcsolatos magatartását. Temperamentumbeli eltérések Már az újszülöttek is nagymértékben különböznek egymástól, például aktivitási szintjükben, étkezési, alvási adottságaikban és abban is, hogy mennyire érzékenyek a különböző ingerekre, például a bőr érintésére. Vannak újszülöttek, akik hangosak, ingerlékenyek, nehéz őket megnyugtatni, és vannak, akik kevésbé követelődzőek, gyorsan megnyugtathatok. Ezek a veleszületett „személyiségvonások" ismeretesek mindazok előtt, akik újszülöttekkel foglalkoznak. Azok a csecsemők, akiket nagyon könnyű kielégíteni, gyorsan fejlődnek, kedvesek, derűsek, szeretetüket kimutatják, „jutalmazzák" a felnőtt gondoskodását, a szülők kompetenciáját erősítik. Másrészt vannak csecsemők, akik újszülött koruktól kezdve nehezen kezelhetők, sokat sírnak, keveset mosolyognak, „hasfájósak", kevésbé simulékonyak, gondozásuk sokszor kudarcérzést vált ki a szülőkből, akik frusztrálódnak, ezért türelmetlenebbé, bizalmatlanabbá válnak, és keveset foglalkoznak nyugodtan a gyermekkel. Többek között SCHAFFER és EMERSON (1964) végzett vizsgálatokat ezen a területen, meghatározásuk szerint vannak „simulékony" és „nem simulékony" csecsemők. Megvizsgálták, hogyan reagál a csecsemő a szülői ölelésre, becézés- re, cirógatásra, ölbevevésre. Figyelték, milyen módon játszik a tárgyakkal, mennyire érdeklődik a tárgyak iránt. Úgy találták, hogy a nem simulékony csecsemők motoros készsége jobban fejlődött, mint a „simulékonvaké", kevesebb volt náluk az ujjszopás, saját testük fogdosása, és kevesebb érdeklődést mutattak a puha textiljátékok iránt. A „nem simulékony" gyermekek általában mindenkivel kerülik a szoros testi kontaktust, az anya ölelése is csak rövid ideig kellemes számukra. A simulékony csecsemő örömmel fogad minden fizikai kontaktust, simogatást, ölelést, becézést, felemelést. A két csoport, „simulékony" és „nem simulékony" közötti különbség nem az anya bánásmódjából adódott - mind a két csoportnál az anyai bánásmód megközelítőleg azonos volt -, a temperamentumbeli különbségek nyilvánultak meg abban, ahogyan a szeretetre reagáltak. A temperamentumbeli különbségnek a magatartási stílusban megnyilvánuló eltérését találták CHESS és THOMAS (1973) egy széles körű vizsgálatsorozat alapján. A viselkedés nyolc különböző elemét figyelték meg a csecsemőknél és a kisgyermekeknél: a mozgásritmust; az alkalmazkodási készséget; a közelítés és a visszahúzódás módját; a reagálás erősségét és formáját; a figyelemelterelő- dés küszöbértékének szintjét és végül a figyelem állandóságát. Az eredmények azt mutatták, hogy a gyermekek viselkedési stílusa alapján három nagy csoportot lehet elkülöníteni: a könnyen kezelhető; a nehezen kezelhető és a lassan felengedő gyermekek csoportját. A vizsgált csecsemők legnagyobb csoportja könnyen kezelhető volt. Étkezési, alvási ritmusuk gyorsan kialakult, szabályos volt, jól alkalmazkodtak a változáshoz, új helyzetekhez érdeklődéssel közeledtek, viselkedésük általában kiegyensúlyozott, pozitív volt.

55

A gyermekek egy kis csoportjához tartoztak a nehezen kezelhetők. Alvásuk, étkezésük rendszertelen volt, gyakran nehezen fogadták el az ételt, az új ízeket nehezen szokták meg, visszautasították. Kényelmetlenül érezték magukat minden új helyzetben, ismeretlen személyek között. Az enyhébb frusztrációs helyzetre is sírással, dühvel reagáltak. A lassan felengedő gyermekek is nehezen fogadták el az új helyzetet, a változást, az ismeretlen személyek közelítését. Az új dolgokat hosszabb ideig csak szemlélték, és az új játékszerekkel is lassan kezdtek el ismerkedni, játszani. Étkezésnél az új ízeket először kiköpték, de erőteljesebb tiltakozás nélkül és többszöri próbálkozás után elfogadták az ételt. A nehezen kezelhető gyermek visszautasító viselkedése zavarja a szülőket. CHESS és THOMAS véleménye szerint ezeknél a gyermekeknél gyakran előforduló érzelmi kiegyensúlyozatlanságnak nemcsak a saját temperamentumuk az oka, nagymértékben hozzájárul az, ahogy a szülők reagálnak a gyermek viselkedésére. A gyermek interperszonális helyzete mind nehezebbé válik. Amikor máiidősebb, bizonyos mértékig változnak a fenti jellemzők, különösen akkor, ha a szülők tudatosan megkísérlik a gyermeket a nehézségeken átsegíteni. Nincs egyetlen vagy legjobb módszer a nevelésre. Hogy jó-e a gyermeknek, ha sokat felveszik és simogatják, az függ attól, hogy simulékony vagy nem simulékony. A kontaktustartás a nem simulékony gyermekkel kedvezőbb a kedveskedő hanggal, a játéktárgy közelítésével. Az, hogy mennyire van szüksége új benyomásra, tapasztalatra, hogy mi jobb, a szabályozott, rendszeres napirend vagy a kissé változó környezet, ez is alapvetően attól függ. hogy könnyen kezelhető-e vagy lassan felengedő a gyermek. Bármilyen gyermekgondozási gyakorlat (például etetés, gondozás, fegyelmezés) vagy bármilyen nevelési cél (segíteni a gyermek érzelmi biztonságát, támogatni önállósági erőfeszítéseit) csak akkor vezethet eredményre, ha számolunk a gyermek alapvető temperamentumbeli sajátosságaival. A harmonikus személyiségfejlődés kulcsa a gyermek temperamentumának figyelembevételére alapozott nevelési módszer. Nemi különbözőségek A lányok és a fiúk között a viselkedési különbség már a születéstől kezdve megfigyelhető. Egyik jellemző viselkedési forma, amelyben eltérés mutatkozik a fiúk és a lányok között, a vokalizáció. A lányoknál csecsemőkorban a mosolygó arcra és a gügyögésre sokkal inkább kiváltható a visszagügyögés, mint a fiúknál, és nagyobb mértékben lehet következtetni értelmi fejlődésükre is, mint a fiúk esetében. Hiszen nyilvánvaló, hogy a jól válaszoló gyermekhez többet beszélnek a szülők is. A vizsgálatok arra mutatnak, hogy a nevelésre felkészült értelmiségi anyák is sokkal többet „beszélgetnek" és több hangutánzó játékot játszanak lányaikkal, mint fiaikkal. Ez a különbség feltehetőleg abból adódik, hogy könnyebb a lányokból a választ kiváltani, mint a fiúkból. E különbözőséget a kutatók nem értelmezik egyöntetűen. Más területeken is különböző értelmezésekkel találkozhatunk a fiúk viselkedésének eltérésére vonatkozóan. Egy széles körű kutatásban 400 csecsemőt vizsgáltak meg közvetlenül a születés után, majd megismételték a vizsgálatokat a csecsemők nyolc hónapos korában. Úgy találták, hogy a lányokra általában jellemző volt. hogy szociálisan és emocionálisan érettebbek, mint a fiúk. A tizenhárom hónapos fiúk és lányok között úgyszintén különbséget találtak. A lányok sokkal dependensebbek yoltak, kevesebbet exploráltak, játékaik nyugodtabbak voltak, mint a fiukéi. A

56

fiúkra a nagyobb függetlenség, az aktívabb exploráció volt jellemző, fokozottabb volt mozgásigényük, élénkebben játszottak játékszereikkel, gyakran dobálták,..ütögették a játékokat. Ezek a különbözőségek részben azzal magyarázhatók, hogy ebben a korai életszakaszban különbözőképpen válaszolnak a csecsemők az anya viselkedésére, de az anya is különbséget tesz a fiú- és a lánygyermek között. A gyermek „mintázza" az anya viselkedését. Vagyis a gyermek viselkedése előhívhat bizonyosfajta anyai viselkedési mintát, és így olyan környezetet alakít ki maga számára, amelyben megvalósíthatja törekvéseit, és szabályozza a szülők bánásmódját is. Nyilvánvaló a különbségeJiúk. és a lányok között a szociális érzelmek területén, ez már a korai életszakaszban megmutatkozik, és következtetni lehet belőle a későbbi életkorra. Azok a kutatók, akik a gyermekek tartózkodó, visszahúzódó viselkedését figyelték meg idegen személy közelítésére 10-15 hónapos korban, majd megismételve a vizsgálatokat 2-3 és 1/2, 4—6 éves és 6 és 1/2, 8 és 1/2 éves korban, úgy találták, hogy a visszahúzódás és a bizalmatlanság állandóbb jellegű a lányoknál, mint a fiúknál. Amikor a gyermekgondozás minőségét vizsgáljuk, mindig azt kell figyelembe venni, hogy az interakció hogyan hat a gyermek személyiségére. Az agresszió Az éntudat kialakulásával együtt jár a gyermek igénye, hogy önállóvá, függetlenné váljék. Ekkor áll be rendszerint a válság, mert a valóságban kiderül, hogy az önállóságnak, az én érvényesítésének lehetőségei korlátozottak, és bármennyire is vissza akarják utasítani a kötődést, nem képesek a szülőtől elszakadni. A kortárs barátok keresése során a gyermek átéli azt is. hogy minden érzelmi kapcsolat egyben függést jelent. Személyiségének gazdagodásáért, az én érvényesítéséért újabb korlátokkal fizet, amelyek közül sokat saját maga állít fel önmagának azért, hogy új kapcsolatait, társaival az együttműködést ne veszélyeztesse. Az érzelmi-akarati válság gyakran dühkitörésben nyilvánul meg. Ha nem teljesítik kívánságát, sír. üvölt, dobál, üt-ver. tárgyakat, önmagát csapja a földhöz. A dührohamban előforduló viselkedési elemek tartalmaznak elutasítást vagy elhárítást, ami szorongásra és félelemre utal; a rombolás az agresszivitás jelenlétét is mutatja. Mindezek a viselkedési elemek, az elhárítás, az agresszió, a félelem, az emberi pszichikus folyamatoknak olyan általános összetevői, hogy örökölt jellegük ma már nemigen vitatott, de erejük és kifejezési formájuk a környezet hatásától függ. Az indulati válaszok mintái közül a düh már meglehetősen korai időszakban, a csecsemőkorban megjelenik, elsősorban a korlátozásra vagy akkor, ha a gyermeknek valamilyen kellemes tevékenysége hirtelen megszakad. A csecsemő ilyenkor érdes, reszelős hangon sírni kezd, lélegzete fennakad, arca kivörösödik, szemét összehúzza, szája legörbül, könny ritkábban kíséri, kaszáló mozdulatokat végez, vagy teljesen ledermed. Az első nagyobb dühkitörések tizennyolc hónapos kor körül jelennek meg, ha nem értik meg többször közölt igényeit, vagy ha erőszakkal avatkoznak tevékenységébe. A már járni tudó gyermek gyakran a földre veti magát, fejét a földre ütögeti, de nem ritka az sem, hogy a közelében álló embernek, gyermeknek vagy társnak ront, üt, harap, se nem lát, se nem hall. A dührohamnak e látványos formája csökkenő tendenciát mutat kétéves kor után. A gyermeki agresszióval több tanulmány foglalkozik, mint bármely más gyermeki viselkedési formával. Mindamellett az agresszió definícióját még eddig nem sikerült pontosan körülhatárolni. A

57

legtöbb szerző meg is kerüli az agresz- szió meghatározását, és egy-egy viselkedési formát jelöl „agresszív viselkedésnek". Azonban nemcsak a meghatározások pontatlanok vagy éppen hiányosak, vita folyik jelenleg arról is, hogy mi az oka vagy eredete az agressziónak. Több elmélettel kísérelték meg értelmezni az agresszió eredetét; ilyenek például az egyénnel veleszületett személyiségvonás (LORENZ, K., 1966), a frusztrációra kialakult válasz (FESHBACH, 1970) vagy a szülői és más modell mintája (BANDU- RA, A. és WALTERS, R., 1963). Mind a három elmélet tartalmaz igazságot. A korai gyermekkorban az agresszív viselkedés gyakoriságában és formájában is változik, és abban is, hogy milyen körülmény váltja ki. A változásban közrejátszik a nevelés: a szocializáció folyamatában másként kezelik a lányok, és másként a fiúk agresszióját. A fiúknál látványosabb és túlnyomóan fizikai formája van az agressziónak, mig a lányok szociálisan jobban elfogadott formában, csúfolódásban, gúnyolódásban, piszkálódásban, verbálisan, mimikában, kis mozdulatú gesztusokban nyilvánítják ki agressziójukat. Mint már utaltunk rá, az agresszív viselkedés feloldódik részben a vaduló játék keretei között, a társas helyzetekben, részben áttevődik a gondolatok, az érzelmek területére, megjelenik a játékban, az agresszív fantáziálásban és az agresszív látvány keresésében. Az agresszió önmagában se nem rossz, se nem jó. LORENZ írja, hogy az agresszió távolról sem sátáni, romboló princípium, valójában részét képezi az ösztönök életfontosságú organizációjának. Bár néha rosszul funkcionálhat, pusztítást okozhat, de gyakorlatilag ez így van bármely rendszer bármely funkcionális részével. Az agresszióval számolni kell, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell szocializálni. Az állatfajoknál is szocializálódik az agresszió, ritualizált formái alakulnak ki. LORENZ rámutat, hogy a kulturális szokásformáknak az agressziót lecsendesítő funkciójuk van. A szülői minta, a szülői elfogadás vagy visszautasítás az agresszív megnyilvánulások kiiktatója, átirányítója vagy éppen megerősítője. Nehéz elvárni a gyermektől, hogy ne verekedjen társaival, amikor otthon azt látja, hogy a szülők szabadon engedik indulataikat. De nem ellenszere az agressziónak az sem, ha verik a gyermeket, vagy szigorúan büntetik, mert a társas helyzetekben ő is ezzel próbálkozik. Ha viszont a szülő elfogadja az agresszív cselekményeket, azok akkor sem csökkennek, sőt fokozódnak. A büntetés ugyan leállítja a közvetlen agressziót, de nem ad eszközt a gyermeknek arra, hogy hogyan kezelje indulatait. Gyakran nehéz elkülöníteni az agresszív viselkedést más viselkedési formáktól: a dinamikus versengés vagy a kapkodó ügyetlenkedés, amellyel a gyermek akaratlanul kárt okoz, megsért valakit, olyan képet nyújthat, mintha agresszív lenne. A túl érzékeny felnőtt, aki nehezen viseli el az agressziót, azonnal úgy reagál és büntet, mintha valóban agresszió történt volna. Vizsgálat utal arra is (VÉRTES É.-KABAINÉ, 1973), hogy a női nevelők számára DZ intézményekben - különösen kisgyermekés óvodáskorban - idegen a fiúk vad mozdulata, és minden ilyen jellegű önérvényesítési kísérletet leállítanak. A lányoknak több lehetőségük van arra, hogy a szociálisan jobban elfogadott kifejezési formáikat alkalmazva érvényesítsék akaratukat. A fiúkat általában gátolják, ami újabb indulatokat okoz, és nem tudnak megfelelő viselkedési módokat nyújtani számukra. Az agresszív megnyilvánulás és az általános aktivitási szint között szoros kapcsolat van, a dinamikusabb érzelmi és indulati életű gyermek agresszívebb lesz. Gyakran minősítik agresszívnek a hevesen tiltakozó „nehéz" gyermeket is.

58

A gyermekgondozási gyakorlat rövid és hosszú távú hatása Eddig elsősorban arról tárgyaltunk, hogy hogyan hat a gyermekre a szülő és a gyermek közötti interakció csecsemő- és kisgyermekkorban, vagyis a rövid távú nevelési hatás került előtérbe. Illusztráltuk, hogy a gyengéd, figyelmes, szerető anyai magatartás hatására a gyermek biztonságban érzi magát a világban. A korai tapasztalatok tárgyalásánál utaltunk arra, hogy ezek kihatnak az élet későbbi szakaszaira is. Hogy hogyan és milyen módon, arra kevés a jól megalapozott adat. A legtöbb tanulmány hibája az, hogy az anya elbeszélésére, visszaemlékezésére épít. A visszaemlékezések azonban szubjektívek, a kikérdezettek arra emlékeznek, amit szerettek volna, vagy amire akarnak emlékezni, és nem a valóságos történésre. Csak a megfigyelésen alapuló kutatások adhatnak pontos információt, amikor a vizsgáló közvetlenül megfigyeli és rögzíti a gyermek-szülő interakciót, a történések keretében. A fejlődés folyamán, az időről időre történt megfigyeléssorozatok alapján végül összegezni lehet a nevelési hatásokat. Néhány kutatás arra mutat rá, hogy a szülői nevelési gyakorlat hatására a korai gyermekkori temperamentumbeli jellemzők a későbbi időszakban változhatnak, mérséklődhetnek. A későbbi tapasztalatok az attitűdöt átformálhatják, módosíthatják, jó vagy rossz irányban egyaránt. Nem lehet teljes kontinuitással számolni csecsemőkortól kezdődően. A könnyen kezelhető gyermeknél ritkán következik be nagy változás. Általában megmaradnak az alap-személyi- ségvonások, ha a gyermek stabil körülmények között nő fel. A lassan felengedő gyermeknél már nagyobb eltérések tapasztalhatók a későbbi tapasztalatok hatására. Azoknál a gyermekeknél, akiknél a bizalomérzés nem alakult ki ugyan teljesen, a későbbi pozitív tapasztalatok alapján esetleg biztonságosabban érzik magukat, azoknál viszont, ahol a biztonságérzet egyáltalán nem alakult ki, azok a későbbi tapasztalatok hatására sem változnak meg, bizonytalanok maradnak. A temperamentum folytonossága elsősorban olyan területen mutatkozik meg, mint a mozgás, a beszéd vagy a gondolkodás. A temperamentum jellegzetessége a gyermek aktivitási szintjén tartósnak mutatkozott: a passzív gyermek többnyire dependens felnőtt lesz. A kétéves gyermek, aki bizalommal fogadja a világot, optimista felnőtté válik, különösen akkor, ha későbbi tapasztalatai is pozitívek. Hospitalizáció - szociális izoláció Azok a kutatások, amelyek a korai tapasztalatok és élmények hatásának körét vizsgálják, arra mutatnak, hogy a szociális izoláció nemcsak kockázati tényezője a későbbi életszakaszok személyiségzavarainak, az inadaptációnak, de már csecsemő- és kisgyermekkorban is akadályozza a mentális és emocionális fejlődést. A szociális izoláció tünetei általában akkor lépnek fel, ha a gyermek nem kap elég szeretetet, gondozást környezetétől. Előfordulhat olyan helyzet, amelyben az ingerszegénység hatására kialakult zavarok már kevéssé rendezhetők. A szociális izoláció tágabb értelemben használt kifejezés, mint a SPITZ által bevezetetthospitalizmus vagy BOWLBY meghatározása szerint az anyai depriváció fogalma: mindkét ártalmat magában foglalja. A szociális izoláció tünetei nemcsak az intézményes nevelés következtében lépnek fel (hospitalizmus) vagy az anyától való hosszabb-rövidebb ideig tartó elszakadás hatására (anyai depriváció), de előfordulhat a családban az anyával együtt élő, nevelkedő gyermeknél is az

59

elhanyagoló, szociálisan steril ingerszegény környezetben is. Azonban még ma sem tisztázott teljesen, hogy milyen mértékű és milyen jellegű szeparáció az, amely nagymértékben károsító. Ismeretes, hogy II. Frigyes német császár intézetben, anya nélkül neveltetett csecsemőket, és mindegyik csecsemő meghalt egyéves kora előtt, több kutató véleménye szerint azért, mert sem becézést nem kaptak, sem kedves, mosolygó arcot nem láttak. BAKWIN (1949) munkájában áttekintést ad a hosszabb ideig szociálisan izolált csecsemőkről. A halálozási arány a csecsemőotthonokban lényegesen nagyobb volt. mint a családban nevelkedő gyermekeknél. A század elején a német csecsemőotthonokban a halálozási arány elérte a 71,5%-ot az első életévben. A harmincas évektől kezdve a halálozási statisztika kedvezőbben alakult, de ebben az időszakban újabb probléma került előtérbe. A kutatók leírták, hogy az intézetben nevelkedő gyermekeknél milyen riasztóan nagy arányban fordult elő az érzelmi személyiségzavar. Az észlelt pszichés zavarokért két tényezőt tartottak felelősnek: az ingerek hiányát és az anyai deprivációt. Az első széles körű vizsgálatot SPITZ végezte el, ő írta le először részletesen a szociális izoláció, a hospitalizáció tüneteit. Összehasonlította két különböző jellegű intézetben nevelkedő, egy éven aluli csecsemők adatait. Az egyik olyan intézmény volt, ahol egy börtön területén a büntetési idejüket letöltő fiatal lányok voltak csecsemőikkel, a másik intézmény egy csecsemőotthon volt, amelyet elhagyott gyermekek részére létesítettek. A börtön otthonában a csecsemőknek voltak játékszereik, úgy helyezkedtek el ágyukban, hogy látták a körülöttük lévő felnőtteket. Anyjuk táplálta, gondozta őket, foglalkozott velük. A szakképzett gondozónők csak irányították az anyák tevékenységét . Az elhagyott gyermekek intézetében kevés volt a játékszer, a világból is keveset láttak, mert az ágyakat lepedővel vették körül. Kapcsolatuk emberekkel csak az étkezési időszakban volt, amikor a gondozónő gyorsan elvégezte a gondozási feladatokat. A csecsemők hátukon feküdtek az ágyukban, majd 7-8 hónapos kor körül egy matracra helyezték őket, amikor már oldalt fordultak, de 10-12 hónapos korban ezek a gyermekek többnyire még mindig a hátukon feküdtek. SPITZ rendkívül megrázó képet adott a szellemi fejlődésben visszamaradt, örömtelen passzivitásba süllyedt gyermekekről. Homályos tekintettel, egykedvűen, hosszú időn keresztül ringatták magukat, görgették vagy az ágyhoz verdesték fejüket. Ezek a viselkedési formák az egészséges gyermekek fejlődése során is megjelennek, a neuromuszkuláris éréshez kapcsolódnak. Az egészséges csecsemő is görgeti a fejét, kereső mozdulatokat tesz az anya melle irányába, de ezt vagy éhes mohósággal vagy játékosan, csillogó szemmel végzi, és csak rövid ideig, amíg a célt eléri. A négykézlábra ereszkedő gyermek örül új teljesítményének, és játékos jókedvvel ringatja is magát, gyakorol egy újonnan felfedezett mozgást. Az intézeti gyermekeknél mindez sztereotip cselekvéssé alakul. Önmagukat ingerlik, mert a környezet nem nyújt számukra elegendő stimulust. SPITZ a HETZER-féle babv-teszt alapján végezte el a mentális fejlettségi vizsgálatokat. A két intézményben nevelkedő gyermekek eredményeit összehasonlítva jelentős eltérést talált. A csecsemőotthonban nevelkedő,gyermekek az első életév végére nagy mertek ben elmaradt a k az átlaghoz viszonyítva. Ugyanakkor a börtönbeli intézményben nevelkedő gyermekek eredménye megfelelt az átlagos családban nevelkedő gyermekek eredményeinek. Az általános lemaradás mellett az idegen személyre adott szélsőséges reagálást is megfigyelték az intézeti gyermekeknél: vagy túlzottan barátságosan viselkedtek, kapaszkodtak az idegenbe, vagy páni félelemmel, sikoltással reagáltak. Emellett feltűnő volt, hogy fokozottan fogékonyak voltak a

60

megbetegedésre, a fertőzésre, annak ellenére, hogy az intézetben az egészségügyi feltételek rendkívül jók voltak. Két évvel később SPITZ folytatta a vizsgálatokat, addigra a csecsemőotthonban jelentős változás történt, a gyermekek szabadon mozoghattak, társaikkal interakciókba kerülhettek, a gondozónő felügyelt rájuk, közöttük tartózkodott. 21 gyermeket figyelt meg, és azt találta, hogy a változás ellenére retardált volt fizikai fejlettségük, szobatisztaságuk, beszédfejlettségük és önállósági szintjük. Erre alapozta azt a véleményét, hogy ha a gyermekek csecsemőkorukban intézeti körülmények között nevelődnek, egyéves kor után a károsodás már irreverzíbilis. A börtönbeli intézetet a gyermekek egyéves korukban elhagyták. 13-18 hónapos korukban végezte el SPITZ az újabb vizsgálatot, és úgy találta, hogy fejlődési szintjük életkoruknak megfelelő volt. Az intézet hatását, a hospitalizáció okát a kutató az általános ingerhiányra vezette vissza. Mindenekelőtt az emberi kapcsolatok nélkülözése volt az, ami károsította a gyermekek fejlődését. A börtön intézetében a gyermekek állandó kapcsolatban voltak anyjukkal. Az anyáknak is kevés más emberi kapcsolatra volt lehetőségük, így szorosan kötődtek gyermekeikhez. Egymással versengtek, hogy kinek jobban ápolt, fejlettebb a gyermeke, sokat foglalkoztak, játszottak csecsemőikkel. A hospitalizációnak fenti meghatározó hatását nemcsak SPITZ állapította meg. RIBBLE (1944) tanulmánya is erre utal. Véleménye szerint az újszülöttnek alapvető szükséglete a pszichológiai értelemben vett anyával a szoros és folyamatos kapcsolat, hogy ellensúlyozza biológiai szorongását. Az anyai gondozást nélkülöző gyermekeknél általános legyengülést tapasztalt. A legyengült gyermekek szélsőséges reakciókat adtak, vagy rendkívül izgatottak, negativisztikusak voltak vagy szokatlanul csendesek, aluszékonyak. A súlyos hospitalizációs ártalmak nem eléggé megbízhatóan dokumentáltak még napjainkban sem. Kétségtelen megegyezés mutatkozik azonban abban, hogy azokban az intézményekben, ahol szegényesek az interperszonális kapcsolatok, hiányzik az individuális gondozás, ott a gyermekek szociális érzékenysége gyenge, a beszédfejlődésben elmaradnak. GOLDFARB (1945, 1949) több közleményben számol be az intézetben nevelkedés késői hatásáról. Összehasonlította azoknak a gyermekeknek adatait, akik hároméves korukig intézetben nevelkedtek, és utána kerültek nevelőszülőkhöz, azoknak a gyermekeknek adataival, akik egyéves korukban kerültek ki az intézetből nevelőszülőkhöz. A vizsgált gyermekek mindegyike kilenc hónapos kora előtt szakadt el az anyjától. A vizsgálat idején a gyermekek már 10-14 évesek voltak, és nevelőszülőknél éltek. Azoknál a gyermekeknél, akik hároméves kor után hagyták el az intézetet, hasonló eredményt tapasztalt, mint SPITZ az intézetben nevelkedő gyermekeknél, vagyis a szoros személyes kapcsolat kialakítására képtelenek voltak. Figyelmük szétszórt volt, iskolai teljesítményük gyenge. Népszerűtlenek voltak társaik között, szociálisan éretlenek, agresszívek voltak. GOLDFARB véleménye az volt, hogy a kora gyermekkori elszakadás az anyától irreverzíbilis károsodást von maga után. A későbbi munkák, amelyek retrospektív tanulmányok voltak, ugyancsak azt hangsúlyozzák, hogy a korai elszakadás hatása a későbbi életkori szakaszokban is megmutatkozik, még akkor is, ha hároméves kor után örökbe fogadták ezeket a gyermekeket; a csecsemőkorban intézetben nevelkedett gyermekek között több volt az érzelmileg kiegyensúlyozatlan, mint az átlagpopulációban, a hyperaktivitás, az ellenségeskedés, és a negativizmus nagyobb arányban fordult elő az intézetben nevelkedő gyermekeknél, mint a családban nevelkedő gyermekek között. BOWLBY (1958) az intézeti nevelés káros hatását elsősorban az „anyai depriváció" következményének tartja. A gyermekek senkivel sem kerülnek szoros fizikai kapcsolatba, ami ebben 61

az életkorban rendkívül fontos. A korai életszakaszban nem alakulhat ki az imprinting, a személyes kötődés. Az „anyai depriváció" szakkifejezés általánosabb értelemben használható, azt jelzi, hogy a csecsemőnek nem volt közvetlen és meghitt kapcsolata. Félrevezető lenne azonban, ha minden problémát, ami az intézetben nevelkedő gyermekeknél felmerül, a hospitalizmus minden tünetét az anyai gondozás hiánya következményeként fognánk fel. Sok szakértőnek az a véleménye, hogy a hospitalizációs tünetek előidézője nagyobb mértékben a szenzoros depriváció: a gyermekeknek nincs tapasztalatuk a tárgyakról, környezetük egyhangú, kevés élményben részesülnek. SPITZ is azt tapasztalta, hogy napjuk nagy részét ágyban töltik, kevés a játékszerük, steril a környezetük. Ez a körülmény nagyrészt jellemző volt világszerte az intézeti nevelésre, ahol a gyermek testi gondozását, ellátását ítélték csak fontosnak. A „szenzoros depriváció" jelentőségét az is bizonyítja, hogy amikor a gyermekek számára több tapasztalati lehetőséget, játékszereket, szabad mozgást biztosítottak, a gyermekek jobban fejlődtek. Mindemellett a tapasztalati kör tágulása önmagában nem oldja meg a gyermek érzelmi és szociális fejlődésének problémáit. A jól felszerelt intézményekben, ahol a gyermekek egyedi nevelését is biztosították, figyelmet fordítottak rájuk, és bőségesen ellátták őket játékszerekkel, élményt nyújtottak, foglalkoztak velük, mentális fejlődésük megfelelt a családban nevelkedő, hasonló korú gyermekek átlagának, de a szoros kötődés egy emberhez nem alakult ki, Kevésbé mutatkoztak az intézeti ártalmak azoknál a gyermekeknél, akik az intézetbe kerülés előtt otthon nevelkedtek, és csak rövid időt töltöttek családjuktól távol.

Kísérletek a hospitalizáció, a szociális izoláció kiküszöbölésére az intézeti nevelésben Egyes szerzők - mint utaltunk is rá - úgy vélték, hogy ha a hospitalizációs tünetek kialakulnak, már nem is rendezhetőek. Több tanulmány azonban arról számol be, hogy amint ezeket az érzelmileg és tapasztalatokban korlátozott gyermekeket megfelelő körülmények közé helyezték, fejlődésük megindult, érdeklődővé váltak, gyakran átcsaptak az ellenkező végletbe, fokozott aktivitást és túláradó szeretetet mutattak. A szociális izoláltság tünetei megelőzhetőek intézeti körülmények között is, ha a gyermekkel személyes jellegű kapcsolatot alakít ki a gondozónő. ANNA FREUD és DANN (1951) tanulmányában beszámol hat árva gyermekről akik hosszabb ideig koncentrációs táborban éltek, hároméves korukban helyezték őket egy angliai intézetbe, ahol a gondozás figyelmes, szerető volt. A gyermekeknek előzőleg nem volt lehetőségük személyes kapcsolatot kialakítani. nem alakulhatott ki csecsemőkorukban a kötődés. Feltűnő volt a gyermekek egymás iránti érzelme, szorosan kapcsolódtak egymáshoz, nem féltékenykedtek és nem versenyeztek egymással. A társak közötti erős érzelmi kapcsolat a későbbi életszakaszban is megmaradt. RHEINGOLD (1968) intézetben végzett vizsgálatai azt mutatták, hogy nem jelentkezik károsodás a gyermek fejlődésében, ha figyelmes, személyes jellegű kapcsolatot alakítanak ki a csecsemővel. Előzetes felmérésében azt találta, hogy a családban nevelkedő és az intézetben nevelkedő csecsemők között az eltérés elsősorban abban jelentkezik, hogy kevesebb érdeklődést és figyelmet fordítanak a felnőttekre, kevésbé képesek megkülönböztetni az arckifejezéseket és a hangtónus váltását. RHEINGOLD olyan kísérleti helyzetet teremtett, amely nagymértékben eltért az általános intézeti gyakorlattól. A gondozási helyzetekre több időt és figyelmet fordított a gondozónő, és a gondozási helyzeteken kívüli játékokat is beiktatták. A csecsemőket ölbe vették, dédelgették és „beszélgettek" 62

velük. RHEINGOLD megfogalmazásában csak stimuláló személyként szerepeltek. Nyolc héten át folytatták ezeket az interakciókat, heti öt alkalommal. A kísérletben részt vett csecsemők a foglalkozás hatására érdeklődőbbekké, szociálisan érzékenyebbekké váltak. Egy év múlva, amikor a vizsgálatot megismételték, azt tapasztalták, hogy azok a gyermekek, akik előzőleg külön foglalkozást kaptak, fejlődésükben előbbre tartottak, és érzelmileg is kiegyensúlyozottabbak voltak, mint a kontrollcsoporthoz tartozó gyermekek, akikkel nem foglalkoztak külön. HUNT (1961. 1971) a tanulás szempontjából az első életéveket kritikusnak minősítette, és ezért fejlesztési programokat dolgozott ki a csecsemők részére. A legeredményesebbnek az mutatkozott, mikor a gondozónők feladata az volt, hogy vokális játékokat játsszanak a csecsemőkkel. Utánozták a gőgicsélő hangokat, mivel ez az első. ami a csecsemő érdeklődését felkelti. Megvárták, amíg a csecsemők visszagügyögtek, és erre ismét válaszoltak, utánozva a kicsik hangadását. Kialakult a „beszélgetés". A gondozónők azután a gügyögés hosszabb szakaszait ismételgették a gyermekek előtt, akik erre válaszoltak. Kétéves korukban a kísérleti gyermekcsoport oly mértékben fejlődött, hogy megközelítette a családban élő gyermekek szintjét. Nemcsak beszédfejlettségük, de egész magatartásuk, készségeik is érettebbek voltak, mint az ugyanabban az intézetben nevelkedő többi, hasonló korú gyermeké. Élénken gesztikuláltak, kifejező arcjátékkal kísérték játékukat, bizalommal közelítettek a felnőtthöz és mindig el tudták érni, hogy a felnőtt figyeljen rájuk, kívánságaiknak eleget tegyen. Az elmúlt negyven év alatt hazánkban is megváltoztak a csecsemőotthoni körülmények. A hospitalizáció súlyos tünetei ma már nem tapasztalhatóak. PIKLER EMMI (1951) volt az első, akmek munkássága oda vezetett, hogy hazánkban a merev egészségügyi korlátok megszűntek. Tanulmányaiban hangsúlyozta a gondozónő és a gyermek személyes kapcsolatának fontosságát, a figyelmes és érzelmileg telitett gondozási helyzetek megteremtését, a gyermek önálló aktivitása feltételeinek megteremtését. Munkatársaival bevezették a felmenő rendszert, azaz az intézeti tartózkodás ideje alatt a csecsemőt lehetőleg folyamatosan azok a gondozónők gondozzák, akikkel a gyermek kapcsolata kialakult. Gondozási, nevelési módszerének alapja, hogy a gyermeknek kevés számú felnőtthöz fűződő, meghitt, stabil kapcsolata legyen. Másik lényeges elve, hogy az ébrenléti időben - amikor nincsen gondozás vagy etetés - biztosítani kell a gyermeknek a feltételeket az aktív tevékenységhez. A meghitt kapcsolat kialakítására alkalmat ad a gondozási helyzet, amikor a gyermek kettesben van gondozónőjével. A figyelmes, érdeklődő kapcsolatot a csecsemővel azonban csak az a gondozónő tudja megteremteni, aki tartósan foglalkozik ugyanazzal a gyermekkel, és tervszerűen meg tudja tanítani mindarra, amit egy csecsemőnek közvetlenül a felnőttől kell elsajátítania. Ezért alapvető fontosságú, hogy egy-egy csoportot mindig ugyanazok a gondozónők lássanak el amíg csak a gyermekek az intézetben tartózkodnak. A csoportokon belül még alcsoportok is keletkeznek, egyegy gondozónő 2-3 kisgyermek fejlődésére különös figyelmet fordít, vezeti fejlődési naplójukat, beszámol állapotukról, viselkedésükről. A „saját" gyermek azonban nem jelenti azt, hogy a csoportjába tartozó többi gyermeket elhanyagolja. PIKLER EMMI és munkatársai részletesen kidolgozták a csecsemők és a kisgyermekek önálló, aktív tevékenysége és mozgásszabadsága biztosításának intézeti feladatait. A felnőttek közvetlenül ne avatkozzanak be a gyermekek játékaiba, de közvetett formában, a feltételek megteremtésével ösztönözzék őket arra, hogy vállalkozzanak egyre bonyolultabb tevékenységekre. Eredményeik azt mutatták, hogy intézetükben a gyermekek fejlődése mind szomatikus, mind pszichikus vonatkozásban megfelelőnek bizonyult. 63

A csecsemőotthonban nevelkedő gyermekek optimális fejlődésének biztosítása azonban még jelenleg sem megoldott, a kutatások tovább folynak. Intézeti feltételek között az anyai intim kapcsolat szükségletének kielégítése jelenti a legtöbb problémát. A gondozónő sem a kontaktusok gyakoriságában, sem intenzitásukban nem tudja a csecsemő számára azt nyújtani, amit az anya nyújt csecsemőjének. Az egyedi jelzések számontartása, a különbségek észrevételén alapuló kommunikációs rendszer kialakítása az intézeti gondozás során nem oldható meg maradéktalanul. Egy-egy csecsemő gondozásában felváltva 3-4 gondozónő vesz részt. így a gyermeknek nincs lehetősége arra, hogy kiemeljen, megkülönböztessen egy olyan személyt, akihez jobban kötődik. A különböző gondozónők „kollektív anyaképpé" válnak a gyermek számára, a hozzájuk kötődés nem olyan mély és körvonalazott, mint a csecsemő és anyja közötti kapcsolat. A gyermek a legtöbb esetben megmarad a három hónapos csecsemőt jellemző „mindenkihez kötődés" szintjén. Később kialakulhat a személyes színezetű kapcsolat a tudatos nevelési módszerek, az együttes élmények hatására. Az anya-gyermek kapcsolat több elemből összetett kapcsolatstruktúra. A gondozónőgyermek kapcsolat néhány rendkívül fontos elemét hordozza ennek a struktúrának: biztonságot és szeretetteljes védelmet nyújt a gyermeknek, segítséget a helyzetek megoldásához. Közvetíti a gondozónő a társadalmi normákat és elvárásokat is, amelyekhez ebben az életkorban a gyermeknek alkalmazkodnia kell. Ismereteket közöl és élményeket ad, amelyekkel a gyermek tudását, érzelmeit gazdagítja. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy a gyermek ne csak intézeten belül ismerjen meg embereket, építsen ki kapcsolatokat. Elsősorban családja tagjaival biztosíthatunk számára találkozásokat, minden esetben, amikor erre mód van. Azoknál a gyermekeknél, akiknél ez nem valósítható meg, és feltehetően hosszú évekig intézetben nevelkednek, az egyedi, állandó patronálók nyújtják a privilegizált személyes kapcsolat élményét. Az emberi kapcsolatok bővítése előmozdítja, hogy a gyermek kifejezési eszköztára sokoldalúbbá és árnyaltabbá váljék. Kapcsolatai közvetlenebbek, emocionálisan hangsúlyosabbak lesznek, az őt érő hatások fokozzák énerejének, kompetenciájának átélését. A külső kapcsolatok lehetőséget nyújtanak arra is, hogy a gyermek megismerjen családi otthonokat, s az emberi viszonylatokon túl, a világról való gyakorlati, tárgyi ismereteinek körét is gazdagítsa. A csecsemőotthoni nevelés feladata a károsodás megelőzésében további sajátos, pszichológiaipedagógiai módszerek feltárása és az erre épülő nevelési programok kidolgozása. Hamis úton járunk ugyanis, ha a családi nevelési mintákat - a család légköre nélkül - kívánjuk beépíteni a gyermek életébe. Az intézeti nevelést viszonyítani lehet - sőt kell is - a családi neveléshez, de nem lehet azt másolni. Az intézet személyi és tárgyi feltételei eltérőek a család életétől, ezeket az eltéréseket tekintetbe kell venni, és az adott keretek között szükséges megteremteni az egészséges fejlődést biztosító feltételeket. A családi helyzet egy fontos elemének, a testvér jellegű kapcsolatnak kialakítására történtek kísérletek (HELLER GY.-KABAINÉ, 1973). A kísérlet célja az volt, hogy a gyermek kortárskapcsolatainak erősítését segítse elő, vegyes életkorú csoport kialakításával. (A már említett ANNA FREUD- féle vizsgálat is azt mutatta, hogy a kisgyermekek erős érzelmekkel kötődhetnek társaikhoz.) A kutatók szerint ezzel a tényezővel nem számoltak az eddigiekben olyan mértékben, ahogy nevelési hatásosságánál fogva megérdemelte volna.

64

Az intézményekben a szokásos csoporttagozódás 0-1, 1-2 és 2-3 év közötti életkor. Sőt voltak olyan intézmények, ahol további 1/2, 1, 1 és 1/2 stb, életkori csoportosítást alkalmaztak. Ezekben a csoportokban nem annyira a tényleges életkor képezi az alsó- és a felső határt, hanem az ezeknek az életkoroknak megfelelő mozgásfejlettség. így valamennyi gondozási egységben azonos fejlettségű vagy legalábbis mozgásfejlettségű csecsemők, illetve kisdedek nevelkedtek együtt. Ennek a hagyományos beosztásnak előnye az volt, hogy egy-egy adott csoportban viszonylag szűk korosztályra kellett szabni minden berendezést és felszerelést, és a gondozónők feladatköre is azonos fejlettségű gyermekek neveléséből és gondozásából állt. Az említett kísérletben megváltoztatták a megszokott csoporttagozódást - az azonos életkorú gyermekek egy csoportba sorolását - és ehelyett vegyes életkorú csoportokat szerveztek. A vegyes életkorú csoportban a társas kapcsolatok, a gyermekek közötti interakciók száma jelentős mértékben emelkedett. Megmutatkozott ez a játékformában, ahol nagy számban volt kooperatív, sőt szerepjáték is. Az idősebb és a fiatalabb gyermekek között kialakultak a testvérkapcsolatokhoz hasonló intenzitású kötődések. Számontartották egymást és viselkedésüket, mozgásukat összhangba hozták társukéval. Csökkent az agresszív viselkedések száma, és említésre érdemes, hogy idősebb és fiatalabb gyermekek között gyakorlatilag nem mutatkozott agresszió. Az idősebb gyermekek cselekvésre ösztönözték a fiatalabbakat. A kicsi elfogadta a segítséget. A gondozónő magatartása mintául szolgált az idősebb gyermekeknek. Utánozták a hanglejtését, a viselkedését, a kisebbek közötti játékkonfliktusokat többnyire a nagyobbak oldották meg a gondozónői magatartást követve. A vegyes csoport természetesen hatott a gondozónők tevékenységére is. Differenciáltabbá vált követelményrendszerük, gondozási formájuk. A nagyoknak feladatokat adtak, amelyeket számon kértek, igénybe vették segítségüket, ezzel erősítették kompetenciájukat, több intimitás volt kapcsolatukban. Ez az egyediség, intinűtás természetesen jelentkezett más tartalommal a fiatalabbaknál is. Az idősebbekkel megtárgyalták a teendőket, irányították őket, a kicsik dédelgetésére több idejük maradt. Szembetűnő volt, hogy a nagyok nem féltékenykedtek, természetesnek vették, hogy a kicsi több egyedi foglalkozást kap, sőt igen gyakran ők hívták fel a gondozónő figyelmét arra, hogy a kicsi milyen ügyes, örültek az eredménynek. A fiatalabb nemcsak a gondozónőtől, hanem idősebb társaitól is elismerést kapott, ami fokozottabb késztetést jelentett számára. Az újabb vizsgálatok, amelyekben a bölcsődés és a csecsemőotthoni gyermekek társas interakcióit vizsgálták, alátámasztották az előző vizsgálat eredményeit. A vegyes életkorú csoport a csecsemőotthoni gyermekek számára jobb életfeltételeket biztosít, mintha csak azonos korú társaival lenne egy közösségben.

III. A gyermekkor az iskolakezdéstől a prepubertásig Életkori jellemzők 6-12 éves korban A gyermekkornak ez a szakasza - kedvező körülmények között - a harmonikus, kiegyensúlyozott fejlődés ideje. A hatodik és a hetedik életévben a gyermek személyiségének szerveződésében igen jelentős változások történnek. Felgyorsul szomatikus és pszichikus érése, alkalmassá válik az iskolai 65

oktatásban való részvételre a vele egykorúak csoportjában. (A legtöbb országban ebben a korban kezdenek a gyermekek iskolába járni.) Hat év körül esik át a gyermek az első alakváltozáson. A végtagok a törzshöz képest hosszabbak lesznek, izmaik erősebben kirajzolódnak, a törzs henger alakú formája megszűnik, mert a váll szélesebbé fejlődik, mint a medence, az arc középső és alsó része is fokozott fejlődésnek indul, ezáltal a homlok aránylag kisebb lesz, a gyermek arckifejezése megváltozik. A mozgásszervek erősödése, a végtagok meghosszabbodása következtében a mozgásformák gazdagodnak, biztonságosabbá válnak, a gyermek újfajta cselekvésekre lesz képes. Az idegrendszer érése lehetővé teszi, hogy a mozgásain jobban tudjon uralkodni. El tudja például halasztani mozgásvágyának kielégítését, amíg a tanítási óra befejeződik. A mozgásos érettség bizonyos szintje szükséges ahhoz, hogy az iskolai rajz- és íráskövetelményeknek eleget tudjon tenni. Az iskolakezdéssel egyidejűleg lazul a gyermek családi kötöttsége. A kisgyermekkor ösztönös „kapaszkodás-függetlenedés" konfliktusai után a 6-7 éves gyermek már tudatosan törekszik az önállóságra, szüleitől való dependenci- ájának csökkentésére. A következő években egyre fokozódó mértékben „leválik" szüleiről, igyekszik minél töb gyermekcsoportban - osztályközösségben, játszó és sportoló csoportokban, baráti körben, gyermekmozgalomban - társas kapcsolatokat teremteni. Gyakran annyira elmerül a csoportos játékokban, barangolásokban, hogy nem érkezik haza a megbeszélt időben: a gyerekek többsége pontatlan lesz, és közömbösen viseli el az ezért járó büntetést. Elkezdődik a felnőttektől a kortársakhoz való „átpártolás" folyamata (MÉREI F., 1948), ami 9-10 éves korban teljesedik ki. A feladattudat kialakulásának kezdeteit már nagycsoportos óvodásoknál megfigyelhetjük. A hat év körüli gyermek építőkövekkel, gyurmával, homokkal a valósághoz hasonló dolgokat igyekszik létrehozni, nemcsak magát a játékfolyamatot, hanem annak eredményét is élvezi, és törekszik arra, hogy „alkotását" befejezze. Fokozatosan nagyobb és nagyobb nehézségeket tud leküzdeni a feladatteljesítés öröméért. A játék vagy a munka céljának elérése, minden dicséret vagy egyéb jutalom hiányában is kielégíti. A játékban és az életkorának megfelelő munkában az eddiginél hosszabb ideig képes figyelmét összpontosítani. Számfogalma kialakul. A 6-7 éves gyermek játékszükséglete a korábbi évekhez viszonyítva nem csökken, de a játszás tartalma és módja megváltozik. Élményeit, interperszonális kapcsolatait teremti újjá szerep- és szabályjátékaiban, s eközben megtanulja és begyakorolja a szabályokhoz való alkalmazkodást. Tevékenységei napról napra összetettebbekké válnak, főként szembetűnő ez azoknál a gyermekeknél, akiknek környezete odafigyel a gyermek újonnan formálódó készségeire, örül új játékainak, és ezáltal fejlődéséhez ösztönzéseket, stimulusokat nyújt. Az első iskolaévek jellemző sajátossága, hogy a gyermek érdeklődése döntően az öt körülvevő valóság felé fordul. Jó megfigyelővé válik, következtetési képessége erősen fejlődik, világképe reálissá alakul át, az okozati viszonyokat törekszik felfedni, minél több tárgyi és személyi összefüggést megismerni. Természetes, hogy kíváncsisága a születés problémájára és a nemi életre is kiterjed. A gyermek izomzata és izomereje folyamatosan növekszik. Szinte állandóan mozogna. Fut, mászik, ugrik, ugrál, verekszik, csúszkál. Ez a kor - egészen a pubertásig - a mozgásos játékok kora. A mozgások általában lendületesek, gátolatlanok, sőt durvák is lehetnek. A mozgásszükséglettel együtt jár a cselekvésszükséglet. A gyermekek kisiskoláskorban sosem tétlenek, de cselekvéseikben nincs állandóság, sem céltudatos következetesség, hanem folyamatos és ötletszerű változás. Ujabb és újabb játékokba fognak, melyeket éppen olyan hirtelen hagynak abba, mint ahogy elkezdték azokat.

66

Élvezik az élénk színeket és fényhatásokat, a hangokat és zörejeket. Óriási örömet okoz maga a lármázás. Kezüket, lábukat és mindenféle tárgyat felhasználnak zaj keltésére, a felnőttek számára elviselhetetlen hangok nekik valóságos gyönyört jelentenek. Az újonnan megjelenő készségek működtetése a gyermek elsőrendű szükséglete. amit a családnak és az iskolának kell kielégítenie. Civilizációnk jelenlegi fokán az iskolaérett gyermek tehát csak akkor nem marad el fejlődésében, ha iskolába jár. (Hátrányos helyzetűekké válnak az iskolába későn kerülő cigánygyerekek, s egyéb szubkultúrák gyermekei.) A kilencedik és a tizedik év ismét fordulópont a gyermek fejlődésében. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a legáltalánosabb és leglényegesebb életkori jellemzőket, megjegyezve, hogy ebben a korban a gyermekek személyiségének differenciálódása következtében az egyénre jellemző sajátosságok szerepe gyakorta feltűnőbben érvényesül a gyermek magatartásában és életvitelében, mint az életkori jellemzők. Ebben az életkori váltófázisban a gyermek pszichikus szükséglete, hogy a felnőtt társadalom újonnan megfigyelt organizációját, személyi és intézményes hierarchiáját utánozza (MÉREI F., 1948). Ehhez az igényhez kapcsolódik társas élete. Erős emóciókkal kötődik olyan szervezett gyermekközösségekhez, ahol meghatározott célokat, együttélési formákat, tradíciókat és egyénekre szabott szerepeket talál. Önérvényesítési szükségletei kiéléséhez teremt szociális közeget a gyermekcsoport, amely referencia-csoporttá válik: megtörténik az „átpártolás". A gyermek a vele egykorúak tartós, organizált csoportjában teljesértékűnek érzi magát, nem nehezedik rá a felnőttek oktatgatása, nem érzi kicsinységét. Versenyez a hatáskör, az elismerés, a tekintély, a jelentőség, a társak vonzalmának megszerzéséért. Az egykorúak csoportjában jelenik meg először a gyermekben az érzelmileg erősen motivált kötelességtudat, itt szilárdul meg benne a feladatokhoz, a szabályokhoz és a különböző helyzetekhez való tudatos alkalmazkodás készsége. Itt részesül a nagy „szociális élményben", hogy véleményével, egyéniségével hat a gyermekközösségre. Kilenc-tízéves kortól kezdve a mozgások szabályosabbak, eredményesebbek, elérkezik a sportolás kora. A vitalitás élvezésének, az erő mutogatásának szükséglete, a testi vetélkedés a normális fejlődés jele mind a fiúknál, mind a lányoknál. Cselekvéseikben gyorsak, gyakorlatiasak, kísérletezők. A nagyfokú eltéríthetőség körülbelül kilencéves korban szűnik meg, ekkor már céltudatos, rendezett, kitartó cselekvésekre képesek. Sok gyermek ilyenkor gyűjt különböző tárgyakat, késztetést érez, hogy a dolgokat osztályozza, rendszerezze, s ezáltal is jobban megismerje, birtokba vegye őket. A birtoklás egyúttal kompetenciaszükséglete kielégítését is célozza.

67

A személyiségfejlődést akadályozó hatások A családi környezeti ártalmak A legsúlyosabb környezeti ártalom ebben az életszakaszban a rossz családi légkör, a viszálykodó, félelemkeltő, durva, merev, szigorú szülők, a következetlen, szeszélyes, önző, alkoholista apa _vagy anya, akik a gyermek emocionális kötődés- és biztonságszükségletét elutasítják, durván megvonják tőle szeretetüket. A szeretettel együtt megfosztják az értelmi és az erkölcsi fejlődés bázisától: az elfogadó, védelmező szülővel való azonosulás lehetőségétől (lásd I. fejezet). A szülői szeretet megtagadása nem nyilvánul meg mindig világosan és egyértelműen a gyermek elhanyagolásában. A szülők legtöbbször tagadják környezetük és önmaguk előtt is, hogy nem szeretik gyermekeiket. Rossz bánásmódjukat a gyermek hibáival és az azok elleni „küzdelemmel" magyarázzák. Ezzel indokolják a gyermek eltiltását a játéktól, szidását, fenyegetését, verését, megalázását. Háttérbe szorítják a testvérek között, megfosztják az elismeréstől, a jutalmaktól, az ajándékoktól, simogatástól, csóktól, beszélgetéstől. Nem ismerik fel a valóságnak megfelelő összefüggést, azt, hogy a gyermek „rosszasága" az ő ellenséges magatartásuk következménye. Érzelmeinek visszautasítása, a csalódások különböző pszichikus mechanizmusokat válthatnak ki a gyermekből. - Kétségbeesett kísérleteket tehet a nélkülözött szeretet megnyerésére: közeledni próbál, állandóan figyeli szüleit, mikor fordulnak feléje, hogyan tudna megkapaszkodni bennük? Ez az érzelmi feszültség, az állandó készenléti állapot teljesen lefoglalja. Másra nem tud figyelni, dekoncentrált, érdeklődése a világ iránt leszűkül, az ismeretszerzésben elmarad. - Gyakori pszichikus reakció, hogy a gyermek törekszik a figyelmet - bármi áron - magára irányítani. Nyugtalanul tevékenykedik, kérdezget, bohóckodik, jelenetezik. ellenszegül, makacskodik, mindezt azért, hogy kikényszerít- se: foglalkozzanak vele, ha másként nem, akkor szidják, büntessék, de vegyék tudomásul, hogy van. Ezek a gyermekek nem képesek beilleszkedni a közösségbe, nem kapcsolódnak társaikhoz, érzelmileg labilisak, sok közöttük a enureti- kus, a dührohamos. Az alkalmazkodás nehézségeit nem tudják elviselni, pszichikus teherbírásuk rendkívül alacsony. - Súlyos reakció a viszonzott (továbbadott) ellenségeskedés. A gyermek az elszenvedett sérelmekért - nem tudatosan, hanem öntudatlan érzelmi reakcióként - bosszút áll. Tovább adja a kapott agressziót, gyermekekkel és felnőttekkel szemben erőszakos, gyűlölködő, bántani és rombolni törekszik, kegyetlen, féltékeny, irigy. - Nem ritka, hogy a gyermek megijed saját ellenséges indulataitól-szorong, hogy ezért szülei nem fogják szeretni - és elfojtja haragját. így azonban szorongása állandósul és széles körűvé válik. Retteg minden új helyzettől^ kerüli a gyermektársaságot, nem mer játszani, mert fél az esetleges visszautasítástól, a játék közben feltámadó saját agresszivitásától, a kudarcoktól. Magányossá, gátlásossá, depresszívvé válik, különböző pót- és kényszercselekvései is kialakulhatnak (onánia, tic, himbálás, körömrágás stb.), a mozgásos és értelmi fejlődés terén retardálódik. Kivételes esetekben a gyermekkori frusztrációs feszültségeket a tehetséges emberek később, magasabb síkon - munkában, alkotásban - dolgozzák fel, „szublimálják". Nagy írók gyermekkori visszaemlékezéseiben fel-feltűnnek az apai vagy anyai szeretet hiányára vonatkozó részletek. NAGY LAJOS (1949,95.1.) önéletrajzában olvashatjuk: „Nem emlékszem rá, hogy olyan módon becézett valaha is, mint más gyereket szokott az anyja, vagy ahogyan velem a nagyanyám tette. Nem 68

simogatott, nem becézett, sohasem mondta rólam, hogy kedves, szép gyerek vagyok. A tekintetéből mindig valami aggódást, mintegy állandó szemrehányást éreztem, és ez fájt nekem. Bár látnom, éreznem kellett, hogy félt engem minden bajtól, és a javamat akarja. Én valahogyan sértődötten, ridegen viselkedtem vele szemben. Rendkívül keveset beszéltünk egymáshoz, jóformán semmit..." KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL (1945,13.1.) jegyzi fel apjára vonatkozóan : „...az a rettenetes félreértés ami elszakított tőle, mindvégig nem oszlott el. Az elhidegülés valóban félreértésből származott, apánk szeretett, mi viszont haláláig azt hittük, hogy nem szeret." A legpregnánsabb talán GELLÉRI ANDOR ENDRE (1957, 121-122.1.) néhány sora: „Nem is a születésnap volt nekem fontos, hanem az, hogy ajándékot kapjak tőle (apjától), jóságot és csókot. Tőle, aki legtöbbször eszeveszett gyűlölettel nézett rám... S innen talán, hogy sohasem hiszem el: engem szeretni is lehet..." (Mindhárom önéletrajzi idézet in: HERMANN I.-HERMANN A., 1959). Ebben az életkorban különösen fontos, hogy a környezet ne élezze ki a gyermek hibáit, ne szégyenítse meg. Ha a gyermek az énfejlődés e szakaszában sok elmarasztalást és kevés elismerést kap, há megfosztják a pozitív szociális szereptől, a barátkozástól, a sikerélményektől, ügy énképe ennek megfelelően alakul, és a későbbiek folyamán - még felnőtt korában is - ez határozza meg önmagával szembeni alapbeállítódását. A gyermek ugyanis önmaga nem tudja megállapítani, hogy mire képes és mire nem. Azt várja magától, amit a felnőtt vár tőle. Magatartása és teljesítménye értékelésével, „pozitív megerősítéssel", a felnőttek gazdagítják a gyermek autonómiáját, kreativitását és kompetenciáját. A szüntelen redreutasítások következtében azt éli meg, hogy nem tudja a követelményeket teljesíteni, egyszerre rendül meg bizalma a szülőkben és önmagában is. Külön figyelmet kell fordítani azokra az esetekre - s ezek igen nagyszámú- ak -, amikor a gyermek iskoláskoráig jó családi légkörben élt, szerették és foglalkoztak vele, de néhány év elteltével a családi „klíma", a szülőknek egymáshoz és gyermekükhöz való érzelmi viszonyulása teljesen megváltozik, elromlik. Napjainkban a válások és a válás előtti időkben viszálykodó, ellenségeskedő, egymást gátlás nélkül becsmérlő, sőt testileg is bántalmazó házastársak száma egyre növekvő arányokat ölt. Az ilyen családokban élő gyermekek súlyos megrázkódtatásokon, érzelmi konfliktusokon esnek át. Iskoláskorban és serdülőkorban azért kritikusak e traumák, mert a gyermekben már kialakult az érzelmi azonosulás mindkét szülővel, morális tekintélyük, a gyermek erkölcsi normarendszerének bázisa meglapozódott. Az egymástól elhidegült házastársak viszálykodását átélve a gyermek érzelmi világában valóságos katasztrófák zajlanak le. Szülei iránti bizalma és szeretete haraggá, indulatos féltékenységgé, megbántottsággá válik. Majd ismét feltámad ragaszkodása az egyik vagy másik vagy váltakozva mindkét szülője iránt. Kétségbeesetten igyekszik újra szeretni őket, töpreng életükön, az előtte ismeretlen összefüggéseken és magyarázatokon. Hol az egyiknek, hol a másiknak ad igazat, vergődik közöttük, ide-oda pártol. Alkati adottságaitól függően szorongó, depressziós vagy agresszív lesz. A traumatizált gyermek nemcsak magatartásában, hanem tanulmányi eredményeiben és társaival való szociális kapcsolataiban is erősen hanyatlik, hiszen érzelmi igénybevétele, a titkolt családi élmények annyira megterhelik, hogy dekoncentrálttá, minden egyéb iránt érdektelenné válik (LANTOSYNÉ, 1965). Ha a szülők elválnak, a gyermekek esetleg egyik szülőnek sem kellenek, nevelésüket mindegyik a másikra akarja hárítani, s végül állami gondozásba jutnak. Olyan gyermekek is erősen traumatizálódnak, akik eszközül szolgálnak a szülőknek egymás zsarolására, és különösen szerencsétlen az a gyermek, akire egyik szülője - nem mindig tudatosan - átviszi a házastársával szemben érzett gyűlöletét. Ezeknél az áldozatgyerekeknél reaktív neurózisok vagy neurotikus

69

személyiségstruktúrák kezdetei jelentkezhetnek, de az is gyakori, hogy a gyermek rombolásban, agresszivitásban reagálja le szorongását, és az antiszociális személyiségfejlődés útjára sodródik. E tünetek illusztrálására közlünk kivonatokat két nevelőotthoni növendék pszichológiai vizsgálati leletéből. ,,F. K. 13 éves leány, 7. osztályos. A jelenlegi nevelőotthonból való kiemelésének eldöntése céljából végzett orvosi és pszichológiai vizsgálat alapján a következőket állapítottuk meg. A kislány másfél éve van állami gondozásban, csavargás, iskolakerülés miatt. Apja gépkocsivezető, anyja mosodavezető. Apja néhány hónappal ezelőtt elköltözött hazulról, válópert indított. Az anya a munkaadó tájékoztatása szerint jóindulatú, becsületes ember, de gyermekeinek felügyeletét biztosítani nem tudja, mostani nehéz élethelyzetében még kevésbé, mint azelőtt. Érzelmi elhagyatottsága elől dacba menekülő, magányos, rosszul kapcsolódó, de még kapcsolatképes kislány. Értelmi fejlettsége kora átlagának gyengén megfelel. Dekoncentrált, figyelmetlen, álmodozó. Erősen rágja a körmét. Szuicidiumot kísérelt meg. A neurológiai vizsgálat szerint hasizomgyengeség, hajlott hát és vegetatív labilitásra utaló tünetek állapíthatóak meg. A kislány kitaszítottnak érzi magát, hazavágyódik, de haragszik is szüleire, amiért intézetbe adták. Klára jelenleg erős lázadásban van. Nem tekinthető disszociálisnak, de nem kizárható, hogy azzá válik. Hazaadása a családi helyzet rendezetlensége és anyjának ebből következő rossz állapota miatt nem ajánlatos. Javasoljuk a neurotikus gyermekek részére szervezett otthonba való elhelyezését." ..H. M. 13 éves fiú, 8. osztályos. Feltűnően gyakran szökik az intézetből, fegyelmezetlensége, irányíthatatlansága erősen romboló hatással van a közösségre. Javítóintézeti beutalását javasolja jelenlegi nevelőotthona. A szakorvos véleménye szerint neurológiai eltérés nem mutatható ki. Szülei válásukkor - három évvel ezelőtt - intézetben helyezték el. Anyja igyekszik magát távoltartani a gyermektől (nem látogatja, nem viszi haza, leveleire nem válaszol), apja börtönben van. Ennek ellenére a gyermek görcsösen ragaszkodik a családhoz, s a legkisebb intézeti sérelemre hazaszökéssel reagál. A lázadás, amellyel tiltakozik anyja elzárkózásának bizonyossága ellen, képtelenné teszi a beilleszkedésre. Tanulmányi eredménye lezuhant (4 egész feletti átlag után, intézetbe helyezése óta harmadszor ismétel), magatartási rendellenességei súlyosbodnak. Jó pedagógiai atmoszférájú nevelőotthonban, ahol egy felnőttel tartós érzelmi kapcsolatot létesíthet, ahol tartozna valakihez, aki elfogadná jelenlegi fejlettségi fokán, csökkenne a veszélyeztetettsége. viszont a zárt intézeti (javítóintézeti) elhelyezés siettetheti elzüllését." Az idegbeteg, alkoholista, deviáns szülők minden vonatkozásban elhanyagolják gyermekeiket, illetve kínozzák, bántalmazzák őket. A deviáns család kívül áll a társadalmon: nem tudja biztosítani a gyermek számára az ebben a korban szükséges társadalmi stabilitást, sem az anyagi életfeltételeket. A szülők kiszámíthatatlan, immorális, indulatos vagy depressziós magatartásukkal állandó feszültségben, nyugtalanságban tartják a gyermekeket. Világszerte, s hazánkban is számos pszichológiai és szociológiai kutatómunka foglalkozik az alkoholista családból származó gyermekek fejlődési károsodásaival. GYÖRGY JÚLIA (1967, 94.1.) irja: „A leszármazott nemcsak biológiai tehertételként hozza magával az eseteknél vázolt labilis idegrendszert, fokozott ingerlékenységgel és fáradékonysággal, hanem nevelői atmoszférája is a legdurvább és legtöményebb ártalmakat tartalmazza: félelemkeltő brutalitást mint csaknem állandó 70

élményt, így az ideál kialakulásának súlyos veszélyeztetettségét. Más esetekben, ha az azonosulás mégis megtörténik mint lelki infekció, a narkománia (alkohol) irányába történik a fejlődés. Az anya idegállapotának leromlása pedig a gyermekek talajvesztettségének betetőzését, s a gazdasági helyzet leromlásával együtt a kriminalitás irányába való fejlődést okozhatja." HÓDOSI REZSŐ (1964, 616-617. 1.) tanulmányában olvashatjuk: „Az alkoholista családba születő gyermeknél az alkoholos génkárosodás feltételezhető. Az örökléstani és pszichiátriai adatok, ha nem is egyértelműen, de általában jelentősnek tartják. A krónikus alkoholista gyermeke az anyagilag rendszertelen, beoszthatat- lan életmód mellett a pszichés feszültség dinamikájának változékonysága miatt szenved a legjobban. Az alkoholista hol gyengéd, túlzottan dédelgeti, hol a legnagyobb durvasággal, esetleg kegyetlenséggel, dühös, rövidzárlat-cselekményekkel teszi gyermekét bizalmatlanná, visszahúzódóvá és tartja maximálisan szorongó állapotban. A józan szülő felé való kapaszkodás, támaszkeresés csak egy ideig és részben ellensúlyozza ezt. Rendszerint a józan házastárs is változó, kiszámíthatatlan hangulatú emberré válik ebben a légkörben, és mint már fentebb hangsúlyoztam, gyakran elsődlegesen ridegebb személyiség" (lásd az I. fejezetben a pszichopata szülőre jellemző „kettős kötést"). Az is előfordul, hogy alkoholos állapotban a szülők a gyermeket is itatják. Mivel a fejlődő szervezet igen nagy mértékben alkoholérzékeny, érthető, hogy ezek a gyermekek mutatják a legsúlyosabb személyiségzavarokat. Az alkoholista szülőktől elszenvedett traumákhoz szinte törvényszerűen csatlakoznak a gyermeket a szélesebb társadalmi környezetben érő sérelmek. A talaj vesztett családok gyermekeit a gyermekközösség általában visszautasítja, szociális rangjuk nagyon alacsony. További rendellenes személyiségfejlődésüket ez a tény is döntően befolyásolja. A viszonylag jó családi struktúrában is keletkezhetnek súlyos környezeti ártalmak, ha a szülők a gyermek önállósodási, illetve leválási törekvéseit akadályozzák. Ismeretes, hogy a család életében fontos esemény a gyermek iskolába lépése. A gyermeket is előkészítik erre, oly módon, hogy figyelmeztetik már hónapokkal előbb „nemsokára iskolás leszel, kötelességeid lesznek, nem játszhatsz mindig!" De számos tapasztalat amellett szól, hogy az iskolás gyerekké válásnak csak néhány aspektusát, inkább a külsődleges történéseket veszik figyelembe a szülők. Holott, a gyerek számára ennek a változásnak a legjelentősebb mozzanata, hogy egy új környezethez fog tartozni, és a családi közösséghez való kapcsolata változik, lazul. A szülőket váratlanul éri ez a pszichikus történés: nem tudják a gyereket a belső akadályokon átsegíteni, sőt többnyire nehezítik azok leküzdését. Mint már említettük, a fejlődő gyermek szükséglete olyan „nyitott család", ahonnan kapuk nyílnak kifelé, meg lehet ismerkedni számos felnőttel és gyerekkel, kommmunikálni a szomszédokkal, pajtásokkal. Amíg a gyermek óvodás, addig a külvilággal való jó kapcsolata mellett érzelmileg még egészen szorosan a családhoz tartozik, a családi szabályokat vetítette be, részére a családi nézetek, a reá vonatkozó családi „minősítés"-ek a mérvadóak. Az iskolába lépéskor ez az irányultság az iskolai interakciók következtében átfordul: az új közösséghez, az osztályhoz, a pedagógushoz kerülnek át a „felségjelvények", a kortárs csoport joga az értékelés, a szabályok alkotása, itt kell beválni, érdemeket, sikereket szerezni, szeretetet kapni. A gyermek hamarabb éli át és érti meg új társas helyzetét, mint a szülők többsége. Amikor otthon rajongva dicséri a tanító néni szépségét, kedvességét, vagy sír, mert összeszidta, esetleg „rá se nézett", édesanyja féltékeny lesz, sőt apja sem óhajtja hallani ezeket a „túlzásokat". Rövidebb-hosszabb ideig tartó konfliktusok után végül tisztázódik, hogy a gyermek mindkét közösséghez érzelmileg kapcsolódik: önállóbbá vált, de a család biztonságot nyújtó védelmére még szüksége van. 71

A leválás elszánt akadályozása - rendszerint neurotikus szülők vagy patologikus családstruktúra esetében - erőteljes manipulációk alkalmazásával folyik. Érzelmi zsarolással és megfélemlítéssel büntetik az új szerepkísérletezéseket, és túlzott szeretet-megnyilvánulásokkal jutalmazzák, ha igyekszik lemondani az „átpártolásról". Elvonják gyereküket pajtásaitól, többet foglalkoznak vele, ölbe veszik, anyja ágya mellé ül, míg el nem alszik, a kisóvodásoknak kijáró gyengédséggel erősítik az emocionális kötelékeket. A pedagógust elmarasztaló hangnemben emlegetik, túlzottan segítenek a leckék elkészítésében, féltik a gyereket az iskolai légkörtől és az erőfeszítésektől. Ez az ártalom nem kevésbé súlyos, mint az előzőkben felsoroltak: kiindulópontja lehet a pszichogén tünetképződésnek, magatartási zavaroknak, neurotikus és pszichoszomatikus állapotoknak. Különösen a 9-10 éves korral kezdődő szakaszban okozhat a gyermekben mély nyomokat hagyó traumákat a szülőkhöz való túlzott kötődés. A leválásban akadályozott gyermeket ugyanis a felnőttektől elkülönülő kortárs csoport nem fogadja be: tapasztalják, hogy érzelmileg éretlenebb, mint a vele egykorúak. Másrészt a szülők többnyire még évekig tiltják a gyermek önállósodási törekvéseit. A patogén családok kettős kötése ilyenkor már teljesen kibontakozik. Példaként egy tipikus, közismert módját említhetjük: „ne légy olyan idétlen, barátságtalan az osztályban!" - szól az egyik utasítás; „nem mehetsz focizni a haverjaiddal, csak rosszat tanulsz tőlük!" hangzik az ellentétes parancs. A következményekről részint az I. fejezetben szóltunk, részint kitérünk majd ezekre a serdülőkori devianciák tárgyalásakor. NEMES LÍVIA (1974) lényeglátóan írja le az e korszakban felmerülő nehézségeket, amelyekkel a gyermek szembekerül, amikor új életkori szerepeit kell kialakítania. Az alább idézett néhány sor ezeket a feladatokat összegezi röviden. „Fontos, hogy regresszív folyamatok - túlzott érzelmi kötődés, szorongások és az elhárításuk ellen folyó küzdelem - ne foglalják le a valóság felé forduló érdeklődést és a kornak megfelelő kapcsolatokat. Az előző korszak lezárásának tehát az a kritériuma, hogy a gyermek be tudjon illeszkedni az egykorúak közé, hogy már előzőleg bejárja a fejlődésnek azt az útját, amely a szülőktől való leváláshoz vezet. A szocializáció nemcsak azt jelenti, hogy képessé válik a kötelesség teljesítésére, hanem azt is - vagy talán elsősorban azt -, hogy ki tud alakítani kezdetben pajtási, később baráti kapcsolatokat, s hogy helyet tud foglalni az iskolai közösség rangsorában. A látenciakor tehát olyan fordulópontja a fejlődésnek, amely a társas kontaktust, a közösségi beilleszkedés alapjait rakja le" (39. 1.). A tárgyalt legmélyebb családi környezeti ártalmaktól el kell különíteni a nevelési hibák okozta miliőártalmakat, bár ezek is tartós és súlyos következményekkel járhatnak. A nevelési hibák igen sokfélék lehetnek, itt csak arra szorítkozunk, hogy a legjellegzetesebbeket, illetve a sajátos koherens „rendszerekbe" csoportosíthatóakat soroljuk fel. Az elhanyagoló nevelés legsúlyosabb formáiról már szóltunk, amikor a szülői szeretet teljes megvonását, a gyermek érzelmi szükségleteinek semmibevevését írtuk le. De létezik az elhanyagoló nevelésnek olyan formája is, amit inkább nevelési apátiának vagy túlságosan passzív nevelésnek nevezhetünk. Ilyenkor a szülők, bár érzelmileg a gyermek mellett állnak, nem törődnek eléggé életvitelével, nem figyelik, nem irányítják tevékenységeit. A maguk útját járják, és a gyermek is a maga útját járja, túlságosan nagy szabadságot kap. Az elhanyagoló nevelés körébe sorolhatjuk a gyermek háttérbe szorítását a testvérei között, amit a szülők gyakran nem is tudatosítanak, de a gyermek kínlódik ebben a helyzetben. Az erős testvérféltékenységet minden esetben neurotizáló tényezőként kell számontartanunk. 72

A túlzottan szigorú nevelési módszer fő ismérveit röviden a következőkben foglalhatjuk össze: A szülők a gyermek elé teljesíthetetlen, irreális követelményeket állítanak, szünet nélkül utasítgatják, ellenőrzik, sok büntetést alkalmaznak, a gyermek hibáit hangsúlyozzák, elismerésben alig részesítik. Arra törekszenek, hogy a gyermek féljen tőlük, bár ezt úgy fogalmazzák, hogy a gyermek „tisztelje őket" és „tekintélyük legyen". A gyermek ellenkezését, kritikáját, öntudatos és önálló tevékenységét nem tűrik el, szigorúan megtorolják. A büntetésekben többnyire szerepet kap a testi bántalmazás. Az is jellemző a túl szigorú szülőre, hogy igen nagy energiával kutatja fel azokat a büntetési módokat, amelyek a gyermeket aktuálisan a leginkább érintik. Az elkényeztető nevelést jellemzi, hogy a szülők nem kívánják meg a gyermektői, hogy korának és képességének megfelelő feladatokat lásson el a családban. Mindent elvégeznek helyette, segítenek neki, és védik olyan helyzetekben, amelyben erre objektív indok nincsen. Féltik, nem engedik el maguktól, nem engedik barátkozni, hibáira szemet hunynak, jelentéktelen dolgok miatt túlságosan dicsérik. Meg kell említeni a szülői vágyálmokra irányuló nevelést, amely mind a szigorú, mind az elkényeztető nevelésből tartalmazhat elemeket. Lényege, hogy a szülő mindenáron arra törekszik, hogy a gyermek mint életének folytatása és kiteljesedése, megvalósítsa az ő el nem ért céljait, ideáljait. A leggyakoribb káros nevelési forma a következetlen nevelés. Ennek fő jellegzetessége a követelmények labilitása, szeszélyes váltogatása. Az elismerés, az elmarasztalás, a gyengédség és a visszautasítás a szülő pillanatnyi hangulatától függ. Majdnem minden esetben megfigyelhető a túl szigorú, a kényeztető és az elhanyagoló nevelés közötti ingadozás. A szülő elsődleges nevelési módja általában a gyermek elhanyagolása, és amikor elfojtott bűntudata már túlságosan szorongatja, akkor hirtelen minden figyelmével a gyermek felé fordul, és vagy túl szigorú követelményekkel lép fel, vagy pedig túlzott gyengédségi rohamaiban a gyermek minden indokolatlan kívánságát teljesíti. A gyermekek általában rosszul viselik el a szülők érzelmi kitöréseit, úgynevezett „kihasználással" és „hálátlansággal" reagálnak rá. Ekkor a szülő igazolva látja magát, és újra visszasüllyed nevelési passzivitásába, a gyermek kisebb-nagyobb mértékű elhanyagolásába. A következetlen nevelés körébe kell sorolni azokat az eseteket is, amikor a két szülő egymástól túlzottan eltérő és hibás nevelési módszereket alkalmaz. Ilyenkor általában éles viták folynak a szülők között a nevelési elvekről, és e vitákról a gyermek is tudomást szerez. Valamennyi felsorolt hibás nevelési forma az egészséges személyiségfejlődést akadályozza. A túl szigorú és az elkényeztető nevelés egyaránt a gyermek önállóságát, a realitáshoz való alkalmazkodását csorbítja. Az elhanyagoló nevelés hiszteroid reakciókat, önbizalomhiányt, depresszív állapotokat, határozatlan énképet, befolyásolhatóságot, sodródást eredményezhet. A legkárosabb azonban a következetlen nevelés. Megtörténhet ugyanis, hogy az elhanyagolt gyermek a közvetlen reakciói - hiperaktivitás, feltűnni vágyás, rossz tanulás, lopás stb. - sikertelenségei után beletörődik helyzetébe, és a továbbiak során korán önállósodó, valódi sikerélményeket kereső, erős egyéniséggé válik. Ugyancsak előfordulhat, hogy a túl szigorúan nevelt gyermek eredeti agressziós és lázadó tendenciáin túllépve, „igazságra" és „tökéletességre" törő serdülővé válik, aki munkával, alkotásokkal szabadul fel a szülői nyomás alól. Sőt a túlvédett, elkényeztetett gyermek is megállhat a lábán később, hajó képességekkel rendelkezik. A következetlenül nevelt gyermekek nagyrésze azonban egész életében nem tudja kiheverni személyiségstruktúrájában elszenvedett károkat. A gyermekkori teljes bizonytalanság miatt keletkezett szorongások tartósan tovább működnek, többnyire neurotikus reakciók formájában. RANSCHBURG JENŐ (1973, 133-139. 1.) két dimenzió, „a gyermek testi-lelki mozgási szabadsága" és „a nevelő emocionális viselkedése" mentén differenciálja a felnőttek nevelési magatartásait. E két 73

dimenzió szélső értékeinek kombinációi négyféle attitűdöt eredményeznek: a meleg-engedékenyt, a hideg-engedékenyt, a meleg-korlátozót és a hideg-korlátozót. Az első kettő az agresszió, az utóbbi kettő a szorongás irányában befolyásolja a személyiség alakulását. Ez az osztályozás árnyaltabbá teszi és egyszersmind kiemeli az előzőkben már tárgyalt nevelési ártalmak legpregnánsabb vonásait. Az elhanyagoló nevelés a hideg-engedékeny, a túl szigorú nevelés a hideg-korlátozó, a kényeztető nevelés a meleg-korlátozó attitűdnek felel meg. míg a következetlen szülők a különböző attitűdöket váltogatják. A gyermek személyiségének kibontakozása és autonómmá válása szempontjából a melegengedékeny attitűd az optimális. Az iskolai környezeti ártalmak A családjukban kisgyermekkorban sérült, érzelmileg elhanyagolt gyermekek - mint már említettük - az új környezetbe is átviszik a rendellenes, bizalmatlan, nyugtalan, szorongó, agresszív, gátolt, közömbös magatartási reakcióikat. Következménye, hogy mind a pedagógusok, mind a gyermekek elmarasztalják, kirekesztik, büntetik, megszégyenítik őket. E megtorlások viszont akadályozzák szociális kapcsolataikat, a reális világ iránti érdeklődésük is csökken. Fantáziál- gatnak, akárcsak kisgyermekkorban, de most más tartalmú fantáziák - agressziós, hatalmi vágyaikat kielégítő kalandok és krimik - népesítik be tudatukat. Tanulmányi teljesítményeik romlanak, s a „rossz kör" (circulus vitiosus) bezárul: az elmagányosodott gyermek a társadalommal szembenálló, hasonlóan sérült gyermekekhez csatlakozik, és a gyermekkori és ifjúkori bűnözés szempontjából veszélyeztetetté válik. Az iskolai környezeti ártalmak közül a leggyakoribb az, amikor a családjukban hospitalizált vagy traumatizált gyermekeknél az iskola nem ellensúlyozza, nem rendezi, hanem, tovább mélyiti a családi környezeti ártalmakat. Ilyen esetekben a pedagógus nem ismeri fel, hoy a gyermek fegyelmezetlen, irányíthatatlan viselkedése, „közömbössége", silány tanulmányi munkája nem rosszindulatból fakad, hanem érzelmi problémáinak következménye. Vagy ha meg is látja az összefüggéseket, nem tartja nevelői munkája körébe eső feladatnak, hogy a torzulásnak induló személyiségfejlődést megállítsa, korrigálja, visszafordítsa. Igen sok esetben megelőzhető lenne a kóros, az egész életre rögzülő személyiségzavarok kifejlődése, ha az inadaptált gyermekek az iskolában a pedagógusokkal és társaikkal jó kapcsolatba kerülnének, ha az iskolától való viszolygásukat felváltaná kellemes közérzetük a gyermekközösségben. Számos ilyen eset kerül a pszichológiai rendelésekre, és amennyiben a pedagógus és a pszichológus együttműködik, úgy rendeződhet a gyermek magatartása. ORMAI VERA (1969) 233 általános iskolai osztályban végzett - e területen úttörő - felmérés alapján, értékes adatokkal és elemzésekkel közelíti meg a kérdést. Az osztályvezetők a felmérésben szereplő 7859 tanuló 7,3%-át minősítették nehezen nevelhetőnek. (Ez átlagosan osztályonként 2,5 tanulót jelent.) A nehezen nevelhető gyermekek többsége nem súlyosan problémás. A „szociálisan inadaptált" kategóriába tartoznak, nem szorulnak speciális gondozásra. „Számukra a helyesen irányított közösségi tevékenység, az általánosan használt nevelési és oktatási módszerek sajátos, az egyéni bánásmód elvét messzemenően figyelembe vevő alkalmazása - megfelelő pedagógiai és pszichológiai felkészültséggel rendelkező nevelő kezében elégségesnek bizonyulna" (1089.1.) - állapítja meg a szerző számos hazai és külföldi kutatóval egyetértően. Adatai szerint az alsó és a felső tagozatban körülbelül egyforma arányban találhatók nehezen nevelhető tanulók, de az életkor növekedésével párhuzamosan a tünetek súlyossága és komplexitása növekszik.

74

Becslések szerint a hatvanas évek végén lezárt vizsgálat óta eltelt időben növekedett az iskolákban az inadaptált gyermekek száma. A nyolcvanas évek elején a pedagógusok átlagosan 8-10 nehezen nevelhető, sőt „kezelhetetlen" gyereket tartanak számon egy-egy osztályban. Iskolai ártalom gyakran családi előzmény nélkül is keletkezik. Egyik gyakori fajtája, hogy az első osztályba lépő gyermek iskolaéretlen. Ha ezt nem veszik figyelembe, s a gyermek kialakulatlan készségeinek meg nem felelő magas követelményekkel lépnek fel vele szemben, az elmaradás egyre súlyosbodik, állandó beilleszkedési problémákat, osztályismétléseket, túlkorosságot eredményez. Ismertetünk egy tipikus esetet: A. A. 14 éves. az általános iskola negyedik osztályába járó fiú. Panasz: a tanulás iránt teljes érdektelenséget tanúsít, csavarog, galerihez tartozik. Beteges csecsemő volt. gyakori középfülgyulladással. Beszédfejlődése kissé késedelmes, egyébként normális fejlődésmenet, jó csaladi légkör. Bölcsődében, óvodában panaszmentes. Az első osztályban a balkezes gyermeket átszoktatták jobbkézre. Olvasási nehézségek miatt ismételte az első osztályt, kétszer ismételte a második osztályt, és a negyedikben ismét megbuktatták. A pszichológiai vizsgálat eredménye szerint: értelmi színvonala átlagos, igen szorongó, kisebbségi érzésektől szenvedő gyermek. Jól számol, de olvasása és írása a második osztálynak megfelelő fokon van. Az olvasási nehézségek magyarázatául több kedvezőtlen körülmény együtt járása szolgálhat. Ezek: a késői beszédfejlődés, az akusztikus analizálás gyakorlatlansága (a nyolcéves koráig tartó fülpanaszok miatt), az átszoktatott balkezesség, a túlérzékeny, szorongásra hajlamos idegrendszeri alkat, aminek következtében a sorozatos kudarcélményekre gátlással, cselekvési „rövidzárlattal" reagált. A pszichológiai foglakozások során sikerült az olvasással és írással szembeni gátlásait feloldani, és e készségeit fejleszteni. A disszociális tünetek megszűntek, a fiú közepes tanulóvá vált. Feltehető, hogy ha már az első és a második osztályban szakpszichológusi útmutatás alapján bántak volna a gyermekkel, nem került volna sor ilyen nagymérvű elmaradására, és nem sodródott volna deviáns cselekedetekbe. Az iskolaéretlenül első osztályba kerülők között sok a hiperaktív vagy az átlagosnál lassúbb gyermek. A pedagógus viszont nem fogadja el a gyermekek egyéni tempóját. Mind a lassú, mind a hiperaktív gyermekeket rövid idő alatt rá akarja szoktatni az átlagos tempóra. Az idegrendszeri sajátosságok azonban ilyen módszerekkel nem befolyásolhatók, a gyermek neurotikussá válik, a tanulásban lemarad. Ezeket a növendékeket gyakran indokolatlanul az enyhe értelmi fogyatékosokat nevelő általános iskolába telepítik át, s ez a megbélyegzés inadaptációhoz vezethet. Az úgynevezett „túlkorosság" - az életkornál több évvel alacsonyabb osztály végzése - többnyire komplex, családi és iskolai ártalmak következménye, ugyanakkor újabb iskolai ártalmak forrása. A gyermek már amúgyis rosszul érzi magát a nála sokkal fiatalabbak között, és a pedagógus is kényelmetlen helyzetben van. Sokat kell foglalkoznia a túlkoros gyermekkel, már csak az állandó súrlódások miatt is, amelyek közötte és az osztály között keletkeznek. A pedagógus nyugtalankodik amiatt is, hgy az idősebb gyerek esetleg „rossz hatással" van a kisebbekre, vagy hogy bántalmazza őket. Állandóan „rajta van a szeme", s ez növelheti a gyermek kudarcélményeit, elszigetelődését. Nem ritka a túlérzékeny, szorongó, gátolt gyermeket érő iskolai ártalom. Ha ilyen gyermekek kemény, hangos szavú, sokat büntető pedagógushoz kerülnek, nem bírják elviselni azt a fegyelmezési rendszert, amihez az osztály zöme még képes alkalmazkodni. Eluralkodik rajtuk az állandó rettegés, a

75

pánikhangulat, ami a legkülönfélébb kóros pszichoszomatikus, intellektuális és magatartási tünetekben nyilvánul meg. A pszichológiai rendeléseken sűrűn fordulnak meg azok a gyermekek - még 5. és 6. osztályosok is -, akik rengeteget sírnak, ha felelésre kerül a sor, bizonyos pedagógusoknál nem bírnak megszólalni, egész gyermekkorukat elrontja a félelem a kudarcoktól és a megszégyenüléstől. A pedagógiai módszerként használt „elrettentés" nemcsak a szorongó gyermekeket teszi depresszióra hajlamosakká, de igen rosszul hat a nagyon értelmes és az etikai kérdések iránt érdeklődő, általában nyugtalan, izgága gyermekekre is. Ők az „igazság bajnokai", akik mindenkit szenvedélyesen bírálnak - a nevelőt is és ha ezért következetesen büntetésekben, ledorongo- lásban részesülnek, csalódásuk miatt szembefordulnak az iskolával, sőt gyakran az egész felnőtt társadalommal és annak értékrendszerével is. A nagyon magas tanulmányi és magatartási követelmények felállítása gyakran nem fejt ki ösztönző hatást, hanem éppen ellentétes következményekre vezet. Mind a szülők, mind a pedagógusok - általában a gyermek értelmi képességeire hivatkozva - azt várják, hogy kitűnően fog tanulni. A gyermek azonban csak a közepes vagy a gyenge szintet tudja elérni. (Kitartáshiány, fáradékonyság, dekoncentráltság stb miatt.) Rendszerint nemcsak a szülő, de a pedagógus is hiúságában érzi magát sértve, és a gyermek mindkét környezetben haragot, meg nem értést tapasztal. Helyzete mindenütt megrendül, bizonytalanná válik, és még jobban hanyatlik a tanulásban. Ugyanezt a folyamatot végigkísérhetjük a magatartási követelmények terén is. A nevelők a megbízható, jó tanulót valamilyen iskolai csíny, mulasztás vagy szókimondó magatartása miatt hirtelen mellőzik, cselekményét „jellemhibának" minősítik, nem veszik tekintetbe, hogy a legjobb irányban fejlődő gyermek sem kialakult jellem még, hanem a pillanat hatása alatt cselekszik. Meg kell említeni azokat az iskolai ártalmakat, amelyeket az állami gondozásban nevelkedő gyermekek szenvedhetnek el azoktól a pedagógusoktól, akik eleve elfogultak, gyanakvók e gyermekekkel szemben. Valóban igaz, hogy többségükben kiegyensúlyozatlanabbak, mint a családban nevelkedők, ugyanakkor a pedagógussal való jó kapcsolat számukra igen fontos. Minden cselekedetük, egész magatartásuk háttere az az eredendő kudarcélmény, hogy mások, mint a többiek. S ha az iskolai nevelő alátámasztja ezt az érzést azzal, hogy különbséget tesz állami gondozott és „családi" gyermek között, úgy a hátrányos helyzetű, kisebbrendűségi konfliktusoktól megzavart gyermekben ez maradandó nyomokat hagy. Emberi fejlődésükre az hatna kedvezően, ha nemcsak egymás között barátkoznának, hanem a szüleiknél nevelkedő gyermekekkel is baráti kapcsolataik lennének. Egy-egy szociometriai felmérés azonban arról tanúskodik, hogy alig akad kölcsönös barátválasztás az „intézeti" és a „családi" gyermekek között. Az iskolában tudatosuló elszigeteltségük, kiszolgáltatottságuk krízisállapotot idézhet elő a gyengébb idegzetű állami gondozott gyerekeknél. Ilyen esetet ismertetünk az alábbiakban. T. M. 8 éves leány egyéves kora óta állami gondozott, 2. osztályba jár. Iskolás korára már a harmadik nevelőszülőhöz került, a jelenlegihez, ahol végre szeretettel nevelik. De talán éppen ezért erősen féltékenykedik az „édes" gyermekre. A 2. osztályban már szeptemberben, valami egészen jelentéktelen fegyelmezetlenség miatt intő került az értesítőjébe. A túlérzékeny kislány elkeseredésében az iskola pincéjébe szaladt. Ott találtak rá: sírt és köpenyének öve nyakára volt tekerve. Elvitték a Gyermek-ideggondozó rendelésére, ahol folyamatos pszichoterápiás kezelésben részesült. Az iskola azonban „nem vállalt feleiősséget érte", s teljesen ellentétben a pszichológiai javaslattal, rábeszélték a nevelőszülőket - szerencsére eredménytelenül -. hogy vigyék vissza a kislányt a Gyermekvédő 76

Intézetbe. A pszichológus a gyermeket másik iskolába helyeztette át. ahol tanulmányi eredménye és magatartása is rendeződött. A gyermeknek időben történő jó légkörű, neveléscentrikus iskolába való áthelyezése még súlyos tünetek esetén is a gyermek teljes gyógyulásához vezethet. GÁTI FERENC (1975) beszámol ilyen irányú tapasztalatairól. S végül rá kell térnünk azokra az általános körülményekre, amelyek az utolsó évtizedekben iskoláinkban kialakultak. Társadalmunk az iskolától azt várná, hogy egyrészt minden gyermek részére megteremtse az esélyegyenlőséget a magas műveltségi színvonal és a felsőoktatásban való részvétel elérésére, másrészt arra kellene nevelnie, hogy a korszerű ismeretanyag elsajátításán túlmenően, önállóan gondolkodó, alkotókedvű, együttműködésre képes fiatal generáció tudjon majd helytállni a tudományostechnikai haladás új feladatainak megoldásában. A gyakorlatban azonban egyre csökken a pedagógiai munka hatékonysága iskoláinkban. Az akadályokat tárgyi és személyi tényezők halmozták fel. Társadalmunk feladataival nem tudott lépést tartani iskolahálózatunk fejlesztése. A szükségesnél kevesebb iskola, illetve tanterem épült, kevés iskolaépület felel meg a fenti célok eléréséhez szükséges korszerű követelményeknek (udvar, tornaterem, sportolási lehetőség, zsibongó, a szemet kímélő világítás, jó szellőztetés, a növekedésnek és az egészséges testtartásnak megfelelő székek, asztalok stb.). Rohamosan nőtt a: iskolák és a tantermek zsúfoltsága: 1000-2000 tanulólétszámú „mammut" iskoláinkban állandó erős zajongás, a szük folyosókon számos osztály tanulóinak ide-oda rohangálása, lökdösődése, verekedése tapasztalható. Az egész tanévben, nap-nap után ismétlődő, igen fárasztó környezet a gyermekekben ingerültséget, agresszív feszültséget, zaklatottságot, dekoncentráltságot okoz. Az általános iskolás gyermekek nagy hányada napközis vagy tanulószobás, tehát 8-10 órát töltenek el tömegben, előírt, irányított foglalkozással, ugyanazon a helyen. Ez a „napirend" - még ha jó esetben egy-két órára meg is szakítja az udvaron vagy a játszótéren a szokványos futkározás megfosztja a gyermekeket a pihentető és személyiségfejlesztő igazi jó játéktól. (Etológiai és szociálpszichológiai megfigyelésekből ismeretes, hogy minél nagyobb az élőlények sűrűsége egy adott területen, annál erősebb agresszív vagy önpusztító magatartást tanúsítanak az egyedek.) A felsorolt körülmények következtében az iskolába járás - és ennek révén a tanulás - a gyermekek részére nem vonzó. A nehezen elviselhető tárgyi környezet azonban nem egyedül felelős az iskolához való „negatív" érzelmi viszonyulásért. A felületes társas kapcsolatok, a „referenciacsoport" egyre lazább szövedéke leginkább a személytelen pedagógiai légkörnek tulajdonítható. Viszonylag sok iskolában a hideg-korlátozó, autokratikus nevelői attitűd az uralkodó, ami időnként váltakozik a hideg-engedékeny (szemet hunyó) pedagógiai beállítódással, s ez hátrányosan befolyásolja a másodlagos szocializációt. Ahhoz, hogy társadalmi céljainkat szolgáló neveléscentrikus, demokratikus légkörű iskolahálózat szerveződjék, javítani kellene pedagógusaink munkafeltételein és presztízsén, társadalmi rangján. A pedagógusok gyakran adnak hangot csalódottságuknak, amit a hivatásuk gyakorlásától remélt szociális és morális elismerés hiánya okoz (FERGE ZS., 1971, 1973). Azt tartják, hogy a társadalom kevésre értékeli munkájukat, ennek következtében csökkenő önértékelésük újabb kudarcélmények forrásává válik. Holott a pedagógus a családi ártalmak okozta inadaptációt nemcsak felismerheti, hanem bizonyos esetekben korrigálhatja is. Az ehhez szükséges motiváció azonban a pedagógusok nagy részében jelenleg még nem eléggé erős. KÓSÁNÉ ORMAI VERA (1981, 16. 1.) írja: „A nevelési nehézségek a pedagógiai tevékenység során jelentkeznek, esetleg itt is jönnek létre. A nevelési

77

folyamat más jelenségeihez hasonlóan, kialakulásuk több tényező együttes hatásának eredménye... Az iskolának kell megteremtenie a lehetőséget, hogy a gyermek adaptálódjék." A nevelőotthoni környezeti ártalmak A csecsemő- és kisgyermekkorral foglalkozó fejezetben az intézeti hatások problémái közül csak a csecsemőotthoni ártalmakra tértünk ki. Ebben a fejezetben tárgyaljuk mind az óvodásotthonok, mind az általános iskolába járó gyermekek otthonainak szocializációs nehézségeit. Az óvodásotthonok nevelőmunkájának e fejezetben kell helyet kapnia, mert az állami gondozott gyermekek hatéves korukban általában még nem iskolaérettek, rendszerint még tovább maradnak az óvodásotthonokban és csak hetedik vagy nyolcadik életévükben helyezik át őket az iskolásgyermekek otthonaiba. Egyrészt ez a gyakorlat, másrészt az a tény, hogy az óvodásotthoni szocializációs deficit szorosan összefügg a gyermek iskoláséveiben fellépő konfliktusokkal, indokolja, hogy mindkét tipusú nevelőotthonban fellépő károsodásokat ehelyütt elemezzük. Az óvodásotthonokban élő gyermekek specifikus környezeti ártalmai közül első helyen kell megemlítenünk, hogy a gyermekek nem kaphatják meg azt az intenzív érzelmi kapcsolatot, azt a „személyhez szóló" gyengédséget, becézést, elismerést, beszélgetést, intim játékot a felnőttel, mesét és sikerélményt, ami teljes emocionális biztonságot nyújtana nekik, képességeik és érzelmi életük optimális kibontakozásához segítené őket. Bonyolítja a helyzetet a gyermekek „testvérféltékenysége", a 20-25 gyermek rivalizálása az óvónő és a dajka szeretetéért. Ez az indulati feszültség az iskoláskorban sem szűnik meg, de rejtettebben és áttételesebben él tovább. A pedagógusok módszereiben gyakran tapasztalható büntetés a „szeretetmegvonás". A gyors alkalmazkodás, a szófogadás elérése céljából, jelentéktelen fegyelmezetlenségek megtorlásaként eltiltják a gyermeket a játéktól, büntetik, fenyegetik, megszégyenítik. S a gyermek a nevelőotthonban erre ugyanúgy reagál, mint a családban: zavart, feszült érzelmi állapotba kerül, még fegyelmezetlenebb, szorongó, bohóckodó vagy ellenszegülő lesz, esetleg makacsul dacol. Megszilárdulnak a régebbi, a csecsemőotthonban vagy a családban szerzett deformációk, s így az óvodásotthonokban számos érzelmileg retardált gyermek nő fel. Főbb típusaik: -a felületesen kötődlő, mindenki kedvében járó, szerepelni vágyó, gátlás nélküli gyermek; - az ingerlékeny, agresszív, szélsőséges hangulatváltozásoknak alávetett, féktelen indulatokkal, gyakori dühkitörésekkel küszködő; - A, félénk, .gátolt túlérzékeny, sokat síró, nyűgösködő gyermek. Bár az óvodásotthonokban rendszeres testnevelés folyik, mégis megtörténik, hogy azok a gyermekek, akik a csecsemőotthonból vagy a családból mozgásfejlődési elmaradással kerültek a nevelőotthonba, ott sem fejlődnek kielégítően, hanem tovább retardálódnak az alapvető készségek terén. Hiába vannak napi 2-3 órát szabadban, a kisgyermekek még a kertben vagy a mezőn is egy helyben ülnek, állnak, elbabrálgatnak egy-egy virággal vagy faággal. S bár a mozgásfejlődés az élettani fejlődésre épül, a gyakorlás hiánya miatt a finomabb manipulációkban e gyerekek többsége elmarad kora átlagos színvonalától: bizonytalanabbul mozognak, testtartásuk és kézmozdulataik ügyetlenebbek, koordinálatlanabbak. A rajzolás, a papírhajtogatás, az agyagozás vagy más kézi munka terén nem érik el a szokásos teljesítményeket. Az indítékhiány okozta mozgás és társas kapcsolat elmaradást meg kell különböztetnünk a gyermekek időnkénti normális és szükséges magányos játékától, A legtöbb gyermek igényli, hogy

78

időnként „elvonulhasson", és egyedül, nem mindig közösségben játsszék. Ez szükséges ahhoz, hogy a gyermek fel tudja dolgozni az őt ért hatásokat. Nyilvánvaló, hogy a napirendbe iktatott fél-, egyórás csoportos torna nem elégítheti ki ennek a korosztálynak a mozgásszükségletét. Ha azokat a gyermekeket, akiket első életéveikben a mozgásigényről „leszoktattak", az óvodásotthonban sem ösztönzik, serkentik sok-sok, intenzív mozgásos játékra - ha éppen ellenkezőleg, hosszú időt kell sorbanállással, egymásra várással, helyhez kötötten eltölteniök -, akkor újabb környezeti ártalmak csatlakoznak az eddig elszenvedettekhez. Hasonlóan a mozgásos játékokhoz, a nevelőotthoni gyermekek szerepjátéka is szegényesebb, egyhangúbb, kevésbé ötletes és lendületes, mint a családban élő óvodások játéka. A gyermekek zöme nem merül el a játékban, gyakran abbahagyja; ide-oda kapkod, nyugtalanul, agresszíven vagy gátoltan és sokszor jóval fiatalabb életkornak megfelelő módon játszik. A „játszani nem tudás" mint nevelőotthoni tünet a külvilágtól való elzártság, az élményszegénység, az érzelmi bizonytalanság jele. A valódi, a jó, a „komoly játék" hiánya a későbbi iskolás gyermek, a serdülő, sőt a felnőtt személyiségére is kihat: lendület- és aktivitáscsökkenést, a munkaöröm, a munkakedv hiányát, céltalan, perspektívátlan állapotokat okozhat. HERMANN ALICE (1970, 121-123. 1.) részletezi azokat az óvodásotthoni általános életrendi körülményeket, amelyek veszélyeztethetik az állami gondozott gyermekek éntudatának kialakuláséit. (E körülmények megváltoztatására a cikkben konkrét pedagógiai útmutatásokat nyújt.) Az óvodásotthonban nem tudnak részleteket a kisgyermek múltjából, és így az többé nem hallja emlegetni elmúlt életének eseményeit, a régi énje mintha meg is szűnt volna. A másik az énfejlődés szempontjából igen kedvezőtlen helyzet: a tudatos választás, a döntés gyér lehetősége (ételben, ruhában, játékban stb.), ezért nem alakulhat ki a gyermek egyéni ízlése, hajlama. Minden gyermeknek azonos szokásai vannak, az egyes gyermek felszívódik a csoportban. Amikor egyenként megkérdezték a gyermekektől: „mit csinálsz, ha éhes vagy?", „mit csinálsz, ha fáradt vagy?", akkor válaszában majd mindegyik többesszámot használt: „eszünk", „lefekszünk" - mondta. A szerző figyelmeztet, hogy helytelen lenne ezt a „felszívódást" a közösségi nevelés előnyének és eredményének tekinteni! A társadalom nem uniformizált személyiségű embereket igényel. Sajátos formát ölt a nevelőotthoni gyermekeknél a dackorszak: miután a gyermek élete a közösség szoros napirendjének keretében zajlik le, kevés alkalma nyílik arra hogy kipróbálja akaratának keresztülvitelét. A gyermekek egy részében ezért az önálló cselekvésre mozgósító, pszichikus energia fokozatosan csökken, egyre passzívabbak, önállótlanabbak, esetleg közömbösekké válnak. Más alkati típusú gyermekek - az erősebb ösztönéletűek - összegyűlt energiáikat időnként kirobbanó „hisztériás" jelenetekben vezetik le. Van olyan gyermek is, aki a passzív dacreakció állapotába kerül: makacsul hallgat, kitér a feladatok elől, bevizel, selypít stb. Ilyen tünetek hosszú ideig elhúzódhatnak. Igen lényeges, hogy a nevelőotthonban - ugyanúgy, mint a családban - a gyermek ne érezze azt, hogy nem szabad akarnia! Az óvónőnek minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy a napirend és a szabályok rugalmas alkalmazásával minden kisgyermek kezdeményezhessen, választhasson, és még ellenkezhessen is annyira, mint a megértő szülők körében felnövő gyermek. A dackorszak néhány hónapjának többletíaradozása meghozza a gyümölcsét: a későbbi kiegyensúlyozott személyiségű gyermek sokkal kevesebb nevelési problémát okoz majd. Az éntudat kialakulásához hozzá tartozik a személyi tulajdon tapasztalata is. Jelentős miliőártalmat okoz, ha az óvodásotthonban nincs a gyermekeknek saját játékuk és saját helyük, ahol ezeket a játékokat tartják.

79

Nem kevés veszélyes nevelőotthoni ártalmat sorakoztattunk fel az előző lapokon. Befejezésül hangsúlyozzuk az óvodás korú állami gondozott gyermekek legsúlyosabb károsodását: a gyermek ide-oda helyezgetését, „hányattatását", több helyen - vér szerinti szülőnél, csecsemőotthonban, nevelöszülőnél - való nevelődését. Ezek a több ízben áthelyezett gyerekek átélik az érzelmi kapcsolatok brutális megszakadásait, az életrend, a szabályok érthetetlen megváltozásait. A kisgyermekeknek, amint említettük, pszhichikus szükségletük a környezet stabilitása. Alkalmazkodni szeretnének a felnőtt elvárásaihoz, megmutatkozik ez játékaikban, a szabálykeresésben, teljesítményorientáltságukban és bizonyos konformizmusigényükben. A környezetváltozások szinte felmérhetetlen hatású traumákat és frusztrációt jelentenek ebben az életkorban. A személyiség regresz- sziója vagy jobb esetben a fejlődés stagnálása tapasztalható még hosszú évekkel az áthelyezésük után is. Ha a csoportnevelők évente vagy még gyakrabban változnak, vagy ha a gyermeket helyezik át egyik intézetből a másikba, úgy minden megszakadt személyi kapcsolat csökkenti a későbbi személyi kapcsolatok létrejöttének esélyeit. A gyermek azzal védekezik a csalódások és a frusztrációk ellen, hogy nem kötődik mélyebben senkihez, hiszen emlékeiben őrzi régebbi érzelmi kötődéseinek fájdalmas megtörését. A váltakozó nevelők nem válnak részére belső mintává. Nem kezdődhet meg a felettes-én alakulása, a gyermek gyökértelen, infantilis, erkölcsileg labilis marad. A legerősebb krízis az óvodásotthonból az iskolásotthonba való áthelyezéskor következik be. Amellett, hogy a gyermek új nevelőotthoni környezetbe kerül, az iskolakezdet is megterhelést jelent számára. A vele szemben támasztott követelmények hirtelen nagymértékben megnövekszenek. Holott ezeknek a gyermekeknek feladattudata még hiányos, kezdeményező kedvük, önállóságuk, önbizalmuk alacsony fokú, alapkészségeik kialakulatlanok. A gyermekek tehát az iskolában sorozatos kudarcélményeket élnek át, s ezek elbizonytalanítják, szorongóvá teszik őket. A bizonytalanság érzését fokozza, hogy az óvodai szokások felbomlása és az új iskolai szokások kialakulása között valamiféle szokásrendszer nélküli állapotba kerülnek. Tanulmányi lemaradásuk egyik oka az első osztályos korukban átélt emocionális trauma, emiatt nemcsak az első osztályban, de később is gyakran bukdácsolnak, osztályt ismételnek, s így túlkorosakká lesznek. Az iskoláskorúak nevelőotthonaiban élő gyermekek jelentős hányada személyiségfejlődésében már korábban megzavart gyermek. Károsodásuk fő oka az állami gondozásukat szükségessé tévő szociális státuszuk: a züllött vagy beteg vagy széthullott család, a szülők nevelési képtelensége, igen rossz lakás- vagy anyagi körülmények, ingerszegény környezet stb. Az állami gondozásba vételkor a gyermek - még abban az esetben is, ha értelmileg felfogja, hogy ez az intézkedés az ő érdekében történt - érzelmileg újabb súlyos megrázkódtatáson esik át. Az iskolás korú gyermeknél ez a megrázkódtatás párosul azzal a tudattal, hogy ő a többi gyermekkel szemben megkülönböztetett és szabadságától megfosztott. Ez az élmény átmenetileg súlyosbítja szembenállását a felnőtt társadalommal és fokozza rossz pszichikus állapotát. Az átmeneti időben az intézeti élet pozitívumait - az egészséges, rendszeres életvitelt, a kulturált, esztétikus környezetet, a tanulás, a művelődés, a sport kedvező lehetőségeit, a nevelők által nyújtott erkölcsi és érzelmi támaszt - elnyomja annak a tragikus élménynek a hatása, hogy szüleik nem tudtak vagy nem akartak róluk gondoskodni. (Ezt gyakran úgy fejezik ki, hogy szüleik „eldobták őket",) Sorsukat eltörölhetetlen kudarcélményként rejtegetik magukban, szüleik iránti érzelmeik tisztázatlansága, ambivalenciája fokozza kiegyensúlyozatlanságukat, önmaguk leértékelését, önbizalomhiányukat. 80

A nevelőotthoni nevelés feladata, hogy kifejlessze a gyermek érzelmi kötődési képességét, kialakítsa önbizalmát, a nevelőotthoni közösséghez tartozásának biztonságát, az alkotó tevékenységre ösztönző motívumokat, és kibontakoztassa egyéni képességeit. E feladatok megvalósításának útja: a) megközelíteni a családi otthon néhány lényeges funkciójának ellátását; b) alkalmazni az érzelmi nevelés változatos módszereit, amibe beletartozik a nevelőotthon demokratikus, erős kohéziójú, aktív gyermekközösségének kialakítása. Ha a nevelőotthon nem nyújtja növendékeinek ezeket az életfeltételeket, úgy alapvető szükségleteik kielégítésében továbbra is frusztrálódnak, hasonló módon és mértékben, mint ha a nevelésükre alkalmatlan családjukban maradtak volna. ad a) Az igazi családi otthon ismérveit nem lehet pusztán racionálisan megfogalmazott tételekben felsorolni. Az otthon érzelmi értékeit és gyakorlati útravalóit a maguk valószerűségében csak nagy költők és írók tudják ábrázolni. Az alábbiakban kizárólag azokat a leglényegesebb és általánosítható funkcióit igyekszünk megragadni, amelyeket pszichológiai terminológia segítségével meg tudunk határozni. Az „otthon" olyan tér, ahol egymással intim személyes kapcsolatban lévő emberek „kiscsoportban" élnek együtt. Az együttélők - az elkerülhetetlen súrlódások és nézeteltérések ellenére - határozottan érzik, hogy egymáshoz tartoznak (nem magányosak), egymást védik minden veszély ellen, az otthonban valamiféle biztonságot élveznek. Az „otthon"-ban az életmód a családtagok individuális bioritmusához igazodik (KONTRA GY., 1970). Mindenki megközelítően annyit alszik, eszik, mozog, pihen és tevékenykedik, amennyi fiziológiás szükségletei kielégítéséhez kell. (Természetesen az egészségügyi átlagos normákat és a társadalmi kereteket figyelembe véve.) Az együttélés szokásrendszere kényszer nélkül kialakul. Az „otthon"-ban tehát az egyéni életmód bizonyos fokú kötetlensége, szabadsága, illetve a „csoportnormákhoz" való önkéntes alkalmazkodás elve érvényesül. A jó családi közösség elfogadja az egyén pszichoszociális szükségleteit is. Az „otthon" lehetővé teszi, hogy a családtagok követhessék érdeklődésüket, hajlamaikat, a munkában, a tanulásban, a szórakozásban, az emberi kapcsolatokban. A felnőttek segítik egymást és a gyereket a külvilág felé ágazó kapcsolatrendszer megteremtésében. A család közvetítő az egyén és a társadalom között. Az „otthon"-ban tanulja meg a gyermek, észrevétlenül és fokozatosan, a világ tárgyi és személyi relációiban való tájékozódást, azáltal, hogy - amint már érintettük - az azonosulási folyamat során kialakulnak alapvető érzelmi viszonyulásai, értelmi készségei, erkölcsi normái, emberi mintaképei és a serdülőkorban életcéljainak, eszményeinek, világnézetének kezdeti irányvonalai. A nevelőotthon arra természetesen nem vállalkozhat, hogy a gyermek számára a jó családi életet annak másolásával pótolja. Ez természetellenes lenne, hiszen a gyermek a nevelőotthonban más nevelői szituációban él, mint a családban. A nevelőotthonnak azonban vállalkoznia kell arra, és ez tulajdonképpen funkciója is, hogy a gyermek számára a maga eszközeivel biztosítsa a védettséget, teremtse meg számára a biztonságérzetet, a sokoldalú érzelmi, tartós személyes kapcsolatokat, A gyermek találjon magának az intézet felnőtt kollektívájában meító példaképeket, a differenciált nevelőmunka segítse a szokásrendszer hiányainak pótlását, a szilárd ismeretek megszerzését, a személyiség kibontakozását (JÁRÓ M.-NÉ, 1971). Az elméletben rögzített elveket azonban a nevelőotthoni pedagógia mind ez ideig nem tudta a gyakorlatban érvényesíteni. Jelenleg még többé-kevésbé tapasztalhatóak a nevelőotthoni életmód legfőbb ártalmai: az egyöntetűség és a bezártság.

81

Az egyöntetű, uniformizált élet nem alkalmas a növendékek fiziológiai és pszichikus szükségleteinek kielégítésére. Szinte minden percük be van osztva. Öt órán át tanulnak az iskolában, három órán át készülnek a másnapi leckéből, két óra felügyelet alatti játékfoglalkozás, a nevelő szervezésében, az előírt tervek szerint. Mindig szem előtt vannak, alig van rá mód, hogy a gyermek egyedül, egyéni hajlamainak megfelelően tegyen valamit. Az egymáshoz való folytonos alkalmazkodás szétforgácsolja idejüket. Nincs nyugodt helyük, ahol olvashatnak, írhatnak vagy rajzolgathatnak, kettesben beszélgethetnek. Személyi tulajdonuk megőrzésére sincs megfelelő helyük. Ahogy a gyermek a serdülőkorhoz közeledik, mind kevésbé tűri az uniformizált életet, nyugtalansága, feszültsége növekszik, s egyre több gyermeknél robbannak ki nevelési nehézségek. E feszültségek következtében intellektuális teljesítőképességük csökken, az érdeklődéshiány és a figyelemösszpontosítás zavarai miatt osztályt ismételnek, szöknek, csavarognak, aktívan szembeszegülnék az intézeti renddel, a nevelőkkel. A legproblémásabb, tehát a legtöbb támogatásra szoruló gyermekeket egyik intézetből a másikba küldik, „hátha valahol bírnak vele". A hányódás következtében azonban a gyermek irányíthatatlanná, deviánssá válik. Az intézeti zártság, a külvilággal való laza és rendszertelen kapcsolat a szakemberek véleménye szerint még az egészséges személyiségű gyermek fejlődésében is jelentős retardációkat és torzulásokat idézhet elő. Némileg csökkenti a nevelőotthoni bezártságot a hetvenes években bevezetett „külső" iskolákban való oktatás, de ez nem tekinthető teljes értékű megoldásnak. A nevelőotthoni gyermekek a körzeti iskolába minden nap azonos útvonalon, zárt csoportban mennek és jönnek, általában az óraközi szüneteket is egymással töltik el, és külön padsorban ülnek. Néhány intézetben még mindig „belső" iskola működik, tehát a növendékek még felszínesen sem kerülnek kapcsolatba a családban élő gyermekekkel. Egyszer egy hónapban van „kimenő", ilyenkor a gyermek néhány órát tölt családjában vagy patronáló családjában. A züllött családok gyermekeinek azonban nem engedhetik meg, hogy családjukat látogassák, és így ezek - ha patronálójuk nincsen gyakorlatilag sohasem kerülhetnek ki az intézeti környezetből. A családban élő gyermek naponta legalább 2-3 órát tölt el az iskolán és a családon kívüli „világban"! Bevásárol, ellátogat - szüleivel vagy egyedül - ismerősökhöz, barátokhoz, eljár különórákra, sportolni, kirándulni, sétálni, szórakozni, közlekedik a lakóterületén. Eközben roppant mennyiségű új dolgot észlel és figyel meg, a részletek rögződnek, az észlelt jelenségek és történések tovább foglalkoztatják, fejlesztik fantáziáját, memóriáját, gondolkodását, érzelmeit. Érése és beilleszkedése szempontjából a legjelentősebb az emberek közötti kapcsolatok megszámlálhatatlan változatainak, a társadalmi dinamikának megfigyelése. Ezeket az információkat kiegészítik a családtagok egymás közötti beszélgetései, amelyekből megismeri - ha mozaikszerűen is - a külső valóság sok tényezőjét. Pótolhatja-e ezt az információmennyiséget a havi egyszeri néhány órás kimenő? Vajon az intézetben élő gyermek és serdülő, aki ezektől a tájékozódási lehetőségektől elesik, éppen olyan személyiségfejlődésen esik-e át, mint a családban élő gyermek ? Az elszigeteltség azonban nemcsak tájékozottságuk és ismereteik rovására megy, de megfosztja őket azoknak az érintkezési formáknak és beállítódásoknak bő repertoárjától is, ami segíti a családban nevelődő gyermekeket, hogy új helyzetekre és új emberi relációkra reagálni tudjanak. Többek között talán ennek is tulajdonítható, hogy az intézetből kilépő fiatalok munkahelyükön rosszul alkalmazkodnak: ismeretlen világgal állnak szemben. ad b) Az érzelmi nevelés leghatékonyabb eszköze a felnőtt pozitív érzelme a gyermek iránt. Ha a nevelő a gyermek hibáinak tudatában nem tud igazi, belsőleg motivált rokonszenvet érezni iránta, ha nem tudja harag nélkül elfogadni esetleges züllöttségének jeleit, akkor még türelmes bánásmódja és 82

pedagógiai szakértelme sem eredményezhet mélyreható változásokat a gyermek személyiségfejlődésében, mert empátiája - érzelmi beleélése a gyermek személyébe - hiányos. A gyermek iránt érzett rokonszenvnek olyan teherbírónak kell lennie, hogy akkor se csökkenjen, amikor a gyermek kifejezetten a nevelő ellen fordul: dacos, ellenséges, becsapja, agresszív vele szemben. Ezek a megnyilvánulások törvényszerűen bekövetkeznek, mert a gyermek minden új kapcsolata az előző kapcsolatok mintáira alakul. Reakciói nem kifejezetten a nevelőnek szólnak, hanem az egész társadalomnak, amelynek a nevelő is tagja. A gyermek - tudattalan indulati késztetésektől hajtva - „próbára teszi" a nevelőt, hogy ellene fordul-e ő is, mint a többiek? Várja, hogy igazolódjék: szakadék tátong közte és a felnőttek között, ő nem kell senkinek, nem szereti senki, tehát nincs oka kilépni disszociális magatartásából. A problémás gyermek nevelőjének meg kell törnie a „rossz kört", éreztetnie kell a gyermekkel, hogy értékes. Jó tapasztalatokhoz, korrektív emocionális élményhez kelt segítenie a társas kapcsolatok terén. Sajnálatos, hogy gyakran ennek az ellenkezője történik, mint például az alábbi esetben: Sz. J. 9 éves állami gondozott fiút két év óta a különböző nevelőotthonok már hétszer küldték vissza a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet Átmeneti Otthonába, mert a pedagógusok részére megoldhatatlan nevelési problémát jelentett. A jellemzések szerint: durva, trágár, erőszakos, verekedő, minden foglalkozást felborít, fékezhetetlen, rombol, piszkos, semmilyen eszközzel sem fegyelmezhető. gátlástalanul hazudik, bevizel. Az Átmeneti Otthonban is fenti módon viselkedett, nem kapcsolódott be sem a játékba, sem a tanulásba, s ezért vizsgálatra és pszichoterápiára küldték az otthonban működő pszichológiai rendelőbe. Ott első dolga volt. hogy papírt és ceruzát kért, anyjának levelet írt, és igen gondosan rajzolt hozzá egy képet, majd engedélyt kapott, hogy egy régi nevelőjének telefonáljon. A továbbiakban is feltűnő kötődési vágyról, kapaszkodásról tett tanúságot. Mindenkinek ajándékot készített, anyjának számtalan levelet írt. Mindennap 2-3 órát töltött a pszichológiai rendelőben, ahol megvolt a kis saját sarka: ott nyugodtan foglalatoskodott, játszott. Magatartása aktív, őszinte, jóindulatú, érdeklődő volt. Egy hét elmúltával az iskolai foglalkozásokba is bekapcsolódott, tanult, figyelt, törekedett jó jegyeket szerezni. A csoportos játékoktól azonban még makacsul visszahúzódott. A pszichológiai vizsgálat során kiderült, hogy antiszociális magatartását az váltotta ki, hogy két évvel előbb anyja, akihez mélyen ragaszkodott, eltávozott a lakásból, az apa állami gondozásba adta a gyermekeket, akik azóta sem látták anyjukat. Az igen érzékeny János erre a megrázkódtatásra agresszióval felelt. Agressziója egyre súlyosabb büntetéseket és kirekesztést vont maga után, s a büntetések tovább fokozták agresszióját. Teljesen elmagányosodott. elvadult. A pszichológus megkereste a gyermek anyját, rávette, hogy látogassa rendszeresen, válaszoljon leveleire, a kimenős napokon vigye el magához. A gyermek állapota néhány hónapon belül rendeződött. Fenti esetben halmozott nevelőotthoni ártalmak hatottak a gyermekre. A nevelők empátiahiánya mellett döntőnek kell tartanunk, hogy hét alkalommal emelték ki környezetéből és helyezték új nevelőotthonba. Ezek a traumati- záló élmények megsemmisítették a „szülőpótlóval" való azonosulás lehetőségét. Az azonosulás ugyanis időben elhúzódó folyamat, ami ilyen körülmények között nem jöhetett létre. A „valakihez tartozás" tudatát növeli az egykorú társakkal való együttműködés is. Leghatékonyabb keretei a 6-10 gyermekből álló kiscsoportok. A kiscsoportokban barátságok keletkeznek, amelyeket áthat az örömöknek, a bánatoknak, a törekvéseknek és a hangulatoknak az az együttrezgése, ami az igazi otthon légkörének a sajátja. 83

A pozitív és reális énkép kialakítása az érzelmi nevelés egyik legbonyolultabb feladata. A nevelőotthonokban erre kevés példát találunk, általában az állami gondozottak eredendően negatív énképét erősíti az intézeti életvitel. A gyermekek alacsony önértékelése pedig gyakran olyan kompenzációs magatartásban jut kifejezésre, amit a pszichológiai ismeretekben járatlan felnőtt túlzott önbizalomnak, „önhittségnek" (vagányságnak) fog fel. Minden jel arra mutat, hogy nem ritkák azok a miliőártalmak, amelyek a disszociális gyermekeket a nevelőotthonban érik a halmozott büntetésekben kifejezésre jutó megbélyegzés formájában. Ezek olyan nagy mértékben ártanak a gyermek önértékelésének, hogy súlyos személyiségtorzulásokhoz, neurotikus, illetve pszichopátiás karakter kialakulásához vezethetnek. Vegyünk szemügyre egy példát, amit egy ma már felnőtt, volt állami gondozott levélrészlete illusztrál: „...A szökés mint védekezés itt primitívnek bizonyult. Kegyetlenül megtorolták még a kísérletét is. Megcsúfítottak (levágták a hajam kopaszra), felpofoztak, sőt társaimmal is megverettek úgy, hogy tőlük különféle kedvezményeket vontak meg miattam. Mást kellett kitalálnom, és ez a kórház lett. Ettem csikket marékszám, kavicsot több kilót, füzetkapcsokat, rongyot, papírt és ami jött. Mindenre képes voltam, amit egy 12 éves gyerek tehet. Éjszakákon át feküdtem félmeztelenül a mosdó kövén még csak nem is köhögtem. Fokozatosan jutottam el az idegbetegségig. Kezdetben hidegvízzel reagáltak rá, úgy ahogy voltam, melegítőstül a zuhany alá dugtak. Amikor felakasztottam magam, úgy látszik komolyan vették a dolgot, így kerültem Bajára az elmeosztályra. Itt nagyon jó volt. Több volt a koszt, tanulni se kellett, nem ordítottak, és úgy fújtam a füstöt, akár egy felnőtt. Fél év múlva is úgy tudtak visszavinni, hogy becsaptak. Ez a fél év elég volt ahhoz, hogy ezután sehol se érezzem jól magam. Tudtam már, hogy hogyan kell kórházba jutni, és ez ellen nem emelhettek rácsot a felnőttek. A kórház felé minden ajtó megnyílt. Nyitogattam is őket szorgalmasan. Sehol sem tudtam megmaradni, mert a kórházban jobb volt..." Meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak a büntetések és az alacsony nevelői elvárások következménye lehet a gyermek becsvágyszintjének és önértékelésének csökkenése. Az álsikereknek, vagyis olyan dicséreteknek, amelyek mögött nincs reális teljesítmény, hasonló hatása lehet. A gyermek hamar átlát a kegyes csaláson, lenézi ezt a pedagógiai fogást, és ugyanakkor önmaga lenézésének tekinti: szembenállása, kezelhetetlensége fokozódik. A pozitív önértékelés kiformálódásának útja a „kreativitás", az alkotóképesség, a teremtőkedv kibontatkoztatásán át vezet. A személyiség kreatív tulajdonságainak fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy a gyermeket életkörülményei igazi döntések gyakorlására kényszerítsék. Az „igazi" döntések pedig a motívumok erős harcában jelentékeny feszültségekben születnek meg. Nevelőotthoni ártalomként kell elkönyvelni, hogy ilyen döntésekre kevés lehetőséget nyújt az intézeti élet. Az intézetben nevelkedő gyermekek emocionális fejlődésének egyik jellegzetessége: az átlagosnál nagyobb konvencionalitás, a felnőttek nézeteinek autó- matikus elfogadása. A növendékek többsége nem igényli, hogy szűkebb vagy tágabb környezetén valamit változtasson, sajátmagával szemben is csak a nevelöktől minduntalan hallott igényei vannak. A konvencionalitás és az alkalmazkodási vágy az állami gondozásból kikerülő fiatalok többségénél azonban a gyakorlati életben nem vezet jö beilleszkedésre. A személyiségükbe beépült merevség, önállótlanság és az erkölcsi autonómia hiánya nehézzé teszi számukra, hogy felnőttként helytálljanak.

84

A pszichikus károsodás tünetei 6-12 éves korban A személyiségzavar tünetei és az őket előidéző okok között egyértelmű, specifikus összefüggés a hospitalizációt kivéve - nem mutatható ki. Jóllehet vannak olyan kapcsolódások, melyek gyakrabban fordulnak elő, mint mások - például az éjszakai bevizelést okozó ártalmak között igen nagy százalékban találjuk meg a testvérféltékenységet -, de nem állítható, hogy meghatározott miliőártalmak minden esetben meghatározott tüneteket hívnak elő. Sőt, széles körű tapasztalatok bizonyítják, hogy a legkülönfélébb biológiai és környezeti ártalmak azonos tünetekben nyilvánulhatnak meg, és azonos ártalmak különféle tüneteket hozhatnak létre. A gyermek idegrendszeri tulajdonságai, szomatikus állapota, élettörténete, életkora és aktuális pszichoszociális helyzete együttesen alakítja ki a kóros pszichikus reakciókat. A következő oldalakon a környezeti ártalmak okozta személyiségfejlődési zavarok tüneteivel foglalkozunk az alábbi csoportosításban: Fejlődési retardációk; Neurotikus megnyilvánulások; Minimális cerebrális diszfunkció (MCD). A gyermekkorban a jól körvonalazott, „klasszikus" neurózis-kórformákkal mint például a hisztériás, a kényszeres vagy a szorongásos neurózisokkal, illetve azoknak összefüggő tünetrendszerével viszonylag kis százalékban találkozunk. A pubertásig inkább csak egyes, izolált tünetek lépnek fel, s ezért ezeket nem neurózisoknak, hanem neurotikus megnyilvánulásoknak nevezzük. „... gyermekkorban - írja BRUNECKER GYÖRGYI - a neurotikus magatartásreakciók viszonylag sokkal gyakoribbak, mint a valódi neurózisok, ezért az utóbbiak differenciálása különösen hangsúlyos feladat" (BÖSZÖRMÉNYI Z.-BRU- NECKER GY., 1979, 254. 1.). Fejlődési retardációk A hospitalizáció egyik jellegzetes tüneteként tárgyaltuk a csecsemő szomatikus retardációját: a lassú növekedést, az elégtelen súlygyarapodást és a mozgáskoordinációnak az életkorhoz viszonyított fejletlenségét. Számos érzelmileg elhanyagolt, szorongó, depresszív gyermeknél e tünetek a kisgyermekkoron túl is fennmaradnak. Óvodás- és iskoláskorban továbbra is alacsony növésüek, soványak, sápadtak, fáradékonyak. Mozgásuk vontatott, lassú, vagy ellenkezőleg, túlságosan gyors, de kapkodó, célszerűtlen, koordinálatlan. E gyermekek általában gyenge izomerővel rendelkeznek, testmozgásuk és manipulációjuk ügyetlen. Hatéves korukra rajz- és íráskészségük nem éri el az iskolába lépéshez szükséges átlagszínvonalat, s emiatt iskolaéretlenek. Az átlagosnál később pubertálnak. A beszédzavarok, azaz a kiejtés zavarai (pöszeség, selypesség, raccsolás), a beszédritmus zavarai (dadogás, akadozás, hadarás) és a késedelmes beszédfejlődésszámos esetben a gyermek motoros (mozgásszervi) fejletlenségéből erednek. „Tudjuk, hogy a beszéd a leghnomabban összerendezett mozgás, nyilvánvaló tehát, hogy a mozgás tökéletlensége más téren is megnyilvánul. Számos - elsősorban pösze, hadaró és dadogó gyerekeken végzett - vizsgálat eredménye bizonyítja, hogy általános mozgásfejlettségük elmarad az életkornak megfelelő szinttől" - írja MÉREI FERENCNÉ (1970, 37. 1.). Környezeti ártalmak következtében beszédhiba keletkezhet azoknál a gyermekeknél is, akiknél a mozgásos fejletlenség esete nem áll fenn. A beszédzavarok megjelenési formái igen különbözőek, eredetük, hátterük összetett, bonyolult, gyakran együtt járnak neurotikus megnyilvánulásokkal. 85

Etiológiájuk, tünettanuk, terápiájuk a gyógypedagógia speciális ágának, a logopédiának tárgya. (A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán a logopédiának nagy hagyományokkal rendelkező tanszéke van.) A dadogás kialakulásában például az emocionális bizonytalanság, a mellőzöttség érzése, a szorongás, az alkati görcshajlam mellett az ijedtségélmény is szerepet játszhat. GEREBENNÉ VÁRBÍRÓ KATALIN és LÁNYINÉ ENGELMAYER ÁGNES (1968) vizsgálati eredményei szerint: „.. .azoknál a gyermekeknél, ahol különösen a beszédállapot vonalán familiárisán már eleve kimutatható bizonyos biológiai eltérés, az ijedtségélmény dadogásban manifesztálódhat" (101. 1.). Nem ritka, hogy a szomatikus retardáció együtt jár az értelmi fejlődés kisebb-nagyobb retardációjával, de legalábbis infantilis viselkedési formákkal. A magatartási infantilizmus többnyire másodlagos jelenség: a testi fejlődésben visszamaradt gyermek negatív élményeiből fakad. Az elszenvedett teljesítménykudarcok, az interperszonális kapcsolatokban átélt megaláztatások és az erősebbekkel szembeni kiszolgáltatott helyzete a gyermek önértékelését és önbizalmát egyre csökkenti: e frusztrációkra adott védekező reakciója a regresszió. Ugyanezekre a pszichikus sérülésekre más gyermekek disszociális reakciókkal válaszolnak. A bűncselekményeket elkövető fiatalkorú galeritagok között, a rendkívüli testi erejükkel imponáló fiúk mellett, megtalálhatók az alacsony növésű, gyenge testalkatú, fejletlen serdülők is. A szomatikus retardációk illusztrálására két állami gondozott gyermek pszichológiai vizsgálati leletéből közlünk példákat. „B. J. hétéves, 1. osztályos fiú. Négyéves kora óta állami gondozott. Az idegszakorvosi vizsgálat szerint gyengén fejlett és táplált, koránál két évvel fiatalabbnak látszó gyermek. Nagyon infantilis, félénk, negativisztikus. Neurológiailag kóros eltérés nincs. A pszichológiai vizsgálat alapján értelmileg kissé retardált, de nem értelmi fogyatékos. Zárkózott, igen gátlásos, emiatt nem végez el sok beszédteljesítményhez kötött feladatot. Konstrukciós készsége viszont jó. Amikor a vizsgálatok során - pillanatokra bár - de feloldódott, a sikerekre rövid ideig tartó örömmel reagált. Feltehetően egy személyhez való nagyon szoros érzelmi, anvapótló kötődéssel rendezhető leginkább a gyermek igen súlyos gátlásossága. Javasoljuk, hogy nevelőszülőkhöz helyezzék ki." „Cs. F.14 éves fiú, 6. osztályos. A pszichológiai vizsgálatot a nevelőotthon a gyerek sorozatos szökései és lopásai miatt kérte. Az orvosi vizsgálat szerint gyengén fejlett, a másodlagos nemi jellegek kialakulása még nem indult meg. Belszervi lelet negatív, organikus neurológiai eltérés nem észlelhető. Vegetatív labilitás. A pszichológiai vizsgálat szerint a gyermek viselkedésmódja korához viszonyítva nagyon infantilis. Értelmi színvonala igen gyenge. Új helyzetben, új feladatok előtt megtorpan, siker esetén a teljesítményei erősen javulnak. Időszakos pöszeség: s-sz, c-cs tévesztés - ez valószínűleg régebbi beszédhiba időnkénti visszatérése. Időnként akadozva beszél. Kötődési-érzelmi igényeiben is infantilis, kapcsolatra éhes gyerek. Családtagjai közül nagyanyjához kötődik a legerősebben. Szökéseit éretlensége s a pillanatnyi vágyak fékezésének képtelensége motiválja. Jelenleg nem bűnöző, hanem cselekedeteit és a következményeket mérlegelni nem tudó, fejlődésében elmaradott gyerek.

86

Mivel mind testi, mind értelmi és érzelmi fejlődésben nagyon infantilis, ajánlatos lenne, ha nem túlkoros otthonban nyerne elhelyezést, hanem olyan intézetben, ahol gyermekéletet élhetne." Az értelmi fejlődés retardációját (retardatio mentalis), a lassúbb pszichés fejlődést (SZABÓ P., 1970) el kell határolni az értelmi fogyatékosságtól: nem agyi sérülés, hanem környezeti ártalom következménye, kedvező esetben „visszafordítható" folyamat. HERMANN A. (1967) óvódásotthonokban folytatott figyelemre méltó vizsgálata is alátámasztja a reverzibilitás hipotézisét. A gyermek érdeklődésének szűk köre és gyengesége a retardáció legbiztosabb jele. Az érdektelenséget rendszerint már csecsemő- és kisgyermekkorából hozza magával a sérült gyermek. Ha új környezete nem nyújt intenzív, eleven szeretetet, és ha nem sikerül óvodáskorában az elmélyült, „komoly" játékba bevonni, úgy érdeklődése a világ iránt könyörtelen szabályszerűséggel tovább csökken: elsődleges fiziológiás ösztönszükségletein kívül eső jelenségek nem felszólító jellegűek számára. E gyermekek később kényszeredetten és kinlódva tanulnak, hiányzik belőlük az ismeretszerzés legerősebb motivációja: a kíváncsiság, s az ebből fakadó tudásszomj. Nem igyekeznek tájékozódni a világ dolgaiban olyan mértékben, mint más gyermekek, mert az aktivitás és a kísérletezés fő indítékát, a felfedezés örömét csak igen haloványan élik át. Az érzelmi sivárság és az érdeklődéshiány összefonódott személyiségjegyek. Ha a gyermek feltételezetten bármely életkorban - kötődik egy vagy több személyhez, ha a közösségben kialakulnak jó interperszonális kapcsolatai, úgy érdeklődési köre fokozatosan kitágul, apatikus-közömbös magatartása megszűnik, és ennek következtében értelmi fejlődése erősen felgyorsul. Az állami gondozott gyermekek belső érdeklődéshiánya talán nevelésük legnehezebb problémája. A figyelemösszpontosítás zavara (dekoncentráltság) - az érdeklődéshiányhoz hasonlóan - az értelmi fejlődés és mindenféle teljesítmény alapjait ingatja meg. A figyelem csapongása, a szándékos figyelemösszpontosítás képességének csak igen rövid időtartamra való korlátozottsága, különféle okokból eredhet. Egyik oka lehet a fent tárgyalt érdeklődéshiány, ami természetszerűleg maga után vonja a laza figyelmet. (Ez esetben nemcsak a szándékos, de a spontán figyelmi készség is kialakulatlan.) A figyelemösszpontosítás képességének normális fejlődésmenetét akadályozhatja a gyermek általános nyugtalansága, a hipermotilis (hiperaktív) gyermek rosszul működő gátlásrendszere. Nehezítheti a gyors fáradékonyság is, ami általában jellemző e gyermekekre, de a nem nyugtalan gyermekeknél is fennállhat mint a figyelmet zavaró tényező. A figyelemösszpontosítás ugyanis sok energiát fogyasztó erőteljes készenléti állapot. Minden esetben „figyelmetlen" az a gyermek, akinek érzelmi konfliktusai vannak: befelé figyel. A figyelem és az érdeklődés fejlődési zavarai természetszerűleg a logikai funkciók kialakulásának retardációjához, illetve korlátozottságához vezetnek. Az érzelmi sérült gyermekek nagy százalékának intelligenciája kora átlagánál alacsonyabb szintű. Logikai műveleteket - analízist, szintézist, összefüggések felfogását, rendezést, következtetést stb. - általában csak konkrét cselekvési helyzetekben tudnak elvégezni, absztrakcióra ritkán képesek. Elvont fogalmakkal tehát nem tudnak dolgozni, s így a számtan, a nyelvtan fogalomrendszerét alig értik. Az iskolai tanulmányokban annyira elmaradhatnak és a pszichológiai vizsgálat esetleg olyan alacsony intelligenciahányadost állapít meg, hogy tévesen értelmi fogyatékosnak ítélik őket. E gyerekek 14-15 éves korukban - többszöri osztályismétlés után, az iskola elől menekülve - gyakran disszociális csoportokhoz csatlakoznak.

87

A fenti retardációk általában kiváltják az iskolai teljesítményekkel kapcsolatos rendellenes magatartást: a tanulási kedv hiányát vagy a tanulás elleni erős ellenszenvet, a túlzott félelmet a feleléstől, a dolgozatoktól. Kedvező esetben a fejlődési retardáció problémája már az iskolába lépés idején felvetődik a gyermek családi és óvodai környezetében. Kérdésessé válik, hogy az iskoláskort elért, de több vonatkozásban az életkoránál fiatalabbak jellegzetességeit mutató gyermek elkezdheti-e az iskolai életet? Az óvodában jól beilleszkedett gyermeket nem érik-e majd tanulmányi és társas kapcsolati kudarcok az iskolában? A szakszerű döntés érdekében, a hetvenes évek elején oktatásügyünk irányítói elrendelték, hogy ha fenti vonatkozásban kételyek merülnek fel, úgy a tanköteles korú gyermekek, mielőtt az első osztályba lépnek, komplex iskola- érettségi vizsgálaton vegyenek részt, az illetékes nevelési tanácsadók rendelésén. Az iskolaérettségnek objektíven, világosan meghatározható és tesztek segítségével mérhető ismérvei vannak, amelyek közül a leglényegesebbek az alábbiak. Az értelmi fejlettség ismérvei: a gyermek körülbelül 15 percig szándékos figyelemösszpontosításra képes, a tudatos észlelésben olyan szintet ér el, hogy formát, nagyságot, irányt differenciáltan észlel, egyszerű cselekedeteket tervszerűen tud végrehajtani, számfogalmai vannak a hatos számkörön belül, verbális készsége, fogalomfejlettsége és memóriája olyan fokon van, hogy néhány mondatból álló történetet megközelítő pontossággal el tud ismételni. Az érzelmi és az akarati érettséget mutatja, hogy a vizsgálat idejére el tud szakadni családtagjaitól, tudja követni más felnőttek utasításait, van feladattudata, vagyis erőfeszítéseket vállal a teljesítmény eléréséért, kitartóan tud alkalmazkodni a szabályokhoz, utasításokhoz. A szociális iskolaérettség megnyilvánulását jelzi, hogy a pszichológiai vizsgálat közben be tud illeszkedni a csoportmunkába, képes a csoportban önállóan dolgozni, nem igényli, hogy egyénileg foglalkozzanak vele. Társaival kapcsolatot kíván felvenni, nem fél tőlük, nem viselkedik támadóan vagy nyugtalanul. Ha az iskolaérettségtől nagymértékben (félévnél többel) elmaradt gyermeket felveszik az első osztályba, úgy a magatartásbeli rendellenességeken kívül a leggyakrabban olvasási, számolási és írási gyengeségekkel kell számolnunk. Az olvasási gyengeség (diszlexia) - amennyiben nem veleszületett agyi károsodás következménye - részleges fejlődési retardációnak tekinthető. Okaira vonatkozóan többféle elmélet létezik. Feltételezik a térfelfogás zavarát (esetleg balkezesség következtében), az alaktagolás gyengeségét, a beszédmozgásos tagolási készség fejletlenségét (gyakran beszédhiba miatt), az analízis-szintézis logikai funkciójának retardációját stb. Az e témával foglalkozó szakemberek speciális olvasástanítási módszereket dolgoztak ki, segítségükkel e készséghiányok, illetve retardációk korrigáihatók (MEIXNER I.-JUSTNÉ, 1967; LIGETI R., 1967; FROSTIG, M.. 1964). Az olvasástanulásban nehezen haladó gyermekeknek már az első osztály folyamán részesülniük kell e speciális foglalkozásban, mert a szokványos módszerű gyakoroltatás eredménytelenül fárasztja a gyermeket, és kialakuló kisebbrendűségi érzése - még jó értelmi színvonal esetén is - akadályozhatja intellektuális teljesítményeit. A rossz helyesírás gyakran az olvasási gyengeség következménye. A számfogalom kialakulatlansága viszonylag sokszor tapasztalható azoknál a gyermekeknél, akik nem jártak óvodába, és ingerszegény környezetben nőttek fel. Ha ugyanis az 5-6 éves gyermek nem kap ösztönzéseket a számképek megértésére, a számlálásra és a részére felfogható elvont fogalmak (például szín, napszak, bal-jobb, felette-alatta, több-kevesebb, bátorság-gyávaság, jó szándék-rossz szándék) tartalmának elsajátítására, úgy eltarthat néhány hónapig, esetleg egy évig is, amíg az első 88

osztályban a „mennyiség" elvont fogalma tudatában kialakul. Jellemző ezekre a gyermekekre, hogy csak tárgyakon vagy az ujjukon tudják elvégezni azokat az egyszerű számolási műveleteket, amelyekkel a velük egykorú átlagos gyermekek már a képzetek síkján is boldogulnak. A számfogalmak terén retardált gyermek esetében le kell választani a konkrét tárgyakról a mennyiség fogalmát, és minden számjelet mennyiségképzetté kell alakítani. Ez ismét csak speciális foglalkozás keretében biztat eredménnyel (JUSTNÉ, 1963). Ha erre az első osztály folyamán nem nyílik lehetőség, úgy meg kell ismételtetni a gyermekkel az első osztályt. Nem helyes kockáztatni, hogy kialakulatlan számfogalommal lépjen a második osztályba, mert egész iskolai pályafutása során rossz számoló maradhat, és a felsőbb osztályokban többszörös osztályismétlővé válhat. Az írástanulás nehézségeit a mozgásfejlődés elmaradása okozza. Ebben a korban ugyanis a nagyobb izmok gyorsabban fejlődnek, mint a kisebbek, tehát a gyermekek könnyebben végzik a nagy, lendületes, mint az apró, pontos mozgásokat. Az első osztályosoknak általában nehezükre esik az írás, csuklójuk fáradékony a kéz kis izmainak fejletlensége és a csukló, az ujjpercek csontosodá- sának befejezetlensége miatt. A nagyon nehezen vagy nagyon csúnyán író gyermekek csontjai és izmai még az átlagosnál is fejletlenebbek, tehát nem indokolt, hogy ezekkel a gyermekekkel szemben kényszerítő, büntető eszközöket alkalmazzunk. Az íráskészség megszerzéséhez vezető út ilyen esetben: a kézfej tomáztatása, apróbb ügyességi játékok, az írás-előgyakorlatok huzamos és gondos végeztetése vagy súlyos esetben az iskolába lépés elhalasztása (JUSTNÉ, 1962). Az iskolaérettséget el nem ért gyermeket átmenetileg fel kell menteni a szokásos osztálytermi oktatásban való részvétel alól. Neurotikus megnyilvánulások PERTORINI DEZSŐ meghatározásában „,.. a neurózisok jól felismerhető testi és lelki tünetekkel jellemzett funkcionális idegbetegségek, amelyek hátterében nem áll patoanatómiailag kimutatható idegrendszeri elváltozás." A szerző továbbiakban megállapítja, hogy: „A neurózis az idegrendszer működésében változást okoz. Ez a funkcionális változás elsősorban a pszichés adaptációban mutatkozik meg és a pszichés adaptációt kísérő vegetatív jelenségekben. A zavar mint elhúzódó, fokozott vagy bonyolult reakció jelentkezik. A neurotikus ember reakciómintái sokszor fokozatosan fejlődnek ki, és kezdeti kialakulásuk már a gyermekkorban megkezdődik." ( PERTORINI R., 1965, 5. és 6. 1.) Bár ez a meghatározás a felnőttkori neurózisra vonatkozik, a gyermekkori neurotikus tünetek lényegében ugyanezekkel az ismérvekkel rendelkeznek: e tünetek az idegrendszer funkcionális (müködésbeli) megbetegedésének tünetei, amelyek a gyermeknek a környezetéhez, illetve a realitáshoz való hibás alkalmazkodásában és vegetatív jelenségekben nyilvánulnak meg. A szakirodalomban általánosan elfogadott tétel, hogy e tünetek úgynevezett „súlyossága" vagy „enyhesége" nem határozza meg a személyiségzavar fokát. Megtörténik, hogy igen látványos tünetek csak átmeneti, felületi reakcióknak bizonyulnak, viszont a környezet által észre sem vett, úgynevezett „enyhe" tünetek erős megrázkódtatások kifejeződései. Az alig feltűnő zárkózottság például néha nehezebben rendezhető személyiségzavarjele, mint a gyermekkori hazugság és lopás. Az is ismeretes, hogy azonos szimptómák mögött sokféle patologikus struktúra húzódhat meg. így a csavargás lehet enkefalopátiás, epilepsziás eredetű, lehet neurotikus regresszió vagy neurotikus disszocialitás tünete, de lehet az egészséges személyiségű gyermek indokolt menekülési kísérlete elviselhetetlen környezetéből.

89

A PERTORINI REZSŐTŐL idézett rövid definíció leírja a neurózis általános jellemzőit, de nem érinti etiológiájának problémáit. Az orvosok évszázadokon át sikertelenül igyekeztek felderíteni a neurózisok kialakulásának mechanizmusát. Igen nagy visszhangot keltett tehát SIGMUND FREUD (18561939) pszichoanalitikus elmélete, amelyben a bécsi pszichiáter teljesen új oldalról közelítette meg az emberi pszichikum működését, ezen belül a neurózisok keletkezését és gyógyításuk módszerét. Közel negyven évig folytatott terápiás orvosi gyakorlatot, ami szorosan kapcsolódott korszakalkotó elméleti felfedezéseihez. Az 1910- es és 1920-as években munkásságát sikerek és tanainak rohamos terjedése jellemezte. Nagyszámú tanulmányt és könyvet írt, pszichoanalitikus folyóiratot alapított, kongresszusokon, előadókörutakon fejtette ki egyre gazdagodó, komplexebbé váló elméletét. Lelkes és tehetséges követőivel folyamatos kapcsolatot tartott. Európa számos fővárosában és az Egyesült Államokban pszichoanalitikus társaságok szerveződtek, tagjaik továbbfejlesztették és terjesztették a freudi elméletet, és maguk is gyógyító gyakorlatot folytattak. A pszichikus működés freudi koncepciója mély hatást gyakorolt a kor irodalmára és művészetére: számos kiváló író hőseinek életvitelében konkrétan megjelennek a pszichoanalízis által felfedezett motivációk, híres képzőművészeti alkotások szinte illusztrációként szolgálhatnak egy-egy analitikus tézis ábrázolására. Természetesen éles kritikákkal, ellenségesen is támadták Freudot. Követőinek egy része idővel szintén szembekerült a mester valamelyik logikai konstrukciójával, új irányzatokat, „iskolákat" szerveztek. SIGMUND FREUD alapvető felfedezései azonban ma is érvényesek. Ezek közé tartozik az a felismerés, hogy a pszichikus struktúrában három működési egységet (instanciát) kell megkülönböztetni: az ösztön-ént, az ént és a felettes-ént. Az ösztön-én a filogenezis során kialakult ösztönök és késztetések - elsősorban a szexualitás tartománya, működése tudattalan, az elfojtott lelki tartalmak, vágyak itt léteznek tovább. Az én az egyén szocializálódásának terméke, a külvilághoz, a realitáshoz való alkalmazkodás nagyrészt tudatos központja, a személyiség szándékos, vállalt cselekedeteit vezérli. (Lásd „énidentitás" az I. fejezetben.) A felettes-én erkölcsi normákat és társadalmi tilalmakat tartalmazó organizáció, amelyet szintén a szocializáció formál ki, de - ellentétben az én-nel - tudattalan. A szülők személyiségével való gyermekkori azonosulás útján jön létre, s ezáltal a tágabb szociokulturáiis környezet normáit is magába foglalja. A freudi felfogás szerint e három működési egység között fellépő nagy intenzitású feszültségekből - konfliktusokból ered a neurózis. Az én feladata - a külvilághoz való alkalmazkodás mellett -, hogy az ösztön-én és a felettes-én között közvetítve fenntartsa a belső élményharmóniát, megelőzze a neurózis létrejöttét. Ezt elsősorban az énvédő, elhárító mechanizmusok bevetésével tudja teljesíteni. (Az elhárító mechanizmusoknak e célra való irányultsága az én-ben nem tudatos.) Az elhárító mechanizmusok közül SIGMUND FREUD a legnagyobb jelentőséget az elfojtcisnak tulajdonította, többször említette, hogy az elfojtás a pszichoanalitikus elméletnek mintegy középpontja, a tan összes részei összefüggnek vele. Lényege, hogy a tudatból kiszorulnak a kellemetlen, társadalmilag elfogadhatatlan képzettartalmak, az egyén ezeket „elfelejti". Az elfojtás egyaránt működik az egészséges felnőttben és a gyermekben, valamint a neurotikus betegben. Az egészséges fejlődés során az elfojtás segíti az én alakulását, de a beteg személyiség elfojtása nem eredményes, az elfojtott, szorongással kísért képzetek, gondolatok különböző tünetek formájában felszínre törnek. SIGMUND FREUD a neurotikus kórformák elemzésekor számos más elhárító működéssel is foglalkozott, bővebben azonban leánya és követője, ANNA FREUD (1895-1982) dolgozta ki az elhárítás változatait (1936). E jelentős pszichikai dinamizmust a későbbiekben, a mélylélektani irányzatokhoz 90

tartozó pszichiáterek és pszichológusok tovább kutatták, s működési módjaikat a személyiségvizsgálatokban is hasznosították (MÉREI F., 1971). Az alábbiakban röviden ismertetjük e mechanizmusok főbb típusait. Az elfojtást, az én legjelentősebb feszültségelhárító működését, fentebb említettük. Az elmondottakhoz hozzá kell tennünk, hogy gyermekkorban ez a funkció általánosnak mondható, például a gyermekkori szexualitás élményeire a felnőtt igen ritkán és csak töredékesen tud visszaemlékezni. De más traumati- kus élmények - csalódás, veszteség, hozzátartozó halála stb. esetén is az én érzelmi egyensúlyát az elfojtás védi. Meggyőző példát említ erre MÉREI FERENC. „Egy hétéves kislány egy nyarat falun töltött a nagyapjánál az egyik szomszédos országban. Sok embert megismert a faluban, állandó játszótársai voltak. Szeretett ott lenni. Visszaérkezése után néhány hónappal a nagyapja meghalt. A gyereknek nem mondták meg, de természetesen hallotta: azt is érezte, hogy nem lenne szabad tudnia. Újabb félév múlt el. Ekkor a gyerek megtalálta egy fiókban nagyapja képét. „Ki ez a bácsi?" - kérdezte. Nem ismert rá. Az ebből kiinduló beszélgetés során kiderült, hogy alig emlékszik a falura, ahol egy évvel azelőtt a nyarat töltötte, a nevét sem tudja: nem emlékszik az ottani gyerekekre, nyaralásának csupán néhány tárgyi élményét tudja felidézni. Valóban őszintén mondta, hogy senkire sem emlékszik onnét. Mivel a nagyapa halálát titokként tudta meg, mint kínos tudást elfelejtette: elfojtotta a többi vele kapcsolatos emlékképét is" (MÉREI F.-V. BÍNÉT Á.. 1970, 110. 1.). A regresszió valamely pszichés funkciónak vagy a személyiség globális magatartásának visszaesése a fejlődés egy alacsonyabb szintjére. A felnőtteknél kritikátlanságban, felelőtlenségben, irrealitásban, a külső megjelenés elhanyagoltságában vagy az intellektuális működés elszegényesedésében nyilvánul meg. Gyermekeknél egy fiatalabb életkorra jellemző, már elhagyott szokás ismétlődése - selypítés, ujjszopás, bevizelés stb. - tapasztalható. A hat éven aluli gyermekeknél gyakran figyelhető meg a regresszió kistestvér születésekor. A testvérféltékenység erőszakosabb formáit hárítják el, azonosítva magukat - a viselkedés szintjén - a „betolakodott" csecsemővel. Az izoláció a kínos tudattartalmakat indulattalanítja, s az eredeti esemény (trauma) által kiváltott indulatot más tárgyhoz kapcsojja. Az egyén például hevesen kívánja a halálát annak, aki őt nagyon megbántotta. Többször eszébe jut a sértő fél halála, közömbös módon (gyűlölet nélkül), s erős indulattal reagál olyan helyzetekben - például baráti társaságban, szakmai vitákon amikor tárgyilagosan kellene érvelnie. Ha temetői szertartáson vesz részt, ideges nevetés fogja el. Gyermekeknél a terápia során gyakran tapasztaljuk ezt az elhárító mechanizmust például a szerepjátékok, a bábjáték során, de még a tesztvizsgálatok közben is előfordul. Egy gyermeklélektani rendelésen például a Rinet-Si- mon vizsgálat közben egy nyolcéves gyermektől a következő választ kaptuk a második képnél: „a kisfiú elesik, a bácsi nem nézett maga elé, de a kisfiúnak kellett volna vigyázni, úgy kell neki, most kitöri a nyakát!" A vizsgált kisfiút - akit depressziós tünetek miatt hoztak a rendelésre - néhány héttel előbb súlyos trauma érte: ittas apja ledobta a szénásszekérről feleségét és gyermekeit, akik kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek. A vizsgálat közben, a képre asszociálva, a gyerek leválasztotta haragját apjáról, s ahogy az irracionális értelmezés mutatja: azt maga ellen fordította. (A rosszul sikerült izoláció elősegítette a depressziós tünetképződést.) A projekció olyan tudattalan pszichikus folyamat, amellyel az én saját érzelmeit, vágyait, indulatait más személynek vagy személyeknek - néha az egész környezetének - tulajdonítja. Gyermekkorban a projekció természetes képzetáramlás, főként a fiatal gyermeknél, aki még nem tudja biztonsággal elválasztani a valóságot az erős érzelmekkel kísért képzeleti képektől. Az én- identitás kialakulásával azonban fokozatosan a magasabb szintű elhárítások lépnek a helyére. Az a felnőtt, aki 91

az élményfeldolgozásnak e primitív, önkényes módja mellett kitart, állandó összeütközésbe kerül környezetével, úgy érzi, hogy sértik, üldözik. A pszichológiai diagnosztika és a pszichoterápia az érzelmek és az indulatok kivetítésének, azaz a projekció mechanizmusának révén mélyre tud hatolni a neurózisokat kiváltó körülmények ok-okozati összefüggéseiben. A gyermek szerepjátékainak, bábozásainak* meséinek, rajzainak tartalmai igen gyakran szimbólumok. Ezekben jelennek meg élményei, szorongásai, gyűlöletei és vágyai, amelyeket nem tudna másképpen elmondani. E tartalmak ugyanis nagyrészt nem tudatosak, de még a tudatos élmények megfogalmazásához sem eléggé fejlett a gyermek verbális készsége. S nem utolsósorban gátlóan hatnak rá a családi tilalmak, konvenciók, szokások. De az elmélyült játékban és az „alkotásban" az emóciók elsöprik a szociális normák gátjait, és létrejön az értelmezhető projekció. Illusztrációként szolgálhat egy kilencéves, szorongó, kommunikációra nem bírható kislány esete, aki a pszichológiai rendelésen kesztyűbábokkal azt a történetet játszotta le, hogy a részeges király eladja lányait, akik később férjeikkel, a szomszéd hercegekkel visszatérnek, megbocsájtanak az ijedtségtől majdnem szörnyethaló királynak, s az megígéri - térdenállva hogy nem fog többé inni. E játék után igyekeztünk az édesanyától bővebb tájékoztatást kapni férjére vonatkozóan, és mint várható volt, megtudtuk, hogy amikor az apa részeg, akkor azzal fenyegeti a kislányt, hogy eladja. A neurotikus felnőttek vizsgálatában is használnak különféle projekciós teszteket (Rorschach, TAT), amelyek indirekt módon mozgósítják a vizsgált személyben a konfliktusaira vonatkozó asszociációkat, oldják a terápiával szemben tanúsított kezdeti ellenállását. A meg nem történtté tevés, az előzőkhöz hasonlóan, a kisgyermeki elhárítás egy formája: a gyermek utólag szeretné eltörölni a megtörtént eseményt, például az eltört játékot összeilleszteni, mintha az ezáltal újra egésszé válna. A mágikus gondolkodás ismert mechanizmusával van dolgunk: a történések visszafordíthatok, a jelen hat a múltra. Ha a gyermekkori mágikus „mindenhatóság" érzése a felnőttben tovább él, úgy ez a nem adekvát elhárítási forma jelzi, hogy viszonylag súlyos kényszerneurotikus türretképződés jöhet létre. „Tudjuk, hogy bizonyos neurózisokat szilárd kapcsolatok fűznek bizonyos elhárító technikákhoz, például a hisztériát az elfojtáshoz, a kényszerneurózist az elszigeteléshez, a meg nem történtté tevéshez." - írja ANNA FREUD (in: BUDA B. szerk., 1971, 169. 1.), A serdülőknél - a gyermek- és a felnőttkor között - a „meg nem történtté tevés" kitartó álmodozásban, naponta folytatódó vágyteljesítő történetszövésben, a realitáshoz való rossz alkalmazkodásban érhető tetten. A reakcióképződés szintén a gyermekkorban kezdődő folyamat, de tovább kísérheti a serdülőt és a felnőttet is, befolyásolva az énidentitás, a személyiség formálódását. Lényege, hogy az elhárított indulattal ellentétes szokás, illetve magatartás alakul ki. Gyermeknél például az exhibíciós késztetés túlzott szemér- mességgé válik, a család és az iskola korlátozásai miatt érzett harag féktelen bohóckodásban lel kiutat. ANNA FREUD említi egy fiatal nőbeteg esetét, aki gúnyosan beszélt magáról, amikor gyengéd vágyakozó vagy szorongó érzelmek uralkodtak benne. Gyermekanalízisei során tapasztalta, hogy egy kisfiú szorongását harcias játékokkal hárította el, egy kislány pedig kisebbrendűségi érzésének kivédésére gyakran játszotta a varázslójátékot, amelyben egy mozdulatával megváltoztatta a világot (in: BUDA B. szerk. 1971, 173. 1.). Az azonosulásról mint a szocializáció alapvető feltételéről már az előzőkben szóltunk. Meg kell azonban említenünk elhárító mechanizmus minőségében is. A kötődés a biztonságot nyújtó, szeretett személyekhez, a félelem és a szorongás elhárításának primer módja feszültségcsökkentővé válik.

92

A gyermek szerepjátéka például a követelmények, a normák elfogadását könnyíti meg. Másrészt a freudi elmélet szerint - a büntető és fenyegető szigorú apa elleni védekezésül a gyermek „azonosul az agresszorral", elkerülve így a bűntudati szorongást. Kisebb mértékben ugyan, mint gyermekkorban, de a későbbi életszakaszban is folytatódik az azonosulás feszültségcsökkentő működése, amikor példaképet követ, barátokkal, szerelmi partnerrel azonosul, vagy eszmények megvalósításáért küzd a fiatal és a felnőtt. Az azonosulási képesség hiánya, vagy az azonosulással való permanens szembenállás - az ellenazonosulás - neurotikus, illetve pszichopátiás személyiségfejlődésre utal. A kompenzáció az egyénre hátrányos, konfliktust okozó tudattartalmakat ellensúlyozza valamilyen, az átlagosnál magasab teljesítménnyel. SiGMUND FREUD ezt az elhárító mechanizmust nem említi, viszont igen nagy jelentőséget tulajdonít e folyamatnak A. ADLER, egykori követője, aki elfordulva mesterétől, megalkotta az individuálpszichológiai irányzatot. ADLER egyik központi gondolata, hogy a környezetén uralkodni nem tudó egyénben (ma úgy mondanánk inkompetens egyénben) kisebbrendűségi érzés keletkezik. Ezt, jó esetben, fenti módon képes kompenzálni, de ha kudarcot vall, akkor kisebbrendűségi komplexusa patológiás útra terelődik. A harmincas években Amerikába emigrált „neofreudisták" közül számosan elfogadták ezt az elméletet, és beépítették saját teóriájukba. Az elaboráció a legmagasabb szintű elhárító működés: a pszichikus tartalmak feszültseget értékes, kreatív tevékenységgel csökkenti. Traumák vagy konfliktusok miatt a pszichikumban létrejött zavaroktól - gátlásoktól, szorongásoktói - az elaborációval (feldolgozással) oly módon szabadul meg az egyén, hogy társadalmi szempontól értékes dolgot valósít meg, s ezzel saját érzelmi, intellektuális vagy szociális képességeit is fejleszti, kiteljesíti. Gyermekkorban, jó irányú személyiségfejlődés esetén, az életkornak megfelelő, aktív, örömteli cselekvések tekinthetők sikerült elaborációnak. Ilyenek az elmélyült, kitartó játékok, az élményháttérrel bíró képi ábrázolások (GERŐ Zs., 1974), az érdeklődés széleskörűsége, változatossága, a kommunikációra való törekvés, a kortársi kapcsolatok dinamikus alakítása, az önszabályozásra, az autonómiára, a kompetencia megszerzésére való irányulás. Felnőttkorban az elaboráció keretei egyre bővülnek. A munkavégzés, a személyi és a társadalmi identitás kialakítása, a döntési helyzetek normákhoz közelítő megoldása, a családért, a gyermekekért, az életcélokért vállalt áldozatok az elaboráció számtalan lehetőségét nyújtják. Némely hivatás - orvos, ápolónő, pedagógus, pszichológus stb. - gyakorlása közben, az egyén mindennapi munkája során átlagon felüli segítséget, támaszt, empátiát biztosíthat embertársainak: ez is a hatékony elaboráció egyik formája. SIGMUND FREUD sokat foglalkozott az elaboráció speciális fajtájával, a szublimációval, amely a tudományos és a művészi alkotásokban valósul meg. Az indulatok roppant energiája az egész emberiség részére értékes, kiemelkedő, egyedi produktumok hajtóerejévé válik. A pszichoanalitikus mozgalomnak az 1910-es években kibontakozó rendkívüli sikerei után Freudnak nagy csalódásokat kellett elviselnie. Viták és ellentétek robbantak ki követői táborában, többen nem értettek egyet a pszichoanalitikus elmélet egyes részeivel, változtatásokat javasoltak. FREUD ragaszkodott elméleti rendszerének megbonthatatlan egységéhez (bár később ő maga többször kiigazította régebbi hipotéziseit). Hamarosan szakadár irányzatok keletkeztek, ezek közül a legelterjedtebbekké váltak Adler, Steckel és Jung teóriái. Megtartva a freudizmusból a pszichés működés hármas tagozódását és a tudattalan koncepcióját, hangsúlyozták irányzataik eltéréseit az eredeti pszichoanalízistől. Munkáikat ma a „mélylélektani iskolák" gyűjtőfogalma alá sorolják.

93

A harmincas években Európában döbbenetes gyorsasággal bontakoztak ki a fasiszta ideológián alapuló politikai mozgalmak. Vezetőik lenézéssel és gyűlölettel ítélkeztek a pszichoanalízisről, s hatalomra jutva betiltották az analitikusok működését, akik közül számosan emigráltak az Egyesült Államokba. E jól képzett, tehetséges szakemberek a már ott működő pszichiáterekhez csatlakozva, különböző úgynevezett „neofreudista" elméleteket dolgoztak ki. Tekintettel arra, hogy az amerikai iskolák értékes felismerésekkel gazdagították a neurózisok elméletét, és továbbfejlesztették gyógyításuk módszereit, szükségesnek véljük, hogy az alábbiakban rövid áttekintést nyújtsunk mind a szakadár mélylélektani irányzatok, mind a neofreudista iskolák lényegesebb tételeiről. ALFRÉD ADLER (1870-1937) individuálpszichológiai irányzatáról már az előzőekben szóltunk. Elmélete erős befolyást gyakorolt a pedagógiára. A nevelők felismerték, hogy a gyermek kudarcainak, kisebbségi érzéseinek csökkentése, a kompenzálás lehetőségének megteremtése pedagógiai sikereket hoz. WILHELM STECKEL (1870-1940) nem értett egyet a hosszú ideig tartó terápiás fegyelemmel. Rövidebb úton, gyorsabban igyekezett eljutni a neurotikus személy tudattalan indítékaihoz és ezáltal gyógyításához. A korunkban elterjedt „rövid terápiák" első teoretikusának tekinthető, CARL JUNG (1875-1961) svájci pszichiáter kezdetben szintén Freud köréhez tartozott, de 1913 után önálló iskolát alapított, „analitikus pszichológia", illetve „komplex pszichológia" néven, és ellenséges magatartást tanúsított Freuddal szemben. Misztikus színezetű karakterelméletet alakított ki, a „kollektív tudattalan" fogalmát vezette be. A magyar pszichoanalitkusok - FERENCZI SÁNDOR (1873-1933), BÁLINT MIHÁLY (1896-1970), HERMANN IMRE (1895-1982) és mások, akár külföldön, akár itthon működtek, sokoldalúan alkalmazták és bővítették a freudi tanokat. Az amerikai neofreudista iskolák közös jellemzője, hogy elméleti koncepciók részévé tették a XX. században kirajzolódó társadalmi problémák pszichikus vetületét. FRANZ ALEXANDER (1891-1967) nézete szerint a neurotikus betegségek kialakulásában szerepet játszanak a társadalmi ellentmondások. Intenzíven foglalkozott egyes belgyógyászati betegségek pszichikus eredetével. Az orvosi vizsgálatok alapján kimutatott belgyógyászati kóros folyamatok pszichotrau- más hátterét írta le. és ezzel megalapozta a már kiterjedt pszichoszomatikus orvostudományt. A terápiás technikában nagyjelentőségű újításként alkalmazta a rövidített célzott pszichoterápiát, és kifejtette e terápia módszerbeli jellemzőit, a „korrektív emocionális élmény" hatásmechanizmusát. ERICH FROMM (1900-1982) munkásságának visszhangja messze a szakmai körökön túl terjedt. Frommot ugyanis mélyen érdekelték a társadalmi rendszerek, a társadalmi folyamatok, a politikai történések. Berlinből emigrált Amerikába, s ott publikálta híres szociálpszichológiai műveit. Az emberiség fejlődésében két ellentétes pszichikus tendenciát lát érvényesülni: a szabadságra való törekvést és az emberi kötelékek iránti szükségletet. Jelen korunkban a tömegek inkább hajlamosak szabadságukat korlátozni és az erős emberi kapcsolatokat biztosító politikai áramlatokhoz csatlakozni. Komoly problémákat okoz az „elidegenedés". Nézete szerint az egészséges társadalmaknak az önmagukat kormányzó kis közösségekből kell felépülniök. Fromm müvei hatást gyakoroltak az 1968as diákmozgalmakra is. KARÉN HORNEY (1885-1952) a neurózisok kialakulásában nem az ösztönkonfliktusoknak, hanem az egyén felnövekedése során szerzett motivációk frusztrációjának tulajdonított nagyobb szerepet. Például az önmegvalósítás vagy a hatalomvágy frusztrációjának, ami szorongást kelt, s a szorongás vagy elhárításának kísérlete okozza a neurózist. Az egyén és a társadalom konfliktusait elemezte, az „aktuális konfliktusokat" dolgozta fel a terápia során betegeivel. Az ő terápiás módszeréről ágazott le 94

C. R. ROGERS (1902-1987) igen nagy jelentőségű „kliens központú" (client-centered) „nem direktív" terápiás eljárása, amelyben az empátia a fő gyógyító tényező. HARRY STACK SULLIVAN (1892-1949) az elmebetegek kórházi pszichoterápiás gyógyításában alkalmazta a pszichoanalízist. Elméleti munkáiban a kommunikációs viselkedés megfigyelésével a pszichoanalízis tételeinek és a szociálpszichológiának összeegyeztetésével foglalkozott. E. H. ERIKSON (1907—) pszichoanalitikus indíttatású identitáselméletéről és az identitásfejlődés zavaraiból eredő neurózisokról az I. fejezetben szóltunk röviden. Alkalmunk lesz visszatérni e jelentős elméletalkotóra a serdülőkori személyiségzavarok tárgyalásakor is. *** Az előző oldalakon kitértünk az analitikus és egyéb dinamikus pszichológiai irányzatoknak az énfejlődésre vonatkozó néhány teóriájára. A gyermekben felgyűlő nagy erejű, változatos feszültségek és elhárító mechanizmusok leírásával érthetőbbé kívántuk tenni a neurotikus megnyilvánulások sokszínűségét, az egymástól igencsak különböző magatartási, illetve funkciótorzulásos tüneteket. A következőkben a neurotikus megnyilvánulások köréből tárgyalni fogjuk a szorongásokat, a depresszív állapotokat, a kényszereket, a disszociális magatartásokat, a pótcselekvéseket, a pszichogén funkciózavarokat és a pszichoszomatikus megbetegedéseket. A szorongás Szinte valamennyi neurotikus tünet hátterében elfojtott, csak alkalmanként tudatosodó szorongás lappang. A szorongás az én mély rétegeiből tör fel, ezért sokrétű, nehezen definiálható jelenség. Lényegét tekintve: generalizálódott, rögzült, tárgyatlan félelmi állapot. A szorongó gyermek vagy felnőtt úgy érzi, hogy fél, hogy szinte állandóan fél, mégis a szorongás - okaiban, következményeiben és főként jelentőségében - minőségileg erősen különbözik a félelemtől. A félelem: az ontogenetikus fejlődéssel együtt járó, természetes, biológiailag megalapozott, veszélyt jelző reakció, a letöbb esetben külső okai vannak. A gyermek fél a fájdalomtól, fél bizonyos állatoktól, amelyektől megijedt, félhet a mesékben szereplő, képzeletében megelevenedő boszorkánytól, ördögtől, rablóktól, vagy „valakitől, aki bejön". A félelmek felerősödnek, ha egyedül van a sötétben, mert ilyenkor úgy érzi, hogy az ismeretlen veszélyeknek kiszolgáltatott, védtelen. Ez a reakció nem tekinthető gyávaságnak, sem kóros megnyilvánulásnak: a gyermek kicsinységének, tapasztalatlanságának velejárója. Ha azonban a gyermek félelme a sötétségtől, az egyedülléttől 4-5 éves koráig nem csökken, hanem ellenkezőleg, tartós, erős rettegéssé fokozódik, úgy ez a magatartás már belső konfliktusokból táplálkozó neurotikus szorongásra utal. A mélylélektani iskolák a neurotikus szorongások eredetének és egyszersmind modelljének a megoldatlan, feldolgozatlan szeparációs szorongást tartják- „ A szeparációs (elszakadási) szorongás, amely körülbelül tíz hónapos korbanjelenik meg, és körülbelül a második életév végéig tart, eredeti formájában - mint ahogyan azt a második fejezetben tárgyaltuk - a fejlődés menetébe beilleszkedő fiziológiás, tehát nem neurotikus állapot. A kora gyermekkori énfejlődésben az individualizációt segítő szerepe van. döntően befolyásolja a személyiség strukturálódásának és irányultságának későbbi alakulását is.

95

A szeparációs szorongás leküzdéséhez az anyai kötődés bizonyossága mellett a gyermekjátéka nyújt segítséget. SIGMUND FREUD (1920) leírja megfigyelését egy másfél éves kisfiúról, aki midőn anyja elment hazulról, fonalgombolyagot gurított a függöny mögé, hozzátéve az ,.el" szót jelentő hangzót. De kezében tartotta a fonal végét és a gombolyagot mmdig visszahúzogatta, örömtől sugárzó arccal. Ez a játék az elszakadási szorongás szimbolikus feldolgozása volt. HERMANN I. első ízben 1936-ban, német nyelven megjelent megkapaszkodási elmélete - amelynek jelentőségét a modern kísérleti pszichológia 20 évvel később (HARLOW, fl. F. kísérleteivel) alátámasztotta tárgyalja a szeparációs szorongás biológiai és szociális vonatkozásait. A megkapaszkodási ösztön eredetileg az anyához való szoros, biológiai jellegű hozzátapadást szolgálta. A majomcsecsemő hosszú ideig anyja szőrzetébe kapaszkodva él, de az embercsecsemő, az emberi test elszőrtelenedése miatt nem tud valóságosan anyjába kapaszkodni, csak egyes kéz- és lábmozdulataiban őrzi a kapaszkodási reflex nyomait. A megkapaszkodási szükséglet tehát átalakult: az anya testébe való kapaszkodás helyett a csecsemő és a kisgyermek az ösztön erejével kapaszkodik a védelem biztonságát jelentő anyai jelenlétbe, rettegve a kapaszkodás lazulásától, a „szeparációtól". Ez a minden kisgyermeknél fellépő, a biológiai tartományból fakadó szorongás azt fejezi ki, hogy bekövetkezhet - Hermann szavai szerint „...a szeretett személytől való elszakadás, a szeretett személynek vagy a szeretetnek magának elvesztése, a lehetetlenség a hozzá való menekülésre és az ebből adódó elszigeteltség" (HERMANN I., 1984, 179. 1.). A kisgyermekkorból áthúzódó vagy később kialakuló neurotikus szorongcis egyik típusa tehát a szeparációs szorongásra, a szeretet biztonságának elvesztésére, az elmagányosodásra vezethető vissza, amit a családi környezeti ártalmak, a gyermek érzelmi elhanyagolása, taszítása, bántalmazása, a kettős kötés vagy traumatizáló élmények - a szülők viszálykodása, betegség, halál - okoznak. E szorongásos gyermekek többnyire szomorúak, passzívak, szótlanok, nem játszanak szívesen, alig érdeklődnek környezetük iránt, riadtan menekülnek az új helyzetekből. Előfordul, hogy ezek az elsődleges tünetek nem manifesztálódnak, vagy csak alig észrevehetően, de szorongásuk másodlagos tüneteket hoz létre, a gyermekkori személyiségzavarok bármely csoportjába tartozó állapotokat: tanulási retardációt, kényszercselekvéseket, disszociális viselkedést, pszi- chogén funkciózavart vagy pszichoszomatikus megbetegedést. A neurotikus szorongás fenti leggyakoribb típusa mellett klinikai gyakorlatunkban találkoztunk olyan súlyosan szorongó gyermekekkel, illetve serdülőkkel, akiknek anamnézisében nem volt utalás a szeparációs szorongás továbbélésére, és terápiájuk során sem kerültek felszínre az elszakadási trauma elhárított maradványai, viszont egyéb szorongásos alapélmények bukkantak fel. E tapasztalatokra támaszkodva feltételezzük, hogy a gyermek fejlődésének korai szakaszában, a szeparációs szorongáson kívül - vagy azzal együttjárva - szorongásos alapélményként még kialakulhat a szociális inkompetenciától való szorongás és a bűntudati szorongás is, amelyek szintén determinálhatják a későbbi szorongásos neurózisokat. De míg a szeparációs szorongás biológiai meghatározottságú, addig az inkompetenciából, és a bűnösség (a „rosszaság") képzetéből eredő szorongás a szabályokhoz való viszonyulás nehézségeiből, a felnőttek negatív minősítéséből, illetve a gyermek önminősítéséből fakad. A szociális inkompetenciától való szorongás alapélményét rendszerint a szülők egyikének vagy mindkettőnek merev követelményei, magas, a gyermek által tökéletesen sohasem teljesíthető elvárásai hozzák létre. Ritkább, de nem kivételes az ezzel szélsőségesen ellentétes családi légkör: a szülők szorongásos határozatlansága gyermekükkel szemben. Nem késztetik erőfeszítésekre, megfosztják az önálló cselekvések sikereitől, mert viselkedésének mércéjét igen alacsonyra állítják.

96

Mindkét típusú szülői attitűd lerombolja a gyermek önbizalmát, értéktudatát. Érdeklődése beszűkül, a természetes gyermeki kreativitást monoton tevékenységek váltják fel. A túl szigorú normák korlátai között nevelkedő gyermeket a sűrűn ismétlődő valóságos kudarcok nyomasztják, a szorongó, „lemondó" szülők gyermeke a képzeletbeli kudarcoktól retteg. Egyikben is és a másikban is kialakul a teljesítményszorongásos szindróma: az új helyzetektől, az új feladatoktól való visszariadás, menekülés. A teljesítményszorongás óvodáskorban még csak gátlásos, passzív viselkedésben, a játéktól és a pajtásoktól való visszahúzódásban jelenik meg, iskoláskorban azonban már súlyosabb következményekkel terhes inadaptációs tüneteket okoz. A gyermek iskolai eredményei erősen alulmaradnak képességein és ismeretein, a felelés és a dolgozatírás alkalmával leküzdhetetlen fiziológiásán is észlelhető - pánikba esik. Nem próbálkozik sikereket elérni, a kudarc elkerülésére állítódik be, nemcsak a tanulásban, de a hasonló korúakkal való kapcsolatában is. A rivalizálásról való lemondás igazolására, fantáziálgatások segítségével sérelmeit irreálisan felnagyítja, üldöztetési képzetei vannak, gátlásosságát támadó, vádaskodó viselkedéssel igyekszik legyőzni. Egyre inkább kirekesztődik a kortársi közösségből, inkompetenciája szilárd bizonyossággá válik környezete és önmaga számára. Még akkor is, ha veleszületett jó adottságai esetleg kiváló teljesítmények lehetőségét rejtik magukban! Az inkompetenciától való szorongást - a már említett szocializálódási helyzeteken kívül tapasztalhatjuk azoknál a gyermekeknél is, akiknek szülei csak önmagukra figyelnek, gyermekük felé irányuló empátiájuk igen csekély. Kialakulhat az elvált és újra házasodok gyermekeiben, mert ők nehezen alkalmazkodnak az új családtag ismeretlen, szokatlan elvárásaihoz, és gyakran tapasztalható a nagyszülők vagy a nevelőszülők általt nevelt és a nevelőotthonokban élő gyermekeknél. A gyermekkori pszichogén teljesítményzavarok kezdeti fázisukban, kitartó pszichoterápiás foglalkozás segítségével megszüntethetők, de kezelés híján a kialakuló szorongásos neurózis depressziós személyiségfejlődésbe torkollhat. Előfordul, hogy a serdülőkorban a kompenzációs elhárítás „tünetváltást": antiszociális magatartást hív elő. A bűntudati szorongást az analitikus indíttatású irányzatok teoretikusai a szeparációs szorongással törvényszerűen együtt járó jelenségnek tekintik. A kisgyermek, anyja időnkénti távozása miatt megharagszik rá. és bár ezt leplezi, nehogy elveszítse anyja szeretetét, de saját ellenséges indulataitól való félelme bűntudatot kelt benne. (SIGMUND FREUD feltételezte, hogy az emberben biológiailag determinált alapja van az ösztöngátlásnak és az erre épülő bűntudatnak.) A gyermekkori neurotikus állapotok pszichoterápiája felderítette, hogy egyéb konfliktusos helyzetek is kiváltják a bűntudati szorongást. A testvérféltékenység például egyik legismertebb okozója. A gyermek úgy érzi, hogy szülei előnyben részesítik vele szemben kisebb vagy nagyobb testvérét, tehát szeretné, ha ez a testvér nem lenne a családban, és sokszor azt gondolja, hogy „bárcsak ne élne!". Mivel ebben az életkorban a fantáziaképeknek mágikus jellegük van. a gyermek szorong, hogy kívánsága megöli testvérét, s nyomasztó bűntudatos feszültségben él. Bűntudati szorongás szerveződése figyelhető meg a túlérzékeny, a szülőkhöz dependensen kötődő gyermekeknél a szülök válása vagy betegsége esetén. Ilyenkor fel-felmerülnek benne a szülők viszálykodásainak vagy türelmetlen, esetleg kimerült, lehangolt állapotainak emlékei, s „biztosan tudja", hogy annakidején az ő viselkedése is hozzájárult e baljós előzményekhez. A leggyakoribb - de a közvélemény által legkevésbé számontartott - forrása a bűntudati szorongásnak a „meleg-korlátozó" szülői attitűd keretében alkalmazott érzelmi zsarolás. Kezdve a tisztaságra szoktatástól, az evésen, alváson, játszáson, az illedelmes viselkedésen át, egészen a jó tanulásig, a gyereknek mindent a szülő kedvéért kell elsajátítania, megtennie. S ha a gyerek nem tudja 97

teljesíteni a szülői követelményeket, vagy egyenesen szembehelyezkedik ezekkel, a szülő a szeretetkapocs hiányára utaló szemrehányásokat tesz, teátrális szomorúsággal vagy döbbenettel mondja: „ezt tudtad nekem megtenni !", vagy „ezt érdemeltem tőled!". Ezek a megismétlődő vádak elkerülhetetlenül önvádlásokhoz vezetnek, a bűntudati szorongás az egész életre kihatóan rögződik, hacsak a gyerek a pubertás vagy az adoleszcencia szakaszában fájdalmas lázadással le nem töri a méltatlan manipuláció bilincseit. Szembeötlő azonban, hogy az ismertetett szorongások nem formálódnak ki minden gyermekben, aki a fent leírt vagy az azokhoz hasonló viszonyulásokat, helyzeteket, emóciókat éli át. Az elhárító mechanizmusok, az erőteljesen fejlődő én vagy a családon kívüli környezetből érkező, ellentétes irányú hatások megsemmisíthetik a szorongásos reakciókat. Másrészt ismeretes, hogy a gyermekkori inadaptáció egyik jelentős tényezője a genetikus meghatározottságú alkati prediszpozíeió: a szenzitív idegrendszer. Kimondhatjuk tehát, hogy az intenzív, neurotikus szorongás korai megjelenése a szomatikus és a szocializációs tényezők halmozódásának terméke. Ismerve, hogy a gyermek a szorongás elleni spontán küzdelmében alulmarad, lemond a reményről, hogy le tudja győzni e kínos állapotot. A tárgyalt szorongásformák nem mindig különíthetőek el a gyakorlatban, egymással keveredve jelentkeznek egy-egy gyermekben. A bűntudati szorongás például nemcsak a szeparációs szorongással járhat együtt, de gyakran kapcsolódik az inkompetenciától való szorongáshoz is, sőt nem kivételes, hogy mindhárom tipusú szorongás - kölcsönhatásuk folytán elmélyülve - egyre súlyosabb állapothoz vezet. Az állami gondozott gyermekek személyiségfejlődését jellemzi, hogy támasz és segítség nélkül küszködnek kuszán összemosódott „alapszorongásaikkal" és azok következményeivel. A nevelőotthonokban lefolytatott vizsgálatokból fény derült erre. Illusztrációul az alábbiakban közlünk néhány vizsgálati részletet (MURÁNYI-KOVÁCS E.-NÉ 1972, 253-261. 1.) (A vizsgálatokban nem vettek részt az anamnézisük alapján feltehetően hospitalizált gyermekek.) „A gyermekek érzelmi kötődési képessége nem sérült olyan mértékben, mint a hospitalizált gyermekeké. Tudnak kapcsolódni szüleikhez, nevelőikhez, társaikhoz, a kisebbekhez. Mások problémái iránt nem érdektelenek, az eseményekre érzelmileg reagálnak. Kötődésük módja azonban eltér a családokban felnövő kiegyensúlyozott gyermekek érzelmi viszonyulásaitól. Mind az explorációkból. mind a vizsgálatokból kitűnt érzelmi kapcsolataik ambivalens színezete. E gyermekek nagy része állandó kötődési válságban él. A család széthullása, a sűrűn ismétlődő intézeti áthelyezgetések a frusztrációk olyan tömegét zúdították a gyermekekre, hogy szükségszerűen a szorongás, az önleértékelés, a bűntudat és az agresszív ösztönkiélés állapotába kerültek. Az emocionális kiegyensúlyozatlanság mozgásos és vegetatív jelei szembetűnőek. A gyerekek egy része hipermotilis, mások lassú, gátolt, félszeg mozgásúak. Szájharapdálás, kéztördelés, tic, enurezis gyakori. A prepubertástól kezdődően feltűnnek a pszichoszomatikus tünetek. Túlnyomó többségük - a fiúk tíz éven alul, a lányok még 16-17 éves korban is - sokat sír. Az első osztályosok nevelőinek jellemzéseiből a síráson kívül a feszültségnek és az indulatkiélésnek más magatartási formáiról is értesülünk: »irigy«, »figyelmetlen«, »verekszik«, »hamar fárad«, »bohóckodik«, »hízeleg«. Sokszor kiemelik a teljesítményszorongást, a kudarctűrés alacsony fokát, például »hisztizik, ha nem azt hallja, hogy munkája igen szép.« Az iskolaérettségi vizsgálatok során szintén feltűnt a sikertelenségre adott indulati reakciók gyakorisága és a szorongás. Ez többek között abban is megnyilvánult, hogy ha olyan típusú feladatot kellett megoldaniok, amihez hasonlót eddig még nem kívántak tőlük, akkor azt legtöbben 98

visszautasítóan fogadták, és semmi érdeklődést nem mutattak a megoldás keresésére. Ilyen korú, családban nevelődő gyermekeknél ezt csak súlyos környezeti ártalom esetén tapasztaltuk. A Binet-Simon vizsgálat képleírás próbájában gyakran kaptunk megdöbbentően szorongásos, bűntudatos, agressziós projekciókat. Például »Egy bácsi kijön és azt mondja a fiúnak: tűnjél el, nem vagy az én fiam!« »Volt egyszer egy ember, egy kislány és egy anyuka, és az ember bekötötte a szemét, és azt mondta, hogy keresse meg a lányát. Mikor lerántotta az asztalkendőt, jött a nagymama, és jól elverte az anyukát. És a falon van egy kép. és ott egy ház, abban egy vén banya, aki mindenkit megevett«. Az explorációs beszélgetésekben feltört a különben eléggé vidám magatartású gyermekek szorongása. A serdülők okolták magukat hozzátartozóik betegségéért. illetve haláláért. Egy 14 éves lány: »Édesanyám a szülési fájdalmaktól lett idegbeteg, amikor engem szült.« Egy 15 éves fiú: »Apám kiküldött a szobából, és főbelőtte magát. Ha nem megyek ki, ha észreveszem, hogy készül valamire, nem halt volna meg.« Egy 15 éves fiú öngyilkos barátjáról mondja: »Ha a legkisebb jó történt vele, akkor már volt akaratereje, de nem bírta a szidást. Én is ilyen vagyok. Ezért nem segíthettem neki.« A TAT-képekre asszociált történetekről a következőket állapítottuk meg: A témák 78%-a frusztrációkat vagy agressziókat tartalmazó téma (szülők elvesztése, magány, betegség, halál, háború, sebesülés, kínzás, börtön, nyomor, részegség, gyilkosság, rendőrség, vallatás, menekülés, harag, bosszú, szerelmi intrika, csalódás, rémület). 20%-ban szerepelnek pozitív érzelmi árnyalású témák (szeretet, gazdagság, siker, szépség, szerelem, nagy tettek, kommunizmusért, békéért való önfeláldozás, vágyak, emlékek, művészet, tudomány, pihenés, kötelességteljesítés, becsület). 2% semleges téma. Gyakori a szélsőségesen erős szorongásos feszültségek projekciója olyan képeknél, ahol ez a reakció nem szokványos. Például: A 12 M képre (fiatal férfi az ágyon alszik, idősebb felemelt kézzel előtte áll) 12 éves lány a következőket írja: »Egy meghalt férfire, egy ember, akinek joga van hozzá, átkot mond. Kézmodulata még jobban kifejezi az átok jogosságát.« A 13 B képre (kisfiú ül a küszöbön) 17 éves fiú értelmezése: »A háborúban elvesztette apját, anyját, nevelöszülőknél él... Verik, éheztetik.«" A következőkben két neurotikusán szorongó gyermek tüneteit és pszichoterápiás foglalkozások során elért gyógyulását szemléltetjük. Z. K. négyéves fiút az SZTK utalta be a VI. ker. Nevelési Tanácsadó rendelésére* óvodai beilleszkedési nehézségek miatt. Családi körülmények Az apa 31 éves betanított munkás, az anya 30 éves adminisztrátor, kétéves leánytestvére van. Az apai nagyanyával élnek együtt egy másfél szobás lakásban. Anamnézis: normális terhesség és szülés, csecsemőkorában panaszmentes, jól fejlődik, anya otthon van, 6 hónapig szoptatja, az elválasztás idején nyűgös. Későn kezd beszélni, nehezen barátkozik, a testvér születésekor kiéleződő dackorszak, passzív szembehelyezkedése mindmáig nem csökkent. Az előző évben az óvodába járást abba kellett hagyni, mert különböző betegségeket produkált. (Feltehetően pszichoszomatikus háttérrel.) Jelenleg az óvodával való szembenállását, illetve szorongását (?) azzal fejezi ki, hogy háromszor kell reggel kakilnia, tehát öt órakor kell felkelniök, hogy nyolcra beérjenek. Kezelés Szeptember 1-től október 26-ig.

99

Foglalkozások egyszer egy héten. Csak szülővel hajlandó bejönni. Nehezen lehet vele kontaktusba kerülni, néhány alkalom után hajlandó szóba állni a pszichológussal. Kedvenc játéka a vonat és a Világtesztből az állatok. Mindig szorosan egymás mellé teszi az állatkölyköket, és azt játssza, hogy veszélybe kerülnek. A pszichológus megpróbálja a „sarazást" (nagy tepsiben homok, víz, amit formálgatni lehet), rettentő undorral nyúl a sárhoz, majd elhúzódik, és a pszichológust dirigálja, hogy mit építsen. Bár két hónap alatt a problémák valamelyest oldódnak, a gyerek beilleszkedik az óvodába, a pszichológus mégsem látja egyszerűnek az esetet, úgy véli, hogy a gyerek látens erős agressziókat hárít el. Október 26. A pszichológus megbeszéli Karcsival, hogy legközelebb csak akkor jöjjön el, ha egyedül is bejön hozzá. A szülőkkel közli, hogy érzése szerint csak négyszemközt tud a gyerekkel igazi kapcsolatba kerülni, ezt meg kell kísérelni. November 2. Karcsi bejön egyedül, s ragaszkodik ahhoz, hogy az ajtót csukjuk be. Roppant nagy agresszióval elkezd bábozni. A róka mindig elrabol egy kakast, borzasztó erővel kell verekedni, nagy püfölések vannak, azután a rókát mindig elfogják a baromfiak, és sötét kamrába dugják. Ezt igen sokszor el kell játszani. Aztán válogatott kínzások következnek, a szúnyogok összecsip- desik, megeszik. Az ülés végén katonákkal kezdett játszani, itt nem történt különösebb. Pável Judit pszichológus anyagából Az apának, aki megkérdezte tőle, hogy mivel játszott, először azt mondta, hogy elfelejtette, majd lelkesen, kiszínezve mesélte a katonákkal való játszást. Az óra végén ő kérdezte, hogy mikor jöhet legközelebb. November 8. Katonásdival kezd. semmi különös nem történik, többször kiszalad anyjához, egyszer kakilni. A pszichológus kimegy közben a szobából, Karcsi behívja, hogy bábozzanak. A bábozáshoz előszedi a Világteszt állatait is, azok megtámadják a bábokat, és mindenkit megesznek, megvernek. Amikor az agyonvert békát a pszichológus leejti kezéből, óriási örömmel megkérdezi: elájult? No akkor meg is esszük! Mind a 20 bábbal eljátssza ugyanezt. Közben kiderült, hogy ajándékot kap, ha egyedül megy be. A pszichológus megbeszéli a gyerekkel, hogy szól anyjának emiatt. November 16. Anya és apa együtt a gyerekkel. A pszichológus megkérdezi, hogy ma is van-e ajándékígéret. Nincs. Karcsi közli, hogy csak az anyjával megy be. Két lehetőséget ajánlanak: vagy egyedüljön, vagy hazamennek. Hatalmas hisztibe kezd, mert egyiket sem akarja. A váróban verni kezdi az anyját, aki ezt szótlanul tűri. Végül az anya megy be a pszichológushoz. Karcsi addig kint marad a váróban az apával. A pszichológus elmondja az anyának a gyerek agressziós játékait, kiderül, hogy még otthonra is marad az agresszióból. A nagymamába időnként minden ok nélkül belerúg, testvérét gyakran elveri. Az anya Karcsi hisztizéseit, verekedését tűri, végül mindig az történik, amit a gyerek akart. Az apa ingerülten reagál, mert „hirtelen haragú". A pszichológus véleménye szerint Karcsi már nem fél egyedül bemenni: az ajándékért zsarolja a tehetetlen, szorongó anyát. November 16- tói február 22~ig. K arcsi hetente jön, szinte fut a szobába, és elkezd bábozni. A bábtörténetek lényege mindig ugyanaz: kiválaszt egy figurát, aki mindenkit megver, legyőz, agyonüt. Olyan agressziótömeg szabadul fel, hogy a pszichológust is erősen ütlegeli. Éppen csak hogy felkerül az új bábu a pszichológus kezére, még egy szót sem tud szólni, a gyerek már üt. A bábozás körülbelül fél óráig tart, utána valami csendes játékba - gyurma, indiános - kezd. 100

A Rorschach-próba alátámasztotta a gyerek ambivalens viszonyulását anyjához: a biztonságigényt, a kapaszkodást, ugyanakkor az ellene irányuló agresszivitását. Súlyos szorongása és önértékelési zavarai is megjelentek a pro- jekciós tesztben. A pszichológus fel akarja deríteni, hogyan gyűlik fel a gyermekben egyik hétről a másikra ennyi agresszió, többet kell tudnia a családtagok kapcsolatairól. Megbeszéli a szülőkkel, hogy legközelebb a gyerek nélkül együtt jöjjenek el. Február 27. A szülők feszengve ülnek le, különösen az anyán látszik a szorongás. A beszélgetés során kirajzolódik, hogy az anya és anyósa rossz viszonyban vannak, az anya azonban otthon igyekszik ellenérzéseit eltitkolni. Elmondja, hogy a nagymama minden nap megiszik 2 dl pálinkát, de ő megérti. mit tud tenni? Az apa jói-rosszul sikerült tréfálkozással üti el a dolgot. Végül valamennyire elfogadták a pszichológus értelmezését, amely szerint Karcsi érezheti az anya és a nagymama közötti feszültséget. Február 27-től április 25-ig. A pszichológus felváltva külön foglalkozik a szülőkkel és a gyermekkel, négy-négy ülésben. A szülőkkel folytatott megbeszéléseken az anyát rávezette, hogy a gyermek elszakadási szorongását időben elnyújtja és fokozza, ha Karcsi tapasztalja, hogy anyja a család minden tagjával szemben erőtlen, visszafogott. Határozott elvárásaival és érzelmeinek őszinte kifejezésével viszont segíthetné Karcsit, hogy „felnőjön" életkorához, hogy barátkozzon, merjen sikerekre törekedni, ahelyett, hogy támadó magatartással könnyít szorongásain. Az apa - visszatekintve eddigi szerepére megértette, hogy a családi konfliktusok megoldásában következetesebben kellene résztvennie. Karcsi óvodai problémái ebben az időszakban megszűntek. Fokozatosan csökkent érdeklődése és izgalma a pszichológiai foglalkozásokon, már nem bábozik az eddigi indulattal. A terápia közös megegyezéssel befejeződött. Az ismertetett eset példa arra, hogy több ártalom együtthatására szinte rejtve, burkoltan erősödhet meg az elhúzódó szeparációs szorongás és vele párhuzamosan az inkompetenciától való szorongás. Karcsi édesanyja anyai szerepében bizonytalan, egyrészt, mert alkatilag szorongó, másrészt, mert házasságának stabilitását veszélyezteti anyósával való rossz kapcsolata és fia inadaptált viselkedése. Az anya szerepkonfliktusa a gyereket kettős kötésben tartja. Karcsi egyik szülőjével sem tudott identifikálódni. A terápiában a gyerek elfojtott agressziója az indulatáttételben nyíltan manifesztálódott s ez csökkentette szorongásait és agresszióját. A szülőket a terapeuta rávezette a kongruens szülői magatartás módjaira, a családi környezet patogén jellege megszűnt. I. D. nyolc és fél éves fiút az iskola kérésére vitte el édesanyja a pszichológushoz szeptember közepén.* A pedagógus írásban közli a következőket: „A 3. osztályba járó gyerek nem tud olvasni, igen lassan, hibásan, firkasze- rűen ír. Feltehetően diszlexiás. Első és második osztályban is voltak olvasási és írási nehézségei, de valamivel jobban megfelelt a követelményeknek. A rossz eredményeket gátlásosságának tulajdonították - értelmes gyereknek tűnt - ezért kettes osztályzattal átengedték a harmadik osztályba. Ebben az évben gátlásai fokozottabbak, az osztálymunkában nem vesz részt, ha felelésre szólítják elsápad, biztatásra sem tud megszólalni, írása állandóan romlik és lassúbbodik. Murányi-Kovács E.-né anyagából 101

Anyja közlése szerint a néhány soros házi feladattal egész délután elkínlódik: újra és újra le kell írnia az elrontott mondatokat, estére sír, és a fáradtságtól nem tud vacsorázni." Családi környezet, pszichés légkör Az apa 34 éves, betanított munkás, lakatos, iskolai végzettsége 6 általános. 12 éves korában árván maradt, 15 éves kora óta keményen dolgozik. Az anya 30 éves telefonközponti dolgozó, általános iskolát végzett. Dénes egyetlen gyerek. Anyja elmondása szerint strumája miatt az orvos nem ajánlja a második gyermeket, férje sem kívánja, idegesíti a sok gond, amit Dénes nevelése okoz. Másfél szobás lakótelepi lakásban laknak, átlagos anyagi körülmények között. Az anyát kifárasztja munkája, a háztartás és a kisfiúval való szüntelen foglalkozás kényszere. Hangulata általában deprimált, házasságával elégedetlen, életének „értelme" és középpontja a gyerek. Erősen nyugtalanítják fia tanulmányi kudarcai és szorongásos tünetei, de szinte dicsekedve mondja, hogy őreá hasonlít, neki is ilyen problémái voltak gyermekkorában. A pedagógusokat hibáztatja Dénes olvasási és írási nehézségeiért, az iskolától való félelméért. Férjére panaszkodik, hogy nem foglalkozik a fiával, és ha nem engedelmeskedik első szóra, megveri. Ő nem bünteti soha, mert nagyon sajnálja. Aggódik, hogy nem tudja majd elvégezni a nyolc általánost - pedig ő tudja, hogy nem buta gyerek -, de fél, hogy valami szervi rendellenessége van, például a diszlexia, amiért ideküldték. Kétségbeesett, nem lát kiutat, tehetetlen, retteg a jövőtől. Mindkét szülő viszonylag gyakran jár a körzeti orvosi rendelőbe, különböző panaszok miatt (ízületi bántalmak, gyomor- és bélpanaszok, fejfájás, szívpanaszok), a betegség és az orvosi kezelések hiányosságai a családban állandó beszédtémák. Az anyai nagyapa összeférhetetlen, durva, elvált a nagyanyától, aki a válás után meghalt. Egyik anyai nagynéni vak. A szülőknek baráti vagy rokoni társasága nincsen, egyedül az anya nővérének családjával találkoznak alkalomszerűen. Anamnézis D. 8 hónapra született, 2,60 kg súllyal. Besárgult. Csecsemőkorában jól fejlődött, 5 hónapos koráig szopott. A gyerek 3 éves koráig az anya otthon volt a könnyen kezelhető, csendes, egyedül is eljátszogató kisfiúval. 1 éves korában elindult, 15 hónapos korától szavakat mondott, 2 évesként folyékonyan beszélt. 10 hónapos korától jelezte kis és nagy szükségletét, 15 hónapos korától éjjel és nappal szobatiszta. Beteg nem volt óvodáskoráig, azután bárányhimlő, kanyaró, néha megfázás. Óvodába járt 3-6 éves koráig, mindvégig nehezen ment el - gyakran sírt, hogy maradhasson otthon -, az óvodában játszott, de „túlságosan komoly" volt a többiekhez képest. Az óvónők szerint minden ok nélkül sokszor elesett, ezért háromszor is elvitték EEG vizsgálatra, a lelet mindig negatív volt. 5 éves korában egy eséskor agyrázkódást szenvedett, 1 hétig volt a Heim Pál kórházban. Az iskolában már az első héten feltűnt lassúságával, de egyébként nem volt rá panasz, csak a második félévben, akkor már nem haladt megfelelően. Az édesanya szerint a goromba, erőszakos tanítónő miatt. A második osztályban egy másik pedagógusnál sem javult a teljesítménye, speciális vizsgálatra küldték, ahol megállapították, hogy diszlexiája miatt folyamatos korrekciós foglalkozásra szorul. Erre nyáron nem kerülhetett sor, s jelenleg pszichológiai kivizsgálást kértek. Vizsgálat és terápia Az első alkalommal, szeptember 17-én jön el a gyerek édesanyjával. Feltűnően sovány, sápadt, karikás szemű, ijedt tekintetű kisfiú. Halkan mondja: „ugye anyu is velem lesz a néninél", megfogja anyja kezét, együtt jönnek be. Az első 10 percben hallgat, nem nyúl a játékokhoz, kérdéseinkre

102

biccent vagy nemet int. A pszichológus előveszi a temperafestéket, rajzlapokat, leül mellé és festeget, ő is elkezd festéket keverni, majd mértani ábrákat, sormintákat fest, meglepően ügyes mozgással, könnyedén. Kimennek az udvarra fogócskázni. Jól fut, ugrál, dob. mozgásai koordináltak, biztosak, nyoma sincs botlásnak, elesésnek. Vidám és felveszi a verbális kapcsolatot. A pszichológus megnyugtatja az anyát, hogy semmi okot nem lát az organikus sérülés gyanújára. Megállapodnak, hogy heti egy alkalommal jön foglalkozásra. A pedagógussal telefonon közöljük, hogy körülbelül 3 hétig tartó kivizsgálás után megbeszéljük majd a vizsgálat eredményét és a tennivalókat. Szeptember 24-én a gyerek vidáman lép be, leül az asztalhoz, kéri a festéket és a rajzlapokat. Anyja elmegy bevásárolni, egy óra múlva majd érte jön. Dénes a fehér rajzlapra fehér temperával hómezőt és jéghegyet fest - halkan, maga elé nézve mondogatja, hogy mit csinál -, azután szürkét keverve a fehérbe egy lépdelő jegesmedvét fest, majd ceruzával halványan egy kis jegesmedvét, amely anyja mögött megy. Megkérdezi, hogy milyen a műve. Szép - mondja a terapeuta - és megkérdezi, hogy nem leselkedik-e veszély a medvebocsra? Fejét ingatja, és elővesz egy másik rajzlapot, amelyre ismét a két jegesmedvét festi az „Északi sarkon", de ezúttal az anyamedve fejét oldalra fordítva, ceruzával rajzolja meg, - „hátranéz a nagy medve" - mondja. Szemét és kilógó nyelvét pirosra festi. Megérkezik az anyuka, D. szótlanul elé teszi a két képet. Az anya is megdicséri, a gyerek nagyot sóhajt. Október l-jén ismét festeni akar. Alkotása: egy nagy zöld hegy lábánál kisméretű emberek sokasága, fekete pálcikaemberek - vékony ecsetet kér ehhez a hegy csúcsából tüzes lángok ágaznak szerte. „Kitört a tűzhányó" - mondja - és mindenki elpusztul." „Szegények!" Mire ő: „Akkor engem is tessék sajnálni, mert apukám néha olyan, mint egy tűzhányó." Azonnal másik két képet rajzol ceruzával, halványan. Először egy macskát, szájában kölykével, majd az egész lapot betöltő hullámvonallal jelzett tengert, középen egy kis búvárt a tengerben. Magyarázatok: a kismacskát menti anyukája a tűzhányó helyéről, a búvárnak elszakadt a légzőszerkezete, megfullad. Felnéz, és lassan, akadozva mondja: „anyukám majdnem megfulladt, olyan betegsége volt, de meggyógyult, mert elvitték kórházba, nagyon sok időre." Kérdésünkre közli, hogy akkor, mikor első osztályba járt, anyját a hegyekbe vitték kórházba. Az anya az anamnézis felvételénél ezt nem említette. (!) Egy későbbi beszélgetésben ő is megerősítette, hogy valóban a Kékesen volt szanatóriumban, pajzsmirigytúltengése miatt, amikor Dénes elkezdett iskolába járni. A kisfiú minden nap sírt utána, ezért hamarabb hazajött, mint ahogy kellett volna. Október 8-án a Raven-féle intelligenciateszttel kezdjük a foglalkozást. Dénes méltatlankodik, festeni akar, de végül is érdeklődéssel vesz részt a próbában és 130-as IQ-t produkál. Telefonon közöljük a pedagógussal, hogy a gyermek értelmi színvonala erősen meghaladja az átlagost, diszlexiás tünetei rendkívül nagy szorongásának tulajdoníthatók. Hasznára volna, ha ebben a félévben nem kellene hangosan olvasnia, és írásbeli feladataira sem kapna rossz jegyet. Jövő félévben foglalkozunk majd iskolai teljesítményeivel. Október 15-én és 22-én két ülésben próbálkozunk a Rorschach-próba felvételével és bábozással. Dénes mindent némán visszautasít. A bábok mozgatásától ugyanúgy retteg, mint az írástól és az olvasástól: feszült testtartással és mimikával, mozdulatlanul tartja a kezére húzott bábot. Nem bábozunk és a Ro-táblákat is eltesszük. Újra fest. Kopasz fa, vastag, fekete ágakkal, az ágak között zöld madárfészek tojásokkal. Egy gyerek puskával céloz a fészekre. A terapeuta megkérdezi: ki az a gyerek? Sírva fakad: ő az, mert ilyen rossz. - Mikor volt rossz? - „Amikor miattam beteg lett anyu, és kórházba kellett vinni, mert rosszul tanultam." - Ki mondta ezt neked? - „Senki, de én tudom". Zokog, nem hallgatja meg a

103

vigasztalást. Mielőtt anyja érte jönne, abbahagyja a sírást, megmossa arcát a fürdőszobában. „Nem akarom, hogy tudja, hogy sírtam!" - Miért? - „Mert talán megint beteg lenne!" Megbeszéljük, hogy ezentúl egyedül jön, és egyedül megy haza, nem fárasztja anyukáját. Október 29-én a pszichológus előveszi a CAT-tesztet, mutatja az első képet, a három csibét az asztal mellett, amint evéshez készülődnek. Szívesen és folyamatosan meséli az alábbi történetet. (1. CAT-kép.) „A három jó kis csibe mielőtt leült ebédelni, figyelmeztették egymást, hogy menjenek kezet mosni. S mindig megköszönték, ha figyelmeztetik őket a jóra. Ezért a mamájuk mindig meg szokta dicsérni őket. Mikor egyiknek névnapja volt. nagyon finom ebéd várt rájuk. Finom disznóhús volt a tálban. És utána még egy nagy torta várta őket, egy nagy habostorta volt ez. S megköszönték a mamájuknak, hogy ilyen szép nagy tortát sütött. A mama azt mondta, hogy ha máskor is ilyen jók lesztek, és valamelyikőtöknek névnapja lesz, akkor is fogok sütni. A mama be is tartotta a szavát, mikor az egyiknek névnapja volt, sütött is egy nagy tortát. És azt mondta a mama: mert ti betartottátok a szavatokat, azért én is betartottam. A közmondás is így mondja: »ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.« Ebéd után lefeküdtek, de csak azért, mert a mamájuk mondta. A mama azt mondta, azért, mert lefeküdtetek aludni, utána elmehettek moziba. El is mentek, éppen a három jó kis csibét adták elő, s otthon elmesélték a mamájuknak, hogy róluk szólt a film." Milyen jó, hogy ilyen ügyes meseíró vagy - mondjuk jó lenne írógéppel leírni. Kéri, hogy a pszichológus írja le, majd ő diktálja. Változtatás nélkül diktálja be a gépbe, kap egy példányt, hogy vigye haza. Boldogan fut az utcán, kezében lobogtatva a papírlapot. Úgy tűnik, hogy a CAT-re adott projekciók segítségével oldódik szorongása. November 5~től december 17-ig hét ülésben mind a kilenc hátralévő képre szívesen „talál ki" meséket. Gazdag képzelőerővel, jó verbális készséggel, nagy ambícióval fogalmaz. Felszabadult hangulatban telnek el az ülések. A kész mesét elolvastatjuk vele: lassan, de kevés hibával olvas, láthatóan örül jó teljesítményének. Néhány iskolai vagy otthoni eseményről is beszámol, ilyenkor azonban metakommunikációja szorongóbb, mint a kitalált mesék diktálásakor. Festeni már nem akar, de minél több képhez szeretne történetet mondani. Indulatosan kifakad, amikor figyelmeztetjük, hogy vége az órának, nehezen megy el. Asszociációiban dominálnak a szorongások, depresszív bűntudatos és agresszív elemek. Nem hasonlítanak az első történetre a „három jó kis csibéről". Az alábbiakban idézünk néhány jellegzetes történetet. 2. CAT-kép: (Két medve kötélhúzása, az egyik mögött a medvebocs segít húzni a kötelet.) „Volt egyszer, hol nem volt egy buta kismackó. Ez mindig meg szokott lógni, és mindig azon törte a fejét, hogy mi rosszat csinálhat. És anyukája és apukája egyszer megfogták, mert meglátták a dombtetőn. Először apukája mászott fel, és leküldte a kicsit egy spárgáért, és felhúzta az anyját. A kicsi felvitte a spárgát, és gyorsan lefutott. És így nem tudták, hogy mit csináljanak. Elkezdtek tanakodni, s azt mondta a férje, hogy fussunk utána. De a mama közben, mikor futott le, akkor elesett. És akkor a férjét elküldte, hogy telefonáljon a mentőnek. Erre így a gyerek meg tudott lógni. Mire kijött a mentő, addigra már a mama elájult. A mentő bevitte, és a papa is beült a mentőkocsiba. A kórházból pedig telefonált a rendőrségre a papa, hogy fogják meg a gyereket. A rendőrség hamar kiment keresni, és egyből meg is fogták, s jól megverték. Mikor bevitték a kórházba az apjához, még ott is megverte az apja. Mikor a mama meggyógyult, bocsánatot kért a bocs, hogy többé ilyet nem csinál. Meg is bocsátottak neki." 7. CAT-kép: (Pálmafán kapaszkodó kis majom, hatalmas, támadó mozdulatú, vad tigris közeledik.) 104

„A Dzsungel zöldellő tájában egy nagy párviadalnak voltam szemtanúja. Egyszer egy kis majom nagy játékba merülve ugrált a fákon. A vad tigris alattomosan sétálgatott az erdőben, mikor észrevette, hogy a kis majom lóg a fán szórakozásból. A tigris meglapulva, észrevétlenül egy óvatlan pillanatban a kis majomnak ugrott. A kis majom ijedtében elengedte a fát, és a földre pottyant. A tigris akkor ráugrott a kis jószágra, és a nagy lakmározás után jóllakottan visszatért az ösvénybe." 9. CAT-kép: (Kis fehér nyúl ül egy gyerekágyban, sötét szobában, az ajtó tárva.) „A kis nyuszi felébredt, szomorú, mert egyedül hagyták a szülei, és mert nagyon szomorút álmodott. Ezt álmodta: volt egy erdész, aki a vadász barátait meghívta vadászni. Kimentek az erdőbe, egy domb mögé bebújtak, éppen akkor futott el egy nyúlcsapat. Mindegyik vadász megcélzott egy nyulat, és sorra mind ahányan voltak a vadászok, annyi nyulat lőttek le. Nagy büszkén az erdész házába vitték a nyulakat, s mikor beértek a házba, gyorsan begyújtottak a tűzhelybe, és mind a húsz nyulat megsütötték. Olyan nagy lakomát csaptak, hogy mikor hazament az egyik vadász, úgy imbolygott, hogy nekiment a falnak, így történt, hogy a húsz nyulat megették a vadászok." A katasztrófaasszociációkkal párhuzamosan a gyermek egyre derűsebb. Játszunk rejtvényekkel, marokkóval, és az udvaron labdázunk. Nagyokat kacag, ugrándozik, és egyszer megjegyzi, hogy anyukája is jobb kedvű lenne, ha sportolna. Kiderül, hogy nagyon szereti a tornaórát, ötöse van testnevelésből, négyese „matekból és környezetből". A pszichológus külön foglalkozik az anyával, érthetővé teszi számára, hogy fia erős szorongásának fő oka, hogy félti anyját a betegségtől (haláltól), hogy érzi, mindenki ki van szolgáltatva váratlan szerencsétlenségeknek, tehetetlen. Felidézi, hogy az első beszélgetéskor említette tehetetlenségét, Dénest ez az érzés bénítja meg az iskolában (iskolafóbia), ezért nem tud ott olvasi és írni. Az anya megígéri, hogy nem panaszkodnak a gyerek előtt betegségre vagy fájdalomra (fejfájás, gyomorfájás), rendszeresen elviszi Dénest a közeli tanuszodába; már többször gondolt erre, de nem volt rá ideje. Megállapodunk abban is, hogy a karácsonyi szünetben vidéki rokonokhoz küldi egy-két hétre. Az anya sokkal nyugodtabb, mint az első hetekben. Beszámol „jó dolgokról": fia mostanában rendesen eszik és alszik, hízott egy kilót, a tanító néni meglátogatta őket, és azt mondta, hogy a kisfiú sokat változott, barátkozik az osztálytársakkal (főként lányokkal), megbízatásait lelkiismeretesen teljesíti, és úgy veszi észre, hogy olvasásórán követi szemével a hangosan olvasott szövegeket, tudja, hogy hol tartanak, és helyesen mondja el az olvasmányok tartalmát, írása azonban sajnos elégtelen. Az anya - úgy tűnt - megértette, hogy a gyereknek előbb a családban kell megismerkednie az öröm, a siker lehetőségeivei, ez motiválja majd iskolai aktivitásának fokozására, szorongásainak leküzdésére. Tanácsoljuk, hogy kísérelje meg jobban megérteni férje „nehéz természetét", és érzelmileg közelíteni egymáshoz az apát és fiát. (Az apával nem lehet találkozni, különféle kifogásokkal tér ki a beszélgetés elől.) Január 7-én. A téli szünet után első alkalommal jön el a gyerek. Ismét lehangolt és szótlan. Kérdezi: „Nem hiányoztam Zs. néninek? Nekem nagyon rossz volt, hogy nem jöhettem." Úgy látszik, nem tett jót neki, hogy falun volt 10 napig, elszakadási szorongása fokozódott. Megbeszéljük, hogy itt az ideje, hogy írásnehézségeivel foglalkozzunk. Bólint. A Justné-féle módszert alkalmazzuk, az első lépésektől kezdve, mintha most lépne iskolába. Januártól február végéig minden ülésen fél órát az írásra és az olvasásra fordítunk, fél óra marad a történetek „kitalálására", amihez Dénes ragaszkodik. A gyereknek nagyon megtetszik a játékos, rajzos írástanulás, három hétig csak köröket kell rajzolnia, lendületesen, színes ceruzával, azután a körökbe betűk kerülnek, majd a második hónapban rövid szavakból álló rövid mondatokat írhat a szokásos iskolai füzetbe. Meglepően gyorsan jön a 105

siker: könnyed kézzel, szabályosan formált betűket ír, kissé lassabban a kelleténél, de hibátlanul. Ragyogó arccal közli: elmúlt rólam a félelem az írástól. Az iskolai felmérő dolgozatok már nem elégtelenek, kettes és hármas jegyeket szerez. Közben kifogytak a CAT-képek, előveszünk néhány TAT-képet, amelyekre szintén szorongásos asszociációkkal reagál, például a 11. képre a következőket mondja: „Egyik nap nyugodtan autózott egy ember a hegyek között a családjával együtt. Egyszer csak egy szakadékhoz értek, lecsúszott egy kicsit az autó kereke, de még átvészelték. Betértek egy fogadóba, ott szállást kértek és ennivalót. Másnap indultak visszafelé, megint a szakadékhoz értek, megint megcsúszott az autó kereke, ezt már nem vészelték át, hanem zsupsz! beleestek." Édesanyja, aki már nem szokott értejönni - március 4-én este kétségbeesetten telefonál, hogy a gyerek nem jött haza időre, „elcsavargott", s ez már többször előfordult a tanítás végén is, hogy fél órát, egy órát késett otthon. Amikor kérdőre vonják, azt mondja, hogy sétálgatott, „levegőzött" egy kicsit. A kilencéves fiúk életkori sajátosságaira hivatkozunk, hogy a gyereknek valóban szüksége van a „levegőzésre" és erre az önálló ténykedésre. Március 11-én Dénes kéri, hogy a „történetek" helyett játszani szeretne az udvaron. Negyedórát célba dobunk, majd bemegyünk beszélgetni, s Dénes azzal kezdi, hogy „nagyon messzire el merek menni és nem félek, hogy eltévedek". A pszichológus megkérdi, hogy ugye nem ő az a kengurucska (4. CAT), az a kismackó (2. CAT) és az a majomgyerek (8. CAT), akik mind meg akartak lógni otthonról az ő történeteiben? Előbb elcsodálkozik, azután közli, hogy az iskolából mindig szeretne meglógni, de tudja, hogy ezt nem lehet és nagyon kikapna érte. Megjegyezzük, sokat szeretne tudni, kíváncsi és okos, és jó jegyei is vannak, miért akar meglógni? „Félek a szégyentől" - mondja könnyekkel a szemében. Ledobja magát a földre, fejét karjai közé rejti, és egyre jobban zokog. A terapeuta szótlanul leül mellé. Egy idő után abbahagyja a sírást, és készülődik hazafelé. A búcsúzáskor azt mondja: „ha igazán azt tetszik hinni, hogy én vagyok a kengurucska és a kismackó és a majomgyerek, akkor most új meséket fogok ezekhez a képekhez mondani." Március 18-tól április 29-ig változatos foglalkozásokkal telnek el az ülések, Dénes tervezi meg az órát. Olvas, verset tanulunk, diktálásra ír, beszélgetünk, fest, új történeteket talál ki, részint a régi képekre, részint az először látott TAT-képekre. Telefonon kapcsolatot tartunk anyjával és a pedagógussal. A gyerek tanulmányi teljesítményei folyamatosan javulnak, iskolai szorongása szűnőben, áprilisra csak annyi maradt belőle, hogy ha felszólítják, elsápad és csak egy kis szünet után szólal meg. A osztályban már nem „peremgyerek", verekszik is. A harmadik osztályosok futóversenyében ő lett az első. Festményei és történetei tükrözik az énfunkciók erősödését, az önértékelés és az aktivitási késztetés növekedését. Az alábbiakban az e szakaszban elmondott történetekből néhány példát közlünk. 2. CAT (A medvecsalád kötélhúzásának új változata.) „Volt egyszer egy medvecsalád, nagyon szerettek hétvégeken szórakozni. Legkedvesebb szórakozásuk a kötélhúzás volt. Éppen ezért hétvégén, amikor unatkoztak, kötelet húztak. Úgy csinálták, hogy sorba, aki következett, annál volt a kis maci. Most az anyukánál volt. Nagyon feszült volt a helyzet, úgy látszott, hogy az anyuka és a kis maci fog nyerni. De nem bírta az anyuka, mert éppen terhes volt, és nagyon legyengült, és éppen ez miatt az apuka nyerte meg." 7. CAT (A dzsungel kép új változata.) „A majomtársaság felmérgesítette a tigrist, köré gyűltek és ordibáltak. A tigris nagyon dühös lett, és a kismajmot majdnem elkapta, de az pofán rúgta, és átugrott egy másik fára." 106

CAT (A majomcsalád új változata.) „A majomanyuka és a majomapuka meghívták a barátaikat. Nagy múlatás közben a majomnagyapa képét lelökte a falról a kis gyerekmajom. Mindenki felriadt. Azt kiabálták, „jaj, mi volt ez?" És mikor felnéztek, akkor látták csak, hogy leesett a kép. A majomanyuka megszidta a kis majmot. És hogy mit mondott? Azt mondta neki „vigyázz magadra kisfiam, mert nagyon rendetlen voltál ma, most menj aludni!" A kis majom elment az ágyába és lefeküdt, mert ő rendes volt, és segítőkész, csak ma ilyen napja volt. Néha elfelejtkezett magáról, pedig nagyon aranyos volt." S végül egy újonnan mutatott TAT-kép, a 12 BG (táj, csónakkal) „A természet szép mondta Zoltán. Jó lenne egyet csónakázni. Dehát aputól meg kellene kérdezni. De ő nincs itthon. Nem baj, majd anyutól megkérdezem - gondolta és amint gondolta, meg is tette. Az anyukája mondta neki, hogy jól van, elmehetsz, de nagyon vigyázz, ne menj az örvényes helyre! így hát elment csónakázni, és megfigyelte, hogy a természet nagyon sok mindent rejt magában, amiről ő még nem tudott. Mikor már elelmélkedett, elindult haza. Mikor hazament, végignézett a folyóparton, és örökre megmaradt benne az a friss levegő és az egész természet." Úgy láttuk, hogy az iskolaév végén le lehet zárni a terápiás foglalkozásokat, ha a szülők képesek lesznek támasztnyújtóan viszonyulni Déneshez. A két szülővel együtt akartunk beszélgetni. Az apa is hajlandónak mutatkozott eljönni, miután telefonon egyeztettük vele az időpontot. Májusban három alkalommal foglalkoztunk a házaspárral. Dénes csak kéthetenként jött ebben a hónapban. A szülök elmondták gyermekkori sérelmeiket, ifjúkori mély csalódásaikat, társaskapcsolati nehézségeiket. Múltjuk olyan jelentős eseményei tárultak fel, amelyekről a másik fél ez ideig nem tudott. Házassági konfliktusaikat előbb sértődött kifakadásokban tették szóvá, s miután ezek felszínre kerültek, hirtelen fordulattal egymásrautaltságuk, biztonság- és elismerésszükségletük nyert kifejezést. Kezdetben a pszichológushoz fordultak közléseikkel (látszólag), később már csak egymással beszéltek. A gyermekkel kapcsolatos problémáikat, nehez- telésüket a másik fél ellentétes nevelési nézetei és gyakorlata miatt hevesen, őszintén, illetve szélsőséges nyerseséggel fogalmazták meg. Döntőbírónak szerették volna bevonni a pszichológust, de meg kellett érezniök, hogy a helyes konklúzióra csak ők, a szülők jöhetnek rá, és hogy a beszélgetésekben elhangzottak ehhez hozzásegítik őket. Feldúltan, a pszichológus iránt ellenségesen távoztak. (Ez természetesen közelebb hozta őket egymáshoz.) Az utolsó beszélgetés alkalmával felvetettük: képesek lesznek-e Dénest úgy nevelni, hogy ne érezzen ellentmondást vagy nagyfokú eltérést az apa és az anya elvárásai között? Teherbíróbbá vált-e a köztük lévő kapcsolat? Erre nem válaszoltak, amit őszinteségük és szülői felelősségük jelének ítéltünk meg. Dénes iskolai éve hármas és négyes jegyekkel zárult. Jól beilleszkedett a nagy lakótelep térségein játszó, focizó, egymással baráti vagy ellenséges kapcsolatban lévő gyermekcsoportokba. Mire a szünidő elérkezett, Dénes látványosan „átpártolt" a kortársi közösségekhez. A pszichikusán még labilis anyának így kevesebbet kellett a gyermekkel foglalkoznia, és az új helyzet könnyített szorongásain. 8.

Összefoglalás I. D. szinte minden élettevékenységében - a játékban, a társas kapcsolatokban, az iskolai teljesítményekben - megnyilvánuló riasztó, manifeszt szorongásos tünetekkel, leromlott egészségi

107

állapotban került a pszichológushoz. Depresszió felé közeledő regressziós folyamat látszott kibontakozni. Az anamnézis az új helyzetekre ismételten kiújuló korai traumákat, a szorongó anyával való azonosulást, a nyolc és féléves korban is fennálló infantilis dependenciát, veleszületett alkati szenzibilitást és alacsony frusztrációs toleranciát derített fel. Családi környezete nyomott hangulatú, apja vele szemben visszautasító, rideg. A gyerek nem tudja feldolgozni iskolai kudarchelyzetét, lemondásba, teljes passzivitásba vonul vissza, ami a felnőttek (apa, anya, pedagógus) negatív minősítésének hatására görcsösen megmerevedik. Az iskolai kudarcok kiindulópontja Dénes anyjának kórházba kerülése volt. Ez a traumatikus élmény nemcsak a tanuláshoz szükséges intellektuális készségeit - érdeklődés, figyelem, emlékezet bénította meg, de akadályozta az új közösséghez való alkalmazkodását is: nem az anyáról való leválás irányába hatott, hanem ellenkezőleg, erősítette a kapaszkodó, emocionális kötődést a távollévőhöz. Ezek a külső és belső történések vezettek az igen intenzív, állandósult szorongásos neurózishoz, amelyben összefonódott a szeparációs, az inkom- petenciától való és a bűntudat okozta szorongás. A neurózis terápiás feldolgozása az eset súlyosságához viszonyítva gyors eredményeket hozott. Bár Dénes vezető elhárító mechanizmusa a regresszió, mégsem lehetett vele terápiás kapcsolatot teremteni a kisgyermekeknél szokásos bábozással. A hasonló korú szorongásos gyermekeknél többnyire bevált módszernek bizonyult a művészeti terápia, azaz festés-rajzolás-agyagozás egyénileg vagy 2-3 gyerekből álló csoportban. A színek, a formák manipulálásának emocionális élménye oldja a cselekvéstől való félelmüket, s ha ráhangolódnak erre a tevékenységre, akkor a régen nélkülözött „siker" és „alkotás" elragadja őket, lerombolja gátlásaikat. Túlfütöttek és ellazultak egyszerre, képesekké válnak szimbolikusan közölni feszültségeiket, lehetőséget találnak konfliktusaik, szorongásaik kivetítésére. Dénes első képeiben drámai megjelenítésben tudatta kínjait: az Északisarkon, a fagyvilágban anyja mögött kullogó kis jegesmedve érzelmi bizonytalanságáról szól, halálfélelmét a tűzhányó kitörésével és a tenger mélyén fuldokló búvárral jelzi, az agresszorral való ambivalens, bűntudatos azonosulását félreérthetetlenül ábrázolja a madárfészekre puskával célzó alak. Tárgyiasult szorongásaival így szembe tudott nézni, és ez meghozta a verbális önkifejeződés lehetőségét is. Bekövetkezett a kedvező fordulat, a projektív CAT- és TAT-tesztek mozgósították a gyerek verbális készségét, a beszéddel szembeni ellenállása megszűnt. (A verbális pszichoterápiák hatékonyságának alapja, hogy a szavak oldják fel a legdinamikusabb formában a neurotikus ember elszigeteltségét: a trauma, amit szavakba foglal, a beteg belső világából átköltözik a külvilágba, annak részévé válik.) Dénes kilépett passzivitásából: kreatív fantáziamunkával, roppant nagy igyekezettel küzdött szorongásának verbális kifejezéséért. Megindult az önállósodási folyamat, és a jól sikerült megoldások egy magasabb szintű elhárításhoz, az elaborációhoz segítették. Dénes kezelésében a korrektív emocionális élmény (ALEXANDER, F.-FRENCH, T. M., 1946) terápiás eljárást alkalmaztuk. Történetszövéseinek első sorozata is már ebbe a folyamatba illeszkedett be. A verbális önkifejezés ugyanis teljesítményjellegű alkotás volt, s a kompetenciaélmény fellazította a gyerek eddigi nyomasztó inkompetens állapotát. E jelentős belső történésre és a pozitív indulatáttételre támaszkodva, megkezdhettük - párhuzamosan a pro- jekciós technikákkal - a diszlexia specifikus módszerrel történő gyógyítását. Dénes történeteinek „non-direktív" értelmezése új szakaszt nyitott meg a terápiában: a régebbi katasztrófatörténetek helyett szerencsés kimenetelű új történeteket asszociált a már ismert képekhez, s így ő maga szerezte meg magának a korrektív emocionális élményeket. Énképébe beépült az önbizalom, a teljesítménymotiváció, az interperszonális kapcsolatokra való törekvés. Életkorának 108

megfelelően le tudott válni anyjáról, infantilis függése megszűnt. A lappangó belső konfliktusok elaborációja és intenzitásuk fokozatos csökkenése megmutatkozott az iskolai közösséghez való alkalmazkodásában és értelmi képességeivel arányos teljesítményeiben. A terápia lezárása előtt intenzíven foglalkoztunk a szülőkkel. A foglalkozásokat követően lassan megváltozott a családi légkör. A házastársak megtanultak őszintébben kommunikálni egymással, ráhangolódtak a köztük felmerülő és a gyermekükkel kapcsolatos problémák empátiásabb megközelítésére.

A depresszív magatartás A gyermekkori depresszív állapotra sajátos érzelmi, cselekvési, gondolkodási és szomatikus zavarok jellemzőek. Az alaphangulat nyomott, szomorú, nyugtalan, ami megnyilvánulhat érzelemmentes, közömbös magatartásban vagy ellenkezőleg, mindenütt veszélyt gyanító, panaszkodó viselkedésben. Indítékszegénység, érdeklődéshiány, bágyadt mozgás gátolja a cselekvést, a gyermek passzivitásba süllyed. A gondolkodás lassú, monoton, nehézkes. Dekoncentráltság, szétszórtság tapasztalható. Szomatikus tünetek: alvászavar, étvágytalanság, tónuscsökkenés, súlyveszteség. Gyermekkori depresszív magatartást (illetve személyiséget) akkor diagnosztizálhatunk, ha a fenti tünetek - kisebb-nagyobb mértékben - egyidejűleg állnak fenn. A felnőttek depressziójára - egyéb zavarokkal társulva - hasonló tünetegyüttes jellemző, az enyhébben károsodott depresszív gyermek azonban, a felnőttől eltérően, időnként játszik, mosolyog, próbálja az egészséges személyiségű gyermekeket utánozni vagy alkalmazkodni hozzájuk. A szakirodalom különbséget tesz a depressziós személyiségfejlődésű és a reaktív depresszióval küszködő gyermek között. A depressziós személyiségfejlődés mélyen gyökerező, nehezen gyógyítható folyamat: a hospitalizációs ártalom egyik következményének, az anaklitikus depressziónak (lásd II. fejezet) szinte egyenes folytatása. A gyermek részére a világnak nincsen „felhívó jellege", megismerő és cselekvő aktivitása már kora gyermekkorban gátlás alá került. A világ tárgyai nyugtalanítóak vagy közömbösek számára, ezért is nem tud játszani. Ötletei nincsenek, unatkozik, egyedül lézeng, néha sztereotip foglalkozásokkal tölti idejét. A hasonló életkorú gyermekek nem kapcsolódnak hozzá, mert nem tudják vele megosztani érzelmeiket, érdeklődésüket, nem tudják bevonni cselekvéseikbe. A pszichoreaktiv depressziós tüneteket mutató gyermekek képesek személyi kapcsolatokat kötni. Rendszerint puha, érzelemgazdag gyermekek, akik részt veszne! mások bánataiban. Tüneteik tragikus élmények, tragikus életsors vagy rendkívül mély szorongásos állapot következményei. Depresszívvé válhat a gyermek, ha olyan családban nő fel, ahol a felnőttek nyomott hangulatúak és a gyermek azonosul velük. Ha a depresszív reakció 9-10 éves korban vagy még későbben alakul ki, és együtt jár a családtagok elvesztésével vagy a bennük való súlyos csalódással, a gyermek rendkívül veszélyeztetett helyzetbe kerül. Tartós csavargásba, narkotikumok által szerzett „csodákba" menekül, esetleg öngyilkosságot kísérel meg. A reaktív depresszív állapotnak a depressziós személyiségfejlődéstől való differenciáldiagnosztikája nem elsősorban a tünetek különbözőségére épül, mint inkább annak a felderítésére, hogy a gyermek csecsemőkorában sérült-e, hogy jelenlegi állapota az „anaklitikus 109

depresszió" következménye-e, vagy pedig későbbi életkorban érte az a trauma, amelynek pszichikus feldolgozása feltételezhetően még folyamatban van. Az alábbiakban a depresszív gyermekek eltérő típusainak magatartási jellegzetességeit szemléltetjük, nevelőotthonokban készült pszichológiai leletekkel. (Az intézetekben sok depresszív gyermek él.) Depressziós személyiségfejlődésü gyermekek: „M. Zs. tizenkél éves fiú. 5. osztályos. A csoportvezető véleménye: „Gyenge képességű, nem tud alkalmazkodni, szeret egyedül lenni. Sokszor céltalanul bolyong. Rendetlen, játéknak tekinti tanszereit is." Pszichológiai vélemény: csecsemőkora óta állami gondozott. Nyugtalan, riadt, infantilis, de emellett hideg magatartású. Nagyon nehezen oldódik, először nem volt hajlandó csak igennel és nemmel válaszolni. Látszólag inkább személytelen vagy irreális kapcsolatokhoz való ragaszkodás jellemzi, de ezekről is könnyen leválik. Valójában egészen magányos. Értelmileg a tízéves gyermekek szintjének felel meg. Családi körülményei rendezetlenek: anyját baleset érte. fél karját elvesztette, leányanya. Egy bátyja gyógypedagógiai intézetben van. (Az intézet nevelői szerint anyai ágon családi terheltség áll fenn.) Kapcsolata édesanyjával nagyon rossz, testvérét nem szereti. Nagyanyja is csak bátyját látogatja, illetve viszi ki magához. Étvágytalan, nehezen alszik el. Egyéni bánásmódot, törődést igényel, ha lehetőség van rá, pszichoterápia megkísérelendő." „N. M. tizenkét éves leány, 5. osztályos A nevelőotthon „speciális" intézeti elhelyezését javasolta. A nevelői jellemzés szerint: „Dacossága és gátoltsága miatt nagyon problémás gyermek, sok türelmet igényel. Sajnos senkihez sem kötődik, semmi sem érdekli, mindenki és minden iránt közömbös. Tudomásunk szerint anyjával egyszer találkozott, anyja után vágyódik. Rokonai közül senki sem látogatja, nem ír neki levelet." Az idegorvosi vizsgálat szerint: gyengén táplált és fejlett, nem pubertál.. Enyhén hipermotilis. Erős dermografizmus, tenyerek nedvesek, enyhe tremor. Agyidegek, reflexkör rendben, szív felett zörej. Dg.: Testi fejlődésben, érésben elmaradt. Miliőártalom neurotikus tünetekkel. A pszichológiai vizsgálat szerint: Egynapos kora óta állami gondozott, azóta 3 nevelőszülőnél és 4 intézetben nevelődött. Egyik nevelőszülőpárra sokat gondol, ők hatéves korában adták vissza a Gyermekvédő Intézetbe, de ezekkel sem tud kapcsolatot teremteni. Érzelmi és társas magatartásában erős hospitalizációs jegyek mutatkoznak. Bár az exploráció során zárkózott, egykedvű, mégis,felszínre került, hogy teljes árvasága, kapcsolatnélkülisége állandóan foglalkoztatja. A tesztvizsgálatokban nagymértékű szorongást árult el. Válaszait alig lehetett megérteni, suttogott, egész testében remegett. Értelmi fejlettségének fokát így pontosan megállapítani nem lehetett, becslésünk szerint közepes szintű. A projekciós tesztek perszeverációt, sivárságot tárnak fel. Halmozottan fordulnak elő suicidképzetek. Az összkép depressziós személyiségfejlődésre utal. A pubertás folyamán esetleg még kötődésre képes, pszichoterápiás foglalkozással feltehetően enyhíteni lehetne szorongásain és magányosságán." Pszichoreaktív depresszív állapotú gyermekek: „S. I. hatéves fiú, óvodás.

110

Jó értelmi képességű, igen érzékeny gyerek. Érzékenysége miatt fokozottabban sínylette meg az őt. érő miliő- és nevelési ártalmakat (alkoholista szülők, teljes elhanyagolás). Nagyon erősen fantáziál, fantáziáiban nagyrészt félelmek és az ezek következtében kialakuló agressziók szerepelnek. Egy év óta állami gondozott. Ezalatt két nevelőszülőnél és két nevelőotthonban volt. Az első intézetben két hétig alig szólalt meg, sokszor zokogott, felfokozott érzékenység és elzárkózó magatartás jellemezték. Nehezen alszik el, nagyon étvágytalan. A pszichológiai vizsgálaton csupán hosszas foglalkozás után szólalt meg, csak a negyedik alkalommal volt vizsgálható állapotban, de igen nehezen alkalmazkodott a feladathelyzethez, dekoncentrált volt. Az intelligenciavizsgálatok szerint a normális intellektus alsó határán mozog. Kissé beszédhibás. Képolvasásra a 4-5 éves kornak megfelelően képes. Számfogalmai a hármas számkörre terjednek ki. Performációs vizsgálatokon sok az iránytévesztés, vonalvezetése reszketősen bizonytalan, a vonalak kapcsolódási helyei nem megtartottak. A csoportjában sohasem játszik. Bábozásnál a bábukat nem beszélteti, csak a vizsgálatvezetővel együtt játszott. A személyiségvizsgálat adatai szerint súlyos miliőártalmakra és emocionális traumákra kibontakozott pszichoreaktív depresszív állapotban van. Kívánatos, hogy a csoportéletbe csak fokozatosan. erőltetés nélkül kapcsolódjon be. Fontos, hogy először az óvónőhöz kötődjön, még a csoporttevékenységtől való visszahúzódását is el kell nézni ennek érdekében." V. A. tizenhárom éves leány, 5. osztályos. Egy év óta állami gondozott csavargás miatt. A gyerek elmondja, hogy késő este, amikor nem mert hazamenni, a pincében bújt el két napig. A nevelői vélemény szerint: decemberben szökésben volt, otthon nem talált senkit, bemászott az ablakon és három napig nem evett semmit, a sarokban kuporodva találták meg, megdermedve. Gyanakvó, visszahúzódó, ingerlékeny. Ha dührohama van, társai testi épségét veszélyezteti. Órákon feláll és kimegy. Előfordul, hogy reggel elmegy, és késő este tér vissza az intézetbe. Az idegorvosi vizsgálat lelete: inreflexek nehezen kiválthatók. Élénk hasi reflexek. Tremor közepes, tenyerek nedvesek. Étvágytalan, rosszul alszik! A pszichológiai vizsgálat lelete: értelmileg retardált, de nem értelmi fogyatékos. Gátlásossága miatt erősen romlik teljesítménye. Fáradékony. Viselkedése infantilis, nyugtalan. Mozgása lassú. Hangulata nyomott, indítékszegény, félszeg, sodorható. Tettei következményeit nem tudja felmérni, irreális, támasz nélküli, erősen szorongó. Szüleivel való kapcsolatát támogatni kell. Pszichoterápiára szorul reaktív depressziója miatt." Specifikus reaktív depressziónak tekinthető a gyászreakció, amit a gyermek szülőjének vagy közeli hozzátartozójának halála vált ki. VIKÁR GYÖRGY (1984) jelentős tanulmányában mélyrehatóan elemzi a szakirodalomnak e témára vonatkozó elméleteit és kezelt eseteit. A gyermeki gyászreakció miatt viszonylag kis számban kerülnek pszichológiai és pszichiátriai rendelésre a páciensek, pedig fontos lenne, hogy a gyermek környezete és a gyógyító intézmények felismerjék a többnyire elfedett, elnyomott traumatikus veszteségélményt, és segítsék a gyász feldolgozását. „A kérdésnek különös hangsúlyt ad - írja a szerző -. hogy egyes pszichiátriai vizsgálatok a későbbi depressziósok anamnézisében feltűnő nagy számban (41%) találták az egyik szülő korai halálát. Különösen a korai árvaság és a felnőttek reaktív depressziója közt találnak kapcsolatot" (107. 1.). VIKÁR saját esetei alapján feltételezi, hogy a gyermek gyászát a freudi „ismétlési kényszer" segítségével fantáziaszövögetésekben dolgozza fel. (Ha ez nem történik meg, a veszteség patogén 111

jelleget ölthet: a különböző neurotikus tünetek rögződnek.) A gyászmunka folyamatában szabályszerű időbeli egymásutániság tapasztalható: először jelentkezik az elhárítás, azután a gyermek fantáziájában felbukkannak a trauma egyes részletei, majd összefüggővé válnak, és ezek után a pszichoterápiában a traumatikus élmény tudatosítható és elaborál- ható. EMILÉ AJARD francia író híres regénye „La vie devant soi" (Előttem az élet. . .) művészi erővel ábrázolja a 14 éves Momo tragikus gyászát. Momo, egy meggyilkolt arab prostituált gyermeke, akit hároméves korától egy csúnya, beteg öregasszony - kiöregedett prostituált - nevelt fel. A gyerek egészséges, okos, érzelemgazdag fiúvá serdül, aki talpraesetten tájékozódik a párizsi szubkultúra dzsungeljében. Róza mama haldoklik, és rettenetesen fél. hogy kórházba viszik, ahol az orvosok meghosszabbítják szenvedését. Momo egy éjjel letámogatja a pincében berendezett titkos kis szobájába, ahol hamarosan békésen meghal. A fiú nem bírja elhagyni. Három hétig az oszladozó hulla mellett marad, üvegszámra önti rá a kölnivizet, arcát újra és újra bekeni pirosítóval és púderrel, amíg a ház lakói a halott asszony mellett fekvő eszméletlen fiúra rá nem találnak. Momo egyedül Róza mamát szerette, és nagyon sokszor csalódott rövid életében. Kisgyermekkorában átélte az anyjától való elszakadás traumáját, később az apaimagóban való brutális csalódását, serdülő korában egy szép fiatal színésznő pártfogolja (Momo talán szerelmes belé, talán anyahelyettes), akinek gyermekei egy látogatásakor megalázzák. A magával tehetetlen Róza mamának szenvedéseiben, agóniájában felnőtt módon kell támaszt nyújtania. A regény végén a patológiás gyászreakció, bármilyen rémületet keltő is, nem tűnik érthetetlennek. Ismét egy példa arra, hogy a szépirodalmi ábrázolás meg tudja ragadni a pszichikus folyamatok lényeges elemeit. A gyermekkori kényszerek A kényszeres tünetek olyan állandóan ismétlődő, a reális élethelyzet által nem indokolt, furcsa, többnyire szorongással összekapcsolt gondolatok, cselekvési késztetések, amelyekről a kényszeres gyermek úgy érzi, hogy azok akaratától függetlenek. „Muszáj" valamire gondolnia (esetleg szavakat magában mondogatnia), vagy valamit meg kell tennie meghatározott időben, mindig egyformán, különben baj éri őt vagy egyik családtagját. A gyermekkorban mutatkozó kényszergondolatokat és kényszercselekvéseket nem tekinthetjük kényszerneurózisnak, sőt még azt sem állíthatjuk, hogy a későbbi kényszeres karakter előjelei. A gyermekkori kényszerek ugyanis fejlődéslélektani folyamatokhoz kapcsolódnak: 1. a gyermekek egy része még nem hagyta teljesen maga mögött a kisgyermekkori mágikus gondolkodást, ambivalensen ugyan, de hisz még abban, hogy a gondolat és a kívánság mindenható, s a veszélyt rejtő realitáson ezekkel úrrá lehet; 2. a varázsmondatok, a ceremóniák vagy a játéknak is felfogható bizarr cselekvések (meghatározott kövekre lépni az utcán, hármat fordulni, mielőtt bemegy az ajtón stb.) az „izoláció" elhárító mechanizmusaként csökkentik bűntudati vagy teljesítményszorongásait. A legtöbb felnőtt vissza is emlékszik gyermekkorának ilyen jelenségeire, amelyek elmúltak, ugyanúgy mint a gyermeki fejlődés egyéb, átmeneti mozzanatai : nappali álmodozások, érzelmi történések. Előfordul azonban, hogy a kényszergondolatok ijesztőek, a gyerek egész valójában ki van nekik szolgáltatva, és nagyon szenved. DÜHRSSEN (1962) idézi egy gyermek szavait: „Mindig arra kell

112

gondolnom, hogy előjöhetnek a bogarak. Tudom jól. hogy nincsenek bogarak, de mégis állandóan ilyen furcsa elképzeléseim vannak. És akkor félek." Ha a pubertásig elhúzódóan, fokozódó intenzitással jelentkeznek a fentihez hasonló tünetek, akkor feltehető, hogy valódi kényszerneurózissal kell számolnunk, aminek orvoslása csak pszichoterápiás kezelés keretében történhet. DÜHRSSEN - és más freudi iskolák - elmélete szerint a kényszerneurózis a gyermek második és harmadik életévében bekövetkezett károsodások utóhatása. A motoros funkciók intenzív érlelődésének korszakában a gyermek szenvedélyesen kívánja a mozgást és a tárgyi cselekvést. Ha túl sok büntetés és dresszúra éri a motoros funkciók gyakorlása, a cselekvés, az expanzió miatt, és a korlátozások ellen feltámadt agresszív tendenciáit is el kell nyomnia, akkor a látszólagos alkalmazkodás hátterében feszültség és izgalmi állapot húzódik meg, ami megbontja a személyiség egyensúlyát. Az ilyen gyermek részére a világnak túlhangsúlyozott , felszólító jellege" van, mert a környezet a gyermeket állandóan kötelezettségekkel és szabályokkal veszi körül. Károsodást szenved nemcsak önálló gondolkodása, cselekvése, akaratának kibontakozása, de saját tudati folyamatainak aktív irányítása is. Később, nehéz élethelyzetekben gyenge énmüködése felmondja a szolgálatot: a gyermek spontánul feltörő tudattartalmait úgy éli meg, mint tőle idegen kényszert. így keletkeznek a rögződött kényszergondolatok (mágikus, agresszív vagy mazochiszti- kus fantáziák), és a kényszercselekvések (rendcsinálási, mosakodási, tisztogatási stb. sztereotip tevékenységek). Disszociális tünetek Míg a szorongásos, depresszív, kényszeres magatartásokat és motivációit a gyermek énidegennek, akaratától függetlennk érzi, addig a disszociális magatartásokat mind a gyermek, mind környezete többnyire szándékosnak tartja. A motiváció ezúttal is rejtett, habár a gyermekek homályosan érzik fenyegetettségüket, leküzdhetetlen indulataikat. A klinikai pszihológia általában neurotikus tünetként értelmezi a gyermekkori disszocialitást, tekintve, hogy más neurotikus megnyilvánulásokhoz hasonlóan, frusztrációk és konfliktusok következményekéntjön létre, és a környezeti hatások megváltoztatásával, illetve pszichoterápiával gyógyítható. A disszociális neurotikus tüneteknek esetleges későbbi, valódi antiszociális állapotba való átfordulását ebben az életkorban még nem lehet prognosztizálni. Az agresszivitás A gyermekkori disszocialitás legáltalánosabban tapasztalt megnyilvánulása az agresszív magatartás. Az agresszív magatartás különbözőképpen jelentkezik a különböző életkorú, alkatú és élettörténetű gyermekeknél. Ugyancsak változó a különböző szituációkban. A szenvedés előidézését célzó, ellenséges viselkedés már a gyermekkorban is igen széles skálájú: az agresszív gyermek bosszantja társait, dühösen és kegyetlenül verekszik, alattomosan, váratlanul és ok nélkül csípi, rúgja, kínozza azt, akit éppen lehet, gúnyolódik, szitkozódik, durván becsmérel gyermeket, felnőttet, rágalmaz, „öncélúan" pusztít és rombol. Bár a legújabb kísérletek megcáfolták azt a hipotézist, hogy minden frusztrációnak törvényszerű következménye az agresszió - már megismerkedtünk a 113

frusztrációk két másik következményével: a regresszióval és a szorongással kétségtelen azonban, hogy a frusztrációkra adott leggyakoribb válasz az agresz- szív magatartás. A gyermekek agresszivitásának legjelentősebb forrásai az alábbiak: - A gyermek kínzó szorongásai leküzdésére, „megsemmisítésére" ösztönösen megtalálja a támadást mint kiutat. - Az agresszív személyiségfejlődés egyik kiindulópontja lehet a szülők (intézetben nevelkedő gyermekeknél a nevelők) indulatos-agresszív magatartása a dackorszakban lévő gyermekkel szemben. Ha büntetésekkel, verésekkel, szeretetmegvonással folyamatosan akadályozzák a kisgyermek önálló akarati törekvéseit, kísérletezését, tapasztalatszerzését, „énélményének" gyakorlását, úgy az ismétlődő frusztrációkra a gyermek egyre erősbödő agresszív reakciókkal válaszol, és ez a választípus rögződhet, karaktervonásává válhat. - Az érzelmi frusztrációk és a környezet durva, erőszakos magatartása nemcsak a dackorszakban, hanem minden életkorban kiválthatja a gyermek agresszivitását és annak megtapadását a személyiségdinamikában. Közismert, hogy a verekedő, kegyetlen, társai iránt rosszindulatú (rágalmazó, árulkodó) gyermekek nagy többsége a családban elszenvedett agressziókat és frusztrációkat torolja meg a gyermekközösségben. A szülők és más felnőttek agressziója nem csak a verésben és a büntetésekben kaphat formát. A szavakban kifejezett támadások, sértések, gúnyolódások, egy becsmérlő arckifejezés vagy lekicsinylő legyintés éppen olyan erős bántást jelenthet, mint a pofon. Az átélt szorongások, agressziók és a gyermekben ennek nyomán feltámadt érzelmi reakciók: a dac. a kirekesztettség, a gyűlölet, a bosszúvágy - kedvezőtlen körülmények között - a fejlődés folyamán összegeződnek, tartós életérzéssé válnak, s később társadalom ellenes cselekvésekben, bűnözésben törnek utat. GYÖRGY JÚLIA (1967) monografikus müvében sokoldalúan elemzi a disszo- cialitás és az agresszió kapcsolatát. „Az agresszió forrásait illető szétágazó vitában álláspontunkat a következőkben foglalhatom össze. Az agresszív ösztönöknek éppúgy van született, potenciális komponense, mint minden más struktúrának (más ösztönnek, továbbá az intelligenciának stb.), azonban a körülményektől, az egyént az élet folyamán érő külső ártalmak jellegétől és tömegétől függ annak későbbi telítettsége, belső feszültségi foka, mely ha magas szintet ér el, az ingerküszöböt leszállítja. Másrészt ilyen esetekben ugyanazon traumás élmények, melyek az agressziót ily magas belső'szintre emelik, az érzelmi disszociációt is előidézik, s ugyanazon okból az énfékek fejlődése is zavart szenved, így azok is elégtelenné válnak, tehát az egész belső miliő alkalmassá válik arra, hogy a felgyűlt agressziók pozitív érzelmek enyhítő hatása s az énfékek korlátozása nélkül - impulzív cselekvésekhez, féktelen »acting-out«-hoz jussanak" - írja a szerző (125. 1.). Az érzelmi élet e zavarainak korrekcióját csak az agressziót kiváltó okok feltárása alapján lehet megtervezni. Figyelembe kell venni a következő alapelveket: Elsősorban az agresszió állandó forrásait, a felnőttek félelemkeltő bánásmódját kell megszüntetni és a gyermek szorongásait csökkenteni. Ezért szükséges, hogy a szülő, illetve a nevelő az agresszív gyermeknek is bizalmat, szeretetet, támaszt előlegezzen. A támasz nem jelent kényeztetést, ha magában foglalja a határozott követelményeket, a következetes irányítást. (Az agressziók szabadon engedése, közvetlen lereagálása nem csökkenti az újabb és újabb támadó törekvések valószínűségét.) Az erőszakos gyermeket feladatokkal kell ellátni, ez egyrészt levezeti belső feszültségét, másrészt bekapcsolja a közösségbe, megszabadítja magányosságától. Beváltak a fizikai erőfeszítést igénylő munkák, a kisebbek védelme, gondozása, a szervezési megbízatások. 114

Feltétlenül elkerülendő, hogy a felnőtt - indulatkitörésekkel újabb mintát nyújtson az agresszióhoz; - csendes, visszafojtott ingerültséggel bánjon a gyermekkel; - kényeztesse, babusgassa, gyengeséget, következetlenséget tanúsítson (ez csalódást jelent a felnőtt irányító tekintélyében, és ezáltal támaszvesztést). Ha a gyermeket agresszív, negativisztikus magatartása miatt nevelőotthonba helyezték, és ott újabb nevelői ártalmak érik, hamarosan kialakulhat az az állapot, amit György Júlia „züllöttségi alaphangulatnak" nevez. S. T. 12 éves fiú, 6. osztályos „Három éve állami gondozott. Apja alkoholista, büntetett előéletű. Valószínűleg édesanyja is iszákos. Nevelőapja a gyermek édesanyját elhagyta, jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen. Otthon sokat és erősen verték. A nevelőotthonból kapott tájékoztatás szerint a gyerek sokszor, huzamos időre szökik, társaival szexuális játékokat folytat, s többször komoly összegeket lopott. Enuretikus. Anamnézisében sok baleset, kórházi ápolás, és egy ízben agyrázkódás szerepel. Az orvosi vizsgálat szerint gyengén fejlett, vézna gyermek, a pubertásnak testileg még nincs nyoma. Normális reflexkör. A pszichológiai vizsgálat szerint értelmi fejlettsége kora átlagának megfelel. Indulatilag fékezhetetlen. Stressz helyzetben irreális magatartás, időnként zárlatos viselkedés, erős agresszív feszültséggel. Testi fejletlensége ellenére szexuálisan túlfűtött. Személyisége, életkorához mérten infantilis. A projekciós tesztekben az agresszióra utaló válaszok hangsúlyosak. Gondolatvilágát ezek a tartalmak uralják, nem képes belőlük kilépni, szinte kényszerítő erővel, vissza-vissza térnek. A tesztek bűntudati feszültséget és a szexualitással összefüggő szorongást is jeleznek. Érzelmi életére viszonylag gyenge ingerekre adott maximális (inadekvát) reakció jellemző. Kötődési igénye erős, a kapcsolatokat azonban nem képes megvalósítani gátlásai, agresszív kirobbanásai miatt. Kriminalitásba való sodródása nem zárható ki."

A hazudozás Nem nevezhető neurotikus, sem prekriminális tünetnek, ha a gyermek egyszer-egyszer hazudik. A hazugság indítéka ilyenkor rendszerint jól megérthető, és a hazugság maga könnyen besorolható a gyermeki hazugságok valamelyik ismert kategóriájába; a „fantázia vagy dicsekvési hazugság", a „félelmi", a „szolidaritási" vagy az „utánzásos" hazugságok körébe. (Utóbbi főként akkor lép fel, ha a gyermek környezetében gyakran tapasztalja a konvencionális hazugságokat.) A kóros hazudozás - ami a jól megkonstruált szélhámosságig fokozódhat - szembefordulást jelent a felnőttekkel, akik nem elégítik ki a gyermek érzelmi szükségleteit. Bizalmatlan mindenkivel szemben, magányos, lehangolt - s kárpótlást talál a hazudozásban. Ilyenkor jól érzi magát, mert a felnőttek fölé kerekedett, „hatalmas" lett. „O. I. 9 éves leány, 3. osztályos Az iskola hazudozásai miatt küldte a gyermekpszichológiai rendelésre. A pszichológiai vizsgálat lelete: Értelmileg kora átlagának megfelelő szinten áll, de teljesítményét igen nagymértékben rontja ingadozó figyelme, kapkodása. Lényeglátása, az elvont fogalmak

115

kialakulása korának megfelelő. Az alapkészségek közül számolásban marad el kissé. Viselkedése derűs, érdeklődő, kapcsolatkereső volt. Kiemelkedő muzikalitású kislány! Kapcsolatkész, bár a munkájukkal elfoglalt szülők keveset törődnek vele, érzelemgazdag. Az infantilis dac és a „jónak lenni" törekvés dilemmáját éli át. Indulatait nehezen fékezi, sértődékeny. Hajlamos rra, hogy a valóságot vágyainak megfelelően átszínezze, és az így adódó „hazugságait" feltehetően maga is elhiszi. Magányos, szorongó, félelmei feldolgozásában nincs támasza, ennek is nagy szerepe van hazugságaiban. Szeretetteljes bánásmóddal, kreativitása kibontakoztatásával jó irányban fejleszthető."

A lopás Nem tartozik a súlyos tünetek közé - de figyelmeztet a gyermek érzelmi konfliktusaira ha időnként pénzt vagy valamilyen más értéket visz el otthonról, hogy társainak ajándékot adjon, és ezzel barátokat, szeretetet vásároljon magának. A neurotikus lopás körébe tartozik viszont az úgynevezett kárpótlásos lopás, amikor a gyermek érzelmi kapcsolatai legszűkebb környezetében - a családban vagy a nevelőotthonban - felbomlanak, és talajtvesztett, dacos, gyűlölködő állapotában rendszeresen meglopja környezetét. Ez kárpótlás az elvesztett kapcsolatért, és egyben bosszúállás is.

A csavargás Rendkívül elterjedt és sokértelmű tünet. Lehet epilepsziás szimptóma, enkefalopátia, neurózis, pszichopátiás fejlődés tünete, de lehet egészséges személyiségű gyermek egészséges reakciója is elviselhetetlenül nehéz életkörülményeire. Az is megtörténik, hogy prepubertásos gyermekek kalandvágytól hajtva szöknek el ingerszegény, kevés élményt nyújtó környezetükből. GYÖRGY JÚLIA (1965) behatóan vizsgálta a gyermekkori szökés, csavargás okait, fő típusait és pszichikus mechanizmusait. Megkülönbözteti: 1. A szökés-csavargás enyhe alakját, amikor a gyermek igényét ki nem elégítő, rendszerint túlfegyelmező környezetével szembehelyezkedve, iskolát, napközit kerül, és egyedül vagy csoportosan csavarog, játék, szórakozás céljából: 2. A több napon át tartó, ismétlődő - gyakran reális okoktól független - kényszeres jellegű, neurotikus csavargást, amely érzelmi-indulati feszültségekkel, szorongással, agresszióval és pánikállapottal jár együtt; 3. Valamilyen súlyos trauma hatására kialakult, reaktív depresszív állapotban bekövetkező elszökést és kóborlást. (Gyakori az örökbefogadott gyermekeknél, amikor megtudják származásukat.) A csavargási szindrómák közös vonása, hogy a régebbi érzelmi konfliktusok talaján aktuálisan bekövetkezik a családtól való érzelmi elszakadás, „a magány és az érzelmi -indulati dekomponált állapot". Indokolt tehát - főképpen a 2. és a 3. típusnál - a pszichoterápiás foglalkozás. A gyermekkori csavargás tünetét társadalmi szempontok miatt is igen komolyan kell venni, mert a csavargó gyermekek kriminálisán veszélyeztettek. Az érzelmi konfliktusokat a csavargás nem oldja meg, sőt súlyosbítja. Az intézeti elhelyezés ritkán vezet eredményre. FARKAS LAJOS (1970) közli, hogy „az 1968-ban a Budapesti Rendőrfőkapitányság Fiatalkorú- és Gyermekvédelmi Osztályán vizsgált 3338 csavargó gyermek 59,8%-a intézetből szökött meg. 116

J. A. 12 éves fiú, 6. osztályos Az intézet igazgatója az alábbiakat közölte: „Értelmes, jó felfogású, változékony hangulatú. Hanyagságra hajlamos, türelmetlen, munkájában látszatra dolgozik, alakoskodik, hatásvadász. Rendkívül romantikus hajlamú, és ennek kiélésére keresi a lehetőségeket. Ilyenkor szökik, szinte rendszeresen, havonta. Kerékpárokat lop, van amikor el is adja. Nincs olyan rokona az országban, ahová nem szökött volna. Azokat meglopja, becsapja, és így családja megszakítja vele a kapcsolatot. A pszichológiai vizsgálat eredménye: intelligenciája életkorának megfelelő. Nagy igyekezettel, figyelmesen dolgozik. A feladatokat gyorsan megérti, teljesítménynívója jó. Az anamnézis szerint a szülők jó anyagi körülmények között élnek. Elváltak, majd mindkét szülő új házasságot kötött. A vszszel kapcsolatos magatartási panaszok időben egybeesnek a válással (ekkor volt 4 éves), illetve a második házasságkötéssel. Az explorációban nem titkolt keserűséggel beszél anyjáról, akinek ő nem kell. s félti tőle második házasságából született gyermekeit. A traumát a családi problémák és főleg az anya érdektelensége okozták. A vsz. igen magányos. Kalandokba menekül. Gazdag, tartalmilag a mesevilághoz közelálló fantáziája van. Agresszivitás és a mesevilágba menekülés sajátos keveredése jellemzi. Jó intellektusa ellenére gyenge realitásérzékkel rendelkezik. Részben ezek az okok. és részben a szülök érdeklődésének állandó „ébrentartása" motiválja magatartását. Javaslat: helyes lenne a szülőkkel való kapcsolatát rendezni, és a családban elhelyezni. Amennyiben ez az út nem járható, úgy a nevelőnek kell kialakítania a tartós, biztonságot adó kapcsolatot a gyerekkel. Pszichoterápia és a pszichológiai vizsgálat későbbi időpontban történő megismétlése szükséges." Különösképpen a nevelőotthonokból szökő-csavargó gyermekek egyéni, differenciált bánásmódját lenne szükséges kutató-kísérletező munkával kialakítani. El kellene érni, hogy ezek a gyermekek fokozatosan kötődni tudjanak nevelőikhez, társaikhoz, az intézethez. POPPER PÉTER (1970) ide vonatkozó megállapításai megvilágítják a jelenlegi kedvezőtlen és társadalmilag veszélyes helyzetet. „A szökések rendszeres ismétlődése azt bizonyítja, hogy a visszaszállított gyerek problémája távolról sem oldódik meg, sőt súlyosbodik, megbélyegzetté válik, büntetéseket kap, sőt miatta büntetéssel sújtják az egész csoportot, amelybe tartozott. Ezek után nyilvánvaló, hogy az intézeti keretek közé való harmonikus beilleszkedést a szökés ténye súlyosan megnehezíti, és ez egyre nehezebbé válik. A szökés körülményeinek tisztázása és humánus, szakszerű megoldása érdekében alig történik valami." A kényszeres jellegű neurotikus csavargás egyik oka lehet a tudattalan anyakeresés, vagyis a kisgyermekkorban kielégítetlen anyai intim kapcsolatnak, a biztonságszükségletnek felújulása a gyermek aktuális élethelyzetében. MAR- CSEKNÉ KLANICZAY S. (1976) e csoportba tartozó esettanulmányából idézünk néhány részletet. „Prepubertásos (12 és fél éves) fiúgyermek pénzlopással társuló csavargások miatt került rendelésünkre. Jól megfigyelhettük a tünet sorozatos ismétlődését, örvényszerű fokozódását. A kezelés során a csavargás mutatkozott a vezető tünetnek, a pénzlopás nagyrészt ennek racionalizálása volt. A gyermek csavargásának alapmotívuma az anyakeresés volt. A fel nem ismert indulatokból származó intenzív szorongás vezetett a tünetek kényszeres ismétléséhez. Hónapokig tartó pszichoterápiás foglalkozás során bontakozott ki előttünk a gyermek személyiségdinamikája. A terápia első szakaszában érzelmileg determinált élményanyag nem került felszínre. A gyermek életkorából adódó énvédő elhárító mechanizmusok voltak előtérben. Csak a terápia második szakaszában jutottunk el a kóros viselkedés értelmezéséhez" (401. 1). 117

„Az anyakeresésre vonatkozó értelmezést a gyermek feltűnő módon fogadja: az óra folyamán többször bukkannak fel kisgyermekkori emlékek, a nagymamánál töltött évek traumái, édesanyja utáni vágyódása. Azt is elmondja, hogy kistestvére dédelgetésekor úgy érzi, hogy vele igazságtalanság történt, ő ebből kimaradt." (400. 1.). „A terápia eredményeképpen nagymértékben csökkent az intenzív szorongás, mely a gyermeket a deviáns viselkedés állandó ismétlésére késztette. A gyógyulás azonban a szülők segítsége nélkül kétséges lett volna. Az anya belátásának kialakítása a terápia fontos kiegészítő mozzanata volt. A pozitív anyai érzések felkeltésében döntő szerepet játszott a terapeutával való kapcsolat" (401.1.). A gyermekkori disszociális tünetek jelentkezésekor minél hamarább pszichológiai foglalkozást, érzelmi kötődési lehetőséget és valamilyen közösséghez tartozás élményét kell a gyermeknek nyújtani. Igen fontos, hogy még a serdülőkor előtt rendeződjék pszichikus állapota, mert ellenkező esetben a neurotikus, prekriminális gyermek érzelmileg elsivárosodik, és bűnöző fiatallá válhat. Pótcselekvések A pótcselekvések - az ujjszopás, a körömrágás, a hajkitépés, a szájharapdá- lás, az ujjak tördelése, a fej falbaverése, az onánia - olyan ismétlődő, inadekvát ténykedések, amelyeket a gyermek tudattalan szorongásai, konfliktusai hívnak elő. Közös jellemzőjük, hogy - eltérően a kényszermozgásoktól maga a tevékenység végzése tudatos, a gyermek felelősnek érzi magát érte, mégsem képes akarati aktussal tartósan felhagyni vele, amíg működnek e cselekvéseket motiváló, nem tudatosult pszichés állapotok. Ezért nem helytálló, ha a gyermek környezete pusztán rossz szokásnak minősíti a fenti szimptómákat, és nem lehet eredményes, ha büntetéssel, jutalmazással vagy meggyőzéssel kísérelik meg „leszoktatni" a gyermeket a pótcselekvésekről. Pótcselekvéseknek nevezzük e tüneteket, mert az egész személyiséget érintő neurotikus (disszociális) tünetek helyébe lépnek, oly módon, hogy a gyermeknek csak egy-egy testrésze vonódik be a reakcióba, s ezáltal mind a gyermek, mind környezete részére jelentéktelenebbnek, könnyebben elviselhetőnek mutatkozik. Az ujjszopás Örömszerző, nyugtató tevékenység. Míg 2-3 éves korig teljesen „normális" jelenség, addig ennél idősebb gyermeknél azt jelenti, hogy a gyermek nem kap elég melegséget, vagy esetleg az értékelést, az aktivitási lehetőséget és a sikerélményt nélkülözi. Ezért van szüksége e kisgyermekkori örömforrásra, magányos- ságában ehhez a békés kárpótláshoz fordul. A körömrágás A körömrágás igen elterjedt pótcselekvés. A gyermekek egyharmada-fele rágja a körmét. A tünet a gyermek izgalmi vagy félelmi állapotában erősödik. Kisgyermekkorukban erős mozgástilalmakkal korlátozott gyermekek hajlanak e tevékenységre. Míg az ujjszopás főként a szülők gyengédségének hiányából ered, addig a körömrágás a kemény szigorú szülők és nevelők elleni elfojtott aktuális agresszió jele, és egyúttal ennek az agressziós késztetésnek levezetésére is szolgál a saját maga ellen fordított önbüntető - agresszió révén. Ha a 118

gyermek és környezete között a viszony megjavul, akkor a tünet többnyire megszűnik vagy csökken. Néha azonban olyan mélyen automatizálódik a mozgás, hogy még a megváltozott körülmények mellett is fennmarad. (Sok felnőtt ís körömrágó.) A kikényszerített „önfegyelmezés" általában nem tartós. A környezet szigorát, merevségét, szorongáskeltő légkörét kell megszüntetni, és a gyermek agressziójának feldolgozását pszichoterápiával segíteni. Hajkitépés, szájharapdálás, ujjak tördelése, a fej falbaverése Amikor a gyermek ilyen túlmozgásos cselekvésekkel önmagának okoz fájdalmat, akkor ismét csak az agresszió kiélésének nem akaratlagos, nem tudatos megnyilvánulását tapasztaljuk. E cselekvések még intenzívebb agresszióról tanúskodnak, mint a körömrágás. A gyermek a benne dúló indulatokat és kitörni kész dühét csak a fájdalmat okozó, önmaga ellen fordított támadással tudja levezetni. DÜHRSSEN (1962) emliti egy 14 éves leány közlését: „Mindig fagyosnak, szinte halottnak érzem magam. Ha a hajamat tépem, érzem, hogy élek." Ezt a kislányt durva apa és kemény nagyszülők nevelik: a hiányzó gyengédség (fagyos állapot) és áz elnyomott dühkitörések érzelmi-indulati állapota objektiválódik a hajkitépésben. Az onánia A nemi szervek fogdosása, dörzsölgetése kellemes érzések kiváltása céljából, mind a fiú, mind a leány csecsemőknél megfigyelhető természetes, nem kóros jelenség. A kisgyermek egyenként fedezi fel testrészeit, az azokkal való játéklehetőséget, a felfedező-kísérletező-élvező tevékenységébe beletartozik a nemi szerveível való játék is. Ez a „játékos onánia" néhány hónapon belül megszűnik, a gyermek játékformáinak és társas kapcsolatainak bővülésével. (Egy-egy újabb „hullám" jelentkezik 35 éves kor között, majd a serdülés kezdetén.) A későbbi életkorokra is rögződött neurotikus tünetként fellépő onániát jellemzi, hogy a gyermek igen gyakran és gátlástalanul mások előtt is onanizál. Ez a tevékenység helyettesíti és kiszorítja az egyéb játékokat. A rendszeresen nappal is onanizáló gyermek játék- és kontaktusgátolt gyermek. Kedvetlen, unatkozó, feszült vagy általános nyugtalansági és izgalmi állapotában örömet és oldódást keres ezzel a cselekvésével. Hospitalizált, nevelőotthonokban elma- gányosodott gyermekeknél szabályszerűen megjelenik, nehezen leküzdhető, átnyúlik a serdülőkorba, amikor már szexuális fantáziák kísérik. A neurotikus onánia - amely tehát nem „rossz hajlamok", hanem környezeti ártalmak következménye - károsan hat a gyermek személyiségfejlődésére. Fantáziaképei túlságosan igénybeveszik, dekoncentrálttá válik, csökken a világ iránti édeklődése, a nehézségek leküzdésére irányuló akarata. Rejtett szorongása és bűntudata eltávolítja társaitól. Az onánia tiltása, büntetése, a gyermek megszégyenítése társai előtt többnyire erősíti, rögzíti a tünetet. Csak tartós és teherbíró személyi kapcsolatok, a játék és a reális világ iránti érdeklődés felkeltése vezethet e neurotikus tünet megszűnéséhez.

119

A pszichogén funkciózavarok Pszichogén funkciózavar valamilyen szervnek olyan hibás működése, aminek nincsen organikus oka, a zavar kialakulása pszichikus tényezőknek tulajdonítható. Egyes szerzők e működési zavarokat a pszichoszomatikus megbetegedések keretében tárgyalják, mi azonban indokoltnak véljük, ha külön foglalkozunk a gyermekkorban sűrűn előforduló, átmenetifunkciózavarokkal, elhatárolva ezeket a súlyosabb formában megnyilvánuló, rendszerint tartósabb, szervi érintettséget eredményező, orvosi kezelésre is szoruló pszichoszomatikus betegségektől. A hazai gyermekpszichiátriai szakirodalom (BÖSZÖRMÉNYI Z, BRUNECKER GY., 1979.) „Vegetatív tünetcsoportok" fejezetben foglalkozik e zavarokkal. „Vegetatív zavarok - akár személyiségadottságokból, akár betegségfolyamatokból származzanak könnyen vezethetnek idültté váló dekompenzációhoz, az úgynevezett vegetatív disztoniához. . . A kisiskolásoknál gyakori mozgásnyugtalanság, a lábak lógázása, ide-oda csúszkálás, fel-felállás, járkálás, figyelemgyengülés is vegetatív zavar tünete lehet. A csökkent terhelhetőség, túl gyors fáradás - szervi bántalom nélkül fejfájás, szédülés, izzadás, tachycardia. extrasystolia, légzési ritmuszavarok stb. hasonló eredetűek lehetnek. Rohamszerűen ismétlődő, a köldöktájra lokalizált fájdalmak, gyakori hasmenések, néha obstipatio, az elalvás nehezítettsége vagy gyakori éjszakai felriadások, felszínes szunnyadás szintén a vegetatív túlingerlékenység jelzéseiként értékelhetők" - írják a szerzők (109. L). Az éjszakai ágybavizelés (enurezis nocturna) Az egyik leggyakrabban előforduló funkciózavar. Gyógymódjainak kutatásával világszerte számos szakember foglalkozik. Tekintve, hogy szervi megbetegedések is okozhatnak enurezist, az ágyba vizelő gyermeket elsősorban orvosi kivizsgálásban kell részesíteni, az enuretikus gyermekek túlnyomó többségénél azonban e vizsgálatokkal kizárhatók az organikus okok. A pszichikus eredetű ágybavizelés a hólyag funkcionális zavara, amely abban nyilvánul meg, hogy a hólyag kiürítését a tanult feltételes reflex helyett a csecsemőkorra jellemző feltétlen reflexműködés indítja el. Normális fejlődés esetén, két-két és féléves koron túl, a gyermek az alvás közben fellépő hólyagfalfeszültséget ébresztőingerként éli át. A bevizelő gyermekeknél azonban a hólyag tónusnövekedése, vagyis a vizelési inger, nem az agykéreg azon pontjai felé terjed, amelyek az alvás megszakítását idézik elő, hanem közvetlenül a záróizmokat szabályozó idegi központok felé. E rendellenes beidegzésen túl, az enuretikus gyermek hólyagfal-érzékenysége is kórosan megnövekedett. Ez azt jelenti, hogy míg normális esetben alvás közben a hólyagfal tónusának lazasága miatt a hólyag vizelési inger fellépése nélkül nagyobb mennyiségű folyadékot tárolhat, mint ébrenlétkor, addig a bevizelő gyermeknél már egészen kis mennyiségű vizelet is kiváltja az ingert. Ezzel magyarázható az ismert jelenség, hogy sok gyermek egy éjjel többször is bevizel. Az enuretikus gyermekek igen sűrűn, sokan minden éjszaka bevizelnek. Nem nevezhető enuretikusnak az a gyermek, akinél csak időnként és rendszerint megállapítható okok miatt túlságosan izgalmas napi események, környezetváltozás, fáradtság vagy lázas állapot alkalmával fordul elő az ágybavizelés. Az éjszakai bevizelést előidéző okok nem specifikusak. Bármilyen neurózist kiváltó ok szeretethiány, elhanyagolás, túlzott korlátozás stb. - kiválthatja e tünetet. Az viszont megállapítást

120

nyert, hogy az enuretikus gyermekek között nagy számban találhatók az igen ambiciózusak, a nagy önérvényesítési vággyal rendelkezők, akik ugyanakkor szorongók, és meghátrálnak a követelmények előtt. Az enurezis szintén a meghátrálás egyik - nem tudatos - formája. Koruknál gyermekesebb magatartást vesznek fel, hogy több támogatást, védelmet, szeretetet kapjanak. Gyakran fordul elő például, hogy a már régebben „ágytiszta" gyermek az első osztályba lépéskor ágybavizelővé válik. Úgyszintén szokásos tünete ez a testvérféltékenységnek, ami kistestvére születésekor váratlan hevességgel tör a nagyobb gyermekre. Óvodás- és alsó tagozatos általános iskolás nevelőotthonokban is rendkívül gyakori. Sok érzékeny gyermek a környezetváltozás okozta szorongásokra, az elmagányosodásra ezzel a tünettel reagál. Nyilvánvaló, hogy amennyiben pszichikus feszültségek okozzák a bevizelést, úgy a gyógyulást elsősorban a gyermek konfliktusainak megoldása mozdíthatja elő. Ha a gyermek környezetétől az eddiginél több gyengédséget kap, ha szülei és nevelői magatartásában bizalmat és biztatást érez, akkor szorongása csökken, „mer felnőni", vállalja a növekedéssel járó kötelezettségeket, fokozatosan kevesebb lesz az ágybavizelések száma, majd teljesen megszűnik e tünet. Az érzelmi kapcsolatok és a támasznyújtás mellett gondot kell fordítani a megfelelő tárgyi és életmódi feltételek megteremtésére is. Elsőrendű fontosságú m ágy és az alvás higiénéje, vagyis a tiszta ágynemű, a kényelmes, csinos hálóruha. A rongyok, a piszkos, szakadt hálóing, a guminadrág, a pelenka, azt az érzést kelti a gyermekben, hogy környezete természetesnek veszi, hogy bevizel, tehát nem is kell, nem is érdemes vigyáznia! Az enuretikus gyermeknek minden reggel és minden este fürödnie kell, nehogy a vizeletszag beivódjék a bőrébe. Fontos, hogy a gyermek nyugodt, kiegyensúlyozott lelki állapotban feküdjön le aludni, tehát ne olvasson izgalmas könyveket, ne nézzen soká televíziót, ne szidják meg este, ne beszéljenek előtte félelmet vagy ingerültséget keltő témákról stb. (KABAINÉ HUSZKA A., 1968). A gyermek rendszeres éjszakai felkeltése'és, vizeltetése igen elterjedt módszer. Számos orvos javasolja, nevelőotthoni pedagógusok is általában ehhez a gyakorlathoz folyamodnak a célból, hogy az ágyneműt és a matracot kíméljék, és hogy „rászoktassák" a gyermeket a „kimenésre". A célzott feltételes reflex kialakítása azonban ezzel a módszerrel igen ritkán sikerül, sőt az ágybavizelés tünete többnyire megerősödik, mert a hólyag kiürítése félálomban, vagyis tulajdonképpen alvás közben történik, tehát lényegileg ugyanabban a szituációban, mint az ágybavizeléskor. Csak a gyermek teljes felébresztése esetén küszöbölhető ki a hibás kondicionálás. Ez ellen azonban a legtöbb gyermek tiltakozik: sérelemnek, a szeretetlen- ség újabb jelének tekinti, ha erőszakosan és többnyire durván, ingerülten „felrázzák", megzavarják alvását. Megtörténik, hogy a rendszeresen felébresztett gyermek enurezise még makacsabb, mint régebben volt, amikor nem ébresztették fel. A „felébresztés" módszere csak abban az esetben ajánlható, ha maga a gyermek is akarja, és ha a felnőttnek sem jelent nagy áldozatot az ébresztés. (Ellenkező esetben ugyanis akaratlanul is érezteti ezt a gyermekkel, amit az érzékeny enuretikus indulattal és bűntudattal fogad.) A gyógyszeres kezelés és a diétázás előírása orvosi feladat, erre itt nem térhetünk ki. Az alábbiakban ismertetett autoszuggesztiós módszerrel - együttműködő családi környezet esetén viszonylag rövid idő alatt jó gyógyulási arányt értünk el. (MURÁNYI-KOVÁCS E.-NÉ, 1958). A módszert leghatékonyabban 8-12 éves gyermeknél alkalmazhatjuk, aki már szabadulni szeretne tünetétől. A terápiás eljárás lényege, hogy a gyermek akaraterejét is sorompóba állítja. A gyermeket aktívan bekapcsolja a gyógyulásba, értelmi szintjéhez mérten magyarázatot ad a hólyag működéséről, a feltételes reflex kialakulásáról. „Most meg fogom magyarázni, hogy te miért vizelsz éjszaka az ágyba, hiszen már elég nagy fiú (lány) vagy ahhoz, hogy megértsd az ilyen orvosi dolgokat, például azt, hogy miként működik a 121

szervezeted" -mondja a terapeuta a gyermeknek. Ilyenkor a gyermek már rendszerint megilletődött figyelemmel várja a folytatást. „Tudod, hogyan mozgatod a lábad? Úgy, hogy az agyadban az egyik idegsejtecske kiadja a parancsot: lábat felemelni, és ez a parancs végigfut az idegszálon - úgy, mint az áram a telefondróton -, és amikor ahhoz az izomhoz ér, amelyik a lábadat mozgatja, akkor az izom engedelmeskedik, és felemeli a lábadat. No, próbáljuk meg!" Ezután egy kis játék következik: gondold, hogy be akarod hajlítani a kisujjadat - a gyermek megcsinálja -, na ugye, hogy be tudod hajlítani! Most gondold azt, hogy nem hajlítod be. Látod, akkor nem hajlik be! Ugyanezt a nyelvvel, szemmel stb. játékosan végezzük, majd folytatjuk a magyarázatot: „Tudod hol van a vizelet a testben?" Megmutatjuk egy ábrán a hólyag sematikus rajzát, és beszélünk a záróizom működéséről. „Ez az izom éppen úgy az agyban levő idegsejttől kapja a parancsot, mint a többi izom. Ha te megparancsolod neki, hogy kinyíljon és kiengedje a vizeletet, akkor megteszi, és ha megparancsolod, hogy zárva maradjon, akkor nem engedi ki, bármilyen tele is van. Hiszen tudod, hogy hányszor kellene kimenned nappal is, és amikor nem lehet, nem vizelsz be a nadrágba. Azt kérdezed, hogy akkor miért vizelsz be az ágyba? Ez is egyszerű. Éjszaka az idegsejtek alszanak, és nem működnek. De nem alszanak valamennyien. Őröket hagynak - úgy, mint a hadsereg éjjel, ha a tábor alszik és ezek az őrök vigyáznak, hogy minden rendben menjen a szervezetben. Amikor a gyermek még egészen kicsi - 2-3 éves akkor rászokik, hogy nappal a bilit kérje. Ugyanakkor az „őrök" is megszokják azt, hogy vigyázzanak arra, hogy a hólyagot elzáró kis rugó éjjel se engedje ki a vizeletet. Nálad, amikor kicsi voltál, az őrök lusták voltak, elfelejtkeztek munkájukról, és így megszokta a hólyagod, hogy éjszaka kényelmesen kinyissa a kis rugót, ha a vizelet kezd összegyűlni benne. Ezen segíteni fogunk: este mielőtt elalszol, arra fogsz gondolni, hogy nem szabad éjjel bevizelni. Kiadod a parancsot még este, amikor ébren vagy, az idegsejtecske-őrzőknek, hogy ne engedjék az izomrugót kinyílni. Ha elég erősen fogsz erre gondolni, akkor az őrök éjszaka, álmodban is kiadják az utasítást „nem szabad kinyitni", és akkor nem fogsz bevizelni. Megpróbálod már ma este, jó? És utána a többi estéken is. Lehet, hogy nem minden este fog sikerülni, ez nem baj. Nagyon sokáig így szokta meg a szervezeted, nem lehet erről egyszerre leszokni. De hamarosan menni fog, ez biztos!" Egy négysoros mondóka megtanításával biztosítjuk, hogy a gyermek elég intenzíven és mégis szorongásmentes, játékos hangulatban végezze el az autoszuggesztiót. „Őröcskék jól vigyázzatok! Éjjel el ne aludjatok! A csapocska zárva legyen! A lepedő száraz legyen!" A módszer újszerűségével is hatást gyakorol a gyermek érdeklődésére, fantáziájára, kíváncsiságára. Maga az a tény, hogy őt most „nagy" gyermekként kezelik, nem hibáztatják, megértik és bíznak benne, erősebb elhatározásra serkenti. Általában gyors kezdeti sikerek keletkeznek. A gyermek egy kis titkos jegyzetfüzetbe maga jegyzi be piros pontokkal, hogy mikor nem vizelt az ágyba. Párhuzamosan - heti két-három alkalommal folyik a szokásos pszichoterápia: a gyermek konfliktusainak felderítése és pszichoterápiás feldolgozása. A pszichoterápia többnyire csak akkor vezet eredményre, ha a gyermek körülményeit, élethelyzetét is rendezni lehet. Ha a nevelési eljárásokból nem sikerül száműzni az erőszakot, a megszégyenítést, a büntetést, akkor minden terápiás eljárás ellenére súlyosbodhat a gyermek állapota. „Gyakran maga az a tény, hogy a gyermek elkerült abból a környezetből, amely károsítólag hatott rá, megszünteti a bevizelést. Ez az egyik oka annak, hogy a kórházba enurézis problémával bekerülő gyermekek közül sokan a kórházi környezetben nem vizelnek be" - írja KABAINÉ (1968). 122

Két esettel illusztráljuk az ismertetett enurezisterápiát (MURÁNYI-KOVÁCS E.-NÉ, 1958). H. N. nyolcéves fiú. Első gyermek, hatéves húga van. Szülei egészségesek, családi terheltség nincs. Zavartalan terhesség és szülés, négyhetes koráig jól fejlődött, ekkor gyomorszájszűkület lépett fel, melyet nyolchetes korában megoperáltak. Lustán szopott, elválasztása három hónapos korában simán folyt le, tápszerrel jól fejlődött. Egyéves korától kezdve nyugtalan. 14 hónapos korában járt, kétéves korában beszélt. Tisztaságra szokott nappal 18 hónapos korában, éjjeli bevizelés nem szűnt meg a kezelés kezdetéig. Gyermekbetegségek, tonsillektomia, öt és fél éves korában toxikus grippe. Pszichikus fejlődése, a túlzott érzékenyégen és sírási hajlamon kívül az iskoláskorig semmi rendelleneset nem mutat. Az iskolába lépés óta az érzékenység fokozódik, dekoncentrált, lassú reakciójú és szorongó lesz. Az első osztályban még kitűnő rendű, a másodikban - rendelésre való behozatalkor - erős tanulmányi hanyatlás észlelhető, érdeklődést nem mutat, nem figyel, félénk és zárkózott. Reggelenként hányingere van. Az orvosi vizsgálat lelete szerint rosszul táplált. 3 kg-mal kevesebb az átlagsúlynál, élénk reflexekkel, fennálló synkinéziákkal (együttmozgások). Az intelligenciavizsgálat eredménye szerint értelmi színvonala kora átlagát meghaladja. A pszichológiai foglalkozás alkalmával könnyen megközelíthető, nyílt, élénk, jó fantáziát és alkalmazkodóképességet árul el. Igen játékos, de emellett nagy ambíciót és önérvényesítési törekvést mutat. Kiderül, hogy az iskolai teljesítményeknek túlméretezett fontosságot tulajdonít, kis sikertelenségek nagy megrázkódtatát jelentenek számára, szorongással töltik el. A szorongás mélyén az a félelem rejtőzött, hogy iskolai kudarca esetén kistestvére kiszoríthatja őt a szülők szeretetéből. Feltehető, hogy az erős testvérféltékenység, mely húga születése óta fennállt, okozta az enurezist mint regressziós tünetet. Az enurezis az első foglalkozás után csökkent, a másodiknál elmaradt, és hat hétig tartó pszichoterápiás foglalkozás folyamán többé nem jelentkezett. A család jól együttműködött a testvérféltékenység csökkentése és a gyermek megrendült önbizalmának visszaállítása érdekében. A családi környezet és a nevelés módja igen kedvező volt. Az egy és a két év múlva végzett kontroll szerint az enurezis és a többi neurotikus tünet megszűnt. N. G. nyolcéves három hónapos fiií. Egyetlen gyermek, két kisebb húga 18, illetve nyolc hónapos korában fejlődési rendellenességben meghalt. A szülők egészségesek, családi terheltség nincs. Az enurezis a második kistestvér születése óta áll fenn (a páciens hétéves kora óta), és három hónapja, mióta a kicsi meghalt, a gyermek tűrhetetlenül dacos, fegyelmezetlen, nyugtalan, iskolában és otthon. A harmadik osztályba jár, tanítónője szerint az osztály legizgágább gyermeke, aki társait állandóan piszkálja, a tanítást lehetetlenné teszi. A gyermek IQ-ja 120%, az írásbeli feladatok terén azonban lemaradása van: olvashatatlan minden feladata, füzetei összevissza vannak firkálva és szaggatva. Az anamnézis adatai: fogós és asphyxiás, három napig tartó szülés. Normális fejlődés, nyugodt, jó étvágyú csecsemő. Hat hónapos korában simán elválasztódott, egyéves korában jár és beszél, a tisztaságra szoktatás könnyen ment körülbelül 2-2 és 1/2 év körül. Diftéria kivételével minden gyermekbetegségen és tonsillektomián is keresztülesett. Óvodába hároméves korától járt, panasz nem volt rá. Az orvosi lelet szerint: turricephal koponyaalkat, jól fejlett, jól táplált gyermek, élénk reflexekkel, arithmiás pulzus. Időnként neurotikus alapon légzési nehézségek. Nyugtalansága miatt sedati- vumot kapott. A terápia kezdeti szakaszában ellenállást tanúsít, zárkózott, nehezen megközelíthető. A negyedik foglalkozás után mindennapi bevizelése heti egy alkalomra csökken. Miután sikerül leállítani az apa

123

túl szigorú nevelési módszereit, többek között a verést is, a gyermek jobban megközelíthető, közlékenyebb, halálfélelmeit is elárulja. A terápia hetenként egyszer tíz hétig folyik, majd további nyolc héten át kéthetenként egyszer. Ebben a fázisban szorongása már csökkent, agresszivitása mérséklődött, az iskolai rendbe beilleszkedett, az enurezis teljesen megszűnt. A szülőkkel és a nagyszülőkkel külön-külön foglalkoztunk. Sikerült az anyát rábírni, hogy a túlzottan hozzá kapcsolódó gyermek leválását elősegítse, és az apa is igyekezett több türelemmel foglalkozni a gyermekkel, értékelte, hogy iskolai magatartása javult, és megszűnt az éjjeli bevizelés. A terápia befejezése után tizenegy hónappal történt kontroll alkalmával - a szülők közlése szerint a gyermek nyugodt, jól tanul, enurezis a kezelés befejezése óta nem fordult elő. Beszékelés (enkoprezis) Szemben az éjszakai bevizeléssel, a beszékelés többnyire nappal következik be. A gyermek nem szabályozza székletürítését akaratlagosan, sem az ingert, sem a kiürítés folyamatát nem észleli: tudattalan figyelemelvonás történik. Az enkoprezist általában az enurezisnél súlyosabb neurotikus tünetnek tartják. E tünet mögött szinte mindig nagyfokú szorongás és elmagányosodás van. Ezenfelül még a környezet elleni agresszív indulatok, bosszúvágy és ugyanakkor önmaga felé irányított agresszió is. A beszékelés ugyanis szégyent jelent nemcsak a családnak, hanem a gyermeknek is, akinek „kitaszítottság-érzése" e kínos helyzet következtében még fokozódik. Tekintettel arra, hogy nem tudatosított beidegzési zavar forog fenn, büntetés, jutalom vagy meggyőzési kísérletek nem vezethetnek eredményre. A pszichoterápia feltétlenül indikált. Cs. J. 9 éves fiú, első osztályos A nevelőotthon a gyermek vizsgálatát a naponta ismétlődő beszékelése miatt kérte. Az orvosi vizsgálat szerint sem belszervi. sem neurológiai eltérés nem észlelhető. A pszichológiai vizsgálat adataiból megállapítható, hogy bár a gyermek igen mostoha körülmények között, anya nélkül, apjától gyakran napokig teljesen magára hagyva nevelkedett, értelmi fejlettsége kora átlagát meghaladja. Beszékelése neurotikus tünet, ami elhanyagoltságának, az ebből eredő szorongásoknak, apja durva veréseitől való félelmének tudható be. A bántalmazások ellenére erősen kötődött apjához, még nem heverte ki a tőle való elszakadást. Igen sok gyengédséggel kell kezelni és sürgősen pszichoterápiás foglalkozásban részesíteni. Az alvászavarok Különböző formákban és fokban nyilvánulhatnak meg: nehéz elalvásban, nyugtalan, felületes vagy kevés alvásban, szomnambulizmusban és éjszakai felriadásban (pavor nocturnusban). A terápiás tapasztalat azt bizonyítja, hogy az alvászavarokkal küszködő gyermekeknél a küszöbalatti folyamatos izgalmi állapot zavarja az alvást. Általában tartós nyugtalanságot, bizonytalanságot és súlyosabb esetekben durva fenyegetéseket éltek át. Kisebb gyermekeknél gyakran tapasztalták, hogy az anyának speciális hozzáállása van a gyermekhez: nem ellenséges vele szemben, de mégsem tudja teljesen elfogadni anyaságát. Ez időnként abban nyilvánul meg, hogy hirtelen elhárítja a szoros kapcsolatot, más kötelességekre, például hivatásbeliekre hivatkozva. A kisgyermek részére ezek az élmények olyan fenyegetést jelentenek, amelyek szorongást és sok esetben alvászavart vonnak maguk után.

124

A nevelőotthonokban dolgozó pedagógusoknál is előfordul ez az egyenlőtlen érzelmileg ingadozó magatartás. A nehéz, nem eléggé értékelt munka, a viszonylag kis eredmények elfárasztják őket, és időnként küzdeniük kell a „szituációból való kilépés" kísértésével. A legsúlyosabb, hosszan tartó, nem javuló alvászavarokkal küszködő gyermekek között nagy számban találhatók azok, akiknek anamnézisében ellenük elkövetett gyilkossági kísérletek vagy elhallgatott, de a gyermek által mégis megtudott súlyos családi tragédiák zajlottak le. Az sem ritka, hogy amikor a gyermek rájön, hogy nevelőszülei nem szülei, édes szülei „kitették" vagy elhagyták, akkor jelentkeznek a súlyos alvászavarok. Az alvászavarok tünetei közül a legriasztóbb a környezet számára az éjszakai jelviadásos rémálom (pavor nocturnus). A gyermek alvásából hirtelen felriad, de nem ébred fel teljesen. Összefüggéstelen, értelmetlen kiáltásokat hallat, izgatottan dobálja magát vagy összekuporodik, nem ismeri meg hozzátartozóit. Rémülten hózódik el, ha közelednek hozzá vagy ha megérintik. A néhány percig tartó roham után elalszik, és reggel nem emlékszik a történtekre. A pavor nocturnus némely gyermeknél igen sűrűn, másoknál csak több hónapos időközökben egyszer-egyszer jelentkezik. Mindenképpen súlyos szorongás megnyilvánulása. A leggyakrabban a szigorú nevelési módszerek, a fenyegetés, a megakadályozott dacreakciók következményeként lép fel. A konfliktus egyrészt saját akaratának érvényesítése, a harag, az indulat, másrészt az alkalmazkodás vágya között állandó feszültségben tartja a gyermeket. A pavoros gyermekek közül sokan nappal igen jól viselkednek, agresszivitásukat elfojtják. A szomnambulizmust - amikor a gyermek alvás közben elhagyja ágyát és anélkül, hogy felébredne, ide-oda sétálgat a lakásban - szintén a nappali feszültségek, konfliktusok okozzák. „A pavor nocturnusban és a szomnambulizmusban szenvedőknek nemcsak a lassú alvás pihentető, regeneráló szaka rövidül meg, de megfosztódnak a REM-fázisokban képződő álmok feszültségcsökkentő, konfliktusokat elaboráló hatásaitól is" - írja DEMCSÁKNÉ KELEN ILONA (1982,115 1.). A táplálkozási zavarok A legsúlyosabb pszichogén táplálkozási zavar az étel visszautasítása, a rohamos fogyás (anorexia nervosa) főképpen serdülőkorban lép fel, így ezt a tünetet a IV. fejezetben tárgyaljuk. Gyermekkorban is tapasztalhatók azonban kisebb-nagyobb táplálkozási zavarok, amelyek - ha az orvosi vizsgálat organikus okot nem mutat ki - az érzelmi élet kiegyensúlyozatlanságának jelei. Érzékeny gyermekek mindenféle miliőártalomra, például gyengédséghiányra, mozgáskorlátozásra, nyugtalan, szeszélyes bánásmódra, kudarcokra étvágytalansággal, gyakori hányással reagálhatnak. Ha keményen és erőszakosan evésre kényszerítik őket, a tünet súlyosbodik. A gyermek szorongása, rossz érzelmi állapota fokozódik - többnyire dacol is a felnőttel és ezek a körülmények tovább csökkentik étvágyát. Az egyes ételektől való undorodás hasonló pszichikus funkciózavar. Aggasztóan hat a környezetre a gyermek aránytalanul nagy étvágya (buli- mia). A gyermek az átlagos adag többszörösét képes elfogyasztani, és még ezután is enne. Lopáshoz is folyamodik, hogy többet ehessen. Ennek a tünetnek éppen úgy lehet agyi károsodásból származó organikus, mint pszichikus eredete. Pszichikus ok esetén a gyermek belső feszültségét az örömszerző állandó evéssel igyekszik oldani, s ilyenkor a tünet megszűnése csak az érzelmi élet rendeződésétől remélhető. „T. B. 12 éves fiú, 5. osztályos

125

A nevelőotthoni jellemzés szerint: gyenge idegrendszerű, nyugtalan természetű tanuló. Társaival, tanáraival szemben agresszív. Sokszor verekszik. Hibáit nem ismeri be. Morog, duzzog. A közösségbe nem tud beilleszkedni. Állandóan éhes, pajtásai ezért gúnyolják. A gyermek nem ismeri apját, aki az ő születése előtt hagyta ott a családot, anyja gyenge idegzetű, ingerlékeny, nem tudta az iskolában és a napköziben nyugtalan viselkedésű, agresszív gyermeket nevelni. Iskolai magatartási panaszok miatt került 4. osztályban állami gondozásba. Agresszivitása és indulatossága óvodás kora óta fennáll, 2. osztályban az iskolaorvos a Hárshegyi Gyermekidegosztályra vitette megfigyelésre. (Zárójelentés nincs az iratai között.) Az anya közlése szerint a kisfiúnál organikus betegséget nem állapítottak meg. Javaslat: pszichoterápiás kezelés és tevékeny életmód mellett feltételezhetően beilleszkedik a nevelőotthoni közösségbe." A tic Az izomzat akaratlan és gyors összehúzódásából keletkező arc- vagy test- rángás, rendszertelen jellegű kényszermozgás, ami igen sok formában nyilvánulhat meg: fintorban, pislogásban, krákogásban, görcsös fej-, láb-, és kézmozdulatokban stb. Hétéves kor előtt nem szokott jelentkezni. DEMCSÁKNÉ KELEN ILONA (1968) tanulmányában leszögezi, hogy emotivitásra és indulatosságra való öröklött hajlam és a csecsemőkortól ható károsító környezet együttes hatásának következményeként alakul ki. Gyakran a pubertásban lép fel, amikor a felgyülemlett agressziók már nem reagálhatok le a megszokott módon. A tic többnyire más tünetekkel - enurezissel, dadogással - társul, és súlyosabb neurotikus megbetegedések egyik kezdeti megjelenési formája lehet. E kényszermozgás esetén gyermekpszichiátriai vizsgálat és speciális, komplex terápia indokolt. A pszichoszomatikus megbetegedések A pszichoszomatikus betegség egyértelmű meghatározása még nem alakult ki. ALEXANDER az 1930-as években kezdett el behatóan foglalkozni belgyógyászati osztályokon ápolt olyan betegekkel, akik organikus betegségüket megelőzően emocionális traumákon estek át. Megállapította, hogy egyes belgyógyászati betegségek, például a gyomorfekély, az epekiválasztás zavarai, a magas vérnyomás, az asztma, a pajzsmirigytúltengés pszichikus eredetű betegségek. Vizsgálatainak eredményeit és ezekre épülő pszichoszomatikus orvostudományi elméletét több publikációban ismertette (ALEXANDER, F., 1951). ALEXANDER tervszerű vizsgálatait megelőzően, a húszas években néhány orvos és klinikai pszichológus közölte - tapasztalataik alapján -, hogy az epekiválasztást az emóciók befolyásolják (LANGENREICH, 1922; MOHRS, 1925; HEYER, 1925; SCHINDLER, 1927; WITTKOVER, 1928; in: MESTERNÉ DR. BODA FIORE, 1959), azonban ALEXANDER nevéhez fűződik a „pszichoszomatika" szakkifejezés, valamint annak az általánosított princípiumnak a kimondása, hogy emocionális megterhelésre létrejövő krónikus szervi funkciózavarok szervi megbetegedésre vezethetnek. Ezeket a betegségeket tehát az orvosi és a pszichikus terápiák kombinálásával kell kezelni. Bár a pszichikus és a szomatikus működések kölcsönhatása évtizedek óta sokoldalúan igazolt tény (ezt a legpregnánsabban a csecsemőkori hospitalizmus révén mutatták ki), de vita folyik arról, hogy milyen mechanizmusok döntőek a betegség kialakulásában. ALEXANDER szerint a specifikus konfliktus specifikus beteséget vált ki, a betegségnek tehát szimbolikus jelentése van. Ez a hipotézis azonban 126

nem igazolt. KELEN ILONA (1982) feltételezi, hogy a pszichoszomatikus megbetegedés alapjául organikus prediszpozíció szolgál. Más kutatók úgy vélik, hogy a pszichoszomatikus betegek anamnézisében kimutatható a patogén csa- ládstruktúra (MESTERNÉ BODA F., 1959: HERMANN E. BERLIN I., 1981) vagy a kisgyermekkori anya-gyermek kapcsolat frusztrációja (VIRÁG T.-KISMARTONI B. „ 1975). Az egész gyermekkor pszichodinamikus történéseit tartják relevánsnak DÜHRSSEN (1962), valamint NEMES (1974). Számos betegüknél a gyermek frusztrált gyengédségigényét, illetve az ambiciózus szülők túlzott követeléseit derítették fel a megbetegedés kiindulópontjának. A gyermekgyógyászati és gyermekpszichológiai rendeléseken, valamint a kórházak és klinikák gyermekosztályain megjelent beteg gyermekek nyilvántartásaiból megállapítható, hogy az iskoláskorban fellépő pszichoszomatikus betegségek közül leggyakoribbak: a tartós, intenzív fejfájás, az asztma, az allergia, a neurotikus jellegű gyomor-, bél- és szívpanaszok. Nagyszámú szakirodalmi esetismertetés alapján úgy tűnik, hogy bár bizonyos szervi hajlam valószínűsége fennáll, a betegséget kiváltó döntő mozzanat mindig megtalálható a gyermekeket tartósan és intenzíven károsító kapcsolati történésekben, illetve pszichikus élményekben. Egyre inkább elfogadott nézet az is, hogy pszichikus tényezők szerepet játszanak a gyermek gyakori meghűléses, illetve bakteriális és vírusos megbetegedéseiben. NEMES L. 1974 NEMES L. elemezve a latenciakorú gyermekek pszichoszomatikus tüneteit, a következőket írja: „A latencia tilalmai közé tartozik azonban már az is, hogy a gyermeknek »kisgyermekes« tüneteket sem szabad produkálnia. Ezért most már nemcsak a konfliktusokat, hanem az arra épülő neurotikus kompromisz- szumképződéseket is el kell fojtania. A tünetek sem nyilvánulhatnak már meg a magatartás síkján, hanem mind eltoltabb formát kell ölteniök, és mind távolabb kell kerülniök az eredeti konfliktusoktól. A szomatikus (vegetatív) tünetek »előnye« a pszichés tünetekkel szemben énidegenségükben rejlik. A pszichés tüneteket (enuresis, tik stb.) még lehet „rosszaságnak" vagy „rossz szokásnak" ítélni. A szomatikus tünetképzésből fokozatosan eltűnik a felelősség, a bűntudat érzése. A gyermek szenved, és gyógyítását átengedi az orvosnak, illetve másodlagos nyereségként gondozását átengedi a jó anyának" (93. 1.). PANETH G. (1985) teóriája szerint "... a korai éndefektus következtében csökevényesen alakulnak ki a fejlett elhárító mechanizmusok (mint amilyen például az elfojtás), helyettük archaikus munkamódok szervműködési reflexek - szükségesek ahhoz, hogy az emocionális egyensúly fönnmaradhasson" (54. 1.). Klinikai pszichológiai vizsgálat során értelmezhetőkké válnak a tünetek, amelyeknek gyógyításához nem mellőzhető a pszichoterápiás segítség.

A minimális cerebrális diszfunkció (MCD) Pszichológusok és pedagógusok már néhány évtizede felfigyeltek olyan óvodás- és kisiskoláskorú gyermekek nagyfokú viselkedési, illetve tanulási nehézségeire, akiknek intelligenciahányadosa a normál zónába esett, és aktuális környezeti ártalmak sem indokolták a felmerült problémákat. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején nemzetközi vizsgálatok számoltak be erről a jelenségről, amelynek etiológiájára vonakozóan feltételezik a pre-, a peri- és a posztnatális minimális agyi károsodásokat. A feltételezett sérülések olyan enyhe fokúak, hogy nem okoznak sem érzékszervi, sem értelmi fogyatékosságot és neurológiai tünetekben sem jelennek meg. A magatartási és teljesítményzavarok tünetegyüttesét az „enkephalopathia" terminussal jelölték (BAKWIN, H.-BAK- WIN, 127

R. M,» 1958; É. KOVÁCS I., 1966/a; FROSTIG, M.. 1964; KUN M„ 1959; MOUSSONG-KOVÁCS E., 1962; N. SOMOGYI TÓTH ZS.-ORMAI V., 1965). A tanulmányok nagy része kitér arra, hogy bár az enkephalopathiás gyermek anamnézisében felmerül a minimális agyi károsodásra utaló történés (terhességi ártalmak, koraszülés, csecsemőkori éhezés, betegeskedés stb.), e biológiai károsodások okozta magatartási tünetek előbb-utóbb kiváltják a környezet türelmetlen reakcióit, ami megerősíti, rögzíti az enkephalopathiás gyermek in- adaptációját. Ezért nehezen lehet elkülöníteni, hogy a gyermek tanulási sikertelenségében és magatartási rendellenességeiben - nyugtalanság, ügyetlenség, dekoncentráltság, szorongás, indulatosság - mennyi része van az organikus, illetve a szocializációs károsodásnak. A kutatások tovább folytak, s bár igen nagy arányban volt kimutatható a viselkedési és tanulási nehézségekkel jellemzett gyermekek körében az enyhe agyi sérülés, mégsem nyert egyértelmű bizonyítást a sérülés és a tünetek közötti okozati összefüggés. Ugyanis számos, jó környezeti feltételek között élő agysérült gyermek tünetmentes volt, míg organikusan nem érintett gyermekeknél gyakran léptek fel tipikus enkephalopathiás tünetek. Ennek következtében a hetvenes években és napjainkban végzett vizsgálatok és elemzések a fent leírt szindróma kialakulását nem minimális agyi sérülésre, hanem minimális cerebrális diszfunkcióra vezetik vissza (PORKOLÁBNÉ BALOGH K., 1985; KIRK, S. A., 1963; CLEMENTS, S. D., 1966; CRUIEKSHANK. W., 1967). Az MCD-szindrómás gyermeknél agyi elváltozás nem mutatható ki, a tünetek kialakulásában feltehetően a központi idegrendszer hibás működése szerepel a viselkedési és a kognitív zavarok okozójaként. Csecsemőkorban csak kivételesen indokolt az MCD-szindróma diagnózisa. Még abban az esetben is csak feltételezhető e működési zavar, ha a csecsemő, illetve a kisgyermek az átlagosnál ingerlékenyebb, nehezen megnyugtatható, túlaktív. Alkalmazkodási nehézségei lehetnek temperamentumbeli sajátosságok, de a nem megfelelő bánásmód számlájára is írhatók. Rendszerint 2-3 éves korban válik feltűnővé az a jellegzetes tünetegyüttes, amely valószínűsíti a cerebrális diszfunkciói. A gyermek számára nehéz mozgásának koordinációja és kontrollja. Ügyetlen, suta a nagymozgásokban: későn kezd ülni, állni, járni, ugrani. Alacsony a frusztrációs toleranciája, nehezen tűri a követelményeket, ezekre izgatottan, impulzíven reagál. Általában szélsőségesen gyorsan és nem adekvátan válaszol az ingerekre. Jellemző e gyermekekre, hogy rendkívül gyakran változtatják helyüket, feszültek,/elcsigázottak, szertelenek, nekimennek az embernek és a tárgyaknak, kellemetlenül viselkednek. Hiperaktivitásnak nevezi a szakirodalom céltalan izgés-mozgásukat, ami szinte állandósul, mert semmilyen játékban vagy munkában nem tudnak elmerülni. Nemcsak futkosnak, kapkodnak, de megfigyelhető, hogy egész testüket, fejüket, végtagjaikat dobálják, rázzák, izmaik célszerűtlenül működnek. Alvásuk felszínes, és általában kevesebbet alszanak, mint kortársaik. Koncentrációs készségük rendkívül korlátozott, rövid ideig tudnak csak figyelni (SAFER, D. J., 1976). Az állandóan nyugtalan, szertelen gyermek próbára teszi a szülők türelmét. Nagy erőfeszítésre van szükségük, hogy elérjék, hogy a gyerek öltözzön, egyen, lefeküdjön aludni, e mindennapos rutincselekedetekre sem lehet rászoktatni. Viselkedése kiszámíthatatlan, időnként váratlan dühkitöréseit, zokogásait görcsös nevetés válthatja fel. A fenti viselkedési problémák mellett megfigyelhetők perceptuális, kognitív fejlődési elmaradások is. Gyenge a kéz-szem koordinációja, a távolság felmérése, emlékezete, hallása, verbális készsége. Nehezen tanulja meg a jobb-bal megkülönböztetését, még iskolás korában is elvéti. Perceptuális, motoros elmaradottsága minden tevékenységében kiütközik. Ügyetlen a kirakós és a konstrukciós játékokban, nehezen kapja el a feléje dobott labdát. Hézagosan emlékszik a vele történt

128

eseményekre, tévesen idézi fel azokat. Az átlagosnál nehezebben különböztet meg hangokat, beszéde rosszul artikulált. Bizonyára sikeresebb lehetne az MCD-szindrómás gyermekek iskolai pályafutása, ha mind a család, mind az óvoda el nem hanyagolható fontos feladatának tartaná, hogy e gyermekek alapkészségeit szakszerű eljárásokkal - ezek ma már hazánkban is kidolgozottak - következetesen és szervezetten fejlessze! A fejlődési retardációk tárgyalásakor említettünk olyan tüneteket, amelyek miatt az életkoruk alapján iskolaköteles gyermekek iskolaéretleneknek minősülnek, s el kell halasztani az iskolai oktatásban való részvételüket. Hasonló tünetek tapasztalhatóak azoknál az iskolás korú gyermekeknél, akiknél MCD feltételezhető. Az ő viselkedési és tanulási nehézségeik azonban nem oldódnak meg azzal, ha még egy évig az óvodában maradnak. Óvodáskorukban észlelt percepciós és motoros deficitjük általában még néhány évig fennmarad, azaz az ő esetükben alapvető probléma „a különböző percepciós és motoros rendszerek hiányos integrációja" (PORKOLÁBNÉ BALOGH K., 1984; 463. 1.) E hiányos integráció következményei az írás és az olvasás elsajátításának akadályai, buktatói, ennek lehet betudni túlzott mozgékonyságukat és hiperaktivitásukat, ami ellenszenvet, illetve gúnyolódást vált ki társaikból. (így tanulmányi kudarcaikhoz igen gyorsan kapcsolódnak szociális szerepekben átélt kudarcaik.) Az MCD-s gyereknek rendszerint egész életére kiható tanulmányi lemaradását okozza, hogy első és második osztályban nem tanul meg írni és olvasni. FROSTIG (1964) elmélete szerint elsősorban a vizuális percepció fogyatékosságai (az alaklátás gátoltsága, az iránytévesztés, a térbeli összefüggések felfogásának bizonytalansága) és emellett a hallás- és a beszédfunkciók gyengesége felelősek a rendkívül nehézkes és lassú írás- és olvasástanulásért. Súlyosbítja helyzetüket a kudarcok és a megbélyegzés miatt kialakult szorongásuk, érzelmi labilitásuk, figyelemösszpontosítási képességük alacsony színtje, fáradékonyságuk és nem utolsósorban a tanulási motiváció hiánya, ami összefügg önértékelésük folyamatos csökkenésével. Az MCD-szindromás gyermekeket speciális fejlesztő eljárásokkal át lehet segíteni a tanulási akadályokon, részben az iskoláskor előtt beiktatott játékos eljárásokkal, amelyek alapkészségeik működését stimulálják, részben az első iskolai években szervezett külön foglalkozásokkal, amelyek során forma- és térpercepcióik kialakulnak, finommozgásaik koordinálódnak. Emlékezetük is fejleszthető, nem a szokásos ismételt szövegmondásokkal, hanem a látott, hallott események bevésésére irányuló szándékos aktivitásukra való motiválással. Figyelmük szelekciós működéséhez is segítséget kell nyújtani (FROSTIG, M.-MASLOW, P.-LEFEVER, W.-WHITTLESEY, J., 1964). Az MCD-szindrómás gyermek életének következetesen betartott napirend keretében kell folynia. A fizikai munka és a sport igen előnyös számára, mert kiélheti mozgási késztetéseit és ugyanakkor megszerezheti a mozgása és magatartása feletti uralmat, szükségszerűen gyakorolja az önfegyelmet. Kilenc-tízéves kor körül a gyermek mozgékonysága csökkenhet, de belső nyugtalansága, pszichikus változékonysága, állhatatlansága nem szűnik meg. A sport és a fizikai munkák tágítják életterét, az iskolától elkülönült csoportokba illeszkedhet be, s ha nem is kaphat rangos szerepet, de akadnak barátai, ő is leválhat a családról, „átpártolhat" a kortársi referenciacsoportokhoz.

129

IV. A serdülők és az ifjúkorúak inadaptációja

Ha a 13-16 éves serdülők és a 16-20 éves adoleszcensek inadaptációs tüneteit a gyermekkori tünetekhez hasonló csoportosításban kísérelnénk meg taglalni, úgy nem adhatnánk reális, a jelenségeket jól leképező ismertetést az e szakaszban fellépő személyiségzavarokról. A gyermekkor elmúltával az ínadaptáciő komplexebb - esetenként patológiásabb formákban nyilvánul meg, mint az előző életkori szakaszokban, és a fiatal egyénnek nemcsak aktuális, de jövőbeli társadalmi beilleszkedését is veszélyezteti. A nemzetközi szakirodalom - bizonyos fenntartásokkal, illetve korlátozásokkal-' a deviancia gyűjtőfogalma alá sorolja a serdülő- és az ifjúkori inadaptációt. E fogalom tartalma a társadalmi normáktól való eltérő viselkedés, amelynek fő típusai: a bűnözés, az alkoholizmus, a narkománia, az öngyilkosság és a nem organikus mentális betegségek (neurózisok, pszichopátia).

169

Bár a „deviancia" kifejezés magyarra fordítva csupán eltérést jelent, és nem tartalmazza sem a viszonyítási alapot, amelyhez képest az eltérés észlelhető, sem annak pozitív vagy negatív irányát, a szaknyelvben és a köznyelvben a deviancia mégis negatív minősítést nyert: e fogalom ugyanis a társadalmi szempontból diszfunkcionális (működését akadályozó) magatartásokat jelölik, illetve azokat az életviteli módokat, amelyek nem felelnek meg az elfogadott, a szokásos, a kívánt társadalmi szerepeknek. A devianciafogalom meghatározását elsődlegesen a felnőtt korúakra alakították ki. A serdülő és ifjúkori devianciák pszichikus mechanizmusai nem azonosak a felnőttek devianciájának indítékaival és folyamataival, s - ritka kivételtől eltekintve - nem bírnak a felnőttkorra vonatkozó prognosztikai értékkel. A gyermekkor hirtelen eltűnése, a távolinak tűnő felnőttség új, addig ismeretlen

170

érzékeléseket, ösztönöket, emóciókat, feszültségeket, gondolatokat hoz felszínre, s e forrongás alkalomadtán átmeneti deviáns magatartásként jelenik meg.

Életkori jellemzők A serdülés és az adolescencia pszichés részmozzanataiból az alábbiakban felsorolunk néhány jelentősebbet. Nagy részük tudattalan történés.

171

1. A gyermekkorban megszilárdult énkép széttöredezik. 2. Bekövetkezik, a..szülőkről való — az eddigieknél intenzívebb

- leválás krízise, a dependenciaés az autonómiaszükségletnek ismétlődő, az egész személyiséget megingató konfliktusa, az identifikációs zavar, a csalódások, a bűntudat megélése. 3. Az infantilis ösztöntörekvések fellángolnak, összeütköznek az új ösztönformációkkal. 4. A nernLszerep vállalásának problémái veszélyeztetik a kapcsolatokat és a szerepkísérletezéseket a kortárscsoportokban. 5. Agressziós késztetések élednek fel a gyermekkori traumák emléknyomaiból. 6. Szorongás, depresszió szövi át a banális történéseket is.

172

7. A

frusztrációtürés küszöbe tartósan csökken, az indulati elöntöttség, az „acting out"-ra való beállítottság alapmagatartássá válik. (Részint a hormonális hatások, részint a pszichés struktúra labilitása következtében.) 8. Az individualizációs folyamat kibontakozása utat nyit az egyénieskedés- nek, az „originalitás" keresésének, a konvenciók elleni permanens lázongásnak. 9. A társas és párkapcsolati kudarcok a magány élményével ismertetik meg a fiatalt. 10. A szülők megváltozott magatartása és a környezet időnkénti negatív minősítése sérüléseket, traumákat okoz. 11. Új modelleket kell keresni és a kompetenciáért küzdeni különböző csoportokban.

173

Az adoleszcencia az énidentitás megteremtésének kitüntetett szakasza lévén, a fiatalnak ekkor fokozatosan integrálnia kell múltját, jelenét és jövőjét, vállalnia kell a társadalmi együttélésben elfoglalt helyét, perspektíváját. E pszichikus részfolyamatok - amelyeknek repertoárját korántsem merítettük ki - a szorongásos és az agresszív tendenciák mellett az értékbizonytalanság állapotát tükrözik. A nem patologikus pubertásos válság szakaszában és az azt követő évek folyamán új, viszonylag szilárd értékeknek, új énképnek, énidenti- tásnak, „énideálnak" kell kiformálódnia. Ha ez a specifikus fejlődés tartósan elakad vagy megtörik, a serdülő krízishelyzetbe kerül, és a megoldhatatlannak tűnő konfliktusokból súlyosabb devianciákba (alkoholizmus, öngyilkosság, neurózis, bűnözés) menekül. 12.

174

Miután a gyermekből felnőtté válás hosszú, körülbelül egy évtizedre terjedő szakasza magában foglalja a fiatalok bizonytalan, szorongó, agresszív állapotait, a széteső ént, a válságokban való vergődést - igen nehéz megállapítani, hogy a fiatal fiú vagy leány meghökkentő viselkedését mikor tekinthetjük a serdülés természetes velejárójának, és mikor kell a „pubertásos krízis"-ről vagy az „ifjúkori válság"-ról mint kóros folyamatról beszélnünk. A szülők és a nevelők empátiája, az ifjúsággal foglalkozó pszichológusok és orvosok tapasztalatai, a rövidebb-hosszabb ideig tartó pszichológiai foglalkozások eloszlathatják a kételyeket, és az esetek többségében feltárható, hogy a felnőtté érés konfliktusai és kudarcai között a serdülő, az adoleszcens énfunkciói erősödnek-e, vagy pedig későbbi kóros pszichikus processzusok kezdetei léptek-e fel.

175

Az ifjúkori válság Az ifjúkori válság szindrómát a krízisek sorozata és összefonódása jellemzi : a kiélezett családi konfliktusok, a tanulási és pályakezdési csődök, a társaskapcsolati és szexuális kudarcok okozta elkeseredés, a depresszió szinte rászakad a fiatalra. Betegnek, „elveszett"-nek érzi magát, nem képes önmagát irányítani, ösztönzői és fékjei felmondják a szolgálatot. Karakterváltozása vagy pszichoszomatikus megbetegedése ijedtséget és szenvedést okoz neki és környezetének. VIKÁR GY. (1980, 158. 1.) közli, hogy a Fővárosi Tanács Gyermekpszichológiai Szakrendelő Intézetében 1969 és 1977 között megvizsgált és pszichoterápiával kezelt 13-21 éves korú 100 fiú és leány az alábbiakban részletezett panaszokkal jelentkezett a rendelésen: teljesítménygátlás (tanulási nehézség, vizsgadrukk) beilleszkedési zavar (társasági és szexuális gátlás) pszichoneurotikus tünetképzés (ideges rosszullétek, fóbiák, kényszerképzetek stb.) vegetatív neurotikus tünetek (fejfájás, szédülés, verejtékezés, szívdobogás, szívszúrás stb.) autoritáskrízis, disszocialitás (tekintély elleni lázadás, szabályok nyílt megtagadása) öngyilkossági kísérlet depresszió, öngyilkossági kísérlet nélkül pubertáskrízis-szindróma

12% 20% 15% 10% 15% 16% 6% 6% 100%

Majd hozzáfűzi: „ezek a tünetcsoportok nem diagnózist jelentenek, hanem a vizsgálat, illetve kezelés kezdetén - ahogy Bálint Mihály mondja - »felkínált« problémát. További foglalkozás során újabb problémák derültek ki, talán súlyosabbak az eredetinél. A társasági gátlásokkal küzdő kamaszról például kiderült, hogy ideges gyomor-bél panaszokkal küzd. A neurotikus panaszok mögül disszociális magatartás bújt elő. A fordítottjával is találkoztunk." A különböző társadalmi rétegekben és a különböző struktúrájú családokban egymástól esetleg szélsőségesen eltérő - megértő vagy elmarasztaló megítélést nyer a pubertáló és adoleszcens korú fiatal originalitást kereső labilis magatartása, környezetéhez fűződő megváltozott viszonya. A strukturálatlan és a rosszul strukturált családokban a szülők igen nehezen viselik el felnövekvő gyermekeik „értékújítását", indulatos bírálgatásukat, az „álarc nélküliség" követelését a felnőttektől. Saját problémáikkal birkózva, szinte kitaszítják a családból a serdülőt. A jól strukturált családokban a pubertásos konfliktusok kisebb aránya tapasztalható. A szociális rétegeződés szempontjából a serdülők két polárisán ellentétes csoportjával kell számolnunk: a kedvezményezettekével és a hátrányos helyzetűekkel. A kedvezményezett adoleszcencia főként a magas iskolázottsági! szülők- gyermekeit jellemzi. A szülők szocializálási módszerei differenciáltak, közvetettek. Serkentik gyermekeik képességét, hogy a pillanatnyi kellemetlenséget elviseljék a jövőbeli előnyökért, vagy a pillanatnyi csábítást elkerüljék a később I176 bekövetkező kellemetlenségek miatt. Következetes nevelés keretében addig gyakoroltatják e

magatartást gyermekükkel, amíg stabil belső ellenőrző rendszere kialakul. A kedvezményezett helyzet megmutatkozik az életcél és a pályaválasztás kialakításában: a fiatalok magasabb művelődési igényre és olyan szabadidőtevékenységre motiválódnak, ami a későbbiekben is növeli kulturális igényeiket. A hátrányos helyzetű serdülők csoportja az alacsony iskolázottságú és jövedelmű, a szétesett családok gyermekeiből és a nagyvárosok szubkultúráiban élő alkoholista, munkakerülő, törvényszegő szülők veszélyeztetett gyermekeiből tevődik össze. Ezeknek a fiataloknak nézeteiben és tevékenységében a jelen gondjai nagyobb ösztönzést jelentenek, mint a jövő veszélyei és reményei. A kortársi csoportok tagjai készen állnak arra, hogy segítsenek egymáson, hogy megosszák egymással tulajdonukat, emócióikat, hangulataikat. Indulataik, agresszivitásuk megnyilvánulásának szabad folyást engednek. A csoportélet (galeri, csövezés), a csoporttörténések adják életük valódi tartalmát; a csoportban keletkezett érzelmi kapcsolataik, azonosulásaik meghatározó tényezőivé válnak önminősítésüknek és társadalmi identitásuknak. Az iskolában a pedagógusok a kedvezményezett helyzetű serdülők tulajdonságait értékelik, jutalmazzák: a becsvágyat, a teljesítményre törekvést, a szükségletek közvetlen kielégüléséről való lemondást, a racionális gondolkodást. Ezek a fiatalok nem bíznak semmit a véletlenre, elnyomják spontaneitásukat, fontosnak tartják a fizikai erőszak kontrollját, a súrlódásmentes kapcsolatokat másokkal. A pedagógusok igyekeznek a hátrányos helyzetű serdülőkben is kialakítani azokat a tulajdonságokat, amelyek a kedvezményezetteket jellemzik. Ezt azonban nem lehet ügy érvényesíteni, hogy az összehasonlításkor ne sérüljön a hátrányos helyzetűek önértékelése. Az iskola státuszversengés színtere lesz. Tapasztalataink szerint az ijjúkori válság lefolyása és kimenetele gyakorta a fiatal szociális réteghelyzetének függvénye. A jó szociális helyzetű serdülőkkel általában találkozhatunk a pszichológusoknál, a szakrendelőkben, a válságnak abban a szakaszában, amikor a pszichológiai foglalkozások, a pszichoterápia még segítheti a fiatalt pszichikus egyensúlya zavarainak leküzdésében. Ezt mutatják VIKÁR által közölt, az előzőekben idézett adatok is, amelyek szerint a Gyermekpszichológiai Szakrendelő Intézetben jelentkezett, válságban lévő fiatalok 79%-a szenvedett neurotikus zavarokban (összevonva a különböző rovatokban szereplő neurotikus tüneteket). Nem kóros pubertásos krízis 6%-ban és disszocialitás 15%-ban szerepel. Az esetismertetésekből kitűnik, hogy a gyógyulást keresők a kedvezményezett réteghez tartoztak. .A hátrányos helyzetű fiatalok nagyrésze viszont, ha súlyos ifjúkori válságba kerül,,segítség hiányában, túllépve a kezdeti neurotikus fázison, a disszociális, majd antiszociális informálódás irányába sodródik, deviáns identitása fokozatosan megszilárdul. Két hasonló korú, az ifjúkori válság szakaszában deviáns útra terelődött fiú rövid esetismertetésével kíséreljük meg a fentieket szemléltetni.* M. A, 16 éves fiú, a gimnázium III. osztályába jár, októberben került pszichológiai vizsgálatra. Előzőleg a szülők keresték meg a pszichológust kétségbeesetten és tanácstalanul. Az apa és az anya egyetemi végzettséggel rendelkezik. magas pozícióban dolgoznak. Attila két évvel fiatalabb húga a gimnázium első osztályának tanulója. Tágas, gondozott lakásban laknak, mindkét gyermeknek külön szobája van. A szülők elmondása szerint a gyermekek nevelésével mind ez ideig probléma nem merült fel, a családi légkör zavartalanul jó volt, a gyermekek magatartása, társas kapcsolataik, tanulmányi eredményeik kifogástalanok voltak. 177

Ez év augusztusában, a nyaralásból hazatérve, Attila érthetetlenül megváltozott. Magába zárkózott, senkivel sem beszélt, ha kérdezték mi baja, dühösen felmordult, és otthagyta a hozzá szólót. Különösen aggasztotta szüleit a húga iránti, hirtelenül feltámadt gyűlölete. Megtiltotta, hogy bemenjen a szobájába, nem volt hajlandó a családdal együtt reggelizni vagy vacsorázni, mert - amint a konyha ajtajára felfüggesztett cédulán olvasható volt - „undorodom Évától". A kislány egyszer az ajtórésen át belesett hozzá, attól kezdve íróasztalára egy hegyes, éles konyhakést tett, és anyjának azt mondta, hogy ha húga átlépi a szobája küszöbét, leszúrja. Az iskolaévet ingerülten kezdte, nem tanult, két hét után kijelentette, hogy nem akarja folytatni tanulmányait. Szülei természetesen megszidták „szeszélyes- ségéért", „lelkére beszéltek", eredménytelenül. Voltak napok, amikor rendesen bement az iskolába, máskor meg otthon maradt, de délután eltávozott, és csak késő éjjel tért haza. Egy idő múlva a szülők észrevették, hogy pénzt visz el otthonról és a nagyszülőktől. Egy este követték az ide-oda csellengő fiút. aki végül is az aluljáróban csoportosuló fiatalok között kötött ki. Hosszasan időzött velük, jókedvűen, hangosan nevetve, gesztikulálva beszélgetett. Szülei másnap kérdőre vonták, de „nem tört meg": hidegen kikérte magának, hogy beleavatkozzanak életébe. A következő éjszakai kimaradásakor szülei nem engedték be a lakásba. Ezután még többet csavargott, és többször nem aludt otthon, valószínűleg a csövesek tanyáin éjszakázott. Folyamatosan lopott pénzt otthonról. Murányi-Kovács E.-né anyagából Az egyetemi tanár apa a gimnázium igazgatójával konzultált, aki azt tanácsolta, hogy pszichológus foglalkozzon a fiúval. Attila az első alkalommal elmondta, hogy csak azért jött el, mert attól félt, hogy szülei nem engedik haza, ő pedig nem kívánja a csöves életet, nem szeret éhezni és fázni. De ne számítsunk arra, hogy bizalommal lesz hozzánk. Ebben az esetben úgy véltük - a családterápiától lehet a leginkább eredményt várni. Tíz ülésben állapodtunk meg a szülőkkel, akik nehezen tudtak „időt szakítani", és nem vették szívesen, hogy fiukkal, lányukkal és velük együttesen kívánunk foglalkozni. (Éva végül is nem akart részt venni az üléseken. amelyek így nélküle zajlottak le.) Az ülések anyagát az alábbiakban összefoglalóan közöljük. A dermedt hangulatú első három ülés általánosságokban mozgó, egymásnak kölcsönösen odavetett szemrehányásokat tartalmazott. Attila panaszokat hangoztatott, visszamenően egészen kisgyermekkoráig. Nem érezte, hogy szeretik, nem tudott úgy hízelegni, mint Éva, aki szerinte mindkét szülő kedvence volt. A szülők Attila fegyelmezetlenségeit és alap nélküli félelmeit emlegették, nem viselkedett „nagyfiútól elvárható módon". A negyedik ülésen feltört a fiú agresszív indulata apjával szemben. Attila ordítozva emlékeztette apját egy, a nyaralásuk idején történt vitájukra, amikor elmondta apjának, hogy mennyire bántja, hogy a lányoknál nincs sikere. Akármelyiknek akar udvarolni, mindegyik visszautasítja, otthagyja. Tanácsot kért, mit kell ilyenkor tenni? Mi az oka ennek? Mi olyan taszító benne, a külseje vagy más? Tudja, hogy nagy az orra és kifejezéstelen a szeme! Most már mindig így fognak vele bánni a nők? Apja válaszképpen kinevette, gyereknek minősítette, meg is szidta. Nem próbálta megérteni, hogy ő mennyire szenved! Öngyilkos akart lenni, de azután elhatározta, hogy szülein azzal áll bosszút, hogy elzüllik. És azóta végre nem „dobják" a lányok, mindig akad, aki járni akar vele. Fütyül a kedves papa és a kedves mama vele kapcsolatos ábrándjaira! Most már tudja, mit kell tennie: kitanul egy jó szakmát, nem lesz „professzor", de sok pénzt fog keresni! 178

A szülők csendben, döbbent, feszült arccal hallgatták fiukat. Látszott, hogy a kommunikáció tartalma meglepetésként hatott, megingatta „jó szülő" szerepük biztonságát. Az anya szólalt meg először: úgy vélte, hogy az a kis nyári „beszélgetés" nem lehet olyan jelentős, hogy Attila jelenlegi ellenséges érzéseit indokolhatná. A következő üléseken az adoleszcens egyre nyíltabban és konkrétabban fogalmazta meg az évek folyamán a szülei és közte kialakuló kölcsönösen ambivalens kapcsolatot. A szülőknek szembesülniük kellett eddig a „szőnyeg alá söpört" érzelmeikkel, konfliktusaikkal. Feltámadt bizonyos fokú empátiájuk is fiuk élményei, traumái iránt. A terápia folyamán Attila deviáns tünetei, nemiszerepzavarai megszűntek, személyi és társadalmi identitásának formálódása arra engedett következtetni, hogy túljutott az ifjúkori válság csúcspontján. S. J. 16 éves elítélt pszichológiai vizsgálatát a Fiatalkorúak Börtönében nevelőtisztje kérte „értékelhetetlen" magatartása miatt. Időnként letört, közömbös, minden kontaktustól elhúzódó állapotba esik, amiből sem fegyelmi büntetés, sem nevelői ráhatás nem tudja kimozdítani. A műhelyben álldogál a gép mellett, nem dolgozik; amikor a munka megtagadásáért több napi magánzárkára ítélték, ezt közönyösen vette tudomásul, kiengedése után nem változtatott viselkedésén. Az orvosi vizsgálat szomatikus kórokot nem állapított meg, a diagnózis szerint nagymértékű alultápláltsága (igen keveset eszik) és alvászavarai depresszív neurózisra utalnak. Szükségesnek látszik az elitélt pszichológiai vizsgálata annak eldöntéséhez, hogy kórházba utalasa mdokolt-e. S. József a fent leírtaknál kedvezőbb, csak enyhén depresszív állapotban került pszichológiai kivizsgálásra. Sikerült anamnézisét felvenni és explorálni. A Rorschach- és a Szondi-vizsgálatok alkalmával érdeklődést mutatott, és igyekezett „megfelelni". Vizsgálati anyagából kiderült, hogy súlyos ifjúkori válságszakaszban követte el bűncselekményeit. Véleményezésünkben kifejtettük, hogy két évi szabadságvesztésre ítélése és bűntudata következtében jelenleg is krízisállapotban van, de elmeosztályi beutalása aktuálisan nem lenne indokolt, a börtön pszichológiai laboratóriumában lefolytatható rövid pszichoterápia állapotának javulását és beilleszkedését eredményezheti. S. József börtönbüntetésének előzményei - röviden összefoglalva - a következők : Többgyermekes munkásszülők legkisebb gyermekeként nyolcéves koráig anyai nagyszüleinél nevelkedett vidéken, meleg, engedékeny légkörben. Szülei az első osztály elvégzése után hozták fel magukhoz, a főváros egy peremkerületében lévő, szük, túlzsúfolt lakásukba. A pubertásig sem magatartására, sem tanulására panasz nem volt. Az általános iskola nyolcadik osztályában kezdett el csavarogni, iskolát kerülni a vele egykorú és idősebb serdülőkkel. Mikor ez kiderült, apja durván elverte, és szigorú büntetéseket szabott ki rá. Ugyanekkor édesanyja siránkozások közepette e tudomására hozta, hogy kilencéves korában, amikor magas lázzal kórházba kellett vinni, agyhártyagyulladással kezelték néhány hétig, és a kórházi zárójelentésben szerepelt, hogy „agyhártyagyulladás következményképpen jellemgyengeség kialakulása következhet be". Ez a közlés aláásta a pubertásos krízisben lévő serdülő önbizalmát, fokozta befolyásolhatóságát, sodorhatóságát. Nagyszüleinek megértő, önállóságot engedélyező bánásmódja után a szigorú apa utasításait és kényszerítő módszereit kellett elviselnie. A szorongó, befelé forduló, de ugyanakkor indulatos fiú nem mert kíméletlen apjával nyíltan szembeszállni. Elhatározta, hogy elköltözik otthonról, ehhez akart pénzt szerezni sorozatos lopásaival és csoportosan elkövetett betörésekkel. József pszichológiai tesztekkel mért értelmi képességei átlagon felüliek, józan ítélőképességét mégis megsemmisítették alkalmazkodási konfliktusai, szüleihez fűződő ellentétes emóciói (függőségi 179

érzés és elszakadási törekvés). A börtönben kifejlődött depresszív neurózisa fenti, fel nem dolgozott konfliktusaiból ered. A több hétig tartó pszichológiai foglalkozás során neurotikus állapota javult, a börtön nyomdájában dolgozik, készül a segédmesteri vizsgára. Szülei szabadságvesztése óta mellette állnak, segítik. Látogatják, levelet és csomagot küldenek, ahányszor ez megengedett. Szabadulása után - úgy tervezi - hazaköltözik, nyomdában akar dolgozni, és levelező tagozaton elvégzi a technikumot. M. Attila és S. József hasonló jellegű, autoritáskrízisből kiinduló, disszocialitásba torkolló, igen erős indulatokat mozgósító, gyermekkori traumákat felelevenítő ifjúkori válságot éltek át. A különböző szociális réteghez való tartozásuk meghatározta átmeneti deviáns életvitelük következményeit. Hangsúlyozzuk, hogy mindkét serdülő lényegében neurotikus állapotban követte el alkalmi törvényszegéseit. Amíg a kedvezményezett helyzetű Attila krízise a három hónapig tartó pszichoterápia és a család együttműködésének segítségével csökkent, s megindult az adaptációját fejlesztő, identitását kialakító folyamat, addig a rossz pszichoszociális körülmények között felnövekedett József ifjúkori életútját kétévi börtönbüntetés törte meg, és nem látható előre, hogy „megbélyegzett- ség"-ének tudata mennyire károsítja majd felnőttkori személyiségét, társadalmi beilleszkedését, sorsát. Az autoritáskrízis az adoleszcensek igen heves leválási krízisének látványos megnyilvánulása. Tapasztalataink alapján feltételezzük, hogy a leválási krízis - másképpen szólva a dependencia- és az autonómiaszükséglet közötti ingadozás - nagymértékben felerősödik a tehetséges fiataloknál, sőt számos kreatív felnőtt sem tudja ezt a konfliktust feldolgozni. Elsőrendű fontosságot tulajdonít külső és belső függetlenségének, de szenvedélyesen ragaszkodik ahhoz is, hogy elkerülhetetlen kétkedési rohamaiban szorosan mellette álljon valaki, aki gyötrődései és küzdelmei idején maradéktalanul azonosul vele. Alkotók életrajzaiban sok utalást találunk erre. SIGMUND FREUD például azt vallotta: „Rettenetesen vágyódom a függetlenségre, hogy saját elgondolásaim szerint élhessek." Ugyanakkor makacs kitartással, szokatlan függőséggel négy évig várt jegyesére, későbbi feleségére, aki feltétel nélküli érzelmi támaszt nyújtott neki. Szólnunk kell ehelyütt ERIKSON (1968) identitáselméletének egyik fontos részletéről, amely figyelmeztet, hogy az identitásválságnak a XX. század második felében új változatai keletkeztek. A mai társadalmi feltételek között a fiatalok viszonylag nagy hányada túlságosan hosszú ideig - a késői adoleszcenciában, sőt fiatal felnőttként is - az identitáskeresés helyzetében vesztegel. ERIKSON ezt a pszichikus alapszituációt identitásdiffúziónak nevezi, és a személyiség regressziójának tartja. A személyi és a társadalmi azonosságtudat kialakítását korunk robbanásszerű tudományostechnikai forradalma nehezíti, mert szinte naponta új távlatokat, esélyeket, változatos új szerepeket kínál a felnövekvőknek, vagy éppen az esélytelenség érzését váltja ki belőlük. Talán ennek tudható be, hogy az iparilag fejlett társadalmakban pszichoszociális moratóriumot - döntés-előkészítési haladékot - nyújtanak az új generáció számos csoportjának. A regresszióban lévő fiatalok azonban vég nélkül meg szeretnék hosszabbítani ezt a haladékot. Elhárítják a felelősség vállalását, az elkötelezettséget, laza, korlátozásoktól mentes életmódot folytatnak, gyakran a szülők anyagi segítségére támaszkodva. Nem tesznek erőfeszítéseket társadalmi identitásuk kivívására, élettervük kiinun- kálására. Hazai körülményeink között is felbukkan ez a jelenség. MÉREI ZSUZSA (1980) a kallódó fiatalok egy csoportjával foglalkozott. Az Interjúk, a fiatalok életrajzai és azok elemzése bepillantást enged e sajátos világba. „Létezik egy olyan társas-társadalmi tartomány, amely a szabályosság és a deviancia között helyezkedik el. E társadalmi sávba tartozó személyek lényegében a társadalom formális hálózatához 180

tartoznak, otthon élnek, de életterük mégis inkább a társadalom által kevésbé kontrollált mező: terek, parkok, olyan kulturális vagy művészeti intézmények margója, amelyek a résztvevőktől nem kívánnak sem anyagi hozzájárulást, sem rendszeres, aktív részvételt, mégis valamilyen módon elfogadják őket (például kultúrházak, diszkók, zenei klubok). Ebben a csoportban a szabálytalan és nem deviáns személyek sajátos légkört alakítottak ki. Értékrendjükben az önállóság magas értékű volt, s így még az irreális hátterű önállóság is lényegesen magasabb értéket képviselt, mint a reális függő helyzet" (1. 1.) - olvassuk a tanulmányban. A szerző a kallódást olyan állapotnak határozza meg, amelyből a fiatal elindulhat a szabályosság, a deviancia vagy a kreatív megvalósulás felé. De az is lehetséges, hogy megmarad kallódónak. Megjegyezzük, hogy a kallódó fiatalok csoportosulásaiban egyaránt részt vesznek a hátrányos helyzetű és a kedvezményezett serdülők és adoleszcensek. Az utóbbiak általában családi és társadalmi frusztrációik miatt igyekeznek „egyformák lenni" a peremhelyzetűekkel. Ugyanakkor a magasabb szociális rétegből származóknak megvan az a biztonságérzetük, hogy bármikor abbahagyhatják a bolyongást, visszatérhetnek a családjukban szokásos életvitelhez. A homogénnek tűnő csoport valójában nem homogén: családi szocializálódá- suk különbségei - az igényszint, az értékorientáció terén - lappangva, de kemény magként fennmaradnak. Ezért egy bizonyos idő elteltével, húszéves kor körül, fokozatosan felbomlik az együttes, kilépnek belőle azok a fiatalok, akik „szabályos" társas mezők felé, a felnőtt életmód irányába vezető útra indulnak (felsőoktatás, munkavállalás, perspektivikus párválasztás stb.). A hátrányos helyzetűek - például az állami gondozottak - nem találnak ilyen kiutat, ismét csalódnak az „egymáshoz tartozásban", elmagányosodnak, letörnek. Az identitásdiffúzió legpregnánsabb megnyilvánulása a hatvanas évek hippimozgalma volt, amely igen nagy tömegeket ragadott magával Európában és Amerikában. A „hippi" jellegének érzékeltetésére idézünk néhány részletet SÜKÖSD MIHÁLY (1985)) kötetéből : „A mozgalom az ifjúság nemzetközi lázadássorozatának egyik fontos, jellegzetes tünete a hatvanas években. A hippi megtagadja, elhárítja a késő kapitalista társadalom- és államszerkezetet, annak összes hatásterületein, a gazdaságban, a politikában, a kultúrában, a mindennapi életben. A hippi elutasítja mindazt, amit a világ felkínál a szerkezetébe idomulni hajlandónak: az egyezményes státussal és anyagi csereértékkel jutalmazott munkát, a teljesítményt, a tulajdont, az intézményes értéklétrákat, a létrák sikeres megmászásának lehetőségét, a részleges hatalmat, bármilyen hatalmat. A hippitiltakozást az ifjúsági lázadás egyéb proíesfrnozgalmaitól elkülöníti viszont, hogy béke- és szereteteszményük jegyében csak elhárítani törekszenek, rombolni soha" (18. 1.). „Kétségtelen, a hippi valamelyest dolgozik. Annyi munkát vállal és végez, amennyi juttatásra az ellenséges külvilágtól bekerített hippiközösségnek az elemi létfenntartásra szüksége lehet. Ez az önfenntartásra szorítkozó munka a hippiközösség önálló földművelése, konyhakertészete, állattenyésztése is lehet, amint néhány film - a Zabriskie Point, a Szelíd motorosok, az Eper és vér hippibetétjeiben a magyar néző is láthatta. De ez többnyire segédmunka, alkalmi munka..." (19. 1.). „Szeretni egymást, a jól ismert és szeretetre vágyó csoporttársakat; szeretni a (még) vakon tévelygő világot; röviden ennyi a hippikódex" (20. 1.). Az identitásdiffúzióval ellentétes identitászavar ERIKSON fogalomalkotása szerint: a korai zárcts. A serdülő túlságosan gyorsan dönt felnőttkori életére vonatkozó kérdésekben mint például a pályaválasztás, a párválasztás, az anyagi és a kulturális célok kitűzése. Választásai, elhatározásai az 181

esetek többségében külső tekintélyek nyomására történnek meg. A szülők elvárásai, a réteghelyzetből fakadó szükségletek és társadalmi minták az irányszabók. A korai zárást az is tükrözi, hogy ilyenkor a pubertásos válságállapot csak igen enyhe formában észlelhető, a serdülő, dependenciáját elfogadva, azt az élet „rendjének" tekintve, magabiztosan elválik a tévelygő kortársaktól. A korai zárás hátránya, hogy a felnőtté válás szegényes emocionális és szociális tapasztalatok között zajlik le. A korán kialakult identitás ezért merev, az egyén később nehezen alkalmazkodik az új helyzetekhez, sokkal kevésbé nyitott és toleráns másokkal szemben, mint azok a felnőttek, akik az adoleszcencia idején hasznosították a szociális moratóriumot. Vidékről szakmunkás-tanulóként a nagyvárosokba került adoleszcensek szintén hátrányos helyzetűek. A falusi kis közösségben töltött gyermekévek után igen nehezen szokják meg a nagyváros, és azon belül a kollégium személytelen, rideg légkörét, a munkahelyi ismeretlen nehézségeket. A hétvégeket mozi, lődörgés, semmittevés tölti ki, A városban nem tartoznak senkihez, s ezért sokan közülük az aluljárókban lézengő csövesekhez csapódnak. E folyamatot VIDRA SZABÓ F. (1980) tanulmányának alábbi interjúrészlete illusztrálhatja. „Feljöttem Pestre, összehaverkodtam egy pár fickóval a Blahán, és átváltottam csövesre... Jobban erzem magam velük, mint mással. Az összetartás végett is, meg ami az övéké, az az enyém is. Van egy öreg, akinek senkije nincsen, és jóformán a csövesek tartják el. És ezért ott lehet nála aludni. Van, amikor fent vagyunk nála vagy húszan, és abból legalább tizenkettő nő. Csöves csaj. Minden van; tablettázás, szex, ivászat, minden. Reggel én megyek suliba, ők meg a Blahára vagy moziba. De ha találkozok velük akárhol, meghívnak. Ha nekem van lóvém, én is meghivom őket. Az a jó. hogy akármikor kimegyek, mindig találok ismerőst. És akkor mindjárt jobban elmegy az idő." A rosszul szervezett bentlakásos szakmunkásképző intézmények nem segítenek a fiataloknak a felnőtté válás problémáinak megoldásában, nem támogatják őket a jelenüket és jövendőjüket szétziláló identitásdiffúzió leküzdésében. Az eriksoni elmélet kiegészítésére idézzük ILLYÉS SÁNDOR (1986) tanulmányának azt a részletét, amelyben a szerző a különböző csoportokba való beilleszkedés feltételeit és e folyamat szakaszosságát írja le. E sorok egyúttal feltárják az identitás kialakulásának változatos, előre nem látható történéseit. „Az ember egy időben több csoportnak, közösségnek is tagja. A csoportok életformáik, eszményeik, értékeik azonosságának és eltérésének megfelelően azonos, illetve eltérő szocializációs hatást gyakorolnak a velük érintkező vagy bennük élő személyekre. Szocializációs erőtér alakul ki, amelyben sokféle szocializációs tendencia érvényesül, és az egyén változásai e tendenciák kölcsönhatásaitól függnek. Egyes esetekben, amikor a csoportok szocializáló vonzása eltérő erősségű, az egyén szocializáltsági szintje a különböző csoportokban eltérővé válik. Lesz olyan csoport, ahol beilleszkedése csupán az alkalmazkodás szintjéig jut el, míg más csoportokban a teljes szocializációs folyamat megvalósul. Más esetekben az egyén teljesen beilleszkedik több különböző életformájú és eszmevilágú csoportba, és ekkor belsőleg kell feloldania a többféle azonosulás nehézségeit. A beilleszkedés áttekintett lépései - a távolságtartó alkalmazkodás, a külsődleges elsajátítást biztosító ismeretszerzés és eltanulás, a belső átalakulást elindító érzelmi kötődés, az azonosulás, a csoportlétben feloldódott egyéniség autonómiájának és integritásának kialakulása és végül a csoport működési elveinek képviselete és megújítása - a szocializáció általános menetét írják le, amelyet az egyénnek többé-kevésbé végig kell járnia ahhoz, hogy a csoportlét minden szegmentumát ismerő, azokban biztonsággal mozgó és önmagát megvalósítani tudó csoporttaggá váljon" (462. 1.).

182

A neurotikus struktúraképződés kezdetei A gyermek felnőtté válása felejthetetlen élményekben, ragyogó és kínzó epizódokban bővelkedő utazáshoz hasonlítható. Bár néha úgy tűnik, mintha létezne nagyobb ütközések nélkül, „simán" lezajló pubertás és adoleszcenceia, mégis, elégséges, ha magukat a kamaszokat kérdezzük meg, vagy szembesülünk saját emlékeinkkel, megbizonyosodhatunk arról, hogy a jól átvészelt serdülő- és ifjúkorban is elérkezik a fiatal olyan keresztutakra, ahol eldőlhet, hogy a hármas elágazás közül melyiken folytatja útját: a „normális" ösvényen, az „ifjúkori válság" szakaszán vagy a neurotikus strukturálódás buktatóin halad-e tovább. Az ifjúkori válságot mint átmeneti, enyhén kóros lefolyású krízisállapotot jellemeztük. A neurotikus struktúrák viszont, ha ebben a korban kezdenek szerveződni, súlyosabb előzményektől és következményektől terhesek. A félreértések elkerülése érdekében ismételten hangsúlyozzuk, hogy az ifjúkori válságban is megjelennek, sőt dominálnak a neurotikus megnyilvánulások (ezeknek mennyisége és intenzitása jelzi, hogy a krízisfolyamat különbözik a normális serdüléstől és adoleszcenciától), de a tünetek izoláltak, számos tünetváltás történhet, és a tünetek nem szerveződnek a felnőttkori neurózisokhoz hasonló kórképekbe. A serdülő- és adoleszcenciakorban fellépő kezdeti neurotikus struktúrákat depresszív, kényszeres, hiszteroid és skizoid jellegű szindrómákba szokták csoportosítani. Megjegyezzük, hogy a fenti kategóriákba sorolás követi a klasszikus pszichiátriának a felnőttkorra vonatkozó neurózistanában használatos terminológiát. a felnőttkort megelőző szakaszban ezek a kórképek általában kedvezőbben alakulnak. A fiataloknál ugyanis a betegség még csak kezdeti fázisban van, fennáll a patogén mikrokörnyezet és az interperszonális kapcsolatok megváltozásának esélye és főképpen: a neurotikus struktúra rögződését megakadályozhatja valamilyen nagy intenzitású pozitív emocionális élmény, ami a fiatalok életében látszólag váratlanul - de életkor specifikusan - bekövetkezik. E munka keretében nem mélyedhetünk el a serdülő- és fiatalkori neurózisok etiológiájának kérdéseiben; e problémakör tárgyalása csak egy különálló - kiegészítő - terjedelmes tanulmányban lenne elvégezhető. Attól kezdődően, hogy a neurózisokat a pszichiátriában és a pszichológiában betegségként ismerték fel és kezelték, egyre rejtélyesebbé vált e jelenség kóroki háttere, tünettana, elterjedtsége, hatása a társadalmi folyamatokra és gyógyításuk lehetőségei. Úgy tűnik, mintha a neurózisra vonatkozó kutatások még ma is csak kezdeti stádiumban lennének: a pszichiátria és a pszichológia rangos művelői ugyanis, a különböző irányzatok koncepcióinak keretében, e jelenségcsoportra vonatkozóan egymásról nagymértékben eltérő, sőt ellentétes elméleteket alkottak, amelyeket gyógyító munkájuk hatékonysága alapján bizonyítottnak tekintettek. Érdekes ebből a szempontból megvizsgálni a freudi tanulmányokat. SIGMUND FREUD különböző műveiben más-más megvilágításba helyezte ugyanazt a felfedezését, illetve pszichoanalitikus tézisét a neurózisok magyarázatára vonatkoztatva. Tegyük hozzá, hogy a ..szakadárok", majd a neofreudisták (lásd 120 1.) a mester által felvetett vagy csak mellékesen említett hipotézisek és elmélettöredékek kiterjedt birodalmában új utakra indulva, tovább bonyolították a neurózisok etiológiájának problémáját. 183

Az ötvenes és a hatvanas években született legújabb koncepciók - a tranzakciónál is analízis, a kommunikációs, a rendszerszemléletű és a strukturális teóriák - valamint az ezekre épülő csoport- és családterápiákban megismert pszichikus dinamizmusok a freudi neurózistan etiológai magyarázó elveivel összeütközésbe kerültek. Megdőlt ugyanis az a tétel, hogy a neurózisok keletkezésének kizárólagos okait az ösztön-énnek, az énnek és a felettes-énnek, a szexuális fejlődés energiaviszonyaiból származó megoldatlan konfliktussorozataiban és ezek elfojtásában kell keresni. A harmincas évek eseményei, a második világháború és az utána következő évek - képletesen szólva - a „régmúltba" száműzték azt a történelmi korszakot, amikor a Habsburg Monarchiában, éles támadások közepette is értékes eredményeket felmutatva, megszületett a pszichoanalitikus teória. SIGMUND FREUD és tanítványai a jómódú, művelt polgárság szerepüket kereső tagjainak specifikus neurotikus állapotait kezelték, és ezekből az analízisekből merítették elméleti axiómáikat. A freudi iskolán nevelkedett következő terapeuta generációnak viszont szembe kellett néznie a háború utáni új korszakban a megváltozott gazdaságikulturális és interperszonális viszonyok között élő, lelki egyensúlyukat más okok miatt elvesztett emberek problémáival. A pragmatikus beállítódottságú amerikai terapeuták kísérletezni kezdtek az aktuális társadalmi konfliktusok által kiváltott neurózisok gyógyításával. ACKERMANN és követői kutatási és terápiás központokat létesítettek, ahol egyrészt bizonyos társadalmi történéseknek - munkahelyi és társaskapcsolati frusztrációknak, munkanélküliségnek, egzisztenciális bizonytalanságnak, reménytelenségnek stb. - patogén szerepével foglalkoztak, másrészt megalkották a „családi neurózis" igen gyümölcsözőnek bizonyuló fogalmát. Pszichoterápiás kezeléseikből kiindulva elemezték a családi szocializáció részmozzanatainak a neurózisok kialakulására gyakorolt rendkívül nagy hatását. például a családi homeosztázist, a kommunikációt, a leválási folyamatok kudarcait, a kettős kötést, a családi mítoszokat. (Meg kell említenünk, hogy ANNA FREUD a negyvenes években elsőként győződött meg arról, hogy a neuro tikus gyermeket anyjával együtt kell kezelni, s később más gyermekterapeuták követték ezt a gyakorlatot.) Az 1970-es évektől kezdve Európában is tért hódítottak ezek az eszmék. Francia, német, olasz, angol szerzők esetleírásokat és elméleti cikkeket publikáltak a családterápiás módszerek terjesztésére alakult folyóiratokban. E „mozgaloméhoz csatlakozó terapeutáknak az országhatárokat áthidaló nemzetközi tapasztalatcseréje folyamatos és hasonlóan intenzív, mint a pszichoanalitikus mozgalomé volt az 1910-es és 1920-as években. Nem szabad azonban elhallgatni, hogy e radikálisan elkülönült, új pszichoterápiái irányzatok a freudi gondolat- és ötletgazdagsághoz kapcsolódtak. Freud nagy felfedezéseit - a tudattalan motivációk szerepét a pszichikus működésben, az elfojtást, a szorongások jelentőségét valamennyi neurózisban - az új irányzatok képviselői munkájukban hasznosítják, s ezáltal a freudi kutatások általánosítható, el nem évülő eredményeinek értékelését megszilárdítják. Nyolcvan év elmúltával az emberrel és a társadalommal foglalkozó tudományok minden ágában polgárjogot nyert, s a jól definiált alapfogalmak közé tartozik a pszichoanalízis nagy viharokat kavart számos megállapítása. Sőt e fogalmak már átkerültek a köztudatba és a köznyelvbe Európában és Amerikában. FREUD, akit gyakran vádoltak „történelmietlenséggel", valójában szenvedélyesen tudott reagálni természetesen a saját eszmerendszerébe beilleszkedő- en - a történelmi-társadalmi folyamatokra. Nem mulaszthatjuk el, hogy éleslátásának egy, napjainkban vészesen aktuális példáját ne idézzük. „Az emberi faj sorskérdése, úgy látom, a következő: vajon sikerül-e, és milyen mértékben fog sikerülni az, hogy a civilizáció fejlődése folyamán az ember úrrá legyen az együttélésnek azokon a zavarain, melyek agressziós és önmegsemmisítési ösztönéből fakadnak? Ebben a vonatkozásban 184

éppen a jelen kor különös érdeklődésre tarthat számot. Az emberek a természeti erők feletti uralmukat oly messzire terjesztették ki, hogy segítségével könnyen kiirthatják egymást az utolsó szálig. Ennek tudatában vannak, és nagyrészt ebből ered jelenlegi nyugtalanságuk, szerencsétlenségük, szorongáshangulatuk. És most azt várjuk, hogy a két „égi hatalom" másika, az örök Erósz új erőre kapjon, hogy megmérkőzzék éppoly halhatatlan ellenfelével. De ki látná előre ennek a küzdelemnek sikerét és kimenetelét?" (FREUD, S., 1959, 190-191. 1. in: JONES, E„ 1973, 694. 1.). *** A neurózisok etiológiájára vonatkozóan folyamatosan új, egymástól eltérő, illetve egymást kigészítő hipotézisek merülnek fel. Ezeknek tárgyalására nem térhetünk ki, a serdülőkori és ifjúkori neurózisoknak csak fenomenológiai (jelenségleíró) ismertetésére vállalkozhatunk. Az etiológia kérdéskörében egyedül az a jelentős tény nem vitatott, hogy a gyermekkori fejlődés során elszenvedett traumáknak és szorongásoknak felújidása belejátszik a neurotikus struktúrák kialakulásába. A depresszív neurózisok A felnőttkori depressziós neurózisoknak kiterjedt irodalma van, a serdülő- és adoleszcenskori depressziós szindrómákról - tudomásunk szerint - átfogó mű nem jelent meg. A gyermekkori depresszív megnyilvánulások tárgyalásakor rámutattunk azokra a magatartási és tudati jellegzetességekre, melyek a felnőttkori depresz- szió tünetei közül - enyhébb formában - a gyermekeknél is megtalálhatóak. Ilyenek a nyomott alaphangulat, az indítékszegénység, a gondolkodás és képzetáramlás és specifikus szomatikus tünetek. A serdülő- és adoleszcenskori depresszióban a fentiek mellé egyéb tünetek sorakoznak: a személyiség beszűkülése, a sérelmes élményekhez, frusztrációkhoz gondolatban való állandó visszatérés, pesszimista életszemlélet, szorongásos rohamok, a magányosság érzésének kínzó feszültsége, saját hibáinak túlértékelése, bűnösségi téveseszmék. A gyermekkori depressziónál már említett szomatikus tünetek mellett megjelenhetnek még: tremor, izzadás, szívmüködési és emésztőszervi panaszok, anorexia nervosa, tartós fejfájás, izom- és végtagfájdalmak. Jellegzetes tünet a félelem a szexuális élettől, a frigiditás, az impotencia (KIELHOLZ, P., 1968). A depresszió kezdeti szakaszában esetenként (szórványosan) agresszív dührohamok és antiszociális magatartás is tapasztalható. A depressziós állapot néha csak későn ismerhető fel, mert a depressziót elfedik a súlyosnak tetsző szomatikus panaszok vagy a fiatal hipochondriás viselkedése, illetve antiszociális tendenciái. Ebben a szakaszban is el kell különíteni a fokozatosan - a kora gyermekkortól kezdődően kifejlődött neurotikus depressziótól a psziehoreaktív depressziót. Ez utóbbi - az aktuális élethelyzetre adott reakció - a gyakoribb, de bonyolult előzményei fellelhetők a tartósodott traumákban és frusztrációkban. A reaktív depresszió, a klinikai pszichiátriai és pszichológiai vizsgálatok tanúsága szerint a serdülőknél jön létre, akiknek családjában interperszonális kapcsolati zavarok keletkeztek, emiatt a sardülő krónikus krízishelyzetben él, és elszigetelődik a családtól. Szüleiben való csalódását „tárgyvesztésként" éli meg. (A tárgyvesztés a pszichoanalízisből származó, ma már közhasználatú terminus: a szeretett személynek, ideálnak, eszmének a halál vagy csalódások miatti elvesztését jelenti.) A stressz-szituációktól körülzárt fiatal bánatát növeli a mikromiliő elítélő magatartása, elvárásuk, hogy változtassa meg magatartását. Változtatni nem tud, mert a feszültségrendszer - a 185

mikroszociális krízis ~a család életvitelében, „játszmáiban" (BERNE, E., 1964) gyökerezik. A családtagok konfliktusai állandósulnak, illetve újratermelődnek, s e kiúttalan helyzet taszítja a fiatalt depresszióba, gyakorta szuicidiumba. Szemléltetésül közöljük - kivonatosan - DOBOS EMŐKE (1976) egyik esetismertetését. JUTKA 16 éves, gimnáziumi tanuló Körzeti orvosi beutalóval, a szülők kérésére kerül felvételre az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet Pszichiátriai Osztályára. Felvételét depressziós állapota, fejfájás, étvágytalanság, álmatlanság és öngyilkossági késztetések indokolták. Harmadik gyerek, felnőtt nővérei vannak. A szülők elfoglalt emberek. Jutka magányos gyerekként nőtt fel egy nagy családban. Az iskolában jól alkalmazkodik, jó tanuló, tartalmas, kiegyensúlyozott életmódot folytat. Családjában azonban mindvégig magányos, semmiféle problémáját otthon senkivel megbeszélni nem tudja. Első gimnáziumba jár, amikor összetalálkozik egy fiúval, akivel „végre mindenről beszélhetett." Bemutatja anyjának, aki megállapítja, hogy a fiú segedmunkás, nyolc általánost végzett, és nem akar továbbtanulni. Azonnal kijelenti, hogy a fiú „nem Jutkához való". A lány kitart a fiú mellett. Egy éven át folyik a harc az anyával. Jutka belefárad, szakít a fiúval. Azonban megbánja a szakítást, rosszul érzi magát, s néhány hét múlva találkozót kér a fiútól. A találkozón derül ki, hogy közben a fiú elkezdett „együtt járni egy másik lánnyal". Jutka kétségbeesik, reménytelennek látja az életet, elhatározza, hogy öngyilkos lesz. Este lefekvéskor egy nejlonzsinórt köt a nyakára, a zsinór másik végét az ablakkilincshez rögzíti. Órákig fekszik így az ágyban, végül leoldja a zsinórt és elalszik. Reggel betegnek érzi magát, nem képes felkelni. Anyja agresszíven lép fel, elzavarja az iskolába. Jutka nem megy be, órákig csavarog, elmegy a fiúhoz is, aki munkában van, nem találja otthon. Késő délután ér haza, anyja még dolgozik. Búcsúlevelet ír, összeszedi az otthon fellelhető altatókat, gyógyszereket, kikészíti maga elé. Ekkor érkezik haza anyja, aki a levelet kitépi a kezéből, botrányos jelenet alakul. Jutka felvételre kerül Osztályunkra. Az öngyilkossági kísérlet és a kialakuló depressziós állapot előzményei: 1. Családi mikromiliőben magányosan élő leány. Sem viselkedésében, sem értékképzésben nincs mintája, ezért az interperszonális kapcsolatok terén éretlen. 2. A mikromiliő tagjai autokratikus módon avatkoznak be életébe, megszégyenítik, manipulálják. 3. Mikor rájön erre, már nem tud segíteni a helyzeten, és újabb súlyos kudarcokat, megszégyenüléseket kell elszenvednie. A fiú elvesztése súlyos tárgyvesztést jelent a számára, melyet nem képes elviselni, kialakul a reaktív depressziósállapot-kép. Az ismertetett eset kiegészítéseként megjegyezzük, hogy Jutka kettős tárgyvesztést élt meg: szerelmén kívül - de már azt megelőzően - szüleit, azaz szülőideáljait is elvesztette, amikor lenézték választottját, és azt követelték tőle, hogy szakítson vele. Jutka nem tudta véghezvinni adoleszcenskorban az identitás kialakításához nélkülözhetetlen „utolsó" leválást a szülőkről, meghátrált, elfogadta értékrendszerüket - feltehetően, mert gyermekkorában kielégítetlen függőségi szükséglete igen erős maradt. Hogy milyen roppant nagy krízist jelenthet a felnőtté érés folyamatában a leválás, azt röviden vázoljuk az alábbi esettel.* Szenvedő alanya, a 18 és fél éves leány, Jutkáéval ellentétes, kényeztető családi légkörben nőtt fel, s az előzőkben szereplő adoleszcensnél súlyosabb depresszióba esett, amikor döntenie kellett szerelme és szülei között. 186

Murányi-Kovács E.-né anyagából Katalin konzervatív erkölcsű, „zárt család" egyetlen gyermekeként nevelkedett, szülei körülrajongod „kislánya" volt. Az érettségi után adminisztrátorként helyezkedett el. Munkahelyén ismerkedett meg szerelmével, akivel - szülei tudta nélkül - viszonyt folytatott, terhes lett. Mikor ezt anyjával közölte, az anya követelte, hogy szakittassa meg terhességét. Katalin előbb ellenkezett, azután, amikor szülei szokatlanul durván szidalmazták, mégis alávetette magát az abortusznak, pedig a gyermek apja kérte, hogy házasodjanak össze, és költözzenek az ő szüleihez. Katalin úgy érezte, „nem tudja ezt megtenni szüleivel", barátja ekkor szakított vele. Szerelme és várt gyermeke elvesztése után az addig kiegyensúlyozottnak tünö fiatal lány hirtelen megváltozott. Elhagyta munkahelyét, otthon bezárkózott szobájába, senkivel nem beszélt, alig táplálkozott, éjjel virrasztott. Egyik éjjel szobájában minden tárgyat földhöz vágott, bútorait eltörte, az álmukból felriadt szülőkre sértő, trágár szavakkal támadt, tombolt. Apja próbálta lefogni. Katalin verekedett vele. A kórházi idegosztályon reaktív depresszió diagnózissal több hónapig kezelték. A kórházból való elbocsátása után még hosszú ideig pszichoterápiás támaszra szorult. Ennnek során sikerült Katalinnal és családjával megértetni, hogy gyógyulása csak akkor remélhető, ha elköltözik otthonról, és önálló életet él. A kényszerneurózis Az ismétlések elkerülése céljából a kórkép definíciója helyett visszautalunk a gyermekkori kényszeres tünetek leírására, és hozzáfűzzük, hogy a serdülés utánra áthúzódó vagy akkor kialakuló kényszergondolatok és kényszercselekvések a gyermeki, ilyen jellegű késztetésekhez viszonyítva mélyebb és tartósabb személyiségzavar jelei. Feltűnő adat, hogy pszichológiai rendeléseken, ahol diagnosztikai és terápiai munka folyik, szerfelett ritkán jelennek meg kényszeres serdülők és adolesz- censek. A szakkörök feltételezése szerint ennek okát abban kereshetjük, hogy a fiatalok titkolni igyekeznek kényszeres tüneteiket, mert bármilyen kinosak is számukra, mégsem akarnak feltétlenül megszabadulni tőlük. Neurózisuk tükrözi azt a pszichés állapotot, amelyben az egyén, bár felimeri, hogy kényszerképzetei és ceremóniái abszurdak, de érzése szerint nem tudna nélkülük biztonságban élni. A fiatalok kényszerneurózisa a realitásfunkcio zavara, ami többnyire az infantilis, éretlen személyiségjellemzője. Az adoleszcensnek szembesülnie kellett a társadalom követelményeivel, el kellett fogadnia, hogy azokhoz egyre inkább alkalmazkodnia kell. De úgy képzeli, hogy erre nem elkalmas, s nagy erővel támad fel benne az imkompetenciától való szorongás, a gyermekkori függőség elvesztésétől való szeparációs szorongás és az ezekhez csatlakozó bűntudati szorongás. S ekkor lépnek elő a gyermekkori emlékekből a minden bajtól megvédő mágikus szertartások: ismét pontosan kell elvégezni a sűrű kézmosásokat, a mondatok ismételgetését, a személyes tárgyak meghatározott sorrendben való elhelyezését, be kell tartani a „belső hang" által előírt napirendet vagy egyéb ismételendő teendőket. A gyermekkori mágikus képzeletvilág ideje azonban elmúlt! A serdülő nem hisz már igazán a ceremóniák hatásában, de sem logikai érveléssel, sem akarati aktusokkal nem tud ezektől elszakadni. Rosszul osztotta el affektív tőkéjét, túlértékeli emocionális élményeinek egyes részleteit. Infantilis elhárító mechanizmusai: a „meg nem történtté tevés", az „izoláció", a „reakcióképződés" és ezek 'fixálódása következtében kényszerneurózisa fokozatosan kiteljesedik. E kórképbe beletartozik az állandó kétkedés, a tárgyi és személyi világra vonatkozó ambivalencia. Hol túlzottan alárendelődik, hol makacsul ellenáll. Gyakorta görcsös igazságkereső, környezetétől megköveteli a törvények, a morális előírások betartását, máskor pedig kriminális késztetéseivel küszködik. 187

A kényszerneurózisok etiológiájának problémájához - amint ezt a neurózisokra vonatkozóan általában megállapíthattuk - számos feltevéssel, több elméleti irányból közelítettek. Kiemelünk egy értékes, a szocializálódás során lefolyó történéssorra vonatkozó hipotézist VIKÁR GY. (1984, 159. 1.) munkájából. „Hermann nyomán indult el kutatásaiban RAJKA, aki nagyon tanulságosan rajzolja meg a későbbi kényszerbeteg családi légkörét. Régebbi események következtében a családi kapcsolatok érzelmi tartalma kihűlt. Helyükbe merev, szertartásos rend lépett. Eleven emberi kapcsolatok helyett szabályok sora tartja össze a családot. Egyik betegének első emléke: kávéját kavargatja, és szemben ülő anyja mutatja, hogy ellenkező irányba forgassa a kanalat. Ezek a megfigyelések összecsengenek Quintnek a mozgás- és cselekvéskorlátozó családról tett megállapításaival. Ebben a légkörben a sokszor gondosan, sőt hiperprotektíven nevelt gyermek érzelmileg elszigetelődik, elbizonytalanodik, és a külvilághoz való alkalmazkodást is csak szabályok merev betartásával tudja elképzelni (RAJKA, 1972)." A skizoid jellegű neurózis Az ifjúkori válság idején az előző korszakban kiformálódott énkép széttöredezése, a nemi szerep elutasítása, az ezzel kapcsolatos képzelgések, „téveszmék" és nem utolsósorban a serdülő gyermekkori személyiségétől idegen gátoltsága gyakran ijesztő, patológiás formákat ölt, és azt a látszatot kelti, mintha skizoid neurózis strukturálódását, esetleg skizofrén processzus kezdeteit kellene gyanítani. Az esetek többségében azonban kiderül, hogy a fiatal intenzív ifjúkori válságban van; az alapos kivizsgálás és a terápiás foglalkozás levezetése után kizárható mind a processzus, mind a skizoid neurózis diagnózisa. A skizoid jellegű neurózis a személyiség egységének a zavara. Tünetei sokrétűek, kirívóan különböznek más szindrómák tüneteitől és viszonylag gyakran keverednek paranoid tünetekkel. A vezető tünetek egyénenként változóak, s ezért az alábbiakban rangsorolás nélkül közöljük a jellegzetes szimptómákat. Ilyenek: a projekciók (e neurózisforma kitüntetett elhárító mechanizmusai) átszövik az érzelmi és az intellektuális működést; az érzelmek összemosódottsága; váratlan hangulati és gondolati szökellések; feltűnő bizarr, modoros mozgás, beszéd, mimika; - a beteg életvezetését a közömbösség, az érdektelenség, a gátoltság és az intencionális félelem (a célos aktivitástól való félelem) jellemzi. Megtörténik, hogy az egész család neurotikussá válik a domináns beteg családtag - rendszerint az apa - befolyására. Ha a serdülő gyermekek a világtól elzárva, a család paranoid-skizoid légkörében nevelkednek, titokként kell kezel- niök a család különc életét, örömtelenül, kiszolgáltatottan vergődnek. Inceszt kapcsolatokra is sor kerülhet. A skizoid jellegű neurózis a legeredményesebben kórházi osztályon gyógyítható. A hiszteroid neurózis E neurózisban szenvedő serdülő jellemző tünetei: érzelmeiben és magatartásában szélsőségesen szertelen, változékony; 188

- megmagyarázhatatlannak tűnő „nagyjeleneteket" rendez, ezek hasonlítanak a gyermekkori tomboló dacreakciókhoz, szinte önkívületben ordít, zokog, cselekszik, ami feltehetően az elfojtott ösztönkésztetések és a motoros izgalmak összekapcsolódásának eredménye; - senkivel sem tud identifikálódni, a kapcsolatok intimitását nem ismeri, az érzelmi kötődést „szalmalángszerü", felületes örömök szerzésével helyettesíti; - saját késztetéseivel sem mer azonosulni, viselkedésében a „mintha olyan lennék" teátrális szerepalkalmazkodás dominál; agresszív, antiszociális indulatkitörései, „rövidzárlati" cselekedetei gyakoriak; - súlyosabb és kevésbé súlyos pszichoszomatikus megbetegedések lépnek fel. Mivel az állami gondozott serdülők körében a depressziós neurózis mellett a hiszteroid neurózis szignifikánsan gyakrabban fordul elő, mint a családban nevelkedő serdülőknél, úgy véljük, hogy az „Ideiglenes Szálláson" magnóra rögzített alábbi beszélgetéssel jól illusztrálhatjuk e serdülők felfokozott hiszteroid állapotát. „S. Ágnes, 15 éves, B. Tünde, 16 éves, javítóintézetből szökött fiatalok. Gyakran megfordulnak itt, razzia során különböző helyekről hozza be őket a rendőrség. Ágnes mindkét csuklóján kötés. Nevelő: Mi van a kezeddel? Ágnes: Kint voltam a haverjaimmal. Az egyik. Feri, részegen megverte a nőjét, az sikítani kezdett, a szomszédok kihívták a rendőrséget. Ok hárman be voltak jelentve, így csak engem vittek el. A kezemet a rendőrségen vágtam el, a zárton, a javítóintézetben még jobban el vagdostam. Végig folyt a vérem a folyosón, az Erzsike néni meg sipítozott - ő volt az éjszakás ott sipítozott, hogy nem fogad. Mivel kijelentette, hogy nem vállal értem felelősséget, a rendőrök idehoztak. Nevelő: Szökéskor nem szoktál hazamenni? Ágnes: Nem. Nem tartom velük a kapcsolatot. A faterom rendőr, nem érdekel. Idegbeteg anyámat nem tudta megnevelni, alkoholista lett. Nevelő: És téged? Nem tudott vagy nem akart? Ágnes: Nem is akart. Szoktam balhézni, hogy tudja meg. A rendőrségen mindig elmondom, hogy rendőr a faterom, hátha a fülébe jut. Csak tavaly október óta vagyok állami gondozott. Akkor hoztak be először ide. Az András bácsi meg leütött, mert narkós voltam, és nem akartam levetkőzni. Tünde: Tetszik ismerni az Sz. Ildikót? Őt is gyakran hozzák ide. Most előzetes letartóztatásban van. Játékból elszorított egy lányt, aki másfél óráig nem tért magához. Nevelő: Miféle szörnyűséges játék ez? Tünde: Még nem tetszett hallani? Pedig minden intézetben csinálják. Ha valakinek nagy erővel elszorítják a tarkóját vagy a szívét, az elalszik egy időre. Ágnes: A múltkor úgy szöktünk meg a Dominikával, hogy eltörtünk egy kólás üveget, azt a nevelő nyakához tette a Domi, mire az kinyitotta az ajtót. Szépen leléptünk. Hát azt hallottad Lami (Tünde csöves neve), hogy Fecó bácsi kórházban van? Levágták a lábát hálaistennek. Nevelő: Hogy mondhatsz ilyet? Ágnes: Igaz Lami, hogy a Fecó bácsi milyen? Tünde: Az Ágit megverte múltkor. Ágnes: A fogdán véresre vert a gumibottal. Megérkezik Rozi néni, az éjszakás ügyeletes: Mi az, még nem alusztok? 189

Ágnes és Tünde énekelnek; Hull a véres, pelyhes hó, Jöjj el kedves Gestapo. Rozi néni: Úgy látom, ma nagyon el vagytok engedve. Agi, Tünde folytatják az éneket: Minden zsidó várva vár A lágernek füstje száll. Nagy lárma, óriási nevetés a hálóteremben. Rozi néni: Majd felhívom az András bácsit, az majd elaltat benneteket. Lerohan. A lányok összevissza ordítanak. Nevelő: (leül Tünde ágyára). Mi volt ez, amit énekeltetek? Tünde: A fasizmusról szól. A zsidó kampanyonnak énekeltük, a Rozinak. Nevelő: De talán nem tudod, hogy mit jelent a fasizmus! Tünde: Tudom hát! Hitlernek kellett a hatalom, és ezért gázkamrába küldte a zsidókat. Ágnes: Mert a hatalmat akarta! És ez így van, ha valakinek szüksége van valamire, azt a mások rovására szerzi meg. Tünde: Nekem most, ahogy vagyok, nem jó. Én a legszívesebben terrorista lennék. Nevelő. Ágnes, mit írtál a karodra? Ágnes: Ráírtam Adolf Hitlert. Mert a zárt intézet igazgatója nagy párttag, és őt idegesítem vele. Nevelő: És a kezed miért vagdosod? Ágnes: Ha az ereimet felvágom, három célom lehet. Meg akarok halni, zsarolni akarok vele vagy idegesíteni akarom vele a környezetemet. Nevelő: És te mit akarsz? Ágnes: A két utóbbit. Nevelő: Őszinte vagy, és jól ismered magad. És mit gondolsz Hitlerről? Ágnes: Szadista volt, és nem volt normális. Nevelő: Én is így gondolom. Tünde: Tudok még egy nótát! Énekel: Heil Hitler, heil Hitler, Ez a mi jelszavunk Heil Hitler, heil Hitler, Mi meg nem hátrálunk! Nevelő: És ki elől? Ágnes: A rendőrök elől. Nevelő: Nem volna jobb másként élni? Tünde: Nem tudom. Amikor a nevelő visszajátszotta a lányoknak a magnón felvett szöveget, ideges nevetés és sírás közben hallgatták. Később többedmagukkal félévig tartó pszichodráma csoportterápiában vettek részt, ami neurotikus állapotuk javulását eredményezte. Nagykorúságuk elérése után gyári munkásként helyezkedtek el. A vállalattól nyert tájékoztatás szerint beilleszkedtek, jól dolgozó, átlagos keresetű fiatalok. ***

190

Az előző oldalakon - a serdülő- és az ifjúkori inadaptáció jellegzetességeinek tárgyalásakor - nem tértünk ki részletesen azokra a széles körben elterjedt, az egyént és a társadalmat mélységesen romboló deviáns folyamatokra, amelyek az ifjúkori válság és a neurotikus struktúráik bámelyikének tüneteként felléphetnek. E devianciák: az öngyilkosság, az alkoholizmus, a kábítószerélvezés és a bűnözés. Megelőzésük és gyógyításuk igen sok szakembernek és a társadalmi folyamatokra figyelő, a haladásnak elkötelezett laikusnak is rendkívül nagy gondot okoz. A pedagógiai, a pszichológiai és az orvosi erőfeszítések - intézményekben, klubokban, rendeléseken és kórházakban bevezetett speciális foglalkozások eddig nem sok sikert hoztak: a fiatalkorúaknak e kategóriákba sorolható deviáns viselkedései, a statisztikai adatok tanúsága szerint, nem mutatnak csökkenő tendenciát. „Az élettörténet megszokott semleges körülményei és eseményei is rejthetnek jelenleg még nem felismert, devianciagerjesztő hatásokat . . - írja ILLYÉS SÁNDOR (1984, 274. 1.).

Az öngyilkosság A felnőtté érlelődés hosszú szakaszában - a külső és a belső konfliktusok között hányódva - a fiatalok nagy részét időnként foglalkoztatja a halál gondolata és ezzel együtt az öngyilkosság képzete is. Az öngyilkossággal való sűrű vagy állandó foglalkozás, az erről való fantáziálás azonban depressziós tünet, és utal az elkövetés veszélyére. RINGEL (1969) „1949-ben a bécsi pszichiátriai klinikán 745 megmentett öngyilkost vizsgált meg, főleg azzal a céllal, hogy közvetve és közvetlenül tisztázza lelkiállapotukat az öngyilkossági cselekmény előtt. Eközben az esetek túlnyomó többségében bizonyos tények annyira azonos módon jelentkeztek, hogy jogosultnak érezte egyfajta »preszuicidális szindrómáról« beszélni, amely beszűkülésből, gátolt és a saját személyiség ellen fordított agresszióból és öngyilkossági fantáziákból áll" (In: ANDORKA R.-BUDA B.-CSEH-SZOMBATHY L., 1974, 367. 1.). RINGEL tanulmányában - a „Gátolt és a saját személyre irányított agresz- szió" címet viselő részben kiemelt helyet kap a freudi teória. „Freud sok zseniális felismerésének egyike volt - írja a szerző - hogy az öngyilkosság annak a következtében jön létre, hogy valaki az agresszív késztetéseit saját személye ellen fordítja. Sok megfigyelés, köztük a szerzőé is, maradéktalanul megerősítették ezt a tételt. Olyannyira, hogy lehetetlennek látszik az öngyilkossághoz vezető folyamatot az agresszió visszafordulásának tekintetbevétele nélkül magyarázni. Az agresszió ilyenfajta visszafordulásának az a feltétele, hogy az egyén erős agresszív feszültség alatt álljon, azonban ne legyen lehetősége arra, hogy agresszióját kifelé vezesse le. Szokatlanul intenzív agresz- szív potenciálok kialakulása és környezetükkel szembeni lereagálásuk erőteljes gátlása jelenti tehát az első döntő lépést az öngyilkosság előtti lelkiállapothoz és ezzel a presztuicidális szindrómához" (RINGEL, E. In: ANDORKA R.-BUDA B.-CSEHSZOMBATHY L., 1974, 375. 1.). Nem vitatható, hogy az ifjúkorban elkövetett öngyilkossági kísérletek és a halállal végződő öngyilkosságok az „önmaga ellen fordított agresszió" specifikus esetei. Az agresszió e végzetes megnyilvánulásában szerepet játszanak az életkori sajátosságok - a szélsőséges hangulati ingadozás, a meggondolatlan, gyors, rövidzárlati cselekvésre való hajlam, a kudarctűrés alacsony foka - s mindez hozzájárul ahhoz, hogy e korosztályban, mint azt az alábbi táblázat mutatja, a szuicidiumkísérletek száma igen magas. (Megjegyezzük, hogy az öngyilkosságok alakulása Magyarországon, a statisztikai kimutatások szerint, a világranglistán mindig az első helyek egyikén szerepelt.) Az öngyilkossági kísérletet elkövetők megoszlása Magyarországon életkor szerint 1967-ben 191

Korcsoport 10-14 1,8 15-19 13,2 20-24 15,9 25-29 12,3 30- 56,8 Összesen 10-24

Férfi

Nő

%

% 3,4 23,8 15,7 11,2 45,9 100,0 42,9

100,0 30,9

Összesen % 2,8 20,1 15,8 11,6 49,7 100,0 38,7

Tartalomjegyzék...............................................................................................9 Bevezetés.......................................................................................................12

A családi (elsődleges) szocializáció funkciói és diszfunkciói..............................................................................................19

A szereptanulás.......................................................................................21 A leválás..................................................................................................21

A kortársi (másodlagos) szocializáció funkciói és diszfunkciói..........................................................................................24

Önismereti érzékenység-értékújítás.........................................................24 A szimmetrikus kommunikáció elsajátítása..............................................24 A belsőkontroll-attitűd.............................................................................25 A nemi szerep (gender role).....................................................................25 Az énazonosság (személyi identitás) és a társadalmi azonosságtudat (szociális identitás)..................................................................................26 Az intézetekben - csecsemőotthonokban, nevelőotthonokban, speciális intézetekben - élő gyermekek szocializálódása...............................................28 A szenzitív (kritikus) szakaszok.......................................................................32 Életkori jellemzők 0-2 éves korban, a születéstől a beszéd kezdetéig.............36 A sírás......................................................................................................36 A nézegetés.............................................................................................37 A mosoly.........................................................................................................38 A hangadás, a gügyögés, a beszéd kezdete.............................................38 Az utánzás...............................................................................................40 A gyermek jelző és tájékozódó viselkedésére ható tényezők...................41 Kötődés az emberekhez...........................................................................43 192

Félelem az idegen személytől..................................................................44 Szeparációs szorongás.............................................................................45 Az interperszonális kötődés eredete........................................................46 Életkori jellemzők 2-6 éves korig, a beszéd kialakulásától az iskolakezdésig...48 Az éntudat kialakulása.............................................................................49 A kortárskapcsolat...................................................................................50 A testvérhelyzet.......................................................................................53 Eltérések a csecsemők és a kisgyermekek egyedi fejlődésében......................54 Temperamentumbeli eltérések ...............................................................55 Nemi különbözőségek.....................................................................................56 Az agresszió.............................................................................................57 A gyermekgondozási gyakorlat rövid és hosszú távú hatása...........................59

Kísérletek a hospitalizáció, a szociális izoláció kiküszöbölésére az intézeti nevelésben....................................................62

Életkori jellemzők 6-12 éves korban....................................................................................................................................65

Az iskolai környezeti ártalmak.........................................................................74 A nevelőotthoni környezeti ártalmak...............................................................78

A pszichikus károsodás tünetei 6-12 éves korban................................................................................................................85

Fejlődési retardációk.......................................................................................85 Neurotikus megnyilvánulások.........................................................................89 A minimális cerebrális diszfunkció (MCD)...............................................127 Életkori jellemzők..........................................................................................171 Az ifjúkori válság...........................................................................................176 A neurotikus struktúraképződés kezdetei......................................................183 A kényszerneurózis................................................................................187 A skizoid jellegű neurózis.......................................................................188 A hiszteroid neurózis..............................................................................188

Az előző oldalakon - a serdülő- és az ifjúkori inadaptáció jellegzetességeinek tárgyalásakor - nem tértünk ki részletesen azokra a széles körben elterjedt, az egyént és a társadalmat mélységesen romboló deviáns folyamatokra, amelyek az ifjúkori válság és a neurotikus struktúráik bámelyikének tüneteként felléphetnek. E devianciák: az öngyilkosság, az alkoholizmus, a kábítószerélvezés és a bűnözés. Megelőzésük és gyógyításuk igen sok szakembernek és a társadalmi folyamatokra figyelő, a haladásnak elkötelezett laikusnak is rendkívül nagy gondot okoz. A pedagógiai, a pszichológiai és az orvosi erőfeszítések - intézményekben, klubokban, rendeléseken és kórházakban bevezetett speciális foglalkozások eddig nem sok sikert hoztak: a fiatalkorúaknak e kategóriákba sorolható deviáns viselkedései, a statisztikai adatok 193

tanúsága szerint, nem mutatnak csökkenő tendenciát. „Az élettörténet megszokott semleges körülményei és eseményei is rejthetnek jelenleg még nem felismert, devianciagerjesztő hatásokat . . - írja Illyés Sándor (1984, 274. 1.). ..................191

Az öngyilkosság.................................................................................................................................................................191

Az anorexia nervosa...........................................................................................................................................................198

Az alkoholizálás.................................................................................................................................................................199

A kábítószer-szenvedély (narkománia)..........................................................202 A bűnözés.....................................................................................................203 Törvényszegő állami gondozottak.................................................................203 Reszocializáló intézetek................................................................................204

Különösen súlyos a helyzet Budapesten, amit a Korányi Kórház Baleseti Belosztályán 1971 februártól decemberig folytatott vizsgálat az alábbi táblázat szerint kimutat (DARVAS A., 1976.).

194

500 megkérdezett százalékos megoszlása nem és korcsoport szerint Korcsoport Férfi Nő Összesen % % % 14-16 8,0 14,4 12,8 17-19 23.2 21,6 22,0 20-24 23,2 18,1 19,4 25-29 12,0 11,5 11,6 30-39 11,2 15,2 14,2 40-49 8,0 13,1 11,8 50 14.4 6,1 8,2 Összesen 100,0 100,0 100,0

A fiatalkorú öngyilkosoknak a statisztikában szereplő magas arányát azonban hiba lenne döntően az életkori sajátosságok szerepének tulajdonítani. A pszichológiai vizsgálatok - és a nemzetközi kutatások - bizonyítják, hogy a valódi okok a serdülők mély érzelmi megrázkódtatásaiban, a szűkebb és tágabb közösségekben elszenvedett kudarcaiban vagy szerepkonfliktusaiban rejlenek. ..Mindazok a gyermekek vagy fiatalkorúak, akik öngyilkossági kísérletet követnek el, személyiségük minden manifesztációjában károsodtak, és az életnek úgyszólván minden megnyilvánulására - legalábbis az öngyilkossági kísérlet időpontjában - negatív beállítódással felelnek" - írja LIEBERMANN L. és mtsai (1963, 678. ].). Az e témában folyó nemzetközi kutatások főbb eredményei megegyeznek: minden öngyilkosságot megelőz és előkészít egy súlyos szorongásos, illetve depressziós állapot, amelynek elsődleges kiváltó oka a leggyakrabban a szülőkkel való konfliktus. E feszültséghez csatlakoznak a személyiséget túlterhelő párkapcsolati, kortárskapcsolati és iskolai kudarcok. Az öngyilkos fiatalok nagyrésze széthullott vagy patológiás struktúrájú családból származik, támasztvesztettek. Nem ritka, hogy a felmenők között is szerepelnek öngyilkosok, akik szuggesztív példaként hatnak a fiatalra. A közvélemény általában ingerülten elítéli a szuicidiumot megkísérlő fiatalokat. A felnőttek nem bírják elviselni, hogy elképzeléseik szerint az életörömet megtestesítő fiatalok szuicidálnak: ez kiélezi saját haláluktól való szorongásukat. Feltehetően ezért nem reagálnak az öngyilkossági kísérlet előtti burkolt „segélykiáltás"-ra (cry for help). Nem veszik figyelembe a támogató emberi kapcsolat keresését, a krízishelyzetre való félénk célozgatást. Elhárító mechanizmusok lépnek működésbe a szülőkben, amikor orvoshoz, pszichológushoz kellene fordulniok gyermekük érdekében. Megtörténik, hogy az ismételt öngyilkossági kísérletet sem akadályozzák meg. Önmagukban - de nyíltan is - hibáztatják a fiatalt „indokolatlan" tettéért, a társadalmi követelmények elutasításáért. „Talán helyesebb lenne - írja VIKÁR (1980, 194.1.) -, ha az öngyilkosságot úgy tekintenénk mint egy súlyos tünetet, különböző lelki betegségek és pszichés fejlődési folyamatok válságos állapotaiban bekövetkező komplikációnak, amilyen például a szomatikus betegségek közül a gyomorfekélynél fellépő átfúródás." ***

195

Köztudott, hogy az állami gondozottak többsége fejlődésüket súlyosan károsító deviáns családokból, tekintélyes része pedig csecsemőotthonokból került a nevelőotthonokba. Ennek következménye - amint már szóltunk róla - a személyiségfejlődés későbbi fázisaiban az éngyengeség, a frusztrációtűrés alacsony foka, az inkompetencia megélése, amelyek facilitáló tényezők a szuicidium szempontjából. Az is közismert, hogy a nevelőotthonokban élő serdülők időnként egymást utánzó vagy csoportos demonstratív öngyilkossági kísérletsorozatokat követnek el. Ezekben az esetekben a fiatalok valójában nem akarnak meghalni - viszonylag ártalmatlan eszközökkel történik a szuicidiumkísérlet - céljuk: a kórházba kerülés által néhány napos változatosabb életmód megszerzése, a környezet manipulálása vagy bravúroskodás és feltűnéskeltés által kivívott kompetenciaélmény. A továbbiakban ezekről a „demonstratív" szuicidiumkí- sérletektől eltekintünk, a mélyebben motivált kísérleteket elemezzük. Azokra a szuicidogén tényezőkre kívánunk rámutatni, amelyek az állami gondozott fiatalok élettörténetében és személyiségstruktúrájában specifikusak, azaz a családi támasznélküliség és a nevelőotthoni környezeti károsodások következtében adottak. 1. Nevelőotthoni tapasztalat, hogy a 14-16 évesek csoportjában több a szuicidiumkisérlet, mint a 17-20 évesek között, holott az országos populációban a korosztályi megoszlás forditott arányú. Hipotézisünk szerint a serdülés első fázisában a fiatalok öngyilkossági kísérlete az ismert segélykérés a környezettől, a hiányzó érzelmi kapcsolatok kialakulásának reményében. Próbálkozás, hogy mennyire fontosak a nevelőknek, esetleg az őket „eldobó" szülőknek vagy a kortársi csoportnak, amelyben peremhelyzetben vannak. Később, amikor a fenyegetés, a segélykérés nem vezet eredményre: az érzelmi kapcsolatok nem lesznek intenzívebbek, sőt az ismételt szuicidiumkisérlet antiszocialitásnak minősül, a nevelőotthonból való eltávolításhoz, a nehezen nevelhetők intézeteibe való áthelyezéshez vezet, akkor nem ismétlik meg a „segélykérő" kísérletet, hanem a kriminalitás felé fejlődnek. A javítóintézetekben és a fiatalkorúak börtönében a többrendbeli törvényszegést elkövetők között számos olyan fiatal van, akiknek anamnézisében a korai szuicidiumkisérlet szerepel. 2. PERTORINI és munkatársai (1974) kutatása szerint szignifikánsan több későbbi neurotikus került gyermekkorában instabil körülmények közé. A kutatás adatai szerint az egészséges szocializáció bármilyen környezetben megtörténhet, ahol véglegesen befogadják a gyereket, és azzal természetesen együttjár az emocionális odafordulás. Viszont mindegyik nevelési típus patogén tényező, ha a gyerek ott csak ideiglenesen megtűrt személy. Márpedig az állami gondozottaknak ez az élethelyzete és az életérzése, tehát viszonylag számosan kísérelnek meg öngyilkosságot. 3. A preszuicidális szindróma szempontjából az állami gondozott gyermekek hátrányosabb helyzetben vannak az átlagpopulációnál, mert a nevelőotthonban élők agressziókiélése nagymértékben akadályozott: - a merev előírások, szabályok, fegyelem miatt; - a kortársi kapcsolatok - a barátkozások - is szegényesek, nem alkalmasak a normális agressziókiélésre. 4. A serdülőkori leválási krízis a nevelőotthonokban kiélezettebb, mint a családban. A serdülő rádöbben nehéz helyzetére, veszteségérzetét erősíti a társadalmi diszkrimináció, a közelgő magányosság, a peremhelyzet. Az interperszonális kapcsolatok kudarca, a nevelőotthoni életből fakadó hiányos szereptanulás miatt gyakoribb, mint a családban élő gyermekeknél. Ebben a megkapaszkodás lehetősége nélküli helyzetben kell leválnia a nevelőről, aki valamennyire szülőpótló volt, és le kell válnia a vér szerinti szülőkhöz vagy a nevelőszülőkhöz való tartozásnak eddig titkon táplált illúziójáról is. De nincs hová csatlakoznia, nem tartozik szorosan kortársi csoporthoz, baráthoz. 196

5. Sajátos - esetenként öngyilkossági kísérletet kiváltó - erős pszichikus feszültség a nevelőotthonban nevelkedő serdülőben az a konfliktus, ami agresz- sziós színezetű indulati állapotai és beilleszkedési, normakövetési törekvései között keletkezik. A pedagógusok gyakran kiélezik ezt a konfliktust azáltal, hogy verbálisan és metakommunikatlv módon intenzíven a szocializációra, a felnőtté válásra ösztönzik a növendékeket, ugyanakkor, amikor a nevelőotthon belső és külső zártságával fokozza a serdülő dependenciáját és az inkompetenciaérzés által kiváltott agressziót. Az állami gondozott fiatalnak 16-18 éves korától kezdve vállalnia kellene a felnőttkori felelősséget - nincs szociális moratóriuma pedig még egészen tapasztalatlan és infantilis, az „identitásdiffúzió" állapotában van. 6. S végül utalok a RINGEL (1969) által kifejtett dinamikus beszűkülésre (a személyiség egy irányba fejlődik), amely megelőzi a szuicidiumkísérleteket, és ami az állami gondozott növendékeknél - ismét csak helyzetükből következően - sokkal gyakoribb, mint a világban szabadon élő, mozgó serdülőknél. Ide sorolja RINGEL - a merev képzettársítást - a nevelőotthoni gyermekek egy része állandóan a szülőhiányra gondol; - az affektív tapadást a megszokott állapothoz (fél kimenni a nevelőotthonból); - az elaboráció hiányát, ami helyett primitívebb elhárítási mechanizmusok: elfojtás, regresszió, projekció, vágyteljesítő fantáziák (kompenzáció) lépnek működésbe. Az elaborációt a növendékek verbális gyengesége is akadályozza, főként a csecsemőkoruk óta intézetben nevelkedetteknél; - az érték beszűkülést (nincs jelentőségük a dolgoknak). Egy ismétlődően szuicidáló kislány például azt emlegeti öngyilkossága okának: „nem akarom érezni az életet nincs benne semmi jó!" A következőkben röviden összefoglalt élettörténet - 22 éves volt állami gondozott elbeszélése képet adhat azoknak a súlyos, kiheverhetetlen traumáknak halmozódásáról, amelyek elvezetnek ringeli preszuicidális szindrómához.

R. B. öteves volt, amikor szülei, szeme láttára megölték apjának szüleit. Akkor testvérével együtt az anyai nagyszülőkhöz került, miután szüleiket életfogytiglani börtönre ítélték. A nagyszülők egészen idős emberek voltak, és úgy kezelték őket, mint gyilkosok gyermekeit. Naponta többször hallották a nagyszülők erre vonatkozó megjegyzéseit. Az iskolában is minden gyermek és minden tanító „úgy" nézett rájuk. Egy év múlva állami gondozásba vették, és ugyanabban a községben levő nevelőotthonban helyezték el őket, ahol az anyai nagyszülők éltek. Nevelőik és társaik gyakran emlegették a szülők bűncselekményét. Amikor R. B. 16 éves lett, meglátogatta szüleit a börtönben, ahonnan különben 15 év letöltése után szabadultak. Apja tehetetlen betegként tért haza, anyja szakácsnőként helyezkedett el. R. B. elmondja, hogy anyja szokott neki küldeni disznótoros kóstolót, de ő nem tudja megenni. Egyszer volt csak otthon, nagyon rosszul érezte ott magát. Legszívesebben nagyanyjához megy a szociális otthonba - annak szüksége van arra, hogy segítse. Sokszor beszélgetnek a halálról. Segítette szüleit is, amikor mint fonónő három évig az NDK-ban dolgozott. Anyja akkor jött ki a börtönből, ő az NDK-ból küldött neki ruhákat, villanyvarrógépet, összesen 18 csomagot küldött. - „Most hogyan élsz?" - „Meguntam a táncot, a mozit, a színházat, a tévét, a tanulást. Csak egyedül érzem magam jól. nem vágyódom sehová." - ..Hogyan képzeled a jövődet?" 197

- „Sehogyan sem képzelem. Eddig is sok minden nehézség volt az életemben, ezután még nehezebb lesz. Egy barátnőm volt. de nem tudom most hol van."

Az állami gondozottak lassan elhúzódó depressziós fejlődéséhez hasonlóan, kialakulhat a látszólag „normális" családban élő szenzíbilis fiatalban is az életkedvét látensen, apránként szétroncsoló - látványos kríziseket nélkülöző - sajátszerű depressziós állapot, ami öngyilkossági motivációhoz vezet. KELETI J. (1981, 45. 1.) árnyaltan elemzett esetismertetésében írja: „A búcsúlevélből kiindulva indítottam el tehát a beszélgetéssorozatot, amelynek folyamán és az azt követő elemzés során feltárult az élettörténeti adatokból, eseményekből, konfliktusokból, súlyos kategorizációs válságból és az ezek nyomán keletkező intrapszichés működési módokból, normákból s értékekből ötvöződő személyiségdinamikai folyamat, amely az öngyilkosság bekövetkezésének pillanattól fogva, visszamenő érvénnyel, egységes folyamatként determinálta az öngyilkosságot." Bizonyos családtípusokban - mint a KELETI által bemutatott családban is - a szülők meg vannak győződve árról, hogy gyermekeik érdeke számukra mindennél előbbre való. Ugyanakkor empátiájuk hiányosságai miatt gyermekükkel való kommunikációjuk felszínes, a fiatal családján belül magányosan él. Feltételezhető, hogy ezekben a családokban a serdülők és adoleszcensek, tudattalanul, „szerv-nyelven" azaz pszichoszomatikus tünetekkel fejezik ki magukat. Az el nem múló migréneket, a szívritmuszavarokat, a gyomorfekélyt, az anore- xia nervosát bizonyos esetekben a frusztrált helyzetéből menekülő fiatal öngyilkossági kísérletét megelőző „segélykiáltásnak" kell értelmeznünk. ALEXANDER megállapítása szerint valamennyi pszichoszomatikus betegség oka „a frusztrált és ellentétes előjelű érzelmekből és ösztönkésztetésekből származó tartós feszültség áttétele a humorális és vegetatív szabályozórendszerre. E rendszerek izgalmi állapota hozza létre a pszichoszomatikus zavart" (DEM- CSÁKNÉ KELEN I., 1982, 46. 1.).

Az anorexia nervosa Pubertás- és adoleszcenskorú lányoknál a depressziós folyamat specifikus megnyilvánulásaként jelentkezik. Tünetei: teljes étvágytalanság, a táplálkozás visszautasítása, kóros lesoványodás, a menses elmaradása. DÜHRSSEN (1962, 253.1.) teóriája szerint az anorexia nervosában szenvedő lányok félnek a női szereptől, a szexualitástól, nem akarnak felnőtté válni. A szülők rossz házassága, az anyai példakép hiánya, az anyával való azonosulás lehetetlensége, önérzeti sérelmek, teljesítménykudarcok válthatják ki ezt a súlyos neurotikus szindrómát. HERMANN E.-BERLIN I. tanulmányukban (1981, 95. 1.) leírják, hogy az anorexiás fiatal lányok testsúlyuk 50%-át is elveszthetik. A szokásos, sokéves pszichiátriai kezelés sem hoz minden esetben teljes és tartós gyógyulást, a halálozás 5-20%. Tapasztalataik szerint a családterápia általában sikeresebb. Közlik, hogy MINUCHIN és munkatársai (1978) a philadelphiai gyermekklinikán 53 anorexia nervosában szenvedő beteg esetében családterápiát folytattak, s a betegek 86%-a hat hónap alatt gyógyult. Az orvosi gyakorlatban világszerte alapvetőnek tartják a beteg kiemelését az otthoni környezetből, valamint az orvos és a pszichológus együttműködését a kezelésben. 198

Az alkoholizálás Magyarországon az alkoholizmus igen elterjedt, világviszonylatban elöl járunk a szeszesital fogyasztásában. Ez is egyik oka annak, hogy a fiatalok gyorsan növekvő arányban alkoholizálnak. A Központi Statisztikai Hivatalnak a hetvenes években végzett 300 fiatalra terjedő budapesti felmérésének eredményei szerint a 11-12 évesek 85%-a, a 12-13 évesek 100%-a fogyasztott már alkoholt, rendszerint engedéllyel, a felnőttekkel való együttlét során. A középiskolások 28%-a, az általános iskolások 16%-a ismeri a részegség élményét. A fenti adatok alátámasztják, hogy a felnőtt társadalom ivási szokásai és a szeszes italhoz vafó könnyű hozzáférhetőség zöld utat nyit az inadaptált fiatalok későbbi rendszeres alkoholizálásának, ami a tapasztalatok szerint 25-30 éves kor körül alkoholbetegséghez, az alkoholtól való függőség kialakulásához vezet. ANDORKA RUDOLF (in: Andorka R.-Buda B.-Cseh-Szombathy L., 1974) | két egymástól eltérő szociálpszichológiai nézetet közöl a személyiség adottságai és az alkoholizálás összefüggéseire vonatkozóan. Idézi JESSOR szavait: „... a személyiséglélektan eddig kevéssé tudott hozzájárulni az olyan bonyolult társadalmi viselkedés megértéséhez, amilyennek az alkoholizmus tekinthető" (292. 1.). Később pedig hivatkozik JoNESra, aki a gyermekkori családi problémákban látja az alkoholistáknál talált személyiségfejlődési hibák gyökerét. Eltérőnek, sőt ellentéteseknek tartjuk e nézeteket, mert a „gyermekkori családi problémák" mint jelentős személyiségfejlődési tényezők nem rekeszthetők ki a személyiséglélektan témáinak keretéből. Egyetértünk azonban HEGEDŰS I. és G. KISS J. (1974) megállapításával, hogy „a szocializációs hibákat, amelyeket az alkoholizmus kialakulásában alapvetőnek tartunk, szinte valamennyi deviáns magatartás gyökerénél megtaláljuk, tehát nem specifikusak, nem alkoholizmusra, hanem általában devianciára hajlamosító tényezőknek tekinthetők" (351. 1.).

199

Az alkoholizálok gyermekkorában valóban azokat a családi szocializációs ártalmakat lehet fellelni, amelyek a neurotikus vagy a kriminális fiatalok élettörténetét általában is jellemzik: a szülő-gyermek kapcsolatok hidegségét, az idegen környezetben (rokonok, intézetek) való hányódást, a szülők halálát, betegségét, válását, a brutális veréseket, a családi devianciát stb. Viszont az alkoholizmus napjainkban tapasztalható gyors terjedésének, pusztító járványhoz hasonlítható rombolásának nem vethet gátat a „nem specifikus" ártalmak feltárása. A kormányok, az egészségügyi szervek, a tudományos fórumok részére világos, hogy tovább kell lépni az alkoholbetegség egyéni és társadalmi feltételeinek vizsgálatában, ki kell dolgozni e betegség gyógyításának és megelőzésének eredményes módszereit. Az Egészségügyi Világszervezet számos, az alkoholizmussal foglalkozó kutatást támogat. Hazánkban Az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság által kiadott folyóiratban, az Alkohológiában, az Alkohológiai Kiskönyvtár sorozatban és más szakfolyóiratokban (Ideggyógyászati Szemle, Gyermekgyógyászat, Orvosi Hetilap, Demográfia, MTA Demográfiai Bizottság Közleményei stb.) megjelent tanulmányok és cikkek folyamatosan közlik az új felmérések és kutatások eredményeit és nyitott, kutatásra váró kérdéseket vetnek fel. A hazai és a külföldi kutatások adalékai szerint a családi hibás szocializációban rejlő okok mellett az egyén későbbi életének specifikus eseményei vezetnek el a fokozatosan kifejlődő alkoholbetegséghez. Az alkoholbetegséget az alkoholtól való függőség jelzi a legpontosabban. Ha az alkoholfüggőségben élő ember nem jut szeszhez, „elvonási tünetek" - remegés, súlyos rosszullét - lépnek fel. Ezért nem képes lemondani napi adagjáról, sőt egyre emeli azt, hogy eljusson a részegséghez még akkor is, ha tisztában van vele, hogy saját és családja sorsát tönkreteszi, elveszíti munkáját, barátait, óriási fájdalmakkal járó halálos betegségeknek néz elébe. A függőség előtti állapot is igen nagy veszélyeket rejthet: a sokat ivó, de az alkoholról még lemondani képes fiatalok is törhetnek, zúzhatnak, bűncselekményeket követhetnek el alkoholos hatás alatt. A sokat ivók táborának növekedésében döntő szerepet játszik az alkohol nagyarányú kereskedelmi kínálata, ami társadalmunk széles rétegeinek új ivási szokásait bontakoztatta ki. A családokban, a munkahelyen, a baráti körben egyre több felnőtt kezd el - előbb alkalomszerűen, majd rendszeresen - az ésszerű mértéken felüli mennyiséget inni, a gyermekek és a fiatalok is bevonódnak a „mindennapinak", „természetesnek" tartott szituációba, s miután életkoruknál fogva pszichikusán sérülékenyebbek, rohamosan sodródnak az alkoholizmusba, a függőség felé. A szociálpszichológiai tényezők közül igen jelentősnek bizonyul, hogy hazánk kiterjedt szőlőtermeléssel rendelkező ország lévén a nagy mennyiségű szeszfogyasztás történelmi hagyományokkal rendelkezik. Mindig is elvárták a „legényektől", hogy „bírják az italt", ez hozzátartozott a férfiszerephez. Ma egyre több fiatalra terjed ki ez a társadalmi nyomás, s bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a fiatalok alig vonhatják ki magukat az italozásból. A kortárs csoportokban történő másodlagos szocializáció sorári szinte kötelező a rendszeres lerészegedés, ami a csoportkonvenciókhoz való csatlakozást és ugyanakkor a kompetencia, az önmegvalósítás szerepkörének megvédését jelenti. Egészségi és pszichés károsító hatásait ma még nem tudjuk megbízhatóan felmérni, de a csöves társas kapcsolatok, az együtt csavargó, aluljárókban, parkokban éjszakázó, otthonukból napokig távolmaradó, erősen italozó és drogélvező fiatalok táguló köre kriminális veszélyeztetettségükre figyelmeztet. Sokuknál már megmutatkoznak az alkoholista személyiség jellemző jegyei: a menetkész indulati feszültség, agresszivitás, durvaság, az értelmi és érzelmi leépülés, a magány, a perspektívátlanság. A szubkultúrákban élő fiatalok problémáit elmélyíti, hogy általános egészségi és pszichés állapotuk leromlása miatt életük irányítására és erőfeszítésekre képtelenek. A belső feszültségektől való szabadulás „könnyű" módja az italozás, beidegzett megszokásként, „reflexként" lép működésbe. S végül nagyon rontja reszocializálódásuk esélyeit, ha

környezetük és a tágabb társadalmi közvélemény véglegesen alkoholistáknak minősíti őket. Ezt a minősítést előbb-utóbb elfogadják, és sorsszerű szerepként élik meg. A múlt és a jelen traumái és konfliktusai elől az ivásba menekülő fiatal útja a neurózison, az önsorsrontáson át a pszichopata, antiszociális személyiség rögződéséhez vezet. Az elvonókezelés gyakorta eredménytelen, vissza-visszaeső alkoholbetegekként élnek a társadalom peremén. Míg századunk első felében az alkoholbetegséget még „férfibetegségként" tartották számon (az alkoholisták 90%-a férfi volt), addig napjainkban a rendszeresen italozók között a fiatal nők aránya állandóan növekszik. S bár a közvélemény felháborodással ítéli el a nők alkoholizálását - hiszen nyilvánvalóan alkalmatlanok társadalmi szerepeik: a gyermeknevelés, az otthon gondozása, a támaszt nyújtó élettárs feladatainak betöltésére - mégis egyre több nő sorolható a „szeszfogyasztók" közé. A városi, s főként a nagyvárosi környezetben a fiatal lányok a fiúkkal együtt és hasonló mennyiséget isznak, szórakozóhelyeken, otthoni „bulikon" és a kallódások, csövezések alkalmával. Tudomásul kell venni, hogy a fiatal nők italozása nem csak társadalmi szerepeikben való helyt nem állásukat eredményezi, de a szokásukká vált ivással leendő gyermekeik életét és egészségét ijesztő mértékben kockáztatják. Nagy valószínűséggel elvetélnek, vagy koraszülött, halvaszülött, illetve „veleszületett rendelleneséggel" (kongenitális anomáliával) terhelt utódokat hoznak világra. A századforduló éveiben már sok tapasztalati tény és célzott megfigyelés tanúskodott arról, hogy az iszákos szülők gyermekeinek egészségkárosodása és a korai halálozásának aránya többszöröse a nem italozó szülőktől származó utódokéhoz viszonyítva. A hatvanas években korszerű vizsgálati módszerekkel folytatott kutatások eredményeképpen kimutatható volt az alkoholbeteg nők terhességeiben a magzati fejlődészavar: a nagyobb arányú halálozás és a súlynövekedés visszamaradása (DR. CZEIZEL E. szerk., 1981). A kutatók annak idején ezt az alkohol indirekt hatásának tulajdonították, azaz az alkoholizáló nők egészségi károsodottságának, ami a magzat fejlődését kedvezőtlenül befolyásolja. Az anya alkoholizálásának a magzatra gyakorolt hatására vonatkozóan a tudományos álláspont 1973-ban jelentősen módosult. „A hetvenes évek terato- lógiai szakirodalmának kétségtelenül legnagyobb feltűnést keltő eseménye a magzati alkoholszindróma létének tudatosulása volt" - írja CZEIZEL ENDRE (1981, 42.1.). A szerző, 1978-as külföldi és hazai adatok alapján, táblázatban részletezi (uo. 49. 1.) a magzati alkoholszindróma, a MASZ tüneteit és gyakoriságát. A táblázat felsorolja a központi idegrendszeri, a szomatikus rendelleneségeket, az arcon és egyéb testrészeken és belső szerveken mutatkozó „minor" és „major" anomáliákat. Az előfordulás gyakoriságát tekintve, az értelmi visszamaradás, a kisfejüség, a funkcionális neurológiai (idegi-pszichikus) tünetek és a testsúly visszamaradása 90% gyakoriság körül mozog, a többi tünet körülbelül 30-70% gyakorisággal fordul elő. A hazai kutatók egyik megdöbbentő adata, hogy „a MASZ szindrómás utódot világra hozó 25 nő közül 15 már húszéves kora előtt iszákossá vagy nagyivóvá vált" (uo. 226. 1.). Ez az adat arra figyelmeztet, hogy az adoleszcens korú lányok ma szokásos italozása a jövő generációt fenyegető, roppant nagy csapás, annál is inkább, mert a MASZ létrejöttére legérzékenyebb időpont a terhesség 2. és 8. hete közötti szakasz - az alkohol ekkor fejti ki leginkább közvetlen toxikus hatását a magzatra -, de az anya ilyenkor általában még nem tudja, hogy terhes, tehát ha a gyermek érdekében meg is tudná tenni, nem tartózkodik a megszokott szeszfogyasztástól. A fenti - röviden összefoglalt - tudományosan bizonyított tények, úgy véljük, minden családra és az ifjúsággal foglalkozó minden intézményre azt a kiemelkedően fontos feladatot róják, hogy a tizenévesek alkoholizálásának gyors megszüntetését megoldják.

A kábítószer-szenvedély (narkománia) Az ötvenes évek vége felé, de főként a hatvanas években a nyugati filmipar kiemelkedő témája volt a fiatalok kábítószer-élvezése. Bemutatták az új nemzedéket aggasztóan pusztító LSD, marihuana, hasis szívásának vagy tabletták, injekció formájában való fogyasztásának hatásait. E filmek hozzánk is eljutottak, és az iszonyatosan leromlott, menthetetlen fiúk és lányok tántorgása, önkívületi állapota láttán úgy véltük, hogy a nyugati társadalmak ifjúságát sújtó borzasztó járvány a szocialista országokat, s így bennünket is el fog kerülni. Valóban, a fenti kábítószerek használatát sokáig sikerült hátráltatni, az utóbbi években mégis aggasztóan elterjedt a narkománia hazánkban is. Már 1968-ban egyes iskolákban és nevelőotthonokban, illetve félzárt és zárt intézetekben tapasztalták, hogy két-három növendék „ragasztózik", vagyis az üzletekben olcsón beszerezhető vagy az építkezések területén szabadon heverő, szerves oldószert tartalmazó ragasztóanyagokat (Kale, Palma, Technokol stb.) belélegezve (inhalálva) kábítja magát. E drogként használt ragasztók a központi idegrendszerre hatnak, s hallucinációkat, illúziókat, felszabadult, örömteli állapotokat keltenek. Hatásuk némileg hasonlít az alkoholéhoz, de gyorsabban jelentkezik és intenzívebb. Az elszórt esetek nem okoztak nagy gondot (egyénileg foglalkoztak a serdülőkkel), 1973tól kezdve azonban a ragasztózás elterjedt, kábítószeres gócok keletkeztek bizonyos kerületekben, iskolákban, intézetekben. A rendszeresen inhalálok függővé váltak e narkotikumtól, és arra törekedtek, hogy minél több társukat bevonják a „csodálatos álomvilágba". A ragasztózók nejlonzacskóba tették a kábító anyagot, azt a fejükre húzva lélegezték be, ami több esetben fulladásos halálhoz vezetett. A nyolcvanas években a ragasztózás mellett újabb kábítószerezési módok terjedtek el. Az alkoholizáló adoleszcensek rájöttek, hogy ha alkoholos állapotban bizonyos gyógyszereket szednek, narkózist érnek el. Több ilyen hatású gyógyszer vált ismertté, ezek megszerzéséért jelenleg is - mindent elkövetnek. Például betörnek az orvosi rendelőkbe, receptblokkokat lopnak, amelyekre ráhamisítják a gyógyszerrendelést. A narkománia tehát viszonylag sok áldozatot szed ma is az ifjúság körében, főként az alkoholista, depressziós, alacsony frusztrációtürésü, éngyenge fiúk és lányok között. 1973 óta cikkek és tanulmányok foglalkoznak a kábítószerrel élők egészségügyi, pszichológiai és szociológiai problémáival. Sajnos azonban meg kell állapítani, hogy - akárcsak az alkoholbetegek esetében - a narkománia megelőzésére és gyógyítására nem találták még meg a megfelelő eszközöket. Az alkoholizálást kísérő újabb deviáns szindróma is a szubkultúrában hódít rohamosan tért, tehát csak a deviáns szubkultúra jelentős csökkenése esetén remélhető, hogy nem terjed tovább. A narkomán fiatalok túlnyomó többsége erős szorongásoktól gyötörve, céltalanul sodródik, nem tartozik senkihez. Nincs szakképzettségük, helyzetüket értéktelennek és kilátástalannak tartják. A narkotikum hatása alatt a valóság eltűnik, a „lebegés", a szép, színes képek és kellemes hangok, a vakmerő tettek illúziói még a kijózanodás után is kárpótolják őket a realitás nyomorúsá- gáért és tehetetlenségükért, hogy sorsukon javítsanak. Egy félzárt intézetben mélyinterjúval és projekciós tesztekkel végzett pszichológiai vizsgálat (GREMINGER ZS., 1977) kimutatta, hogy a visszaeső kábítószer-élvező fiúk valamennyien állami gondozottak, átlagban 7,2 éven át, 5-6 különböző nevelőotthonban nevelődtek, számtalan szökés és csavargás után kerültek a félzárt intézetbe. A narkotikumról nem akarnak lemondani, nagyjából egyforma motivációkra utalva: „narkósan nem emlékszem semmire, megszűnik minden", „nem érzem, hogy szomorú vagyok", „űrhajós vagyok, holdon sétálok", „csodálatos álmaim vannak, liliomok, jégmező fölött repülök". A személyiségvizsgálat alapján többségüknél valószínűsíthető volt a pre- szuicidális szindróma: a beszűkülés, a halállal való állandó foglalkozás, az erős agressziós feszültség, amit

nem tudnak egészséges módon - kommunikációval, pozitív érzelmekkel, elaborációval lereagálni.

A bűnözés A serdülő- és adoleszcens korúak bűncselekményeinek száma a második világháború óta a fejlett ipari országokban növekvő tendenciájú, és az utóbbi években hazánkban is észleljük a fiatalkorúak kriminalitásának terjedését. Az ifjúság deviáns viselkedése nemcsak a pszichológia területére tartozik, a szociológusoknak is van lényeges kutatni- és mondanivalójuk e jelenség társadalmi okairól. Ezekre - bár a kettő elválaszthatatlanul összefonódik és egymást kölcsönösen felerősíti - nem térünk ki bővebben, csak megemlítjük a jelentősebbeket, mert bizonyos szociológiai tényezők döntően determinálják a pszichikus mechanizmusokat. Ilyen tényezők: - a városokban évtizedek óta fennálló lakáshiány, a túlzsúfolt lakások, ahol a fiataloknak nincs lehetőségük, hogy szabad idejüket családtagjaikkal vagy barátaikkal eltölthessék; - a szülők generációjának értékrangsorában első helyre került az anyagi javak és a társadalmi státusz megszerzése, ennek áldozatául esik a családi otthon egyik legfontosabb szocializációs funkciója: a meleg, a gyermeket stimuláló, kompetenciáját kialakító légkör; - a rejtetten vagy nyíltan deviáns - alkoholista, munkakerülő, bűnöző - szubkultúrák. A fiatal törvényszegők tekintélyes része deviáns családban nevelkedett, e családokban a társadalmi normák nem épülhettek be a gyermekekbe, az agresz- szivitás szokásos és legitim volt. A gyermekek kicsi koruktól kezdve a deviáns szülőkkel identifikálódtak. A bűncselekményeket elkövető fiatalok másik csoportja a normatartó, de a gyermek érzelmi szükségleteit hiányosan kielégítő családban felnőtt serdülőkből adódik. Törvényszegő állami gondozottak Becslések szerint a legtöbb bűnöző fiatal kisgyermekkorban állami gondozásba került, hospitalizálódott vagy huzamos nevelőotthoni, illetve nevelőintézeti ártalmaktól károsodott. Az inadaptált állami gondozottak agresziv, antiszociális tüneteire a napjainkban ismét fellendült galeritevékenység hívta fel a társadalom figyelmét. A rendőrségi adatokból kiderül, hogy a közbiztonságot garázdasággal, rombolással, betöréssel veszélyeztető fiatalkorúak között az állami gondozottak száma. az azonos korosztályú, családban élő adoleszcensekhez viszonyítva, igen magas. KÁDÁR JÓZSEFNÉ (1979) budapesti hivatásos pártfogómunkájáról beszámolva írja: „...évek óta körülbelül 20% körül mozog a Budapesten lakó elkövetőkből az állami gondozottak aránya. .. .jóval több az állami gondozottak közül a visszaeső, a bünismétlő, mint a többi utógondozottnál" (56. 1.). Kitér arra is, hogy az állami gondozottak 68%-a már állami gondozottként követte el a törvényszegést (61. 1.). A galerikbe tagolódás, a bűncselekmények egyenes következményei a nevelőotthonokból és intézetekből történő, emelkedő arányú és egyre fiatalabb gyermekeket érintő szökéseknek, több hetes, vagy több hónapos csavargásoknak. Az állami gondozottak viszonylag tetemes hányada kitartóan irtózik az állandó nevelőotthoni tartózkodástól, s ha úgy érzi, hogy nem bírja tovább a mindennapok taposómalmát, lelép. E szökések szinte megszokottá válnak, a felnőttek tudomásul veszik a csövező kortársi referenciacsoportok vonzását, s azt, hogy a fiatalok itt találják meg kommunikációs és metakommunikációs mintáikat, a „megértést", amit családjukban és a pedagógusoknál hiányolnak. 1969-ben a csavargó fiatalok 40-50%-a (körülbelül 800 fő) volt állami gondozott (MURÁNYI-KOVÁCS E.-NÉ, 1969). 1979-ben ez az arány 75%-ra emelkedett, 2421 szökéssel (MÉSZÁROS J., 1981), 1980-ban már 4436 csavargó intézeti, illetve állami gondozott fiatalt állítottak elő (VABRIK L., 1980).

A csavargó gyermeket, ha rendőrkézre kerül, „elszállítják" az Ideiglenes Szállásra, majd 12 napon belül „visszaszállítják" oda, ahonnan megszökött. Az Ideiglenes Szállásnak rendkívül sok törzsvendége van. Az intézményben dolgozó pedagógusok nem lepődnek meg, és nem tehetnek semmi érdemlegeset a züllésnek induló fiatal ügyében, akit néhány éven belül húszszor, esetleg ötvenszer is viszontlátnak, rohamosan károsodó szomatopszichikus állapotban. A növendékek által ott leírt „életrajzokból" egész gyermekvédelmünket súlyosan elmarasztaló, a gyermek sorsát drámaivá alakító eljárásokra, mulasztásokra derül fény. Az egyik 18 éves leány például leírja, hogy 6 éves korában vették állami gondozásba három öccsével együtt. 12 éven át 2-3 havonta szökött és csavargott, közben 9 nevelőotthont megjárt. Eleinte azért szökött, mert testvéreivel szeretett volna találkozni, elérni, hogy egy helyen nevelődjenek, később - amikor ez nem sikerült - már azért ment el, mert „sehol sem éreztem magam jól, senkit sem szerettem." Idézünk egy másik leány írásából: „Miért szökök, miért szökök? Folyton ezt kérdezik. Karácsony óta intézik a munkába állásomat, de még nincs elintézve. Nem akarok én csavarogni, de inkább az utcán vagyok, mint az intézetben alszom egész nap! Van lemezjátszó, de nem adják ki, a könyvtár zárva, hát mit csináljak?" (A 16 éves leány a fővároshoz közelfekvő, úgynevezett „normál" nevelőotthonból távozott el.) A csövező fiataloknak az Ideiglenes Szálláson való néhány napos tartózkodása kedvező alkalomnak tekinthető abból a szempontból, hogy a rácsos ablakok mögött a velük együtt élő nevelő, ha nem kényszerű szerepet játszik, de kongruensen, emberi hitelességgel kommunikál a bezártakkal, valós jelzéseket kaphat a csövesek emocionális, intellektuális és értékelő ítéleteiről. Megfigyelheti a zilált személyiségű adoleszcensek szélsőséges, ambivalens megnyilvánulásait: a stressz és a depresszió, az elemi életerő és az önsajnálat, a menetkész pusztító indulat és a diffúz hiányérzet (mondhatnánk szociális éhség), a deviáns csoportnormák igazolására szolgáló „racionálék", mítoszok és az értékbizonytalanság együttes fennállását. Ezek az ellentétes pszichikus állapotok a percek töredéke alatt átcsapnak egymásba. A disszociális kortárscsoportok az inadaptált fiataloknak a társadalmi kirekesztettség nyomasztó érzésétől való felszabadulást „ajánlják fel": a csoportos alkoholizálást, a drogélvezést, a gátlástalan szexuális kicsapongást. Megadják az összetartozás élményét, a kalandokat, agresszióik és a társadalom elleni bosszúakciók kiélésének lehetőségeit. A csavargó, csöves, törvényszegő fiatalok végül is a félzárt és a zárt intézetekben („javítóintézetekben") kötnek ki.

Reszocializáló intézetek GORDOSNÉ SZABÓ ANNA (1981) foglalkozik az antiszociális fiatalok nevelőintézeteinek a jelenlegi feltételek mellett is ellátható feladataival. „Az ertelmi fogyatékos-antiszociális fiatalok gyógyító nevelésére a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán oligofrénpedagógia plusz pszichopedagógia kétszakos képzésben részesült gyógypedagógusok, az ép értelmű antiszociális fiatalok átnevelésére (reszocializációjára) pedig a pszichopedagógia szakos gyógypedagógusok vagy kriminálpedagógusok hivatottak, teamet alkotva a nevelőintézetekben dolgozó pszichológusokkal és az egyéb munkaköröket ellátó személyzettel" - írja a szerző (127. 1.). A speciális intézetek (antiszociális serdülőkkel és adoleszcensekkel foglalkozó úgymond „félzárt", valójában azonban zárt intézmények) és a börtön jellegű, zárt javítóintézetek azonban, nézetünk szerint, jelenlegi szervezeti és tárgyi feltételeik mellett nem alkalmasak arra, hogy reszocializációs feladatokat eredményesen oldjanak meg, még szakképesítéssel rendelkező nevelők és pszichológusok team-működése esetén sem. A fennálló organizáció keretében ugyanis az a célkitűzésük, hogy a deviáns fiatalok társadalmi beilleszkedési zavarait megszüntessék, hibás elméleti koncepcióval indul. Erre utal ezeknek az intézményeknek több

évtizedes fennállásuk óta sorozatosan megismétlődő és fokozódó kudarca: a fiatalok antiszocialitása intézeti tartózkodásuk során rögződik, megszilárdul, s az intézet elhagyása után visszaesőként követnek el bűncselekményeket. A deviáns identitás beépülését előmozdító tényezők közül a legintenzívebben károsítóak az alábbiak: - A félzárt és zárt intézetekben a hasonlóan minősített kortársak egymásnak referenciaszemélyként és referenciacsoportként szolgálnak. A domináns antiszociális egyéniségeket az alacsony önértékelésű neurotikusok modellként követik. Az informális „vezetők" erős szankcionáló hatalommal rendelkeznek. - A zártsággal való elkülönítésnek, az önmaga felett való rendelkezés megvonásának természetes következménye a pszeudoalkalmazkodás, a döntési felelősségről való lemondás, ez még a szabadulás utáni reszocializálódást is nehezíti. A félzárt és zárt intézetekben időszakonként az összezártság, a becsempészett narkotikumok és alkohol fogyasztása, a homoszexuális és szadista cselekmények következtében annyira túlfűtött hangulat keletkezik, hogy katasztrófák - tömeges szuicidiumkísérletek, emberölési kísérletek - történnek. A zaklatott- ság, a normális kommunikációra való képtelenség, a túlaktivált, illetve szubdep- ressziós állapot, a szerepbizonytalanság szinte általánossá válik. A narkotikumokhoz való fordulás, a drogdependencia terjed. Az ifjúkori bűnözésnek mint össztársadalmi problémának hatékony kezelése, a törvényszegések mennyiségének és súlyosságának csökkentése érdekében első lépésként meg kellene szabadulni attól a teljesen téves előfeltevéstől, hogy szelekció nélkül, több száz férőhelyes zárt intézetekbe beutalt deviáns fiatalok nagy csoportokban történő „nevelése" szocializálódásukat eredményezheti. A problémakört elmélyülten tanulmányozó szakemberek megállapításai szerint ezeknek az intézeteknek meg kellene szűnniök, és a csavargó életvitelű, alkoholizáló, narkomán és bűncselekményeket elkövetett serdülőket kis létszámú (25-50 férőhelyes), esztétikusan berendezett, korszerűen felszerelt, sokoldalú aktivitásra stimuláló reszocializáló otthonokba kellene elhelyezni. Az otthon kifejezés magában foglalja, hogy a fiatalok részére olyan életkörülményeket kell teremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy hányattatásuk és deviáns minősítésük következtében retardált érzelmi fejlődésük meginduljon. Feltevéseink szerint a reszocializálandó fiatalok deviáns viselkedésének motivációs bázisa nagymértékben eltérő, tehát a beutalás előtt hosszabb megfigyelésnek és személyiségvizsgálatnak kell megállapítania, hogy a fiatal milyen súlyosságú személyiségtorzulást szenvedett, és hogy milyen típusú intézményben remélhető reszocializálódása. Nagyszámú, zárt intézetben történt személyiségvizsgálat alapján megállapítható, hogy a beutalt fiatalok 60-80%-a még nem kialakult antiszociális személyiség (B. ACZÉL A., 1984). POPPER PÉTER is hasonlóan vélekedik, amikor az antiszociális állapot kezdeteiről a következőket írja: „.. .az érzelmi traumatizált- ság generális jellegű és olyan intenzitású agresszivitást szül, amely meghaladja a neurotikus mechanizmusokkal való kompenzáció lehetőségeit" (id. mű, 112. 1.). Egyeseknél tehát még nem kezdődött el a deviáns identitás interiorizációja (véletlenszerűnek ítélik törvényszegésüket), másoknál már a végkifejletnél tart, és a két pólus között számos átmeneti állapotú, devianciájukhoz ingadozóan viszonyuló fiatallal találkozhatunk. Mindezek figyelembevételével, nézetünk szerint, az alábbi reszocializáló otthontípusokat lehetne kialakítani. Alkalmi vagy sodródásszerű deviáns cselekedetek esetén ajánlott a nyitott, speciális otthon. A speciális jelleget az ott folyó intenzív személyiségfejlesztés adja meg, aminek főbb vonásait a következőkben jelölhetjük meg: a) Azokat a növendékeket, akik nem rendelkeznek életkoruknak megfelelő iskolai végzettséggel, be kell íratni valamilyen általános, szakközép- vagy szakmunkásképző iskolába,

és el kell érni, hogy a családban élő gyermekekhez hasonlóan - többé-kevésbé motiváltan rendszeresen folytassák e tanulmányokat. A 16. évet betöltött fiatalokat - ha nem kívánnak tovább tanulni - olyan munkához kell segíteni, amelyhez hajlamot éreznek, s amely munkában eredményes helytállásuk, jó keresetük, munkatársi kapcsolataik segítik a társadalmi normáknak megfelelő szereptanulásukat, s a társadalmi normák fokozatos bevetítését. Mind a tanulás, mind a termelőmunka az otthonon kívül történik. Az otthonnak nem feladata az eredmények számonkérése jutalmazás-büntetés eszközével, de feladata, hogy a növendék és a nevelők között olyan emberi kapcsolatok alakuljanak ki, hogy a növendék az otthonon kívüli nehézségei esetén önként forduljon a vezetőhöz, valamelyik nevelőhöz vagy a pszichológushoz segítségért. b) Az iskolai és a termelőmunkán túl fennmaradó időt az otthonban változatos, kreatív, az adoleszcens kornak megfelelő élettel, tevékenységekkel kell megtölteni. Demokratikus önkormányzati rendszerre alapozott, változatos foglalkozásokat kell szervezni. A kezdeményezést, a kivitelezést, az eredmények értékelését (zsűri, vita stb.) nagyrészt a növendékek végezzék, minél kevesebb nevelői segítséggel vagy irányítással. Bontakozhassanak ki az otthonban új és új, a fiatalságot aktuálisan érdeklő - divatos - aktivitások. Például a fotózás, filmezés, modern zenekarok, technikai kísérletek, színjátszás, pantomim, grafikai munka, kerámia, cselgáncs, karate, labdarúgás. Később sajátos, a belső feszültségek kivetítésére alkalmat adó foglalkozásokat is lehet szervezni, például vitaköröket, önismereti csoportokat, szociodrá- mákat. Ezeknek megszervezésében a nevelőknek nagyobb szerep jutna, szimmetrikus pozícióban részt is vennének, ami elősegítené, hogy a fiatalok utánozzák őket és bevetítsék a nevelői modelleket. A pszichológus feladata, hogy egyéni vagy csoportos pszichoterápiában részesítse azokat a fiatalokat, akiknél ennek indikációja fennáll. Rögzült, neurotikus deviancia esetén a fiatalokat olyan otthonba helyeznék el. amelyben területileg és pedagógiailag összetartozó három szabadságfokozatú részleg működik: zárt, korlátozott szabadságú és nyitott. A zárt részlegbe veszik fel átmenetileg az önkontrollra, önirányításra nem képes fiatalokat, akik később, személyiségük bizonyos fokú átstrukturálódása után a korlátozott szabadságú, illetve a nyitott részlegbe kerülnének át. Mindhárom részlegben a már említett, terápiás hatású tágas elhelyezés, esztétikus bútorzat, aktivitási lehetőségek, megnyugtató nevelői légkör kialakítása és egyéni, illetve csoportpszicho- terápia bevezetése szükséges. Súlyos, antiszociális pszihopátia esetén zárt otthonban való elhelyezés indokolt, ahol a deviáns fiatal termelőmunkát végez, és pszichiátriai gondozása is lehetséges. Végül meg kell jegyeznünk, hogy mindhárom - egymástól lényegesen különböző reszocializáló otthonban az ott dolgozó felnőttekkel szemben alapvető elvárás a terápiás légkör kialakítása. A fent leírt tárgyi és szervezeti körülmények, a vázlatosan említett tevékenységek teszik lehetővé, hogy kialakulhassanak a terápiás hatású személyi viszonylatok és a terápiás hatású csoportélet. A gyógyító légkör az interperszonális kapcsolatok árnyalataiban, a különböző közösségekben eltérő módon megvalósuló interakciókban kezd formálódni, majd erősödik, és kisebb-nagyobb hullámzások után stabilizálódik, természetessé és hagyományossá válik.Ilyenkor - és ez az optimális - a felnőtt kollektíva már nehezen tudatosítja e „természetes képződmény" részleteit. A deviáns fiatalok nagy tömegeit befogadó, működési hibáktól torzult jelenlegi intézményrendszerről való áttérés a fentiekben vázolt korszerűbb szocializációs módszerekre, nem tartozik az utópia birodalmába. Számos országban létesítettek ilyen típusú otthonokat, amelyeknek viszonylag igen jó eredményeiről bárki meggyőződhet, aki e témában tájékozódni kíván. Franciaországban 1950 óta kétszáznál több családias jellegű, 20-30 deviáns fiatalt fogadó és reszocializáló otthon alakult meg. A Párizs melletti Vitry sur Seine-ben működő otthon

körülményeivel és munkájának néhány jellemző részletével szemléltetjük a hasonló érdekes kísérleteket (TOMKIEWICZ S. és mtsai, 1979). Az otthon az úgynevezett „korlátozott szabadságú" kategóriába tartozik, egy társadalmi egyesület alapította, az Igazságügyi és az Egészségügyi Minisztérium közös felügyelete alatt működik, az Igazságügyi tárea utalja ki az évi fenntartási költséget, az ott élő fiatalok száma szerinti „napidíjat", amiből az igazgatónak kell kigazdálkodnia a 22-26 fiú étkezését, ruházkodását, a dolgozók fizetését és az ezenfelül felmerülő minden költséget, ami az otthon felszerelésének és a fiatalok tevékenységeinek igen magas színvonalon tartásához szükséges. A „korlátozott szabadságú" otthon itt - és ilyen típusú reszocializáló otthonokban máshol is - nyitott otthont jelent, mert az otthon kapuja állandóan nyitva van, kapus nincs, senki sem ellenőrzi a fiúk jövését-menését, akik rendszeresen kijárnak az otthont körülvevő lakótelep iskoláiba vagy távolabb fekvő, esetleg csak vonaton elérhető iskolákba, illetve munkahelyekre. Ugyancsak, minden beszámolási kötelezettség nélkül, elmehetnek látogatóba, sporteseményekre, találkozhatnak régi vagy új ismerősökkel, lányokkal - egyszóval olyan szabadok, mintha családban élnének. (A „korlátozott szabadság" nyilván azt jelenti, hogy ha elfogadták, hogy itt éljenek egy meghatározatlan ideig - saját döntésük alapján -, akkor számolniok kell a közösség érdekével, tudják, hogy a kortárs csoport és a felnőtt kollektíva figyelemmel kíséri magatartásukat, cselekedeteiket, teljesítményeiket.) A fiúk 13 évestől 21 éves korig tartózkodhatnak az otthonban. A régi, kétemeletes házban a helyiségek meglepő összevisszaságban épültek, mindenfelé kuckók, sarkok, meglepetések. A két főépület mellett - amelyek még a múlt századból valók - a kertben kis melléképületek vannak, földszintesek vagy egyemeletesek, amelyeket maguk a fiúk építettek. Ezekben van elhelyezve a fotóklub, a vetítőterem, a vágószoba, az elektronikus klub és egy zeneszoba zongorával. A főépületekben vannak a fiúk hálószobái - hárman laknak egy szobában - a fürdőszobák, a konyha, a mosoda és két lakás. Az egyik a házvezetőnőé, a másik az igazgatóé. Itt él és igazgat 1950 óta az a pszichológus vezető, akihez a nap bármely órájában felmehetnek a meredek falépcsőn a második emeletre a fiúk, ha valamilyen ügyben beszélni kívánnak vele, és ha nem tartózkodik éppen az épület egy másik részében. A nevelőcsoport többi tagja - a fiúk zsargonjában a „gyógyíthatatlanok" - négy teljes munkaidős pedagógus, néhány gyakornok és egy vezető pedagógusnő. Egy pszichiáter és egy pszichológus járnak be az otthonba, mindegyik kétszer egy héten egy-egy napot tölt ott el. A személyzet: egy raktáros, egy karbantartó, egy mosónő, a házvezetőnő és két szakácsnő. A fiúk az iskolából és a munkából általában sietnek haza, mert nagyon fontos nekik, hogy részt vegyenek az otthon tevékenységeiben. Önként választják az őket érdeklő foglalkozásokat, és erősen rivalizálnak, hogy teljesítményeik minél színvonalasabbak, minél egyénibbek legyenek. A csoport élesen kritizál, vitatkozik, életkoruknak megfelelően teljes energiabedobással támadnak, védenek, harcolnak az önkifejtésért, a kompetenciáért. A klubokban, a vitakörökben folynak a különféle alkotómunkák, egyéniek vagy csoportosak, tervek szerint vagy rögtönözve. A legfontosabbakat említjük csak meg az alábbiakban: Rajzok, többnyire plakátok, belső használatra és a látogatóknak információképpen. (Nagyrészük jelmondatok, programok, problémák humoros feldolgozása - a nevelőkre és a nevelési módszerekre vonatkozóan is -, egymás kigúnyolása stb. Mindez élénk, sőt agresszív, sajátos vitry-i modorban.) Fotózás (színesben is), filmezés, (a fiúk egyedül vagy csoportban készíthetnek filmeket, amikor akarnak és amilyent akarnak, először operatőr tanította be a nevelőket és a fiúkat, most már egymást tanítják, a nyersanyagra a pénzt valahogy összehozza az otthon, és a fiatalok is hozzájárulnak munkabérükből.) Verseket írnak, azokat illusztrálják vagy megzenésítik, és hanglemezekre, magnókazettákra veszik fel őket. Utóbbiakra gyakran mondanak rá monológokat, csak saját használatra, emlékként őrzik ezeket (talán a régenvolt „napló" funkcióját töltik be).

A kulturális tevékenységek színvonalának mértéke a kreativitás és a kivitelezés minősége. E tevékenységek elsőrendű célja a kulturális és az esztétikai igény megteremtése, a különböző ismeretek és a gyakorlat megszerzése melléktermékként jelentkezik. Az igény, a becsvágy kibontakozása a deviáns fiatalokat igen nagymértékben szocializálja: kihat testi higiéniájuk, gondozottságuk fejlődésére, az ízléses öltözködés óhajára és ezáltal természetes módon tudnak mozogni az otthonon kívüli világban, megszabadulnak a diszkriminációtól, a negatív minősítéstől, a „másság" élményétől. Testi és lelki épségüket, erejüket fokozza az intenzív sportolás, amire minden lehetőséget megkapnak. A vitry-i otthon egyik sajátos, erősen terapikus hatású, az egész közösséget dinamizáló aktivitása: a szociodráma. Akkor kerül sor az ilyen, sok óráig, esetleg több napon át folytatódó „előadásra", amikor az otthonnak valamilyen konfliktusos, aktuális ügye van, amit az egész csoport bevonásával, nyíltan meg akarnak vitatni. A nevelők a témát kifüggesztik a közös helyiség falára, aki szerepelni akar, odaírja nevét és hogy milyen szerepet kíván játszani. Többnyire néhány nevelő és a pszichológus is feliratkozik. A szereplők a kitűzött előadás előtt megbeszélik szerepeik jellegét (hogy milyen álláspontot vagy érzelmet akarnak kifejezni), de próba nincsen, a szociodráma rögtönzéses műfaj, előadás közben bontakozik ki, akkor történik a feszültségek lereagálása, az összecsapás, a katarzis. Amit a fiúk nem mondanak el senkinek, amit esetleg magukban sem tudatosítanak, azt szerepeikben képesek lejátszani, verbalizálni. Indulatok, projekciók, fantáziák kerülnek felszínre, de kifejeződik a realitásérzék is, a szerepekben lejátsszák az önuralmat, a szempontváltást, a kapcsolatok átrendeződését. A nézőközönség: azok a fiúk, akik nem szerepelnek, a fiúk meghívottai, valamennyi felnőtt dolgozó és külső személyek, akik között lehetnek a minisztériumok és az intézményt támogató egyesületek képviselői, orvosok, pszichológusok, pszichiáterek, más otthonok dolgozói. Minden néző kötelezhető arra, hogy az előadás utáni vitában hozzászóljon. A szociodráma módszere, a szerzők szerint (TOMKIEWICZ, S. és mtsai 1979) kitűnően szolgálja a csoport kohézióját, elősegíti a fiúk és a felnőttek empátiáját, toleranciáját és önértékelésük formálódását. Fennállásának 27 éve alatt a vitry-i otthon 260 bűncselekményt elkövetett fiatalnak nyújtott perspektivikus, jövőre irányuló életfeltételeket. Addig maradhattak az otthonban, amíg meg tudtak állni a lábukon, stabil dolgozó emberekké nem váltak. Szökések nem fordultak elő, hiszen aki nem akart itt élni, elmehetett. Ezek száma elenyészően kicsi volt. B. ACZÉL ANNA pszichológus - 1986-ban az Egyesült Államokban tett tanulmányútja alkalmával - a franciaországi modellhez bizonyos vonatkozásokban hasonló reszocializáló módszerekkel ismerkedett meg. Az ottani kísérleti módszer lényege szintén a kiscsoportos életforma, az életkori jellemzőkre alapozott érdekes, változatos aktivitás, és nem utolsósorban a pedagógusok és a fiatalok közötti szoros személyi kapcsolat, amelyben a deviáns adoleszcensek átélik a minden ember számára legfontosabb viszonylatot: a kölcsönös bizalmat. A leány-javítóintézet, amelynek munkájával Indianapolisban megismerkedett, egy nagy park területén elszórt pavilonokban nyert elhelyezést. Egy pavilonban 8-10 főből álló csoport él, hét csoport van az intézetben - a kísérleti szempontok szerint összeválogatott fiatalok kerülnek egy csoportba -, a többi pavilonban iskolai oktatás és különféle, praktikus, az életre felkészítő, szakkörszerű foglalkozás folyik. Ilyenek például a háztartási ismeretek, a korszerű higiéniát, öltözködést, kozmetikát tanító foglalkozások. Ezeknek eredményeképpen a fiatal lányok jól öltözött, gondozott külsővel rendelkeznek, s ez derűs, vidám hangulatot, nagy önbizalmat ébreszt bennük. Jelentős helyet foglal el a napi programban a sportolás, a lányok gyakran vesznek részt sportversenyeken. A 8-10 fős csoportot egy terapeuta vezeti, a nevelők és az iskolában dolgozó tanárok vele tárgyalják meg a csoportban előforduló problémákat. Az Igazságügyi Minisztérium utalja be a lányokat az intézetbe, amelynek fenntartását pénzzel és társadalmi munkával magánegyesületek segítik. A növendékek életkora 10 évestől

18 éves korig terjed, rendszerint már hosszabb csavargás, törvényszegések, kemény kábítószerfogyasztás után kerülnek ide. A lányok engedély nélkül nem távozhatnak az intézetből, de a pavilonok között szabadon közlekednek, s ez nem is történhet másképpen, mert hol az egyikben, hol a másikban van valami elfoglaltságuk. Az intézet belső iskolájában az oktatás délelőtt 8 órától 11-ig és délután 2 órától 4 óráig folyik, itt is kis csoportokban. A növendékeket nem életkoruk, hanem ismereteik színvonala alapján csoportosítva tanítják. (Amikor bekerülnek az intézetbe, egy ideig az 1. számú „befogadó", diagnosztikus csoportban élnek, ott állapítják meg, egyebek között, tanultsági szintjüket.) Napi programjukba tartozik a vezetővel való, problémaorientált terapikus beszélgetés is. 'Terjedelmes kézikönyv segíti a pedagógusokat a deviáns fiatalok személyiségének megismerésében, megértésében, a csoportélet kialakításában, a reszocializáló légkör megteremtésében. (A kézikönyv magyar nyelvű kiadásban hozzáférhető lesz B. ACZÉL ANNA jelenleg készülő fordítása révén.) Minden csoportban a hetenként kétszer megtartott teammegbeszélésen a nevelők, a tanárok és a vezető megtárgyalják az eredményeket, a kudarcokat, a megoldandó problémákat. Az intézetben általában hat hónaptól másfél évig nevelik a beutaltakat. Ebbe az időbe belefér a 7. számú zárt pavilonban élő, legnehezebben szocializálható lányok intézeti tartózkodása is. Az intézet vezetősége erősen törekszik arra, hogy minél rövidebb idő után el lehessen bocsátani a fiatalokat. A lányok „szabadulásáról" bizottság dönt, ebben a vezetőn, a pedagóguson kívül részt vesznek a szülők és a fiatalkorúak bírója. Az utógondozásra igen nagy figyelmet fordítanak. Visszatérve hazai javítóintézeteinkre, megjegyezzük, hogy jogalkotásunk és rendeleteink alapján, feladatuk nem a deviáns fiatalok büntetése, hanem átneve- lése. A 15-18 éves ifjúkorűak személyisége még alakulóban van, ezért az intézetek célkitűzése: visszavezetni őket a társadalomba, azaz elősegíteni, hogy normatartó, a társadalmi szerepeket megfelelően betöltő felnőttekké formálódjanak. Ezt előmozdítandó, az intézetek növendékeinek alapvető tevékenysége a tanulás, az iskolai ismeretanyagban való lemaradásuk pótlása és a munka. Minden javítóintézetben van néhány műhely, ahol tanfolyami keretekben ismerkedhetnek meg egy-egy, rövid idő alatt elsajátítható szakmával, többségük azonban gyárak, üzemek részére „bedolgozóként" könnyű és egyhangú részletműveleteket végez. A tanulás és a munka reszocializáló eredménye sem az intézményekben, sem az intézetből való elbocsátás után nem tapasztalható. Ellenkezőleg: a motiváltság és sikerélmény nélküli, kényszerként végzett tevékenység fokozza a növendékek szembenállását, ellenszegülését. A javítóintézetek vezetői és pedagógusai a tanulás és a munkavégzés nehézségeinek magyarázatára több okot is szoktak megjelölni: úgy vélik, hogy a deviáns fiatalok eddigi tanulmányi kudarcai végleg elvették kedvüket a tanulástól, míg a munkára nevelés fő akadályának a növendékek fegyelmezetlenségét, a munkás élet lebecsülését említik. De azt is elismerik - és nehezményezik hogy a növendékek részére megszerezhető munkák érdektelenek, monotonok, fárasztóak. Mindamellett mi jelentősebbeknek tartunk egyéb, mélyebben fekvő okokat, amelyek a fiatalok tanulási és munkamotivációját rombolják. Tévesnek tartjuk a kiinduló koncepciót a külvilágtól elzárt tömegben történő „nevelést", amely erősíti az antiszociális tendenciákat, a perspektívátlanságot. A deviáns minősítést állandósítja a pedagógusoknak a növendékek felé áramló autokratikus viszonyulása, a szigorúan megkövetelt formális fegyelem, a büntetés-jutalmazás kodifikált rendszerével történő „szituatív viselkedésbefo- lyásolás", amely mindig az aktuális helyzethez kötött, és számításon kívül hagyja az elvárásokkal, az értékekkel való azonosulást, de még átmeneti elfogadásuk problémáit is. E körülményekre jól alkalmazhatók BUDA BÉLA (1974/a) sorai: „... a szituatív viselkedésbefolyásolás elég gyarló módszer, önmagában kevés tartós

eredményre vezet. Mint mondottuk, az alkalmazkodás személyiségváltozást nem követel meg, az Én megtanulja könnyen. Ha az alkalmazkodást főleg kényszer termeli ki, az Én esetleg nagy belső ellenállást termel ki magában" (92. 1.). S valóban az intézeti növendékek legnagyobb próbatétele, hogy az ellenállás legitim formák között - véleménynyilvánítás, vita - nem jöhet létre, még akkor sem, ha a fiatalt igen keservesen érinti deviáns múltjának felhánytor- gatása. Befejezésül röviden rátérünk az előzőkben gyakran emlegetett terápiás légkör kérdésére. Egyszerű lenne azt mondani, hogy a terápiás légkör éppen az ellentéte a növendékek elzárkózását, pszeudoalkalmazkodását kiváltó autokratikus légkörnek. Természetesen ez így van, de e negatív meghatározásnál az intézeti reszocializáció e legalapvetőbb feltételének talán több jellemzőjét is fel lehetne sorolni. A terápiás légkör pszichikus hatásmechanizmusa különbözik az egyéni vagy a csoport pszichoterápiák pszichikus történéseitől. Leginkább egy jól strukturált, egymás vonzáskörében toleránsán és egyszersmind dinamikusan élő család légköréhez hasonlítható. Az újonnan érkezett leány vagy fiú kezdetben ugyan nem érezheti azonnal a biztonságot nyújtó összetartozást, de ez az érzése fokozatosan kialakul, amikor a csoport nyitott életébe beilleszkedett, mert befogadták, és ha a pedagógus feléje fordulása, figyelme, értékelő viszonyulása megnyugtatóan állandó, nem hullámzó. A terápiás légkör tárgyi és személyi elemei összefonódott egységben hatnak. Csak a már ismertetett tárgyi, illetve szervezeti feltételek (kis létszámú csoportok együttélése, esztétikus, tágas berendezés, nyitott ajtók,jól felszerelt szakköri helyiségek, sportpályák stb.) teszik lehetővé a pedagóguskollektíva interperszonális magatartásában és tevékenységében rejlő személyi tényezők érvényesülését. A javítóintézetekben dolgozó pedagógusok tanulmányaik során elméletileg elsajátítják, hogy az antiszociális személyiségjegyei: a menetkész indulatok, az agresszív késztetések a mindenkori környezettel szemben, az érzelmi kapcsolatok gyengesége, elszegényedése, a személyiség infantilis fokra való regressziója, a realitásérzés csökkenése, az etikai struktúrák fejletlensége stb. Ha a pedagógusnak nagy létszámú csoportot kell vezetnie, akkor többnyire gépiesen alkalmazza a tanultakat, úgy bánik növendékeivel, mintha mindegyikük azonos típusú „műszerfal" lenne, amelyiken kapcsolók jelzik a fenti személyiségjegyeket, és neki bizonyos fogantyúk működtetésével kell elhárítania a baleseteket. Ez természetesen óriási tévedésekre vezet. Ha viszont 8-10 tagú csoportért felelős, akkor egyénenként ismerkedik meg csoportja minden tagjával, lemérheti, hogy érzelmi-indulati fejlődésében hol tart, mit tudatosít problémáiból, mivel nem akar szembenézni. Növendékeinek mélyebb megismerése ötleteket és lendületet ad bonyolult munkájához, ez teszi lehetővé elfogadó, terápiás hatású magatartását az egész csoport irányában. A terápiás légkör fontos alkotóeleme a nem direktív pedagógiai eljárások ismerete és meggyőződéses alkalmazása. A „non direktivitás" lényege, hogy a fiatal helyett ne a pedagógus oldja meg a problémákat. A nevelői segítség formája: a növendék empátiás meghallgatása, nehézségeinek tárgyilagos kommunikációkkal való „visszatükrözése", és biztatás, hogy döntsön önállóan, képesnek kell lennie erre! (A reszocializáló pedagógiának az érési tendenciák kibontakoztatását kell céloznia.) A nem direktív segítség egyik hatásos formája a kreatív produkciók lehetőségének felkínálása. Ismeretes, hogy a kisgyermekek és a pubertás előtti korosztályokhoz tartozók a pszichológiai rendelőkben és a nevelési tanácsadókban szívesen játszanak szerepjátékokat, báboznak, festenek, agyagoznak; ezek a foglalkozások a diagnózis és a terápia eszköztárának részei. A szorongások és más emóciók, projekciók formájában megjelennek a játékokban, az alkotásokban, s így anyagot adnak a gyermeki konfliktusok megértéséhez és kezeléséhez. Hasonló folyamatok zajlanak le a serdülők és adoleszcensek kreatív foglalkozásai során. Közvetett módon felszínre kerülnek a másképpen meg nem ismerhető - vagy esetleg félreismert - pszichotraumák, neurotikus állapotok.

A belső motivációkból fakadó kreatív tevékenység eredményei több vonatkozásban is nyereségesek: a) a pedagógus természetes módon, fokozatosan teremthet kapcsolatot a növendékekkel; b) a produktumok, szimbólumokként, elaborációként működnek, az ag- ressziós késztetések, a kiúttalanság gyötrelmeit gyógyítják; c) az együttesen tervezett és kivitelezett munkák közös érdekeket teremtenek, kanalizálják a csoporttagok közötti konfliktusokat. A terápiás légkör fenntartásához fontos, hogy újabb típusú foglalkozásokat vezessenek be, változzanak a témák és az eszközök. Kerülendő a konformizmusra, a „sikerorientáltságra" való ösztönzés. A terápiás légkör egyik jellemzője, hogy a pedagógus ötvözni tudja a pszichológiai és a pedagógiai hatásokat. Azaz nemcsak az egyénekkel és azok sajátos problémáival törődik, hanem képes a csoporttal mint organikus egységgel olyan kapcsolatot kialakítani, hogy a csoport közvéleménye elfogadja az általa képviselt értékeket: a felnőtt szerepek tanulását és az ehhez kötődő reális perspektívákat, az egymás iránti jóindulatot, a harag, a gyűlölet átváltoztatha- tóságát kompetenciatörekvéssé, egészséges rivalizálássá. Több szerző (AICHORN, A., 1925; KOHUT, H., 1973; CHRIST, H„ 1979) rámutatott, hogy nehéz a deviáns fiatalokkal terápiás kapcsolatot felvenni. AICHORN szerint indulatáttétel csak hosszas előszakaszok után alakul ki. KOHUT hangsúlyozza, hogy a korai csalódások és visszautasítások a bűnözőknél betemették az idealizált példaképek utáni vágyat. Ezek a megállapítások részben érvényesek a javítóintézeti reszocializációs helyzetre is. Az egyéni, illetve a csoportterápiák légkörének és az intézeti terápiás légkörnek egyformán jellemzője, hogy a gyógyítandó fiatalban a társadalmat képviselő felnőtthöz való pozitív viszonyulást erős belső ellenállás akadályozza. Az ellenállás lebomlását nem szabad siettetni. Az időtartamot, a „lépéseket" nem lehet megtervezni, élethelyzetektől, sőt váratlan fordulatoktól függ, hogy a fiatalban megmozdulnak-e az érzelmi szférák, igényli-e már a kapcsolat felvételét. A pedagógusnak mindenképpen csak igen óvatosan tanácsos közelíteni a növendékekhez, eleinte bizonyos távolságot kell tartania. Veszélyes lehet az is, hogy hirtelenül kapaszkodik bele az adoleszcens a nevelőbe, bekövetkezhet a nagy csalódás: a felnőtt nem tudja nyújtani a remélt intenzív, kizárólagos, „örökre szóló" kötődést, és a fiatal nem tud kevesebbel megelégedni. A terápiás légkörnek az előbbiekben felsoroltaknál nem kevésbé jelentős tényezője a pedagógusok önismerete és egészséges személyisége. A javítóintézetekben azok a felnőttek tudnak sikeresen dolgozni, akik szembesülnek gyermekkori és aktuális konfliktusaikkal, akiknek életvitele és pszichikus állapota kiegyensúlyozott. Ez szükséges ahhoz, hogy kézben tudják tartani időnként feltámadó haragjukat, indulataikat, az ágáló, szembeszegülő vagy megmagyarázhatatlan okokból regresszióba menekülő növendékekkel szemben. A reszocializáló munka sikerének alapja a pedagógusok fejlődéspszichológiai, klinikai és szociálpszichológiai tájékozottsága mellett motiváltságuk és személyi rátermettségük. Utóbbinak összetevői igen sokrétűek, az ide vonatkozó kutatások kezdeti szakaszban vannak. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy e hivatás gyakorlásához a fent említett egészséges, kiegyensúlyozott személyiségnek még számos fontos alapadottsággal is kell rendelkeznie, például dinamizmussal, derűvel, képzelőerővel, intuícióval, művészi fogékonysággal, empátiával és megingathatatlan humánus eszmerendszerrel. Az intézeti reformok mellett nem halasztható tovább a pártfogói és az utógondozói tevékenység korszerűsítése, a kallódó és a törvényszegő fiatalok eddiginél hatékonyabb segítése legfőbb problémáikban: a családi életbe és a munkába való beilleszkedésükben.