Zombi Tulelo Kezikonyv - Max Brooks

Könyvmolyképző Kiadó, 2013 Írta: Max Brooks A mű eredeti címe: The Zombie Survival Guide A művet eredetileg kiadta: Gerald Duckworth and Co. Ltd. Fordította: Illés Róbert A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd Text copyright ©2004 by Max Brooks Illustrations copyright © 2004 by Max Werner The right of Max Brooks to be identified as the Author of the Work has been asserted by him in accordance with the Copyright, Designs and Patents Act 1988. ISSN 2062-3100 ISBN 978 963 245 709 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: Tel.: (62) 551132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] [email protected] www.  www. konyvmolykepzo. hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye engedélye nélkül sem a teljes t eljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható. sokszorosítható.

Anyának és apának. És Michelle-nek, aki miatt érdemes küzdeni az életért. Bevezető

A

. Zombik, élőhalottak - nevezzük őket bárminek, ezek a teremtmények elentik a legnagyobb fenyegetést az emberiségre nézve, leszámítva magát az emberiséget. Téves lenne ragadozóknak hívni őket, magunkat pedig prédának. A zombi egy járvány, az emberi faj pedig a gazdatest. A szerencsés áldozatokat felfalják, csontjaikat tisztára szopogatják, húsukat elfogyasztják. A kevésbé szerencsések csatlakoznak támadóik hordájához, és oszladozó, húsevő szörnyetegekké válnak. A hagyományos hadviselés hatástalan ellenük, akárcsak a hagyományos gondolkodás. Az élet kioltásának tudománya, melyet az emberi faj létezésének kezdete óta igyekszünk tökéletesíteni, nem nyújt védelmet egy olyan ellenséggel szemben, amelynek nincsen „élete”, amit kiolthatnánk. Azt jelentené ez, hogy az élőhalottak sebezhetetlenek? Nem. Meg lehet állítani ezeket a teremtményeket? Igen. A tudatlanság a legerősebb szövetségesük, a tudás a legádázabb ellenségük. Ezért íródott ez a könyv: hogy elérhetővé váljon a túléléshez elengedhetetlen tudás, mellyel legyőzhetőek ezek a bestiák.  HOLTAK KÖZTÜNK JÁRNAK

A kulcsszó a túlélés - nem a győzelem vagy a leigázás, csak a túlélés. Ez a könyv senkit nem fog megtanítani arra, hogyan váljék profi zombivadásszá. Aki ennek a hivatásnak kívánja szentelni életét, annak máshol kell kiképeznie magát. Ez a könyv nem a rendőrségnek, a katonaságnak vagy valamely állami szervnek íródott. Ezek a szervezetek, ha úgy döntenek, hogy tudomásul veszik és felkészülnek a zombik jelentette fenyegetésre, az átlagpolgárokét messze meghaladó erőforrásokhoz tudnak hozzáférni. Ez a könyv az egyszerű polgárok számára íródott, a korlátozott idővel és eszközökkel rendelkező emberek számára, akik nem akarnak áldozattá válni. Természetesen sok más készség - túlélésben szerzett jártasság, vezetői hajlam, alapvető elsősegély-ismeretek — szükségessé válhat egy élőhalottakkal történő találkozáskor. Ezekről nem tesz említést a könyv, mert hagyományos szövegekben is utánuk lehet nézni. A józan észre hallgatva döntse el mindenki, milyen egyéb információkkal akarja kiegészíteni ennek a kézikönyvnek az anyagát. Ennek megfelelően minden olyan témakört, amely nem kapcsolódik közvetlenül az élőhalottakhoz, kihagytunk a műből. Ebből a könyvből kiderül, hogyan ismerhetjük fel az ellenséget, hogyan válasszuk ki a megfelelő fegyvert, szó esik a gyilkolási technikákról, valamint a felkészülésről és az improvizációról védekezés, menekülés, illetve támadás közben. A könyv kitér az ítéletnapi forgatókönyv lehetőségére is, amikor az élőhalottak átveszik az emberiségtől a bolygó uralkodó fajának szerepét. A könyv egyetlen fejezetét se kezeljük hipotézisként. Minden egyes információ mögött hosszú évek kutatómunkája és tapasztalata áll. Történelmi adatok, laboratóriumi kísérletek, helyszíni kutatómunka és szemtanúk (köztük a szerző) beszámolói alapján készült el ez a kézikönyv. Még az ítéletnapi forgatókönyv is megtörtént események alapján levont következtetésekre épül. A feljegyzett támadásokat tartalmazó fejezet bizonyítja, hogy a könyvben szereplő minden egyes tanács történelmi tényeken alapszik.

A könyvben leírt tudásanyag azonban csak egy része a

túlélésért folytatott küzdelemnek. A fennmaradó részt mindenkinek egyénileg kell hozzáadnia. A személyes döntés, az élni akarás a legfontosabb, ha támadnak az élőhalottak. Amennyiben ez hiányzik, semmi sem véd meg bennünket. A könyv utolsó oldalán tegyük fel magunknak a kérdést: mit választunk? Passzívan elfogadjuk a véget, vagy megvetjük a lábunkat, és azt kiáltjuk: „Nem leszek áldozat! Életben maradok!” A választás rajtunk áll. A szerző előszava

M

 az Egyesült Államok egyik állampolgára írta, a szöveg számos „amerikai” utalást tartalmaz. Az automobilok és a kézifegyverek kultusza talán idegennek, sőt haszontalannak tűnik a nemzetközi válság fényében, de ne feledjük, ha az amerikai példák esetleg alkalmazhatatlanok is, a mögöttük lévő tanítás nem az! A könyv nem csak amerikaiaknak íródott. Az itt szereplő taktikák és stratégiák nemzetiségtől és lakóhelytől függetlenül minden túlélni szándékozó ember számára hasznos tanácsokkal szolgálnak. IVEL EZT A KÖNYVET

A zombi veszedelem nemzetközi fenyegetést jelent. Nyugat-Európában és a Britszigeteken, ahol nagy a népsűrűség, (viszonylag) kevés az erőszakos bűncselekmény, és ahol több mint két generáció óta béke, biztonság és gazdasági jólét uralkodik, az emberek talán még kiszolgáltatottabbak az élőhalottak támadásaival szemben, mint a történelem folyamán bármikor. Aki azt hiszi, hogy az Európai Parlament ugyanolyan könnyedén meg tudja oldani a zombitámadás jelentette veszélyt, mint egy kamionos sztrájkot, az szánjon némi időt annak áttanulmányozására, mi történt legutóbb, amikor járvány söpört végig Európán. Ami először öt zombival kezdődik a spanyolországi Andalúziában, az három héttel később élőhalottak ezreit jelentheti Angliában. Ennek megfelelően az olyan földrajzilag elszigetelt országok, mint Ausztrália és ÚjZéland is nagy veszélyben vannak, mert hajlamosak hamis biztonságérzetbe ringatni magukat. Mint a soron következő fejezetekből, illetve a feljegyzett támadások leírásából kiderül, a fizikai távolság sosem jelent elegendő védelmet. Ezeknek az országoknak a lakói úgy gondolhatják, hogy menedéket találnak hatalmas kiterjedésű, lakatlan vadonjaikban. Elméletileg akár igazuk is lehet, hiszen az ausztrál préri vagy a Déli-Alpok megfelelő védelmet nyújthat, de hogyan jutnak el oda, hogyan maradnak életben, és legfőképpen mihez kezdenek, ha már ott is zombik várják őket?

Glasgow-tól Capetownig, Dublintói Hobartig ez a könyv mindenkinek szól. Eljött az idő, hogy félretegyük a mesterségesen meghúzott határokat, és egyesítsük erőinket a kihalás mindnyájunkat fenyegető veszélyével szemben. Ez most nem a steril és idejétmúlt nacionalizmus pillanata. Az élőhalottak az egész világunkat fenyegetik, ezért csak

együttes erővel maradhatunk életben. ÉLŐHALOTTAK: LEGENDA ÉS VALÓSÁG  Kiszáll a sírból, tisztátalan teste férgektől hemzseg. Szemében nincs élet, bőre hideg, mellkasában nem dobog szív. Lelke üres és sötét, mint az éjszakai égbolt. Kineveti a kardot, gúnyolja a nyílvesszőt, mert nem tudnak kárt tenni benne. Az idők végezetéigjárja a földet, az élők friss vérét kívánja, a kárhozottak csontjaiból lakomázik. Óvakodjatok az élőholttól! Bizonytalan eredetű hindu szöveg i. e. 1000 környékéről

ZOMBI  fn. 1. Emberi hússal táplálkozó, eleven hulla. 2. Holtakat feltámasztó voodoo varázslat. 3. Voodoo kígyóisten. 4. Aki kábultan mozog vagy cselekszik, „mint egy zombi” (észak-afrikai eredetű szó).

Mi

? Hogyan jön létre? Mik az erősségei és a gyengéi? Milyen szükségletei és vágyai vannak? Miért ellenséges az emberiséggel szemben? Mielőtt rátérnénk a túlélő technikák tárgyalására, először tisztáznunk kell, mit is próbálunk túlélni.  AZ A ZOMBI

Kezdjük azzal, hogy különválasztjuk a tényeket a legendáktól. Az élőhalottakat nem „fekete mágia” vagy más természetfeletti erő hozza létre. Létüket egy Solanum nevű vírusnak köszönhetik. A latin nevet Jan Vanderhaven használta először, aki „felfedezte” a betegséget.

SOLANUM: A VÍRUS

A Solanum a véráramon keresztül jut el az agyba. Egyelőre még nem teljesen tisztázott módon a homloklebeny sejtjeit felhasználva reprodukálja önmagát, megsemmisítve ezzel az eredeti sejteket. A folyamat közben valamennyi testfunkció leáll. A szív megállása után a fertőzött egyed „meghal”. Az agy azonban csak tetszhalott állapotba kerül, miközben a vírus egy teljesen új szervvé alakítja sejtjeit. Az új szerv legfontosabb tulajdonsága az, hogy nincs szüksége oxigénre. Az így létrejött élőhalott agy képes mozgósítani az emberi test teljes támogatómechanizmusát anélkül, hogy függne tőle. Miután a mutáció befejeződött, az új szerv feltámasztja a testet új alakban, amely (élettanilag) alig hasonlít az eredeti tetemre. Egyes testfunkciók megmaradnak, mások módosulnak, míg a többség teljes egészében megszűnik. Az így létrejött új organizmus a zombi, más néven élőhalott. 1.

EREDET

Sajnos a kiterjedt kutatás ellenére egyelőre nem sikerült azonosítani a Solanumot a természetben. A víz, a levegő és a talaj vizsgálata eddig a világ minden táján negatív eredményt hozott, akárcsak a környezetükben található flóráé és faunáé. E sorok születésekor a kutatás még folyamatban van. 1.

TÜNETEK

Az alábbi időrend a fertőzött ember átalakulásának egyes állomásait mutatja be (pluszmínusz egy-két óra egyéntől függően). 1. óra: Fájdalomérzet és elszíneződés (barnás-lilás) a fertőzött területen. A sebben azonnal megalvad a vér (amennyiben a sebből indult ki a fertőzés). 5. óra: Láz (99-103 °F, azaz 38-39 °C), hidegrázás, enyhe dementia, hányás, ízületi fájdalmak. 8. óra: Végtagok és a fertőzött terület zsibbadása, fokozódó láz (103- 106 °F, azaz 39-41 °C), fokozódó dementia, izomkoordináció megszűnése. 1. óra: Altesti bénulás, teljes körű zsibbadás, szívverés lelassulása. 16. óra: Kóma. 1.

 20. ÓRA:

SZÍV LEÁLLÁSA. AGYMŰKÖDÉS LEÁLLÁSA.

 23. ÓRA:

ÚJJÁÉLEDÉS. MEGFERTŐZŐDÉS

A Solanum százszázalékosan fertőző és százszázalékosan halálos. Az emberi faj szerencséjére a vírus sem víz, sem levegő útján nem terjed. Egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor a fertőzést valamelyik természeti elem révén kapta volna el valaki. Kizárólag közvetlen cseppfolyós érintkezés útján lehet megfertőződni. Ennek leggyakoribb módja a zombiharapás. De nem ez az egyetlen lehetőség. Úgy is elkapható a fertőzés, ha az ember nyílt sebe hozzáér egy zombi nyílt sebéhez, vagy a sebbe egy zombi maradványai kerülnek, például egy robbanás után. A fertőzött hús elfogyasztása azonban

(hacsak az illetőnek nincsen nyílt seb a szájában) általában végzetes, az áldozat előbb hal meg, mintsem hogy megfertőződne. A fertőzött hús bizonyítottan mérgező. Sem történelmi, sem kísérleti, sem egyéb információ nem áll rendelkezésünkre azzal kapcsolatban, hogy egy élőhalottal folytatott szexuális aktus milyen eredménnyel járhat, de a Solanum természetéből fakadóan gyanítható, hogy itt is igen nagy a fertőzésveszély. Haszontalan figyelmeztetni egy ilyen aktus veszélyeire, mert aki elég tébolyodott ahhoz, hogy önszántából belemenjen, azt nyilvánvalóan a saját biztonsága sem érdekli. Egyesek szerint a fertőzés valószínűsége igen alacsony lehet egy harapásmentes érintkezés során, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy akár egyetlen organizmus is elegendő a folyamat beindításához. 1.

FAJOK KÖZÖTTI FERTŐZŐDÉS

A Solanum minden élőlényre nézve végzetes, tekintet nélkül méretre, fajra és élőhelyre. Az újjáéledés azonban kizárólag embereknél következik be. Kutatások szerint a Solanummal fertőzött nem emberi agy néhány órával a gazdatest halála után elpusztul. A fertőzött állatok kimúlnak, mielőtt a vírus reprodukálhatná magát a testükben, így azok nem jelentenek veszélyt. A rovarok, mint például a szúnyog csípésétől szintén nem kell tartanunk, mert kísérletek

5.

GYÓGYMÓD

bizonyítják, hogy a parazita rovarok felismerik és az esetek 100 százalékában elkerülik a fertőzött gazdatesteket. Ha egy ember megfertőződött, nem sok mindent lehet tenni a megmentéséért. Mivel a Solanum vírus, és nem baktérium, az antibiotikumok hatástalanok ellene. Az immunizálás, a vírusokkal szembeni egyetlen védekezési mód, ebben az esetben szintén haszontalan, mert a legparányibb dózis is azonnal teljes megfertőződéshez vezet. A genetikai kutatások elenleg is folynak. A célok között szerepel egy erősebb emberi ellenanyag vagy ellenálló sejtszerkezet létrehozása, de egyesek egy a Solanum felismerésére és elpusztítására is alkalmas ellenvírus létrehozását sem tartják lehetetlennek. Ez és más, radikálisabb gyógymódok egyelőre gyerekcipőben járnak, és a közeljövőben nem is várható áttörés. A csatatéren szerzett tapasztalatok alapján sokan esküsznek a fertőzött végtag azonnali amputálására (feltéve, hogy azon van a harapás), de ez a gyógymód a legjobb esetben is kétséges, alig 10 százalékban sikerül vele megmenteni az áldozatot. Rendszerint a fertőzött egyedeken már semmi sem segít azok után, hogy a vírus bejutott a szervezetbe. Ha a fertőzött ember az öngyilkosságot választja, nem szabad elfelejtenie, hogy először az

agyát kell elpusztítania. Feljegyeztek olyan eseteket, amikor a nem sokkal korábban megfertőződött egyedekkel nem a vírus végzett, mégis újjáéledtek. Ez általában akkor fordul elő, ha a halál nem áll be a fertőzés után eltelt ötödik óráig. Ettől függetlenül minden zombiharapással vagy más módon megfertőzött emberi tetemet azonnal meg kell semmisíteni. (Lásd: „Megsemmisítés”, 155. oldal.) 6.

HOLTTESTEK ÚJJÁÉLESZTÉSE

Széles körben elterjedt nézet, hogy a friss emberi holttestek is újjáéleszthetők, ha haláluk után Solanum kerül a szervezetükbe. Tévedés. A zombik kerülik a tetemeket, ezért nem is tudják átadni a vírust. A második világháború alatt és után végzett kísérletek (lásd: „Feljegyzett támadások”, 213. oldaltól) bebizonyították, hogy hiába fecskendeznek Solanumot egy holttestbe, mert a véráram már nem tudja eljuttatni a vírust az agyba. Ha közvetlenül a halott agyába fecskendezik, a Solanum akkor sem tud hatást kifejteni, ugyanis a halott sejtek képtelenek reagálni a vírusra. A Solanum nem hoz létre életet - csak megváltoztatja azt. A ZOMBIKTULAJDONSÁGAI 1.

FIZIKAI KÉPESSÉGEK

Gyakran hallani, hogy az élőhalottak emberfeletti képességekkel rendelkeznek: szokatlanul nagy erő, szupersebesség, telepátia stb. Repülő zombikról vagy falakon mászó, pókszerű élőhalottakról is keringenek történetek. Ezek a tulajdonságok ugyan remekül mutatnak egy filmben, a valódi élőhalott azonban távolról sem varázserejű, mindenható démon. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a zombi teste, gyakorlati szempontból, eredetileg emberi test volt. Mindössze annyi változás következik be, hogy ezt az újjáéledt testet most már egy fertőzött agy irányítja. Egy zombi csak akkor tud repülni, ha az ember is képes volt rá, akinek a testét birtokba vette. Ugyanez vonatkozik az erőtér létrehozására, a teleportálásra, a szilárd tárgyakon történő áthatolásra, a farkassá változásra, a tűzokádásra és egyéb mitikus képességekre, amelyeket az élőhalottakhoz szokás társítani. Gondoljunk úgy az emberi testre, mint egy szerszámkészletre! A zombi agya használatba veszi ezeket a szerszámokat, de kizárólag azokat, amelyek a rendelkezésére állnak. Új szerszámokat nem tud elővarázsolni a semmiből. A meglévőeket azonban, ahogy a későbbiekben látni fogjuk, szokatlan módon és emberi léptékkel mérve megdöbbentően hosszú ideig képes felhasználni.

 ) Látás

A zombi szeme nem különbözik az emberétől. Ugyanúgy képes a vizuális jeleket eljuttatni az agyba (attól függően, hogy az oszlásnak milyen fokán áll), de hogy az agy hogyan értelmezi ezeket a jeleket, az már más kérdés. Az eddigi kutatások nem meggyőzőek az élőhalottak vizuális képességeivel kapcsolatban. Képesek ugyanolyan távolságból kiszúrni a zsákmányt, mint egy ember, de hogy az embereket meg tudják-e különböztetni a saját fajtájuktól, az továbbra is kérdéses. Egy elmélet szerint az emberek gyorsabb,

egyenletesebb mozdulatai miatt akad meg rajtuk a zombik szeme. Folyamatosan végeznek kísérleteket, melyekben emberek igyekeznek megtéveszteni élőhalottakat úgy, hogy mozdulataikat és jellegzetes sántításukat utánozzák. A mai napig egyetlen ilyen kísérlet sem járt perdöntő eredménnyel. Elterjedt nézet, hogy a zombik látnak a sötétben, ez megmagyarázná, miért vadásznak előszeretettel éjszaka. Ennek az elméletnek azonban ellentmond, hogy minden zombi az éjszakát részesíti előnyben a táplálkozásra, azok is, amelyeknek nincsen szemük.

 B) Hallás

Vitán felül áll, hogy a zombik kiváló hallással rendelkeznek. Nem csak érzékelik a hangot, de az irányát is meg tudják határozni. A hallótávolságuk a jelek szerint megegyezik az emberekével. A szélsőségesen magas, illetve alacsony frekvenciájú hangokkal végzett kísérletek negatív eredménnyel zárultak. Az is kiderült, hogy a zombik minden zajra felfigyelnek, nem csak az élőlények által kibocsátott hangokra. Megfigyelték, hogy az élőhalottak olyan hangokra is reagálnak, amelyeket az emberi lények figyelmen kívül hagynak. Ennek a legvalószínűbb, bár egyelőre nem bizonyított magyarázata, hogy a zombik egyenlő mértékben támaszkodnak az összes érzékszervükre. Az emberek születésüktől fogva látásorientáltak, és a többi érzékszervük csak akkor kap nagyobb szerepet, ha az elsődlegest elveszítik. Ezt a hendikepet az élőhalottak feltehetően nem vették át az embertől. Ha így van, az megmagyarázza, miért képesek vadászni, harcolni és táplálkozni teljes sötétségben.

C) Szaglás

A hallással ellentétben az élőhalottak kifinomultabb szaglással rendelkeznek, mint az emberek. A vizsgálatok során mind harc közben, mint laboratóriumi körülmények között képesek voltak megkülönböztetni az élő zsákmány szagát másokétól. Sok esetben, ideális széljárásban, a zombik akár egy mérföldes távolságból is kiszagolták a friss holttesteket. Ismételjük, ez nem azt jelenti, hogy az élőhalottak szaglása jobb lenne az emberekénél,

egyszerűen csak jobban támaszkodnak rá. Nem tudni pontosan, melyik váladék jelzi számukra a zsákmány jelenlétét: izzadság, feromonok, vér stb. A múltban többen is próbálkoztak azzal, hogy parfümmel, dezodorral vagy más erős szagú vegyülettel „maszkírozzák” magukat, de egyik sem bizonyult sikeresnek. A kísérletek még folynak az élőlények szagának szintetikus előállítására, amit aztán álcaként vagy akár elrettentő eszközként lehetne használni az élőhalottakkal szemben. A sikeres produktumra azonban még biztosan éveket kell várni.

 D) ízlelés

Nem sokat tudunk az élőhalottak megváltozott ízlelőbimbóiról. A zombik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy megkülönböztessék az emberhúst az állatitól, és egyértelműen az előbbit részesítik előnyben. Kiváló érzékkel utasítják el a döghúst is, ha frissen kimúlt tetemet választhatnak helyette. A legalább tizenkét-tizennyolc órája halott emberi testet már nem tekintik potenciális tápláléknak. Ugyanez igaz a bebalzsamozott vagy más módon konzervált tetemekre. Hogy ennek van-e bármi köze az „ízhez”, az egyelőre nem tisztázott. Talán a szaglás, talán valami más, eddig fel nem fedezett ösztön vezérli őket ebben a tekintetben. A tudománynak még meg kell találnia a választ arra a felkavaró, rémisztő kérdésre, hogy miért az emberi hús a legkívánatosabb a zombik számára. 5) Tapintás

A zombik szó szerint nem rendelkeznek fizikai érzékeléssel. Minden egyes idegvégződésük elhal, és ezek az újjáéledés után sem kezdenek újra működni. Egyértelműen ez a legnagyobb és legijesztőbb előnyük az élőlényekkel szemben. Mi, emberek, rendelkezünk fájdalomérzettel, ami jelzi, ha megsérül a testünk. Agyunk feldolgozza ezt az érzetet, hozzákapcsolja az azt kiváltó eseményhez, és elraktározza az információt, mint figyelmeztetést a jövőre nézve. Ez az élettani ajándék és ösztön segített fajunknak a fennmaradásban. Ezért értékeljük oly nagyra a bátorságot, ami arra ösztönöz embereket, hogy a veszély ellenére végrehajtsanak bizonyos tetteket. Az élőhalottakat éppen az teszi olyan ijesztővé, hogy képtelenek a fájdalom felismerésére és elkerülésére. Nem érzékelik a sérüléseket, így ezek a támadásban sem akadályozzák őket. Bármilyen súlyos sebeket szerzett is egy zombi, egészen addig folytatja a támadást, míg semmi nem marad belőle. 6) Hatodik érzék

A történelmi kutatások, kiegészítve a laboratóriumi vizsgálatokkal és a terepen végzett megfigyelésekkel, azt mutatják, hogy az élőhalottak akkor is képesek támadásba lendülni, ha összes érzékszervük megsemmisült vagy elbomlott. Ez azt jelenti, hogy a zombik rendelkeznek egyfajta hatodik érzékkel? Talán. Az élő emberek agyi kapacitásuknak kevesebb, mint 5 százalékát használják ki. Lehetséges, hogy a vírus képes egy olyan érzékszerv stimulálására, amely háttérbe szorult az evolúció során. Ez az elmélet az élőhalottakkal vívott háború egyik leghevesebben vitatott területe. Mostanáig egyik oldal hívei sem tudták tudományos bizonyítékkal alátámasztani véleményüket.

7) Gyógyulás

A legendák és a néphagyományban élő elképzelések ellenére az élőhalottak nem rendelkeznek a regenerálódás képességével. A megsérült sejtek nem gyógyulnak meg. Minden seb, mérettől és fajtától függetlenül, megmarad az újjáéledt testen. Számos alkalommal igyekeztek foglyul ejtett zombikon orvosi módszerekkel beindítani a gyógyulás folyamatát, ám mindegyik kísérlet sikertelennek bizonyult. Az öngyógyítás képessége, amelyet mi, élők, természetesnek veszünk, teljességgel hiányzik az élőhalottakból, és ez jókora hátrányt jelent számukra. Például minden egyes alkalommal, amikor fizikailag megerőltetjük magunkat, az izmaink beszakadnak. Idővel ezek az izmok újraépítik magukat, és erősebbé válnak. A zombik izmai azonban sérültek maradnak, és folyamatosan csökken a hatékonyságuk, amikor használják őket.  H) Bomlás

A zombik átlagos „élettartamát”, vagyis azt, hogy milyen hosszú ideig képesek funkcionálni, mielőtt teljesen elrohadnának, három és öt év közötti intervallumra becsülik. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, hogy egy emberi tetem képes dacolni a rothadás természetes folyamatával, ennek alapvetően egyszerű biológiai oka van. Amikor egy emberi test meghal, húsára azonnal mikroszkopikus organizmusok milliárdjai vetik rá magukat. Ezek az organizmusok mindig is jelen voltak a külső környezetben, illetve magának a testnek a belsejében. Amíg a test életben van, az immunrendszer megvédi ezektől az organizmusoktól. A halál után azonban a védőpajzs megszűnik. Az organizmusok osztódni kezdenek, és nekiállnak lebontani a tetemet egészen a sejtekig. A rothadó húshoz társított szag és elszíneződés azt jelzi, hogy ezek a mikrobák dolgoznak. Amikor „érett” steaket rendelünk, valójában olyan húst kérünk, ami már elkezdett rohadni, a korábban kemény húst megpuhították a szilárd rostokat lebontó mikroorganizmusok. Rövid időn belül a steak, akárcsak egy emberi tetem, teljesen elbomlik, és kizárólag azok az anyagok maradnak meg, amelyek túl kemények vagy túl csekély tápértékkel rendelkeznek a mikrobák számára, mint a csont, a fogak, a körmök és a haj. Ez az élet körforgása, a természet így forgatja vissza a tápanyagokat a táplálékláncba. Ha meg akarjuk állítani ezt a folyamatot, és konzerválni akarjuk a halott szöveteket, akkor baktériumok számára kellemetlen környezetbe kell helyeznünk őket, például szélsőségesen magas vagy alacsony hőmérsékletre, mérgező vegyületbe, mint a formaldehid, vagy, mint esetünkben, át kell itatnunk Solanummal. Szinte az összes, az emberi szervezet lebontásában közreműködő mikroba elutasítja a vírussal fertőzött húst, ezzel gyakorlatilag megvédve a zombit. Ha nem így lenne, az élőhalottakkal való küzdelem mindössze annyiból állna, hogy kerüljük őket néhány hétig vagy napig, míg a hús lerohad a csontjaikról. A kutatóknak egyelőre még nem sikerült teljes egészében feltárniuk a jelenség okát. Valószínűsíthető, hogy akad legalább egy vagy két mikrobafaj, amely közömbös a Solanum elrettentő hatására - máskülönben az élőhalottak soha nem bomlanának el. Szintén valószínűsíthető, hogy az olyan természeti hatások, mint a nedvesség és a hőmérséklet, fontos szerepet játszanak ebben a folyamatban. A Louisiana mocsaras vidékén portyázó zombik valószínűleg rövidebb ideig elentenek veszélyt, mint a hideg, száraz Góbi sivatagban ólálkodó társaik. Szélsőséges körülmények, például mélyfagyasztás vagy tartósító folyadékba merülés esetén egy élőhalott elméletileg akár korlátlan ideig is működőképes maradhat. Ezekkel a

technikákkal a zombik élettartama évtizedekre, sőt, talán évszázadokra is meghosszabbítható. (Lásd: „Feljegyzett támadások” 213. oldaltól.) A bomlás nem azt elenti, hogy az élőhalott egyszerűen szétesik. A rothadás különböző testrészeket különböző mértékben érinthet. Találtak egyedeket érintetlen aggyal, de szinte teljesen elbomlott testtel. Másoknál a részben oszlásnak indult agy egyes testfunkciókat még tudott felügyelni, másokat azonban már nem. Nemrégiben terjedt el egy népszerű elmélet az egyiptomi múmiáról, mint az első bebalzsamozott zombiról. A tartósítási technikáknak köszönhetően még évezredekkel a sírboltba zárása után is működőképes tudott maradni. Elég azonban a legfelületesebb ismeretekkel rendelkeznünk az ókori Egyiptomról ahhoz, hogy lássuk, mennyire nevetséges ez a feltevés: a fáraók testének bebalzsamozásakor ugyanis a legfontosabb és legbonyolultabb lépés mindig az agy eltávolítása volt!  I) Emésztés

A közelmúltban sikerült egyszer és mindenkorra bebizonyítani, hogy az emberi hús nem szolgál üzemanyagként az élőhalottak számára. A zombi emésztőrendszere tetszhalott állapotban van. A táplálék elfogyasztása, a tápanyag kiválasztása és a salakanyag eltávolítása élettanilag nem befolyásolja a zombikat. Fertőtlenített élőhalottakon elvégzett boncolások során az „ételre” mindig emésztetlen, eredeti alakjában bukkantak a bélrendszer különböző pontjain. Ezek a részben megrágott, lassan rothadó húsdarabok fokozatosan halmozódnak, ahogy a zombi újabb és újabb áldozatokat fogyaszt el, míg végül kipréselődnek a végbélnyíláson, vagy szó szerint kirobbannak a hasfalon keresztül. Míg ez utóbbi drasztikus fejlemény viszonylag ritka, több száz szemtanú számolt már be felpuffadt hasú élőhalottakról. Az egyik foglyul ejtett és felboncolt példányban 211 fontnyi húst találtak!  Egyes beszámolók azt is megerősítették, hogy a zombik jóval bélrendszerük felrobbanása után is folytatják a táplálkozást. 1

 J) Légzés

Az élőhalottak tüdeje abban az értelemben tovább funkcionál, hogy segítségével a zombi beszívja, illetve kifújja a levegőt a testből. Ez felelős a zombik jellegzetes hörgéséért. A tüdő és a test azonban elmulasztja kivonni a levegőből az oxigént, és eltávolítani a széndioxidot. Mivel a Solanum miatt egyik funkcióra sincs szüksége, az ember légzési rendszere teljesen felesleges az élőhalott számára. Ez a magyarázata annak, hogyan képes a zombi „víz alatt járni” vagy más, ember számára végzetes környezeti viszonyok között életben maradni. Az élőhalottak agya, ahogy korábban megjegyeztük, teljesen független az oxigéntől.  K) Vérkeringés

Pontatlan lenne úgy fogalmazni, hogy a zombiknak nincsen szívük. Viszont abban már nincsen semmi pontatlanság, ha azt mondjuk, hogy semmilyen hasznát nem veszik. Az élőhalottak vérkeringése gyakorlatilag egy alvadt vérrel teli bonyolult csőrendszer. Ugyanez vonatkozik a nyirokedényekre és más testnedvekre is. Bár első ránézésre úgy tűnik, ez a mutáció újabb előnyt biztosít számukra az emberiséggel szemben, valójában isteni szerencse. A testnedvek hiánya ugyanis megnehezíti a vírus továbbadását. Ha nem így lenne, a kézitusa gyakorlatilag egyet jelentene a megfertőződéssel, a védekező ember ugyanis szinte biztosan telefröcskölődne vérrel és/vagy más nedvekkel.  L) Szaporodás

A zombik meddő teremtmények. Nemi szerveik halottak és impotensek. Kísérleteztek zombi petesejtek emberi spermával történő megtermékenyítésével és ennek a fordítottjával is. Egyik sem járt sikerrel. Az élőhalottak szexuális vágynak sem mutatják jelét, sem a saját fajtájuk, sem az emberek iránt. Amíg a kutatások nem bizonyítják az ellenkezőjét, az emberiség legnagyobb félelme, miszerint a holtak képesek maguk között szaporodni, nem megalapozott.  M) Erő 

Az élőhalottak ugyanolyan testi erővel rendelkeznek, mint az élők. Hogy ez pontosan mekkora erőt jelent, az nagyban függ az adott zombitól. Amennyi izomerőt egy ember életében magára szedett, azzal kell gazdálkodnia halála után is. Az élő szervezettel ellentétben a holtakban nem működnek az adrenalin mirigyek, így a zombik nem részesülhetnek azokból az átmeneti energialöketekből, amelyekből mi, emberek, igen. Az élőhalottak egyetlen kétségbevonhatatlan előnnyel rendelkeznek, az pedig nem más, mint elképesztő állóképességük. Képzeljük el saját magunkat súlyzózás vagy más fizikailag megterhelő tevékenység közben! Jó eséllyel a fájdalom és a kimerültség fogja meghatározni a teljesítőképességünk határait. Ezek a tényezők azonban az élőhalottaknál nem játszanak szerepet. Változatlan dinamizmussal folytatják az adott cselekvést egészen addig, míg az izmaik szó szerint szét nem esnek. Bár ez azt jelenti, hogy a zombik folyamatosan gyengülnek, az első támadásba képesek minden erejüket beleadni. Sok barikád, amely három-négy erős fizikumú embert is feltartóztatott volna, megadta magát egyetlen eltökélt zombi támadásának.  N) Sebesség

Az élőhalottak csoszogva vagy sántítva járnak. Még sérülés vagy előrehaladott oszlás nélkül is bizonytalanná teszi lépteiket a koordináció hiánya. A sebességet gyakorlatilag a láb hossza határozza meg. A magasabb élőhalottak hosszabbakat lépnek, mint alacsonyabb társaik. A zombik a jelek szerint nem képesek futni. A leggyorsabb megfigyelt példány alig egy lépést tett meg 1,5 mp alatt. Akárcsak az erőnél, az élőhalottak előnye az élőkkel szemben itt is a fáradhatatlanságban rejlik. Azok az emberek, akik azt gondolják, könnyedén lehagyják élőhalott üldözőiket, gondoljanak a teknős és a nyúl meséjére, azzal a kiegészítéssel, hogy a nyúlnak itt minden esélye megvan arra, hogy élve felfalják. O) Mozgékonyság

Egy átlagos ember 90 százalékkal ügyesebb a legerősebb élőhalottnál. Ez részben az izomszöveteik merevségének köszönhető (ez okozza ügyetlen mozgásukat is), részben primitív agyműködésüknek. A zombik alig vagy egyáltalán nem rendelkeznek szem-kéz koordinációval, ami az egyik legnagyobb gyengéjük. Soha senki nem látott még zombit ugrani, sem egyik pontról a másikra, sem egy helyben fel-alá ugrálni. A keskeny felületeken egyensúlyozás teljesen egyértelműen meghaladja a képességeiket. Az úszás készségével szintén csak az élők rendelkeznek. Elméleti szinten felmerült, hogy ha egy élőhalott annyira felpuffadna, hogy a víz színére emelkedne, akkor lebegve veszélyt elenthetne, de ennek rendkívül kicsi az esélye, a lassú rothadás miatt ugyanis nem halmozódik fel elegendő mennyiségű gáz bennük. Azok a zombik, amelyek belegyalogolnak vagy beleesnek a vízbe, általában addig bolyongnak céltalanul a tó- vagy folyófenéken, amíg végül elbomlanak. A mászás nem ennyire reménytelen számukra, de csak bizonyos körülmények között képesek rá. Ha a zombik zsákmányt észlelnek a fejük

fölött, például egy ház második emeletén, mindig megpróbálnak felmászni, függetlenül attól, mennyire tűnik ez valószínűtlen, vagy akár lehetetlen vállalkozásnak. A legegyszerűbb szituációkat leszámítva ezek a kísérletek mindig kudarcba fulladnak. Még egy létrán való feljutás is, ahol egyszerűen a két kezet kell váltogatni, négyből mindössze egy zombinak szokott sikerülni. 2.

VISELKEDÉS  ) Intelligencia

Sokszorosan bizonyított tény, hogy az egyik legnagyobb előnyünk az élőhalottakkal szemben a gondolkodás képessége. Egy átlagos zombi mentális képességei egy rovaréval egyenértékűek. Soha egyetlen alkalommal sem fordult még elő, hogy egy zombit gondolkodáson vagy logika alkalmazásán kaptak volna. Egy feladat megoldásakor kudarcot vallani, majd a hibából tanulva felfedezni egy új megközelítési módot - az állatvilág sok egyede rendelkezik ezzel a készséggel, az élőhalottak azonban nem. A zombik rendre elbuknak a rágcsálók értelmi szintjére kalibrált laboratóriumi intelligenciateszteken. Megtörtént eset, hogy egy ember rekedt egy leszakadt híd egyik oldalán, míg a másikon több tucat zombi. Az élőhalottak szép sorban nekivágtak a szakadéknak, és egyik a másik után zuhant a mélybe. Egyetlen példányban sem merült fel, hogy bármilyen módon változtatni próbáljon a taktikáján. A mítoszokkal és spekulációkkal ellentétben zombikat soha nem láttak még eszközt használni. Képességeiket már az is meghaladja, hogy egy követ fegyverként használjanak. Ennek az egyszerű feladatnak a kivitelezése azt feltételezné, hogy belátják, a kő hatékonyabb fegyver a puszta kezüknél. Ironikus módon a mesterséges intelligencia korában könnyebben tudunk azonosulni egy zombi gondolkodásmódjával, mint primitív őseinkével. Ritka kivételektől eltekintve még a legfejlettebb számítógépek sem rendelkeznek az önálló gondolkodás képességével. Azt teszik, amire beprogramozzák őket, semmi többet. Képzeljünk el egy számítógépet, amit mindössze egyetlen funkció végrehajtására programoztak be! Ezt a funkciót nem lehet leállítani, módosítani vagy törölni. A számítógép semmilyen új információt nem képes tárolni. Új parancsokat nem lehet betáplálni. A számítógép addig fogja ismételni ezt az egyetlen funkciót, újra meg újra, míg az áramforrása meg nem szűnik. Ilyen a zombiagy. Egy ösztönök vezérelte, egyetlen feladatra beállított gép, amit lehetetlen átprogramozni, csak megsemmisíteni lehet.  2) Érzelmek

Nem tudunk róla, hogy az élőhalottak bármilyen érzésre képesek volnának. A pszichológiai hadviselés minden válfaja, a zombik fel- dühítésétől a szánalom kiváltásáig, mind kudarcba fulladt. Öröm, szomorúság, magabiztosság, szorongás, szeretet, gyűlölet, félelem - ezek és az a több ezernyi egyéb érzés, amelyből az emberi „szív” áll, pont olyan haszontalan az élőhalottak számára, mint az azonos nevű szerv. Ki tudja, hogy ez vajon az emberiség legnagyobb gyengéje vagy erőssége? A vita folytatódik, és valószínűleg sosem fog véget érni.  3) Emlékek

Egy mostanában divatos vélekedés szerint a zombik megőrzik előző életükben megszerzett tudásukat. Hallani történeteket élőhalottakról, akik visszatérnek egykori lakó-

vagy munkahelyükre, beindítanak számukra ismerős gépeket, sőt akár megkegyelmeznek szeretteiknek. De valójában egyetlen bizonyíték sem támasztja alá ezt a vágyálmot. A zombik nem tudnak emlékeket megőrizni előző életükből sem a tudatukban, sem a tudatalattijukban, mivel nincs nekik olyan! Egy élőhalottat nem fogja meghatni a család házi kedvence, a rokonai vagy az ismerős környezet. Bárki volt is az illető előző életében, az a valaki eltűnt, helyét egy lélek nélküli automata vette át, amelynek egyetlen ösztöne a zabálás. Jogosan merül fel a kérdés: miért részesítik előnyben a zombik a városokat a vidékkel szemben? Először is: az élőhalottak nem részesítik előnyben a városokat, egyszerűen csak ott maradnak, ahol újjáéledtek. Másodszor: a legfőbb ok, amiért a zombik inkább a városokban maradnak, ahelyett, hogy szétszóródnának vidéken, mindössze annyi, hogy a zsákmányuk a városokban fordul elő a legnagyobb koncentrációban.  4) Fizikai szükségletek

A (később részletesen tárgyalt) éhséget leszámítva az élőhalottak nem rendelkeznek olyan fizikai szükségletekkel, mint halandó életükben. Zombikat soha semmilyen körülmények között nem láttak még aludni vagy pihenni. Nem reagálnak a szélsőséges melegre vagy hidegre sem. Fagyos időben nem keresnek menedéket. Még az olyan alapvető igények, mint a szomjúság is, teljesen ismeretlenek számukra. Minden tudományos tételt meghazudtolva, a Solanumnak sikerült létrehoznia egy teljesen önellátó organizmust. 5) Kommunikáció

A zombik nem rendelkeznek nyelvi készségekkel. A hangszálaik ugyan alkalmasak a hangképzésre, az agyuk azonban nem. Az egyetlen hang, amit ki tudnak adni, az a torkuk mélyéről feltörő hörgés. Ezeket a hörgéseket akkor hallatják, amikor azonosítják a zsákmányt. A hang mély és egyenletes marad egészen a fizikai kontaktus bekövetkeztéig. A hangfekvés és a hangerő csak akkor változik meg, amikor a zombi támadásba lendül. Ez a hátborzongató hang, amelyet tipikusan az élőhalottakkal azonosítanak, egyfajta csatakiáltás, ami a többi zombinak szól, és mint azt nemrégiben megállapították, hatékony pszichológiai fegyver is. (Lásd: „Védekezés” 93. oldal.) F) Társas kapcsolatok

Mindig is keringtek olyan elméletek, amelyek szerint az élőhalottak összehangolt erőként működnek, egyesek a Sátán hadseregének, mások rovarszerű, feromonok által vezérelt kaptárnak, míg a legújabb elképzelések telepátia útján kommunikáló csoportnak tartják őket. Az igazság azonban az, hogy a zombik esetében nem lehet társas szerveződésről beszélni. Nem létezik náluk hierarchia vagy rangsor, nem törekednek semmilyen kollektivizálásra. Egy élőhalottakból álló horda méretétől és megjelenésétől függetlenül csak egyedekből álló tömeg. Ha több száz zombi jelenik meg egyetlen áldozat tartózkodási helyén, az kizárólag annak köszönhető, hogy mindegyiket arra vezérelték az ösztönei. A zombik nem vesznek tudomást a többi zombiról. Soha nem figyeltek meg olyan jelenséget, hogy bármilyen módon reagáltak volna egy másik zombi felbukkanására. Ez visszavezet az érzékelés kérdésére: hogyan különbözteti meg egy zombi a saját fajtáját az emberektől, illetve más potenciális zsákmánytól? A választ egyelőre nem sikerült megtalálni. Az élőhalottak ugyanúgy kikerülik egymást, ahogy az élettelen tárgyakat. Ha véletlenül összeütköznek, akkor sem próbálnak kapcsolatba lépni vagy kommunikálni egymással. Az ugyanabból a hullából táplálkozó zombik folyamatosan rángatják a húst, ahelyett, hogy megpróbálnák félrelökni a vetélytársukat az útból. Az

egyetlen közösségi törekvés a hírhedt csoportos támadások esetén figyelhető meg: az élőhalott hörgése odahívja a hallótávolságon belül tartózkodó zombi- kat. Amint meghallják a hangot, azonnal elindulnak annak irányába. Egy korai tanulmány úgy vélekedett, hogy ez szándékos cselekedet, a felderítő jelez vele a többieknek. Most már azonban tudjuk, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Az élőhalott ösztönösen, és nem figyelmeztető szándékkal hörög, amikor lecsap áldozatára. 7) Vadászat 

A zombik vándorló lények, nincsen vadászterületük, nem ismerik az otthon fogalmát. Mérföldeket tesznek meg, és akár egy egész kontinensen keresztülvándorolnak élelem után kutatva. Véletlenszerűen vadásznak. Éjszaka és nappal egyaránt. Egy adott területet nem kutatnak át módszeresen, inkább csak átbotorkálnak rajta. Nem választanak ki bizonyos körzeteket vagy épületeket abból a szempontból, hogy ott esetleg nagyobb valószínűséggel bukkannak zsákmányra. Egyesek például átkutatják a farmokat vagy más tanyasi épületeket, miközben ugyanannak a csoportnak a tagjai a nélkül bicegnek el mellettük, hogy akár egyetlen pillantást vetnének rájuk. A városokat tovább tart felderíteni, ezért ott hosszabban elidőznek, de az épületek között nem tesznek különbséget. A zombik a jelek szerint teljesen közömbösek a környezetükkel szemben. Például nem pásztázzák az utat maguk előtt, hogy információhoz jussanak egy új helyen. Távolba révedő tekintettel, céltalanul csoszognak egészen addig, míg fel nem fedezik a zsákmányt. Mint korábban említettük, az élőhalottak rejtélyes módon pontosan be tudják mérni az áldozat tartózkodási helyét. Amint ez megtörténik, az addig néma, környezetére ügyet sem vető automata átalakul valamivé, ami leginkább egy távvezérelt rakétára hasonlít. A fej azonnal az áldozat irányába fordul. Az állkapocs megereszkedik, az ajkak visszahúzódnak, és a rekeszizom mélyéről feltör a hörgő hang. Amint a zombi célba vette prédáját, semmilyen módon nem lehet eltéríteni szándékától. Addig folytatja az üldözést, míg el nem veszíti a nyomot, sikeresen meg nem öli áldozatát, vagy ő maga el nem pusztul. 8) Motiváció

Miért vadásznak az élőhalottak az élőkre? Ha bebizonyosodott, hogy az emberi húst nem a tápértéke miatt fogyasztják, akkor miért gyilkolnak mégis ösztönösen? Nem tudjuk a választ. A történelmi adatokkal kiegészített legújabb kutatások azt mutatják, hogy nem csak élő emberi lények szerepelnek az élőhalottak étrendjében. A fertőzött területekre behatoló mentőalakulatok rendre arról számoltak be, hogy a környéken minden élőlény elpusztult. Tekintet nélkül méretre vagy fajra, a zombik mindent elfogyasztottak. De az emberhúst mindig előnyben részesítik az egyéb élőlényekkel szemben. Az egyik kísérlet során egy foglyul ejtett zombi elé két, ránézésre ugyanolyan húsdarabot tettek: egy emberit és egy állatit. A zombi kivétel nélkül mindig az emberit választotta. Ennek okai továbbra is ismeretlenek. Ami bizonyos: a Solanum kiváltotta ösztön arra készteti az élőhalottakat, hogy minden útjukba kerülő élőlényt felfaljanak. A tapasztalatok szerint nincs kivétel.  I) Megölni a holtakat 

Egy zombi elpusztítása egyszerű, de távolról sem könnyű feladat. Mint láttuk, a zombiknak nincs szükségük azokra az élettani funkciókra a túléléshez, amikre az embereknek. A vérkeringés, az emésztő- vagy a légzőszervek károsítása, illetve

megsemmisítése nem pusztít el egy élőhalottat, mivel az agy már nem függ ezek működésétől. Röviden: egy embert ezernyi módon meg lehet ölni, míg egy zombit csak egyféleképpen. El kell távolítani az agyát, bármilyen lehetséges eszközzel.  J) Megsemmisítés

Vizsgálatok bizonyítják, hogy a Solanum még negyvennyolc órával egy zombi megölése után is fellelhető a testben. Az élőhalottak tetemével rendkívül körültekintően kell bánni. A legnagyobb veszélyt a fej jelenti, mivel ott összpontosul a legtöbb vírus. Soha ne érintsünk meg élőhalott tetemet védőruházat nélkül! Ugyanúgy kezeljük, mint bármely más halálosan mérgező anyagot! A megsemmisítés legbiztonságosabb, leghatékonyabb módja a hamvasztás. A szóbeszéddel ellentétben az égő holttestekből felszálló füst nem fertőző, hiszen egyetlen vírus sem éli túl az intenzív hőt, a nyílt lángról nem is beszélve.  K) Megszelídítés?

Nem győzzük elégszer hangsúlyozni, hogy a zombiagyat nem lehet befolyásolni. Minden vegyszerekkel, sebészeti beavatkozással vagy elektromágneses hullámokkal végzet kísérlet negatív eredménnyel zárult. A magatartásmódosító terápiák és egyéb kísérletek az élőhalottak egyfajta igavonó állattá idomítására szintén kudarcba fulladtak. Ismételjük: a gépet nem lehet újraprogramozni. Vagy eredeti formájában létezik, vagy megszűnik létezni. A VOODOO ZOMBI Ha a zombikat egy vírus és nem a fekete mágia hozza létre, akkor mivel magyarázzuk az úgynevezett „voodoo zombinak”, vagyis annak a személynek a létezését, aki meghalt, majd feltámadt a sírból, és örök időkre arra kárhoztatott, hogy az élők rabszolgája legyen? Igen, valóban igaz, hogy a „zombi” szó eredetileg a kimbundu nyelv „nzúmbe” szavából származik, és a halott ember lelkét nevezik így, és igen, a zombik és a zombifikálódás szerves részei a voodoo néven ismert afro-karibi vallásnak. Az elnevezést leszámítva

azonban semmilyen hasonlóság nincs a voodoo zombi és a vírus zombi között. Bár azt mondják, hogy a voodoo houngan (mágus) varázslattal változtatja zombikká az embereket, a módszer színtisztán tudományos. A „zombipor”, amivel a houngan elvégzi a zombifikálást, rendkívül erős idegmérget tartalmaz (pontos összetételét hétpecsétes titokként őrzik). A méreg átmenetileg megbénítja az ember idegrendszerét, és az illető egyfajta hibernált állapotba kerül tőle. A szív, a tüdő és az összes többi testfunkció minimálisra redukálódik, ezért érthető, ha egy tapasztalatlan halottkém a bénult illetőt halottnak nyilvánítja. Sokakat eltemetnek ebben az állapotban, ők aztán sikoltozva ébrednek fel a koporsó sötétjében. Akkor mi teszi ezeket az élő embereket zombivá? A válasz egyszerű: agykárosodás. Az élve eltemetettek többsége gyorsan elhasználja a koporsó belsejében lévő levegőt. Akiket felfedeznek (ha szerencséjük van), szinte kivétel nélkül agykárosodást szenvednek az oxigénhiány következtében. Ezek a szerencsétlen ördögök kognitív képességeiktől vagy szabad akaratuktól megfosztottan élnek tovább, és gyakran összetévesztik őket az élőhalottakkal. Hogyan különböztethetjük meg a voodoo zombit a valóditól? Az árulkodó jelek egyértelműek. 1. A voodoo zombik kimutatják érzelmeiket. A zombipor által előidézett agykárosodásban szenvedők továbbra is képesek az összes emberi érzelem kifejezésére. Mosolyognak, sírnak, sőt még dühösen morognak is, ha bántják, vagy egyéb módon provokálják őket (a valódi zombik ilyet sosem tesznek). 2. A voodoo zombik gondolkodnak.  Mint korábban leszögeztük, amint egy valódi zombi meglát egy embert, azonnal átvált távvezérelt rakéta-módba. A voodoo zombi egy percig gondolkodik, megpróbálja kitalálni, kicsoda-micsoda lehet az, akivel találkozott. Talán elindul az illető felé, talán visszahőköl, de az is lehet, hogy folytatja a megfigyelést attól függően, sérült agya hogyan értelmezi a bejövő információt. Amit egy voodoo zombi biztosan nem csinál: nem emeli fel a karját, nem tátja el a száját, nem kezd pokoli módon hörögni, és nem indul el tántorogva az ember felé. 3. A voodoo zombik éreznek fájdalmat.  Ha egy voodoo zombi megbotlik és elesik, azonnal megfogja feldagadt térdét, és vinnyogni kezd fájdalmában. Ugyanígy, ha egy voodoo zombinak már van valamilyen sérülése, azt igyekszik óvni, de legalábbis tudatában van a sérülésnek. A voodoo zombik nem hagyják figyelmen kívül a testükön ejtett mély sebeket, mint a valódi zombik. 1. A voodoo zombik felismerik a tüzet.  Ez nem jelenti azt, hogy félnek is a nyílt lángtól. A súlyos agykárosodást szenvedett zombik elfelejthetik, mi az a tűz. Megállnak megvizsgálni, talán még meg is érintik, de azonnal visszahőkölnek, amikor rájönnek, hogy fájdalmat okoz. 2. A voodoo zombik felismerik a környezetüket.  A valódi zombikkal ellentétben, akik csak a prédát ismerik fel, a voodoo zombik reagálnak a fények, a hangok, az ízek vagy a szagok hirtelen változására. Voodoo zombikat megfigyeltek már tévénézés vagy villódzó fény bámulása közben. Szoktak zenét hallgatni, megijednek a mennydörgéstől, és tudomást vesznek egymásról. Ez utóbbi tény számos voodoo

zombit óvott már meg a téves azonosítástól. Ha a kérdéses zombik nem reagáltak volna egymásra (egymásra néztek, hangokat adtak, sőt megérintették a másik arcát), könnyen előfordulhatott volna, hogy őket is megsemmisítik. 3. A voodoo zombik érzékei NEM válnak élesebbekké.  A zombipor hatásától szenvedő embereknek továbbra is a látás marad a legfontosabb érzékszervük. Nem tudnak tökéletesen tájékozódni a sötétben, nem hallják meg a lépteket 500 láb távolságból, és nem érzik meg az élők szagát, ha kedvező a széljárás. A voodoo zombikat meg lehet lepni a hátuk mögé lopózva. Ez azonban nem tanácsos, mert egy rémült zombi reakciója kiszámíthatatlan. 4. A voodoo zombik tudnak kommunikálni.  Nem minden esetben igaz, de a voodoo zombik túlnyomó többsége képes válaszolni az audiovizuális jelekre. Sokan a beszédet is megértik; egyesek még egyszerűbb mondatoknak is felfogják az értelmét. Sok voodoo zombi rendelkezik a beszéd képességével, de természetesen csak alapszinten, és ritkán alkalmasak hosszabb párbeszédek folytatására.

8. A voodoo zombik irányíthatóak.  Nem minden esetben igaz, de sok agykárosodást szenvedett ember elveszíti az önállóságát, és sokkal fogékonyabb lesz az utasításokra. Ahhoz, hogy megállítsunk vagy akár elzavarjunk egy voodoo zombit, néha elegendő rákiabálni. Ez a tény már sok veszélyes helyzetet szült, mert akadtak, akik azt hitték, hogy valódi zombiktól is megszabadulhatnak ezzel a módszerrel. Nemegyszer előfordult, hogy makacs emberek azt állították, pusztán parancsszavakkal meg tudják akadályozni az élőhalottak támadását. Ezek az illetők csak akkor jöttek rá, valójában mivel is állnak szemben, amikor a hideg, rothadó kezek megragadták valamelyik végtagjukat, és mocskos fogak mélyedtek a húsukba. Ezek a támpontok segítenek megkülönböztetni a voodoo zombikat a valódi zombiktól. Még egy utolsó megjegyzés: voodoo zombik szinte kizárólag Fekete-Afrikában, a Karibtérségben, Közép- és Dél-Amerikában, illetve az Egyesült Államok déli részén fordulnak elő. Nem lehetetlen, hogy egy houngan máshol is zombivá változtat valakit, ennek az esélye azonban elenyésző. A HOLLYWOODI ZOMBI Mióta az élőhalottak először megjelentek a filmvásznon, legnagyobb ellenségeik nem a vadászok, hanem a kritikusok. Szakértők, tudósok, sőt még aggódó polgárok is kifogásolják, hogy ezek a filmek fantasztikus, valószerűtlen módon ábrázolják a zombikat. Látványos fegyverek, fizikailag lehetetlen akciójelenetek, irreálisan erős emberi karakterek és mindezek felett varázserővel bíró, legyőzhetetlen, sőt komikus élőhalottak alkotják a „Zombifilm” ellentmondásos szivárványának színeit. Jogos a kritika, miszerint ez a „túlstilizált” megközelítés félrevezeti a nézőket, és az élőhalottakról kialakított téves kép akár az életükbe is kerülhet egy valódi találkozás alkalmával. Ezeket a komoly vádakat nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Bár egyes zombifilmek megtörtént eseményeken alapulnak, céljuk, mint ahogy szinte minden ilyen típusú filmé, mindenekelőtt a szórakoztatás. A dokumentumfilmeket leszámítva (bár néha azokban is „finomítva” tálalják az eseményeket) a rendezők óhatatlanul is élnek az alkotói szabadság adta lehetőségekkel, hogy műveiket elfogadhatóbbá tegyék a közönség számára. Még a valós eseményeken alapuló filmek is feláldozzák a realitást a történetmesélés oltárán. 2

Bizonyos szereplőket valós személyekről mintáznak. Mások viszont teljes egészében a képzelet szüleményei, és az a szerepük, hogy elmagyarázzanak bizonyos tényeket, előrelendítsék a cselekményt, vagy egyszerűen csak színesebbé tegyék a jelenetet. Egyes nézetek szerint a művész feladata provokálni, oktatni és felvilágosítani a közönséget. Van benne igazság, de nehéz a tudást átadni akkor, ha a közönség a film első tíz percében távozik, vagy elalszik unalmában. Ha elfogadjuk a filmkészítés alapelveit, meg fogjuk érteni, hogy a hollywoodi zombifilmek miért térnek el néha olyan nagy mértékben a valóságtól, amelyen alapulnak. Egy szó, mint száz, tekintsük annak ezeket a filmeket, aminek szánták őket: átmeneti, könnyed szórakozásnak, és ne túlélési útmutatónak!

JÁRVÁNYOK Bár minden zombitámadás különböző a fertőzöttek számát, a földrajzi elhelyezkedést, a lakosság reakcióját és egyéb tényezőket tekintve, a járványok kitörésének intenzitását négy különböző kategóriába sorolhatjuk.

1- ES

KATEGÓRIA

Alacsony kategóriájú járvány rendszerint a harmadik világban vagy a fejlettebb országok ritkán lakott területein fordul elő. A zombik száma az ilyen kategóriájú járványokban egy és húsz között mozog. Az emberi áldozatok száma (beleértve a fertőzötteket is) egy és ötven között van. A járvány teljes időtartama az elsőtől az utolsó (ismert) esetig legfeljebb tizennégy nap. A fertőzött terület viszonylag kicsi, nem nagyobb egy húsz mérföld sugarú körnél. Sok esetben földrajzi akadálya van a fertőzés továbbterjedésének. Nem kelt komolyabb feltűnést, legtöbbször kizárólag a polgári lakosság reagál rá, esetleg kapnak hozzá némi segítséget a helyi rendfenntartó erőktől. A média csak érintőlegesen foglalkozik vele, ha egyáltalán beszámol róla. Ha a hír helyet kap a médiában, a riporterek általában hétköznapi történetként tálalják, mint gyilkosságot vagy „balesetet”. Az ilyen árványok a leggyakoribbak, és az ilyenek fölött a legkönnyebb átsiklani. 2- ES

KATEGÓRIA

A városokban vagy a sűrűn lakott területeken fordulnak elő a második kategóriájú árványok. A zombik száma húsz és száz között van. Az emberáldozatok száma elérheti a több százat. Az időtartama nem hosszabb, mint az első kategóriájú járványoké. Bizonyos esetekben a zombik nagyobb száma gyorsabb reakciót vált ki. Ritkán lakott területen a árvány akár egy száz mérföld sugarú körben is elterjedhet, míg egy városban mindössze néhány háztömböt érint. Ezeket a járványokat már általában szervezett keretek között

fojtják el. A bandákba verődött polgári lakosságnak helyi, állami vagy szövetségi rendfenntartók rendfenntartók veszik át a helyét. Katonai beavatkozás sem kizárt, az Egyesült Államokban ez a Nemzeti Gárda feladata. De ezek az egységek elsősorban a pánikot hivatottak csökkenteni, tehát nem harci feladatokat látnak el, hanem biztosítják az orvosi ellátást, irányítják a közlekedést, vagy logisztikai támogatást nyújtanak. A 2-es kategóriájú árvány szinte mindig felkelti a sajtó érdeklődését. Hacsak nem a világ valamely elszigetelt térségében történik, vagy olyan helyen, ahol a médiát szigorúan cenzúrázzák, az eseményekről beszámolnak. A beszámoló hitelességét azonban semmi nem garantálja. 3-AS KATEGÓRIA Valódi krízishelyzet. A harmadik kategóriás járványok szemléltetik a legékesebben, mekkora fenyegetést is jelentenek az élőhalottak. A zombik száma elérheti a több ezret, a megfertőzött terület nagysága pedig a több száz négyzetmérföldet. A támadás támadás kezdete és a várhatóan hosszadalmas „takarítás” befejezése között akár hónapok is eltelhetnek. Ekkora horderejű katasztrófát katasztrófát már nem lehet eltussolni. A média figyelme nélkül is, egyszerűen az eset kiterjedésénél fogva, túl sok a szemtanú. Ez már szabályos csata, ahol a rendfenntartó rendfenntartó erők helyett katonai alakulatoknak kell fellépniük a zombik ellen. Rendkívüli állapotot hirdetnek a fertőzött térségre és a szomszédos területekre is. Számítani kell statárium, utazási tilalom, élelmiszerkorlátozás bevezetésére, bevezetésére, a Nemzeti Gárda átveszi az irányítást, és a kommunikációs csatornákat is szigorú ellenőrzés alá vonják. Ezeknek az intézkedéseknek intézkedéseknek a foganatosítása azonban időbe telik. Az első fázis a káosz, amíg a hatalom birtokosai fogást nem találnak a krízisen. Zavargások, fosztogatás és pánik nehezíti a dolgukat, még jobban elodázva a hatékony válaszcsapást. Ezalatt a fertőzött területeken élők ki vannak szolgáltatva az élőhalottaknak. Elszigetelve, zombiktól körülvéve csak saját magukra számíthatnak. 4-ES KATEGÓRIA (Lásd: „Élet az élőhalottak világában”, 181. oldaltól.)

ÉSZLELÉS Minden élőhalott járványnak, kategóriától függetlenül, van egy kezdete. Most, hogy az ellenséget körülírtuk, a következő lépés a korai figyelmeztető jelek felismerése. Hiába tudjuk, milyen egy zombi, ha nem ismerjük fel a járványt, mielőtt túl késő lenne. Ehhez nem kell „zombi-megfigyelőpontot” kialakítanunk az alagsorban, tűket szurkálnunk egy térképbe, vagy rövidhullámú rádión karattyolnunk egész nap. Mindössze figyelnünk kell a elekre, amelyek fölött a gyakorlatlan szemlélő tekintete átsiklana. Ilyen jelek lehetnek az alábbiak: 1. Gyilkosságok, ahol ahol az áldozatokkal áldozatokkal fejlövés vagy vagy lefejezés végzett. Sokszor Sokszor megtörtént már: az emberek észlelik a járvány kitörését, és megpróbálják a saját kezükbe venni a dolgot. A helyi hatóságok ilyenkor szinte mindig gyilkosokként kezelik, és annak megfelelően ítélik el őket. 2. Eltűnt személyek, főleg főleg vadonban vadonban vagy lakatlan területeken. Legyünk Legyünk óvatosak, óvatosak, ha arról hallani, hogy a keresőalakulat egy vagy több tagjának nyoma veszett. Ha a sztori a televízióba is bekerül, akkor figyeljük meg a keresőosztag tagjainál lévő

fegyvereket. Ha csoportonként egy puskánál többet visznek magukkal, akkor ez több szimpla mentőakciónál. 3. „Erőszakos elmebaj” esetei, amikor valaki barátaira barátaira vagy családtagjaira támad fegyver nélkül. Igyekezzünk megtudni, hogy a támadó megharapta-e megharapta-e vagy próbálta-e megharapni az áldozatokat. Ha igen, akkor az áldozatok kórházban vannak-e még? Próbáljuk kideríteni, nem hunyt-e el valamelyik áldozat rejtélyes körülmények között a harapás utáni napokban. 1. Zavargások, Zavargások, rendzavarások, rendzavarások, amelyek provokáció provokáció vagy egyéb egyéb logikus indok nélkül törnek ki. A józan ész azt diktálja, hogy minden csoportosan elkövetett erőszakos cselekedetnek van valami kiváltó oka, úgymint faji feszültség, politikai események vagy jogi döntések. Még az úgynevezett tömeghisztéria is mindig visszavezethető valamire. Ha ezek közül egyik sem áll fenn, akkor a válasz máshol keresendő. 2. Betegségből eredő eredő halálesetek, ahol a halál halál oka bizonytalan vagy felettébb gyanús. A fertőzések okozta halálesetek a száz évvel ezelőtti állapotokhoz képest ritkák a fejlett országokban. országokban. Emiatt egy új járvány kitörése mindig rendelkezik hírértékkel. Figyeljünk az olyan esetekre, amikor a betegség pontos jellemzőit nem magyarázzák meg! Szintén gyanúsak az olyan elnevezések, elnevezések, mint nyugat-nílusi vírus vagy „kergemarhakór”. „kergemarhakór”. Könnyen lehet, hogy másvalamit igyekeznek elleplezni vele. 3. Az itt felsorolt esetek közül közül bármelyik, ha arról hírzárlatot hírzárlatot rendelnek el. Az Egyesült Államokban ritkán tiltják meg a sajtónak, hogy beszámoljon valamiről. Ha mégis előfordul, azt tekintsük úgy, mintha megszólalt volna egy vészcsengő. Természetesen más oka is lehet, nem csak az élőhalottak támadása. De egy olyan esemény, esemény, ami ennyire elővigyázatossá teszi a kormányt, mindenképpen érdemes a figyelmünkre. Bármiről van is szó, az aligha lehet l ehet jó. Ha egy esemény felkeltette a figyelmünket, kövessük a róla szóló híreket! Jegyezzük meg a helyszínt, és mérjük fel, milyen távolságra van tőlünk! Figyeljünk a hasonló incidensekre a környéken! Ha néhány napon vagy héten belül újabb esetek fordulnak elő, vizsgáljuk meg őket alaposan! A rendfenntartó erők és egyéb kormányszervek reakciója mindig árulkodó. Ha minden újabb esetre egyre erőszakosabban reagálnak, reagálnak, akkor nagy valószínűséggel valószínűséggel járványról van szó.

FEGYVEREK ÉS HARCI TECHNIKÁK  Legalább tizenöten vagy húszan voltak: férfiak, nők, gyerekek. gyerekek. Hetven, talán nyolcvan méterről nyitottunk rájuk tüzet. Láttam, ahogy nagy húsdarabok robbannak ki a testükből.  lövéseink célba találtak! De ők csak jöttek, jöttek tovább! Kiválasztottam az egyiket, és eleresztettem egy sorozatot a BXP- böl. Tudom, hogy eltört a gerince, mert úgy csuklott  össze, mint egy zsák. De a lába még mindig rángatózott, és kúszott továbbfelém! Amikor már csak húsz méterre voltak tőlünk, tüzet nyitottunk a Vektorból. Semmi! Láttam, ahogy a csontjaik és a szerveik kirobbannak a hátukon. A végtagjaikat szabályosan lefűrészelték a golyók. Az SS77 a valaha készített legjobb géppuska, 840 méter per szekundum, 800 lövés

er perc, és a világon semmire nem mentünk vele! Az összes kézigránátunkat eldobtuk, de csak egyet sikerült leterítenünk velük. Egyet! Szétroncsolt teste mozdulatlanul hevert, de az állkapcsa még akkor is csattogott!  csattogott!  [Név Titkosítva]  Titkosítva]  célba vette az RPG-vel. Az az átkozott rakéta átszaladt a puha testen, és felrobbantott mögötte egy sziklát! Végül, amikor már csak öt méterre voltak tőlünk, bekapcsoltuk a lángszórókat! A rohadékok  kigyulladtak, mint a fáklyák, de csak nem álltak meg! Egyikük elkapta [NévTitkosítva]-/, lángba borítva ót is, és átharapta a torkát. Láttam, ahogy teljesen körülvesznek minket, miközben bemenekültünk az őserdőbe. Az égő fáklyák leguggoltak, hogy szétmarcangoljanak egy újabb üvöltve lángoló embert. Miféle sátáni teremtmények ezek, és ugyan mit kellett volna tennünk ellenük?! Szerb zsoldos beszámolója a zairei polgárháborúról, 1994

A

mindig tartsunk mindig tartsunk magunknál többet) kiválasztása jelentheti a különbséget az élet és a zombilét között. Ha élőhalottakkal kerülünk szembe, könnyű bedőlni a klasszikus kommandó-stratégiának: kommandó-stratégiának: tárazzunk be a legnagyobb tűzerejű fegyverekből, és „rúgjuk szét a seggüket”! Ez nem egyszerűen ostobaság, hanem maga az öngyilkosság. A zombik nem fegyőrök valami filmbéli fogolytáborban, akik tömegesen dőlnek el az első látványos sortűzre. Ahhoz, hogy felkészüljünk a zombikkal való találkozásra, higgadtság és minden tényezőt mérlegre tévő, gyakorlatias helyzetelemzés szükséges.  MEGFELELŐ FEGYVEREK (

ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK 1. Tartsuk Tartsuk be a törvényt!  A fegyverviselésre vonatkozó előírások lakóhelyenként változnak. Tartsuk be őket betűről betűre! A büntetés a komolyabb pénzbírságtól kezdve egészen az elzárásig terjedhet. Bármelyikről legyen is szó,  nem engedhetjük  meg magunknak, hogy magunknak, hogy bűnügyi nyilvántartásba vegyenek bennünket! Ha az élőhalottak támadásba lendülnek, a rendfenntartó rendfenntartó erők szemében mintapolgárnak kell tűnnünk, olyasvalakinek, akiben megbízhatnak, és akit békén hagynak, nem pedig büntetett előéletű gonosztevőnek, akit az első gyanús jelre ki akarnak hallgatni. Szerencsére Szerencsére ebből a fejezetből kiderül, hogy az egyszerűbb fegyvereknek nagyobb hasznát hasznát vesszük, mint a katonai jellegű halálosztó masináknak.

1. Folyamatosan legyünk edzésben! Bármilyen fegyvert választunk, akár egy egyszerű bozótvágó kést, akár egy félautomata lőfegyvert, az váljon a testünk meghosszabbításává! meghosszabbításává! Gyakoroljunk, amennyit csak lehet! Ha indulnak tanfolyamok, mindenképpen vegyünk részt rajtuk! Rengeteg időt és energiát takaríthatunk meg, ha képzett oktatóktól tanulunk. Ha egy szerkezetet szét lehet szerelni, tegyük meg, nappal és sötétben egyaránt, ismerjük meg minden egyes csavarját, rugóját,

darabkáját, mert adott pillanatban ezen múlhat az életünk. A gyakorlással tapasztalatra és magabiztosságra teszünk szert, két olyan dologra, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy sikerrel vívjuk meg a harcot az élőhalottakkal szemben. Történelmi példák bizonyítják, hogy egy jól képzett civil egy darab kővel jobb túlélési esélyekkel rendelkezik, mint egy legmodernebb technikai csodákkal felfegyverkezett zöldfülű újonc.

Vigyázzunk az eszközeinkre! A fegyverek, legyenek bármilyen egyszerűek, ugyanúgy gondoskodást igényelnek, mint az élőlények. Mindenki, aki rendelkezik némi tapasztalattal a lőfegyverek terén, tudja, hogy az ellenőrzés és a tisztítás a napi rutin része. Ugyanez vonatkozik a közelharcban használt fegyverekre. A pengéket tisztítani kell, és meg kell óvni őket a rozsdától. A markolat gondoskodást és karbantartást igényel. Soha ne használjuk a fegyverünket rendeltetésétől eltérő célra, és ne tegyük ki szükségtelen sérülés veszélyének! Amennyiben lehetséges, rendszeresen ellenőriztessük tapasztalt szakemberekkel! Ezek a szakértők olyan korai fázisú hiányosságokat is észrevehetnek, amelyek egy amatőr figyelmét elkerülik. 1. Óvakodjunk a játék fegyverektől!  Sok cég készít másolatot fegyverekről, például kardokról, íjakról, pisztolyokról stb., amelyek kizárólag dekorációs célt szolgálnak. Mindig alaposan vizsgáljuk meg a kiválasztott tárgyat, és bizonyosodjunk meg róla, hogy valódi használatra szánták őket! Ne hagyatkozzunk kizárólag a gyártó cég tájékoztatójára! A „harcra alkalmas” azt is jelentheti, hogy az adott eszköz kibír néhány csapást egy színpadon vívott küzdelemben vagy valami történelmi kiállításon, de azonnal félbetörik egy élet-halál harc során. Ha korlátozottak az anyagi lehetőségeink, válasszunk ki egy megbízhatónak tűnő másolatot, és tegyük próbára az edzések során! Csak akkor ismerhetjük meg, mire is alkalmas valójában, és mennyire bízhatunk meg benne.

Fejlesszük az elsődleges fegyverünket! Az emberi test, ha megfelelő gondoskodásban és edzésben részesül, a létező legkiválóbb fegyver. Az amerikaiak hírhedten egészségtelenül étkeznek, alig mozognak, és rajonganak minden olyan technológiáért, amely kényelmesebbé teszi az életüket. Az ismert „szobanövény” kifejezés helyett sokkal találóbb a „szarvasmarha”: kövér, lusta, fásult, és csak arra vár, hogy megegyék. Az első számú fegyvert, a testünk alkotta biológiai eszközt át kell alakítanunk zsákmányból ragadozóvá. Figyeljünk oda az étrendünkre és az életmódunkra! Koncentráljunk inkább a szív egészségére, mint az izomerőt növelő gyakorlatokra! Minden krónikus egészség- ügyi panaszt vizsgáltassunk ki, bármilyen kis dologról van is szó! Még ha az allergia a legkomolyabb betegségünk, azt is kezeljük rendszeresen! Amikor előáll egy helyzet, ontosan tisztában kell lennünk vele, mire képes a testünk. Tanuljunk meg és sajátítsunk el legalább egy harcművészetet! A legnagyobb hangsúlyt a fogásokból való kiszabadulásra helyezzük az ütések helyett! Közelharcban a legfontosabb készség az, hogyan szabadítsuk ki magunkat egy zombi szorításából. KÖZELHARC

A kézitusa szinte minden körülmények között kerülendő. Mivel a zombik lassúak, sokkal egyszerűbb elfutni (vagy elsietni) előlük, mint leállni velük verekedni. De előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor egy zombit szűk helyen kell ártalmatlanná tennünk. Ilyen szituációkban a másodperc törtrésze alatt kell döntenünk Egy rossz mozdulat, egy pillanatnyi tétovázás, és máris azt fogjuk érezni, hogy hideg ujjak fonódnak a karunkra és töredezett fogak marnak a húsunkba. Ezért a közelharcban használatos fegyver kiválasztása a legfontosabb az ebben a fejezetben felsoroltak közül.

mindig az agy összezúzása (mivel egy zombit kizárólag az agya megsemmisítésével tudunk elpusztítani). Ez korántsem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Az emberi koponya az egyik legkeményebb, legtartósabb anyag a természetben. Ide tartozik természetesen a zombi koponyája is. Nem kis erő szükségeltetik ahhoz, hogy megrepesszük, a betöréséről nem is beszélve. Mégis ezt kell tennünk, méghozzá egyetlen, jól irányzott ütéssel. Ha célt tévesztünk, vagy nem sikerül áttörnünk a csontot, nincs második lehetőség. 1.

TOMPA VÉGŰ SZERSZÁMOK Ha ütésre alkalmas fegyvert használunk, az elsődleges cél

Botok, fejszenyelek és egyéb fából készült szerszámok alkalmasak arra, hogy félrelökjünk velük egy zombit, vagy visszaverjük egyetlen példány támadását. De ahhoz, hogy halálos csapást mérjünk velük egy élőhalottra, hiányzik a súlyuk és az erejük. Egy ólomból készült csődarab egy alkalomra megteszi, de ahhoz túl nehéz, hogy huzamosabb ideig magunknál tartsuk. A kőtörő kalapácsnak ugyanez a hátránya, ráadásul a használata némi gyakorlatot is igényel, ha mozgó célpontot akarunk eltalálni vele. Az alumínium baseballütők elég könnyűek ahhoz, hogy több küzdelemhez is számításba lehessen venni őket, de köztudott, hogy a huzamosabb használattól elgörbülnek. A klasszikus, egykezes ácskalapácsnak megvan a kellő ütőereje, de rendkívül korlátozott a hatótávolsága. Rövid

nyele lehetővé teszi a zombi számára, hogy elkapja a karunkat, és magához rántson bennünket. A rendőrök gumibotja, ami plasztik-acetátból készült (az esetek többségében), verekedni jó, de ahhoz nem elég kemény, hogy egyetlen ütéssel be lehessen törni vele valakinek a koponyáját. (Megjegyzés: tervezésénél pontosan ez volt a cél.) A legjobb ütőfegyver az acél feszítővas. Viszonylag könnyű és strapabíró, ezért ideális a hosszabb közelharcban. Hajlított, hegyes vége arra is alkalmassá teszi, hogy a szemüregen keresztül egyenesen az agyba döfjük. Nem egy túlélő számolt be erről a módszerről. A feszítővas másik nagy előnye, hogy jól jön, ha ki kell nyitni egy ajtót, meg kell mozdítani egy nehéz tárgyat, vagy más olyan feladatot kell elvégezni vele, amire eredetileg tervezték. Ezen funkciók egyike sem hajtható végre az előbb felsorolt eszközökkel. Az acélból készült feszítővasnál még könnyebb és még tartósabb a titánium modell, amely a kelet-európai piac és az egykori Szovjetunió után mostanában kezd elterjedni nyugaton. Mindenfajta pengének megvan a maga előnye és hátránya a tompa végű szerszámokkal szemben. Azok, amelyek elég erősek egy koponya kettéhasításához, ritkán bírják a huzamosabb igénybevételt. Ezért a vágás, elsősorban a lefejezés, gyakorlatilag ugyanazt a funkciót látja el, mint a fejre mért ütés. (Megjegyzés: a zombi levágott feje még mindig képes harapni, ezért azt is veszélyes fenyegetésként kell kezelnünk.) A vágás nagy előnye az ütéssel szemben, hogy szükségtelenné teheti a zombi megölését. Bizonyos esetekben egy végtag levágása vagy a gerincoszlop elmetszése elegendő ahhoz, hogy mozgásképtelenné tegye az élőhalott támadót. (Megjegyzés: egy végtag levágása kockázatos, mert növeli a valószínűségét annak, hogy közvetlen kapcsolatba kerülünk a vírussal fertőzött területtel.) 2. VÁGÓFEGYVEREK

A normál fejsze könnyedén kettéhasítja egy zombi koponyáját, egyetlen csapással összezúzható a csont és az agy. A lefejezés ugyanolyan könnyű, nem véletlen, hogy évszázadokig a fejsze volt a hóhérok legkedveltebb eszköze. Egy mozgó fejet azonban óval nehezebb lecsapni vele. Ráadásul, ha a suhintás célt téveszt, az egyensúlyunkat is elveszíthetjük. A kisebb, egykezes szekerce is megteszi, ha sarokba szorulunk. Amikor a nagyobb fegyverek használhatatlanok, a szekerce tökéletesen alkalmas egy élőhalott támadásának visszaverésére.

A kard az ideális vágófegyver, de nem minden fajtája megfelelő. Tőrök, párbajtőrök és más vívófegyverek nem alkalmasak egy fej levágására. Kizárólag úgy lehet hatékonyan zombit gyilkolni velük, ha keresztüldöfjük a szemüreget, majd egy gyors körkörös mozdulattal eltoljuk a pengét egészen az agyig. Ezt a mozdulatot azonban mindössze egyszer sikerült végrehajtania egy képzett vívónak, ezért nem ajánlatos kísérletezni vele. Az egykezes, hosszú kardok előnye, hogy marad egy szabad kezünk más feladatok ellátására, mint például egy ajtó kinyitására vagy arra, hogy saját testünket védelmezzük egy pajzzsal. Az egyik hátrányuk a lendítőerő hiánya. Egy karral nehéz olyan erőset suhintani, hogy átvágjuk a csontok közötti vastag porcogót. A másik hátrányuk az, hogy használóik híresen pontatlanok. Egy élő embert megsebezni valahol a testén, az egy dolog. Egyetlen pontos, tiszta vágással átvágni valakinek a nyakát már egészen más. Kategóriájukban a kétkezes kardokat tartják a legjobbnak, mert súlyuk alkalmassá teszi őket egy hibátlanul kivitelezett lefejezésre. A rangsor élén a japán szamurájkard, a katana áll. Súlya 3-5 font, hosszabb távú konfliktusok kezelésére is tökéletes, pengéje pedig a legkeményebb izomszövetet is átvágja. Szűk helyeken a rövid pengék előnyösebbek. A római gladius jó választás, bár harcra is alkalmas másolatot nehéz találni belőle. A japán nindzsa kard markolata kétkezes, és az eredeti modellek legendásan edzett acélból készülnek. Ez a két tényező elsőrangú fegyverré avatja őket. A legjobb választás valószínűleg a hétköznapi bozótvágó kés súlya, mérete és hozzáférhetősége miatt ideális. Ha van rá lehetőség, próbáljunk beszerezni egyet a hadsereg által használt típusból, a katonaság kiárusításain általában kaphatóak. Azoknak a pengéje általában jobb minőségű acélból készül, és mivel fekete, éjszaka könnyebben beleolvad a környezetébe. 3.

EGYÉB KÉZIFEGYVEREK

Lándzsák, dárdák és szigonyok alkalmasak arra, hogy átmenetileg távol tartsunk egy zombit, de arra nem feltétlenül jók, hogy megöljünk velük egy élőhalottat. Egy pontos döfés a szemüregbe nem lehetetlen, de nem is valószínű. A középkori Európából származó alabárd (fejsze és lándzsa keveréke) darabolófegyvernek is beválik, de használata nem kevés ügyességet és gyakorlást igényelt. Azt leszámítva, hogy segítségükkel távol tarthatjuk a támadót, ezek a fegyverek nem túl praktikusak. A láncos buzogány, ami tulajdonképpen egy bothoz erősített tüskés vasgolyó, gyakorlatilag ugyanolyan pusztítást végez, mint a feszítővas, csak sokkal látványosabb módon. A buzogányt széles, körkörös mozdulattal meglengetjük, majd amikor a golyó elegendő lendületet kapott, bezúzzuk vele az ellenfél koponyáját. A fegyver használatához ártasságra van szükség, ezért nem ajánlott. A középkori Európában elterjedt buzogány a harcban ugyanolyan hatékony, mint egy átlagos otthoni kalapács, de ez utóbbi praktikus haszna nélkül. Egy buzogánnyal nem lehet felfeszíteni ajtót vagy ablakot, nem tudunk vele szöget beverni. Egy ilyen kísérlet könnyen végződhet véletlen sérüléssel. Ezért csak akkor vigyük magunkkal ezt a középkori fegyvert, ha semmilyen más alternatíva nem kínálkozik. A kések mindig hasznosak, számos feladatra kiválóan alkalmasak. A szekercével ellentétben csak akkor lehet megölni velük egy zombit, ha a pengét a halántékon, a szemüregen vagy a tarkón keresztül az agyba döfjük. Előnyük, hogy kevesebbet nyomnak

egy szekercénél, ezért kényelmesebb magunknál hordani őket. A kés kiválasztásakor ügyeljünk arra, hogy a penge ne legyen hosszabb hat hüvelyknél, és kerüljük a recés vagy fogazott élű késeket, mert azok hajlamosak megakadni az áldozatban. Képzeljük el azt a helyzetet, ahogy halántékon szúrunk egy zombit, majd megfordulunk, hogy szembeszálljunk a másik három, felénk közeledő élőhalottal, de nem tudjuk kihúzni a pengét. Kétség nem férhet hozzá, hogy a legjobb zombiölő fegyver a földön a lövészárkokban használt speciális kés. Ez az eszköz egy hét hüvelyk hosszúságú acélpengéből áll, amelynek markolata egy négyujjas bokszer. Az első világháború ádáz kézitusáihoz fejlesztették ki, amikor a katonák alig néhány láb szélességű árkokban gyilkolták egymást. Kimondottan arra a célra tervezték, hogy lefelé sújtva át lehessen lyukasztani vele az ellenség acélsisakját. Nehéz ennél hatékonyabb fegyvert elképzelni a zombikkal vívott küzdelemben. A késsel könnyedén keresztül lehet szúrni egy zombi koponyáját, majd ugyanilyen könnyedén visszahúzni és gyorsan egy másik zombi agyát célba venni, vagy, ha arra már nincs idő, akkor a bokszerrel az arcába sújtani. Az eredeti modellek rendkívül ritkák, alig néhány darab maradt fent múzeumokban vagy magángyűjteményekben. De ha sikerül hiteles és pontos leírásokra bukkannunk, készíttessünk magunknak egy vagy két másolatot harcra kész, edzett fémből. Nem fogjuk megbánni ezt a befektetést.

 saolin ásó

Ez az eszköz külön fejezetet érdemel a zombiölő fegyvereket említő felsorolásban. Első ránézésre szokatlan: hat láb hosszú, keményfából készült bot, egyik végén egy keskeny, harang alakú pengével, a másikon pedig egy kifelé ívelő, félhold alakú pengével. Eredetileg, még a kínai Shang-dinasztia (i. e. 1766-1122) idején mezőgazdasági eszközként használták, pengéje akkoriban bronzból készült. Amikor a buddhizmus elterjedt Kínában, a saolin szerzetesek szerszámként és fegyverként is alkalmazták. Számos alkalommal bizonyult meglepően hatékonynak az élőhalottak ellen. Bármelyik végével azonnal le lehet fejezni valakit, hosszúsága révén pedig használója biztos távolban marad a zombitól. Beltéri harcra éppen hosszúsága miatt alkalmatlan, ezért ilyen helyzetekben kerülendő a használata. Nyílt területen azonban egy lándzsa és egy katana erényeit ötvözi. Számos egyéb kézifegyver létezik a világon, a hely szűkössége miatt nem tárgyaljuk mindegyiket részletesen. Ha olyan eszközre vagy szerszámra bukkanunk, amiről azt gondoljuk, alkalmas lehet fegyvernek, tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket! 1. Be lehet törni vele egy koponyát egyetlen csapással? 2. Ha nem, le lehet fejezni vele valakit egyetlen suhintással? 3. Könnyű használni? 4. Nem túl nehéz?

5. Mennyire strapabíró? A 3., 4. és 5. kérdés szituációfüggő. Az első és a második azonban létfontosságú! 4.

MOTOROS ESZKÖZÖK

A mostanában népszerű filmekből és könyvekből mindenki ismeri a láncfűrész elképesztő, brutális erejét. Villámgyors, forgó fogai könnyedén áthatolnak a húson és a csonton, ezért használatához

nem kell különösebb kézügyesség. Hangos berregése ráadásul pszichológiailag is jó hatással van használójára - segíthet leküzdeni a rettegést. Hány olyan horrorfilmet láttunk, ahol ez az ipari gyilkoló szerkezet mindenkivel végzett, akihez csak hozzáért? A valóságban azonban a láncfűrészek és más motoros eszközök egyáltalán nem nevezhetőek praktikus zombiirtó fegyvereknek. Először is: az üzemanyagkészletük véges. Ha egyszer kifogy belőlük a benzin, körülbelül annyi védelmet nyújtanak, mint egy kazettás magnó.

A plusz üzemanyag vagy akkumulátor cipelése pedig csak növeli másik komoly hátrányukat: a súlyt. Egy átlagos láncfűrész súlya tíz font, szemben egy bozótvágó kétfontos súlyával. Miért fárasztanánk ki magunkat feleslegesen? A biztonsági szempontokat is figyelembe kell venni. Elég egy rossz mozdulat, és a forgó fogak ugyanolyan könnyedén hasítják ketté a mi koponyánkat, mint az ellenségét. A harmadik probléma, mint minden gépnél, a zaj. Egy láncfűrész félreismerhetetlen berregése, még ha csak néhány másodpercre kapcsoljuk is be, minden hallótávolságon belül tartózkodó zombinak azt üzeni: „Vacsora tálalva!” PARITTYÁK ÉS ÍJAK Általánosan elterjedt nézet, hogy a hideg lőfegyverek, mint például az íj vagy csúzli használata energiapazarlás. A legtöbb esetben ez így is van. De ha megfelelő módon használjuk őket, ezekkel a fegyverekkel gyakorlatilag hangtalanul gyilkolhatunk messziről. Mi van, ha egy fertőzött területről akarunk elmenekülni, és a sarkon befordulva

szembe találjuk magunkat egy magányos élőhalottal? Ahhoz túl messze van, hogy kézifegyverrel végezzünk vele. Mielőtt a közelébe érnénk, hörgése elárulná a pozíciónkat. Egy lőfegyver dörrenése még nagyobb zajt csapna. Mit tegyünk? Ilyen és ehhez hasonló esetekben az egyetlen megoldás egy néma fegyver. 1.

PARITTYA

A Dávid és Góliát bibliai története révén elhíresült fegyvert már a történelem előtti időkben is ismerték. Használata egyszerű: egy sima, kerek követ helyezünk egy hosszúkás bőrdarab középen kiszélesedő részére, azután a bőrdarab két végét összefogjuk, többször megpörgetjük a fejünk fölött, majd egyik végét elengedjük, elhajítva ezzel a követ a célpont felé. Elméletileg lehetséges megölni egy zombit egyetlen jól irányzott, hangtalan dobással, akár harminc lépés távolságból is. A gyakorlatban azonban még több hónapi gyakorlással is csak egy a tízhez az esélye egy telitalálatnak. Kellő tapasztalat nélkül obban járunk, ha inkább puszta kézzel próbáljuk elhajítani a köveket. 1.

CSÚZLI

A parittya továbbfejlesztett változata, amivel legalább tízszer olyan pontosan lehet célozni, mint elődjével. Ami hiányzik belőle, az az ütőerő. Egy modern csúzliból kilőtt apró lövedék egyszerűen nem rendelkezik olyan erővel, még közelről sem, hogy betöije egy zombi koponyáját. Egy ilyen fegyverrel csak felhívnánk magunkra az élőhalott figyelmét. 1. Fúvócső Mivel a méreg teljesen hatástalan az élőhalottakra, ezt a fegyvert teljesen figyelmen kívül is hagyhatjuk. 1.

SHURIKEN

Ezeket az apró, többhegyű eszközöket a feudális Japánban arra használták, hogy átdöfjék vele az ember koponyáját. Megjelenésében egy acélból készült, kétdimenziós csillagra hasonlít, innen kapta a becenevét: „dobócsillag”. Elméletileg könnyedén ártalmatlanná lehet tenni vele egy zombit, használata azonban, akárcsak sok más fegyveré, nagy ártasságot igényel. Hacsak nem tartozunk a shuriken mesterei közé (alig néhány ember mondhatja ezt el magáról), inkább tartózkodjunk ettől az egzotikus módszertől! 1.

DOBÓKÉSEK

Akárcsak a shurikeneknek, ezeknek a rövid hatótávolságú fegyvereknek a használata is sok gyakorlást igényel. Hetekbe telhet, mire képessé válunk eltalálni egy emberi testet, ahhoz pedig hónapokra lehet szükség, hogy egy fej nagyságú célpontot eltaláljunk. Csak

egy szakavatott késdobáló reménykedhet abban, hogy ezzel a módszerrel sikerül megölnie egy zombit. A gyakorlására fordított időt és energiát szerencsésebb inkább egy hagyományosabb fegyver használatának elsajátítására áldozni. Ne feledjük: sok készséget kell megtanulnunk, és nem rendelkezünk korlátlan idővel. Ne fecséreljük az értékes órákat arra, hogy egy harmadik kategóriás fegyver mesterévé váljunk!

1.

Röviden: egy zombi fejét nyílvesszővel keresztüllőni rendkívül nehéz feladat. Még egy modern célzóberendezéssel felszerelt íjjal is csak gyakorlott íjásznak van rá esélye. Az egyetlen gyakorlati alkalmazása ennek a fegyvernek a gyújtónyilak kilövése lehet. Ha távolról akarunk hangtalanul tüzet gyújtani, nincs hatékonyabb egy lángoló nyílvesszőnél. Ez a legjobb módszer az élőhalottak felgyújtására. A célba vett zombi nem képes kihúzni a testéből a nyílvesszőt, és megfelelő körülmények között más élőhalottakat is felgyújt, mielőtt elemésztik a lángok. (A helyes használathoz lásd: „Tűz” 68-72. oldal.) HOSSZÚ VAGY CSIGÁS ÍJ

7. íjPUSKA

Egy modern íjpuskával akár negyed mérföldről is keresztüllőhetjük egy zombi koponyáját. Nem csoda, hogy a fegyvert „hangtalan gyilkosnak” is szokták nevezni. A hozzáértés fontos, de nem igényel nagyobb jártasságot, mint egy lőfegyver használata. Az újratöltéshez időre és fizikai erőre van szükség, de ez elméletileg nem probléma, az íjpuska ugyanis orvlövész fegyver, arra nem alkalmas, hogy nagyobb tömeget feltartóztassunk vele. Mindig csak egyetlen zombi ellen használjuk. Ha több élőhalottat próbálunk elintézni vele, megrohannak, mielőtt újratölthetnénk. A leghatékonyabbak a háromszög- vagy golyófejű vesszők. A nagyobb pontosság kedvéért teleszkópos célzóberendezést is szerelhetünk rá. Sajnos a mérete és súlya nem teszi alkalmassá a hosszú távú használatra, ezért csak akkor válasszuk, ha a helyzet megengedi, például csoportosan utazunk, az otthonunkat védjük, vagy amikor nincs kéznél hangtompítós lőfegyver.

8.

NYÍLPUSKA

Kisebb, egykezes íjpuska, ami kiegészítőként jól jöhet az elsődleges fegyver mellé. így mindig kéznél van egy kisméretű, néma fegyver is, ha a szükség úgy hozza. Az íjpuskával

összehasonlítva kevésbé pontos, és a hatótávolsága illetve az ereje is kisebb. Csak közelről hatékony. Ez növeli a lelepleződés kockázatát, ami viszont azt jelenti, hogy már nincs szükség néma fegyverre. Megfontoltan használjuk, spóroljunk a nyílvesszőkkel! LŐFEGYVEREK

A könyvben tárgyalt fegyverek közül a legfontosabb az elsődleges lőfegyver. Tartsuk tisztán, olajozottan, megtöltve és a kezünk ügyében! Hideg fejjel, biztos kézzel és elegendő munícióval felfegyverkezve egy ember képes elbánni egy hadseregnyi zombival. A lőfegyver kiválasztása tudományos művelet, amelynek során minden változót figyelembe kell venni. Mi az elsődleges cél: védekezés, támadás vagy menekülés? Milyen kategóriájú járvánnyal nézünk szembe? Ha nem egyedül vagyunk, hányan vannak a csoportban? Milyen környezetben vívjuk meg a csatát? A különböző lőfegyverek különböző funkciókkal rendelkeznek. Szinte egyik sem képes az összeset ellátni. A tökéletes fegyver kiválasztásakor el kell felejtenünk azokat a hadviselési doktrínákat, melyek olyan kiválóan működtek embertársaink ellen. Sajnos nagyon is jól tudjuk, egymást hogyan kell legyilkolni. A zombik megölése azonban egy egészen más történet. 1.

NEHÉZ GÉPFEGYVER 

Az első világháború óta ez a találmány forradalmasította az emberi konfliktusok kezelését. Mechanizmusa lehetővé teszi, hogy néhány másodperc alatt egész ólomesőt zúdítsunk ellenfeleinkre. Ez a taktika emberek ellen vívott harcban felbecsülhetetlen értékű, az élőhalottakkal szemben azonban értelmetlen pazarlás. Ne feledjük, hogy a cél egy fejlövés: egyetlen, tökéletesen helyezett lövedék. Mivel a gépfegyvert golyózápor szórására tervezték, lehet, hogy több száz, de az is elképzelhető, hogy több ezer golyó kell egy véletlenül célba találó, halálos lövéshez. Még ha puskaként célzunk vele (az Egyesült Államok különleges alakulatai használták ezt a módszert), akkor sem nyerő választás. Miért eresztenénk bele egy egész sorozatot, amikor egyetlen jól célzott lövéssel is ugyanazt a hatást érhetjük el? Az 1970-es években született meg a „kasza elmélet”: ha egy gépfegyvert fejmagasságban elhelyezve az élőhalottak csoportjára irányítunk, akkor egyetlen hosszú sorozattal lekaszálhatjuk őket. Az elmélet azonban megdőlt — az élőhalottak, akárcsak a gazdatestként használt emberek, nem egyforma magasak. Még ha néhánnyal sikerül is végezni, legalább a fele túléli, és továbbnyomul a lőállásunk felé. De mi a helyzet a fegyver okozta egyéb súlyos sérülésekkel? Nincs akkora ereje egy gépfegyversorozatnak, hogy félbevágjon egy testet, amivel szükségtelenné tehet egy fejlövést? Igen is, meg nem is. Az amerikai hadseregben rendszeresített, 5,56 milliméteres szabvány lövedék képes eltörni egy ember gerincoszlopát, levágni egy végtagot, vagy igen: kettéhasítani egy zombit. De ez nem jelenti azt, hogy a fejlövés szükségtelen volna. Először is: egy zombi megcsonkításának kicsi az esélye, és csak rengeteg lőszer elhasználásával sikerülhet. Másodszor, hacsak az agy nem semmisül meg, a zombi maga továbbra is életben van - megcsonkítva, sőt talán mozgásképtelenül, de életben. Miért fárasztanánk magunkat azzal, hogy végezzünk egy vonagló és potenciálisan veszélyes torzóval? 1.

GÉPPISZTOLY

Ennél a fegyvernél ugyanaz a probléma, mint a nehéz gépfegyver esetében: túl sok lőszer szükségeltetik egyetlen élőhalott meggyilkolásához. Szűk helyen azonban a géppisztolynak megvannak a maga előnyei. Rövid csöve miatt egyszerűbben kezelhető a puskánál, a kihajtható válltámasz pedig stabilabbá teszi a pisztolynál. Soha ne felejtsük el átállítani egyes lövésekre! Az automata üzemmód egyértelmű pazarlás. Mindig vállhoz támasztva húzzuk meg a ravaszt! A csípőből tüzelés eredménye kivétel nélkül mindig nagy zaj és célt tévesztett lövés. Hátránya, hogy nagyobb távolságból nem elég precíz. Mivel a géppisztolyt közelharcra tervezték, közelebb kell mennünk a zombihoz, mint ha puskával vagy más lőfegyverrel lennénk felfegyverkezve. Ez alapesetben nem jelentene problémát, de sajnos a géppisztoly, mint minden más automata és félautomata fegyver, hajlamos beragadni használat közben. Kis távolság esetén ezzel szükségtelen kockázatot vállalnánk. Ez az egyetlen oka annak, hogy a géppisztolyt nem javasoljuk elsődleges fegyvernek. 1.

GÉPKARABÉLY

Ezt a fegyvert eredetileg azért találták ki, hogy áthidalja a szakadékot a puska és a géppisztoly között, és egyszerre lehessen gyorsan, illetve nagy távolságra tüzelni vele. Hát nem ideális fegyver az élőhalottakkal szemben? Nem igazán. A távolság és a pontosság lényeges szempont, a gyorstüzelés funkció azonban, mint láttuk, nem. Bár a gépkarabélyt át lehet állítani félautomatára, akárcsak a géppisztolyt, továbbra is megmarad a teljesen automata üzemmód jelentette kísértés, akárcsak a géppisztoly esetében. Amikor az ember az életéért küzd, csábító a lehetőség, hogy átkapcsoljon „ereszd el a hajam”-módba, nem törődve azzal, mennyire pazarló és haszontalan, amit tesz. Ha gépkarabélyt választunk elsődleges fegyvernek, ne feledkezzünk meg a lőfegyverekre vonatkozó alapvető kérdésekről: mekkora a hatótávolsága? Milyen pontos? Rendelkezésre áll-e megfelelő mennyiségű lőszer? Milyen nehéz tisztítani és karbantartani?

Ahhoz, hogy választ kapjunk néhányra ezek közül a kérdések közül, legjobb, ha megvizsgálunk két szélsőséges példát. Az Egyesült Államok hadseregének M16Al-es fegyverét minden idők legrosszabb gépkarabélyának tartják. Túlbonyolított mechanizmusa nem csak a tisztítását teszi nehezebbé, de növeli a beragadás valószínűségét is. A távolság beállításához - amit minden egyes alkalommal meg kell tenni, amikor a célpont közelebb vagy távolabb kerül tőlünk - tűre, golyóstollra vagy ehhez hasonló eszközre van szükség. Mi van olyankor, ha nincs nálunk egyik sem, vagy elveszítettük, miközben több tucat zombi csoszog felénk kitartóan? Az M16A1 törékeny műanyag válltámasza nem engedi, hogy bajonettként használjuk. Ha mégis megkíséreljük, akkor fennáll a veszélye, hogy darabokra törjük a rugós válltámaszt. Végzetesen nagy fogyatékossága ez a fegyvernek.

Ha élőhalottak gyűrűjébe kerülünk, és a karabély beragad, akkor még az a lehetőség sem adott, hogy utolsó menedékként kézitusa-fegyverként használjuk. Az 1960-as években az M16 (eredetileg AR-15) a légierő alapfegyvere volt. A hadiiparra jellemző politikai okok miatt (te fegyvert veszel tőlem, én rád szavazok és segítek a kampányban) az Egyesült Államok hadseregének gyalogságát is ezzel a gépkarabéllyal látták el. A vietnami háborúban olyan gyengén teljesített, hogy a kommunista gerillák el sem vették a halott amerikaiaktól. Az újabb M16A2 valamivel obban sikerült, de ezt is csak másodosztályú fegyvernek tartják. Ha tehetjük, kövessük a vietkongok példáját, és kerüljük az M16-ost! A spektrum másik végén a szovjet AK-47-es helyezkedik el, amit minden idők legjobb gépkarabélyának tartanak. Noha nehezebb az M16-osnál (10,58 font annak 7 fontjával szemben), és nagyobbat rúg, hatékonysága és strapabíró kialakítása által vált híressé. Tágas tüzelő mechanizmusa megakadályozza, hogy a belékerült sártól vagy homoktól beragadjon. Kézitusában a bajonettel be lehet döfni a zombi szemüregén keresztül, de a fémlapos fatussal akár szét is zúzhatjuk az élőhalott koponyáját. Ha az utánzás a hízelgés legőszintébb formája, akkor több nemzet is hízelegni próbált a szovjeteknek azzal, hogy vagy egy az egyben lemásolta (a kínai Type 56 gépkarabély), vagy módosított változatát (az izraeli Galil) kezdte gyártani. Noha a gépkarabély nem ideális az élőhalottak elleni védekezésben, az AK-47-es család valamely tagja nem rossz választás. tizenkilencedik század közepén találták fel ezeket a típusokat, és manapság gyakran elavultnak titulálják őket. Miért használna valaki vadászpuskát, amikor géppisztollyal is lövöldözhet? Az effajta arroganciának semmi alapja, a techno-sovinizmusra és a gyakorlati tapasztalat hiányára vezethető vissza. Egy megfelelően összerakott dugattyúzáras vagy alsókulcsos ismétlőpuska hozzáértő lövész kezében legalább olyan, ha nem hatékonyabb védelmet nyújt az élőhalottakkal szemben, mint a legmodernebb katonai lőfegyver. 4.

DUGATTYÚZÁRAS VAGY ALSÓKULCSOS ISMÉTLŐPUSKA A

Mivel a puska egylövetű, így használója rá van kényszerítve, hogy pontosabban célozzon, ezért általában a találati arány is magasabb. Ennél a típusnál nem lehet „ereszd el a hajam”-módba kapcsolni, ezért akarva-akaratlanul is takarékoskodunk a munícióval. A harmadik nagy előnye, hogy viszonylag könnyű tisztítani és működtetni, ami egyáltalán nem elhanyagolható szempont. A vadászpuskákat nem hivatásos katonák számára tervezték. A gyártók tudják, ha egy fegyver túl bonyolult, akkor kevesebbet tudnak belőle eladni. A negyedik és végső mellette szóló érv pedig az, hogy könnyű megfelelő muníciót szerezni hozzá. Mivel az Egyesült Államokban több civil fegyverbolt van, mint katonai (a világ többi részén ez koránt sincs így), egy vadászpuskába könnyebben találunk lőszert, mint egy gépkarabélyba vagy egy géppisztolyba. Ez kulcsfontosságú szempont, ha a kézikönyv második felében vázolt forgatókönyvek valamelyike megvalósul. Amikor dugattyúzáras vagy alsókulcsos ismétlőpuskát választunk, próbáljunk régebbi, lehetőleg katonai darabra szert tenni. Ez nem azt jelenti, hogy a civil modellek rosszabb minőségűek — éppen ellenkezőleg -, de a hadsereg számára készült puskákat úgy tervezték, hogy közelharcra is alkalmasak legyenek. Ne sajnáljuk az időt arra, hogy megtanuljuk, hogyan lehet erre a célra használni. Ha úgy lóbáljuk, mint egy ütőt, azzal

csak tönkretesszük a fegyvert, akár civil, akár katonai. Léteznek útmutatók, amelyekből kiderül, hogyan kell tompa végű ütőszerszámként használni egy puskát. A régi háborús filmek tanúsága szerint a puska anélkül is gyilkos fegyverré válhat, hogy meghúznánk a ravaszt. Klasszikus, dugattyúzáras puska például az amerikai Springfield, a brit Lee Enfield és a német Mauser Kar 98k. Sok példány fellelhető ezekből a típusokból, legtöbbjük a mai napig működőképes állapotban van. De mielőtt választunk, győződjünk meg arról, hogy rendelkezésünkre áll-e elegendő muníció! Hiába van egy tiszteletet parancsoló, dugattyúzáras katonai puskánk, ha kizárólag civil modellekbe való lőszert tudunk beszerezni hozzá. 5.

FÉLAUTOMATA FEGYVER 

Megjelenése óta ez a modell elsőrangú zombiölő fegyvernek számít. Mivel fennáll lőszerpazarlás veszélye (minden alkalommal, amikor meghúzzuk a ravaszt, a puska kilő egy golyót), használata nem kevés fegyelmezettséget igényel. Ez a tulajdonsága azonban életet menthet, ha egyszerre több ellenféllel kell szembenéznünk Feljegyzések szerint egy csapdába esett asszony egyszer tizenöt zombival végzett mindössze tizenkét másodperc alatt! (Lásd: „1947, Jarvie, Brit Columbia”, 258. oldal.) Ez a történet jól illusztrálja, milyen potenciál rejlik egy félautomata fegyverben. Közelharcban vagy ha menekülnünk kell, a félautomata karabély ugyanazt a funkciót látja el, mint a nagyobb modell. Bár a hatótávolsága csak feleakkora, a karabély nem olyan nehéz, könnyebben hordozható, és kisebb lőszer kell hozzá. Szituációtól függően mindkét típus jó szolgálatot fog tenni.

A félautomata fegyverek közül a második világháborús Ml Garand vagy az Ml karabély sok szempontból jobb a mostani lőfegyvereknél. Ez meglepőnek tűnhet, de ne feledjük el, hogy ezeket a fegyvereket arra tervezték, hogy túléljék a világtörténelem legnagyobb konfliktusát. A két típus olyan kiválóan látta el feladatát, hogy a Garand maradt az amerikai hadsereg hivatalos fegyvere a koreai háborúban, az Ml karabély pedig még Vietnam első éveit is megérte. Az Ml Garand másik nagy előnye, hogy kézifegyverként is alkalmazható (a második világháborúban a bajonetthasználat még fontos részét képezte a harcnak). Bár már nem gyártják, a Garandok és a hozzávaló lőszerek még mindig sok helyen kaphatóak. Hihetetlen, de az Ml karabélyt viszont mind a mai napig gyártják. Könnyű súlya és rövid csöve tökéletesen alkalmassá teszi beltéri harcra vagy arra, hogy nagy távolságot tegyünk meg vele gyalog. Félautomata fegyverek közül szóba jöhet a modernebb Ruger Mini-30, a Ruger Mini-14 és a kínai Type 56 (a szovjet SKS karabély másolata, nem összetévesztendő az azonos nevű gépkarabéllyal). Ha sikerül fegyelmezetten használni, a félautomata fegyvernél nem létezik jobb választás. 6.

SÖRÉTES VADÁSZPUSKA

Közelről támadó ember ellen a sörétes vadászpuska a létező leghatékonyabb fegyver. Élőhalottakkal szemben azonban már nem egészen így van. Egy jó tizenkettes kaliberű sörétes puskával szó szerint le lehet robbantani egy zombi fejét. Ugyanakkor minél

nagyobb a távolság, annál nagyobb a sörétek szórása, és annál kisebb az esély arra, hogy áthatolnak a koponyán. Ha sörét helyett henger alakú lövedéket teszünk bele, nagyobb távolságra is hatékonyabban lehet célozni vele (feltéve, ha a cső elég hosszú), de akkor miért nem használunk inkább rendes puskát? A sörétes vadászpuska nagy előnye, hogy képes feltartóztatni a támadókat. Egy söréteket szóró lövés szilárd falként funkcionál, miközben egy puskagolyó vagy célba talál, vagy ártalmatlanul továbbszáguld. Ha sarokba szorítanak vagy üldöznek bennünket, és időt kell nyernünk, ezzel egyszerre több zombit is feltartóztathatunk néhány másodpercre. A sörétes vadászpuska hátránya, hogy a tizenkettes kaliberű töltények nagyok és nehezek, ha úton vagyunk, kevesebb hely marad mellette más felszereléseknek. Ezt mindenképpen meg kell fontolni, ha hosszabb útra indulunk. 7.

PISZTOLY

Az amerikaiakat különleges viszony fűzi a kézi lőfegyverekhez. Szinte minden filmben, tévéműsorban, ponyvaregényben, képregényben felbukkannak. Az amerikai hősök, a vadnyugati seriffektől kezdve a modern városi zsarukig, mind ezt hordják az övükön. A gengszterek erről rapelnek; a liberálisok és a konzervatívok erről vitatkoznak. A szülők óvják tőle a gyerekeiket, a gyártók pedig elmondhatatlanul hatalmas vagyonokat keresnek rajta. A pisztoly még talán az automobilnál is jobban összeforrt Amerikával. De vajon mennyire hatékony ez a kulturális szimbólum a nemrégiben megjelent húsevő szörnyetegekkel szemben? Az igazat megvallva, nem túlságosan. A filmekben és regényekben szereplő hősökkel szemben az átlagembernek bizony nem könnyű bármit is eltalálnia, főleg nem egy olyan kisméretű, mozgó célpontot, mint egy zombi feje. Az élőhalottak támadása okozta idegfeszültség közepette egy sikeres fejlövés esélye alig valamivel nagyobb, mint az, hogy nyugodtan megbeszéljük a

dolgot a zombival. Tanulmányok bizonyítják, hogy a zombik testét ért, nem halálos sebet ütő lövedékek 73 százaléka valamilyen típusú pisztolyból származik. A lézeres célzóberendezés növeli a pontos célzás esélyét, de egy remegő csuklót az sem szilárdít meg. A kézi lőfegyverek elsősorban szélsőséges körülmények között bizonyulnak hasznosnak. Ha például egy zombinak sikerül megragadnia bennünket, egy pisztoly életmentő lehet. Szorítsuk a csövet az élőhalott homlokához, és húzzuk meg a ravaszt! Ehhez nem kell semmilyen különleges készség, a pozitív eredmény pedig garantált. A pisztolyok kicsik és könnyűek, ezért ideálisak másodlagos fegyvernek Ha az elsődleges fegyverünk egy karabély, akkor ugyanaz a lőszer való mindkét fegyverbe, tehát könnyebb lesz a csomagunk. A pisztoly tehát mindenképpen javasolt, amikor élőhalottakkal száll szembe az ember, de sosem elsődleges fegyverként. Ne feledjük, hogy számos olyan

megcsonkított, félig felfalt holttestet találtak már, amelyek kihűlt kezükben pisztolyt szorongattak! Ezeknek a fegyvereknek (puskák vagy pisztolyok) a lövedéke alig néhány milliméter átmérőjű és rövidebb egy hüvelyknél. Normál körülmények között ez azt jelenti, hogy csak gyakorlásra, céllövésre vagy kisebb állatok levadászására használjuk De az élőhalottak ellen a parányi .22-es lövedék meglepően jól helytáll. A golyók kis mérete miatt például háromszor annyi lőszert vihetünk magunkkal. Ráadásul maga a fegyver is könnyebb, ami igazi áldás a fertőzött területeken gyalogolva. A lőszert előállítani is könnyű, és rengeteg helyen hozzá lehet jutni az országban. Nincs olyan fegyverbolt, ahol ne árulnának .22-es kaliberű töltényeket. A ,22-esnek azonban van két komoly hátránya is. A kisméretű golyók feltartóztató ereje a nullával egyenlő. Sok emberrel előfordult (köztük a korábbi elnök Ronald Reagannel is), hogy észre sem vették, amikor meglőtték őket. Egy zombit hiába lövünk vele mellbe, még csak le sem fog lassítani, nemhogy megálljon. A másik probléma az, hogy nagy távolságból használva nincs benne annyi erő, hogy áttörje a koponyacsontot. 8. .22-ES KALIBERŰ, PEREMGYŰJTÁSŰ LŐFEGYVEREK

Egy ,22-essel túl közel kell merészkednünk, ha biztosra akarunk menni, az pedig növeli a stresszt, és csökkenti az esélyeket. Ugyanakkor a .22-es kisebb ereje még jól is jöhet, mivel ha behatol a zombi koponyájába, hátul már nem tud távozni belőle, ezért oda-vissza pattog a koponya belsejében, nagyobb pusztítást végezve, mint bármely .45-ös. Szóval, amikor arra kerül a sor, hogy fegyvert keressünk a zombivész túlélésére, ne becsüljük le ezt a kicsi, szinte játékméretű, mégis gyors és hatékony lőfegyvert! 9.

KIEGÉSZÍTŐK

A hangtompító, ha be tudjuk szerezni, a lőfegyver életmentő kiegészítőjének bizonyulhat. Ha a lövés nem jár különösebb zajjal, akkor nem kell íjhoz, parittyához vagy más hideg lőfegyverhez folyamodnunk (ami nem kis előnyt jelent menekülés közben). A teleszkópos távcső rendkívüli mértékben megnöveli a célzás pontosságát, különösen távoli orvlövésztámadásoknál. A lézeres célzóberendezés első pillantásra remek választásnak tűnik. Mert ugyan mennyire lehet nehéz egy piros pontot elhelyezni egy élőhalott homlokán? A hátránya a korlátozott akkumulátoridő. Ugyanez igaz az éjjellátó szerkezetekre is. Sötétedés után is kiválóan lehet

velük zombira vadászni, de ha lemerülnek, akkor egy csapásra használhatatlan fekete csövekké válnak. A hagyományos üvegből és fémből készült célzóberendezések a leginkább ajánlottak. Lehet, hogy nem olyan divatosak, és az elektronika is hiányzik belőlük, de ezek legalább soha nem hagyják cserben az embert. Hatótávolság vagy pontosság Egyes tanulmányok szerint a csata hevében minél közelebb kerül egy zombi, az ember annál vadabbul tüzel. Gyakorlás közben keressük meg azt a legnagyobb távolságot, amelyen belül még pontosan tudunk célozni! Azután lőjünk mozgó célpontra ideális (stresszmentes) körülmények között! Amikor sikerült bemérni az adott távolságot, felezzük meg. Ez lesz az a táv, ahonnan hatékonyan meg tudunk ölni egy zombit valódi támadás esetén. Soha ne engedjük, hogy ennél közelebb kerüljenek hozzánk, mert akkor az idegesség hatására kevésbé pontosan tudunk célozni. Ha többen vannak a zombik, mindig azokkal kezdjük, amelyek elsőként lépnek be a zónába. Ne térjünk el ettől a szabálytól, bármilyen tapasztalataink voltak korábban! Nem egy utcai harcokban megedződött rendőr, kitüntetett háborús veterán, sőt „hidegvérű” gyilkos végezte szétmarcangolva, mert inkább hallgattak az ösztöneikre, mint a kiképzőjükre.

ROBBANÓSZEREK Kérdés: mi lehet hatékonyabb egy csapat közeledő zombival szemben, mint egy közéjük hajított kézigránát? Válasz: szinte bármi. A repeszbombák elsősorban a szanaszét repülő fémdarabok révén gyilkolnak, amelyek szétzúzzák a létfontosságú szerveket. Mivel a zombikkal szemben ez a módszer hatástalan, annak pedig elég kicsi az esélye, hogy egy repeszdarab éppen a koponyát lyukasztja át, a gránátok, bombák és egyéb robbanószerek nem tartoznak a hatékony fegyverek közé. Ezeket az eszközöket sem szabad azonban teljesen elfelejteni. Ajtók berobbantására, torlaszok létrehozására vagy nagyobb zom- bihordák szétzavarására nincs jobb egy nagy adag puskapornál.

TŰZ Az élőhalottak nem félnek a tűztől. Hiába hadonászunk égő fáklyával egy zombi arca előtt, nem fog lelassítani vagy megtorpanni. A zombik semmilyen módon nem vesznek tudomást a tűzről, arra sem reagálnak, ha egész testük lángba borul. Sok ember veszítette már életét azért, mert nem volt képes megérteni, hogy a zombikat nem ijeszti el a tűz!

Ugyanakkor fegyverként még mindig a tűz az emberiség legnagyobb szövetségese. A teljes elhamvasztás a legjobb módja annak, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsunk egy zombit. A tűz nemcsak a testet, hanem a Solanumot is megsemmisíti. De ne gondoljuk azt, hogy egy lángszóró és néhány Molotov-koktél minden problémánkra megoldást elent. Ha harcra kerül a sor, a tűz önmagában nem véd meg bennünket. A hús - emberi, zombi vagy másmilyen - hosszú ideig ég. Egy felgyújtott zombi akár órákig is éghet, és mielőtt a lángok teljesen elemésztik, égő fáklyaként járkál - vagy ha egészen pontosak akarunk lenni: csoszog. Több olyan esetet is feljegyeztek, amikor az égő élőhalottak több kárt okoztak és több ember életét kioltották, mintha pusztán a körmeiket és a fogaikat használták volna. A tűz nem válogat. Mielőtt tüzet gyújtunk, mérlegeljük, mennyire gyúlékony a saját környezetünk, mekkora az esélye a füstmérgezésnek, és arról se feledkezzünk meg, hogy a tűz odavonzza a többi élőhalottat is. Ezeket a tényezőket mind figyelembe kell venni, mielőtt elszabadítunk egy ilyen erős és kiszámíthatatlan fegyvert. A fent felsorolt okok miatt a tüzet elsősorban menekülés közben szoktuk használni, statikus védekezésre csak nagyon ritkán. 1.

MOLOTOV-KOKTÉL

Ez a kifejezés minden olyan gyúlékony anyaggal teli üvegre vonatkozik, amelyhez valamilyen kezdetleges kanócot erősítettek. Olcsó és egyszerre több zombi megölésére is alkalmas. Ha a helyzet lehetővé teszi — pl. egy közeledő horda elől menekülünk, tűzbiztos

épületet akarunk megtisztítani, vagy éppen egy gyúlékony épületet akarunk felgyújtani a benne rekedt zombikkal együtt - addig bombázzuk a szóban forgó élőhalottakat, amíg semmi más nem marad belőlük, mint hamu.

2.

LOCSOLÁS

A locsolás egyszerűen annyiból áll, hogy megtöltünk egy vödröt valamilyen gyúlékony folyadékkal (benzin, kerozin stb.), lelocsoljuk vele a zombit, majd meggyújtunk egy gyufát, és elszaladunk. Ha van helyünk a menekülésre, és nem kell tartanunk a tűz utólagos hatásától, a módszer egyetlen hátránya az, hogy közel kell kerülnünk az ellenséghez, mert csak úgy tudjuk teljesen eláztatni.

3.

HEGESZTŐPISZTOLY

A hétköznapi hegesztőpisztoly, amely egy propántartályból és egy ahhoz illesztett fuvókából áll, nem tud olyan hosszú időn keresztül olyan magas hőmérsékletet biztosítani, amellyel át lehet lyukasztani egy zombi koponyáját. Tűzgyújtónak azonban kiválóan alkalmas, ha a kérdéses élőhalott már le van locsolva gyúlékony folyadékkal. 4.

LÁNGSZÓRÓ

Az emberek túlnyomó többsége szerint ez a tökéletes zombi- megsemmisítő eszköz. A zselésített benzinből kétszáz láb hosszú lángcsóva állítható elő, amivel könnyedén sivalkodó máglyává lehet változtatni egy élőhalott hordát. Akkor miért ne szerezzünk be egyet? Miért ne cseréljünk le minden más fegyvert erre az ember alkotta tűzokádó sárkányra? Erre számos, tapasztalatokon alapuló okunk lehet. A lángszórót kizárólag katonai célokra fejlesztették ki, és már sem az amerikai hadseregnél, sem a tengerészgyalogságnál nem használják. Nehéz lenne akár egyetlen példányt is beszerezni belőle, főleg olyat, ami még működőképes. Üzemanyagra pedig még ennél is nehezebb szert tenni. De tételezzük fel, hogy sikerül mindkettő, és nézzük a praktikus kérdéseket! Miért cipelnénk egy hetven font  súlyú szerkezetet a hátunkon, amikor alig néhány élőhalott kószál szabadon? A lángszórót a puszta súlya teszi kockázati tényezővé. Hacsak nem táborozunk le egy adott helyen, vagy nem áll rendelkezésünkre motorizált jármű, a cipekedés okozta kimerültség legalább olyan veszélyes, mint maguk az élőhalottak. A ózan ész azt diktálná, hogy egy lángszórónak akkor van helye a csatatéren, amikor az élőhalottak több százas vagy több ezres tömegben támadnak. Ha esetleg, isten ments, ilyen létszámú horda verődne össze, azt nagy valószínűséggel egy nagyobb, jól felszerelt katonai alakulat próbálja majd feltartóztatni, és nem egy magánember a megbízható (és ne feledjük: illegális) lángszórójával. MÁS FEGYVEREK A képzelőerő és az improvizáció felbecsülhetetlen értékű adottságok az élőhalottakkal vívott harcban. Ne habozzunk bármilyen tárgyat, eszközt vagy anyagot potenciális fegyverként használni! Mindig tartsuk szem előtt azonban a zombi élettani jellemzőit, és hogy mit szeretnénk elérni az adott eszközzel!

1.

SAV

A tüzet leszámítva a kénsav a leghatékonyabb módja annak, hogy teljesen megsemmisítsünk egy zombit. Ennek végrehajtása azonban korántsem egyszerű. Ha valahogy sikerül nagy mennyiségű kénsavra szert tennünk vagy előállítanunk azt, bánjunk vele ugyanolyan óvatosan, mint egy gyújtó hatású fegyverrel! Nemcsak azt kell figyelembe vennünk, hogy az anyag saját magunkra is veszélyes, de a zombi húsának és csontjának szétmaratásához is időre van szükség. A sav inkább halott zombik megsemmisítésére alkalmas, semmint harci fegyvernek. 1.

MÉREG

Mivel több százezer halálos vegyület létezik a világon, lehetetlen lenne mindegyiket külön tárgyalni. Inkább áttekintünk néhány alapszabályt az élőhalottak fizikai és fiziológiai felépítésével kapcsolatban. A zombik immúnisak mindenfajta nyugtató és ingerlő hatású szerre, mint például a könnygáz. Minden olyan vegyület, amelyet az életfunkciók megállítására terveztek, egyaránt hatástalan ellenük, mivel az élőhalottaknak már nincs szükségük ezekre a funkciókra. A zombik nem kapnak szívrohamot, idegbénulást, nem fulladnak meg, és a mérgek okozta egyéb végzetes következmények sem hatnak rájuk.

1.

BIOLÓGIAI HADVISELÉS Igazán költői lenne, ha a vírussal fertőzött lényeket egy másik vírussal

pusztítanánk el. De sajnos ez nem járható út. A vírusok kizárólag élő sejteket támadnak meg. A halott sejtekre nincsenek hatással. Ugyanez igaz a baktériumokra is. Számos laboratóriumi kísérlet történt a necrotizing fasciitis (húsevő bakteriális betegség) kitenyésztésére és elterjesztésére a zombik között. Egyik sem járt sikerrel. A kutatások jelenleg egy olyan új baktérium létrehozására irányulnak, amely kizárólag élettelen hússal táplálkozik. A legtöbb szakértő szkeptikus a dolog sikerét illetően. Egyelőre folynak a vizsgálatok, hogy a test lebontásában részt vevő sok mikroorganizmus közül melyik folytatja a hús lebontását akkor is, ha az fertőzött. Ha egyszer sikerül ezeket a mikrobákat azonosítani, reprodukálni és úgy szállítani, hogy ne jelentsenek veszélyt a használójukra, akkor ez lehet az emberiség első számú tömegpusztító fegyvere az élőhalottakkal vívott háborúban. 2.

ZOOLÓGIAI HADVISELÉS

Több száz dögevő állatfaj él a földön, kicsik és nagyok egyaránt. Ideális megoldásnak tűnhet „felbérelni” néhányat, hogy falják fel az élőhalottakat, mielőtt azok falják fel az élőket. De sajnos ezek az állatfajok — a hangyától a hiénáig kivétel nélkül — ösztönösen kerülik a zombikat. A jelek szerint a mérgező Solanumtól való irtózás genetikailag kódolt az állatvilágban. A Solanum által kibocsátott titokzatos figyelmeztető jel, ami talán egy szag vagy valamifajta „rezgés”, az emberekre már régen nincs hatással, az állatok elől azonban semmilyen módon nem lehet elleplezni. (Lásd: „1911. Vitre, Louisiana”, 250. oldal.)

5.ÁRAMÜTÉS Mivel a zombi izomrendszere alapvetően emberi, áramütéssel átmenetileg meg lehet bénítani a testét. Halált csak szélsőséges esetekben okoz nála az áramütés, például amikor egy villamosvezeték gyakorlatilag megperzseli a zombi agyát. Ez nem „csodafegyver” - a villamosvezetékekben futó áram minden szerves anyagot, élőt és élettelent egyaránt, szénné tud égetni. Egy zombi megbénításához kétszer akkora feszültség kell, mint egy emberéhez, ezért a hétköznapi elektromos sokkolók hatástalanok. Vízzel teli árkokba vezetett áramot régóta használnak az élőhalottak átmeneti lebénítására, hogy könnyebben lehessen végezni velük. Számos ilyen esetet jegyeztek fel az évek során. 6.

SUGÁRZÁS

Jelenleg is folynak a kísérletek arra vonatkozóan, hogy a mikrohullámok és más elektromágneses jelek milyen hatással vannak az élőhalottak agyára, mivel egy elmélet szerint ezzel a módszerrel azonnali, halálos agydaganatokat lehet előidézni a zombik szürkeállományában. A kutatások még korai fázisban vannak, és az eredmények egyelőre nem meggyőzőek. Az egyetlen ismert eset, amikor zombik gamma-sugárzással kerültek kapcsolatba, a hírhedt kotani incidens során fordult elő. (Lásd: „1987. Kotan, Kína, 270271. oldal.) Akkor az élőhalottakra nem egyszerűen hatástalannak bizonyult az emberek számára halálos sugárdózis, de még annak is fennállt a veszélye, hogy a radioaktív szennyeződéssel az egész tartományt megfertőzik. A világ akkor szembesült először egy új és minden addiginál halálosabb fenyegetéssel: a radioaktív zombival. Bármennyire is úgy hangzik, mint egy rossz sci-fi az 50- es évekből, ez nagyon is valóságos és történelmi elentőségű tény. A beszámolók szerint a radioaktív zombik nem rendelkeztek különleges képességekkel vagy varázserővel. A fenyegetés, amit jelentettek, elsősorban abból állt, hogy halálos sugárzással fertőztek meg mindent és mindenkit, akihez hozzáértek. Még azok is rövid időn belül elhaláloztak sugárbetegségben, akik ittak a zombik által megérintett vízcsapból. Szerencsére a járványt a kínai hadsereg gyorsan és kemény kézzel megfékezte. Nem csak az új veszély elterjedését sikerült megakadályozniuk, hanem a kotani reaktor katasztrófájának kritikussá válását is. 7.

GENETIKAI HADVISELÉS

Az élőhalottakkal vívott háborúban legutóbb felmerült a genetikai fegyverek alkalmazása is. Ehhez először fel kell térképezni a Solanum genetikai szekvenciáját. Azután ki kell fejleszteni egy hatóanyagot, amely képes újraírni ezt a szekvenciát, megparancsolva a vírusnak, hogy függessze fel az emberi szövetek elleni támadást, és forduljon önmaga ellen, vagyis semmisítse meg saját magát. A zombi helyett a zombit irányító vírust programoznánk újra. Ha sikerülne létrehozni, ez a hatóanyag forradalmi áttörést jelentene az élőhalottak elleni harcban. Genetikai úton találhatnánk meg a gyógymódot. Az áttörés

megünneplésével azonban egyelőre várnunk kell. A génterápia tudománya még gyerekcipőben jár. Ha a kutatás megkapná az azt megillető médiafigyelmet és anyagi támogatást, amit egyelőre nem kap meg, a hatóanyag még akkor is sokáig csak elmélet maradna. 8.

NANOTERÁPIA

A nanotechnológia, a mikroszkopikus szerkezetek tudománya, még kamaszkorát éli. Jelenleg olyan kísérleti számítógépes chipeket készítenek, amelyek kisebbek, mint egy molekula! Eljön majd a nap, amikor ezek a parányi nanobotok képesek lesznek különböző feladatok végrehajtására az emberi testen belül. A nanobotok, vagy bármi lesz is a hivatalosan elfogadott nevük, elpusztítják majd a rákos sejteket, kijavítják a sérült szöveteket és megsemmisítik az ellenséges vírusokat. Elméletileg nincs akadálya annak, hogy milliárdnyi ilyen nanobotot fecskendezzünk be egy nemrégiben megfertőződött ember testébe, hogy azonosítsák a Solanum vírust, és kiirtsák a szervezetből. Mikor tökéletesítik ezt a technológiát? Mikor lesz alkalmazható az orvostudományban? Mikor vethetjük be a Solanum elleni harcban? Ezekre a kérdésekre az idő fog választ adni. PÁNCÉLZAT

Az élőhalottak ellen elsősorban gyorsasággal és mozgékonysággal kell védekeznünk. A páncél viselete nem csak ezeket a zombikkal szembeni előnyöket csökkenti, de az energiánkat is kiszívja egy elhúzódó konfliktus során. Adjuk hozzá ehhez a kiszáradás veszélyét is, és a kilátások már nem is olyan csábítóak. A páncél utolsó, kevésbé nyilvánvaló hátránya nem fizikai, hanem lelki: a védőruházatot viselő emberek hajlamosak magabiztosabban viselkedni, ennek következtében nagyobb kockázatot vállalni, mint azok, akik egyszerű utcai ruhában vannak. Túl sok értelmetlen halálesetet eredményezett már ez a művi vakmerőség. Röviden: a legjobb védelem a zombiharapással szemben a távolságtartás. Ha valami miatt mégis ragaszkodnánk a védőfelszereléshez, az alábbi összeállításban minden szükséges információ megtalálható ahhoz, hogy meg tudjuk hozni a helyes döntést. 1.

VÉRT

Ez a klasszikus „páncélruha”. A szó hallatán legyőzhetetlennek tűnő lovagok képe jelenik meg lelki szemeink előtt, akiket tetőtől talpig csillogó acéllemezek védenek. Ilyen védőfelszerelésben ugyan miért ne sétálgathatnánk nyugodtan az élőhalottak között, kedvünkre ingerelve őket, mivel úgysem kell tartanunk a következményektől? Az igazat megvallva, a középkori vértezet távolról sem nyújt sebezhetetlenséget. A bőr vagy fém illesztéseket, amelyek összetartják az egész páncélt, akár egyetlen ember is el tudja szakítani, egy egész tömegről nem is beszélve. A lemezvértezetek nehezek, ormótlanok, fullasztóak, rendkívül zajosak, ráadásul könnyen kiszárad bennük az ember. Ha van rá lehetőségünk, vegyünk fel egy valódi páncélruhát, és próbáljunk megküzdeni benne egy támadóval (játékból). A legjobb esetben is kényelmetlennek fogjuk találni, de még valószínűbb, hogy inkább kínszenvedésnek fogjuk megélni a benne

töltött perceket. Most képzeljük el ugyanezt öt, tíz, tizenöt támadó ellen, akik mind felénk tartanak, és minden irányból rángatják a vért acéllemezeit! Gyorsaság nélkül, aminek segítségével lehagyhatnánk, vagy mozgékonyság nélkül, aminek segítségével kicselezhetnénk őket, főleg a sisakrostély okozta korlátozott látási viszonyok között, szinte biztos, hogy konzervkajaként végeznénk.

2.

PÁNCÉLING

Ha olyan változatot viselünk belőle, ami tetőtől talpig beborítja a testünket, az valóban megvéd a zombiharapástól. A fogak ugyanis nem tudnak áthatolni a láncszemeken, így megóv bennünket a fertőzéstől. Rugalmassága nagyobb mozgásteret és sebességet biztosít; és ebben az esetben nincs arcot takaró védőlemez sem, ami korlátozná a látásunkat. Levegőhöz jut a bőrünk, ezért a kiszáradástól és a túlmelegedéstől sem kell tartanunk. Ennek ellenére rengeteg hátránya van. Hacsak nem edzettünk benne évekig, harctéri hatékonyságunk mindenképpen csökkenni fog. Súlya miatt óhatatlanul is hamarabb kimerülünk. Az általános diszkomfort érzés elvonhatja a figyelmünket, ami harc közben végzetes lehet. Bár a láncszemek megvédenek a fertőzéstől, egy zombiharapás ereje így is eltörheti a csontunkat, elszakíthatja az izmainkat, vagy az ing alatt felsértheti a bőrünket. Ráadásul a láncszemek zörgése minden közelben tartózkodó zombinak jelzi, hogy a zsákmány megérkezett. Hacsak nem akarjuk előre bejelenteni az érkezésünket, vessük el az ötletet! Ha valami miatt mégis ragaszkodunk a láncokból összeillesztett páncélinghez, legalább bizonyosodjunk meg róla, hogy jó minőségű darabról van szó! A manapság gyártott középkori páncélzatok nagy része dekorációs célra vagy színházi előadásokra készült. Ezért általában olcsóbb ötvözeteket használnak fel a gyártásukhoz. Ha páncélinget vásárolunk, mindig gondosan győződjünk meg arról, hogy ellenáll egy zombi harapásának! 1.

CÁPARUHA

Bár eredetileg cápatámadás ellen tervezték, ez a ruha a legerősebb élőhalott állkapcsával is dacolni tud. Akár nagy szilárdságú acélból, akár titáni- umból készült, legalább kétszer akkora védelmet biztosít, mint a páncéling, miközben alig feleannyit nyom. Ugyanakkor a zaj itt is negatív tényező, akárcsak a diszkomfort érzés és a redukált sebesség, illetve mozgékonyság. A cáparuha akkor a legpraktikusabb, ha víz alatt vadászunk élőhalottakra. (Lásd: „Víz alatti hadviselés”, 171-180. oldal.) 1.

SISAK

Ez a fajta védőfelszerelés felbecsülhetetlen értékű volna a zombik számára, ha lenne annyi eszük, hogy viseljék. Emberek számára azonban kizárólag azt a célt szolgálja, hogy korlátozza a

látásukat. Csak akkor lehet indokolt a viselése, ha a küzdelem építési területen, vagy más olyan helyen zajlik, ahol félő, hogy a fejünkre esik valami. Minden más esetben kerüljük ezt a nehézkes és felesleges tárgyat! 1.

GOLYÓÁLLÓ MELLÉNY

Mivel szinte minden, harcban szerzett zombiharapás valamelyik végtagot érinti, a felsőtest védelme színtiszta időpazarlás. A golyóálló mellény viseletét kizárólag akkor érdemes fontolóra venni, ha olyan kaotikus helyzettől tartunk, ahol félő, hogy a saját embereink nyitnak ránk tüzet. De még ebben az esetben sincs sok értelme, ugyanis ha zombinak néznek, valószínűleg a fejünket fogják célba venni. 1.

KEVLÁR 

Néhány éve a rendfenntartó erők ezzel a könnyű, ultraerős anyaggal látják el az embereiket. Míg a vastagabb, keményebb darabok golyóálló mellényekbe kerülnek, hogy felfogják a golyókat, addig kifejlesztettek egy vékonyabb, rugalmasabb változatot is pengék és kutyatámadások ellen. Ez utóbbi az alkarra és a lábszárakra erősítve segíthet csökkenteni a zombiharapás kockázatát, ha zárt térben kell megküzdenünk az élőhalottakkal. A kevlárt kizárólag harc közben viseljük, és ne hagyjuk magunkat hamis biztonságérzetbe ringatni! Sokan követték már el azt a hibát, hogy azt hitték, a kevlár és a hasonló védőfelszerelések felhatalmazást jelentenek szükségtelen kockázat vállalására. Az efféle ostobaságtól semmilyen páncélzat nem véd meg. Ahogyan a könyv elején hangsúlyoztuk, a cél a túlélés, kizárólag a túlélés, és soha nem az, hogy hősökké váljunk. A vakmerőség harc közben a legbiztosabb módja annak, hogy veszélybe sodorjuk saját magunkat és a közelünkben tartózkodókat! 1.

TESTHEZÁLLÓ RUHA ÉS RÖVID HAJ

Rideg, könyörtelen számok tanúskodnak arról, hogy az élőhalottakkal vívott harcokban soha semmi nem nyújtott nagyobb védelmet az áldozatok számára, mint a testre simuló ruházat és a rövidre vágott haj. A zombik közismert módszere, hogy megragadják áldozatukat, magukhoz húzzák és megharapják. A logika azt diktálja, hogy minél kevesebb ruha van valakin, amit meg lehet fogni, annál jobbak a túlélési esélyei. A zsebekkel, szíjakkal és egyéb szabadon lógó részekkel ellátott, bő ruhákat mintha kimondottan arra találták volna ki, hogy egy zombi könnyebben beléjük tudjon csimpaszkodni. Aki dolgozott már üzemben vagy valamilyen gépsor közelében, az tudja, mekkora jelentőséggel bír a feszes ruházat, amiről nem lóg le semmi. A testhezálló ruha, természetesen a kényelmi szempontokat sem figyelmen kívül hagyva, segíthet elhárítani a veszélyt. A haj hasonló kockázatot jelent. Az áldozatokat sokszor a hajuknál fogva ragadják meg, ők aztán borzalmas véget érnek. A hátul összefogott haj átmenetileg megteszi, de a legideálisabb a rövid, maximum egy hüvelyk hosszú frizura.

VÉDEKEZÉS Yahya Bey, az Egyesült Királyságban élő török emigráns számolt be a szülőfaluját, Oltut ért zombitámadásról. Bey elmondása szerint az élőhalottak tömegesen ereszkedtek le a környező dombokról az éjszaka közepén. Akiket nem faltak fel, azok vagy az otthonukba, vagy a mecsetbe, vagy a helyi rendőrőrsre menekültek. Pánik tört ki, és többeket agyontapostak az emberek, hogy bejussanak ez utóbbi helyre, ahol aztán tűz ütött ki, és minden ott-tartózkodó bent égett. Sok embernek nem volt sem ideje, sem elegendő felszerelése ahhoz, hogy elbarikádozzák az összes ajtót és ablakot, ezért utolérték őket az élőhalottak. Sokan, akiket megharaptak, a település orvosánál kerestek menedéket. Az orvos hasztalan próbálta megmenteni a betegeket, azok meghaltak, majd újjáéledtek. Az akkor hatéves Beynek sikerült felmásznia a házuk tetejére, ott húzta meg magát egész éjszaka, majd a nap első sugarainál háztetőről háztetőre ugrálva eljutott a falu széléig. Mivel a szomszédos falvakban senki nem hitte el a történetét, kiküldtek egy keresőalakulatot, hogy kutassák fel az elkövetőket. Oltut romokban találták, az összes épület leégett, összedőlt vagy valamilyen más módon semmisült meg. Félig felfalt

holttestek hevertek a kihalt utcákon. A nyomokból ítélve egy gyorsabb társaság a hegyek felé menekült, mögöttük egy — a jelek szerint — lomhább csoport tagjai vonszolták magukat. Egyik csapat sem került elő.

M

I A TÖKÉLETES VÉDEKEZÉS AZ ÉLŐHALOTTAKKAL SZEMBEN?

Őszintén szólva nincs olyan. A védekezés nem csak a fizikai biztonságról szól. Tételezzük fel, hogy sikerül találni, építeni vagy átalakítani egy épületet úgy, hogy az távol tartsa a kívülről érkező fenyegetést - és aztán? A zombik nem fognak csak úgy elmenni, és nem lehet előre tudni, mikor érkezik meg a felmentő sereg. Hogyan fogunk életben maradni? Az éhség, a szomjúság, a betegségek és számos egyéb tényező legalább annyi emberéletet követel, mint az élőhalottak. Ostromállapotra kell felkészülnünk, mint őseinknek, amikor az ellenség körülvette a kastélyukat vagy a városukat. A fizikai biztonság csak egy része a képletnek. Ahhoz, hogy teljesen fel tudjunk készülni, el kell sajátítanunk a túléléshez szükséges ismereteket. A világ megváltozott, kölcsönösen függünk egymástól, és az önellátó élet művészete régen feledésbe merült. Nézzünk körül az otthonunkban! Hány olyan tárgyat, eszközt találunk, amelyet tíz, ötven vagy akár száz mérföldes körzeten belül gyártottak? Az életmódunk, a föld leggazdagabb fejlett országának életmódja, szállítás és kommunikáció bonyolult hálózata révén képes csak létezni. Ha ezt a hálózatot megszüntetjük, az életszínvonalunk visszazuhan a középkori Európáéhoz hasonló szintre. Aki ezt belátja, és ennek megfelelően tervez, annak sokkal nagyobb az esélye a túlélésre. Ez a fejezet azt mutatja be, hogyan alakítsunk ki egy erődöt, és hogyan éljünk annak falai mögött:

AZ ÉN HÁZAM AZ ÉN VÁRAM (OTTHONUNK MEGVÉDÉSE) Az l-es kategóriájú járványok esetében a legtöbb otthon megfelelő menedéket nyújt lakóinak. Nem kell azonnal elhagyni a várost, amint meghalljuk, hogy élőhalottak vannak a közelben. Sőt, ez a legrosszabb, amit tehetünk. A zombitámadások első néhány órájában a lakosság nagy része fejvesztve próbál menekülni. Az utakat elárasztják a mozdulatlanul veszteglő járművek és a pánikba esett emberek, a helyzet egyre fokozódik. Amíg ki nem derül, hogy az élők pusztítják-e el a holtakat, vagy a holtak kerekednek-e felül az élőkön, felesleges menekülni, mert azzal csak tovább fokozzuk a fejetlenséget. Inkább töltsük meg a fegyvereinket, készüljünk fel a harcra, de maradjunk a helyünkön, biztonságban, és legyünk éberek! Ugyan hol találhatnánk alkalmasabb menedéket a saját otthonunknál?

FELKÉSZÜLÉS. ELSŐ RÉSZ: AZ OTTHON

Mielőtt a halottak támadásba lendülnek, mielőtt kitör a káosz és megkezdődik a vérontás, egyes lakások vagy házak tulajdonosai szembesülnek azzal a ténnyel, hogy az ő házuk biztonságosabb, mint a szomszédaiké. Bár egyetlen ház tervezői sem számoltak soha zombitámadással, akadnak háztípusok, amelyek különösen biztonságosnak bizonyultak. Ha a házunk szerkezetileg nem alkalmas egy zombitámadás visszaverésére, el kell végeznünk néhány változtatást a megerősítése érdekében. 1) Kivételek

A cölöpökön álló házak, amilyeneket a tengerpartokon, folyók mentén és más ártéri területeken látni, elsősorban azért épültek, hogy a víz ne árassza el őket. Magasságuk eleve lehetetlenné teszi a hagyományos támadásokat. Az ajtók és az ablakok akár nyitva is maradhatnak, nem kell bedeszkáznunk őket. Az egyetlen bejáratot és a lépcsőt elbarikádozhatjuk, vagy meg is semmisíthetjük, amint megszólal a vészcsengő. Egy ilyen házban a túlélés kizárólag a tulajdonos által felhalmozott készletek függvénye. Létezik egy másik, rendkívül biztonságos épülettípus is, amit egy legalább olyan veszélyes és halálos erő feltartóztatására terveztek, mint az élőhalottak: a tornádóbiztos házak egyre elterjedtebbek Amerikában. Ezek ellenállnak akár egy közepes erősségű forgószélnek is. A tervrajz szerint betonfalak, acéllal megerősített ajtók és a függöny mögé rejtett acél zsalugáterek dacolnak a természet pusztító erejével. Egy ilyen lakhely akár egy 2-es kategóriájú járvánnyal is képes megbirkózni.  2) Átalakítások

Azok a lépések, amelyeket egy ház zombibiztossá tétele érdekében meg kell tennünk, nagyjából megegyeznek azokkal, ahogyan az élőktől akarnánk megvédeni magunkat. Az egyik lényeges különbség az általánosan elterjedt riasztóberendezések használata. Sokan vannak, akik biztonságban érzik magukat és az igazak álmát alusszák éjszaka, pusztán azért, mert a riasztó be van kapcsolva. De valójában mit is csinálnak ezek a szerkezetek azon kívül, hogy értesítenek egy őrző-védő magáncéget vagy a rendőrséget? Mi van, ha a

segítség nem jön? Mi van, ha épp máshol harcolnak? Mi van, ha más, „fontosabb” területek megvédésére kaptak parancsot? Mi van, ha már nem is élnek, ha eltűntek az élőhalottak gyomrában? Ha bármelyik bekövetkezik a felsorolt eshetőségek közül, akkor a védekezést közvetlenül magunknak kell megoldani.

Az ajtókra és ablakokra szerelt biztonsági hevederek korlátozott ideig képesek feltartóztatni a zombikat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy három élőhalott kevesebb mint huszonnégy óra alatt be tud törni egy ily módon megerősített nyílászárót.

A biztonsági üveg csak azt tudja megakadályozni, hogy szilánkokra törjék kívülről, de azt nem, hogy kiszakítsák a keretéből. Ezt elkerülhetjük, ha betonvagy acélkerettel erősítjük meg, bár ennyi pénzért akár meg is vásárolhatjuk a korábban felsorolt biztonságos háztípusok egyikét: a cölöpökön álló vagy a tornádóbiztos házat. Egy erős, tíz láb magas drótkerítés akár hetekig, hónapokig képes visszatartani tucatnyi zombit, feltéve, ha a számuk nem haladja meg az l-es kategóriában megjelölt mennyiséget. Egy tíz láb magas betonfal acélrudakkal megerősítve a létező legbiztonságosabb kerítés akár egy 2-es kategóriájú járvány esetén is. Elképzelhető, hogy a helyi építési szabályok tiltják egy ilyen magas fal építését, de ne engedjünk belőle! (Érdeklődjünk a helyi építési irodán!) Bár ismertek olyan esetek, amikor zombik (ritka alkalmakkor) akár egy hat láb magas akadályt is átugrottak, ettől tömegesen nem kell tartanunk. Egy hat láb magas fal megvédéséhez több, jól felfegyverzett, egymással kommunikáló emberre van szükség, akik képesek lehetnek visszatartani az élőhalottakat, amíg erővel bírják. A kaput acélból vagy kovácsoltvasból kell készíteni, lehetőleg minél masszívabbra. Az az ideális, ha oldalra nyílik, és nem kifelé vagy befelé. Torlaszként egyszerűen parkoljunk elé a kocsival! Az elektromos ajtónyitók megkönnyítik a kapu kinyitását, de áramszünet esetén csapdába esünk. Mint korábban említettük, egy tíz láb magas betonfal csak az l-es és 2-es kategóriájú árványok esetén nyújt megfelelő védelmet. Egy 3-as kategóriájú járványban már elegendő zombi gyűlik össze ahhoz, hogy egymásra kapaszkodva, élőhalott rámpát alkotva, át tudjanak mászni a falon. C) Lakások

A lakások és a társasházak mérete és alaprajza váltakozó, ennek következtében a védhetőségük is. Ugyanakkor vannak alapvető szabályok, amelyek a zömök, kétemeletes Los Angeles-i épületekre ugyanúgy igazak, mint a New York-i beton és üveg felhőkarcolókra. A földszinti lakások a legkockázatosabbak, egyszerűen azért, mert azokat a legkönnyebb

megközelíteni. Az emeleten lakók szinte mindig nagyobb biztonságban vannak. A lépcső megrongálásával hatékonyan el lehet szigetelni az épület fennmaradó részét. Ha a liftet kikapcsoljuk, a tűzlétra pedig túl magasan van ahhoz, hogy egy zombi elérje (ezt szigorú rendeletek szabályozzák), bármelyik társasház biztos menedéket nyújthat az élőhalottak támadása ellen. A társasházak másik nagy előnye a népes lakóközösség. Míg egy magánház tulajdonosának egyedül kell állnia a sarat, addig egy társasházat az összes lakója védhet egyszerre. így annak is nagyobb az esélye, hogy különböző területeken jártas szakemberek állnak rendelkezésre, mint például ácsok, villanyszerelők, orvosok és tartalékos katonák (nem mindig ez a helyzet, de előfordul). Természetesen a különböző emberek együttműködése óhatatlanul is konfliktusokkal jár. Ez a potenciális probléma azonban nem szabad, hogy elrettentsen bennünket a lakásvásárlástól. Ha választhatunk, mindig lakásba költözzünk magánház helyett! Fontos megjegyzés: Ne vegyük figyelembe a „Hogyan védjük meg otthonunkat?” típusú kézikönyveket!

Annak ellenére, hogy e könyv szinte minden fejezete arra sarkallja az olvasókat, hogy tanulmányozzák a hagyományos szövegeket (fegyverhasználattal, katonai stratégiával, túlélési technikákkal és egyéb témákkal kapcsolatban), a lakhelyünk védelmével kapcsolatos útmutatókat nem javasoljuk. A „Hogyan védjük meg otthonunkat?” típusú kézikönyvek azért íródtak, hogy felkészítsenek bennünket egy másik olyan ember támadására, aki emberi képességekkel és intelligenciával rendelkezik. Az ilyen könyvekben leírt módszerek túlnyomó többsége - mint például riasztóberendezés felszerelése, csapdák felállítása, és olyan fájdalmas, de nem halálos eszközök alkalmazása, mint könnygáz, vagy szőnyegbe rejtett szögek-teljességgel hatástalan az élőhalott betolakodókkal szemben. 2.

FELKÉSZÜLÉS.

MÁSODIK RÉSZ: KÉSZLETEK

Amint az otthonunkat sikerült biztonságossá tenni, nekiláthatunk a készletek felhalmozásának. Nem lehet előre tudni, milyen hosszú ideig kell majd kitartanunk, míg megérkezik a felmentő sereg. Az sem biztos, hogy egyáltalán megérkezik. Mindig készüljünk hosszú ostromra! Soha ne reménykedjünk gyors segítségben!  ) Fegyverek

Míg terepen kénytelenek vagyunk a lehető legkevesebb holmit magunkkal cipelni, hogy mozgékonyak maradhassunk, otthon nyugodtan betárazhatunk fegyverekből. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden fellelhető fegyvert be kell zsúfolnunk a lakásba. Az alábbi eszközöknek azonban feltétlenül szorítsunk helyet:

• Puska, 500 töltény • Sörétes puska, tizenkettes kaliber, 250 töltény • Pisztoly, .45-ös kaliber, 250 töltény • Hangtompító (puska) • Hangtompító (pisztoly) • Nagyméretű íjpuska (hangtompító hiányában), 150 nyíl • Teleszkópos célzó berendezés (puska) • Éjjellátó berendezés (puska) • Lézeres célzó berendezés (puska) • Lézeres célzó berendezés (pisztoly) • Katana kard • Vakizasi vagy más, rövid pengéjű kard • Két kés sima, hat-nyolc hüvelykes pengével • Kézi szekerce (Megjegyzés: Ez a lista egy személyre vonatkozik. A mennyiségeket meg kell szorozni annyival, ahány fő van a csoportban.)  B) Felszerelések

Miután a fegyvereket kiválasztottuk, gondoljuk végig, milyen felszerelések kellenek az életben maradáshoz! Rövid távon egy szabványos katasztrófatúlélő-csomag is megteszi. Ennél hosszabb időtartamra az alább felsorolt tételek beszerzése elengedhetetlen. Abból indulunk ki, hogy egy átlagos háztartásban olyan alapvető holmik, mint ruha, vécépapír stb. megfelelő mennyiségben lelhetőek fel, ezért ezek nem szerepelnek a listán. • Víz, napi három liter, főzéshez és mosáshoz • Kézi pumpás vízszűrő • Négy cserélhető szűrő • Ciszterna az esővíz gyűjtésére • Jód és/vagy víztisztító tabletták • Konzerv élelmiszer, napi három konzerv (inkább olyanokat válasszunk, amelyekben van némi víz) • Két hordozható villanysütő

• Orvosi készlet (operációhoz alkalmas eszközökkel és antibiotikumokkal kiegészítve) • Kerékpárhajtású generátor • Benzines generátor (csak vészhelyzet esetére) • Húsz gallon benzin • Újratölthető, akkumulátoros rövidhullámú rádió • Két elemes zseblámpa • Két újratölthető elemes lámpa • Két újratölthető, akkumulátoros és/vagy napelemes rádió • Falak megerősítéséhez szükséges anyagok, úgymint deszkák, téglák, malter stb. • Szerszámkészlet, amelyben van kőtörő kalapács, balta, kézifűrész stb. • Mész és/vagy klórmész megfelelő mennyiségben a latrinához • Egy darab nagy teljesítményű teleszkóp (80X-100X) tartalék lencsékkel és tisztító felszereléssel • Tizenöt jelzőrakéta • Harmincöt világító rúd • Öt poroltó • Két csomag füldugó • Tartalék alkatrészek és használati útmutatók minden fent említett géphez • Használati utasításokból és kézikönyvekből álló könyvtár, amely tartalmaz egy általános útmutatót katasztrófahelyzetekre (Megjegyzés: akárcsak a fegyvereknél, az étel, a víz és a gyógyszer mennyiségét meg kell szorozni annyival, ahány ember tartozik a csoportba.) 3.

TÚLÉLNI EGY TÁMADÁST

Az ostrom megkezdődött. Zombik veszik körül a házunkat, folyamatosan próbálkoznak, de nem tudnak bejutni. Ne nyugodjunk meg! Egy ostrom végének kivárása nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel üldögélhetünk. Ha életben akarunk maradni egy zárt helyen, sok feladatot kell ellátnunk, és azokat újra meg újra meg kell ismételnünk. 1) Jelöljünk ki egy sarkot a hátsó udvarban latrinának! A legtöbb túlélő kézikönyv külön fejezetet szentel a művelet kényesebb pontjainak. 2) Ha a talaj és az időjárás lehetővé teszi, létesítsünk konyhakertet! Először az így rendelkezésre álló élelmet fogyasszuk el, tegyük félre a konzerveket vészhelyzet esetére! Minél távolabb legyen a latrinától, nehogy az ürülék vagy az annak semlegesítésére használt mész megfertőzze a talajt!

100) Áramot mindig a kerékpár-hajtású generátorral termeljünk Nemcsak azért, mert a benzines generátor hangosabb és potenciálisan veszélyesebb, hanem mert az üzemanyag véges. Ez utóbbit csak szélsőséges körülmények között használjuk, mint például egy éjszakai támadás, vagy amikor a másik módszerrel lehetetlen áramot előállítani. 4) Folyamatosan járőrözzünk a fal mentén! Ha többen vagyunk, szabályos időközönként váltsuk egymást! Mindig ügyeljünk a valószínűtlen, de lehetséges beszivárgásra! Ha egyedül vagyunk, csak nappal járőrözzünk! Éjszakára zárjuk be az összes ajtót (az ablakokat is lássuk el biztonsági retesszel)! Lefekvéskor rakjuk a zseblámpát és a fegyvert a kezünk ügyébe! Éberen aludjunk! 5) Ne keltsünk feltűnést! Ha van pincénk, ott főzzünk, és a generátort is ott helyezzük el! Amikor a rádiót hallgatjuk (ezt be kell iktatnunk a napi teendők közé), használjunk fülhallgatót! Sötétítsük el az ablakokat, főleg éjszaka! Semmisítsük meg a hullákat! Akár zombi, akár ember, egy hulla akkor is hulla. A rothadó húsban tenyésző baktériumok komoly veszélyt jelentenek az egészségre. Az ingatlanunkon fellelhető összes holttestet égessük el vagy ássuk el! A falon túl heverő holttesteket égessük el! Másszunk fel egy létrára a fal felénk eső oldalán, locsoljunk benzint a frissen lemészárolt élőhalottra, majd dobjunk rá egy égő gyufát! Elképzelhető, hogy ezzel még több zombit vonzunk a házunkhoz, de ezt a kockázatot vállalnunk kell annak érdekében, hogy megszabaduljunk egy már meglévő veszélyforrástól. 7) Tartsuk formában magunkat! Használjuk a szobabiciklit, végezzünk fekvőtámaszokat és más dinamikus gyakorlatokat, hogy fittek és erősek legyünk a harchoz! Itt is ügyeljünk arra, hogy ne csapjunk vele zajt! Ha nincs pincénk, akkor válasszunk hozzá egy helyiséget a ház belsejében! A falra erősített matracok és pokrócok kiváló hangszigetelők, segítenek tompítani a zajokat. 8) Gondoskodjunk szórakozásról! Az éberség mellett a rekreáció is létfontosságú. Halmozzunk fel jókora készletet könyvekből, játékokból és egyéb szórakoztató cikkekből (az elektronikus játékok túl hangosak és energiaigényesek). Egy hosszú és végtelennek tűnő ostrom során az unalom paranoiához, tévképzetekhez és reménytelenséghez vezethet. Fontos, hogy az elménket legalább olyan jó kondícióban tartsuk, mint a testünket. 9) A füldugó legyen a kezünk ügyében, és használjuk gyakran! Az élőhalottak

állandó morgása és nyöszörgése, ami egyetlen pillanatra sem fog abbamaradni, amíg az ostrom tart, valódi pszichológiai hadviseléssel ér fel. Ismerünk olyan eseteket, amikor védett, jól felszerelt otthonokban tartózkodó emberek egy idő után megőrültek a szakadatlan hörgéstől, és megölték egymást. J) Tervezzük meg a menekülő útvonalat, és készítsük elő az úti felszerelésünket! Bármi előfordulhat a csata során, ezért az is elképzelhető, hogy el kell hagynunk az otthonunkat. Megroppanhat a fal, tűz üthet ki, késhet a felmentő sereg. Akármi is az oka, lehet, hogy eljön az idő az indulásra. Tartsuk a túlélő felszerelést és a fegyvert könnyen hozzáférhető helyen becsomagolva, megtöltve és indulásra készen!

4.

AZONNALI VÉDEKEZÉS

Az élőhalottak támadásba lendültek. Erezzük a füstszagot, halljuk a szirénákat. Sikolyokat és lövések hangját hozza a szél. Nem tudtuk vagy nem akartuk rendesen felkészíteni az otthonunkat a támadásra - mitévők legyünk? A helyzet nehéz, de nem reménytelen. Ha a megfelelő időben a megfelelő módon reagálunk, azzal megmenthetjük magunkat és a családunkat is attól, hogy csatlakozzunk az élőhalottakhoz.

 ) Teendők Teendők kétszintes házban

1. Zárjuk be az összes összes ajtót és ablakot! Egy ablaktábla ablaktábla ugyan nem állít állít meg egy zombit, de a szilánkokra törő üveg zörrenése a létező legjobb figyelmeztetés. 2. Szaladjunk fel az emeletre, emeletre, és nyissuk ki a kád kád csapját! Elsőre ostobaságnak ostobaságnak tűnhet, tűnhet, de sosem tudhatjuk, mikor szűnik meg a vízszolgáltatás. Néhány nap elteltével a szomjúság lesz a legádázabb ellenségünk. 3. Keressük meg a lehető lehető legjobb fegyvereket! fegyvereket! (Lásd az előző előző fejezetet.) Könnyű Könnyű és lehetőleg magunkra erősíthető fegyvereket válasszunk, hogy mindkét kezünket használni tudjuk! Szükségünk lesz rájuk az elkövetkező néhány órában.

1. Kezdjünk el felpakolni felpakolni az emeletre emeletre az előző oldalakon részletezett részletezett listák alapján. alapján. A legtöbb háztartásban az ott felsorolt tételek legalább 50 százaléka megtalálható. Gyorsan mérjük fel, mink van! Ne vigyünk fel mindent, csak a legszükségesebbeket: legszükségesebbeket: egy vagy két fegyvert, ennivalót (a kád már megtelt vízzel), egy zseblámpát és egy akkumulátoros rádiót. Mivel a legtöbb családi házban a gyógyszeres szekrény az emeleten van, más nem is kell. Ne feledjük: kevés idő áll rendelkezésünkre, ne fecséreljük arra, hogy megpróbálunk mindent összeszedni, összeszedni, amikor a legfontosabb feladat még hátravan.

1. Romboljuk le a lépcsőt! Mivel Mivel a zombik képtelenek képtelenek mászni, ez a módszer módszer garantálja a biztonságunkat. Egyesek szerint könnyebb megoldás bedeszkázni az összes ajtót és az ablakot. Ezzel azonban csak magunk alatt vágnánk a fát, két-három zombi ugyanis idővel bármilyen házilag készített barikádon át tud jutni. A lépcső lebontása kétségkívül idő- és energiaigényes feladat, de muszáj megtennünk. Az életünk múlik rajta. Soha, rajta. Soha, semmilyen  semmilyen körülmények között ne próbáljuk felgyújtani a lépcsőt, azt remélve, hogy ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a tüzet. Sokan próbáltak már így időt spórolni; erőfeszítéseik vagy azzal végződtek, hogy halálra égtek, vagy teljesen megsemmisítették az otthonukat. 2. Ha van létránk, létránk, azzal folytathatjuk folytathatjuk a készletek felhalmozását a felső szinten. szinten. Ha nincs, vegyük számba, amink van, töltsünk meg minden mosdót és egyéb edényt vízzel, majd készüljünk fel a hosszú várakozásra! 3. Ne mutatkozzunk! Ha rádiót hallgatunk, vegyük vegyük le a hangerőt, amennyire amennyire csak lehet! Sötétedés után ne gyújtsunk fényt! Ne menjünk az ablakok közelébe! Próbáljuk azt a benyomást kelteni, hogy a ház lakatlan! Ezzel a kóbor zombitámadásoknak nem feltétlenül tudjuk elejét venni, de azt megakadályozhatjuk, megakadályozhatjuk, hogy tömegesen  jelenjenek meg a házunk házunk körül. 4. Ne telefonáljunk! Mint minden katasztrófahelyzetbe katasztrófahelyzetben, n, a vonalak valószínűleg túl lesznek terhelve. Egy újabb hívás csak fokozza a rendszer leterheltségét. Állítsuk a csengőhangot a leghalkabbra! Ha mégis bejön egy hívás, fogadjuk, de csak halkan! 5. Tervezzünk egy alternatív alternat ív menekülési útvonalat! A zombiktól zombiktó l lehet, hogy biztonságban vagyunk, de a tűztől nem. Ha egy gázvezeték felrobban, felrobban, vagy valami bolond az utcáról Molotov-koktélt dob a házra, lehet, hogy el kell hagynunk az otthonunkat. Keressünk egy hátizsákot vagy más hordozóeszközt, amibe bepakoljuk a legszükségesebb holmikat (Lásd: „Menekülés” 124. oldal), és tartsuk a kezünk ügyében!  B) Teendők Teendők földszintes házban

Ha a házunk földszintes, a padlás kevésbé kényelmes, de ugyanolyan biztonságos menedék, mint egy kétszintes ház második emelete. A legtöbb esetben egyszerűen fel kell vonnunk a visszahúzható lépcsőt, vagy el kell tennünk az ideiglenes létrát. A zombik mentális képességei nem teszik alkalmassá őket arra, hogy maguktól létrát készítsenek. Ha csöndben maradunk, észre sem fogják venni, hogy van padlás.

Soha ne Soha ne bújjunk el a pincébe! A népszerű horrorfilmekben gyakran előfordul, hogy vészhelyzetben ez a talajszint alatti menedékhely megvédi az embert az élőhalottaktól. Veszélyes tévhit. Tűz, fulladás vagy egyszerűen csak az éhhalál emberek százainak követelte az életét az évek során. Ha egy olyan egyszintes házban lakunk, amelynek nincsen padlása, vigyünk magunkkal annyi készletet, amennyit elbírunk, fogjunk egy fegyvert, és másszunk ki a tetőre. Ha a létrát elrúgjuk a faltól, és nincsen közvetlen feljárat a tetőre (csapóajtó vagy ablak), akkor az élőhalottak nem fognak tudni elérni bennünket. Maradjunk csendben, ne hívjuk fel magunkra a zombik figyelmét! A környéken kószálok betörnek a házba, zsákmány után kutatnak, majd továbbállnak. Maradjunk a tetőn, ameddig csak lehet, míg a készleteink ki nem merülnek, vagy meg nem érkezik a mentőcsapat. Lehet, hogy nem túl kényelmes, de ez az egyetlen esélyünk a túlélésre. Előbb vagy utóbb azonban el kell hagynunk ezt a menedéket. (További részletekért lásd: „Menekülés” 116-148. oldal.) NYILVÁNOS HELYEK

Biztonságos búvóhelyet nemcsak magánházakban, hanem nyilvános, nem lakás célra tervezett épületekben is találhatunk. Bizonyos esetekben az épületek mérete és elrendezése nagyobb védelmet nyújt, mint akár a legbiztosabb magánház. Más esetekben ennek éppen az ellenkezője igaz. Mivel ezeknek az épületeknek a felfegyverzésekor felfegyverzésekor és a megerősítésekor megerősítésekor ugyanazokat az alapelveket kell követni, mint egy családi ház esetében, csak nagyobb mértékben, ebben a fejezetben igyekszünk a legjobb és legrosszabb lehetőségeket számba venni. 1.

IRODAÉPÜLETEK

Az irodaépületekre szinte szó szerint ugyanaz vonatkozik, mint a társasházakra. A földszint kiürítésével, a lépcső megsemmisítésével és a liftek áramtalanításával egy irodaház biztonságos erőddé változtatható. 1.

ISKOLÁK

Mivel az iskolák nem rendelkeznek egységes alaprajzzal, nehéz előre eldönteni, melyik iskolaépület alkalmas arra, hogy meghúzzuk magunkat benne. Tartsuk szem előtt a védekezés általános szabályait (lásd: „Általános szabályok”, 106-108. oldal)! A társadalom szempontjából sajnálatos, egy zombiostrom szempontjából azonban szerencsés módon a belvárosi iskolák erődszerű hangulatot árasztanak magukból. Nemcsak maga az épület alkalmas arra, hogy ellenálljon egy komolyabb zavargásnak, de maguk a tanintézményeket körülvevő drótkerítések is inkább egy katonai komplexumra emlékeztetnek. Élelmiszer és gyógyszerek fellelhetőek a konyhán és az orvosi rendelőben vagy a tornateremben. Általában az iskola a legjobb választás - ha nem is a tanulásra, de az élőhalottak támadása elleni védekezésre. 1.

KÓRHÁZAK

Ami első pillantásra a legbiztonságosabb, leglogikusabb menedéknek tűnhet egy járvány kitörésekor, az valójában az egyik legrosszabb választás. Igen, a kórházak el vannak látva élelmiszerrel, orvosi eszközökkel, gyógyszerekkel és szakemberekkel. Igen, az épületet ugyanúgy biztonságossá lehet tenni, mint bármelyik irodaházat vagy társasházat. Igen, egy kórházban valószínűleg létezik valamilyen biztonsági szolgálat, vagy akár állandó rendőri ügyelet is. Bármilyen más katasztrófa esetén az a logikus, ha a kórház szerepel első helyen a lehetséges menedékhelyek listáján. De nem akkor, amikor a holtak újjáélednek. Hiába hisszük azt, hogy egyre tájékozottabbak vagyunk a zombikkal kapcsolatban, a Solanumfertőzést még mindig sok helyen félrediagnosztizálják. A megharapott betegeket vagy a frissen meggyilkolt holttesteket mindig kórházba szállítják. Az első zombihullám tagjai között többségében (egyes esetekben 90 százalékban) egészségügyi alkalmazottak és más, holttestekkel foglalkozó szakemberek vannak. A zombijárványok kitöréséről készült kronológiai térképek szerint a fertőzött egyedek ezekből az épületekből rajzanak ki. 1.

R ENDŐRŐRSÖK

A kórházakkal ellentétben a rendőrőrsöket nem a zombik, hanem az emberek miatt tanácsos elkerülni. A városunkban élő emberek minden valószínűség szerint tömegesen fognak a rendőrőrsre menekülni, ezzel hatalmas káoszt és felfordulást előidézve. Képzeljünk el egy rémült tömeget, amely túl nagy létszámú ahhoz, hogy irányítani lehessen. Mindenki be akar nyomakodni a biztonságot jelképező épületbe. Zombiharapásra már nincs is szükség, ha az embert összeverik, leszúrják, meglövik vagy halálra tapossák. Ezért, ha jönnek az élőhalottak, nézzük meg, merre van a helyi rendőrőrs, és induljunk el az ellenkező irányba! 1. ÁRUHÁZAK l-es kategóriájú járványoknál sok áruháztípus alkalmas arra, hogy megfelelő menedéket nyújtson. A leereszthető ipari kapuk akár napokig is feltartóztathatnak tíz zombit. Ha az ostrom ennél tovább elhúzódik, vagy még több zombi érkezik, akkor a helyzet drámaian megváltozik. Elegendő mennyiségű rothadó ököl és hörgő zombitest idővel a legerősebb

ipari kaput is átszakítja. Mindig tervezzük meg a menekülési útvonalat, hogy amennyiben a barikád leomlik, gyorsan tovább tudjunk állni. Ha nem tudunk elfogadható B-tervet felállítani, akkor kerüljük ezeket a helyeket! A kapu nélküli áruházakat ne vegyük számításba! Nagy kirakataik szinte hívogatják a zombikat. 1.

SZUPERMARKETEK

Bár évekre elegendő élelmiszertartalék van felhalmozva bennük, a szupermarketek mégis veszélyesek Hatalmas üvegajtóik hiába vannak bezárva, vajmi kevés védelmet nyújtanak. Ezeknek a bejáratoknak a megerősítése sem könnyű feladat. A szupermarketek külső fala gyakorlatilag egy hatalmas kirakat, ami a zombik szemszögéből nézve tele van friss, ízletes hússal. Persze nem mindegyik élelmiszerüzlet halálos csapda. A kisebb, családi vállalkozásban működtetett boltok vagy trafikok átmenetileg biztonságot nyújthatnak A betörésekkel és az utóbbi időben megszaporodó zavargásokkal szemben az ilyen boltokat erős acélkapu, némelyiket még leereszthető redőny is védi. Rövidebb ideig tartó, alacsony intenzitású támadások ellen általában megfelelő védelmet jelentenek. Ha egy ilyen helyen találjuk magunkat, mindig a romlandó ételeket fogyasszuk el először, felkészülve az áramellátás meg szűnésére! 1.

BEVÁSÁRLÓKÖZPONTOK

Gyakorlatilag megvédhetetlen épületek. A nagy bevásárlóközpontok mind zombik, mind emberek számára az első számú célpontok közé tartoznak. Mindig ugyanez a helyzet az egyéb társadalmi rendzavarások esetén is: az első figyelmeztető jelre az összpontosított ólétnek ezeket a palotáit elárasztják a biztonsági őrök, a rendőrök és a túlbuzgó üzlettulajdonosok. Ha a krízis váratlanul tör ki, sok vásárló is bent reked a plázában, ami újabb problémákhoz vezet: sokakat halálra taposnak, mások megfulladnak, és az élőhalottakat is odavonzzák. Bármilyen kategóriájú járvány kitörésénél a plázák és bevásárlóközpontok általában egyet jelentenek a káosszal és a fejetlenséggel. 1.

TEMPLOMOK

Elnézést a kifejezésért, de az isteni imádat szentélyei nem feltétlenül jelentenek áldást. Nagy előnyük, hogy a legtöbb templomot, zsinagógát, mecsetet és egyéb szentélyt úgy építették meg, hogy ellen tudjon állni az erőszakos behatolásnak. Többségüknek nehéz, fából

vagy fémből készült az ajtaja. Az ablakok általában messze vannak a talajtól. Sok templomot kovácsoltvas kerítés vesz körül, ami nem csak esztétikus, de védelmet is nyújthat a zombitámadások ellen. Hasonló méretű épületekkel összehasonlítva, egy átlagos templom meglepően biztonságos. Ugyanakkor egy járvány kitörésekor ez sem elegendő ahhoz, hogy megvédjen bennünket az élőhalottak hordáitól. Az elkerülhetetlen vérontásnak természetesen semmi köze a természetfeletti erőkhöz. Nem a Sátán katonái érkeznek Isten házának elpusztítására. Nem a végső gonosz vívja meg csatáját a végső óval. Az élőhalottak kizárólag egyetlen okból támadnak meg templomokat: mert ott van az ennivaló. Neveltetése, a technika iránti rajongása és a spirituális világgal kapcsolatos megrögzött közönyössége ellenére az átlag városi amerikai azonnal sikítva könyörög az isteneihez, amint meglátja az első zombit. Ezért a lelkükért imádkozó emberekkel zsúfolásig megtömött templomok mindig az élőhalottak első számú célpontjai között vannak. Légi felvételeken jól látszik, ahogy a zombik mindig lassan, kitartóan és egyre növekvő számban vonulnak a hamarosan mészárszékké változó hely felé: a legközelebbi templomhoz. 9.

R AKTÁRÉPÜLETEK

Az ablakok hiánya, a könnyen megerősíthető bejáratok és az általában tágas belső terek ideális menedékhellyé teszik őket hosszabb időre is. Sok raktárépületnek külön irodája van a biztonsági őrök számára, rendszerint tisztálkodási lehetőséggel, tehát vízzel ellátva. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha a raktárban tárolt áru nehéz, strapabíró ládákban hever, mert ezekkel a ládákkal megerősíthetőek az ajtók, külön helyiségek alakíthatóak ki, vagy akár egy második védvonalat, egy „erődöt” is építhetünk a raktár közepére, mint gyerekkorunkban. Bár nem túl valószínű, annak a lehetőségét sem szabad kizárni, hogy az itt tárolt áruk segíthetnek a túlélésben. Ezek miatt a raktárépületek a legvonzóbb rejtekhelyek közé tartoznak. Egyetlen dolog adhat csak okot az aggodalomra: az esetek 50

százalékában ezek az épületek hajógyárak, üzemek vagy más ipari létesítmények közelében találhatók. Ha így van, legyünk résen, és állandóan álljunk készen a menekülésre! Szintén óvakodjunk a romlandó árukat őrző hűtött raktáraktól! Ha az áramellátás megszűnik, ezeknek az áruknak a gyors rothadása komoly egészségügyi kockázatot jelent. 1.

MÓLÓK ÉS DOKKOK

Némi változtatással és elegendő készlettel gyakorlatilag bármelyik jó helyen lévő móló vagy dokk elérhetetlen menedékké alakítható. Mivel a zombik sem úszni, sem mászni nem képesek, kizárólag a szárazföld felől tudnak közeledni. Ha megsemmisítjük azt az egy pontot, ahol át tudnának jönni, létrehozhatunk egy mesterséges szigetet. 1.

HAJÓGYÁRAK, KIKÖTŐK

Tény, hogy a hajógyárakat gyakran ipari hulladék és veszélyes anyagok tárolására használják, ezek a helyek mégis rendelkeznek néhány tagadhatatlan előnnyel a menekülők számára. Akárcsak a raktárépületek esetében, a hatalmas konténerekből itt is barikádot vagy bizonyos esetekben akár fegyvert is lehet készíteni. (Lásd: „1994. március, San Pedro, Kalifornia”, 277-278. oldal.) A hajópalló felvonása után a hajók biztos menedéket nyújtanak. De mielőtt felszállnánk

a fedélzetre, ellenőrizzük ezeket a vízi erődöket, hogy a legénység tagjai között nincseneke fertőzöttek, főleg a kisebb jachtkikötőkben. A járvány járvány kitörése utáni első időszakban az emberek a tengerpartra menekülnek abban a reményben, hogy sikerül használatba venniük (vagy ellopniuk) egy motoros jachtot. Mivel sok jachtkikötő viszonylag sekély partszakaszra partszakaszra épült, a víz nem elég mély ahhoz, hogy a zombikat teljesen ellepje. Nemegyszer előfordult, hogy az óvatlan, amatőr tengerészt saját hajója fedélzetén már kiéhezett, csuromvizes zombik fogadták. 12.

BANKOK

Mi lehet biztonságosabb egy olyan erődítménynél, amely arra a célra épült, hogy otthont adjon a földkerekség legértékesebb árucikkének? árucikkének? Nem az lenne a legkézenfekvőbb, ha egy bankban készülnénk fel a védekezésre? Egy bank biztonsági intézkedései nem lennének elegendőek ahhoz, hogy távol tartsák az élőhalottak hordáját? Távolról sem. Még a legfelületesebb vizsgálat is azonnal rávilágít, hogy az úgynevezett „óvintézkedés „óvintézkedések” ek” többsége rendőri és/vagy más biztonsági szolgálat jelenlétét igényli. Ha a rendőrség és egyéb különleges erők mással vannak elfoglalva egy járvány kitörésekor, a néma vészjelzők, a biztonsági kamerák és a derékmagas kapuk hatástalannak bizonyulnak bizonyulnak az élőhalottakkal szemben, amikor azok emberhúsra kiéhezve áttörik a hatalmas üvegtáblákat. A páncélterembe páncélterembe természetesen nem tudnak behatolni. Ezek a kolosszális építmények még a rakétavetővel felfegyverkezett zombikat is megállítanák. (Nem, zombik nem tudnak rakétavetőt használni.) De ha bejutottunk a páncélterembe, utána mihez kezdünk? Tekintve, hogy nincs se élelem, se víz, és az oxigén is fogytán, egy páncélteremben menedéket menedéket keresni kis túlzással csak arra jó, hogy legyen időnk nyugodtan a halántékunkhoz szorítani a fegyvert, elmondani egy utolsó imát, és meghúzni a ravaszt. 13.

TEMETŐK

Furcsa módon és sok, széles körben elterjedt legendával ellentétben, a temetők nem a létező legveszélyesebb helyek akkor, akkor, amikor a halottak feltámadnak. Sőt, átmenetileg itt

még nyugalomra is lelhetünk. Mint korábban említettük, a fertőzött tetemek nagy valószínűséggel valószínűséggel kórházakba vagy hullaházakba kerülnek, és jóval azelőtt

újjáélednek, hogy eljutnának a sírba egy hagyományos temetés során. És ha valami csoda folytán egy hulla mégis életre kelne a koporsóban, akkor valóban „előmászna a sírból”? Erre a kérdésre egy másik kérdéssel válaszolhatunk: válaszolhatunk: hogyan? Hogyan tudna egy átlagos emberi erővel rendelkező zombi kijutni egy hermetikusan lezárt acélkoporsóból, acélkoporsóból, amely hat láb mélyen hever a föld alatt? Ha valaki utánanéz az amerikai temetkezési szokásoknak, az előtt nyilvánvalóvá válik, hogy senki, sem élő, sem élőhalott nem képes kikaparni magát egy sír mélyéről. De mi van, ha a koporsó nem acélból, hanem fából készült? Még egy szimpla fenyőkoporsó is elég ahhoz, hogy fogva tartsa a legkitartóbb zombit. Mi van, ha a fakoporsó elrohad? Ebben az esetben a test már olyan hosszú ideje hever a föld alatt, hogy az agya is elrohadt. Ne feledjük: ahhoz, hogy egy hulla újjá tudjon éledni, frissnek és nagyjából érintetlennek kell lennie, amellett, hogy megfertőződött a vírussal. Illik ez a leírás egy hosszú ideje halott tetemre? Bár az élőhalottakat ugyanolyan előszeretettel ábrázolják így, akárcsak a vámpírokat vérszívás közben vagy a vérfarkasokat a holdfényben vonyítva, attól még tény marad, hogy a zombik soha nem másznak elő a sírból. 14.

PARLAMENTÉPÜLETEK ÉS VÁROSHÁZÁK

Ugyanazok az alapelvek érvényesek a városi és kormányzati épületekre is, mint a rendőrőrsökre, rendőrőrsökre, a kórházakra és a templomokra. Az ilyen helyekre összpontosul az emberi aktivitás nagy része, ezért a városközpontokon városközpontokon káosz lesz úrrá, ami természetesen odavonzza a zombikat is. Ha egy mód van rá, kerüljük a kormányépületeket!

ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK A szegényebb, szegényebb, óvárosi negyedek általában biztonságosabbak a többinél. Az itt épült házakra jellemző magas kerítések, a szögesdrót, a berácsozott ablakok és egyéb bűnmegelőző eszközök könnyebben védhetővé teszik őket. A közép- vagy felsőközéposztály felsőközéposztály lakóépületei inkább az esztétikára helyezik a hangsúlyt. Ugyan melyik gazdag város önkormányzata szeretné, ha ilyen otromba biztonságtechnikai elemek csúfítanák el a környéküket? Ezek a tehetős polgárok sokkal nagyobb mértékben

támaszkodnak a rendfenntartó erőkre és a magánkézben lévő őrző-védő cégekre (amelyek megbízhatatlansága már nemegyszer nemegyszer bizonyítást nyert). A fenti okok miatt, ha a helyzet lehetővé teszi, a kertvárosból kertvárosból költözzünk be inkább a belvárosba. Kerüljük azokat a helyeket, ahol a „balesetek csak arra várnak, hogy bekövetkezhessenek”! bekövetkezhessenek”! Sok olyan ipari épület található a régebbi városrészekben vagy a belvárosban, ahol robbanó- vagy gyúlékony anyagokat tartanak. Az ilyen helyeken lehetnek bonyolult gépek is, úgymint generátorok vagy komolyabb környezetszabályozó környezetszabályozó berendezések, berendezések, amelyek állandó felügyeletet igényelnek. Ha ezt a kettőt összeadjuk, garantált a katasztrófa. A kotani atomerőmű csak egy szélsőséges példa a sok közül. Rendszerint számos más, kevésbé drámai incidens is bekövetkezik a 2-es és 3-as kategóriájú járványkitörések során. Ne keressünk menedéket ipari létesítmények, üzemanyagraktárak, üzemanyagraktárak, repülőterek és egyéb, magas kockázatúnak ítélt építmények közelében! A megfelelő búvóhely kiválasztásakor mindig gondoljuk végig az alábbi kérdéseket: 1. Van fal, kerítés vagy más fizikai akadály a terület körül? 2. Hány potenciális potenciális ki- illetve bejárattal bejárattal rendelkezik? rendelkezik? 3. Képesek a csapatunkba csapatunkba tartozó emberek emberek egyszerre egyszerre védeni a kerítést és és a kijáratokat? 4. Van második védelmi állás, például emelet vagy padlás? 5. Le lehet lehet zárni zárni az épületet? 6. Van potenciális potenciál is menekülési útvonal? 7. Hány napra napra elegendőek a készletek? készletek? 8. Van bekötött vízvezeték az épületben? épületben ? 9. Ha szükséges, szükséges, akad az épületben épületben fegyver fegyver vagy szerszám? szerszám? 1. Rendelkezésre állnak a bejáratok bejáratok megerősítésére megerősítésére felhasználható felhasználható anyagok? anyagok? 2. Mi a helyzet a kommunikációs eszközökkel, eszközökkel, úgymint úgymint telefon, rádió, rádió, internet stb.? 3. Minden tényezőt figyelembe figyelembe véve csapatunk csapatunk hány napig képes képes kitartani és életben életben maradni egy elhúzódó ostrom esetén? Alaposan gondoljuk végig ezeket a szempontokat, amikor kiválasztjuk a főhadiszállásunkat! főhadiszállásunkat! Ne engedjünk a kísértésnek, és ne rontsunk be a legközelebbi épületbe! Jegyezzük épületbe! Jegyezzük meg: bármilyen kilátástalannak tűnik is a helyzet, a higgadt  gondolkodásra fordított fordított idő sosem vész kárba. AZ ERŐDÍTMÉNY

3-as kategóriájú járványok esetén nemcsak a magánházak, hanem a középületek is alkalmatlanok arra, hogy megvédjék az embert. A bent rekedteket előbb-utóbb vagy

felemészti az állandó védekezés, vagy egyszerűen kifogynak a készletekből. Egy ilyen komoly járvány esetén szinte áthatolhatatlan védőfalra és egy önellátó bioszféra kialakítására alkalmas berendezésre van szükség. Egyszóval egy erődítményre. Ez nem elenti azt, hogy azonnal álljunk neki keresni egyet. Az első néhány napban, talán hétben egy 3-as kategóriájú fertőzés esetén úgyis a zűrzavar az úr, a pánik és az erőszak üli orgiáját, ezért utazni kockázatos. Amikor a dolgok „lecsendesedtek”, vagyis az adott területen élő emberek vagy csapatokba szerveződtek, vagy evakuálták őket, vagy teljesen kihaltak, csak akkor kezdjünk el erődítményt keresni! 1.

KATONAI KOMPLEXUMOK

A hadsereg, a tengerészgyalogság és a légierő támaszpontjai legyenek az elsődleges célpontjaink! Ezek az épületegyüttesek általában ritkán lakott, ennek következtében kevésbé fertőzött területekre épültek. Szinte mindegyiket gondosan megtervezett biztonsági kerítés veszi körül. Némelyiknek második, sőt harmadik védelmi vonala is van. Találhatóak bennük készletekkel feltöltött, tökéletesen működő sugárvédelmi óvóhelyek, némelyik befogadóképessége egy kisebb városéval vetekszik. Mivel számos kommunikációs eszközzel rendelkeznek, nyilvánvalóan ők lesznek az utolsók a bolygón, akik nem tudnak majd kapcsolatot teremteni másokkal. De nem is maga az erődítmény a legfontosabb, hanem a benne élő férfiak és nők. Mint korábban megjegyeztük, mindig a ól képzett, felfegyverzett, fegyelmezett emberek jelentik a legjobb védelmet. Még ha néhányan dezertálnak is, egy kisebb katonai alakulat bármeddig képes tartani egy ilyen bázis védelmi vonalát. Ha krízis idején bejutunk egy katonai támaszpontra, képzett szakemberek külön világába csöppenünk; nagy valószínűséggel a szeretteik is velük vannak (vagyis a családjuk), és ezek az emberek bármire képesek, hogy megvédjék új otthonukat. A legjobb példa erre a Lajos Fülöp erőd esete Francia Észak-Afrikában (lásd a 245-247. oldalon), ahol 1893- ban a francia idegenlégió egyik különítménye három teljes évig ellenállt a zombik ostromának! Az egyik gyakori probléma a katonai támaszpontokkal az embertömegek megjelenése a járvány kitörése után, ami veszélyezteti az élelmiszerellátást, és általában a biztonság csökkenésével jár. 2.

BÖRTÖNÖK

Bár eredetileg arra tervezték őket, hogy bezárva tartsák az élőket, a fegyintézetek arra is kiválóan alkalmasak, hogy kizárják a holtakat. A masszív falak mögött minden egyes épületszárny, folyosó és cella önmagában egy kisebb erődítmény. Természetesen felmerül néhány probléma, ha a börtönöket menedékként akarjuk használni. Különös, de a modern börtönök nehezebben védhetőek, mint a régebbi típusú épületek, mert máshogy tervezték őket. A magas betonfalak szinte védjegyei az 1965 előtt épült börtönöknek. Dizájnjuk az ipari fellendülés terméke, amikor a puszta méret a megfélemlítés és a tiszteletkeltés eszköze volt. Az élőhalottakkal szemben ugyan nem érdemes a pszichológiai hadviselés eszközeire apellálni, de akiknek menedékre van szükségük, azok keresve sem találhatnának jobb helyet egy hagyományos börtönnél, amit azért építettek, hogy felmenőinket megvédjék a bűnöző elemektől. A spórolás korában a drága épületeket felváltotta a modern technológia. Biztonsági kamerák és mozgásérzékelők mellett mindössze egy dupla szögesdrót kerítés igyekszik megakadályozni az elítéltek szökését. Egy tucatnyi zombit talán fel is tudna tartóztatni. Több százat talán lelassítana. De több ezer egymás hátára mászó, vonagló élőhalott idővel

elég magas kupacot alkot ahhoz, hogy elérjék az első kerítés tetejét, aztán a másodikét, míg végül elözönlik az egész területet. Ugyan ki ne cserélné el a modern technikai berendezéseket egy régimódi, húsz láb magas betonfalra? És mi a helyzet a rabokkal? Tekintve, hogy egy börtön falai között azokat tartjuk fogva, akik a legveszélyesebbek a társadalomra, nem lenne okosabb inkább szembeszállni az élőhalottakkal? Az esetek többségében az lenne a válasz, hogy de. Akinek van egy csöpp ózan esze, az tudja, hogy tíz zombival könnyebb elbánni, mint egy megrögzött bűnözővel. Ugyanakkor egy nagyarányú, hosszan tartó fertőzés során a foglyokat minden valószínűség szerint szabadon engedik. Egyesek talán úgy döntenek majd, hogy maradnak, és megvédik magukat (lásd: „1960. Bjelgoranszk, Szovjetunió”, 261- 263. oldal), mások vállalják a kinti veszélyeket cserébe a szabadságukért vagy azért a lehetőségért, hogy kifoszthassák a környező vidéket. Legyünk óvatosak, amikor egy börtönhöz közelítünk! Győződjünk meg arról, hogy a rabok nem vették át az uralmat odabent! Maradjunk éberek, ha a börtön vezetősége őrök és rabok koalíciójából áll! Más szóval, hacsak a fegyintézet nem áll üresen, vagy nem csak civilek és őrök tartózkodnak benne, mindig legyünk résen! Miután bejutottunk, számos fontos lépést meg kell tennünk, hogy a büntető létesítményt átalakítsuk önellátó faluvá. Az alábbi lista arra az esetre vonatkozik, ha a fegyintézetet üresen találjuk. 1) Térképezzünk fel és katalogizáljunk minden, a falakon belül fellelhető készletet: fegyverek, élelmiszer, szerszámok, takarók, orvosság és egyéb hasznos eszközök. A börtönök nem szerepelnek előkelő helyen a fosztogatók listáján. Jó eséllyel minden szükséges dolgot megtalálunk odabent. 2) Gondoskodjunk a vízutánpótlásról! Fúrt kutak és vízgyűjtők helyettesíthetik a vízvezetékeket. Mielőtt a vízellátás megszűnne, töltsünk meg minden nagyobb, tárolásra alkalmas tartályt, és fedjük le őket! A víz nem csak az ivás és a tisztálkodás szempontjából fontos, a mezőgazdasághoz is nélkülözhetetlen. 3) Ültessünk zöldségeket, és ha lehetőség van rá, gabonát is, például búzát vagy rozst. Egy hosszan elhúzódó katasztrófahelyzet akár évekig is eltarthat, vagyis éppen elég ideig ahhoz, hogy betakarítsuk és elfogyasszuk a termést. Vetőmagot valószínűleg hiába keresünk egy börtönben, ezért a környező településekről kell zsákmányolnunk. Ez veszélyes, de szükséges vállalkozás, mivel hosszú távon csak így tartható fenn egy gazdaság. 4) Kezdjünk el működtetni valamilyen áramfejlesztő berendezést! Amikor az áramszolgáltatás megszűnik, a rendelkezésre álló üzemanyaggal valószínűleg napokig, talán hetekig működtethetőek a tartalék generátorok. Azután könnyedén át lehet alakítani őket emberi erővel hajtott áramfejlesztőkké. Ezeknek a gépeknek a működtetésével a napi testmozgás is meg van oldva. Egy ilyen generátor feltehetően nem tud ugyanakkora árammennyiséget biztosítani, mint amennyit korábban használtunk, de ahhoz valószínűleg elegendő lesz, hogy egy kis vagy közepes méretű csoportot kiszolgáljon. 5) Készüljünk fel a betörésre! Mi van, ha a kapuk hirtelen bedőlnek? Mi van, ha megreped valahol a fal? Mi van, ha valami előre nem látható okból az élőhalottak

elárasztják a tábor területét? Bármilyen erősnek is tűnik a külső fal, mindig gondoskodjunk egy második védelmi vonalról! Tervezzük meg előre, melyik épületszárnyba vonulunk vissza zombibetörés esetén! Erősítsük meg ezt az épületrészt, töltsük fel fegyverekkel, és gondoskodjunk a folyamatos karbantartásáról. Az a legjobb, ha ez a fő életterünk, és képes befogadni az egész csoportot, amíg vissza nem foglaljuk az udvart, vagy meg nem kezdjük a menekülést. 6) Ne feledkezzünk meg a szórakozásról! Akárcsak a magánházak védelménél, a pozitív hozzáállás itt is elengedhetetlen. Keressük meg a született komikust a csoportban, és bátorítsuk rendszeres fellépésekre! Szervezzünk tehetségkutató versenyeket és vetélkedőket egymás között! Zene, tánc, történetmesélés, paródia bármi, amit az emberek tudnak, nem számít, milyen gyatrán. Ez talán ostobaságnak, sőt nevetségesnek tűnhet: ugyan ki fog tehetségkutatót szervezni, amikor több száz zombi kaparja a falat odakint? Olyasvalaki, aki tisztában van a harci szellem  jelentőségével krízishelyzetben. Olyasvalaki, aki tudja, miféle pszichológiai sérüléseket okozhat egy ostrom. Olyasvalaki, aki tudja, hogy egy csapat reményvesztett, dühös, kétségbeesett ember legalább olyan veszélyes, mint az odakint hörgő zombik százai. 7) Tanuljunk! Az Egyesült Államokban szinte az összes börtönnek van saját könyvtára. Használjuk ki a szabadidőnket (lesz belőle jó sok), és olvassunk el minden hasznos szöveget! Orvostudomány, mechanika, építészet, kertművelés, pszichoanalízis - csupa olyan tudomány, ami csak arra vár, hogy megtanuljuk őket. Törekedjünk arra, hogy a csoport minden tagja valamilyen terület szakértőjévé váljon! Tartsunk órákat egymásnak! Sosem tudhatjuk, mikor veszítjük el az egyik szakértőnket, akinek át kell venni a helyét. A börtön könyvtárában összeszedett tudás a listán felsorolt összes feladat végrehajtásában a segítségünkre lesz. 3.

TENGERI OLAJFÚRÓ TORNYOK

Ha pusztán biztonsági szempontokat figyelembe véve választunk erődítményt, semmi sem kelhet versenyre ezekkel a mesterséges szigetekkel. Teljesen el vannak vágva a parttól, mind a munka-, mind az élőhelyek magasan a vízszint fölött helyezkednek el, még egy felfúvódott, víz színén lebegő zombinak sincs esélye feljutni rá. A biztonság kérdését ezzel gyakorlatilag kipipálhatjuk, ami lehetővé teszi, hogy kizárólag a túlélésre összpontosítsunk. A tengeri fúrótornyok önellátás szempontjából is kimagaslóan a legjobb menedékhelyek. Akárcsak a hajók, ezek is magukkal hordozzák az életben maradáshoz szükséges élelmiszereket és gyógyszereket. A legtöbb ilyen torony akár hat hónapra elegendő tartalékkal is rendelkezhet. Van saját desztilláló berendezésük, ezért a friss víz soha nem jelent problémát. Mivel ezeket a tornyokat arra tervezték, hogy kőolajat vagy földgázt bányásszanak, az elektromos áram is korlátlanul előállítható. Ennivaló akad bőséggel, mivel az óceán tápláló (és egyesek szerint jobb minőségű) étrendet biztosít, ami halból, hínárból, és ha megoldható, tengeri emlősökből áll. Hacsak a fúrótorony nincs nagyon közel a parthoz, az ipari szennyeződésektől nem kell tartanunk. Az ember korlátlan ideig meg tud élni a tenger gyümölcsein. A teljes elszigeteltség, bármilyen vonzónak is hangzik, számos nehézséget is rejt

magában. Aki tengerparton él, az tudja, milyen gyilkos hatású a sós levegő. A korrózió lesz a legnagyobb ellenségünk, ami végül minden óvintézkedés ellenére győzedelmeskedik. A létfontosságú gépeket meg lehet javítani. A kezdetlegesebb, acéledényből és rézcsőből készült desztillálók ugyanolyan jól működnek, mint a legmodernebb sótalanító berendezések. A szél- és az árapály-dinamók több mint feleannyi áramot képesek előállítani, mint a fosszilis tüzelőanyagokkal működtetett generátorok. Az olyan kényesebb elektronikus szerkezetek, mint a számítógépek, a rádiók és az orvosi berendezések fogják elsőként felmondani a szolgálatot, és azokat lesz a legnehezebb pótolni. Végül az egész komplexum tönkremegy, az ultramodern ipari csodából egy lerobbant, rozsdás, de még javítható fémroncs lesz.

A börtönökkel és a katonai bázisokkal ellentétben a tengeri fúrótornyokat az elsők között hagyják el az emberek. A járvány kitörése utáni első napokban a munkások bármi áron hazaindulnak a családjukhoz, szakképzett személyzet nélkül hagyva a tornyot. Ha a csoportunkból senki sem tudja, hogyan kell működtetni a gépeket, nehéz lesz megtanulni. Itt aligha találunk minden polcon egy használati útmutatót, mint a börtönökben. A helyzet némi kreativitást igényel, és kezdetben azokkal a berendezésekkel kell megoldanunk a feladatokat, amelyeket be tudunk indítani, míg ki nem tanuljuk a bonyolult fúrótornyon rendelkezésünkre álló technológiák használatát. Az ipari balesetek - az olaj- vagy földgázkészletek berobbanása - szárazföldön is súlyos következményekkel járnak. Az óceán közepén azonban a történelem legsúlyosabb katasztrófáit eredményezhetik. Még egy élő, működő világ tűzoltó- és mentőberendezéseivel felfegyverezve is egész legénységek vesztek oda, amikor a fúrótorony lángba borult alattuk. Mi van, ha egy ilyen katasztrófa, akkor következik be, amikor senki nem tud a segítségünkre sietni? Ez persze nem jelenti azt, hogy az olajfúró tornyok időzített bombák lennének; sem azt, hogy csak a legvakmerőbbek vehetik igénybe menedékként. De magát a fúrót mindenképpen tanácsos leállítani. Ezzel ugyan megfosztjuk magunkat némi kőolajtól, a várható élettartamunkat azonban ugrásszerűen megnöveljük. A generátorokat működtessük a már meglévő

üzemanyagkészletek felhasználásával! Mint korábban említettük, ez nem tud majd ugyanolyan áramerősséget produkálni, mint az elsődleges generátor, de ha a fúró áll, a többi ipari berendezés pedig le van kapcsolva, mégis mi szükségünk annyi áramra?

Az óceán az élet forrása, de könyörtelen gyilkos is tud lenni. A szárazföldön ritkán látott erejű viharok még a legszilárdabb építményt is darabokra tudják törni. Aki látott már képriportot az Északi-tengeren felborult, darabokra tört, majd hullámsírba süllyedt fúrótornyokról, az kétszer is meggondolja, mielőtt elhagyja a partot. Ezt a problémát sajnos nem tudjuk orvosolni. Sem ez, sem egyetlen másik könyv sem óv meg bennünket a természettől, ha egyszer úgy dönt, hogy eltünteti azt a fémdarabot az óceán színéről.

MENEKÜLÉS

Az 1965-ös L

 egy 8 mm-es filmre forgatott amatőr felvétel öt emberről, akik megpróbálnak elmenekülni a montanai Lawsonban kitört járvány elől. Az ugráló, néma felvétel bemutatja, amint az öttagú csoport egy iskolabuszhoz rohan, beindítja a motort, és megkísérel kijutni a városból. Mindössze két háztömböt tudtak megtenni, amikor véletlenül beleütköztek néhány autóroncsba, nekitolattak egy épületnek, és eltörték a hátsó tengelyt. A csoport két tagja kitörte a szélvédőt, és gyalogszerrel próbált kereket oldani. A kamera kezelője lefilmezte, ahogy egyiküket elkapja, majd felfalja hat zombi. A másik lélekszakadva rohant tovább, és eltűnt a sarkon. Néhány másodperc múlva hét zombi vette körül a buszt. Szerencsére nem tudták felborítani, sem bezúzni az oldalsó ajtó üvegét. A film néhány perc múlva véget ért. Hogy a túlélőkkel mi történt, az sosem derült ki. A buszt végül betört ajtóval találták meg. Az utasteret megszáradt vér borította.  „

AWSON-FILM”, AHOGY ÁLTALÁBAN NEVEZIK,

Egy járvány kitörésekor előfordulhat, hogy nem marad más választásunk, mint elmenekülni a térségből. A kiszemelt erődítményt lehet, hogy elözönlötték az emberek. Talán kifogytunk a készletekből. Az is elképzelhető, hogy súlyos sérülést szenvedtünk, vagy betegek vagyunk, és azonnali orvosi segítségre van szükségünk. Gyorsan terjedő tűz, vegyi anyagok vagy sugárzás fenyeget. Keresztülvágni egy fertőzött területen rendszerint a létező legveszélyesebb dolog, amit tehetünk. Egy ilyen térségben soha nem vagyunk biztonságban, soha nem dőlhetünk hátra. Ellenséges vidéken haladunk, ahol óhatatlanul is megtudjuk, mit jelent zsákmánynak lenni.

ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK 1. Egyetlen cél: Gyakran előfordul, hogy a biztonságos helyen rejtőzők megrészegülnek a hirtelen szabadságtól, amikor előbújnak. Többségük nem éli túl. Vigyázzunk, ne szaporítsuk mi is ezt a felesleges statisztikát! A feladatunk a menekülés - sem több, sem kevesebb. Ne keressünk hátrahagyott értéktárgyakat! Ne vadásszuk le a felbukkanó zombikat! Ne járjunk utána különös zajoknak vagy távoli fényeknek! Csak tűnjünk el mielőbb a fertőzött vidékről! Minden kitérő, minden megtorpanás növeli az esélyét annak, hogy megtalálnak és felfalnak. Ha véletlenül egy embertársunkba ütközünk, akinek segítségre van szüksége, feltétlenül álljunk meg segíteni! (Néha az emberség felülírja a logikát.) Máskülönben haladjunk tovább,

és ne álljunk meg! 2. Tűzzünk ki egy célállomást! Merre is tartunk pontosan? Gyakori hiba, hogy a fedezéküket elhagyó emberek céltalanul bóklásznak egy zombiktól hemzsegő vidéken. Ha nincsen konkrét célunk, a túlélési esélyeink a minimumra csökkennek. Rádió segítségével próbáljuk kideríteni, hol van a legközelebbi biztonságos hely. Ha lehetséges, igyekezzünk kapcsolatba lépni a külvilággal, hogy megerősítsék, valóban biztonságos-e az a hely. Mindig legyen egy tartalék célállomás is a fejünkben, ha az első esetleg megtelne, mire odaérünk. Ha nem sikerül kommunikálni másokkal, akkor jó esélyünk van rá, hogy egy csapat kiéhezett zombi vár ránk a célban.

3. Gyűjtsünk információt, és tervezzük meg az útvonalat! (Hozzávetőleg) hány zombi áll köztünk és a célunk között? Hol vannak a földrajzi határok? Történtek egészségünket veszélyeztető balesetek, például tűzvész vagy vegyi katasztrófa? Melyik a legbiztosabb útvonal? Melyik á legveszélyesebb? Melyik vált árhatatlanná a járvány kitörése óta? Gondot okozhat az időjárás? Található valamilyen vagyontárgy vagy értékes felszerelés útközben? Biztosan ott vannak még? Milyen információra van szükségünk az indulás előtt? Nyilvánvaló, hogy az erődítményünk rejtekéből nehéz információkat gyűjteni. Lehetetlen kideríteni, hány zombi van odakint, áll-e még egy híd, vagy hogy az összes hajó eltűnt-e a kikötőből. Ezért fontos, hogy feltérképezzük a környék földrajzi adottságait. Ez az egy tényező legalább nem fog megváltozni a járvány hatására. Találjuk ki, hová szeretnénk eljutni az adott nap végére! Bizonyosodjunk meg róla, legalább a térkép alapján, hogy az útvonal viszonylag védhető, álcázott, és veszély esetén vannak alternatív utcák, ösvények! A választott útvonaltól függően azt is el kell döntenünk, szükség van-e speciális felszerelésre. Kell kötél a mászáshoz? Ha nincs természetes forrás, tudunk magunkkal plusz adag vizet vinni? Miután ezeket a kérdéseket számba vettük, gondoljuk végig az ismeretlen változókat is, és találjuk ki, mit teszünk abban az esetben, ha valami keresztülhúzza a számításainkat. Mi van, ha tűz vagy veszélyes vegyi anyag torlaszolja el az utat? Mihez kezdünk, ha kiderül, hogy a zombik többen vannak, mint gondoltuk? Mi van, ha a csapatunk egyik tagja megsebesül? Mérlegeljük a lehetőségeket, és igyekezzünk mindegyikre felkészülni! Ha valaki azt mondja: „Menjünk ki, valahogy csak megoldjuk!”, nyomjunk a kezébe egy pisztolyt egyetlen golyóval, és közöljük vele, hogy ez egyszerűbb módja az öngyilkosságnak.

1. Tartsuk formában magunkat!  Ha a korábban leírt instrukciókat szóról szóra betartottuk, akkor a testünknek alkalmasnak kell lennie egy hosszabb útra is. Ha nem így történt, akkor kezdjünk szigorú aerobikozásba! Ha erre már nincs idő, akkor ügyeljünk, hogy olyan útvonalat válasszunk, amelynek teljesítése nem haladja meg fizikai képességeinket. 2. Kerüljük a nagyobb csoportokat!  Védekezéskor minél többen vagyunk, annál jobb. De amikor egy zombikkal teli területen vágunk keresztül, ennek épp az ellenkezője igaz. Egy nagy csoportot könnyebben észrevesznek. Bármilyen fegyelmezettek vagyunk, mindig történhetnek balesetek. A nagyobb létszám gátolja a haladást, mert a leglassabbnak erőlködnie kell, hogy tartani tudja a lépést a leggyorsabbal, és viszont. Persze annak is megvannak a hátrányai, ha egyedül utazunk. A biztonság, a felderítés és természetesen az alvás is nehézkessé válik, ha valaki „szólóban” akarja megoldani. Az ideális létszám a három fő. Négy és tíz között még kezelhető. E fölött már óhatatlanul bajt idézünk a saját fejünkre. Három ember kölcsönösen meg tudja védeni egymást, ha közelharcra kerül a sor, éjszaka váltani tudják egymást őrségben, és ha valamelyikük megsérül, a másik kettő rövid ideig még cipelni is tudja. 1. Képezzük ki a csapatunkat! Vegyük számba a csoportunk tagjainak egyéni képességeit, és azok alapján osszuk szét a feladatokat! Ki tudja a legtöbb felszerelést cipelni? Ki fut a leggyorsabban? Ki tud hangtalanul verekedni? Tervezzük meg az egyéni feladatokat a hétköznapi túlélésre és a csatákra is! Amikor útnak indulunk, mindenkinek pontosan tudnia kell, mi a feladata. Az együttműködés szintén kiemelt fontosságú. Ne csak a harci fogásokat gyakoroljuk, hanem a túlélő technikákat is! Például mérjük le, mennyi ideig tart összepakolni minden holminkat és továbbállni egy váratlan zombitámadás esetén. Természetesen mindig az idő a legkritikusabb tényező. Ideális helyzetben a csapat egy emberként mozog, egy emberként cselekszik, egy emberként gyilkol.

2. Maradjunk mozgásban!  Ha egyszer felfedeznek, minden irányból özönleni kezdenek felénk a zombik. Ilyenkor nem a tűzerő, hanem a mozgékonyság a legjobb védekezés. Minden pillanatban álljunk készen arra, hogy futásnak eredjünk. Soha ne pakoljunk több holmit a hátizsákunkba, mint amennyivel futni tudunk! Soha ne pakoljunk ki mindent egyszerre! Soha ne vegyük le a cipőt, csak ha feltétlenül szükséges! Vegyünk fel egy kényelmes tempót! Csak akkor sprinteljünk, ha muszáj, mert nagyon sok felbecsülhetetlen értékű energiát használunk el vele. Gyakran álljunk meg rövid pihenőkre! Ne helyezzük kényelembe magunkat! Ne feledkezzünk meg a nyújtásról a pihenők alatt! Soha ne vállaljunk felesleges kockázatot! Az ugrálást, a mászást és minden más tevékenységet, ami sérülést okozhat, lehetőleg kerüljük. Fertőzött területen egy kificamodott boka végzetes lehet. 3. Maradjunk észrevétlenek! A sebesség után a legerősebb szövetségesünk a rejtőzködés. Mint amikor egér lopakodik át egy kígyókkal teli fészken, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, nehogy felfedezzenek. Kapcsoljuk ki a rádiót és a többi elektronikus eszközt! Ha kvarcóránk van, ellenőrizzük, hogy az ébresztő ki van-e kapcsolva! Bugyoláljunk be minden fémtárgyat a csomagunkban, nehogy menet közben egymáshoz ütődjenek! Ha megoldható, tartsuk csurig töltve a kulacsot (nehogy a „lötyögés” eláruljon bennünket)! Ha többen vagyunk, ne beszélgessünk! Suttogva vagy kézjelekkel kommunikáljunk! Olyan területeken haladjunk, ahol van fedezék! Nyílt térségeken csak akkor vágjunk át, ha nincs más választás. Éjszaka tartózkodjunk a tűz, a zseblámpa és minden más világító eszköz használatától! Ez azt  jelenti, hogy csak nappal tudunk haladni, és kénytelenek vagyunk hideget enni, de ezt az áldozatot meg kell hoznunk. A felmérések szerint egy ép szemű zombi fél mérföld távolságból is észreveszi egy cigaretta parazsát. (Azt nem tudni, hogy olyankor egyből meg is indulnak-e a fény felé, de miért kockáztassunk?) Csak akkor harcoljunk, ha muszáj! A küzdelem még több zombit fog odavonzani. Mire az ember végez egy zombival, tucatnyi másik veszi körül. Ha a harc elkerülhetetlen, lőfegyvert csak végszükség esetén süssünk el! A hangos durranás felér egy jelzőrakétával. Több mérföldnyi távolságból is értesíti a zombikat a jelenlétünkről. Hacsak nincs kéznél valami megbízható és rendkívül gyors járművünk, vagy nem szereltünk hangtompítót a puskára, akkor inkább egy másodlagos fegyvert használjunk! Ha muszáj lőnünk, előbb akkor is tervezzük meg a menekülő útvonalat, és azonnal használjuk is, amint meghúztuk a ravaszt!

9. Figyeljünk és füleljünk! Amellett, hogy igyekszünk rejtve maradni, meg kell próbálnunk kiszúrni a potenciális fenyegetéseket is. Minden mozgásra figyeljünk oda! Ne hagyjuk figyelmen kívül az árnyékokat és a távoli, ember formájú alakokat sem! Menet közben és pihenéskor hallgatózzunk! Hallunk lépéseket vagy kaparászó hangokat? Az élőhalottak nyöszörögnek, vagy csak a szél zúg? Természetesen könnyű paranoiddá válni, és minden sarok mögött zombikat feltételezni. De olyan rossz ez? Ebben az esetben nem. Egy dolog attól rettegni, hogy mindenki ránk vadászik, és egy másik, amikor ez tényleg így van. 1. Aludjunk! Ha egyedül vagyunk, vagy a csapatunk magára marad, próbálunk

csöndben lenni, és egy pillanatra sem lankad a figyelmünk. Bárhol felbukkanhatnak a zombik, és üldözőbe vehetnek. Tucatnyi élőhalott jelenhet meg bármelyik pillanatban, miközben a segítség mérföldekre van tőlünk. Akkor mégis hogy a pokolba tudnánk aludni!?! Őrültségnek és lehetetlennek tűnik, de muszáj, ha életben akarunk maradni. Pihenés nélkül az izmok elgyengülnek, az érzékek eltompulnak, és minden egyes órával csökken a hatékonyságunk. Sok vakmerő bolond, aki azt hitte, hogy koffeinnel feltöltve „izomból végigtolja” az utat, túl későn szembesült ostobaságának következményével. Az egyik előnye a kizárólag nappal haladásnak, hogy éjszaka legalább néhány órán keresztül egy helyben maradunk. Ahelyett, hogy a sötétséget átkoznánk, használjuk ki az időt! Ha többen vagyunk, nyugodtabban alhatunk, mert egymást váltva tudunk őrködni. Persze akkor sem könnyű elaludni, ha valaki éberen figyel mellettünk. Ne engedjünk az altatók csábításának! A gyógyszer elkábít, és képtelenek leszünk menekülni, ha éjszaka rajtunk ütnek a zombik. A meditáción és egyéb agykontrollos technikán kívül nincs más recept az elalvásra egy fertőzött terület kellős közepén. 2. Tartózkodjunk a túl harsány jelzésektől!  Az első repülőgép megpillantásakor kísértést érezhetünk, hogy magunkra vonjuk a pilóta figyelmét, elsüssük a fegyverünket, fellőjünk egy rakétát, jelzőtüzet gyújtsunk, vagy egyéb radikális módon jelezzük, hol vagyunk. Talán sikerül is felkeltenünk a pilóta figyelmét, aki rádión kérhet egy helikoptert, vagy megadhatja a pozíciónkat a gyalogos mentőcsapatoknak. De ezzel a közelben tartózkodó zombiknak is eláruljuk a helyzetünket. Ha a helikopter nem ér oda perceken belül, a zombik biztosan megelőzik. Hacsak a repülőgép számára nincs közvetlenül mellettünk landolásra alkalmas terület, akkor kizárólag rádión vagy tükörrel jelezzünk neki. Ha ezek nincsenek kéznél, folytassuk utunkat.

12. Kerüljük a városokat! Bármekkorák is az esélyeink a túlélésre egy járvány során, egészen biztos, hogy minimum 50, de az is lehet, hogy 75 százalékkal csökkennek, ha egy város területén haladunk át. Egyszerűen azért, mert egy lakott helyen többen élnek, ezért az élőhalott is több lesz. A több épület több veszélyt rejt. Ezek az épületek a látótávolságot is korlátozzák. A kemény aszfalt nem nyeli el úgy a léptek zaját, mint a puhább talaj. Ha ehhez hozzáadjuk, mennyivel valószínűbb itt, hogy valamit felrúgunk, megbotlunk vagy üvegcserepekre lépünk, máris kész a recept egy igencsak zajos utazáshoz. Ráadásul, mint azt igyekszünk újra és újra hangsúlyozni ebben a fejezetben, a városok területén sokkal valószínűbb, hogy csapdába ejtenek, sarokba szorítanak, vagy más módon körülzárnak, mint a vadonban. Egy pillanatra feledkezzünk meg az élőhalottakról! Mi a helyzet a baráti tűzzel, az épületekben bujkáló más emberekkel vagy felfegyverzett bandákkal, akik tévedésből zombinak néznek bennünket? Mi van, ha valaki, véletlenül vagy szándékosan, tüzet nyit ránk? Gondoltunk a vegyi anyagokra, a mérgező füstre és a városi hadviselés egyéb életveszélyes melléktermékeire? Vagy a betegségekre? Ne feledjük, hogy az emberek és a legyilkolt zombik oszladozó hullái akár hetekig is az utcán heverhetnek. A tetemeket lebontó halálos mikroorganizmusokat magával sodorja a szél, és ez komoly fenyegetést jelent az egészségünkre. Hacsak nincs valami nyomós indokunk rá (mentőakció vagy mindkét oldalról áthághatatlan

akadály, és nem fosztogatási szándék), akkor mindenképpen kerüljük el a városokat!

FELSZERELÉS Létfontosságú, hogy könnyű csomaggal utazzunk. Mielőtt bármit bepakolnánk, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy tényleg szükségünk van-e rá! Miután összeállítottuk a táska tartalmát, menjünk végig még egyszer a listán! Amikor ezzel megvagyunk, menjünk végig rajta még egyszer! A könnyű csomag természetesen nem azt jelenti, hogy dugjunk az övünkbe egy ,45-öst, csapjunk a hónunk alá egy marhacombot meg egy vizespalackot, aztán indulás. A magunkkal vitt felszerelés életmentő lehet, sokkal nagyobb szerepe van, mint amikor egy adott helyen - börtönben, iskolában vagy a saját otthonunkban rejtőzködünk, ahol bőséges készletek állnak rendelkezésünkre. Lehet, hogy minden vagyonunk az a felszerelés lesz, amit magunkkal viszünk. A kórházat, a spájzot és a fegyverraktárt is a hátunkon kell cipelnünk. Az alábbi lista a legalapvetőbb tételeket tartalmazza. Speciális felszerelések, mint síléc, naptej vagy szúnyogháló hozzáadása mindig a környezet függvénye. Esőköpeny Kis jelzőtükör Összetekerhető matrac vagy hálózsák (mindkettő túl sok lenne) Napszemüveg (polarizált lencsével) Tenyérnyi méretű elsősegélycsomag* Svájci katonai bicska vagy más, többfunkciós zsebkés Rádiótelefon fülhallgatóval** Kés Messzelátó** Elsődleges fegyver (lehetőleg egy félautomata karabély) Ötven lőszer (ha többen vagyunk, akkor fejenként harminc) Tisztasági csomag** Másodlagos fegyver (lehetőleg egy .22-es kaliberű pisztoly)* Huszonöt lőszer* Kézifegyver (lehetőleg egy bozótvágó) Jelzőrakéták** * ha többen vagyunk, nem feltétlenül szükséges ** elég, ha a csapat egyik tagjánál van

Ezeken felül minden csapatnál legyen: Néma lőfegyver (lehetőleg egy hangtompítós tűzfegyver vagy egy íjpuska)

Tizenöt zombira elegendő plusz lőszer (ha a fegyver eltér a standard lőfegyverektől) Teleszkópos távcső Közepes méretű elsősegélycsomag Rádió adó-vevő fülhallgatóval Feszítővas (egyéb kézifegyver hiányában) Víztisztító pumpa Miután kiválasztottuk az eszközöket, ellenőrizzük, hogy minden működik-e! Próbáljuk ki őket újra meg újra! Hordjuk a hátizsákot egy teljes napon keresztül! Ha a csomagot túl nehéznek találjuk az erődítményünkön belül, képzeljük el, milyen lesz egy végiggyalogolt nap után! A problémák egy része kiküszöbölhető olyan eszközök választásával, amelyek egyszerre több funkciót is ellátnak (léteznek elemlámpával felszerelt hordozható rádiók, iránytűvel ellátott túlélőkések stb.). A fegyver megválasztásánál is alkalmazzuk ugyanezt a helytakarékos stratégiát! Egy meglévő fegyvert hangtompítóval felszerelni sokkal kevesebb helyet foglal, mint beszerezni mellé egy íjpuskát nyilakkal. Ha egy napig viseljük a hátizsákot, az is kiderül, hol dörzsöl vagy szorít-e, és hogy hol kell állítani a hevedereken, illetve hogyan lehet a legoptimálisabban elhelyezni benne a holmikat.

JÁRMŰVEK Miért gyalogolnánk, ha mehetünk járművel is? Az amerikaiak mindig is rajongtak a kímélő masinákért. Az ipar soha véget nem érő versenyfutást folytat az idővel, hogy egyre tökéletesebb gépeket találjon fel, amelyek gyorsabbá, könnyebbé és hatékonyabbá teszik mindennapi teendőinket. És ugyan mi lehetne az amerikai techno- vallás istensége, ha nem az automobil? Kortól, nemtől, fajtól, anyagi helyzettől és lakóhelytől függetlenül arra tanítottak bennünket, hogy ezek az ezernyi alakban létező, mindenható szerkezetek válaszolnak imáinkra. Miért ne lenne igaz ez egy zombijárvány esetén is? Nem az a leglogikusabb, ha egyszerűen keresztülszáguldunk a fertőzött vidéken? Az utazási idő napokról mindössze néhány órára csökkenne. A felszerelések tárolása többé nem jelentene gondot. És ugyan miféle fenyegetést jelenthetnek a zombik, amikor egyszerűen elgázolhatjuk őket? Ezek kétségkívül komoly előnyök, de az autók használatakor legalább ugyanilyen komoly problémák is felmerülnek. Először is ott van az üzemanyag kérdése. A benzinkutak között nagy távolságok is lehetnek. Ráadásul jó esélyünk van rá, hogy mire odaérünk a következőhöz, abban már egy csepp benzint sem találunk. A jármű pontos fogyasztását figyelembe véve pakoljunk be plusz üzemanyagot, és az utat is tervezzük meg, mert valószínűleg csak addig jutunk el,

ameddig az kitart. Hogyan döntsük el, melyik út vezet biztonságos helyre? A járványkitörések utáni helyzetet vizsgáló kutatások azt mutatják, főleg Észak-Amerikában, hogy az utak többsége gyorsan bedugul a hátrahagyott autóktól. További akadályokat jelenthetnek a leszakadt hidak, a törmelék vagy a barikádok. Ha letérünk az útról, az legalább ugyanekkora, ha nem nagyobb kihívás elé állít bennünket. (Lásd: „Terepviszonyok”, 133-142. oldal.) Ha földutakon bolyongunk, járható ösvényt keresve a szabadság felé — az a legbiztosabb módja annak, hogy kifogyjunk a benzinből. Nem egy járművet találtak már a vadonban kiszáradt tankkal, üresen, vértől maszatos utastérrel. Képzeljük el, hogy lerobban az autó! Sok nyugati utazó pótalkatrészekkel felszerelkezve mer csak nekivágni egy útnak a harmadik világ valamely országában. Ennek pofonegyszerű a magyarázata: az automobil az egyik legbonyolultabb masina a világon. Rossz utakon, szerelőműhelyek nélkül gyorsan hasznavehetetlen ronccsá válik. Ráadásul igen zajos. Keresztüldübörögni egy fertőzött területen vonzó alternatíva lehet egészen addig, míg jól mennek a dolgok. De egy motor, bármennyire le van fojtva a hangja, sokkal nagyobb zajt csap, mint a leghangosabban trappoló ember. Ha a járművünk valami miatt felmondja a szolgálatot, és nem hajlandó továbbmenni, akkor azonnal fogjuk a holminkat, és futás! Addigra ugyanis a környék összes élőhalottja értesült a elenlétünkről. Miután gépesített helyváltoztatási lehetőségünk megszűnt, a túlélés záloga az, ha el tudjuk kerülni őket. A fenti figyelmeztetések ellenére a motorizált közlekedés csábításának szinte lehetetlen ellenállni. Következzék egy rövid lista a legjellemzőbb járművekről, illetve azok előnyeiről és hátrányairól.

1.

SZEMÉLYAUTÓ

Más néven „szedán” vagy „kocsi”, aminek több ezer változata létezik. Ez megnehezíti az előnyök és a hátrányok általánosítását. Kiválasztásakor a fogyasztás, a tároló kapacitás és a strapabíróság a legfontosabb szempontok. A személyautónak egy nagy hátránya van: meglehetősen behatárolt, hogy milyen terepen képes haladni. Mint említettük, az utak többsége vagy bedugul, vagy járhatatlanná válik. Képzeljük el, mire lenne képes a kocsink egy szántóföldön. Ehhez adjunk hozzá havat, sarat, sziklákat, farönköket, árkokat, folyómedreket és mindenféle rozsdás, kidobott roncsdarabot! Nem valószínű, hogy túl messzire jutnánk. A fertőzött városok környéke gyorsan meg szokott telni hátrahagyott és/vagy elakadt személyautókkal.

1.

VÁROSI TEREPJÁRÓ

A dübörgő gazdaság és az olcsó benzin következtében az 1990-es évek elején robbanásszerűen elterjedtek ezek a terepjáró mutánsok - az 1950-es évek aranykorát idézve a jelszó ez volt: minél nagyobb, annál jobb. Első pillantásra ideális menekülő alkalmatosságnak tűnik. Terepen egy katonai járművel is felveszi a versenyt, miközben egy személyautó kényelmével és megbízhatóságával rendelkezik. Ugyan milyen jármű lehetne tökéletesebb, ha az élőhalottak elől akarunk elmenekülni? A válasz: sok minden. A látszat ellenére nem minden terepjárónak nevezett autó használható terepjáróként. Sok típust olyan vásárlók számára terveztek, akiknek sosem fordul meg a fejében, hogy lehajtsanak az útról. És a biztonság? Egy ekkora jármű puszta tömege nem jelent már önmagában nagyobb védelmet? A válasz ismét: nem. Számos vizsgálatból kiderül, hogy biztonsági szempontból sok terepjáró egy átlagos középméretű személyautó szintjét sem éri el. Ugyanakkor akadnak olyan terepjárók is, amelyek valóban azok, aminek látszanak: masszív, megbízható igáslovak, amelyek a legcudarabb terepviszonyok között is megállják a helyüket. Alaposan vizsgáljuk meg a kérdéses járművet, mielőtt választunk, hogy meg tudjuk különböztetni a valódi terepjárókat a benzinzabáló, esztétikus, felelőtlenül reklámozott státusszimbólumoktól! 1.

TEHERAUTÓ

Ebbe a kategóriába a közepes méretű, teherszállításra alkalmas járművek tartoznak a furgonoktól a kisteherautókon át a kisbuszokig. Magas fogyasztása, korlátozott alkalmazhatósága terepen (típustól függően) és masszív, idomtalan felépítése miatt ez a árműfajta a legrosszabb választás. Az ilyen teherautók sokszor robbannak le a városban vagy azon kívül, a benne utazókat gyakorlatilag egy pillantás alatt konzervkajává változtatva a zombik számára. 1. Busz

Akárcsak az előző kategóriákba tartozó járművek, ezek a nagy szörnyetegek legalább olyan veszélyesek az utasaikra, mint az élőhalottakra nézve. Lassúak, nehézkesek, sokat fogyasztanak, terepen használhatatlanok és feltűnőek, tehát gyakorlatilag minden olyan képességnek híján vannak, ami ahhoz kellene, hogy biztonságban kijuttassanak bennünket egy fertőzött területről. A busz egyetlen „előnye”, ha nem menekülésre, hanem

védekezésre használjuk. Két esetről is tudunk, amikor zombivadászok egy rendőrségi busszal fertőzött területre hajtottak be, és mozgó erődként használták a járművet. Hacsak nem forgatunk ehhez hasonlót a fejünkben, akkor nagy ívben kerüljük a buszt!

5.

PÁNCÉLKOCSI

Ezek a civil tankok meglehetősen ritkák, és akkor még finoman fogalmaztunk. Hacsak nem egy őrző-védő cégnél dolgozunk, vagy nem rendelkezünk hatalmas magánvagyonnal, valószínűtlen, hogy szert tehetünk egy ilyen járműre. Sokat fogyaszt, és terepen nem használható, a páncélkocsinak mégis megvannak a maga előnyei a menekülők szempontjából. Masszív páncélzata gyakorlatilag sebezhetetlenné teszi a vezetőjét. Még ha le is robban, az utastérben tartózkodók életben maradhatnak, amíg készleteik kitartanak. Nincs az a nagy létszámú zombihorda, amelyik képes lenne áttörni a kocsi megerősített acéllemezeit. 6.

MOTORKERÉKPÁR Kétségkívül a legjobb választás, ha

egy fertőzött térségből akarunk elmenekülni. A motorkerékpár - különösen a terepmotor - olyan helyekre is el tud jutni, ahová egy négykerekű jármű nem. Gyorsasága és irányíthatósága révén akár egy csapat zombi közül is kimenekítheti utasait. Viszonylag könnyű, ezért akár mérföldeken keresztül is tolhatjuk. Természetesen vannak hátrányai is. A motorkerékpár tankja kicsi, és vezetőjét sem védi semmi. A statisztikák szerint azonban ezek a hátrányok elhanyagolhatóak. Összehasonlítva az egyéb járműveken menekülő személyekkel, a terepmotorosok túlélési esélyei 23-szor nagyobbak. Sajnálatos módon a motorosok halálának 31 százalékáért közönséges balesetek a felelősek. A figyelmetlen és/vagy arrogáns motorosok ugyanolyan könnyen meghalhatnak egy balesetben, mint egy élőhalott karmai között. 7.

JAVASOLT GÉPJÁRMŰ-FELSZERELÉSI ESZKÖZÖK

• Gumiragasztó készlet • Pumpa

• Tartalék üzemanyag (amennyi csak befér a járműbe) • Tartalék alkatrészek (mérettől függően) • CB-rádió • Használati útmutató • Javítókészlet (indítókábel, csavarkulcs stb.) 8.

ALTERNATÍV KÖZLEKEDÉSI ESZKÖZÖK  ) Ló

Vitathatatlan előnyei vannak, ha az ember lovon próbál menekülni. A benzinkutak miatt nem kell aggódnunk többé. Mindössze élelemről, takaróról és némi gyógyszerről kell gondoskodnunk, ha úgy hozza a szükség. Bővül a választási lehetőségek listája, mivel a négy patkónak nincs szüksége úttestre. Mielőtt beköszöntött volna az automobilok kora, az emberiség elég hatékonyan tudott utazni

ezeknek a gyors, strapabíró állatoknak a segítségével. De mielőtt felnyergelnénk és útnak indulnánk vele, vegyük figyelembe az alábbi szempontokat! Aki ült már életében legalább póniháton, az tudja, hogy a lovaglás jártasságot igényel. Felejtsük el, milyen egyszerűnek tűnik a westernfilmekben! A lovagláshoz és a lóápoláshoz szükséges készségek elsajátítása nem egyszerű. Hacsak nem értünk hozzá, ne gondoljuk azt, hogy majd menet közben megtanuljuk! Egy másik hátrány, különösen a zombik esetében, hogy a lovak legendásan félnek az élőhalottaktól. Elég, ha mérföldekről megérzik a zombiszagot, azonnal megbokrosodnak. Egy gyakorlott lovas számára, aki féken tudja tartani az állatot, ez egyfajta jelzőberendezésként is szolgálhat. A többség számára azonban úgy végződik a kaland, hogy kirepülnek a nyeregből, és összetörik magukat. A ló ilyenkor nemcsak magára hagyja szerencsétlenül járt lovasát, de rémült nyerítése a közelben tartózkodó

zombikat is riadóz- tatja.  B) Bicikli

Ez a jármű egyesíti magában a két különböző világ legjobb adottságait. Egy hétköznapi kerékpár gyors, csöndes, izomerő hajtja, és könnyű karbantartani. Ráadásul azzal az előnnyel is rendelkezik, hogy ez az egyetlen jármű, amit a vállunkra kaphatunk, és vihetünk, ha a terep járhatatlanná válik. Azok az emberek, akik biciklivel próbálnak elmenekülni a fertőzött területekről, szinte mindig nagyobb arányban maradnak életben, mint azok, akik gyalogszerrel. Az optimális teljesítmény eléréséhez használjunk mountain bike-ot versenybicikli vagy kempingkerékpár helyett. De ne engedjük, hogy a sebesség és a rugalmas helyváltoztatás lehetősége megrészegítsen! Viseljünk védőfelszerelést, és inkább az óvatosságra törekedjünk, mint a gyorsaságra! Aligha szeretnénk egy árokban kikötni törött lábbal, összetört biciklivel, miközben az élőhalottak csoszogó léptei egyre közelednek.

TEREPVISZONYOK Az emberi faj fejlődése során mindig arra törekedett, hogy uralni tudja a környezetét. Egyesek szerint túl messzire mentünk. Talán igazuk van, talán nincs. Azzal viszont nem lehet vitatkozni, különösen az iparosodott, fejlett országok esetében, hogy képesek vagyunk teljes egészében uralni a természet erőit. Kényelmes otthonunkból mi irányítjuk az elemeket. Eldönthetjük, mikor legyen meleg vagy hideg, nedvesség vagy szárazság. Kizárhatjuk a napfényt a redőny lehúzásával, vagy elűzhetjük az éjszakát, ha egyszerűen felkapcsoljuk a villanyt. Még a szagokat, bizonyos esetekben pedig a hangokat is kizárhatjuk otthonnak nevezett mesterséges buborékjaink falainak és bezárt ablakainak segítségével. Ebben a buborékban a környezetnek mi parancsolunk; a kinti világban, amikor vérengző zombik elől menekülünk, ennek pont az ellenkezője igaz. Ki leszünk szolgáltatva

a természet kényének-kedvének, semmilyen módon nem tudjuk befolyásolni a környezetünket, amit pedig korábban természetesnek vettünk. Itt az alkalmazkodás a túlélés kulcsa, az alkalmazkodás első lépése pedig a terep felderítése. Minden környéknek megvannak a maga szabályai. Ezeket a szabályokat meg kell ismernünk, és minden esetben tiszteletben kell tartanunk őket. Ezen múlik majd, hogy az adott környék a szövetségesünkké vagy az ellenségünkké válik-e. 1.

ERDŐ (MÉRSÉKELT ÉGÖVI/TRÓPUSI)

A sűrűn egymás mellett magasodó fák megkönnyítik az elrejtőzést. Az állathangok vagy azok hiánya figyelmeztethet a közeledő veszélyre. A puha talaj elnyeli a léptek zaját. A természetes élelemforrások (diófélék, bogyós gyümölcsök, hal, vadhús stb.) kiegészítik a magunkkal hozott készleteket. Egy jókora fa ágai között biztonságban tölthetjük az éjszakát. A lombkorona az egyetlen bosszantó hátrány. Ha meghallunk egy helikoptert a fejünk fölött, nem tudunk gyorsan jelezni neki. De még ha észre is vesznek, nincs hová leszállniuk egy erdőben. Lelombozó élmény hallani a felmentő sereget, amint elzúg a fejünk felett.

1.

SÍKSÁG

A tágas, nyílt területeken a zombik nagy távolságból is kiszúrhatnak bennünket. Ha lehet, kerüljük őket! Ha mindenképpen át kell vágnunk egy ilyen térségen, akkor legyünk résen, és figyeljünk az élőhalottakra! Törekedjünk arra, hogy előbb vegyük észre őket, mint ők minket! Olyankor azonnal dobjuk le magunkat a talajra. Varjuk meg, míg elmennek! Ha muszáj megmozdulnunk, inkább kússzunk! Ne egyenesedjünk fel, amíg ki nem jutunk a veszélyzónából! 1.

SZÁNTÓFÖLD

Rejtőzködéshez nincs jobb, mint egy magas gabonatábla. A kérdés az: ez kinek előny, nekünk vagy a lesben álló zombiknak? A zaj kulcsfontosságú tényező. Például egy száraz kukoricaföldön kószálva akkora zajt csapunk, amivel messziről odavonzzuk a zombikat. Még nedvesebb talajon is legyünk óvatosak, és álljunk készen arra, hogy bármelyik pillanatban közelharcba keveredhetünk!

1.

DOMBSÁG

Dimbes-dombos vidéken haladva csökken a látótávolság. Ha lehetséges, kerüljük a magasabb részeket, maradjunk inkább a völgyekben! Tartsuk szemmel a környező dombtetőket, hátha felbukkan egy-egy zombi. A magasabb részek arra jók, hogy összeszedjük magunkat, felmérjük a ránk váró távolságot, és ellenőrizzük, hol látunk zombikat a térségben. A dombtetőket mindig maximális elővigyázatossággal közelítsük meg! Lehetőleg hason kúszva, állandóan figyelve a csoszogva közeledő alakokra és a félreismerhetetlen hörgésre. 1.

MOCSÁR 

Az ingoványokat tanácsos teljes egészében elkerülni. Lépéseink cuppanó hangja mindenféle lopakodást lehetetlenné tesz. Az élővilág mérgező és veszélyes egyedei legalább olyan komoly fenyegetést jelentenek, mint az élőhalottak. A süppedős sár

megnehezíti az előrehaladást, különösen nehéz csomaggal. Mindig maradjunk szilárd, száraz talajon! Ha nem tudjuk kikerülni, akkor is csak sekély vízben gázoljunk át! Figyeljük a víz alatti mozgásokat! Elképzelhető, hogy egy zombi elsüllyedt a puha iszapban, és feje a felszín alatt rekedt.

A nyomok és az állattetemek se kerüljék el a figyelmünket! Akárcsak az erdőben, itt is figyeljünk az állatvilág hangjaira! Fizikai jelenlétük egyfajta vészjelző berendezésként szolgálhat. Állat- és madárfajok százai élnek egy ilyen vidéken. Csak a nagy testű ragadozók felbukkanása tudja elcsendesíteni őket. Ha egy mocsár közepén hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy nem hallunk semmit, abból tudhatjuk, hogy az élőhalottak közel vannak. 6.

TUNDRA

A szubarktikus éghajlat a legkedvezőbb az ember számára. A hosszú téli éjszakák lehetővé teszik az utazást, a szélsőségesen alacsony hőmérsékleten pedig megfagynak a zombik. A hosszú nyári napokon a látásfüggő emberek nem kerülnek hátrányba minden érzéküket egyformán használó élőhalott üldözőikkel szemben. Ez lehetővé teszi, hogy még több időt fordítsunk a haladásra. Különös, de a szubarktikus éjszakai szürkület abban is segít, hogy obban kipihenjük magunkat. Menekülők beszámolói szerint a világos „éjszakákon” nem féltek annyira, hogy egy sötétségből előrontó horda hörgésére kell ébredniük. 7.

SIVATAG

A városokat leszámítva a forró, száraz területek a legveszélyesebbek. A kiszáradás és/vagy a hőguta még zombik nélkül is órákon belül végez egy egészséges emberrel. A legjobb túlélő taktika természetesen az lenne, ha éjszaka haladnánk. De sajnos ez lehetetlen, árványkitörések esetén ugyanis kimondottan ellenjavallt az éjszakai közlekedés. A legideálisabb időpont a helyváltoztatásra a napfelkeltét követő és a naplementét megelőző három-három óra. A nap legforróbb időszakát lehetőség szerint töltsük mozdulatlanul valamilyen árnyékos helyen! Pihenésre a koromsötét éjszakai órákat fordítsuk! Ez lelassítja ugyan a haladást, de nagyban csökkenti annak

kockázatát, hogy megtámadnak. Ezen a terepen különösen fontos, hogy legyen elegendő víz nálunk, vagy pontosan tudjuk, hol juthatunk hozzá. Ha lehetséges, a sivatagokat messziről kerüljük el. Soha ne feledjük, hogy a természet ugyanolyan könnyedén végezhet velünk, mint az élőhalottak. 8.

VÁROS

Mint korábban kifejtettük, a sűrűn lakott területeket menekülés közben mindenáron el kell kerülnünk. Egy város határain belül elmondhatatlan káosz uralkodik. Képzeljünk el sok embert - mondjuk félmilliót -, akik saját otthonukban rekednek egy olyan városban, ahol nincsen víz, villamos áram, telefon, ételszállítás, orvosi ellátás, szemétszállítás, tűzoltóság és rendőrség. Ehhez adjunk hozzá több ezer húsevő szörnyeteget, amint a vérmocskos utcákon portyáznak! Képzeljünk el félmillió rémült, pánikba esett emberi lényt, amint az életéért küzd! Sem a hagyományos értelemben vett csaták, sem a lázongások nem készíthetnek fel bennünket arra a rémálomra, ami egy élőhalottak által ostromolt városban várna ránk. Ha minden észérv ellenére mégis úgy döntünk, hogy keresztülvágunk egy városon, az alábbi szabályok betartása valamelyest növeli (de semmiképpen sem garantálja) a túlélési esélyeinket:  ) Ismeijük meg a területet!

Ezt a szabályt már unásig ismételtük, mert sehol sem olyan fontos, mint a városokban. Milyen nagy a város, ahová igyekszünk? Milyen szélesek az utak? Hol vannak a kritikus pontjai, úgymint hidak és alagutak? Merre találhatóak zsákutcák? Akadnak benne gyárak, vegyi üzemek vagy egyéb olyan helyek, ahol egészségre veszélyes anyagokat tárolnak? Hol folyik építkezés, ami esetleg akadályt jelenthet? Vannak sík, nyílt terepek, mint a sportpályák vagy a parkok, ahol lerövidíthetjük az utat? Hol vannak a kórházak, rendőrőrsök, templomok és más olyan épületek, amelyek magukhoz vonzhatják a zombikat? Egy várostérképre feltétlenül szükségünk lesz, még jobb lenne egy útikönyv, de

az első kézből szerzett tudás a legjobb.  2) Soha ne használjunk négykerekű járművet!

Annak az esélye, hogy találunk egy a város egyik végétől a másikig teljes hosszában árható utat, gyakorlatilag nulla. Hacsak nem kapunk valamilyen forrásból folyamatosan aktuális helyzetjelentést egy ilyen útvonalról, álmunkban se jusson eszünkbe kocsival, teherautóval vagy terepjáróval nekivágni a városnak. Motorkerékpárral kikerülhetjük az úttorlaszokat, de a hangja komoly hátrányt jelent. Gyalog vagy biciklivel közlekedve gyorsan, feltűnés nélkül és rugalmasan haladhatunk a betonrengetegben.  3) Használjuk az autópályákat!

Ha a járvány teljesen megfertőzi a várost, a legbiztosabb út az autópálya. Az 1950-es évek óta az Egyesült Államok minden közepes méretű és annál nagyobb városában folyamatosan épülnek az autópályák. Általában egyenesek, hogy csökkentsék az utazásra fordítandó időt. Hosszú szakaszokon magas kerítés védi őket két oldalról, vagyis az élőhalottak számára gyakorlatilag megközelíthetetlenek. Ha találnak egy felhajtót vagy sikerül áttörniük a kerítést, biciklivel, motorral vagy futva még akkor is elmenekülhetünk előlük. Négykerekű járművet ebben az esetben sem szerencsés választani, mivel az útpályát szinte biztosan eltorlaszolják az ott rekedt autók. Sok kocsiban zombik vannak —  megharapott emberek, akik megpróbáltak elmenekülni a városból, de a vírus legyőzte őket, és az ülésükbe szíjazva éledtek újjá. Alaposan nézzünk meg minden járművet, mielőtt közelebb mennénk hozzá, és óvakodjunk azoktól, amelyeknek lehúzták vagy betörték az ablakát! Mindig legyen kéznél a bozótvágó arra az esetre, ha hirtelen kinyúlna egy kéz valamelyik kocsiból. Legyünk különösen óvatosak, amikor lőfegyvert használunk, akár hangtompítóval, akár anélkül! Ne feledjük, hogy teli vagy részben teli üzemanyagtartályok között mászkálunk! Elég egy eltévedt golyó vagy egy kóbor szikra, és az élőhalottak támadása lesz a legkisebb gondunk.  4) Maradjunk a föld felszínén!

Szennyvízcsatornák, aluljárók, alagutak és egyéb föld alatti építmények megvédhetnek a fenti zombihordáktól. De akárcsak az autópályán, itt is fennáll a veszélye annak, hogy sarokba szorítanak a már eleve ott ólálkodó élőhalottak, és az autópályával ellentétben itt nem tudjuk átvetni magunkat a kerítésen, vagy leugrani egy felüljáróról. Ha megtámadnak, egy csatornában gyakorlatilag nincs hová menekülni. Ráadásul a föld alatt folyamatosan sötétben kell haladnunk, ami megint csak nem a mi esélyeinket javítja. A legtöbb alagút akusztikája sokkal jobb, mint a föld felszíni nyílt tereké, és ez messzire viheti a hangot a föld alatti folyosókon. Hacsak nem rendelkezünk beható ismeretekkel a csatornarendszerről — ha nem vettünk részt a tervezésében, megépítésében vagy karbantartásában -, akkor kerüljük el! 5) Figyeljünk a baráti tűzre!

Még az olyan városokban vagy városrészekben is, amelyek a hivatalos álláspont szerint „elestek” (vagyis teljesen elfoglalták őket a zombik), akadhat egy-két életben maradt ember. Ezek a túlélők gondolkodás nélkül tüzelnek, és csak aztán veszik a fáradságot, hogy azonosítsák a holttesteket. Ha el akarjuk kerülni a baráti tüzet, óvakodjunk a nagyobb zombicsoportoktól, mert az azt jelenti, hogy ott még mindig folyik a harc. Ugyancsak veszélyes a túl sok zombitetem egy helyen. Ez akár egy mesterlövész műve is

lehet, aki egy közeli fedezékből tizedeli az élőhalottakat. Figyeljünk a fegyverropogás hangjára, próbáljuk meghatározni, merről jön, és nagy ívben kerüljük el! Figyeljünk egyéb elekre is, mint a füst, az ablakokon kiszűrődő fény, az emberi hang vagy a gépek berregése. Ismételten ügyeljünk a tetemekre! Ha túl sok hulla hever kis területen, főleg ha egy irányba néznek, az összehangolt támadásra utal. A tény, hogy mind ugyanazon a helyen lelték halálukat, arra utal, hogy egy gyakorlott mesterlövész szedte le őket egyenként. Ha arra gyanakszunk, hogy emberek vannak a közelünkben, ne próbáljunk kapcsolatba lépni velük! Kiabálással - „Ne lőjetek!” - csak annyit érhetünk el, hogy magunkra vonjuk a zombik figyelmét. 6) Hajnalban érkezzünk, szürkületkor távozzunk!

Ha a város nem túl nagy ahhoz, hogy egyetlen nap alatt átszeljük, akkor ne álljunk meg pihenni, míg ki nem érünk belőle! Mint már említettük, éjszaka áthaladni egy városon százszor veszélyesebb, mint egy falun, pedig ott sem ajánlott. Ha úgy érkezünk meg egy város határához, hogy alig néhány óránk van már csak sötétedésig, inkább forduljunk vissza, és keressünk valami búvóhelyet éjszakára! Ha már kifelé tartunk egy városból, és naplemente előtt néhány perccel sikerül kijutnunk, ne álljunk meg azonnal, folytassuk utunkat, amíg biztonságos terepre érünk! Ez az egyetlen olyan eset, amikor az éjszakai utazás indokolt. Vidéken az éjszaka mindig (viszonylag) biztonságosabb, mint egy város fényes nappal. 7) Éberen aludjunk!

Egyes városokat fizikai képtelenség egyetlen nap alatt átszelni. Különösen most, a terjeszkedő nagyvárosok és agglomerációs körzetek korában egyre nehezebb meghatározni, hol vannak egy város határai. Ezekben az esetekben létfontosságú, hogy találjunk egy helyet, ahol alhatunk, vagy legalább rápihenhetünk a következő napra. Keressünk egymáshoz közel épült (de nem érintkező), lehetőleg négyemeletesnél nem magasabb épületeket. Egy lapos tetejű épület, amelynek csak egy bejárata van, a legjobb ideiglenes szállás. Először is: bizonyosodjunk meg róla, hogy át tudunk ugrani egyik tetőről a másikra! Másodszor: zárjuk le a tetőre vezető ajtót! Ha ez nem lehetséges, akkor torlaszoljuk el olyan tárgyakkal, amelyek a lehető legnagyobb zajt csapják, ha felborulnak. Harmadszor: mindig legyen egy hosszú távú és egy rövid távú menekülési tervünk! Ha zombik támolyognak ki a tetőre, és időben felriadva sikerül át- ugranunk a szomszédos ház tetejére, majd onnan lejutnunk az utcára, akkor mihez kezdünk? Hosszú távú terv nélkül akár azonnal fejest is ugorhatunk a mélybe. ALTERNATÍV KÖZLEKEDÉSIESZKÖZÖK 1.

LÉGI JÁRMŰVEK

A statisztikák szerint a repülés a legbiztonságosabb módja az utazásnak. Egy fertőzött területről menekülve ez maximálisan igaz. A menetidő percekben mérhető. A terepviszonyok és az akadályok jelentéktelenné válnak. Az éhség, a szomjúság, a felszereltség és gyakorlatilag minden tudnivaló jelentősége, amit ebben a fejezetben felsoroltunk, elhalványodik, ha a magasból nézünk le a nyüzsgő élőhalottakra. Ugyanakkor a légi közlekedésnek is megvannak a hátrányai. A jármű típusától és a körülményektől függően ezek a hátrányok akár semmissé is tehetik a felszállás előnyeit.  ) Repülőgépek

Sebesség és hozzáférhetőség tekintetében nincs jobb a hétköznapi repülőgépeknél, feltéve, ha legalább egy ember akad a csapatunkban, aki tudja, hogyan kell vezetni. Az üzemanyag szó szerint élet és halál kérdése. Ha a tervezett útvonalon meg kell állnunk újratölteni a tankot, előbb bizonyosodjunk meg róla, hogy az adott helyen tényleg le lehet szállni. A árványkitörések első fázisában, akik tehették, próbáltak magángépeikkel menekülni anélkül, hogy tudták volna, merre is tartanak. Sokan lezuhantak, mások fertőzött területen szálltak le üzemanyagért. Egy műrepülő kijutott a veszélyzónából, de kifogyott az üzemanyaga, ezért megpróbált ejtőernyővel leereszkedni. Mire földet ért, tíz mérföldes körzetben minden zombi látta a becsapódó gépet, és már úton voltak felé. (Az esetről egy másik pilóta számolt be.) A hidroplánok ezt a veszélyt kiküszöbölik (persze, csak ha víz fölött tudunk maradni velük). De ha egy tó vagy egy óceán közepén szállunk le, akkor a zombiktól lehet, hogy megmenekülünk, de a természettől nem. Olvassuk el a második világháborús pilóták beszámolóit, akik heteket töltöttek egy mentőcsónakban a nyílt vízen, miután lelőtték a gépüket, és kétszer is meggondoljuk, mielőtt felülünk egy ilyen gépmadárra.

 B) Helikopter 

A helikopter hatalmas előnye a repülőgépekkel szemben, hogy bármikor, bármilyen felületen le tud szállni. Ha elfogy az üzemanyag, az nem jelent azonnal halálos ítéletet, mivel a leszálláshoz nem kell egy egész kifutópálya. De mi van, ha ellenséges területen érünk földet? A rotor hangja mérföldekre elhallatszik. Az üzemanyag-felvételre

ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a repülőgépek esetében. C) Hőlégballon

Az egyik legprimitívebb repülő alkalmatosság valójában az egyik leghatékonyabb. Akár meleg levegővel, akár héliummal van megtöltve, hetekig képes a levegőben maradni. Egyetlen hátránya, hogy nem rendelkezik hajtóművel. Ki van szolgáltatva a szélnek és a termikus légáramlásoknak. Hacsak nem vagyunk a hőlégballonozás szakértői, akkor egy ballonba szállva tulajdonképpen csak annyit érünk el, hogy tehetetlenül lebegünk az ellenséges terület fölött.  D) Léghajó

Lehet, hogy nevetségesen néznek ki, és elképzelhető, hogy egyetlenegyet sem lehet fellelni, de ha légi úton akarunk elmenekülni, akkor egy héliummal töltött léghajónál keresve sem találhatunk alkalmasabb járművet. Ezek az első világháború idején tökéletesített szerkezetek a legjobb úton haladtak afelé, hogy átvegyék a repülőgépek helyét, de a Hindenburg 1937-es katasztrófája után szinte teljesen kegyvesztetté váltak. Manapság alig néhány létezik belőlük, és azokat is vagy lebegő hirdetőtáblaként vagy sporteseményekről közvetítő kameraállványként használják. Egy fertőzés során azonban felértékelődik, hogy ez a jármű ugyanolyan hosszú ideig képes a levegőben maradni, mint egy hőlégballon, miközben rendelkezik egy helikopter mozgékonyságával, és azzal a képességgel, hogy bárhol képes landolni. Léghajót eddig négy alkalommal használtak zombijárványok idején - egyszer menekülésre, egyszer vizsgálatok céljából, kétszer pedig megsemmisítő akciók keretében. Mindannyiszor hatalmas sikert arattak.

2. Vízi

 JÁRMÜVEK

A vízi járműveknek szinte minden fajtája biztonságos közlekedési eszköznek számít egy támadás során. Mint korábban megállapítottuk, a zombinak ugyan nincs szüksége a tüdejére, és képes a víz alatt közlekedni, de a koordináció hiánya miatt nem tud úszni. Ezért a hajózás nagyjából ugyanazokkal az előnyökkel jár, mint a repülés. Sokszor előfordult, hogy a csónakon vagy hajón menekülők a vízbe nézve felfelé bámuló élőhalottakat pillantottak meg. Ha a hajó alja akár csak egy hüvelyknyivel is magasabban van, mint ameddig a zombi fel tud nyúlni, nincs mitől tartanunk. Kutatások bizonyítják, hogy a vízen menekülők túlélési aránya ötször nagyobb azokénál, akik szárazföldön próbálnak kereket oldani. Mivel az Egyesült Államokat folyók és csatornák hálózzák be keresztül-kasul, elméletileg akár több száz mérföldes távot is megtehetünk ily módon. Bizonyos esetekben mesterséges szigetként is használtak már hajókat egy-egy tavon, miközben a partot elözönlötték az élőhalottak.  ) Hajtóművek típusai

1.  Motor. A széntüzelésű üzemanyagok nemcsak nagyobb sebességet, de összehasonlíthatatlanul nagyobb kontrollt is biztosítanak mindenféle vízi úton. A nyilvánvaló hátrányuk természetesen a véges utánpótlás. Vagy pakoljunk fel elegendő üzemanyagot az egész útra, vagy győződjünk meg arról, hogy biztonságosan fel tudunk tankolni útközben! A másik probléma a zaj. Ha lassabban haladunk, akkor spórolhatunk az üzemanyaggal, de a motor attól még ugyanúgy zúg, és felriaszt minden egyes zombit a part közelében. Szorult helyzetben persze jól jön a

motor biztosította sebesség, de csak végszükség esetén és rendkívül körültekintően használjuk! 2. Vitorla: A szél kiapadhatatlan energiaforrás. Ha sikerül munkára fogni, nem kell az üzemanyag miatt aggódnunk. A szabadon

hagyott vitorlavásznak csapkodásán kívül a szél hajtotta járművek semmilyen zajt nem csapnak. Sajnos a szél meglehetősen kiszámíthatatlan. A szélcsend mozdulatlanságra kárhoztat; az erős szél felboríthat. Tízből kilencszer a szél nem a megfelelő irányból fiij. Ennek megfelelően a lassítás vagy a megállás sem olyan egyszerű, mintha csak leállítanánk a motort. Egy motorcsónakot bárki el tud vezetni, de a vitorlázáshoz érzék, türelem, intelligencia és hosszú évek gyakorlata szükségeltetik. Jusson ez eszünkbe, mielőtt beugrunk az első hajóba, felvonjuk a vitorlát, és hagyjuk, hogy a szél az élőhalottak karjaiba sodorjon!  3. Izomerő: Mi lehet egyszerűbb az evezésnél? Némi gyakorlattal bárki képes lehet mozgásba hozni és irányítani a saját hajóját. A legnagyobb hátránya emberi mivoltunkból fakad: elfáradunk. Ezt nem szabad kihagyni a számításból, amikor a tengeri utat tervezgetjük. Mekkora távolságot kell megtennünk? Hányan utaznak velünk? Még ha váltjuk is egymást, elérhetjük a célt, mielőtt mindenki teljesen kimerülne? Hacsak nincs motor vagy vitorla is a hajóra szerelve, legyünk óvatosak, mert az emberi izomzat teljesítőképessége véges. Ne feledjük, hogy nekünk pihennünk is kell; a zombiknak viszont nem. Ne hozzuk magunkat olyan helyzetbe, hogy a leggyengébb tulajdonságunkat állítjuk szembe az ő legkomolyabb erősségükkel!

ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK A legrosszabb, amit tehetünk, ha egy hajó vagy csónak fedélzetére lépve máris azt hisszük, hogy a veszély elmúlt. Ez a hamis biztonságérzet már több száz ember halálát okozta, csupa olyan áldozatét, akik megmenekülhettek volna, ha megőrzik a hidegvérüket és az éberségüket. Akár vízen, akár levegőben, akár szárazföldön menekülünk, vannak szabályok, amelyeket be kell tartanunk, és leckék, amelyeket meg kell tanulnunk, ha biztonságban célhoz akarunk érni. 1. Térképezzük fel a vízi útvonalat! Vannak rajta zsilipek? Gátak, hidak, zúgók, vízesések? Akárcsak a szárazföldön, a pontos földrajzi ismeretek itt is elengedhetetlenek. 2. Maradjunk a mély vízen! Tizenkét lábnál sekélyebb vízre lehetőleg ne merészkedjünk! Ha a víz ennél sekélyebb, egy zombi képes lehet elérni a csónak alját. Sok menekülő vált víz alól előbukkanó élőhalottak áldozatává, főleg zavaros, átláthatatlan vizeken. Mások a motor propellerének vagy a kormánylapátnak egy darabját veszítették el a felszínre törő zombik miatt. Ne spóroljunk a készletekkel!

Sokan azt gondolják, hogy egy folyón vagy csatornán utazva nincs szükség nagyobb élelmiszerkészletekre. Elvégre horgászhatunk vagy ihatunk is a vízből, nem igaz? Sajnos a  Huckleberry Finn  ideje, amikor a folyók tiszták voltak és bővelkedtek halakban, már lejárt. Az évtizedek óta tartó ipari szennyezés következtében a legtöbb folyó már nem alkalmas az életre. Ha a mesterséges szennyeződéseket nem számítjuk, sok folyó és tó vizét pusztán a belekerülő emberi és állati végtermékek baktériumai is egészségre ártalmassá teszik. A lényeg: mindig legyen nálunk elegendő élelem és

friss víz az egész utazásra! Egy szűrőszivattyú pedig feltétlenül szükséges a főzéshez és a tisztálkodáshoz. 4. Figyeljünk a horgonykötélre! Sokakkal megesett már, hogy hajójukon biztonságban érezve magukat megálltak éjszakára, lehorgonyoztak, majd elszunnyadtak. Egyesek sosem ébredtek fel. A tófenéken járkáló zombik egy iszapba csapódó horgony hangjára is felfigyelnek. Ha megtalálják a láncot, képesek egészen a hajóig felkapaszkodni. Legalább egy ember mindig maradjon ébren, készen arra, hogy az első gyanús jelre elvágja a kötelet!

TÁMADÁS Omarama közelében lévő tanyán. A támadás kezdeti fázisai nem ismertek, de a beszámolók szerint szürkületre tizennégy felfegyverzett férfi végzett három zombival a tanya környékén, majd összegyűltek a háznál, hogy azt is átfésüljék. Egyvalakit beküldtek a házba felderítés céljából. Belépett: sikolyok, hörgések és lövések hallatszottak; aztán semmi. Beküldtek még egy embert. Először néma csend. Aztán az illető kihajolt az egyik emeleti ablakon, és azt mondta, talált egy félig megevett holttestet, de azon kívül semmit. Hirtelen egy oszladozó kar jelent meg mögötte, megragadta a haját, és berántotta. A többiek berontottak a házba, hogy segítsenek neki. Amint beléptek, öt zombi rontott rájuk minden irányból. A hosszú kézifegyverek, mint a balta és a kasza, használhatatlanok voltak a szűk térben. Akárcsak a hosszú csövű puskák. A vaktában leadott pisztolylövések véletlenül megöltek három embert, két másikat pedig megsebesítettek. A zűrzavar tetőfokán az egyik túlélő pánikba esett, kirohant a házból, felkapott egy lámpást, és behajította az ablakon. Másnap reggel már csak elszenesedett csontvázakat találtak a romok között. 1887 JÚLIUSÁBAN

ÚJ-ZÉLAND DÉLI SZIGETÉN kisebb járvány tört ki egy

Ez a fejezet segít megtervezni egy civilek által szervezett megsemmisítő akciót. Mint korábban említettük, a kormányszerveknek (remélhetőleg) megvan a saját felszerelésük és szabályzatuk egy ilyen szokatlan háborús helyzet megoldására. Ha megjelennek, az nagyszerű. Dőljünk hátra, nyugodjunk meg, és figyeljük, ahogy az adóként befizetett pénzünk elvégzi a dolgát! De mi van akkor, ha azok, akiket megfizetünk és akikre számítunk, nem érkeznek meg? Ebben az esetben a mi felelősségünk véget vetni az élőhalottak jelentette fenyegetésnek. Ez a fejezet az ilyen eshetőségekre vonatkozó szabályokat, stratégiákat, eszközöket és fegyvereket tárgyalja. Minden következtetést valós helyzetekből vontunk le. Kizárólag többszörösen kipróbált, éles helyzetben bevált módszereket írtunk le arra az esetre, ha a visszavonulás véget ér, és eljön az ideje, hogy levadásszuk a ránk vadászókat.

ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK

1. Kollektív válaszlépés: Akárcsak más háborúk, az élőhalottak ellen vívott harc sem szóló előadás. Mint korábban említettük, a nyugati — főleg az amerikai —  kultúrában létezik a szuperképességekkel megáldott egyének mítosza. Egyetlen felfegyverkezett, kiválóan kiképzett, higgadt nő vagy férfi képes meghódítani a világot. Aki ezt elhiszi, az ennyi erővel akár meztelenre is vetkőzhet, és az élőhalottakat szólongatva ezüsttálcán kínálhatja magát. Nem csak annyit ér el vele, hogy megölik, de jó eséllyel egy újabb zombi csatlakozik majd a hordához. A zombik serege ellen kizárólag összefogva, együttes erővel lehet sikert elérni. 2. Legyünk fegyelmezettek! Ha semmi mást nem tanulunk ebből a fejezetből, ha a megfelelő fegyver, felszerelés, kommunikációs csatorna és taktika kiválasztása mind időpocsékolásnak is tűnik, legalább a szigorú, megingathatatlan, kétségbevonhatatlan fegyelem fontosságát lássuk be! Egy higgadt, önuralmát megőrizni képes csapat létszámtól függetlenül sokkal nagyobb veszteségeket tud okozni az élőhalottaknak, mint bármely jól felfegyverzett csőcselék. Mivel ez a könyv civileknek íródott, és nem hivatásos katonáknak, az ilyen mértékű fegyelmezettség megvalósítása egyáltalán nem könnyű. Amikor kiválasztjuk a csapatunk tagjait, győződjünk meg róla, hogy a parancsnokságunk alá tartozó férfiak és nők megértik az utasításainkat! Beszéljünk tömören és egyértelműen! Csak akkor használjunk katonai szakkifejezéseket vagy más zsargont, ha a csapat minden tagja tisztában van a szavak  jelentésével! Gondoskodjunk róla, hogy csak egyetlen vezető legyen, akit az egész csapat elismer és tisztel. Személyes ellentétek nem lehetnek a csoport tagjai között, vagy ha mégis, az akció idejére félre kell tenniük őket. Ha ezek az intézkedések azzal  járnak, hogy csökken a csapat létszáma, ám legyen! A lényeg, hogy az egység egy emberként tudjon működni. Ha nem, rémálomba illő forgatókönyvek valósulhatnak meg. Nagy, jól felfegyverzett csoportok is semmisültek már meg, mert tagjaik pánikba estek, elmenekültek, vagy egymás ellen fordultak. Felejtsük el a filmekben látott helyi kemény legényekből összeverődött bandát, akik sörrel és sörétes puskával a kezükben védik meg az emberiséget a zombi veszedelemtől. A valóságban egy ilyen kísérlet nem sokkal hatékonyabb egy fegyveres zsúrnál. 1. Legyünk résen! Lehet, hogy örömmámorban úszunk a sikeres harc után; fáradtak vagyunk a kialvatlanság miatt; vagy a hosszú órák óta tartó sikertelen kutatástól zsibbasztó unalom vett rajtunk erőt. Bármi is a helyzet, soha ne csökkenjen az éberségünk! Az élőhalottak bárhol megjelenhetnek, hangjukat elnyomhatják más zajok, a közeledésükre utaló jelek elkerülhetik a figyelmünket. Nem számít, mennyire biztonságos egy adott terület, mindig legyünk résen! 2. Vegyük igénybe vezető segítségét!  Nem minden ütközet zajlik hazai pályán. Mielőtt ismeretlen területre lépnénk, kerítsünk valakit, aki ismeri a helyi viszonyokat! Ö meg

tudja mondani, hol vannak búvóhelyek, akadályok, menekülési útvonalak, és így tovább. A vezető nélküli csapatok könnyebben okozhatnak véletlen katasztrófákat azzal, hogy eltalálnak egy gázcsövet, vagy felgyújtanak egy mérgező anyagokat tároló épületet. A történelem sikeres hadseregei mindig helyi idegenvezetőket használtak a meghódítandó terület feltérképezésére. Azok a seregek, amelyek vakon hatoltak be egy térségbe, általában a vesztükbe rohantak. 1. Gondoskodjunk bázisról és ellátmányról!  Soha ne induljunk csatába anélkül, hogy ki ne alakítanánk egy biztonságos zónát magunknak. Ennek a zónának jóval a célterületen kívül kell elhelyezkednie. A bázis védelmét egy arra kijelölt egységnek kell ellátnia, akik rendelkeznek a harc folytatásához szükséges felszerelésekkel. A lényeg, hogy könnyen védhető legyen, ha megfordul a csata menete. Erődítmény, kórház, készletraktár, információs központ - az ideális bázis mindezeket a funkciókat ellátja. 2. Nappal harcoljunk! Nem véletlen, hogy a legtöbb horrorfilm éj - szaka játszódik. A sötétség mindig riasztó volt az ember számára, és ennek nagyon egyszerű az oka: a homo sapienst nem éjszakai életmódra tervezték. Az éjszakai látás hiánya, illetve gyenge hallásunk és szaglásunk nappali teremtményekké tesz bennünket. Bár a zombik sem képzettebbek nálunk az éjszakai harcban, bizonyított tény, hogy sötétedés után mindig kisebb hatékonysággal szállunk szembe velük. A napfény nem csak a látótávolságot növeli, de pszichológiailag is pozitív hatással van az emberre. 3. Tervezzük meg a menekülést! Hány zombival akarunk szembeszállni? Hacsak nem tudjuk a pontos számukat, mindig legyen egy kiválasztott, felderített és védett menekülési útvonalunk. Sokszor előfordult már, hogy túlságosan magabiztos vadászok fertőzött területre léptek, és csak ott szembesültek a zombik hatalmas létszámával. A menekülési útvonalnak mindenekelőtt akadálymentesnek kell lennie. Ha a csapat létszáma megengedi, bízzunk meg néhány embert a kijárat őrzésével! A váratlanul felbukkanó élőhalottak könnyen csapdába ejthetnek egy visszavonuló társaságot, ha elállják a menekülési útvonalhoz vezető kijáratot. 1. Várjuk meg, míg támadnak!  Ez az a taktika, amelynek során a leginkább érvényesül az emberi intelligencia. Egy emberekből álló hadsereg, ha tudja, hogy az ellenség közeledik, türelmesen, fedezékbe húzódva várja a támadást. Ezért van, hogy a hagyományos emberi hadviselésben a támadóknak mindig legalább háromszoros túlerőben kell lenniük, ha sikerrel akarnak járni. Az élőhalottakkal más a helyzet. Mivel a zombikat kizárólag az ösztöneik vezérlik, gondolkodás nélkül támadni fognak, bármi legyen is a helyzet. Ez azzal az előnnyel jár, hogy egyszerűen kivárhatjuk egy fertőzött terület közelében, amíg megindulnak felénk. Csapjunk minél nagyobb zajt, gyújtsunk jelzőtüzeket, vagy akár küldjünk ki néhány felderítőt, hogy odacsalogassuk őket! Amikor a holtak megjelennek, lehetőségünk nyílik az „agresszív védekezésre”, vagyis megölhetjük a támadók többségét, mielőtt elérhetnének bennünket. Mivel ez a taktika bizonyult a leghatékonyabbnak, kivitelezésére különböző példák találhatók a fejezet későbbi részében.

2. Kopogjunk! Mielőtt belépnénk egy szobába, akár zárva van, akár nincs, előbb mindig hallgatózzunk! Lehet, hogy egy zombi vár ránk az ajtó másik oldalán csöndben lapul, készen arra, hogy lecsapjon a prédára. Hogyan fordulhat elő ilyen? Talán megharapott emberek zárkóztak be a csukott ajtó mögé. Talán egyenruhás emberek zárták őket oda abban a reményben, hogy megvédik ezzel a szeretteiket. Bármi is az oka, egy ilyen forgatókönyvre egy a héthez az esély. Ha elsőre nem hallunk semmit, csapjunk valami zajt. Ettől vagy felélénkülnek a zombik, vagy kiderül, hogy a szoba valóban üres. Mindkét esetben legyünk résen! 1. Legyünk alaposak!  A járvány kitörésének kezdeti szakaszában az emberek hajlamosak inkább foglyul ejteni, semmint megölni azokat a zombikat, akiket ismertek, mielőtt azok átváltoztak. Ha a foglyul ejtők elmenekülnek vagy meghalnak, a bezárt zombik évekig képesek életben maradni, hogy továbbterjesszék a kórt, ha lehetőségük nyílik rá. Miután egy területet átfésültünk zombik után kutatva, fésüljük át még egyszer! Aztán harmadszor is. Bárhol bujkálhatnak zombik - csatornákban, padlásokon, pincékben, szellőzőcsövekben, sőt akár a falak mögött vagy egy halom törmelék alatt is. Különös gonddal vizsgáljuk át a vizeket! A tavak, folyók, víztározók fenekén bóklászó zombik jóval az után is előmászhatnak, hogy a környéket biztonságosnak nyilvánították. Kövessük az ebben a fejezetben leírtakat, hogy megfelelő módon át tudjuk fésülni a víz alatti területeket! 2. Kommunikáljunk egymással!  A sikeres küldetések egyik legfontosabb eleme az, hogy folyamatosan kapcsolatban legyünk csapatunk minden tagjával. Megfelelő kommunikáció híján a vadászok szétszóródnak, lerohanják őket a túlerőben lévő zombik, vagy véletlenül baráti tűz végez velük (a hagyományos hadviselésben ez sokkal gyakrabban előfordul, mint azt hivatalosan elismerik). A kis rádió adó-vevők még az olcsóbb fajták is - a legjobb eszközök a kommunikálásra. A walkie-talkie-kat is érdemes előnyben részesíteni a mobiltelefonokkal szemben, ezek összeköttetése ugyanis nem függ műholdaktól vagy más külső tényezőktől. 1. Gyilkoljunk és füleljünk! Egy-egy összecsapás után mindig számítsunk egy második zombihordára is! Amint egy élőhalottat megöltünk, szüntessünk be minden tevékenységet, és hallgatózzunk! Jó eséllyel az összes hallótávolságon belül tartózkodó zombi felfigyelt a csatazajra, és már meg is indultak felénk. 2. Semmisítsük meg a hullákat! Miután egy területet sikerült teljesen biztonságossá tenni, égessük el az összes zombitetemet és azoknak a holttestét is, akik a csapatunkba tartoztak, de életüket vesztették. Először is: ezzel megakadályozhatjuk a megfertőzött emberi holttestek újjáéledését. Másodszor: a rothadó hús okozta egészségügyi kockázatokat is kiküszöbölhetjük vele. A friss emberi holttestek odavonzzák a madarakat, a dögevő állatokat és természetesen a zombikat. 3. Tűzvédelem: Mielőtt tüzet gyújtunk, gondoljuk végig a következményeket. Képesek vagyunk kordában tartani a lángokat? Ha nem, a tűz a saját csapatunkat is veszélybe

sodorhatja. Tényleg olyan komoly a zombik jelentette fenyegetés, hogy nincs más választás, mint felgyújtani nagy mennyiségű ingóságot? A válasz talán kézenfekvőnek tűnhet, de miért gyújtanánk fel a fél várost három zombi miatt, akiket néhány jól irányzott lövéssel is elintézhetünk? Mint korábban említettük, a tűz legalább olyan veszélyes ellenség lehet, mint amilyen hű szövetséges. Csak akkor használjuk, ha feltétlenül szükséges! Győződjünk meg arról, hogy a csapatunk tagjai könnyűszerrel el tudnak menekülni a lángok elől! Ellenőrizzük a robbanószerek és a mérgező anyagok pontos helyét, nehogy a felgyújtásukkal veszélyeztessük saját magunkat! Gyakoroljuk be a gyújtóeszközök (hegesztőpisztoly, Molotov-koktél, fáklya stb.) használatát, mielőtt harcba indulnánk, hogy tudjuk, mire képesek. Óvakodjunk a gyúlékony anyagoktól, például a szivárgó gázvezetékektől! A gázok, a kiömlött vegyi anyagok, a szivárgó benzintankok akkor is éppen elég veszélyesek, ha nem akarunk tűzvészt előidézni a közelben, ezért a dohányzást szigorúan meg kell tiltani a megsemmisítő akciók során.

15. Soha ne induljunk el egyedül!  Akadhatnak helyzetek, amikor időpocsékolásnak tűnik egy egész csapatot küldeni egy olyan feladat végrehajtására, amelyet egyetlen ember is el tud végezni. Öt ember külön-külön nem tud nagyobb területet átvizsgálni, mintha együtt teszik meg ugyanezt? Ha csak az időt és a hatékonyságot nézzük, akkor a válasz egyértelmű: de, igen. Biztonsági szempontból azonban zombikeresés közben kulcsfontosságú, hogy ne váljunk külön. Egy magára maradt embert könnyedén bekerítenek és felfalnak. Sőt, ami még rosszabb: azok a vadászok fognak élőhalottként ránk támadni, akik néhány órával korábban még a csapat tagjai voltak! FEGYVEREK ÉS EGYÉB ESZKÖZÖK Egy civil, zombiirtó csapat felfegyverzésének és felszerelésének ugyanazon alapelvek mentén kell megtörténnie, mintha katonai egységről lenne szó. Mindenkinek rendelkeznie kell egységcsomaggal, illetve vannak bizonyos eszközök, amelyekből egy-egy darabra van szükség csapatonként. Az egységcsomagokban az alábbi tételeknek kell szerepelniük: • Elsődleges fegyver (puska vagy félautomata karabély) • Ötven lőszer • Tisztítófelszerelés • Másodlagos fegyver (lehetőleg egy pisztoly) • Huszonöt golyó • Kézifegyver (kicsi vagy nagy) • Kés • Elemlámpa • Két jelzőrakéta • Jelzőtükör • Rádió adó-vevő

• Kétféle tűzgyújtó eszköz (gyufa, öngyújtó stb.) • Egyliteres kulacs tele vízzel • Egynapi élelmiszeradag • Evőeszközkészlet • Túra- vagy katonai bakancs • Két pár zokni

• Összetekerhető matrac vagy polifoam

Minden csoportnak (tíz vagy annál kevesebb fő esetén) rendelkeznie kell az alábbi eszközökkel: • Két csendes fegyver (másodlagos fegyverként is vihetjük magunkkal) • Három robbanószerkezet • Két négyágú horog • Egy 500 láb hosszú kötél - nejlon, 0,43 hüvelyk átmérőjű, húzószilárdság: 6500 font, terhelhetőség 1450 láb/font • Két messzelátó (minimum 50 mm-es lencsék/lOx-es nagyítás)

• Két feszítővas (kézifegyverként is vihetjük) • Két erővágó • Szerszámkészlet - feltétlenül legyen benne: szeghúzó kalapács, 4 uncia súlyú domború fejű kalapács, 4 hüvelykes rugós kombinált fogó, 4-6 hüvelykes hosszúcsőrű fogó vágóéllel, Philips csavarhúzók (3 és 4 hüvelykes és kisebb), lapos csavarhúzó (4-5 hüvelykes), ékszerész csavarhúzókészlet, 12 x V2 hüvelykes fémfűrész, 3M ragasztószalag, állítható villáskulcs, kézi furdancs 2-5 mm-es fúrófejkészlettel • Balta vagy szekerce (kézifegyverként is vihetjük) • Elsősegélycsomag (legyen benne: kötszer, géz, két karfelkötő kendő, olló, orvosi ragasztószalag, Merthiolate fiolák, antiszeptikus tisztító pálcikák, antiszeptikus törlőkendők, fertőtlenítő szappan, steril géz/szemtapaszok, vazelin, steril szikék) • Három gallon víz tartaléknak • Két térkép (egy a közvetlen környezetünkről, egy pedig a környékről) • Két iránytű • Tartalék elemek, akkumulátorok az elektronikus eszközökhöz • Tíz tartalék jelzőrakéta • Négy gyalogsági ásó (kézifegyverként is vihetjük)

KÖZLEKEDÉS A „Menekülés” fejezetben leírtakkal ellentétben itt most nem arra keressük a választ, mi segíthet a menekülésben, hanem arra, hogyan lehet a legkönnyebben átfésülni egy adott területet. Az élőhalottakat ezúttal nem elkerülnünk kell, hanem magunkhoz csalogatnunk. Ráadásul ezúttal nem leszünk egyedül, ami megkönnyíti a jármű karbantartását és üzemanyag-utánpótlás beszerzését is. A kocsi motorjának berregését tehát mézesmadzagként használhatjuk. (Lásd: „Stratégiák” 164. oldal.) Ha biciklivel akarjuk ugyanezt a hatást elérni, szedjük le a gumiabroncsot a kerekekről. Ne hagyatkozzunk túl nagy mértékben a járművünkre! Hacsak nem dolgoztunk ki külön stratégiát (lásd később), akkor tekintsünk rá puszta eszközként, ami odavisz, majd visszahoz a csata helyszínéről. Ha beérünk a célterületre, szálljunk ki belőle, és gyalogszerrel folytassuk a kutatást! Ez nagyobb rugalmasságot biztosít számunkra, különösen a városokban.

TEREPVISZONYOK Első ránézésre ez a rész felesleges szócséplésnek tűnhet, de a „Menekülés” fejezetben leírtakkal ellentétben ez arra tanít meg bennünket, hogyan használjuk az egyes tereptípusokat támadás esetén. Itt most nem csak arról van szó, hogyan tudunk minél gyorsabban, halkabban és könnyebben átjutni az adott területen. Vadászként az a feladatunk, hogy visszahódítsuk ezt a földet - átfésüljük és megtisztítsuk minden egyes élőhalottól. Ebben a fejezetben csak erre vonatkozó információk találhatók.

I. ERDŐ

Amikor vadászunk, keressük a friss tetemeket! Próbáljuk meghatározni, hogy a ragadozó, amely elejtette őket, állat volt-e vagy zombi! A fákat kilátóként is használhatjuk: fentről nagyobb területet beláthatunk, vagy akár lövészállást is kialakíthatunk. Tüzet csak végszükség esetén gyújtsunk!

2.

SÍKSÁG

A tágas, nyílt terepen messzire ellátni, ezért maximálisan kihasználhatjuk a nagy hatótávolságú fegyvereinket. Egy öttagú csapat megfelelő távcsöves puskákkal és elegendő lőszerrel több négyzetmérföldnyi területet is megtisztíthat egyetlen nap alatt. Egy síkságon persze az élőhalottak is azonnal meglátnak bennünket, amint mi észrevesszük őket. Vadászok beszámolói szerint síkságokon és prériken a zombik akár tíz mérföldről is észrevették és követni kezdték az embereket. Nem túl gyakori, mégis létező veszélyforrást jelentenek a fűben lapuló megcsonkított élőhalottak. A lábukat elveszített vagy gerinctörést szenvedett zombikat sokszor csak akkor vesszük észre, amikor már túl késő. Ha magas fűben haladunk, lassítsuk le lépteinket, figyeljük a talajt, és ne csapjunk zajt! így könnyebben meghallhatjuk a jellegzetes hörgést.

3.

SZÁNTÓFÖLD

Gyanútlan vadászokkal nemegyszer megesett, hogy üldözőbe vettek egy zombit, de ahogy rohantak a magas búzakalászok vagy más gabonanövények között, elkapta őket egy másik élőhalott. Ha nem kimondottan az a feladatunk, hogy a termést megvédjük, vagy az ennivaló megóvása nem életbevágóan fontos, akkor itt a terület felgyújtása a legokosabb megoldás. Bár a könyvben többször hangsúlyozzuk, mennyire óvatosan kell bánni a tűzzel, a józan ész azt diktálja, hogy az emberélet többet ér, mint két hektár kukorica. 4.

TUNDRA

Ezen az éghajlaton előfordulhat az, ami máshol nem, hogy egy járvány akár nemzedékeken át elhúzódik. A hideg idő hibernáló képességének köszönhetően a zombik akár évtizedekig lapulhatnak jéggé fagyva. Amikor kiolvadnak, csatlakozhatnak a nemrégiben újjáéledt zombikhoz, és egyes esetekben akár újra megfertőzhetik az egész térséget. A fagyott tundra minden más tereptípusnál alaposabb kutatást és a tavaszi olvadások idején nagyobb körültekintést igényel.

1.

DOMBSÁG

A dimbes-dombos vidékek zombik esetében legalább olyan csalókák és veszélyesek, mintha emberi ellenségről lenne szó. Ha tehetjük, mindig maradjunk a magasabb részeken, és ne szálljunk alá a völgyekbe! A magasból jobban belátni a terepet. Emlékezzünk a zombik eredendő ügyetlenségére! Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a hegymászásra teljesen alkalmatlanok, akkor egy csapatnyi, kétségbeesetten küszködő zombit kapunk, amint sikertelenül próbálnak feljutni az emelkedőn, mi pedig kényelmesen levadászhatjuk őket egyenként. 1.

SIVATAG

A „Menekülés” fejezetben tárgyalt problémák hatványozottan igazak, amikor sivatagi területen vadászunk zombikra. A menekülőkkel ellentétben a vadászok csapatának a nap legforróbb, legkimerítőbb időszakában kell haladnia. Gondoskodjunk arról, hogy a csapat minden tagja el legyen látva elegendő vízzel és napszúrás elleni védőfelszereléssel. A harc több energiát emészt fel, mint a menekülés, ezért a kiszáradás esélye is megnő. Ne vegyük félvállról a figyelmeztető jeleket! Egyetlen mozgásképtelenné vált ember az egész csapatot megbéníthatja, és az élőhalottak gyorsan fölénybe kerülhetnek. Ha megszakad az összeköttetésünk a bázissal, és napokra magunkra maradunk, gyorsan megtanuljuk tisztelni ezt az életveszélyes terepet. 1.

VÁROS

Ha pusztán a zombik megsemmisítése lenne a cél, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha lebombáznánk vagy porig égetnénk az adott várost. Ezzel sikerülne „biztonságossá” tenni a területet, de mihez kezdenének a túlélők, ha otthonaik is egy kupac törmelékké válnának? A városi hadviselés mind közül a legbonyolultabb. Több okból is. Először is, ez tart a leghosszabb ideig, mert minden egyes épületet, helyiséget, metróalagutat, autót, csatornát, sikátort át kell fésülnünk. A városok fontosságát tekintve valószínű, hogy a

kormányerők

és a civil csapatok egymást segítve próbálják zombimentesíteni a területet. Ha mégsem így történik, akkor legyünk rendkívül elővigyázatosak! Ügyeljünk az embereinkre, az időre és a készleteinkre (élelem, víz, lőszer)! A városok hajlamosak felemészteni őket. 8.

DZSUNGEL

Harc szempontjából igazi rémálom. A távcsöves puskák és a messzehordó fegyverek, mint például az íjpuska, gyakorlatilag használhatatlanok. Fegyverezzük fel csapatunkat karabélyokkal és/vagy sörétes puskákkal! Mindenkinél legyen bozótvágó az aljnövényzet irtása és a közelharcok miatt. A tűz itt nem jöhet szóba, mivel a

magas páratartalom azonnal eloltaná. Soha ne váljunk szét, maradjunk együtt! Legyünk éberek, és figyeljünk az élővilágtól érkező jelzésekre! Akárcsak az erdőkben és a mocsarakban, az állatok itt is riasztóberendezésként funkcionálnak.

9.

MOCSÁR 

A dzsungelharc sok tényezője az ingoványra is igaz. Ez utóbbi talán nem annyira forró és sűrű, de ettől még semmivel sem biztonságosabb. Figyeljünk a vízre! A később tárgyalt víz alatti hadviseléshez ajánlott felszerelések és stratégiák itt is alkalmazhatóak.

STRATÉGIÁK 1.

KICSALOGATNI ÉS MEGSEMMISÍTENI

Egy vagy több járművel, lehetőleg nagyméretű teherautókkal vagy terepjárókkal hatoljunk be a fertőzött területre! Amikor odabent vagyunk, csapjunk minél nagyobb zajt, hogy magunkra vonjuk az élőhalottak figyelmét! Lassan hagyjuk el a terepet, ugyanolyan sebességgel, ahogy az üldözőink csoszognak. A zombik úgy fognak követni bennünket, akárcsak a hamelni patkányfogót a gyerekek. A kocsik hátuljában helyet foglaló lövészek ekkor el is kezdhetik egyenként leszedni őket. A zombik nem fogják észrevenni, mi történik, primitív agyuk ugyanis nem képes felfogni, hogy társaik úgy hullanak körülöttük, mint a legyek. Távolodjunk el minél jobban a térségtől, és addig ritkítsuk soraikat, míg mindnyájukkal nem végzünk. Ez a taktika városokban alkalmazható (ha járhatóak az utak), illetve olyan vidékeken, ahol a nagyobb járművek is közlekedni tudnak. 2.

BARIKÁD

Ez a stratégia hasonlóan működik az előző bekezdésben leírt „Kicsalogatni és megsemmisíteni” módszerhez, azzal a különbséggel, hogy itt nem vezetjük őket mérföldeken át, hanem egy meghatározott helyre csábítjuk az összes élőhalottat, és ott végzünk velük. Ez a megerősített fedezék állhat törmelékből, sietve felhúzott szögesdrót kerítésből, roncsautókból vagy akár a saját járművünkből is. A barikád mögül a csapatunk egyenként levadászhatja a zombikat, mielőtt azok elérnék a fedezéket. Ebből a távolságból a tűzgyújtó eszközök ideálisak. Az élőhalottak nagy valószínűséggel szorosan egymás mellett haladva közelednek felénk. Molotov-koktélokkal vagy (csak ebben az esetben avasolt) lángszóróval hatalmas pusztítást végezhetünk közöttük. A szögesdrót és más hasonló akadályok lelassítják őket, amitől még inkább egymáshoz préselődnek, és megkönnyítik a dolgunkat. Ha az elhamvasztás valami miatt nem kivitelezhető, célzott lövésekkel ugyanazt az eredményt érhetjük el. Gondosan mérjük fel a távolságot, és igyekezzünk a leghatékonyabban felhasználni a lőszert! Mindig tartsuk szemmel az oldalsó területeket is! Ha megoldható, igyekezzünk

úgy kialakítani a barikádot, hogy csak egy szűk folyosón keresztül tudjanak bennünket megközelíteni. Mindig tervezzük meg előre a menekülési útvonalat, de fogjuk kemény kézzel a csapatot, nehogy valaki idő előtt megkezdje a visszavonulást. A barikád stratégiát városokban vagy jól belátható területeken alkalmazhatjuk. A dzsungelekben, mocsarakban és sűrű erdőségekben nem működik.

3.

TORONY

Keressünk egy magas tereptárgyat (fát, épületet, víztornyot stb.)! Foglaljuk el a pozíciót annyi munícióval és élelmiszerkészlettel, amennyi elegendő egy elhúzódó (egy teljes napnál hosszabb) ütközethez. Miután ezzel megvagyunk, kövessünk el mindent, hogy felhívjuk magunkra az élőhalottak figyelmét. Ha körénk gyűltek, megkezdhetjük a mészárlást. Legyünk óvatosak a tűzhasználattal, mert a lángok átterjedhetnek a toronyra, a füst pedig elvakíthat. 1.

MOBILTORONY

Hajtsunk be egy kukásautóval, egy nyerges vontatóval vagy bármilyen más magas árművel a fertőzött terület közepére! Válasszunk ki egy gyilkolási zónát, amit jól be lehet látni, parkoljunk le, és kezdjük meg a támadást! Ennek a stratégiának az előnyei közé tartozik, hogy nem vagyunk hozzákötve egy már meglévő toronyhoz, a motor zúgása folyamatosan vonzza az élőhalottakat, és (feltéve, hogy a vezetőfülke biztonságos) garantáltan el tudunk menekülni. 1.

KETREC

Ha megrögzött állatvédők vagyunk, akkor ezt a módszert ne próbáljuk ki! A taktika mindössze annyiból áll, hogy elhelyezünk egy ketrecbe zárt állatot egy nyílt tér közepén, majd fedezékből levadásszuk az állat elfogyasztására odasereglő zombikat. Ennél a stratégiánál, természetesen, számos tényezőt figyelembe kell venni. Élő csalinak olyan állatot kell választanunk, amely elég hangos a közelben tartózkodó zombik odacsalogatásához. Erős ketrecre van szükség, amit nem tudnak szétfeszíteni, és megfelelően kell rögzíteni, hogy ne tudják magukkal vinni. A csapatnak el kell rejtőznie, nehogy magukra vonják az élőhalottak figyelmét. Arra is figyelniük kell, nehogy eltalálják és megöljék a ketrecbe zárt állatot. Egy néma,

elpusztult csali semmissé teheti az egész tervet. Ez a stratégia olyan helyen nem alkalmazható, ahol nincsen megfelelő fedezék a csapatunk számára. Kerüljük alkalmazását a síkságokon, tundrákon vagy a sivatagban! 1.

TANK

Nyilvánvaló, hogy egy civilekből álló csapat nem tud hozzáférni egy valódi tankhoz vagy egy páncélozott csapatszállító járműhöz. Ami elérhető lehet, az egy páncélautó, amit értékes árucikkek szállítására szoktak használni. Ebben az esetben az értékes árucikk a csapatunk lesz. A tank taktika nagyon hasonlít a ketreces módszerhez, mivel a cél itt is az, hogy egy adott helyre csábítsuk a zombikat, majd puskalövésekkel végezzünk velük. De a ketrec stratégiával ellentétben a tank belsejében tartózkodó csapattagok nem pusztán az élő csali szerepét töltik be, hanem belülről tüzelve segítik a kint elhelyezkedő mesterlövészek munkáját. Az egyetlen komolyabb veszélyt az jelenti, ha az élőhalottaknak esetleg sikerül felborítaniuk a kocsit. 1.

R OHAM

Az összes zombivadász módszer közül talán ez a legteátrálisabb. A „taktika” mindössze

annyiból áll, hogy a csapat tagjait szétosztjuk különböző motoros járművekre, behatolunk a fertőzött területre, és minden egyes utunkba kerülő zombit elgázolunk. Bár a módszer a modernkori hadviselés katonai rohamait idézi, a zombikra vadászó csoportok csak nagyon ritkán folyamodnak hozzá. Ha elütünk egy élőhalottat, azzal csak nagyon ritkán sikerül megölnünk. Sokkal valószínűbb, hogy az újjáéledt tetem megnyomorodik, és törött gerinccel is továbbkúszik, maga után vonszolva használhatatlan lábát. Mindig tervezzük meg a roham utáni szakaszt is, a takarítást, amikor a vadászok gyalogosan végigjárják a terepet, és módszeresen kivégzik az összes életben maradt zombit. Ez akár hosszú órákat is igénybe vehet. Ezt a taktikát csak síkságon, sivatagban, tundrán vagy egyéb nyílt terepen alkalmazzuk! A városokban túl sok az akadály, mint például az autóroncsok vagy az elhagyott barikádok. Nemegyszer előfordult, hogy a rohamra induló vadászok útját eltorlaszolta valami, és üldözőből hirtelen üldözötté váltak. A mocsaras és ingoványos területeken kerüljük ezt a módszert! 1.

MOTORIZÁLT TISZTOGATÁS

Ez a stratégia szinte a tökéletes ellentéte a rohamnak, mivel lassú, higgadt, alapos módszerről van szó. A vadászok nagy, erős, jól védett járművekben utaznak, maximum óránként tíz mérföldes sebességgel körbejárják a fertőzött területet. A mesterlövészek egyenként leszedik az élőhalottakat, míg végül egy sem marad. A kamionok a legideálisabbak erre a feladatra, a tető védelméből ugyanis a lövészek könnyedén célba vehetik a zombikat. Ezzel a módszerrel ugyan megspóroljuk a roham utáni takarítást, de a tetemeket így is ellenőrizni kell, mielőtt megsemmisítenénk őket. A motorizált tisztogatás nyílt terepen alkalmazható leginkább, de a kisebb sebesség miatt korlátozottan a városokban is bevethető. Sűrű erdőségekben és/vagy trópusi területeken nem ajánlott. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy akárcsak a rohamnál, itt is be kell tervezni egy második szakaszt. Egy Chevrolet Suburban tetejéről lövöldözve nem tudunk végezni minden tó alján rejtőzködő, szekrénybe zárt, csatornában bolyongó vagy pincékben bujkáló zombival. 1.

LÉGI TISZTOGATÁS

Ugyan mi lehet biztonságosabb annál, mint a levegőből támadni az ellenségre? Néhány helikopterrel pillanatok alatt és minden kockázat nélkül be lehet járni egy adott területet. Elméletben igen; gyakorlatban nem. Aki csak kicsit is konyít a modern hadviseléshez, tudja, hogy a leghatékonyabb légierő mellett is szükség van szárazföldi csapatokra. A zombivadász alakulatokra ez tízszeresen igaz. Légitámadást városban, erdőben, dzsungelben, mocsaras területeken és egyéb, növényzettel benőtt vidéken egyáltalán nem érdemes végrehajtani. A gyors, fájdalommentes tisztogatás is csak egy vágyálom, még a ól belátható térségekben is. Bármilyen biztonságosnak tűnik is a helyzet, a takarítást mindenképpen el kell végezni. A légi támogatásnak persze megvannak az előnyei, különösen a felderítésben és a szállításban. Repülőgéppel vagy helikopterrel könnyedén meg lehet határozni a zombik tartózkodási helyét egy nyílt terepen, és ezt az információt egyszerre több vadászó egység felé is közvetíteni tudjuk. A léghajóknak megvan az az előnyük, hogy akár egész nap képesek a fertőzött terület fölött lebegni, folyamatosan

informálva és figyelmeztetve a szárazföldi egységeket. Helikopterrel azonnali segítség nyújtható a bajbajutottaknak, akár egy egész csapatot percek alatt oda lehet szállítani egy másik megsegítésére. De legyünk óvatosak, ha a légi járművel túl messzire merészkedünk az egységeinktől! Mindig előfordulhatnak technikai problémák, és egy kényszerleszállás a fertőzött területen nem tartozik a legkívánatosabb események közé. Ilyen esetben nem csak a helikopter legénysége kerül veszélybe, hanem mindenki más is, aki a megmentésükre siet. Számtalanszor felmerült már, hogy a fertőzött területekre ejtőernyős vadászokat kellene ledobni, de eddig még egyszer sem alkalmazták a módszert a gyakorlatban. Vakmerő, bátor, hősies és teljeséggel eszement ötlet! Ne is foglalkozzunk az olyan szokványos kockázatokkal, mint a sérülésveszély a földet éréskor, a fák ágaiba gabalyodó ernyő, a veszélyes széllökések vagy a rossz helyen landolás! Ha tudni akarjuk, milyen veszélyekkel jár ejtőernyővel leereszkedni egy zombiktól hemzsegő területre, dobjunk egy darabka húst egy hangyabolyba! Nagy valószínűséggel a hús egyetlen másodpercig sem fogja érinteni a talajt. Az ejtőernyőssel pontosan ugyanez történne a zombik között. Akik ezt a módszert győztes taktikának vélik, azoknak fogalmuk sincs az élőhalottakkal vívott háború természetéről. 10.

TŰZVÉSZ

Ha a lángokat sikerül kontrollálnunk, a kérdéses terület megfelelően gyúlékony, és a terület megóvása nem fontos, akkor nincs jobb

megoldás egy mesterségesen előidézett tűzvésznél. A térség határait egyértelműen ki kell elölni. Egyszerre gyújtsuk meg a tüzet minden irányból, hogy a lángok egyenletesen haladjanak középre. Ne hagyjunk menekülési útvonalat! Ügyeljünk a lángokon esetleg átbotorkáló zombikra! Egy tűzvész elméletileg egy helyre tereli az élőhalottakat, és percek alatt elhamvasztja őket. A takarítás ezek után is szükséges, főleg városokban, ahol a pincék és egyéb helyiségek képesek megvédeni a zombikat a lángoktól. Mint mindig, legyünk óvatosak, és ne feledjük, hogy a tűz könnyen az ellenségünkké válhat! 11. VÍZ ALATTI HADVISELÉS

Sose feledkezzünk meg az esetlegesen víz alatt bóklászó zombik- ról, mielőtt egy területet biztonságossá nyilvánítanánk! Nemegyszer előfordult már, hogy az emberek újra birtokba vettek egy „megtisztított” területet, hogy aztán alig néhány nap, hét vagy hónap elteltével a zombik ismét előbotorkáljanak a szárazföldre. Mivel az élőhalottak képesek mozogni, sőt akár gyilkolni is a víz alatt, kénytelenek vagyunk a tavak és a folyók medrét is átvizsgálni, ha teljesen meg akarunk szabadulni tőlük. Ez rendkívül veszélyes vállalkozás, mivel a víz nem az ember természetes közege. A légzés problémája, a korlátozott kommunikáció, mozgékonyság és látótávolság együttesen teszik bonyolulttá az élőhalottak levadászását a víz alatt. Hacsak nem vízi úton menekülünk, amikor előnyben vagyunk velük szemben, ennek az idegen közegnek az átkutatása egyértelműen a zombik felé billenti a mérleg nyelvét. Ez persze nem jelenti azt, hogy a víz alatti vadászat lehetetlen. Távolról sem az. A nehézsége inkább abban rejlik, hogy a vadászok könnyebben válnak óvatlanná és figyelmetlenné, mint egy számukra ismerősebb közegben. A továbbiakban ismertetjük a sikeres víz alatti vadászat alapszabályait. 1) Térképezzük fel a területet!

Milyen mély a víz a szóban forgó helyen? Milyen széles a meder? Van-e rajta zsilip (tó, víztározó esetén)? Ha nincs, merre folyik tovább egy nagyobb víz felé? Milyenek a látási viszonyok a víz alatt? Vannak-e elsüllyedt tárgyak a mederben? Mielőtt megkezdenénk a vadászatot, ezekre a kérdésekre feltétlenül keressük meg a választ!  2) Fentről vizsgáljuk át a folyómedret!

Búvárruhában vakon fejest ugrani a zombikkal fertőzött vízbe remek módja annak, hogyan kombináljuk két gyerekkori félelmünket, vagyis azt, hogy élve felfalnak és megfulladunk. Soha ne merüljünk alá anélkül, hogy tüzetesen fel ne derítettük volna a területet a partról, egy mólóról vagy egy hajóról. Ha az iszapos víz vagy a nagy mélység miatt ezt szabad szemmel nem tudjuk megtenni, akkor alkalmazhatunk mesterséges eszközöket is. Hanglokátorok vagy a hétköznapi halászhajókon is megtalálható akusztikus távolságmérők segítségével könnyen megtalálhatunk egy zombi nagyságú lényt. A felszíni vizsgálatok nem csak arra szolgálnak, hogy felmérjük, fertőzött-e az adott terület vagy sem. A víz alatti akadályok, úgymint fák, sziklatömbök vagy elsüllyedt roncsok, elrejthetik egy zombi alakját. Ha csak egy is felbukkan közülük, a következő pontban leírt szabályok lépnek életbe.

100) Fontoljuk meg a víz leeresztését!

Miért tennénk ki csapatunk tagjait egy ellenséges közeg veszélyeinek, amikor az a közeg el is távolítható? Tegyük fel a kérdést: lehetséges kiüríteni az adott folyó- vagy tómedret? Ha igen, akkor mindenképpen tegyük meg, hiába igényel több időt és erőfeszítést, mint egy víz alatti hajtóvadászat. Legtöbbször azonban erre nincs lehetőségünk. Ahhoz, hogy elhárítsuk az odalentről ránk leselkedő veszélyt, csapatunknak le kell merülnie a víz alá.  4) Keressünk egy szakembert!

Van a csapatunkban szakképzett búvár? Viselt már közülük valaki búvárruhát? Nyaralás közben próbált már valaki légzőcsővel merülni? Ha tapasztalatlan embereket küldünk a víz alá, akkor még azelőtt megöljük őket, hogy egyáltalán találkoznának a zombikkal. Fulladás, oxigénhiány, nitrogén narkózis, hipotermia - hogy csak néhányat említsünk a hozzánk hasonló szárazföldi emlősökre víz alatt leselkedő veszélyek közül. Ha az idő engedi - például ha a zombik egy zsilipekkel lezárt szakaszon rekedtek keressünk valakit, aki felkészíti és vezeti a csapatot, vagy akár egyedül vállalkozik a feladatra. De ha attól tartunk, hogy a vízbe esett zombik hamarosan egy másik város közelében bukkannak fel, akkor nem várhatunk egy szakemberre. Magunknak kell alámerülnünk, de számolnunk kell a következményekkel is.

 E) Készítsük elő a felszerelést!

Akárcsak a szárazföldi hadviselés esetén, a megfelelő felszerelés és fegyverek kiválasztása itt is kulcsfontosságú a túlélés szempontjából. A legelterjedtebb légzőberendezés az oxigénpalackos búvárfelszerelés. Ha nem szerezhető be, akkor egy vízhatlanná tett kompresszorral és egy gumicsővel is helyettesíthetjük. A kezünkben tartott vízhatlan lámpa elengedhetetlen a kereséshez. Még a legtisztább vízben is bujkálhatnak zombik sötét, árnyékos szegletekben. Elsődleges fegyverként mindig legyen nálunk szigonypuska. Egyetlen más víz alatti fegyver sem képes biztonságos távolságból átlyukasztani a koponyacsontot. A másik hatékony eszköz a búvárok „cápabotja”, ami valójában egy tizenkettes kaliberű sörétes puskacső egy fémrúd végén. A tengerparti övezeteket leszámítva mindkét fegyver viszonylag ritka. Ha nem tudjuk beszerezni őket, akkor használjunk hálókat, kampókat vagy házilag készített szigonyokat! 6) Integrált támadás

Nincs annál rémisztőbb, mint amikor egy víz alatti tisztogatás után felszínre érve zombik várnak ránk a hajónk fedélzetén! Mindig dolgozzunk összhangban a felszíni egységekkel! Ha a csapatunk tíz emberből áll, akkor csak öt merüljön alá, a másik öt maradjon a fedélzeten! így gyorsan be tudnak avatkozni, ha odalent valami balul sülne el. A felszíni csapat segíthet a felderítésben, a gyilkolásban és abban is, hogy erősítést hívjon a szárazföldről. Általános szabály minden csata esetében, hogy minél veszélyesebb a környék, annál több támogatásra van szükség. 7) Figyeljük az állatokat!

Azt már korábban megállapítottuk, hogy a madarak és más szárazföldi állatok jelezhetik a zombik közeledtét. Ugyanez igaz a halakra is. Bizonyított tény, hogy a víziállatok akár a legapróbb, Solanummal fertőzött húsdarabot is érzékelik a vízben. Amint ez megtörténik, haladéktalanul elmenekülnek a környékről. A víz alatti vadászok mindig arról számoltak be, hogy egyetlen halat sem láttak a felszín alatt bolyongó élőhalottak közelében. 8) Zombiölő módszerek

Az alább felsorolt taktikákat ne tartsuk a valóságtól elrugaszkodott- nak vagy

megbízhatatlannak! Bármilyen nevetségesnek is tűnhet némelyik, mindegyiket éles helyzetben tesztelték zombik ellen vívott, víz alatti harcban. És kivétel nélkül hatékonynak bizonyultak. 1. Lövésfedezékből: Puska helyett szigonypuska van a kezünkben, levegő helyett pedig víz vesz körül bennünket, de a stratégia gyakorlatilag ugyanaz. Mivel a szigonypuska hatótávolsága kisebb a puskáénál, a búvár dolga nehezebb. Ha az első lövés célt téveszt, soha ne álljunk neki ott helyben újratölteni! Ússzunk biztonságos távolságba, helyezzünk be egy másik szigonyt, és csak azután közelítsük meg újra a célpontot! 2. Szigonyhalászat: Ez a módszer akkor javasolt, ha a fejlövés kivitelezése túl bonyolultnak bizonyul. Erősítsünk egy fémhuzalt a szigony végére, és célozzunk a zombi bordáira! Miután sikerült felnyársalni, a szárazföldi egység közelebb húzhatja a hajóhoz. Ne feledjük, hogy a zombik ilyen állapotukban is képesek támadni! Ha lehetséges, azonnal lőjük fejbe őket, amint előbukkannak a vízből! Ez a művelet nagyfokú együttműködést igényel a búvár és a felszíni csapat részéről. Egy múltbéli kudarcba fulladt akció során az elővi- gyázatlan csapat a felszínre húzott egy ártalmatlannak hitt zombit. Sikolyaikat a víz alatt tartózkodó búvár nem hallotta meg.

1.  Kampó és kötél: Erősítsünk szigonyt egy kötél végére! Akasszuk bele a zombiba a szigony kampós végét, majd a felszíni csapat segítségével húzzuk ki! Hajó- vagy húskampók használata esetén kisebb az esélye annak, hogy útközben elveszítjük a célpontot. Ha a víz tiszta és elég sekély, az egész művelet végrehajtható a csónak fedélzetéről. Akárcsak a szigonyhalászat esetén, a „behúzott” zombit el kell intézni, mielőtt túl közel kerülne a hajón tartózkodókhoz. 2.  Halászat hálóval: Ennél a módszernél a felszíni csapat végzi a munka dandárját, a búvárok csak felderítő szerepet kapnak. A halászhálót vagy ipari hálót rádobjuk a célba vett zombira, és a felszínre

húzzuk vele. A háló egyik nagy előnye, hogy a fedélzetre rángatott élőhalott általában annyira bele van gabalyodva, hogy nem tud megtámadni bennünket. De az „általában” nagyon veszélyes szó. Sok vadász kapott már végzetes sebet olyan zombiktól, amelyeket „általában” könnyedén el szoktak intézni.  I. Különleges szabályok

A különböző felszíni vizekre tekintsünk úgy, mint egymástól eltérő tereptípusokra! Mindegyiknek megvannak a maga szabályai, és olyan nagymértékben különbözhetnek egymástól, mint például a sivatag a mocsártól. Az egyetlen közös bennük az, hogy mindegyik medre HaO-val van tele. Ha már van egy halálos ellenségünk, akivel meg kell küzdenünk, ne tegyük a vizet is az ellenségünkké! 1. Folyók: A folyamatos áramlás egyszerre áldás és átok. Az áramlatok erősségétől függően egy folyó mérföldekre a fertőzött területektől is partra sodorhat zombikat. A minnesotai Winona közelében a Mississippibe esett élőhalott egy héttel később akár New Orleans- ban is felbukkanhat. A zárt tavakkal ellentétben ezért a folyóknál gyorsan kell cselekedni. Ha megoldható, feszítsünk ki hálókat a folyó legkeskenyebb szakaszán! Folyamatosan figyeljük őket, és legyünk rendkívül óvatosak, amikor búvárokat küldünk a folyómeder átvizsgálására! Egy erős áramlat akár egyenesen a „célpont” kitárt karjába és nyitott szájába sodorhatja őket.

1. Tavak: Mivel a tavakat (általában) part veszi körül, kicsi az esélye annak, hogy a zombik ki tudjanak szökni. Egy vízből előbukkanó zombit könnyen észre lehet venni és meg lehet ölni. Akik víz alatt maradnak, azokat előbb vagy utóbb kihalásszák és megölik. Az áramlatok hiánya ideális tereppé teszi a tavakat a búvárok számára. Az olyan tavak azonban, amelyek be szoktak fagyni, komoly problémát jelentenek. Ha keményre fagy a jégpáncél, a zombik beszorulnak alá télire, és gyakorlatilag lehetetlen megtalálni őket. Ha csak a tó felszíne fagy be, az élőhalottak tovább bolyonghatnak a sötét mélyben. 2.  Mocsarak  Egyértelműen a mocsarak jelentik a legkellemetlenebb terepet víz alatti vadászat szempontjából. Iszapos, átláthatatlan vizükben lehetetlen a búvárkodás. Gyökerekkel teli medrük az akusztikus mélységmérőket is összezavarja. A legtöbb esetben a sekély víz lehetővé teszi a zombik számára, hogy a mocsárból kinyúlva megragadják a vadászt, vagy felborítsák a csónakot. Mindig egyszerre többen induljunk a mocsarak átfésülésére, és használjunk reflektorokat és rudakat! Ez az egyetlen megbízható módszer. Egy ilyen fáradságos vállalkozás után meg fogjuk érteni, miért kering annyi rémtörténet a mocsarakról. Óceánok: Hacsak a kérdéses terület nem egy kikötő vagy egyéb, legalább részben körülhatárolt terület, akkor felejtsük el a dolgot, mert nyílt tengeren nem lehet sikeresen zombikra vadászni. Egész egyszerűen túl nagy a terület, amit át kellene fésülni, és egy bizonyos mélységen túl már csak ritka és rendkívül drága tengeralattjárókkal lehetne folytatni a keresést. A mélytengeri élőhalottak azonban elhanyagolható fenyegetést elentenek csupán. Többségük addig vándorol az óceán fenekén, míg végül teljesen elbomlik, és soha többé nem jut el a szárazföldre. Ez persze nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk a veszélyt. Ha megerősítést nyer, hogy zombik kerültek a tengerbe, akkor a mélytengeri áramlatok figyelembevételével számítsuk ki, hogy az élőhalottak hol érhetnek partot. Figyelmeztessük az összes érintett part menti települést, és állítsunk fel egy megfigyelőrendszert az észlelésükre! Bármilyen hihetetlennek is hangzik, előfordult már olyan, hogy zombik hónapokkal később, több ezer mérföldre a árványkitörés helyszínétől slattyogtak ki a partra.

Tételezzük fel, hogy pontosan betartottuk az itt leírt utasításokat! A harcnak vége,

a terület biztonságos, az áldozatokat meggyászoltuk, a zombikat elégettük. Remélhetőleg soha többé nem kell élőhalottakra emelnünk a kezünket. De mi van, ha mégis? Mi van, ha ez a csata csak egy apró fejezete volt egy sokkal nagyobb, egész bolygónkat érintő háborúnak az élők és a holtak között? És mi van akkor, ha ebben a háborúban az emberiség vesztésre áll?

ÉLET AZ ÉLŐHALOTTAK VILÁGÁBAN

M

I LESZ, HA BEKÖVETKEZIK AZ ELKÉPZELHETETLEN?

Ha a zombihordák akkorára duzzadnak, hogy az egész bolygón túlerőbe kerülnek? Ez egy 4-es kategóriájú járványt jelentene, ami a kihalás szélére sodorná az emberiséget. Valószínűtlen? Igen. Lehetetlen? Nem. A kormányok is csak emberekből állnak - ijedős, rövidlátó, arrogáns, korlátolt és alapvetően tehetetlen emberekből, amilyenek mi magunk is vagyunk. Ugyan miért ismernék fel a két lábon járó, vérszomjas hullák jelentette fenyegetést, amikor a többi ember sem hajlandó rá? Természetesen érvelhetünk azzal, hogy a fenti megállapítás talán igaz lehet egy l-es, sőt akár egy 2-es kategóriájú járvány esetén is, de több száz zombi már biztosan tettekre ösztönözné vezetőinket. Hogyan fordulhat elő, hogy mégsem? Hogyan lehet az, hogy a hatalom birtokosai, főleg egy ilyen modern és felvilágosult korban, fittyet hánynak egy halálos kórság terjedésére egészen addig, míg az világjárvánnyá nem válik? Elég megnéznünk a világ kormányainak reakcióját az AIDS-járványra, és máris megkaptuk a választ. De mi történik akkor, ha a „hatóságok” felismerik a veszélyt, de képtelenek irányításuk alá vonni a helyzetet? Súlyos gazdasági recesszió, világháború, zavargások vagy természeti katasztrófák könnyedén elvonhatják egy kormány erőforrásait, és nem marad sem emberük, sem energiájuk megfékezni egy gyorsan terjedő járványt. Még ideális körülmények között is rendkívül nehéz feltartóztatni egy 2-esnél magasabb kategóriájú járványt. Képzeljük el, mi történne, ha megpróbálnánk karantén alá helyezni egy olyan nagyvárost, mint Chicago vagy Los Angeles. Vajon a menekülő milliók közül hány embert haraptak már meg, hányan fogják magukkal hurcolni a fertőzést a karantén határain kívülre? De vajon a hatalmas kiterjedésű óceánok sem védenének meg bennünket? Európa, Afrika, Ázsia és Ausztrália lakói nem lennének biztonságban egy Észak-Amerikában kitörő járvány esetén? Talán. Ehhez az kellene, hogy minden határt lezárjanak, teljes egészében felfüggesszék a légiközlekedést, és a világ összes kormánya azon dolgozzon, hogy megfékezzék a járványt. De még ha ez meg is történik, lehetséges megállítani minden egyes repülőgépet egyeden fertőzött utas, minden egyes hajót egyetlen fertőzött matróz miatt, miközben az élőhalottak száma már több tízmillióra rúg? Lehetséges minden partszakasz minden egyes pontját szemmel tartani vízből előbukkanó zombiktól tartva? Ezen a ponton, sajnos, a válasz: nem. Az idő az élőhalottaknak dolgozik. Létszámuk napról napra nő, egyre nehezebbé téve kiirtásukat. Az emberekkel ellentétben egy zombihadseregnek semmiféle utánpótlásra nincsen szüksége. Nem kell nekik élelem, muníció vagy orvosi ellátás. Nem sínylik meg a harci szellem csökkenését, nem fáradnak bele a háborúba, és alkalmatlan vezetőik miatt sem tör ki lázadás. Nem esnek pánikba, nem dezertálnak, nem fordulnak szembe egymással. Akárcsak a vírus, amelynek létüket köszönhetik, az élőhalottak serege is feltartóztathatatlanul terjed bolygónk testén, míg végül semmi sem marad majd, amit felfalhatnának. Hová menjünk, ha ez bekövetkezik?

Mit tegyünk?

AZ ÉLŐHALOTTAK VILÁGA Amikor az élőhalottak győzedelmeskednek, a világ teljes káoszba süllyed. A társadalmi rend minden formája megszűnik A hatalom birtokosai családjukkal és segítőikkel bunkerekbe és más biztos helyekre vonulnak vissza. Ezeken az eredetileg a hidegháború idején épült menedékhelyeken ők életben maradnak. Talán Talán még a kormányzás látszatát is próbálják fenntartani. Talán Talán a technológia lehetővé teszi számukra, hogy kommunikáljanak néhány szervezettel vagy más, bunkerbe menekült vezetőkkel. Gyakorlati szempontból azonban száműzetésbe vonult kormánynak számítanak. Amikor a törvény és a rend felbomlik, egyének és bandák ragadják magukhoz az irányítást. Fosztogatók, banditák és közönséges bűnözők terrorizálják a túlélőket, elveszik, amit akarnak, és kielégítik saját vágyaikat. A civilizációk végnapjaiban végnapjaiban gyakoriak a hatalmas orgiák. Bármilyen perverzül is hangzik, az emberek úgy gondolják, hogy ez az utolsó alkalmuk a szórakozásra. szórakozásra. A rendőrség rendőrség és a katonaság megmaradt erői vagy a bujkáló kormányt védik, vagy dezertálnak, hogy a saját családjukat megmentsék, vagy maguk is bűnözőkké alacsonyodnak. A kommunikáció és a közlekedés az egész bolygón összeomlik. Az elszigetelt városok nyílt csatatérré válnak, ahol szétszórt csoportok védik barikádjaikat az élőhalottaktól és a renegátoktól. Az elhanyagolt gépek végül elromlanak, vagy egyes esetekben fel is robbannak. A reaktorok leolvadnak, és gyakoriakká válnak az egyéb ipari katasztrófák is, mérgező vegyületekkel szennyezve a környezetet. A vidéki falvakat ellepik a zombik. A városokban élőhalottak portyáznak. A tanyák és a kertvárosok házaiból vagy elmenekülnek a lakók, vagy megpróbálják megvédeni megvédeni magukat, vagy tehetetlenül várják, hogy a csoszogó tömeg elnyelje őket. A mészárlás nem csak az emberekre korlátozódik: a levegő megtelik a karámokban rekedt állatok halálsikolyával, vagy a gazdájukat bátran védeni próbáló házi kedvencek utolsó vonyításával. Idővel a tüzek kialszanak, a robbanások megszűnnek, megszűnnek, a sikolyok elhalnak. Az erődítmények készletei kezdenek elfogyni, a benne rekedtek kénytelenek fosztogató körutakra indulni vagy továbbállni, de az is előfordul, hogy tehetetlenségükben tehetetlenségükben öngyilkos csatákba menekülnek. Az áldozatok száma egyre nő, mivel sok biztonságban lévő, megfelelően ellátott, de gyenge akaratú ember vet véget önkezével saját életének. A korábban korábban említett fosztogatók sem járnak jobban, mint az emberiség többi tagja. Ezek a modernkori barbárok azért váltak ilyenekké, mert nem tartják tiszteletben a törvényeket, gyűlölik a társadalmi szerveződéseket, és inkább a pusztítást választják a teremtés helyett. Nihilista, parazita természetüknek köszönhetően mások javain élősködnek, ahelyett, hogy megpróbálnák maguk megteremteni, amire szükségük van. Mentalitásukból fakadóan nem képesek letelepedni és új életet kezdeni. Állandóan menekülnek, harcolnak az élőhalottakkal, bárhol állnak is meg. Még ha sikerül is elhárítaniuk ezt a külső fenyegetést, anarchiát szomjazó természetük végül egymás ellen fordítja őket. Ezeket a társaságokat sokszor egy vezető erős személyisége tartja egyben. Amikor ő eltűnik, nem marad semmi, ami összetartaná a bandát. A magányosan vagy két-három fős csoportokban céltalanul bóklászó banditák nem sokáig maradhatnak életben egy ellenséges vidéken. Évek múltán hírmondója sem marad ezeknek a könyörtelen emberi ragadozóknak. ragadozóknak.

Nehéz megjövendölni, mi fog történni a kormányok maradványaival. Ez nagyban fíigg attól, melyik országról beszélünk, milyen forrásokkal rendelkezett rendelkezett a krízis előtt, és milyen típusú kormánya volt. Egy társadalom, amely olyan eszményekre épül, mint a demokrácia vagy a vallási fundamentalizmus, fundamentalizmus, nagyobb eséllyel rendelkezik a túlélésre. Ezeket a nemzeteket nem egyetlen ember személyes varázsa (vagy rémuralma) tartja össze. A harmadik világ diktátorai csak addig tudják összefogni csatlósaikat, amíg ők maguk életben vannak. Akárcsak a barbár csapatok esetében, amint ő elpusztul, vagy a gyengeség eleit mutatja, az az egész „kormány” hattyúdalát hattyúdalát is jelenti egyben. De bármi történik is az életben maradt emberekkel, az élőhalottak mindenhol ott lesznek. Üveges szemmel és tátott szájjal vadásznak minden élő teremtményre a föld felszínén. Néhány állatfaj kétségkívül a kihalás szélére sodródik. Mások talán alkalmazkodnak az új helyzethez, sőt akár hasznot is húzhatnak a radikálisan megváltozott környezetből. A posztapokaliptikus posztapokaliptikus világ tájai lehangoló látványt nyújtanak: felégetett városok, üres utak, düledező házak, elhagyatott, rozsdás hajók, tisztára rágott csontok jellemzik ezt a zombik uralta új világot. Szerencsére ezt már nem fogjuk látni, mert mire bekövetkezik, mi már messze leszünk! l eszünk!

ÚJRAKEZDÉS A „Védekezés” „Védekezés” fejezetből megtanulhattuk, hogyan készüljünk fel egy hosszú ostromra, amíg megérkezik a felmentő sereg. A „Menekülés” fejezetből az derült ki, hogyan tehetünk meg akár nagy távolságokat, míg biztonságos helyre nem érünk. Most itt az ideje, hogy felkészüljünk a létező l étező legrosszabb forgatókönyvre. forgatókönyvre. Ebben az esetben legközelebbi barátainkkal és családunkkal együtt el kell hagynunk a civilizációt, találnunk kell egy félreeső, lakatlan szegletet bolygónkon (több van belőlük, mint gondolnánk), és teljes egészében újjá kell építenünk az életünket. Képzeljünk el egy csapatnyi hajótöröttet egy szigeten vagy egy emberkolóniát egy idegen bolygón! Magunkra is így kell tekintenünk, ha életben akarunk maradni! Senki nem fog értünk jönni, senki nem fog megmenteni. Nem fogunk szövetséges erőkkel találkozni, nincsenek frontvonalak, amelyek mögé elrejtőzhetnénk. A régi életünk örökre eltűnt! Az új minősége és hossza pedig csak rajtunk múlik. Bármilyen rémisztően is hangzik ez, ne feledjük, hogy az emberiség a történelem folyamán számtalanszor alkalmazkodott új helyzethez, és építette fel újra környezetét. Még manapság is, amikor úgy tűnik, hogy a társadalom t ársadalom visszafordíthatatlanul visszafordíthatatlanul puhánnyá tett bennünket, a túlélő ösztön mélyen a génjeinkbe van kódolva. Furcsa módon a legnagyobb kihívást a hétköznapi szükségletek előteremtése előteremtése és nem az élőhalottak fogják jelenteni. Ha a stratégiánk tökéletesen működik, akkor még csak találkozni sem fogunk zombikkal. A cél egy biztonságos kis mikrokozmosz létrehozása, ahol nemcsak a túléléshez szükséges feltételek biztosítottak, hanem a civilizált élet lehetősége is. Mikor lássunk hozzá? Most azonnal! A mindent elsöprő háború talán sosem fog bekövetkezni. Vagy talán csak évek múlva tör ki. De mi van, ha már el is kezdődött? Mi van, ha máris kitört egy l-es kategóriájú járvány, járvány, és senki nem veszi komolyan? Mi van, ha 2-es vagy 3-as kategóriájú járvány tombol egy olyan diktatórikus országban, ahol a sajtót cenzúra fojtja meg? Ha így van, alig néhány hónapunk van hátra a minden földrészre kiterjedő háborúig. Minden valószínűség szerint egyelőre nincs szó ilyesmiről. De ez még

nem ok arra, hogy ne készüljünk fel rá. Míg egy ostromra viszonylag rövid idő alatt fel tudunk készülni, egy apró civilizáció felépítése rengeteg időt igényel. Minél hamarabb nekilátunk, annál több esélyünk van rá. Ez azt jelenti, hogy fel kell adnunk az egész életünket, hogy fel tudjunk készülni a világ végére? Természetese Természetesenn nem. Ez az útmutató egy átlagember normális életviteléből indul ki. De akkor is minimum 1500 órát kell a feladatra fordítanunk. Ha ezt több évre elosztva tesszük, akkor már kezelhető időmennyiség. Ha úgy gondoljuk, hogy mindezt képesek vagyunk „belesűríteni” az utolsó pillanatba, akkor ne fárasszuk magunkat feleslegesen! Noé sem akkor állt neki a bárka építésének, amikor szakadni kezdett az eső.

ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK 1. Kell egy csapat: Ahogy azt a korábbi fejezetekben részletesen tárgyaltuk, tárgyaltuk, a kollektív erőfeszítés mindig célravezetőbb az egyéni kísérleteknél. Több ember értelemszerűen több anyagi forrással rendelkezik, így nagyobb földterületet és több felszerelést vásárolhat. Akárcsak az ostrom esetén, itt is különböző szakemberekre van szükségünk. De az ostrommal ellentétben, ezúttal nem szorít annyira az idő, így - felkészülve a legrosszabbra legrosszabbra - van lehetőségünk kiképezni csapatunk tagjait a kívánt szakmákra. Hány kovácsot ismerünk például? Hány doktor képes orvosságot találni a természetben? Hány városlakó tud bármit is a gazdálkodásról? A szakosodás gyorsabb felkészülést eredményez (a csapat egyik része a potenciális földterületeket veszi szemügyre, miközben mások a szükséges eszközök beszerzésén beszerzésén fáradoznak stb.). A krízis kitörése kit örése után egy vagy akár több embert is előreküldhetünk, előreküldhetünk, hogy előkészítsék a biztonságos zónát arra az esetre, ha a helyzet rosszabbra fordulna. Természetesen vannak potenciális veszélyek. A védett területek viszonylag rövid ideig tartó ostromaival szemben ez a hosszú távú túlélő akció modern társadalmakban nem ismert problémákhoz vezethet. Azok az emberek, akik bíznak a segítség közeledtében, általában lojálisabbak, mint azok, akik tudják, hogy a jövő csak tőlük függ. Elégedetlenség, lázadás, sőt vérontás sem kizárt. Ismét a kézikönyv mantraként ismételgetett jelmondatát idézzük: készüljünk fel rá! Vegyünk órákat a vezetésről és a csoportok dinamikájáról! Az alapvető emberi pszichológiával foglalkozó könyvek kötelező olvasmánynak számítanak. Ez a tudás elengedhetetlen ahhoz, hogy ki tudjuk választani csapatunk tagjait, és később irányítani tudjuk őket. Elérni, hogy egyének egy csoportja hosszú ideig együttműködjön, a létező legnehezebb feladat. De ha sikerrel  járunk, akkor ez a csoport bármire képes képes lesz. 2. Tanulni, tanulni, tanulni! Azt mondani, hogy az alapoktól kell kezdenünk mindent, nem egészen helytálló. Az őseink valóban ebben a helyzetben voltak, mert hosszú idejükbe tellett megszerezni, felhalmozni és továbbadni a tudásukat. A mi nagy előnyünk az ősemberrel szemben, hogy több ezer évnyi tudás hever a kezünk ügyében. Bármilyen elszigetelt, ellenséges közegbe kerülünk, ahol nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő eszközök, az agyunkban elraktározott tudásnak köszönhetően még mindig fényévekkel kedvezőbb helyzetben vagyunk, mint a legjobban felszerelt Neandervölgyi ősünk. Az általános túlélő kézikönyvek mellett más művekre is szükségünk van, ha fel akarunk készülni a legrosszabb verzióra. verzióra. Számos könyv született arról, hogyan maradjunk életben a vadonban egy nukleáris katasztrófa után. Bizonyosodjunk meg róla, hogy ezek még mindig aktuálisak-e. Túlélők igaz történetei szintén nagy segítséget nyújthatnak. Hajótöröttek, repülőszerencsétlenségek repülőszerencsétlenségek áldozatai vagy akár az

első európai gyarmatosítók beszámolói is igazi kincsesbányák lehetnek. Olvassunk minél többet őseinkről, ismerjük meg, ők hogyan alkalmazkodtak környezetükhöz! A tényekre épülő regények, mint például a Robinson Crusoe, szintén hasznosak lehetnek. Ezek a történetek ráébreszthetnek bennünket, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik ilyen megpróbáltatásokon mennek keresztül. A bizonyosság, hogy másoknak már sikerült, megnyugtató hatással lehet az emberre.

3. Szabaduljunk meg a luxuscikkektől!  Sokan közülünk egyszerűbb, mégis táplálóbb étrendre vágynak. „Kevesebbet fogok kávézni”, „Nem eszek annyi édeset”, „Próbálok több zöldséget fogyasztani” - ilyen és ehhez hasonló mondatokat gyakran hallunk vagy mondunk magunk is. Egy 4-es kategóriájú járvány esetén nem sok választási lehetőségünk marad. Még ideális körülmények között is lehetetlen minden olyan élelmiszert megtermeszteni és előállítani, amelyet most rendszeresen fogyasztunk. Egyik napról a másikra lemondani ezekről a termékekről nagy megterhelést jelent a szervezet számára. Erre úgy készülhetünk fel, ha fokozatosan kiiktatjuk az étrendünkből azokat az ételeket, amelyekkel nem rendelkezünk majd új otthonunkban. Ehhez természetesen ismernünk kell ezt az új környezetet, és azt, hogy mit leszünk képesek ott előállítani. Felesleges erről most egy hosszú listát közzétenni, hallgassunk inkább a józan eszünkre, és döntsük el, mi az, ami nélkül tudunk élni! Például bármennyire is szeretjük, a dohány és az alkohol nem szerves része az ember alapvető étrendjének. A vitaminokat, az ásványi anyagokat és a cukrot természetben megtalálható ételekkel is pótolhatjuk. Még egyes gyógyszerek is, mint az enyhébb fájdalomcsillapítók, kiválthatók akupresszúrával, különböző masszázstechnikákkal vagy egyszerű meditációval. Ezek a javaslatok kissé idegennek tűnhetnek gyakorlatias, nyugati civilizációnk számára. De ne feledjük, hogy ezeknek az étrendi és gyógyító technikáknak a többsége nem Észak-Kaliforniából származik, hanem a harmadik világ országaiból, ahol a mai napig sokan nélkülöznek. Mindig tartsuk észben, hogy az amerikaiak milyen mértékben el vannak kényeztetve a bolygó többi lakójához képest! Az úgynevezett „kevésbé szerencsések” életkörülményeinek tanulmányozása segíthet abban, hogy egyszerűbb, ha nem is ugyanolyan kényelmes eszközökkel oldjuk meg saját problémáinkat. 4. Legyünk éberek! A 4-es kategóriájú járványra vonatkozó tervek megvalósítását az l-es kategóriájú járvány első szakaszában meg kell kezdenünk. A járványkitörés első jeleit észlelve (bizarr gyilkosságok, eltűnt emberek, szokatlan betegségek, ellentmondó sajtóhírek, kormányerők beavatkozása) lépjünk kapcsolatba csapatunk összes tagjával! Beszéljük meg az evakuálás terveit! Ellenőrizzük, nem változtak-e meg az utazással, engedélyekkel stb. kapcsolatos törvények. Ha a járvány fokozata eléri a 2-es kategóriát, készüljünk fel az indulásra! Vegyük lajstromba és pakoljuk be az összes felszerelést! Küldjünk ki egy felderítő egységet a biztonságos zóna előkészítésére! Kezdjük szervezni az alibinket! (Ha egy szerettünk temetésére akarunk majd hivatkozni, előtte dobjuk be, hogy az illető súlyos beteg.) Álljunk készen arra, hogy bármelyik pillanatban elindulhassunk. Amint a járvány eléri a 3-as kategóriát, tűnjünk el! 5. A világ végéig! Kísértést érezhetünk, hogy inkább az otthonunkban maradjunk, vagy egy újonnan létrehozott, zombibiztos erődítményben húzzuk meg magunkat, ahelyett, hogy nekivágnánk a vadonnak, de ne kövessük el ezt a hibát! Még ha egy viszonylag  jól felszerelt, védett, élelmiszer termesztésére alkalmas, évtizedekre elegendő

vízkészlettel ellátott helyen vagyunk, akkor is minimálisak a túlélési esélyeink. A városok a közeljövőben az élők és a holtak véres csatáinak színhelyévé válnak. Még ha erődítményünk az utcai harcokat át is vészeli, óhatatlanul áldozatául esik az olyan eltúlzott katonai lépéseknek, mint a szőnyegbombázás. Mint korábban kifejtettük a „Védekezés” című fejezetben, a városokban fordulnak elő leggyakrabban ipari balesetek, komolyabb tűzvészek és egyéb katasztrófák. Röviden: a városban nagyon kevés vagy semennyi esélyünk sem marad a túlélésre. A kertvárosokban és más lakott területeken sem jobb a helyzet. Mivel az élőhalottak létszáma folyamatosan nő, előbb vagy utóbb óhatatlanul is eljutnak az otthonunkig. A kezdetben tucatnyi zombi által folytatott ostromban rövid időn belül több száz, több ezer vagy akár több százezer élőhalott fog részt venni. Ha egyszer ránk találnak, soha többé nem hagynak békén. Ha más nem, kollektív hörgésük és nyöszörgésük mérföldekről odacsalogatja az összes zombit. Elméletileg akár az is előfordulhat, hogy több millió zombi ostromolja a házunkat egyszerre. Ez persze nem feltétlenül lesz így. Ha az erődítményünk a Közép-Nyugat, a Nagysíkság vagy a Sziklás-hegység valamely vidékén van, akkor valószínűtlen (bár nem lehetetlen!) egy milliós zombilétszámú ostrom. Ezeken a helyeken inkább a banditák elentenek veszélyt. Nem tudjuk, pontosan hogyan fognak kinézni ezek a jövőbeni brigantik - motoron vagy lóháton portyáznak, kardot vagy lőfegyvereket hordanak-e maguknál. Ami biztos: mindig zsákmányra lesnek. Idővel a nők is célpontokká válnak. Később már gyerekeket is elragadnak, hogy rabszolgákat vagy új harcosokat neveljenek belőlük. És ha a zombik már mindent felzabáltak, akkor ezek a haramiák végül embertársaikra is élelemként fognak tekinteni. Ha felfedezik a rejtekhelyünket, támadni fognak. Még ha vissza is verjük a támadásukat, egyetlen túlélő elég ahhoz, hogy az erődünk örökre felkerüljön a térképre. Amíg ezek a bandák meg nem semmisítik saját magukat, örökké a célpontjuk leszünk. Ezért amikor menekülünk, igyekezzünk minél messzebb kerülni a civilizációtól. Az még nincs elég messze, ha semmi mást nem látunk, csak egy utat. Olyan helyre kell mennünk, ahol nincsenek utak, se villany-, se telefonvezetékek - semmi! A bolygó peremén kell menedéket találnunk, ahol nem élnek emberi lények. Olyan távoli helyet kell választanunk, ahová a zombik nehezen tudnak eljutni, ahol a banditák rajtaütése gyakorlatilag lehetetlen, és ahol az ipari katasztrófák és a katonai támadás kockázata elenyésző. Olyan messzire kell vándorolnunk, mintha egy másik bolygóra vagy az óceán fenekére akarnánk költözni.

6. Térképezzük fel a terepet! Amikor eljön a menekülés ideje, ne csak annyit tegyünk, hogy behajigáljuk a holmijainkat a dzsipbe, aztán irány észak, hátha találunk valami biztonságos zugot Yu- konban. Amikor az élőhalottak elől akarunk elmenekülni, főleg egy olyan részére a világnak, ahol senki nem él, pontosan tudnunk kell, hová is tartunk. Tanulmányozzuk a legfrissebb térképeket! A régebbi térképeken talán nincs feltüntetve minden út vagy település. Amikor kiválasztjuk a helyet, mindig gondoljuk végig az alábbi kérdéseket: 1) Vajon eléggé félreeső ez a hely? Legalább több száz mérföldre van minden civilizációtól? 2) Található ott friss víz nem csak számunkra, hanem az állatoknak is, amelyeket magunkkal viszünk? Ne feledjük, hogy vízre nem csak az ivás, hanem a mosás, a

főzés és a gazdálkodás miatt is szükségünk van. 3) Lehet-e növényeket termeszteni? Megfelelő hozzá a talaj? Akad-e legelő az állatok számára? Lehet-e halászni? Meg- oldható-e az állatok takarmányozása? 4) Létezik-e bármilyen természetes védelem? Például magas hegycsúcson helyezkedik-e el a kiszemelt hely, esetleg sziklák vagy folyók veszik körül? Az élőhalottak vagy a haramiák támadásakor a terep bennünket fog segíteni vagy az ellenségeinket? 5) Milyen természetes erőforrásokkal rendelkezik? Találhatóak ott építőanyagok, úgymint fa, kő vagy fém? És fűtőanyagok, úgymint szén, olaj, tőzeg vagy ismételten: fa? Mennyi építőanyagot kell magunkkal vinnünk egy ház építéséhez? A helyi flórában milyen gyógyhatású növények teremnek meg? Ezeket a kérdéseket mind meg kell válaszolnunk, mielőtt elgondolkodnánk azon, hogy végleg menedékbe húzódunk. Az építőanyagok és a természetes védelem hiánya nem kizáró ok. Az élelem, a víz és a civilizációtól való nem kellő távolság viszont igen! Ha e három létfontosságú összetevő valamelyike hiányzik, azzal nagymértékben csökkentjük hosszú távú esélyeinket a túlélésre. Amikor új otthont választunk, legalább öt lehetséges helyet írjunk fel előtte! Látogassunk el mindegyikre, ha lehet, a legzordabb évszakban! Táborozzunk ott legalább egy hétig a legprimitívebb felszereléssel, mindenféle kommunikációs eszköz nélkül! Csak ezután szabad meghoznunk a döntést, hogy melyik hely a legalkalmasabb számunkra.

7. Váljunk szakértővé! Végezzünk alapos kutatásokat új otthonunkkal kapcsolatban! Olvassunk el minden könyvet, cikket, mondatot, amit valaha írtak róla! Tanulmányozzunk át minden térképet és fényképet! A kiválasztott tereptípusnak is megvannak a maga túlélő kézikönyvei. Kutassuk fel és olvassuk el az összeset! Valamint dolgozzuk fel azoknak a bennszülötteknek a beszámolóit is, akik hasonló környezetben éltek. Keressük fel a helyet többször is, minden évszakban! Töltsünk ott több hetet egyhuzamban, fedezzük fel, sátorral járjuk be minden zegzugát! Ismerjünk meg minden fát és sziklát; minden homokdűnét vagy úszó jégtáblát! Számoljuk ki, mi a leghatékonyabb módszer az élelem előteremtésére (földművelés, halászat, vadászat, gyűjtögetés), és hány embert képes így eltartani a terület. A válasz kulcsfontosságú a csapatunk létszáma szempontjából. Ha nincsen jogi akadálya, vásároljuk meg a földet! Így lehetőségünk nyílik (ha rendelkezésre állnak a megfelelő források) arra, hogy megkezdjük az építkezést. Lehet, hogy nem ez lesz a végleges otthonunk, de legalább átmeneti védelmet nyújt majd, amíg elkészül a lakhelyünkként funkcionáló épület. Ha kicsi és praktikus, akkor egyelőre alkalmas az előre felhalmozott készletek tárolására. Ha nagyobb és kényelmes, akár második otthonként vagy nyaralóként is használhatjuk. A hidegháború idején sokan építettek nyaralókat, amelyek egyben potenciális búvóhelyek is voltak a nukleáris holokauszt árnyékában. Barátkozzunk össze a közelben élőkkel! Ha más nyelven beszélnek, tanuljuk meg, sőt az is hasznunkra válhat, ha megismerkedünk a helyi szokásokkal és történetekkel. Az ott élők tudása és szakértelme kiegészítheti a könyvből szerzett információkat. Soha ne áruljuk el a helyieknek, mit keresünk ott! (Bővebben később.) 8. Tervezzük meg az útvonalat! Kövessük a „Menekülés” fejezetben leírtakat! Majd

szorozzuk meg őket százzal. Nemcsak eltorlaszolt utakkal és természet alkotta akadályokkal kell majd szembenéznünk, hanem zombikkal, banditákkal és egy összeomló társadalom minden egyéb veszélyével. És mindez még azelőtt, hogy kihirdetnék a szükségállapotot! Amint az bekövetkezik, korábbi problémáink eltörpülnek majd a saját katonaságunk jelentette fenyegetés mellett. Nem lesz már lehetőségünk arra, hogy kedvünkre válogassunk a különböző úti célok között. Addigra már csak egy maradhat, és el kell jutnunk oda, ha túl akarjuk élni a katasztrófát. Mint korábban számtalanszor hangsúlyoztuk: az előre tervezés a legfontosabb! Még a rejtekhely kiválasztásakor is fontos tényező az előre gondolkodás. Például egy félreeső oázis a Szahara közepén remekül hangzik, de hogyan jutunk el oda, ha a légiközlekedés megszűnik? Egy sziget pár mérföldre a parttól ugyanolyan elérhetetlenné válik, mint a Szahara, ha nincs hajónk. A „Menekülés”-ben leírt összes tudnivaló igaz erre a helyzetre. Amiről ott nem volt szó, az a nemzetközi perspektíva. Mi van ha, mondjuk, Szibériában vásárolunk magunknak egy földdarabot, és a repülőgépek még közlekednek, de Oroszország lezárta a határait? Ez nem jelenti azt, hogy Szibériában ne választhatnánk rejtekhelyet magunknak, csak gondoskodjunk arról, hogy mindenképpen el tudjunk jutni oda (akár legálisan, akár máshogy).

B, C, D és E-terv: Mi történik, ha az első számú közlekedési eszközünk nem működik? Mi van, ha a szárazföldi vagy vízi utak járhatatlanná váltak? Mi van, ha kiderül, hogy a biztonságosnak hitt menedékünket elfoglalták a zombik, a banditák, a hadsereg vagy más menekültek? Mi van, ha ezernyi más dolog mond csütörtököt? Mindig legyen tartalék tervünk! Gondoljuk végig a potenciális veszélyeket, és találjuk ki a megoldást mindegyikre! Alternatív járművek, útvonalak, sőt akár alternatív menedékhely is, amely talán nincs olyan ideálisan előkészítve, mint a másik, de legalább addig segít életben maradni, amíg ki nem dolgozunk egy új stratégiát. Írjunk listát, álljunk készen a bevásárlásra! Minden használható katasztrófa-túlélő kézikönyv számba veszi azokat a dolgokat, amelyek elengedhetetlenek az új életünkhöz. Mindig legyen nálunk három részletes, folyamatosan frissített lista: 1. Amire feltétlenül szükségünk van a túléléshez. 2. A lakóhelyünk és környezetünk megépítéséhez, bővítéséhez szükséges eszközök. 3. Kényelmi berendezések. Ha anyagi lehetőségeink megengedik, azonnal szerezzünk be mindent! Ha nem, derítsük ki, hol tudjuk megvásárolni őket! Rendszeresen ellenőrizzük az árakat és a lelőhelyeket! Ha egy bolt elköltözik, keressük

meg az új helyét, ha végleg bezár, találjunk helyette másikat! Mindig legyen legalább két

másik alternatívánk, ha az elsődleges beszállító kifogyna a készletekből. Csak olyan üzleteket válasszunk, amelyek kocsival maximum néhány órán belül elérhetőek. Ne hagyatkozzunk katalógusokra vagy internetes áruházakra! Az úgynevezett „expressz” házhoz szállítás normál körülmények között is éppen elég megbízhatatlan. El lehet képzelni, hogyan működik majd vészhelyzetben. Az összes információt tartsuk a lista mellett, és az új ismeretek fényében folyamatosan frissítsük! Mindig legyen tartalék készpénzünk a legszükségesebbekre (az összeg a felszerelések árának függvénye)! A csekkek és a hitelkártyák már az előtt elveszítik vásárlóértéküket, mielőtt kitörne a pánik.

11. Építkezés: Nincs fontosabb annál az építménynél, ami a biztonságunkért fog felelni. Amint sikerült eljuttatnunk a csapatot a kiválasztott zugba a vadonban, azonnal lássunk hozzá az épület megerősítéséhez. Sosem tudhatjuk, mikor téved arra egy zombi véletlenül, ami aztán odavonzza a társait a hörgésével. Részletesen tervezzük meg az épület védelmi vonalát! A tervrajzot ellenőriztessük, az építőanyagokat pedig vagy vásároljuk meg, vagy helyben nyerjük ki a természetből! Mire megérkezünk, minden építőanyagnak, szerszámnak és felszerelésnek a helyén kell lennie, hogy azonnal nekiláthassunk az építkezésnek. Ne feledjük: ez az építmény nemcsak a zombikat hivatott távol tartani, hanem a banditákat is! Arról se feledkezzünk meg, hogy az emberi támadók, legalábbis kezdetben, lőfegyverekkel és talán robbanószerrel is fel lesznek fegyverkezve. Ha sikerül esetleg áttörniük az elsődleges védvonalat, mindig legyen egy második, amely mögé visszavonulhatunk. Ez a másodlagos védvonal lehet egy megerősített ház, egy barlang vagy akár egy újabb fal. Számítsunk arra, hogy bármikor szükségünk lehet rá! Onnét akár egy veszni látszó csata menetét is meg lehet változtatni. 1. Tervezzük meg a menekülési útvonalat! Mi van, ha az ellenség áttöri a védelmi vonalunkat? Győződjünk meg arról, hogy mindenki tisztában van vele, merre van a menekülési útvonal, és képes egyedül eljutni odáig. A vészhelyzet esetére félretett készletek és fegyverek legyenek mindig összepakolva! Határozzunk meg egy gyülekezőhelyet menekülő csapatunk számára, ahol ismét összegyűlünk egy támadás után. Új „otthonunk” hátrahagyása sem pszichológiailag, sem érzelmileg nem könnyű feladat, különösen az építésére fordított rengeteg idő és energia után. Azok, akik állandó bizonytalanságban élik az életüket, megerősíthetik, hogy ez mennyire nehéz. De bármennyire is kötődünk ehhez a helyhez, amit otthonnak szántunk, még mindig  jobb hátrahagyni és elmenekülni, mint meghalni védekezés közben. Válasszunk ki egy másik helyet a letelepedésre még jóval azelőtt, hogy elfoglalnánk új otthonunkat. Nem lehet túl közel, nehogy a zombik vagy a haramiák követni tudjanak egyik helyről a másikra. De csak annyira legyen messze, hogy gyalogszerrel meg tudjuk tenni a távolságot a legzordabb időjárási körülmények között (sosem tudhatjuk, mikor kényszerülünk elhagyni az első bázist). Ismételjük: ezt a helyet még a járvány kitörése előtt  ki kell választanunk. Egy új otthon felderítése a járványkitörés után sokkal nehezebb (lásd a következő fejezetet). 2. Maradjunk éberek! Miután megállapodtunk, a védelmi vonalat megépítettük, a lakóházakat felhúztuk, a magokat elvetettük és a munkát kiosztottuk, ne kövessük el azt a hibát, hogy nyugodtan hátradőlünk! Mindig legyen egy őrszem, aki állandóan

fürkészi a tájat. Álcázzuk az őrt, és lássuk el olyan eszközzel, amellyel megbízhatóan tudja riasztani a többieket. Gondoskodjunk arról, hogy a riasztó a támadókat ne figyelmeztesse. Határozzunk meg egy fix területet a védővonalunkon kívül! Ennek a területnek a határait folyamatosan szemmel kell tartanunk. Soha senki ne hagyja el egyedül a házat, és soha ne menjenek fegyvertelenül! A tábor területén belül tartózkodók ne távolodjanak el túl messzire a fegyverszekrénytől, hogy néhány másodperc alatt fel tudják venni a harcot a támadókkal. 1. Álcázzuk magunkat! Ideális esetben a terület topográfiája csökkenti ugyan annak kockázatát, hogy felfedeznek, sosem tudhatjuk azonban, mikor vetődik egy zombi vagy egy fosztogató a tábor közelébe. Éjszaka soha ne gyújtsunk fényt! A tűzből felszálló füstöt még napfelkelte előtt fojtsuk el! Ha a terület természeti adottságai nem nyújtanak elég álcát, akkor rejtsük el mesterségesen a tábort. Soha ne csapjunk zajt, se nappal, se éjszaka! Csak akkor kiabáljunk, ha feltétlenül szükséges! A közösségi helyiségeket szigeteljük le, hogy zene, beszélgetés és más hangok ne szűrődjenek ki! Új építkezések és hétköznapi karbantartási munkálatok során állítsunk őrszemeket azokra a pontokra, ameddig a zaj még elhallatszik. Ne feledjük, hogy a szél a legkisebb hangot is felkaphatja, és elárulhatja a pozíciónkat. Mindig legyünk tisztában azzal, merről fúj a szél: egy feltehetően lakott terület felől (amerről mi magunk is érkeztünk), vagy egy biztonságos irányból (például tenger, sivatag stb. felől). Ha az áramtermelő berendezésünk hangos (pl. fosszilis tüzelőanyaggal működő generátor), szigeteljük alaposan, és csak ritkán használjuk! Ez az állandó éberség eleinte nehéznek fog tűnni. Idővel azonban megszokottá válik. Az emberek évszázadokon keresztül így élték az életüket, a középkori Európától a középázsiai sztyeppékig. Az emberiség történelme tele van apró szigetek történetével a káosz óceánjában, ahol az emberek igyekeznek életben maradni az őket fenyegető veszélyek közepette. Ha számtalan generáción keresztül képesek voltak rá, akkor némi gyakorlással nekünk is menni fog. 1. Ne létesítsünk kapcsolatot a külvilággal! Soha, semmilyen körülmények között ne engedjünk a kíváncsiságunknak! Még egy tapasztalt felderítő, a lopakodás művészetének nagymestere is belefuthat véletlenül egy csapat élőhalottba, akiket aztán óhatatlanul is elvezet a táborhoz. Ha a felderítőt elfogják és megkínozzák a banditák, akkor megtudhatják a tábor pontos helyét is. A zombik és a haramiák  jelentette kézenfekvő fenyegetésen kívül arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a felderítő bármikor összeszedhet valamilyen betegséget, amivel aztán az egész csapatot megfertőzi (a rendelkezésünkre álló kevés gyógyszer miatt egy járvány végzetes lehet). Az óvatosság azonban nem jelenti azt, hogy teljesen meg kell szakítanunk a kapcsolatot a külvilággal. A dinamó hajtotta vagy napelemes rádiók tökéletesen alkalmasak az információszerzésre. De csak hallgassuk az adásokat! Ha mi magunk is sugárzunk valamit, azzal rögtön eláruljuk a pozíciónkat mindenkinek, aki akár a legprimitívebb helymeghatározó berendezéssel rendelkezik. Bármennyire bízunk is a csapat tagjaiban, ajánlatos minden rádióadót, jelzőrakétát és egyéb

 jeladásra alkalmas szerkezetet elzárva tartani. Egyetlen pillanatnyi gyengeség az egész túlélésünket veszélybe sodorhatja. A vezetői tréningen elsajátíthatjuk azt a módszert, amelynek segítségével kezelni tudjuk az ilyen kényes helyzeteket.

TEREPVISZONYOK Tanulmányozzuk a világtérképet, és keressük meg a legjobb területeket a legenyhébb éghajlaton! Ha erre rávetítjük a sűrűn lakott vidékek térképét, máris kiderül, hogy a kettő tökéletesen illeszkedik. Őseink pontosan tudták, mit kell keresniük, amikor új települések építésébe kezdtek: mérsékelt időjárás, termékeny talaj, friss víz és rengeteg természetes erőforrás. Ezek a helyek lettek az emberiség első települései, és itt fejlődtek ki azok a városok, amelyeket a modern élet központjaiként ismerünk. Ezt a fajta gondolkodást, ezt a tökéletesen logikus gondolatmenetet kell teljes egészében elfelejtenünk, amikor kiválasztjuk új otthonunkat. Térjünk vissza a térképhez! Tegyük fel, hogy találunk egy helyet, amely rögtön vonzónak tűnik. Jó esély van rá, hogy emberek millióinak támad ugyanez az ötlete, amikor eljön számukra a menekülés ideje. Ha szem előtt tartjuk a „minél zordabb, annál biztonságosabb” szlogent, akkor be kell látnunk, hogy a Föld legzordabb, legbarátságtalanabb vidékeit kell számba vennünk. Olyan területet kell keresnünk, amely annyira rideg és ellenséges, hogy semmi esetre sem szeretnénk odaköltözni. A következő felsorolás segítséget nyújt a helyes döntés meghozatalában. Az időjárási viszonyokról, a fellelhető élelemről, vízről, természeti erőforrásokról és egyebekről részletes tájékoztatót találhatunk más könyvekben. Ebben a fejezetben azt mutatjuk be, hogyan viszonyulnak ezek a tényezők az élőhalottak világához. 1.

SIVATAG

A sarkvidék után ez a második legzordabb, ennek megfelelően legbiztonságosabb tereptípus a világon. A filmekben látottakkal ellentétben egy sivatag nem csak homokból áll. Az itt található szikladarabokat könnyen szét lehet törni, kényelmes otthonokat, és ami még fontosabb: védelmi vonalakat építhetünk belőlük. Minél félreesőbb helyen van a táborunk, annál kisebb az esélye, hogy a fosztogatók ránk találnak. A banditák általában nem szívesen vágnak neki a sivatagnak, hacsak nincs konkrét céljuk. Miért is tennék? De még ha meg is próbálják néhányan, a hőség és a vízhiány valószínűleg végez

velük, mielőtt eljutnának a táborunkig. A zombikat azonban nem gátolják efféle akadályok A forróság és a szomjúság nem okoz nekik problémát. A száraz levegő tovább késlelteti amúgy is lelassult oszlásukat. Ha a kiválasztott hely sűrűn lakott területek között

helyezkedik el, például Amerika délnyugati részén, akkor könnyen előfordulhat, hogy néhány zombi véletlenül felfedezi a táborunkat. Hacsak a lakhelyünket nem egy domb vagy nagyobb sziklaképződmény tetejére építettük, a sík terep miatt még nagyobb szükségünk van mesterséges védővonalra. 1.

HEGYEK

Elhelyezkedésüktől és tengerszint feletti magasságuktól függően a hegységek kiváló védelmet nyújthatnak az élőhalottakkal szemben. Minél meredekebb az emelkedő, annál nehezebben tudnak felkapaszkodni rajta. Ha a szóban forgó hegyre nem vezetnek fel utak vagy széles ösvények, az talán a banditákat is elrettenti. Bár a nagy magasság jobb rálátást nyújt a környező vidékre, az álcázást megnehezíti. A rejtőzködés fontosságát nem szabad alábecsülni, különösen, ha fényt és füstöt kell ellepleznünk. A másik hátránya a nagy tengerszint feletti magasságnak a felhasználható erőforrásoktól való jókora távolság. Ha élelemért, vízért és építőanyagokért le kell zarándokolnunk a hegy lábához, azzal veszélybe sodorjuk a saját biztonságunkat. Ennek megfelelően a hegycsúcsok kiválasztásánál ne a magasság vagy a védhetőség legyen az elsődleges szempont, hanem az, hogy rendelkezik-e a mindennel, amire szükségünk van a túléléshez. 1.

DZSUNGEL

A sivataggal ellentétben a dzsungel vagy trópusi esőerdő biztosít minden szükséges élelmet, vizet, építőanyagot, gyógynövényekben és tüzelőanyagban gazdag, és az álcázásra sem kell külön gondot fordítanunk. A sűrű növényzet tompítja a hangokat, amelyek nyílt területen mérföldekre is elhallatszanának. A „Támadás” fejezetben kifejtettük, hogy ez a terep nem kedvez a vadászoknak, a korlátozott látótávolság és a sáros talaj azonban tökéletesen megfelel a védekezéshez. A lombok rejtekéből könnyen rajtaüthetünk az idetévedő banditákon, és végezhetünk velük. A magányos zombikkal elbánhatunk anélkül, hogy riasztanák a többieket. Természetesen akadnak hátrányai is az egyenlítői környezetnek. A magas páratartalomban milliónyi faj és mikroorganizmus hemzseg. A betegségek állandó fenyegetést jelentenek. Minden seb vagy horzsolás azonnal elfertőződik. Az ennivaló sokkal gyorsabban megromlik, mint szárazabb éghajlaton. A fémtárgyak berozsdásodnak. Minden olyan ruhadarab, ami nincs impregnálva, szó szerint lerohad a hátunkról. Mindent belep a penész. A helyi rovarpopulációval állandó harcban állunk. Némelyik faj csak kellemetlenséget okoz, mások fájdalmat, de akadnak köztük mérgezőek is. Olyan borzalmas betegségeket kaphatunk el tőlük, mint a sárgaláz, a malária vagy a dengue-láz. A dzsungel egyetlen pozitív élettani hatása, hogy a magas páratartalom és a rengeteg mikroszkopikus organizmus felgyorsítja az élőhalottak bomlását. Kísérletek bizonyítják, hogy az őserdőben legalább 10 százalékkal nagyobb az oszlásnak induló zombik aránya. Bizonyos esetekben ez az arány akár a 25 százalékot is elérheti! Mindezeket figyelembe véve a dzsungel számos nehézsége ellenére ideális túlélőterep lehet, ha megvalósul a legrosszabb forgatókönyv. 4.

MÉRSÉKELT ÉGÖVI ERDŐ

Egyértelműen ez a tereptípus a legkényelmesebb a hosszú távú túlélés szempontjából. Ugyanakkor egy ilyen vonzó terület számos problémát is felvet. Észak-Kanada erdőségei biztosan zsúfolásig megtelnek menekültekkel. A felkészületlen tömegek ösztönösen észak felé fognak menekülni, amikor kitör a pánik. Az első évben megszállják a vadont, minden ehetőt elfogyasztanak, erőszakkal szereznek felszereléseket, és a hideg téli hónapokban talán még kannibalizmus is előfordul. Ha eleinte nem is lesznek köztük banditák, később biztosan megjelennek, amikor úgy döntenek, hogy keresnek egy biztonságos helyet, ahol letelepedhetnének. És persze a zombik is állandó fenyegetést jelentenek. Ezek az erdőségek viszonylag közel vannak a civilizációhoz, és kisebb települések is találhatóak bennük. Annak az esélye, hogy élőhalottakkal találkozunk, tízszer nagyobb, mint normál, körülmények között. A menekülők áradata szinte garantálja a nyomukban érkező zombikat. Ne feledkezzünk meg a télen megfagyott zombik tavaszi kiolvadásáról sem! Csak akkor válasszunk ebben a környezetben menedéket magunknak, ha az adott helyet természetes határok szigetelik el a külvilágtól: hegyek, folyók stb. Ennél kevesebbel ne érjük be, mert - bármilyen messze vagyunk is a civilizációtól - azzal túl nagy kockázatot vállalnánk. Ne gondoljuk azt, hogy Szibéria hatalmas kiterjedésű erdőségei biztonságosabbak, mint Észak-Kanada. Ne feledjük, hogy Szibériától délre található a világ két legnépesebb országa: India és Kína. 1.

TUNDRA

A menekülők többsége életre alkalmatlannak tartja ezt a kopárnak tűnő vidéket. Legalábbis azok, akik nagyobb készletek, megfelelő felszerelés vagy a környezet beható ismerete nélkül indulnak útnak. A banditák számára ugyanolyan nagy kihívást jelent a túlélés. Minden valószínűség szerint egyikük sem szívesen merészkedik fel ennyire északra. Az élőhalottak azonban eljuthatnak a táborunkig. Azok, akik északnak indultak a menekülők nyomában, vagy a korábbi menekülőkből lett zombik észlelhetik a elenlétünket, és jelezhetnek a társaiknak. De túl nagy létszámtól nem kell tartanunk, a csapatunk feltehetően el tud bánni velük. A feladatunk itt is ugyanaz: építsük ki a védelmet, és legyünk éberek! Akárcsak a mérsékelt égövi erdőben, itt is ügyeljünk a tavasszal megnövekedő zombiaktivitásra. 1.

SARKVIDÉK

Ennél zordabb vidék nem létezik bolygónkon. A szélsőségesen alacsony hőmérséklet és a fagyos szél másodpercek alatt képes végezni egy felkészületlen emberrel. Az építőanyag ezen a terepen gyakorlatilag a hó és a jég. A tüzelőanyag ritka. Gyógy- vagy egyéb növények nem élnek meg a jégmezőn. Élelem van bőségesen, de szakértelem és gyakorlat kell a megszerzéséhez. A hipotermia még nyáron is komoly veszélyt jelent. Minden egyes nap kemény küzdelem az életben maradásért. Egyetlen hibás döntés az élelemmel, a ruházattal, a menedékkel vagy akár a higiéniával kapcsolatban biztos halálhoz vezet. Sokan hallottak Allariallakról, az inuitról, akinek életét a befagyott Hudson-öböl térségében a Nanuk, az eszkimó című film örökítette meg. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy „Nanuk” egy évvel a dokumentumfilm leforgatása után éhen halt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a sarkvidéken lehetetlen életben maradni. Vannak népek, amelyek évezredek óta itt élnek. Csak tízszer annyi tudás és eltökéltség kell hozzá, mint bármely más pontján a világnak. Ha nem állunk készen arra, hogy felkészülésképpen legalább egy telet ilyen körülmények között töltsünk, ne próbáljunk meg a sarkvidéken menedéket keresni! Akkor miért ajánlom mégis? Miért érdemes az életünket kockáztatni egy ennyire ellenséges vidéken, amikor nem más a célunk, mint hogy életben maradjunk? Mert a sarkvidéken csak  a környezet miatt kellene aggódnunk. A menekültek és a haramiák sosem jutnak el ilyen messzire. Annak az esélye, hogy véletlenül erre téved egy zombi, egy a 35 millióhoz (bizonyított tényeken alapuló statisztika). Akárcsak a mérsékelt égövi erdőben és a tundrán, itt is előfordulhat egy-egy útközben megfagyott, majd ismét kiolvadt élőhalott. Ha a tengerpart közelében ütünk tábort, ügyeljünk az esetlegesen partra vetett tetemekre vagy a gazdátlanul sodródó, fertőzött hajókra! A partvidékek egyébként is kiszolgáltatottabbá teszik az embert a kalózoknak. (Egy szigeten ez hatványozottan igaz.) Gondoskodjunk valamilyen védelemről, és ne veszítsük el az éberségünket, bár itt jóval kisebb szükségünk lesz rá, mint bármely más vidéken. 7.

SZIGETEK

Mi lehetne biztonságosabb egy földdarabnál, amelyet minden irányból víz vesz körül? A zombik nem tudnak úszni. Akkor ez nem azt jelenti, hogy egy sziget a legésszerűbb választás, ha bekövetkezik a legrosszabb? Bizonyos fokig valóban így van. Földrajzi elszigeteltségének köszönhetően egy szigeten sosem kell tömeges zombitámadástól tartanunk, ami nem elhanyagolható szempont, ha közben milliónyi élőhalott csoszog minden kontinensen. Még a parttól mindössze néhány mérföldre elhelyezkedő szigetek is megóvnak bennünket a hörgő, vonagló hordától. Emiatt egy sziget mindig jó választás. De maga a döntés, hogy egy vízzel körülhatárolt szikladarabra költözünk, még nem garantálja az életben maradásunkat. A menekülők számára logikus választást jelentenek majd a part közelében álló szigetek. Akinek csak van hajója vagy csónakja, azonnal meg fog indulni feléjük. A banditák itt ütik fel a főhadiszállásukat, és innen indulnak majd fosztogatni a szárazföldre. Ezeket a szigeteket azonban könnyedén elpusztíthatják ipari balesetek, akár olyanok is, amelyek mérföldekre a parttól történnek, de a katasztrófa után a szabadba kerülő szennyező anyagok egy közeli folyóba ömlenek. Hogy ezeket a veszélyeket kiküszöböljük, válasszunk egy olyan szigetet, ahová csak masszívabb hajóval és komoly navigációval lehet eljutni. Olyat keressünk, amelynek nincsen természetes öble vagy túl sok megközelíthető partszakasza. Ez kevésbé kívánatossá teszi majd más tengeri menekültek számára, akik ugyanezt a stratégiát választják, mint mi. (Ne feledjük, hogy egy sziget megvásárlásával csak a krízis kitörése előtt tudjuk távol tartani az embereket! Egy „magánterület” tábla nem fog feltartóztatni egy éhező menekültekkel teli hajót.) Keressük a meredek sziklákkal és széles, veszélyes zátonyokkal körülvett szigeteket! De még ezek a természetes akadályok sem helyettesíthetik a védelmi vonalat és az álcázást. A veszély nem múlt el! A kezdeti időszakban a kalózok szigetről szigetre járnak majd abban a reményben, hogy kifoszthatják a túlélőket. Mindig figyeljük a horizonton feltűnő hajókat! A zombik is megjelenhetnek, nem is egy módon. Mivel az egész világ megfertőződött, sokuk egész biztosan az óceán fenekén bolyong. Kicsi rá az esély, de nem elképzelhetetlen, hogy egyikük éppen a mi kis partszakaszunkon bukkan elő a vízből. Másokat, akik még a halandó életükben magukra húzott életmentő mellényt viselik, az áramlatok sodorhatják partra. És azt a lehetőséget sem szabad kizárnunk, hogy egy

fertőzött hajó éppen a sziget partjainál fut zátonyra, és ott önti ki magából halálos rakományát. Bármi történjék is, soha ne semmisítsük meg a menekülési eszközünket! Vonszoljuk partra a hajónkat, és álcázzuk! Ha elveszítjük, akkor erődítményünk börtönné válik. 8.

ÉLET A TENGEREN

Egyesek szerint megfelelő vízi járművel és legénységgel egy csapat akár teljes egészében berendezkedhet a tengeri életre. Elméletileg lehetséges, de elenyészően kicsi az esélye, hogy ez sikerülhet. Rövid távon nagyon sokan fognak vízre szállni, kétszemélyes motorcsónakoktól kezdve 80 ezer tonnás teherszállítókig mindenen. Azon fognak élni, amit magukkal visznek a fedélzetre, amit a fertőzött kikötőkben találnak, és amit kifognak a tengerből. Ha megvannak hozzá a megfelelő eszközök, a tengervíz ihatóvá tehető. A kalózok gyors, felfegyverzett hajókon cirkálnak majd. Ezek a modernkori paraziták manapság is léteznek, teherhajókat és jachtokat rabolnak ki sok harmadik világbeli ország partjai mentén, sőt néha stratégiai fontosságú szorosokban is. Ha megvalósul a legrosszabb forgatókönyv, számuk akár több ezerre is duzzadhat, és akkor már nem fognak válogatni a célpontok között. Mivel a hadikikötőket is ellepik a zombik, a földi hadműveleteket nem támogató hadihajók biztonságosabb révek felé veszik az irányt. Ezeken a félreeső korallzátonyokon kialakított támaszpontokon várják a világ hadiflottái, hogy elmúljon a krízis, és csak várnak, várnak. Néhány év elteltével az idő és az elemek megtizedelik ezeket a sebtében összeállt tengeri populációkat. A széntüzelésű üzemanyaggal működő hajók tehetetlenül sodródnak a tengeren. Némelyeket akkor éri utol a végzetük, amikor elhagyatott kikötőket és üzemanyag- lerakatokat próbálnak kifosztani, de végül zombikajaként végzik. Amikor a gyógyszerek és a vitaminok elfogynak, különböző betegségek ütik fel a fejüket, mint például a skorbut. A viharos időjárás sok hajót elsüllyeszt. A kalózok végül eltűnnek: vagy belharcok, vagy elszánt áldozatjelöltek, vagy maguk az élőhalottak végeznek velük. Ez utóbbi eshetőség fertőzött kalózhajókat eredményez, ami tovább növeli a tengeren utazó zombik számát. Az elhagyatott, zombi szellemhajók céltalanul sodródnak a világ óceánjain, utasaik hörgését messzire viszi a sós szél. Az a szél, amely végül minden gépet tönkretesz, beleértve a víztisztító berendezést és a generátort is. Négy-öt évvel a járvány kitörése után már csak néhány hajó hasítja a habokat. Az összes többi elsüllyedt, zátonyra futott, utasai újjáéledtek, vagy egyszerűen lehorgonyoztak egy kietlen partszakasz mellett, és úgy döntöttek, visszatérnek a szárazföldre. Ha a tengeri élet lehetőségével kacérkodunk, feltétlenül vegyünk fontolóra néhány dolgot! Csak akkor vágjunk neki, ha az alábbi feltételek mindegyike adott: 1) Legalább tízéves tengeri - kereskedőhajón vagy a haditengerészetnél eltöltött szolgálat. Attól, hogy van egy motoros jachtunk ugyanennyi ideje, még nem leszünk szakképzett tengerészek. 2) Masszív, legalább 100 láb hosszú, szélenergiával hajtott, főként szervetlen, korrózióálló anyagból épített hajó. 3) Folyamatosan képesek vagyunk tiszta vizet előállítani esővíz nélkül is. Nem elég egy darab egyszerű, könnyen javítható, rozsdaálló szerkezet, feltétlenül kell egy tartalék berendezés is!

4) Képesek vagyunk ennivalót szerezni és elkészíteni nem megújuló üzemanyag használata nélkül is. Más szóval: gázfőző nélkül. 5) Széles körű ismeretek a tengeri növényekről és állatokról. Minden szárazföldön fellelhető vitamin és ásványi anyag megtalálható a tengerben is. 6) Teljes mentőfelszerelés a csapat minden tagjának arra az esetre, ha el kell hagyni a hajót. 7) Egy biztonságos kikötő. Minden hajónak kell kikötő, legyen bármilyen primitív is. Néhány egymásra dobált sziklatömb Kanada partjainál vagy egy kopár korallzátony a Csendes-óceánon. Mindegy, mi az, de ha viharban nem tudjuk biztos menedékbe kormányozni a hajónkat, akkor nincs esélyünk. Ha ez mind rendelkezésünkre áll, akkor már könnyebb megteremteni az élethez szükséges feltételeket. Használjuk a hajónkat mozgó otthonként, miközben szigetről szigetre, parttól partig haladunk élelmet gyűjtve. Ez sokkal kényelmesebb és biztonságosabb, mint kihajózni a nyílt tengerre. De állandóan figyeljük a sekély vízben megbúvó zombikat, és soha, soha ne tévesszük szem elől a horgonykötelet! Elméletileg így életben lehet maradni, de senkinek nem ajánljuk.

IDŐTARTAM Meddig kell elviselnünk ezeket a primitív körülményeket? Menynyi ideig tart, mire az összes zombi elbomlik? Mikor térhet vissza az életünk a normális kerékvágásba? Sajnos ezt nem lehet pontosan meghatározni. Egy zombi, ha nem fagy meg, nem balzsamozzák be, vagy nem tartósítják egyéb módon, nagyjából öt év alatt bomlik el teljesen. De mire az élőhalottak átveszik az uralmat az egész világ fölött, akár tíz év is eltelhet. (Ne feledjük, hogy mi a háború kezdetén menekülünk el, nem a végén.) Amikor a zombik az egész világot elfoglalják, és már nem marad emberi hús, amit megfertőzhetnének, öt évet kell várni arra, hogy a nagy részük elrohadjon. Azért nem az összes, mert a száraz éghajlat és a fagy sokukat tartósítja majd, és azok akár évtizedekig működőképesek maradnak. A banditák, a menekültek és más hozzánk hasonló túlélők szintén prédává válnak, és új, bár kisebb létszámú nemzedékkel növelik az idősödő, oszlásnak indult hordát. Mire ezek is elporladnak, már csak azok a zombik maradnak „életben”, amelyeket mesterségesen lefagyasztottak, vagy amelyek minden télen újra meg újra jégbe merevednek. Ezekre még évtizedek múltán is figyelni kell. A gyerekeink, sőt még a gyerekeink gyerekei sem dőlhetnek hátra. Hogy bolygónk mikor lesz újra biztonságos hely, mikor bújhatunk elő a menedékünkből?  Első év: Kihirdetik a szükségállapotot. Elmenekülünk. Megépítjük a védelmi vonalunkat; létrehozzuk a lakóhelyünket. Kiosztjuk a feladatokat. Megkezdődik az új életünk. Eközben folyamatosan figyeljük a rádió- és televízióadásokat. A konfliktus egyre nagyobb méreteket ölt. Ötödik-tizedik év: Valahol ebben az időszakban a háború véget ér. A holtak győztek. Az adások elhallgatnak. Feltehetően az egész világon túlerőbe kerültek a zombik. Folytatjuk az életünket, éberen védjük lakóhelyünket a banditákkal és az erre tévedő menekültekkel szemben.  Huszadik év: Két évtizednyi elszigeteltség után kiküldünk egy felderítő egységet.

Kockázatos vállalkozás. Ha a különítmény nem tér vissza adott időn belül, úgy vesszük, hogy odavesztek, talán a tartózkodási helyünket is elárulták. Maradunk a rejtekhelyünkön.  Nem küldünk ki még egy felderítő egységet, felkészülünk a harcra. Legalább öt évig nem küldünk ki újabb egységet. Ha a felderítők visszatérnek, a tőlük kapott információk alapján eldöntjük, mi legyen a következő lépés. Felderítőink új világot fedeztek fel, ahol az alábbi három forgatókönyv egyike valósult meg: 1. Még mindig zombik lepik el a világot. A mesterségesen lefagyasztott és a téli hidegben konzervált élőhalottakon kívül még több millióan vannak. Már nincsenek annyira sokan, de még mindig ők a bolygó csúcsragadozói. Az emberiség szinte teljesen kipusztult. Akik túlélték, azok rejtőzködnek. 2. Alig néhány élőhalott maradt. A bomlás és az állandó hadakozás végzett velük. Száz mérföldenként egy magányos élőhalott ha felbukkan. Az emberek lassan kezdik visszafoglalni a bolygót. Túlélők maroknyi csoportja próbálja újjáépíteni a társadalmat. Ez sokféle formában megvalósulhat, törvénytisztelő polgárok harmonikus együttműködésétől kezdve egészen a barbárok és hadurak kaotikus, feudális társadalmáig. Ez utóbbi elegendő okot szolgáltatna arra, hogy ne bújjunk elő rejtekhelyünkről. Bármilyen kicsi is a valószínűsége, nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a száműzetésbe vonult kormány - vagy kormányok - végül előmerészkednek bunkerükből. A katonaság és a rendőrség megmaradt erőivel megtámogatva, az elraktározott technológiákkal és archivált kézikönyvekkel felszerelve sikeresen átvehetik az irányítást, és lassan, de biztosan visszaterelhetik az emberiséget a bolygó uralkodó fajának pozíciójába. 3. Semmi sem maradt életben. Mielőtt a zombik elrohadtak volna, az emberiség utolsó maradványait is kiirtották. A menekülőket felfalták. A banditák vagy megölték egymást, vagy áldozatul estek az élőhalottak támadásának. A túlélők táborait vagy zombik rohanták le, vagy betegség, belső erőszak, esetleg a puszta kedvetlenség végzett velük. Néma világ, mentes minden zombi és emberi tevékenységtől. A fákon susogó levelek vagy a partot ostromló hullámok hangját és a megmaradt állatok csiripelését, illetve rikoltásait leszámítva évmilliók óta nem tapasztalt kísérteties béke honol a földön. Bármi történjék is az emberrel, az állatvilág is átesik a maga metamorfózisán. Azok a teremtmények, amelyek nem képesek elmenekülni, az élőhalottak gyomrában végzik. A legelésző állatokat ez a kihalás szélére sodorja, mivel ők a nagyragadozók első számú célpontjai. A ragadozó madarak szintén az éhhalállal néznek szembe, akárcsak a dögevő madarak. (Ne feledjük, hogy egy zombi teste az után is mérgező marad, hogy megölik!) Még a rovarok is, méretüktől és sebességüktől függően, a kószáló zombik célpontjaivá válhatnak. Nehéz megmondani, melyik állatfaj örökli a földet. Annyi bizonyos, hogy az élőhalottak világa legalább akkora, ha nem nagyobb hatással lesz a föld ökoszisztémájára, mint a legutóbbi jégkorszak.

ÉS AZTÁN?

A posztapokaliptikus fikciók általában úgy mutatják be egy új kor túlélőit, hogy hét mérföldes léptekkel veszik újra birtokba a világot, például egy csapásra visszafoglalnak egy egész várost. Bár az így kreált jelenetek izgalmasak, főleg mozgóképen, egyáltalán nem ez az újragyarmatosítás legbiztonságosabb és leghatékonyabb módja. Ahelyett, hogy bevonulnánk a George Washington hídon Manhattanbe, inkább okosabb, konzervatívabb lépésekkel kellene haladnunk: vagy a már meglévő élőhelyünket bővíteni, vagy átköltözni egy jobb, de szintén viszonylag elszigetelt területre. Például ha egy kis szigeten rendeztük be az otthonunkat, a legjobb választás egy nagyobb, korábban lakott sziget birtokbavétele, amelyet először megtisztítunk a zombiktól, majd elfoglaljuk az üresen álló házakat, és kinevezzük őket új otthonunknak. A szárazföldön ennek az a megfelelője, ha például egy sivatagból vagy tundráról a legközelebbi elhagyatott települést célozzuk meg. A legrosszabb eshetőségre felkészítő kézikönyvek és sok történelmi szöveg megbízható segítséget nyújt a teljes újjáépítéshez. Amiről nem írnak, és amit feltétlenül meg kell tennünk, az az új, civilizáltabb otthonok biztonságának ellenőrzése! Ne feledjük: mi vagyunk a kormány, a rendőrség és a hadsereg. A biztonságért mi felelünk, és bár a közvetlen veszély elmúlt, ezt az állapotot ne vegyük természetesnek! Bármi táruljon is a szemünk elé, bármilyen kihívásokkal kelljen is szembenéznünk, merítsünk erőt a tényből, hogy túléltünk egy katasztrófát, amilyet a dinoszauruszok kihalása óta nem látott a világ: az élőhalottak invázióját.

FELJEGYZETT TÁMADÁSOK

Ez

 a történelem összes zombitámadását. Csak azok szerepelnek benne, amelyekről információkat jegyeztek fel, és azokat a rendelkezésünkre bocsátották. Az írásos történelemmel nem rendelkező társadalmak beszámolóit jóval nehezebb megszerezni. Ezek a történetek gyakran feledésbe merültek, amikor az adott társadalom háború, rabszolgaság, természeti katasztrófa vagy egyszerűen csak a világméretű modernizáció következtében darabokra hullott. Ki tudja, hány történet, mennyi kulcsfontosságú információ — sőt, akár gyógymód — veszett oda az évszázadok során. Még egy ilyen információközpontú társadalomban is, mint a miénk, a járványkitöréseknek csak a töredékéről számolnak be. Ez részben különböző politikai és vallási szervezeteknek köszönhető, akik küldetésüknek tekintik, hogy minden élőhalottakkal kapcsolatos információt titokban tartsanak, részben pedig a zombikat övező tudatlanságnak. Akik sejtik az igazságot, de féltik a saját szavahihetőségüket, legtöbbször inkább megtartják maguknak, amit tudnak. Ezért ami megmarad, az egy rövid, de jól dokumentált lista. Megjegyzés: az események időrendben és nem a felfedezés sorrendjében következnek.  A LISTA NEM TARTALMAZZA

I. E. 60 000: KATANDA, KÖZÉP-AFRIKA

A közelmúltban egy régészeti expedíció felfedezett egy barlangot a Semliki-folyó felső folyásánál, ahol tizenhárom koponyára bukkantak. Mindegyik be volt zúzva. Mellettük egy jókora kupac megkövesedett hamu hevert. A laboratóriumi vizsgálatok szerint a hamu a tizenhárom homo sapiens maradványa. Barlangrajzot is találtak egy emberi alakról, aki kezét felemelve, fenyegetően mered maga elé. Szájában egy másik ember testét tartja. Ezt a leletet nem ismerik el hiteles zombi incidensként. Tudósok egy csoportja vitatja, hogy a bezúzott koponyák és az elégetett holttestek megsemmisített élőhalottakra utalnának,

szerintük a barlangrajz egyszerű figyelmeztetés. Mások bizonyítékokat követelnek, például egy darabka megkövesedett Solanumot. A vizsgálatok még tartanak. Ha a katandai leletről bebizonyosodik, hogy valóban zombik földi maradványait találták meg a barlangban, az felveti a kérdést, vajon miért telt el olyan hosszú idő az első járványkitörés és az azt követő között. I. E. 3000: HIERAKÓNPOLISZ, EGYIPTOM

1892-ben egy brit ásatás során jelöletlen sírt tártak fel. Semmilyen arra utaló információt nem találtak, hogy ki lehetett az elhunyt, és milyen társadalmi pozíciót tölthetett be. A holttestet egy nyitott kripta mellett találták meg az egyik sarokba kuporodva. A tetem csak részben bomlott el. Több ezer karmolásnyom borította a sírbolt belső felületét, mintha a halott megpróbált volna kijutni belőle. A szakértők megállapították, hogy egyes karmolások keletkezési ideje között több év telt el! A tetem jobb alkarján több harapásnyomot is felfedeztek. A foglenyomatok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a sebeket ember okozta. A boncolás kiderítette, hogy a kiszáradt, részben elbomlott agy nemcsak megegyezik a Solanummal fertőzöttekkel (a homloklebeny teljesen eltűnt), hanem magát a vírust is ki lehet mutatni belőle. Heves vita alakult ki, vajon ez az eset sarkallta-e az egyiptomi szakembereket a múmiák agyának eltávolítására. I. E. 500: AFRIKA

Karthágói Hanno, a nyugati civilizáció egyik leghíresebb ókori tengerésze, a kontinens nyugati partjának felfedezésére és gyarmatosítására indult. Útja során a következőket egyezte le a hajónaplójába:  sűrű dzsungel borította partvidéken, ahol a zöld hegyek felhők mögé rejtik koronájukat, útnak indítottam egy expedíciót a szárazföldre, hogy ivóvizet találjanak… Jövendőmondóink óva intettek ettől. Az ő szemükben ez elátkozott hely volt, a démonok  földje, melyet elhagytak az istenek. Nem hallgattam figyelmeztetésükre, és hatalmas árat  fizettem érte… Harmincöt emberemből mindössze hét tért vissza… A zokogó túlélők a dzsungel szörnyeiről meséltek. Kígyófogú, leopárdkarmú emberekről, akiknek szemében a okol tüze lángol. Hiába döftek húsukba bronzpengéket, nem fakadt vér sebeikből.  Matrózainkból lakomáztak, jajveszékelésüket messzire sodorta a szél… jövendőmondóink  figyelmeztettek a sebesült túlélőkre, azt mondták, bajt hoznak mindenkire, akit  megérintenek… Visszasiettünk hajóinkra, magukra hagyva azokat a szegény ördögöket a szörnyetegek földjén. Isten bocsásson meg nekünk! Közismert, hogy Hanno munkássága meglehetősen ellentmondásos, és történész körökben a mai napig heves viták övezik. Mivel Hanno leír egy másik találkozást is, amelynek során nagy, emberszabású teremtményekkel, állítása szerint „gorillákkal” (a kontinensnek azon a részén soha nem éltek gorillák) kellett szembenézniük, arra lehet következtetni, hogy mindkét eset vagy képzeletének szüleménye, vagy a későbbi korok történészeinek kitalációja. Ezt figyelembe véve, és túllépve a nyilvánvaló túlzásokon, úgymint kígyófogak, leopárdkarmok vagy lángoló szemek, a Hanno leírásában szereplő lények nagyon is emlékeztetnek az élőhalottakra.

I. E. 329: AFGANISZTÁN

A legendás Nagy Sándor által állított névtelen makedón oszlopot többször is felkeresték a Szovjet Különleges Erők a saját megszálló háborújuk során. Öt mérföldre az emlékműtől az egyik egység romokra bukkant, amelyeket a hellén hadsereg katonai barakkjainak gondoltak. Egyebek mellett egy kis bronzváza is előkerült a romok

közül. A váza oldalára az alábbi képsort vésték: (1) egy ember megharap egy másikat; (2) az áldozat halálos ágyán fekszik; (3) az áldozat ismét felkel; aztán ő is (1) megharap egy másik embert. A jelenetek körkörös elrendezése, illetve maguk a képek arra utalnak, hogy Nagy Sándor vagy szemtanúja volt egy járványkitörésnek, vagy az egyik helyi törzstől hallott efféle eseményekről. I. E. 212: KÍNA

A Qin-dinasztia idején az uralkodó minden olyan könyvet elégettetett, amely nem mezőgazdasággal, építészettel vagy más praktikus tudományokkal foglalkozott, hogy megvédje népét a „veszélyes gondolatoktól”. Hogy zombitámadásokról szóló beszámolók is váltak-e a lángok martalékává, az sosem fog kiderülni. Ez a homályos részlet, amely egy orvosi kéziratban maradt fenn egy kivégzett kínai tudós házának falába rejtve, talán bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az ókori Kínában sem voltak ismeretlenek az efféle

támadások:  z Örök Ébrenlét Kémálmának áldozatai számára csak egyféle bánásmód létezik:feldarabolni és elégetni a testüket. A beteget le kell szorítani, száját szalmával betömni, majd szorosan megkötözni. Végtagjait és szerveit el kell távolítani, közben kerülve minden érintkezést a testnedveivel. Minden testrészt el kell égetni, majd a hamut  legalább tizenkét li 3  távolságra kell szétszórni minden irányban. Semmilyen más gyógymód nem alkalmazható, mivel a betegségre nem létezik orvosság… az emberi hús iránti vágy kiolthatatlan bennük… Ha az áldozatok nagyobb létszámban bukkannak fel, és nem lehet leszorítani őket, akkor azonnali lefejezést kell alkalmazni… a saolin ásó a legalkalmasabb fegyver a feladatra. Azt sehol sem említi a kézirat, hogy az „Örök Ébrenlét Rémálmának” áldozatai halottak lennének. Csak az emberhús iránti vágy és a „gyógymód” utal a zombikra. I. E. 121: FANUM COCIDI, KALEDÓNIA (SKÓCIA)

A járvány kitörésének pontos helye ugyan ismeretlen, következményei azonban jól dokumentáltak. A helyi barbár törzsfőnökök, hagymázas beszédnek gondolván az élőhalottakról szóló beszámolókat, több mint 3000 harcost küldtek, hogy vessenek véget a „lázongásnak”. Az eredmény: több mint 600 harcost felfaltak, a többiek megsebesültek, és idővel maguk is élőhalottá változtak. Egy Sextus Sempronius Tubero nevű római kereskedő, aki éppen átutazott a provincián, szemtanúja volt az ütközetnek. Noha nem tudott az élőhalottak e tulajdonságáról, Tubero elég jó megfigyelő volt ahhoz, hogy észrevegye, csak a lefejezett zombik hagyják abba a harcot. Tubero maga is kis híján odaveszett, ezért haladéktalanul jelentette az esetet Marcus Lucius Terentiusnak, a legközelebbi katonai helyőrség parancsnokának Britanniában. Alig egy nap elteltével már a 9000-et is meghaladta a zombik száma. A menekültek nyomában ‘ Kínai hosszmérték, 1 li = 442 méter

 (a ford.).

haladva az élőhalottak dél felé tartottak, egyenesen a római területek irányába. Terentiusnak mindössze egy cohors (480 ember) állt rendelkezésére. Az erősítésre heteket kellett volna várnia. Terentius először is parancsot adott két darab hét láb mély, egymás felé tartó árok kiásására, amelyek végül egy egyenes, mérföld hosszú folyosóba torkolltak. Az eredmény leginkább egy észak felé nyíló tölcsérre emlékeztetett. A két árokba bitumen liquidum (nyersolaj: Britanniában azzal világítottak az ókorban) került. Amint a zombik közelebb értek, Terentius emberei meggyújtották az olajat. Az árokba zuhanó élőhalottak nem tudtak kimászni, és szénné égtek. A megmaradtak a szűk folyosóba kényszerültek, ahol maximum 300-an fértek el egymás mögött. Terentius rohamra vezényelte karddal és pajzzsal felfegyverzett katonáit. A kilencórás csata végére minden egyes zombit lefejeztek, a még mindig fogaikat csattogtató fejeket pedig az árkokba hajították, hogy ott hamvadjanak el. A rómaiak 150 embert veszítettek, sebesültek nem voltak (a légionáriusok minden megharapott bajtársukkal végeztek). Az eset azonnali és történelmi szempontból jelentős következményekkel járt. Hadrianus császár elrendelte, hogy a járványkitöréssel kapcsolatos minden információt gyűjtsenek össze egy átfogó műben. Ez az útmutató nemcsak a zombik viselkedését és megsemmisítésük leghatékonyabb módszereit részletezte, hanem azt is elrendelte, hogy az élőhalottak felbukkanására hatalmas számbeli fölénnyel kell reagálni „a köznép soraiban

óhatatlanul eluralkodó pánik kezelésének céljából”. Az egyszerűen csak „XXXVII. sz. Katonai rendelet” névvel ellátott dokumentumból a birodalom minden légiója kapott egy másolatot. Ennek köszönhetően a római birodalom határain belül kitört járványok soha többé nem értek el ilyen kritikus nagyságrendet, és ezért nem is készültek róluk részletes beszámolók. Sokak szerint ez a járványkitörés ihlette Hadrianus falának megépítését is, amely hatékonyan elszigetelte Észak-Kaledóniát a sziget többi részétől. A fenti eset egy 3as kategóriájú járványkitörés volt, a legnagyobb a feljegyzett incidensek közül. 140-141:

THAMUGADI, NUMÍDIA (ALGÉRIA)

Lucius Valerius Strabo, a provincia római helytartója, hat kisebb járványkitörést jegyzett fel a sivatagi nomád törzsek között. Mindegyiket két cohors fékezte meg a III. Augusta légionárius támaszpontról. A megsemmisített zombik száma: 134. Római áldozatok: 5. A hivatalos jelentésen kívül az egyik hadmérnök naplójában talált bejegyzés fontos felfedezésre utal:  z egyik helyi család legkevesebb tizenkét napig raboskodott saját házában, miközben a megvadult teremtmények hiába ostromolták az eltorlaszolt ajtókat és ablakokat. Miután eltakarítottuk a mocskot, és megmentettük a családot, úgy viselkedtek, mint akiknek elment  az eszük. A hallottakból arra következtettünk, hogy a bestiák szakadatlan hörgése kegyetlen kínzással ért fel számukra. Ez az első alkalom, hogy felismerték, milyen pszichológiai következményekkel járhat egy zombitámadás. Időbeni közelségük miatt valószínűnek tűnik, hogy mind a hat esetet ugyanannak a korábbi járványnak a „túlélői”okozták, akik aztán újra megfertőzték környezetüket. 156:

CASTRA R EGINA, GERMÁNIA (DÉL-NÉMETORSZÁG)

Egy támadás során, amelyben tizenhét zombi vett részt, megfertőződött egy prominens egyházi személy. A római parancsnok, aki felismerte az újjáéledő zombi tüneteit, utasította csapatait, hogy semmisítsék meg a korábbi szent embert. A helyi lakosság feldühödött, és lázadás tört ki. A megsemmisített zombik száma: 10, beleértve a szent embert is. Római áldozatok: 17, mindegyik a lázadás következtében vesztette életét. A római megtorlás során meghalt civilek: 198. 177:

NÉVTELEN TELEPÜLÉS TOLOSA KÖZELÉBEN, AQUITANIA (DÉLNYUGAT-FRANCIAORSZÁG)

Egy utazó kereskedő Capuában élő fivérének írt levelében így ábrázolja az esetet:  fák közül tört elő, rothadás bűzét árasztva. Szürke bőrén számtalan seb éktelenkedett, de egyikből sem folyt vér. Amikor meglátta a sikoltozó gyermeket, mintha egész testében megborzongott volna az izgalomtól. Abba az irányba fordította a fejét; száját kinyitotta, és borzalmas hörgés tört fel belőle. .. Darius, a veterán légionárius odasietett… félretolta a halálra vált édesanyát, egyik hóna alá kapta a kislányt, a másikkal pedig a gladiust  forgatta. A teremtmény feje a porba hullott, és legurult a lejtőn, még mielőtt a teste is összeroskadt volna… Darius ragaszkodott hozzá, hogy bőrkesztyűt viseljenek, miközben elégették a holttestet… a fej még akkor is undorító módon csattogtatta a fogait, mikor körülölelték a lángok. Ez a leírás jól jellemzi a tipikus római hozzáállást a zombikhoz: semmi babonás félelem,

csak egy újabb probléma, amely gyakorlatias megoldást igényel. Ez volt az utolsó feljegyzett járványkitörés a Római Birodalomban. A későbbi eseteket vagy nem fojtották el ilyen hatékonyan, vagy nem jegyezték fel. 700:

FRISIA (ÉSZAK-HOLLANDIA)

Bár az eset feltehetően 700 körül történt, az ezt bizonyító festmény csak a közelmúltban került elő az amszterdami Rijsmuseum alagsorából. Az anyag elemzése alapján állapították meg a fenti évszámot. Maga a kép teljes páncélzatba öltözött lovagokat ábrázol, akik rongyos tömegre támadnak. A tömeg szürke bőrű emberekből áll, akiknek testét sebek borítják, szájukból pedig vér csöpög. Ahogy a festmény közepén összecsapnak egymással, a lovagok lesújtanak a karddal, hogy lefejezzék az ellenséget. A kép jobb alsó sarkában három „zombi” kuporog egy elesett lovag teste fölött. Vértjének egy részét eltávolították, az egyik lábát pedig leszakították. A zombik a húsát marcangolják. Mivel a festményen nincsen aláírás, egyelőre nem sikerült kideríteni, ki készíthette, és hogyan kötött ki a múzeumban. 850.

ISMERETLEN TARTOMÁNY SZÁSZORSZÁGBAN (ÉSZAK-NÉMETORSZÁG)

Bearnt Kuntzel szerzetes római zarándokútja során jegyezte fel az alábbi incidenst a naplójába: Egy zombi bukkant elő a Fekete-erdőből, majd megharapott és megfertőzött egy helyi földművest. Az áldozat halála után néhány órával újjáéledt, és saját családja ellen fordult. A járvány hamarosan az egész falura átterjedt. A túlélők a földesúr kastélyába menekültek, de nem vették észre, hogy köztük is akad már olyan, akit megharaptak. Ahogy a járvány egyre nagyobb méreteket öltött, a környező falvak lakossága együttes erővel indult meg a fertőzött terület felé. A helyi klérus azt állította, hogy az élőhalottakat a Sátán fertőzte meg, és szenteltvízzel illetve ráolvasással kiűzhető belőlük a gonosz. Az „ördögűzés” mészárlásba torkollott, az egész gyülekezetet vagy felfalták, vagy szintén élőhalottá változtatták. A szomszédos földesurak és lovagok összefogtak, hogy „tűzzel tisztítsák meg a vidéket az ördögfattyaktól”. Ez a hevenyészett haderő egy ötven mérföld sugarú körön belül minden falut és zombit felgyújtott. A fertőzést megúszó embereket sem kímélték. A földesúr kastélyában, ahol a járvány kitört, több mint 200 élőhalott raboskodott. Mivel a bent lévők még újjáéledésük előtt leengedték a kapukat és felhúzták a függőhidakat, a lovagok nem tudtak bejutni, hogy megtisztítsák. Végül „kísértetjárta” várrá nyilvánították. A közelben elhaladó jobbágyok utána még évtizedekig hallották a bent rekedt zombik hörgését. Kuntzel feljegyzései szerint 573 zombit számoltak össze, és több mint 900 ember esett áldozatul. írásaiban Kuntzel a közeli zsidó falu elleni megtorló akciókra is kitér, mivel a „hitetleneket” okolták a járvány kitöréséért. Kuntzel munkája a Vatikán levéltárában lapult egészen 1973-ig, amikor véletlenül felfedezték. 1073:

JERUZSÁLEM

Dr. Ibrahim Obeidallah-nak, a zombi élettantudomány egyik úttörőjének története jól példázza azokat a nagy lépteket előre és tragikus lépéseket hátra, ahogyan a tudomány próbálta megérteni az élőhalottakat. Egy ismeretlen helyen kitört járvány következtében tizenöt zombi bukkant fel Jaífában, ebben a Palesztina tengerpartján fekvő városban. A helyi milíciának, a római „XXXVII sz. Katonai rendelet” lefordított szövege alapján sikerült minimális emberáldozatok árán megfékeznie a járványt. Az egyik újonnan

megharapott áldozatot a köztiszteletben álló orvos és biológus, dr. Obeidallah gondjaira bízták. Bár a XXXVII. sz. Katonai rendelet azonnali le- fej ezést és elégetést írt elő minden megharapott áldozat számára, Obeidallah meggyőzte (vagy lefizette) a milíciát, hogy engedjék át neki tanulmányozásra a haldokló asszonyt. Kompromisszumos megoldásként engedélyezték neki, hogy a nőt és a saját orvosi felszereléseit bevitethesse a városi börtönbe. Ott, egy cellában, a törvény éber tekintetétől kísérve figyelte a lekötözött áldozat haláltusáját - majd folytatta a tanulmányozást akkor is, amikor a tetem újjáéledt. Számos kísérletet végzett a lekötözött élőhalotton. Miután felfedezte, hogy a létfontosságú szervek már nem működnek, Obeidallah tudományosan bebizonyította, ha a páciens fizikailag halott, mégis működőképes. Ezután bejárta a Közel-Keletet, információkat gyűjtve más járványokról. Obeidallah kutatása feltérképezte az élőhalottak fiziológiai jellemzőit. Vizsgálatai kitértek az idegrendszerre, az emésztésre, sőt még a rothadás sebessége és a környezet közötti összefüggésre is. Ha igaz, akkor munkájában az élőhalottak viselkedését is részletesen jellemezte, ami figyelemre méltó teljesítmény. A sors iróniája, hogy amikor 1099-ben a keresztes lovagok betörtek Jeruzsálembe, ezt a fantasztikus tudóst lefejezték mint sátánimádót, és csaknem teljes munkásságát megsemmisítették. Csak egypár fejezete maradt fenn Bagdadban a következő néhány évszázadban, míg az eredeti szövegből mindössze néhány töredék. Obeidallah élettörténete azonban, a részletes tudományos eredményeket leszámítva, túlélte a keresztesek mészárlását, életrajzírójával (egy zsidó történésszel, korábbi kollégájával) egyetemben. A férfi Perzsiába menekült, ahol munkáját lemásolták, kiadták, és visszafogott sikereket ért el vele több közel-keleti fejedelem udvarában is. Egy mű példánya a mai napig megtalálható a tel-avivi nemzeti levéltárban. 1253:

FISKURHOFN, GRÖNLAND

Az északi felfedezők hagyományait követve Gunnbjorn Lunder- gaart, izlandi törzsfőnök, települést alapított egy elszigetelt fjord torkolatánál. A feljegyzések szerint 153 telepesből állt a csapata. Lundergaart az első tél után visszahajózott Izlandra, feltehetően további készletekért és újabb telepesekért. Amikor öt évvel később Lundergaart visszatért a szigetre, az épületeket romokban találta. A telepesek helyett mindössze háromtucatnyi csontváz fogadta, a húst leették a csontokról. Három „élő” emberre is bukkant, két asszonyra és egy gyerekre. Testüket szürke foltok pettyezték, csontjuk pedig néhol kitüremkedett a bőr alól. A jól látható sebek ellenére nem véreztek. Amikor megpillantották az embereket, az alakok megindultak Lundergaart csapata felé. Anélkül, hogy bármilyen verbális kommunikációra reagáltak volna, a vikingekre támadtak, akik azonnal lekaszabolták őket. Lundergaart megállapította, hogy az egész expedíció el van átkozva, ezért elrendelte a holttestek és az épületek felgyújtását. Mivel saját családtagjainak csontvázát is megtalálta, Lundergaart megparancsolta embereinek, hogy őt is öljék meg, testét pedig dobják a lángok közé. Fiskurhofn történetét Lundergaart emberei mesélték el utazó ír szerzeteseknek, lejegyzett változatát Izlandon őrzik, Reykjavíkban, a nemzeti levéltárban. Ez a beszámoló az ókori skandináv civilizációban történt zombitámadásról arra is magyarázatot adhat, miért tűnt el rejtélyes módon az összes grönlandi viking település a tizennegyedik század elején. 1281:

KÍNA

A velencei felfedező, Marco Polo írta naplójába, hogy Xanaduban, az uralkodó nyári palotájában tett látogatása alkalmával Kubla kán mutatott neki egy levágott zombifejet, amelyet egy üvegben tartósítottak valami áttetsző alkoholos folyadékban (Polo úgy ellemezte a folyadékot, mint „borra emlékeztető eszencia, de átlátszó, a szaga pedig szúrós”). A kán állítása szerint ezt a fejet még nagyapja, Dzsingisz hozta magával, amikor hazatért nyugati hódításaiból. Polo azt írta, hogy a fej érzékelte a jelenlétüket. Még figyelte is őket oszlásnak indult szemével. Amikor kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, a fej szájával az ujjai után kapott. A kán összeszidta Pólót ostobaságáért, és elmesélte neki egy alacsonyabb rangú hivatalnoka

esetét, aki ugyanezt tette, és a levágott fej megharapta a kezét. Ez a hivatalnok később, „néhány napon belül látszólag meghalt, majd feltámadt, és szolgáira rontott”. Polo állítása szerint a fej mindvégig „élt”, amíg ő Kínában tartózkodott. Nem tudni, mi lett a sorsa ennek a relikviának. Amikor Polo visszatért Ázsiából, ezt a részletet a katolikus egyház eltussolta, ezért nem jelenhetett meg kalandjai hivatalos kiadásában. Mivel a mongolok egészen Bagdadig eljutottak portyázásaik során, történészek feltevése szerint a fej akár Ibrahim Obeidallah gyűjteményéből is származhatott, ami azt jelentené, hogy ez a történelem során a leghosszabb ideig „életben maradt” zombi. 1523:

OAXACA, MEXIKÓ

  bennszülöttek egy betegségről mesélnek, amely befeketíti a lelket, és aki elkapja, az testvérei vérére fog szomjazni. Emberekről, asszonyokról, sőt gyerekekről is mesélnek, akiknek húsa szürkére vált a rothadástól, és fertelmes bűz árad belőlük. Akit megfertőz a kór, azon már semmilyen gyógymód nem segít, csak a halál, és kizárólag tűzzel lehet  elpusztítani őket, mivel a testük minden más fegyvernek ellenáll. Hiszem, hogy a ogányokat sújtja ez a betegség, mert aki nem ismeri a Mi Urunk Jézus Krisztust, az nem is lelhet gyógymódot erre a kórra. Most, hogy megáldottuk ezeket a tömegeket, és Krisztus szeretete világosságot gyújtott szívükben, le kell sújtanunk e megfeketedett lelkekre, és meg kell tisztítanunk őket az ég erejével.

Ez a szöveg állítólag Esteban Negron atya - spanyol pap és Bar- tolome de las Casas tanítványa - beszámolóiból származik, amelyeket nemrégiben találtak meg Santo Domingóban. A kézirat hitelességét illetően eltérőek a vélemények. Egyesek szerint ez is a Vatikán törekvésének esett áldozatul, miszerint minden információt meg kell semmisíteni, ami a témával kapcsolatos. Mások szerint ugyanolyan hamisítványról van szó, mint amilyen például „Hitler naplója”. 1554:

DÉL-AMERIKA

Egy spanyol expedíció Don Rafael Cordoza vezetésével behatolt az amazonasi dzsungelbe a legendás El Doradót, az Aranyvárost kutatva. Tupi vezetőjük figyelmeztette őket, hogy ne lépjenek be a „Végtelen Álom Völgyének” nevezett területre. Azt mondta, ott olyan teremtmények laknak, akik nyöszörögnek, mint a szél, és vérre szomjaznak. Sokan indultak már útnak abba a völgybe, de senki nem tért vissza közülük. A konkvisztádorok némelyike megrémült a figyelmeztetéstől, és könyörögtek, hogy menjenek vissza a partra. Cordoza viszont úgy gondolta, hogy a tupi csak azért találta ki a történetet, hogy elrejtse előlük az aranyvárost, és folytatta az expedíciót. Sötétedés után tucatnyi élőhalott támadt a táborra. Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, az a mai napig rejtély. A San Varonica utaslistája szerint (ez a hajó vitte Cordozát Dél-Amerikából Santo Domingóba), ő volt az egyetlen túlélő, akinek sikerült visz- szajutnia a partra. Hogy a végsőkig harcolte, vagy egyszerűen csak cserbenhagyta az embereit, azt senki sem tudja. Egy évvel később Cordoza hazatért Spanyolországba, ahol részletesen beszámolt a támadásról mind a madridi királyi udvarban, mind Rómában a Szentszék előtt. A királyi udvar azzal gyanúsította, hogy elsikkasztotta a koronától kapott támogatást, a Vatikánban pedig istenkáromlással vádolták, ezért minden címétől megfosztották, és nincstelen koldusként halt meg. Története több korabeli szöveg töredékéből állt össze. Eredeti beszámoló nem került elő. 1579:

KÖZÉP-CSENDES-ÓCEÁNI SZIGETEK

A bolygó körbehajózása során Francis Drake, a kalóz, aki később nemzeti hőssé vált, kikötött egy meg nem nevezett szigeten, hogy feltöltse készleteit ivóvízzel és élelemmel. A bennszülöttek figyelmeztették, hogy kerüljön el egy közeli homokzátonyt, ahol a „Holtak istenei” laknak. A helyi szokások szerint az elhunytakat és a halálos betegeket erre a szigetre viszik, ahol az istenek birtokba veszik a testüket és a lelküket, cserébe örök életet ajándékozva nekik. Drake-et lenyűgözte a történet, és elhatározta, hogy utánajár. Hajója fedélzetéről nézte végig, ahogy a bennszülöttek egy haldokló férfit tesznek ki tutajukból a kis sziget partján. Többször belefújtak egy kagylóhéjba, majd visszatértek a tengerre. Néhány perccel később imbolygó alakok tántorogtak elő a dzsungelből. Drake látta, ahogy rávetik magukat a haldoklóra. Legnagyobb meglepetésére a félig felfalt férfi feltápászkodott, és követte őket. Drake soha életében nem beszélt az esetről. A beszámoló csak halála után került elő titkos naplójából. Ez a napló egyik magángyűjteményből a másikba vándorolva végül a modern Királyi Haditengerészet atyjának, Jackie Fischer admirálisnak a könyvtárában kötött ki. 1907-ben Fischer lemásoltatta, és több barátját is megajándékozta vele karácsonykor. Drake a naplóban feltüntette az általa csak „Kárhozottak szigetének” nevezett zátony pontos koordinátáit is. 1583:

SZIBÉRIA

A hírhedt kozák, Jermak, egyik felderítő csapata eltévedt, és éhezve kóborolt a fagyos vadonban, amikor egy helyi ázsiai törzs befogadta őket. Miután visszanyerték erejüket, az európaiak azzal hálálták meg vendéglátóik kedvességét, hogy a falu urainak nyilvánították magukat, és beköltöztek télire, amíg Jermak fő serege megérkezik. Miután néhány hét alatt felzabálták a falu télire elraktározott élelmét, a kozákok éhségükben a falubeliekre támadtak. Kannibalizmusuknak tizenhárom helybéli esett áldozatul, a többiek elmenekültek. A kozákok az újfajta élelemmel is napok alatt végeztek. Kétségbeesésükben felkeresték a falu temetkezési helyét, mert azt gondolták, hogy a fagypont alatti hőmérséklet konzerválta a friss holttesteket. Az első kiásott hulla egy húsz év körüli nőé volt, akit megkötözve, betömött szájjal temettek el. Amint kiolvadt, a halott nő életre kelt. A kozákok megdöbbentek. Azt remélve, hogy megtudhatják, hogyan maradt életben, kivették a pecket a szájából. A nő erre megharapta az egyik kozák kezét. A kozákok a maguk rövidlátó, ostoba és brutális módján levágták a nőt, majd megsütötték, és megették a húsát. Mindössze ketten nem ettek belőle: a sebesült harcos (bajtársai úgy gondolták, kár lenne az ételt egy haldoklóra pazarolni) és egy mélyen vallásos férfi, aki elátkozottnak tartotta a húst. Bizonyos szempontból igaza is volt. Akik ettek a zombi húsából, éjszaka mind meghaltak. A sebesült katona másnap reggel szenvedett ki. Az egyetlen túlélő el akarta égetni a holttesteket. Miközben a halotti máglyát építette, megharapott társa újjáéledt. Az őt üldöző zombival a sarkában a magányos túlélő kimenekült a sztyeppére. Alig egyórányi kergetőzés után a zombi megfagyott. A kozák napokig gyalogolt a vadonban, míg végül Jermak egy másik felderítő egysége megmentette. Beszámolóját egy orosz történész, Pietro Gyorgyevics Vatutyin atya egyezte le. A mű évszázadokig porosodott a Ladoga-tavon található Valaam-sziget egyik félreeső kolostorában. Angol fordítása még csak most készül. Az ázsiai falu lakóinak sorsát és kilétét homály fedi. Jermak bosszúálló hadjáratát csak kevesen élték túl közülük. Tudományos szempontból ez az első dokumentált esete annak, hogy egy zombi megfagyott. 1587:

R OANOKE-SZIGET,ÉSZAK-KAROLINA

Az európai utánpótlástól teljesen elvágott angol telepesek rendszeresen küldtek vadászokat a szárazföld belsejébe élelemért. Az egyik ilyen csapat három hétre eltűnt. Egyetlen túlélő tért vissza, és a következő szavakkal írta le támadóikat: „megvadult szörnyetegek… bűzlő, férges testük érzéketlen a golyóra és a puskaporra!” Bár az eredetileg tizenegy fős csapatból mindössze egyet öltek meg, négy másik is súlyos sérüléseket szenvedett. Ok másnap elhunytak, de társaik hiába temették el őket, néhány órával később kikeltek sekély sírgödrükből. A túlélő megesküdött, hogy a csapat megmaradt tagjait korábbi társaik élve falták fel, és egyedül neki sikerült megmenekülnie. A település bírósága hazug gyilkosnak kiáltotta ki a férfit. Másnap reggel felakasztották. Kiküldtek egy második expedíciót a holttestek felkutatására, „nehogy földi maradványaikat megszentségtelenítsék a pogányok”. Az öttagú csapat a végkimerülés határára jutva tért vissza, testüket karmolások és harapásnyomok borították. A szárazföld belsejében megtámadták őket az addigra elítélt és kivégzett túlélő által „szörnyetegeknek” leírt lények, illetve az első csapat tagjai. Ezek az új túlélők néhány óra leforgása alatt szintén meghaltak Temetésüket másnap hajnalra tűzték ki. Éjszaka azonban mindnyájan

újjáéledtek. A történet további része csak nagy vonalakban maradt fenn. Az egyik változat szerint a fertőzés végül az egész várost elpusztította. Egy másik verzióban a croatan indiánok felismerték a veszélyt, összefogdosták a telepeseket, és mind egy szálig elégették őket. A harmadik beszámoló szerint ugyanezek az indiánok segítettek az életben maradt telepeseknek, és végeztek az élőhalottakkal, illetve a sebesültekkel. Az elmúlt két évszázadban mindhárom történet megjelent különböző regényekben és történelmi szövegekben. Egyik sem szolgál megdönthetetlen magyarázattal arra, hogy az első ÉszakAmerikában létesített angol település miért tűnt el nyomtalanul. 1611:

EDO, JAPÁN

Enrique Desilva, portugál kereskedő, üzleti ügyben járt a Japán szigeteken, és a következőket írta egy fivérének címzett levélben:  Mendoza atya, közelebbi ismeretségbe kerülvén a kasztiliai borral, mesélt egyférfiról, aki nemrégiben tért át ami hitünkre. Ez a pogány tagja volt egy rendnek, az „Élet  Testvériségének”, amely az egyik legtitokzatosabb szervezet ezen az egzotikus, barbár vidéken. Az öreg pap szerint ez a titkos társaság bérgyilkosokat képez, akiknek, és ezt szó szerint így mondta, az a feladatuk, hogy végezzenek a démonokkal… Ezek a teremtmények,  Mendoza atya magyarázata alapján, valamikor emberi lények voltak. Haláluk után valami láthatatlan gonosz feltámasztja őket… és attól fogva az élők húsából esznek. Ezeknek a borzalmas lényeknek a kiirtására hozták létre az „Elet 

Testvériségét”, méghozzá Mendoza szerint maga a sogun… A rend tagjait egészen fiatal korban választják ki… megtanítják nekik a gyilkolás művészetét… Különös harci stílusuk  elsajátítása sok időt igényel, mert meg kell tanulniuk a kígyószerű mozgást, amivel kicsusszanhatnak a démonok szorításából… Fegyverük a szokatlan alakú, görbe handzsár, amelyet kimondottan fejek levágására terveztek… Templomukban, melynek pontos helye hétpecsétes titok, állítólag van egy szoba, ahol a meggyilkolt démonok még mindig ajveszékelő fejei lógnak a falakon. Az újoncok beavatási szertartása abból áll, hogy el kell tölteniük egy teljes éjszakát ebben a szobában, a borzalmas koponyák társaságában…  Ha Mendoza atya története igaz, akkor ez a föld, ahogy mindig is sejtettük, a gonosz birodalma… Ha nem volna a selyem és a fűszer csábítása, jobban tennénk, ha nagy ívben

elkerülnénk… Megkérdeztem az öreg papot, hol van ez a frissen megtért ember, hogy a saját szájából halljam a történetet, de Mendoza azt felelte, hogy két héttel korábban meggyilkolták. Az „Elet Testvérisége” megtorolja, ha valaki elárulja titkaikat, vagy megszegi hűségesküjét. Sok titkos társaság létezett a feudális Japánban. Az „Élet Testvériségére” egyetlen akkori vagy mai szövegben sincsen utalás. Desilva elkövet néhány történelmi pontatlanságot levelében, például „handzsárnak” nevezi a japán kardot. (A legtöbb európai nem vette a fáradságot, hogy megismerkedjen a japán kultúrával.) A jajveszékelő fejekről adott leírása szintén nem lehet helytálló, hiszen egy levágott zombifej rekeszizom, tüdő és hangszálak nélkül nem képes hangokat kiadni. Ugyanakkor, ha a történet igaz, az megmagyarázza, miért történt Japánban kevesebb dokumentált járványkitörés, mint a világ más részein. Vagy a japán kultúra volt különösen zárkózott a témával kapcsolatban, vagy az „Élet Testvérisége” végezte kiválóan a dolgát. Akárhogy is, Japán területén egészen a tizenkilencedik század közepéig egyetlen feljegyzett esetről sincsen tudomásunk.

 Az A

1690:

TLANTI-ÓCEÁN DÉLI RÉSZE

A Marialva nevű portugál kereskedőhajó a nyugat-afrikai Bissau- ból indult rabszolgákkal megrakodva Brazília partjai felé. Soha nem ért célhoz. Három évvel később az Atlantióceán déli részén a dán Zeebrug legénysége meglátta a céltalanul sodródó Manalvát. Néhány matróz csónakkal átment a Marialva fedélzetére, hátha találnak valami értékes zsákmányt. Értéktárgyak helyett azonban csak egy hajórakománnyi afrikai élőhalottra bukkantak a fedélközben, akik priccsükhöz láncolva hörögtek és vonaglottak. A legénység tagjainak nem lelték nyomát. Minden zombi testéből legalább egy harapásnyi hús hiányzott. A dánok az elátkozott hajóról sietve visz- szaeveztek a Zeebrugra, és jelentették a kapitánynak, hogy mit találtak. A kapitány haladéktalanul kiadta a tűzparancsot, és ágyúikkal elsüllyesztették a  Máriáivát. Mivel nem lehet pontosan tudni, hogyan került a fertőzés a hajóra, csak találgathatunk. Egyetlen mentőcsónakot sem találtak a fedélzeten. Egyedül a kapitány holtteste került elő, saját kabinjában hevert lőtt sebbel a fején, amit feltehetően a kezében tartott pisztollyal ejtett. Sokak szerint, mivel az afrikaiak mind meg voltak láncolva, a fertőzést a portugál legénység egyik tagja hurcolta a fedélzetre. Ha ez igaz, akkor a szerencsétlen rabszolgáknak végig kellett nézniük, amint fogvatartóik felzabálják vagy megfertőzik egymást, miután átalakultak élőhalottakká. Sőt, ami még borzalmasabb, valószínűleg a legénység egyik tagja megtámadott és megfertőzött egy leláncolt rabszolgát. Az új zombi aztán megfordult, és megharapta a mellette sikoltozó leláncolt afrikait. Aki aztán újjáéledve továbbadta a fertőzést a mellette lévőnek, és így tovább egészen addig, míg a sikolyok végül elhaltak, és az egész fedélközben csak zombik maradtak. Képzeljük magunkat a sor végén lévő szerencsétlen helyébe, aki végignézte, amint elkerülhetetlen végzete lassan, de biztosan egyre közelebb lopakodik hozzá. 1762:

CASTRIES, SAINT LUCIA, KARIB-TÉRSÉG

Ennek a járványkitörésnek a történetét a mai napig mesélik mind a helyiek, mind az Egyesült Királyságban élő karibi emigránsok. Hatásos tanmese nemcsak az élőhalottak erejéről, hanem az emberiség frusztráló tehetetlenségéről is, amiért képtelenek vagyunk összefogni a közös veszedelemmel szemben. Valahol a fehérek lakta szegénynegyedben

tört ki a járvány, Saint Lucia kicsi és túlnépesedett fővárosában, Castriesben. Számos szabad fekete és mulatt észlelte a „betegség” felbukkanását, és megpróbálta értesíteni a hatóságokat. De azok ügyet sem vetettek rájuk. A járványt a veszettség egyik fajtájaként diagnosztizálták. A fertőzöttek első csoportját a városi börtönbe zárták. Azokat a rendőröket, akiket intézkedés közben megharaptak, kezelés nélkül hazaengedték. Negyvennyolc órán belül egész Castriesben kaotikus állapotok uralkodtak. A helyi milíciának fogalma sem volt, hogyan szorítsa vissza a vérontást, és mire észbe kaphattak volna, a túlerőben lévő zombik felfalták őket. Az életben maradt fehérek a város határain kívül fekvő ültetvényekre menekültek Mivel sokukat már megharapták, óhatatlanul is megfertőzték az egész szigetet. A tizedik napra a fehér lakosság 50 százaléka meghalt. Negyven százalékuk, vagyis több százan, újjáéledt zombikként portyáztak a szigeten. A maradék vagy megszökött valamilyen vízi jármű segítségével, vagy bezárkózott a sziget két erődítményének egyikébe, a Viux-erődbe, illetve a Rodney Bay erődbe. A szigeten élő nagy létszámú fekete rabszolga hirtelen arra eszmélt, hogy „szabad”, de ki van szolgáltatva az élőhalottaknak A fehér lakosokkal ellentétben a korábbi rabszolgák kultúrájuk révén tisztában voltak az ellenség természetével, és a pánikot hamarosan az eltökéltség váltotta fel. A rabszolgák minden ültetvényen fegyelmezett vadászkülönítményekbe szerveződtek. Fáklyákkal és bozótvágó késekkel felfegyverkezve (a menekülő fehérek minden lőfegyvert magukkal vittek), a megmaradt szabad feketékkel és mulattokkal együtt (Saint Lucián mindkét csoport rendelkezett kis létszámú, de jelentős közösséggel) északról dél felé haladva nekiálltak megtisztítani a szigetet. Dobokkal kommunikáltak, a csapatok megosztották egymással az információkat, és megbeszélték a stratégiát. Lassan, megfontoltan haladva hét nap alatt megtisztították Saint Luciát a zombiktól. Az erődökben lapuló fehérek nem voltak hajlandóak csatlakozni hozzájuk, rasszizmussal kevert gyávaságuk visszatartotta őket. Tíz nappal az után, hogy az utolsó zombit is megsemmisítették, megérkezett a brit és francia gyarmati haderő. A korábbi rabszolgákat azonnal újra láncra verték. Az ellenállókat felakasztották. Mivel az incidenst rabszolgafelkelésként könyvelték el, minden segítséget nyújtó szabad feketét és mulattot vagy rabszolgasorba kényszerítettek, vagy felakasztottak. írásos feljegyzés nem készült az esetről, ezért a történet mind a mai napig szájhagyomány útján terjed. Állítólag létezik valahol a szigeten egy emlékmű. A lakosok azonban sosem fogják elárulni a pontos helyét. Ha van pozitív tanulsága a castriesi esetnek, akkor az a következő: egy eltökélt és fegyelmezett civil csoport a legprimitívebb fegyverekkel és kezdetleges kommunikációval is képes visszaverni egy zombi- támadást. 1807:

PÁRIZS, FRANCIAORSZÁG

Egy férfi került a Chateau Robinet-ba, az elmebetegek „kórházába”. A hivatalos kórlapra dr. Reynard Boise főigazgató a következőket írta: „A páciens zavaros, szinte állati viselkedése mohó erőszakossággal párosul… Állkapcsát folyamatosan csattogtatja, mint egy veszett kutya, és meg is harapta az egyik beteget, mielőtt lekötözték.” A történet folytatásából kiderül, hogy a megharapott beteg sebét tessék-lássék ellátták (bekötözték a karját, és kapott egy adag rumot), majd visszavitték az egyik közös cellába mintegy ötven másik ápolt közé. A rákövetkező napokban az erőszak ülte orgiáját. A cellából kiszűrődő sikolyok annyira megrémítették az őröket és az orvosokat, hogy egy hétig nem mertek

belépni. Addigra már csak öt, részben felzabált, fertőzött zombi volt a helyiségben, miközben a padlót emberi testrészek borították. Boise haladéktalanul lemondott posztjáról, és visszavonult. Nem sokat tudni arról, mi történt az élőhalottakkal vagy azzal a zombival, aki eredetileg az intézetbe hurcolta a betegséget. Bonaparte Napóleon személyesen rendelte el a kórház bezárását és „megtisztítását”, majd veteránszanatóriummá nevezte ki. Azt sem lehet tudni, honnan érkezett az első zombi, hogyan kapta el a betegséget, vagy megfertőzött-e még valakit, mielőtt a Chateau Robinet-ba szállították. 1824:

DÉL-AFRIKA

Az alábbi részlet H. F. Fynn naplójából származik, aki részt vett abban a brit expedícióban, amely találkozott és tárgyalt a nagy zulu királlyal, Shakával.  z egész falun izgatott várakozás lett úrrá… Fiatal nemesember indult el a marhakarám felé… Négyen a király legvitézebb harcosai közül egy alakot hurcoltak elő, akinek keze és lába össze volt kötözve… fejére marhabőrből készült zsákot húztak. Ugyanilyen zsák védte az őrök kezét és alkarját, így bőrük nem érintkezett a bűnösével… A fiatal nemes felkapta az assegait (négy láb hosszú lándzsa), és egy ugrással a karám közepén termett. .. A király kiadta a parancsot a harcosoknak, hogy lökjék foglyukat a karámba. A férfi arccal előre a földre zuhant, mint egy részeg. A bőrzsák lecsúszott a fejéről… arca, legnagyobb rémületemre, ijesztően el volt torzítva. Jókora húsdarab türemkedett ki a nyakán, mintha valami szörnyeteg harapta volna át a torkát. Szemeit kitépték a helyükről, az üres szemgödrök vakon bámultak a semmibe. Egyik sebe sem vérzett. A király felemelte a kezét, elhallgattatva az izgatottan zsibongó sokaságot. Csönd telepedett a falura; tökéletes csönd, mintha még a madarak is engedelmeskedtek  volna a király parancsának… A fiatal nemes a mellkasához emelte az assegait, és motyogott valamit. Olyan halkan beszélt, hogy hangja nem jutott el hozzám. De a férfi, a szerencsétlen ördög, meghallotta ezt a vékony hangot. Lassan felemelte a fejét, és eltátotta a száját. Feldagadt ajkai közül borzalmas vonyítás tört elő, egész testemben megborzongtam tőle. A szörnyeteg, mert mostanra biztos voltam benne, hogy egy szörnyeteg az, lassan csoszogva megindult a nemesember felé. A fiatal zulu meglóbálta az assegait. Előrelendítette, és beledöfte a sötét pengét a szörnyeteg mellkasába. A démon nem esett össze, nem halt meg, semmi nem utalt arra, hogy szíven szúrták. Ugyanolyan kérlelhetetlenül haladt tovább. A nemesember hátrálni kezdett, remegett, mint a nyárfalevél. Megbotlott és hanyatt esett, por tapadt verejtékező testére. A tömeg visszafojtott lélegzettel figyelte, ezernyi ébenfekete szobor nézte a tragikus jelenetet…  Hirtelen Shaka ugrott a karámba, és elkiáltotta magát: „Sondela! Sondelal”. A szörnyeteg a fekvő nemesembertől azonnal a király felé fordult. Shaka egy muskétalövedék  sebességével rántotta ki az assegait a szörnyeteg mellkasából, majd ugyanazzal a mozdulattal beledöfte az egyik üres szemüregébe. Azután megforgatta a fegyvert, mint egy vívó, a pengét teljesen benyomva a szörnyeteg koponyájába. A förtelmes teremtmény térdre rogyott, majd előrezuhant, rémítő arcát Afrika vörös talajába temetve. Az elbeszélés itt váratlanul véget ér. Fynn nem mesélte el, mi lett a kudarcot vallott nemesember vagy a lemészárolt zombi sorsa. Természetesen ez a rítus több égető kérdést is felvet: honnan ered a zombik ily módon történő felhasználása? A zuluk egynél több élőhalottat is tartottak készenlétben erre a célra? Ha igen, milyen módon jutottak

hozzájuk? 1839:

KELET-AFRIKA

Sir James Ashton-Hayes, a Nílus eredetét hiába kereső megany- nyi európai kalandor egyikének útinaplója nagyvalószínűséggel egy zombitámadásról és az arra adott, szervezett, kulturálisan elfogadott reakcióról számol be.  Kora reggel érkezett a faluba egy fiatal néger, sebbel a karján. A kis vadember láthatóan elvétette a célt a lándzsájával, és a vacsorának szánt állat megtámadta. Amennyire mókásnak találtam az esetet, legalább annyira megdöbbentettek az utána következő  barbár jelenetek… A falu sámánja és a törzsfőnök is megvizsgálta a sebet, végighallgatták  a fiatalember történetét, majd bólintottak, mintha valami ki nem mondott döntésre jutottak  volna. A sebesült férfi könnyek között búcsúzott el feleségétől és családjától… szokásaik  szerint a testi érintkezés nyilván nem volt megengedett, aztán letérdelt a törzsfőnök elé…  z idős férfi fogott egy jókora, vasalt hegyű husángot, majd lesújtott vele az elkárhozott  fiatalember fejére, úgy loccsantva szét azt, mint egy hatalmas, fekete tojást. Szinte azonnal tíz harcos vágta földhöz a lándzsáját, majd előkapták primitív késüket, és bizarr kántálásba kezdtek:  „Nagamba ekwaga nah eereeah enge.”  Amikor ezzel végeztek, megindultak a szavanna felé. Elborzadva láttam, hogy a szerencsétlenül járt vadember holttestét feldarabolják és elégetik, miközben a törzs asszonyai hangosan jajveszékelve siratják. Amikor valamiféle magyarázatot kértem a vezetőnktől, csak megrántotta csapott  vállát, és így felelt: „Azt akarja, hogy éjjel feltámadjon?”. Furák ezek a vademberek. Hayes azt elmulasztja megemlíteni, pontosan melyik törzsről is van szó, és a későbbi kutatások kiderítették, hogy az összes általa lejegyzett földrajzi adat borzasztóan pontatlan. (Nem csoda, hogy sosem találta meg a Nílus forrását.) Szerencsére a csatakiáltást később sikerült beazonosítani: JSljamba egoaga na era engeami kikuju nyelven annyit tesz: „Együtt harcolunk, és együtt győzünk vagy halunk meg”. Ebből a történészek arra következtetnek, hogy Hayes a mai Kenya területén járhatott. 1848.

OWL CREEK HEGYSÉG, WYOMING

Valószínűleg nem ez az első zombitámadás az Egyesült Államok történetében, de az első olyan, amelyet feljegyeztek. Ötvenhat pionír, az úgynevezett Knudhansen expedíció eltűnt a Sziklás-hegység középső részén, útban Kalifornia felé. Egy évvel később egy második expedíció megtalálta egy alaptábor maradványait, ami feltehetően az utolsó pihenőhelyük volt.  csata jelei szembetűnőek voltak. Mindenféle törött szerszámok hevertek az elszenesedett  kocsik között. Legalább negyvenöt embernek a maradványait is megtaláltuk. Testükön számos seb éktelenkedett, és mindegyiknek bezúzták a koponyáját. Némelyik lyukat golyó ütötte, másokat valami tompa tárgy okozott, mint a kalapács vagy szikla… Vezetőnk, egy tapasztaltférfi, aki évek óta járta a vadont, azt mondta, ez nem az indiánok műve. Elvégre, érvelt, miért gyilkoltak volna le mindenkit, miközben a lovakat és az ökröket itt hagyták?  Megszámoltuk az állatok csontvázait is, megállapítottuk, hogy egy sem hiányzik közülük…  z is nyugtalanító volt, hogy kivétel nélkül minden egyes hullán találtunk  harapásnyomokat. Mivel a vonyító farkasoktól kezdve az apró hangyákig egyetlen állat 

sem ért hozzá a tetemekhez, az ő közreműködésüket kizárhattuk. Mindig is keringtek  kannibalizmusról szóló történetek a határvidéken, de sosem hittük, hogy ilyen istentelen barbárság valóban megtörténhet, különösen a Donner expedícióról hallott borzalmak  után… De arra nem tudtunk rájönni, miért fordultak egymás ellen ilyen gyorsan, amikor az élelmiszerkészleteik még ki sem fogytak. Ezeket a sorokat Arne Svenson, a tanítóból lett pionír és farmer írta a második expedícióról. A történet önmagában nem bizonyítja, hogy Solanum járványkitörésről volt szó. Kerül még napvilágra ennél konkrétabb bizonyíték is, de csak negyven évvel később. 1852:

CHIAPAS, MEXIKÓ

Bostonból érkező amerikai kincsvadászok egy csoportja - James Miller, Luke MacNamara és Willard Douglass - azért utazott ebbe a távoli őserdei tartományba, hogy kifosszák az állítólagos maja romokat. Amikor Tzinteel városában megszálltak, szemtanúi voltak egy férfi eltemetésének, akiről azt mondták, „ivott a Sátán véréből”. Látták, hogy a megkötözött, kipeckelt szájú férfi még él, amikor elkezdik hányni rá a földet. Azt hitték, hogy ez valami barbár ki- végzési mód, ezért a három észak-amerikai férfi megmentette a halálra ítélt pasast. Miután eloldozták, és szájából kivették a pecket, a fogoly azonnal kiszabadítóira támadt. Hiába lőttek rá, a férfin nem fogott a golyó. MacNamara meghalt; két társa könnyebben megsebesült. Egy hónappal később családtagjaik levelet kaptak, amely a dátum szerint a támadás utáni napon íródott. A levélben a két férfi részletesen beszámolt kalandjukról, és eskü alatt vallották, hogy meggyilkolt barátjuk a támadást követően „újból életre kelt”. Azt is megemlítették, hogy a harapás okozta felszíni sérüléseik elfertőződtek, és magas lázuk van. Megígérték, hogy pihennek néhány hetet Mexico Cityben, míg rendbe jönnek, majd haladéktalanul visszatérnek az Egyesült Államokba. Soha senki nem hallott többé felőlük. 1867:

INDIAI-ÓCEÁN

Az RMS Rona nevű angol postahajó fedélzetén 137 elítélttel, akiket Ausztráliába szállított, kikötött a Bijourtier-sziget partjainál, hogy segítsen egy azonosítatlan hajónak, amely láthatóan megrekedt a homokos fövenyen. A partra evező matrózok egy törött gerincű zombit találtak, aki a hajó elhagyatott fedélzetén vonszolta magát. Amikor segíteni próbáltak rajta, a zombi előrelendült, és leharapta az egyik matróz ujját. Miközben egy másik tengerész levágta a zombi fejét a késével, a többiek visszavitték sebesült társukat a hajóra. Éjszakára a priccsére fektették a matrózt, kapott egy korty rumot, és megígérték neki, hogy a hajóorvos hajnalban, napfelkelte után megvizsgálja. Aznap éjjel a friss zombi újjáéledt, és megtámadta matróztársait. A kapitány pánikba esve elrendelte, hogy zárják a zombit a rakodótérbe az elítéltek mellé, majd deszkázzák be a kijáratot, és így folytassák az utat Ausztrália felé. Az út hátralévő részében a rakodótér sikolyoktól visszhangzott, amelyeket később folyamatos hörgés váltott fel. A legénység néhány tagja megesküdött, hogy hallotta az élve felfalt patkányok gyötrelmes vinnyogását. Hat héttel később a hajó kikötött Perthben. A tisztek és a legénység partra eveztek, hogy beszámoljanak a hatóságoknak a történtekről. Senki nem hitte el a tengerészek meséjét. Erősítést kértek a hadseregtől, ha másért nem, hát azért, hogy kiszabadítsák a foglyokat. Az RMS Rona öt napig horgonyzott a kikötőben, a katonák azonban nem érkeztek meg. A hatodik napon hatalmas vihar tört ki, elszakította a horgonykötelet, és mérföldekkel odébb

sodorta a hajót a part mentén, majd nekicsapta egy sziklazátonynak. A városbéliek és a hajó korábbi legénysége egyetlen élőhalottat sem talált a hajóroncsban. Csak néhány emberi csontra és a szárazföld belseje felé vezető lábnyomokra bukkantak. A Rona sorsa népszerű történetnek számított a matrózok között a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején. A tengerészeti hivatal nyilvántartásában a Rona neve a nyomtalanul eltűnt hajók között szerepel. 1882:

PIEDMONT, OREGON, USA

A támadásról egy felderítőcsapat szerzett tudomást, akiket a kis bányászvárosba küldtek azok után, hogy két hónapig semmi hír nem érkezett a lakóiról. A csapat romokban találta Piedmontot. Sok épület leégett. A néhány épen maradt ház falain golyó ütötte lyukak tátongtak. Furcsamód ezeket a lyukakat belülről ütötték, mintha a harc odabent folyt volna. Ennél is sokkolóbb felfedezés volt a huszonhét megcsonkított, félig megevett csontváz. Az első elméletet, miszerint az áldozatoknak kannibalizmus miatt kellett meghalniuk, elvetették, amikor a városka raktárában egész télre elegendő élelmiszerkészletet találtak. Amikor megvizsgálták magát a bányát, akkor következett a legborzalmasabb felfedezés. A bevezető aknát belülről berobbantották. Ötvennyolc férfi, nő és gyerek holtteste került elő, mindnyájukkal az éhség végzett. A mentőcsapat megállapította, hogy a bent rekedtek több hétre való ennivalót vittek magukkal, amit el is fogyasztottak, vagyis ennél jóval hosszabb ideje lehettek bebörtönözve. Amikor összeszámolták az összes megcsonkított és éhen halt hullát, kiderült, hogy legalább harmincketten hiányoznak a város lakói közül. Az általánosan elfogadott elmélet szerint egy vagy több zombi bukkant elő a vadonból, és megtámadták Piedmontot. Rövid, heves csata után a túlélők a bányába vittek annyi élelmet, amennyit tudtak. Miután a kijáratot lezárták maguk mögött, feltehetően a felmentő sereget várták, amely sosem érkezett meg. Gyanítható, hogy mielőtt a végleges döntést meghozták volna a bányába zárkózásról, néhányan nekivágtak az erdőnek, hogy segítséget hívjanak a legközelebbi helyőrségről. Mivel célba nem értek, és a holttestük sem került elő, feltehetően vagy odavesztek a vadonban, vagy élőhalottak falták fel őket. Zombik maradványai sosem kerültek elő. Hivatalos vizsgálat nem követte a piedmonti incidenst. A szóbeszéd szerint lavina, járvány, belső viszály vagy indián támadás végzett velük (Piedmont közelében nem éltek indián törzsek). Az ezüstbányát soha nem nyitották meg újra. A Patterson Bányatársaság (a bánya és a város tulajdonosa) 20 dollár kompenzációt fizetett minden piedmonti lakos rokonának cserébe a hallgatásáért. Ennek bizonyítéka megtalálható a vállalat könyvelésében. Minderre a cég 1931-es csődje után derült fény. Vizsgálatot nem indítottak az eset felderítésére. 1888:

HAYWARD, WASHINGTON, USA

Ez a történet Észak-Amerika első hivatásos zombivadászának felbukkanását meséli el. Az eset akkor kezdődött, amikor egy Gabriel Aliens nevű prémvadász mély sebbel a karján botorkált be a városba. „Aliens egy férfiról beszélt, akit mintha az ördög szállt volna meg, bőre szürke volt, mint a kő, tekintete élettelenül meredt a semmibe. Amikor Aliens közelebb lépett a szerencsétlenhez, annak borzalmas hörgés tört fel a torkából, és megharapta a prémvadász alkarját.” A fenti beszámoló a város orvosának, Jonathan Wilkesnak a naplójából származik. O kezelte Aliens sebét a támadás után. Nem sokat

tudunk arról, hogy a fertőzés hogyan terjedt el a városban. Bizonyos információkból az derül ki, hogy a következő áldozat dr. Wilkes volt, őt pedig az a három ember követte, akik megpróbálták lefogni. Hat nappal az első támadás után Hayward ostromlott várossá vált. Sokan a házukban vagy a templomban barikádozták el magukat, miközben a zombik folyamatosan döngették az ajtókat kívülről. Bár lőfegyverekben nem szenvedtek hiányt, senki nem jött rá, hogy az egyetlen megoldás a fejlövés. Az élelem, a víz és a lőszer hamar elfogyott. Úgy számoltak, hogy maximum hat napig bírhatják még. A hetedik nap hajnalán megérkezett egy Elija Black nevű dakota férfi. Lóháton, kezében egy szablyával jött. Tizenkét élőhalottat fejezett le az első húsz percben. Azután egy elszenesedett fadarabbal kört rajzolt a városka víztornya köré, majd felmászott a torony tetejére. Addig kiabált és fújta régi katonai kürtjét, míg ő és kikötött lova sikeresen odacsalogatta a környék összes zombiját. Amint valamelyik élőhalott a körön belülre lépett, azonnal kapott egy golyót a fejébe Black Winchesteréből. Ezzel az óvatos és fegyelmezett módszerrel hat óra alatt végzett az egész hordával, összesen ötvenkilenc zombival. Mire a túlélők felfogták, mi történt, megmentőjük már tovább is állt. Későbbi tanulmányok összerakták Elija Black élettörténetének mozaikdarabkáit. Tizenöt éves volt, amikor nagyapjával vadászat közben belefutottak a Knudhansen expedíciót megsemmisítő mészárlásba. Mint kiderült, az expedíció egyik tagja korábban megfertőződött, és miután átalakult, megtámadta a többieket. Black és nagyapja fejre mért tomahawk ütésekkel, lefejezéssel és tűzzel semmisítette meg a zombikat. Az egyik „túlélő”, egy harminc év körüli nő elmesélte, hogyan terjedt el a fertőzés, és hogy az újjáéledt társaság fele eltűnt a fák között. Azután bevallotta, hogy az ő és a többi „túlélő” sebei gyógyíthatatlan kórt hordoznak. Egyhangúan kérték, hogy végezzenek velük. Miután könyörületből megölték őket, az öreg dakota elárulta unokájának, hogy harc közben őt is megharapták. Elija Black aznapi utolsó áldozata a saját nagyapja volt. Attól fogva életét annak szentelte, hogy felkutassa a Knudhansen expedíció megmaradt zombijait. Minden egyes meggyilkolt élőhalott tapasztaltabbá tette. Bár Piedmontig nem utott el, a város zombijai közül kilenccel is végzett, akik a vadonban kóboroltak. A haywardi incidens idején már minden valószínűség szerint Black volt a világ első számú zombivadásza és nyomolvasója. Élete hátralévő éveiről nem sokat tudni, halálának körülményei is ismeretlenek. 1939-ben életrajza megjelent könyvben, amelynek fejezeteit egy angol napilap folytatásokban közölte. Mivel egyik változat sem maradt fenn, nem tudjuk pontosan, Black hány élőhalottal végzett élete során. A mai napig próbálják felkutatni könyvének elveszett példányait. 1893:

LAJOS FÜLÖP ERŐD, FRANCIA ÉSZAK-AFRIKA

A Francia Idegenlégió egyik altisztjének naplója a történelem egyik legsúlyosabb árványkitöréséről számol be:  Három órával napfelkelte után gyalogszerrel érkezett egy arab férfi. A napszúrás és a szomjúság kis híján végzett vele… Miután egy napig lábadozott, beszámolt a faluját sújtó árványról, amely kannibál szörnyeteggé változtatja áldozatait… Mielőtt kiküldhettünk  volna egy expedíciót a faluba, a déli falon szolgálatot teljesítő őrszemek elsőre állatcsordának tetsző alakokat pillantottak meg a látóhatáron… A távcsövemen keresztül láttam, hogy nem állatok, hanem emberek, bőrük fakó, ruhájuk rongyos. Amikor a szél megfordult, először csak hörgést, majd nem sokkal később rothadó hús förtelmes bűzét 

sodorta felénk… Azt gyanítottuk, hogy ezek a szerencsétlen ördögök a túlélőnket üldözik.  Rejtély, hogyan sikerült ekkora távolságot megtenniük élelem és víz nélkül… A szokásos figyelmeztetésekkel semmire sem mentünk… Az ágyúlövések sem riasztották el őket… A messzehordó puskák is hatástalannak bizonyultak. ..! Strom tizedes azonnal elindult  lóháton Bir-El- Ksaibba, mi pedig lezártuk a kaput, és felkészültünk a támadásra. A támadásból végül a történelem leghosszabb élőhalott ostroma lett. A légionáriusok nem öttek rá, hogy támadóik halottak, és rengeteg lőszert elpazaroltak a testükre leadott lövésekkel. A véletlenszerű fejlövések túl ritkák voltak ahhoz, hogy ráébresszék őket a sikeres taktikára. Az erősítésért küldött Strom tizedesnek nyoma veszett. Feltehetően vagy ellenséges arabok, vagy maga a sivatag végzett vele. Bajtársai három évig állták a sarat az ostromlott erődben! Szerencsére nem sokkal korábban érkezett egy karaván az ellátmánynyal. A víz nem jelentett problémát, mert az erődöt egy forrás köré építették. Végül a teherhordó állatokat, illetve a lovakat is levágták, és megették. Eközben a több mint ötszáz fős élőhalott sereg folyamatosan döngette a falakat. A napló tanúsága szerint sokukat házilag készített robbanóeszközök, kezdetleges Molotov-koktélok ölték meg, másokkal pedig a mellvédről ledobott nagy kőtömbök végeztek. De mindez nem volt elég ahhoz, hogy véget vessen az ostromnak. Az állandó hörgés több embert is az őrületbe kergetett, ketten pedig öngyilkosságot követtek el. Többen is megkíséreltek kitörni és biztonságos távolságba menekülni. Mindnyájukat körbevették és felfalták. Egy lázadási kísérlet tovább csökkentette a létszámot, és végül már csak huszonhét túlélő maradt az erődben. Ekkor az egység parancsnoka kétségbeesett lépésre szánta el magát:  Minden katona megtöltötte a kulacsát vízzel, és magához vette a kevéske megmaradt  élelem ráeső részét. Az összes mellvédre vezető létrát és lépcsőt megsemmisítettük… A déli falon gyülekezve szólongatni kezdtük kínzóinkat, és sikerült is szinte mindegyiket a kapuhoz csalogatni. Drax ezredes elképesztő bátorsággal leereszkedett a gyakorlótérre, és felemelte a reteszt. A bűzlő sokaság azonnal beözönlött az erődünkbe. Az ezredes önmagát  használva csalinak végigvezette a szörnyetegeket a gyakorlótéren, a barakkokon, a kantinon és a gyengélkedőn… az utolsó pillanatban sikerült felhúznunk magunk mellé, bakancsát már megragadta egy rothadó kéz. Ezt követően tovább folytattuk a teremtmények ingerlését. Óbégatva ugrabugráltunk, mint a majmok, de most éppen az volt  a cél, hogy még beljebb csalogassuk őket az erődünkbe…! Dor sete t és O’Toole-t  leeresztettük az északi fal mellett… átrohantak a kapuhoz, és bezárták…! A bestiák bent  rekedtek, és ostobaságukban nem jöttek rá, hogy maguk felé húzva egyszerűen kinyithatnák a kapuszárnyakat! Ahogy egyre nagyobb tömegben feszültek a befelé nyíló kapunak, úgy zárták egyre szorosabbra csapdájuk ajtaját! A légionáriusok ezek után leereszkedtek az erőd külső falán a sivatagba, közelharcban végeztek a néhány kint rekedt zombival, majd elgyalogoltak a legközelebbi oázisig, az onnan több mint 240 mérföldre fekvő Bir Ounane-ig. A hadsereg hivatalos nyilvántartásában nem tesz említést erről az ostromról. Arra sincs magyarázat, hogy amikor a rendszeres futárküldemények elmaradtak, miért nem küldtek ki egy felderítő egységet a Lajos Fülöp erődbe. Az érintett katonák közül egyedül Drax ezredesről található további adat, miszerint hadbíróság elé állították és börtönbüntetésre ítélték. A tárgyalásról készült jegyzőkönyvet, akárcsak a vádakat, titkosították. A járványkitörésről szóló pletykák évtizedekig keringtek az Idegenlégióban, a hadseregben és a francia társadalomban. Számos regény feldolgozta a „pokoli ostromot”. Bár a Francia Idegenlégió

következetesen tagadta az esetet, nem küldtek újabb expedíciót a Lajos Fülöp erődbe. 1901:

LU SHAN, FORMOSA3

Az ázsiai flottánál szolgáló amerikai tengerész, Bili Wakowski beszámolója szerint Lu Shanban a parasztok kikeltek sírjukból, és megtámadták a falut. Mivel Lu Shan távol esett minden nagyobb településtől, és sem telefon, sem távíró nem állt rendelkezésükre, az eset híre csak hét nappal később jutott el Taipeire.  z amerikai misszionáriusok, Alfréd atya és társai, úgy gondolták, hogy Isten mérte ezt a büntetést a kínaiakra, amiért nem fogadták el az 0 igéjét. De majd ők kiűzik belőlük az ördögöt. A kapitányunk azt mondta nekik, várjanak, amíg kijelöli a fegyveres kíséretük  tagjait. Alfred atya azonban mintha meg se hallotta volna. Miközben az öreg az egységet  szervezte, a papok nekivágtak a folyónak. ..Ami különítményünk másnap dél körül ért  afaluba, a kínai hadsereg egyik szakaszával egy időben… holttestek és emberi testrészek  hevertek mindenfelé. A talaj ragacsos volt a vértől. Es az a bűz, Uramisten, az a bűz…! Es aztán előbukkantak a ködből azok az undorító, ördögi teremtmények. Száz méterről tüzet  nyitottunk rájuk, de semmi nem használt ellenük. Sem a Kragek, sem a Gattling… Riley teljesen eszét vesztette. Felcsatolta a szuronyt, és megpróbálta felnyársalni az egyik  bestiát. Tucatnyi másik vetette rá magát. Pillanatok alatt darabokra tépték, aztán marcangolni kezdték a húst a csontjairól! Borzalmas látvány volt…! És akkor felbukkant  valahonnan egy kis kopasz vajákos ember vagy szerzetes, vagy tudom is én, hogy hívják  őket… kezében egy lapos végű ásóval, aminek a másik végén egy félhold alakú penge volt… legalább tizenöt-húsz hulla hevert körülötte… odarohant hozzánk, vadul magyarázott valamit, és közben hol a saját, hol a szörnyetegek fejére mutatott. Az öreg, csak a Jóisten tudja honnan, rájött, miről zagyvál a kínai, és parancsba adta, hogy a okolfajzatok fejét vegyük célba… Mind egy szálig végeztünk velük… Amikor átvizsgáltuk  a holttesteket, a sok kínai között találtunk néhány fehér embert is, a misszionáriusokat. Az egyik emberünk ráakadt egy szörnyetegre, amelyiknek egy sorozat eltörte a gerincét. Még élt, karjával kalimpált, csattogtatta véres fogsorát, és közben azt a borzalmas nyöszörgést  hallatta! Az öreg felismerte benne Alfred atyát. Elmondott egy miatyánkot, majd golyót  eresztett a pap fejébe. Wakowski a teljes sztorit egy Kísérteties történetek  nevű ponyvamagazinnak mondta el, aminek az lett az eredménye, hogy haladéktalanul leszerelték, és börtönbe zárták. Szabadulása után Wakowski nem volt hajlandó nyilatkozni. Az amerikai haditengerészet a mai napig tagadja, hogy az eset megtörtént volna. 1905:

TABORA, TANGANYIKA, NÉMET KELET-AFRIKA

Bírósági jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy egy bennszülött vezetőt, akit egyszerűen csak „Simon” néven említenek, megvádoltak egy híres fehér vadász, Kari Seekt lefejezésével. Simon védőügyvédje, egy Guy Voorster nevű holland ültetvényes, elmagyarázta, védence abban a hitben volt, hogy hőstettet hajtott végre. Voorster így érvelt: Simon népe hisz egy olyan betegség létezésében, amely megfosztja az embert az életerőtől.   halott teste tovább él, de nem vesz tudomást a környezetéről, és kizárólag a kannibalizmus vezérli… Ráadásul ennek az élőhalott szörnyetegnek az áldozatai kikelnek 

saját sírjukból, és további áldozatokat szednek. Ez addig ismétlődik újra meg újra, míg végül semmi más nem marad a Föld színén, csak ezek a borzalmas, húsevő szörnyek. .. Védencem azt mondja, hogy a szóban forgó áldozat két nappal a megbeszélt időpont után érkezett vissza a táborba, zavart elmeállapotban, karján rejtélyes sebbel. Aznap délután meghalt… Védencem elmondása szerint Herr Seekt felkelt a halálos ágyáról, és megtámadta a csapat többi tagját. Védencem saját késével vágta le Herr Seekt fejét, majd a tábortűzre vetette a testét. Mr. Voorster sietve hozzátette, hogy nem ért egyet Simon vallomásával, és csak azért fordította le, hogy bizonyítsa, a férfi megőrült, ezért nem lenne szabad kivégezni. De mivel az elmebaj csak fehérek esetében számít enyhítő körülménynek, afrikaiaknál nem, Simont kötél általi halálra ítélték. A tárgyalás jegyzőkönyvei a mai napig fellelhetőek, bár borzalmasan rossz állapotban, a tanzániai Dar es Salaamban. 1911:

VITRE, LOUISIANA, USA

Ez a közismert amerikai legenda, amit kocsmákban és középiskolai öltözőkben mesélnek a déli államokban, dokumentált történelmi tényeken alapszik. Halloween éjszakáján cajun fiatalok „bátorságpróbát” tartottak, ami abból állt, hogy éjféltől napfelkeltéig a folyó mocsaras deltájában tartózkodtak. A helyi szóbeszéd szerint egy régi ültetvényes család leszármazottai zombiként portyáznak a mocsárban, elfogyasztva és újjáélesztve minden embert, aki az útjukba kerül. Másnap délig egyeden fiatal sem tért vissza a bátorságpróbáról. A városiak összeállítottak egy mentőcsapatot, hogy fésüljék át a mocsarat. Mintegy harminc élőhalott támadt rájuk, soraikban az eltűnt kamaszokkal. A keresők visszavonultak, akaratlanul is Vitre- be vezetve a zombikat. A város lakói elbarikádozták magukat otthonaikban, de egy ember, Henri De La Croix, bízott abban, hogy ha melasszal locsolja le az élőhalottakat, az rovarok millióit fogja odavonzani, és egyszerűen megeszik őket. A kísérlet kudarcot vallott, De La Croix kis híján az életével fizetett érte. A zombikat azután még egyszer lelocsolták, ezúttal kerozinnal, majd felgyújtották őket. Mivel nem mérték fel előre tettük következményeit, Vitre lakosai elborzadva nézték végig, ahogy a lángoló élőhalottak mindent felgyújtanak, amihez csak hozzáérnek. Sokan saját elbarikádozott házukban égtek halálra, mások a mocsárba menekültek. Napokkal később az önkéntes mentőcsapatok ötvennyolc túlélőt számoltak össze (a városkában eredetileg 114 fő lakott). Vitre teljesen porig égett. Bizonytalanok az adatok az élőhalottak, illetve az emberi áldozatok számát illetően. Amikor az összes tetemet összeszámolták, legalább tizenöttel többet találtak, mint ahányan eltűntek a városból. Baton Rouge-ban a hivatalos jelentés „a néger lakosság lázadó viselkedésével” magyarázta az esetet, ami azért különösen érdekes, mert Vitre teljes lakossága fehérekből állt. A zombi járványkitörésről szóló bizonyítékok magánlevelekből és naplókból származnak, amelyek a mai napig fellelhetőek a túlélők leszármazottainál. 1913:

PARAMARIBO, SURINAME

Dr. Ibrahim Obeidallah feltehetően az első volt, aki tudományos módszerekkel közelített az élőhalottakhoz, de (szerencsére) nem az utolsó. Dr. Jan Vanderhaven, akit Európában nagyra becsültek szakmai körökben a leprával kapcsolatos kutatásaiért, azért érkezett a

4

dél-amerikai gyarmatra, hogy ennek az ismerős betegségnek egy bizarr válfaját tanulmányozza.  megfertőződött betegek ugyanazokat a tüneteket produkálják, mint más leprások a világ minden táján: üszkösödő sebek, foltos bőr, rothadó hús. De a hasonlóságok ezzel véget is érnek. Ezek a szerencsétlenek látszólag teljesen megbolondulnak… Semmilyen jelét nem mutatják annak, hogy képesek lennének racionálisan gondolkodni, vagy akár felismerni az ismerős tárgyakat, embereket… Nem alszanak, és vizet sem vesznek magukhoz. Minden ételt elutasítanak, kivéve azt, ami él… Tegnap az egyik kórházi alkalmazott, puszta szórakozásból és utasításaim ellenére, egy sebesült patkányt hajított a betegek cellájába.  Egyikük azonnal megragadta a rágcsálót, és egészben lenyelte… A fertőzöttek szinte a veszettségben szenvedőkre jellemzően ellenségesek… Vicsorognak, mint az állatok, és fogaikkal kapkodnak mindenki után, aki a közelükbe megy… Az egyik beteg látogatóját, egy befolyásos asszonyt, aki fittyet hányt a kórházi szabályzatra, megharapta fertőzött  férje. Minden ismert kezelés ellenére az áldozat sebe elfertőződött, és az asszony még aznap meghalt… Holttestét visszaszállították a család ültetvényére… Hiába könyörögtem, boncolási kérelmemet, az illendőségre hivatkozva, megtagadták… Aznap éjjel a tetemet  állítólag ellopták… Az alkohollal, formalinnal és a szövetek 90 °C-os hőmérsékletre történő hevítésével végzett kísérletek kizárják annak valószínűségét, hogy baktériummal lenne dolgunk… Ezért arra kell következtetnem, hogy a betegségért egy ragályos élőfolyadék a felelős… a Solanum nevet adtam neki. (A „ragályos élő folyadék” bevett terminusnak számított, mielőtt általánosan elterjedt volna a latin vírus szó használata.) Ezek a részletek dr. Vanderhaven 200 oldalas, egy év vizsgálatait összefoglaló tanulmányából származnak. Munkájában leírja a zombik fájdalomtűrését, a légzés hiányát, a lassú bomlást, a lelassult, koordinálatlan mozgásukat és az öngyógyítás megszűnését. A páciensek erőszakos természete és a kórház alkalmazottainak nyilvánvaló félelme miatt Vanderhaven sosem jutott el odáig, hogy felboncoljon egy zombit. Ezért nem jutott el addig a felismerésig, hogy az élőhalottak valóban halottak. 1914-ben visszatért Hollandiába, és publikálta a művét. A sors iróniája, hogy az sem elismerést, sem derültséget nem keltett tudományos körökben. Felfedezését, mint sok más abban az évben íródott művet, teljesen elhomályosította az első világháború kitörése. A könyv példányai elfeledve hevertek Amszterdamban. Vanderhaven visszatért a hagyományos gyógyításhoz Holland KeletIndiákon (Indonéziában), és itt is halt meg maláriában. Vanderhaven legnagyobb áttörése annak felfedezése volt, hogy a zombik létrejöttéért egy vírus a felelős, és ő volt az első ember, aki a „Solanum” névvel illette a vírust. Hogy miért pont ezt a nevet választotta, az rejtély. Bár európai kortársai nem értékelték művét, manapság világszerte olvassák. Sajnos az egyik ország a jó doktor felfedezéseit borzalmas célokra használta fel. (Lásd: „1942-45. Harbin”, 255-257. oldal.) 1923:

COLOMBO, CEYLON

Ez a beszámoló az Indiai-óceán térségében élő kivándorolt britek napilapjában, a The Orientatüvsi jelent meg. Christopher Wellst, a Brit Birodalmi Légitársaság másodpilótáját egy mentőcsónakban találták meg, miután tizennégy napot töltött a nyílt tengeren. Utolsó erőtartalékait összeszedve Wells elmesélte, hogy egy férfi holttestét szállította, akire egy brit expedíció bukkant a Mount Everesten. A holttest európai volt, ruhája nagyjából a száz

évvel korábbi divatot idézte, azonosító okmányokat nem találtak nála. Mivel teljesen

éggé volt fagyva, az expedíció vezetője úgy döntött, repülővel visszaküldi Colombóba további tanulmányozás céljából. Útközben a hulla kiolvadt, újjáéledt, és megtámadta a repülőgép személyzetét. A három férfinak úgy sikerült végeznie vele, hogy egyikük bezúzta a koponyáját egy tűzoltóberendezéssel (nem jöttek rá, mivel állnak szemben, és csak ártalmatlanná akarták tenni, ezért a fejre mért ütés szerencsésnek mondható). Az azonnali életveszélytől megmenekültek, de dulakodás közben a repülőgép is súlyos sérüléseket szenvedett. A pilóta vészjelzést küldött rádión, de arra már nem maradt ideje, hogy a pozíciójukat is megadja. A három férfi ejtőernyővel kiugrott az óceán fölött, a legénység parancsnoka nem sejtette, hogy harapott sebének végzetes következményei lesznek. A rákövetkező napon meghalt, majd néhány órával később újjáéledt, és azonnal rátámadt a másik két férfira. Amíg a pilóta élőhalott támadójával viaskodott, Wells, pánikba esve, mindkettőjüket lerúgta a csónakról. Miután elmondta — egyesek szerint meggyónta - történetét a hatóságoknak, Wells elveszítette az eszméletét, és másnap meghalt. Beszámolóját egy napszúrást szenvedett haldokló hagymázas képzelgésének tudták be. Az esetet követő vizsgálat nem akadt sem a repülőgép, sem a legénység, sem az állítólagos zombi nyomára. 1942:

KÖZÉP-CSENDES-ÓCEÁNI SZIGETEK

A japán seregek kezdeti előrenyomulása során egy szakasznyi tengerészgyalogost küldtek a Karolina-szigetcsoporthoz tartozó Atukra, hogy létesítsenek helyőrséget a szigeten. Néhány nappal megérkezésük után az egységre zombik támadtak a dzsungelből. A katonákat súlyos veszteségek érték. Mivel semmilyen információval nem rendelkeztek támadóikról, illetve arról, milyen módszerrel lehetne elpusztítani őket, a tengerészgyalogosok a sziget északi végében álló hegy tetejére épült erődítménybe menekültek. A sors iróniája, hogy a tengerészgyalogosok sorsukra hagyták sebesült társaikat, de ezzel a nem éppen lovagias tettel megóvták magukat attól, hogy újjáéledő bajtársaik megfertőzzék őket. A szakasz napokig rostokolt a hegyi erődítményben,

élelmük egyáltalán nem volt, vizük kevés, és semmilyen kapcsolatot nem tudtak létesíteni a külvilággal. Eközben az élőhalottak folyamatosan ostromolták a hegycsúcsot, a meredek sziklákon ugyan nem tudtak feljutni, de teljesen elzárták a menekülés útját. Kétheti raboskodás után Asi Nakamura, a szakasz mesterlövésze felfedezte, hogy a fejlövés végzetes a zombikra nézve. Ezzel a tudással felvértezve a japánok végre rájöttek, hogyan vegyék fel a harcot támadóikkal. Miután lelőtték az őket körülvevő élőhalottakat, behatoltak a dzsungelbe, hogy módszeresen megtisztítsák a szigetet. Szemtanúk beszámolója szerint a csapat parancsnoka, Hirosi Tomonaga hadnagy tizenegy zombit fejezett le a katanájá- val (nyomós érv a fegyver használata mellett). Egy a háborút követő összehasonlító vizsgálat megállapította, hogy Atuk minden valószínűség szerint azonos a Sir Francis Drake által leírt „Kárhozottak szigetével”. Tomonaga háború után tett vallomásában azt mondta az amerikaiaknak, hogy miután a rádiókapcsolat helyreállt Tokióval, a japán főparancsnokság azt a határozott utasítást adta, hogy ne öljék meg, hanem ejtsék foglyul a megmaradt zombikat. Miután a feladatot végrehajtották (négy élőhalottat sikeresen megkötöztek és kipeckelték a szájukat), egy I-58-as birodalmi tengeralattjáró elszállította az élőhalott foglyokat. Tomonaga bevallotta, hogy nem tudja, mi történt a négy zombival. Neki és embereinek halálbüntetés terhe mellett megparancsolták, hogy nem beszélhetnek az incidensről. 1942-45:

HARBIN, MANDZSUKOU JAPÁN BÁBÁLLAM (MANDZSÚRIA)

 Napfelkelte a pokolban című, 195 l-es könyvében az amerikai hadsereg egykori hírszerző tisztje, David Shore részletesen beszámol egy biológiai kísérletsorozatról, amelyet a japán hadsereg „Fekete Sárkány” nevű egysége hajtott végre a háború idején. Ezek egyike volt a „Cseresznyevirágzás” fedőnevű kísérlet, amely kimondottan a zombik tenyésztésére és katonai kiképzésére irányult. Shore szerint, amikor a japán haderő 1941-42-ben megszállta Holland Kelet-Indiát, a surabayai orvosi könyvtárban rábukkantak Jan Vanderhaven művének egyik példányára. A kötetet elküldték a Fekete Sárkány harbini főhadiszállására további tanulmányozás céljából. Készült ugyan egy elméleti terv, de sehol sem találtak hozzá mintát a Solanumból (annak bizonyítéka, hogy az ősi zombiölő rend, az „Élet Testvérisége” túl jól végezte dolgát). Hat hónappal később aztán minden megváltozott, amikor tudomást szereztek az Atuk-szigeten lezajlott incidensről. A négy megkötözött zombit Harbinba szállították. Hármukon kísérleteket végeztek, míg egyet további zombik „előállítására” fogtak be. Shore azt állítja, hogy japán disszidenseket (akik nem értettek egyet a katonai rezsimmel) használtak kísérleti alanyként. Miután egy negyven zombiból álló „szakasz” újjáéledt, a Fekete Sárkány vezetői megpróbálták engedelmes robotokká átképezni őket. A kísérlet lehangoló eredménnyel zárult: a harapások következtében tizenhat kiképzőtisztből tíz zombivá változott. Kétévnyi sikertelen kísérletezés után eldöntötték, hogy a most már ötven zombiból álló osztagot bevetik a szövetségesek ellen. Tíz élőhalottat a Burmában állomásozó brit erők fölött akartak lehajítani ejtőernyővel. A repülőgépet azonban telibe találta egy légvédelmi üteg, mielőtt célhoz ért volna, kigyulladt, és élőhalott rakományával együtt megsemmisült. A második alkalommal tíz zombit szállítottak volna tengeralattjáróval az amerikaiak által felügyelt Panamacsatornához (azt remélték, hogy az ezt követő zűrzavar fennakadást okoz majd az amerikai hadihajók építésében). A tengeralattjárót elsüllyesztették útközben. Harmadik próbálkozásra (ismét tengeralattjáróval) húsz zombit akartak az óceánba ereszteni az Egyesült Államok nyugati partjánál. Félúton a hajó kapitánya rádióüzenetet küldött,

miszerint a zombik elszabadultak, és megtámadták a legénységet, ezért nincs más választása, mint elsüllyeszteni a hajót. A háború végéhez közeledve egy negyedik és egyben utolsó kísérletet is végrehajtottak: a megmaradt tíz zombit ejtőernyővel ledobták a kínai gerilláktól hemzsegő Jünnan tartomány fölött. A lefelé vitorlázó zombik közül kilenc fejébe golyót eresztettek a kínai mesterlövészek. Nem voltak tisztában a lövések jelentőségével. Azt a parancsot kapták, hogy mindig fejre célozzanak. Az utolsó zombit elfogták, megkötözték és Mao Ce-tung főhadiszállására vitték további tanulmányozásra. Amikor a Szovjetunió 1945-ben megszállta Mancsukuót, a „Cseresznyevirágzás” projekttel kapcsolatos minden feljegyzés és bizonyíték eltűnt. Shore azt állítja, hogy könyve a Fekete Sárkány különítmény két tagjának beszámolóján alapszik, akiket személyesen hallgatott ki, miután a háború végén Dél-Koreában megadták magukat az amerikai hadseregnek. Shore először egy kis független kiadót, a Green Brothers Presst kereste meg könyvével, de mielőtt a könyv eljuthatott volna a könyvesboltokba, a kormány az összes példányt elkobozta. Joseph McCarthy szenátor „obszcén és felforgató szövegek” kiadásával vádolta meg a Green Brothers Presst. A kiadó hamarosan csődöt jelentett. David Shore-t a nemzetbiztonság veszélyeztetésével vádolták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a kansasi Fort Leavenworthben. 1961-ben kegyelmet kapott, de szabadulása után két hónappal szívrohamban elhunyt. Özvegye, Sara Shore, 1984-es haláláig rejtegetett egy titkos és illegális másolatot a kéziratból. Lányuk, Hannah, nemrégiben nyerte meg az újrakiadás jogáért indított pert. 1943:

FRANCIA ÉSZAK-AFRIKA

Az alábbi részlet Anthony Marno őrvezető jelentéséből származik, aki az amerikai légierő egyik B-24-es bombázójának farlövésze volt a második világháborúban. Egy olaszországi német csapatösszevonások ellen intézett éjszakai bevetésről visszafelé tartva a repülőgép eltévedt az algériai sivatag fölött. Az üzemanyag fogytán volt, ezért amikor a pilóta meglátott odalent valamit, ami emberi településnek látszott, utasította a legénység tagjait, hogy ugorjanak ki. A Lajos Fülöp erőd fölött voltak. Úgy festett az egész, mint valami gyerekkori rémálom… Kinyitottuk a kaput, be sem volt  reteszelve. Besétáltunk az udvarra, és bármerre néztünk, mindenütt csontvázak hevertek.  Hatalmas kupacokban, nem viccelek! Mindenfelé csontok, mint egy filmben. A kapitány csak megrázta a fejét, és így szólt: „Fogadni mernék, hogy valahol kincsek vannak itt  elásva. ” Még szerencse, hogy a kútban nem volt egyetlen hulla sem. Sikerült  megtöltenünk a kulacsunkat, és találtunk néhány használható eszközt is. Eleiem nem volt, de amúgy se lett volna étvágyunk. Marnót és a legénység többi tagját egy arab karaván mentette meg ötven mérföldre az erődtől. Amikor az erőd felől kérdezték őket, az arabok nem válaszoltak. Az amerikai hadseregnek akkor sem kapacitása nem volt rá, sem érdeke nem fűződött ahhoz, hogy expedíciót küldjön egy elhagyatott romhoz a sivatag kellős közepén. Az erőd felderítésére később sem került sor. 1947:

JARVIE, BRIT COLUMBIA

Öt különböző napilapban jelentek meg cikksorozatok az ebben a kis kanadai falucskában

lejátszódott véres és hősies események kapcsán. A járványkitörés okáról nem sokat tudni. Történészek szerint Mathew Morgan helyi vadász hurcolta be a fertőzést, miután egy éjjel rejtélyes harapásnyommal a vállán tért vissza. Másnap hajnalra huszonegy zombi portyázott Jarvie utcáin. Kilenc embert teljesen felzabáltak. A tizenöt életben maradt falubeli elbarikádozta magát a serif irodájában. Egy szerencsés lövés megmutatta nekik, hogy mit tesz egy golyó a zombiaggyal. De mivel az ablakok többségét addigra bedeszkázták, ennek a tudásnak nem sok hasznát vették. Kiötöltek egy tervet: kimásznak a tetőre, eljutnak valahogy a távíró irodához, és üzennek a hatóságoknak Victoriába. Félúton ártak az utcán, amikor a közelben tartózkodó élőhalottak felfigyeltek rájuk, és üldözőbe vették őket. A csapat egyik tagja, Regina Clark, szólt a többieknek, hogy menjenek csak, majd ő feltartóztatja a zombikat. Clark, akinél nem volt más, csak egy Ml-es karabély, zsákutcába csalta üldözőit. Szemtanúk állítják, hogy Clark szándékosan intézte így, hogy a szűk helyen egyszerre maximum négy célpontra kelljen tüzelnie. Higgadt fejjel és elképesztő újratöltési sebességgel Clark egyedül végzett az egész hordával. Több szemtanú is esküszik rá, hogy tizenöt lövést adott le tizenkét másodperc alatt úgy, hogy egyetlenegy golyó sem tévesztett célt. Ennél is döbbenetesebb, hogy az első zombi, akit agyonlőtt, a saját férje volt. A hivatalos beszámolók „megmagyarázhatatlan okból kitört zavargást” emlegettek. Az újságokban megjelent cikkek azonban Jarvie lakóinak beszámolóin alapultak. Regina Clark senkinek nem adott interjút. Emlékiratait családja féltve őrzött titokként kezeli. 1954:

THAN HOA, FRANCIA INDOKÍNA

Az alábbi bekezdés részlet Jean Beart Lacoutour, francia üzletember leveléből, aki ezen az egykori gyarmaton élt.   játék neve „ördögtánc”. Egy élő embert ketrecbe zárunk egy ilyen teremtménnyel. Az embernél csak egy kés van, a pengéje nem lehet hosszabb nyolc centiméternél… Vajon túléli ezt a keringőt az élőhalottal? Ha nem, milyen hosszú ideig bírja? A nézők  fogadásokat kötnek a lehetséges kimenetelre… Egy egész istállónyit tartunk ezekből a vérszomjas gladiátorokból. Többségük a vesztes meccsek áldozataiból kerül ki. Másokat  az utcáról fogunk be… a családjuk jó pénzt kap értük… Isten irgalmazzon bűnös lelkemnek. A levél jelentős vagyonnal együtt érkezett meg a franciaországi La Rochelle-be, három hónappal azután, hogy Francia Indokínát elfoglalták Ho Si Minh kommunista gerillái. Lacoutour „ördögtáncának” további sorsa ismeretlen. Több információ nem látott napvilágot róla. Egy évvel később megérkezett Franciaországba Lacoutour holtteste, a rothadás előrehaladott állapotában, golyóval az agyában. Az észak-vietnami halottkém magyarázata szerint öngyilkos lett. 1957:

MOMBASA, KENYA

Részlet egy kihallgatási jegyzőkönyvből. A brit hadsereg tisztje faggat egy foglyul ejtett kikuju lázadót a Mau Mau felkelés alatt (a válaszokat a tolmács közvetítésével jegyezték le):

Kérdés: Hányan voltak?

Válasz: Öten. Kérdés: írja le őket! Válasz: Fehér emberek, bőrük szürke, repedezett. Némelyiknek sebek, harapásnyomok voltak a testén. Mindnyájuk mellkasán golyó ütötte lyukak. Imbolyogva közeledtek. Hörögtek. A szemük nem látott. A fogaik véresek voltak. A döghús bűze csalogatta őket oda. Az állatok elmenekültek. Vita alakul ki a fogoly és a maszáj tolmács között. Afogoly elhallgat.

Kérdés: Azután mi történt? Válasz: Értünk jöttek. Elővettük a lalemeket (maszáj fegyver, hasonló a bozótvágó késhez), levágtuk a fejüket, aztán elástuk őket. Kérdés: Elásták a fejeket? Válasz: Igen. Kérdés: Miért? Válasz: Mert a tűz elárult volna minket. Kérdés: Megsebesült? Válasz: Akkor most nem lennék itt. Kérdés: Nem féltek? Válasz: Mi csak az élőktől félünk. Kérdés: Akkor ezek gonosz szellemek voltak?  fogoly elneveti magát.

Kérdés: Mi olyan vicces? Válasz: A gonosz szellemeket azért találták ki, hogy gyerekeket ijesztgessenek velük. Ezek élőhalottak voltak. A fogoly ezen kívül nem sokat árult el. Amikor megkérdezték tőle, vannak-e még zombik odakint, nem válaszolt. A teljes kihallgatási jegyzőkönyv még abban az évben megjelent egy brit újságban. Különösebb feltűnést nem keltett. 1960:

BJELGORANSZK, SZOVJETUNIÓ

A második világháború vége óta gyanították, hogy a Mandzsúriát megszálló szovjet csapatok a Fekete Sárkány projektben résztvevő tudósokra, adatokra és kísérleti alanyokra (zombikra) is rátették a kezüket. A közelmúltban napvilágra került tények megerősítették, hogy ez valóban így történt. Az új szovjet terv célja egy élőhalottakból álló titkos hadsereg létrehozása volt, akiket az elkerülhetetlen harmadik világháborúban vetettek volna be. A „Cseresznyevirágzást” átkeresztelték „Tokhalra”, és egy kelet-szibériai kisvárosba telepítették, ahol a telephelyen kívül mindössze egyetlen épület állt, egy disszidensek számára létesített hatalmas börtön. A helyszín nemcsak a teljes titoktartást garantálta, de bőségesen ellátta őket kísérleti alanyokkal is. Legújabb ismereteink szerint valami balul

ütött ki a kísérletek során, és járvány tört ki a városkában. Több száz zombi szabadult el. A néhány életben maradt tudósnak sikerült bemenekülnie a börtönbe. A vastag falak mögött megnyugodtak, mert azt hitték, hamarosan megérkezik a segítség. Nem érkezett meg. Egyes történészek azt gondolják, hogy a város szerencsétlen fekvése (nem vezettek hozzá utak, az ellátmányt légi úton lehetett csak eljuttatni az itt élőknek) akadályozta meg az azonnali válaszlépést. Mások szerint, mivel a projektet még Sztálin indította el, a KGB vonakodott tájékoztatni róla Nyikita Hruscsovot. Egy harmadik elmélet szerint a szovjet vezetés tudott a katasztrófáról, csapatai körülzárták a területet, hogy megelőzzék a nagyobb járványt, majd kíváncsian várták, mi lesz az ostrom végkimenetele. A börtön falain belül a tudósokból, katonákból és foglyokból álló közösség kényelmesen elvolt. Melegházakat építettek; kutakat ástak; az áramot szélmalmok és emberi erővel hajtott dinamók segítségével állították elő. Rádión napi kapcsolatot tartottak a központtal. A túlélők jelezték, hogy ki tudnak tartani a tél beálltáig, amikor az élőhalottak remélhetőleg megfagynak. Három nappal azelőtt, hogy beköszöntöttek volna az első őszi fagyok, egy szovjet repülőgép termonukleáris bombát dobott Bjelgoranszkra. Az egy megatonnás robbanás eltörölte a föld színéről a várost, a börtönt és a környező vidéket. A katasztrófát a szovjet kormány évtizedekig hétköznapi nukleáris kísérletként magyarázta. Az igazság csak 1992-ben derült ki, amikor információk kezdtek nyugatra szivárogni. Az idősebb szibériaiak is emlékeztek még a járványkitörésre, amikor Oroszország frissen felszabadult sajtója meginterjúvolta őket. Visszavonult szovjet vezetők emlékirataiban is találtak utalásokat arra, mi is történt valójában. Sokan tudomást szereztek Bjelgoranszk városának létezéséről. Más források megerősítették, hogy politikai börtön és biológiai hadviselés eszközeit kutató központ állt ott. Egyesek odáig mentek, hogy még valami „kitörést” is beismertek, bár azt egyikük sem kívánta részletezni, pontosan mi tört ki. A legnagyobb kárt az a bizonyíték okozta, amit Artyom Zenovjev, orosz maffiózó, a KGB egykori levéltárosa hozott nyilvánosságra: átadta a kormány összes hivatalos elentésének másolatát az ügyről egy meg nem nevezett nyugati forrásának (busás ellenszolgáltatás fejében). A dokumentum tartalmaz rádióbeszélgetés-átiratokat, légi felvételeket (előtte és utána), a földi csapatok és a bombázó legénységének jelentését, valamint a Tokhal projekt vezetőinek aláírt vallomásait. A jelentéshez csatolva kiszivárogtatott egy 643 oldalas laboratóriumi feljegyzést is az élőhalott kísérleti alanyok élettani tulajdonságairól és viselkedéséről. Az oroszok az egész leleplezést kacsának titulálták. Ha ez igaz, és Zenovjev valóban nem más, csak egy zseniálisan kreatív opportunista, akkor vajon a felelősök listája miért egyezik meg azoknak a tudósoknak, katonai vezetőknek és Politbüro tagoknak a névsorával, akiket a KGB napra pontosan egy hónappal azután likvidált, hogy Bjelgoranszk elhamvadt? 1962:

AZONOSÍTATLAN VÁROS, NEVADA, USA

Az eset részletei meglepően hézagosak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ez a árvány bolygónk egy viszonylag sűrűn lakott térségében, a huszadik század második felében tört ki. A másodkézből elmondott beszámolók, megsárgult újságkivágások és egy gyanúsan pontatlan rendőrségi jelentés alapján az történhetett, hogy néhány zombi megtámadta Hank Davis helyi farmert és három napszámosát, majd öt napon és öt éjjelen

keresztül ostromolták a pajtát, ahová Davis és társai bezárkóztak. Amikor a rendőrök végül megérkeztek, lelőtték az élőhalottakat, és beléptek a pajtába, mind a négy férfit holtan találták. A vizsgálat megállapította, hogy a négy férfi egymással végzett. Pontosabban három embert megöltek, a negyedik pedig önkezével vetett véget az életének. A történtek pontos okát nem sikerült megfejteni. A pajta biztosan állta a zombik rohamait, és a bent felhalmozott víznek és élelemnek is megvolt még több mint a fele. A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy a zombik vég nélküli hörgése, illetve a teljes elszigeteltség és tehetetlenség érzése lelkileg összeroppantotta őket. Hivatalos magyarázatot nem adtak a járványkitörésre. Az esetet a mai napig „vizsgálják”. 1968:

KELET-LAOSZ

A történetet Peter Stavros, a Különleges Erők később drogproblémákkal kezelt, egykori mesterlövésze mesélte el egy pszichiáternek 1989-ben, miközben pszichológiai megfigyelés alatt állt egy Los Angeles-i veteránkórházban. Stavros azt állította, hogy egységével rutinbevetésen voltak a vietnami határ mentén. Célpontjuk egy falu volt, amely a gyanú szerint a Pathet Lao (kommunista gerillák) gyülekezőhelyéül szolgált. Megérkezvén azt látták, hogy a falut éppen több tucatnyi élőhalott ostromolja. A különítmény parancsnoka valami miatt visszavonulást rendelt el, majd rádión légicsapást kért a falura. A napalmbombák a zombikat és az élőket egyaránt megsemmisítették. Semmilyen dokumentált bizonyíték nem támasztja alá Stavros történetét. Egységének többi tagja vagy halott, vagy bevetés közben eltűnt, vagy ismeretlen helyen tartózkodik, vagy egyszerűen nem hajlandó nyilatkozni. 1971:

NONG’ONA-VÖLGY, R UANDA

Jane Massey-t, az Elő Föld magazin újságíróját azért küldték ide, hogy dokumentálja a veszélyeztetett ezüsthátú gorillák életét. Ez a részlet kis anekdotaként szerepel ebben a ritka és egzotikus főemlősökről szóló nagyobb lélegzetű tanulmányban.  Meredek falú völgy fölött haladtunk el, amikor mozgást vettem észre a zöld lombkorona alatt. Vezetőnk is látta, és sürgetni kezdett bennünket, hogy gyorsítsuk meg lépteinket.  Hirtelen valami olyasmi ütötte meg a fülemet, ami nagyon ritka a világnak ezen a részén: teljes csönd. Semmit nem hallottam, se madarakat, se állatokat, de még bogarakat sem, edig akad itt néhány igen hangos bogár. Megkérdeztem Kengerit, de csak annyit mondott, hogy ne álljak meg. Lentről, a völgyből hátborzongató nyöszörgés hallatszott. Kevin [az expedíció fotósa] a szokásosnál is jobban elsápadt, és egyre azt ismételgette, biztosan csak  a szél az. Nos, én hallottam már a szelet Sarawakban, Sri Lankán, az Amazonas mentén, sőt még Nepálban is, és ez NEM a szél volt! Kengeri a bozótvágója markolatára tette a kezét, és intett, hogy fogjuk be a szánkat. Mondtam neki, hogy menjünk le a völgybe, nézzük meg, mi az. Nemmel válaszolt. Amikor tovább erősködtem, csak annyit mondott: „A holtak járnak ott”, és ment tovább. Massey sosem tért vissza a völgybe, hogy megtudja, milyen lény adja ki ezt a hangot. A vezető lehetett egyszerűen babonás is. A nyöszörgés lehetett a szél hangja is. A térképekről azonban kiderül, hogy a völgyet minden irányból meredek sziklafalak veszik körül, ezért a zombik nem tudnak kijutni belőle. Elméletileg ez a völgy tökéletes

gyűjtőhely környékbeli törzsek számára, akik csak csapdába ejteni és nem elpusztítani akarják az élőholtakat. 1975:

AL-MARQ, EGYIPTOM

A járványkitörésről szóló információk különböző forrásokból származnak: a város lakóival készített interjúkból, kilenc alacsonyabb rangú egyiptomi katona vallomásából, Gassim Farouk (az egyiptomi légierő hírszerző tisztje, aki a közelmúltban az Egyesült Államokba emigrált) beszámolójából és számos nemzetközi újságírótól, akik nevük elhallgatását kérték. Mindezek a források alátámasztják azt a történetet, miszerint zombik támadtak meg és foglaltak el egy kis egyiptomi falucskát. Az ott lakók segélykérésére nem érkezett válasz sem a szomszédos település rendőrségétől, sem a mindössze harmincöt mérföldre Gabal Garibnál állomásozó második páncélozott hadosztálytól. A sors bizarr átéka folytán a telefon kezelője, Gabal Garibban, az izraeli Moszad ügynöke volt, aki továbbította az információt az IDF, az izraeli védelmi erők parancsnokságára Tel Avivba. Az információt átverésnek ítélte mind a Moszad, mint az izraeli vezérkar, és nem foglalkoztak volna vele, ha nincsen Jacob Korsunsky tábornok, Golda Meir miniszterelnök tanácsadója. Korsunsky amerikai zsidóként és David Shore egykori kollégájaként tudott a zombik létezéséről, és tisztában volt azzal, mekkora fenyegetést elentenek, ha nem ügyelnek rájuk. Korsunskynak csodával határos módon sikerült meggyőznie Meirt, hogy küldjön ki egy felderítő egységet Al- Marqba. Addigra a fertőzés már tizennégy napja kitört. Kilenc túlélő elbarikádozta magát a falu mecsetében. Élelmük nem volt, vizük fogytán. Egy ejtőernyős szakasz Korsunsky vezetésével földet ért AlMarq központjában, és egy tizenkét órás ütközetben végeztek a zombikkal. A történet befejezésével kapcsolatban sok találgatás kapott szárnyra. Egyesek úgy tudják, hogy az egyiptomi hadsereg körülvette Al-Marqot, foglyul ejtette az izraelieket, és arra készült, hogy ott helyben kivégzi őket. Csak a túlélők könyörgésének hatására, akik megmutatták a katonáknak a zombitetemeket, engedték haza az egyiptomiak az izraelieket. Mások még tovább mennek, és egyenesen azt állítják, hogy ez az incidens vezetett az egyiptomi-izraeli viszony enyhüléséhez. Semmilyen kézzelfogható bizonyíték nem került napvilágra az esettel kapcsolatban. Korsunsky 1991-ben meghalt. Emlékiratait, személyes beszámolóit, katonai kommünikéit, a vonatkozó újságcikkeket, sőt még a Moszad egyik operatőre által a csatáról készített filmet is titkosította az izraeli kormány. Ha a történet igaz, az felvet egy érdekes és igen nyugtalanító kérdést. Az egyiptomi hadsereg miért hagyta magát olyan könnyedén meggyőzni a zombik létezéséről, amikor a holttestek semmiben sem különböztek az emberi hulláktól? Nem lehetséges, hogy a hihetetlen történet csak attól vált hihetővé, hogy találtak egy (vagy több) még mindig „működő” példányt? Ha igen, akkor hol vannak most ezek a példányok? 1979:

SPERRY, ALABAMA

Chuck Bemard, a helyi postás egy napon arra lett figyelmes, hogy a Henrichs farmnál még mindig nem vitték be az előző napi küldeményeket. Mivel korábban soha nem fordult elő ilyesmi, Bemard úgy döntött, személyesen viszi be a leveleket a házhoz. Ötvenlábnyira lehetett a bejárati ajtótól, amikor puskalövéseket, fájdalmas üvöltéseket, majd segélykiáltást hallott. Bemard elmenekült a farmról, tíz mérföldet vezetett a legközelebbi

telefonkészülékig, és felhívta a rendőrséget. A helyszínre érkezve a seriff hivatal két embere és a mentősök holtan találták a Henrichs család tagjait. Brutálisan lemészárolták őket. Az egyetlen túlélő, Freda Henrichs, egyértelműen az előrehaladott fertőzés tüneteit produkálta. Mindkét mentőorvost megharapta, mielőtt sikerült megkötözniük. A harmadik rendőr, aki később ért a helyszínre, és még új volt a csapatban, pánikba esett, és fejbe lőtte az asszonyt. A két megharapott férfit a megyei kórházba szállították, de hamarosan elhunytak. Három órával később boncolás közben éledtek újjá, megtámadták a halottkémet és segítőjét, majd kirontottak az utcára. Éjfélre az egész városon pánik lett úrrá. Legalább huszonkét zombi randalírozott a településen, és tizenöt embert faltak fel. Sok túlélő a saját otthonában keresett menedéket. Mások elmenekültek a városból. Három iskolás gyereknek sikerült felmásznia a város víztornyának tetejére. Hiába vették körül őket (több élőhalott is megpróbált utánuk mászni, de lerúgták őket a földre), a három gyerek még életben volt, amikor megérkezett a mentőalakulat. A város egyik lakója, Harland Lee, úgy döntött, saját kezébe veszi a sorsát, és egy átalakított Uzi géppisztollyal, egy lefűrészelt, dupla csövű sörétes puskával és két .44-es magnummal (az egyik revolver volt, a másik automata) felfegyverkezve kilépett a házából. Szemtanúk szerint Lee megtámadott egy tizenkét tagú zombicsapatot. Először az Uziból nyitott rájuk tüzet, majd a többi fegyverből is felváltva. Lee végig a zombik mellkasára célzott, súlyos sérüléseket okozva nekik, de egyiket sem sikerült megölnie. Amikor már fogytán volt a lőszere, és a támadók elől hátrálva egy autóroncsnak szorult, pisztolyt fogott mindkét kezébe, és a fejükre célzott. A keze azonban olyan erősen remegett, hogy egyik lövése sem talált. A város önjelölt megmentőjét percek alatt felfalták. Másnap délelőtt a szomszédos városok rendfenntartó erői a hirtelenjében összetrombitált polgárőrökkel karöltve bevonultak Sperrybe. Távcsöves vadászpuskákat hoztak magukkal, mert egy helyi vadásztól, aki a saját otthonát védve jött rá, megtudták, hogy a fejlövés halálos a zombikra nézve. Gyorsan kivégezték az élőhalottakat. A hivatalos magyarázat szerint (amit a Mezőgazdasági Minisztérium adott ki) „a helyi ivóvízrendszerbe került rovarirtó okozta a tömeghisztériát”. Az összes holttestet elszállították a Járványügyi Központ emberei, még mielőtt felboncolhatták volna őket. A rádió- és filmfelvételek, illetve a fényképek túlnyomó részét azonnal lefoglalták. A túlélők összesen százhetvenöt pert indítottak. Kilencvenkét esetben peren kívüli megegyezés történt, negyvennyolc ügy még mindig folyamatban van, a fennmaradó tízben pedig rejtélyes módon ejtették a vádakat. Nemrégiben újabb pert indítottak a lefoglalt filmfelvételek visszaszerzéséért. A bíróság döntésére még éveket kell várni. 1980. OKTÓBER:

MARICELA, BRAZÍLIA

Először a helyi indiánok jogaiért küzdő, Zöld Anyánk nevű környezetvédő csoport számolt be az esetről. Helyi marhatenyésztők fegyverrel akartak érvényt szerezni érdekeiknek, és felfegyverkezve egy indián falu ellen vonultak. Mélyen bent jártak már az őserdőben, amikor egy még félelmetesebb ellenséggel találták szembe magukat: legalább harmincfős zombihorda támadt rájuk. A marhatenyésztőket vagy felfalták, vagy megsebezték, és maguk is élőhalottként éledtek újjá. Mindössze két túlélőnek sikerült eljutnia a közeli Santerembe. Figyelmeztetésük süket fülekre talált, a hivatalos jelentések pedig az indiánok lázadásával magyarázták az esetet. A hadsereg három dandárt rendelt Maricelába. Miután nem találták nyomát az élőhalottaknak, bevonultak az indián faluba.

Az ezt követő incidenst a brazil kormány hivatalos közleményben cáfolta, és az élőhalottak létezését sem volt hajlandó elismerni. Szemtanúk beszámolója szerint a mészárlás során a katonák mindenkit válogatás nélkül agyonlőttek, embert és zombit egyaránt. A sors iróniája, hogy a Zöld Anyánk tagjai is cáfolták a történteket, átverésnek minősítve a zombikat, mondván: azzal csak igazolni akarták az indiánok lemészárlását. A brazil hadsereg Ellátmányi Irodájának egyik nyugdíjazott őrnagya érdekes adalékkal szolgált a történethez. Emlékei szerint a csata előtti napokban gyakorlatilag az összes fellelhető lángszórót használatba vették. Amikor a hadművelet után visszakerültek, mindegyik fegyver üres volt. 1980. DECEMBER:

JURUTI, BRAZÍLIA

Ezt a települést, amely Maricelától mintegy 300 mérföldre található a folyó mentén, öt héttel később több támadás is érte. Víz alól előbukkanó zombik támadtak meg halászcsónakokat, vagy kapaszkodtak partra több helyen is. A támadások részletei - hány támadás volt, milyen válaszlépések történtek, az áldozatok száma - a mai napig ismeretlenek. 1984:

CABRIO, ARIZONA, USA

A fertőzött terület nagyságát és a fertőzöttek számát tekintve ez a járványkitörés szélsőségesen kicsinek számít, még az l-es kategóriát is alig éri el. Következményeit tekintve azonban a Solanum vizsgálata szempontjából az egyik legfontosabb eseménynek tekinthető. Egy általános iskolában kitört tűz során negyvenhét gyerek vesztette életét füstmérgezés miatt. Az egyetlen túlélő, a kilencéves Ellen Aims, úgy menekült meg, hogy kiugrott egy betört ablakon, de komoly sérüléseket szenvedett, és sok vért vesztett. Csak egy gyors vérátömlesztés mentette meg az életét. Egy félóra elteltével Ellen a Solanum fertőzés tüneteit kezdte produkálni. Az orvosok ezt nem ismerték fel, arra gyanakodtak, hogy a vér valamilyen más betegséggel fertőződött meg. A vizsgálatok még folytak, amikor a kislány meghalt. Azután a személyzet, a szemtanúk és a szülők jelenlétében a lány újjáéledt, és megharapta az egyik ápolónőt. Ellent lekötözték, az ápolónőt karanténba zárták, az ügyeletes orvos pedig beszámolt a részletekről egy phoenixi kollégájának. Két órával később megérkeztek a Járványügyi Központ emberei, akiket helyi rendfenntartók és „titokzatos szövetségi ügynökök” kísértek. Ellent és a fertőzött ápolónőt repülővel egy meg nem nevezett kórházba szállították „további gyógykezelés” céljából. Az esettel kapcsolatos összes kórházi jelentést és a teljes vérkészletet lefoglalták. Az Aims családnak nem engedélyezték, hogy a gyermekükkel tartsanak. Egy hét idegőrlő várakozás után értesítették őket, hogy lányuk „elhalálozott”, holttestét pedig „egészségügyi okokból” elhamvasztották. Ez az első olyan feljegyzett eset, amely bizonyítja, hogy a Solanum vérátömlesztés útján is terjed. Ez több kérdést is felvet: ki volt a donor, akitől a fertőzött vért levették, hogyan történhetett meg ez anélkül, hogy az illető észrevette volna saját magán a fertőzés eleit, és miért nem hallottunk róla soha? Hogyan értesült a Járványügyi Központ olyan gyorsan az Aims-esetről (a phoenixi orvos nem volt hajlandó nyilatkozni), és miért reagáltak rá ilyen sebesen? Szükségtelen megjegyezni, hogy azóta is több összeesküvéselmélet kering az ügy kapcsán. Ellen szülei beperelték a Járványügyi Központot, hogy legalább az igazság kiderüljön lányuk haláláról. Az ő beszámolójuk felbecsülhetetlen

segítséget nyújtott e könyv megírásában. 1987:

KOTAN, KÍNA

1987 márciusában kínai disszidensek egy csoportja arról informálta a nyugatot, hogy majdnem katasztrófa történt egy Hszincsiang melletti atomerőműben. Több hónapnyi tagadás után a kínai kormányvégül kiadott egy hivatalos közleményt, amelyben az állt, hogy „meghibásodás” történt a létesítményben. Egy hónap múlva módosítottak a történeten, és akkor már „ellenforradalmár terroristák szabotázsakciójáról” beszéltek. Augusztusban a Tycka! nevű svéd napilap leközölt egy sztorit, miszerint egy amerikai kémműhold fényképeket készített Kotan fölött, és a fotókon tankok, illetve páncélkocsik lőnek egy szervezetlennek tűnő civil csoportot, akik be akarnak jutni az erőmű területére. Olyan fotókról is beszámolt az újság, amelyeken több „civil” együttes erővel tép darabokra másokat, illetve hullákból lakmározik. Az Egyesült Államok kormánya cáfolta, hogy ilyen fotók készültek volna, a Tycka! pedig visszavonta a történetet. Ha Kotanban valóban zombijárvány tört ki, akkor több a kérdés, mint a válasz. Hogyan kezdődött? Mennyi ideig tartott? Hogyan sikerült végül megfékezni? Hány zombi vett részt benne? Sikerült bejutniuk az erőmű területére? Mekkora kárt okoztak? Miért nem olvadt le a reaktor, mint Csernobilban? Az összes zombi elpusztult? Történtek azóta támadások? A történet hitelességét erősíti egy információ, ami Kwang Csou professzortól, egy azóta az Egyesült Államokban élő disszidenstől származik. Kwang személyesen ismerte az egyik katonát, aki részt vett az incidensben. Mielőtt a többi szemtanúval együtt átnevelő táborba küldték volna, a fiatal férfi azt mondta, hogy az akció az „Örök Ébrenlét Rémálma” fedőnevet kapta. Egy kérdés a mai napig megválaszolatlan maradt: Hogyan kezdődött a járvány? David Shore könyvének, különösen annak a fejezetnek az elolvasása után, amelyben kínai kommunisták fognak el egy Fekete Sárkány zombit, logikus a feltételezés, hogy a kínai kormány rendelkezett, vagy még mindig rendelkezik saját verzióval a „Cseresznyevirágzásról”, illetve a „Tokhalról”, vagyis azon dolgozik, hogy élőhalott hadsereget állítson elő. 1992. DECEMBER:

JOSHUA TREE NEMZETI PARK, KALIFORNIA, USA

A parkba látogató kirándulók közül többen is jelentették, hogy elhagyatott sátrat és felszereléseket láttak a főút mentén. A park rangerei utánajártak az esetnek, és borzalmas felfedezést tettek másfél mérföldre az elhagyatott táborhelytől. Egy húszas éveiben járó nő holttestére bukkantak, akinek koponyáját szikladarabbal zúzták be, testét pedig harapásnyomok borították. A további nyomozás kiderítette, hogy az áldozat egy bizonyos Sharon Parsons a kaliforniai Oxnardból. Ő és a barátja, Patrick MacDonald, az előző héten érkeztek a parkba kempingezni. Azonnal körözést adtak ki MacDonald ellen. Parsons holttestének boncolása meglepő eredménynyel zárult. A test bomlásának mértéke eltért az agyi szövetekétől. Ráadásul a lány nyelőcsövében emberi húsdarabokat találtak, amelyeknek vércsoportja megegyezett MacDonaldéval. A körme alatt talált bőrdarabok azonban egy harmadik embertől, Devin Martintól származtak, a magányos természetfotóstól, aki az előző hónapban kerekezett át a parkon. Mivel családja nem volt, csak néhány barátja, és szabadúszóként dolgozott, Martin eltűnését senki sem jelentette. Az egész parkot átkutatták, de nem találták meg. Diamond Barban, egy benzinkút biztonsági kamerájának felvételén sikerült a nyomára akadni. A benzinkutas emlékezett rá,

hogy az elcsigázott és ingerült MacDonald egy véres rongydarabot szorított a vállára. Állítása szerint MacDonald nyugati irányba, Los Angeles felé ment tovább. 1993. JANUÁR:

LOS ANGELES BELVÁROSA, KALIFORNIA

Még mindig folyik a vizsgálat a járvány kitörésével kapcsolatban, beleértve azt is, hogyan terjedt át a környező területre. A járványt először egy csapat fiatal, a V. K. B. - Venice-i Korzó Bikái — nevű banda tagjai észlelték. Azért keveredtek ebbe a városrészbe, mert meg akarták bosszulni egyik társuk halálát, akit egy rivális banda, a Los Peros Negros gyilkolt meg. Hajnali egy körül értek az egykori gyártelepekből álló, szinte teljesen lakatlan vidékre, ami a Peros felségterülete volt. Az első, ami feltűnt nekik, az volt, hogy nem láttak egyetlen hajléktalant sem az utcán. A környék közismert volt az egyik foghíjtelken álló kalyibákról. A kartondobozok, bevásárlókocsik és a csavargók más ellegzetes holmijai szétszórva hevertek az utcán, embereknek azonban semmi nyomát nem látták. A Bikák sofőrje nem figyelt eléggé az útra, ezért véletlenül elgázolt egy lassan mozgó gyalogost. A sofőr elveszítette az uralmát El Caminója fölött, és egy épületnek ütközött. Mielőtt a Bikák felmérhették volna a kocsit ért kárt, vagy összeszidhatták volna társukat, amiért nem tud vezetni, meglátták, hogy az elgázolt gyalogos még mozog. Törött gerince ellenére az áldozat mászni kezdett a bandatagok felé. Az egyik Bika előkapta 9 mm-es pisztolyát, és mellkason lőtte a férfit. A lövéssel nem sikerült megállítania, és csak azt érte el vele, hogy a dörrenés több háztömbnyi távolságban visszhangot vert. A Bika több lövést is leadott, mindegyik célba talált, de egyik sem járt eredménnyel. Utolsó lövése végül átlyukasztotta az áldozat koponyáját, és véget vetett az életének. A Bikáknak nem volt idejük megvizsgálni, mit is öltek meg pontosan. Hirtelen hörgést hallottak minden irányból. Amit korábban árnyékoknak véltek, valójában egy több mint negyvenfős zombihorda volt, ami most megindult feléjük. Mivel kocsijuk használhatatlanná vált, a Bikák futásnak eredtek az utcán, mindig arrafelé igyekezve, amerről a legkevesebb élőhalottat látták közeledni. Néhány háztömbbel odébb, a sors iróniájának köszönhetően, belefutottak a Los Peros Negros életben maradt tagjaiba, akik szintén gyalogszerrel közlekedtek, miután a kocsijukat megtámadták az élőhalottak. A túlélés érdekében félretették a rivalizálást, gyorsan fegyverszünetet kötöttek, és közös erővel próbáltak valami használható járművet vagy biztos menedéket keresni. Bár az épületek többsége - ablaktalan, masszív raktárépületek ideális erődítmény lett volna, vagy zárva tartották őket, vagy (az üresen állókat) bedeszkázták, és nem lehetett bejutni a kapujukon. Mivel a Peros tagjai jobban ismerték a terepet, a De Soto középiskola épületét javasolták, ahová futva gyorsan el lehetett jutni. Az élőhalottakkal a nyomukban a két banda elérte az iskolát, és egy második emeleti ablakot betörve bemásztak az épületbe. Ettől bekapcsolt a riasztó, ami viszont az összes zombit értesítette a környéken, és hamarosan száznál is többen gyűltek össze az iskola körül. A De Soto a riasztót leszámítva kiváló választásnak bizonyult. Vastag betonfalai, rácsokkal védett földszinti ablakai és vasalt ajtói könnyen védhetővé tették a kétszintes épületet. Miután bejutottak, a csapat dicséretes előrelátásról tett tanúságot, mert létrehoztak egy második védelmi vonalat is, ellenőrizték az összes ajtót és ablakot, majd minden fellelhető tárolóedényt vízzel töltöttek meg, és számba vették a fegyvereiket, illetve a muníciót. Mivel a rendőrségtől jobban tartottak, mint az élőhalottaktól, mindkét társaság arra használta a telefont, hogy a szövetséges bandáktól kérjen segítséget a hatóságok helyett. Bárkit hívtak, senki sem hitte el a hallottakat, de megígérték, hogy

amint lehet, ott lesznek. Ez utóbbi cselekedetükről - a sors újabb fricskája - kiderült, hogy túlbiztosítás volt, ami nem sokszor fordult elő a feljegyzett élőhalott járványok történetében. A jól védett, jól felfegyverzett, szervezett és maximálisan motivált bandatagok az összes zombival végeztek az emeleti ablakokból, anélkül, hogy egyetlen embert is veszítettek volna. Az erősítés (a szövetséges bandák) valóban megérkezett, sajnos pont egy időben a Los Angeles-i rendőrséggel. A végeredmény az lett, hogy mindenkit letartóztattak. A hivatalos verzió szerint „lövöldözés történt a helyi bandák között”. A Bikák és a Peros tagjai együttes erővel próbálták bizonygatni az igazukat. Ezt a hatóságok a „jég” nevű, akkoriban népszerű drog hallucinogén hatásával magyarázták. Mivel az erősítésként érkező bandák és a rendőrség már csak fejbe lőtt tetemeket találtak az iskola körül, egyikük sem számított megbízható szemtanúnak. Az élőhalottak holttestét elszállították és elhamvasztották. Szinte mindegyikük hajléktalan volt, egyiküket sem lehetett azonosítani, és senki nem jelentette be az eltűnésüket. Az eredeti bandatagok mindegyikét bűnösnek találták, előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság vádjában, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték őket az egyik kaliforniai fegyintézetben. Egy éven belül mindnyájukat meggyilkolták odabent, feltehetően a rivális bandák tagjai. És a történet itt véget is érne, ha nem lett volna egy nyomozó a Los Angeles-i rendőrségnél, aki neve elhallgatását kérte. Néhány nappal korábban olvasott a Parsons-MacDonald esetről, és az ügy bizarr részletei felkeltették az érdeklődését. Ezért részben hajlandó volt hitelt adni a bandatagok meséjének. A halottkém jelentése szolgáltatta a legmeggyőzőbb érvet. Tökéletesen megegyezett a Parsons boncolásán tapasztaltakkal. Az utolsó mozaikdarabot az egyik élőhalottnál talált tárca jelentette. A harmincas éveiben járó férfi túl jól öltözött volt ahhoz, hogy csavargó legyen. A tárca egy bizonyos Patrick MacDonaldé volt. Mivel tulajdonosát arcon lőtték egy tizenkettes kaliberű sörétes puskával, nem lehetett egyértelműen azonosítani. A névtelen detektívnek több esze volt annál, hogy felettesei elé tárja felfedezését, nem akart fegyelmit kapni. Inkább lemásolta az ügy aktáit, és e könyv szerzőjének rendelkezésére bocsátotta őket. 1993. FEBRUÁR:

KELET-LOS ANGELES, KALIFORNIA, USA

Hajnali 01.45-kor Octavio és Rosa Melgar, egy helyi carnicería tulajdonosai, a hálószobájuk ablaka alatti hangos kiáltozásra ébredtek. Attól tartva, hogy kifosztják földszinti üzletüket, Octavio felkapta a pisztolyát, és lesietett az emeletről, mialatt Rosa hívta a rendőrséget. A ház előtti nyitott csatornanyílás mellett egy férfi zokogott összegörnyedve. Tetőtől talpig sár borította, a közegészségügyisek szakadt kezeslábasát viselte, a jobb lába helyén éktelenkedő csonkból pedig dőlt a vér. A férfi, akinek kilétére sosem derült fény, egyre csak azt kiabálta Octaviónak, hogy zárja be a csatornanyílást. Mivel nem tudta, mi mást tehetne, Octavio szót fogadott. Mielőtt a kerek fémlap a helyére csúszott, Octavio mintha távoli hörgést hallott volna. Miközben Rosa elkötötte a férfi lábát, az vinnyogva-nyöszörögve elmesélte, hogy öt kollégájával együtt éppen egy csatorna elágazást ellenőriztek, amikor megtámadta őket egy csapat „elmebajos”. Támadóit rongyos, sebesült, hörgő lényekként írta le, akik sántítva közeledtek feléjük. A férfi szavai aztán kivehetetlen motyogássá váltak, majd elveszítette az eszméletét. A rendőrség és a mentők kilencven perccel később értek a helyszínre. Addigra a

sebesült férfi meghalt. Holttestét elszállították, a rendőrök pedig felvették Melgarék tanúvallomását. Octavio megemlítette a csatornából felhallatszó hörgést. A rendőrök leírták, de nem fűztek hozzá megjegyzést. Hat órával később Melgarék hallották a hírekben, hogy a halott férfit szállító mentőautó a megyei kórházba menet karambolozott. A mentősök rádióhívása (a mai napig rejtély, hogyan sikerült a hírcsatornának megszereznie) gyakorlatilag csak rémült kiabálásból állt, azt üvöltözték, hogy az elhunyt letépi magáról a hullazsákot. Negyven perccel a műsor után négy rendőrfurgon, egy mentőautó és a Nemzeti Gárda kamionja fékezett Melgarék carniceríá ja előtt. Octavio és Rosa az ablakból figyelte, ahogy a rendőrök körülzárják a területet, majd felállítanak egy nagy, sötétzöld sátrat a csatornanyílás fölött, illetve egy ugyanilyen színű fedett folyosót a sátor és a kamion között. Melgarék és a kordon mögé gyűlt bámészkodók hallották a puskalövések félreismerhetetlen visszhangját a csatornából. Egy óra múlva a sátrat összecsomagolták, a kordont elbontották, a járművek pedig elhajtottak. Nem kétséges, hogy ez a támadás a Los Angeles belvárosában történtek utórezgése volt. Hogy a kormány emberei pontosan mit találtak a föld alatti labirintusban, az valószínűleg sosem fog kiderülni. Melgarék saját jól felfogott érdekükben nem forszírozták az ügyet. A rendőrség hivatalos közleménye szerint „rutin egészségügyi vizsgálatot” végeztek. A Los Angeles-i Közegészségügyi Hivatal saját halottjainak tekintette elhunyt alkalmazottait. 1994. MÁRCIUS:

SAN PEDRO, KALIFORNIA, USA

Ha nem lett volna ott Allie Goodwin darukezelő és az ő eldobható fényképezőgépe ebben a dél-kaliforniai kikötőben, a világ talán sosem értesült volna erről a járványkitörésről. Egy jelöletlen konténert pakoltak ki a Mare Caribe nevű panamai zászló alatt hajózó teherszállítóból, amely a fülöp-szigeteki Davao Cityből érkezett. A konténer napokig pihent a telepen arra várva, hogy elszállítsák. Egy éjjel az egyik őr hangokat hallott kiszűrődni a konténer belsejéből. A többi biztonsági őrrel együtt arra gyanakodtak, hogy illegális bevándorlók nyomorognak benne, és haladéktalanul felnyitották a konténert. Negyvenhat zombi özönlött ki belőle. Akik a legközelebb voltak, azokat azonnal felfalták. A többiek raktárakban, irodákban és más helyiségekben kerestek menedéket. Némelyik megfelelő védelmet nyújtott, mások halálcsapdának bizonyultak. Négy bátor darukezelő, köztük Goodwin, felmászott a gépe vezérlőfülkéjébe, és hevenyészett erődítményt épített a konténerekből. Ez az óvóhely tizenhárom munkás életét mentette meg. Ezután a darukezelők fegyverként használták masinájukat, és konténereket ejtettek a gép hatósugarán belülre merészkedő zombikra. Mire a rendőrség megérkezett (több lezárt kapun kellett átjutniuk), már csak tizenegy zombi maradt. Azokkal sortűz (és néhány szerencsés fejlövés) végzett. Az emberi áldozatok száma elérte a húszat. Halott zombiból harminckilencet találtak. A hét hiányzó zombi minden valószínűség szerint a vízbe esett, és az áramlatok a nyílt tengerre sodorták őket. A hírekben mindenhol betörési kísérletként tálalták az incidenst. A kormány semmilyen közleményt nem adott ki ezzel kapcsolatban. Sem a kikötő vezetősége, sem a San Pedro-i rendőrség, de még a nyolc alkalmazottját elveszítő biztonsági cég sem kommentálta az esetet. A Mare Caribe legénysége, kapitánya, sőt, maga a tulajdonosa is tagadta, hogy bármit tudna a konténerről, amely később rejtélyes módon el is tűnt. A hangárban, ahol az

eset történt, a támadás utáni napon véletlenül tűz ütött ki. Az egész történetben az a leghihetetlenebb, hogy San Pedro egy nagy, forgalmas kikötő az Egyesült Államok egyik legsűrűbben lakott vidékén. Örök rejtély, hogyan sikerült a kormánynak minden szemtanút elhallgattatnia. Goodwin fotóit és vallomását az összes érintett fél hamisítványnak minősítette. Goodwint pszichikai alkalmatlanságra hivatkozva elbocsátották állásából. 1994. ÁPRILIS:

SANTA MONICA-ÖBÖL, KALIFORNIA, USA

Három Pálos Verdes-i lakos, Jim Hwang, Anthony Cho és Michael Kim feljelentést tett a rendőrségen, mert megtámadták őket, miközben az öbölben horgásztak. A három férfi megesküdött, hogy Hwang mélyhalász felszereléssel próbált az öböl fenekén horgászni, amikor valami nagy és szokatlanul nehéz akadt a horgára. Amikor kihúzták, a zsineg végén egy meztelen, félig összeégett, oszladozó, de még élő férfi volt. Azonnal rátámadt a három horgászra, elkapta Hwangot, és meg akarta harapni a nyakát. Cho hátrarántotta barátját, Kim pedig az evezővel pofán vágta a teremtményt. A támadó elsüllyedt, a három horgász pedig elindult vissza a partra. A rendőrség azonnal drog- és alkoholvizsgálatnak vetette alá őket (mindnyájuknál negatív volt az eredmény), bent tartották őket éjszakára, még egyszer elmondatták velük a történetet, majd másnap reggel hazaengedték a három férfit. Hivatalosan az ügyet még mindig „vizsgálják”. A támadás időpontjából és helyszínéből kiindulva logikusnak tűnik, hogy a zombi a San Pedro-i támadás egyik „túlélője” volt. 1996.

KASMÍRI HATÁRVONAL, SRINAGAR, INDIA

Ez a részlet a Határmenti Biztonsági Erők katonájának, Tagore hadnagynak egyik akció utáni jelentéséből származik:  z alak lassan tántorogva közeledett, mintha beteg lenne vagy részeg.  [Távcsövön keresztül] láttam, hogy a pakisztáni rangerek egyenruháját viseli, ami azért különös, mert  egyik jelentésben sem szerepelt, hogy ebben a térségben működnének. Háromszáz méternél felszólítottuk, hogy álljon meg, és azonosítsa magát. Nem engedelmeskedett. Másodszor is figyelmeztettük. Erre sem érkezett válasz. Úgy tűnt, mintha folyamatosan morogna. A felszólításunkra meggyorsította a lépteit. Kétszáz méternél lépett az első aknára, egy amerikai „ugróaknára”’. Láttuk, ahogy repeszdarabok lyuggatják ki az altestét és a mellkasát. Megbotlott, orra esett, majd feltápászkodott, és haladt tovább előre… Gondoltam, biztosan valami védőmellényt visel… Az egész jelenet százötven méternél újra megismétlődött. Ezúttal a srapnel leszakította a pakisztáni alsó állkapcsát. .. Ebből a távolságból már láttam, hogy a sebei nem véreznek… Megváltozott a szélirány, és felőle kezdett fújni… Orrfacsaró bűz áradt belőle, mint a rothadó húsból. Száz méternél utasítottam Tilak közlegényt   [a szakasz mesterlövészét],  hogy likvidálja a határsértőt. Tilak lövése a homlokán érte. A pakisztáni azonnal elesett. Nem kelt föl, nem mozdult meg többé. Későbbi jelentések beszámolnak a holttest boncolásáról a srinagari katonai kórházban. Nem sokkal később a tetemet elszállította a Nemzetbiztonsági Gárda. Több információ nem áll rendelkezésre az esetről.

1998:

ZABROVSZT, SZIBÉRIA

Jacob Tailor, a kanadai állami televízió, a CBC elismert dokumentumfilmese, azzal a céllal érkezett a szibériai Zabrovszt városába, hogy érinteden és potenciálisan kiónozható kardfogú tigristetemeket filmezzen. Kutatás közben egy húszas éveiben járó férfi holtteste is előkerült, ruházata megegyezett a tizenhatodik századi kozákok viseletével. A forgatás csak júliusban kezdődött volna, de Tailor néhány segítőjével már februárban odautazott, hogy megismerkedjen a környékkel. Tailor mindössze néhány vágókép erejéig számolt a kozák férfi holttestével, de azért megkérte az ottaniakat, hogy visszatértéig a tigris mellett tárolják. Tailor és csapata ezután hazarepült Torontóba egy jól megérdemelt pihenésre. Június 14-én Tailor stábjának néhány tagja visszatért Zabrovsztba, hogy előkészítsék a megfagyott tetemeket és az ásatási helyszínt a forgatáshoz. Ekkor hallottak róluk utoljára. Amikor Tailor és a stáb többi tagja július l-jén helikopterrel megérkezett, mind a tizenkét épületet üresen találták. Vérontás és erőszakos behatolás nyomaira bukkantak, kitört ablakokra, felborogatott bútorokra, valamint húsdarabokra és vérnyomokra a padlón, illetve a falakon. Tailor hirtelen velőtrázó ordítást hallott a helikopter felől. Visszarohant a járműhöz, ahol harminchat zombi - köztük a falu lakói és stábjának eltűnt tagjai - éppen a pilóta húsát marcangolták. Tailor nem tudta, mit lát, de arra rájött, hogy menekülnie kell, ha életben akar maradni. A helyzet elég reménytelennek tűnt. Tailor, az operatőre, a hangmérnöke és a szakértője nem hozott magával se fegyvert, se ellátmányt, és a szibériai pusztaság közepén azt sem tudták, merre induljanak segítségért. A filmkészítők végül a falu egyik kétszintes házában kerestek menedéket. Ahelyett, hogy bezárták volna az ajtókat és az ablakokat, Tailor inkább úgy döntött, hogy megsemmisíti a két lépcsőt, amelyek az emeletre vezettek. Felcipeltek minden fellelhető élelmet a felső szintre, majd vizet húztak a kútból, és az összes vödröt megtöltötték vele, amit csak találtak. Az első lépcsőt egy fejszével, egy kőtörő kalapáccsal és néhány kisebb szerszámmal sikerült lebontani. A zombik érkezése azonban megakadályozta, hogy a másikat is használhatatlanná tegyék. Tailornak villámgyorsan döntenie kellett. Levette az ajtókat a második emeleti hálószobákról, és a lépcsőre szögezte őket. Ezzel egy meredek rámpát alkotott, amin a zombik nem tudták megvetni a lábukat. Egyenként próbáltak felkapaszkodni Tailor csapata pedig rendre visszalökte őket. Ez az alacsony intenzitású küzdelem két napig tartott; a csapat fele távol tartotta a támadókat, miközben a másik fele aludt (fülükbe vattát dugtak, hogy elnyomják az élőhalottak hörgését). A harmadik napon egy bizarr baleset következtében Tailor előtt felcsillant a menekülés lehetősége. Mivel attól féltek, hogy az élőhalottak elkapják a lábukat, ha rúgásokkal akarják távol tartani őket, a filmesek egy hosszú nyelű partvissal lökdösték lefelé a zombikat. A partvis nyele a sok használattól meggyengült, és végül eltört az egyik támadó kezében. Tailornak sikerült lerúgnia a zombit a földszintre, és közben elképedve látta, ahogy a partvis hegyes, törött nyele, amelyet a hanyatt vágódó szörnyeteg még mindig szorongatott, belefúródik egy másik élőhalott szemgödrébe. Tailor nem csak megölte az első zombiját, hanem arra is rájött, mi a megfelelő módszer arra, hogy végezzenek a többivel is. A stáb most már nem arra törekedett, hogy támadóikat visszaverjék a rámpán, hanem igyekeztek közelebb csalogatni őket. Amikor valamelyik elég közel merészkedett, a csapat fejszéjével beszakították a koponyáját. Amikor a fegyver odaveszett (beszorult az

egyik halott zombi fejébe), átváltottak a kőtörő kalapácsra. Amikor a kalapács nyele eltört, egy feszítővassal folytatták. Hét órán át folyt a csata, de végül a kimerült kanadai filmesek az összes élőhalottal végeztek. Az orosz kormány a mai napig nem szolgált hivatalos magyarázattal a Zabrovsztban történtekre. Bármelyik illetékest kérdeztük, mindegyik csak azt felelte, hogy „még vizsgálják” az esetet. De egy olyan ország, amely annyi társadalmi, gazdasági, politikai, környezetvédelmi és katonai problémával küszködik, mint az új Oroszországi Föderáció, nem sokat foglalkozik néhány külföldi halálával a szibériai erdőségekben. Tailor az egész incidenst két kamerával rögzítette. Az eredmény egy negyvenkét órás, hihetedenül izgalmas, digitális anyag, aminek a Lawson-film a nyomába sem érhet. Tailor az elmúlt években többször megpróbálta a filmnek legalább egy részét eljuttatni a nagyközönséghez, de az összes nemzetközi „szakértő”, aki megnézte a felvételt, ügyes hamisítványnak bélyegezte. Tailor minden hitelét elveszítette abban a szakmában, amely egykor a lábai előtt hevert. Jelenleg tart a válópere, és több más peres eljárás is folyik ellene. 2001:

SIDI-MOUSSA, MAROKKÓ

A támadás egyetlen bizonyítéka egy rövidke hír az egyik francia napilap utolsó oldalán: Tömeghisztéria egy marokkói halászfaluban. — Forrásaink megerősítették, hogy egy korábban ismeretlen idegrendszeri betegség fertőzött meg öt lakost, aminek hatására rokonaikra és barátaikra támadtak azzal a szándékkal, hogy egyenek a húsukból. A helyi szokásoknak megfelelően a betegeket megkötözték, majd súlyokat erősítettek rájuk, kivitték  a tengerre, és az óceánba hajították őket. A kormány még vizsgálja az ügyet. A vád gyilkosság vagy gondatlanságból elkövetett emberölés lehet. Vádemelésig végül nem jutott el az eset, és az újság sem számolt be róla többet. 2002:

ST. THOMAS, AMERIKAI VIRGIN-SZIGETEK

Egy felpuffadt, vízzel teli zombit vetett partra a víz a sziget északkeleti partján. A bőre teljesen leázott a testéről. A helyiek nem tudták mire vélni a jelenséget, ezért nem mertek a közelébe menni, és értesítették a hatóságokat. A zombi feltápászkodott, és dülöngélő léptekkel üldözőbe vette a bámészkodókat. Bár ahhoz túl kíváncsiak voltak, hogy futásnak eredjenek, a tömeg rendre elhátrált a közeledő élőhalott elől. Hamarosan megérkezett a St.Thomas-i rendőrség két tagja, és felszólították a „gyanúsítottat”, hogy álljon meg. Amikor az nem reagált, leadtak egy figyelmeztető lövést. A zombi erre sem állt meg. Az egyik rendőr két golyót eresztett az élőhalott mellkasába, de az is hatástalannak bizonyult. Mielőtt ismét meghúzhatták volna a ravaszt, egy hatéves fiúcska, az eseményektől fellelkesülve és nem érzékelve a veszélyt, a zombihoz szaladt, és bökdösni kezdte egy bottal. Az élőhalott azonnal megragadta a gyereket, és megpróbálta a szájához emelni. A két rendőr előrelendült, és megkísérelték kihúzni a gyereket a zombi szorításából. Ekkor előlépett a tömegből Jeremiah Dewitt, egy dominikai születésű emigráns, kirántotta az egyik rendőr oldalfegyverét a tokjából, és közvetlen közelről fejbe lőtte a zombit. Csodával határos módon az élőhalott senkit nem fertőzött meg. Dewittet a bíróság,

önvédelemre hivatkozva, minden vád alól felmentette. A tetemről készült fényképek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a borzalmasan elrothadt test valószínűleg a Közel-Keletről vagy Észak-Afrikából származott. Foszlányokban lógó ruházata és a testére erősített kötél arról tanúskodott, hogy a teremtmény a Marokkóban vízbe dobott élőhalottak egyike. Elméletileg lehetséges, hogy egy élőhalott az áramlatokkal úszva átszelje az Atlanti-óceánt, bár ehhez hasonló esetet korábban nem jegyeztek fel. A történet pikantériája a sok eltussolt incidens után, hogy a „St. Thomas-i zombiból” igazi celeb lett, akár csak a himalájai jetiből és a skóciai Loch Ness-i szörnyből. Fényképek, pólók, szobrok, karórák, sőt még gyerekeknek szóló képeskönyvek is kaphatók róla Charlotte Amelie (a sziget fővárosa) boltjaiban. Minden áldott nap buszvezetők egész hada verseng (néha elég harciasan) a lehetőségért, hogy az újonnan érkezett turistákat a Cyril E. King repülőtérről arra a híres partszakaszra szállítsa, ahol a zombi kimászott az óceánból. A tárgyalás után Dewitt az Egyesült Államokba költözött, hogy új életet kezdjen. St. Thomasban élő barátai és Dominikán maradt családja azóta sem hallott felőle.

TÖRTÉNETI ELEMZÉS

A

 egészen a huszadik század végéig meg voltak győződve arról, hogy a járványkitörések gyakorisága viszonylag állandó. Bizonyos társadalmakban, úgy tűnik, mintha többször ütötte volna fel a fejét a járvány, de valójában csak arról van szó, hogy ők jártak az élen az esetek dokumentálásában. A leggyakrabban citált példa az ókori Róma és a kora középkor összehasonlítása. Ez az elmélet arra is jó volt, hogy lecsendesítse a „vészmadarakat”, mondván, ahogy az emberiség egyre jobban és jobban támaszkodik az írott szóra, úgy lesznek a járványkitörések is egyre „gyakoribbak”. Ez a gondolatmenet, bár még mindig sok híve van, egy ideje háttérbe szorult. A világ lakossága nő. Az élet középpontja a vidékről áttevődött a városokba. A járművek segítségével egyre gyorsabban érhetjük el a bolygó valamely másik pontját. Ezek a tényezők elhozták a fertőző betegségek reneszánszát, sok olyanét is, amelyről évszázadokkal korábban azt hittük, hogy kiirtottuk. Logikusan gondolkodva a terep ideális a Solanum terjedése számára. Bár az információkat egészen új módon rögzítjük, osztjuk meg és tároljuk, nem lehet nem észrevenni, hogy a zombitámadások száma növekszik, és gyakoriságuk a bolygó „fejlődését” tükrözi. Ha ez így folytatódik, annak kétféle kimenetele lehet. Az első az, hogy a világ kormányai nyilvánosan is elismerik az élőhalottak létezését, és különleges erőket hoznak létre a fenyegetés elhárítására. Ha ez a forgatókönyv valósul meg, a zombik a mindennapi élet elfogadott részévé válnak - egy kezelhető fenyegetéssé, amire talán még vakcinát is találunk majd. A második, jóval pesszimistább forgatókönyv szerint az egész bolygóra kiterjedő háború tör ki az élők és a holtak között: háború, amelyre most már fel vagyunk készülve. ZOK, AKIK AZ ÉLŐHALOTTAKAT TANULMÁNYOZTÁK

FÜGGELÉK: JÁRVÁNYNAPLÓ IDE JEGYEZZÜK FEL AZOKAT A GYANÚS ESEMÉNYEKET, amelyek egy lehetséges járványkitörésre utalnak. (Lásd:

„Észlelés”, 39—41. oldal, a lehetséges figyelmeztető jelekért.) Ne feledjük: a korai észlelés és az előrelátó felkészülés biztosítja a legjobb esélyt a túlélésre. Alább egy mintabejegyzés látható a naplóban.

DÁTUM: 2014. május 7. IDŐ: 03.51 HELY: Bármelykisváros, USA TÁVOLSÁG A LAKÓHELYEMTŐL: Kb. 290 mérföld R ÉSZLETEK: A reggeli hírekben (helyi, 5-ös csatorna) beszámoltak egy családról, akit legyilkolt és részben megevett egy vagy több „őrült”. A holttesteken dulakodás nyomai: zúzódások, vágások, törött csontok. Mindegyikük húsából nagyobb darabok hiányoznak. Mindegyikükkel fejlövés végzett. Azt mondják, egy szekta gyilkolta meg őket. Miért? Melyik szekta? Honnan jöttek? És kik azok, akik ezt mondják? A riporter csak annyit említett, hogy a magyarázat „hivatalos forrásból” származik. Vadásznak az elkövetőkre. Feltűnt, hogy csak rendőrök vannak a képeken (helyi önkéntesek nem), és a zsaruk fele mesterlövész. A sajtó nem vehet részt az üldözésben, mert „nem tudják garantálni a biztonságukat”. A riporter azt mondta, hogy a holttesteket a Nagyvárosba viszik, és nem a helyi hullaházba, mert „teljes körű boncolást” akarnak végezni rajtuk. A kórház, ahová szállítják Őket, CSAK 50 MÉRFÖLDRE VAN INNEN! Végrehajtott óvintézkedések: ELŐVETTEM A LISTÁKAT. FELHÍVTAM TOMOT, GREGGET ÉS HENRYT. MA ESTE 19.30-KOR TALÁLKOZÓ GREGGNÉL. MEGÉLESÍTETTEM A BOZÓTVÁGÓT. MEGTISZTÍTOTTAM ÉS MEGOLAJOZTAM A KARABÉLYT, ÉS BEJELENTKEZTEM LÖVÉSZETRE HOLNAP REGGELRE MUNKA ELŐTT. FELFÚJTAM A BICIKLI KEREKEIT. FELHÍVTAM A PARKSZOLGÁLATOT, HOGY INFORMÁCIÓT KÉRJEK A FOLYÓ VÍZSZINTJÉRŐL. HA INCIDENSEKRŐL KAPOK HÍRT A BONCOLÁST VÉGZŐ KÓRHÁZBÓL, KOMOLYABB LÉPÉSEKET KELL TENNEM. JÁRVÁNYNAPLÓ

DÁTUM: IDŐ: HELY: TÁVOLSÁG A LAKÓHELYEMTŐL: R ÉSZLETEK: VÉGREHAJTOTT ÓVINTÉZKEDÉSEK: JÁRVÁNYNAPLÓ DÁTUM: IDŐ: HELY: TÁVOLSÁG A LAKÓHELYEMTŐL: R ÉSZLETEK: VÉGREHAJTOTT ÓVINTÉZKEDÉSEK: KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először és mindenekelőtt köszönet Ed Victornak, amiért hitt bennem. Davidnek, Jannak, Szergejnek, Jacobnak, Alexnek, Carley-nek, Sarának, Rkhirininek, Renének, Paulónak és Jiangnak a fordításért. Dr. Zane-nek és csapatának a terepmunkáért. James „Tábornok” Loftonnak a stratégiai nézőpontért. Sommers professzornak az adatokért. Sir Iannek, amiért rendelkezésemre bocsátotta a könyvtárát. Rednek és Steve-nek, amiért segítettek a földrajzi nevek használatában. Manfrednek, amiért átkutatta egy régi múzeum alagsorát.

Artiomnak őszinteségéért és bátorságáért. Józsefnek” és „Máriának”, amiért szívesen láttak egy idegent az országukban. Chandaránakjuszefnek, Hernannak,Taylornak és Moishe-nek a fényképekért. Avinak a szövegátiratokért. Masonnek a felvételekért. M. W.-nek az illusztrációkért. Tacuminak az idejéért és a türelméért. „Mrs. Malone-nak”, amiért segített megkerülni a bürokráciát. (KÖSZÖNÖM!) Josene-nek az idegenvezetésért. Trónnak, amiért elvitt a „helyre”. Ashley kapitánynak és a Sau Tome legénységének, amiért bebizonyították az igazukat. Alice-nek, Pjotrnak, Hugh-nak, Tellynek, Antoniónak, Hidekinek és dr. Singhnek az interjúkért. A srácoknak (és a lánynak) a laborban, „tudjátok, miért”. Anniknak, amiért olyan briliánsán bánik a tollal és a karddal. Es természetesen mindazoknak, akik azt kérték, nevük maradjon titokban.

A segítségetekkel megmentett életek jelentik majd a legnagyobb elismerést számotokra.

Megjegyzések [←1] Az angolszász mértékegységek átszámítását Id. a könyv végén (a szerk.).

[←2] A filmek készítőinek és/vagy örököseiknek nyomatékos kérésére a megtörtént eseményeken alapuló filmek címét kihagytuk.

[←3] Tajvan korabeli neve

 (a ford.).

[←4] A kanadai Acadie tartományból a 18. században kitelepített francia ajkú fehérek leszármazottai (a ford.).