Timothy Zahn - A birodalom örökösei.rtf

NNCL447-34Bv2.1

Timothy Zahn

Star Wars A Birodalom örökösei Walhalla Páholy Budapest 1991 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Timothy Zahn Heir to the Empire Bantam Books, 1991 Published by Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc. Copyright © 1991 Lucasfilm Ltd. Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát. All rights reserved! Fordította Novák Csanád A címkép Boros Attila munkája Tipográfia: Délért András és Marjai Csaba Hungarian translation © 1991 Novák Csanád Hungarian edition © 1991 Walhalla BT. ISBN 963 7632 01 8 WP-SF-101291 – 30.38.86-2 Kiadja a Walhalla Páholy. Felelős kiadó a kiadóvezető. Felelős szerkesztő: Gáspár András. Korrektor: Dr. Teplán Attila. Ofszetreprodukció: Rózsa & Kelemen Kft, Szedés: Turbo Print. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés táskaszáma: 7104.66-14-2. Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató. Terjedelem: 21 ív Készült Debrecenben, az 1991. évben

ELSŐ FEJEZET – Pellaeon kapitány? – A kérdés odafentről, a baloldali legénységi aknán túlról jött, s elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomja a háttérben zajló párbeszédek moraját. – Üzenet érkezett a nyomkövető csatornán: a járőrhajó most tért vissza a hipertérből. Pellaeon áthajolt a reaktormonitor előtt ütő férfi válla felett a Chimera parancsnoki hídján. Nem reagált a megszólításra. – Kövesse nekem ezt! – rendelkezett, s a fényceruzával a képernyőn vibráló sematikus ábrák egyikére bökött. A műszaki tiszt kérdőn pillantott rá. – Uram…? – Hallottam – nézett le Pellaeon. – Tegye, amit mondtam, hadnagy! – Igen uram… – válaszolta a tiszt óvatosan, miközben a nyomon követendő objektum koordinátáit táplálta a komputerbe. – Pellaeon kapitány? – csendült ismét a hang, ezúttal közelebbről. Pellaeon felpillantott a monitorról, várt, míg meghallotta a közeledő léptek koppanását. Energikusan, fenyegető lendülettel egyenesedett fel, s fordult sarkon. Tehette: jó fél évszázada, ha nem régebben szolgált már a birodalmi flottánál. A sebesen közeledő fiatal tisztes megtorpant, feszengve vigyázzba vágta magát. – Uh, uram… – Pellaeon tekintete az övébe mélyedt, ettől elfúlt a hangja is. Pellaeon hagyta, hadd sűrűsödjék a csend. Néhány szívdobbanásnyi ideig néma maradt, elég sokáig ahhoz, hogy a közelben tartózkodók felfigyeljenek. – Nem egy Shaum Hi-i kirakodóvásárban vagyunk, Tschel hadnagy – mondta végül nyugodtan, ám kellőképp fagyosan. – Egy birodalmi csillagromboló parancsnoki hídján áll. Rutin információt nem, ismétlem, nem kiált ki a vakvilágba, valahová, amerre a felettesét sejti. Érthetően fogalmaztam? – Igenis, uram! – Tschel nagyot nyelt. Pellaeon néhány pillanatig még fogva tartotta tekintetét, azután könnyedén bólintott. – Most jelenthet! – Igenis, uram… – Tschel ismét nyelt egyet. – Üzenetet kaptunk a járőrhajóról, uram. A gép az imént tért vissza az Obroa-skai rendszerben végzett felderítő útról. – Nagyszerű – bólintott Pellaeon. – Volt bármiféle nehézségük? – Elhanyagolható, uram. A bennszülötteknek sikerült felfedezniük őket, miközben kifelé tartottak. A rajparancsnok szerint átéltek egy-két nehéz pillanatot, de végül lerázták követőiket. – Mertem remélni – felelte szárazon Pellaeon. Az Obroa-skai stratégiai fontosságú helyet foglalt el a határvidéken, s a hírszerzés jelentései szerint az Új Köztársaság komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy lakóit a maga oldalára állítsa. Ha akadt ott felfegyverzett járőrhajójuk, rövidesen támadás várható. Az érkezők talán többet tudnak már… – A rajparancsnok dokkolás után tüstént jöjjön a hídra, és tegyen jelentést! – fordult Tschel hadnagyhoz. – A nyomkövető csatornán pedig adjanak le sárga készültségi jelzést. Leléphet! – Igenis, uram… – A hadnagy sarkon fordult (a mozdulat hátraarcnak is beillett), s a kommunikációs konzolhoz sietett. A fiatal tiszt látványa, s mindaz, amit jelenléte jelképezett, keserűséggel töltötte el Pellaeont. A régi időkben – a Birodalom hatalmának delelőjén – elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen újonc, mint Tschel, a parancsnoki hídon kapjon munkát. Főleg nem egy Chimera méretű hajón. Most meg…

Körülpillantott. A monitorok előtt mindenütt újoncok. No igen, jelenleg csupa fiatal férfi és nő szolgál a Chimera fedélzetén. Pellaeon lassan végignézett a hídon, gyomrába belemarkolt a régi gyűlölet, s a fájdalom hullámai ismét feltámadtak benne. Tudta jól, a flottánál nem egy parancsnok akadt, aki már az első Halálcsillagot is durva fennhéjázásnak, a feleslegesen összpontosított erő jelképének tekintette. Ugyanezt a baklövést követte el a császár a politikai küzdőtéren. A tény, hogy figyelmen kívül hagyta a harcállomás sebezhetőségét, sőt, parancsot adott egy új Halálcsillag építésére, olaj volt a tűzre. Akadtak persze szép számmal olyan főtisztek, akik gyászoltak veresége és eleste után – ha más nem, a szuper-csillagrombolót, az Executort elemésztő titáni tűzgömb látványa biztosan elkeserítette őket. Noha a katasztrófa óta már öt esztendő telt el, Pellaeont megborzongatta az emlék: az Executor irányíthatatlanná válik, nekicsapódik a befejezetlen Halálcsillagnak és teljesen megsemmisül a harcállomás végső robbanásakor. Egy Executor-osztályú hajó elvesztése már önmagában is fájó csapás – ám a szuper-csillagrombolóval sokkal, de sokkal több veszett oda. E jármű volt Darth Vader zászlóshajója; fedélzetén szolgálni megtiszteltetést, gyors előléptetést (olykor, a Sötét Úr legendás könyörtelensége miatt, gyors halált) jelentett… Az Executorral együtt pusztultak a legszebb jövő előtt álló újoncok, a legtehetségesebb középbeosztású hivatalnokok, tisztek – mostanra egytől egyig pótolhatatlannak rémlettek. A flotta sosem heverte ki az endori fiaskót. A vezérhajó megsemmisülése után a birodalmi egységek csakhamar fejvesztett menekülésbe kezdtek, a visszavonulási parancs kiadá sa előtt számos kisebb-nagyobb csillagromboló veszett oda. Pellaeon a kinevezett kapitány halálakor vette át az irányítást, s lett a Chimera parancsnoka. Ameddig lehetett, kitartott, legjobb tudása szerint cselekedett, csakhogy immár a lázadóké volt a kezdeményezés. Lassan hátrált, mígnem kiszorult ide. A hajdanvolt Birodalom perifériájának számító pár tucat rendszer névlegesen még mindig a császár fennhatósága alá tartozott. A csillagromboló személyzetét most gondosan kiképzett, ám vészesen tapasztalatlan újoncok alkották. S mintha ez nem lenne épp elég: zömükben kényszersorozottak voltak. Igaz, a flotta maradékának élén a Birodalom legnagyobb stratégiai lángelméje áll… – Pellaeon szárazon, keserűen elmosolyodott, ahogy újból végighordozta pillantását a hídon. Nem, a Birodalom még nem bukott el! És erre az elbizakodott, az Új Köztársaságot nyomban kikiáltó rebellis banda is rádöbben hamarosan! Órájára pillantott. Kettő-tizenöt. Thrawn főadmirális még parancsnoki fülkéjében meditál… S miután a birodalmi reglama tiltja a kiabálást a hídon, hiba volna a főadmirálist meditáció közben hírközlő-üzenettel megzavarni. Személyesen kell tájékoztatnia – máskülönben várhat. – Folytassa a megfigyelést! – parancsolt Pellaeon a műszakiak egyenruháját viselő hadnagyra, miközben az ajtó felé fordult. – Rövidesen visszajövök… A főadmirális új parancsnoki fülkéjét két szinttel a híd alatt, a korábbi kapitány luxuslakosztályában rendezték be. Amikor Pellaeon rábukkant felettesére – azaz inkább, mikor Thrawn megtalálta a kapitányt –, először a berendezést hordatták ki, s felszereltek egy második hidat. Második híd, meditációs szoba… talán még több is. A Chimera fedélzetén mindenki tudta, hogy bár a hajó többi részét is csakhamar rendbehozták, a főadmirális idejének legjavát saját hídján tölti. Titok volt viszont, hogy mit csinál magánya hosszú órái alatt Az ajtóhoz érve Pellaeon megigazította egyenruháját, s kihúzta magát. Meglehet, ő az egyetlen, aki hamarosan megtudja…

– Pellaeon kapitány jelentkezik Thrawn főadmirálisnál – jelentette. – Megkaptuk az informá… Az ajtó hangtalanul feltárult, mielőtt a mondatot befejezhette volna. Miután mentálisan felkészült, Pellaeon belépett a meglehetősen szűkre méretezett előtérbe. Körbenézett, ám semmi érdekes nem ötlött a szemébe. Elindult hát az öt lépésnyire magasodó újabb ajtó felé, mely a belső terembevezetett. Csupán a nyakát végigborzoló fuvallatra rezzent fel – Pellaeon kapitány… – Mély hang szólalt meg hűvösen közvetlenül a fülénél. Pellaeon megperdült a sarkán – magamagát átkozta, no meg az alig fél méternyire álló apró, inas testű teremtményt. – A pokolba is, Rukh! – sziszegte. – Mit gondolsz, mennyit engedhetsz meg magadnak velem szemben? Rukh egy végtelennek tűnő pillanatig némán figyelt – Pellaeonban hirtelen feltámadt a vágy, hogy kimenjen. Hatalmas sötét szemeivel, előreugró állkapcsával, az abból kiálló tűhegyes fogakkal Rukh a félhomályban még rémisztőbb látványt nyújtott, mint máskor. Különösen olyasvalaki számára, mint Pellaeon. A kapitány ugyanis pontosan tudta, mire használja Thrawn Rukhot, és a többi noghrit. – Csak a munkámat végzem – szólt végül Rukh. Fel emelte kezét, s a belső ajtó felé intett – Pellaeon csak egy villanás erejéig látta a fejvadásztőrt, mielőtt a keskeny penge ismét eltűnt valahol a noghri köpenye alatt A lény keze ökölbe szorult, majd elernyedt; sötétszürke bőre alatt acéldrótokra emlékeztető izmok mozdultak jól kivehetően. – Beléphet. – Igazán köszönöm – sziszegte Pellaeon. Ismét megigazította egyenruháját, azután megindult az ajtó felé. Ez is hangtalanul tárult fel, s a kapitány belépeti… …egy gyéren kivilágított múzeumba. Megtorpant az ajtóban, s döbbenten pillantott körül. A falat és a boltozatot festmények borították – némelyik emberi eredetű lehetett, a legtöbb azonban nyilvánvalóan idegen volt. Szobrok álltak mindenütt, egyik-másik magában, olykor talapzaton. A helyiség közepén képernyők kettős félköre, a külső gyűrű monitorai valamivel nagyobbak voltak a belsőknél. Amennyire Pellaeon megítélhette, a képernyőkön is különböző műalkotások képei sorjáztak. A kettős félkör közepén, a híd parancsnoki karszékének másában foglalt helyet Thrawn főadmirális. Mozdulatlanul ült, sima fekete haján megcsillant az erőtlen fény. Halványkék bőrével hűvösnek, legyőzhetetlennek és nagyon idegennek hatott egyébként emberszerű alakja. Szemeit szinte teljesen lehunyta, feje a szék támláján nyugodott, a szemhéjak alatt időről időre rőten villant valami… Pellaeon megnedvesítette ajkát. Hirtelen elbizonytalanodott. Bölcs dolog volt vajon Thrawnt épp itt, a szentélyében megzavarni? Ha legalább hivatta volna… – Lépjen be, kapitány – szólalt meg Thrawn. Szépen modulált hangja hallatán Pellaeon visszazökkent a valóságba. A főadmirális még mindig csukva tartotta szemeit, utánozhatatlanul előkelő mozdulattal mutatott körbe. – Nos, mi a a véleménye? – Nagyon… érdekes, uram – csupán ennyi telt Pellaeontól, aki lassan megkerülte a külső monitorok félkörét. – Természetesen hologramokat lát… – A főadmirális hangjából kiérződött a sajnálkozás. – A szobrok és a képek sem eredetiek. Némelyikük örökre elveszett, mások olyan bolygókat gazdagítanak, amelyek most a lázadókhoz húznak.

– Értem, uram – bólintott Pellaeon. – Úgy gondoltam, helyénvaló megtudnia: járőrhajónk visszatért az Obroa-skai rendszerből. A rajparancsnok perceken belül megérkezik, s jelentést tesz. Thrawn biccentett. – Sikerült bejutniuk a központi nyilvántartóba? – kérdezte. – Az anyag egy részét biztosan elhozták – válaszolt a kapitány. – Nem tudom, végeztek-e már az elemzéssel; nehézségeik támadtak menekülés közben. A rajparancsnok szerint sikerült elszakadniuk az üldözőktől. Thrawn pár pillanatig hallgatott. – Nem – szólalt meg végül. – Nem hiszem, hogy sikerülhetett. Különösen akkor nem, ha lázadó pilóták üldözték… – Mély lélegzetet vett, kihúzta magát ültében, és – Pellaeon érkezése óta első ízben – kinyitotta rőten parázsló szemét. Pellaeon állta a pillantást, arcizma sem rándult – s ez némi büszkeséggel töltötte el. A császár jó néhány főtisztje és udvaronca sosem tudta feszengés nélkül viszonozni e rőt tüzű szempár pillantását. Magát Thrawnt sem szívelték különösebben. Ellenszenvük miatt volt kénytelen a főadmirális hosszú ideig az ismeretlen régiók homályában meghúzódni – a galaxis még barbár peremvidékét szorította engedelmességre. Hihetetlen sikereivel elnyerte a Birodalom hadúri címét s a jogot, hogy a főadmirálisok fehér uniformisát viselje – ő volt az egyetlen nem emberi lény, akit a császár ekkora kegyben részesített. A sors iróniája folytán a határvidéki csatározásokhoz senki sem értett Thrawnnál jobban. Pellaeon többször eltöprengett, mi történt volna, ha az endori csata során nem Vader, hanem Thrawn irányítja az Executort. – Uram – mondta –, már elrendeltem a sárga készültséget. Kívánja, hogy kiadjam a vörös riadóparancsot? – Még nem kell – szólt Thrawn. – Van még néhány percünk. Mondja csak, kapitány, konyít valamit a művészetekhez? – Nemigen, uram… – Pellaeon megzavarodott a hirtelen témaváltástól. – Sosem volt elég időm a tanulmányozásukra. – Pedig többet kellene velük foglalkoznia… – Thrawn jobbjával a belső kör egyik monitora felé intett. – Saffa képei – magyarázta. – A Birodalom előtti időszámítás szerinti 1550 és 2200 közt készültek. Figyelje csak, hogyan változnak a stílusjegyek! Ezen a ponton kezd érezhetővé várni Thennqora hatása. Ott pedig – bökött a baloldali falra – néhány szemléletes példája Paonidd extrassa művészetének. Nézze csak, milyen hasonlóak Saffa korai munkáihoz! Rokon vonásokat mutatnak a XVIII. századi pre-Em Vaathkree zászlóművészettel is. – Valóban… – Pellaeon hangja nem csengett túl meggyőzően. – Admirális, nem kellene…? A riadószirénák bömbölése félbeszakította. – Híd Thrawn főadmirálisnak! – Az ideges Tschel hadnagy hangja váratlan élességgel tört elő a hírközlőből. – Uram, a hajót támadás érte! Thrawn a készülék felé fordult. – Itt Thrawn – hangja szenvtelen maradt. – Rendeljen el vörös riadót. Pontos tájékoztatást kérek a történtekről. Nyugodtan, ha kérnem szabad! – Igenis, uram… – A riadójelzések fényei betöltötték a termet. Pellaeon hallotta a távolabbi szirénák bömbölését is. – Szenzoraink az Új Köztársaság négy csatacírkálójának közeledtét jelzik – folytatta Tschel. Hangja még mindig remegett, de érezhetően uralkodott magán. – Három rajra való X-szárnyú vadász kíséri őket. Szimmetrikus V támadóalakzatban, járőrhajónk irányvektorán közelednek.

Pellaeon visszafojtotta lélegzetét. Egy csillagromboló egymagában, jórészt tapasztalatlan újoncokból álló legénységgel – négy csatacirkáló és a hozzájuk tartozó vadászkíséret ellen… – Hajtóműveket maximális kapacitásra! – adta ki az utasítást. – Készítsék elő a hajót hiperugráshoz! – Az ajtó felé indult. – Várjanak az ugrással hadnagy! – Thrawn hangja fennsőbbséges nyugalomról árulkodott. – A TIE vadászok készüljenek felszállásra! Aktiválják a fő védőpajzsokat! Pellaeon megtorpant. – Admirális… Thrawn egy kézmozdulattal félbeszakította. – Jöjjön csak, kapitány! – rendelkezett. – Tekintsük át a helyzetet…. Megérintett egy kapcsolót, a képek és a szobrok azonnal eltűntek. A terem átalakult, múzeumból parancsnoki harcállásponttá változott. Az ernyőkön rendre jelentek meg a pajzsok, a hajtóművek és a fegyverrendszerek állapotára vonatkozó kiírások. A szoba mindeddig üres szegletébe hatalmas holografikus taktikai kijelző került. Egyik sarkában folyvást közeledő, lassan pulzáló kör jelölte a támadók pozícióját. A fali monitor a csökkenő lőtávolságot mutatta, a harcérintkezésig mindössze tizenkét percei jósolt, – Szerencsés körülmény, hogy odaát tudják: a járőrhajók elsődleges célja a felderítés, önmagukban nem jelentenek veszélyt – jegyezte meg Thrawn. – Nos, rendben. Lássuk csak, mit tehetünk… Híd! Adjon támadási parancsot három legközelebbi járőrünknek! – Igenis, uram! A taktikai kijelzőn három kék pont jelent meg és indult el a birodalmi hajó vektorán közeledők irányába. Pellaeon a szeme sarkából figyelte Thrawnt, aki ültében előrehajolva várta a csatacirkálók és az X-szárnyú vadászok válaszát, A kék fénypontok egyike hirtelen kihunyt… – Kiváló – bólintott Thrawn, visszaereszkedve székébe, – Hadnagy! Hívja vissza a megmaradt két járőrhajót, és rendelje el a négyes szektor teljes kiürítését a behatolók irányában! – Igenis, uram… – Tschel hangja zavarodottságról árulkodott. Pellaeon tökéletesen meg tudta érteni a kölyköt. – Nem volna helyesebb riadóztatnunk a flottát? – javasolta a helyénvalónál valamivel halkabban, – A Death's Head húsz percen belül itt lehet, és a többi hajónak sem kell egy óránál több idő. – Súlyos hiba volna egységeinket iderendelnünk, kapitány – válaszolta Thrawn, Felnézett Pellaeonra, arcán halovány mosoly derengett fel. – Elvégre akadhatnak túlélők, és mi nem szeretnénk, ha a lázadók hírt kapnának felőlünk, nemdebár? Visszafordult a monitorokhoz. – Híd! Húsz fokkal balra a kormányt! Forduljunk szembe a támadókkal, a felépítmény rájuk mutasson! Amint elérik a külső támadószférát, a négyes szektor hálócsatornáját visszaállítani, minden adást maximális intenzitással zavarni! – Igenis, uram! Azaz… Uram… – Nem kell értenie, hadnagy Thrawn jéghideg hangja szinte vágott, – Elég, ha teljesíti a parancsot! – Igenis! Pellaeon lopva nagy levegőt vett. A taktikai kijelzőn jól látszott, hogy Chimera lassan, méltóságteljesen fordul, – Attól tartok, én sem értem, admirális… – kezdte óvatosan. – A felépítményünket feléjük fordítani… Thrawn egy kézlegyintéssel ismét belefojtotta a szót. – Figyeljen és tanuljon, kapitány. Most jó. Híd! Forduló állj, fixálják a pozíciót. A dokkok védőpajzsát le, minden energiát kapcsoljanak a többire. TIE vadász

kötelékek: indulás! A Chimera előtt két kilométerrel felfejlődni, soros alakzatba rendeződni. Csúcssebesség, zónatámadó taktika. A visszaigazolások után ismét Pellaeon felé fordult. – Érti már, kapitány? Pellaeon megnedvesítette ajkát. – Azt hiszem, még mindig nem… – A fejét rázta. – A hajó elfordításával nyilvánvalóan az volt a cél, hogy a vadászok hangárjai takarásba kerüljenek, az eredmény azonban nem más, mint a klasszikus Marg Sabl közeledő manőver. Nem fognak bedőlni, ahhoz túl egyszerű a képlet! – Legalábbis látszólag – javította ki Thrawn hűvösen. – Nemcsak, hogy bedőlnek, bele is pusztulnak, meglátja. Figyeljen, kapitány. És tanuljon. A TIE vadászok felszálltak, elhúztak a Chimerától, azután lefékeztek és szétspricceltek, alakzatuk egzotikus virághoz vált hasonlatossá. A támadó hajók azonnal észlelték a vadászokat és irányt változtattak… Pellaeon meghökkent. – A Birodalomra, mit csinálnak? – Az egyetlen módszert alkalmazzák, amit a Marg Sabl ellen ismernek – válaszolt Thrawn minden elégtétel nélkül. – Azaz, hogy még precízebbek legyünk, ez az egyetlen védekezési megoldás, amelyre pszihológiailag képesek. – Biccentett egy felvillanó lángfelhő láttán. – Tudja, kapitány, egy elomi irányítja a támadó egységeket. Márpedig egy elomi egyszerűen tehetetlen egy olyan strukturálatlan támadási profillal szemben, mint amilyen a precízen kivitelezett Marg Sabl. Pellaeon a támadókat figyelte, ahogy egyre gyorsulva vették fel mihaszna védelmi formációjukat. Kezdte érteni, mit művelt az imént Thrawn. – A járőrhajók támadása… – kezdett bele óvatosan. – A manőver csak arra szolgált, hogy kiderítse, elomi hajókkal állunk-e szemben? – Tanulmányozza a művészeteket, kapitány… – szólt Thrawn merengőn. – Ha eljut a művészetek alapjainak megértéséig, megérti majd ezt is. Kihúzta magát ültében. – Híd! Gyorsulás támadósebességre! Összecsapásra felkészülni! Egy óra leforgása alatt minden elvégeztetett. Az elemzőhelyiség ajtaja halk szisszenéssel zárult be a távozó rajparancsnok mögött. Pellaeon újból átnézte a kijelzőn futó adatokat. – Úgy tűnik, az Obroa-skai rendszer zsákutca – mondta megfontoltan. Nem áll módunkban biztosítani a megrendszabályozásához szükséges harcképes állományt. – Jelenleg nem – hagyta helyben Thrawn. – Egyelőre! Pellaeon összevont szemöldökkel pillantott parancsnokára. Thrawn egy adatokkal telenyomtatott kártyával játszadozott, ujjai között forgatta, a csillagokat nézte közben. Különös mosoly játszadozott az ajkai körül. – Admirális? – szólt óvatosan a kapitány. Thrawn visszafordult, vörösen izzó tekintete megpihent Pellaeonon. – Íme a kirakós játék második darabja, kapitány… – Szinte suttogott, megemelte az adathordozót. Ezt keresem már évek óta. Hirtelen a hírközlő tele fordult, s egy mozdulattal be kapcsolta. – Híd! Itt Thrawn főadmirális. Üzenet a Death's Headnek: tájékoztassák Harbid kapitányt, hogy időlegesen elhagyjuk a flottát. Folytassák a taktikai rajtaütéseket a helyi rendszerekben és szerezzenek adatokat, ahonnan csak lehet. Azután készítsek elő a hiperugrást. Cél bolygó a Myrkr – a navigációs komputernek ismernie kell. A híd visszaigazolása után. Thrawn ismét Pellaeon felé fordult. Úgy látom megint elvesztette a fonalai, kapitány mondta, – Felteszem, sosem hallott meg Mrkrről.

Pellaeon megrázta a fejel. Mindhiába igyekezett következtetést levonni a főadmirális arckifejezéséből. – Hallanom kellett volna róla? – Alig hiszem. A bolygó lakóinak jó részt csempész, hőbörgő, a galaxis söpredéke. Félbehagyta magyarázatát, töltött egy keveset a könyöke melletti kehelybe – erős frovin sör csak az íze miatt –, és Pellaeon is hallgatásba burkolódzott. Amit a főadmirális most mondott neki, azt nyilvánvalóan magának kellett volna kikövetkeztetnie – Hét évvel ezelőtt áttanulmányoztam az idevágó anyagokat – folytatta Thrawn, s visszatette a kristálykelyhet az asztalra. – Érdeklődésemet az a tény keltette fel, hogy noha a bolygó betelepítése jó három évszázada megtörtént, sem a Régi Köztársaság, sem a Jedik nem törődtek vele. – Felvonta egyik kékesfekete szemöldökéi – Mit gondol, miért, kapitány? Pellaeon eltöprengett. – Peremvidéki világ lehet, jelentéktelen és távoli, nem érdemel figyelmet. – Nagyon jó, kapitány! Ez volt az én első elképzelésem is… Utóbb persze ráébredtem, hogy tévúton járok. Myrkr alig százötven fényévnyire található – közel a lázadók birtokának határához, a Régi Köztársaság területén belül. Thrawn a kártyára pillantott. – Nem, a válasz sokkal érdekesebb. És sokkal hasznosabb is. Pellaeon tekintete szintén a kis adathordozóra tévedt. – Tehát ez a magyarázat lett az első megtalált darabja az ön kirakósjátékának. Thrawn elmosolyodott. – Nagyon jó, kapitány. Megint. Igen, Myrkr – azaz, hogy pontosabb legyek, az egyik ott őshonos állatfaj lett az a bizonyos darab. A másodikat egy világon találtam, amelyet Waylandnek hívnak… – Meglengette a kártyát. – Egy világon, melynek a koordinátáit – köszönet az Obroa-skai rendszer kíváncsi lakóinak – végre megszereztük! – Gratulálok, uram… – Pellaeont hirtelen untatni kezdte ez a kérdezz-felelek. – Megtudhatnám, mire megy ki ez a bizonyos kirakós játék? Thrawn újból elmosolyodott, de e mosoly láttán Pellaeon egész testében megborzongott. – Csak egyetlen játék ér meg ennyi fáradtságot – válaszolta a főadmirális, – S ez nem más, mint a lázadás teljes, visszafordíthatatlan, végső megsemmisítése.

MÁSODIK FEJEZET – Luke? A hang lágy volt, ám követelődző; felcsendülte megtörte Tatuin bolygó enyhén vibráló panorámájának nyugalmát. Luke Skywalker megfordult. Ugyancsak ismerős alak tekintett rá. – Üdv, Ben… – A fiatal Jedi torkából kínos lassúsággal törtek elő a szavak. – Rég láttalak. – Így kellett történnie. – Obi-van Kenobi hangja komolyan csengett, – És attól tartok, nagyon sok időnek kell eltelnie legközelebbi találkozásunkig. Búcsúzni jöttem, Luke. A Tatuin képe egy utolsót villant, majd eltűnt – ez valamiképp egyértelművé tette Luke számára, hogy álmot lát. A császári palota egyik lakosztályában alszik – és Ben Kenobival álmodik. – Nem, nem vagyok álom – biztosította őt Ben, megválaszolva a kimondatlan kérdést. – De a kettőnket elválasztó távolság megakadályozza,

hogy az ébrenlét óráiban keresselek fel. Nemsokára ez az út is lezárul előttem. – Ne! – hallotta saját hangjai Luke. – Nem hagyhatsz el minket, Ben! Szükségünk van rád! Kenobi felvonta szemöldökét, arcán felderengett a jól ismert, öreges mosoly. – Nincs rám szükséged többé, Luke. Már Jedi vagy, veled az Erő. A mosoly lehervadt. Ben egy pillanatig valahová a távolba tekintett – Luke nem láthatta, hová. – Egyébként – folytatta az öreg halkan – nem én döntöttem így. Máris túl sokáig maradtam, nem halogathatom tovább az indulást. Emlékkép tűnt elő: Yoda halálos ágyán hever, Luke kéri, ne menjen el. Az Erő hatalma nagy mondotta a Jedi-mester gyengéden. De nem ennyire… – Az élet rendje, hogy múlnia kell – emlékeztette Ben. – Neked is el kell indulnod egy nap ezen az úton. Figyelme megint elkalandozott, majd visszatért. – Veled az Erő, Luke, s a tapasztalatok még erősebbé tesznek majd. – Tekintete megkeményedett. – De a figyelmed sosem lankadhat. A császár halott, a Sötét Oldal azonban még mindig hatalmas. Ezt soha ne feledd! – Nem fogom – ígérte Luke. Ben megenyhült, megint elmosolyodott. – Ismét nagy veszedelmekkel fogsz szembenézni – intette tanítványát. – És találsz majd új szövetségeseket is – ott és akkor, amikor a legkevésbé várod. – Új szövetségeseket… – visszhangozta Luke. – Kik lesznek? A látomás hullámzani kezdett, halványabbá vált. – És most ég veled! – Ben mintha nem is hallotta volna a kérdést – Szerettelek mint fiamat, tanítványomat és barátomat. Az Erő legyen veled, míg legközelebb találkozunk… – Ben…! De Obi-van Kenobi már elfordult, a látomás elhalványult… s Luke tudta, hogy az öreg eltávozott. Egyedül maradtam suttogta. Én vagyok az utolsó Jedi… Úgy rémlett, távolról hallja még Ben hangját – Nem az utolsó régi Jedi – hanem az első az újak közül! Hang és kép végképp elenyészett, s Luke felébredt. Egy ideig csak hevert. A császárváros halovány fényeit bámulta az ágya felett – e fények rázták fel kábultságából. A levertség, a megmagyarázhatatlan szomorúság azonban egész lényét betöltötte. Először nagybátyja és nagynénje, Owen és Beru veszett oda, azután Darth Vader – az igazi apja – áldozta az életét érte, s most elhagyta Ben Kenobi szelleme is… Harmadízben árvult el élete folyamán. Felsóhajtott, kicsúszott a takaró alól, magára öltötte tunikáját és köntösét. Lakosztályához kis konyha is tartozott – néhány perc alatt italt kevert magának. A különlegesnek számító receptet Landótól kapta, mikor legutóbb járt Coruscanton. Végül övére akasztotta fénykardját, s elindult a tetőre. Többször, nyomatékosan tiltakozott az ellen, hogy az Új Köztársaság adminisztratív központját Coruscantról ide helyezzék. Érvelt az ellen is, hogy a frissen alakult kormány beköltözzön a régi császári palotába. Minden, amit e hely szimbolizál, hitványság – szomorú, hogy néhányan még mindig fontosnak érzik az efféle külsőségeket. Dacára minden ellenérzésének, azt el kellett ismernie, hogy a császári palota tetejéről pompás kilátás nyílik. Nekitámaszkodott a derékmagas kőkorlátnak, s hagyta, hogy a hűvös szél összeborzolja haját. Noha késő éjszaka volt már, a császárvárosban egyre pezsgett az élet. Az utcák szövevényének, a járművek tömegének fényei

bizarr műalkotás képzetét keltették. A sugárutak fehér ívlámpái, a libbenek reflektorai átderengtek a városra paplanként boruló párán, mely elhalványította az épületek kontúrjait. A város végtelennek rémlett. Messze délen épp kivehetőek voltak a Manarai hegység hófödte csúcsai. Olykor-olykor megvillantak, fehéren, akárha a város jelzéseire válaszolnának valamely ismeretlen fényjelrendszer kódjai szerint. Luke tekintete a hegycsúcsokon pihent, mikor húsz méterrel a háta mögött, a palotába nyíló ajtó hangtalanul feltárult. Keze önkéntelenül a fénykard felé mozdult, majd, mielőtt megragadta volna, a mozdulat félbemaradt. Érzékei megsúgták, hogy valaki kilépett a tetőre… – Itt vagyok, Thripio – mondta halkan. Hátrafordult, és megpillantotta a felé siető C-3PO bronzszínben ragyogó alakját. – Üdvözletem, Luke gazda! – szólalt meg a droid, miközben megpróbált egy pillantást vetni Luke kezében lévő kupába. – Borzasztóan sajnálom, hogy meg kellett zavarnom… – Semmi baj – válaszolta Luke. – Friss levegőre vágytam, ennyi az egész. – Biztos? – érdeklődött Thripio. – Nem mintha aggályoskodni akarnék, de… Luke nem tudta elfojtani mosolyát. Thripio próbálkozásai, hogy egyszerre legyen segítőkész, érdeklődő és udvarias, rendre eredménytelenek maradtak. Mulatságosnak legalább mulatságos volt a dolog. – Rossz hangulatban vagyok – mondta a robotnak, miközben visszafordult a város felé. – Összehozni egy valódi, működő kormányt – sokkal nehezebb feladat ez, mini gondoltam, bár a tanácstagok nemigen akarják elismerni. – Tétovázott. – Ráadásul… Azt hiszem, ma éjjel elveszítettem Bent. Thripio sokáig hallgatott. – Ő… mindig nagyon rendes volt velem… – nyögte végül. – És Artuval is. Luke szájához emelte a kupát, hogy elrejtse derültségét. – Meglehetősen egyéni perspektívából szemléled az univerzumot, Thripio. A robot zavarba jött. – Remélem, nem bántottam meg, uram – hebegte, – Úgy értem, nem állt szándékomban… – Nem bántottál meg – biztosította Luke. – Csupán most világítottál rá Ben utolsó leckéjének értelmére. – Nem értem, uram. Luke kortyolt az italból. – A kormányok és bolygók mind nagyon fontosak, Thripio. De ha jobban megnézed, minden testület emberekből áll. Csend telepedett közéjük. – Más szavakkal – magyarázta Luke – egy Jedi sem vizsgálhatja a dolgokat galaktikus mércével, csak egyes embereken, vagy… – ehelyütt Thripióra nézett. – egyes robotokon keresztül. – Ó, értem, már, uram! – Thripio megint megpróbált belekukkantani Luke poharába. – Bocsásson meg, uram… Megkérdezhetem, mi az, amit iszik? – Ez? – Luke a kupára pillantott. – Lando megtanított arra, miként hangolhatom magam jobb kedvre. – Lando? – visszhangozta Thripio, A tónust nem lehetett félreérteni. Protokollprogram ide vagy oda, a droid sosem tartotta túl sokra Landót. Első találkozásuk körülményeire való tekintettel ezen senki sem csodálkozott. – Ő. Ha kétes eredetét figyelmen kívül hagyom, nem mondhatok mást, csak azt: igen jó nevetett Luke. – Forró csokoládénak hívják, – Értem, uram – húzta ki magát a robot. – Nos, akkor… ha minden rendben, azt hiszem, én mehetek is. – Persze, Egyébként miért pont ide jöttél utánam?

– Leia hercegnő küldött, természetesen – válaszolta Thripio, kissé meglepődve a kérdésen. Ő mondta, hogy valami nyomasztja önt. Luke lehajtotta fejét és elmosolyodott. Leiát hagyni kell – megtalálja a saját útját, ha majd szükséges lesz. – Lám-lám… – mormolta. – Parancsol, uram? Luke legyintett. – Leia újabb Jedi-képessége mutatkozott meg, ennyi az egész. Az éjszaka közepén is ráérez a hangulatomra. – A hercegnő igazán törődik önnel, uram – sietett kijelenteni Thripio. – Tudom – bólintott Luke. – Csak vicceltem. – Ó! – A droid úgy gondolta, érti mar. – Akkor megmondhatom neki, hogy minden rendben? – Persze – biccentett Luke. – És ha már arra jársz, mond meg neki, hogy ne aggódjon miattam, inkább feküdjön vissza aludni, A holnap reggeli küzdelem úgyis elég nehéz lesz, s ha ő is kimerülten kezd neki… – Átadom az üzenetét, uram – felelte Thripio. – És – fűzte hozzá Luke csendesen mondd meg neki azt is, hogy szeretem. – Igen, uram. Jó éjszakát. Luke gazda. – Jó éjszakát, Thripio A távozó droidot nézte, s megint úrrá lett rajta a levertség. Thripio nem értheti persze – sőt az ideglenes kormány tagjai sem. De Leia kedvéért, aki már három hónapja terhes, itt kell vesztegetnie az idejét… Megborzongott, ám most nem az éjszakai levegő hűvöse miatt. Ez a hely… itt túl nagy a Sötét Oldal hatalma, Yoda megmondta még a barlangban – ott, ahol fénykardjával párbajt vívott Darth Vaderrel, aki végül átváltozott Luke-ká. Még hetekkel később is ott kísértett emlékeiben a Sötét Oldal hatalmának e megnyilvánulása és csábítása; csak jóval később értette meg, hogy Yoda így akarta rádöbbenteni, mivé válhat. Még mindig foglalkoztatta, mi történhetett abban a barlangban. Talán valami, vagy valaki a Sötét Oldalról ott élt valaha rég. Ahogyan itt lakott nemrég a császár… Újra megborzongott. A legőrjítőbb az egészben az volt, hogy nem érzékelte a gonoszság jelenlétét a palotában. A kormány annak idején kikérte véleményét – válasza nagy súllyal esett latba annak eldöntésekor, vajon ideköltözzenek-e. Összeszorított foggal bár, de kimondta a valót: nem érzi a Császár jelenlétének nyomait. Ám hogy nem érzékeli, még nem jelenti azt, hogy a falak közt nem lappang ott a Gonosz öröksége. Felemelte fejét. Na, álljunk, meg! – parancsolt magára. Mindennek az árnyoldalát látni annyi, mint meginvitálni a paranoiát. A rémképek valószínűleg Leia és a többiek miatt nyomasztják; nyugtalanító látni, hogy a folytonos háborúban edződött felkelők a békés polgári kormánnyá alakulás rögös útjára lépnek. Leia természetesen sosem jött volna ide, ha bármiféle kétség támad benne. Leia… Luke hirtelen határozott, megnyugtatta tudatát, s kiterjesztette Jediérzékeit. Valahol messze, a palota felső szárnyában megérezte az álomittas Leia jelenlétét. Az övét, és a testében növekvő ikrekét. Egy pillanat alatt részleges kapcsolatot teremtett, éppen csak érintve Leiát – remélte, hogy nem ébreszti fel –, vizsgálgatni kezdte a még meg nem született gyermekek furcsa érzését. A Skylwalker-örökség érezhető volt – mi több, gyanította, hogy nagyon hatalmas bennük az Erő. Most végre megértette, mit jelent ez. Egyike volt azon dolgoknak, amelyekre korábban Bentől remélt választ. De többé már nem kérdezhet tőle semmit.

Visszatartotta könnyeit, megszakította a kapcsolatot. A kupa kihűlt a kezében, akárcsak a csokoládé. Egy utolsó pillantást vetett a városra, a felhőkre; lelki szemeivel látta csupán a mögöttük ragyogó csillagokat. Mindenütt csillagok, körülöttük bolygók, rajtuk emberek. Emberek milliárdjai. Sokan még most is a fényt, a szabadságot várják mindazt, amit az Új Köztársaság ígért nekik. Lehunyta szemét. Erős fények és a nagy remények… Nincs – gondolta szomorúan –, nincs varázspálca, amely egy intéssel mindent jobbá tehet. Nincs, még egy Jedi kezében sem. Thripio kisietett a szobából, Leia Organa Solo pedig fáradt sóhajjal visszarogyott párnáira. A fél győzelem is jobb a semminél – idézte fel az ősi bölcsességet. Igazában sosem értett egyet ezzel. A fél győzelem fél vereséget is jelent egyben. Újra felsóhajtott, megérezte Luke tudatának érintését. Thripio felbukkanása könnyített valamit a lelkén – Leia remélte, hogy így lesz –, de amint a droid távozott, a rosszkedv megint hatalmába kerítette. Persze lehet, hogy személyesen kellene odamennie. Luke neki talán elmondaná, mi nyomasztja már hetek óta. Pocakja megmozdult, amúgy figyelmeztetőleg. – Jól van na – suttogta, tenyerét hasára helyezve. – Minden rendben, csak aggódom Luke bácsikátok miatt. A mozgolódás lassan abbamaradt. Leia felkapott egy félig telt poharat az éjjeliszekrényről, egy hajtásra kiitta tartalmát, közben igyekezett fegyelmezni vonásait. A langyos tej nem tartozott kedvenc italai közé, de bebizonyosodott, hogy a leghatásosabb módja az ismétlődő mozgások megszüntetésnek. Az orvos azzal kecsegtette, hogy a hasfájása bármelyik nap abbamaradhatnak. Leia forrón remélte, hogy igazat mondott. A másik szobából szinte nesztelen léptekkel közeledett valaki. Leia egyik kezével gyorsan lerakta a poharat, másikkal pedig magára rántotta a takarót. A lámpa azonban még most is égett, s kapcsolója túl messze volt. Akaratereje megfeszítésével megkísérelte az Erő segítségével eloltani. A lámpa makacsul világított. Összeszorította fogát, megint próbálkozott, és megint kudarcot vallott. Nem tudja használni az Erőt, még akkor sem, ha olyan kis dologról van szó, mint egy kapcsoló elmozdítása! Félig felült, nagy levegőt vett, hogy ismét nekifogjon. A szoba túloldalán kinyílt egy ajtó, s egy magas, hálóköntöst viselő nő jelent meg. – Fenség! – ámuldozott halkan, s kezével félresöpörte minduntalan homlokába hulló fehér hajtincseket. – Minden rendben? Leia újból sóhajtott, és feladta, – Jöjjön be, Winter. Mióta hallgatódzik az ajtó előtt? – Nem hallgatóztam… – Winter válaszából kiérződött: már az is mélységesen bántja, hogy Leia ilyesmit feltételez. – Fényt láttam a szobájából kiszűrődni; arra gondoltam, talán szüksége lehet valamire, – Teljesen jói vagyok – biztosította Leia. Winter az éjszaka közepén, régi hálóköntösében is sokkal királyibbnak hatott, mint ő valaha is. Az Alderaanon, még gyermekkorukban számtalanszor előfordult, hogy az udvarhoz látogatók Wintert vélték Leia hercegnőnek. Winter valószínűleg erre is emlékezett. Emlékezett mindenre, a legjelentéktelenebb szóváltásra, a legapróbb hibára is, mely a királyi fenség körül történt. Leia eltöprengett, vajon mit szólnának az ideiglenes tanács tagjai, ha tudnák, hogy a háta mögött járó hallgatag kísérő a hivatalos tárgyalásokon

vagy a nemhivatalos folyosói megbeszéléseken minden elhangzó mondatot pontosan megjegyez. Néhányan valószínűleg nem örülnének neki. – Kíván még egy kis tejet, fenség? – kérdezte Winter. – Esetleg valami ennivalót? – Nem, köszönöm… – Leia lehajtotta fejét. – A hasammal most semmi baj. Ellenben… Tudja. Luke. – Ugyanaz, ami már több mint két hónapja rágja? – érdeklődött Winter. Leia megborzongott, – Már olyan rég? – Elfoglalt volt, fenség, – bólintott rá Winter diplomatikusan. – Beszéljen róla, Winter – sürgette Leia. – Én nem tudok, tényleg nem tudok semmit! Azt mondta Thripiónak, hogy hiányzik neki Ben Kenobi, de azt hiszem, többről van szó. – Talán fenséged terhességével kapcsolatos a dolog – tűnődött Winter. – Kilenc héttel ezelőtt még semmi jele nem mutatkozott a rosszkedvének, – Tudom – mondta Leia, – De akkoriban költöztette át Mon Mothma és Ackbar admirális a tanácsot ide. És akkoriban jöttek az első hírek a határvidékről is, valamiféle katonai lángelméről, aki a Birodalmi Flotta maradékát irányítja. Leengedte kezeit – Nyomban döntenünk kell. – Azt javaslom, beszéljen vele, amint teheti – szólt Winter. – Lehet, hogy Solo kapitány magával viszi, ha megjön. Leia ingerülten legyintett. Bosszantotta a magány. Nem értette, miért kell Hannak újból és újból elmennie azokra az ostoba találkozókra, miért kell folyton egyedül hagynia őt… Ám a bosszúság, amilyen hirtelen jött, el is enyészett. Igen, Han megint elment, de amikor itthon volt, ugyanolyan ritkán találkozhattak. Egyre több idejét emésztette fel az új kormány felállítása, e szinte lehetetlennek tűnő feladat. Enni sem volt ideje, nemhogy kettesben lenni férjével. Dehát ez a feladatom – emlékeztette magát gyorsan. Olyan feladat, amit egyedül én tudok elvégezni. A Szövetség hierarchiájában ő volt az egyetlen, aki ismerte a politika gyakorlati és elméleti aspektusait is. Alderaan királyi házában nőtt fel, rendszerközi uralkodást tanult nevelőapjától – olyan jól elsajátított mindent, hogy már tizenévesen képviselhette hazáját a Birodalmi Szenátusban. Tapasztalatai nélkül könnyen rosszra fordulhatna minden, különösen ezekben a korai, kritikus időkben. Még néhány hónap – tényleg csak néhány –, utána könnyebb lesz egy kicsit. Erre várnak Hannal mindketten. A keserűség elmúlt, csak a magányosság maradt – Azt hiszem – fordult Winterhez –, jobb lenne most mindkettőnknek aludni. Holnap nehéz napunk lesz. Winter a homlokát ráncolta. – Nehezebb, mint eddig? – Hangjából keserű gúny csendült ki: – Nocsak, nocsak… – mormolta a hercegnő. – Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen cinikus légy. Azt mondtam, itt az ideje, hogy ágyba kerüljünk! – Tényleg nincs szüksége valamire? – Tényleg. És most gyerünk! – Nos, rendben. Jó éjszakát, fenség. – Kiment és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Leia visszaereszkedett ágyára, megigazította párnáit és takaróját. – Jó éjszakát nektek is, – suttogta gyengéden gyermekeinek. Rettentően hiányzott neki Han. Egy sóhajjal eloltotta a lámpát, s csakhamar álomba merült.

A galaxis egy igencsak távoli zugában Han Solo letette poharát, és megpróbált némi rendet teremteni az őket körülvevő káoszban. Mintha csak most hagytuk volna itt ezt a bandát – gondolta. Azért – és ez a tudat jó érzéssel töltötte el – a minden tekintetben feje tetejére állt galaxisban bizonyos dolgok sosem változnak. A sarokban más zenekar játszott, a boxok berendezéseit is kicserélték, Mos Eisley kantinja azonban ugyanaz maradt. Épp olyan volt, mint annak idején, mikor Luke Skywalkerral és Obi-van Kenobival először találkozott. Mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna a dolog. Háta mögött felmordult Csubakka. – Nyugi, itt lesz biztosan – válaszolta Han. – Szerintem Dravis életében nem érkezett még pontosan sehová… Lassan végighordozta tekintetét a tömegen. Nem – nyugtázta magában –, valami azért megváltozott… Akárhogy erőltette a szemét, egyetlen régi csempészt sem sikerült felfedeznie. Akik megmaradtak Jabba szervezetéből, minden bizonnyal elköltöztek a Tatuinról. Hátrapillantott a másik ajtó felé. Ki kell kérdeznie erről Dravist. Még mindig a másik oldalt vizsgálgatta, mikor árnyék vetült az asztalra. – Hello, Solo – nevetett valaki. Han háromig számolt, mielőtt megfordult volna, hogy szembenézzen a jövevénnyel. – Rég nem láttuk egymást, Dravis. Ülj le. – Mindjárt – vigyorgott Dravis. – Amint te és Csubi az asztalra rakjátok a kezeiteket. Solo neheztelve mérte végig. – Na ne hülyéskedj – legyintett, miközben a pohárral játszadozott. – Gondolod, idehívnálak csak azért, hogy aztán lelőjelek? Hiszen régi haverok vagyunk, nem igaz? – Naná! – Dravis leült, de azért éberen figyelte Csubakkát. – Legalábbis azok voltunk, mikor utoljára láttalak. De úgy hallottam, azóta megszaladt neked. – Megszaladt – visszhangozta Han, s féloldalasan elmosolyodott. – Egészen találó. Dravis összevonta szemöldökét. – Oké, pontosítsunk – mondta gunyorosan. – Azt hallottam, a Felkelők Szövetségéhez csatlakoztál, tábornok lettél, és feleségül vettél egy alderaani hercegnőt – sőt már kölyköket is vársz tőle. Han helytelenítőleg legyintett, – Azt hiszem, a dolgok legjava már tisztázódott néhány hónapja. – Oké, felejtsd el… – Dravis lehajtotta fejét. – Szóval, mi ez az egész? Figyelmeztetés? – Ezt meg hogy érted? – álmélkodott Han. – Nem játszd a hülyét. Solo! – Dravis hangja megkeményedett. – Az Új Köztársaság felváltotta a császárságot. Ez mind szép és jó, de tudnod kéne, hogy a csempészeknek mindegy. Szóval, ha ez hivatalos felkérés, hogy hagyjunk fel üzleti tevékenységünkkel, akkor engedd meg, hogy kiröhögjelek, aztán menj a fenébe! – Nekikészült, hogy felálljon. – Semmi ilyesmiről nincs szó – válaszolta Han. – Igazság szerint azt hittem, megbízhatlak valamivel. Dravis meghökkent, mozdulatlanná dermedt. – Micsoda? – kérdezte gyanakodva. – Jól hallottad – bólintott Han. – Az a tervünk, hogy csempészekre bízunk egyes feladatokat. Dravis lassan visszaereszkedett. – A Birodalom elleni harcban? – érdeklődött. – Mert ha igen… – Szó sincs róla – biztosította Han. – Az teljesen más téma. Csupán arról van szó, hogy az Új Köztársaságnak momentán nincs elég teherhajója, és nincsenek teherpilótáink sem. Szóval, ha szükséged van gyors és tiszta jövedelemre, akkor előtted a pálya.

– Hű! – Dravis hátradőlt a székben és összefonta karját a mellén, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Hanról. – Mi ebben a trükk? Han megrázta a fejét. – Nincs benne semmiféle trükk. Szükségünk van hajókra és pilótákra, hogy újból beinduljon a bolygóközi kereskedelem. Nektek mindezek rendelkezésetekre állnak. Ennyi az egész. Dravis elgondolkodott. – És miért dolgoznánk nektek, a nyomorúságos alamizsnátokért? – érdeklődött tárgyilagosan. – Miért ne csempésznénk az árut, mint eddig, s csinálnánk tisztességes hasznot rajta? – Megtehetitek – bólogatott Solo. – Feltéve, ha a vásárlóitok hajlandók kifizetni azt az árat, ami már nektek is megéri a fáradtságot. Esetünkben – elmosolyodott – nem fogják. Dravis sanda pillantást vetett rá. – Ugyan, Solo, ne beszélj marhaságokat! Egy vadonás új kormányzat meg van szorulva – és te be akarod nekem magyarázni, hogy nem fogják az árakat az égig pumpálni! – Azt hiszel, amit csak akarsz – vont vállat Han, hangja azonban fagyossá vált. – Gyerünk, próbáld csak ki! Utána hívj fel. Dravis előrehajolt, merőn bámult Hanra. – Tudod Solo – kezdte megfontoltan –, nem jöttem volna el, ha nem bíznék benned. Jó, lehet, hogy egy kicsit ideges voltam az elején, de csak mert láttam, hogy mit műveltél egyszer régen ugyanitt. És lehet, hogy ebben a dologban is hiszek neked. De azt megmondhatom, hogy a szervezet többi tagjára ez nem áll. – Miért? – Mert felkapaszkodtál, ez az oka. Na, ne gyere nekem ezzel a fájdalmas pillantással – arról van szó, hogy túl régen nem vagy benne az üzletben, és úgy látszik, elfelejtetted már, mi hogy megy. A csempészeket a haszon érdekli. A haszon és az izgalom. – És miért kell épp a birodalmi szektorokban dolgoznotok? – Han megpróbált visszaemlékezni, mit magyarázott Leia a politikáról. – Kifizetődik – vont vállat Dravis. – Egyelőre – emlékeztette Han. – De az a terület egyre veszélyesebbé válik, és egyre zsugorodik. Egyre nő a seregünk, és a pilótáink is sokkal jobbak. – Lehet… – Dravis szeme összeszűkült. – De lehet, hogy nem. Hallottam kósza híreket arról, hogy valaki más is beszállt a buliba. Valaki, aki igencsak befűthet nektek – mint például az Obroa-skai rendszerben. Úgy tudom, egy egész elomi rajt vesztettetek el nemrég. Borzasztó lehet egy egész rajt elveszíteni. – Ne felejtsd el, hogy aki bajt hoz ránk, az nem lesz kíméletes veletek sem – húzta el a száját Han, – És ha tudod, hogy az Új Köztársaságnak szüksége van pénzre, mit gondolsz, hogy áll most a Birodalom? – Ez bizony nagy lutri – értett egyet Dravis, miközben feltápászkodott. – Örültem a viszontlátásnak, Solo, de most mennem kell. Add át az üdvözletemet a hercegnődnek… – Csak ismertesd az ajánlatunkat a többiekkel, oké? – sóhajtott Han. – Megteszem. Még az is lehet, hogy valakit érdekel. Sosem tudhatjuk. Han bólintott. Többet nem is várt ettől a beszélgetéstől. – Csak még egy kérdést, míg el nem felejtem… Ki lett a nagyfiú Jabba halála után? Dravis elgondolkodva rápillantott. – Azt hiszem, nincs értelme titkolódzni. Ne feledd, ez afféle nem hivatalos tipp, de ha fogadni kéne, én Talon Karrdéra tenném a pénzem. Han meglepődött. Hallott már Karrdéről: szervezete sosem tartozott a nagyok közé. Hogy most a legnagyobb legyen… Vagy Dravis tévedett, vagy Karrde tanulta meg, hogy tisztes haszonnal dolgozni kifizetődőbb. – Hol lehetne megtalálni? Dravis hangtalanul felnevetett:

– Szeretnéd tudni, mi? Egyszer talán még el is mondom. – Dravis… – Mennem kell. Vigyázz magadra, Csubi. Megtorpant. – Ja, és mond meg a haverodnak, hogy nagy mákja van… Akartam, hogy tudja… – Egy újabb vigyor után eltűnt a tömegben. Han fancsali képpel nézett utána. Lám, Dravis végül mégiscsak hátat mert fordítani neki. A csempészek jó része sosem fog ennyire megbízni benne. Háta mögött Csubakka morgott rosszallóan. – Most mi a fenét mondunk Ackbar admirálisnak a Tanács előtt? – Han megrázta a fejét. – A kalamáriak már a háború előtt is halálos ellenségei voltak a csempészeknek, ezt mindenki tudja. Sebaj. Néhányan azért felcsapnak majd. Dravis meg a többiek megtalálhatják a hasznukat, és izgalomban sem fognak hiányt szenvedni. Csak meg kell nekik ígérni, hogy háborítatlanul dolgozhatnak, nem lesznek Jabba stílusú kivégzések és senki sem lő rájuk. Figyeld csak meg, jönni fognak! Nem is kevesen. Na gyerünk, ezzel is megvagyunk… Felállt az asztal mellől, és a báron keresztül a kijárat felé indult. Félúton megtorpant egy másik boksz előtt, s lepillantott az ott ülő, magányos vendégre. – Üzenetet hoztam – kezdte. – Dravis szerint nagy mákod van. Wedge Antilles elvigyorodott, miközben feltápászkodott. – Azt hittem, erre megy ki az egész… – Fekete hajába túrt. – Igen, de ezt Dravis nem tudhatta! – Habár Han meg volt győződve arról, hogy a csempész igenis tudta, honnét fúj a szél. Wedge-ről amúgy lerítt, hogy csak X-szárnyújának pilótafülkéjében ülve, TIE vadászokat vízharmattá lődözve képes igazán fesztelenül viselkedni. – Egyébként Page hol van? – Jelen, uram – jött a válasz a háta mögül. Han megfordult. Mögötte egy közepes súlyú, közepes termetű és abszolút jellegtelen ábrázatú ember állt. Az a fajta, akit soha, senki nem jegyez meg, aki láthatatlanná tud válni minden körülmény közölt. Ami most igencsak jól jött. – Láttál bármi említésre méltót? – kérdezte Han. Page megrázta fejét. – Hátvédek sehol. Nem volt nála más fegyver, csak egy sugárvető. Ez a fickó tényleg megbízhat magában. – Igen, úgy tűnik… – Han búcsúpillantást vettet a kocsmára. – Gyerünk! így is eleget késünk Corusantról. Pedig az Obroa-skai rendszeren akarok átrepülni. – Az elveszett elomi csapattest miatt? – tudakolta Wedge. – Igen – grimaszolt Han. – Megnézzük, hátha sikerül rájönnünk, mi történt ott. És ha egy kis szerencsénk van, arról is lesz némi fogalmunk, hogy ki csinálta.

HARMADIK FEJEZET A magániroda kihajtható asztala megterítve várta, az étel készen állt a felszolgálásra; Talon Karrde már a bort bontotta, mikor halkan kopogtak az ajtón. Mint mindig, az időzítés tökéletesnek bizonyult – Mara? – szólt ki. Igen – csendült a fiatal nő hangja a túloldalról. – Arra kértél, vacsorázzunk együtt. – Igen. Kerülj beljebb!

Az ajtó halk szisszenéssel feltárult, és Mara Jade határozottan macskás eleganciával belépett. – Nem mondtad, hogy… – zöld szeme az asztalra villant – …csak erről van szó. – Hangja picit megváltozott. A zöld szemek most a férfit méregették, hűvösen és számítóan. – Félreértesz. – Karrde széles mozdulattal a szemközti székre mutatatott. – Üzleti vacsora. Sem több, sem kevesebb. Az asztal mögül, halk, elégedett, kárörvendő dorombolás hallatszott. Úgy bizony, Drang: üzleti vacsora. Karrde a hang irányába fordult. – Tehát kifelé! A vornskr előbújt a sarokból, megvetette lábát a szőnyegen, fejét lesunyta – akárha vadászni készülne. – Azt mondtam, kifelé! – Karrde Mara mögé mulatott. – Az étel a konyhában vár. Sturm már ott van, és ha nem sietsz, esetleg nem hagy neked semmit. Drang lassan araszolt az ajtó felé, hangosan dorombolt és sértett, szemrehányó pillantásokat vetett gazdájára. – Na ne add nekem ezt az "szegény-kis-én" műsort, jó? – Karrde kiválasztott egy darab bruallkit. – Ez talán kárpótol majd… Az ajtó felé hajította a húsdarabot. Drang levertsége egy pillanat alatt elmúlt: egyetlen félig repülő szökkenéssel elérte az ajándékot. – Most aztán menj szépen – mondta Karrde –, és egyél te is. A vornskr elinalt. – Na kérem… – Karrde bocsánatkérően Marára mosolygott. – Hol is tartottunk? – Arról volt szó, hogy ez egy üzleti vacsora… – A lány időközben leült. Hangja hűvös volt és tárgyilagos. – Ámbátor a legszebb üzleti vacsora, amin valaha részt vettem. – Igen, ez szempont volt, csakugyan – ismerte be Karrde. Nekilátott az első fogás feltálalásához. – Úgy vélem, semmiképp sem árt hangsúlyozni, hogy a csempész nem feltétlenül barbár is egyben. – Aha – bólintott a lány, és belekóstolt borába. – Biztos vagyok benne, hogy az emberei nagyon hálásak lesznek ezért. Karrde elmosolyodott. No lám, gondolta, a szokatlan körülmények nem billentették ki lelki egyensúlyából a hölgyet. Persze tudhatta volna, hogy az efféle külsőségek nem hatnak egy olyan teremtésre, amilyen Mara. – Valóban igen érdekes estének nézünk elébe – mondta, – Különös tekintettel… – ehelyütt a nőre pillantott – …az előléptetésre. A döbbenet gyorsabban futott át a lány arcán annál, hogysem feltűnhessen, – Előléptetés? – visszhangozta Mara óvatosan. – No, igen… – Karrde éppen a bruallkit szedte a tányérra, – A te előléptetésed, hogy pontosak legyünk. A gyanakvás visszatért a lány szemébe. – Tudod jól, hogy még csak hat hónapja vagyok itt! – Legyünk precízek: öt és fél hónapja – javította ki a férfi. – De az eltelt idő sosem számít annyit, mint a képességek és az eredmények… Márpedig a képességeid és az eredményeid egyaránt lenyűgözőek. Mara meghökkent. Igazgatni kezdte aranyos fényű vörös haját, – Csak szerencsés vagyok. – Persze, a szerencse is közrejátszik – hagyta helyben Karrde. – De úgy vettem észre, hogy amit a legtöbb ember szerencsének hív, nem más, mint a tehetség kombinálása a kedvező alkalom felismerésének képességével – Visszafordult a bruallkihoz, s most a saját magának is szedett. – Tehetséges csillaghajópilóta vagy, kiválóan adsz és hajtasz végre parancsokat, ráadásul… – Halványan elmosolyodott, s könnyedén körbemutatott. – …ráadásul képes vagy feltalálni magad

váratlan és szokatlan helyzetekben is. Nagyon hasznos tulajdonságok ezek egy csempész esetében. Elhallgatott. Csend telepedett közéjük. A lány valaha rég megtanulta, mikor nem szabad kérdezni. Még egy hasznos tulajdonság. – A végkövetkeztetés: – folytatta Karrde – túl értékes vagy ahhoz, Mara, hogy hátvédként vagy akár egyszerű ügynökként vesztegesd az idődet. Szeretnélek előbb-utóbb a helyettesemmé tenni. A lány ezúttal nem tudta palástolni döbbenetét. A zöld szemek előbb összeszűkültek, majd hirtelen tágra nyíltak. – Mi lesz az új feladatköröm? – tudakolta Mara. – Jobbára velem utazgatsz majd. – Karrde kortyolt egyet a borból. – Figyeled, ahogy új üzleteket kötök, megismerkedsz állandó ügyfeleinkkel; szem előtt maradsz, hogy megszokjanak, és más effélék. Mara zavarodottsága még mindig nem múlt el – szemei elárulták. – Nem kell most rögtön válaszolnod – ingatta fejét Karrde. – Gondolkodj! Kérdezz meg olyanokat, akik már jó ideje tagjai a szervezetnek. – Mélyen a lány szemébe nézett. – Ók tudják, hogy sosem mondok valótlant az embereimnek. Mara megnedvesítette ajkát. – Ezt már hallottam. – Hangja ismét szenvtelenül csengett. – De figyelmeztetlek: ha ekkora önállóságot kapok, élni fogok vele. A szervezet felépítése megérett már a változtatásra, és… Az asztalon álló hírközlő sípolása félbeszakította. – Tessék – szólt Karrde. – Itt Aves – jött a válasz. – Azt hiszem, nem árt, ha tudjátok: társaságot kaptunk. Épp most állt orbitális pályára egy birodalmi csillagromboló. Karrde felpattant, s Marára pillantott. – Egyéb jelentenivaló? – Szalvétáját a befejezetlen vacsora maradványaira dobta, azután a megkerülte az asztalt, hogy lássa a monitorokat. – Eddig nem adtak le azonosító jelzéseket – rázta meg a fejét Aves. – Még messze járnak, lehetetlen pontosan kivenni a feliratot a hajó oldalán, de Torve szerint a Chimera az. – Érdekes – mormolta Karrde. Thrawn főadmirális személyesen. – Küldtek jeleket bárhová is? – Mindezidáig nem észleltünk semmit. De… Várj egy kicsit! Úgy tűnik, most indítottak egy leszállóegységet. – Azaz kettőt. A leszállás helye… – Aves elfordult egy pillanatra a képernyőtől, s láthatólag megdöbbent. – Itt fognak talajt érni, nem messze az erdőben! Karrde a szeme sarkából figyelte, amint Mara tekintete megkeményedik. – Nem valamelyik város mellett? – kérdezte Avestől. – Nem. Az erdőben, legfeljebb tizenöt kilométerre innét. Karrde a hajába túrt, eltöprengett a lehetőségeken. – Még mindig csak két leszállóegységet észleltek? – Nem jön több. – Aves jól érzékelhetően idegesnek tűnt. – Riadóztassak? – Várj! Hátha segítségre van szükségük. Lássuk csak… Kérek egy közvetlen csatornát! Aves mondani akart valamit, azután mégsem szólt. – Oké – válaszolta. Vett egy mély lélegzetet, és elfordított néhány kapcsolót. – Megvan. – Köszönöm. Chimera birodalmi csillagromboló, itt Talon Karrde. Segítségükre lehetek valamiben? – Nincs válasz – mormolta Aves. – Vagy talán csak észrevétlenek akarnak maradni… – Ha észrevétlen akarsz maradni, nem csillagrombolóval közlekedsz – mutatott rá Karrde. – Nem, szerintem most néznek utána a nevemnek a számítógépeik. Érdekes lenne tudni, vajon mit tudnak rólam. Már ha szerepelek a nyilvántartásukban egyáltalán… – Megköszörülte a torkát. – Chimera csillagromboló, itt… Aves helyett hirtelen egy középkorú, parancsnoki uniformist viselő férfi jelent meg a képernyőn. – Itt Pellaeon kapitány, a Chimera parancsnoka. Mit akar?

– Pusztán a segítségünket óhajtom felajánlani. Nyomon követjük két leszállóegységüket, és kíváncsi voltam, hogy Önnek, vagy Thrawn főadmirálisnak nincs-e szüksége segítségre. Pellaeon szeme sarkában megrándult egy izom. – Kicsodának? – Ó! – Karrde a fejét ingatta, és halványan megint elmosolyodott. – Természetesen sosem hallottam Thrawn főadmirálisról. Különösen nem a Chimerával kapcsolatosan. Távol álljon tőlem, hogy hitelt adjak holmi kósza híreszteléseknek rajtaütésekről a Paonnid/Obroa-skai rendszerben. Pellaeon szemei összeszűkültek. – Ön igen jól informált, Karrde úr… – Hangja udvarias volt, ám kiérződött belőle a fenyegetés. – Vannak, akik kíváncsiak lennének, honnan tud ilyesmit egy kisstílű csempész. Karrde vállat vont. – Az embereim hallanak ezt-azt, én pedig összerakom az így szerzett információtöredékeket. Majdnem ugyanúgy dolgozunk, ahogy az önök hírszerzői. Én legalábbis így képzelem. Ha a most leszálló kompok az erdőben szándékoznak leszállni, helyesebb nyomban figyelmeztetnie a legénységet: jó néhány igen veszedelmes ragadozó él itt, a növényzet magas fémtartalma pedig megzavarhatja a műszereket. – Köszönjük a tanácsot! – Pellaeon hangja hűvös volt, szinte vágott. – De nem kívánunk sokáig maradni. – Ó! – sóhajtott Karrde. Végiggondolta az esetleges következményeket. Természetesen nem az összeset. – Egy kis vadászat? Pellaeon halovány mosollyal ajándékozta meg a feltételezésért. – A birodalmi hajóhad tevékenységéről szóló információk igen drágák. Azt hiszem, akad a szervezetében egy ember, aki tisztában van ezzel. – Meglehet – hagyta rá Karrde. – De az érdekeltek mindig köthetnek egyezséget. A másik fagyosan elmosolyodott. – Köztünk nincs helye egyezkedésnek, Karrde. – Szokatlanul lágy hangon beszélt. – A drága pedig annyit jelent: költséges. – Bizonyára – válaszolta Karrde. – Ám méltányos csereügyletre azért sor kerülhet. Feltételezem, jól ismeri az ysalamirik sajátos természetét – mi másért lennének itt? Megkérdezhetem, tudják-e a módját, miként lehet őket viszonylag biztonságosan kipiszkálni az odúikból? Pellaeon ezúttal sokáig bámult a csempészre. – Mindezidáig abban hitben ringattam magamat, hogy az ysalamiri alig tizenöt centiméter hosszú, és egyáltalán nincsenek ragadozó hajlamai. – Én nem az önök biztonságáról beszéltem, kapitány – magyarázta Karrde. – Az övékről. Nem lehet csak úgy kirángatni őket a fészkükből, legalábbis az elpusztításuk nélkül nem. Az ysalamiri furcsa jószág: mintha összenőne a fával, amelyikben él. – Feltételezem, ön pontosan tudja, miként csalogathatok elő… – Az embereim közül néhányan tudják – ismerte el Karrde. – Ha kívánja, odaküldöm egyiküket a leszállóegységhez. A technika nem túl bonyolult, de valóban szükséges, hogy valaki megmutassa. – Természetesen… A gúny csak úgy sütött Pellaeon hangjából. – És mi az ára ennek a bemutatónak… – Nincs ára, kapitány. Mint már mondtam, pusztán a segítő szándék vezérel. Pellaeon elfordította fejét. – Hűségét nem felejtjük el. – Tekintete ismét megállapodott Karrdén, s nem lehetett félreérteni a pillantás jelentőségét: ha a csempész valamiféle árulást tervezne, azt sem felejtenék el. Soha. – Értesítse leszállóegységeinket, hogy útnak indítja az embereit. – Meglesz. Ég önnel, kapitány! Pellaeon eltűnt a képernyőről. Ismét Aves arca vált láthatóvá.

– Mindent hallottál? – kérdezte Karrde. Aves bólintott. – Dankin és Chin felkészítették már az egyik terepsiklót. – Remek. Maradjunk kapcsolatban velük; szólj, ha visszaértek. – Úgy lesz… – A képernyő elsötétült. Karrde visszasétált az asztalhoz, Marára pillantott, és leültette megint. » – Elnézést a közjátékért – Egy kevés bort töltött mindkettőjüknek. A lány tekintete megint kifürkészhetetlen volt, arcára visszatért a hűvös, tartózkodó kifejezés. – Tényleg minden ellenszolgáltatás nélkül teszed ezt meg nekik? – Magához emelte az egyik poharat. – Ha kérsz valamit cserébe, ők biztosan megfizettetik veled. A Birodalomnak mostanság egyvalamire van szüksége: pénzre. A csempész vállat vont. – Az embereink figyelik őket. Attól a pillanattól fogva, amint leszállnak, egészen addig a pillanatig, míg el nem tűnnek. Mert el fognak tűnni, és én beérem ezzel a fizetséggel, A nő hosszan nézte Karrdét, mielőtt megszólalt: – Nem hiszed, hogy csak néhány ysalamiriért jöttek ide, igaz? – Nyertél… – Karrde ismét szedett magának egy kis bruallkit. – Teljesen érthetetlen. Hacsak nem valami sötét dologra akarják használni az összegyűjtött ysalamiriket. Túl sokat kockáztatnak, mikor idemerészkednek csak azért, hogy a begyűjtött jószágokat bevethessék egyetlen Jedi ellen… Mara tekintete megrebbent. – Talán nem Skywalkerre utaznak – mormolta. – Lehet, hogy időközben újabb Jedik tűntek fel. – Merőben valószínűtlen. – Karrde a fejét ingatta. Milyen furcsák a hangsúlyai, mikor Luke Skywalkerről beszél…! – A császár még a Birodalom első napjaiban megszabadult tőlük. Hacsak… – Eszébe ötlött valami. – Elképzelhető, hogy megtalálták Darth Vadert. – Vader meghalt a Halálcsillagon – legyintett ingerülten Mara. – A császárral együtt. – Úgy érted, azt beszélik… – Meghalt! – vágott közbe Mara. Hangja fagyos volt, pengeként vágott. – Hogyne, hogyne – bólogatott Karrde. Öt hónapja figyelte már a lányt, az érzelemkitörések azonban, melyeket Mara a császár és a néhai Birodalom említésekor produkált, még mindig lenyűgözték. Az érzelmi skála másik végpontjában kapott helyet Luke Skywalker. – Mégis… – folytatta megfontoltan – Ha a főadmirális jónak látja, hogy hajója fedélzetén pár ysalamirit tartson, kövessük a példáját mi is! Mara nagy szemeket meresztett. – Minek? – tudakolta. – Egyszerű óvatossági intézkedés – vont vállat Karrde. – Min húztad fel magad ennyire? Csendben várta, hogy a lány lelkében tomboló vihar alábbhagyjon. – Időpocsékolás az egész – tűnődött fennhangon Mara. – Thrawn alighanem sötétben tapogatódzik. Különben is, hogyan akarja az ysalamiriket életben tartani a fedélzeten? Néhány fát is begyűjtet tán velük együtt…? – Biztos vagyok benne, hogy Thrawn már kitalált valami okosat. – Karrde elmosolyodott. – Dankin és Chin elmondják majd, miben szállították el a jószágokat az emberei. A lány elrévedt. – Igen – suttogta. Mintha belátta volna végre, hogy alulmaradt. – Ebben én is biztos vagyok. – Egyébiránt… – Karrde úgy tett, mintha nem vette volna észre. – …mintha lenne még némi megbeszélnivalónk. Ha jól emlékszem, éppen azt taglaltad, hogy változtatásokat szándékozol végrehajtani a szervezet felépítésében.

– Igen. – Mara mély lélegzetet vett, lehunyta szemét. Amikor ismét kinyitotta, régi önmaga volt megint: hűvös és számító. – Nos, lássuk csak… Eleinte lassan, később, ahogy belemelegedett, mind gyorsabban beszélt. Rávilágított az eddigi hiányosságokra, felvázolta saját elképzeléseit, Karrde figyelt, néha a szájához emelt egy-egy falatot. Újból elképesztették a lány lappangó adottságai. Egy napon komolyan utána kell majd néznie, honnét került elő, mit rejteget a múltja, miféle rejtelmek övezik… Fel kell fednie származása titkát, s meg kell tudnia azt is, vajon mit követett el ellene Luke Skywalker, amiért ilyen engesztelhetetlenül gyűlöli.

NEGYEDIK FEJEZET A Chimera négytizedes fény feletti sebességgel öt nap alatt küzdötte le a Myrkyrt Waylandtől elválasztó, háromszázötven fényévnyi távolságot. A fedélzeti mérnököknek bőven volt idejük elkészíteni az ysalamirik otthonának szánt hordozható ketrecet. – Még mindig nem látom be a dolog szükségszerűségét – morfondírozott Pellaeon, miközben kelletlenül figyelte, hogyan rakják ezeket a nyálkás, pikkelyes, szalamandraszerű életformákat vastag csövekből összerótt börtönükbe. A csövek hihetetlen vastagsága és az egész ketrecszerkezet bonyolultsága a lények láttán túlzott elővigyázatosságnak rémlett. – Ha az Őrző, aki odalent vár, a császár parancsára tartózkodik Waylanden, nem értem, miféle problémákra számít, uram. – Nevezze megérzésnek, kapitány. – Thrawn a másodpilóta ülésére zökkent a leszállóegységben, s becsatolta magát. – Elképzelhető, hogy lesznek nehézségeink, mielőtt fény derül kilétünkre s arra, hogy még mindig a Birodalmat szolgáljuk… – A főadmirális végigpillantott a kijelzők során, azután odabiccentett a pilótának: – Mehetünk. Tompa kondulás: a leszállóegység elhagyta a Chimera fődokkját, azután irányra fordult, bekapcsolta hajtóműveit és az alant derengő bolygó felé vette útját. – Talán könnyebben meggyőzhetnénk az illetőt egy szakasznyi rohamosztagos kíséretében – jegyezte meg Pellaeon. – És nyilván felbosszantanánk – mutatott rá Thrawn. – A Sötét Jedik büszkeségét és önérzetét nem lehet félvállról venni, kapitány. Másfelől… – hátrapillantott a válla fölött, – …ezért van itt Rukh. Pellaeon a kicsit hátrább ülő néma, rémálomba illő figurára tekintett. – Ennyire bizonyos abban, uram, hogy az Őrző egy Sötét Jedi? – Ki mást választana a császár személyes birtoka őrzésére? – Thrawn megrázta fejét. – Egy lépegetőkkel megerősített, jól felfegyverzett rohamosztagos légiót már az orbitális pályáról felfedeztünk volna. Pellaeon fintorgott. A Chimera műszerei egész Waylanden nem találták olyan eszközök nyomát, melyek bonyolultabbak és veszedelmesebbek lettek volna az egyszerű íjnál. Nem volt túl megnyugtató az ebből adódó következtetés. – S ha a császár máshová rendelte az Őrzőt a lázadók elleni küzdelem során…? – Hamarosan kiderül, itt van-e még – intette csendre Thrawn. A hajtóművek felbődültek: a leszállóegység a bolygó atmoszférájába lépett, és lassan ereszkedni kezdett. Pellaeon a felszínt kezdte vizsgálgatni, amint az láthatóvá vált a belső főképernyőn. A bolygó szárazulatainak legjavát erdő

borította, egyhangúságát néhol hatalmas, füves foltok enyhítették. Szemközt hegylánc emelkedett felhőktől övezetten a síkság fölé. – Ez már a Tantiss-hegység? – tudakolta a pilótától a kapitány. – Igen, uram – érkezett a válasz. – A város is feltűnik nemsokára. – Rendben… – Pellaeon ellenőrizte lézerpisztolyát, majd eligazgatta tokjában. Bízzon csak Thrawn az ysalamirikben és a logikájában, ha akar: ő a maga részéről szívesebben vonultatott volna fel tekintélyesebb tűzerőt. A város a Tantiss lankáitól délnyugatra épült, és sokkal nagyobb volt annál, amekkorának az orbitális pályáról látszott. Számtalan apró kis ház húzódott meg a sűrűn telepített fák lombjainak rejtekébe. Thrawn hagyta, hogy a pilóta körözzön egy darabig, azután kijelölte leszállásra azt a nagy és üres térséget, amelyet a város főterének vélt A téren hatalmas, igazán királyi benyomást keltő épület terpeszkedett. – Érdekes… – Thrawn kifelé sandított a páncélüvegen; az ysalamirit tartalmazó ketrecet a hátára erősített csomagba tette. – Három különböző építészeti stílus jegyei keverednek itt: az egyik emberi, a másik kettő idegen. Igazán különös, hogy e jegyek egy adott bolygórendszerben, mi több, egyazon városban együtt fordulnak elő. Sőt, ahogy látom, a palota maga is három stílus elemeit vegyíti. – Igen – bólintott Pellaeon, miután kitekintett a kémlelőablakon. Az épületek pillanatnyilag feleannyira sem foglalkoztatták, mint a bennük tartózkodók, akiknek jelenlétét a leszállóegység műszerei érzékeltek. – Vajon mennyire látják szívesen ezek az idegen életformák a jövevényeket? – Tudja… – Thrawn a rámpához sietett: Rukh már várta. – …a legtöbb idegen életforma barátságos. Mehetünk? A hidraulika hangos szisszenéssel engedte le a rámpát. Pellaeon összeszorította fogát, és követte társait. Rukh vezetésével kiléptek a fényre. Senki sem nyitott tüzet rájuk, ahogy nekiindultak. Senki nem szólt, jött elő, adott életjelet. – Vajon miért bujkálnak? – tűnődött a kapitány, s megmarkolta lézerpisztolyát. – Érthető. – Thrawn apró, térerősítővel ellátott megafont húzott elő. – Lássuk csak, hátha sikerül őket valamelyest megnyugtatnunk… Szájához emelte az apró szerkezetet. – A hegy Őrzőjét keresem! – Hangja valósággal robbant a téren, az utolsó szó még sokáig visszhangzóit a házak között – Ki vezet hozzá? A visszhang elült, a tér elcsendesedett. Thrawn leeresztette a megafont és várt. Percek teltek el, körös-körül továbbra sem mozdult semmi. – Esetleg nem értik a galaktikus közöst – mormolta Pellaeon. – Érteniük kell – jelentette ki Thrawn hűvösen. – Az embereknek mindenképpen. Talán komolyabb indokra van szükségük… – Ismét szájához emelte a megafont. – A hegy Őrzőjét keresem – ismételte. – Ha senki sem vezet hozzá, az egész várost leromboltatom! Még be sem fejezte, amikor jobbról hirtelen, előzetes figyelmeztetés nélkül nyílvessző röppent feléjük. Thrawn oldalának csapódott, épp hogy elhibázta az ysalamiri ketrecét – és ártalmatlanul lepattant a fehér uniformis alatt viselt páncélról. – Várj! – csattant fel Thrawn, amint Rukh célzásra emelte kibiztosított fegyverét. – Megvan a pontos hely? – Igen – A noghri lézervetőjével az egyik kétszintes épületre bökött. Az a téren körbefutó út túloldalán állt. – Pompás – Thrawn felemelte a hangosító szerkezetet. – Az imént valaki ránk lőtt. Íme a következmény! – A noghrihoz fordult. – Most!

Rukh vigyorogva indult neki. Gyorsan, óvatosan, hihetetlen ügyességgel haladt, s eltűnt az épületben. Először az ablakok és az ajtók robbantak be, majd tucatnyi lövés zaja hallatszott odabentről: egyetlen fegyver tüzelt. Az épület homlokzata egyszeriben megszűnt létezni. A huszadik lövés után a falak is megroggyantak. Még néhány gondosan célzott lövés a tetőt tartó oszlopokra, és… .…és az épület fülsértő robajjal összeomlott, Thrawn várt, míg helyre nem állt a csend. Rukh visszatért. – A látvány, remélem, nyomatékot adott szavaimnak. Újra kérdezem: ki vezet a hegy Őrzőjéhez? – Majd én! – A hang balfelől csendült. Pellaeon megperdült. A palota előtt álló férfi magas volt, erőteljes testalkatú, gondozatlan ősz hajjal és mellig érő szakállal. Lábszárközépig érő sarut, ósdi barna köpönyeget viselt, nyakában medál csillant, ám hogy pontosan mit is ábrázol, azt lehetetlen volt megállapítani: az ősz szakáll jórészt elrejtette. A férfi sötét arcát rácok szabdalták. Árulkodó ellenszenvvel figyelte a jövevényeket. Tekintetében az érdeklődés mellett ott lappangott a megvetés is. – Maguk idegenek. – Hangjából is lenézés csendült. – Idegenek a külvilágból. – Úgy van – hagyta helyben Thrawn. – És önben kit tisztelhetünk? Az öregember pillantása megállapodott a füstölgő romokon. – Lerombolták az egyik épületemet. Teljességgel szükségtelenül. – Megtámadtak minket – válaszolt hűvösen Thrawn. – Hol a bolygó kormányzója? Az öreg tekintete mintha fellángolt volna, ám Pellaeon ilyen távolságból nem lehetett biztos a dolgában. – Itt én uralkodom! – A válasz harsányan, érezhető fensőbbséggel csattant. – Itt minden az enyém. Néhány szívdobbanásnyi időre az öreg farkasszemet nézett a főadmirálissal. A csendet Thrawn törte meg: – Thrawn főadmirális vagyok, a Birodalom hadura, a császár alattvalója. A hegy Őrzőjét keresem. Az öregember könnyedén fejet hajtott, – Elvezetem hozzá. Megfordult és a palota felé indult. – Zárkózzanak fel! – szűrte foga között a szót Thrawn. – Figyeljenek a csapdákra! Több nyíl azonban nem szállt feléjük, mialatt átvágtak a kövezett téren, s felhágtak a palota hatalmas, kétszárnyú ajtajához vezető lépcsősoron. – Azt hittem, az Őrző a hegyen lakik – jegyezte meg Thrawn, ahogy kísérőjük szélesre tárta az ajtót. Milyen könnyedén csinálta! Sokkal erősebb lehet annál, amilyennek látszik – cikázott át Pellaeon agyán a gondolat, ahogy az öregre pillantott. – Valaha rég ott élt – fordult hátra az idegen. – Wayland lakói akkor építették neki ezt, amikor megkezdtem uralkodásomat… – Besietett a díszes fogadócsarnokba, s egy újabb kétszárnyú ajtóval szemben megállt. – Várjanak idekint! – rendelkezett. Pellaeon pár pillanatig azt hitte, az öregember nekik szólt. Már nyitotta a száját, hogy méltóképp válaszoljon, amikor kétoldalt elhúzódtak a térelválasztók, s két felfegyverzett ember lépett elő titkos őrhelyéről. Némán végigmérték a birodalmiakat, majd vállukra vetették nyílpuskájukat, és elhagyták az épületet. Az öreg megvárta, míg kiérnek, azután kinyitotta a következő ajtót is.

– Jöjjenek! – intett, s különös fény gyűlt a szemében. – A császár Őrzője várja önöket. Az ajtó hangtalanul kitárult: száznál is több gyertya fényétől megvilágított terem vált láthatóvá. Pellaeon egy pillantást vetett az bejáratnál várakozó öregemberre, s hatalmába kerítette valami balsejtelem: megborzongott Mély lélegzetet vett, majd Thrawn és Rukh után indult. Egy kriptába jutottak. Minden kétséget kizáróan az volt. A teremben a lobogó gyertyákon kívül csak egy óriási fekete kőtömb terpeszkedett. – Ahogy elnézem – jegyezte meg halkan a főadmirális – meghalt már. – Igen, meghalt – hagyta helyben az öreg a hátuk mögött. – Látja ezeket a gyertyákat, főadmirális? – Látom – bólintott Thrawn. – Az emberek nagyra becsülhették. – Nagyra becsülték? – Kalauzuk elhúzta a száját. – Bizonyára. Ezek a gyertyák azon külvilágiak síremlékei, akik az Őrző halála óta érkeztek ide. Pellaeon megfordult, az öreg ábrázatát fürkészte, keményen markolta kézifegyverét. Thrawn kivárt, pár pillanat múltán fordult csak meg. – Hogyan haltak meg? – érdeklődött. Az öregember halványan elmosolyodott. – Én öltem meg őket, természetesen. Én öltem meg az Őrzőt is. – Feléjük emelte mindkét széttárt ujjú kezét. – És most elpusztítom önöket is. Ujjaiból váratlanul kék energiavillámok lövelltek ki… …és ártalmatlanul enyésztek el alig egy méternyire a birodalmiaktól. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Pellaeonnak még kibiztosítani sem volt ideje fegyverét. Most, ahogy felemelte a lézerpisztolyt, kezét meleg légáram simította végigennyi maradt a villámokból. – Állj! – Thrawn felemelte kezét. – Amint láthatod, Őrző, mi nem afféle közönséges külvilágiak vagyunk. – Az Őrző halott! – kiáltotta az öregember. Utolsó szava harsányabban csattant iménti villámainál. Megint energiasugarakat lövellt, s azok újból szertefoszlottak, mielőtt Thrawnék közelébe érhettek volna. – Meglehet, a régi Őrző csakugyan halott! – Thrawn túlkiabálta a csapkodó kék energiavillámok robaját. – Most ön az Őrző. Ön vigyázza a császár hegyét. – Semmilyen császárt nem szolgálok! – Az öregember őrjöngött. – A magam ura vagyok, érti? A támadás amilyen hirtelen jött, oly hirtelen abba is maradt. Az öreg Thrawnra szegezte tekintetét, leengedte két kezét, arcán hitetlenkedés és csodálkozás tükröződött. – Maguk nem Jedik… Hogy csinálták ezt? – Tartson velünk, és megtudja – ajánlotta Thrawn. A másik kihúzta magát – Jedi-mester vagyok. Nem tartok a világon senkivel! – Értem – bólintott az admirális. – Ez esetben engedje meg, hogy mi tartsunk önnel. – Parázsló vörös szemének pillantása megállapodott az öregember arcán. – És engedje meg, hogy megmutassuk, miként tehet szert nagyobb hatalomra – nagyobbra annál, amit elképzelni képes. Mindarra a hatalomra, amelyre egy Jedi-mester áhítozhat! Az idegen-hosszú percekig viszonozta Thrawn pillantását, arcán tucatnyi kifejezés árnyéka suhant át. – Jól van – mormolta végül. – Menjünk. Éppenséggel beszélhetünk. – Köszönjük. – Thrawn könnyedén fejet hajtott. – Megkérdezhetem, kit tisztelhetünk vendéglátónkban? – Természetesen – az öregember hirtelen megint kenetteljes hangot ütött meg, mely betöltötte a termet. – Joruus C'baoth Jedi-mester vagyok. Pellaeon hátrahőkölt, hátán végigfutott a hideg. – Joruus C'baoth? – Mélyet lélegzett. – De hiszen…

Megtorpant. C'baoth olyan pillantást vetett rá, amilyennel Pellaeon szokta csendre inteni az újonc tiszteket. – Jöjjenek! – ismételte Thrawn felé fordulva. – Beszéljünk hát. Megindultak kifelé a sírboltból, s hamarosan megint a napvilágra jutottak. A palota és a leszállóegység körül kisebb csoportokban emberek ácsorogtak, ám tüstént szétszéledtek, amint a birodalmiak C'baoth vezetésével előbukkantak. Egyetlen kivétel akadt. Néhány méternyire a bejárattól a C'baoth elbocsátotta őrök egyike várakozott, némán elállta útjukat, Arcát visszafojtott düh torzította, kezében felhúzott nyílpuska. – Az ő házát rombolták le – magyarázta az öreg. – Nyilván bosszút akar állni. Alighogy kimondta, az őr felemelte fegyverét, és lőtt. Pellaeon előrántotta lézerpisztolyát… …ám a nyílvessző a birodalmiaktól három méternyire függve maradt a levegőben! Pellaeon döbbenten bámult a mozdulatlanná dermedt lövedékre. Időbe telt, mire felfogta a történteket. – A vendégeink. – C'baoth hangja nem csak az őrhöz jutott el: betöltötte a teret. – Teljes bántatlanságot élveznek. Apró mozdulatára a kilőtt nyílvessző kettétört, s darabjai a földre hullottak. Az őr lassan leengedte fegyverét, tekintetében kielégítetlen bosszúvágy izzott. Thrawn néhány másodpercig állni hagyta, azután ugyanolyan apró mozdulattal intett Rukhnak. A noghri felemelte sugárvetőjét és tüzelt… Az előtörő sugárnyaláb mozgása túl gyors volt, így csak a szétfröccsenő kődarabokból lehetett megállapítani, hogy útját merre térítették el. Thrawn az öreg felé fordult, arcán meglepetés és felháborodás tükröződött. – C'baoth…! – Ez az én emberem, Thrawn admirális – vágott közbe a Jedi-mester. Hangja fémen csikorduló fém. – Nem az öné, az enyém. Ha büntetést érdemel, tőlem kapja majd. Á két ember tekintete néhány pillanatra megint összekapcsolódott. Thrawn végül biccentett. – Természetesen, C'baoth mester. Bocsásson meg. C'baoth bólintott – Jobb, így már sokkal jobb. – Thrawn mögé pillantott, s egy intéssel elküldte az őrt, – Jöjjenek! – Tekintete visszatért az admirálisra. – Mindent megbeszélünk. – Most pedig mondja el nekem… – C'baoth a párnák felé intett, jelezte» hogy üljenek le. – … miként sikerült elhárítaniuk támadásomat. – Hadd beszéljek előbb a céljainkról! – Thrawn gondosan szemügyre vette a párnákat, mielőtt letelepedett volna. (Persze stílusjegyeket keres – futott át a gondolat a kapitány agyán.) – Bizonyos vagyok benne… – Mondják el, hogyan sikerült védekezniük! – követelte C'baoth. Thrawn arcán a bosszúság felhője suhant át. – Roppant egyszerű, – Hátranyúlt és előhúzta az ysalamiri ketrecét. Ujjával finom végigsimította a lény hosszú nyakát. – Ezeket a lényeket ysalamiriknek hívják, Mozgásképtelen, faodvakban tanyázó életformák, egy távoli, harmadrendű bolygó szülöttei. Igen érdekes, egyedülálló képességgel rendelkeznek – taszítják az Erőt. C'baoth összerezzent. – Hogy érti azt, hogy taszítják? – Képesek távol tartani maguktól az Erő minden megjelenési formáját – magyarázta a főadmirális. – Ahogyan légbuborék a vizet. Egyetlen ysalamiri is tíz méter átmérőjű buborék létrehozására képes. Ha csoportosan vannak jelen, az átmérő persze megsokszorozódik.

– Sosem hallottam még efféle teremtményekről – mormolta C'baoth, s gyerekes érdeklődéssel kezdte tanulmányozni Thrawn ysalamiriját, – Hogyan lehetnek képesek ilyesmire? – Sajnos nem tudjuk – ismerte be az admirális, – Azt hiszem, a fennmaradásukhoz lehetett szükség erre a képességre, de hogy hogyan csinálják, arról fogalmam sincs. – Összevonta szemöldökéi. – Igazában nem is lényeges. Ez idő szerint maga a képesség is elegendő céljaim eléréséhez. C'baoth arca elsötétült. – Cél lehet az én hatalmam gyengítése? Thrawn a fejét ingatta. – Azt reméltük, a császár Őrzőjét fogjuk itt találni. Csupán bizonyos akartam lenni abban, hogy miután felfedjük kilétünket és küldetésünket, csatlakozik hozzánk. – Újból végigsimította az ysalamiri nyakát. – Az, hogy megvédett minket, engem igazol, de csak afféle ráadás. Sokkal érdekesebb feladatot tartogatok kis kedvenceinknek. – Feladatot ezeknek a… – Mindent a maga idejében, C'baoth mester – mosolyodon el Thrawn. – Előbb szemügyre vesszük a császár rezidenciáját a Tantiss-hegységben. C'baoth lebiggyesztette ajkát. – Szóval a hegységre kíváncsiak… – Szükségünk van az udvarházra, természetesen – bólintott Thrawn. – Leginkább azonban arra, amit ott találni remélünk. – S mi lenne az? Thrawn várt egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna: – Még az endori csata előtt híre kelt, hogy a császár mérnökei kidolgoztak egy zseniálisan praktikus, köpeny-forma személyi pajzsot. Ez kell nekem. És – tette hozzá elgondolkodva – néhány más, ehhez hasonló apró, nagyrészt köznapi technikai csoda. – Úgy gondolja, a hegyen lel majd ezekből a… személyi pajzsokból? – Bízom benne, hogy lesz ott egy működő modell, vagy legalább a tervrajzokat meglelhetjük. A császár egyik szokása volt, hogy idegyűjtött mindent, amit érdekes vagy hasznos technikai újításnak vélt. – Hódításainak dicsőséges mementóiról nem is beszélve – vont vállat C'baoth. – Számtalan helyiséget rendezett be – az öntömjénezést szolgálta valamennyi. Pellaeon meghökkent. – Ön járt a rezidencián? De hát… – Úgy képzelte, hogy a császár udvarházát zárak és biztonsági berendezések garmadája óvja. C'baoth lenéző pillantása megint belefojtotta a szót. – Persze hogy jártam odabennt. Én öltem meg az Őrzőt, nem emlékszik? – Visszafordult Thrawnhoz. – Tehát Ön a császár apró játékszereire áhítozik. Most már tudja azt is, hogy felmehet a hegyre – velem vagy nélkülem, ha úgy tartja kedve. Mit keresünk még itt? – A rezidencia csupán egyik oka jövetelünknek – felelte Thrawn. Szükségem van egy Jedimester segítségére is. C'baoth visszaereszkedett a párnákra, arcán cinikus mosoly játszadozott. – Aha! Szóval innét fúj a szél! Ezért ajánlott olyan hatalmat, amilyenre minden Jedi-mester vágyik? Thrawn visszamosolygott rá. – Részben. Mondja csak, C'baoth, ismeri a birodalmi flotta endori vereségének körülményeit? – Hallottam bizonyos híreket Egy külvilági beszámolt róla. – C'baoth a sírboltul szolgáló palotára sandított – A történteket csak nagy vonalakban ismerem. Pellaeon megborzongott. Thrawn tudomást sem vett a célzásról. – Minden bizonnyal furcsállotta, hogyan sikerült néhány tucat lázadó hajónak megsemmisítenie a birodalmi hajóhadat. – Nem töprengtem túl sokat a dolgon – válaszolta szárazon C'baoth. – A lázadók nyilván különb harcosok.

– Bizonyos szempontból igaza van – hagyta helyben Thrawn. – A lázadók tényleg jobban harcoltak, de nem a jobb képességeik, vagy jobb kiképzésük miatt. Azért harcoltak jobban a flottánál, mert a császár meghalt. Pellaeon felé fordult. – Maga ott volt, kapitány, észre kellett vennie. Az irányítás hirtelen megszűnte a legénység és a hajók közt, a rend és a fegyelem felbomlása – minden jel erre utalt. És végül, ami a legfontosabb, odalett a harci szellem. – Csakugyan volt némi zűrzavar – mondta Pellaeon eltöprengve. Próbált rájönni, mit akar ebből kihozni a főadmirális, s a dolog egy cseppet sem tetszett neki. – Közönséges harctéri stressz, semmi több. Thrawn egyik kékesfekete szemöldöke alig észrevehetően felfelé húzódott. – Igazán? Az Executor hirtelen elvesztése, még hat csillagromboló pusztulása, a TIE vadászok teljes tehetetlensége, ami hosszabb távon a Halálcsillag megsemmisüléséhez vezetett… Hajlik rá, hogy mindezt a harctéri stressz számlájára írja? – A császár nem vett részt közvetlenül a csatában! – Pellaeonban felelevenedtek a régi emlékek, fellángoltak indulatai, – Nem vett részt benne, semmilyen módon! Ott voltam, főadmirális – én csak tudom! – Igen, kapitány, maga ott volt… – Thrawn hangja keményen csikordult. – És itt az ideje, hogy szembenézzen végre az igazsággal, tekintet nélkül arra, milyen keserves. Oda a harci szellem: sem maga, sem a birodalmi flotta nem áll morális tekintetben a helyzet magaslatán. A császár akarata vezette magát is, a császár tudata biztosította azt az erőt és fegyelmet, amely naggyá tette a flottát. Amikor eltávozott közülünk, maguk valamennyien egyszerű lőelemképző automatákká alacsonyodtak! – Ez nem igaz… – suttogta Pellaeon. Torkát fájdalom szorította össze. – Nem lehet igaz! A császár eleste után is harcoltunk! Valóban. – Thrawn hangja halk volt és nyugodt. – Harcoltak. Éppúgy, akár az újonc kadétok. C'baoth legyintett. – Szóval ez az, amit tőlem kíván, Thrawn főadmirális? – kérdezte hűvösen. – Tegyem az embereit az ön bábjaivá? – Nem éppen erről van szó, C'baoth mester… – Thrawn hangja még most is tökéletesen nyugodt volt. – Az a hasonlat a lőelemképző automatákkal megragadta a lényeget. A császár éppen ott követte el a végzetes hibát, hogy az egész flotta tevékenységének irányítását és befolyásolását egymaga végezte. Az én óhajom csupán az, hogy biztosítsa az összhangot hajók és csapattestek között – és csakis a kritikus helyzetekben, gondosan megválasztott harci szituációkban. C'baoth töprengve Pellaeonra pillantott. – Milyen céllal? – kérdezte. – A célt már az elején tisztáztuk. Hatalom. – Miféle hatalom? Thrawn – a leszállás óta első ízben – elbizonytalanodni látszott. – Világokat meghódoltató hatalom. Az erő, mely végérvényesen szétzúzza a lázadást. Legvégül a Birodalom hajdanvolt dicsőségét kell visszaállítanunk. C'baoth megrázta a fejét. – Maga nincs tisztában a hatalom természetével, főadmirális. Az igazi hatalom nem világok meghódoltatásában nyilvánul meg. Nem is lázadó hajók vagy olyan emberek megsemmisítésében, akikkel sosem került szemtőlszembe. – Körbemutatott, szemében ismét kigyúltak a lángok, – Ez a hatalom, Thrawn főadmirális. Ez a város, ez a bolygó, ezek az emberek. Minden itt élő ember, psadan és myneyrsh az enyém. Az enyém! – Tekintete elkalandozott az ablakon túlra. – Én tanítom őket. Én parancsolok nekik. Én büntetem őket. Életük és haláluk egyaránt az én kezemben van,

– Pontosan ez az, amit kínálok önnek – bólintott Thrawn. – Életek milliárdjait. Életeket, amikkel azt kezd, amit csak akar – Ez nem ugyanaz. – C'baoth hangjába egy árnyalatnyi lenézés vegyült. – Nem vágyom testetlen hatalomra, ismeretlen életek felett. – Uralkodhat egyetlen város feleit is – próbálkozott Thrawn. – Bármelyiket választhatja, – Már van egy városom. Thrawn szeme összeszűkült. – Szükségem van a segítségére, C'baoth mester. Nevezze meg az árat! C'baoth arcán halvány mosoly derengett fel. – Az árat? A szolgálataim árát? – A mosoly hirtelen lehervadt arcáról. – Jedi-mester vagyok, főadmirális. – Hangja karcolt. – Nem zsoldos, mint a noghrija… – Megvető pillantást vetett az admirális mellett némán gubbasztó Rukhra. – Na igen, noghrik. Pontosan tudom, mifélék. A császár saját halálbrigádja. Ölnek és meghalnak olyan ambiciózus emberekért, mint Darth Vader – vagy mint maga, főadmirális. – Vader nagyúr a Császárt és a Birodalmat szolgálta! – Rukh hangja szárazon koppant, sötét szemeinek sosem rezdülő pillantását C'baothra emelte. – Ahogyan mi is tesszük. – Lehet – vont vállat a Jedi. – Megvan mindenem, amit akarok, vagy amire vágyom. Önök nélkülem hagyják el Waylandet. Thrawn nem mozdult. – Szükségem van a segítségére – ismételte halkan. – És meg is szerzem. – És ha nemet mondok? – gúnyolódott az öreg. – A noghrija megpróbál majd megölni. Érdekes lesz figyelni a próbálkozását. – Pellaeonhoz fordult. – Ön, hős csillagromboló kapitányom, pedig megpróbálja elpusztítani az egész várost. De csak akkor, ha ezzel nem kockáztatja a rezidencia épségét, nem igaz? – A lövészeim úgy törlik el a városát a föld színéről, hogy a Tantiss-hegyen egy fűcsomó sem pörkölődik meg! – vágott vissza Pellaeon. – Kíván demonstrációt…? – Nyugalom, kapitány! – vágott közbe Thrawn. – Tehát a személyes, szemtőlszembeni hatalmat kedveli, C'baoth mester? Végeredményben érthető. Hiszen nem maradt már több kihívás az ön számára, ugyebár… – Kibámult az ablakon. – Azt hiszem, a Jedi-mesterek túl vének már, egyebet sem tudnak, mint a napon üldögélni. C'baoth arca elsötétült. – Óvatosan, Thrawn főadmirális! – intette a jövevényt. – Mert esetleg az önök elpusztításában találok új kihívást! – Persze nehéz is lehet megfelelő kihívást találni valakinek az ön képességeivel és hatalmával – folytatta változatlan higgadtsággal Thrawn. – Vagy talán más Jedik is vannak az irányítása alatt? C'baoth felkapta a fejét. – Más Jedik? – visszhangozta. – Természetesen. Úgy szokás, hogy a Jedi-mestereket kisebb Jedik szolgálják. Jedik, akiket taníthat, megfenyíthet akarata szerint. Az öreg arcán árnyék futott át. – Nem maradt több Jedi – mormolta. – A Császár és Vader mindet felkutatta és elpusztította. – Nem mindet – jegyezte meg közönyösen Thrawn. – Két új Jedi került elő az elmúlt öt évben: Luke Skywalker és testvére, Leia Organa Solo. – Mit számít ez nekem? – Önnek adom őket C'baothban egy hosszú percig harcolt a hitetlenkedés és a vágy. A vágy kerekedett felül. – Mindkettőjüket? – Igen – bólintott a főadmirális. Gondolja meg, mi mindent tehetne két új Jedivel! Megváltoztathatja, átgyúr hatja őket olyanná, amilyenné csak akarja!

– Lehunyta szemét. – És van még egy külön ajándék is… Leia Organa gyermekeket vár. Ikreket. C'baoth felkapta a fejét. – Jedi ikreket? – Bennük szunnyad a képesség, ezt mondják az informátoraim. – Thrawn elmosolyodott. – Ezek kibontakozása persze csakis öntől függ. C'baoth előbb Pellaeonra nézett, azután pillantása visszavándorolt Thrawnra. Végül lassan, megfontoltan felállt. – Rendben van, Thrawn főadmirális. Elmegyek a Jedikért. Segítek a Flottának. Vigyen a hajójára. – Mindent a maga idejében, C'baoth mester… – Thrawn is felegyenesedett. – Előbb a császár rezidenciájára kell mennünk. De a megállapodásunk független attól, hogy megtalálom-e, amit keresünk. – Hogyne… – Az öreg tekintete különös fénnyel parázslőtt. – Azért remélem, sikerrel jár majd a kutatás. Hét órát vett igénybe a dolog: az erdő a hegy lábánál nagyobbnak bizonyult, mint Pellaeon hitte. De végül meglelték mindazokat a kincseket, amire Thrawn áhítozott. A személyi pajzsot és más apró, nagyrészt hétköznapi technikai csodákat. A főadmirális parancsnoki tennének ajtaja halk szisszenéssel feltárult, Pellaeon lépett be. – Válthatnánk néhány szót, admirális? – Jöjjön csak, kapitány! – intett Thrawn a kettős monitorgyűrű közepéből. – Érkezett bármi új információ a császári palotából? – Nem uram, tegnap óta nem – felelte Pellaeon, miközben megkerülte a külső képernyők sorát – Megint rákérdezhetek, ha kívánja. – Azt hiszem, felesleges – Thrawn megrázta a fejét. – Úgy tűnik, a Bimmisaari-terv részleteit túlkombináltuk… vagy valamit kihagytunk a számításból. Most mar nincs más hátra, riasztanunk kell az egyik elit rohamosztagot – mondjuk a nyolcas divíziót. És persze itt van a Jedink. – Igen, uram… – Pellaeon megköszörülte torkát. – Admirális… meg kell mondanom, nem vagyok bizonyos benne, hogy C'baoth bevonása jó ötlet volt. Hogy világosan fogalmazzak, meggyőződésem: nem teljesen normális. Thrawn a homlokát ráncolta. – Persze, hogy nem normális. De hát valójában nem is Jorus C'baoth. Pellaeon azon kapta magát, hogy látva maradt a szája. – Micsoda? – Jorus C'baoth meghalt – magyarázta az admirális. – Egyike volt annak a hat Jedinek, akik részt vettek a Régi Köztársaság Kirepülés-tervében. Nem tudom hallott-e erről bármit is, meglehetősen titkosan kezelték az idevonatkozó adatokat. – Keringtek mindenféle hírek… – Pellaeon homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni. – Valami nagyszabású tervről szóltak, mely arra irányult, hogy a Köztársaság határait a galaxison túlra is kiterjesszék. Amennyire fel tudom idézni, nem sokkal a Clone-i háború kitörése előtt kezdtek a végrehajtásához. Semmi egyebet nem tudok. – Nincs is más, amiről tudhatna – jegyezte meg Thrawn, – A kiküldött hajó beleütközött egy flottába a Régi Köztársaság határain túl, és megsemmisült. Pellaeon rápillantott és megborzongott. – Honnan tudja? Thrawn felvonta a szemöldökét:

– Én voltam a flotta parancsnoka. A császár igen hamar ráébredt, hogy a Jedik is elpusztíthatok. Hat Jedi-mester egyazon hajón… A lehetőség túlontúl csábító volt, nem hagyhattuk kihasználatlanul. Pellaeon megnedvesítette az ajkát, – Akkor hát…? – …kit hoztunk a Chimera fedélzetére? – fejezte be kérdését Thrawn. – Azt hittem, teljesen egyértelmű. Jorus C'baoth klón. Pellaeon rámeredt. – Klón? – Az – biccentett Thrawn. – Szövetmintából készítették, még a valódi C'baoth halála előtt. – Más szavakkal még a háború elején… – Pellaeon leengedte karját. A korai klónok – legalábbis azok, akikkel a flottánál találkozott – végtelenül labilisak voltak, mind mentális, mind érzelmi szempontból. – És ön szándékosan felhozta ezt a valamit a hajómra? – Jobbnak örült volna, ha egy igazi Sötét Jedit hozunk? – érdeklődött fagyosan Thrawn. – Egy második Darth Vadért például, hasonló ambíciókkal, hatalommal és akarattal? Hamarosan megkaparintaná az egész hajót. Vigyázzon, mit kíván, kapitány! – Egy Sötét Jedi legalább kiszámítható volna – mormolta Pellaeon. – C'baoth is éppen eléggé kiszámítható – biztosította Thrawn. – Amikor pedig mégsem… – kezével a parancsnoki terem falánál sorakozó tucatnyi ketrec felé intett. – Nos ezért vannak itt az ysalamirik. Pellaeon fintorgott, – Akkor sem tetszik ez nekem, admirális. Nehezen tudjuk majd megakadályozni, hogy átvegye a hatalmat a hajón, amikor éppen a flotta támadását irányítja. – Kockázatos periódusok is akadnak majd – értett egyet Thrawn. – De a kockázat mindig kiküszöbölhetetlen része a hadviselésnek. Ebből a szempontból a potenciális segítség potenciális veszélyforrás is. Pellaeon elgondolkodva bólintott. Még most sem békült meg a gondolattal – s valószínűleg soha nem is fog –, de legalább értette már, mit akar Thrawn. – Igen, uram – szólt végül. – Azonnal kapcsolatba lépünk a nyolcas divízióval. Kívánja, hogy személyesen igazítsam el őket? – Hagyja csak, majd magam intézem… – Thrawn gunyorosan elmosolyodott. – A dicsőséges parancsnok, és egyáltalán – tudja, milyenek a noghrik. Nincs semmi más…? Ezt nem lehetett félreérteni. – Nincs, uram felelte Pellaeon. – A hídon leszek, ha szüksége lenne rám… – Megfordult, hogy távozzon. – Győzelemre fog segíteni minket, kapitány – szólt utána az admirális. – Gyűrje le kételyeit! Ha el nem pusztít mindnyájunkat. – Igen, uram – tisztelgett Pellaeon, és elhagyta a termet.

ÖTÖDIK FEJEZET Han végzett beszámolójával, hátradőlt ültében, s a kritikát várta. Nem kellett túl sokáig várnia. – Szóval csempész barátai megint megtagadták tőlünk a segítséget… – Ackbar admirális hangjában nem kevés megvetés bujkált. Boltozatos, roppant homlokát ráncolta, képén a kalamáriak legékesszólóbb fintora; valahányszor mozdult, pislantott hatalmas szemével. – Emlékezzék csak vissza: már a kezdet kezdetén sem tetszett nekem ez az ötlet! – Úszóhártyás kezével Han jelentésére bökött. Solo az asztal felett Leiára pillantott. – Ez nem világnézeti kérdés, admirális – mondta végül. – Arról van szó, hogy a csempészek zöme nem látja be, miért

kellene felhagynia jövedelmező tevékenységével a bolygóközi kereskedelem felvirágoztatása kedvéért. – Talán nem bíznak eléggé bennünk? – Az idegen hang szelíden szólt. – Lehetséges volna? Han elfintorodott, mielőtt még észbekapott volna. – Talán – felelte, miközben kényszerítette magát, hogy Borsk Fey'lyára nézzen. – Igazán? – Fey'lya ibolyakék szeme kitágult, finom krémszín szőre lágy hullámzásba kezdett. Ez a meglepetés bothai kifejezése volt, s Fey'lya előszeretettel használta. – Azt mondja, lehetséges, Solo kapitány? Han halkan felsóhajtott, és feladta. Fey'lya képes olyan mondatokat adni a szájába, amelyek kiejtésére még csak nem is gondolt. – Néhányan azok közül, akikkel találkoztam, csakugyan nem bíznak bennünk – vallotta be. – Úgy vélik, az ajánlatunk nem egyéb, mint ravaszul kimódolt csapda. – Természetesen miattam gondolják így… – morogta Ackbar, s bőrszíne egy árnyalattal sötétebbre váltott. – Sosem fárad bele a régi dolgok felhánytorgatásába, Fey'lya tanácsos? Fey'lya szemei ismét tágra nyíltak. A lány egy pillanatig mereven Ackbarra bámult: az asztal körül rohamosan növekedett a feszültség. Han tudta, sosem szerették egymást igazán, már a kezdet kezdetén sem, amikor Fey'lya népes bothai csoportjával a Felkelők Szövetségéhez pártolt, röviddel a Yavin mellett vívott csata után. Fey'lya csakhamar magas pozícióba került, jókora befolyásra tett szert, mindig, mindenütt megjelent, nem rejtve véka alá szándékát, hogy amennyiben vezető tisztséget szánnának neki a Mon Mothma létrehozta politikai rendszerben, igent mond majd a felkérésre. Ackbar meggyőződéssel vallotta, hogy az efféle ambíciók veszedelmesek lehetnek, amúgy pedig csak idő- és energiapocsékolást jelentenek egy olyan szituációban, mely amúgy is elég kritikus a Szövetség jövője szempontjából. Ackbar hírnevét és befolyását ismerve Han nem kételkedett abban, hogy Fey'lyának csak afféle kirakatposzt jut majd az Új Köztársaság államgépezetében. Azt sem hagyhatta azonban figyelmen kívül, hogy a császár új Halálcsillagának pontos koordinátáit épp Fey'lya bothaijainak egy csoportja szerezte meg… Mivel idejét egyéb, fontosabb dolgokkal töltötte, Han sosem tudta meg, hogyan szerzett Fey'lya ilyen fontos posztot a Tanácsban. Az igazat megvallva, nem is érdekelte. – Csupán arra törekszem, hogy tisztázzuk a helyzetet, admirális – törte meg a kínossá vált csendet a bothai. – Komolyan megfontolandó, hogy egy olyan értékes emberi, mini Solo kapitány, érdemes-e eleve kudarcra ítélt vállalkozások kivitelezésével megbízni. – Eleve kudarcra ítéli vállalkozások pedig nincsenek – vágott közbe Han, A szeme sarkából elkapta Leia figyelmeztető pillantását. Nem törődött vele. – Azok a csempészek, akikről beszéltem, konzervatív üzletemberek, nem vágnak bele semmibe megfontolatlanul. Alaposan mérlegelik a dolgokat, csak azután döntenek. Fey'lya elgondolkodott, szőre felborzolódott. – Vagyis várjunk, vesztegessük az időnket, és ne tegyünk semmit, amíg a csempész urak döntenek. – Nézze, semmihez sem tud hozzákezdeni, ha… Kalapács halk koppanása szakította félbe érvelését. – Amire a csempészek várnak – szólt halkan Mon Mothma, miközben tekintete egyik vitatkozóról a másikra vándorolt – ugyanaz, amire az egész galaxis vár: a Régi Köztársaság törvényeinek és rendjének visszaállítása. Ez az elsődleges célunk, tanácsosok. Az Új Köztársaságnak méltóvá kell válnia nevéhez. Han elkapta Leia tekintetét, és most ő volt, aki figyelmeztetőleg hunyorított. A hercegnő elfintorodott, de észrevétlenül bólintott, és csendben maradt. Mon Mothma hagyta, hogy a csend megsűrűsödjék, pillantását újból végighordozta az asztal körül ülőkön. Han azon kapta magát, hogy a főtanácsost tanulmányozza. Szemügyre vette az arcán elmélyülő barázdákat,

a sötét hajban megjelent ezüstszürke csíkokat, az inkább sovány, semmint karcsú nyakat. Mon Mothma megöregedett kissé legutóbbi találkozásuk óta – a Szövetségre akkor még a második Halálcsillag fenyegető árnya borult… A győzelem után Mon Mothma egy életképes kormány felállításának szinte emberfeletti feladatát vállalta magára, s mindezidáig hősiesen cipelte terhét. Noha az eltelt évek nem múltak el felette nyomtalanul, szemében változatlanul ott lobogott a tűz – a tűz, mely a legendák szerint már a császár új rendjével szemben is hevítette, s ami erőt adott neki a Felkelők Szövetségének létrehozásához. Nemcsak okos, megfontolt is volt. Ezt minden jelenlévő tudta róla. Tekintete végül Hanon állapodott meg. – Solo kapitány, nagyon köszönjük a jelentését és az erőfeszítéseit. Az ülést mára berekesztem. Koppantott a kalapáccsal, és felállt. Han megpróbálta keresztülverekedni magát az asztal körűi támadt kavarodáson, igyekezett eljutni a másik oldalra. – Végre – sóhajtott halkan, ahogy Leia háta mögé ért. – Mehetünk végre? – Minél előbb, annál jobb… – mormolta a hercegnő. – Csak odaadom ezeket Winternek. – Az asztalon szétszórt iratokra bökött. Han körülpillantott, majd halkabban így folytatta: – Az hiszem, a dolgok egy kicsit elvadultak, mielőtt behívtak volna. – Csak a szokásos módon – válaszolta Leia. – Fey'lya és Ackbar megvívták szokásos szópárbajukat, ezúttal az Obroa-skai mellett elveszett elomi csapattest miatt marakodtak. Fey'lya arra akart rámutatni, hogy a hadsereg főparancsnoksága talán túl nagy terheket ró Ackbarra. Azután Mon Mothma… – Válthatnánk néhány szót, Leia? – Mon Mothma hangja Han háta mögött csendült. Solo megfordult, és félrelépett Leia útjából. – Igen? – Elfelejtettem korábban megkérdezni, miben maradtál a bátyáddal a bimmisaari úttal kapcsolatban – mondta Mothma. – Veled tart Luke? – Igen – bólintott Leia, s bocsánatkérő pillantást vetett férjére. – Ne haragudj, Han, de még nem volt időm elmondani. A bimmek üzenetet küldtek tegnap: arra kérnek, vigyem magammal Luke-ot is a tárgyalásra. – Csak nem? – Úgy egy évvel ezelőtt – morfondírozott Han – igencsak fel háborodtam volna, ha ezt az utolsó pillanatban hozzák a tudomásomra. És még mondja valaki, hogy Leia nem nagyágyú a diplomáciában. Azért szelíden megkérdezte: – Mivel indokolták? – A bimmek meglehetősen vonzódnak a heroizmushoz – vetette közbe Mon Mothma, mielőtt a hercegnő válaszolhatott volna. Leia eközben Han arcát fürkészte, megpróbálta kitalálni, mennyire bosszantotta fel Solót a tervekben utolsó pillanatban beállott változás. – Luke szerepe az endori csatában éppenséggel elég ismert. – Aha! Hallottam róla… – Han önkéntelenül gunyoros hangot ütött meg. Nehezen tudta odaképzelni az Új Köztársaság hőseinek pantheonjába Luke-ot – pedig tényleg rászolgált a tisztességre a kölyök. Mon Mothma számára természetesen a Jedi létének puszta ténye is óriási dolog volt. A maga diplomatikus módján egyébként mindent elkövetett, hogy siettesse Leia előrehaladását is. A hercegnő most megfogta Solo kezét, s megszorította. Hah viszonozta a gesztust, jelezvén: nem haragszik. Ámbátor ezt tudhatná Leia magától is… – Most mennünk kell – mondta a hercegnő Mothmának, s igyekezett Hant kituszkolni a teremből. – Elő kell kerítenünk a robotjaimat, mielőtt elindulnánk. – Jó utat! – búcsúzott kedvesen Mon Mothma. – És sok szerencsét.

– A robotok rég a Falconon vannak – közölte Han, amint kiverekedtek magukat a tumultusból. – Csubi felvitte őket, mikor én ideindultam. – Tudom – mondta Leia egyszerűen. – Akkor jó – vont vállat Solo. Leia megint megszorította kezét. – Minden rendben lesz, Han! Te, én és Luke megint együtt… mint a régi szép időkben. – Aha – bólintott Han. Nem derítette jókedvre a kilátás, hogy naphosszat alacsony, félig szőrös idegenek közt üldögélhet, hallgathatja Thripio precíz szövegét. A robot egész álló nap tolmácsol majd, próbálja feltárni egy idegen faj lelkületének mozgatórugóit, igyekszik meggyőzni őket, hogy csatlakozzanak végre az Új Köztársasághoz. – Aha – ismételte sóhajtva. – Pont, mint a régi szép időkben…

HATODIK FEJEZET A hullámzó idegen fák ágai megannyi hatalmas csápként, riadtan húzódtak vissza a leszállópálya környékéről, amint Han egy apró döccenéssel letette a Millennium Falcont az egyenetlen talajra. – Hát, itt volnánk – jelentette be. Nem mintha bárki kételkedett volna abban, hogy biztonságban célhoz érnek. – Bimmisaari, a prém és a mozgó fák hazája! – Egyik sem – figyelmeztette Leia, aki a mögötte lévő székben ült, s épp egy Luke-tól tanult Jedi relaxációs gyakorlattal tette próbára képességeit. Emberi lények társaságában könnyedén politizált. Mégis, diplomáciai küldetést teljesíteni barátságtalan idegenek között – ez merőben más volt, s nagyobb terhet jelentett. – Egész jól megy már… – Luke árgus szemekkel figyelte a gyakorlatot. Han félig hátrafordult. – Hé, ti ketten! Szeretném, ha abbahagynátok ezt! – morogta. – Állandó továbbképzésen érzem magam… – Bocsánat. – Luke sajnálkozva megvonta vállát és a Falcon orr-ablakához lépett. – Úgy tűnik, a fogadóbizottság közeleg. Thripio álljon készenlétben! – Mindjárt ott vagyunk! – kiáltott vissza Leia. – Han, elkészültél? – Aha – morogta Solo, és eligazította tokjában sugárvetőjét. – Csubi, ez az utolsó alkalom, hogy meggondold magad! Leiához csak a vuki méltatlankodó mordulása jutott el. Noha évek óta ismerték egymást, még mindig nem értette olyan jól Csubakkát, mint Han – a morgás hangsúlyának lehelletnyi eltolódásai néha még most is tévútra vezették. Bizonyos dolgokat azonban nem lehetett félreérteni. – Na gyerünk – sürgette társait Han, majd ismét a vukira sandított: Azután majd nyavalyoghatsz. Emlékszel az ajándékra, amit a Yavin melletti csata után kaptunk? Nem hiszem, hogy megbántad volna. – Oké, Han! – Leia még elkapta Csubakka válaszát. – Ha itt akar maradni a hajón, hadd maradjon. Artuval megcsinálják addig a stabilizátort. Nem hinném, hogy a bimmek nagyon megsértődnének. Solo kibámult az ablakon, úgy válaszolt: Nem a sértődéstől félek. Csupán jobban szeretném, ha Csubi biztosítaná a hátunkat. Leia elmosolyodott, és belekarolt a koréliaiba. – Ugyan már. Han! A bimmek nagyon barátságos fickók. Semmitől sem kell tartanunk.

– Ezt mintha már hallottam volna valahol – felelte Han szárazon, és megpöccintett néhány kapcsolót a háta mögött. A biztonsági övek kissé megfeszültek, felvették új helyzetüket, majd kioldottak. Mellettük a műszerfalon felvillant egy sárga ellenőrző lámpa. – Minden rendben lévőnek tűnik – bólintott Leia néhány kiírást végigböngészve. – Mi ez a megátalkodott bizalmatlanság? Az övek segítenek valamit? – Nagyon vicces – húzta el száját Han, – Csak a fedélzeti hírközlő rejtett csatornáját állítottam be. Így Csubi minden szavunkat hallhatja majd. – Aha! – biccentett incselkedőn Leia. – Nem vesztegettél te a kelleténél egy kicsit hosszabb időt Page hadnagy kommadójában? – Nem, ahol túl sok időt vesztegettem, az a Tanács vágott vissza Han, és felállt a pilótaülésből. – Négy éve már, hogy a belső politikai harcokat figyelem, ott tanultam ezeket a finomságokat. Gyerünk! Csubi, figyelj a hátunkra! Luke és Thripio némán, magukban mulatva hallgatták a szópárbajt. – Befejeztétek? – érdeklődött Luke. – Igen, – Leia mély lélegzetet vett. Az ajtó hangos szisszenéssel tárult fel. Mindannyian lesiettek a várakozó sárga páncélos, félig szőrös teremtmények közé Az üdvözlő ceremónia rövid volt – s jórészt érthetetlennek bizonyult, Noha Thripio minden tőle telhetőt elkövetett, az ötszólamú hangzavar szinkronfordítása még neki nehézségeket okozott. Az üdvözlő dal befejeztével két bimm megindult előre. Egy társuk tovább dúdolta a melódiát, egy negyedik teremtmény pedig apró elektronikus készüléket cipelt. – Nagyrabecsülésüket fejezik ki Leia Organa Solo tanácsos iránt – tolmácsolt Thripio. – És remélik, hogy a Vének Tanácsával folytatott megbeszélések gyümölcsözőek lesznek. Továbbá arra kérik Solo kapitányt, hogy fegyverét hagyja a Falcon fedélzetén. A droid olyan szenvtelenül tolmácsolt, hogy beletelt néhány pillanatba, amíg minden szó értelmet nyert. – Mit mondtak utoljára? – kérdezett rá Leia. – Solo kapitánynak a hajón kell hagynia fegyvereit – ismételte Thripio. – Gyilkolásra alkalmas eszközt nem lehet a városba hozni. Ez alól senki sem kivétel. – Csodálatos! – hördült fel Solo, – Nekem miért nem mondtatok eddig ezt a marhaságot? – Mert én sem tudtam – vágott vissza ingerülten Leia, azután a bimmekre mosolygott. – De azt hiszem, nincs más választásunk. – Diplomácia! – bosszankodott Han, és elmorzsolt egy szitkot a fogai közt, Lecsatolta övét, meglengette rajta a sugárvetőt, és letette a rámpára. – Most boldog vagy? – Mint mindig – bólintott Leia és Thripio felé fordult. – Mondd meg nekik, hogy készen állunk. Amíg a robot fordított, a két bimm félreállt, és arrafelé intett, ámenről érkeztek. Mindössze húsz métert tehettek meg, amikor meghallották Csubakka búcsúzó üvöltését, majd a rámpa hidraulikájának sziszegését. Le iának hirtelen eszébe jutott valami: – Luke? – Igen, tudom – jött a válasz a háta mögül. – Lehet, hogy rájöttek: egy Jedit nem foszthatnak meg felszerelésétől. – Vagy a fegyverdetektoraik nem érzékelik a fénykardokat – morogta Han és megfogta Leia kezét. – Akárhogyan is, amiről nem tudnak, az nincs.

– Reméljük – szólt Leia, s elnyomta magában a berzenkedő diplomata ellenvetéseit. Egyébként, ha a bimmek nem ismerik… – Jóságos ég, látjátok azt a hatalmas tömeget? Az útjukat szegélyező fák körül bimmek százai várakoztak, mindannyian ugyanazt a sárga öltözéket viselték. Az eredeti fogadóbizottsághoz egy kisebb csoport csatlakozott, és anélkül, hogy a továbbiakban akár egy pillantást is vetettek volna a tömegre, folytatták útjukat. A szélen álló bimmek lehúzták kesztyűjüket. Ez kicsit furcsa volt, de nem annyira kényelmetlen, amilyennek Leia képzelte. Amint elhaladtak mellettük, minden bimm kinyújtotta kezét és megsimogatta a jövevényeket: vállukat, fejüket, hátukat és karjaikat. Mindez tökéletes csendben és rendben folyt, a civilizálatlanságnak árnyéka sem kísértett. Mégis, Leia most érezte csak igazán boldognak magát, hogy Csubakkát nem hozták magukkal: a vuki utálta, ha idegenek érintették, legyenek bár a legbékésebb szándékúak. Ahogy továbbhaladtak, a bimmek halkan énekelgettek. – Azt mondják, a Törvény Tornya éppen előttünk van – fordította Thripio. – Ott székel a bolygóközi tanács. Leia megpróbált kikandikálni az előtte haladó bolygólakó háta mögül. Sikerült megpillantania a Törvény Tornyát. És mögötte… – Thripio! Kérdezd meg, mi az a dolog ott! – utasította a robotot. – Az a háromszintes, kupolás építmény tető nélkül. A droid zümmögve énekelni kezdett, a bimmek egyike pedig válaszolt. – Azt mondja, az a fő piacuk – mondta végül Thripio. – Szeretik a szabad eget. – A tetőszerkezetet nyilván a kupola rejti. Csak rossz idő esetén használják – tette hozzá Han. – Láttam már ilyet másutt is. – Azt mondják, lesz még alkalom, hogy szemügyre vegyük kézműiparuk remekeit, mielőtt távozunk. – Hát ez nagyszerű – gúnyolódott Han. – A legjobb hely szuvenírvásárlásra! – Csend legyen! – toppantott Leia. Vagy visszamégy a hajóra, Csubakkához. A Bimmisaari Törvény Tornyát különösen szépnek látták. A bolygóközi tanács a felső szintek egyikén székelt. A hatalmas falfestményekkel díszített nagyteremben, ahová bevezették őket, egy újabb csoport bimm várakozott. – Mélységes tisztelettel üdvözölnek, Leia hercegnő – kezdte a tolmácsolást Thripio. – És elnézést kérnek, amiért a megbeszélések nem kezdődhetnek el. Valami olyasmit mondanak, hogy a küldöttségvezetőjük éppen most betegedett meg. – Ó! – Leia egy lépést tett hátrafelé. – Biztosítsd őket együttérzésünkről, és kérdezd meg, nem tudunk-e valamiben segíteni. – Köszönik az ajánlatot – mondta Thripio némi dalolászás után. – De szerintük nem lesz szükségük rá. Nem veszélyes a kór, csupán helyi járvány. – A droid tétovázott. – Fenség, azt hiszem, nem kellene tovább erősködni. Valamiféle személyes dolognak tűnik – tette hozzá fontoskodva. – Értem – mondta Leia kedvesen, mosolyt erőltetve magára, ám tekintete villámlott, ahogy a robotra nézett. – Ebben az esetben, azt hiszem, mi visszatérünk a Falconra, amíg készen nem állnak a folytatásra. A droid fordított, az idegenek egyike pedig választ énekelt. – Más javaslatuk van, fenség: kihasználnák az alkalmat, és megmutatnák a piacukat. Leia elgondolkodott, majd Han és Luke felé fordult. – Bármi ellenvetés? A bimm megint dünnyögött valamit dallamos hangján.

– Továbbá lenne egy másik ajánlatuk Solo kapitány és Luke gazda számára – fordított Thripio. – A torony felsőbb termeiben érdekes dolgokat találhatnak. Valamiféle relikviákat a Régi Köztársaság korából. Mint halk riasztócsengő, úgy szólalt meg Leia agyában valami: veszedelmet jelzett. Miért próbálják őket szétválasztani? – Luke-nak és Hannak is tetszeni fog a piac – mondta, jelentőségteljesen a két férfira pillantva. Néhány újabb lágy dallamváltás után Thripio visszafordult. – Azt mondják, férfiember számára az rettentő unalmas… – A robot jellegzetes mozdulattal széttárta karját, – S ha ez a piac kicsit is hasonlít azokhoz a piacokhoz, amelyeket eddig láttam… – Kedvelem a kirakodóvásárokat – vágott közbe Han. Hangjából világosan kiérződött a gyanakvás. – Mindig is kedveltem őket. Leia a bátyjára pillantott. – Mit gondolsz? Luke tekintete megállapodott a bimmeken, méregette őket. Leia tudta: Jedi-érzékeit is használja. – Nem hinném, hogy veszélyt jelenthetnének – mondta végül lassan, – Nem érzek semmiféle hátsó szándékot bennük. Legalábbis nem többel, mint az átlag politikusokban. Leia bólintott, a szorítás a gyomrában egy kicsit engedett. Politikusok. Igen, lehet, hogy valóban csak erről van szó. A bimmek talán kíváncsiak nemhivatalos álláspontjára is, szeretnék kitudni szándékát, még a tárgyalások megkezdése előtt. – Nos, ez esetben elfogadjuk a meghívásukat – fordult a lények felé Leia. – Megyünk… mindannyian. – A piac már két évszázada ugyanezen a helyen áll – fordította Thripio egyik kalauzuk dalolását. Han és Leia egy lassan emelkedő rámpán ballagtak vendéglátójuk után a nyitott, kupolás épületben. – Természetesen nem mindig ebben a formában szolgálta az ittenieket. A Törvény Tornya azonban jó okkal épült így s itt, mivel erre vezetett a legforgalmasabb főút. – De túl sokat ez sem változhatott – jegyezte meg Solo, s közben próbált szorosan Leia nyomában maradni, el ne veszítsék egymást a vásárlók őrülten kavargó forgatagában, Sok piacot és kirakodóvásárt látott már élete folyamán, ám zsúfoltabbat keveset. A tömeg jó része nyilván nem a helybéliekből áll. A sárgapáncélos bimmek tengerében – semmilyen más színt nem hajlandóak viselni? – számos egyéb humanoidot sikerült észrevennie: egy pár barradast Ishi Tibből, yuzzumiak egy csoportját, és tucatnyi pallonid kinézetű figurát, – Érted már, miért ilyen fontos az Új Köztársaságnak ez a hely? – súgta neki Leia. – Hát persze – felelt szórakozottan Han. Az egyik pulthoz lépett, ahol fémtárgyakat árusítottak. A tulajdonos-eladó énekelt valamit, nyilván a portékáját kínálta, s a késsorozatra mutatott. – Nem, köszönöm – rázta fejét a koréliai, és hátralépett, A bimm folytatta a kínálgatást – most már jóval élesebb hangon. – Thripio, megmondanád a vendéglátóinknak, hogy nem érdekelnek a késeik? – szolt Han a robotnak. Nem érkezett válasz. – Thripio…? – ismételte Han és körbefordult. A robot a tömeget bámulta elmélyülten, mintha valakit keresne. – Idesüss, te aranyszínű ócskavasrakás! Hozzád beszélek! Thripio megfordult, bocsánatkérőleg széttárta két karját, úgy szabadkozott: – Borzasztóan sajnálom, Solo kapitány, de úgy látszik, a vendéglátóink eltűntek.

– Mi az, hogy eltűntek? – hökkent meg Han, s ő is körbenézett. Az ő bimmjeik, amennyire emlékezni tudott, apró jelvényeket viseltek a vállukon. Jelvényeket azonban semerre sem látott. – Mi az, hogy csak úgy felszívódnak? – füstölgött magában. A mögötte álló Leia megragadta a karját. – Nem tetszik ez nekem – súgta. – Menjünk vissza a toronyhoz! – Aha – értett egyet Solo. – Gyerünk, Thripio! El ne csellengj! – Gyengéden viszonozta a szorítást, majd Leiával együtt sarkonfordult… És azonnal megtorpant. Néhány méterrel odébb, a sárga öltözetek kavargó tengerében három idegen nézett velük farkasszemet. Alacsony idegenek, nem magasabbak a bimmeknél, acélszürke bőrrel, hatalmas sötét szemekkel és valószínűtlenül nagy állkapoccsal. A legocsmányabb mégis a kezük volt, illetve, amit a kezükben tartottak: azok a kurta, fegyvernek látszó csövek. – Azt hiszem, bajban vagyunk – motyogta Han. Lassan körbefordult, remélte, hogy támadóik nincsenek többen. Voltak. Még legalább nyolc efféle idegen nyomakodott keresztül a tömegen úgy tízméteres átmérőjű körben. A kör középpontjában pedig Leia, Han és Thripio állt. – Han! – kiáltott figyelmeztetően Leia. – Látom őket – mormolta Solo. – Azt hiszem, most komoly bajban vagyunk, drágám. – Mik ezek? – kapott levegő után Leia. – Fogalmam sincs. Még sosem láttam efféle szörnyetegeket. De azok a csövek a kezükben… Kétszáz méterre lehet velük ideggázt lőni, olyat, ami elég egy jól fejlett Gundarknak is! Lassan kifelé szorultak. Szerencsére a tömeg csak nehezen nyitott utat. – Megpróbálnak minket a lefelé vezető rámpához terelni… – mérte fel a helyzetet Han. – Muszáj lesz valahogy felszívódnunk a tömegben! Meg kell próbálnunk! – El vagyunk átkozva – motyogta magában Thripio. Leia megszorította Solo kezét. – Most mi a fenét csinálunk? – Lássuk, meddig mennek el…! – Han megpróbálta az összes idegent egyszerre szemmel tartani, és óvatosan az övéhez közelítette kezét, a hírközlő felé. A legközelebbi szürke szörnyeteg figyelmeztetően felemelte fegyverét. Han megtorpant, és leengedte kezét. – Aha! Eszüknél vannak – morogta sötéten. – Azt hiszem, nyugodtan elismerhetjük vereségünket. Már csak Luke-ban bizakodhatunk. – Ő sem segíthet. Han döbbenten pillantott Leiára, szemében hitetlenkedés tükröződött. – Miért nem? – kérdezte kiszáradó szájjal. Leia sóhajtott – csak egy aprót –, azután egészen halkan válaszolt: – Elkapták őt is…

HETEDIK FEJEZET Nem volt több, mint egy érzés, mely a környező világból érkezett hozzá. Luke mégis olyan tisztán halottá az agyában megkonduló vészharangot, mintha csak a fülébe kiáltották volna. Segítség! Megperdült a sarkán. Az ősi festmények, amelyeket tanumányozott, azonnal jelentőségüket vesztették, amint Jedi-érzékei harci készültségre kapcsoltak. Körülötte, a Torony legfelső szintjén található hatalmas teremben

semmi sem változott: a képek restaurálásán dolgozó bimmeket leszámítva üres volt. Veszélynek, legalábbis közvetlen veszélynek, semmi nyoma. Hát akkor mi történt? Luke visszafordult, benézett a következő terembe, azután a lefelé vezető lépcsőre koncentrált. Elkapott egy felvillanó képet Leia elméjéből: idegen alakok fenyegető közeledését. Tarts ki – üzente. Megyek már. Rohant: keresztül egy folyosón, majd egy szobán, végül még egy folyosón. Átvetette magát egy korláton, kivágódott a lefelé vezető ajtón, megragadott egy másik korlátot, hogy átlendüljön felette… …azután megtorpant. A kifelé vezető folyosó ajtaja előtt félkörben hét, némaságában is fenyegető idegen várakozott. Luke megdermedt. Keze még mindig a korlátot markolta, a fénykard mintha galaxisnyi távolságra függött volna… az övén. Nem ismerte a rámeredő kurta csövek rendeltetését, de semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy éles helyzetben tegye próbára hatékonyságukat. Semmiképpen sem – hacsak nincs más kiút. – Mit akartok? – kérdezte csendesen. Elméjében, testében kitörni készülő energiák gyülekeztek. A félkör közepén álló idegen – a vezetőjük lehet, gondolta Luke – intése a csővel félreérthetetlen volt. Luke a háta mögé pillantott, a terembe, ahonnan az imént kijött. – Azt akarjátok, menjek vissza? – kérdezte csendesen. A vezető megint intett, ismét félreérthetetlenül. Apró, szinte észrevétlen taktikai hiba. – Rendben – felelte Luke, amilyen közönyösen csak lehetséges volt. – Semmi akadálya. – Tekintetét végig az idegeneken tartva lassan hátrálni kezdett. Keze óvatosan, szinte észrevétlenül közeledett fénykardjához. Az idegenek folyamatosan terelték vissza a termen keresztül a másik folyosó felé, hogy végül beszorítsák abba a helyiségbe, ahol az imént Leia segélykérését vette. – Ha elmondjátok, mit akartok, biztosan meg tudnánk állapodni – szólt Luke, miközben óvatosan lépkedett visszafelé. A halk dalolás elárulta, hogy valahol a közelben bimmek tartózkodnak. Ez megmagyarázta, miért nem támadtak azonnal az idegenek. – Szeretnék tárgyalni. Semmi szükség arra, hogy komolyan megsebezzelek benneteket. A vezető bal hüvelykujja reflexszerűen mozdult. Nem nagyon, ám Luke felfedezte, s ez éppen elégnek bizonyult. Szóval nyomógombbal működik… – Bármit is akartok, hajlandó vagyok tárgyalni – folytatta. – Ehhez nincs szükség a barátaimra ott a piacon. Már az utolsó folyosón tartottak. Még néhány lépést kell megtenniük. Ha addig meg tudná akadályozni, hogy lőjenek… Azután megérkeztek, ott álltak a vastag kőfalak határolta teremben. – És most hová? – kérdezte. Izmait ellazította, az energia hullámokat vert testében. Most. Most! A vezető újra intett a csővel… és a mozdulat közepén, csupán egyetlen pillanatig, a fegyver nem Luke-ra, hanem másik két idegenre irányult. Luke szabadjára engedte energiáit, s az Erő segítségével megnyomta a cső nyomógombját. A fegyver megugrott, jókorát szisszent gazdája kezében: finom, átlátszatlan gázsugár tört elő belőle. Luke nem várta be, míg hatni kezd. A manőver talán csak pár pillanatnyi kavarodást okoz, s ő nem engedhet meg magának ennyi időveszteséget sem… Hátravetődött, azután oldalra gördült, az ajtó takarásába, majd behúzódott a fal mellé. Épp hogy sikerült. Amint eltűnt a folyosónyílásból, ugyanaz a hangos szisszenés hallatszott, s mire talpra szökkent, az ajtókeretet különös, félig

folyékony indák szőtték be – könnyű, átlátszó anyag. Újabb gázadagot lőttek be az ajtón keresztül – Luke folyamatosan hátrált. A spirálisan szétterjedő, opálos felhő folyékonnyá vált, majd pókhálószerűén megkötött. Fénykardja a kezébe röppent, s halk zümmögéssel azonnal bekapcsolódott. Megnyugtató zúgása betöltötte a termet. Mindjárt bejönnek az ajtón – ebben bizonyos volt. Csak ekkor lesz esély a szabadulásra. Amikor pedig belépnek… Összeszorította fogait, egy emlékkép tolult agyába: Boba Fett. A fejvadász kötelékeitől egy visszavert lézersugár szabadította meg annak idején. Ám itt semmiféle sugárvető sincs… Egyáltalán nem bízott abban, hogy bármit is képes tenni lézerkardjával a gázsugár ellen. Mintha egy folytonosan újrateremtődő kötelet próbálna elmetélni… Mi több, hét ilyen kötelet kellene elvágnia. Hallotta futó lépteik robaját, elhaladtak a terem bejárata előtt, noha bizonyosok lehettek benne, hogy az ajtót elzáró indák miatt nem támadhat rájuk, amikor bejönnek. Az elit kommandók szokásos behatolási technikája. Tökéletesen hajtották végre, ami azonnal elárulta: nem amatőrökkel áll szemben. Fénykardját támadó pozícióba emelte, s megkockáztatott egy gyors oldalpillantást. A terem semmiben sem különbözött a többitöl, amit ezen a szinten látott: hatalmas festmények és más ősi relikviák díszítették. Sehol egy sarok, sehol egy használható búvóhely. Pillantása végigfutott a falak mentén; kijáratot keresett, egy helyet, ahol kitörhet. Mindez persze egyszerű beidegződés. Semmi haszna. Bárhol lehet a kijárat, ám ahhoz bizonyára túl messze van, hogy elérhesse. A fegyverek sziszegése elhallgatott. Luke visszafordult, épp idejében: látta, amint az idegenek berobbannak a terembe. A kezükben tartott csövek azonnal ráirányultak, akárcsak a kifejezéstelen, hatalmas, sötét szemek… Az egyik gigantikus festmény megmozdult a falon, azután minden figyelmeztetés nélkül, egyre gyorsulva az idegenekre zuhant. Ez a trükk a Jedi fegyvertárának talán leglátványosabb kelléke, s mindig működik. Mind a hét idegen a teremben volt már, amikor a festmény meglódult, s egy csomóban álltak, mikor a hatalmas vászon rájuk zuhant. Ám mielőtt a kép, mint valami lepel, beboríthatta volna őket, valamiképpen mindahányan kitértek az útjából. Hirtelen megint felsziszegtek a gázfegyverek, s Luke megperdült a tengelye körül, mielőtt felfogta volna, hogy az indák még csak a közelében sem járnak. A különös gázsugár végigsöpört a falakon, hosszan pásztázta a festményeket. A fegyvereik mondtak csődöt – ez ötlött először eszébe. Nyilván elromlottak, mikor kivetették magukat a zuhanó kép útjából…Ám egy pillanattal később felfogta a keserű valót: a célpontok igenis a festmények voltak, a lezuhanó képek odakötöttek a padlóhoz, lehetetlenné téve, hogy előbbi trükkjét megismételhesse. Luke akarata másodpercnyi késedelem nélkül kinyúlt a már leszakított, s most földön heverő kép felé – ám az nem moccant, az indák beszőtték azt is. A fegyverek sziszegése elhalt, s a hét pár óriási, sötét szem pillantása ismét körbejárt a termen. Mozgatható objektumokat kerestek a festménytemetőben. Luke keserű szájízzel belátta, hogy egyetlen választása maradt csak. Csupán egyetlen módon mentheti meg Leiát és Hant. Háta mögött felkattintotta lézerkardját, elméjét megnyugtatta, Jedi-érzékeit kiterjesztette, és felidézte agyában a hét figura képét. Az idegenek figyelték. Azután ismét megemelkedtek a gázfegyverek, s a festmények helyett immár rá irányultak…

…És ebben a pillanatban Luke teljes erejéből elhajította a szikrázó kardot. A fénylő penge süvítve szállt, elrepült a kép mellett, mini egy különös, vérre szomjazó ragadozó, s az ív végén pörögve visszafordult. Az idegenek vezetője azonnal reagált, arra rántotta a kezében tartott csövet… … És meghalt, mikor a fénykard a vásznon keresztül kettéhasította. A többieknek is azonnal fel kellett fogniuk, hogy mindjárt elpusztulnak – mégsem adták fel. Hangos, vérfagyasztó kiáltással előrelendültek és támadtak: négyen kipördüllek az akadály mellett, ketten pedig megkíséreltek ellőni felette. Semmi sem segített. Az Erő vezérelte fénykard pörögve zuhant rájuk, újból és újból halálos sebeket osztott: némelyiket félbevágta, némelyiknek a fejét választotta el törzsétől. Egy szívdobbanásnyi idő alatt minden bevégeztetett. Luke hangos sóhajjal kiengedte mindeddig bent tartott lélegzetéi. Hát sikerült. Nem úgy, ahogyan akarta, de sikerült Most már csak abban bízott, hogy időben cselekedett. A fényszablya visszaszökkent kezébe a halálos futam után, s egy halk kattanással kikapcsolt. Luke futva indult kifelé, kerülgetve a halott kommandósokat. Leia? Díszes oszlop tűnt fel a lefelé vezető rámpa végén, az utolsó bódésor mögött. Han egyszerre érezte, hogy Leia szorítása erősebbé válik. – Luke szabad – suttogta a hercegnő. – Már jön. – Csodálatos – morogta Han. – Igazán csodálatos. Reméljük, hogy szürke barátaink nem rohannak addig ránk. A szavak még el sem hagyhatták ajkát, amikor észrevette, hogy az idegenek félköre egészen összeszűkül. Most már csöveikkel taszigálva próbáltak utal törni maguknak a bimmek tömegében. – Késő! – hördüli Solo. – Jönnek ezek is! Leia megragadta karját, – Megpróbáljam elvenni tőlük a fegyvereiket? – Úgysem tudod elkapni mind a tizenegyet – válaszolta Han idegesen, s közben körülpillantott. Tekintete megakadt egy közeli asztalon, amelyre ékszeresdobozokat helyeztek. Talán, – Leia… mit szólnál azokhoz az ékszerekhez, ott? Ragadj meg néhányat! Leia döbbenten bámult a koréliaira. – Micsoda?! – Csak csináld, az istenért! – sziszegte Han a közelgő idegeneket figyelve. – Ragadj meg néhányat, és add a kezembe! A szeme sarkából figyelte, amint az egyik nyakláncokkal töltött dobozka megmozdul: Leia igyekezett teljesíteni kérését. Azután a doboz hirtelen a kezébe szökkent, a földre hullt belőle néhány lánc ez ellen semmit sem tehetett. De se baj… Egyszerre felbolydult a környék: a piactér megtelt sivítozó, felháborodott kiáltozással. Han megfordult, még éppen időben ahhoz, hogy lássa a két ujjal feléje mutogató tulajdonost. – Han! – sikoltotta Leia. – Készülj, mindjárt eltűnünk! – kiáltotta vissza Solo. Azzal rohanvást hátrálni kezdett a rájuk zúduló, felbőszített bimmek elől, majd kénytelen-kelletlen állcsúcson vágta az ékszerstand tulajdonosát. A kavargó testek tökéletes gátat formáltak köztük és az idegen fegyveresek között. Han a tömegbe vágta a megmaradt láncokat dobozostul, megragadta a hírközlőjét, és belebődült: – Csubi! Remélhette csupán, hogy sikerült.

Luke már a Torony tetejéről hallotta a visítozást, és amint rákapcsolódott Leia elméjére, azonnal világossá vált számára, hogy nem érhet oda időben. Megtorpant egy pillanatra, agyában végigfutottak a lehetőségek. A teremből, ahol megtorpant, hatalmas ablak nyílt a piac épületére, ám az öt emelet még egy Jedi számára is soknak bizonyulhat. Visszanézett az imént elhagyott, csatatérré változott terem felé, lázasan kutatta a megoldást… mígnem tekintete megállapodott az egyik idegen fegyverén, ami éppen kilógott az ajtónyílásból. Messzire kell lőnie, ám ez az egyetlen lehetősége – meg kell próbálnia! A fegyver az Erőtől vezérelve a markában termett, s mire az ablakhoz ért vele, már tudta is, hogyan kell használnia. Nem volt bonyolult: egy kapcsoló a gázsugár szélességét, egy pedig a lövés erejét szabályozta. Pár pillanat kellett csak, hogy a torkolatot a lehető legkisebb szórásra állítsa. Egy másik apró korrekció: sugárerősség a maximumon. Megtámaszkodott az ablakkeretben, célba vette a piac kupolájának egyik tartópillérét és lőtt. A fegyver nagyobbat rúgott, mint várta, de az eredmény így is tökéletesen kielégítette. Az előtörő gáz eltalálta a kiválasztott oszlopot, s nyomban áttetsző indává merevedett. Luke még öt másodpercig lenyomva tartotta a ravaszt, azután felengedte, és megtapintotta a műanyag indát a fegyver csövénél. Tartott. Várt néhány pillanatig, hogy még jobban megszilárdulhasson és tökéletesen odakössön az oszlophoz. Végül körülpillantott, nagy levegőt vett, megragadta a maga teremtette kötelet, és ugrott. Tornádó erejű széllökés vágott az arcába, haját, ruháját rángatta, miközben átszelte a távolságot. A csarnok tetején landolt – innen már jól látta a sárgába öltözött, vadul tülekedő bimmeket, valamint a Han és Leia felé kétségbeesetten igyekvő szürke kommandósok csoportját. Hirtelen fénysugár villant – meglehet, csak a nap csillant meg valamin –, azután az egyik bimm elvágódott, mint akit villám sújtott. Luke megfordult… …Hatalmas robajjal – amely nem csak az ablakokat remegtette meg, de magát az épületet is – suhant el felette a Millennium Falcon. Az érkezése okozta léglöket megtaszította Luke-ot, két bimm közé lökte a földre. Amint talpraszökkent, mégis be kellett látnia: Csuhákká nem is érkezhetett volna megfelelőbb pillanatban. Nem egészen tíz méternyire két idegen már célbavette őt, a Falcon érkezése azonban elvonta figyelmüket. Luke azonnal cselekedett: felkattintotta fénykardját – a sugárpenge halk zümmögéssel tört elő –, keresztülszaltózott egy tucat bimmen és levágta a kommandósokat, mielőtt azok feleszmélhettek volna. Feje fölött újabb robaj hallatszott, ám Csubakka ezúttal nem érte be egy sima berepüléssel. Azonnal megfordította az öreg teherhajót, megállította a piac felett, s azonnal tüzet nyitott a fedélzeti fegyverekkel. A bimmek nem voltak ostobák. Akármit is tett Han és Leia, nem akarták kitenni magukat holmi égből jött energiasugaraknak. A sárgába öltözött lények kavargó tömege felhagyott a támadással, és rémülten szertefutott a Falcon elől. Luke ügyesen szlalomozott a rohanó bennszülöttek között. Elérte a szürke kommandósok körét. A Jedi fényszabja és a Falcon sugárvetőinek össztüze kétségtelenné tette a támadók sorsát. Pillanataik maradtak csak hátra. – Ó, te boldogtalan… – ingatta a fejét Luke.

– Végtelenül sajnálom, Luke gazda – siránkozott Thripio. Hangja olyan halkan tört keresztül a megkeményedett gáz hálója alól, hogy szinte nem is lehetett érteni a szavát. A felsőtestére tekeredett indák bizarr áldozati ajándékhoz tették hasonlatossá – Úgy látszik, én mindig csak bajt hozok önökre. – Ez nem igaz, te is tudod – utasította rendre Luke, miközben a tisztítókészlettel igyekezett megbontani a hálót. A Falcon ebédlőasztalánál ültek. A protokollrobot volt az idegenek hatékony fegyverének egyetlen áldozata. – Nagy segítségünkre vagy, már hosszú évek óta. Csak az kellene megtanulnod, mikor tűnj el valahonnan. Luke mögött Artu csippantott néhányat gúnyosan. – Nem, Solo kapitány nem mondta, hogy rohanjak – replikázott dühösen az aranyszínű gépezet. – Csak azt mondta, hogy legyünk készen, hátha el kell tűnni. Azt hiszem, van némi különbség a kettő között. Artu meg füttyögött valamit válaszul, ám ezt Thripio már figyelmen kívül hagyta. – Na, próbáljuk ezzel… – töprengett elmélyülteti Luke, s egy újabb oldószeres üveget vett elő. Már percek óta kísérletezett a Falcon tisztítórészlegében talált legkülönfélébb anyagokkal. Leia is belépett időközben, és szeretettel nézte bátyját, aki mindent elkövetett, hogy rendbehozza Thripiót. – Hogy megy? – kérdezte végül, és megtapogatta az acélkeménységű hálót. – Semmi baj – nyugtatta meg Luke. – Ha előbb nem, a Coruscanton mindenképp megszabadul ettől a vacaktól, Han szerint ezeket a gázsugárfegyvereket általában nagyvadak ellen használják, a még nagyrészt civilizálatlan bolygókon. A töltet igencsak egzotikus mixtúra, azt mondja. Félrerakta az újabb használhatatlan oldószert. – Talán a bimmek is tudnának segíteni – töprengett Leia, s kezébe vette az egyik üveget, hogy elolvassa a címkéjét. – Majd megkérdezzük, ha visszaértünk. Luke dermedten pillantott rá. – Vissza akarsz menni? Leia megfordult, arcára kiült a régről ismert szigor. – Vissza kell mennünk. Luke – te is tudod. Ez diplomáciai küldetés, nem kéjutazás. Nem venné ki túl jól magát, ha csak úgy eltűnnénk, miután az egyik hajónk leszállt a piac tér kellős közepén, és lövöldözni kezdett. – Azt hiszem, a bimmek még szerencsésnek is mondhatják magukat, hogy egyiküknek sem esett semmi bántódása – mutatott rá Luke. – Különben is, ami történi, abban legal ább részben ők a ludasok. – Nem hibáztathatsz egy egész társadalmat néhány egyen akciója miatt! vágott vissza Leia. – Különösen azért nem, mert egy efféle politikai manőver miatt rossz fény vetülne ránk. – Rossz fény vetülne ránk? – húzta el szájat a fiatal Jedi. – Ezt így nevezik? Igen, pontosan erről van szó – bólintott Leia. A bimmek, akik a piacra vezettek minket, csak parancsot teljesítettek. Fogalmuk sem leheteti, mi fog történni velünk. – És gondolom arról sem lehetett fogalmuk, mi az összetétele annak az anyagnak, amit a küldöttség vezetőjének adtak… Leia bosszúsan megrázta fejét: – Akkor sincs alapunk arra, hogy megvádoljuk őket a megmérgezésével. Ilyen körülmények között nem tehettek mást: engedniük kellett. Engedték, hogy válasszunk. – Kedves tőlük – grimaszolt Luke. – Mit szólt hozzá Han, hogy vissza akarsz menni? – Hannák nincs választása ebben a kérdésben – felelte Leia. – Ez az én küldetésem, nem az övé.

– Ez így igaz – értett egyet Han, aki épp ekkor lépett az ebédlőbe. – A te küldetésed. De az én hajóm. Leia rápillantott, arcára kiült a hitetlenkedés. – Han, ezt nem teheted – suttogta. – De bizony, hogy megtettem! – felelt a koréliai nyugodtan, és ledobta magát az egyik székbe. – Éppen most ugrottunk a hiperűrbe, a legközelebbi megállónk a Coruscant. – Han! – kiáltott rá Leia olyan dühösen, amilyennek Luke még sosem látta. – Megígértem a bimmeknek, hogy rögtön visszamegyünk! – Én egy kicsit módosítottam az ígéretünket – felelte Han. – Azt mondtam, nemsokára. Csak annyi időt töltünk távol, amíg csatlakozik hozzánk egy raj X-szárnyú vadász, meg egy cirkáló, azután jövünk is. – És mi van, ha ezzel megsértetted őket? – hápogta megsemmisülten Leia. – Van fogalmad arról, hogy mennyi munkát fektettünk be, amíg összehoztuk ezt a tárgyalást? – Talán… – Han hangja egy árnyalattal keményebbé vált. – De arról igenis van fogalmam, hogy mi történne, ha csöves, szürke barátainknak akadnak odalent társai. Leia egy hosszú pillanatig merőn bámulta a makacs koréliait – Luke érezte az elméjében tomboló dühöt. – Mégsem csinálhatsz ilyet anélkül, hogy velem megbeszélnéd! – Igazad van – bólintott Han. – De nem akartam időt vesztegetni, Ha tényleg vannak társaik, akkor azoknak akár hajójuk is lehet. – Vonásait csibészes mosoly derítette fel, – Nem volt idő összehívni a tanácsot, hogy megtárgyaljuk a dolgot. Leia arcára visszatért egy pillanatra a jókedv. – Én nem vagyok tanács – mondta végül szárazon. Ezzel a vihar elvonult, a béke helyreállt. Egyszer – fontolgatta Luke – meg kell kérdeznem őket, hogy mi ez a tréfálkozás a tanáccsal. – Ha már szürke barátainkról beszélünk – ötlött az eszébe –, megkérdeztétek a bimmeket, hogy miféle szerzetek voltak? – A bimmek nem ismerték őket – rázta fejét Leia. – És mindeddig én sem láttam ilyeneket. – Megcsapolhatnánk a birodalmi adatbankot – tűnődött Han. – Egyet-mást csak tudtak róluk… – Hacsak – töprengett Leia – nem valami ismeretlen régióban találták őket. Luke rápillantott. – Szerinted a Birodalom áll mögöttük? – Ki más? – kérdezett vissza Leia. – Az egyetlen kérdés csupán: miért? – Na igen. Ámbátor bármit terveztek, igencsak elszámolták magukat… – Han felállt. – Visszamegyek a pilótafülkébe, és megnézem, hogyan lehetne ezt a rakás ócskavasat nagyobb sebességre ösztökélni. Nincs értelme kockáztatni. Emlékkép villant Luke agyába: Han a Falconnal nyaktörő módon bevág az őket üldöző TIE vadászok mögé az első Halálcsillag ostromakor. Fülében visszhangoztak a koréliai diadalkiáltásai. – Ha belegondolok, hogy Han Solo nem akar kockázatot vállalni… – Elmosolyodott. Han megfenyegette az ujjával. – Ja. Csak el ne felejtsd, hogy elsősorban a testvéred, az unokaöcséd meg unokahúgod biztonsága aggaszt. Érthető, nemde? Luke elmosolyodott. – Tus! – S kezével tisztelgésre emelt egy képzeletbeli fénykardot. – Egyébként, ha már szóba került – intett Han – nincs-e itt az ideje, hogy Leiának is legyen saját kardja? Luke megvonta vállát. – Segítek neki, amint megkér rá. Leia?

– Nem is tudom… – Leia elgondolkodott. – Sosem éreztem szükségét. – Hanra pillantott. – De azt hiszem, előbb-utóbb hozzá kell szoknom a gondolatához. – Hozzá bizony – biztosította Luke. – Még ha a tehetségedet másra fordítod is, a fénykard használatát meg kell tanulnod. Amennyire én tudom, a Régi Köztársaság minden Jedije viselte a tradíciók miatt; akkor is, ha tanítók, vagy gyógyítók voltak. – Rendben – bólintott Leia. – Amint kicsit több időt enged a munka, megcsináljuk. – Hamarabb, oké? – ellenkezett Han. – Értsd meg Leia, csodálatos diplomáciai adottságaid mit sem érnek, ha a Birodalom valamelyik börtönében csücsülsz! Leia megadóan lehajtotta fejét. – Azt hiszem, igazatok van. Amint visszaérünk, megkérem Mon Mothmát, hogy függessze fel egy ideig a megbízatásaimat. – Luke-ra mosolygott. – A szünidőnek vége, mester! – Én is azt hiszem – Luke megpróbálta palástolni megindultságát. Gyomrába láthatatlan kezekként markoltak a kétségek. Leia azonnal megérezte bátyja hangulatváltását, s egy pillanatra félreértette. – Ugyan, ugyan! Nem afféle tanítvány vagyok. Odafigyelek arra, amit mondasz. Különben is, egyszer majd az ikreket is tanítanod kell. – Tudom – felelte Luke halkan. – Na jó – fordult sarkon Han. – Ezt megbeszéltük. Akkor megyek, és a fenekére csapok ennek a vén taligának. – És most – Leia figyelme ismét Thripio felé fordult – lássuk, hogyan vakarhatnánk le rólad ezt az izét. Luke hátradőlt ültében, úgy figyelte testvére buzgólkodását. Fájdalom és keserűség különös vegyüléke töltötte el. Túlbecsültem magam – csengtek fülébe Ben Kenobi szavai – mikor Darth Vader tanításába kezdtem. Azt gondoltam, éppen olyan jó mestere lehetek, mint Yoda… Hibáztam! S ez a néhány szó visszhangzóit Luke agyában egészen addig, míg a Coruscantra értek.

NYOLCADIK FEJEZET Egy hosszú percig Thrawn főadmirális elmélázott székében, tekintetét rajtafelejtette az őt körülvevő holografikus képek egyikén-másikán, és nem szólt semmit. Pellaeon mozdulatlanná dermedve, némán várakozott; próbált nem gondolni a rossz hírek hozójának sorsára, mely annak idején – Vader nagyúr jóvoltából – mindig beteljesedett. – Szóval mind meghaltak, csak a koordinátor tért vissza? – kérdezte Thrawn, s felemelte vörösen parázsló tekintetét, – Igen, uram… – Pellaeon nem tudta véka alá rejteni csalódottságát. A terem túlfelébe pillantott, ahol most C'baoth tanulmányozott egy festményt. Lehalkította hangját: – Még mindig nem tudjuk, hol hibáztunk. Értesítsék a központot, és a koordinátor jelentését azonnal küldjék el – mondta Thrawn. – Mi hír Waylandről? Pellaeon remélte, hogy elég halkan beszélnek ahhoz, hogy C'baoth ne hallhassa őket. Tévedett. – Tehát így? – jegyezte meg az öreg. Otthagyta a vizsgált műtárgyat, és lassan feléjük sétált. – A noghrik elszúrták; mégpedig olyan csúnyán, hogy most inkább mással foglalkoznak, Jedit ígért nekem, Thrawn főadmirális, ne feledje! Thrawn hűvösen pillantott rá. – Jedit ígértem – ismételte. – És meg is fogja kapni. – Visszafordult Pellaeonhoz, – Milyen hírek érkeztek a Waylandről? A kapitány megborzongott. Gyorsan emlékezetébe idézte a terem falainál elhelyezett ysalamirik képességét, s azt, hogy C'baothnak nincs hatalma. Legalábbis pillanatnyilag.

– A mérnökcsoport végzett az analízissel – sietett válaszolni Thrawnnak – A köpenypajzs sematikus tervrajzai teljesek, de időbe telik, amíg megépítenek egyet. Nagyon drága lesz, különösen egy akkora hajó számára, mint a Chimera, – Szerencsére még csak megközelítőleg sem kell akkorával kezdeniük. – Thrawn a kapitány felé nyújtott egy adatlemezt. – Itt a leírása, mire van szükségünk Sluis Vannál. – A hajógyár? – Pellaeon döbbenten tette el az adatlemezt A főadmirális egyre títkolódzóbbá vált, mind céljait, mind taktikáját illetően. – Úgy van. És szükségünk lesz komolyabb bányagépekre is – bányavakond, azt hiszem, így nevezik hivatalosan. Utasítsa a titkosszolgálatot, hogy nézzenek utána. Legalább negyven kell. – Igenis, uram! – Pellaeon lejegyezte a kívánságot. – Még egy dolog, uram… – A kapitány gyors pillantás vetett C'baoth felé. – A műszakiak jelentették, hogy a szükséges Spaarti-hengerek nyolcvan százaléka működik, vagy viszonylag könnyen megjavítható. – Spaarti-henger? – hökkent meg C'baoth. – Mi az? – Csupán egy apró technikai csoda, melyet, reméltem, megtalálok a hegyen – kiáltott szólt Thrawn, s közben figyelmeztetőleg a kapitányra nézett. Felesleges elővigyázatosság volt; Pellaeon már úgyis régen eldöntötte magában, hogy a Spaarti-hengerek kérdésének hármasban történő megvitatásából semmi jó nem származhat. – Úgy. Nyolcvan százalék. Ez kiváló, kapitány. Igazán remek! – Thrawn szemeiben különös láng lobbant. – Mekkora előrelátásra vall a császártól, hogy örökül hagyott ránk ilyen csodás szerkezeteket! Újrateremthetjük a Birodalmat. Mi van a hegyi rezidencia védelmi- és energiarendszerével? – Szintén működőképes, legalábbis nagyrészt – felelte Pellaeon. – A négy reaktorból hármat már üzembe állítottak. A műszakiak néhány különös védelmi eszközre is rábukkantak, amivel nem tudnak mit kezdeni, ám a maradék is tökéletesen el tudja látni a rezidencia védelmét. – Megint csak azt kell mondjam, hogy tökéletes – bólintott Thrawn. Hangja ismét a szokásos hűvösséggel csengett. – Rendelje el, hogy a hengereket tartsák üzemre készen, A Death's Head két-három napon belül megérkezhet néhány specialistával. Legalább kétszáz ysalamirire lesz szükségünk, hogy elvégezhessék a dolgukat. És azután – halványan elmosolyodott – a lehető leggyorsabban nekifoghatunk tervünk végrehajtásának. Kezdve mindjárt Sluis Van hajógyárával. – Igen, uram! – Pellaeon megint C'baothra nézett, – És mi legyen Skywalkerrel és a húgával? – Használja a négyes kommandót – mondta töprengve az admirális. – Küldjön üzenetet nekik, hogy hagyják abba minden tevékenységüket, és álljanak bevetésre készen. – Azt kívánja, hogy én küldjem az üzenetet, uram? – kérdezte Pellaeon. – Nem mintha megkérdőjelezném a parancsot… – elbizonytalanodott. – De a múltkor ön ragaszkodott a személyes kapcsolathoz. Thrawn szeme lassan lecsukódott. – A nyolcadik kommandó cserbenhagyott – felelte lágyan. – Azért küldöm az üzenetet magán keresztül, hogy éreztessem, mennyire neheztelek rájuk. – És ha a negyedik kommandó is csődöt mond? – vágott közbe C'baoth. – Ami valószínű is, tudja nagyon jól. Akkor már rettentően neheztelni fog rájuk? Vagy bevallja magának, hogy a hivatásos gyilkológépei egyszerűen nem bírnak egy Jedivel? – Még sosem találkoztak olyan ellenséggel, akivel ne bírtak volna, C'baoth mester – felelte hűvösen Thrawn. – Ez a brigád – vagy egy másik – sikerrel fog járni. Addig pedig… – megvonta a vállát. – Néhány noghrival több vagy kevesebb, mit sem számít. Pellaeon arca megrándult. Az ajtó felé pillantott. Rukh – gondolta – nyilván nem lenne ennyire flegmatikus, hisz az övéiről van szó…

– Próbálkozásunk eredményeképp ezentúl nyilván nem mozdulnak ki megfelelő kíséret híján, admirális – mondta. – Igaza van, Pellaeon! – C'baoth a kapitány felé intett. – Nem tud egy Jedit kétszer ugyanabba a csapdába belecsalni. – Lehet – válaszolta udvariasan Thrawn, ámbár a hangsúlyból akármit kiérezhetett a hallgató. – Milyen alternatívát tud kínálni? Koncentráljunk a nőre, és Skywalkerrel ne törődjünk? – Igen, maguk csak foglalkozzanak a nővel – bólintott C'baoth. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a fiatal Jedi ügyét a saját kezembe veszem. A vörös szemek kérdőn pillantottak az öregemberre. – Mégis, hogyan kíván hozzáfogni? C'baoth elmosolyodott. – Ő is Jedi, én is az vagyok. Ha hívom, el fog jönni hozzám. Thrawn hosszasan eltöprengett. – Szükségem van magára a flottánál – szólt végűi. – Hogy segítsen előkészíteni a lázadók Sluis Van-i hajógyáránál nemsokára megkezdődő csatát. C'baoth teljes magasságában kihúzta magát. – A közreműködésemet ön azzal az ígéretével nyerte el, hogy hoz nekem egy Jedit. Amint megkapom, segítek. Thrawn tekintete megpihent C'baothon. – Egy Jedi-mester visszavonná adott szavát? Pontosan tudja, hogy mindent megteszünk Skywalker elfogására, de ez még némi időt igényel. – Ezek csupán további érvek amellett, hogy mihamarabb magam fogjak hozzá! – kiáltotta C'baoth. – Miért ne kapcsolnánk össze a kettőt? – vetette közbe Pellaeon. Mindketten rápillantottak. – Magyarázza meg, kapitány – rendelkezett Thrawn. Pellaeon fogai megcsikordultak, ám most már késő volt visszakozni. – Elkezdhetjük hírét kelteni az ön jelenlétének, C'baoth mester. Olyan ritkán lakott világról beszélnénk, ahol ön éveket élt anélkül, hogy ez bárkinek feltűnt volna. Ezek a hírek rövidesen megtalálják útjukat az Új Közt… a Lázadókhoz – javította ki magát, s lopva az admirálisra pillantott. – A Jorus C'baoth név különösen ösztönözni fogja őket. C'baoth elhúzta száját. – Gondolja, hogy efféle pletykák hallatán Skywalker olyan bolond lesz, hogy egyedül próbál megkeresni? – Legyenek olyan óvatosak, amennyire csak akarnak! – Thrawnnak láthatólag megtetszett az ötlet, – Hozzák magukkal az egész rebellis flottát, ha úgy tetszik. Semmi sem fogja onnan hozzánk vezetni őket. Pellaeon bólintott: – És amíg megtaláljuk a megfelelő bolygót a híresztelések elindítására, addig velünk maradhat, hogy segítsen a csata előkészületeinél. Remélhetőleg a történtek miatt Skywalker elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy utánajárjon az igazságnak. – Ha pedig nem – tette hozzá Thrawn –, tudni fogunk minden mozdulatáról, s elég időnk lesz ahhoz is, hogy ön azt tegyen, amit csak akar. – Hmmm… – mormolta C'baoth, kezével hosszú szakállát markolászva. Pellaeon visszatartotta lélegzetét… azután az öreg beleegyezőleg bólintott – Jól van – mondta. – A terv elfogadhatónak tűnik. Most a kamrámba megyek, admirális. Válasszák ki a megfelelő bolygót, s ha kellek, értesítsenek. – Biccentett mindkettőjük felé, és elhagyta a parancsnoki szobát. – Elismerésem, kapitány – szólt Thrawn, miután az ajtó halk szisszenéssel becsukódott. – Úgy tűnik, az ötlete megragadta C'baoth mester fantáziáját.

Pellaeon felé fordult, a tekintetük találkozott. – Elnézését kell kérnem, admirális, hogy az imént a szavába vágtam. Thrawn halványan elmosolyodott. – Túl hosszú ideig szolgált Vader nagyúr mellett, kapitány. Nem szoktam a jó ötletek kiagyalóját megbüntetni csak azért, mert nem az én fejemből pattantak ki azok a bizonyos gondolatok. Az akaratomat nem kényszerítem rá senkire oktalanul. Kivéve, ha az C'baoth-tal kapcsolatos… – gondolta Pellaeon, azután fennhangon folytatta: – Igen, uram! A kívánságának megfelelően elküldöm az üzeneteket Wayland re és a noghri kommandóhoz. – Tegye a dolgát, kapitány. Azután folytassák a Sluis Van-i hadműveletek kidolgozását. – Thrawn pillantása elkalandozott. – Figyeljenek jól, kapitány. És legyenek precízek. A Tantiss hegységgel, s most Sluis Vannal a győzelem hosszú ösvényén tesszük meg az első lépéseket. A lázadásnak befellegzett. A Jedi mesterünkkel vagy anélkül. A Belső Tanács üléseinek elméletben jóval csendesebbnek, nyugodtabbnak kellett volna lennie a formális üléseknél. A gyakorlatban azonban – Han már régen megfigyelte ezt – a Belső Tanács összejövetelein még sokkal zabolátlanabbul, hevesebben csaptak össze a szenvedélyek. – Engedje meg, hogy röviden összefoglaljam, Solo kapitány – Bprsk Fey'lya hangja olajozott udvariassággal csengett. – Ön egyedül döntött egy hivatalos kérdésben, s megszakította a Bimmisaari küldetést. – Elmondtam már mindent – felelte Han. – Meghatároztam az indokaimat is. – Véleményem szerint Solo kapitány jól mérte fel a helyzetet, és helyesen döntött! – Ackbar admirális hangja gyógyírként hatott Han fásultságára. – Solo kapitány feladata egyértelmű volt: megvédeni követünket minden körülmények között, és figyelmeztetni a Tanácsot. – Figyelmeztetni? Mire? – Fey'lya kizökkent szokásos nyugalmából. – Már megbocsásson, admirális, de nem értem, mitől ijedtünk meg így. Hisz azt sem tudjuk, kivel-mivel állunk szemben! Akárkik voltak ezek a szürke bőrű lények, nem találtattak elég fontosnak a Régi Szenátus számára, még annyira sem, hogy nyilvántartásba vegyék őket. Kétlem, hogy egy teljesen ismeretlen faj komoly támadást intézhetne ellenünk. – Nem tudhatjuk, hogy miért nem találtuk meg őket a nyilvántartásban – vágott közbe Leia. Lehel hiba vagy figyelmetlenség eredménye is. – Vagy akár ki is törölhettek a rajuk vonatkozó adatokat – tette hozzá Luke. Fey'lya dühösen megperdült, hogy szembeforduljon az ellenkezőkkel. – Miért akarta volna a Birodalmi Szenátus egy egész faj létének bizonyítékait kitörölni a nyilvántartásokból? – Egy pillanatig sem állítottam, hogy a Szenátus parancsára történt a beavatkozás – felelte higgadtan Luke. – Talán maguk az idegenek semmisítettek meg minden velük kapcsolatos információt. Fey'lya megvetően fújt egyet. – Valószínűtlen. De még ha így történt is – kinek az érdekeit szolgálta? – Erre talán Organa Solo tanácsos tud válaszolni… – Mon Mothma nyugodtan Leiára pillantott. – Te sokkal jobban ismerted a Szenátus információs rendszerét. Elképzelhető egy efféle manipuláció? – Igazán nem tudom – rázta fejét Leia. – Sosem mélyedtem el a rendelkezésekben, hogy miként tárolja a Szenátus az adatokat. A józan ész azt súgja, nem lehet létrehozni olyan adatvédelmi rendszert, amelyen áthatolni lehetetlen.

– Ez még mindig nem válasz a kérdésre: miért törölték az idegeneket a nyilvántartásokból? – ellenkezett Fey'lya. – Talán átlátták a Régi Köztársaság hanyatlásának következményeit… – Leia kezdte elveszíteni türelmét. – Esetleg abban reménykedtek, hogy ha világuk adatait kitörlik az adattároló komputerekből, a Birodalom nem talál majd rájuk. Fey'lya esze jól vág, ezt meg kell hagyni – ismerte el magában Han. – Ebben az esetben… – A bothai hangjából finom gúny érződött ki – …csak az újrafelfedezéstől való félelem motiválhatta a támadást. – Ackbarra pillantott. – Megjegyzem, semmi szükségét nem látom egy katonai akciónak emiatt. Dicsőséges seregünket elküldeni egy tisztán diplomáciai jellegű tanácskozásra nyílt provokáció. – Válogassa meg a szavait, tanácsos! – figyelmeztette Ackbar. – Nem dicsőséges seregünket kell meggyőznie, s ez a szerencse jé. – Csak azt mondom, amit gondolok, admirális – válaszolt Fey'lya. Sértette a burkolt fenyegetés. Ackbar szeme haragosan megvillant. A kalamári kihúzta magát, Fey'lya felé fordult. – Szeretném – kapta fel gyorsan a beszélgetés fonalát Leia –, ha visszatérnénk az eredeti tárgyhoz. Úgy veszem észre, amellett az apró tény mellett mindenki elsiklott, hogy akármi is volt az idegenek tettének mozgatórugója, ott vártak ránk a Bimmisaarin. – Sokkal szorosabb biztonsági intézkedésekre lesz szükségünk ezután, ez egyértelmű – mondta Ackbar. – És akárhogyan is nézzük, a támadók kapcsolatban álltak a bimm politikusokkal. – S ez most majd még több időt és pénzt emészt majd fel – mormolta Fey'lya. – Ezen nem lehet segíteni – jegyezte meg tárgyilagosan Mon Mothma. – Ha nem védjük meg küldötteinket, az Új Köztársaság nevetségessé és komolytalanná válik. Tehát – Ackbarhoz intézte szavait – ön, admirális, kijelöli a kísérő egységeket, akik holnap elkísérik Organa Solo tanácsost a Bimmisaarira. Holnap? – Han átható pillantást vetett Leiára, akit láthatólag ugyanígy meglepett a sietség. – Elnézést – emelte fel ujját. – Holnap? Mon Mothma a koréliai felé fordult, arcán hitetlenkedés tükröződött. – Igen, holnap. A bimmek még mindig várnak, kapitány. – Tudom, de hát… – Han azt akarta mondani – segített Leia –, hogy a tanácsülésen szerettem volna egy kis időre felmentést kérni a diplomáciai munka alól. – Attól tartok, ez lehetetlen – mondta Mon Mothma kissé fagyosan. – Túl sok elvégzendő feladat áll előttünk. – Nem üdülni szándékozunk! – Han most már komolyan méregbe gurult. – Leiának idő kell Jedi-tanulmányainak folytatására. Mon Mothma lebiggyesztett ajkakkal előbb Ackbarra, majd Fey'lyára nézett. – Sajnálom – rázta fejét. – Én is, mint mindenki, elismerem annak szükségességét, hogy soraink újabb Jedivel szaporodjanak. De most egyszerűen túl sok sürgős dolog vár megoldásra. – Újból Fey'lyára pillanlott, mintha tőle várna megerősítést. – Talán jövőre. Lehet, hogy még egy kicsivel előbb is… – Leia hasára nézett…lesz elég képzett diplomatánk, és akkor teljesen a tanulmányoknak szentelheti magát. Jelenleg égető szükségünk van rá. Egy hosszú pillanatig csend telepedett a teremre. Ackbar törte meg először. – Bocsássanak meg. Fel kell készítenem a kíséretet… – Természetesen – biccentett Mon Mothma. – Ha senkinek sincs több hozzászólni valója, akkor mai ülésünket be is rekeszthetjük. Ezzé! véget ért a megbeszélés. Fogak csikordultak diszkréten: Han összeszedegette iratait.

– Minden rendben? – kérdezte Leia halkan a háta mögött. – Tudod… sokkal könnyebb volt minden, amíg még a Birodalommal háborúztunk – morogta a koréliai, és dühös pillantást vetett Fey'lyára. – Akkor legalább tudtuk, kik az ellenségeink. Leia nyugtatólag végigsimította a karját. – Gyerünk – szólt halkan. – Nézzük, végeztek-e már Thripio megtisztításával.

KILENCEDIK FEJEZET A Chimera taktikai tisztje megállt a híd parancsnoki állásában, vigyázzba merevedett, és érezhető izgalommal a hangjában jelentette: – Minden egység készen áll, admirális úr! Pellaeon felpillantott a főadmirálisra, majd visszafordult a helyzetjelzők kiírásai felé. Az óriási holografikus képernyőn öt hajóból álló egységének képe vibrált. Háromezer fényévvel odébb, a Bpfassh rendszer napja apró, narancsvörös pontként ragyogott, szinte észrevétlenül a többi csillag között. A bevett katonai szokások szerint őrültségre készültek: egy másik rendszerből kijelölni a hipertérből való kiugrás pontját könnyen a hajók pusztulásához vezethetett, hiszen a kilépési pont meghatározása sosem ment igazán pontosan. A kapitány és Thrawn sokáig vitatkoztak, érveket és ellenérveket sorakoztattak fel, mikor a főadmirális először adta elő támadási tervét. Most, majdnem egy év gyakorlattal a hátuk mögött az egész procedúra rutinfeladatot jelentett. Persze a Chimera legénysége sem volt már annyira gyakorlatlan, mint arra fegyelmezetlensége alapján következtethetett volna az ember. – Kapitány! A zászlóshajó is kész? Pellaeon felidézte a teendőket, szemével követte a képernyőn sorjázó kiírásokat: minden pajzs a helyén, a TIE vadászok felszállásra előkészítve várakoznak dokkjaikban. – A Chimera várja parancsait, admirális – válaszolta, s emlékeiben felbukkant az az idő, mikor minden a katonai protokoll szabályai szerint zajlott szerte a galaxisban. – Kiváló – bólintott Thrawn. Felemelkedett a parancsnoki székből, és a háta mögött álló, egykedvű figurára nézett. – C'baoth mester! A másik két egység is felkészült? – Igen – felelte az öregember szárazon. – Csak a parancsaimra várnak. Pellaeon felkapta fejét, s ismét az admirálist kereste tekintetével, ám Thrawnt láthatólag megelégedéssel töltötte el a válasz. – Akkor adja ki a parancsot – intett, és visszaült székébe, melyhez néhány ysalamiri ketrecét erősítették. – Kapitány! Kezdjék meg a visszaszámlálást! – Igen, uram… – Pellaeon finomam megérintette az időzítő kapcsolóját. A hídon hűvös női hang csendült:…kilenc… nyolc… hét… Amint az egy is elhangzott, a csillagok odakint vakító, végtelen fénysávokká változtak: a Chimera átlépett a hiperűrbe. – Fénysebesség plusz háromtized – olvasta le az egyik navigátor a monitoron megjelenő adatot. – Nyugtázva – felelte Pellaeon. Ujjaival leütött néhány billentyűt, agyából minden mást kiszorított a közelgő csata. A hang most nulláról kezdte a számlálást: – Hetven másodperc… hetvennégy, hetvenöt, hetvenhat… A hatalmas hajó megremegett, a csillagok ismét apró tűkként ragyogtak fel odakint: a Chimera célhoz ért,

– Az összes vadásznak: felszállás! – adta ki az utasítást Pellaeon. Visszafordult és a holoképernyőre nézett; éppen oda érkeztek, ahová tervezték. Előttük ott úszott ikerbolygóival és azok számtalan holdjával a Bpfassh. – Ellenséges tevékenység? – kérdezte a taktikai tisztet. – Vadászgépek köteléke szállt fel a harmadik holdról, védekező formációban – felelte a hadnagy. – Nagyobb járműveket nem észleltünk. – Lokalizálják a vadászok bázisát! – rendelkezett Thrawn. – Azután utasítsák az Inexorable-t, hogy semmisítse meg. – Igen, uram. Most már Pellaeon is felfedezte a támadó vadászok raját: felbőszített rovarokra emlékeztettek. A Chimera háta mögött az Inexorable csillagromboló pályát módosított, és lassan, méltóságteljesen a hold felé indult. A körülötte rajzó TIE vadászok azonnal felvették a harcot a köztársasági vadászgépekkel. – Adják be a képet a távolabbi ikerbolygóról! – utasította Pellaeon az egyik monitorkezelőt. – A TIE vadászokat jelenítse meg a főképernyőn. A Judicator induljon a másik bolygó ellen! – Thrawn felé fordult. – Bármi különleges utasítás, admirális? Thrawn végignézte a kiírásokat és a planéták középfelbontású ábráit. – Folytassák a programot, kapitány – felelte végül. – Előzetes számításaink tökéletesnek bizonyultak; válassza meg a célokat, ahogy kívánja. Emlékeztesse a tüzéreit még egyszer, hogy a cél nem a bolygók megsemmisítése, csupán zavarkeltés, pánik előidézése. – Meglesz, uram… – Pellaeon a kommunikációs konzol felé fordult. – A TIE vadászokat is figyelmeztetem. Thrawn időközben már az öreg felé fordult. – C'baoth mester! Hogy állnak a harcok a másik két rendszerben? – Folynak. Pellaeon felkapta fejét, megborzongott. C'baoth hangja mélyről tört fel, olyan különösen és erőltetetten szólt, hogy érteni is alig lehetett. Azután ahogy kinézett! A kapitány hosszú pillanatokig méregette az ősz férfit, gyomrába hideg félelem markolt. C'baoth természetellenes merevséggel ült, szeme lecsukva, ám így is látszott, hogy szemgolyói sebesen mozognak ide-oda. Kezei a szék karfáját markolták, szája szorosan összezárva, egész teste megfeszült, mintha hatalmas súlyt emelne. – Minden rendben, C'baoth mester? – kérdezte Pellaeon. – Tartózkodjon a megjegyzésektől, kapitány – szólt rá Thrawn hűvösen, – Vendégünk azzal foglalkozik, amiért itt van: az embereinket irányítja. C'baoth halk hangot hallatott, valahol a nyögés és a morgás határán. – Mondtam már magának, admirális, hogy nem ez a hatalom igazi megnyilvánulása. – Igaz, már említette – hagyta rá Thrawn, – Meg tudná mondani, hogy mekkora ellenállásba ütköztek? C'baoth arckifejezése, amennyiben ez egyáltalán elképzelhető, még nagyobb erőfeszítést tükrözött. – Pontosan nem. De egyikük sincs veszélyben. Ez minden, amit az elméjükből kiérzek. – Remek, Akkor rendeljék vissza a Nemesist: nyomban csatlakozzék hozzánk! Pellaeon meghökkenve nézett a főadmirálisra, – Uram…? Thrawn felé fordult, szemöldökét figyelmeztetően összevonta. – Tegye a dolgát, kapitány! …és Pellaeon kapitány hirtelen rádöbbent, hogy ez a többfázisú hadművelet az Új Köztársaság ellen – nem csak a Sluis Van-i rajtaütés

előkészítése, hanem főpróba is egyben: C'baoth képességeinek főpróbája. Az ám! S mérlegre kerül persze az is, miként teljesíti ő a parancsokat… – Igenis, admirális – mormogta, majd visszafordult a ki jelzők felé. A Chimera időközben lőtávolba ért: Keskeny energiasugarak kezdtek nyújtózni a hajó hatalmas turbólézerlövegeiből. A hírközlő állomás találatot kapott, és úgy dőlt össze, mint egy egyensúlyát vesztett óriás. Bolygószerte gyárak, ipari létesítmények semmisültek meg: még a csillagromboló monitorain is világosan látszottak a másodlagos robbanások felvillanásai, s az utánuk elharapódzó vegyi tűz szivárványszín fényei. Két régi Carrack osztályú könnyűcirkáló indult a Chimera felé, ám a zászlóshajót kísérő TIE vadászok raja azonnal befogta, s hamarosan heves tűzharc bontakozott ki közöttük. Az Új Köztársaság csatahajói megtorpantak. Kicsit távolabb a Stormhawk lövegkezelői befogták az orbitális pályán keringő harcállomást. Pellaeon elégedetten figyelt. A célpontból hamarosan csak apró fémszilánkok és egy foszforeszkáló porfelhő maradt. A csata jól haladt. Mi több, megmagyarázhatatlanul jól… Kellemetlen érzés tört a kapitányra hívatlanul, amint ismét a kiírásokat kezdte tanulmányozni. Lám, a birodalmi flotta csak három TIE vadászt veszített, s a csillagrombolókban is elhanyagolható károk estek eddig, az ellenfél pedig nyolc nagy hajó és vagy tizennyolc vadász pusztulását könyvelhette el. A birodalmiak lehengerelték a védőket. Mégis… Pellaeon lassan visszasétált a főképernyő elé. Néhány héttel ezelőtt statisztikát készített az elmúlt egy esztendő csatározásairól. Most lehívta az adatokat, és utasította a komputert, vesse össze azokat a mostani eredményekkel. Néhány másodperc múltán zöldes fénnyel adatoszlopok derengtek fel a képernyőn. Kétségeknek nem volt helyük többé: minden kategória – sebesség, koordináció, pontosság – értékei azt mutatták, hogy a legénység negyven százalékkal teljesített többet, mint eddig. A kapitány C'baoth feszült arcára pillantott, és hátán jeges borzongás futott végig. Sosem fogadta el Thrawn teóriáját arról, miért és hogyan veszítette el a flotta az endori csatái. Lehet, hogy csak nem akarta elfogadni. Most igazolódott a főadmirális feltevése, méghozzá cáfolhatatlanul. A másik két egység mentális irányítása mellett C'baothnak még arra is volt elegendő ereje, hogy mindezt véghez vigye itt! Pellaeon annak idején kíváncsi volt, milyen alapon adományozta magának az Öreg a mester címet. Most már mindent értett. – Friss jelentéseket kaptunk – jelentette a komunikációs tiszt, – Újabb rajnyi középhatósugarú bolygóközi cirkáló szállt fel – Utasítsák a Stormhawkot az elpusztításukra – rendelkezett Thrawn. – Igenis, uram! Bemértük továbbá az idegilenes kommunikációs központjukat, ahonnan a segélykérő jeleket sugározzák. Pellaeon a taktikai holoképernyőre pillantott. Sárgán vibráló kör jelölte az új célt egy távolabbi holdon. – Küldjék oda a negyedik századot – parancsolta. – Várjanak még ezzel! – intett Thrawn. – Már régen nem leszünk itt, mire az erősítés megérkezik. Hagyjuk csak, hogy a lázadók feleslegesen idecsoportosítsák haderejük egy részét! Egyébként – a főadmirális az órájára pillantott –, itt az ideje, hogy visszavonuljunk. Rendeljék vissza a vadászokat, és minden hajó készüljön fel a fénysebességre, amint a TIE-személyzet dokkolt!

Pellaeon leütött néhány billentyűt, s az egyik monitoron megjelentek a Chimera hiperugrás-készültségének adatai. A bevett katonai szokások szerint a csillagrombolókat hatalmas, lebegő erődítményeknek használták, egy-egy egész világ elpusztítására. A hirtelen megjelenés, csapásmérés, majd újbóli eltűnés kevésbé bizonyult hatékonynak, és komoly kockázati tényezőt jelentett – mindeddig. Persze ezeket a teóriákat senki sem tette próbára mostanáig. Thrawn főadmirális igaza ismét fényesen bebizonyosodott. – Kérem, utasítsa a másik két egységet is, hogy szakadjanak el az ellenségtől! – fordult Thrawn C'baothhoz. – Gyanítom, elég szoros kapcsolatot tart velük ehhez. – Túl sokat kér tőlem, Thrawn főadmirális… – az öreg hangja éppoly színtelenül csengett, mint eddig. – Túl sokat. – Nem szokhattam hozzá, hogy kérjek! – Thrawn hangja jeges pengeként vágott. – Hívja vissza őket a találkozási pontra! – Ahogy parancsolja – sziszegte a másik. Pellaeon az öreg Jedit tanulmányozta. Harci helyzetben tanulmányozni egyes emberek képességeit szükséges és helyénvaló eljárás. Ám ez talán túlment az ésszerűség határain… – Meg kell tanulnia, hogy ki parancsol itt – adott választ Thrawn a kapitány ki nem mondott gondolatára. – Igen, uram – bólintott Pellaeon, nyugalmat erőltetve magára. Thrawn ismét bebizonyította: tudja, mit csinál. Mégis, a kapitány nem volt egészen biztos abban, az admirális tudja-e, micsoda hatalmat szabadított el Waylanden. Thrawn biccentett. – Jó. Van már valami hírűnk azokról a bányászvakondokról, amelyeket kértem? – Nincs még, uram… – Egy évvel ezelőtt roppant különösnek, zavarónak találta az efféle, kevéssé fontos kérdéseket harci körülmények között. – Legalábbis még nem találtunk annyit, amennyire a parancs értelmében szükség van. Az Athega-rendszer átnézése talán eredményre vezet. Már ha sikerül valamiféle megoldást találnunk az intenzív napsugárzás közömbösítésére. – Ez igazán nem okozhat különösebb gondot – felelte Thrawn. – Ha a kilépési pontot elég jól választjuk meg, a direkt sugárzás csupán néhány percig éri a Judicatort. Azt pedig könnyedén kibírják. Csupán néhány napra van szükségünk, hogy a vezérsík számára megfelelő pajzsot építsünk, és leszereljük a külső érzékelőket, meg hírközlő berendezéseket. Pellaeon bólintott. Már a következő kérdést fogalmazta. Ámbátor a nehézségek jó része, amit egy süketségre és vakságra kárhoztatott csillagromboló irányítása jelent, megszűnik. Legalábbis, amíg C'baoth velük van… – Thrawn főadmirális? Thrawn megfordult. – Igen, C'baoth mester. – Hol van a Jedim, Thrawn főadmirális? Azt ígérte nekem, hogy a noghri kommandója elhozza nekem a Jedit! Pellaeon óvatosan Rukhra pillantott. – Türelem, C'baoth mester – intette Thrawn az öreget. – Az előkészületek sok időt vesznek igénybe, de csaknem végeztünk már. Most csupán a megfelelő pillanatra várunk. – Minél hamarabb eljön ez a pillanat, annál jobb – figyelmeztette az ősz mester. – Kezdek belefáradni a várakozásba. Thrawn tekintete Pellaeonra villant, vörös szemeiben hirtelen föllángolt valami, majd a különös tűz kihunyt.

– Mindent megteszünk – felelte halkan. Messze onnét, a Wild Karrde pilótafülkéjének főképenyőjéről az utolsó birodalmi csillagromboló is eltűnt. – Elmentek – jegyezte meg teljesen feleslegesen Mara – Mindannyian? – kérdezte Karrde megdöbbenéssel a hangjában, ahogy belépett a teherhajó pilótafülkéjébe. – Mindannyian – bólintott a nő. Végigzongorázott a taktikai komputer billentyűzetén, majd elégedetten hátradőlt, és felolvasta az előtűnő információkat. – Egyikük átlépett már a hipertérbe, a többiek most végzik az ugrás előtt szükséges manővereket. – Hallottam ilyesmiről – jegyezte meg a másodpilóta. Lachton nagydarab, erőteljes férfi volt, meglepően okos szemekkel. – Ilyesmi történt pár hónapja a Draukyze-rendszerben is: ugyanilyen rajtaütés. Igaz, akkor csak egy csillagromboló jelent meg. – Azt hiszem, Thrawn főadmirális új birodalmi stratégiát dolgozott ki… – Karrde hangjába egy csöppnyi gúny vegyült. – Mindenesetre különös. Vállalja a közeli ugrásokkal járó kockázatot. Kíváncsi lennék, mire megy ki ez az egész. – Akármit is tervez, minden bizonnyal elég komplikált az ügy – felelte Mara, hangjában egy árnyalatnyi keserűséggel. – Thrawn soha semmit nem csinált egyszerűen. A Birodalom fénykorában, amikor mindennek megadták a módját, rendre kitért a szokvány megbízatások elől. – Nem csinálhatsz semmit egyszerűen, ha egyszer elveszítetted a területeid javát, ahogy az a Birodalommal történt… – Karrde elhallgatott, fürkésző pillantást vetett Marára. – Úgy tűnik, elég sokat tudsz a főadmirálisról. – Sok mindenről elég sokat tudok – mondta Mara közönyösen. – Ezért lettem a hadnagyod, emlékszel? – Ott a pont – nevetett Karrde könnyedén. – Ni, most ment el a következő! Mara a főképernyőre pillantott, ahol a harmadik csillagromboló lépett át éppen a hiperűrbe. Már csak egy maradt. – Mehetünk most már mi is? – kérdezte Karrdét. – Egy percen belül odébbáll az utolsó. – Ó, az üzletet már úgyis ugrott! – vont vállat Karrde. – Azt gondoltam, hasznos lehel végignézni a csatát. Mara döbbenten nézett rá. – Mi az, hogy ugrott az üzlet? Számítanak ránk! – Igen, minden bizonnyal – bólintott a csempész. – A rendszerbe azonban pillanatokon belül megérkezik az Új Köztársaság két tucat hajója, s olyan vadul fognak röpködni itt, mint a felbőszített darazsak. Kissé egészségtelen lenne most egy rakományra való csempészáruval közéjük keveredni. – Miből gondolod, hogy idejönnek? – kérdezte Mara. – Úgysem érhetnek ide időben! – Ahogy mondod. De nem is ez a cél – magyarázta Karrde. – Meg kell nyugtatniuk a helyi politikai vezetőket, hogy ilyesmi nem fordulhat elő soha többé. – És nyilván a hírszerző szolgálatuk néhány ügynökét is idehozzák – jegyezte meg Lachton – Ez nem is kérdéses – húzta el száját Karrde. – Éppen ezért ez nem megfelelő idő az üzletelésre. Mindjárt küldünk egy üzenetet, hogy elhalasztjuk a tranzakciót a jövő hétre. – Akkor sem tetszik ez nekem! – ellenkezett Mara. – Megígértük, hogy ott leszünk. Megígértük!

Rövid csend telepedett közéjük. – Késni bevett szokás – nyugtatta meg Karrde. – Biztos vagyok benne, hogy inkább várnak egy hetet, semhogy az egész hajórakományt veszni hagyják! Mara egy sóhajjal megadta magát. Ígéretek. No hiszen…! – Értem – bólintott, és visszaült a főkonzol elé. Míg beszéltek, az utolsó csillagromboló is átlépett a hipertérbe: nem hagyott hátra mást, csak felbőszült, ám tehetetlen hajókat – és hatalmas pusztítást. Egy rakás szemetet, melynek eltakarítása az Új Köztársaság politikusaira és katonáira vár… A lány egy ideig a távoli bolygón nyugtatta tekintetei. Kíváncsi volt, vajon Luke Skywalker is ideérkezik-e az Új Köztársaság hajóival. – Kész vagy, Mara? – Igen, uram… – Kizökkent a gondolataiból, s lehívta az üzenethez szükséges kódokat. Még nem – suttogta hangtalanul. Még nem De hamarosan. Nagyon, nagyon hamarosan. A krómgömb odébblebbent, megdermedt, odébblebbent megint, azután tüzelt. Leia meglendítette új fénykardját: a védés jó lett volna, ám a mozdulat túl lassúra sikeredett. – Jaj! – kiáltott önkéntelenül, majd visszalépett. – Nem engeded szabadjára magadban az Erőt – korholta gyengéden Luke. – Meg kellene… Várj csak egy kicsit! Az Erő segítségével kikapcsolta a férfiökölnyi mechanikus edzőszerszámot. Emlékezetében olyan élesen idéződött fel saját, a Falconon, Bentől kapott első leckéjének képe, hogy szinte fájt. Muszáj volt koncentrálnia Kenobi szuggesztív hangjára, miközben a gömböt is figyelnie kellett. A kettőt együtt csinálni nem volt könnyű feladat. Persze lehet, hogy épp ez a lényeg. Lehet, hogy stresszhelyzetben könnyebben tanul az ember. Bárcsak biztosan tudná! – Pedig érzem az Erőt… – sóhajtott Leia, és ismét megemelte a fénykardot, ahogy az edzőszerszám apró tűlövegei ráirányultak. – Csak még nem ismerem a megfelelő technikákat. – Felpillantott. – Vagy lehet, hogy képtelen vagyok megtanulni a harcnak ezt a módját. – Meg tudod tanulni – biztosította Luke. – Én is megtanultam, pedig sosem vettem részt előtte olyan önvédelmi oktatásban, mint te az Alderaanon. – Talán ez a hiba – tűnődött Leia. – Lehet, hogy a régi reflexek állnak ellen. – Ez bizony meglehet… – Luke szeretett volna olyan biztos lenni a dolgában, mint ahogy mutatta. – Akkor előbb felejteni kell megtanulnod. Kész vagy…? Az ajtó feltárult. – Ez Han! – Leia félrelépett, és lekattintotta a lézer pengét. – Gyere be. – Üdv! – köszönt a koréliai, azután óvatosan, szemét a krómgömbön tartva belépett. Nem mosolygott. – Hogy megy a tanulás? – Egész jól – válaszolta Luke. – Ne is kérdezd! – Leia férje komor arcát tanulmányozta. – Mi baj? – A birodalmiak – felelte Han dühtől elfúló hangon. – Csak most kaptunk hírt három rajtaütésről a Sluis szektorból. A Bpfassht és még két, viszonylag ismeretlen rendszert támadtak meg. Luke halkan felszisszent. – Hármat egyszerre! Kezdenek belejönni… – Készülnek valamire. – Leia lehajtotta fejét, a szeme körül megfeszült a bőr, ahogyan koncentrált. – Biztosan terveznek valamit, Han! Érzem. Valami nagyot, igazán veszedelmeset. – Tétován leengedte kezeit. – De fogalmam sincs, mi lehet az. – Igen, Ackbar is ugyanezt mondta – bólintott Han. – A baj csak az, hogy nem hagynak semmit maguk mögött. Kivéve a stílusukat meg a taktikájukat, ez pedig egy kicsit kevés

– Tudom – intett Leia. – De ne becsüld le Ackbart! Igazán jó katona. Mindegy, hogy mások mit mondanak. Han felvonta a szemöldökét: – Hé, drága, én a te oldaladon állok, emlékszel? Leia halványan elmosolyodott. – Bocsáss meg. Tudunk valamit a pusztítás mértékéről? – Nem olyan nagy a kár, mint amekkora lehetett volna… – Han megvonta a vállát. – Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy minden rendszerben négy csillagrombolóval támadtak. De mindenütt kitört a pánik. – El tudom képzelni – sóhajtott Leia. – Hadd találjam ki: Mon Mothma azt akarja, hogy menjek oda, biztosítsam a vezetőket, az Új Köztársaság megvédi őket mert igenis képes rá. – Hogy találtad ki? – morogta Han. – Csubi most készíti fel a Falcont. – Nem mentek egyedül, igaz? – kérdezte Luke. – A Bimmisaari után… – Ne aggódj! – Han arcán halovány, kicsit kegyetlen mosoly derengett fel. – Ezúttal nem bájolgás a feladat. Húsz hajóból álló konvoj indul felmérni a kár nagyságát, plusz a Wedge- és a Zsivány-kötelék. Elég biztonságos, – Ezt mondtatok már a Bimmisaari-incidens előtt is – jegyezte meg Luke, – Jobb, ha veletek tartok. Han Leiára pillantott. – Hm… Attól tartok, nem lehet. Luke megdermedt. – Miért nem? – Mert – felelte halkan Leia – a Bpfassh lakói ki nem állhatják a Jediket, Han megnedvesítette ajkát, – A történet szerint néhány Jedi elszúrt valamit ott a Klón háborúban, azután visszatért, s még több galibát okozott, mígnem sikerült megfékezni őket. Ezt mondta Mon Mothma, vagy valami hasonlót. – Így van – bólintott Leia. – Még mindig emlékszem, mekkora visszhangot keltett az ügy a Birodalmi Szenátusban. Nem csak a Bpfasshon: néhány Sötét Jedi szabadult el, és irtózatos pusztítást vitt véghez a Sluis szektorban. Egyikük még a Dagobára is eljutott, mielőtt elkapták volna. Luke úgy érezte, mintha megfordult volna vele az egész világ. Dagoba? – Mikor volt ez? – kérdezte kiszáradó torokkal. – Harminc, harmincöt évvel ezelőtt – felelte Leia, és bátyja elváltozott arca láttán megrémült kissé. – Miért? Luke megrázta fejét. Yoda sosem mesélte, hogy Sötét Jedi járt volna a Dagobán! – Nem számít… – mormolta. – Indulás! Történelemleckét később is vehetünk… – sürgette Han a feleségét. – Minél hamarabb elindulunk, annál gyorsabban visszaérünk. – Rendben – bólintott Leia. Fénykardját az övére akasztotta, és az ajtó felé indult. – Összeszedem a csomagokat, és eligazítom Wintert. A hajónál találkozunk. Luke figyelte, ahogy húga még mindig karcsú alakja eltűnik az átjáróban, azután visszafordult, és komolyan Hanra nézett. – Nagyon nem tetszik ez nekem – rázta a fejét. – Ne aggódj, biztonságban lesz – próbálta megnyugtatni Han. – Nézd, tudom, hogy félted mostanában. De nem állhat mellette minden pillanatban a bátyja. – Még azt sem tudjuk, melyikünk az idősebb – mormolta Luke. – Akárhogyan is – folytatta Han –, a legjobb, amit tehetsz, hogy folytatod a tanítását, és Jedit faragsz belőle. Akkor képes lesz elbánni a birodalmiakkal, akárhányan támadnak is rá. Luke gyomrába megint belemarkolt a jeges félelem. – Remélem – nyögte ki végül. – Nem beszélve arról, hogy Csubi meg én egy pillanatra sem tágítunk mellőle! – A koréliai megveregette a fiatal Jedi hátát, és az ajtó felé indult. – Találkozunk, amint visszaértünk! – szólt vissza búcsúzóul.

– Legyetek óvatosak! – kiáltotta utána Luke, Han visszafordult. Arcán a jól ismert, gunyoros félmosoly. – Hé, ez az én szövegem! Luke egyedül maradt Percekig sétált fel s alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat, valami nagy súllyal küszködött. Saját életét kockáztatni sosem félt – de Leia jövője is az ő kezében van. – Nem vagyok tanító! – kiáltotta az üres szoba csendjébe. Még sokáig visszhangzóit. Az egyetlen válasz a még mindig várakozó krómgömbtől jött: egy libbenéssel odébb szállt. Hirtelen ötlettől vezérelve Luke ismét életre keltette a készüléket, az övéről a kezébe szökkent a fénykard markolata. A legjobb pozíciót számítgató gömbre támadt. Tucatnyi tűvékony energiasugár ívelt felé az edzőszerszámból, ám Luke megállás nélkül hárította mindet. Fokozta az iramot; a gömb ide-oda táncolt a szobában, de hasztalan igyekezett közelebb férkőzni emberi ellenfeléhez. Végül Luke egy sarokba szorította: a krómgömb ott halkan a földre pottyant. Ez legalább olyasvalami, ami ellen képes hatékonyan harcolni. Nem holmi távoli, árnyékszerű ellenfél; nem hasonlít mardosó félelmeihez… A krómgömb füttyentett egy utolsót, és kikapcsolt. Luke összerezzent. Csak most vette észre, mi történt – s hogy zihál. Az edzőszerszám húsz percre volt beállítva Lejárt. Lekapcsolta a fénykardot, és visszaakasztotta övére. Kicsit bizonytalanul érezte magát. Nem először esett meg vele, hogy elveszítette az időérzékét, de eddig ez csupán meditációs állapotban fordult elő Az egyetlen hasonló eset harci szituációban, a Dagobán történt vele, még Yoda felügyelete mellett. Ó a Dagoba… Mély lélegzetet vett, és a hírközlő konzolhoz sietett. Lenyomott néhány billentyűt. – Itt Skywalker – jelentkezett be. – Készítsék fel az X-szárnyú gépemet! Rövidesen felszállok. – Igenis, uram! – válaszolta a fiatal technikus udvariasan. – De előbb el kell küldenünk az asztronautikai egységéért. – Renden – egyezett bele Luke. A biztonság okáért majd minden hónapban végigfuttattak egy tesztet az X szárnyú főkomputerén. Vitathatatlan azonban a tény, hogy a központi egység sokkal hatékonyabban dolgozik Artuval, mint bármelyik személyiség nélküli asztrokomputerrel… – Egy perc múlva leküldöm Artut. – Köszönjük, uram. Luke kikapcsolta a hírközlőt, és eltöprengett, mihez is fogjon. Yoda szelleme valószínűleg nincs már a Dagobán. Nem beszélhet vele. Azért meg kell próbálnia.

TIZEDIK FEJEZET – Amint látjátok… – Wedge hangját dörmögéssé torzította a plasztikból épített, kerámiával megerősített állványzat – …nem maradt itt más, csak szemét. – Sajnos igazad van – bólintott Leia, s elfogta a rosszullét, ahogy szétnézett a hatalmas, lézerlövések szaggatta kráterek közt. A Köztársaság többi képviselője kíváncsian lézengett a rombolás színhelyén, csendben beszélgettek őslakókból álló kíséretük tagjaival. Olykor-olykor kézbe vettek, megvizsgáltak valamit, ami az

óriás generátor része volt nemrég… – Hányan haltak meg? – kérdezte végül, ámbátor maga sem volt biztos benne, hogy tudni akarja a választ. – Ebben a rendszerben csak néhány százan – felelte Wedge, hordozható adatkonzoljára pillantva. – Igazán nem vészes. – Nem, tényleg nem – adott neki igazat Leia, s felpillantott a mélykék égre. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy négy csillagromboló szórta a halált. – Mégis iszonyú a pusztítás. – Aha – bólintott Wedge. – De korántsem akkora amekkora lehetett volna. – Kíváncsi lennék, hogy miért? – morogta Han. – Mint mindenki – jegyezte meg Wedge. – Ez a második legnépszerűbb kérdés ezekben a napokban. – Mi az első? – tudakolta Leia. – Hadd találjam ki! – vágott közbe Han, mielőtt Wedge válaszolhatott volna. – Így kell hangoznia: Miért választották a támadás célpontjául épp a Bpfassh-t? – Eltaláltad – bólintott Wedge megint. – Mintha bizony nem találtak volna jobb célpontot ebben szektorban! Itt van például, alig harminc fényévnyire, a Sluis Van-i hajógyár. Minimum száz hajó van ott mindig. A Praesitlyn bolygón meg ott a kommunikációs főközpont; az sincs messzebb hatvan fényévnél. Száz fényéves körzetben legalább öt nagy kereskedelmi centrum akad. Egy csillagrombolónak még ugrás nélkül is csak egy plusz napot jelentene bármelyik… Miért pont a Bpfassh? Leia elgondolkodott. Ez tényleg jó kérdés. – Sluis Van erősen védett létesítmény – mutatott rá végül. – A csatacirkálóink mellett ott van Sluis saját harcállomása. A birodalmi parancsnokok kétszer is meggondolják, mielőtt nekiesnek. És a többi rendszer is túl közel van a Köztársaság központjához – legalábbis sokkal közelebb a Bpfassh-nál. Lehet, hogy ennél jobban nem merték megkísérteni a szerencséjüket. – Csak épp harci szituációban próbálták ki az új kommunikációs módszerüket… – dünnyögte Han rosszkedvűen. – Nem biztos, hogy új módszerük van – figyelmeztette Wedge. – Korábban is előfordultak egyidejű támadások. – Nem! – rázta meg fejét a koréliai. – Nem, ez valami új. Talán egy kísérleti transzformátor, amely lehetővé teszi, hogy a pajzsok és a törmelék torzítása mellett is tudjanak adni a hiperűrben. – Nem hiszem, hogy transzformátor volna – ellenkezett Leia. Agyában egyenlőre megfogalmazhatatlan balsejtelem villant, és a gondolattól végigfutott hátán a hideg, – A három rendszer egyikében sem sikerült birodalmi adást bemérni. Han féltőn nézett feleségére. – Jól vagy? – kérdezte halkan. – Igen… – Leia ismét megborzongott. – Csak eszembe jutott, hogy mikor Darth Vader megkínzott minket a Bespinen… Luke megérezte, bárhol járt is éppen. A hírek szerint a Császár és Vader is képes volt ilyesmire. – Lehet, de mindketten rég halottak – emlékeztette Han. – Luke látta elpusztulni őket. – Tudom – válaszolta Leia. A bizonytalan balsejtelem egyre határozottabb körvonalakat öltött. – De mi van akkor, ha a birodalmiak egy új Sötét Jedire bukkantak? Wedge, aki mindeddig némán haladt mellettük, erre felkapta fejét: – C'baoth-ról beszéltek? – Micsoda? – sikoltotta Leia. – Jorus C'baoth – felelte értetlenül Wedge. – Úgy halottam, Jedikről beszéltek. – Úgy van. – Leia nyugalmat erőltetett magára. – Ki az a Jorus C'baoth? – Egyike volt a legnagyobb Jedi mestereknek a Birodalom előtti időkben – magyarázta Wedge. – Eltűnt, még a Klón háborúk kirobbanása előtt. Néhány

nappal ezelőtt hallottam, hogy felbukkant egy kisebb világon. Jomark a rendszer neve, ha jól emlékszem. – Aha! – gúnyolódott Han. – Nyilván csak ült és vakaródzott a felkelés ideje alatt. Wedge tréfásan vigyázzba vágta magát. – Én csak jelentek errül, tábornok. Nem én találtam ki eztet… – Meg kell kérdeznünk erről Luke-ot – jegyezte meg Leia. – Ő talán tud valamit. Egyébként mehetünk? – Igen – bólintott Wedge. – A lebegők a bejáratnál várnak minket. Amint a hír okozta meglepetés hullámai elültek benne, Leia számára szinte tapinthatóvá vált a veszedelem. – Han! Wedge! Feküdj! …és ebben a pillanatban a kráter peremén, a romok közül előbukkantak a már jól ismert, szürke bőrű idegenek. – Fedezékbe! – üvöltötte Han a többi köztársasági tisztviselőnek, amint az idegenek tüzet nyitottak Karon ragadta Leiát, és berántotta egy viszonylagos védelmet nyújtó, hatalmas acélfal mögé, mely – ki tudja, hogyan – épen meredezett az üres ég alatt. Wedge azonnal beugrott mögéjük, s közben erősen megtaszította Leiát. – Ezer bocsánat… – sajnálkozott, s elsötétülő arccal előhúzta sugárvetőjét, majd kikukkantott a fedezékből. Csak egy pillantást vethetett az eseményekre, egy kékes energiasugár nyomban bevágott az arca mellé. A találatot szétfröccsenő acélcseppek jelezték. Wedge tüstént lebukott. – Ó, hogy az a…! Nem vagyok biztos a dolgomban – nyelt egyet –, de úgy tűnik, nagy bajba kerültünk! – Igazad lehet – mormolta Han. Leia odafordult hozzá. Látta, hogy a koréliai előhúzza fegyverét, majd az övéről lecsatolt kommunikátorba szól. Han várt pár pillanatig, megrázta a szerkezetet, azután a többiekre sandított. – Nem hülye gyerekek: tanultak a múltkoriból. Leárnyékolták az egész kommunikációs rendszert. Leia egész testén zsibbadás kúszott végig. A kijáratot elálltak, hírközlő nincs, s ők tökéletesen védtelenek, sehonnét nem számíthatnak segítségre. Keze automatikusan a hasára vándorolt, s ott beleütközött a fénykard markolatába. Lecsatolta a fegyvert. A fémhenger hűvösen, fenyegetően simult a tenyerébe. Egyszerre különös nyugalom szállta meg, a félelmet teljesen kimosta belőle. Jedi vagy sem, gyakorlott vagy sem, nem fogja feladni harc nélkül! – Úgy tűnik, ti összefutottatok már ezekkel a fiúkkal – jegyezte meg flegmán Wedge, majd kidugta fegyverét a fémlap mögül, és találomra megeresztett néhány lövést a támadók irányába. – Aha! Találkoztunk már… – dörmögte Han, aki megpróbált olyan pozícióba helyezkedni, amelyből célozni is lehet. – Ámbátor eddig még nem sikerült rájönnünk, mit akarnak tőlünk. Leia felpöccintett egy kapcsolót, mire a fénykard halkan felzümmögött, így jelezve készenléti állapotát. Leia eltöprengett, vajon tanult-e már eleget ahhoz, hogy kivédjen egy sugárlövedéket – azután megtorpant. A sugárfegyverek sivításába, a roncsolódó fém sikolyába új hang vegyült. Igen-igen ismerős hang… – Han! – Hallom – felelte a koréliai. – Nyilván Csubi jön. – Micsoda? – kérdezte Wedge. – A Falcont hallod – magyarázta Han, miközben lassan hátrálni kezdett. – Csuhákká valószínűleg észrevette, hogy zavarják az adásunkat, és maga mellé vett még kettőt a mieink közül. Itt jönnek! Földrengető robaj kíséretében tűnt fel a Millenium Falcon ismerős alakja. Lustán, az oldalára

hasztalan záporozó energialövedékekre ügyet sem vetve kört írt le, majd leszállásba kezdett Hanék és a támadók között, kitűnő fedezéket biztosítva ezzel a szorongatottaknak. Leia némán figyelte az aláereszkedő rámpát, a sárgán villogó, vészstartkészültséget jelző fényeket. – Jó! – örvendezett Han, válla felett hátrapillantva. – Oké! Én megyek előre, és fedezlek titeket a rámpa mellől. Leia, te követsz. Wedge, te leszel a hátvéd. Legyetek óvatosak! Lehet, hogy megpróbálják megkerülni a Falcont… – Gyerünk! – bólintott Wedge. – Felkészültünk. – Oké. – Han teste megfeszült, ahogy neki akart rugaszkodni… – Álljunk meg egy pillanatra! – fogta vissza Leia. – Valami nincs rendjén. – Például micsoda? – hökkent meg Han. – Gyerünk, Leia! Nem kuporoghatunk itt egész álló nap. Leia összeszorította fogait, megpróbált eligazodni a rátört sejtelmek közt. Hiszen még csak tanonc…! Mégis, muszáj sikerülnie! – Csubi – jelentette ki végül. – Nem érzem a jelenlétét a hajón! – Lehet, hogy túl messze van… – Wedge hangjába érezhető idegesség vegyült. – Gyerünk! Ha késlekedünk, még kijön értünk, és lelövik! – Csigavér… – mormolta Han, Leiát méregetve. – Csubinak nem eshet baja: csak kézifegyvereket használnak. Különben is, ha a helyzet túlságosan veszélyessé válik, még mindig bedobhatja a… Értetlen ábrázattal hallgatott el. Egy pillanattal később Leia is kapcsolt. – Miért nem használja a hátoldali lézervetőket? – kérdezte Hantól, vagy inkább magától. – Jó kérdés – dörmögte Han. Kihajolt, és megint szemügyre vette a hajót, ezúttal jóval kritikusabb szemmel… Amikor visszafordult, arcán keserű, gunyoros mosoly játszott. – A válasz igen egyszerű: az ott nem a Falcon! – Micsoda? – Wedge megdermedt, fogai jól halhatóan koccantak össze, – Hamisítvány – magyarázta a koréliai egykedvűen. – Hihetetlen, de a ezek fenegyerekek kerítettek valahonnét egy működőképes YT-1300-as teherhajót. Wedge halkan felsóhajtott, – Ezek aztán tényleg nem szeretnek titeket… – Bennem is kezd megerősödni ez a benyomás – bólintott Han. – Nincs valami jó ötletetek? Wedge kinézett a barikád mögül, azután megrázta a fejét. – Egyiket sem rohannék kipróbálni. – Tartok tőle, csak arra várnak, hogy kisétáljunk a kráterből – tette hozzá Leia. – Aha – biccentett Han. – És amint felfogják, hogy maradunk, a dolgok rosszabbra fordulhatnak. Nem tudjuk valamilyen úton-módon használhatatlanná tenni a hajót? – tudakolta Leia. – Akkor legalább lőhetnénk rájuk. – Ennek elég sok módja van – morogta a koréliai. – A baj csak az, hogy a legtöbbjük valószínűleg bent marad. A külső pajzsok nem túl jók, de a kézi sugárvetők tüzet azért kibírják. – Kibírnák vajon egy fénykard csapásait is? Han döbbent, szeretetteljes pillantást vetett feleségére. – Csak nem azt akarod ajánlani…? – Tartok tőle, nincs más megoldás – mondta Leia. – Nem igaz? – Nem, nem, hogy a fene enné meg! – fakadt ki Han. – Na oké. De én megyek! Leia megrázta a fejéi.

– Mindannyian megyünk – felelte. – Tudjuk, hogy legalább egyikünket élve akarják. Ha nem így lenne, simán halomra lőnének odafentről. Ha egyszerre megyünk, nem merik megkockáztatni, hogy tüzeljenek. Úgy teszünk, mintha fel akarnánk menekülni a hajóra, azután az utolsó pillanatban kétfelé válunk: én és Wedge fedezékbe bújunk a rámpa mögött, és biztosítunk, amíg te elintézed az ál-Falcont. – Nem is tudom… – töprengett Han. – Mégis azt hiszem, jobb, ha csak Wedge meg én megyünk. – Dehogy! – ellenkezett Leia. – Mind megyünk: csak ez garantálja, hogy nem lőnek. Han Wedge-re pillantott. – Mit gondolsz? – Szerintem ez a legjobb, amit tehetünk – felelte a vadászpilóta. – De ha csinálni akarjuk, sietnünk kell! – Aha – sóhajtott egy hatalmasat Han, és Leia kezébe nyomta sugárvetőjét. – Na rendben. Kérem a fénykardot. Oké; kész… Gyerünk! Előugrott a fedezékből, rohanvást a hajó felé indult, kerülgetve a sugárnyalábokat, melyek számát a köztársaságiak zárótüze csak szaporította. Ezzel legalább a támadók egy részét lekötötték. A hajó belsejében mintha valami mozgás kezdődött volna, s ettől Leia még erősebben szorította a koréliai lézerfegyverét. Egy fél pillanatnyi előnnyel Han elérte a rámpát, és azzal a mozdulattal le is bukott mögé. Mostanra az idegeneknek is rá kellett döbbenniük, hogy gondosan megtervezett csapdájuk csődöt mondott. Leia meg Wedge azonban csakhamar odaért, és két oldalról tűzzel árasztotta el a nyitott feljárót: a felismerés tehát megkésett kissé. Leia a földre vetődött, s vakon lődözött befelé, elvéve a kommandósok kedvét attól, hogy megpróbáljanak kitörni. A rámpa túloldalán Wedge pontosan célzott lövésekkel tartotta a frontot, így azután Han viszonylagos nyugalomban készülhetett a szabotázsához. Egy lövés ennek ellenére majdnem eltalálta: épp csak, hogy elkerül te a bal vállát. Valamivel hátrébb araszolt, megpróbált a rámpa árnyékába húzódni. Leia tüzelés közben is tisztán hallotta a lézerpenge halk zümmögését, majd valami roppant a hajótörzsben. Összeszorított foggal megperdült, igazából maga sem tudva, miért A viszonylag kis robbanás ereje így is a földre döntötte. Néhány méternyire onnét a teherhajó egész teste megemelkedett, majd visszazuhant a földre. Noha a füle még mindig csengett, Leia hallotta, hogy valahol valaki harsány csatakiáltást hallat. A lövöldözés abbamaradt, a hirtelen támadt csendbe különös sziszegő robaj vágott bele a feje fölül. A hercegnő óvatosan odébbgördült, majd kúszni kezdett a hajó hasa alá. Felkészült ugyan Han szabotázsának látható eredményeire – a tüzes magmaként az égre törő hatalmas, fehér gázfelhő azonban még őt is meghökkentette. – Hogy tetszik? – érdeklődött vigyorogva a koréliai, látható megelégedéssel figyelve a tűzijátékot. – Pont olyan, mintha az egész hajót felrobbantottad volna – álmélkodott Leia. – Mi a fenét csináltál? – Elvágtam a főgenerátor hűtővezetékét, két helyen is – közölte Han. Időközben visszacserélték fegyvereiket. – A sűrített korfaisz-gázok szabadultak ki. – Úgy tudom, a korfaisz belélegzése veszedelmes – pillantott Leia a hajó felett gomolygó gázfelhőre.

– De veszélyes ám! – helyeselt Han. – Szerencsére könnyebb a levegőnél, így nekünk nem eshet bajunk. A hajóban lapulók más lapra tartoznak… – megint elvigyorodott. – Legalábbis remélem. Leia megdermedt, hallgatózni kezdett. – Beszüntették a tüzelést – jegyezte meg. Han is figyelt, majd beleegyezően bólintott. – Igazad van. De nem csak a hajóban, idekint is. – Kíváncsi lennék, mi okból… – mormolta Leia, és megszorította fényszablyája markolatát. Egy pillanattal később megkapta a választ. Óriási dördülés rázta meg a levegőt, narancsszín lángvirágok gyúltak, s a robbanás ereje mindkettőjüket a földhöz szorította. Egy rémületes másodpercig Leia azt hitte, hogy az idegenek beindították a hajó önmegsemmisítő mechanizmusát, de a robaj hamar elült, s az ál-Falcon még mindig egészben volt. – Mi volt ez? – kérdezte halálra váltan. – Csak a hajó mentőkapszulája, édesem – nyugtatgatta Han, miközben feltápászkodott. A rámpa viszonylagos védelméből az eget fürkészte. – Talán atmoszférikus manőverezéshez módosították. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hangja van. – Mert általában vákuumban használják – emlékeztette Leia, azután elkomorodott, – És most? – Most – intett a koréliai –, megvárjuk a kíséretünket, aztán elmegyünk a francba. – Kíséretünket? – döbbent meg Leia, – Miféle kíséretünket…? Három X-szárnyú vadász hajtóműveinek bömbölése zavarta meg. Egy pillanattal később a szárnyak támadó pozícióba nyíltak, s gyilkos energiasugarakkal kezdték bombázni a felszínt. Leia a felfelé szálló fehér gázoszlopra pillantott, és egyszerre mindent megértett. – Ezt szándékosan csináltad, mi? – Hát persze – felelte Han kissé megbántottan. – Miért tettem volna csak használhatatlanná ezt az ócskavasat, ha egyszer vészjeleket is adhatok vele? – Fenézett az égre. – Tudod, néha magamat is meglepem saját zsenialitásommal. – Biztosíthatom, Solo kapitány… – Ackbar admirális hangja tisztán csengett a valódi Falcon pilótafülkéjében…minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kiderítsük, miképp történhetett ez. – Ezt mondta már négy nappal ezelőtt is – emlékeztette Han, s megpróbált nyugodt maradni. Nem ment egykönnyen. Hosszas hallgatás telepedett a parányi fülkére, s a koréliai önuralma lassan elfogyott. Nyilván üvöltött volna, ha nem érzi Leia szorítását a karján. – Figyeljen ide, admirális – szólt újból, nyugalmat erőltetve magára. – Nem lehetett olyan sok ember, aki tudta, hogy a Bpfasshra készülünk. – Meg fog lepődni, kapitány – felelte Ackbar. – A tanács tagjain tisztségviselőin és a hajókat előkészítő legénységen kívül még legalább kétszázan tudtak az útjukról. És akkor ehhez még nem adtuk hozzá ezek barátait, kollégáit, valamint azokat, akiknek az előbbiek mesélhették el. Mindezeket lenyomozni némi időbe telik. Han elfintorodott. – Hát ez szuper! Megtudhatnám, hogy mit csináljunk addig? – Ott a kíséretük. – Négy napja is velünk voltak – dühöngött Han. – Nem sokra mentünk velük. Antilles parancsnok és a Zsiványkötelék remekül használható csatában, de egy ilyen helyzetre nem készültek fel. Page kommandósaival sokkal többre mennénk.

– Sajnos, pillanatnyilag nem elérhetők… – Ackbar hangja valóban bocsánatkérően csengett. – Ilyen körülmények között az lesz a legjobb, ha Organa tanácsost visszahozzák ide, amíg a kért egységek meg nem érkeznek. – Hát ez jó – mondta Han, s legyintett. – Csak azt nem tudom, nagyobb biztonságban lesz-e Leia a Coruscanton, mint itt. Ismét hosszú hallgatás következett, és Han könnyen maga elé tudta képzelni, hogy Ackbar admirális miként forgatja hatalmas szemeit, – Nem hinném, hogy rászolgáltam erre a hangra, tábornok. – Nekem sem öröm, hogy így kell beszélnem Önnel, admirális – jegyezte meg a koréliai. – De vegye észre: ha a birodalmiak információkat kapnak a palotából, könnyen elképzelhető, hogy ügynökeik is megtalálhatók odabenn, – Ez meglehetősen valószínűtlen, Solo kapitány… – Ackbar hangja igencsak hűvös volt már. – A biztonsági intézkedések, amelyeket a Coruscanton életbe léptettem, tökéletesen alkalmasak arra, hogy a Birodalom ügynökeinek minden próbálkozását elhárítsák. – Ebben bizonyos vagyok, admirális – visszakozott Han. – Csupán… – Azonnal tudatni fogjuk, ha valami újra bukkanunk, kapitány – felelte Ackbar. – Addig is tegye, amit jónak lát Coruscant kilép. Egy végső dörmögéssel a hang elhallgatott. – Na jó – mormolta Han. – Bpfassh szintén kilép. Még percekig ült a pilótafülkében, agyában meglehetősen sötét gondolatok kergették egymást. Ötleteinek szenvedő alanyai politikusok, tábornokok és admirálisok voltak. A szemközti monitoron normális körülmények között a hajó rendszereinek állapotát jelző kiírások világítottak volna. Most a fegyverek készenléti állapotáról tudósítottak. Az összes lézerágyú feltöltve várakozott, a külső védőpajzs szenzorai egy szállongó hajszálra is reagáltak volna. Han lehajtotta fejét: kétségbeesés és düh mardosta. Ki gondolta volna – töprengett keserűen –, hogy egy napon paranoiás leszek? A pilótafülke ajtaja felől halk lépések hallatszottak. Han megperdült; automatikusan a lézerfegyveréhez kapott. – Csak én vagyok az – nyugtatta meg Leia, ahogy belépett a kis fülkébe. A képernyőt vizsgálgatta, majd férjére nézett. – Befejezted a tárgyalást Ackbar admirálissal? – Nem volt túl sok tárgyalnivalónk – jegyezte meg mogorván Han. – Megkérdeztem, mit tesznek annak érdekében, hogy kiderítsék, mit kerestek itt állig felfegyverzett ismerőseink; ő pedig biztosított, hogy teljes erővel folyik a nyomozás. Azt akartam, hogy nézzenek a körmére mindenkinek, s ezt az igényemet kissé nyomatékosan adtam elő. Erre Ackbar megsértődött. Mostanában kicsit ideges az admirális. Leia halványan elmosolyodott. – Te aztán tudod, hogy kell bánni az emberekkel! – Ez most nem az én hibám volt! – ellenkezett Han. – Csupán arra próbáltam rávezetni, hogy a fiúk ott a biztonsági szolgálatnál ne csak a palotán kívül kutassanak. Túlreagálta a dolgot. – Tudom – bólintott Leia, s azzal ledobta magát a másodpilóta ülésébe. – A lángeszű hadvezérek legtöbbjéhez hasonlóan Ackbar sem túl jó politikus. És az állandó csatározásai Fey'lyával… – Hirtelen elkedvetlenedett. – Egyre jobban félti a saját területét. – Világos. De ha így akarja távoltartani Fey'lyát a hadseregtől, akkor rossz végén fogja a sugárvetőt – közölte Han. – A tanácsnokok fele úgy gondolja, hogy inkább Fey'lya az, akire hallgatni érdemes. – Tényleg ez a helyzet, sajna – sóhajtott Leia. – Karizma és ambíciók. Veszélyes kombináció.

Han megdermedt. Mintha lett volna valami a hercegnő hangjában… – Hogy érted, hogy veszélyes? – Sehogy – válaszolta Leia, ám arcán a kelletlenség árnyéka futott át. – Bocsánat. Szerencsétlenül fejeztem ki magam. – Leia, te tudsz valamit… – Nem tudok semmit – felelte a hercegnő. Hangjából kiérződött, hogy Han jobban teszi, ha nem erőlteti a kérdést. – Csak érzéseim vannak. Úgy veszem észre, Fey'lya az indokoltnál jobban odafigyel Ackbarra. De ez csupán megérzés, semmi több. Megérzés – akárcsak az, hogy a Birodalom valami nagy dobásra készül. – Na jó – hagyta rá Han. – Értem. Mindent elvégeztünk itt? – Amit csak lehetett… – Leia hangjába visszalopózott a fáradtság. – Az újjáépítés időt vesz igénybe, de a szervezést a Coruscantról irányítjuk majd. – Hátradőlt a székben, és lehunyta szemét. – Gépszállító konvojok, tanácsadók, esetleg munkások… Tudod, hogy mennek ezek a dolgok. – Aha – felelte Han. – Úgy veszem észre, nincs sok kedved visszamenni, és újrakezdeni a kötélhúzást a tanácsban. Leia kinyitotta szemét, és kíváncsian a koréliaira nézett. – Ez úgy hangzott, mintha neked kedved lenne hozzá. Han zavartan kinézett az ablakon, majd a kijelzőket kezdte tanulmányozni. – Nézd, itt mindenki tisztában van vele, hogy mi mindent tettél. Talán most már valami mást is csinálhatnánk. – Mint például? – Nem tudom. Találhatnánk egy helyet, ahol nem kell attól tartani, hogy azonnal előrángatnak, ha valami az eszükbe jut. – És azután…? – kérdezte Leia. Han visszafordult, és merőn a szemébe nézett. – Tarthatnál egy kis pihenőt. – Tudod jól, hogy nem tehetem – felelte a hercegnő, s hangjából sajnálkozás csendült ki. – Kötelességeim vannak a Coruscanton. – Magaddal szemben is vannak kötelességeid – jegyezte meg Han. – Gondolj csak az ikrekre! Leia felnézett rá. – Ez nem tisztességes. – Nincs igazam? Leia elfordult, hogy férje ne olvashasson az arcából. – Nem bújhatok ki a kötelezettségek alól, Han – felelte szomorúan. – Nem tehetem. Túl sok minden történt ahhoz, hogy csakúgy félreálljak. Han fogai megcsikordultak. Mindig ugyanoda lyukadnak ki…! – Oké, ha az a lényeg, hogy ne maradj ki semmiből, miért nem megyünk olyan helyre, ahol van diplomáciai képviselet? Ott minden friss hírt megkaphatnánk a Coruscantról. – Miből gondolod, hogy a helyi nagykövet megtűrne minket? – Leia a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy szó lehetne erről. Bárcsak még mindig tartana a felkelés! Még a harc is jobb, mint ez a bajlódás a kormánytagokkal. – Ki mondta, hogy a nagykövetnek tudnia kell rólunk? – kérdezte Han. – Van a Falconon diplomáciai dekóder – az adásokat tudjuk fogni minden segítség nélkül is. – Csak akkor, ha az állomás közelében keringünk – emlékeztette Leia. – És rákapcsoljuk a saját kommunikációs egységünket. Tudod, hogy ez nem megy. – Biztosan találunk valami megoldást! – ellenkezett Han. – Legalább addig, amíg Ackbar megtalálja a léket, ahol az információ kiszivárog. – Értem, Han – Leia megrázta a fejét. – Nem tudom. Az Új Köztársaság hírközlő kódjait szinte lehetetlen megfejteni. Han elhúzta a száját. – Nem szeretnélek kiábrándítani, drága, de találhatunk olyan programtörőket, akiknek a kormányod kódjai legfeljebb reggelire elegendők. Csak találni kell egyet.

– És kifizetni neki egy egész vagyont… – replikázott Leia. – Aha, valahogy úgy – bólintott Han, s közben erősen törte a fejét. – Bár ezeknek a komputerzsokéknak is lehetnek olyan vágyaik, mint akárki másnak. – Igazán? – Leia féloldalas mosolyt villantott férjére. – De nem hiszem, hogy ismernéd bármelyiküket is. – Ha ezen múlik a boldogságunk, rájuk fogok bukkanni az adatbankban – mondta szárazon a koréliai. – A baj csak az, ha a birodalmiak elég ügyesek, tudni fognak erről is. – Tehát…? – Tehát találnunk kell valakit, akinek van saját listája ezekről a komputerzsenikről. – Odalépett a főkonzolhoz, és lenyomta a hírközlő gombját, – Antilles, itt Solo. A másolatok? – Mind itt vannak, tábornok – érkezett kissé halkan Wedge válasza. – Itt hagyjuk a Bpfassh-t, Wedge – mondta Han. – Ez még nem hivatalos: vagyis neked kell beadnod a hírt a delegáció többi tagjának – miután felszálltunk. – Értem – felelte Antilles. – Küldjék veletek a kísérőket, vagy inkább csendben elhúztok? Van egy csomó teljesen megbízható emberem. Han lefegyverző mosolyt küldött Leia felé. Wedge mindent megértett. Nagyon jó. – Kösz, de nem bírnám, ha a becses tanácsosok védelem nélkül maradnának. – Ahogy akarod. Itt már mindent el tudok rendezni magam is, A Coruscanton majd találkozunk. – Oké – köszönt el Han és átkapcsolt a belső hírközlőre, – Készen állunk a felszállásra, Csubi? A vuki beleegyezően felhördült, mire a koréliai elmosolyodott. – Jól van. Nézd meg, le van-e rendesen szíjazva minden, azután gyere fel. Legjobb lesz, ha Thripiót is hozod, úgyis el kell beszélgetnünk a Bpfassh-i irányítókkal kifelé menet. – Megtudhatom, hová készülünk? – kérdezte Leia, miközben becsatolta magát a felszálláshoz. – Már mondtam neked – felelte Han. – Keresünk valakit, akinek saját listája van a csirkefogókról. Leia elképedt. – Úgy érted… Lando? – Ki más? – kacagott Han. – Világpolgár, hivatásos háborús hős, becsületes üzletember. Neki biztosan vannak programtörő kapcsolatai. Leia az égre emelte tekintetét. – Miért? – mormolta magában. – Miért maradtak még most is kétségeim?

TIZENEGYEDIK FEJEZET – Nyugi, Artu – szólt hátra Luke. Dagoba atmoszférájának felső rétegében a légörvények ugyancsak megpörgették az X-szárnyút. – Megérkeztünk. Kapcsold be az összes érzékelőt, oké? Elhaló csippantások érkeztek válasz gyanánt, amit a komputer azonnal fordított, s a képernyőre írt. – Jó – válaszolta Luke inkább csak magának, majd figyelmét megint a bolygót övező felhőtengernek szentelte. Ugyanolyan volt, mint annak idején, mikor először jött ide, hogy Yodával találkozzon. Az X-szárnyú az atmoszféra alsóbb rétegeibe merült. A fiatal Jedi egy pillanatig semmit nem látott, s a radarok is megbolondultak. Kissé idegesen kapcsolgatta műszereit, próbált olyan óvatosan landolni, amennyire csak lehet. Legutóbbi látogatása alkalmával, nem sokkal az endori csata után,

minden baj nélkül földet ért. Most azonban nem merte megkísérteni szerencséjét. A radarkép hirtelen visszaugrott, s a célkövető most már megnyugtató bizonyossággal mutatott arra a tisztásra, ahol Yoda háza állt. – Artu! – szólt hátra Luke. – Számítsd ki a megfelelő leszállási szöget, rendben? Válaszul vörös, térben döntött háromszög jelent meg a főmonitoron. Az ábra dőlésszöge folyamatosan változott, oldalainál kiírások villantak fel, s tűntek el szédítő sebességgel. Egy pillanattal később a háromszög mozdulatlanná vált, mellette a földetérés koordinátái villództak. Az apró vadászgép fékezőrakétái nagyobb teljesítményre kapcsolva felbődültek. A hajó hasi reflektorai megvilágították a landolás helyét. – Kösz – mondta Luke a droidnak, azután átkapcsolt kézi irányításra. A hajó még egyszer megemelkedett, majd hangos döccenéssel földet ért. Luke megszabadult sisakjától, s azonnal a Dagoba kakofóniájában találta magát. Kellemes és kellemetlen emlékek sokasága rajzolt elő: Yoda a hátán lovagol edzés közben, Yoda magyaráz a házban, Yoda nézi, amint magában gyakorol. Újra izmaiban érezte a fáradtságot, az egész lényét betöltő koncentráció okozta megnyugvást, és az Erő sötét oldalának hatalmát, mely a barlangból áradt egykoron… A barlang? Luke felállt a pilótafülkében; önkéntelenül megigazította fénykardját, amikor egyszerre zavart érzékelt. De hát nem szállhatott le a barlang mellett! Ott szállt le. Nem messze, úgy ötven méternyire tőle magasodott az ősöreg fa, mely a Sötét Oldal fennhatósága alá tartozó barlang nyílását jelezte. Fekete tömege baljóslatúan magasodott a többi fa fölé. A lelógó léggyökerek, a buja aljnövényzet mégsem takarta el teljesen a bejáratot. – Hát ez gyönyörű – mormolta Luke. – Egyszerűen gyönyörű! Háta mögül kérdő hangsúlyú elektronikus csivitelés hallatszott. – Ne izgasd magad emiatt, Artu – szólt vissza, sisakját az ülésre dobva. – Minden rendben. Maradj csak itt, amíg én… Az X-szárnyú megrázkódott, Luke hátrafordult. Látta, hogy Artu kikecmergett aljzatából s most előre, a pilótafülke felé tart. – Vagy, ha annyira akarsz, jöhetsz velem – fejezte be lemondóan. Artu ismét megeresztett egy füttysorozatot – nem volt túl boldog, ám érezhetően megnyugodott. Gyűlölte az egyedüllétet. – Nyugi! – szólt rá Luke. – Előbb én szállók ki, azután majd lesegítelek. Leszökkent a vadászgépről. Lábával körbetapogatta a földet, de semmi veszélyeset nem érzett: a talaj könnyedén megtartotta még az X-szárnyú súlyát is. Megnyugodva visszafordult, az Erő segítségével megragadta Artut és maga mellé helyezte. – Most már mehetünk – biccentett a droid felé. Távolról madarak elnyújtott rikoltásait sodorta feléjük a fel-feltámadó szél. Luke minden érzékszervét kitárva figyelt, s maga is elcsodálkozott, vajon mit keres itt. A Coruscanton igazán fontosnak – ha nem életbevágónak – tűnt az utazás. Itt állva teljesen feleslegesnek rémlett az egész. Feleslegesnek, és kissé ostobának. Háta mögött Artu csippantott kérdőn. A droid kérdezősködése felrezzentette a tétovázásból. – Abban reménykedem, Yoda talán hagyott hátra valamit, amit használhatunk – magyarázta a robotnak. Jövetelük legkézenfekvőbb indoka volt ez. – A tisztás itt lesz a közelben. Leszálláskor még láttam… – Körülpillantott. – Azt hiszem, erre kell mennünk. Gyere!

A távolság nem volt nagy, mégis jó időbe telt, míg odaértek. Részint a növényzet miatt – Luke már el is felejtette, milyen nehezére esett annak idején közlekedni a Dagoba mocsaraiban. De valami más is késleltette előrehaladásukat: halovány, de azért érezhető veszélyérzet, ami állandó készenlétre intette a fiatal Jedit, Végül azonban megérkeztek – s Luke döbbenten tapasztalta, hogy a ház eltűnt. Hosszú percekig némán állt, tekintete a környező növénytengert kutatta, mely most a vályogkunyhó helyén terpeszkedett. Friss keserűség ébredt benne, ahogy rádöbbent saját ostobaságára. A Tatuinon nőtt fel, e puszta bolygón, ahol a sivatag arculata évszázadokon át változatlan maradt – és eszébe sem jutott, hogy egy mocsaras égitesten másként mennek a dolgok. Artu ismét megeresztett egy ideges, kérdő csippantássort. – Igen, elképzelhetőnek tartom, hogy Yoda hátrahagyott néhány könyvet és kazettát – felelte kissé ingerülten Luke. – Valamit, ami útmutatásul szolgál a Jedi-edzések metodikájához. Hát, a tanyájából nem sok maradt, nem igaz? Artu elektronikus dünnyögéssel felelt – ezt egyetértésnek, de akár sürgetésnek is értelmezhette az ember. – Nyugi! – csitította Luke a környéket szemlélve. – Ha már itt vagyunk, körülnézünk. A fénykard segítségével alig egy percbe telt a kunyhó külső falainak megtisztítása. A vályog sokhelyütt beomlott, s ahol megmaradt eredeti magassága, ott is apró indák tucatjai furakodtak repedéseibe. A házikót belül méginkább birtokba vette a növényzet. Az ódon kemence most haragoszöld halomként emelkedett középütt. Artu megjegyzésével Luke csak egyetérteni tudott. – Én sem hiszem, hogy bármi épségben maradhatott… – Lehangoltan ácsorgóit, azután elkeseredetten toppantott egyet. Apró gyíkocska menekült riadtan, majd, mielőtt eltűnt volna egy repedésben, visszafordult, és felháborodottan sziszegett. – Artu? Légy oly szíves, nézd meg, akad-e a közelben működő elektronikus szerkezet! Sosem láttam, hogy használt volna ilyesmit, de hátha… A droid testéből előbújt egy szenzor, körbefordult, azután megint… És megállapodott. – Találtál valamit? Artu megeresztett egy füttyöt – ez akár igenlő válasznak is beillett –, majd megfordult, és kifelé indult. – Visszafelé? – döbbent meg Luke. Végighordozta pillantását a romokon. – Biztos nem itt? Artu sértetten csippantott, néhány lépésnyit gurult, azután várakozásteljesen megállt. Luke még mindig nézelődött, mire a kis robot idegesen szirénázni kezdett. – Oké, megyek már… – sóhajtotta Luke, s a bizonytalan veszélyérzet ismét eltöltötte. – Mutasd az utat! A napsugár csak nehezen tört át az összehajtó fakoronák között: fény- és árnyékcsíkok váltakoztak. Artu visszafelé csörtetett az úton, amerre az X-szárnyút hagyták. – Most hová? – kérdezte a fiatal Jedi. – Remélem, nem a hajót sikerült felfedezned! Artu sértődötten füttyentett, de azért céltudatosan haladt előre. Szenzora megint elfordult, azután előre mutatott… Egyenesen a barlang szájára. Luke nagyot sóhajtott. Balsejtelmei fokozódtak. – Biztos vagy benne?

A droid csippantott néhányat válaszul – Tehát biztos – nyögte Luke. Néhány pillanatig bámulta a nyílást, megpróbálván átlátni a gomolygó ködön. Nem túl bölcs dolog bemerészkednie, ebben egészen bizonyos volt. Bármit is talált Artu, az nem Yodától származik. Ha ott van bent, bizonyosan nem. Vajon mi lehet? Leia valamiféle bpfassh-i Sötét Jediről beszélt, aki itt járt egykor. Talán az hagyta itt? Luke összeszedte bátorságát. – Maradj itt, Artu! – utasította a robotot, s a barlangnyílás felé indult. – Hamar visszajövök. A félelem és a düh a Sötét Oldal szolgái – mondta annak idején Yoda. A kíváncsiság mit szolgál vajon…? Ahogy közeledett, a fa sötéten fölémagasodott, éppúgy sugározta a gonoszságot, mint akkor. A Sötét Oldal ereje áradt belőle. Innen származtak azok a rossz érzések, amelyek erőt vettek rajta, mihelyst a Dagobára érkezett. Egy kicsit elcsodálkozott. Miért nem érezte ezt eddig ilyen intenzíven? A válasz persze kézenfekvő: Yoda jelenléte sokáig közömbösítette a hatást. Ám a vén Jedi-tanító nincs többé, s neki egyedül kell szembenéznie a barlanggal… Luke mély lélegzetet vett. Jedi vagyok – emlékeztette magát. Adóvevője után nyúlt. – Megvagy még, Artu? A rádióból megnyugtató csipogás hallatszott. – Rendben. Most megyek be. Jelezz, ha odaérek, ahol az érzékelőid szerint az a valami van! Csupán egyetlen füttyentés tanúskodott arról, hogy Artu vette az adást. Luke visszaakasztotta övére az adóvevőt, majd a fénykardjáért nyúlt. Még egy nagy levegőt vett, és aláereszkedett a fa gyökerei közt tátongó nyílásba. Ez is éppen olyan komisz dolog volt, mint régen. Sötétség. Az elmúlás szaga terjengett mindenütt, undok rovarok szaladtak szerteszét. A legocsmányabb hely volt ez, ahol Luke valaha megfordult. Nehezebben jutott előre, mint azt emlékei alapján képzelte: az első néhány lépés után majdnem arcra bukott, mikor a talaj megmozdult a lába alatt. A gomolygó köd lassanként teljesen körbevette, nem látott semmit, csak lézerkardja markolatát szorította úgy, hogy ujjai kifehéredtek. Ebben a sűrű homályban kellett valaha megvívnia lidércnyomásos küzdelmét Darth Vaderrel… A barlangfolyosó kissé kiszélesedett. Luke megállt, visszaszorította félelmét és emlékeit. Most semmi nem történt. Nem hangzott fel a jól ismert, szaggatott zihálás, nem vágott felé a felkattintott vörös lézerpenge. Semmi. Luke megkönnyebbült, azután a rádió után nyúlt. Hát persze! Nincs itt semmi. Csak önnön félelmeivel találkozhat itt – s mostanra legyőzte valamennyit. Vader halott, a barlang mással már nem képes hatni rá, csupán megnevezhetetlen, baljós előérzetekkel. Nincs többé hatalma felette. Erre előbb is rájöhetett volna. – Artu – szólt. – Ott vagy még? Az apró R2-es egység buzgó válasza megnyugtatta. – Oké – felelte Luke és, továbbindult. – Mennyire lehetek még attól a…? Azután hirtelen, mondat és lépés közben a barlang falai elmosódtak, feloldódtak egy különös vízióban. Egy apró, nyitott járműből kinyúló deszkán egyensúlyozott valami gödör felett. A talajt nem látta, de érezte, borzasztó a hőség körös-körül. Valami erősen megbökte a hátát, arra ösztökélte, hogy lépjen tovább, előre, a semmibe…

Luke levegő után kapkodott, a látomás pedig műid valószerűbbé vált. Jabba, a Hutt egyik siklójának pallóján állt, kivégzésére várt a Karkun-üreg felett! Szemközt megpillantotta Jabba hatalmas, antigravitációs bárkáját. A hasas alkotmány lassan közelebb úszott, hogy a fedélzetén tartózkodó gengszter jobban láthasson. A bárka nagyobbik fele beleveszett a látomás gomolygó ködébe, Artu kicsiny, kupolás fejű alakját azonban tisztán kivehette Luke. Az R2-es a hídon állt, az ő jelét várta. – Ebből nem kérek! – akarta kiáltani Luke, hogy véget vessen a víziónak, – Nem én! Egyszer már szembenéztem ezzel a veszedelemmel, és győztem! Szavai azonban elhaltak, még mielőtt kimondhatta volna őket Őre másodszor is durván hátba taszította. Azután… Azután Luke feldobta magát a levegőbe, ott egy szaltóval megfordult, és átvetődött ellenségei feje felett. Talpra esett, a bárka felé fordult, kezét a fénykard felé nyújtotta, melyet Artu az imént repített feléje… De nem érhette el. Ahogy fegyverére várva állt, a fénykard irányt változtatott a levegőben, megperdült, és a bárka túlsó vége felé repült. Luke megpróbálta elérni az Erővel – hiába. A fénykard folytatta útját… És egy karcsú nő kezében kötött ki, aki egyedül állt a hajóhíd legmagasabb pontján. Luke rápillantott, és egész testében megborzongatta a rémület. A ködben nem láthatta a nő arcát, ám a fénykard elvesztése rádöbbentette: muszáj lesz megtudnia, ki az. A nő birtokában van az Erőnek – és most a halálba küldi őt, társaival együtt! Az őrök, ha lehel, még kíméletlenebbül, ismét hátba taszították. A látomás kavargásában is tisztán hallotta az idegen nő kacaját… – Nem! – kiáltotta Luke. A vízió hirtelen szertefoszlott. Ismét a Dagobán találta magát, a barlangban. Ruhája nedvesen tapadt testére: veríték itatta át. Az adóvevőből rémült sipítozás hallatszott. A fiatal Jedi nagy levegőt vett, és megszorította lézerkardja markolatát – érezni akarta, hogy mégis megvan. – Oké – nyögte fáradtan, kiszáradt torokkal a rádióba, hogy megnyugtassa a robotot. – Minden rendben, Artu, jól vagyok… Elhallgatott. Emlékezetébe idézte, miért is jött voltaképp, – Megvan még a szerkezet jele? Artu igenlően csippantott. – Még mindig előttem van? Artu megint egy elektronikus "igen"-nel felelt. – Rendben – nyugtázta Luke. Megemelte fegyverét, és lassan tovább óvakodott előre; igyekezett minden irányba egyszerre figyelni. A barlang azonban kijátszotta már összes ütőkártyáját. Több látomás nem zaklatta, ahogy egyre beljebb és beljebb hatolt. Végül Artu jelezte, hogy megérkezett. A tárgy, melynek kedvéért idáig merészkedett, félig a földbe süppedt, moha és zuzmó nőtte be, de rendeltetésére semmi jel nem utalt. Kicsi, hengerben végződő szerkezet volt, valamivel hosszabb Luke kezénél. Oldalán öt háromszög, egy rozsdamarta kulcs, a másik felén pedig idegen jelekkel rótt írás. – Ez az? – kérdezte Luke. Nem örült, hogy emiatt a vacak miatt kellett ekkora utat megtennie. – Nincs itt semmi más? Artu csipogott néhányat, válasza a végén kérdő hangsúlyt kapott. – Nem tudom mi ez – felelte Luke. – Talán te majd felismered. Várj egy kicsit, mindjárt megyek!

A visszaút kellemetlen volt, ám eseménytelen: Luke hamarosan előbukkant a fa gyökerei közül. Míg odabent járt, leszállt az este. Csak most tudatosult benne, milyen sokáig tartott a látomás, s ez jócskán meglepte. Artu bekapcsolta az X-szárnyú leszállófényeit, így némi világosság is eljutott hozzájuk. Az apró droid már türelmetlenül várta gazdáját: hangosan füttyögött, mikor előtűnt Amint meglátta Luke-ot, akár egy gyerek, fel s alá gördült izgalmában. – Csillapodj, Artu! Jól vagyok – szólt rá a fiatal Jedi. Előhúzta a bent talált tárgyat, és megmutatta az R2-esnek. – Mi a véleményed erről? A droid gondosan körbejárta, hordótestéből újabb érzékelők bújtak elő, majd a finom bippegés hirtelen eszelős sivítások kakofóniájába csapott át. – Micsoda? – kérdezte Luke, s közben a sorsot átkozta, hogy Thripio épp akkor nincs vele, amikor szükség lenne rá. – Nyugi, Artu. Így nem… ne is törődj vele – harapta el a mondatot. Feltápászkodott, és az őket körülölelő sötétségbe bámult. – Nem hiszem, hogy lenne okunk továbbra is itt rostokolni… Visszanézett a barlangra. A sötét nyílás fenyegetően tátongott. Luke megborzongott. Nem, semmi értelme, hogy tovább maradjanak. Sőt, minél hamarabb indulnak, annál jobb. – Gyere – szólt a robotra. – Visszateszünk az aljzatba, és hazafelé szépen elmondod, mit találtunk, Artu jelentését a hajó számítógépe könnyedén lefordította. Luke-nak nem sok öröme telt benne. A kis droid nem ismerte fel a tárgyat, nem tudta, kik tervezték és mi re való, még azt sem volt képes megállapítani, hogy miféle nyelven írtak rá. Luke egyszerűen nem értette, hogy mi zaklatta fel ennyire Artut az imént – amíg meg nem jelent a kiírás utolsó sora a képernyőn. – Lando? – döbbent meg Luke, s újra elolvasta az utolsó mondatot. – Nem emlékszem, hogy láttam volna nála ilyesmit. Újabb szavak jelentek meg a monitoron. – Igen, tudom, hogy elfoglalt voltam akkoriban – hagyta helyben Luke. – Tehát azt mondod, hogy odaadta Madine tábornoknak? Vagy csak megmutatta? A válasz zölden villódzott a képernyőn. – Rendben – nyugtatta meg Luke a droidot. – Emlékszem, hogy te is el voltál foglalva. A hátsó kamera által közvetített képre pillantott, melyen egyre zsugorodott egy zöld golyóbis: a Dagoba. A Coruscanton kellene megvárnia a Bpfasshon időző Hant és Leiát. Igen ám, csakhogy az ő küldetésük hetekig elhúzódhat! Lando pedig már nemegyszer meghívta őt, nézzen körül nála, a szuperforró Nkllon bolygón, ahol jelenleg bányászkolóniát vezet. – Megváltoztak a terveim, Artu – jegyezte meg Luke, miközben betáplálta az új útirányt. – Elmegyünk az Atbega rendszerbe, és meglátogatjuk Landot. Talán meg tudja mondani, mi az, amit találtunk… Útközben legalább meditálhat a barlangban átélt különös vízión. Remélte, tényleg nem volt több baljós látomásnál.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Nem, még nem kaptam belépési engedélyt a Nkllonra – mondta eltúlzott udvariassággal Han, a Falcon rádiójába. Tekintete eközben a mellettük haladó, módosított B-szárnyú járőrhajót követte. – Nem, semmi elintéznivalóm nincs. Lando Calrissiant keresem. A háta mögötti ülésből halk kuncogás hallatszott. – Mondtál valamit? – érdeklődött Han. – Ó, nem – felelte komolykodva Leia. – Csak épp eszembe jutott valami, – Jó… – morogta a koréliai. Szintén nem felejtett, és a bespini eset nem tartozott legkedvesebb emlékei közé. – Figyeljen ide: beszéljen Landóval – ajánlotta a B-szárnyú pilótájának. – Mondja meg neki, hogy egy régi barátja keresi, aki egykezes szabakot akar játszani a saját szabályai szerint. Lando érteni fogja. – Mit akarunk csinálni? – tudakolta tágra nyílt szemmel Leia. Han elzárta a hírközlőt, aztán visszafordult. – A Birodalomnak lehetnek itt is kémjei – emlékeztette a hercegnőt. – És ha bemutatkozunk, az egész Agentha-rendszer rosszul járhat. – Aha… – nyögte ki Leia. – Azért elég különös üzenetet küldtél. – Lando nem fogja furcsának találni – biztosította Han. – Rájön, hogy mi vagyunk, és rászól ezekre a középszintű gombnyomogatókra, hogy engedjenek be. Csubakka hirtelen figyelmeztetőt mordult: hatalmas tárgy takarta el a hátsó kamerákat. – Mi a franc…? – dörmögte a koréliai. A vuki helyett a hírközlő szólalt meg: – Figyelem, azonosítatlan hajó! Calrissian tábornok külön belépési csatornát engedélyezett önöknek – közölte a B-szárnyú pilótája. Hangjából kiérződött a tanácstalanság. Minden bizonnyal égett a vágytól, hogy személyesen ebrudalja ki a rendszerből a bajkeverőket. – A kíséret úton van már. Tartsák a pozíciójukat! – Értettük – vetette oda Han. Nem érezte szükségesnek, hogy köszönetet mondjon. – Kíséret! – ámuldozott Leia. – Miféle kíséret? – Csak azért nem tudsz semmiről, mert mindig mész a dolgodra, valahányszor Lando a palotába érkezik – magyarázta Han. – A Nkllon szuperforró bolygó: ha egy normális hajó túl közel merészkedik hozzá, nem marad belőle egyéb csillagközi hamunál. Egyébként – kezével az ablak felé intett –, itt a kíséret. Irdatlan árnyék vetült rájuk, s még Han is – pedig Lando neki mesélt már ezekről a szerkezetekről – meglepődött. A hajópajzsok leginkább hatalmas esernyőkre emlékeztettek; méretük már-már a birodalmi csillagrombolókéval vetekedett. – Magasságos ég! – sóhajtott Leia. – És ez a valami repül? – Na egén. Ha nem is könnyen – bólintott a koréliai. A hatalmas pajzs egyre közelebb manőverezett. Nem repült rájuk egészen, lévén a Falcon kisebb azoknál a járműveknél, amelyeket általában védelmezett. – Lando elregélte, mennyi bajuk volt a megtervezésével. Külön történet szól arról, hogyan tanultak az emberei repülni velük… – El tudom képzelni – bólintott Leia. A hírközlőből ismét recsegő hang hallatszott: – Azonosítatlan hajó, figyelem! Itt a kilences pajzshajó. Felkészültünk az összekapcsolódásra. Adják meg az SLV-rendszerkódját! – Aha – morogta a koréliai, és lenyomta a hírközlő gombját. – Kilences pajzshajó, nincs SLV-rendszerünk. Adja meg a helyzetét, mi majd szépen magukhoz igazodunk! Egy pillanatig csend honolt a pilótafülkében, majd a pajzshajó ismét jelentkezett: – Rendben, azonosítatlan hajó. Tartsák magukat a kettő-nyolc-négyes pozíción. Sebesség: fény alatt nulla hat.

Mielőtt Hanék választ adhattak volna, az óriás esernyő rádiósa kikapcsolt. – Csubi, tápláld be az új irányt! – rendelkezett Solo. Az egyetlen problémát az okozta, hogy a Falcon nagyságrendekkel volt gyorsabb és mozgékonyabb bármely hozzá hasonló méretű hajónál. – Kilences pajzshajó, mikorra érünk a Nkllonra? – Siet valahová, azonosítatlan hajó? – Miért is sietnék, amikor ilyen gyönyörű a panoráma? – kérdezte gúnyosan a koréliai, s az ablakon belátszó monumentális fémszerkezetre pillantott. – Igen, sietnénk ha meg nem sértjük! – Sajnálom, azonosítatlan hajó – felelte a másik – Ha lenne SLV-rendszerük, csinálhatnánk egy rövid hiperugrást és egy órán belül a Nkllonon lehetnénk, így legalább tíz lesz belőle. Han elhúzta a száját. – Hát ez jó. – Talán felrakhatnánk egy átmeneti SLV-rendszert – ajánlotta Leia. – Thripio szerint a Falcon komputere győzné. Csubakka csak félig fordult hátra, úgy üvöltött helytelenítően. – Igaza van – jegyezte meg Han. – Nem fogjuk hozzákötni a Falcont semmihez sem. Soha. Vette, pajzshajó? – Felőlem rendben, azonosítatlan hajó – mondta a másik. Úgy tűnt, perverz örömük telik e lehetetlen megszólítás használatában. – Mi ugyanis órabérben dolgozunk. – Oké – válaszolta Han szárazon. – Gyerünk. A hírközlő egy halk kattanással elhallgatott. A gigantikus esernyő azonban nem mozdult. – Csubi, ellenőrizd hajtóműveiket! Még mindig üresjáratban működnek? Avuld mordulása hallatán Han elkomorodott. – Mi a baj? – érdeklődött Leia. – Nem tudom – felelte Solo, s közben élénken nézelődött. A pajzshajón kívül semmi mást nem látott. – Nem tetszik ez nekem – dünnyögte, és a hírközlő gombjára csapott. – Kilences pajzshajó, miért állunk? – Ne aggódjanak – jött a válasz, – Egy újabb hajó érkezett, amelynek nincs SLV-rendszere. Megvárjuk, és együtt megyünk tovább. Semmi értelme kétszer megtenni ugyanazt az utat, nem igaz? Solo hátán égnek állt a szőr. Újabb hajó, amely épp akkor érkezik Nkllonra, mikor ők is itt vannak… – Megvan az új fiú azonosító kódja? – kérdezte. A másik hallhatólag unta már a társalgást. – Barátom, még a ti azonosítótok sincs meg. – Hát ez nagy segítség volt – morogta Han, és kikapcsolta a hírközlőt. – Csubi, megvan az új fiú pályája? A vuki válasza rövid volt és velős. És igencsak baljós. – Érdekes – dünnyögte Han. – Nagyon érdekes. – Elvesztettem – jelentette be Leia. – Hátulról jön, a pajzshajó központ reaktorai felől – dörmögte elgondolkodva a koréliai. – Hogy az esernyő műidig közöttünk és közte legyen, így nem láthatjuk. – Gondolod, hogy szántszándékkal teszi? – Lehetséges – bólintott Han. – Csubi, figyelj rá! Én hátramegyek, feltöltöm az ütegeket. A pilótafülkéből kilépve nyomban futásnak eredt az elektromos vezérlésű ütegállások felé. – Solo kapitány! – állította meg egy ideges, gépi hang. – Valami baj van? – Lehet – vetette oda Han. – Legjobb lesz, ha előre mégy!

Futott tovább. Makacs elszánással az egyik üteg kezelőülésébe zökkent. Keze villámgyorsan végigzongorázott az ellenőrzőpanelen; egymás után gyulladtak ki a készenlétet jelzőlámpák. – Csubi, történt bármi is? – szólt a hírközlőbe. A vuki válasza nem nyugtatta meg túlságosan: a jövevény még mindig a pajzshajó takarásában haladt. A távolságmérő azonban már tudott egy megközelítő értéket mondani, s a vuki most számította ki a hajó maximális méreteit. Nem volt túl nagy. – Ez is valami – dünnyögte Han. Elméjében végigfutatta az összes általa ismert csillaghajó adatait, megpróbált rájönni, akad-e hasonlóan apró birodalmi hajótípus. Talán valami módosított TIE vadász lesz… – Maradjatok rajta, hátha előkerül! A távolságmérő felsípolt: az idegen elkezdte megkerülni az "esernyő" nyelét. Han agyában felbőgtek a riadószirénák. Bősz mosollyal felkattintott egy kapcsolót: a lézerágyú tüzelésre készen állt. Ujjai a tűzkioldó gombja felett időztek… Azután a jövevény hirtelen berobbant a látómezejébe, megkerülte a pajzshajó főreaktorát, s egy duplacsavar után tovább közeledett. A lőelemző komputernek nem lesz könnyű dolga… – X-szárnyú vadász! – ismerte fel Leia. – Köztársasági jelzésekkel. – Üdv, idegenek! – csendült az éterben Luke hangja. – Örülök, hogy újra láthatlak benneteket! – Ó… hello – felelte Han. Volt annyi lélekjelenléte, hogy nem nevezte nevén az ifjú Jedit. A társalgás elméletben biztonsági csatornán folyt, ám komoly berendezések birtokában az ilyet sem gond lehallgatni – Mit csinálsz te itt? – Meglátogatom Landót – válaszolta Luke. – Bocs, ha felkorbácsoltam a kedélyeket. Amikor azt mondták, hogy van itt egy azonosítatlan hajó, rögtön csapdára gyanakodtam. Nem tudtam, hogy ti vagytok azok – egészen mostanáig – Aha – bólintott Han, s közben a melléjük zárkózott hajót tanulmányozta. Minden kétséget kizáróan Luke X-szárnyúja volt. Legalábbis úgy festett. – Aha – mondta megint, s igazított valamit az üteg irányzékán. Az Xszárnyúnak, mielőtt tüzelni kezd, kilencven fokban el kell fordulnia. Hacsak nem módosították… – Baráti látogatásra jöttél, vagy mi a szösz? – Voltaképp nem. Találtam valami régi vackot… Azt remélem, Lando tudni fogja, micsoda. – Luke töprengett egy sort. – De ami azt illeti, nem hiszem, hogy rádión kell mindezt megbeszélnünk. Szerinted? – Ez sem hírközlőtéma – magyarázta Han, agya azonban lázasan dolgozott. Minden rendben lévőnek látszott, Luke Luke-os benyomást keltett, ám a Bpfassh-i rajtaütés óta Han nem bízott a világon senkiben, semmiben sem. A lehető leggyorsabban bizonyosságot kell szereznie a fickó kilétéről – ha ugyan lehetséges. Megszakította a rádióösszeköttetést, azután lenyomta a hírközlő gombját. – Leia! Meg tudod állapítani, hogy Luke közeledik-e? – Azt hiszem – felelte a hercegnő megfontoltan. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy ő az. – Édesem… A "majdnem bizonyos"-sal nem megyünk semmire! – vágott közbe Han. – Tudom – felelte Leia. – Várjunk csak egy kicsit! Támadt egy ötletem. Han újra bekapcsolta a rádiót. Luke rendületlenül beszélt: nem vett észre semmit.

– …azt mondták, ha lenne SLV-rendszerem, gyorsabban célhoz érhetnénk. Egy apró hiperugrással olyan közel kerülhetnénk a Nkllonhoz, amennyire a gravitációs mező engedi. – Kár, hogy az X-szárnyúaknak nincs SLV-je. – Aha – felelte Luke szárazon. – Mindenre a tervezők sem gondolhatnak. – Nem bizony – visszhangozta Han, s közben remélte, hogy akármit is tervez Leia, az gyors lesz, és hatékony. – Akárhogyan is, örülök, hogy nem kell egyedül mennünk – vágott közbe a hercegnő hirtelen. – Ó, mielőtt elfelejteném! Van itt valaki, aki üdvözölni szeretne. – Artu? – Thripio hangja sipítássá élesedett a rádión keresztül. – Ott vagy? Han fülhallgatójában elektronikus csippantások és füttyök sorozata harsant. – Na persze! Hol másutt lehetnél? – válaszolta az aranyszínű robot – De a múltbéli tapasztalatok alapján se szeri, se száma a körülötted támadó galibáknak. Különösképp a távollétemben tudsz nagy ostobaságokat elkövetni! A fülhallgatóból dühös pisszegés és csipogás érkezett válasz gyanánt. – Igen, tudom: te mindig azt hiszed – jegyezte meg gúnyosan Thripio. – A kóros hiszékeny segéd sodor bajba. Artu felháborodott riposztját Han már nem várta meg. Elmosolyodott magában, és visszaállította a lézerágyú automatikáját alapállapotba. Régi csempészcimborái közül egy sem szenvedhette, ha párja gyorsabb felfogású volt nála. Han azonban már a kezdet kezdetén elhatározta: csak efféle nőt vesz feleségül. A pajzshajó pilótája nem túlzott: majd tíz óra telt el, mire jelzett, hogy mehetnek. Eleresztett egy nem túlzottan udvarias megjegyzést, és visszafordult. Eleinte szinte semmi látnivaló nem akadt, de Han már rég eldöntötte: igenis kedveli a bolygók sötét oldalát. Háta mögül lépések zaja hallatszott. – Mi történt? – kérdezte Leia, ahogy elhelyezkedett a másodpilóta ülésében. – Bekerültünk a Nkllon árnyékába – biccentett Han az ablakon túlra. – Az imént láttam néhányat Lando bányái közül. Szerintem tíz, legfeljebb tizenöt perc múlva megérkezünk. – Aha – Leia a főképernyőn villódzó X-szárnyút tanulmányozta. – Beszéltél azóta Luke-kal? – Már órák óta nem. Azt mondta, fáradt, és megpróbál aludni. Nyilván Artu irányítja a hajót. – Ahogy mondod – bólintott Leia. Hangja változásából érzékelni lehetett, hogy Jediképességeit használja. – Szegény Luke nem alszik túl jól. Valami nyugtalanítja. – Valami már hónapok óta nyugtalanítja – emlékeztette Han. – Most is azt erezheted. – Nem, ez most valami más – rázta meg a fejét Leia. – Valami sokkal… nem is tudom, hogy mondjam. Sokkal szorongatóbb. – Visszafordult, és férjére nézett. – Winter szerint meg akarja beszélni veled. – Hát, eddig nem tette – vonta meg vállát Han. – Ne idegeskedj, drága! Ha megérik benne, majd elmondja. – Remélem… – A hercegnő visszafordult, s most már a hatalmas csillagközi tüneményt szemlélte. – Lenyűgöző. Feltűnt már neked, hogy a napkorona egy részét innen is látni? – Igen. De ne próbálj rávenni, hogy menjünk közelebb megnézni! – ingatta fejét a koréliai, mint aki sejti már, mi következik, – Ezek a pajzshajók nem díszkíséretül szolgálnak: a napsugárzás elég erős ahhoz, hogy egy-két másodperc alatt minden szenzorunkat kiégesse. A Falconból egy percen belül hamu maradna csak, semmi más. Leia csodálkozva felhúzta szemöldökét. – Először a Bespin, most a Nkllon. Emlékszel egyáltalán olyan időkre, mikor Lando nem ilyen őrük helyeken élt?

– Nemigen – vallotta be Han. – Ámbátor a Bespinen évekig dolgozott, mielőtt megszerezte a telepet. – Azt hiszem, látom a várost! Ott vannak a fényei – mutatta Leia. Han a jelzett irányba pillantott – Túl kicsi – mondta végül. – Szerintem inkább kint hagyott bányászvakondok. Legalább száz ilyen gépük lehet. – Ezeket hozta el a segítségünkkel a Stonehill-üzemből? – Nem. Azokat a rendszer külső régiójának tisztogatására használja – mondta Han. – A bányászvakondok plazmasugárzókkal felszerelt apró, kétszemélyes gépek. Nincs sok kecmec velük: amerre az ércet sejted, arra mész, a plazmasugár lyukat éget a földbe. A kívánt rögöket robotkarok gyűjtik a tárolóba. – Aha, most már emlékszem – biccentett Leia. – Ezeket a masinákat eredetileg aszteroidákon használták, nem igaz? – Nyert. Lando egyszer egy csomót talált belőlük, persze plazmasugárzók nélkül. Egyből a szívébe zárta őket. – Kíváncsi lennék, ezeket honnét szerezte… – Jobb, ha sosem tudjuk meg. A hírközlő megreccsent, majd felcsendült egy tiszta hang; – Azonosítatlan hajók, itt a nomádvárosi irányító! Leszállásuk az ötös és hatos pályára engedélyezve! – Na gyerünk – mormolta a koréliai. A Falcon fékezőrakétái felüvöltöttek, elnyomva minden más zajt. Odakinn apró modellnek látszott csupán a szintén ereszkedő X-szárnyú sziluettje. Egy döccenés, azután, ahogy a hajtóművek leálltak, csend. Megérkeztek. Szemközt Nomádváros körvonalai magasodtak. – Mesélj még! – unszolta férjét Leia. – Mesélj még Lando őrült lakhelyeiről! Azután elhallgattak mindketten. Még Han is, pedig ő jobban fel volt készülve a látványosságra. Az eléjük táruló kép igazán lenyűgöző volt. A bányaközpont úgy nyújtózott előttük, mint holmi irdatlan, sokpúpú, milliónyi szemű egzotikus élőlény. Eltörpültek mellette a nagy ércszállítók; az apró libbenők, kiszolgálóhajók rovarok gyanánt dongták körül. Jó néhány másodpercnek kellett eltelnie, míg Han meg tudta különböztetni a városszörnyeteget és a hozzá tartozó külső részeket: a régi csatacirkálót a legtetején, a negyven zsákmányolt birodalmi lépege tőt odalent. Repülésirányító és teherszállító szerkezetek mindenütt. És az egész mozgott. A város, összes tartozékával egyetemben, kúszott. A hírközlő megint megszólalt: – Azonosítatlan hajó! – csendült egy ismerős hang. – Üdvözöljük Nomádvárosban! Hogy is állunk azzal a szabak-partival? Han arcán jellegzetes, féloldalas, kissé gunyoros mosoly suhant át. – Üdv Lando! Épp rólad beszéltünk. – Egy szót se többet: kitalálom! – nevetett a felkelés hőse. – Az üzleti ügyeimet taglaltátok. – Valahogy úgy – hagyta rá Han. – Nincsenek különleges óvintézkedések? – Semmi különös – biztosította Lando. – Csak néhány kilométernyit haladunk óránként. Egyébként Luke ül abban az X-szárnyúban? – Személyesen – felelte a fiatal Jedi, mielőtt Han szóhoz jutott. – Lando, ez egyszerűen lenyűgöző! – Várj, míg meglátod belülről! Pont látogatási időben jöttetek. Leia és Csubi veletek vannak? – Naná! – kiáltotta Leia.

– Figyelj Lando, nem egyszerűen látogatóba jöttünk – vágta ki Han. – Egy kis segítség kéne. – Hát persze – felelte Lando. Hangjában egy pillanatig tétovaság érződött. – Állok rendelkezésetekre. Csak hát… Itt ülök a központi irányítóban, egy meglehetősen bonyolult műveletre felügyelek éppen. Kiküldők értetek valakit a leszállópályákhoz. Egy-kettőre felkísérnek. Ne feledjétek, hogy odakint nincs légkör, tehát csak akkor induljatok, ha meggyőződtetek arról, hogy a libbenő hermetikusan dokkolt. – Oké – nyugtatgatta Han. – Biztos vagy benne, hogy a fogadóbizottság megbízható figurákból áll? Rövid szünet. – Vagy úgy… – mondta Lando végül. – Valami gond van…? A megkezdett mondat félbemaradt, helyette elektronikusan modulált zajok hallatszottak a hírközlőből. – Mi történt? – hökkent meg Leia. – Valami zavarja az adást – dünnyögte Han. A zajok felerősödtek, mire a koréliai kikapcsolta a készüléket, és a belső hírközlőn a vukit hívta. – Csubi, rosszat sejtek. Tűnjünk el innét! Válaszul öblös üvöltés harsant. Han visszafordult a rádióhoz. – Figyeld a radart! – utasította Leiát. – Azonnal szólj, ha valami közeledik. – Rendben – bólintott a hercegnő. – Te mit csinálsz? – Megpróbálok egy tiszta frekvenciát találni. – Han eltérítette a Falcont az érkezés vektoráról, gondosan meggyőződött arról, maradt-e elég helyük. A hírközlő hangerejét egészen alacsonyra állította. Volt néhány frekvenciakereső és keverő trükkje: adászavarok esetén folyamodott hozzájuk. A kérdés csupán az volt, lesz-e elegendő ideje végigpróbálni őket. Hirtelen – a vártnál sokkal hamarabb – Lando hangja csattant: – …métlem; minden vételképes hajó jelentkezzen be! – Lando, itt vagyunk! – szólt közbe Han. – Mi a fene történt? – Nem tudom biztosan – felelte Lando. Érezhetően zavarban volt. – Lehet, hogy a megélénkült napfolttevékenység zavarja a kommunikációt. Előfordul olykor. De a jelek nem épp erre mutatnak…. Hangja elhalt. – Mi van? – üvöltötte Han. A túloldalról inkább szisszenés, semmint sóhaj hallatszott. Azután egy mély lélegzetvétel. – Birodalmi csillagromboló – nyögte Lando. – Gyorsan közelít a bolygó árnyékában. Han felpillantott, tekintete megállapodott Leia halálra vált arcán. – Megtaláltak – suttogta alig hallhatóan.

TIZENHARMADIK FEJEZET – Látom Artu, látom! – kiáltotta Luke. – A csillagrombolóval majd én foglalkozom, te csak a zavarással próbálj csinálni valamit! A kis robot megeresztett egy ideges csipogássorozatot, azután elnémult, s feladatára koncentrált. Szemközt a Millennium Falcon felemelkedett, és távolodni kezdett. Luke remélte, Han tudja, mit csinál. Harckészültségbe helyezte az X-szárnyú minden fegyverrendszerét, majd ő is megemelte gépét. Leia? – kiáltotta némán. Húga nem szavakkal, csupán haraggal és rémülettel felelt. Tarts ki, veletek vagyok! – üzente a fiatal Jedi, és elméjével megpróbált akkora adag nyugalmat sugározni, amekkorát csak tudott.

Nyugalmat, amit pedig – ezt be kellett ismernie – maga sem érzett. A csillagromboló nem aggasztotta túlságosan: ha Lando nem túlzott a napsugárzás erejével kapcsolatban, nemigen lesz gondjuk a birodalmi hadihajóval. A TIE vadászok azonban tökéletes védelmet élveznek hangáraikban, és amint a repülő erőd a Nkllon árnyékába ér, rögvest felszállhatnak. Hirtelen abbamaradt a statikus recsegés. – Luke? – Megvagyok – szólt a fiatal Jedi. – Van valami tervetek? – Azt reméltem, neked van – felelte Solo szárazon. – Mintha túlerőben lennének a barátaink. – Vannak Landónak vadászgépei? – Összetrombitált minden elérhető járgányt, de a város köré akarja őket csoportosítani. Attól tartok, a legénysége nem túl tapasztalt. – Eszerint mi leszünk a roham élharcosai – állapította meg Luke. Emlékkép tűnt elő: hat esztendeje egyedül hatolt be Jabba palotájába a Tatuinon. Az Erőt használta a gamorrai őrök ellen. – Próbáljuk meg – mondta Hannak – Előre megyek, és az Erővel összezavarom őket, Lelassítom a TIE-pilóták reflexeit, amennyire csak tudom. Kövessetek a Falconnal, és fedezzetek! – Hangzik olyan jól, mint bármi más… – dünnyögte a koréliai. – Maradj közel a felszínhez, oké? Némi szerencsével le tudjuk csalogatni őket. – De ne repülj túl alacsonyan! – aggodalmaskodott Leia. – Ne feledd, hogy nem tudsz egyszerre mindenre koncentrálni! – Vigyázok magamra – biztosította Luke. Egy utolsó pillantást vetett a műszerekre. Igazi Jediként ez lesz az első űrcsatája. Vajon mihez kezdtek volna ilyen szituációban a Régi Köztársaság Jedi-lovagjai? És egyáltalán: vajon harcoltak így? – Már jönnek is! – figyelmeztette Han. – Most szálltak fel hangárjaikból. Úgy tűnik, csak egyetlen raj. Túl biztosak a dolgukban… – Meglehet. – Luke döbbenten figyelte a nagyfelbontású radar kínálta képet – Milyen hajók jönnek velük? – Nem tudom – ismerte be Han. – Egész nagyok. Talán csapatszállítók. – Reméljük, nem azok… – Az előkészületek elözönlési kísérletre utaltak, nem afféle rajtaütésre, amely legutóbb a Bpfassh térségében fordult elő. – Figyelmeztessétek Landót! – Leia most beszél vele. Felkészültél? Luke nagy levegőt vett. A TIE vadászok három négyszöget formáltak, és egyenesen feléjük tartottak. – Kész vagyok – felelte, és elhúzott két kart. – Oké. Akkor gyerünk! Az első raj sebesen jött. Luke félig lehunyta szemét; az X-szárnyú irányítását reflexeire bízva kinyúlt az Erővel. Különös meglepetés érte. Különös és nem kevéssé kellemetlen. Megérinteni egy elmét, kommunikálni vele egy dolog… és megint más, ha manipulálni akarja. Ugyanazt érezte, amit Jabba palotájában, az őrökkel farkasszemet nézve – ám Han miatt érzett aggodalma akkor elnyomta ezt az érzést. Most rá kellett döbbennie, hogy jóval nehezebb lesz a dolga. Talán mert ez a trükk – noha önvédelemből alkalmazza – minden másnál közelebb viszi a Sötét Oldalhoz… Vajon Yoda és Ben miért nem figyelmeztették erre soha? Vajon mi mindenre kell még a maga erejéből rájönnie? Luke? A hang megzavarta, s az X-szárnyú megbillent. A hang továbbra is ott visszhangzóit az agyában.

– Ben? – kiáltotta hangtalanul. Nem úgy rémlett, hogy Kenobit hallja. De ha nem ő szólt, akkor kicsoda? El kell jönnöd hozzám, Luke – csendült ismét a hang. El kell jönnöd hozzám! Várlak! Ki vagy? – tudakolta Luke. Fokozottan koncentrált, már-már hajója biztonságát veszélyeztette. A hang gazdája azonban messze volt, s Luke nem tudott a nyomára bukkanni. Merre vagy? Meg fogsz találni! – Luke érezte, hogy a kapcsolat akarta ellenére gyenge. Meg fogsz találni… és akkor a Jedik ismét hatalmasak lesznek. Addig is: az Erő legyen veled. Várj! – Ám a hang és gazdája elmerült a végtelenben. Luke összeszorította fogát, keserűség áradt szét benne… azután végre felfogta, hogy egy jóval ismerősebb hang is a nevén szólítja. – Leia? – kérdezte. Torka száraz volt, alig tudott megszólalni. – Luke! Nincs bajod? – érdeklődött idegesen a hercegnő. – Minden rendben – felelte a Jedi. Kezdett feleszmélni. – Mi a gond? – Veled mi van? – vágott közbe Han. – Mindet hazavágtad, vagy mi a fene? Luke kinézett – és megdermedt a csodálkozástól. A támadó TIE vadászok eltűntek, nyomuk sem látszott. A radar pedig arról adott információt, hogy a csillagromboló elhagyta a Nkllon árnyékát; gyorsan távolodik a bolygó gravitációs teréből, hogy mihamarabb átléphessen a hipertérbe. Valahol hátul két apró nap gyúlt ki; Lando két pajzshajója érkezett megkésve, hogy besegítsen. – Vége? – kérdezte Luke értetlenül. – Mindennek – nyugtatta meg Leia. – Két vadászt még elkaptunk, mielőtt visszafordultak. – Mi lett a csapatszállítókkal? – Odébbálltak a TIE vadászokkal együtt – mondta Han. – Azt sem tudjuk, mit akarhattak itt. A csata közben rövid időre szem elől vesztettük őket, De úgy tűnt, nem közelítették meg túlságosan a várost. Luke nagy levegőt vett, s az X-szárnyú kronométerére pillantott. Akárhogyan is, legalább fél óra kiesett az emlékezetéből. Ez a különös Jedikontaktus tartott volna ennyi ideig? Van itt valami, amin el kell töprengenie. Nagyon alaposan. A parancsnoki híd főképernyőjén a Nkllon nem látszott sokkal nagyobbnak és fényesebbnek bármely más napnál – azután a Judicator átlépett a hipertérbe. – Elszakadtak, admirális – jelentette Pellaeon, miközben hátrapillantott Thrawnra. – Rendben. – A főadmirális éppen egy másik képernyőt tanulmányozott ráérősen. Az Agentha-rendszertől ilyen távolságban már semmitől sem kellett tartaniuk. – Tehát… – dőlt hátra a székében. – …hogy is állunk, C'baoth mester? – Teljesítették a küldetést. – C'baoth ajka körül különös, fáradt mosoly játszott. Elhoztak ötvenegy vakondbányászt, ahogy parancsolta, admirális. – Ötvenegy – ismételte Thrawn. – Remek. Nem volt semmi probléma az irányításukkal? C'baoth az admirálisra meredt, – Teljesítették a küldetésüket – mondta megint – Hányszor fogja még ugyanezt a kérdést feltenni? – Amíg kielégítő választ nem kapok – replikázott hűvösen Thrawn. – Amíg az arca azt mutatja, hogy problémái támadtak. – Semmi nehézségem nem volt, Thrawn főadmirális – közölte C'baoth. – Amit láthattak, csupán beszélgetés volt. – Elhallgatott, arcán ismét felderengett az iménti mosoly. – Luke Skywalkerrel társalogtam. – Mit beszél? – sziszegte Pellaeon. – A hírszerzés jelentései szerint Skywalker… Thrawn egy legyintéssel félbeszakította. – Beszéljen, C'baoth!

Az öregember a monitorok felé intett. – Skywalker ott van, Thrawn főadmirális. Épp a Judicator előtt érkezett Thrawn vörös szeme felvillant. – Skywalker a Nkllonon van? – Hangja veszedelmesen, halkan szólt. – A csata sűrűjében – mondta C'baoth nyugodtan. – És maga nem szólt erről egy szót sem? – kérdezte Thrawn vészt jóslóan. C'baoth képéről lehervadt a mosoly. – Megmondtam már, admirális: hagyják békén Skywalkert! Én majd megszerzem – ügy és akkor, amikor én jónak látom. Az egyetlen, amire szükségem van, hogy teljesítse ígéretét, és vigyen a Jomarkra. Egy néma pillanatig Thrawn a Jedi-mestert tanulmányozta, szemében vörös fények villództak, arca kőmerevvé vált; semmit sem lehetett leolvasni róla. Pellaeon visszafojtotta lélegzetét. – Túl korai még – mondta végül az admirális. C'baoth felszisszent. – Miért? Talán túl hasznosnak találja a képességeimet? Nem nélkülözhet? – Nem csak erről van szó – szögezte le jéghideg hangon Thrawn. – Egyszerű a magyarázat: a maga felbukkanásának híre még nem terjedhetett el. Ügynökeinknek nem volt elég idejük. Amíg biztosra nem vehetjük, hogy Skywalker tudja, hol találhatja, addig nincs értelme, hogy ott vesztegesse az idejét. Különös, álmodozó kifejezés ült ki C'baoth arcára. – Tudni fogja, hol keressen, Thrawn főadmirális. Bízzon bennem: tudni fogja. – Mindig bízom önben – jegyezte meg Thrawn kissé gúnyosan. Kezével megütögette a szék lábához szíjazott ysalamirik ketrecét, csak hogy emlékeztesse a Jedi-mestert, mennyire bíznak benne. – De akárhogyan is, a saját idejét vesztegeti csupán. Pellaeon kapitány! Mennyi idő alatt javíthatják ki a Judicator sérüléseit? – Legkevesebb néhány nap kell hozzá, admirális – felelte Pellaeon. – A károk mértékétől függően azonban akár heteket is igénybe vehetnek a munkálatok. – Értem. Akkor most elébe megyünk. Maga gondoskodik arról, hogy mindent tökéletesen kijavítsanak, azután a Jomarkra viteti C'baoth mestert, Remélem, így megfelel – fordult az öregemberhez. – Igen – bólintott a Sötét Jedi, – Most pedig pihenni térek, Thrawn főadmirális. Küldjön értem, ha szüksége lesz rám. – Mi sem természetesebb… – Thrawn figyelte, ahogy az öreg lassan, elgondolkodva végiglépdel a hídon. Az ajtó halk szisszenéssel feltárult. C'baoth eltűnt. A főadmirális nyomban Pellaeon felé fordult. A kapitány megpróbálta palástolni ijedelmét – szerény sikerrel. – Pályaadat-számításokat kérek, kapitány – utasította hűvösen Thrawn. – Számítsák ki a legrövidebb útvonalat Nkllonról a Jomarkra, figyelembe véve a legnagyobb sebességet, amire egy hiperhajtóművel felszerelt X-szárnyú vadász képes! – Igenis, admirális… – Pellaeon azonnal továbbította a parancsot a navigációs részlegnek. – Úgy gondolja, hogy Skywalker odamegy? Thrawn merőn kapitányára nézett. – A Jediknek módjukban áll, hogy irányítsanak másokat, kapitány. Még ilyen hatalmas távolságokból is. Lehetséges, hogy ez történt az imént. Már ha ezek a praktikák működnek egy másik Jedivel szemben is… – Lehunyta szemét. – Meglátjuk, Pellaeon, meglátjuk. Mégpedig hamarosan. – Értem, uram. – Pellaeon a monitorán megjelenő adatokra sandított. – C'baoth még akkor is Skywalker előtt ér a Jomarkra, ha az utóbbi azonnal elindult a Nkllonról.

– Biztos vagyok benne, hogy rögvest nekivágott, kapitány – mondotta Thrawn. – Amit én akarok, egy kicsit bonyolultabb ennél. Letesszük C'baothot a Jomarkon, azután visszamegyünk arra az útvonalra, amerre Skywalkernek haladnia kell. És kiválasztunk egy pontot, ahol bevárjuk – úgy húsz fényévnyire a bolygótól. Pellaeon meglepődött. Thrawn arckifejezése láttán végigfutott a hátán a hideg. – Attól tartok, nem értem, uram – nyögte ki végül. A parázsló tekintet megpihent rajta. – Pedig igen egyszerű, kapitány. Azt hiszem, itt az ideje, hogy móresre tanítsuk dicsőséges, tévedhetetlen Jedimesterünket. Pellaeon előtt hirtelen megvilágosodott a terv. – Tehát megvárjuk Skywalkert, mi fogjuk el, majd átadjuk C'baoth-nak… – Ahogy mondja, kapitány – biccentett Thrawn. – És amikor elfogtuk, eldöntjük, vajo n átadjuk-e… – tekintete fellángolt – …vagy egyszerűen megöljük! Pellaeon gyomrába jeges kézzel markolt a rémület. – De hiszen megígérte C'baothnak, hogy az övé lehet! – Legfeljebb felülbírálom az ígéretemet – felelte halálos nyugalommal Thrawn. – Skywalker egymagában is veszedelmes hatalommal bír. Csupán ezért is megfontolandó a likvidálása. Ha ő nincs, C'baoth könnyebben a maga oldalára állíthatja a húgát, és persze a születendő Jedi ikreket. Pellaeon az ajtóra meredt, melyen át C'baoth távozott az imént. Remélte, hogy az öreg semmilyen módon nem hallhatja őket. – Meglehet, C'baoth maga kíván szembenézni azzal a kihívással, amelyet egy másik igazi Jedi jelent – jegyezte meg óvatosan. – Számtalan kihívással szembenézhet még, mire visszaállítjuk a Birodalom régi dicsőségét. Tartogassa a többire az erejét és ravaszságát! – Thrawn visszafordult a monitorok felé. – Különben is, C'baoth azonnal megfeledkezik majd Skywalkerről, ha megkapja a húgát meg a gyermekeket. Pellaeon elgondolkodott. C'baoth tervei Skywalkerrel igen komolynak tűntek. Az öregember mindezidáig elég makacsnak bizonyult. – Szerény véleményem szerint jobban járnánk az eleven Skywalkerrel, admirális úr – mondta. – Elképzelhető, hogy Skywalker halála miatt C'baoth visszatér a Waylandre. Thrawn felpillantott. – Érdekes felvetés, kapitány. Roppant érdekes. S meglehet, igaza van. Akárhogyan is, Waylandtől távol kell tartanunk a mestert. Legalábbis addig, míg üzembe nem helyezzük az összes Spaartihengert, és amíg be nem gyűjtjük a szükséges mennyiségű ysalamirit. – Halványan elmosolyodott. – Elképzelhető, hogy a reakciói nem lesznek kedvünkre valók. – Egyetértek, uram – bólintott Pellaeon. Thrawn elhúzta száját. – Rendben van, kapitány. Elfogadom az érveit, – Visszaereszkedett székébe. – Itt az ideje, hogy induljunk. Készítse fel a Chimerát hiperugráshoz! Pellaeon a főkonzolhoz lépett. – Igenis, uram! Közvetlen pályát kíván a találkozási ponthoz? – Teszünk egy apró kerülőt előbb. Körbenézünk az Agentha-rendszerben a szokásos kivezető pályák mentén, kidobunk egy pár kémrobotot a pajzshajók mellett, hátha figyelemmel kísérhetjük Skywalker indulását. Azután elmegyünk egy kicsit távolabb. – A holografikus főképenyőre pillantott. – Ki tudja… Amerre Skywalker jár, esetleg megleljük a Millenium Falcont is. Akkor pedig a kezünkben lesznek. Mindannyian.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Ötvenegy! – dühöngött Lando Calrissian. Han és Leia a tárgyaló mély foteleiben ültek. – Ötvenegy a legjobb, tökéletesen rendbehozott vakondbányászaim közül. Ötvenegy! Az üzemkész géppark majd fele! Fel tudjátok fogni…? A bányagépeim felét meglovasították! A fotelek egyikébe vetette magát, azután felugrott; nem találta a helyét, fel s alá sétált a tárgyalóban. Hosszú, fekete palástja sötét lángnyelvként csapkodott mögötte, akárha viharos szél fújna. Leia már szóra nyitotta volna száját, hogy együttérzéséről biztosítsa, ám Han figyelmeztetően megszorította a karját. A koréliai éppen elégszer látta ilyennek Landót. Leia hallgatott hát, s figyelte, ahogy Lando sebzett vadállatként rója köreit a szobában. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül megállt, és rájuk nézett. – Elnézést – mondta zavartan. Leia mellé sietett, és a kezéért nyúlt. – Megfeledkeztem legelemibb vendéglátói kötelességeimről is. Hát, legyetek üdvözölve a Nkllonon! – Lehajolt, és gálánsan megcsókolta a hercegnő kezét, majd felegyenesedett, és az ablak felé intett. – Nos? Mit szóltok a kis birodalmamhoz? – Lenyűgöző – vallotta be Leia. – Hogy jutott eszedbe, hogy pont ide gyere? – Ezt a gondolatot már évek óta forgattam a fejemben – mosolyodott el a fekete bőrű férfi. Gyengéden talpra segítette Leiát, és az ablakhoz vezette, karját továbbra is a vállán nyugtatta. Mióta Hannal összeházasodtak, Leiának többször volt része hasonlóban – Calrissian mit sem változott első, felhővárosi találkozásuk óta. Összerezzent, mert tudta, hogy Solót rettenetesen idegesíti a dolog. Legalábbis általában. Most azonban úgy tűnt, észre sem vette. – A felhővárosi adatbankban találtam először leírást ilyen létesítményről. Lord Ecclessis Figg tervei voltak – folytatta Lando nyugodtan. A táj szinte észrevétlenül változott, ahogy a város lassan araszolt előre. Az elébük táruló látvány egy vitorláshajó panorámáját idézte. – A legtöbb használható fém a rendszerek forró belső bolygóin található. A Miseren vagy a Ugnaughton a bányászat az ördögnek való. Ezért vázolta fel Figg a mozgó bányászcentrum terveit. Üzemem a bolygó forgását követve mindig az árnyékos oldalon maradna – írta. Alighanem eszébe se jutott, hogy megépíthetné. – Nem lett volna praktikus – jegyezte meg Han, s közben Leia háta mögé lépett. – A Miser felszíne túl egyenetlen ahhoz, semhogy közlekedni lehessen rajta. Ott még lánctalpasok sem boldogulnak. Lando döbbenten pillantott barátjára. – Honnan tudsz te ilyeneket? Han lehajtotta fejét, hogy mosolyát elrejtse. – Egy egész délutánt töltöttem a birodalmi adatbankban, mikor Mon Mothmát megkérted, segítsen valami hasonló helyet találni. – Szép tőled, hogy segítettél… – Lando láthatólag meglepődött. – De mondjatok már valamit: mi folyik itt megint? – Meg kell várnunk, amíg Luke befut; együtt kell megbeszélnünk – vágott közbe gyorsan Leia, mielőtt Han válaszolhatott volna. Lando a koréliaira pillantott, mint aki csak most veszi észre Luke hiányát. – Hol késik egyáltalán? – Csak megmosdik és gyorsan átöltözik – vette oda Han. Egy apró leszállóegységet figyelt, mely épp most érkezett. – Az X-szárnyúak nem igazán összkomfortosak. – Valóban nem lehet kényelmes ilyen hosszú utat megtenni vele – értett egyet Lando, tekintetével követve Han pillantását. – Sosem tartottam túl jó ötletnek az ilyen kis hajók hiperhajtóművel való felszerelését. – Azért szeretném tudni, mit csinál ennyi ideig – szólalt meg hirtelen Han. – Van hírközlő ebben a szobában?

– Persze. Ott, a túloldalon – mutatott Lando a tárgyaló végében elhelyezett bárpultra. – Hívd a központot, ők majd megkeresik neked. – Aha, kösz – morogta Han a háta mögül. Félúton járt már. – Elég nagy a zűr, nem igaz? – kérdezte Lando halkan Leiától, tekintetével Hant követve. – Hát, nem kicsi – bólintott Leia. – Elég valószínű, hogy a csillagromboló miattunk jött ide. Lando elnémult egy pillanatra. – Segítségért jöttetek. – Nem kérdés volt, kijelentés. – Igen. A férfi mély lélegzetet vett. – Nos, megteszek mindent, ami tőlem telik… természetesen. – Köszönöm – felelte Leia. – Aha – bólintott Lando. Tekintete Hanról az ablakra vándorolt, s a kinti nyüzsgést kezdte figyelni. Arcán különös érzelmek tükröződtek. Meglehet, az járt az eszében, mi történt, amikor Han és Leia legutóbb fordult hozzá segítségért. Sosem bánta meg, hogy végül mégis segített nekik. Lando egy hang nélkül hallgatta végig az egész történetet. – Nem – felelte végül biztatóan. – Akárhonnan szivárgott is ki az információ, a Nkllonról biztos nem. – Hogy lehetsz ilyen biztos ebben? – érdeklődött Leia. – Mert nem tűztek ki vérdíjat a fejetekre – magyarázta Lando. – Vannak itt kétes alakok, az igaz, de mind csak a profitra utazik. Egyikük sem segítene puszta kedvtelésből a Birodalomnak. Egyébként miért rabolták el a vakondbányászaimat, ha egyszer titeket kerestek? – Hogy bosszantsanak. Talán… – töprengett Han. – Mi másért lopnának vakondbányászokat? – Megfogtál – ismerte be Lando. – Nem tudom. Lehet, hogy gazdasági nyomást akarnak gyakorolni ránk, vagy egyszerűen csak az Új Köztársaság vállalkozóit kívánják lehetetlenné tenni. Akárhogyan is, a tények tények maradnak. Hogy pontosítsunk: a bányagépeket vitték el, és nem titeket. – Biztos vagy benne, hogy nem tűztek ki vérdíjat a fejünkre? – kérdezte Luke. Leiának csak most tűnt fel, hogy bátyja – fénykarddal a kezében – barátai és a terem egyetlen ajtaja közé állította foteljét. Láthatólag nem érezte magát olyan biztonságban, mint a többiek. – Ha így lenne, biztosan tudnék róla – magyarázta Lando némiképp megbántottan. – Hogy tisztelnek, még nem jelenti, hogy hülyére vesznek. Mindent tudok. – Mondtam, hogy vannak kapcsolatai – intett békéltetőén Han. – Na jó. Kik azok, akikben megbízol, Lando? – Hát… – Csuklórádiójának csipogása elnyomta a többit. – Elnézést – pillantott barátaira Calrissian bocsánatkérően. A díszes csuklópántból kompakt adóvevő bújt elő. – Igen? Valaki jelentett valamit, ám túl halkan ahhoz, hogy bármelyikük is hallhassa. – Miféle hírközlő? – sápadt el Lando. A beszélő tovább folytatta. – Rendben. Utánanézek. Addig folytassák a kutatást! Kikapcsolta a rádiót – az halk zümmögéssel visszacsúszott a karperecbe – azután feléjük fordult. – A kommunikációs részlegem – vágott bele. – Bemértek egy kis hatósugarú adót, mely igencsak különös frekvencián dolgozik… és ebből a tárgyalóból sugároz. Leia hallotta, hogy Han felpattan a háta mögött. – Miféle adóról fecsegsz?

– Valószínűleg ez lesz az – magyarázta Luke. Felállt, előhúzott egy henger alakú, különös tárgyat, s Landónak nyújtotta. – Meg akartam kérdezni, ismered-e. Lando átvette a hengert, és vizsgálgatni kezdte. – Érdekes – dünnyögte az idegen írásjeleket böngészve. – Évek óta nem láttam hasonlót. Legalábbis ebben a formában nem. Hogy került hozzád? – Egy mocsárban találtam, azaz… szóval Artu bukkant rá. Elég messziről érzékelte, de nem tudta megmondani, mire szolgál. – Az adó tehát megvan – mormolta Lando, – Különös, hogy még működik. – Mit sugároz? – érdeklődött vészjósló nyugalommal Han. Tekintete egy támadó kígyóéra emlékeztetett. – Csupán tájolójelet – nyugtatta meg Lando. – Nagyon kicsi a hatósugara, bolygóközinek semmiképp se mondanám. Luke-ot aligha követi miatta bárki is, ha erre gondolsz. – Tudod, mi ez? – firtatta Luke. – Persze – felelte Lando. Leült, és hátradőlt a fotelban. – Egy régi jeladó. A klón háborút megelőző időkből, ha nem tévedek. – Jeladó? – hökkent meg Luke. – Úgy érted, navigációs távirányító? – Pontosan – bólintott Lando. – Illetve ennél azért egy kicsit több. Ha van egy teljes SLV-rendszerrel felszerelt hajód, akkor ennek segítségével egyszerű irányítási parancsokat adhatsz neki. A hajó megközelít téged, amennyire csak tud, automatikusan kikerülve mindent, ami az útjába kerül. Némelyik ilyen kis gép még arra is képes, hogy felvegye a harcot az elfogó vadászgépekkel. Méghozzá felettébb kielégítő eredménnyel. – Az emlékek megborzongatták. – A Falconnak is hasznára válna most egy ilyen, ha nem tévedek, – Miért nem szereled fel vele akkor a saját hajódat, a Katanát? – incselkedett vele Han. – Nem tagadom, védelmi berendezésekre valóban szükség van – vonta meg vállát Lando. – Mégsem mernék egy Katana méretű hajót automatákra bízni: ez csak a lehetséges problémák számát növelné meg, stimmt? Azok a korlátozott teljesítményű SLV-rendszerek, amelyeket a szállítók és a pajzshajók használnak, épp elég biztonságosak. – Használtál ilyen SLV-rendszert a Felhővárosban is? – kérdezte Luke. – Artu azt mondja, látott téged akkor egy ehhez hasonló jeladóval. – A saját hajómon volt minden – magyarázta Lando. – Azt akartam, hogy semmi ne érjen készületlenül. – Elhúzta a száját. – Vader emberei minden bizonnyal megtalálták és hatástalanították, amíg rátok vártam – a hajó nem jött, amikor hívtam, az egyszer biztos. Azt mondod, ezt egy mocsárban találtad? – Igen – bólintott Luke, és Leiára nézett. – A Dagobán. Leia elszörnyedve meredt bátyjára. – Dagoba? Az az a bolygó, ahová a Sötét Jedi menekült a Bpfasshról! – Ahogy mondod. – Luke megkocogtatta ujjával a jeladót. – Ez minden bizonnyal az övé volt. – Akárki elhagyhatta, a klón háborúk előtt – vetette közbe Lando. – Meglehetősen zavaros idők jártak akkoriban, és a zűrzavar legkevesebb egy évszázadon át tartott. – Nem! – Luke a fejét rázta. – Ezt a mi Jedink hagyta hátra. A barlang, ahol találtam, még mindig a Sötét Oldal hatalmában áll. Az sem kizárt, hogy éppen ott halt meg. Egy hosszú percig mindannyian hallgatásba burkolóztak. Leia a bátyját figyelte. Erezte, hogy gondolatainak felszíne alatt új elhatározások érlelődnek. A jeladó megtalálásán kívül valami más is történhetett a Dagobán. Valaminek, ami hamarosan tovább űzi Luke-ot a Nkllonról… Az ifjú Jedi felpillantott, amint megérezte Leia elméjének érintését.

– Ha jól emlékszem, Lando csempész kapcsolatairól kezdtünk beszélgetni – törte meg a csendet. Az üzenet egyértelmű volt: nem kíván a Dagobán történtekről társalogni. – Na igen – bólintott a koréliai. Gyorsan átlátta a helyzetet. – Szeretném tudni, hogy a csirkefogó barátaid közül kikben bízol meg. – Ez attól függ, hogy mit akarsz rájuk bízni. Han tekintete Landóéba mélyedt. – Leia életét. Csubakka döbbenten hördült fel az asztal túloldalán. Lando szája tátva maradt, csak szemét forgatta rémülten. – Te viccelsz! Han merőn nézte. – Láthattad, hogy a birodalmiak folyvást a sarkunkban lihegnek. Szükségünk van egy nyugodt helyre, ahol elrejtőzhetünk, amíg Ackbar admirális előkeríti a hírforrásukat. Leiának azonban eközben muszáj figyelemmel kísérnie a coruscanti eseményeket. Ami annyit jelent, hogy rá kell hangolódnunk egy diplomáciai állomásra, méghozzá észrevétlenül. – A diplomáciai állomás kódolt adást jelent… – tűnődött Lando. – Az észrevétlen ráhangolódáshoz pedig program törő kell. – Olyan programtörő, akiben megbízol. Lando felszisszent, majd megcsóválta fejét. – Sajnálom, Han, nem ismerek olyan komputerzsokét, akiben ennyire megbíznék. – Olyan csempészeket sem ismersz, akiknek van ilyen összeköttetésük? – És akikben bízok? – Lando elhúzta a száját. – Nemigen. Az egyetlen, aki egyáltalán szóba jöhet, egy csempészfőnök. Név szerint Talon Karrde. Akikkel eddig beszéltem, mind azt mondták róla, hogy üzleti dolgokban nagyon becsületes. – Találkoztál már vele? – érdeklődött Luke. – Egyszer – felelte Lando. – Igazán higgadt fiú. Számító, de szolgálatkész. – Halottam én is Karrdé-ról – vetette közbe Han. – Pár hónappal ezelőtt, amikor régi kapcsolatokat próbáltam feléleszteni. Dravissal – emlékszel Dravisra, ugye? – beszélgettünk. Ő mondta, hogy Karrde szervezete a legnagyobb mostanság. – Lehet – tárta szét karját Lando. – De nem hasonlít Jabbához: nem kürtöli világgá a hatalmát. Abban sem vagyok biztos, hogy hol a bázisuk. Pontosan talán csak az övéi, a szövetségesei tudják. – Már ha vannak szövetségesei egyáltalán – mormolta Han. – A legtöbbjüknek nincs. – Hát, ez azért kockázatos – dünnyögte Lando. – Nem tudom, Han. Meghúzhatnátok magatokat itt is, csakhogy nincsenek meg az eszközeim egy igazán komoly támadás visszaverésére… – Töprengve meredt a semmibe. – Hacsak… Ki kell találnunk valami okosat. – Mire gondolsz? – Eláshatjuk magunkat például. Az egész várost. – Lando szemében a vidámság szikrái villództak. – Meg tudjuk csinálni. Néhány óra múltán az egész vidék napfényben fürdik. Nincs az a birodalmi, aki képes értetek jönni ide! Han megcsóválta a fejét. – Túl kockázatos. Ha bármi probléma adódik, mi sem tudunk segítséget kérni. – Csubakka halkan felmordult, s hatalmas szőrös mancsával átölelte a koréliait. – Nem olyan veszélyes ez, amilyennek elsőre tűnik! – erősködött Lando. – Be tudjuk csukni a boltot úgy, hogy semmi baj ne legyen. – Mekkora a Nkllon forgási sebessége? – kérdezte Leia. Csubakka egyre morgott, mint egy rosszul beállított motor, de halkabban annál, hogysem bárki megérthesse. – Nem több kilencven standard napnál – válaszolta készséggel Lando.

– Ami azt jelenti, hogy Coruscantról legalább negyvenöt napig el vagyunk vágva. Hacsak nincs olyan nagy hatósugarú rádiód, amely direkt napsugárzásban is működik… Lando megrázta a fejét. – A legjobb is egy perc alatt szénné égne. – Akkor sajnos… – A hercegnő megakadt, mert háta mögött Han megköszörülte torkát. – Csubinak van egy terve – mondta. Hangját különös érzelmek telítették. Mindannyian rápillantottak. – Tehát? – sürgette Léte. Han elhúzta a száját – Azt mondta, ha akarod, elvisz a Kashyyykre. Leia a vukira nézett. Mikor megszólalt, hangja tele volt szeretettel. – Úgy hallottam, a vukik nem kedvelik az emberi látogatókat világukon. Csubakka válasza megfeleli Han várakozásainak. Ámbátor a koréliai maga sem tudta akarja-e ezt az egészet. – A vukik barátságosak voltak az emberekhez egészen addig, amíg a Birodalom meg nem próbálta rabszolgasorba süllyeszteni őket – magyarázta. – Akárhogy is, nem lesz nehéz megoldani, hogy a látogatásod titokban maradjon. Alig néhányan fognak tudni róla. Te, Csubi, no meg az Új Köztársaság képviselője. – Feltéve, ha elmegyek bemutatkozni a köztársasági képviselőnek – jegyezte meg Leia. – A képviselő is vuki lesz – nyugtatta meg Han. – És ha elfogadnak védencüknek, akkor sosem fognak elárulni. Leia férje arcát tanulmányozta. – Jól hangzik. Akkor most bökd ki szépen, neked miért nem tetszik? Han szomorúan elmosolyodott. – A Kashyyyk nem tartozik a galaxis legkiesebb planétái közé – dünnyögte. – Különösképp a te számodra. Fákon kell élned, néhány száz méternyire a föld felett… – Ott lesz Csubakka – emlékeztette Leia. Ám azért az ő hátán is végigfutott a hideg. Épp elég történetet hallott a Kashyyyk veszedelmeiről. – Számtalanszor rábíztad már az életedet, miért ne bízhatnád most rá az enyémet is? A koréliai kényelmetlenül fészkelődött. – Ez azért más. Miért nem mégy te is vele? – tudakolta Luke. – Akkor teljes védelmet élvezne. – Aha – morogta Han. – Én is ezt terveztem, de Csubi szerint jobban járunk, ha különválunk. Ő elviszi Leiát a Kashyyykra; én a Falconnal repkedek, és igyekszem úgy tenni, mintha velem lenne. – Ésszerűnek tűnik – bólintott Lando. Leia a bátyjára pillantott, majdnem előállt javaslattal – azután inkább nem szólt semmit. Luke arckifejezése arra intette, ne is kérje, hogy tartson vele. – Jól megleszünk ketten Csubival – csillapította hát Hant, és megszorította a kezét. – Ne aggódj! – Hát, azt hiszem, ezt megbeszéltük – mondta Lando. – Csubi, természetesen viteted az én hajómat. Egyébként… – elgondolkodva a koréliaira nézett – …ha akarsz magadnak társaságot, Han, én szívesen veled tartok. Hogy, hogy nem, Han még mindig boldogtalannak érezte magát. – De csak ha komolyan akarod…. – Mi az hogy! – bólintott Lando. – A Nkllonról együtt szállunk fel. Amúgy is terveztem egy kis kiruccanást a külső rendszerekbe: íme az indok. Ha egyszer a pajzshajó védelmében leszünk, Leia meg Csubi átszállnak az én hajómra, aztán huss! Soha senki nem jön rá, hogyan csináltuk. – Han jelentkezzen Leia helyett Coruscanton? – kérdezte Luke.

Lando csibészesen elmosolyodott. – Ennél azért egy kicsit ügyesebbek leszünk. Thripio veletek van? – A Falconon segít Artunak kijavítani a károkat – mondta Leia. – Miért? – Mindjárt meglátjátok – titokzatoskodott Lando, azután felállt. – Egy kis időbe kerül, de azt hiszem, megéri. Gyerünk, kerítsük elő a főprogramozómat! A főprogramozó apró emberke volt, álmodozó, nagy kék szemekkel, arcába lógó ősz hajtincsekkel. Tarkójába a legmodernebb kiberblokkok egyikét építették. Luke némán hallgatta, ahogy Lando körvonalazza a feladatot, és ott maradt, míg meg nem győződött róla, hogy az előkészületek hiba nélkül folynak. Azután óvatosan, hogy senkit meg ne zavarjon, visszatért a neki kijelölt lakosztályba. Még egy óra múlva is ott görnyedt a használhatatlannak tűnő holografikus csillagtérkép felett, kétségbeesetten igyekezett megtalálni valamit, aminek hollétéről elképzelései sem igen voltak. – Szóval itt vagy! – lépett a szobába Leia. Egy futó pillantással felmérte, mit csinál a bátyja. – Azon tanakodtunk, hová tűnhettél. – Meg kell találnom valamit – magyarázta kedvetlenül Luke. – Végeztetek már? – Csak az én részemmel – mondta Leia, azután kihúzott egy széket, és rátelepedett. – Most a kontrollprogramot illesztik össze. Utána jön Thripio menete. Luke lehajtotta a fejét. – Az egész sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint amilyen valójában. – Ó, csak az alapprogramozás! – Leia tűnődve figyelte testvérét. – A program beillesztése sokkal körülményesebb lesz, ezt nagyon óvatosan lehet csak végrehajtani, nehogy Thripio személyisége megsérüljön. – Megint bátyjára tekintett, majd pillantása átvándorolt a csillagtérképre. – Azért jöttem, hogy megkérdezzelek, nem lenne-e kedved velem jönni a Kashyyykra – nyögte ki végül, nagyon ügyelve arra, hogy semmiféle érzelmet ne áruljon el a hangja. – De úgy látom, valami mást forgatsz a fejedben. Luke bólintott. – Nem akarlak elhanyagolni, Leia. Szavamra nem. – Igyekezett hinni is abban, amit mond. – De valamit el kell intéznem, amivel többet segítek rajtad és az ikreken, mintha ott lennék melletted a Kashyyykon. – Persze – sóhajtotta Leia, belenyugodva a megváltoztathatatlanba. – Elmondod, hová mégy? – Magam sem tudom még – vonta meg vállát Luke. – Valahogy meg kellene találnom, de azt sem tudom, hogyan kezdjek hozzá. – Tétovázott. Eltűnődött, vajon mennyire volt világos, amit idáig elmondott. Végül nem tudta magában tartani, hangos sóhajtással tört ki belőle az igazság: – Egy másik Jediről van szó. Leia felkapta a fejét, hitetlenkedve meredt rá. – Viccelsz? – Miért viccelnék? – döbbent meg Luke. Nem tetszett neki húga reakciója. – Elég nagy a galaxis. – De hisz a galaxis utolsó Jedije te vagy…! – ellenkezett Leia. – Nem ezt mondta Yoda, mielőtt meghalt? – De – biccentett Luke. – Csak lassan kezdek komolyan kételkedni, nem tévedett-e. Leia szemöldöke felszaladt. – Tévedett? Egy Jedi-mester? Luke lelki szemei előtt emlékkép villant fel: Obi-van szelleme a Dagoba mocsarában magyarázza Darth Vader esetét. – A Jedik is mondanak alkalmanként olyasmit, ami félrevezető lehet – mondta végül. – És a Jedimesterek sem tévedhetetlenek. Elhallgatott, s megpróbálta elképzelni, mindez hogyan hat Leiára. A hercegnő csöndben várt. Tudta, mindez csak a kezdet. Igaza volt.

– Amit most elmondok, magadban kell tartanod – mondta végül Luke. – Úgy értem, nem tudhat róla senki más. Nem szeretném, ha elmondanád Landónak, vagy akár Hannák, hacsak nem feltétlenül szükséges. Bennük nincs meg az a keménység, mint benned. Leia összehúzta magát, de szeme kíváncsian csillogott. – Értem. – Nos jó. Elgondolkodtál már valaha is azon, hogyan lehetett képes Yoda olyan sokáig elrejtőzni a császár és Vader elől? – Nem tudtak a létezéséről – vont vállat Leia. – Igen, de tudhattak volna – magyarázta Luke. – Arról tudtak, hogy én létezem: megértették velük az Erőben támadt zavarok. Yodát vajon miért nem fedezték fel? – Talán valami mentális pajzsot használt… – Lehet. Én inkább arra gondolok, hogy a hely óvta meg, ahol élt. Halvány mosoly derítette fel Leia arcát. – Ezért nem tudhattam meg, hol van az a titokzatos Jedi-tanoda? – Nem akartam, hogy bárki is megtudja – magyarázta Luke. – Yoda tökéletesen elrejtőzött, és én még a halála után is féltem, hogy a Birodalom tehet valamit a… Megakadt. – Akárhogyan is, nem látom értelmét, hogy tovább titkolózzam. Yoda Dagobán élt. Háza a Sötét Oldal barlangjával volt szomszédos, azzal, ahol a jeladót találtam. Leia szemei tágra nyíltak a döbbenettől, azután a csodálkozás átadta helyét a felismerésnek. – Dagoba – mormolta. Megcsóválta fejét, mint aki egy régi problémára lel megoldást. – Mindig is érdekelt, miképp sikerült a renegát Sötét Jedit elpusztítani. Tehát Yoda volt az, aki… – Elhúzta száját. – …aki legyőzte – fejezte be a megkezdett mondatot Luke. Hátán végigfutott a hideg. Saját összecsapásai Darth Vaderrel elég félelmetesek voltak, ám két Jedi-mester harca, a harc, melyben az Erő minden hatalmát bevetik, valósággal leírhatatlan lehetett. – Talán arra sem maradt ideje, hogy berendezkedjen. – Ne feledd, hogy a jeladó működött – emlékeztette Leia. – Nyugodtan elmenekülhetett volna a hajóján. Luke bólintott. – Ez megmagyarázza, miért olyan erős a barlangban a Sötét Oldal hatalma. De még mindig nem tudjuk, hogy miért maradt ott Yoda. Elhallgatott, s Leiában hamarosan megérett a felismerés: – A barlang leárnyékolta – suttogta. – Mint amikor két elektromos töltésű testet egymás közelében helyeznek el, a műszerek pedig nem mutatják ki egyiket sem. – Én is így gondolom – bólintott elismerően Luke. – Hát ezért élhetett biztonságban Yoda. Semmi okunk feltételezni, hogy más Jedik nem ismerik ezt a trükköt. – Ebből kiindulva csakugyan elképzelhető, hogy él valahol még néhány Jedi – ismerte be Leia. – De nem hiszem, hogy a C'baothról szóló híresztelések elég alapot adhatnának a kutatáshoz. – Miféle C'baothról szóló híresztelések? – nyögte Luke. Leia megrettent. – Az a szóbeszéd járja, hogy Jorus C'baoth előkerült, akárhol is bujkált eddig. – A hercegnő a bátyjára nézett. – Te tényleg nem hallottál erről? Luke megrázta a fejét. – Nem! – Akkor, honnan tudsz…? – Valaki hívott, Leia. Még a délutáni csata közben. Szólított, ahogy egyik Jedi szólítja a másikat. Hosszú percekig némán meredtek maguk elé. Végül Leia törte meg a csendet.

– Nem hiszem. Egyszerűen nem tudom elhinni. Hogyan tudott C'baoth az ő hatalmával és hírével ilyen sokáig rejtve maradni? És főleg miért rejtőzködött? – Hogy miért, nem tudom – válaszolta Luke. Azt sem, hogy hol… – biccentett a csillagtérkép felé. – Olyan helyet keresek, ahol egy Sötét Jedi élhetett mindeddig. – Húgára nézett. – A hírek szerint hol van ez a C'baoth? – Lehet, hogy ez az egész a Birodalom csapdája – figyelmeztette Leia. – Aki téged hívott, könnyen lehetett a Sötét Oldal lovagja, mint Vader, s lehet, hogy az egész C'baoth-történetet csak azért találták ki, hogy lépre csaljanak. Ne feledd, hogy Yoda nem számolt velük. Sem Vaderrel, sem a császárral nem számolt, mikor azt mondta, hogy te vagy az utolsó jedi. – Lehet – dünnyögte elgondolkodva Luke. – És az sincs kizárva, hogy az egész C'baothmendemonda csupán kacsa. De ha nem… Nem fejezte be a mondatot. A levegő szinte vibrált közöttük. Bizonytalanság tükröződött Leia arcán és elméjében is: aggodalom és félelem kavargóit benne. Azután Luke látta, hogy Leia legyőzi mindkettőt. A gyakorlatok és a Jedi-nevelés nem maradtak hatástalanok. – A Jomarkon van – suttogta elhaló hangon a hercegnő. – Legalábbis Wedge így hallotta. Luke a holoképernyőhöz fordult, és lehívta a Jomark adatait. Nem tudtak meg túl sokat. – Jelentéktelen világ – jegyezte meg Luke, majd a többi kiírást vette szemügyre. – Alig hárommillió lakosa van. Vagyis ennyi volt, amikor az adatait felvették. – Lenyomott néhány billentyűt, új adatsorok lepték el a képernyőt, – Semmiféle hivatalos megjegyzést nem fűztek ehhez az utóbbi ötven évben. – Hátralépett, Leiára pillantott. – Olyan helynek látszik, ahol egy Jedi elrejtőzhet a Birodalom elől, nem igaz? – Most rögtön indulsz? Luke megrázta a fejét. – Nem. Megvárom, míg útnak indulsz Csubival – felelte. – Akkor a ti pajzshajótokkal mehetek, így nagyobb biztonságban lehettek egy támadás esetén. – Köszönöm – Leia nagyot sóhajtott. – Remélem, tudod, mit csinálsz. – Én is remélem – mosolyodott el Luke. – De akár tudom, akár nem, meg kell próbálnom. Ebben az egyben biztos vagyok. – Azután csibészesen – ahogy valaha rég, sok-sok évvel ezelőtt – elnevette magát: – Gyerünk! Nézzük meg, hogy haladnak Thripióval! – Végre! – kiáltotta az aranyszínű robot. Karját könyörgően széttárta, ahogy Luke és Leia a helyiségbe léptek. – Luke gazda! Kérem, könyörgöm, mondja meg Calrissian tábornoknak, hogy amire készül, a legkomolyabb beavatkozás az elsődleges programozásomba! – Minden rendben lesz, Thripio – nyugtatta meg Luke, miközben felé sietett. Távolról úgy látszott, a robot egy különleges fotelben ül. Ám amint közelebb értek, felfedezték, hogy a hátlapot eltávolították, és drótok, csatlakozóegységek, perifériák tucatjait kapcsolták C-3PO központi egységéhez. – Lando és az emberei mindenre nagyon ügyelnek majd! – Luke Calrissian felé fordult, és alig észrevehetően bólintott. – De Luke gazda… – Figyelj ide, Thripio – vágott a szavába Lando. – Próbáld ezt úgy felfogni, hogy csupán kiegészítjük a főprogramodat. Úgy értem, egy fordítórobotnak tudnia kell beszélnie a gazdája nevében is! – Elsősorban protokollrobot vagyok – javította ki fagyosan Thripio. – Márpedig ennek semmi köze a protokoll szabályaihoz.

A főprogramozó felállt a konzoltól, és biccentett. – Készen vagyunk. Lando összehúzta szemét, majd elfordított egy kapcsolót. – Még néhány másodperc… így ni. Mondj valamit, Thripio! – Ó, egek! – mondta a robot. Leia hangján.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Han biztos volt benne, hogy megtámadják őket, mihelyt a pajzshajóval kilépnek a Nkllon vonzásteréből. Most az egyszer – szerencséjükre – tévedett. Baj nélkül helyet cseréltek: Leia és Csubakka átszálltak Lando űrjachtjába, azután a Lady Luck megfordult, és célba vette a Kashyyyk napját. Luke megvárta, amíg a többiek biztonságban útra kelnek, majd zárta vadászgépének szárnyait, és átlépett a hiperűrbe. Han egyedül maradt a Falconnal, Lando és Thripio társaságában. – Minden rendben lesz – nyugtatgatta Calrissian, közben az új útirányt táplálta a navigációs komputerbe. – A feleséged olyan biztonságban érezheti magát, amennyire ebben a galaxisban egyáltalán lehetséges. Ne izgulj már! Han visszafordult a Falcon panorámaablakától. Odakint semmi látnivaló nem akadt: a Lady Luck már messze járt. – Tudod, hogy éppen ezt mondtad a Boordiin is – emlékeztette Landót szárazon. – Azután menekülhettünk. Pedig ott is azzal jöttél, hogy nem lehet semmi baj… Lando behúzta a nyakát. – De most komolyan is gondolom – suttogta alig hallhatóan. – Hát ez nagyon szép tőled. És most? Merre? – Úgy gondolom, először Thripiónak kéne üzenetet küldenie Coruscantra – mondta Lando. – Keltsük csak azt a benyomást, hogy Leia a hajó fedélzetén van! Hadd legyenek boldogok birodalmi barátaink, ha hallgatóznak. Azután körbejárhatunk néhány rendszert, ezekből Thripio megint rádiózhat Leia nevében. Végül pedig – sanda oldalpillantást vetett Hanra –: elmehetünk egy kicsit kirándulni. – Kirándulni? – visszhangozta Han döbbenten. Lando ártatlanul nézett rá. Ezt a tekintetet csak akkor dobta be, ha valakit csőbe akart húzni – Úgy érted, körberepülhetjük a galaxist a felújított vakondbányászaid után, mi? – Han! – fakadt ki Lando megbántva. – Csak nem gondolod, hogy az egészet a saját üzleti érdekem miatt csinálom? – Bocsáss meg – felelte Han, nem minden malícia nélkül. – Elfelejtettem, hogy becsületes lettél időközben. Akkor hát hová a pokolba megyünk kirándulni? – Nos… – Lando hátradőlt a másodpilóta ülésében. – Arról beszéltünk nem is olyan régen, hogy meg akarod találni Talon Karrdét. Talán sikerülhet – Nem viccelsz? – Miért viccelnék? Te szállítóhajókat akarsz, meg egy jó programtörőt. Karrde rendelkezik mindezekkel. – Már nem kell kódtörő – emlékeztette Han. – Leia olyan biztonságban van, amilyenben ebben a galaxisban csak lehet. Nem te mondtad az imént? – Persze. Amíg valaki ki nem szivárogtatja, hogy a Kashyyykon van – jegyezte meg Lando. – Nem hiszem, hogy a vukik elárulnák, de járnak oda nem őslakos kereskedők is. Csak annyi kell, hogy valamelyikük felfigyeljen rá, s máris hozhatod vissza a Falconra. És Karrde talán arról a titokzatos birodalmi parancsnokról is tud valamit, aki mostanában keveri a kártyákat a túloldalon.

A parancsnok. Nyilvánvalóan ő áll a hajtóvadászat hátterében. – Tudod-e, hol lehet megtalálni Karrdét? – Nem pontosan, de ismerem egy pár emberét. És amíg Thripio a fedélzeten van, nem lesznek kommunikációs nehézségeink. Meg fogjuk találni. – Sok időbe kerül. – Nem annyiba, mint hinnéd – biztosította Lando. Han elfintorodott, de Landónak kivételesen igaza volt. És most, hogy Leiát biztonságban tudhatja, nem kell már olyan óvatosan játszaniuk. – Rendben – egyezett bele. – De fogadjuk meg, hogy nem repülünk állandóan egy-két csillagrombolóval a nyomunkban, oké? – Jó – bólintott Lando. – Semmiképpen sem szabad a Birodalmat Karrde nyomára vezetnünk, így is van ellenségünk épp elég. – Lenyomta a hírközlő hívógombját. – Thripio! Lent vagy? – Hát persze – jött a válasz Leia hangján. – Gyere csak fel! – utasította Lando a droidot. – Itt az ideje, hogy megtartsuk a premiert, hercegnő! A parancsnoki szoba most szobrokkal volt zsúfolva; képek sehol. Az alkotások sokfélesége lenyűgözte Pellaeont számtalan elme lidércnyomásos fantáziálásának kőbe vésett mementóira tekintett. Valamennyi szobrot halvány fényglóbusz vette körül, így élesen elütöttek a sötét háttértől. – Admirális? – szólt bizonytalanul a kapitány. Megpróbálta feljebbvalóját felfedezni a műtárgyrengetegben. Kevés sikerrel. – Jöjjön csak, kapitány – hívta Thrawn hűvös, modulált hangja. – Erre, csak erre! A parancsnoki szék a helyén állt, csak néhány márványoszlop hologramja takarta el a szemlélődő elől. Közelről már szinte világított az admirális fehér uniformisa. – Friss híreket hozott? – Igen, urain – felelte Pellaeon. Megkerülte a monitorok gyűrűjét, és a kezében szorongatott adatkártyát Thrawn elé tette. – Az egyik kémrobotunk azonosította Skywalker hajóját az Agentha rendszerben. Vele voltak a társai is. – Szóval megvannak – jegyezte meg Thrawn elgondolkodva. Az adathordozót behelyezte az egyik konzol megfelelő nyílásába, azután némán tanulmányozta a kiírásokat. – Érdekes – mormolta. – Mindenképp nagyon érdekes. Hát ez a harmadik hajó, amely mintha összekapcsolódott volna a Millennium Falconnal? – Már azonosítottuk, uram – felelte Pellaeon. – A Lady Luck az, Lando Calrissian saját hajója. Az egyik lehallgatott rádióüzenetből kiderül, hogy Calrissian üzleti útra indult a külső rendszerekbe. – Meggyőződtek róla, hogy Calrissian valóban felszállt a hajójára a bányásztelepen? – Nem, uram; még nem. De megpróbálhatunk erről pontos információkat szerezni, ha kívánja. – Szükségtelen – mondta Thrawn. – Nem hiszem, hogy ellenségeink ilyen ostoba trükkel próbálkoznának. – Thrawn kinagyította a kémrobot készítette felvételt az egyik nagy monitorra. A Falcon és a Lady Luck egymás mellett ültek a pajzshajó biztonságosnak vélt árnyékában. – Figyelje, kapitány, a stratégiájukat. Solo kapitány a feleségével és a vukival felszálltak a hajójukra. Calrissian nyilván saját hajóján hagyta el a Nkllont. Kihajóztak az Agentha rendszer külső zónájába… és ott összekapcsolódtak. Pellaeon meghökkent. – Na de uram…

– Csendet! – hallgattatta el Thrawn, majd a képernyőre bökött. Pellaeon némán, megsemmisülten figyelt, de a monitoron semmi sem történt. Néhány perc múlva a két hajó szétvált, és eltávolodott egymástól. – Kiváló – bólogatott az admirális. – Négy perc, ötvenhárom másodperc. Siettek persze: összekapcsolva jóval sebezhetőbbek. Ez pedig annyit jelent… – lehunyta mindkét szemét, s erősen koncentrálva számolni kezdett. – Három ember – szólalt meg végül. – Hárman cseréltek helyet hajókon tartózkodók közül. – Igenis, uram – dünnyögte Pellaeon. Eltöprengett, vajon hogyan számolhatta ki ezt ilyen gyorsan a Birodalom főadmirálisa. – Azt már tudjuk tehát, hogy Leia Organa Solo a Millennium Falcon fedélzetén maradt. – Biztos ebben? – Teljességgel, uram – mondta Pellaeon némi elégtétellel a hangjában. Thrawn nem nézte végig a felvételt. – Miután a Lady Luck és Skywalker hajója eltávozott, lehallgattunk egy rádióadást, amely minden kétséget kizáróan a Millennium Falconról származott. Thrawn megcsóválta a fejét. – Felvétel – mormolta minden meggyőződés nélkül. – Mégsem. Ennél azért okosabbak. Egy módosított robot – talán Skywalker protokollrobotja, C-3PO. Átprogramozták a hangközpontját. Leia Organa Solo egyike a két utasnak, akik a Lady Luckkal léptek ki a rendszerből. Pellaeon a monitorra pillantott, és feladta. – Attól tartok, nem értem, uram. – Vegye figyelembe az eshetőségeket – magyarázta Thrawn. – Hárman startoltak a Millennium Falconnal, és egyvalaki a Lady Luckkal. Hárman cseréltek helyet De sem Solo, sem Calrissian nem az a típus, aki a hajója irányítását navigációs komputerre bízná. Tehát mindkét hajón kell lennie legalább egy pilótának. Tud követni? – Igen, uram – biccentett Pellaeon. – De ez még mindig nem teszi egyértelművé, hogy ki melyik hajón maradt. – Nyugalom, kapitány! – szakította félbe Thrawn. – Nyugalom. Ahogy mondta, a kérdés: mi a két hajó legénységének végső felállása. Szerencsére azt már tudjuk, hogy hárman cseréltek helyet, így csak két lehetséges variáció jöhet szóba. Vagy Solo és Organa vannak a Lady Luckon, vagy Organa és a vuki. – Hacsak az egyik helyváltoztató nem egy droid – mutatott rá Pellaeon. – Valószínűtlen – hajtotta le fejét Thrawn. – A hírek szerint Solo kapitány nem szíveli a robotokat, csak akkor utazik velük, ha feltétlenül szükséges. Skywalker két robotja ugyan kivételt élvez, de hála az elfogott rádióüzenetnek, biztosak lehetünk benne, hogy a protokollrobot a Falcon fedélzetén maradt. – Értem, uram – válaszolta Pellaeon, noha nem ismerte el az érvelés feltétlen meggyőző voltát. – Kívánja, hogy riadóztassak, és a Lady Luck nyomába eredjünk? – Egyenlőre szükségtelen – intette le Thrawn. – Pontosan tudom, hová tart Leia Organa Solo. Pellaeon döbbenten pillantott parancsnokára. – Ezt nem gondolhatja komolyan, uram. – A lehető legkomolyabban gondolom, kapitány – válaszolt hűvösen Thrawn. – Figyeljen! Solo és Organa nem szálltak volna át – a Millennium Falcon gyorsabb, és jobb a fegyverzete. Ez azt jelenti, hogy Organa és a vuki vannak abban a hajóban. – Halványan elmosolyodott. – Mindezeket figyelembe véve, ha a dolgot logikusan szemléljük, egyetlen helyre mehetnek. Pellaeon némán, megsemmisülten bámulta a monitort. Az admirális gondolatmenetében nem talált hibát, – Kashyyyk? – Igen, a Kashyyyk – hagyta helyben Thrawn, – Sejtik, hogy nem úszhatják meg a noghrik támadását, ezért menekülnek a vukik közé. Még mindig a legjobb, amit tehetnek.

Pellaeon elkomorodott. Maga irányította azt hajót, amelyet legutóbb a Kashyyykra küldtek, néhány vukiért. – Nem lesz könnyű dolgunk, admirális – figyelmeztette Thrawnt. – A Kashyyyk nem más, mint egy kiválóan megszerkesztett halálcsapda minden betolakodó számára. A vukik pedig kitűnő harcosok. – Akárcsak a noghrik – vont vállat nyugodtan Thrawn. – Nos, mi van Skywalkerrel? – Indulásának irányvektor-elemzéséből kiderül, hogy a Jomark felé tart – jelentette Pellaeon. – Persze könnyedén megváltoztathatta a célkoordinátákat, miután kikerült a kémrobot hatósugarából… – Ide fog jönni – jegyezte meg Thrawn. Ajkán halovány mosoly játszadozott. – Hiszen megmondta a Jedi-mesterünk, vagy nem? A főadmirális a digitális időjelzőre pillantott. – Azonnal el kell hagynunk a Jomarkot. Mennyi időnk van még az érkezéséig? – X-szárnyújának minimálisan négy napra van szüksége a távolság megtételére. Hacsak nem módosították. Ennél azonban több idő kell, ha néha megáll pihenni. – Nem fog megállni – ingatta fejét Thrawn. – A Jedik hibernációs fázisban teszik meg az efféle utakat. Nekünk tehát négy nappal kell számolnunk. Kiegyenesedett székében, és leütött néhány billentyűt. A parancsnoki teremben fény gyűlt, s a szoborrengeteg eltűnt. – Még két hajót vetünk be – fordult Pellaeonhoz. – Egy mélyűrcirkálónak gravitációs erőtérrel kell kirántania Skywalker hajóját a hipertérből. És keressen egy használt teherhajót is. Pellaeon eltöprengett. – Teherhajót? – Igen, kapitány. Azt a látszatot fogjuk kelteni, hogy baleset történt. Mi tulajdonképpen egy fegyvercsempészt akartunk elfogni, csak véletlenül botlottunk Skywalkerbe. – Felvonta a szemöldökét. – És így, ha arra kerül a sor, nyugodt lélekkel állhatunk C'baoth mester elé Skywalker nélkül is. – Értettem, admirális – tisztelgett Pellaeon. – Ha nincs ellene kifogása, elindulunk a Chimerával. Megfordult, és kisietett.

TIZENHATODIK FEJEZET Hibernációs transzban a Jedik nem álmodnak. A külvilág egyetlen eseménye sem hatolhat el a tudat lebegő magányába. Leginkább a kómára hasonlít ez az állapot, csupán egyetlen különbség akad… Luke időérzéke valamiképp működött így is. Sosem értette a dolog lényegét, csupán a használatát sajátította el. Az első figyelmeztető jelek ebből a szférából érkeztek, míg Artu csipogása rá nem ébresztette: valami nincs rendjén. – Nyugi, Artu, felébredtem… – nyögte a robotnak a belső hírközlőn keresztül. Amint a hibernációs ébredés okozta kellemetlen émelygés elmúlt, szétnézett a műszerfalon. A leolvasott adatok meggyőzték, hogy a saját belső órája nem hazudott – a Jomarktól majd huszonnyolc fényévvel kilépett a hiperűrből. A nagyfelbontású radar célindikátora halkan sípolt: két hajó lebegett éppen fölötte, egy pedig lassan, méltóságteljesen közeledett szemből. Még mindig pislogva kitekintett a kabin ablakán…

És azonnal adrenalin árasztotta el teste minden porcikáját. Tökéletesen felébredt. Minden érzékszerve természetfeletti élességgel közvetítette: nagy a baj. Felette egy birodalmi csillagromboló sötét, fenyegető sziluettje úszott. Düh, rettegés, agresszió – az Erő sötét aspektusai! Luke leküzdötte a rátörő félelmet. Egy teherhajó lebegett közte és a csillagromboló között. A hadihajó láthatólag nem törődött az érkezésével, inkább a nagyobb zsákmánnyal foglalkozott. – Tűnjünk el innen, Artu – mormolta Luke. Kézi vezérlésre kapcsolt, majd meredeken bedöntötte a hajót. A hidraulikus kiegyenlítő felzúgott a túlterheléstől. – Azonosítatlan vadászgép! – harsant fülhallgatójában egy hang. – Itt a Chimera birodalmi csillagromboló. Azonosítsa magát, és közölje úticélját! Ennyit az észrevétlenségről… Luke hirtelen megértette, hogy miképp került ki a hipertérből. A harmadik hajó egy mélyűrciráló volt, a Birodalom kedvelt elfogó vadásza, mely képes volt akár fénysebességnél sebesebben haladó hajókat is megállítani. Minden bizonnyal a teherszállítóra vártak, őt csupán balszerencséje vezette az útjukba. A teherhajó! Luke kinyújtotta tudata csápjait, hogy megállapítsa, köztársasági vagy semleges hajóval van-e dolga. Esetleg egy kalózt sikerült a Chimerának elfognia. A fedélzeten azonban nem akadtak azonosítható életformák. Talán elmenekültek, vagy már végeztek velük. Akárhogyan is, segíteni már nem tud rajtuk. – Artu, számítsd ki nekem, a mélyűrciráló vonósugarának megkerüléséhez szükséges pályadatokat! De gyorsan! Hirtelen nyaktörő zuhanásba kezdett; ezzel már a kiegyenlítő sem tudott mit kezdeni. A nehézségi erő az ülésbe préselte, egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Ha sikerül úgy manővereznie, hogy a teherhajó közte és a csillagromboló között maradjon, van esélye arra, hogy elmeneküljön, mielőtt a vonósugár befogná. – Azonosítatlan vadászgép! – csattant a hang. – Ismételem: azonosítsa magát, és készüljön fel a dokkolásra! – Miért is nem hoztam magammal Han valamelyik hamis azonosító kódját! – dohogott Luke. – Megvannak a pályaadatok, Artu? A droid csipogását a hajó számítógépei azonnal lefordították, s a képernyőn máris megjelentek a diagramok. – Ilyen messze? Na jó, nincs más hátra, gyerünk. Csak nyugi! – Azonosítatlan vadász… A hajtóművek süvöltése minden más hangot elnyomott, ahogy Luke hirtelen teljes sebességre kapcsolt. Nem halottá Artu ideges csipogását sem, csupán a képernyőn jelent meg a kérdés. – Nem. Nem kellenek a hátsó elhárítópajzsok – kiáltotta vissza. – Minden energiánkra szükség lesz, hogy növelni tudjuk a sebességünkéi! Pontosan tudta: ha a csillagromboló meg akarja semmisíteni, a pajzsok amúgy sem érnek semmit, ekkora távolságból legalábbis bizonyosan nem. Ezt Artunak is tudnia kellett A birodalmiak azonban semmi hajlandóságot nem mutattak a tüzelésre, úgy tűnt, élve akarják elfogni a pimasz kis hajó pilótáját. A hátsó kamerák kínálta képek önmagukért beszéltek: a hadihajó megkerülte a sérült teherszállítót, és megpróbált hatótávolságba kerülni. Luke tekintete a gravitációs erőtérmérőre esett, s az könyörtelenül mutatta: a mélyűrcirkáló vonósugarának hatókörében van még. Ilyen tempóban még néhány percnek kell eltelnie, mire fénysebességre kapcsolhat. Annyi ideje pedig nincs. Valamivel el kellene terelnie a figyelmüket…

– Artu, programozd át az egyik proton torpedót! – utasította a kis robotot. Delta v-nél akarom kioldani. Hagyd az érzékelőket meg a felismerő kódokat, nem lesz rájuk szükség. Meg tudod csinálni? Halk csippantás jött válasz gyanánt. – Jó, Figyelmeztess, ha elkészültél! A protontorpedóval normális körülmények között a csillagrombolót vette volna célba, s zavarás ide vagy oda, nyilván el is találja, A baj akkor kezdődik, ha nem elég pontos a találat. Artu füttyentése visszarántotta gondolataiból: egy halk sóhajjal kiengedte a torpedót. Figyelte, ahogy a távolodik, azután utána nyúlt az Erővel. Egy apró igazítás a célkeresőn… …És egy pillanattal később a teherhajó helyén új nap jelent meg időlegesen. Pillantás az az erőtér-indikátorra: már majdnem hatótávolságon kívülre került. Ha a teherhajó robbanása csak egy kicsit is megzavarta a csillagromboló műszereit, megmenekült. Artu csipogása figyelmeztette a következő veszélyre. Luke átfutotta a fordítást, majd a nagyhatósugarú radar ernyőjére pillantott. Gyomrába jeges kézként markolt a felismerés: elkapják. Artu újból felcsipogott, ezúttal jóval idegesebben. – Látom, Artu – morogta Luke. A birodalmiak a legkézenfekvőbb taktikát alkalmazták. Miután a teherhajó többé nem jelentett akadályt, a cirkáló megindult, megpróbálta a gravitációs erőteret kiterjeszteni, hogy a menekülő X-szárnyú ne tudjon fénysebességre kapcsolni, amíg be nem érik. Luke feszülten figyelte az ernyőn átvonuló, kúpforma görbét, amely az erőteret jelképezte. – Nyugi, Artu – szólt hátra. Nem törődve a kiegyenlítő teljesítőképességével, egy jobbcsavarral ismét bedöntötte gépét, ezzel teljesen eltért korábbi útirányától. A fülhallgatóban ideges füttyögés hallatszott – Csend legyen, Artu! Tudom, mit csinálok – torkolta le robotját idegesen Luke. A hatalmas csillagromboló megpróbálja követni a fordulóban – s most először szivárványszín energiasugarak is felszikráztak. Luke gyors döntést hozott. Bármekkora is a sebessége, nem mentheti meg, egy közeli találat viszont lehetetlenné teheti a menekülést. – Húzd fel a pajzsokat, Artu! – adta ki az utasítást. – Számold ki az optimális energiamennyiséget úgy, hogy a sebességünk ne csökkenjen! Artu halk csippantásával egyidőben a hajtóművek bömbölése halkult valamelyest, s a monitoron megjelentek a fototropikus elhárítóernyők kiírásai. Kicsit lassabban repültek, de Luke terveihez ez is elég volt Az X-szárnyú kijött a dugóhúzóból, így a mélyűrcirkáló már rossz irányt követett. Parancsnoka megpróbálta visszafordítani, ám a lomha óriás nehezen mozdult. A gravitációs erőtér kúpja lassan elmozdult Luke irányából. Ha néhány másodperc alatt ki tud kerülni a csillagromboló hatósugarából, megmenekült – Készülj fel a hiperugráshoz, Artu! – szólt a robotnak. – Ne izgasd magad az irány miatt Csak egy egészen aprót ugrunk; a rendes paramétereket később állítjuk be, ha leráztuk őket. Artu valamit válaszolt… …Mikor a hajó egy hirtelen rántás után lassulni kezdett. A csillagromboló vonósugara elkapta őket. Artu rémülten felcsipogott, de Luke-nak most nem volt ideje vele foglalkozni. Az X-szárnyú hosszan elnyúló orbitális pályára állt a csillagromboló körül, akarna a hadihajó holdja lenne. E pálya természetesen aligha lesz stabil: amint a csillagromboló másik vonósugara is elkapja, azonnal spirális zuhanópályára áll. És a spirális pálya végén a Chimera hatalmas dokkja várja…

Luke kikapcsolta a pajzsokat, megpróbálta a maximumot kihozni a hajtóművekből, noha tudván tudta, hogy semmire sem megy velük. Igaza lett – egy másodpercig ugyan úgy rémlett, kiszabadul a vonósugár szorításából, de a gyorsulás pillanatnyi volt csupán: lassan ismét visszafelé kezdett araszolni. Ha módot találna arra, hogy jobban megnövelje sebességét… – Azonosítatlan vadászgép! – reccsent a hang a kabinban. – Nem tud elmenekülni; további próbálkozásaival csak a hajtóműveket teszi tönkre. Kapcsolja ki a motorokat, és készüljön a dokkolásra. Luke összeszorította fogát. Amit megpróbál, igen veszélyessé válhat, de más választása nincs. Hallott már olyat, hogy egyszer sikerült valakinek. Valahol, valamikor. – Artu, megkockáztatunk egy trükköt – szólt hátra a droidnak. – Ha szólok, kapcsold ki a hidraulikus kiegyenlítő automatát. Kapcsolj teljes energiára, és iktasd ki az ellenőrzést! A radaron ismét feltűnt a cirkáló gerjesztette gravitációs erőtér kúpja. – Artu: most! A túlterhelt elektronika ocsmány neszekkel tiltakozott. Luke sosem gondolta volna, hogy hajója ilyen hangokat képes kiadni. Kezével szorosan markolta a botkormányt, majd kiengedett két protontorpedót, és félrerántotta a gépét. A vonósugár nem tudta ilyen hirtelen követni a hajót: ismét rá kellett volna tapadnia az X-szárnyúra. A komputer a maga egyszerű módján azonnal a legközelebbi objektumokat fogta be… A protontorpedókat. Sikerült. – Elszabadultunk! – kiáltotta Artunak a fiatal Jedi. – Gyerünk! Készülj a hiperugrásra! A droid válaszolt valamit, ám Luke mással volt elfoglalva. A csillagrombolón persze azonnal észrevették hibájukat, rájöttek, hogy nem lesz idejük átirányítani a vonósugarat – elhatározták hát, hogy végeznek az X- szárnyúval. A hadihajó minden lézerütege egyszerre nyitott tüzet, s a kis vadászgép ügy hánykolódott, mint egy viharba került csónak. Luke ellazította magát, engedte, hogy az Erő beléáramol jön, átmossa testét, azután megkísérelte a lövedékeket akaratával eltéríteni. Néhány közeli robbanás majdnem véget vetett a további próbálkozásoknak; a vadászgép egyik szárnya megpörkölődött, és jól látszott: bármit tesz is, nem kerülheti el sorsát, ha itt kell maradnia. Egy pillantás a radarra: megnyugodva tapasztalta, hogy kikerült a gravitációs erőtérből. – Gyerünk! – üvöltött Artunak. Ideges csipogás érkezett válaszul, azután a csillagok elmosódott fénycsíkokká váltak, s a birodalmi egységek eltűntek látómezejéből. Thrawn mereven bámulta az űrnek azt a pontját, ahonnét Skywalker hajója eltűnt az imént Pellaeon elgondolkodva, összeszorult gyomorral várakozott mellette. Nem merte megtörni a feszült csöndet. Hirtelen robbanás rázta meg a fedélzetet. Nem nagyobb, mint egy apró földlökés. A kapitány fél füllel hallotta a kárjelentést is: a négyes vonósugár generátora robbant fel. A Chimera tíz vonósugara közül egy megsemmisülése önmagában nem számított komoly veszteségnek. Nem úgy Skywalker szökése. Thrawn legyintett, azután megfordult. – Jöjjön velem, kapitány – szólt halkan, és az ajtó felé indult

– Igenis, uram – mormolta Pellaeon, ahogy felzárkózott az admirális mögé. Agyában ott visszhangoztak a történetek, melyek arról szóltak, hogyan büntette Darth Vader az efféle akciók felelőseit. A hídon szokatlan csend honolt. Thrawn végigsietett a konzolok között, a legénységi akna felé igyekezett. Elhaladt az ütegkezők mellet, s végül megállt a vonósugár irányítójának hála mögött. – A neve? – Hangja hátborzongató nyugalommal csengett. – Cris Pieterson, uram – a fiatal katona felpattant ültéből, és vigyázzba vágta magát. – Maga kezelte a vonósugarat a vadászgéppel vívott küzdelem során. – Megállapítás volt, nem kérdés. – Igenis, uram. De ami történt, nem az én hibám. Thrawn alig észrevehetően felhúzta szemöldökét. – Magyarázza meg! Pieterson ijedten pillantott körül, kezével idegesen babrált. – A célpont csinált valamit a hidraulikus kiegyenlítőjével, ami megbolondította az oldalirányítását… – Figyelmeztettem magukat előre – vágott közbe Thrawn. – Arra vagyok kíváncsi, miért gondolja, hogy nem a maga hibájából menekült meg. – Nem készítettek fel bennünket ilyen manőverre, uram… – Pieterson most már komolyan megrémült. – A komputer elvesztette a célt, azután rögvest meg is találta. Eszembe sem jutott, hogy valami mást fogott be, egészen addig, amíg… – Amíg a protontorpedók fel nem robbantották a sugárgenerátort? A katona lesütötte szemét – Igen, uram! Thrawn egy darabig némán tanulmányozta a fiatalembert. – Ki a parancsnoka? Pieterson jobbra pillantott. – Colclazure zászlós, uram. Az admirális lassan, kényelmesei! megfordult, és az időközben elősiető tisztre pillantott. – A maga egységéhez tartozik? – Igen, uram – jelentette Colclazure. – A felkészítésük is a maga feladata? – Igen, uram, – A felkészítés alatt szimulált-e olyan vagy ahhoz hasonló harci helyzetet, amelybe az imént kerültünk? – Nem… emlékszem, uram – tétovázott a zászlós. – A szokásos előkészítő programcsomag tartalmaz olyan feladatokat, amelyek cél elvesztését szimulálják, de… Thrawn elgondolkodva Pietersonra nézett. – Ön toborozta, zászlós? – Nem, uram. Újoncként került a kezem alá. – Kevesebb módja nyílt a gyakorlatozásra, mint a többieknek? – Nem, uram. – Colclazure tekintete megállapodott Pietersonon. – Mindig igyekeztem ügyelni rá, hogy mindenki ugyanannyi időt kapjon. – Értem – biccentett Thrawn. Elgondolkodott, majd a válla felett hátraszólt: – Rukh! Pellaeon figyelte, ahogy a noghri szinte észrevétlenül megjelenik, és megáll gazdája mellett. Thrawn visszafordult Colclazure felé. – Tudja, hogy mi a különbség a tévedés és hiba között, zászlós? Az egész hídra halálos csönd ereszkedett. Colclazure elsápadt, alig tudta kinyögni a választ: – Nem, uram. – Bárki elvéthet valamit, de az hibává csak akkor válik, ha elmulasztja kijavítani. Felemelte a kezét… és lassan, szinte unottan maga mellé bökött.

Pellaeon nem látta, ahogy Rukh mozdult. Pietersonnak pedig arra sem volt ideje, hogy felkiáltson. A legénységi akna túloldalán néhányan a rosszulléttel küszködtek. Thrawn megint intett: két gárdista sietett elő, ütemes lépteik megtörték a fenyegető csendet. – Tüntessék el! – rendelkezett Thrawn Pieterson élettelen, kifacsart testére mutatva. Colclazure némán, megrettenve állt, magában hálát adott a teremtőnek, amiért nem őt vonszolják most kifelé a hídról. – A tévedést – fordult felé az admirális – ezúttal korrigáltuk, zászlós. Menjen, és keressen valakit a helyére! A tiszt összecsapta bokáját, és megkönnyebbülten távozott. Thrawn figyelte egy ideig, azután visszaindult a parancsnoki hídra, nyomában Pellaeonnal. – Teljes technikai és taktikai elemzést kérek az akcióról, kapitány – intett Pellaeon felé, s arcán halvány mosoly játszadozott, mintha mi sem történt volna. – Számítsák ki a hiperugrás vektorát is. – Minden itt van, admirális úr – szólt közbe egy fiatal hadnagy némi tétovázás után. Thrawn odafordult, a tiszt apró adatlemezt nyújtott át neki. – Köszönöm – felelte Thrawn, és egy kézlegyintéssel elbocsátotta a hadnagyot. – Nemsokára a kezünkben lesz, kapitány – szólt Pellaeonnak, majd vetett egy utolsó pillantást a legénységi aknára. – Hamarosan elkapjuk. – Igen, uram… – sietett egyetérteni Pellaeon. – Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése. Thrawn szemöldöke felszaladt. – Félreértett – jegyezte meg hűvösen. – Valahol itt van, nem messze tőlünk… és tehetetlen. Pellaeon meghökkent. – Nem értem, uram. – Annak a manővernek, amivel sikerült kikerülnie a vonósugárból, van egy olyan hatása, amellyel nem számolhatott – magyarázta a főadmirális. – A kiegyenlítő kikapcsolása és ilyen fokú megterhelése komoly károkat okoz a hiperhajtóműben. Egy fényévnyire innen – netán valamivel messzebb – egyszerűen leáll a hajója. Nekünk mindössze egy szektort kell átvizsgálnunk az indulás vektora mentén. Tud követni? – Igen, uram – felelte Pellaeon. – Kívánja, hogy összeköttetésbe lépjek a flotta más egységeivel? Fokozhatnánk a kutatás hatásfokát, és… Thrawn megrázta fejét. – A Sluis Van-i támadás előkészítése a legfontosabb pillanatnyilag. Nem, azt hiszem, ezt megoldjuk magunk is. Küldjön üzenetet a nagyobb csempészbandák főnökeinek – Brascknak, Karrdénak és Par'tahnak –, akik ebben a szektorban tevékenykednek. Emlékeztessék őket, hogy milyen előnyökkel jár, ha együttműködnek velünk, és milyen hátrányokkal, ha nem. Adja meg nekik Skywalker hiperugrásának irányvektorát, és ígérjen harmincezret az elfogásáért. – Igenis, uram! – Pellaeon visszafordult, és figyelemmel kísérte, amint a vonósugár konzoljánál megint megindul az élet. – Uram, ha tudta, hogy Skywalker menekülése amúgy is csak időleges…? – A Birodalom harcban áll, kapitány – szólt közbe jeges hangon Thrawn. – Nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy embereink korlátoltak legyenek, s ne tudjanak szokatlan szituációkban cselekedni. Kedvetlenül a noghrira nézett, azután visszafordult Pellaeonhoz. – Adja ki az utasításokat, kapitány, és Skywalker hamarosan a kezünkben lesz. Élve vagy halva.

TIZENHETEDIK FEJEZET Luke előtt a képernyőn lassan vonultak el a diagnosztika adatai. Legtöbbjük vörös fénnyel világított. A kijelzőkön túl az X-szárnyú lövegei meredeztek a távoli csillagok pettyezte űrben. Apró, tűhegynyi pontok, fehér, kék, sárga fényben ragyogók… Ennyi, és semmi más. Se nap, se bolygók, se aszteroidák. Üresség. Meg ő és Artu a nagy semmi közepén. A komputer diagnosztikai központja végzett időközben. – Nos, Artu? – szólt hátra a robotnak. – Mit találtál? Elektronikus nyöszörgés hallatszott a fejhallgatóból. Inkább tűnt nyögdécselésnek, semmint értelmes válasznak. A hajó számítógépe azért hűségesen lefordította. – Hát, ez nem valami szép. Artu csipogott valamit, s a képernyőn megjelent a droid saját véleménye is. Az sem volt kedvezőbb. Luke manővere során tönkrement a hiperhajtómű irányítási rendszere – nem annyira, hogy ne tudjanak elmenekülni, de tíz percei később teljesen felmondta a szolgálatot. – Más szavakkal – motyogta Luke –, nem tudunk továbbmenni, nem fognak ránk lelni, és még csak segítséget sem hívhatunk. Az összegzés megfelel a valóságnak? Artu még hozzátette, hogy itt sem maradhatnak. Legalábbis nem sokáig. Luke gyomrába hideg kézzel markolt a rémület. Legyűrte: legalább gondolkodni tudjon. Ha rémülten várja végzetét, biztosan elveszett. – Na jó – kezdte lassan összeszedni gondolatait. – Próbáljuk meg. Kivesszük a hiperhajtómű irányítóegységét, a motorokkal együtt. Hátha találunk elég működőképes alkatrészt ahhoz, hogy összerakjunk valamit! Ha sikerül, visszarakjuk valahová középre, a fotonmeghajtó fúziószekrénye mellé, így mindkettőt irányítani tudjuk. Kerülhet esetleg az S-FIL szervo helyére, arra úgy sem lesz szükség, amíg haza nem érünk. Szerinted meg lehet csinálni? Az asztronautikai robot válasza inkább aggodalmas volt, mint meggyőző. – Nem azt kérdeztem, hogy könnyű-e, hanem, hogy meg tudjuk-e csinálni! – Artu pesszimista válasza feldühítette Luke-ot. – Gyerünk, próbáljuk meg – szólt hátra, és kioldozta magát az ülésből. Nagy nehezen kimászott, kezdte előszedni a szerszámokat, meg a tartalék alkatrészeket. Artu csipogása félbeszakította. – Nyugi, Artu, nem mászom így ki – biztosította a robotot. A különböző műszerek alól előkerült a védőruha is, amelyet épp ilyen esetekre tartogattak, s akkor viseltek a pilóták, ha vákuumban kellett dolgozniuk. A nyomáskiegyenlítőt ellenőrizte, amikor Artu megint aggodalmaskodni kezdett. – Ha tényleg segíteni akarsz, akkor fejezd be a hisztériázást, és nézd meg a leírásban, hogy tudom kivenni a hiperirányítót! És nyugodj meg, rendben? Éppen olyan vagy, mint Thripio. Artu felháborodottan tiltakozott még akkor is, mikor Luke kimászott a kabinból, és nekikezdett a hajó szétszerelésének. Majdnem két órájába telt, mire sikerült minden kábelt rendesen kikötnie, és kiemelhette a hiperirányítót a helyéről. Az már csak néhány percébe került, hogy ráébredjen: Artu borúlátása jogos volt. – Az egész tönkrement – motyogta elkeseredetten a droidnak a dobozt forgatva. – A pajzs is odavan. Csak hajszálrepedések – a legtöbbet nem is látni. De egyetlen ép áramköre sincs.

Artu füttyögése nem igényelt fordítást. Luke nem javított gyakran X-szárnyú gépeket, de ahhoz eleget tudott, hogy átlássa: a hiperirányító aktivátor pajzs nélkül nem ér többet egy doboznyi fémhulladéknál. – Azért ne adjuk fel – szólt az idegesen szirénázó robotra. – Ha a másik irányító pajzsa jó, akkor van még remény. Összegyűjtötte a szerszámokat, és átlebegett a hajó hasa alatt, hogy hozzáférhessen a fotonmotor házához. Néhány perc alatt kilazította a borítást, azután nekiesett a belső fedőlemezeknek. Elég volt egy pillantást vetnie az irányítóra, hogy megértse, nem érdemes folytatnia. Percekig bámult kábán a semmibe, s azon gondolkodott, vajon mihez fog kezdeni. Vadászgépe, mely oly régóta szolgálta különböző csatákban, most minden komfortot nélkülöző koporsóvá vált. Körülnézett, figyelte a távoli csillagok fényét, s mint zéró gravitáció alatt mindig, most is az a hamis benyomása támadt, hogy repül valahová. Emlékek rohanták meg: a Felhőváros egyik külső antennáján lógott, félelemtől és fájdalomtól elcsigázottan. Már akkor is csodálkozott, hogy bírhatja ilyen sokáig. Leia! – kiáltotta némán. – Leia, figyelj rám! Válaszolj! Válasz azonban nem érkezett, csak saját kétségbeesett segélykérése visszhangzott agyában. Leia már rég elment, azóta biztonságban van a Kashyyykon, a vukik oltalma alatt. Kíváncsi volt, rájönnek-e a többiek valaha is, mi történt vele. A Jedik számára nem léteznek érzelmek; csak béke. Luke mély lélegzetet vett, agyából kisöpörte a sötét gondolatokat. Nem, nem adja fel! Ha a hiperhajtómű irányítószerkezetét nem tudja megjavítani, majd megpróbálja másképp. – Megyek már, Artu – szólt a sisakmikrofonba. Összegyűjtötte az áramköri paneleket és a szerszámokat. – Amíg odaérek, tudj meg mindent a nagy antennáról, kérlek! Mire visszajutott a pilótafülkébe, Artu megvizsgálta az antenna minden részét, s az adatok kiírta a főképernyőre. Akár a hiperhajtómű esetében, ezek sem voltak túl biztatóak. A mélyűri adókészülék nagy antennáját U-alakú magra tekercselt, tíz kilométer hosszú, ultravékony, szupervezető huzal alkotta. Szintén nem gyors javításra tervezték. Ám Luke többet tudott holmi közönséges vadászpilótánál. – Rendben, Artu. Már tudom, mihez fogunk – szólt a robotnak. – Az antenna külső huzalozása sérült, de nem hiszem, hogy a mag is tönkrement volna. Ha találunk a hajóban tíz kilométernyi szupervezető huzalt, meg tudjuk csinálni: jobb lesz, mint újkorában. Oké? A droid válasza szánalmas csipogásokból állt – Ne bolondozz, Artu! – nógatta Luke. – Azt akarod mondani, hogy nem vagy képes megcsinálni valamit, amire másutt intelligencia nélküli szériarobotokat használnak? A felháborodott, sértett válasz nem késett sokat. – Rendben, ez nem probléma – Luke elnyomott egy mosolyt. – Azt hiszem, a reaktorellenőrző főegységben, vagy a zavarásfelderítő szenzoroknál találunk annyit. Ellenőriznéd nekem? Némaság telepedett a szerencsétlenül járt csillaghajóra, majd Artu csippantásai ismét megzavarták az űr fenséges csendjét, – Igen, tudom, hogy az életfenntartó rendszerek energiaellátása nem korlátlan – felelte Luke. – Ezért kértelek, hogy siess a huzalozással! Én az idő nagy részét hibernációs transzban fogom eltölteni. Ideges csippantások jöttek válasz gyanánt. – Ne izgasd magad – nyugtatgatta Luke a droidot. – Időnként felkelek majd, hogy egyek meg igyák valamit. A hibernáció egyébként tökéletesen biztonságos. Láthattad már egy tucatszor, nem emlékszel? Most pedig nyomás, végezd a dolgod!

Egyik egységben sem volt elég hosszú a huzal, de Artu addig kutatott memóriájában, míg meg nem lelte a megoldást. A zavarásfelderítő szenzorainak nyolc kilométernyi drótja is elég lesz egy kisebb hatósugarú antenna elkészítéséhez. Bizonyos nem lehetett a sikerben; majd a kipróbálásnál kiderül, működik-e… Több mint egy órát tartott, míg Luke leszerelte az antennát, és kiemelte a zavarásfelderítőt a helyéről. A használhatatlan huzal eltávolítása viszonylag könnyen ment, csupán az okozott nehézséget, míg úgy tudták rögzíteni a megmaradt magot, hogy Artu rátekercselhesse az új drótot. A fiatal Jedi még vagy fél órán át figyelte az előkészületeket, azután, hogy elfogytak a tennivalói, visszavonult a pilótafülke magányába. – Ne felejtsd – figyelmeztette a robotot –: ha megakadsz, vagy úgy gondolod, hogy valami nem stimmel, azonnal ébressz fel! Értetted? Artu megnyugtatóan csippantott. – Rendben – felelte Luke, inkább magának, mint a robotnak. – Azt hiszem, ez menni fog. Nagy levegőt vett, pillantása még egyszer végigfutott a csillagokkal pettyezett űr feketeségén. Ha nem sikerül… Ámbár semmi oka a kételkedésre. Megtett minden tőle telhetőt. Most itt az ideje, hogy visszavonuljon bensője békéjébe, és sorsát Artura bízza. Artura és… az Erőre. Nagyot sóhajtott. Leia! – küldött még egy utolsó, értelmetlen segélykérést a semmibe, azután lassan minden sötétségbe borult. Szívverése lelassult, légzése szinte észrevétlenné vált. Utolsó gondolata, mely sokáig rezgeti benne, mielőtt tudata kikapcsolt volna, az volt, hogy kiáltását valahogy, valahol meghallották… Leia… Leia rémülten felébredt. – Luke? – kérdezte csendben, a semmibe meredve. Felkönyökölt, szétnézett a sötétben. Megesküdött volna rá, hogy bátyja hangját halottá. És elméjének érintését érezte. Egyedül volt. A Lady Luck főkabinjának meghitt homálya vette körül, a reaktorok halk dohogása hallatszott csupán, meg a saját szívverése. Néhány méternyire tőle, a pilótafülkében Csubakka ügyelt a műszerekre. Jelenléte átsugárzott a falon, s megnyugtatta a hercegnőt. Mire teljesen felébredt, már emlékezett, hogy Luke sok száz fényévnyi messzeségben jár. Álom lehetett csupán. Halk sóhajjal visszafeküdt. Az ébrenlét és álom határán lebegett már, mikor érzékelte, hogy a főreaktorok halk kattanással kikapcsolnak. Fülelni kezdett, s meghallotta odakintről fémmel érintkező bolygólég semmivel össze nem téveszthető, száraz surrogását. Megérkeztek a Kashyyykra. Kimászott az ágyból, gyorsan magára kapta ruháit, majd engedte testén átáramolni az Erőt, ahogyan Luke-tól tanulta. Han és Csubakka mondhattak bármit: ő olvasta a diplomáciai jelentéseket, s pontosan tudta, milyen komoly ellenérzéssel viseltetnek a vukik minden emberi lény iránt. Ráadásul állandó nyelvi nehézségei is lesznek. Csendes vágyakozással gondolt Thripióra, s nem most először. Igazán sajnálta, hogy Lando nem egy másik robotot használt hangutánzásra. A Lady Luck már mélyen az atmoszférában járt, mire Leia a pilótafülkébe ért. A hajó óvatosan ereszkedett alá a felhők fölé érő fákra épített vuki otthonok között A hercegnő emlékezett arra, hogy mikor először találkozott a Kashyyyk

fáiról szóló adatokkal, rendesen lehordta a szenátus szerencsétlen könyvtárosát a nyilvánvalóan ostoba elírások miatt. Még most is, hogy saját szemével látta őket nehéz volt felfognia, milyen óriásiak. – Ezek itt közönséges wroshyr fák? – érdeklődött Csubakkától, miután lehuppant a mellette lévő ülésbe. Csubakka megrázta a fejét Dörmögéséből Leia kivette, hogy az imént látott példányok igazi óriások, majd fél kilométerrel nagyobbak az átlagosnál. – Hát, nem akármilyen derékbőséggel áldotta meg őket az ég… – tűnődött a hercegnő. Csubakka rápillantott, s noha Leia nem volt képes mindig kiigazodni a vuki arckifejezéseken, ezt nem lehetett félreérteni. – Jaj, ne ámuldozz már így! – mosolyodon el. – Tudhatnád, hogy mi, emberek nem nagyon ismerjük a vuki kultúrát. Azért még nem vagyunk mindannyian érzéketlen barbárok… Csubakka felpillantott, szőrös képén ezernyi ránc mélyült el, azután hosszan, dörmögve felnevetett. Jobb oldalt különösképp hatalmas wroshyr fák sora tűnt fel. Csubakka bedöntötte a hajót: Leia közelről láthatta a gigantikus indák szövevényét. A Lady Luck lassan körözve ereszkedett alá, majd egy figyelmeztető morgást követően a felhők közé süllyedt. Most semmit sem lehetett látni, csupán a felhők csillámló gomolyait. Leia elfintorodott. Sosem szeretett vakon repülni, s a köröttük égre törő fák nem javították túlságosan a kedélyeit. De mielőtt amúgy istenigazából kétségbe eshetett volna, a Lady Luck kikerült a felhőtengerből. Valamivel alattuk azonban máris újabb felhőréteg tűnt fel, s még többször kellett alábukniok, mire Leia egyszer csak felszisszent meglepetésében. Az óriásfák közt, ég és föld között, egy város lebegett. Nem csupán kunyhók és tüzek primitív kavalkádja, hanem zseniálisan megépített, különös nagyváros. Még ebből a távolságból is jól látszottak a gigantikus épületek, némelyikük karcsún az égbe nyúlt, mások hosszan terpeszkedtek a fák között. Széles sugárutak kötötték össze őket, néhol terek és kisebb parkok is akadtak. A peremen, mint jókora világítóbogarak, figyelmeztető fények izzottak. Mellette a vuki kérdőn hördült. – Nem, még holón sem láttam vuki települést – vallotta be Leia. – Az én hibám persze. – Elég közel értek már ahhoz, hogy méginkább elcsodálkozzon: semmiféle tartószerkezetet nem sikerült felfedeznie. Legalábbis láthatót nem. Az egész várost gravitációs erőtér tartaná? A Lady Luck tovább ereszkedett lefelé, míg végül előtűnt egy leszállópálya. A vuki könnyedén letette a hajót, s Leia csak most döbbent rá, hogy a gyengének látszó emelvény valószínűleg könnyedén elbírna még egy utasszállítót is. Vagy egy csillagrombolót. A hercegnő kissé meglepődött a rájuk várakozó fogadóbizottság láttán. Nem számított ilyesmire, Két hatalmas, szőrös idegen figyelte csendben a Lady Luck érkezését, s mikor Csubakka leengedte a leszállórámpát, azonnal elindultak feléjük. Leia gyakorlatlan szeme nem tudott különbséget tenni közöttük. Egyikük valamivel magasabb volt a másiknál, s a vállára vetett fémheveder is díszesebbnek tűnt. A nyilvánvalóan előkelőbb vuki Leiát megpillantva megszaporázta lépteit. A hercegnő összeszedte minden akaraterejét, nyugalmat erőltetett magára, és folytatta útját. Csubakkát – aki pedig már régóta emberek között élt – sem volt könnyű megértenie, ám a bennszülött vukik saját dialektusa mindeddig teljesen érthetetlennek bizonyult számára. A nagyobb vuki fejet hajtott, és felbődült: – (Üdvözöllek, Leiaorrrganasolo. Örömmmel látunnnk Rwookrrrorróban.)

Leia szája nyitva maradt a csodálkozástól. – Kö… szönöm – nyögte. – Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek. – (Jelllenléted megtiszteltetés számunkhrrra) – dörmögte a vuki udvariasan. – (Ralrracheennek hívnak. Az egyszerrrűség kedvéérrrt hívj Ralrrának.) – Örülök hogy megismerhettelek – biccentett Leia, s a félelem lassan eloszlott benne. Eltekintve a túlzottan nyomatékos r-ektől, Ralrra vuki beszéde tökéletesen érthetőnek bizonyult. Mindig szerette volna, ha a vukik ilyen érthetően beszélnek. Azután elvörösödött, és Csubakka felé fordult. Hirtelen mindent megértett. – Hadd találom ki – szólt barátjának szárazon. – Dadogsz egy kicsit, csak sosem volt alkalmad elmondani… Csubi harsányan felröhögött. – (Csubakka tökéletesen beszéli nyelvvvünket)mondta Ralrra. – (Én beszélek hibásan. A sorrs különös fintorrra, hogy az emberrek engem könnyebben megérrtenek.) – Értem – biccentett Leia, ámbár maga sem volt bizonyos benne, csakugyan érti-e. – Te vagy a nagykövet? Kellemetlen csend borult a kis társaságra. – (Valahha a Birrhodalom rabszolgája voltam) – dörmögte higgadtan Ralrra. – (Akárcsak Csubakka, akit Hansolo szabadított ki, A gazdáim arrra használtak, hogy megérrtessék magukat a többi vuki rabbal.) Leia megborzongott. – Sajnálom – mondta végül. – Igazán sajnálom. – (Szükségtelen sahjnálkoznod) – ellenkezett a vuki. – (Így sokh mindent megtudhattam a Birrhodalom haderrejérről. Ez igen hasznosnak bizonyult a Szövetségetek számárrra.) Leia körbenézett. Csak most vette észre, hogy Csubakka eltűnt mellőle. Hirtelen megpillantotta, amint… Halálos szorításban vergődött egyik fajtársa szőrös karjai között. Sugárvetője a vállán lógott; nem érhette el, mert az ismeretlen vuki a hátához szorította karjait. – Csubi! – sikoltotta Leia. Előrántotta pisztolyát, ám kibiztosítani vagy tüzelni már nem maradt ideje, mert Ralrra finoman megfogta kezét. Acélos szorításából lehetetlennek látszott szabadulni. – (Ne háborrgasd őket) – intette a hercegnőt. – (Csubakka és Salporin gyerrrmekkorri bahrrrátok, s márrr évek óta nem találkoztak. Az üdvözlő szehrrrtarrtást nem szabad megzavarrni.) – Elnézést – motyogta Leia. Nagyon ostobának érezte magát. – (Csubakka azt üzente, hogy védellemrre van szüghséged) – folytatta Ralrra, hogy elterelje Leia figyelmét a baklövésről. – (Gyerrre! Megmutatom, milyen előkészületeket tettünk.) Leia még mindig Csubakkát és Salporint figyelte, akik most elemi erővel püfölték – még ha barátságból is –, egymás hátát. Ebbe egy ember már rég belehalt volna. – Talán megvárhatnánk a többieket – javasolta kicsit bizonytalanul. – (Semmi veszély nem fenyeget!) – Ralrra teljes magasságában kihúzta magát. – (Meg kell érrtened, Leiaorrrganasolo. Nélküled és a harrcosaitok nélkül népemből sokan a Bihrrodalom rrabszolgái lennének még. Rrrabok, vagy halottak. Neked és a Köztárrsaságotoknak mi az életünket és még annál is drrágábbat, a szabadságunkat köszönhetjük.) – Köszönöm – felelte Leia, s megint ostobának érezte magát, ellenérzéseinek azonban maradéka is szertefoszlott A vuki kultúra és lélek megértése nehézséget okozhat – de hálájukat

már ismerte. Rallra védelmet ígért, s emögött ott állt a vukik becsülete, rettenthetetlensége és irtózatos ereje – (Gyerre) – ismételte Ralira egy nyitott liftre mutatva. – (Lemegyünk a városba.) – Azonnal – felelt Leia. – Csak… meg tudnád mondani, mi tartja az egészet a levegőben? Gravitációs erőteret használtok? – (Gyerre) – intett a vuki megint. – (Hamarrosan ezt is megtudod.) A várost nem gravitációs erőtér tartotta. Még csak nem is állványok vagy feszítősodronyok. Egyáltalán, a modern technológia vívmányai semmiféle szerepet nem játszottak a felfüggesztésben. A vukik a legegyszerűbb, legtermészetesebb megoldást választották. A város az ágakra épült. – (Nem könnyű egy ekkorrra települést felépíteni) magyarázta Ralira, s körbemutatott szőrös karjaival. – (A legtöbb ágat meg kellett nyesnünk, így gyorrsabban nőnek, és ehrrősebbek, vastagabbak lesznek.) – Olyan, mint egy hatalmas pókháló… – ámuldozott Leia. A liftkocsi szédítő sebességei száguldott lefelé, a hercegnő igyekezett nem tudomást venni az alattuk tátongó, több kilométernyi mélységről. – Hogyan tudtátok ilyen alakban összeerősíteni ezeket az ágakat? – (Nem kellett összeerrrőítenünnnk őket. Maguktól nőnek így.) Leia pislogva pillantott kísérőjére. – Elnézést, azt hiszem, rosszul értettem… – (Összenőnek. Ha két wroshyr ág találkozik, akkorrr összenőnek. Új ágat forrmáznak, és egy másik irrányba növekednek tovább.) A vuki még morgott valamit az orra alatt, ám ezt már Leia nem értette. – (Elleven mementói a vuki nép kitarrtásának és errejének) – dörmögte Ralrra halkan, inkább csak magának. Leia némán bólintott. Az itt álló összes wroshyr különösen hatalmas példány volt, óriási, föld feletti gyökérkomplexummal. Vajon a vukik ezekkel is foglalkoznak? Vagy még nem fedezték fel hasznukat? Nem mintha a kíváncsiság most bármiben is segíthetne rajtuk. A vágtató liftkocsiból lefelé pillantott. Alul kisebb wroshyrok, és aprónak tűnő, ámbátor még mindig gigantikus fák nyújtózkodtak. A Kashyyykot borító dzsungel fensége lenyűgözőnek bizonyult. Számtalan különböző ökorendszer húzódhatott meg az alattuk elterülő erdőségben, egyik halálosabb lehetett a másiknál… Leia nem tudta, hogy a vukik odalent is birtokba vették-e bolygójukat. Nem feltételezte, hogy bármelyikük is botanikai tanulmányoknak szentelné idejét. – (Ezeket kroyiesnek hívják) – jegyezte meg Ralira. Leia felriadt töprengéseiből. Már éppen rákérdezett volna, hogy mire gondol vendéglátója, mikor megpillantotta az égen áthúzó fenséges, duplaszárnyú lényeket. – Azokat a madarakat? – (Igen. Valaha a vuki nép elllsődleges táplálékát jelentették. Most már csak az igazán szegények eszikh őket…) – Gyengéden megfordította Leiát, és a város szélén felpislákoló fényekre bökött. – (A kroyies vonzódik a fényhez) – tette hozzá magyarázatképpen. – (A vadászok ott varrnak rájuk.) Leia bólogatott. Nem egy világban tapasztalta már, hogy a vadászok a fényt használják csalétek gyanánt. – A felhők árnyéka nem zavarja őket? – (A felhők igen jó szolgálatot tesznek) – ingatta fejét Rabra. – (Szórrják a fényt, így a kroyies márrr nagyon messziről észrreveszi, és odaszálll.)

Miközben beszélt, az egyik madár összecsukta szárnyait, s a felhőkön keresztül, kődarab gyanánt zuhant az incselkedő fények felé. – (Ahogy most is láthatod. Este megvacsorrázunk belőle.) – Örömmel várom – mosolyodon el Leia. – Csubi mesélte már, milyen pompás az ízűk. – (Itt az ideje, hogy visszatéhnrjünk a városba) – szólt minden átmenet nélkül Ralrra. Megnyomott egy gombot, s a liftkocsi hirtelen irányt változtatott: most már felfelé száguldottak. – (Az egyik legkényelmesebb házban szerrettünk volna elszállásolni, de Csubakka nem engedte.) Csak most, hogy vendéglátója körbemutatott, vette észre Leia, hogy a házak nagy többsége szorosan a törzsek mellett épült. Ajtajuk a semmire nyílt. – Csubakka az én kérésemet tolmácsolta – motyogta Ralrrának, miközben hátán végigfutott a hideg. – Csodálkozom, a liftkocsi miért van ilyen távol a központtól. – (Csak teherrszállításra szolgál, meg a betegek használják olykorr) – mondta Rabra. – (A legtöbb vuki szerrel a fákon mászva közlekedni.) A kocsi megállt. Ralrra kiugrott, és udvariasan kisegítette Leiát a különös járműből. Bundája alatt hatalmas izmok feszültek, s egy pillanatra megvillantak karmai is. A hercegnő elcsodálkozott. – Eddig nem vettem észre, hogy a vukiknak karmai vannak! Persze, gondolhattam volna… Hiszen erdőlakók vagytok. – (Fák között nem lehet karmok nélkül élni) – bólintott kísérője. A karmai most már teljes hosszúságukban láthatóvá váltak. Szemléletes bemutató volt. – (Még az indákon sem lehhetne közlekkedni nélkülük.) – Indák? – visszhangozta Leia csodálkozva. Eddig nem látott indákat a fákon, s most sem tudott felfedezni egyet sem, bármennyire igyekezett. Végül tekintete megakadt a jármű főkábelén… Sötétzöld kábel. – A főkábel? – kérdezte óvatosan. Igazában nem várt választ. – Inda? – (A kshyy indája) – felelte a vuki, mintha ez mindent megmagyarázna. Azután észbekapott. – (Ne aggódj. Errősebb bárrmilyen fémnél, vagy plasztiksodrronynál. Még sugárrvetővel sem árrthatnak neki. Amellett öngyógyító.) – Értem – bólintott Leia, s megpróbálta legyűrni a rátörő pánikot. Számtalan libbenőben és űrhajóban utazott galaxisszerte, vezetett nem is egyet anélkül, hogy a tériszony elővette volna… Ám most valami egészen más érzés fogta el. – Volt már példa arra, hogy valamelyik elszakadt? – érdeklődött erőltetett nyugalommal. – (Régen előforrdult néha) – vallotta be a vuki. – (Némelyik parrazita és gomba megtámadja. Ha nem figyelünk oda, képes tönkrretenni. Mostanrra azonban márr megvannak a módszerreink a védekezésrre. A liftkocsit felszerreltük AG-generrátorrral is, a biztonság kedvéérrt.) – Értem… – Leia kissé megnyugodott. Megint kezdő diplomatának érezte magát. Minduntalan megfeledkezett róla, hogy a vuki csúcstechnológia elismertnek számít szerte a galaxisban. Időközben megérkezett Csubakka és Salporin. Mindketten bömbölve üdvözölték őket, azután izgatottan dörmögő, morgó társalgásba kezdtek. Mielőtt azonban Leia feszengeni kezdett volna, Rabra odafordult hozzá, és elmagyarázta, miről esett szó. – (Megállapodtunk abban, hogy te és Csubakka, Salporrrin otthonában fogtok lakni. Nincs túl messze. De nem muszáj gyalogolnod, ha nincs kedved hozzá.)

Leiának igenis volt kedve a gyalogláshoz. Szeretett volna sétálni a vukik között, átadni magát a hely varázsos nyugalmának De úgy érezte, a megérkezést követő órában nem lenne túl szerencsés a városlakók előtt parádéznia, mint valami távolról idelátogató despota. – Inkább menjünk valami közlekedési eszközzel, ha lehet – sóhajtotta. Csubakka dörmögött valamit a többieknek, láthatóan kedvetlenül. – (A herrcegnő a várros szerrkezetét kívánta szemügyrrre venni) – mentegetőzött Ralrra. – (Most márr indulhatunk.) Csubakka még mormogott valamit, aztán ismét vállára vetette fegyverét, s egy húsz méternyire várakozó lebbenő felé indult. Ralrra és Leia sietve a nyomába szegődött, a sort Salporin zárta. A házak mind az ágak széle mentén sorakoztak, s Leia csak most vette észre, hogy semmi sem köti őket össze: néhány kshyy inda segítette csupán a közlekedést. Ralrra az épületek elhelyezésének szabályait magyarázta. Az egyik mellett megállt, hogy Leia óvatosan bepillanthasson az ablakon. Egy alak állt odabent az árnyékba húzódva. Tekintetük egy rémítő másodpercig egybekapcsolódott a hercegnőével… – Csubi! – kiáltott elfúló hangon Leia. Az övén függő fegyver után kapott, de mire előrántotta, az arc eltűnt. Ám Leiában semmi kétség nem maradt: a hatalmas, sötét szemeket, az előreugró, erőteljes álkapcsokat és a szürke bőrt nem tudta elfelejteni. Csubakka egy pillanattal később már mellette volt, kezében nyílpuskaforma lézervetőjével. – Az ablakban állt! – magyarázta ijedten kísérőinek. – Egy azok közül, akik megtámadtak bennünket a Bimmisaarin! – Kinyúlt Jedi-érzékeivel. Semmi. – Ott volt bent! – bizonygatta, Csubakka utasításokat vakkantott, testével fedezte Leiát. Lassan hátráltak onnét, a lézervető a környező házakat firtatta Csubakka kezében. Ralrra és Salporin egy ugrással a háznál termett. Mindketten egy-egy hatalmas kést varázsoltak elő valahonnét, majd megálltak az ajtó két oldalán. Csubakka egyetlen pontos lövéssel bedöntötte az ajtót. Valahonnan a város közepéről dühödt vuki-ordítások hallatszottak. A riadó mélyen kongó hangjai visszhangot verve csapódtak fáról fára. Miközben Rabra és Salporin berontottak a házba, az dübörgő bömböléshez egyre újabb hangok csatlakoztak: úgy hallatszott, mintha a fél város erre tartana. Leia Csubi szőrös hátához simult, s azonnal a bimmisaari piactér jutott eszébe, ahol ékszert lopott. Csakhogy itt nem apró, sárga ruhás bimmek közeledtek, hanem óriás termetű, harcias, hihetetlenül szívós vukik. Hatalmas tömeg gyűlt köréjük, míg Ralrra és Salporin odabenn kutattak. Csubakka mit sem törődött népe összeverődött tagjaival; időnként idegesen felmordult, s fegyverrel a kézben még mindig a házat figyelte. A másik két vuki is előkerült pár perc múlva. Arckifejezésük nyomban elárulta, hogy nem jártak sikerrel. – Ott volt bent! – bizonygatta Leia, mikor a páros visszatért hozzájuk. – (Minden bizonnyal) – felelte Ralrra, mintha nagybeteg gyermekhez szólna. Salporin még mindig nem dugta vissza kését a tokjába, s egy pillanatra sem vette le szemét a házról. – (Odabent azzonban semmi nyomát sem találtuk.) Leia az ajkába harapott. Körülpillantott, s be kellett látnia, hogy egyetlen más ház sincs elég közel ahhoz, hogy az idegen észrevétlenül átjusson. Ha megpróbálta volna, ő vagy Csubi kétségtelenül felfedezi. Rejtőzködésre alkalmas zugok sehol. A másik oldalon a már vége a városnak, csupán több kilométernyi szakadék tátong ott…

– Bemászott az ágak alá – döbbent rá hirtelen. – Másképp nem csinálhatta. Nyilván valami mászószerkezettel közlekedik a város alatt, különben találkozott volna az ide tartókkal! – (Valószínűtlen) – dörmögte Ralrra, s alaposan szemügyre vette a lányt. – (De nem lehetetlen. Lemegyek a liftkocsival, megprróbálom megtalálni.) Csubakka haragosan vakkantott valamit, s megállította indulni készülő barátját. – (Igazad van) – felelte kényszeredetten Ralrra. – (Leiaorrrganasolo, a te biztonságod most a legfontosabb. Előbb elviszünk téged valami jól őrzött helyre, azután majd foglalkozunk az idegennel is.) Biztonság. Leia a házra pillantott, s megborzongott. Vajon lesz-e még az életében olyan időszak, mikor biztonságára nem kell fegyveres őrök hadának ügyelnie…?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Az éles csipogás mint valami tapadós csáp húzta vissza Luke-ot álomtalan álmának békés világából. – Oké, Artu, már felébredtem… – dünnyögte kissé kábán, azután kinyitotta szemeit. Tudata még zavarosan kavargott, egyelőre nem tudta pontosan visszaidézni, mikor és hogyan merült hibernációs transzba. Időérzéke azonban azt súgta, nem lehetett túl régen. – Valami baj van? – kérdezte. Felült. Emlékei rohamos gyorsasággal tértek vissza. A csipogás izgatott füttyögésbe csapott át. Luke mélán a főképernyőre pillantott, hogy elolvassa a komputer fordítását. Legnagyobb meglepetésére a monitoron semmi sem jelent meg. Minden sötét volt, az egész hajóban. Hirtelen minden eszébe jutott: elakadt a mélyűrben, az X-szárnyú irányítórendszerei csődöt mondtak, s Artu épp a rádió antennáját próbálja újrahuzalozni. Hátrafordult, hogy megnézze, miért idegeskedik a robot – s megdermedt a meglepetéstől. Nem messze tőle egy hajó közeledett a semmiből. Visszafordult, keze önkéntelenül a vészindítógombjára csapott, ámbár tudta, úgyis hiába. Ha riadóstarttal indul, akkor is legalább tizenöt perc kell az X-szárnyú hajtóműveinek, hogy teljesen kikapcsolt állapotból készültségbe kerüljenek. Ha az a hajó barátságtalan szándékkal közelít… A segédrakétákat üzembe helyezve szembefordította gépét a közeledővel, A radarok és egyéb érzékelők egy pillanat múlva életre keltek, megerősítették, amit maga is látott: közepes méretű, ütött-kopott koréliai teherhajóval van dolga. Ezt a típust a Birodalom sosem használta. Bár a körülményeket figyelembe véve, az is valószínűtlennek tűnt, hogy ártatlan teherszállítóról van szó. Talán kalózok…? Kinyúlt az Erővel, megpróbált a legénység tudatához férkőzni. Artu tovább sipítozott, s most már a fordítás is megjelent a komputer képernyőjén. – Igen Artu, látom már – felelte Luke. – De egy közönséges teherhajó le tud lassítani, ha üres. Inkább nézd meg az érzékelők kiírásait, találsz-e rajta fegyvereket! A droid valami beleegyezésfélét csippantott, Luke pedig visszafordult saját állapotjelzőihez. A fő lézerágyúk maximum ötven százalékos hatásfokkal működhetnek, és a fényalatti hajtóművekre sem számíthat. A rádió egy reccsenéssel bekapcsolódott. Luke csak most fogta fel, hogy valószínűleg már jó ideje hívják. Beigazította a keresőt, mire hűvös női hang csendült tisztán:

– …ségre van segítségre? Ismétlem: azonosítatlan vadászgép, itt a Wild Karrde teherhajó. Szüksége van segítségre? – Wild Karrde, itt az Új Köztársaság AA-589 azonosítási jelű X-szárnyú vadászgépe – jelentkezett Luke. – Egyébként köszönöm, elkellene egy kis segítség. – Vettem, X-szárnyú – felelte a másik. – Mi a problémája? – Hiperhajtómű. – Luke a közeledő hajót figyelte. Egy perccel később, hogy mellé értek, az újonnan érkező jármű hozzásimult A Wild Karrde nem volt túl nagy, hossza nem haladta meg a vadászgép lézerágyúkkal együtt számított hosszát. Azért nem árt óvatosnak lenni… – Tönkrement mindkét hajtóműirányítóm – kezdte sorolni a hibákat. – Megsérültek a mágneses pajzsok, de lehet, hogy maga a főegység is. Tartok tőle, hogy nincsenek megfelelő pótalkatrészeik. – Ekkora hajó számára sajnos valóban nincsenek. – Rövid szünet következett, – Felhatalmazásom van ellenben arra, hogy meghívjam fedélzetre. Amennyiben kívánja, velünk tarthat célállomásunkig. Luke ismét kinyúlt az Erővel, hogy felfedje a beszélő hátsó szándékait. Ám ha voltak is ilyenek, semmit sem tudott érzékelni belőlük. Egyébként sem volt más választása. – Pompásan hangzik – felelte. – Lehetséges volna, hogy a hajómat is magunkkal vigyük? – Kétlem, hogy ki tudná fizetni a szállítási költséget – válaszolta a másik kicsit gunyorosan. – Megkérdezem a kapitányt, de ne fűzzön vérmes reményeket a dologhoz! Egyébként legfeljebb vontatni tudjuk: dugig van a rakterűnk. Luke elhúzta a száját. Egy teljesen megrakodott teherhajó nem tudta volna végrehajtani ezt a lassító-közelítő manővert; ezt Artu jelezte is az imént. Ezek szerint vagy hazudnak, vagy a közönséges hajtóműrendszer helyett, egy másik, nagyobb teljesítményű rejtőzik az ócskavasrakás páncélzata alatt. Ami annyit jelent, hogy a Wild Karrde lehet kalóz, csempész, vagy akár álcázott harci jármű is. Az Új Köztársaság pedig nem álcázza hadihajóit Közben a másik pilóta visszatért – Tartsa a pozícióját, X-szárnyú, akkor össze tudunk kapcsolódni. Különben egy kis űrsétát kell tennie. – Az összekapcsolódás gyorsabb lesz… – Luke megpróbált olyan könnyedén felelni, amennyire csak tudott. – Nem hiszem, hogy bármelyikünknek érdemes lenne sokat időznie itt Egyébként, a magasságos űrre, hogyan vitorlázhattak éppen erre? – Csak korlátozott tömegű poggyászt hozhat magával. – A nő egyszerűen figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Gondolom, az asztromechanikai droidjáról nem óhajt lemondani. Ennyit a könnyedségről. – Eszembe se jutott. – Rendben, maradjon vételen! A kapitány ötezerben állapította meg az útiköltséget. – Értettem – dünnyögte Luke szórakozottan. Előkereste a szereléshez használt kesztyűt és sisakot. Az összekapcsolódáshoz használt sűrűenergiahenger elméletileg biztonságos, de balesetek néha történhetnek. Különösen, ha a Wild Karrde legénysége úgy dönt, mégis jobban örülne egy üres X-szárnyúnak. A legénység. Luke kiterjesztette érzékeit a teherhajó felé. Valami kellemetlen érzés vett erőt rajta, de megmagyarázni nem tudta. Artu ideges csipogása visszarántotta a valóságba. – Nem, nem mondták meg. De kétlem, hogy törvényes dologban járnak errefelé. A robot halk, elektronikus nyöszörgéssel válaszolt.

– Egyetértek – bólintott Luke. – De amúgy sem tehetünk semmit. Csak tartsd nyitva a szemedet te is! Felvette a légmentesen záró szerelőruhát, ellenőrizte a fegyver töltését, majd övére csatolta. Kézi adó-vevőjét egyik zsebébe süllyesztette, noha el sem tudta képzelni, mire használhatná a Wild Karrde fedélzetén. A túlélőcsomagot hátára szíjazta, végül fénykardját akasztotta övére. – Oké, X-szárnyú, az energiahenger stabilizálódott – szólalt meg az idegen nő. – Jöhet, amint felkészült. A Wild Karrde apró dokkolókamrája éppen a feje felett nyílt meg. Mintha hívogatta volna. Luke ellenőrizte a műszereket: állításuk szerint a két hajó közti térben normális nyomás uralkodott. – Gyerünk, Artu! – szólt hátra, és felnyitotta a pilótafülke tetejét. Halk szisszenéssel egyenlítődött ki a nyomás. Luke elhagyta hajóját, óvatosan tett egy lépést előre, majd hátrafordult. Artu is kikecmergett már aljzatából, és karmantyúival óvatosan kapaszkodva közeledett. Apró, kétségbeesett füttyöket hallatott; nem lelkesítette az újabb fordulat. – Várj egy kicsit, Artu, mindjárt segítek! – kiáltott neki Luke. Az Erő segítségével megragadta a kis robotot, és letette maga elé. Elrúgta magát a pilótafülke tetejéről, így néhány másodperccel Artu előtt érte el a légzsilip ajtaját. Megragadta a kapaszkodókat, behúzta droidját. A külső ajtó hangtalanul becsukódott, csakhamar a gravitáció is visszatért. Artu a földre huppant, Luke pedig éppen visszanyerte egyensúlyát, mikor feltárult a belső ajtó is. Különös szabású overallt viselő, fiatal férfi várta őket. – Üdvözlöm a Wild Karrde fedélzetén – köszöntötte a Jedit – Legyen kedves velem jönni: a kapitány látni kívánja. Válaszra sem várva megfordult, és előresietett. – Gyerünk, Artu – morogta Luke. Kifinomult érzékeivel vizsgálódott a fedélzeten, a legénységet kutatta. Elöl, amerre kísérőjük indult, négyet embert sikerült azonosítania, hátul pedig… Akárhogy erőlködött, a hajó hátsó része homályban maradt. Talán a hibernációs transz teszi – gondolta. Az legalább bizonyosnak tűnt, hogy sem robotok, sem a legénység tagjai nem tartózkodnak ott, s pillanatnyilag ez bírt csupán jelentőséggel. Kísérőjük megállt egy újabb ajtó előtt, mely érkeztükre szinte zajtalanul félresiklott. A férfi intett, de ő maga kint maradt. – Karrde kapitány már várja. – Köszönöm – bólintott Luke, s belépett. Artu hátsó kerekeire zöttyenve követte. Kicsiny helyiségben találták magukat. A falon kommunikációs berendezések és kódfejtő automaták kijelzői sorakoztak. A szoba közepén jókora asztal állt, rajta terminálok és konzolok sokasága. Az asztal mögött keskeny arcú, rövidre nyírt fekete hajú, nyúlánk férfi ült. Halványkék szemei hűvös nyugalomról árulkodtak, miközben szemrevételezte látogatóit. – Jó estét – köszöntötte őket. Hangja önuralomról és kivételes akaraterőről árulkodott. – Talon Karrde vagyok – mutatkozott be még mindig Luke-ot fürkészve. – Ön pedig, ha nem tévedek, Luke Skywalker parancsnok. Luke elcsodálkozott. Honnan a pokolból…? – Most egyszerű polgár csupán – felelte végül mosolyogva. – Több mint négy éve lemondtam a Szövetségben betöltött katonai rangomról. Halvány félmosoly jelent meg Karrde ajka körül. – Elnézést. Meg kell mondanom, egészen jó helyet talált magának, akármire is készült.

– Ebben azért egy kicsit segítettek – magyarázta Luke. – Apróbb nézeteltérésem támadt egy birodalmi csillagrombolóval, úgy fél fényévnyire innét. – Aha, értem már… – vont vállat Kardde a döbbenet legcsekélyebb jele nélkül. – Igen, a Birodalom még meglehetősen aktívan tevékenykedik a galaxisnak ebben a szektorában. De gyanítom, ezzel egy kicsit már elkéstek. – Oldalra billentette fejét, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Luke arcáról. – Ámbátor Ön ezt nyilván jobban tudja nálam. Ami a hajóját illeti, el tudjuk vontatni, ha úgy kívánja. Rendelkezünk a szükséges kábelekkel. – Köszönöm – felelte Luke. Hátul, a tarkója tájékán valami kellemetlen bizsergést érzett. Akár kalóz, akár csempész, jobban kellett volna érdekelje, hogy egy csillagromboló ólálkodik a közelben. Ha csak nem egyezett meg a birodalmiakkal… – És engedje meg, hogy kifejezzem hálánkat, amiért megmentett bennünket – folytatta az udvariaskodást. – Artu és én nagyon örülünk, hogy erre jártak. – Artu? Ó, persze… az asztromechanikai droid! – A kék szemekben különös fények gyúltak. – Ön kivételes képességű harcos lehet… Megmenekülni egy birodalmi csillagrombolótól nem csekélység. Ámbátor úgy képzelem, egy olyan férfi, mint ön, nem bánja, ha egy kicsit összeakaszkodhat a Birodalom örököseivel. – Rég nem veszek részt tisztogató akciókban – felelte Luke. – Egyébként még nem mondta, hogy kerültek ide. Sőt, azt sem, hogy honnan tudja a nevemet. Újabb félmosoly. – És a fénykard az övén? – nevetett szárazon Karrde. – Ne nézzen ostobának! Ön vagy Luke Skywalker, a Jedi, vagy valaki más, aki bolondul a régiségekért, és emiatt még vívni is megtanult. – A kék szemek továbbra sem mozdultak Luke-ról. – Mégsem olyan, mint amilyennek képzeltem. Ez nem is meglepő, hiszen a Jedik tudása már inkább csak a legendákban él, s ott is olyan homályos, hogy lehetetlen tiszta képet kapni róla. Luke agyában egyre hangosabban szólt a riadó. – Ez úgy hangzott, mintha számított volna rá, hogy itt talál… – Hangjába némi bosszúság vegyült. Ellazította izmait, testsúlyát bal lábára helyezte, küzdelemre készülődve. Érzékei jelezték, hogy a legénység öt tagja még mindig elöl tartózkodik. Mire ideérnek… Karrde elég közel áll hozzá; semmi nem mentheti meg, ha harcra kerül a sor. – Igazság szerint valóban vártuk – ismerte be nyugodtan Karrde. – Noha ez, kivételesen, nem az én érdemem. Az egyik segítőtársam, Mara Jade vezetett ide minket – Könnyedén biccentett – Most éppen a hídon van. Rövid csend következett Hallgattak mindketten. Várakozóan. Lehet, hogy most készülnek fel – futott át Luke agyán a gondolat. Ám az állítás, miszerint valaki több fényévnyi távolságból érzékelte jelenlétét, túlontúl csábító volt, nem hagyhatta megjegyzés nélkül. Megigazította ruháját – szinte észrevétlenül –, hogy ne akadályozza majd, azután ismét a legénység felé fordította elméjét. Érzékelte a fiatal nőt, akivel rádión beszélt. Egy idősebb férfi a navigációs komputeren számolt valamit. És mögött ült… Arca megvonaglott, mintha elektromos ütés érte volna. – Igen, ő az – jegyezte meg Karrde, mintegy mellékesen. – Rendesen elrejtőzött, noha nem gondoltam volna, hogy képes lesz rá. Elrejtőzni egy Jedi elől… Hónapokba telt, mire rájöttem, hogy maga váltja ki belőle ezeket a szélsőséges érzelmeket. Jó pár másodperc kellett ahhoz, hogy Luke szóhoz jusson. Soha, még a császár előtt sem érzett ilyen tiszta, mindent elborító, keserű gyűlöletet. – Még sosem találkoztam vele – nyögte ki végül. – Nem? – Karrde első ízben hökkent meg. – Kár. Azt reméltem, el fogja tudni mondani, mi ad okot ezekre az érzelmekre. Na mindegy. – Felállt a székéből. –

Hát, azt hiszem, nincs több megbeszélnivalónk… Azért szeretném, ha tudná: rettentően sajnálom, hogy így kellett történnie. Luke azonnal a fénykard után kapott. Keze még félúton sem járt, mikor hátulról kábítólövés érte. A Jedi harcmodor magában foglalja a meglephetetlenséget is. Úgy tűnt azonban, ellenfeleinek volt egy röpke másodpercük felkészülni – és ez elegendőnek bizonyult. Halványan még eljutottak hozzá Artu kétségbeesett csippantásai. Értelme utolsó felvillanásával, elcsodálkozott, hogyan sikerülhetett Karrdénak meglepnie őt.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Lassan ébredezett. Először csupán két tény jutott el a tudatáig: hogy fekszik, s hogy pokolian érzi magát. A levegő meleg volt és száraz, a fény bántóan éles. Végül rádöbbent arra is, hogy ágyban fekszik, s hogy már régóta, talán több napja. Percekbe telt, míg ennek jelentősége átszivárgott az elméjét borító mentális ködön. A kábítópisztolyok egy, legfeljebb két órára teszik harcképtelenné az áldozatot. Miután lelőtték, nyilván valami kábítószert adtak be neki… Akaratlanul is elmosolyodott. Karrde nyilván arra számít, hogy a szer még jó ideig hat. Meg fog lepődni. Összegyűjtötte minden akaraterejét, és végigfuttatott néhány Jedi-technikát, hogy megtisztítsa szervezetét. Várt, azután rá kellett döbbennie: amit tett, semmit nem használt. Nemsokára megint elaludt, és mikor legközelebb felébredt, tudata teljesen kitisztult. Napsugár tűzött az arcába. Pislogott, majd kinyitotta szemeit, és felemelte fejét. Még mindig az ágyon feküdt, ugyanabban a pilótaruhában, amelyben elfogták. Egy apró, bútorozott szobában találta magát, szemközt egy ablak tárva nyitva állt. Egy erdő szélének körvonalait pillantotta meg rajta keresztül; úgy ötvenméternyire lehetett tőle. Az erdő felett narancssárga nap nyugodott le – esetleg kelt éppen; nem tudta megállapítani. A berendezés egyáltalán nem hasonlított a szabvány börtöncellákéhoz. – Végre felébredtél – szólalt meg egy női hang az oldalánál. Luke megpróbált a beszélő irányába fordulni. Meghökkent: valaki van a szobában, ő mégsem érzékelte. Azután arra gondolt, hogy a hang nyilván hírközlőből jön. Sikerült oldalra fordulnia. Nyomban bebizonyosodott, hogy első feltevése volt helytálló. Látogatója összefont karral ült egy magas támlájú széken. Valami okból ismerősnek tűnt: Luke-kal nagyjából azonos korú, karcsú nő volt, szikrázó aranyvörös hajjal, gyönyörű, hatalmas, zöld szemekkel. Lábait is keresztbe tette. Ölében kicsiny, de veszedelmesnek rémlő sugárpisztoly. Valódi, élő emberi lény… és mégsem érzékelte. Ez lehetetlen. A zavarodottság nyilván megjelent az arcán is. – Jól van. – A nő elmosolyodott. Nem kedves vagy udvarias mosoly volt ez. Keserűség és gúny tükröződött benne, semmi egyéb. – Légy üdvözölve a halandók világában.

S Luke hirtelen rádöbbent, hogy valami különös mentális erő leszűkítette elméjének képességeit. Nem érzékelt semmit. Sem embereket, sem robotokat, még az ablakon túli erdőt s lakóit sem. Mintha megvakult volna. – Nem tetszik, ugye? – gúnyolódott a nő. – Nem könnyű egyszerre elveszíteni mindent, ami különlegessé tesz! Lassan, óvatosan, lábait egyenként mozdítva, Luke felült. Megmozgatta izmait, mindet külön-külön, hogy vérkeringése helyreálljon. A nő némán figyelt, kezét hanyagul a sugárpisztoly mellett nyugtatta. – Ha mindezt azért csinálod, hogy később elkápráztass akcióid valamelyikével – szólt hidegen –, akkor feleslegesen töröd magad. – Semmi ilyesmire nem készülök – nyugtatta meg Luke. – Csupán szeretném visszanyerni az erőmet, hogy lábra állhassak végre. Tekintetét a nőébe fúrta – kíváncsi volt, meddig bírja. Annak azonban még a szempillája se rebbent. – Ne mondj semmit. Te vagy Mara Jade. – Hát, ezzel nem nyűgöztél le – felelte gúnyosan a nő. – Karrde említette, hogy beszélt rólam. Luke bólintott. – A neveden kívül azt is elárulta, hogy te találtál rám a mélyűrben. Köszönöm. Mara szeme megvillant. – Tartsd meg a háládat! – vágott közbe. – Mikor rábukkantam a hajódra, csupán egyetlen kérdés merült fel: odaadjunk a birodalmiaknak, vagy magunk öljünk meg! Váratlanul felállt, kezébe kapta a fegyvert. – Na, keljen fel! – förmedt Luke-ra. Karrde látni akar. Luke óvatosan feltápászkodott, és most vette csak észre, hogy Mara a saját övére akasztotta fénykardját. Jedi lenne? Oly nagy a hatalma, hogy eltompítja érzékeit? – Nem mondhatnám, hogy bármelyik megoldás kedvemre való… – Van még egy lehetőség – sziszegte Jade, s közelebb lépett. Luke megérinthette volna, ha akarja. Vagy ha meri. Mara felemelte a fegyvert, és szinte Luke arcába nyomta. – Próbálj megszökni! Akkor megöllek, itt és most! – hangja szinte esdeklően csengett. Egy hosszú percig némán, mozdulatlanul álltak mindketten. A nő szemeiből ugyanaz a keserű gyűlölet áradt, amelyet Luke a teherhajón már érzékelt. De valami mást is felfedezett mögötte. A mélységes fájdalmat. Csak álltak, azután a nő leengedte a fegyvert, és rászólt. – Mozgás! Karrde vár. Luke szobája egy hosszú folyosó végéről nyílt. Mikor kiértek a barakkból, vagy tucatnyi hasonló alkotmányt látott, meg néhány más épületet. A raktár és a hangár pont szemben volt. Az utóbbi körül tucatnyi különböző űrhajó várakozott: két teherhajó – ugyanolyan típusú, mint a Wild Karrde –, pár kisebb naszád, némelyikük épp csak hogy kilátszott az erdőből. Egy cirkáló mögött végre megpillanthatta X-szárnyú vadásza orrát is. Hirtelen ötlettől vezérelve majdnem megkérdezte Marát, hol van Artu Detu, azután letett róla. Jobban teszi, ha Karrdéhoz fordul ezügyben is… Mara a nagy, központi épülethez vezette Luke-ot. Az ajtónál megérintett egy kapcsolót, majd intett. – A nagyteremben várnak. – Az ajtó hangtalanul félresiklott. – Előre!

Hosszú folyosón haladtak tovább. Elhagyták az ebédlőt, s néhány más helységet, végül egy kétszárnyú ajtó elé értek. Mara – kissé tán túl határozottan is – előretuszkolta a Jedit. Mintha egy ősi legenda elevenedett volna meg. Luke szólásra képtelenül állt egy pillanatig az ajtóban, tekintete rebbent csak ide-oda a helyiségben. A mennyezet mintha az egekig ért volna; itt is, ott is pókhálószerű minták díszítették. A falat különlegesen szép barna faburkolat födte, néhol különös, mélykék fény áradt a repedéseken át. Számtalan kis szobor állt mindenütt: valamely ismeretlen faj alkotásai. Székek, kanapék, és más ülőalkalmatosságok látszottak szétszórva – s ez mindjárt felvilágosítással szolgált a szoba rendeltetésével kapcsolatban is. Ezt azonban csak tüzetesebb vizsgálódás után ismerte fel Luke. Ami azonnal a szemébe ötlött, és sokáig lekötötte figyelmét, a középre állított élő fa volt. Nem afféle apró díszfa, amilyet a császári palotában gyakorta láthatott. Ez igazi, eleven fa volt; törzsének átmérője alul meghaladta az egy métert, koronája a mennyezeten túlra ért. Vékony ágak nyújtóztak úgy kétméternyi magasságban, némelyik a falat súrolta, mintha a növény kapaszkodót keresne, nehogy felbukjon. – Á, Skywalker! – szólalt meg egy hang valahonnét Luke összerezzent, és felpillantott. A fától nem messze, egy kényelmes karszékben ült Talon Karrde, mellette két nagydarab, négylábú szörnyeteg tanyázott. A hang hallatán felkapták fejüket, s kutyák módján, felemelt orral szimatoltak Luke irányába. – Jöjjön és csatlakozzék hozzám! – invitálta Karrde a Jedit. Luke tétován felé indult. Gyermekkori történetek elevenedtek meg benne: ilyen fákról és erdőségekről szóltak. Rémisztő mesék, tele veszedelemmel, rettegéssel és halállal… Az erdők minden esetben elvetemült szerzetek lakhelyéül szolgáltak. – Üdvözlöm az élők sorában – köszöntötte Karrde, mikor Luke odaért hozzá. Felemelt egy apró, ezüstös kancsót, s rubinszín folyadékkal töltött tele két kupát. A folyadék felszikrázott a nap fényében. – Elnézését kell kérnem, amiért ilyen sokáig altattuk – mondta Karrde. – Bizonyos vagyok benne, hogy megérti. Nem kis nehézséget okozott úgy rendezni a dolgokat, hogy biztosak lehessünk benne: ha idehozunk egy Jedit, az itt is marad. – Természetesen – mormogta szórakozottan Luke, s a gazda helyett inkább a szék mellett tanyázó szörnyetegeket nézte. Azok kényelmetlenül éber tekintettel követték minden mozdulatát – S ha már ilyen kedvesen marasztal – ehelyütt Karrdéra pillantott –, minden bizonnyal valami kiváló együttműködési lehetőséget eszelt ki a közelmúltban. Halvány mosoly derítette fel Karrde ábrázatát, – Meglehet. Ámbátor az is elképzelhető, hogy nem… – Az egyik szék felé intett. – Foglaljon helyet, kérem! Luke tett egy lépést előre. E pillanatban az egyik állat felpattant, és halk, ám vészt jósló kurrogást hallatott. – Nyughass, Sturm! – reccsent rá Karrde, és megpaskolta a szörny fejét. – Ez az ember a vendégünk. A lény mit sem törődött vele: most már teljesen kiegyenesedett és le sem vette szemét a fiatal Jediről. – Attól tartok, nem hisznek magának – jegyezte meg óvatosan Luke. Időközben a másik szörnyeteg is felállt. Torkából mélyhangú morgás tört elő. – Talán igaza van – bólintott Karrde, miközben mindkét vadállat nyakörvet megragadta. – Chin! – kiáltott a terem túlsó végében beszélgető három ember felé. – Vidd ki őket, légy szíves!

– Persze – felelte szólított, középkorú férfi. Haját Froffi stílusban felnyírva viselte. – Gyerünk fiúk! – mordult a szörnyekre, s átvette pórázukat Karrde kezéből. – Mi szólnátok egy jó kis sétához? – Ismét elnézését kell kérnem, Skywalker – mentegetőzött udvariasan Karrde. – Általában jobban tűrik a vendégeket. Most már semmi akadálya, hogy helyet foglaljon. Luke leült, sőt, a felkínált italt is elfogadta. Mara érkezett hátulról, körülnézett mintha meg akarna bizonyosodni, hogy minden rendben, azután leült Karrde mellé. A sugárpisztolyt már övébe tűzte, de Luke tudta, használhatóság szempontjából ez épp olyan, mintha még mindig a kezében szorongatná. – Kellemes serkentőszer – emelte meg Karrde kupáját Luke felé. – Segíteni fog teljesen felébredni. – Ivott egy kortyot, azután az asztalra helyezte a kupát, és foglyára pillantott. Luke is kortyolt. Kellemesnek találta az ízt, s úgy vélte, ha el akarják kábítani, nem ilyen gyermeteg trükkel fogják megtenni. – Tudna mondani valamit a robotomról? – Kutya baja – nyugtatta meg Karrde. – Az egyik műszaki barakkba zártam, nehogy megpiszkálják. – Szeretném látni, ha lehet. – Minden bizonnyal megoldható. De csak később. – Karrde felegyenesedett ültében. – Miután kitaláltuk, mit is kezdjünk egymással. Luke Marára pillantott. – A helyettese már tájékoztatott a lehetőségekről. Remélem, én hozzá tudok fűzni még egyet a lehetőségek listájához. – Engedjük haza? – találgatta Karrde. – Felárért, gondolom, ez is megoldható – hajolt előre Luke. – Kétszer annyit fizetünk, mint a Birodalom. – Bőkezűen bánik mások pénzével – vont vállat Karrde. – A probléma nem a fizetendő pénz körül merült fel, inkább politikai jellegű. Mint tudja, ügyleteink egy részét a Birodalom, más részét az Új Köztársaság szektoraiban bonyolítjuk. Ha a Birodalom megneszeli, hogy visszaengedtük a Köztársaságba, igen erősen megneheztel ránk. – És megfordítva: ha a Birodalomnak szolgáltatnak ki, a Köztársaság hadihajói teszik itt hamarosan kevéssé baráti tiszteletüket – emlékeztette Luke. – Így igaz – ismerte be Karrde. – Csakhogy az Ön X-szárnyú gépének mélyűri antennája megsérült, így a Köztársaság sosem fogja megtudni, mi történt magával. – És nem arról van szó, mit fizetnének – vetette közbe Mara, – Hanem hogy mit fizetnek. Harmincezret. Luke akaratlanul is elmosolyodott, – Nem is gondoltam, hogy ilyen sokat érek. – Maga a meggazdagodást jelentheti számtalan törvényen kívüli szerencsétlennek – magyarázta Karrde. – Ezért azután több tucat hajó vadászik magára, figyelmen kívül hagyva minden figyelmeztetést és veszélyt. – Elmosolyodott – Szerencsétlenek hajszolják magát, olyanok, akiknek fogalmuk sincs, miképp tarthatnának fogva egy Jedit, ha az véletlenül a kezükre kerül. – Az ön módszere azonban kitűnően működik – jegyezte meg szárazon Luke. – Megtudhatnám esetleg, hogyan csinálja? Karrde megint elmosolyodom – Az efféle titkoknak nagy ára van, még pénzben is. Van olyan titka, amit cserébe megoszthat velem? – Félő, hogy nincs – vallotta be Luke. – Csak azt tudom megígérni, hogy a Köztársaság napi áron fizet értem,

Karrde hátradőlt, lehunyt szemmel ivott egy keveset, azután Luke-ot kezdte méregetni ismét. – Alkut ajánlok – mondta végül, s a kupát az asztalra tette. – Elmondja, hogy miért vadászik magára a Birodalom olyan kétségbeesetten, én pedig elmagyarázom, miért nem működnek a Jedi-képességei. – Miért nem kérdezi meg közvetlenül a birodalmiaktól? Karrde elhúzta a száját. – Ezt inkább nem tenném. A végén még ők is elkezdenének érdeklődni irántam. Különösen azok után, hogy visszautasítottuk a magára kitűzött fejpénzt. Luke hökkenten pillantott fel. – Nem vadásztak rám? – Nem – ismerte be kelletlenül Karrde. – A sors iróniája, hogy a kezünkbe került. Egy szállítmányért mentünk, és Mara kihozta a hajót a hipertérből, hogy gondosan elvégezhesse a navigációs számításokat. A nő szoborszerű arcán Luke semmiféle érzelmet sem tudott felfedezni. – Milyen szerencsés maga! – Meglehet – hagyta helyben Karrde. – A végeredmény mégiscsak az, hogy olyan helyzetbe kerültünk, amit szerettem volna elkerülni. Luke széttárta karját, és elmosolyodott. – Akkor engedjenek el, és az egészet elfelejtjük. A szavamat adom, hogy hallgatni fogok. – A Birodalom rájöhet valahogyan – vetette ellen Karrde. – Az új parancsnokuk különös érzékkel rakosgatja egymás mellé a tényeket. Nem; azt hiszem, valami kompromisszumot kell találnunk. Olyan megoldást, ami a birodalmiakat is kielégíti valamelyest. – Felvonnia a szemöldökét. – Ez pedig visszavezet minket az eredeti kérdésemhez. – És az én eredeti válaszomhoz – vont vállat Luke. – Amúgy fogalmam sincs, mit akarhat tőlem a Birodalom. – Megakadt, eltöprengett, de azután úgy ítélte, Leia pillanatnyilag biztonságban van. – Meg kell mondanom, nem csak én kellek nekik. Már kétszer megpróbálkoztak a húgommal, Leiával is. – Meg akarták ölni? Luke elgondolkodott. – Nem hiszem. Úgy tűnt, élve kellünk nekik. – Érdekes – biccentett Karrde, és elrévedt. – Leia Organa Solo. Akit Jedinek tanít ki a bátyja. Ez talán magyarázatot adhat a birodalmiak cselekedeteire. Luke várt, ám hamarosan kiderült, hogy Karrde erről nem akar többet beszélni. – Kompromisszumot emlegetett az imént – emlékeztette hát. Karrde gondolatai visszatértek a szobába. – Igen, azt ígértem – ismerte el. – Azt kell hinnem, hogy Ön az Új Köztársaság hierarchiájában betöltött pozíciója miatt érdekli a Birodalmat. Talán pontos információkat akarnak a belső tanácsról, és az ott készülő tervekről. Ebben az esetben magát szabadon engedhetjük, de az R2-es droidját megkapják a birodalmiak, hadd tanulmányozzák. Luke gyomrába hideg félelem markolt. – Semmire sem mennének vele – mondta olyan nyugodtan, ahogy csak bírta. Már a gondolata is fájt, hogy Artu a Birodalom rabszolgája lesz… – Artu egyetlen tanácsülésen sem vett részt. – De számtalan határozatot megtudhatott magától – magyarázta Karrde. – Miként a húgától, annak férjétől, és más főrangú hivatalnokoktól is… – Tovább töprengett. – Ez most a legfontosabb kérdés persze. Az a tény, hogy a célpont minden esetben az Új Köztársaság Jedije és egy másik potenciális Jedi, jelentheti azt is, hogy nem csupán információk miatt vadásznak Önökre. Hol történtek a támadások? – Az első a Bimmisaarin, a második a Bpfassh-on. Karrde bólintott.

– Van némi összeköttetésem a Bpfassh-on; talán megkérhetem őket, hogy nézzenek utána a birodalmiaknak. Addig, attól tartok, kénytelen lesz a vendégszeretetemet élvezni. Ez vereségnek tűnt. – Hadd emlékeztessem valamire, mielőtt mennék – jegyezte meg Luke. – Akármi történik velem vagy Leiával, a Birodalomnak vége. Az Új Köztársaság máris több bolygót tudhat magáénak, mint a Birodalom Örökösei, és az arány csak a mi javunkra változhat. Győzni fogunk, már csak a nagy számok törvénye miatt is. – Úgy emlékszem, ugyanezzel érvelt a császár annakidején – emlékeztette szárazon Karrde. – Jó kis dilemma, nem igaz? A Birodalom csúnyán megtorolja, ha nem adom ki magát nekik – mégpedig a közeljövőben –, a Köztársaság viszont előbb-utóbb győz, és akkor… – De csak ha ő és a húga visszafogják Mon Mothma kezét – vágott közbe Mara. – Különben… – Különben a végső küzdelem kimenetele kétséges lehet – ismerte el Karrde. – Akárhogyan is, köszönöm a rám szánt idejét, Skywalker. Remélem, sikerül majd úgy megállapodnunk, hogy egyikünk se fizessen rá túlságosan. – Azt itt töltött idő miatt nem aggódom – felelte kedvetlenül Luke. – A környezet kellemesebb annál, semhogy néhány nap alatt kibírhatatlanná váljon. – Ne tévessze meg a látszat! – figyelmeztette Karrde. – A két vornskrsomnak számtalan rokona él odakint az erdőben. És azok még kevésbé civilizáltak, mint az enyémek. – Értem. – Csak sikerüljön kikerülnie erről a különös helyről, ahol leárnyékolják képességeit…! – És ne számítson a Jedi-tudására sem – tette hozzá Karrde lustán. – Ugyanilyen védtelen marad az erdőben is, Ha nem lesz védtelenebb. – A mögötte álló fára emelte tekintetét, és fáradtan elmosolyodott. – Ott még több ysalamiri tanyázik az ágak közt, mint itt. – Ysalamiri? – Luke követte a csempészfőnök tekintetét. Az egyik ágon vékony, szürkésbarna lény függött, éppen Karrde feje felett. – Mi ez? – Az ok, amiért még mindig itt van. Tudja, egészen különleges képességekkel rendelkeznek semlegesítik az Erőt egy meghatározott területen belül. Olyannyira, mintha az sosem létezett volna. – Eddig még nem hallottam ilyesmiről – vallotta be Luke kelletlenül. Nem tudta, igaz-e, amit a férfi állít, hiszen egyik tanítómestere sem beszélt soha e teremtményekről. – Nincs túl sok belőlük – magyarázta Karrde. – Akik ilyesmit tartottak valaha, nem nagyon híresztelték. A Régi Köztársaság Jedi-lovagjai kerülték ezt a bolygót, ezért költözött ide a csempészbandák legtöbbje. Miután a császár elpusztította a Jediket, a csempészek szerterajzottak a galaxisban, s közelebb költöztek a potenciális üzletek színhelyéhez. Most, hogy a Jedik ismét megszaporodhatnak – könnyedén Luke felé biccentett –, talán néhányan ismét visszaköltöznek ide. Ámbátor megkockáztatom a kijelentést, hogy az őslakosság nem látja majd szívesen őket. A fiatal Skywalker közben a fát vizsgálta lehangoltan. Most, hogy tudta már, mit kell keresnie, azonnal felfedezett még vagy fél tucatnyit ezekből a lényekből. – Miért gondolja, hogy az ysalamirik semlegesíteni tudják az Erőt? – A helyi legendák állítják… – Karrde gúnyosan Luke-ra nézett, – De alátámasztja őket a tény, hogy Ön még mindig itt áll, és társalog velem. Hogyan tudott volna egy meglehetősen ideges ember kábítópisztollyal becserkészni egy Jedit anélkül, hogy az észrevette volna? Luke élesen a férfire pillantott, és egyszerre megértett mindent.

– A Wild Karrde fedélzetén is ysalamiriket rejtett el. – Pontosan – bólintott a csempész. – Pusztán a biztonság kedvéért. Mintegy véletlenül. – Tekintete megakadt Marán. – Persze lehet, hogy nem egészen véletlenül. Luke továbbra is az egyik ysalamirit figyelte. – Meddig terjed ennek a jószágnak az árnyékoló hatása? – Tartok tőle, hogy ezt pontosan senki sem tudja – vallotta be kissé sajnálkozva Karrde. – A híresztelések szerint egy ysalamiri tíz méteres körben akadályozza az Erő használatát. Ha csoportban vannak, ez a terület természetesen jóval nagyobb. Valahogy felerősítik egymás hatását. Esetleg végezhetnénk néhány kísérletet, mielőtt itthagy bennünket. Persze csak ha beleegyezik. – Esetleg. Most azonban megkérdezném, merre távozhatok. – Azt gondolom, szeretne tisztálkodni. Már jó néhány napja nem vehette le a pilótaruháját. Váltás ruhája akad? – Az X-szárnyú rakterében vagy egy kis csomag… – Luke megfordult, azután eszébe jutott valami. – Köszönöm, hogy a gépet is magukkal hozták. – Igyekszem megőrizni az utamba kerülő értéket. A csomagját pedig a szobájába küldöm, ahogy valamelyik emberem meggyőződött róla, hogy semmiféle fegyvert vagy egyéb, ránk nézve veszedelmes eszközt nem rejtett el benne. – Halvány félmosoly suhant át az arcán. – Kétlem, hogy egy Jedi ilyesmire vetemednék, de fő a biztonság. Jó éjszakát, Skywalker. Mire megfordult, Mara Jade ismét kezében tartotta fegyverét. – Gyerünk – szólt komoran, és a pisztollyal mutatta az irányt. Luke még egyszer visszafordult. – Ajánlanék még egy megoldást. Ha úgy gondolja, jobb lett volna, ha az egész meg sem történik, vigyenek vissza, és hagyjanak magamra ott, ahol megtaláltak. Hadd próbáljak szerencsét bárki mással, aki megtalál. – Beleértve a birodalmiakat is? – Igen. Újra a halovány félmosoly. – Könnyen meglepetés érhetné. De majd elgondolkodom a dolgon. A nap lenyugodott már, mire megint a szabad ég alá értek. Lassan sötétség borított el mindent. – A vacsorát lekéstem már? – kérdzte Luke a nőtől a folyosón. – Valamit majd hoznak… – Mara válaszából kitetszett, legszívesebben a helyszínen végezne Skywalkerrel. – Köszönöm. – Luke mély lélegzetet vett, azután folytatta: – Fogalmam sincs, mivel sikerült kivívnom az ellenszenvedet… – Hallgass! – szakította félbe Jade. – Csak ne szólj semmit, ha nem kérdezek! – És fintorgott. Luke is. Időközben a szobába értek. Mara megállt az ajtóban. – Az ablakokon semmiféle zár nincs, csupán riasztóberendezés. Ha megpróbálsz megszökni, lehet, hogy a vornskrok végeznek veled, mielőtt lelőnélek… – Arcát kegyetlen mosoly derítette fel. – De tudod mit? Ne is törődj a szövegemmel. Tégy próbára! Skywalker előbb az ablakra, majd Marára pillantott. – Köszönöm, inkább nem tenném. A nő szó nélkül megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót. Az elektromos zár halkan kattant, azután csönd borult a szobára. A fogoly Jedi az ablakhoz lépett, hosszasan bámult kifelé rajta. A többi barakk ablakaiban fények gyúltak, csak az ő börtönét rejtő épület maradt sötét. Ez legalábbis óvatosságról árulkodik. Bárhogy döntsön Karrde; akár kiszolgáltatja

a Birodalomnak, akár visszaadja a Köztársaságnak, senkinek nem kell megtudnia, hogy valaha itt járt… Foglyul ejtésének hírét szétkürtölni akkor is felesleges kérkedés lenne, ha a csempész Mara tanácsát fogadja meg, és kivégezteti. Sóhajtva az ágyához ment, végignyúlt rajta, és megpróbálta elnyomni a rátörő kétségbeesést. Soha – a császárral szemben sem – érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak. Nagyot sóhajtott megint. A Jedi számára nincsenek indulatok, csupán béke létezik. Valamiképp – s ezt érezte – ki fog szabadulni ebből a kutyaszorítóból is. Ha elég sokáig itt kell maradnia, megleli a módját.

HUSZADIK FEJEZET – Igen, biztosíthatom, hogy minden a legnagyobb rendben van – felelte Thripio a hercegnő hangján, s közben olyan boldogtalan pillantást vetett a mögötte várakozókra, amilyen egy robottól csak kitelt, – Elhatároztuk Hannal, hogy csak annyi ideig maradunk, míg szétnézünk az Abregado-rendszerben. – Értettem, fenség. – Winter válasza a Falcon hangszóróin keresztül is tisztán csengett, Fáradt – gondolta Han. Fáradt, és egy kicsit ingerült. – Javasolhatnám fenségednek, hogy ne maradjanak túl sokáig? Thripio a koréliaira nézett, segítséget várt. – Hamarosan visszatérünk – suttogta Han. – Hamarosan visszatérünk – ismételte a bronzszín robot a Falcon mikrofonjába. – Csak meg akarjuk látogatni… – Csak meg akarjuk látogatni… – …a Gados… – …a Gados… – …kézműves ipartelepeit. – …kézműves ipartelepeit. – Értettem, fenség. Tájékoztatni fogom a tanácsot. Biztos vagyok benne, hogy megnyugvással fogadják majd a híreket. Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Válthatnék néhány szót Solo kapitánnyal? A pilótafülke másik végében Lando elhúzta a száját. – Rájött – súgta szinte hangtalanul. – Ne gyerekeskedj! – felelte Han hasonlóképp visszafogottan. Elkapta Thripio tekintetét, és beleegyezőleg biccentett. – Természetesen – felelte a robot. Egy kicsit hátrébb lépett a mikrofontól, és úgy tett, mintha kiáltania kéne. – Han! A koréliai bekapcsolta adóvevőjét, és beleszólt: – Itt vagyok, Winter. Mit óhajt? – Csak azt akartam megkérdezni, eltervezték-e már, hogy mikor térnek vissza Leia hercegnővel. Ackbar admirális érdeklődött maguk iránt. Han hökkenten bámulta az apró hírközlőt. Ackbar legfeljebb ha két szót szólt hozzá emlékezetes vitájuk óta. – Köszönje meg nevünkben az admirális érdeklődését – felelte Winternek, minden szavát gondosan megválogatva. – Biztos vagyok benne, hogy minden dolga rendben megy. – Mint rendesen. Mostanság családi problémái vannak; tudja, megkezdődött a tanítás…

– Kisebb viták a gyerekek között? – érdeklődött Han. – Inkább a lefekvés körül – magyarázta Winter. – Elsősorban a kicsivel, aki felkel éjszaka olvasni, meg más effélék. Érti, ugye? – Aha – morogta Han. – Ismerem jól a kicsit. A szomszédokkal is vannak még gondjai? Rövid szünet; Winter elgondolkodott. – Nem tudom biztosan – felelte végül. – Nem nagyon beszélt róla. Megkérdezhetem, ha kívánja. – Nem fontos. Az a fő, hogy a családban rendben menjenek a dolgok. – Egyetértek. Azt hiszem, csak azért szólt nekem, hogy ne feledkezzenek meg róla. – Köszönjük, hogy átadta az üzenetet. Mondja meg neki, nem maradunk itt túl sokáig. Szétnézünk az Abregado rendszerben, meg legfeljebb még kettőben, azután sietünk haza. – Rendben. Kívánnak még valamit? – Nem… azaz igen! – javította ki magát Han. – Hogy állnak a Bpfassh újjáépítési programjával? – A birodalmi támadások színhelyére gondol? – Igen. – S persze arra a helyre, ahol Leiát és őt másodszor is megtámadták a szürkebőrű idegenek. De ezt inkább nem tette hozzá. – Mindjárt lehívom az adatokat – válaszolta Winter. Kis szünet állt be, azután újra felcsendült a hűvös hang: – Egészen jól haladnak. Volt némi problémájuk a felszerelés odaszállításával, de ez megoldódott. Han meghökkent. – Mit csinált Ackbar admirális? Minden bizonnyal ócska konténerhajókat kerített valahonnét… – Nem. Megoldotta házon belül. Kiürített néhány nagy hajót – csatacirkálókat, rombolókat meg ágyúnaszádokat –, a legénység számát a minimumra szállította le, és droidokkal dúsította fel. Kiváló szállítójárművek váltak belőlük. A koréliai elfintorodott. – Remélem, megfelelő kísérettel repülnek. Az üres cirkálók remek célpontjai lehetnek a gyakorlatozó birodalmi lövészeknek. – Megtörténtek a megfelelő óvintézkedések. A Suils Van-i hajógyár, meg az orbitális pályán keringő nagydokkok tökéletesen védettek. – Nem vagyok biztos benne, hogy mostanában bármit is képesek vagyunk hatékonyan védelmezni – morogta Han kedvetlenül. – Különösen most, hogy a birodalmiak készülnek valamire. Na mindegy. Mennünk kell. Később még jelentkezünk. – Jó utazást. Fenség? A mielőbbi viszontlátásra… Lando intett a robotnak. – Viszontlátásra, Winter – felelte Thripio. Han elhúzta kezét a torka előtt, erre Lando kikapcsolta a rádiót. – Ha azokat a cirkálókat rendes SLV-rendszerrel is felszerelték, nem kéne még robotokkal sem telezsúfolni őket. Szállítási feladatokra távirányítással is alkalmasak lennének. – Aha – bólintott Han. Csak most jutottak el tudatáig Lando szavai. – Gyerünk, fussuk le a körünket gyorsan, azután pucolás haza! Feltápászkodott a pilótaülésből, megigazította az oldalfegyverét, majd visszafordult Calrissian felé. – Valami gáz van Coruscanton. – Úgy érted, az Ackbar-famíliával? – érdeklődött gúnyosan Lando, de azért ő is felállt.

– Aha – vetette oda Han, s közben a Falcon kijárata felé tartott. – Ha jól vettem ki Winter szavaiból, Fey'lya komoly előnyre tett szert Ackbarral szemben. Gyerünk Thripio, zárj be mögöttünk! – Solo kapitány! Újra meg kell említenem, hogy tiltakozom az újraprogramozás miatt… – kezdte megint a protokolldroid mélységes felháborodással a hangjában. – Úgy érzem magam, mintha Leia hercegnőbe zártak volna… – Nyugi, nyugi; és ne bosszants! – vágott közbe a koréliai. – Amint visszaérünk, Lando visszaállítja az eredeti programodat. – Ezzel végzünk is? – kérdezte Lando, miközben félretolta Thripiót, hogy csatlakozhasson a koréliaihoz. – Winternek azt mondtad… – Csak a fülelők kedvérért ködösítettem. Amilyen gyorsan csak lehet, felvesszük a kapcsolatot az embereddel, azután söprünk haza. Legfeljebb a Kashyyykon állunk meg, hogy felvegyük Leiát. – Ilyen rosszul állnak a dolgok? – Nem könnyű elmagyarázni… – vont vállat Han. A rámpa halk nyikordulással földet ért. – Azt, hogy "felkel éjszaka olvasni", nem értettem. Valami olyasmit jelenthet, hogy a bothaiak hírszerző munkát végeznek Ackbar admirális tudta nélkül. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: Fey'lya besöpörni készül a szabakparti minden tétjét. – Kidolgozhattatok volna Winterrel érthetőbb mellébeszélést is – jegyezte meg Calrissian, miközben lesiettek a rámpán. – Még nem készült el teljesen – morogta Han. – Már három éve mondogatom Leiának, hogy üljünk le, és beszéljük meg részleteiben, de még sosem sikerült rávennem őket, hogy nekiálljunk. – Próbáljunk találgatni – javasolta Lando. Miközben beszélgettek, érdeklődve nézelődött a dokkban. – Gondolom a szomszéd, aki felől érdeklődtél, a Birodalom. – Igen. Winternek hallania kellett volna valamit, ha Ackbar megtalálta volna a hír kiszivárgásának helyét. – Nem túl kockázatos épp most visszamennünk? Elindultak a kijárat felé. – De igen – mormolta Solo a fogai között. – Mégis meg kell kockáztatnunk. Leia távollétében Fey'lya ráerőltetheti akaratát a tanácsra – bármi legyen is az. – Hmm… Megálltak a dokk kijáratánál, és szétnéztek, – Reméljük, hogy ez a kapcsolat a lánc utolsó szeme. – Előbb azért imádkozz, hogy megtaláljuk a fickót! Az Abregado-rae űrkikötőnek gyalázatos híre volt a pilóták között. Han még csempész korában hallott történeteket, s magában közvetlenül a tatuini Mos Eisley mellé helyezte a rangsorban. Ezért aztán elemi erejű meglepetésként hatott rájuk a tiszta, rendezett város látványa. – Nocsak, nocsak – dörmögte Lando. – Az Abregadót is elérte volna a civilizáció? – Különös dolgok történhettek – sietett egyetérteni Han. Mindenütt kínos tisztaság uralkodott, még az űrkikötőkben annyira megszokott, jellegzetes fanyar illat is hiányzott. – Vagy úgy – suttogta Calrissian. Szeme a távolba révedt Solo válla felett. – Valaki megfogta a kalapács nehezebbik végét. Han megfordult. Ötven méterrel odébb, a kikötő egyik főutcáján kis csoport egyenruhás férfi várakozott. Könnyű páncélzatukon, a lövésre készen tartolt karabélyokon meg-megcsillant a fény. Egy dokk kijárata előtt várakoztak.

– Kalapács bizony, ahogy mondod – jegyezte meg sötéten Han. Az idegen katonákat és rendőröket még most sem kedvelte igazán. Lábujjhegyre ágaskodott, a dokk számát próbálta leolvasni. Hatvanhármas. – Csak remélni merem, hogy nem a mi emberünkre várnak. Merre fogjuk megtalálni? – Ott, jobbra – mutatott Lando egy kicsiny, ablaktalan épületre. A repedezett deszkalapon, amely minden bizonnyal cégérül szolgált, egyetlen szó állt: LoBlue. A LoBlue belülről meghökkentően tágasnak bizonyult. A bejárattal szemközt néhány elkerített, beszélgetésre szolgáló asztal terpeszkedett. Előttük táncparkett hívogatta az efféle szórakozásra vágyókat, a zenekar nem látszott, valahonnét a háttérből mégis fülbemászó muzsika áradt. A helyiség legtávolabbi falánál külön bokszok sorakoztak, de arra már olyan sötét volt, hogy Han nem tudta kivenni, kik-mik ülnek benne. A terem másik fertályát préselt műanyag fal választotta el a kocsma többi részétől: itt kaszinót rendeztek be. – Előbb megnézem a söntésnél – dünnyögte Calrissian –, azután a szabakasztalnál. Valószínűleg ott vár minket. – Csak nem jártál már itt is? – kérdezte Han a válla felett, s közben az elkerített asztalokhoz sétált. – Ebben a csehóban még sosem. Jó sok évvel ezelőtt fordultam meg utoljára az Abregado-rae kikötőben. Akkor még rosszabb volt, mint Mos Eisley, hát nem maradtam sokáig… – Lando megcsóválta a fejét. – Akármi a bajod az itteni új kormánnyal, meg kell adni, hogy jól megtisztították a bolygót. – Aha… Akármi a bajod az új kormánnyal, tartsd meg magadnak a véleményedet; maradj csendben! – figyelmeztette Han. – Most az egyszer szeretnék nyugalmat magam körül. Lando hátrahőkölt a döbbenettől, – Ahogy akarod – felelte sértődötten. A söntésnél még gyengébb volt a világítás, mint az asztalok között, de a homályban még így is lehetett tájékozódni. Solóék kiválasztottak egy asztalt, nem messze a játékosoktól, és leültek. Nyomban egy csinos nő holo-képe jelent meg az asztal közepén. – Jó napot, uraim – szólalt meg kedvesen, szinte akcentus nélkül beszélve a galaktikus nyelvet. – Mivel szolgálhatok? – Tudna hozni Necr'ygor-omici aszút? – érdeklődött Lando. – Természetesen. Rendelkezünk négy félével is: '47-est, '49-est, '50-est, vagy '52-est kíván? – Egy fél kancsó '49-est kérünk – rendelkezett Calrissian. – Köszönöm, uraim – csicseregte a nő holo-képe, azután szertefoszlott – Ez a megbeszélt jel? – húzta fel szemöldökét Han. A kaszinóban már jókora tömeg ve rődött össze, noha még csak délutánra járt az idő. A söntés ezzel szemben úgyszólván elhagyatotton állt, csak néhány szerencsétlen, részeges humanoid kapaszkodott körülötte. – Nem mondott semmit arra nézvést, hogy mit rendeljünk. De igen kedvelem a jó Necr'ygoromici bort. – És a Coruscant elhagyása óta nem juthattál hozzá. – Hát, valahogy így. Az asztal lapja egy figyelmeztető csengetés után megnyílt: egy aprócska liften megérkezett a bor. – Szolgálhatok még valamivel az uraknak? – tudakolta a holo-lány. Lando megrázta fejét, felkapta a kancsót és kitöltött egy keveset mindkét pohárba. – Nem, köszönjük – felelte végül, mikor felnézett, mert a nő holoképe, válaszra várva, még mindig ott lebegett – Egészségükre – mondta a látomás, majd az itallifttel együtt eltűnt. – Szóval… – Lando a bort ízlelgette – …azt hiszem, várhatunk.

– Oké. Amíg várakozol, fordulj csak egy-nyolcra. – Solo felállt. – Nézd a harmadik szabakasztalt! Szerinted is a második fickó az, akire gondolok? Lando a fény felé emelte a poharát mintha a bor színét tanulmányozná, s közben arrafelé fordult. – Nem Fynn Torve az? – Engem is rá emlékeztet – bólintott Han. – Azt hittem, te azért többet láttad, mint én. – Nem találkoztam vele az utolsó Kessel-futam óta, ahol még együtt indultunk. – Lando a koréliaira villantotta tekintetét. – Egy másik nagy szabak-asztal mellett – fűzte hozzá szárazon. Han megbántva nézett rá. – Csak nem sajnálod még mindig a Falcon elvesztését? – Nem… – morogta Lando. – Talán már nem. Csak azt, hogy veszítettem a játékban egy olyan amatőrrel szemben, mint te. – Amatőr? – …és azután még éjszakákon át tervezgettem, hogyan álljak bosszút. Még szerencse, hogy sosem fogtam hozzá! Han a szabak-asztal felé pillantott, azután visszaült Lando mellé. – Hát, ha ettől jobban érzed magad, akkor elmondom, hogy ha nem veszíted el a Falcont, most talán nem ülünk itt. Az első Halálcsillag már a Yavin rendszerében járt, és elpusztította volna a Szövetséget. Akkor pedig kész, nincs tovább. Lando megvonta a vállát. – Vagy igen, vagy nem. Az olyan felkelők, mint Ackbar vagy Leia… – Leia meghalt volna – vágott közbe Han. – Egy börtöncellában raboskodott, a kivégzésére várt. Luke, Csubi meg én hoztuk ki onnan. – Megborzongatta az emlék. Nagyon közel jártak, ahhoz hogy ottvesszenek mindahányan. Akkor sosem tudta volna meg, mit veszít… És még most is… elveszítheti. – Nem lesz semmi baja – karolta át vállát Lando. – Ne izgasd magad! Csak azt kéne kitalálnak, mi a francot akar tőle a Birodalom. – Én tudom, mit akarnak – sóhajtotta Han. – Az ikrekre utaznak. Lando barátjára nézett, arcára kiült a kétkedés. – Biztos vagy benne? – Mint magamban – morogta Han. – Különben miért nem használtak kábítófegyvereket a Bpfassh-on? – Hihetőnek hangzik – dünnyögte Lando. – Leia tud róla? – Nem tudom. Lehetséges. A koréliai ismét a szabak-asztal felé fordult. A játékosok körül lassan növekedett a tömeg. Ha tényleg Torve az emberük, nem ártana, ha otthagyná azt a lehetetlen helyet. Nem nagyon lesz módjuk ott magukra vonni a figyelmét… Pillantása végigpásztázott a kocsmán, végül megakadt a söntésnél. A pult sarkánál, egy árnyékos asztal mellett három férfi ült. A teherkikötők jellegzetes légköre, lármája és fanyar illata minden pilótára, aki elég hosszú időt töltött el az üzleti életben, megnyugtatólag hat. A három férfi annál az asztalnál minden pilótában kellemetlen érzéseket, félelmet, esetleg menekülési reakciót váltott ki. A bolygóközi biztonsági szolgálat emberei vártak valakire. – Hűű… – súgta Han. – Mi van? – kérdezte Calrissian, és tekintete körbefutott a helységben. Hirtelen megmerevedett ő is. – Aha – morogta. – Így már érthető, miért bújik meg Torve a kártyások között.

– És ezért nem vesz rólunk sem tudomást – tette hozzá Solo elgondolkodva. Agya lázasan kutatta a lehetőségeket. Ha az ügynökök miatt meghiúsulna a találkozás, nem tud mást tenni, mint felfedni az Új Köztársaságban viselt rangját, és rájuk parancsolni, álljanak le. Ami vagy bejön, vagy nem, de már jó előre a fülébe csengtek Fey'lya udvarias szavai, ahogy épp óriási botrányt kerekít a dologból. De ha tényleg Torve miatt vannak itt, akkor ez könnyen lehet egy átfogóbb akció része, akárcsak az, amit érkezésükkor, a dokkban látták. Érdemes megkockáztatni. Megérintette az asztal középső kapcsolóját. A holo-lány szinte azonnal megjelent. – Igen, uraim? – Húsz szabak-zsetont kérnénk. – Azonnal – felelte készségesen a kép, majd eltűnt. – Na, álljon meg a gyalogmenet! – fogta meg a koréliai karját Lando. – Ugye nem akarsz odamenni a játékosokhoz? – Van jobb ötleted? – nézett rá kíváncsian Han. Még ültében megigazította sugárvetőjét a tokjában, azután felállt. – Ha ő Karrde embere, most már nem akarom többet szem elől téveszteni. Lando rezignáltán felsóhajtott. – Ennyit a nyugalomról magad körül. Nekem mi lesz a dolgom? – Légy készen, hogy ha kell, zavart kelthess! – Az asztal közepén megjelentek a zsetonok. – Úgy látom, egyenlőre csak figyelik. Remélem, ki tudjuk vinni innét, mielőtt megjön az erősítésük… Han markába gyűjtötte az apró fémlapokat, és visszanézett. – Akkor megpróbálok valami okos dolgot kieszelni, és a Falconnál találkozunk. – Na jó. Sok szerencsét! Két szék is üresen állt Torvéé közelében. Han ledobta magát az egyikre, és néhány zsetont az asztalra lökött. – Osszanak nekem is… A játékosok felnéztek. Arcukon felháborodás és meglepetés tükröződött. Torve a koréliaira pillantott, s egy percre rajta felejtette tekintetét. Han felvonta szemöldökét, és felé fordult: – Maga az osztó, fiacskám? Gyerünk, lapokat kértem! – Nem, nem én osztok… – Torve tekintete a mellette ülő, kövérkés fickóra villant. – És már elkezdődött a játék – mondta az ingerülten. – Várjon a következőre! – Micsoda? Hiszen még a tétjeit sem tette meg mindenki! – háborodott fel Han, és az asztalra mutatott. Többjátékos előtt ott sorakoztak még a kicsiny fémlapok, az osztó előtt pedig egyenesen halomban álltak. Már jó néhány órája tarthatott a játék. Talán ezért sem akarta az osztó, hogy új ember kerüljön a partiba. Véletlenül még nyer az illető… – Na mi lesz? Kérem a lapjaimat! Lassan, állandóan figyelve, az osztó odalökte a pakli két legfelső lapját. – Így már mindjárt más… Mint a régi szép időkben! Mindig jól megszorongattam a fiúkat odahaza. Torve arca elsötétült. Átható pillantást vetett a koréliaira. – Maga tudja – felelte közönyösen. – De itt nagyfiúkkal játszhat, nem afféle kezdőkkel. Félek, nem sok babér terem majd magának. – Minek látszom, amatőrnek? – színlelt felháborodást Han. A katonák hatvanhármas dokkot vették körül… – Csak a múlt hónapban úgy hatvanhárom játszmát nyertem! Torve arcán árnyék suhant át. Tehát az ő dokkja.

– Sokat lehet nyerni ennyi játszmában – morogta, s közben egyik kezét az asztal alá csúsztatta. Han figyelt, ám a kéz üresen bukkant fel megint. Torve tekintete megint körbejárt a kocsmában, egy pillanatra elidőzött Lando asztalán, azután visszatért Solóhoz. – Pénzt is hozott, vagy csak a száját akarja jártatni? Tekintetük találkozott. – Talán többet is, mint maga. Torve biccentett. – Akkor lesz mit elnyernünk. – Igazán épületes párbeszéd – szólt közbe egy másik játékos. – De némelyikünk kártyával is szeretne játszani ma este. Torve felvont szemöldökkel Hanra nézett. – Legyen négy a tét – javasolta. Han vetett egy futó pillantást a lapjaira: Staves Úrnője és a Négy Érme. – Rendben. – Előhúzott hat zsetont, és középre tolta. – A tét négy. És most emelem kettővel. Mögötte mintha valaki tolakodott volna… – Csaló! – kiáltotta egy mély hang a fülébe. A koréliai felpattant, megperdült, sugárvetőjéhez kapott, de egy óriási kéz a vállára csapott, és a két kártya közben kiesett a másik kezéből. – Ön csaló, uram – ismételte a mély hang tulajdonosa. – Nem tudom, miről beszél – válaszolta Han, és addig forgolódott, míg meglátta kötekedőt. Nem örült neki. A fölé tornyosuló fickó majdnem kétszer akkora volt, mint ő, s ahogy lepillantott rá, dús szakállal benőtt képén már-már vallásos áhítat ült. – Pontosan tudja, hogy miről beszélek – felelte a nagydarab ember. Minden szó előtt egy kis szünetet tartott. – Ez a kártya… – meglengette Han egyik lapját – …cinkelt Han lehunyta szemét – Nem az – védekezett. A tömeg egyre gyűlt körülöttük: a kaszinó kidobóemberei és a személyzet más tagjai, kibicek és még jó néhányan, akik egy kis vért szerettek volna látni. – Ez ugyanaz a lap, amit nekem osztottak az imént! – Ó, valóban? – A férfi Solo arca elé dugta a lapot, és finoman megérintette az egyik sarkát. A Staves úrnője átalakult a Hat bennszülötté. A férfi ismét megsimította a kártya sarkát, mire előtűnt a Nyugalom arca. Azután a Nyolc üveg, majd a Bolond arca, végül az Érmék parancsnoka. – Nekem ezt a lapot osztották – ismételte Han, és megigazította szétzilált ruháját. Hát, ennyit a nyugalomról. – Ha cinkelt, nem az én hibám. Egy apró, markáns arcú emberke tört utat a tömegen keresztül, és odanyomakodott a nagydarab ember mellé. – Tegye a kezeit az asztalra! – utasította Hant. – Lépjen odébb, tiszteletes: megmotozzuk. Tiszteletes? Solo megint a nagyszakállú óriásra pillantott. Most már látta a fekete, kristályokkal díszített fejpántot is. – Tiszteletes, mi? – motyogta Han, és kezdte komolyan kényelmetlenül érezni magát. A galaxisban nem egy különlegesen ostoba vallás létezett; úgy tűnik, némelyikük a szerencsejáték minden formáját kiirtandónak véli. És talán az összes szerencse játékost is… – Kezeket az asztalra! – szolt rá most már nyomatékosan az apró termetű biztonsági ember. Kivette a kérdéses kártyalapot a tiszteletes kezéből, és gondosan megvizsgálta. – Agyafúrt trükk – mondta Solónak olyan arckifejezéssel, amit nyilván mosolynak szánt. – Valahová el kellett rejtenie az a lapot, amit osztottak neki – vágott közbe a tiszteletes. – Hova dugtad, csaló? – Azt a kártyát tartja a kezében a kedves barátja – jegyezte meg szárazon Han. – Nincs szükségem hamiskártyára, hogy megnyerjek egy szabak-partit. Ha mégis találtak nálam egyet, ez azért van, mert ezt osztották!

– Igazán? – A szakállas pap hirtelen a kövér bankoshoz fordult, aki a lapokat osztotta. Az még most is az asztalnál ült, a tömeg megakadályozta abban, hogy felálljon. – Kérem a kártyáit, uram! – dörmögte, és odatartotta hatalmas tenyerét. A kövérkés figura szeme tágra nyílt a döbbenettől. – Miről beszél maga? Miért osztanék bárkinek is hamis lapot? Különben itt az egész pakli… Látja, nem? – Rendben. Csak egyféleképp lehet kideríteni az igazságot – bólintott a tiszteletes, és felkapta a paklit. – Mindkettőjüket átvizsgáljuk – mutatott Solóra és az osztóra. – És meglátjuk, ki rejteget felesleges lapokat. Azt hiszem, így minden kiderül, igazam van Kampl? – fordult az apró biztonsági főnökhöz. – Felesleges kioktatnia, mi a teendőm, tiszteletes – morogta Kampl. – Cyru, hozd ide azonnal a keresőt! A műszer kicsiny, fekete dobozban volt, kívül csupán egy Ids monitor kapott rajta helyet. Láthatólag erre a célra készítették. – Annál kezdd! – mutatott Kampl a koréliaira. – Rendben… – A dobozt elhúzták Han minden porcikája előtt. – Semmi. Döbbenet suhant végig Kampl arcán. – Próbáld újra! – Megint semmi. Sugárvető, hírközlő, azonosító kártya, ez minden. Kampl egy hosszú percig elgondolkodva méregette Hant, azután az osztó felé fordult. – Tiltakozom! – kiáltotta a kövér ember, és felpattant. – Én AA besorolású polgár vagyok! Nincs joguk ilyet tenni velem egy teljesen alaptalan gyanú miatt! – Választhat: átvilágítjuk itt, vagy levihetjük az irodába – vont vállat flegmán a kis ember. Az osztó gyilkos pillantást vetett Solóra, de azután némán tűrte, hogy átvilágítsák. – Ez is tiszta – jelentette Cyru. – Nézzétek meg a padlót – rendelkezett Kampl –, hátha ott rejtették el. – És számolják meg a pakliban a lapokat! – tette hozzá a tiszteletes. Kampl szembefordult vele: – Azt majd legutoljára. – Mert ha megtaláljuk mind a hetvenhat lapot – a tiszteletes nem hagyta magát letorkolni –, akkor talán a rögzített asztalnál kellene körülnézni. Kampl megrázkódott, mintha elektromos ütés érte volna. – Nem használunk rögzített asztalokat – jegyezte meg. – Nem? – kerekedtek el a tiszteletes szemei. – Akkor sem, ha olyan emberek ülnek le az asztalhoz, akik felismerik, ha valamilyen különleges lapot osztanak? – Hát ez felháborító! – sziszegte Kampl, és közelebb lépett a nagydarab emberhez. – A LoBlue tisztességes és legális hely. Nem tűrünk meg ilyen játékosokat… – Hé! – kiáltott fel hirtelen a kövérkés osztó. – Hova tűnt az a fickó, aki itt ült, két széknyire tőlem? A tiszteletes keserűen felnevetett: – Aha! Szóval nem tűrnek meg ilyen játékosokat… A tömegből hirtelen a három ügynök nyomakodott elő. Kampl sóhajtott, és megint a koréliaihoz fordult. – Megmondaná a partnere nevét? – Nem volt a partnerem – felelte Han – És nem csaltam. Ha igazoltatni akarnak, vigyenek az irodába, és csináljuk ott. Ha nem… – kiegyenesedett és hűvös nyugalommal összegyűjtötte zsetonjait – …akkor most, szíves engedelmükkel, távoznék. Egy percig úgy tűnt, Kampl nem dől be a blöffjének. De nem lehetett biztos a dolgában, nem kockáztathatott még nagyobb ribilliót. Az nyilván nem tett volna jót a LoBlue hírének… – Na jó, tűnjön el – morogta végül. – De meg ne lássam itt még egyszer! – Ne aggódjon – biccentett Han. – Nem fordulhat elő.

A tömeg lassan eloszlott. Han nem akart bajt keverni azzal, hogy visszaül az asztalukhoz. Lando, mint az várható volt, már rég eltűnt. Meglepetést okozott ellenben azzal, hogy rendezte a számlát. – Hát ez gyorsan ment – köszöntötte Lando a Falcon beszállórámpájánál. – Nem gondoltam volna, hogy egy óránál rövidebb idő alatt végzel. – Nem tudtak velem mit kezdeni – nevetett Han. – Remélem, Torve nem szívódott fel időközben… Lando megcsóválta a fejét. – Odabenn vár a tárgyalóban. – Felvonta a szemöldökét. – És olyasmit mondott, hogy az adósunk. – Ez hasznos lehet – tűnődött Han. Torve a tárgyaló hosszú holo-asztalánál foglalt helyet, és három kis adathordozót rakott maga elé. – Örülök, hogy találkoztunk, Torve – köszöntötte belépve Han. – Én is örülök, Solo – felelte a másik, és felállt, hogy kezet rázzon a koréliaival. – Calrissiannak már mondtam, de neked is meg akarom köszönni. A figyelmeztetésre gondolok, és arra, hogy segítettetek kijutni. Le vagyok kötelezve; igazán. – Semmi az egész – hárította el Han a hálálkodást. – Gondolom, a te hajód pihen a hatvanhármas dokkban… – Igen, az áruszállító hajóm – húzta el a száját Torve. – Még szerencse, hogy momentán nincs rajta csempészholmi. Kirakodtam már. Valószínűleg akkor figyeltek fel rám. – Mivel üzletelsz mostanában? – érdeklődött Lando, aki most bukkant fel a tárgyaló ajtajában. – Már ha nem titok. Torve felvonta szemöldökét. – Nem titok, dehogy. Csak éppen nem fogjátok elhinni. Élelmiszerben utazok. – Igazad van – bólintott Lando. – Tényleg nem hisszük el. Torve megadóan lehajtotta fejét. – Nem ti vagytok az elsők. De néhány törzs a déli hegyekben nem fogadta el az új kormány illetékességét – Lázadók? – Nem. És ez a legkülönösebb az egészben. Nem foglaltak el létfontosságú pontokat, nem viselnek gerillaháborút, nem terrorizálnak senkit. Egyszerű emberek, akik szeretnének úgy élni, mint eddig. Az új kormány valamit rájuk akart kényszeríteni, amit megtagadtak, erre elvágták az élelmiszerellátásukat, sőt, egészségügyi felszereléshez sem jutnak. – Ez nagyon jellemző a kormányokra – jegyezte meg Lando. – Csak beszélnek a demokráciáról, de területi autonómiát nem adnak. – Így azután kaját csempészünk – folytatta Torve. – Bolond egy üzlet. Azért jó megint együtt látni titeket! Annyi társaság szétugrott az elmúlt években, különösen mióta Jabba úgy mellényúlt valakikkel… A koréliai értő pillantást váltott Landóval. – Nagy oka van annak, hogy együtt vagyunk megint. Még a háborúban is egy oldalon harcoltunk. Egészen addig, amíg… – Amíg meg nem akartam ölni – segítette ki Lando. – Nem nagy ügy az egész. – Aha… – Torve értetlenül nézett rájuk, azután felderült az ábrázata. – Hadd találjam ki! A Falcon volt az ok, nem igaz? Hallottam híreket, hogy elloptad. Solónak felszaladt a szemöldöke, úgy pillantott Landóra. – Elloptam? – Mondtam, hogy megőrültem – morogta Lando. – Persze nem afféle köznapi lopás volt. Akkoriban egy féllegális tisztitóműhelyt futtattam használt hajók számára. Veszítettem egy kis pénzt szabakon Hannal szemben, ezért

felajánlottam neki, hogy válasszon egyet a hajók közül. – Dühödt pillantást vetett a koréliaira. – Választhatott volna egy csupa króm jachtot, de nem: neki a teherhajóm kellett, az, amit már megpiszkáltam egy kicsit – saját használatra. – Egész jó munkát végeztél – vetette közbe Solo. – Ámbátor a javát újra kellett csinálnunk Csubival. – Hát ez gyönyörű! – morogta Lando. – Még egy kis tuningolás, és az egész nem ér semmit! – Csubinak lesz ehhez némi hozzáfűznivalója – vont vállat Han. Torve-ra kacsintott. – De hát te ismered az egész históriát, nemde? Torve elvigyorodott. – De nem első kézből. Szeretek beszélgetni az ügyfeleimmel, hogy kiderüljön, mennyire becsületesek velem. Aki nem mond igazat a saját dolgait illetően, az hazudni fog az üzletben is. – És most már megbízol bennünk? – Mint baba a cumiban – bólintott egyre vigyorogva Torve. – Na jó. Mit tehet értetek Talon Karrde? Han mélyet sóhajtott. Végre eljutottak idáig! Most már csak azon idegeskedett, vajon hogy veszi majd ki magát, amit mondani készül. – Fel akarom ajánlani Karrdénak, hogy dolgozzon közvetlenül az Új Köztársaságnak. Torve biccentett. – Hallottam, hogy már több csempészbandánál is megpróbálkoztál. Az általános hiedelem szerint Ackbar admirálisnak akarod felhajtani a csempészeket. – Szó se róla – biztosította Han. – Ackbar nem volt oda az ötlettől, de kénytelen-kelletlen elfogadta. Szükségünk van teherszállítókra, és a legkézenfekvőbb, hogy hozzátok forduljunk. – Annak alapján, amit hallottam, egészem érdekes ajánlatnak tűnik – jegyezte meg Torve. – És persze nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja. – Akkor vigyél el minket Karrdéhoz – javasolta Lando. – Hadd beszéljen vele közvetlenül Solo. – Sajnálom, de ő pillanatnyilag a főbázison tartózkodik – rázta meg fejét Torve. – Nem vihetlek oda magammal titeket. – Miért nem? – Mert idegenek nem jöhetnek-mehetnek kedvük szerint – magyarázta a csempész. – Nincs olyan jól szervezett, mindent legyőző biztonsági rendszerünk, mint mondjuk …Jabbának volt a Tatuinon. – Nem kívánunk pontosan… – kezdte Lando, de Han egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Jó. Mikorra érsz vissza ide? Torve szóra nyitotta száját, azután becsukta. – Először azt kellene kitalálni, hogy miképp jussak vissza a hajómra. – Ez nem fontos – vont vállat Han. – Különösképp azért nem, mert itt vagy. Felszállsz valami hajóra, mielőtt bárki észrevenné, s máris bottal üthetik a nyomodat. – A Falconra célzol? Han megvonta a vállát. – Mondjuk. A LoBlue-ban történtek után persze előfordulhat, hogy engem is figyelnek, de ezt azért még meg tudom oldani. – Ebben biztos vagyok – felelte Torve némi malíciával. – És mi a segítség ára…? – Nincs ára – mondta Han. – Mindössze annyit szeretnék, hogy vezess el a bázisra, hadd beszéljek egy negyedórát Karrdéval. Torve kedvetlenül pillantott fel. – Tudod hogy bajba kerülök, ha engedek nektek. – Nem vagyunk teljesen ismeretlenek – emlékeztette Lando. – Egyszer már találkoztunk, amikor Han és én valami nagyobb katonai titkot vásároltunk tőle. Még a Szövetség fennállása alatt. Jó esélyünk van rá, hogy megbízik bennünk. Torve Landóra nézett, azután Hanra.

– Emiatt rám húzzák a vizes lepedőt – sóhajtotta. – De azt hiszem, tényleg leköteleztetek. Egyetlen feltételem van: én navigálok végig, és a kódokat önmegsemmisítő modulokon tárolom. Ha ez így megfelel, elviszlek benneteket Karrdéhoz. – Tökéletes – biccentett Han. A paranoia meglehetősen közönséges ismérve a csempészeknek. Egyébként sem érdekelte különösebben, hol nyitott bazárt Karrde. – Mikor kezdünk neki? – Amint felkészültél. – Torve a szabak-zsetonokat figyelte, amivel a koréliai játszott. – Hacsak nem akarsz visszamenni a LoBlue-ba kártyázni egy kicsit. – Felejtsük el… – morogta mérgesen Solo. – Nem szeretek úgy szabakozni, hogy közben fanatikusok lihegnek a nyakamba. – Na ja, a tiszteletes jó kis műsort tud csinálni – ismerte el Torve. – Nem tudom, mihez kezdtünk volna nélküle! – Na álljunk meg egy pillanatra… – vágott közbe Lando. – Te ismered a nagydarab papot? – Hogyne – vigyorodott el a csempész. – ő az összekötöm a hegyi emberekkel. De még ő sem tud ekkora galibát csinálni, ha egy idegen nem adja alá lovat. Mint például te. – A rohadt… – kapott levegő után Han. – Gyanítom, a hamis kártyalap az övé volt. – Hát persze – nézett Torve értetlenül a koréliaira. – Miért, mit gondoltál? Na de elég. Megkaptad, amit akartál, elviszlek Karrdéhoz. Han végiggondolta. Torve-nak igaza volt. Mit akar még? – Na jó – dünnyögte – Ennyit a hősiességről. Torve elhúzta a száját. – Te csak ne beszélj ilyesmiről, jó? Add meg inkább a navigációs komputered indulókódját!

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Mara kíváncsian sietett a kommunikációs szobába: nem tudta mire vélni a váratlan hívást. Karrde nem mondott semmit, de hangjából kiérződött, hogy valami nincs rendjén. Jade megigazította kicsiny lézerfegyverét a ruhája alatt, és belépett a szobába. Azt gondolta, odabenn már legalább ketten lesznek Karrdén kívül, a rádiós, és még valaki, akit elérhetett sürgős hívás. Legnagyobb megdöbbenésére Karrde egyedül várta. – Gyere be, Mara – intett, és az egyik székre mutatott maga mellett. – És csukd be az ajtót, kérlek. – Valami baj van? – kérdezte a nő. – Csak apróbb probléma – nyugtatta meg Karrde. – Igaz elég kényelmetlen. Fynn Torve az imént jelentkezett. Úton van ide – és vendégeket hoz. Az Új Köztársaság két tábornokát: Han Solót és Lando Calrissiant. Mara gyomrába jeges kézként markolt a félelem. – Mit akarnak? – suttogta végül. Karrde felsóhajtott. – Állítólag csak beszélgetni. Mara gondolatai visszatértek Luke Skywalkerhez. A Jedit még mindig a barakkban őrizték. De senki nem tudhatta – még az Új Köztársaság hírszerzői sem –, hogy itt tartózkodik. Karrde embereinek zöme sem tudta, azok sem, akik épp a Myrkrren tartózkodtak. – Hozzák a hajójukat is? – Éppen azzal jönnek – biccentett Karrde. – Torve vezeti. Mara tekintete megállapodott a hírközlőn. – Túsz a kezükben? Karrde megcsóválta fejét.

– Nem hiszem. A szabályos jelszót használta. Az Etherway az Abregadón maradt, a helyi biztonsági szolgálat őrizetében. Azt hiszem, Calrissian és Solo ebből a kínos helyzetből menekítette ki Torve-ot. – Hát akkor köszönjük meg nekik szépen! Tegyék ki a barátunkat, és tűnjenek el a bolygóról! Elvégre nem hívtad őket. – Így igaz – ismerte el Karrde. – De Torve úgy érzi, tartozik nekik. – Fizesse vissza a saját erejéből. Karrde szemei körül megfeszültek az izmok. – Torve az egyik helyettesem – felelte egészen hűvösen. – Az ő tartozása a szervezeté is egyben. Jó, ha ezt észben tartod. Mara torkát összeszorította a rémület. – Csak nem akarod nekik adni Skywalkert? – kérdezte megrettenve. – Úgy érted, élve? Mara egy hosszú pillanatig méregette Karrdét. A férfi arcán halvány mosoly játszott; tekintete, sőt, egész viselkedése azt sugallta, hogy nem érdekli a téma. Ám ez egyszerű színlelés volt csupán, és ezt Mara is tudta. Ha Karrde tudni akarja, miért gyűlöli ennyire Skywalkert, hadd próbálkozzon! Sosem találkozhatott még ennél megoldhatatlanabb feladvánnyal. – Nem hiszem, hogy ez bármit is számítana. Szerintem ha Solo és Calrissian ezt ilyen gondosan kimódolták, csak a bázis helyére lehetnek kíváncsiak. – Pedig számít – jegyezte meg Karrde. – Nem hiszem, hogy ártani akarnának nekünk. – Hát persze – vetette oda gúnyosan Mara. – A nagy és nemes Han Solo sosem vetemedne ilyesmire, nem igaz? Sosem a kérdésemre válaszolsz. – Skywalkerrel kapcsolatban? Azt hittem, ezt már tisztáztuk. Addig marad itt, amíg meg nem tudjuk, miért akarja olyan nagyon Thrawn főadmirális. Tudnunk kell, mennyit ér és kinek, hogy megállapíthassuk a valódi piaci árát, És most úgy érzem, néhány napon belül mindenre fény derül. – Miközben a barátai néhány percen belül megérkeznek. – Igen. – Karrde elhúzta a száját. – Skywalkert valahová át kell költöztetnünk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy Solo vagy Calrissian belébotoljanak véletlenül. Vigyétek a négyes hangárba! – Ott tartjuk a robotját is – figyelmeztette Mara. – A hangárban két helyiség van. Rakjátok a másikba – intett türelmetlenül Karrde, majd a Jade övén himbálódzó fénykardra nézett. – És azt is tüntesd el gyorsan, mielőtt a vendégeink megérkeznének Félő, hogy azonnal felismernék. Mara is lepillantott. – Ne izgasd magad emiatt. Ha nincs ellene kifogásod, mindvégig kerülni fogom őket. – Erre számítottam – nyugtatta meg Karrde. – Csak addig maradj itt, amíg köszöntöm őket, és meghívom mindahányukat ebédelni. Utána már könnyedén kimentheted magad. – Ezek szerint itt maradnak egész nap? – Sőt, talán éjszakára is. Esetleg körbevezetjük őket. Gondolod, hogy van jobb mód meggyőzni az Új Köztársaságot arról, hogy Skywalker nincs itt? Ez igen logikusan hangzott, Marának azonban továbbra sem tetszett a terv. – Figyelmeztetted a Wild Karrde legénységét, hogy tartsák a szájukat? – Jobbat csináltam – bólintott Karrde a hírközlő felé. – Mindazokat, akik tudtak Skywalkerről, elküldtem a Starry Ice szárazdokkjába. Erről jut eszembe: miután Skywalkert átköltöztetted, vidd az X-szárnyúját az erdőbe, úgy fél kilométernyire. Nem szeretném, ha ennél mélyebbre merészkednél egymagádban. Tudsz repülni X-szárnyúval? – Mindennel tudok repülni.

– Nagyon jó – mosolyodon el Karrde. – Jobb lesz, ha sietsz. A Millennium Falcon húsz perc múlva leszáll. Mara nagyot sóhajtott. – Mindent értettem – felelte végül keményen. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Az udvar üres volt. Mara a barakkok felé indult. Bizonyos jelek kétségtelenné tették: Karrde emberei megtisztították az utat, hogy észrevétlenül vihesse Skywalkert a négyes hangárhoz. A szoba ajtaja előtt megtorpant, előkereste kulcsait, majd a lehetőségekhez mérten hangtalanul benyitott Luke az ablaknál állt merengve. Ugyanazt a fekete tunikát viselte, amit annak idején, Jabba palotájában. Akkor némán figyelte csak… és ezzel hagyta hogy tönkretegye az életét. – Szedd össze a csomagjaidat: indulunk – ripakodott a férfira Jade, s türelmetlenül intett sugárvetőjével. – Ez egy költözősnap. Luke tekintete megpihent rajta – nem a fegyverén, hanem az arcán. Az ágyához lépett. – Karrde döntött a sorsomról? – kérdezte halk, nyugodt hangon. A holmija, mintha készült volna erre, takarosan elrendezve. Mara majdnem a szemébe vágta, hogy nem. Első gondolata volt ez; megtett volna bármit, kizökkentse a Jedit pimasz nyugalmából. Csakhogy nyilván küzdene, ha úgy érezné, kivégezni viszik, s ezzel csupán a problémákat szaporítaná… – Átköltözöl az egyik hangárba – mondta végül. – Vendégeket kapunk, és nem szeretnénk dicsekedni veled. Na gyerünk, mozogj! Elsétáltak a központi épület mellett, hátra a négyes hangárhoz. A két helyiség egyikét általában veszélyes, vagy különösen érzékeny felszerelés tárolására használták. Ennek volt egyedül kulcsra zárható ajtaja: Karrde kétségkívül gondolt arra, hogy egyszer foglyait kell majd tárolnia itt Jade, fél szemét Skywalkeren tartva, óvatosan kinyitotta az ajtót, s közben eltöprengett, volt-e Karrdénak elég ideje arra, hogy a belső mechanizmusokat kikapcsolja. Egyetlen pillantás meggyőzte, hogy nem volt. Ám ezen még könnyen segíteni lehet. – Befelé – intett fegyverével, és felkapcsolta a belső világítást. A férfi belépett. – Egész barátságos – dünnyögte, amint egyetlen pillantással felmérte környezetét. Különböző méretű dobozok, ládák foglalták el az ablaktalan szoba területének felét. – Talán egy kicsit túl csöndes… – Jedi-meditációhoz éppen ideális – jegyezte meg Mara, és ő is belépett. Megvizsgált egy dobozt, melyen a ROBBANÓ KORONGOK felirat állt. Nem használható semmire – nyugodott meg egy pillanat múlva. A biztonság kedvéért végignézte a többi ládát is, nehogy véletlenül olyasvalamivel zárja össze a foglyot, amely elősegítheti a menekülését. – Nemsokára kapsz egy matracot – vette oda szokásos, fagyos modorában. – Meg ennivalót. – Köszönöm, most nincs szükségem semmire. Remekül vagyok – felelte Luke udvariasan. – Ezen változtathatunk, csak egy szavadba kerül! – villantotta rá tekintetét Jade dühösen. A belső zárszerkezet egy fémlap mögött húzódott meg. Mara két lövéssel lerobbantotta a borítást, a harmadik a huzalozást változtatta gőzzé. – Élvezd a csendet! – búcsúzott kintről a lány, azután halkan kattant az erős, elektromágneses zár. Luke ismét egyedül maradt. Most már gondosabban vette szemügyre börtönét. Nagy dobozok. Ablak sehol. Egyetlen, megfelelően megerősített ajtó. – Lehetne rosszabb is – dörmögte. – Itt legalább nincs Rankor. Megtorpant. Vajon miért pont Jabba palotája jutott erről a helyről az eszébe? Csak egy pillanatig tűnődött ezen, azután, hogy nem talált választ, ismét új

börtönére összpontosította figyelmét. Minden arra mutatott, hogy átköltöztetéséről hirtelen döntöttek. Nyilván a látogatók miatt kellett ennyire sietniük. Ha pedig siettek, könnyen elképzelhető, hogy valahol egy kis figyelmetlenség történt. Márpedig a legkisebb hiba is a szabaduláshoz vezethet. Odasétált az ajtóhoz, s a még mindig langyos zárszerkezetet kezdte vizsgálgatni. Han egyszer hosszú órákig tanítgatta, mit is lehet kezdeni egy ilyen tönkrelőtt zárral. Ha Mara lövése nem találta telibe, van esély, hogy bentről is működésbe hozható a mechanizmus. Első látásra nem tűnt túl bíztatónak a helyzet. Jade, szándékosan vagy véletlenül, épp az energiaellátást biztosító egységet semmisítette meg. Azzal már nem volt mit kezdeni. Persze ha találna egy működő energiatelepet… Néhányszor kinyújtóztatta tagjait, majd elindult a dobozok közé. Mara ugyan végignézte a címkéjüket, de csak egynek vizsgálta meg a tartalmát. Talán gondosabb kutatás során találhat valami hasznosat itt… A keresés még kevesebb időt vett igénybe, mint a zár megvizsgálása. A legtöbb láda szállításra várt, így annyira megerősítették, hogy csak célszerszámok segítségével nyithatta volna ki. Egyébként sem tartalmaztak hasznos felszerelést. Na jó – mondta magának, és leült az egyik doboz tetejére, hogy végiggondolja új helyzetét. Az ajtóval semmire sem megyek. Ablak nincs. Pedig van egy másik szoba is a hangárban… Látta az ajtaját, amíg Mara ennek a zárjával babrált. Talán van átjáró is innét, elrejtve a ládák mögött. Ez persze megint valószínűtlennek hatott. Mara nyilván tudott volna róla, és ellenőrzi azt is. Miután azonban idő bizonyos szempontból korlátlan mennyiségben állt rendelkezésére, s más tennivalója amúgy sem akadt, Luke nekiállt ilyen szemmel is végigjárni a helységet. Alig kezdett hozzá, mikor megtalálta, amit keresett. Nem átjárót, de egy legalább annyira hasznos apróságot: egy többcsatlakozós, falba épített energiaaljzatot. Karrde és Mara elkövették azt a bizonyos kis hibát. Nem okozott különösebb nehézséget letörni a lövéssel meggyengített fémlapot. Luke mindkét oldalát addig hajlítgatta, míg egy nagyjából háromszögforma szerszámot nem kapott. A ládák felnyitásával aligha boldogulna, ám egy egyszerű energiaaljzat egészen más lapra tartozik… Visszament a falhoz, behúzódott az egyik láda mögötti résbe, és éppen nekiállt volna, hogy kipróbálja saját készítésű csavarhúzóját, amikor halk csipogás ütötte meg a fülét. Döbbenten hallgatózott. A csipogás folytatódott, most már halk füttyögést is ki tudott venni. Nagyon ismerős füttyögést… – Artu? – kérdezte igen halkan. – Te vagy az? Pár szívdobbanásnyi ideig semmi válasz nem érkezett, azután a falon áthallatszott Artu elektromos örömsikolya. Semmi kétség, a kis droid van odaát! – Nyugi, Artu – szólt vissza Luke. – Megpróbálom leszedni ezt az energiaaljzatot. Lehet, hogy a te oldatodon is van egy. Keresd meg, légyszíves, és csavarozd le! Nyűgös csipogás jött válaszul. – Nincs? Nem baj. Maradj nyugton, amíg én végzek. A törött fémháromszöggel nem volt túl egyszerű a feladat – elsősorban mert Luke alig fért az aljzathoz, így sem tartott tíz percnél tovább a fedőlemez lecsavarozása. Kirángatta helyükről a huzalokat, s előregörnyedve benézett Azonnal sikerült felfedeznie a másik szoba aljzatának hátulját. – Nem hiszem, hogy innen ki tudnám csavarozni a te aljzatodat is ~ szólt át a robotnak. – Az ajtód zárva van?

A nemleges csipogást még egyéb válasz is követte, miután Artu előregurult szétnézni. – Biztonsági pöcök? – kérdezte Luke. Elutasító füttyögés. – Biztonsági gyűrű? Újabb ideges füttyögések. Luke végre megértette a helyzetet. Egy gyűrűvel megerősített pöcök segítségével megakadályozták, hogy Artu eljuthasson az ajtóig. Ha túl messzire gurult, a gyűrű megszorult, és mozdulatlanságra kárhoztatta a kis robotot. – Ne izgasd magad emiatt – vigasztalta Luke. – Ha a drót elég hosszú, ki tudom nyitni az ajtómat, és akkor téged is kiszabadítalak. Óvatosan megvizsgálta az összes huzalt, míg sikerült egy viszonylag kis feszültségű drótot találnia, amit kihúzhatott. Eleinte könnyebben ment, mint várta: több mint másfél méternyit sikerült kihúznia, mielőtt megakadt. Ez persze még édeskevésnek bizonyult. Az ajtó legalább négy méternyire volt, de még ennél több drótra lehet szükség, ha rá akarja kötni a zárszerkezetre… – Szükségem lesz egy kis időre – intette a robotot. – Eszedbe ne jusson lármázni! Felháborodott, ám halk füttyögés érkezett válaszul az intelemre, Luke azonban már a megoldáson töprengett. Ha a szükséges, alacsony feszültségű huzal másfél méter hosszú, akkor nyilván a többiből is legalább ennyit tud szerezni. Ami azt jelenti, hogy ha legalább kettőt levághat még, máris célba ér. Négy és fél méter több műit elegendő… Csupán az jelentett problémát, mivel vágja el a drótokat úgy, hogy elkerülje az áramütést. – Mit nem adnék most a fénykardomért…! – mormolta magában, miközben a saját készítésű csavarhúzó élét vizsgálgatta. Nem igazán acélos, ám a szupervezető huzalokat sem edzik túl keményre. Néhány perc alatt előrángatott még két drótdarabot a kívánt hosszúságban. Levette tunikáját, az ujját kétszer is körültekerte a fémen, és nekilátott a darabolásnak. Az első drót felénél járhatott, mikor a tunika ujja félrecsúszott, és tenyerébe a puszta fémdarab simult. Másik kezével azonnal a falnak támaszkodott. Elhűlten nyugtázta: ezt épp csak hogy megúszta. Sóhaját Artu is meghallotta a túloldalon. Azonnal ideges csipogásba kezdett. – Megfogtam az egyik drótot – magyarázta Luke –, de nem rázott meg. Artu kérdőn füttyögött. – Aha – egyezett bele Luke. Megfogta a drót végét. Azután megint. Az eredmény ugyanaz maradt: semmi. Karrde és Mara mégsem követtek el hibát. Lekapcsolták a hangár energiaellátását, csak a világítást hagyták meg. A fiatal Jedi letérdelt megint, és eltöprengett, mihez kezdjen most. Még mindig megvannak a drótjai, csupán az energia hiányzik. Lehet persze, hogy talál a helyiségben némi energiát: talán valamelyik ládában, egy gépben. Csakhogy azokhoz nem férhet hozzá. Igaz, a drótok segítségével talán ki tudná nyitni valamelyiket Átvághatná a külső borítást, és akkor… Megragadta az egyiket, hogy kipróbálja, mennyire erősek. Szinte azonnal megfájdultak az ujjai, ezért átvette a jobb kezébe. Ekkor… Megtorpant, megborzongatta a megoldás izgalma. A jobb keze. A mechanikus jobb kéz. A dupla energiatelepes jobb kéz! – Artu, tudsz valamit a kibernetikus végtaghelyettesítőkről? – kérdezte a droidot, miközben az apró fémdarabbal felpattintotta a csuklólemezt. Rövid szünet után még rövidebb válasz érkezett.

– Hát, ez nem valami sok – jegyezte meg, miközben műkezéből kiemelte a szervót, meg a vékony huzalok csomóját. Már el is felejtette, milyen bonyolult szerkezet. – Csak az egyik energiatelepet akarom kiszedni – biztosította a robotot. – Gondolod, hogy el tudsz majd igazítani a fal túloldaláról is? A szünet most rövidebb volt, a válasz azonban jóval megnyugtatóbb. – Nagyszerű – lélegzett fel Luke. – Akkor kezdjünk hozzá!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Han befejezte rögtönzött előadását, hátradőlt a székben, és várt. – Érdekes – jegyezte meg Karrde. Arcán teljesen közönyös kifejezés rejtette valódi gondolatait, – Mindenképpen érdekes. Tehát a tanács hajlandó legális garanciákat nyújtani. – Mindent megkap, amit csak lehet – magyarázta Han. – A védelmüket, a legális kereskedelmi tevékenység jogát, s más efféléket. Természetesen a megfelelő haszonkulcsokat nem tudjuk garantálni. – Természetesen – bólintott szórakozottan Karrde. Elmosolyodott, majd Lando felé fordult. – Nagyon hallgatag, Calrissian tábornok. Ön milyen minőségben van jelen? – Csak mint barát – felelte Lando. – Tudtam a módját, hogyan léphetünk kapcsolatba magával. Egyébiránt azért vagyok itt, hogy megerősítsem: Han szándékai becsületesek. Ebben a kérdésben teljes körű felhatalmazással rendelkezik. Halvány félmosoly suhant át Karrde arcán. – Becsületes szándék és felhatalmazás… – ismételte elgondolkodva. – Igen érdekes kifejezések egy olyan ember szájából, aki valaha elveszítette Solo kapitány bizalmát. Han elfintorodott. Még találgatni sem tudott, melyik összezördülésükre célzott Karrde. Igaz ami igaz, jó néhány közül választhatott. – Mindez már a múlté – jegyezte meg. – Persze – biccentett Karrde. – Az ajánlata, mint mondtam, igen érdekes. De azt hiszem, nem az én szervezetem számára. – Megkérdezhetem az okát? – Maga is rá fog jönni, ha szemügyre veszi működési területeinket – magyarázta Karrde, s az asztalra tette poharai. – Figyelembe véve mindkét oldalon kiterjedt üzleti kapcsolatainkat, beláthatja, hogy ez nem pusztán politikai kérdés számunkra. – Értem – hajtotta le fejét Solo. – Megkockáztatnám, létezhetnek olyan megoldások, hogy mindezt titokban tarthassuk a többi ügyfele előtt. Karrde megint elmosolyodott. – Tartok tőle, hogy csúnyán alábecsüli a Birodalom hírszerzőit. Solo kapitány. Sokkal többet tudnak a Köztársaság lépéseiről, mint sejtené. – Meséljen erről valamit! – fordult felé megélénkülve Han. – Ráadásul ez eszembe juttatott még egy dolgot. Lando szerint maga ismer olyan programtörőt, akinek nem jelentenek gondot a diplomáciai kódok. – Furcsa – jegyezte meg a csempészfőnök. – Különösen mivel olyasvalaki kéri, aki könnyedén hozzáférhet a szükséges rejtjelkulcsokhoz. Nézeteltérések adódtak netán az Új Köztársaság vezetésében? Han visszagondolt Winterrel folytatott legutóbbi beszélgetésére, és rögtön megszólaltak agyamban a vészcsengők – Pusztán személyes ügy – biztosította Karrdét. – Legalábbis nagyobbrészt. – Értem – Karrde látszólag mindent elhitt. – Véletlenül éppen ebédre hivatalos ma az egyik legjobb programtörőm. Remélem, önök is megtisztelnek.

Han kicsit meglepődött. A negyedórás beszélgetés Karrdéval, amit Torve megígért, már két órája tartott. – Nem akarjuk tovább rabolni a drága idejét… – Nem tartanak fel – nyugtatta meg Karrde. – Sürgős üzleti ügyeink miatt elmulasztottunk a szokásos időben harapni valami. Ezt szeretném pótolni a késő délutáni estebéddel. – Még emlékszem ezekre a csodálatos csempész-szokásokra – bólintott Han mosolyogva. – Szerencséje, hogy csak ketten vagyunk! – Elképzelhető – biccentett Karrde, maga is derűsen. – Ha lennének kedvesek követni… A főépületet három vagy négy, körkörösen elhelyezkedő részre osztották, már amennyire Solo meg tudta figyelni. A nagyterem pontosan középre esett. Több jókora, kerek asztal állt itt Néhány mellett már ültek is. – Remélem, étkezés közben mellőzhetjük a formaságokat… – Karrde ezt inkább kérésnek szánta, mint kérdésnek. A középső asztalhoz vezette vendégeit, ahol négyen várakoztak már: három férfi és egy nő. Karrde hellyel kínálta Solóékat, majd, miután mindenki figyelme felé fordult, a köztársasági tisztekre mutatott. – Hadd mutassam be Calrissian és Solo urakat, akik vendégeink lesznek ma este. – Ezután az asztalnál ülőkre kerített sort: – Mindannyian a helyetteseim: Wadewarn, Chin és Ghent. Ghent foglalkozik a számítógépekkel. Mint már említettem, talán a legjobb a szakmában. A nőt hagyta utoljára. – Mara Jade-del már találkoztak. – Ó, igen – biccentett Han, de a hátán végigfutott a hideg. A nő is Karrdéval volt, mikor a csempészfőnök először fogadta őket "tróntermében". Igaz, nem maradt sokáig, ám addig olyan sötét pillantásokkal méregette őket, hogy a koréliainak komoly kétségei támadtak, kijutnak-e innen élve valaha is. Mara mostanra sem enyhült meg irányukban: ezt ékesen bizonyította minden pillantása. – Tehát maga az a Han Solo! – csillantak meg a komputerzseni, Ghent szemei. Szülte gyerek volt még, aligha töltötte be a húszat. – Nagyon sokat hallottam magáról. Műidig is reméltem, hogy egyszer találkozunk. – Örömmel hallom, hogy híres vagyok – fordult felé Han. – De ne felejtse, hogy bármit hallott is, az csupán szóbeszéd. És akárhányszor elmesélik, mindig hozzátesznek. – Nagyon szerény, Solo kapitány – jegyezte meg derűsen Karrde. Észrevétlen jelzésére egy robot gurult elő a sarokból az asztalokig vezető keskeny sínpáron. – De a zygerri rabszolgahajó esetét nehéz volna egy csettintéssel elintézni. Lando felkapta fejét. – Zygerri rabszolgahajó? – visszhangozta. – Nekem sosem meséltél erről. – Nem volt lényeges – magyarázta Han, és figyelmeztető pillantást küldött Landónak, hogy ne firtassák ezt a témát. Ghent azonban vagy nem vette észre a figyelmeztetést, vagy nem volt elég dörzsölt ahhoz, hogy megértse. Nekifogott, hogy előadja a történteket: – Solo kapitány és Csubakka megtámadtak egy zygerri rabszolgaszállító hajót. Csak ketten. És a zygerriek úgy megrémültek tőlük, hogy elmenekültek a hajóról. – Kalózok voltak azok, nem rabszolgakereskedők – javította ki Han, látva, hogy nem kerülheti el sorsát. – Ráadásul nem is tőlem ijedtek meg, hanem attól, amit mondtam nekik. Jelesül attól, hogy húsz rohamosztagossal átszállok ellenőrizni a papírjaikat. Lando felvonta szemöldökét. – És bevették ezt a marhaságot? Han megvonta a vállát.

– Akkor éppen birodalmi azonosító kódot használtunk. – És tudják, mit csinált azután? – vágott közbe Ghent. – Az egész hajót a raboknak ajándékozta. Az egész hajót odaadta nekik, rakományostul! – Te vén szélhámos! – vigyorodott el Lando. – Most már értem, miért nem meséltél erről. Han egy sóhajjal feladta. – A rakomány lopott holmi volt – morogta. – Tökéletesen nyomonkövethető. Éppen Janodral Mizarról jöttünk. Egy különös helyi törvény értelmében megtarthatja a rakományt az, aki kalózokat öl. – Ez a törvény még most is érvényben van, ha jól tudom – mormolta Karrde. – Lehet. Akár így, akár úgy, Csubi ott volt velem. Nyilván tudják, miként vélekedik a rabszolgaságról. – Aha – bólintott Lando. – A kalózok valószínűleg jobban jártak volna a húsz rohamosztagossal. – És ha nem adom a raboknak a hajót… – Halk csipogás szakította félbe a koréliait. – Bocsánat – mentegetőzött a csempészfőnök, és a hírközlőjébe szólt: – Itt Karrde. Han nem halottá a jelentést, ám vendéglátójuk vonásai szinte azonnal megkeményedtek. – Mindjárt ott leszek! Felállt, a hírközlőt visszacsúsztatta zsebébe, és kissé színpadias mozdulattal széttárta karjait. – Elnézést. Egy kicsinyes ügy időlegesen elszólít – Valami baj van? – érdeklődött összevont szemöldökkel Solo. – Remélem nincs – felelte Karrde, és Marára pillantott. A nő szó nélkül csatlakozott hozzá. – Remélem, néhány perc alatt végzek. Kérem, addig is fogjanak hozzá! Amint sietve elhagyták a termet, Han tűnődve pillantott Landóra. – Valami nem tetszik nekem – dünnyögte. Lando bólintott. Tekintetével továbbra is Karrdét és Marát követte. – Han, én ezt a nőt már láttam valahol! Nem tudom merre, de arra megesküdnék, hogy akkor még nem volt csempész. Han szemügyre vette a teremben maradottakat: mindenütt izgatott pusmogás támadt, az emberek összehajolva találgatták, mi történhetett. Csak Ghent nem zavartatta magát – minden figyelmét az előételnek szentelte. – Gyerünk haver, emlékezz vissza gyorsan! – súgta a koréliai Landónak. – Még ráfázhatunk erre a vendégeskedésre… – Azon vagyok. De mit csináljunk, amíg beugrik? Egy felszolgálórobot gördült oda hozzájuk a síneken, egy tálban levest hozott. – Addig – felelte Han –, nekilátunk az evésnek. – Tíz perc múlva lépnek ki a hipertérből – jelentette Aves, miután Karrde megérkezett. – Pellaeon kapitány személyesen téged kért. Karrde végigszántotta haját ujjaival. – Vadászgépeket vagy csapatszállító egységeket nem jeleztek az érzékelők? – Még nem. De gyanítom, hogy hamarosan leküldenek valamit, Karrde keserűen elmosolyodott. Micsoda időzítés! – Hová vittétek a Millennium Falcont? – A nyolcas kifutó végére, Az már erdő. Még szerencse, hogy nagy a fák fémtartalma, így hasznavehetetlenek a Chimera fémdetektorai.

– Vegyél magad mellé két embert, és dobjatok rá álcázóhálót! Nincs értelme kockáztatni. És csak csendben! Nem akarom, hogy a vendégeink valamit megneszeljenek. – Rendben. – Aves lerakta a fejhallgatót, és kisietett a szobából. Karrde Marára pillantott. – Különös ez a váratlan látogatás, nem gondolod? A lány elhúzta a száját. – Ha ez a kérdés arra irányult, hogy megtudd, én hívtam-e őket, akkor ne aggódj. A válaszom nem. – Nem is számítottam másra. Csak egy kicsit meglepődtem. – Én legalább ugyanannyira. Már évek óta nem esett meg velem ilyesmi. – A fejhallgatók felé intett. – Beszélsz velük? – Attól tartok, nincs más választásom… – Karrde leült Aves helyére, gondolatban felkészítette magát az elkövetkezőkre, majd felkattintotta a kapcsolót. – Pellaeon kapitány, itt Talon Karrde. Elnézést kérem a késlekedésért. Miben állhatok rendelkezésére? A Chimera képe elenyészett, helyén azonban nem a kapitány arca jelent meg. A felbukkanó fej leginkább holmi rémfilmbe illett volna: hosszú és keskeny arc, halványkék bőr, lángoló, vörös szemek. – Jó estét, Karrde kapitány – szólalt meg az idegen. Hangja kellemesen, kultúráltan csengett. – Thrawn főadmirális vagyok. – Jó estét, admirális – viszonozta a köszöntést Karrde. – Nem várt megtiszteltetés ez. Megkérdezhetem, mi okból keresett? – Azt hiszem, kitalálta már – mondta Thrawn. – Még több ysalamirire van szükségünk, és szeretnénk a beleegyezést kérni, hogy begyújtsuk a kellő mennyiséget. – Tessék csak! – bólintott komolyan a csempészfőnök. – Tegyenek kedvük szerint. – Elmosolyodott magában. Milyen furcsa, hogy Thrawnnak, az ő helyzetében, háta mögött a Birodalommal engedélyt kell kérnie, ha ysalamiriket akar befogni Talon Karrde fái közt! – Ha szabad megjegyeznem, elég hamar visszajöttek. Valami problémájuk adódott az életben tartásukkal? Thrawn udvariasan felvonta szemöldökét. – Még egy sem pusztult el, kapitány. Többre van szükségünk, ennyi az egész. – Aha – felelte Karrde. – Értem. – Kétlem. De ez nem is lényeges. És ha már itt tartunk, kapitány, az a véleményem, itt az ideje egy kis beszélgetésnek. – Miről kíván beszélni? – Biztos vagyok benne, hogy számtalan közös témát fogunk találni. Például új hadihajók beszerzése kapcsán. A rutin és az önfegyelem megakadályozta, hogy Karrde arcán megjelenjék a döbbent kifejezés. – Csatahajók? – Úgy van. – Thrawn halványan elmosolyodott. – Ne rémüldözzön! Nem várom el, hogy hadihajókat tartson raktáron. De a kapcsolatain keresztül biztosan hozzá tud jutni néhányhoz. – Kétlem, hogy a kapcsolataim ennyire kiterjedtek lennének, admirális – felelte Karrde, és megpróbált kiigazodni az idegen arcjátékán. Tudja vajon? Vagy a kérdést pusztán találgatásnak szánta? – Félek, hogy nem tudok segíteni, admirális. Thrawn arckifejezése mit sem változott, mosolyába azonban némi rosszallás vegyült. – Azért megpróbálhatná, kapitány. Azután itt van Luke Skywalker felkutatásának ügye. Jeges rémület markolt Karrde gyomrába. Egyre veszélyesebb vizekre vitorlázik a főadmirális… – Sajnálom, uram, hogy nem tudtunk segíteni. Már kimentettem magamat a helyettese előtt. Néhány határidőt, sajna, igen pontosan tartanunk kell. Egyszerűen nem tudtunk hajókat nélkülözni erre a célra.

Thrawn szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett. – Nem tudtak. Akkor. De a keresés tovább folyik, kapitány. Karrde némán átkozta magát meggondolatlanságáért. – Még most is folyik? – Meghökkenést színlelt. – Hiszen a helyettese azt mondta, Skywalker egy T-65-ös Incom "Szöcskével", azaz X-szárnyú vadásszal repült. Ha mostanra nem találták meg, már minden bizonnyal halott. Az életfenntartó berendezések nem húzzák ilyen sokáig. – Csakugyan – bólintott Thrawn. – Apró félreértés történt. Nagy általánosságban p ersze igaza van. Ám Skywalker Jedi, s mint ilyen, képes kómához hasonló transzállapotba visszahúzódni. – A monitoron megrebbent a képmása, talán egy napkitörés hatására. – Még mindig rengeteg idő áll a rendelkezésére, kapitány, hogy segítsen a kutatásban. – Értem – felelte Karrde. – Érdekes. Ez is afféle dolog, amit egy átlagember nem tud a Jedikről. – Nyilván még sok mindenről beszélhetünk, ha ellátogatok a Myrkrre. Karrde megdermedt. Csak most jutott el a tudatáig, milyen veszélyes a helyzet. A felismerés áramütésként hatott. Thrawn képe egyetlen felvillanással eltűnt a képernyőről… Helyére három Lambda-osztályú leszállóegység, és egy teljes TIE vadászraj került. A hajók rohamos gyorsasággal közeledtek a bolygóhoz. – Attól tartok, nem tudunk megfelelő fogadtatásról gondoskodni, admirális – szűrte a szót fogai között. – Legalábbis ilyen rövid idő alatt. – Nincs szükség formaságokra, kapitány – felelte Thrawn, akinek arca időközben visszakerült a képernyőre. – Mint már mondtam volt, csak beszélgetni jövök. Rövid beszélgetés lesz, hisz tudom, milyen elfoglalt. – Köszönöm a figyelmességét – adta meg magát Karrde. – S most bocsásson meg kérem, fel kell készülnünk a fogadására. – Hamarosan találkozunk, kapitány – mosolyodott el megint Thrawn. A képernyő megint villant, s ezúttal végérvényesen a semmibe veszett a főadmirális arca. Helyét ismét a Chimera képe foglalta el. Karrde hosszú percekig némán ült. Össze kellett szednie a gondolatait, hogy minden szükséges dolgot elintézzen a rendelkezésére álló igen rövid idő alatt. – Hívd ide hírközlőn Chint! – utasította Marát. – Mondd meg neki, hogy birodalmi látogatókat kapunk hamarosan; készüljön fel a fogadásukra. Azután menjen ki a nyolcas kifutóhoz, és Aves-szel vigyék még beljebb a Millennium Falcont az erdőbe! De személyesen intézkedjen, mert a Chimera alkalmasint lehallgathatja az adásokat. – Mi legyen Solóval és Calrissiannal? Karrde elhúzta a száját. – Természetesen mindkettőjüket el kell tűntetnünk. Vigyétek ki őket az erdőbe, esetleg a hajójuk mellé. De talán jobb lesz, ha ezt én csinálom. – Miért nem adjuk át őket Thrawnnak? A férfi csodálkozva pillantott fel. – Fejpénz nélkül? Bízva a főadmirális nagylelkűségében? – Nem látom be, mi akadálya lenne – jegyezte meg szárazon Mara. – Akadálya nincs – felelt a csempészfőnök hűvösen. – Csupán egyetlen dolog miatt nem tesszük meg: ők a vendégeink. A mi asztalunknál ültek, a mi vacsoránkat ették, a mi védelmünket élvezik. Mara lebigyesztette ajkát. – Ez a vendégszeretet Skywalkerre is vonatkozik? – Tudod, hogy nem – felelte Karrde. – De még nem jött el az ideje, hogy kiszolgáltassuk a Birodalomnak. Még akkor sem, ha az egyéb körülmények mind ezt sürgetik. Érted? – Nem – morogta a nő. – Nem értem. Karrde lehunyta szemét. Szerette volna azt válaszolni, hogy nem is kell értenie; hogy elegendő, ha teljesíti a parancsokat.

– Ez a relatív erő kérdése – kezdett bele a magyarázatba sóhajtva, – Ha egy birodalmi csillagromboló kering felettünk orbitális pályán, mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kedvező üzletet köthessünk. Nem szeretnék alkudozni ilyen körülmények között, még akkor sem, ha Thrawn a galaxis legbecsületesebb ügyfele lenne. Mint ahogy nem az. Most már érted? Mara nagyot sóhajtott, azután lehajtotta fejét. – Nem értek egyet. De elfogadom az indokaidat. – Köszönöm. És miután a birodalmiak elmentek, talán érdemes lenne megkérdezned Calrissian tábornokot, mi a véleménye az olyan alkukról, amelynek megkötéséhez rohamosztagosok adnak díszkíséretet… – Karrde a monitorra pillantott, és gyorsan számbavette a tennivalókat. – Tehát. A Falcon elrejtve. Solo és Calrissian elrejtve. Skywalker és a robotja jó helyen vannak – a négyes hangár megfelelő lesz számukra. – És ha Thrawn kutatni akar? – Akkor bajban vagyunk – jegyezte meg halálos nyugalommal Karrde. – De kétlem, hogy ilyesmire készülne. A főrangú katonai méltóságok nem merészkednek olyan helyre, ahol fennáll a tűzharc lehetősége. Nem kockáztatják az életüket feleslegesen. – Az ajtó felé biccentett. – De elég a beszédből! Megvan a dolgod, nekem is az enyém. A nő könnyedén meghajolt, és az ajtó felé indult. Karrdénak hirtelen eszébe jutott még valami. – Hová rejtetted Skywalker fénykardját? – A szobámban van. Miért? – Jobb lenne, ha máshová tennéd. Nem hiszem, hogy túlságosan szembeötlő, de nem érdemes felesleges kockázatot vallani. Rakd a főrezonátor kiegyenlítőjébe, a hármas hangárnál. Az tökéletesen leárnyékol minden keresőt. – Rendben. – Mara elgondolkodott, majd felnézett. – Mit akart ezzel a hadihajós ügylettel? – Hallhattál mindent. – Tudom. A te véleményedre vagyok kíváncsi. Karrde elfintorodott. – Remélem, nem volt túl egyértelmű. – Nem, nem volt az – felelte a nő várakozóan. – Térjünk vissza rá később, jó? Most sok a dolgunk. Mara egy pár másodpercig némán méregette főnökét, majd szó nélkül sarkon fordult, és távozott. Karrde nagyot sóhajtott, és felállt. Először is vissza kell térnie a nagyterembe, és tájékoztatnia kell a vendégeket, hogy megváltozott a program. Azután fel kell készülnie arra, hogy rövidesen szemtől-szemben áll majd a Birodalom legveszedelmesebb emberével. Skywalkerrel és a hadihajókkal csak elkezdik a beszélgetést, ebben bizonyos volt. Igen érdekes délutánnak néz elébe. – Oké, Artu – szólt Luke, mikor végzett az utolsó kapcsolással is. – Azt hiszem, megpróbálhatjuk. Drukkolj nekem! A túloldalról elektromos csipogások sorozata érkezett válaszul. Luke szétszerelt jobb kezére pillantott. Megmozdította ujjait – ez kellemetlen, szúró fájdalommal járt. Majdnem öt év telt el azóta, hogy kezére mint mechanikus alkatrészre tekintett. Nehéz lett volna most bármi mást gondolnia róla. Artu türelmetlenül füttyögött – Na jó – dünnyögte Luke inkább csak magának, azután kissé nehézkesen megfogta a huzal végét és a zár – szerinte – megfelelő pontjához közelítette. Lehet, hogy nem fog működni: ezzel már kezdetben is tisztában volt. Könnyen

előfordulhat, hogy kezét csupán egyfázisú energiaforrás üzemelteti, az pedig nem fogja nyitni a zárat – Most figyelj! – szólt át, azután a csatlakozóhoz érintette a huzalt. Az ajtó minden különösebb feltűnés nélkül, halk szisszenéssel tárult fel. – Jól van – suttogta Luke, és kióvakodott a hangárból. A nap épp alábukni készült a horizonton, a fák igencsak hosszú árnyékot vetettek. Kirántotta a drótot, mire az ajtó ismét bezárult, majdnem odacsukva bokáját. Dermedten figyelt, de nem hallott semmi neszt. Minden jel arra mutatott, hogy nem vették észre szökését. A csendet továbbra sem törte meg semmi, Luke felpattant hát, s a hangár másik bejáratához iramodon. Bebizonyosodott Artu igaza: itt már nem talált zárat, óvatosan belökte az ajtót, és egy pillanat múltán beóvakodott A kis droid halkan felcsippantott örömében, s előregurult, amennyire a biztonsági gyűrű engedte. A viszonylag egyszerű mechanika Artu lábait és karjait tartotta fogva: egy bizonyos ponton túl moccanni sem tudott – Csend legyen, Artu… – súgta Luke, miközben a gyűrűt vizsgálgatta. – És maradj nyugton! Feltámadt benne a kétség; félt, hogy a biztonsági szerkezetet valamilyen módon Artu testére erősítették, s akkor csak hozzávaló szerszámokkal tudja eltávolítani. Szerencséje azonban kitartott: a bilincs jóval egyszerűbbnek bizonyult. A fiatal Jedi két kallantyú kiakasztásával kiszabadította droid ját. – Utánam! – utasította, s az ajtónyíláshoz settenkedett Kinézett, szemét erőltette a homályban. Az udvar üresnek látszott. – A hajók túloldalt lehetnek – intett a központi épület felé. – Úgy tűnik, balról kell kerülnünk, a fák között Boldogulsz ezen a talajon? Artu érzékelői előbújtak, lassan körbefordultak, azután a kis robot beleegyezően csippantott. – Oké. Figyeld, nem jön-e ki valaki az épületből! Bejutottak az erdőbe, s a kör felét is megtették már, mikor Artu figyelmeztetően felciripelt. – Ne mozdulj! – súgta Luke, s maga is megdermedt. Éppen egy nagyobb fa törzse mögött álltak: remélte, hogy az árnyék elrejti őket Az ő fekete tunikája kiválóan beleolvadt a fák sötét tömegébe, Artu kék-fehér fémtestén azonban könnyen megcsillanhatott a lenyugvó nap fénye. Szerencsére a három sétáló alak egyike sem nézett feléjük, noha egyenesen az erdőbe tartottak. Mielőtt beléptek volna a fák közé, mindhárman fegyvert húztak. Artu halkan felnyögött. – Nekem sem tetszik – suttogta a fiatal Jedi. – De reméljük, hogy ennek semmi köze a szökésünkhöz. Tiszta a levegő? A droid megnyugtató válasza után folytatták útjukat Luke fél szemmel az erdőt figyelte. Eszébe jutott, hogy Mara veszélyes ragadozókat említett. Persze lehetett hazugság is, hogy elvegye a kedvét a szökéstől. Egyébként sem látta nyomukat az ablakból. Artu ismét csippantott. Luke visszanézett az udvarra, s ezúttal komolyan megrémült. Mara lépett ki a főépületből. Hosszú ideig a lépcsőn állt, és az egyre sötétedő eget kémlelte. Luke idegesen figyelte. Vajon felfedezték már a szökést? Tud róla a lány is? Ha az ő irányukba fordul, vagy a hangár felé veszi útját… Mara azonban nem mutatott ilyen hajlandóságot. Lehajtotta fejét, arcán világosan tükröződtek a kedvetlenség jelei. A második barakk felé indult. Luke megkönnyebbülten felsóhajtott, noha a veszély még korántsem múlt el. A Jade-nek csak kilencven fokkal kellett volna tovább fordítania fejét, s azonnal észrevette volna őket.

Testtartása azonban arról árulkodott, hogy valami nehéz döntést hozott, mely láthatólag teljesen lekötötte. Luke gyorsan új elhatározásra jutott. – Mozgás, Artu – mormolta a robotnak. – Átvágunk itt. Mélyebbre kell hatolnunk az erdőbe, de így a hajók mögé kerülhetünk. Szerencsére a távolság nem volt túl nagy: hamarosan elérték a szerelőhangárt. Mellette jó néhány hajó várakozott. Pár percen belül arról is meggyőződhettek, hogy az X-szárnyút máshová helyezték. – Nem, fogalmam sincs hova vihették – dünnyögte kedvetlenül Luke. Fedezékéből kilesve megpróbált körülnézni. – Az érzékelőid nem tudják megtalálni? Artu nemleges csipogását egy javaslattal toldotta meg. Luke erre eddig nem gondolt. – Végeredményben nem lehetetlen – dicsérte a droidot. – Valahol a bolygón majd lerakjuk, és keresünk egy olyan járművet, aminek működik a hiperhajtóműve. Csak választanunk kell ezek közül, és már visszük is! Körülnézett. Remélte, hogy talál egy Z-95-öst, esetleg egy Y-szárnyút – bármit, ami legalább egy kicsit ismerősnek tűnik. Az a két gép, amelyet felismert, egy koréliai korvett volt, meg egy túlméretezett teherszállító. – Van ötleted? A droid megnyugtatóan füttyögött, érzékelői két áramvonalasabb járművet tanulmányoztak. A gépek majdnem kétszer olyan hosszúak voltak, mint Luke Xszárnyúja. Kétségkívül vadászok voltak, de ezt a típust a Szövetség sosem használta. – Az egyiket ezek közül? – kérdezte a fiatal Jedi kételkedve. Artu idegesen válaszolt. Hangjából türelmetlenség érződött ki. – Na jó, igazad van; egy kicsit szorít bennünket az idő. Sikerült észrevétlenül megközelíteniük az egyik vadászgépet. Luke Xszárnyújától eltérően a pilótafülke ajtaja a jármű oldalán nyílt. Valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy Artu választása erre típusra esett. Luke kézzel is be tudta emelni az utastérbe. A pilótafülke nem volt tágasabb az Xszárnyúénál, ám mögötte egy újabb helység nyílt: a fegyverkezelőké. Az üléseket nem asztromechanikai robotok számára tervezték, de egy kis rendezkedés után Artu biztosan ült a két szék között, s nem kellett attól tartaniuk, hogy a riadóstartnál felborul. – Úgy tűnik, felszállásra kész – nézett végig Luke a műszerek halványan foszforeszkáló kiírásain. – Ha egy kis szerencsénk van, észre sem veszik, amikor eltűnünk. Mara kiadta az utasításokat rádión Chinnek, Millennium Falcont már személyes parancsára húzták beljebb az emberek. Mire a hármas hangárhoz ért, újból eszébe jutott, mennyire gyűlöli az egész univerzumot. Megtalálta Skywalkert. Ő, egyedül. Ezt senki sem vonhatja kétségbe. Éppen ezért ő, és nem Karrde lesz az, aki kimondja a végső szót a Jedi ügyében. Ott kellett volna hagynom – mondta magában keserűen, miközben átvágott az udvaron. Hagynom kellett volna, hogy meghaljon a puszta, hideg űrben! Erre már többször is gondolt azóta. De ha Skywalker ott pusztul, mindnkitől elhagyatva, sosem bizonyosodhatott volna meg arról, hogy tényleg meghalt. Neki magának kell megölnie. Mara a kezében szorongatott fénykardra pillantott, figyelte ahogy a lebukó nap fénye újra és újra megtörik az ezüstösen csillogó markolaton. Tudta, hogy most kell megtennie. Bement ellenőrizni, és a férfi rátámadt. Az Erő hatalma nélkül

könnyű préda lesz, még olyasvalakinek is, aki egész életében csak néhányszor vett a kezébe lézerkardot. Könnyen, gyorsan és tisztán fog menni. És nem tartozik Karrdénak semmivel sem; még az se számít, ha az egész szervezet rá fog vadászni. Ennél a dolognál semmi sem számít És most… A négyes hangár felé sietett, mikor meghallotta egy reaktor halk zúgását. Felpillantott az égre, kezével leárnyékolta szemét, megpróbálta felfedezni a váratlanul érkező hajót. De semmit sem látott… azután, ahogy a hajtóművek hangja mélyebbre váltott, hirtelen rádöbbent, hogy egyik saját gépük startolt. Megpördült, és a szerelőhangár felé nézett… Még látta, amint egyik lebegőnaszádjuk a fák fölé emelkedik. Néhány szívdobbanásnyi ideig töprengett, vajon mi a Birodalmat csinál Karrde. Kíséretet, vagy vezetőt küldött az érkezők elé? Azután villámcsapásként vágott belé a felismerés. Visszafordult, a négyes hangárhoz rohant, s mire, odaért, már kezében tartotta sugárvetőjét. A zár nem engedett, pedig kétszer is megpróbálta, így egyetlen lövéssel leolvasztotta. Skywalker eltűnt. Megrázkódott, és visszarohant az udvarra. A lebegő már elérte a kellő magasságot és eltűnt a fák mögött. Jade leeresztette fegyverét, adóvevője után kapott, azután azt is leengedte. A birodalmiak perceken belül itt lehetnek. Skywalker említése nagy bajba keverné mindnyájukat… Csupán egy lehetősége maradt. A másik lebegőhöz sietett, s két perc múltán a levegőbe emelkedett. Skywalker nem szökhet el. Teljes erőre állította a hajtóműveket; az üldözés kezdetét vette.

HUSZONHARMADIK FEJEZET A nyomkövető monitor ernyőjén szinte azonnal feltűnt Karrde másik vadászgépe, s műszer kíméletlenül tájékoztatta Luke-ot a fejük fölött orbitális pályán keringő birodalmi csillagromboló jelenlétéről is. – Attól tartok – szólt hátra Artunak –, megint bajban vagyunk. A droid ideges csippantását elnyomta a hajtómű bőgése, ahogy Luke feljebb húzta a gépet. A furcsa vadász irányítása nehezebbnek bizonyult, mint képzelte. Leginkább azokra a hósiklókra hasonlított, amelyeket a Hoth bolygón használtak a Szövetség pilótái. Ezt a gépet azonban túlterhelték páncélzattal és fegyverekkel. Persze idővel bizonyára belejönne… De úgy tűnt az időnek nincs épp bőviben. Megkockázatott egy pillantást a hátsó kamera közvetítette képre: a másik vadász teljes sebességgel közeledett. Egy, legfeljebb két percen belül be fogja érni. Kétségtelen, hogy pilótája jóval rutinosabb nála. Vad tempója kétségtelenné tette Luke számára, hogy az üldöző csak Mara Jade lehet. A lebegő veszített magasságából, szárnyai leborotválták néhány fa tetejét. A gép veszedelmesen megbillent. – Bocs! – kiáltott hátra Luke, de odanézni nem mert. Pillanatnyilag csupán a fák tetejének látványa alapján következtethetett arra, milyen alacsonyan jár. Az erdő valami módon megbolondította szenzorai jó részét, így vizuális észlelésre kellett hagyatkoznia. Próbált minél alacsonyabban repülni; remélte, így rejtve

marad mind az őt üldöző Mara, mind az odafönn keringő csillagromboló műszerei elől. A csillagromboló… Luke a radarernyőre pillantott, torka furcsán elszorult. Most már tudta, hogy milyen vendégekről beszélt délután Mara. Úgy tűnik, épp a legutolsó pillanatban sikerült kereket oldania. Hogy Karrde a hangárba zárta, azt is jelentheti persze, hogy nem akarta kiszolgáltatni a birodalmiaknak. Érdemes lesz erről megkérdeznie a csempészfőnököt. Jókora távolságból. Artu figyelmeztető füttyögésbe kezdett. Luke előrehajolt, kapkodva próbálta műszerei segítségével felfedezni a veszély forrását. A lebegő megrázkódott. Közvetlenül farokszárnyai felett, nem egészen egy bajóhossznyira ott repült a másik vadászgép. – Nyughass! – üvöltött Luke a robotra, s közben összeszorított foggal próbált manőverezni. Egyetlen esélye egy visszafelé végrehajtott Koiogranbukóforduló volt, ezzel az azonnali irányváltoztatással leszakadhatott volna üldözőjétől. Megszorította az irányítókart a bal kezével, azután oldalra rántotta. A hajó hasa hirtelen megint a fák koronáinak vágódott, s az ütközés ezúttal jóval nagyobbnak tűnt, mint eddig bármikor. Luke kétségbeesetten próbálta felhúzni gépét, de elkésett. A lebegő irányíthatatlanná vált, és pörögve a fák közé csapódott. Az utolsó hang, ami eljutott tudatáig, mielőtt a sötétség teljesen elborította volna, Artu elektronikus sikolya volt. A három leszállóegység és a TIE vadászkíséret tökéletes formációban landolt. – A birodalmiak még mindig nem szoktak le a parádézásról – morogta Aves kelletlenül. – Maradj csendben! – szólt rá fojtott hangon Karrde, amint a középső – nyilván a főadmirálist hozó – szállítóhajó rámpája leereszkedett. Lézerkarabélyos rohamosztagosok sorakoztak fel kétoldalt. Mögülük, nem középről, hanem jobbról, egy tiszt sietett elő. Őt egy alacsony, különös, szürkebőrű idegen követte, hatalmas, kidülledő szemekkel, túlméretezett állkapoccsal. Testőrnek látszott. Legutoljára Thrawn főadmirális lépett ki a hajóból. Tehát így – gondolta Karrde. Mindent a lehető legelővigyázatosabban csinál. Ezt nem árt megjegyezni a jövőre nézve. Kis fogadócsoportjával a háta mögött megindult a birodalmiak felé. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a rohamosztagosok jelenlétét. – Thrawn főadmirális… – bólintott üdvözlésképpen. – Köszöntöm a Myrkr e szerény szegletében. Talon Karrde vagyok. – Örülök, hogy találkoztunk végre, kapitány – biccentett könnyedén Thrawn. Izzó szemei még ijesztőbbek voltak, mint a hírközlő képernyőjén. És sokkal nyugtalanítóbbak. – Elnézést kérek a szegényes fogadtatásért – folytatta Karrde az udvariaskodást. – Nem szoktunk hozzá az ilyen magas rangú vendégekhez. Thrawn felvonta kékesfekete szemöldökét. – Igazán? Pedig azt gondoltam, hogy ön a felsőbb körökkel is köt üzleteket. Magasrangú helyi politikusokkal, s hasonló hatalmasságokkal. Karrde diszkréten elmosolyodott. – Természetesen vannak ilyen üzletfeleink is. Csakhogy velük nem itt találkozom. Ez, mint már említettem… – végigpillantott a rohamosztagosok sorfalán – …a saját operatív bázisunk. – Természetesen megértem – felelte Thrawn. – Érdekes kis dráma játszódott le az imént, nyugatra innét. Tudna erről mondani valamit?

Karrde nyugalmat erőltetett magára, legyűrte idegességét Bízott az erdő árnyékoló hatásában, remélte, hogy a birodalmiak nem vették észre a lebegő lezuhanását. Ezek szerint hiába. – Csupán apró, belső probléma – magyarázta a főadmirálisnak. – Egy kisstílű tolvaj betört az egyik hangárunkba, ellopott némi árut, és az egyik hajónkkal próbált menekülni. Az egyik emberünk üldözi. – Csak üldözte, kapitány – javította ki könnyedén Thrawn. – Vagy nem volt tudomása róla, hogy mindketten lezuhantak? Karrde elsápadt. Érezte, hogy hátán végigfut a hideg. – Nem tudtam, admirális. A szenzoraink szinte használhatatlanok a fák magas fémtartalma miatt. – Szerencsére nekünk van egy egészen kiváló nyomkövető állomásunk – mondta Thrawn. – Az első hajó nekicsapódott a fáknak, s az üldözője követte oda is. – Kutatón méregette Karrdét. – Az üldöző egészen rendkívüli ember lehetett. Karrde arca megkeményedett. – Ilyen vagy olyan szempontból az összes emberem különleges – felelte hűvösen. – Engedelmével… – előhúzta kommunikátorát – …megszervezném a mentőosztagot. Thrawn előrelépett, hosszú, világoskék ujjaival finoman eltolta a kommunikátort Karrde elől. – Engedje, hogy én intézkedjem – mondta, és figyelmesen a csempész szemébe nézett. – Őrmester? Az egyik tiszti rangjelzést viselő rohamosztagos előlépett. – Uram? – Vegyen maga mellé embereket, és siessenek a szerencsétlenség színhelyére – rendelkezett Thrawn. – Vizsgálják át a roncsokat, és ha túlélőket találnak, hozzák ide őket. S minden olyasmit is, ami általában nem tartozik egy lebegőnaszád felszereléséhez. – Igenis, uram! – A katona tisztelgett, majd visszafordult. Intésére az egyik sorgárdista visszamasírozott a baloldali szállítóhajóba. – Köszönöm a segítségét, admirális – bókolt kiszáradt szájjal Karrde. – De igazán nem szükséges… – Ugyan, kapitány – vetette ellen kedvesen Thrawn. – Az ysalamirik befogásához nyújtott segítségével lekötelezett. Mi mással tudnám ezt visszafizetni? – Mi mással? – mormolta hangtalanul Karrde. A rámpa felemelkedett, a hajtóművek feldübörögtek, s a szállítógép máris a levegőbe emelkedett. A lapokat leosztották, most már semmit sem tehet. Ez egy ilyen játszma. Csak abban reménykedett, hogy Mara valahogyan kézben tartja az eseményeket. – És most – fordult felé Thrawn – remélem, körbevezet kis birodalmában. – Természetesen – bólintott Karrde. – Szíveskedjenek követni… – Úgy látszik, a rohamosztagosok elmentek – szólt halkan Han, s közben tovább pásztázta a környéket messzelátójával. – Legalábbis egy osztaguk. – Hadd nézzem! – kérte Lando a fa túloldaláról. Ügyelve arra, hogy csak lassan, óvatosan mozduljon, Solo a kezébe nyomta az elektronikus távcsövet. Nem lehetett tudni, miféle érzékelőket hoztak a szállítóhajók és a TIE vadászok. Nem hitte, hogy a fák árnyékoló hatása elegendő védelmet nyújt a műszerek ellen. – Aha, úgy tűnik, tényleg csak az egyik osztag megy… – dünnyögött egyetértőén Lando. Solo oldalra fordult. – Gyakran kaptok birodalmi látogatókat? – Itt nem – rázta meg fejét idegesen Ghent. – Az erdőbe már mentek egyszer vagy kétszer ysalamiriket gyűjteni, de ide még sosem. – Ysalamirik? – hökkent meg Lando. – Mik azok?

– Apró, szőrös kígyók, lábakkal – magyarázta Ghent. – Fogalmam sincs, mire jók. Nem mehetnénk vissza a hajóhoz? Karrde azt mondta, oda vigyem magukat, mert ott biztonságban lesznek. Han nem törődött a kölyökkel. – Mit tippelsz? – kérdzte Landót. A másik vállat vont. – Valaki valamiért meglovasított egy lebegőt, és lezuhant vele, mialatt minket Karrde ideküldött. – Volt egy foglyunk – mondta Ghent. – Karrde és Jade vigyáztak rá. Lehet, hogy az menekült el. És most, kérem, menjünk vissza… – Fogoly? – A meglepetés kiült Lando arcára. – Mióta üzletel Karrde foglyokkal? – Mióta rabszolgavadászokkal – morogta Han, és a kölyökre pillantott. – Nem üzletelünk rabszolgavadászokkal! – tiltakozott Ghent. – Rendben, akkor csak eggyel – biccentett Han a birodalmiak felé. – Látod azt a szürke kis fickót? Na, olyan idegenek akartak elkapni bennünket. – Micsoda? – Lando ismét a szeméhez emelte a távcsövet, – Biztos vagy benne? – Legalábbis pont így néztek ki. Sajnos arra nem volt időm, hogy megkérdezzem a nevüket. – Han megint Ghent felé fordult. – Az a fogoly… ki volt? – Nem tudom – hajtotta le fejét a kölyök. – A Wild Karrdéval hozták néhány nappal ezelőtt. Azt hiszem, akkor raktuk át a hangárba, mikor megtudtuk, hogy birodalmi látogatókat kapunk. – Hogy nézett ki? – Nem tudom! – sziszegte Ghent. – Egyikünk sem mehetett olyan közel hozzá, hogy kérdezősködjön. Lando elkapta Solo pillantását, – Nyilván olyasvalaki, akit nem akarnak a Birodalom kezére juttatni. Lehet, hogy az Új Köztársaságnak akarják eladni. Han elhúzta száját. – Nagyon nem tetszik nekem, hogy kihozták a barakkból. Ez azt jelenti, hogy a rohamosztagosok esetleg átkutatják az épületeket. – Karrde ezt nem említette – biztosította őket Ghent. – Karrde talán nem is gondolt rá – vetette oda szárazon Lando. – Hidd el, amit mondok: nekem már volt egy rövid kimenetelű üzletem, melyben rohamosztagosok is szerepeltek tételként. – Odanyújtotta a messzelátót Hannák. – Úgy tűnik, bemennek. Megtették. Han figyelte a sorrendet: Karrde és a kékbőrű birodalmi hivatalnok elől, nyomukban a kíséretük. A sort a rohamosztagosok kettős sora zárta. – Nincs semmi ötleted, hogy ki lehet az a kék színű fickó vörös szemekkel? – Azt hiszem, valami főadmirális – vont vállat Ghent. – Most ő irányítja a Birodalmat. A nevét nem tudom. Han értőn Calrissianra pillantott. – Főadmirális? – kérdezett vissza óvatosan Lando. – Igen. Nézzék, elmentek; már nincs itt semmi látnivaló. Nem mehetnénk, kérem? – Na jó, menjünk a Falconhoz – morogta Han. Visszadugta látcsövét az övén függő tokba. Kúszva indultak neki a fák fedezékében. – Nem hiszem, hogy a Falconon találnál feljegyzéseket a birodalmi főadmirálisokról – dünnyögte kúszás közben Lando. – Nem is remélem – válaszolta Han. – De Coruscanton a nyomára bukkanunk a barátunknak, annyi szent. – Nagyszerű – sziszegte Calrissian – Csak megérjük azt a napot élve! – Megérjük – felelte vigyorogva Solo. – Elég régóta itt vagyunk ahhoz, hogy kitaláljuk, miféle játékot játszik Karrde. És ha ki kell tömünk innen, az sem katasztrófa. A hajón még mindig ott az álcázás.

A legfurcsább az egészben az volt, hogy semmije nem fájt. Pedig fájhatott volna. Az utolsó pillanatban, amire még emlékezett, a hajó nekicsapódott a fáknak. Igazán szerencsének mondhatja magát, hogy megúszta élve, sebesülés nélkül. Rövid, gurgulázó csipogás hallatszott hátulról. – Jól vagy, Artu? – kérdezte Luke, miközben megpróbálta magát kiszabadítni a biztonsági övek és ütközésgátló párnák közül. – Nyugi, megyek már. A robot információs szelvénye meggörbült, hordótestét számtalan kisebb-nagyobb zúzódás borította, de egyébként nem történt semmi baja. – Jobb, ha eltűnünk – mondta Artunak Luke. – A másik hajó hamarosan visszaérkezhet az erősítéssel Egy mozdulattal kiszabadított a droidot. A pilótafülke ajtaja könnyedén kinyílt – pedig ettől tartott egy kissé –, Luke leugrott, és körülpillantott. A másik vadászgép nem jön vissza erősítéssel – döntötte el magában. A közelben hever. Ha lehet, még rosszabb formában, mint az ő hajójuk. Az ajtóból Artu csipogott elkeseredetten. Luke felpillantott, azután a másik gépre rebbent a tekintete. Figyelembe véve a hajó biztonsági berendezéseit, nem valószínű, hogy Mara komolyabban megsérült volna. Őrült repülés volt, nem vitás – s ezt alkalmasint meg is mondja neki, ha előkerül. De nem került elő. – Várj meg, Artu – intette a droidot. – Megnézem, mi van vele. Noha kívülről csúnyább állapotban volt a lebbenő, belülről nem tűnt olyan vészesnek a helyzet. A fegyverzetkezelők helyén senki nem ült, Luke továbbment a pilótafülkéhez. Az ablakon keresztül csak a pilóta feje látszott, de a vörös hajkorona beigazolta Luke, gyanúját: tényleg Mara üldözte ilyen vadul. Néhány pillanatig tétovázott, töprengett, végül győzött benne saját becsületérzete. Artuval most könnyedén elmenekülhetne, s a józan ész is azt parancsolta, meneküljön. Ha most megnézi, mi van Marával… Felvillant agyában a Coruscant emléke, mikor Ben végső istenhozzádot mondott. Más szavakkal – mondta akkor Thripiónak – :egy Jedi sem vizsgálhatja a dolgokat galaktikus mércével, csak egyes embereken keresztül. És csak egy pillantást vet a nőre. A fülkéhez ment, és behajolt az ablakon. Tágra nyílt zöld szempár nézett vele farkasszemet. Apró sugárvetőt irányoztak a homlokának. – Kitaláltam, hogy idejössz – mondta Mara. Arcát eltorzították indulatai. – Most gyerünk hátrébb! Luke engedelmeskedett. – Megsérültél? – kérdezte halkan. – Nem a te dolgod – torkolta le a nő. Kimászott az ülésből, szabad kezével lesöpörte hajáról az egyik fékezőpárna darabjait, azután feltápászkodott. Luke tekintete megakadt az öven: Mara megint magához vette a fénykardját. – Találsz egy rekeszt az ajtó mellett – utasította Mara. – Nyisd ki! Luke ezt is megtette. A rekeszben néhány ismeretlen rendeltetésű fémtárgyon kívül egy túlélőkészletet is talált. – Remélem, nem kell gyalog megtennünk az egész visszavezető utat – jegyezte meg. – Nekem talán nem – szűrte a szót fogai között a lány. – A te visszautad már egészen más lapra tartozik Luke mélyen a szemébe nézett.

– Befejezed, amit elkezdtél? – A hajóroncs felé intett. Mara elhúzta a száját, – Na ide figyelj, szépfiú! Te vagy az oka az egésznek. Én csupán ott hibáztam, hogy túl közel repültem hozzád, amikor elvesztetted az uralmat a hajód fölött. Tedd le a zsákot, és hívd ide a robotot! Amíg Artu odaküzdötte magát az aljnövényzetben, Mara fél kézzel kotorászott valami után a zsákban. – Maradj csak ott! – szólt Luke-ra. – És a kezeidet mindig látni szeretném. Elnémult, összeráncolt homlokkal hallgatózott. Egy pillanattal később már Luke is meghallotta: hajtóművek távoli zaját sodorta feléjük a szél. – Úgy tűnik, a mieink már úton vannak – mondta Mara. – Azt akarom, hogy te meg a droid… Megint elakadt, szemeit lehunyva koncentrált. Luke meghökkenve kereste a veszély forrását… Mara hirtelen becsomózta a zsák száját, és felkapta, – Gyerünk! – kiáltott rá a tétovázó Jedire. – Be a fák közé! Azt mondtam, mozgás! Hangjából olyan sürgetés csendült ki, hogy Luke úgy döntött, a kérdéseit megtartja máskorra. Egy pillanattal később már mindhárman egy fa takarásában lapultak – Beljebb! – rendelkezett a nő. – Gyerünk, mozgás! Luke-ban felötlött, hogy az egész csupán Mara rossz vicce – nyilván beljebb akarja lelőni, azt a látszatot keltve, hogy a menekülést megakadályozandó tette. De a nő közvetlenül a nyomában sietett. Érezte lehelletét a nyakán, meg a kis pisztoly csövének nyomását a hátán. Tíz métert rohanhattak. Luke lehajolt, hogy átemelje Artut egy nagyobb gyökéren, mikor… – Most jó lesz – sziszegte fülébe Mara. – Dugd el a robotot, és szórj rá avart! Luke berángatta R2-esét egy gyökér mögé, azután hasra vetette magát Mara mellett a földön, és hirtelen megértette, mire megy ki a játék. A lezuhant hajók roncsai fölött egy birodalmi szállítóhajó lebegett. Mara intett a fegyverrel. – Egy hangot se! – suttogta fenyegetően. Luke bólintott, azután figyelme ismét a birodalmiak felé fordult. Mara összeszorította a fogait, s ugyanolyan izgatott figyelemmel kísérte az újonnan érkezők minden mozdulatát, mint a férfi. A szállítóhajó befejezte a körözést, és ereszkedni kezdett. Mielőtt még teljesen földet ért volna, lecsapódott a rámpája, s rohamosztagosok özönöltek le rajta. Luke figyelte, amint gondosan körbejárják a két roncsot, mindent szemügyre véve; az egész egy különös, néma rémfilmnek tetszett. Húsz méterre lapul ellenségeitől, egy másik ellenségével az oldalán. Egy nővel, aki próbál még csak levegőt sem venni, nehogy felhívja magukra a figyelmet. Letett volna gyilkos szándékáról? Vagy egyszerűen csak szeretne egyedül végezni vele? Ebben az esetben az egyetlen lehetőségre a menekülésre, ha valahogy elfogatja magát a birodalom rohamosztagosaival. Ha egyszer elkerül erről a bolygóról, és megint vele lesz az Erő, könnyedén megszabadul majd tőlük. Ha tálába egy módot, amivel ki tudná Mara kezéből ütni a fegyvert… Óvatosan megmozdult, kezét lassan maga mellé húzta, de a nő, bármilyen óvatos volt is, észrevette. – Bármi jutott az eszedbe, meg ne próbáld! – figyelmeztette, és a fegyvert még erősebben a hátába nyomta. Luke megvonta vállát, és nem mozdult többet. Várt. Nem kellett túl sokáig várnia. A rohamosztagosok két csoportja végigjárta a két vadászgépet, míg a maradék a frissen keletkezett tisztás szélét vizsgálta, hordozható műszereikkel kutatva az erdő sűrűjét. Néhány perc múlva összegyűltek, nyilván jelentést tettek a bázisuknak, majd a rámpán visszamasíroztak a szállítóhajóba. Az megemelkedett, majd eltűnt a

magasban. A hajtóművek dübörgése még ott lüktetett a lapulók fülében, azután teljesen magukra maradtak. Luke nagyot sóhajtott, és felállt. – Nos… A pisztoly nyomása azonnal elhallgatatta. – Csend legyen! – suttogta Mara. – Nyilván hagytak itt érzékelőket, arra az esetre, ha valaki visszajönne. – Honnan tudod? – kérdezte meghökkenve Luke. – Mert ez a szokásos rohamosztagos módszer az ilyen esetekben – dünnyögte a nő. – Nagyon csendesen kell mozognunk, amíg beljebb nem érünk. Szólj a robotodnak is! A roncsokat már régen maguk mögött hagyták, legalább ötven métert megtettek, mikor Mara megálljt parancsolt. – És most? – érdeklődött Luke. – Most leülünk. Luke biccentett, és letelepedett a földre. – Köszönöm, hogy nem szolgáltattál ki a rohamosztagosoknak. – Tarstd meg magadnak a háládat, jó? – vetette oda a lány, miközben ő is leült. A fegyvert egy pillanatra sem engedte el. – Ne izgulj, nem volt szándékos. A váratlanul érkező birodalmiak bizonyára látták a hajóinkat, hát ideküldtek egy osztagot, hogy utána nézzenek a történteknek Karrde nyilván kitalál majd valami mesét, és addig nem mehetünk vissza, amíg nem tudom, mi volt az. – A zsákból egy lapos dobozt vett elő, és kinyitotta. – Rádión megkérdezhetnéd – emlékeztette Luke. – És ezzel azonnal felhívnám ránk a birodalmiak figyelmét – vetette ellene Mara. – Ha nem tudnád, mindent le tudnak hallgatni, amit hírközlőn beszélünk. Most viszont fogd be a szád! Dolgoznom kell. Néhány percig mindketten hallgatásba merültek: Luke némán figyelte, amint Mara elmélyülten dolgozik egy apró konzollal. A lány olykor-olykor a Jedire pillantott, nem készül-e valamire. Luke várt, amíg befejezte ténykedését. – Három nap – mormolta végül. – Mi három nap? – Amíg elérjük az erdő szélét – magyarázta Mara távolba révedőn. – A civilizációt. Hyllyard várost, az egyetlen nagyobb települést a közelben. – Hányan megyünk oda? – kérdezte Luke csendesen. – Hát ez fogós kérdés, nem igaz? – A lány hűvös feleltéből gúny csendült ki. – Meg tudod mondani, mi okom lenne arra, hogy magammal vigyelek? – Értem – bólintott Luke. – Artu! – Ne légy hülye – szólt rá Mara. – Akárhogy döntök, a robot itt marad. Darabokban. Luke meglepetten pillantott rá. – Darabokban? – Betűzzem? A droid túl sokat tud. Nem hagyhatjuk itt a rohamosztagosoknak. – Miről tud túl sokat? – Rólad, Karrdéról, rólam – meg erről az egész rohadt ügyről. Artu halkan felnyögött. – Nem fog semmit elárulni – próbálta meggyőzni Marát Luke. – Nem, darabokban tényleg nem – helyeselt a lány. Luke megpróbált logikusan gondolkodni. Csupán érvekkel remélheti meggyőzni fogvatartóját, ez biztos. – Szükségünk lesz rá. Te mondtad, hogy az erdő tele van veszedelemmel. Artu szenzorai kiszúrják a ragadozókat, mielőtt azok túlságosan megközelíthetnének.

– Lehet, de lehet, hogy nem. A vegetációárnyékoló hatása szinte a minimálisra csökkenti az érzékelők hatásfokát. – Az is több annál, mint amire te, vagy én képesek vagyunk – próbálkozott tovább Luke. – És akkor is tud figyelni, amikor alszunk. A nő felvonta szemöldökét – Alszunk? Mi? – Igen, mi – bólintott Luke. – Nem hiszem, hogy Artu segítne nélkülem. Mara megrázta fejét. – Nem jó. – Felemelte a sugárvetőt. – Nincs szükségem rá. És rád sem. Luke érezte, hogy szája kiszárad. – Biztos vagy benne, hogy nem az érzelmeid mondatják ezt veled, jobb meggyőződésed ellenére? Még sosem látta ennyire megkeményedni a nő arcát. Egyszerre megértette, hogy helytelenül próbálta meggyőzni. – Hadd mondjak neked valamit, Skywalker – Mara hangja halk volt, szinte érteni sem lehetett. – Hosszú ideje szeretnélek megölni. Az első évben minden éjszaka a halálodról álmodtam. Álmodtam és fantáziáltam – ezernyi megoldást kitaláltam, hogy kiválasszam a legjobbat. Gondolhatod, hogy megbolondultam, vagy nevezheted, aminek csak akarod. Luke mélyen a szemébe nézett, lelkébe kétségek markoltak. – Mit tettem ellened? – Megsemmisítetted az életemet – vetette oda a nő keserűen. – A legkevesebb, hogy ezért elpusztítalak – A gyilkosság visszaadja az életedet? – Pontosan tudod, hogy nem. De valamit tennem kell. Magam miatt, és… – És mi van Karrdéval? – kérdezte Luke. – Mi lenne? – Ő is élve akar engem. Mara megvonta a vállát. – Mindig akarunk valamit, ami nem lehet a mienk. Egy pillanatra valami más is megvillant szemeiben. Valami más, nem csak gyűlölet. De akármi is volt, szinte azonnal elmúlt. – Ne vesztegessük az időt – szólt rá a Jedire, és felemelte fegyverét. Luke kétségbeesve kutatott a megoldás után. – Álljunk meg egy pillanatra! – mondta hirtelen. – Azt mondtad, meg akarod tudni, mit mondott Karrde a birodalmiaknak, Mi lenne, ha védett csatornán beszélnél vele? A fegyver megint leereszkedett. – Hogyan? Luke a túlélőfelszerelésre mutatott. – A kommunikátor hatósugara elég nagy, hogy elérjen közvetlenül a bázisra? A nő csodálkozva tekintett rá. – Van itt egy hőlégballon, ami elég magasra fel tudja vinni az antennát. De irányítani nem tudjuk, A birodalmiak hallják majd, akármit mondunk is. – Akkor nincs semmi baj – sóhajtott fel Luke. – Úgy kódolom az üzenetet, hogy senki emberfia, meg nem fejti. Jobban mondva Artu kódolja. Mara halaványan elmosolyodott – Ez csodálatos, valóban. Csak egyetlen apróság hibádzik; ha a kódolás olyan jó, hogyan dekódolja Karrde? – Nem neki kell megfejtenie – magyarázta Luke. – Az X-szárnyú komputere majd megcsinálja. A mosoly lehervadt a nő arcáról. – Itt valami bűzlik. Hogyan tudna egy asztromechanikai robot és egy hajó főszámítógépe kódolva kommunikálni egymás között?

– Miért ne? Artu már öt éve dolgozik a főkomputerrel, ami azt jelenti, hogy van háromezer repült órája. Személyiségének egy részét átplántálta a hajó számítógépébe. Tudom, a karbantartók mondták. – Úgy tudom, a robotok memóriáját hat hónaponként törlik, és újra feltöltik. – Én úgy szeretem Artut, ahogy van. És az X-szárnyúm is jobban megy így. – Mennyivel jobban? Luke megpróbált visszaemlékezni. A műszakiak csak néhány hónappal ezelőtt futattak végig egy tesztet. – Nem emlékszem a pontos számokra. A reakcióideje úgy harminc százalékkal gyorsabb, mint hagyományos asztromechanikai egységgel. Lehet, hogy harmicöttel is. Mara a kis robotra pillantott. Elismerően. – Ez már számottevő… – Hirtelen más jutott eszébe. – De a birodalmiak is megfejthetik a kódot. – Elképzelhető. De ahhoz sok idő, meg különleges felszerelés kell. És azt mondtad, hogy három nap alatt kijuthatunk innen. Mara egy hosszú percig maga elé meredve ült, lelkében ezernyi érzelem kavargott. Gyűlölet, keserűség, életösztön… és még valami, amit Luke talán megbecsülésnek nevezett volna. – A hajód az erdőben áll, magányosan – mormolta végül. – Hogyan jut el Karrdéhoz az üzenet? – Valaki biztosan ellenőrzi a hajót időnként – jegyezte meg Luke. – Csak annyit kell tennünk, hogy az üzenetet tárolásra küldjük, s egy figyelmeztető jelzést is bekapcsolunk a műszerfalon. Gondolom van olyan emberetek, aki elő tud hívni egy üzenetet a komputerből… – Azt egy hülye is meg tudja csinálni – nézett rá merőn a lány. – Furcsa nem? A dolgok mégis úgy alakultak, hogy kénytelen vagyok mindkettőtöket életben hagyni még egy ideig. Luke hallgatásba burkolózott. Tekintete találkozott a lány keserű tekintetével. – És mi legyen a robottal? – kérdezte végül. – Kézben kell majd cipelni végig? – Artu magától is tud jönni az erdőben. Csak néha… Luke körülpillantott, tekintete megakadt egy fán, amelynek két ága éppen megfelelő méretűnek tűnt. – Csinálok neki egy szánt, kordét, vagy valami effélét, s ha nehezen járható terepre érünk, majd húzom. – Lassan feltápászkodott. – Ha ideadod a fénykardot egy percre, levágom a megfelelő gallyakat. – Ülj vissza! – szólt rá Mara. – Én csinálom. – Azt a kettőt – mutatta Luke. – És légy óvatos: a fénykardok elég trükkös szerkezetek. – Szép, hogy ennyire aggódsz értem – jegyezte meg gúnyosan Mara. Leakasztotta a Jedi-fegyvert övéről, odalépett a kiszemelt fához, közben mindvégig Luke-on tartotta szemét. Felkattintotta a fegyvert… Azután két gyors metszéssel levágta az ágakat, majd visszaakasztotta övére a lézerkardot. – Most már csináld te – mondta, és valamivel odébb leült. – Máris – felelte gépiesen Luke. Az imént látottak komolyan meglepték. – Volt már a kezedben fénykard ezelőtt is, ugye? Mara hidegen nézett rá. – Csak azt akartam, hogy tudd: elboldogulok vele. Ez talán elveszi a kedved attól, hogy a sugárvető után kapkodj. – Felpillantott az egyre sötétedő égboltra. – És siess, ha tudsz! Mielőtt leszállna az éj, találnunk kell egy tisztást, ahonnan felküldhetjük a ballont…

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Újfent elnézést kell kérnem, amiért faképnél hagytam önöket – mentegetőzött Karrde, miközben a központi épület felé sétált Hannal. – Különösen fájlalom, hogy ez éppen vacsora közben történt. De kérem, ne ez alapján ítélje meg vendégszeretetünket! – Semmi gond – biztosította Han. Az épület fényei megvilágították Karrde arcát, így a koréliai olvasni tudott vendéglátója arckifejezéseiből. – Megtudhatnám, mi okozta a felfordulást? – Semmi különös – felelte Karrde könnyedén. – Néhány ember, akikkel üzleti kapcsolatban állok, hirtelen megjelent, és szét akart nézni. Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy nemet mondhassak nekik. – Szóval már közvetlenül is dolgozik a Birodalomnak? Karrde arca megvonaglott, de azután visszanyerte önuralmát. Megálltak, és bevárták a beszélgető Lando-Ghent párost. – Ghent? – Sajnálom, uram – felelte a kölyök. Hangjából valódi megbánás csendült ki. – De megkértek, hogy jöjjünk ki megnézni, mi történik. – Értem – bólintott Karrde, és visszafordult Han felé. – Nem történt semmi baj. Legalábbis remélem. Ámbár nem vall megfontoltságra ekkora kockázatot vállalni – Én vállaltam ezt a kockázatot – jegyezte meg Han hűvösen. – A kérdésemre azonban még mindig nem válaszolt. Karrde továbbsétált. – Nem érdekem a Köztársaságnak dolgozni, a Birodalomnak azonban még kevésbé. Pár héttel ezelőtt idejöttek ysalamiriket befogni – afféle élősködők: láthatta őket a nagyteremben is, a fán –; felajánlottam a segítségemet, hogy biztonságosan leszedhessék ezeket a jószágokat, az egyébként életüket adó fákról. – Akkor miért jöttek vissza? – Csak annyi előjogom van, hogy láthassam őket dolgozni. És néhány újabb információval is gazdagabb lettem, arra nézvést, mi a céljuk ezekkel a lényekkel. – Na és, micsoda? Karrde Hanra pillantott. – Az információ pénzt ér errefelé, Solo. Azonban, az igazat megvallva, Pontosan még nem ismerjük a céljaikat Egyelőre csak próbáljuk kitalálni. – Értem, De a parancsnokukat személyesen ismeri, nemde? Karrde halványan elmosolyodott. – Ez megint csak információ, A koréliai elfintorodott, azután megállt, és Karrde szemébe nézett. – Rendben. Játszunk az ön szabályai szerint. Mennyibe kerül a főadmirális neve? – Jelen pillanatban még nem eladó – sajnálkozott Karrde, – Talán majd egy későbbi időpontban beszélhetünk róla. – Köszönöm, de nem hiszem, hogy tovább maradnánk – vetette oda Han. – Ha nem bánja, csak elköszönünk szépen, és már itt sem vagyunk. A csempészfőnök komolyan meglepődött. – A vacsorát sem fejezik be? Valamiért nagyon mehetnékjük támadt. Most Solón volt a csodálkozás sora. – Pedig azt gondoltam, világos. Nem szeretek céltáblát játszani. Elvégre rohamosztagosok kóborolnak a környéken. Karrde arcvonásai megkeményedtek.

– Pedig jobban tennék, ha egy darabig nem repkednének – felelte hűvösen. – A csillagromboló, még orbitális pályán kering. Ha most felszállnak, az olyan, mintha rádión szólna át nekik, hogy ugyan, lőjék már le. – A Falconnal eltűnhetünk, mielőtt célba vesznek, – jegyezte meg Han. De némi igaza vendéglátójuknak is lehet… és az a tény, hogy nem szolgáltatta ki őket a birodalmiaknak, azt jelenti, hogy talán megbízhat benne. Legalábbis pillanatnyilag. Másfelől, ha itt maradnak… – Azt hiszem, már semmit sem árthat, ha maradunk még egy kicsit – visszakozott – A vacsorát mindenképpen befejezzük. – Remek! – Karrde felengedett. – Máris utasítom az embereket, hogy tálaljanak újból. – Mindent elvitetett? – kérdezte Lando, aki közben beérte őket – Mindent, ami elárulhatta volna, hogy vendégeink vannak – felelte Karrde. – A főadmirális igen gyanakvó, nem akartam magyarázkodni. Nehezen hitte volna, hogy ép ma verődött össze minden helyettesem. – Rendben. Amíg előkészíti a dolgokat megint, átugranánk a Falconra. Szeretnék ellenőrizni ezt-azt. Karrde szeme megvillant. – De visszajön, ahogy megígérte, ugye? Han megbántottan elmosolyodott. – Bízzék bennem. Vendéglátójuk csendben méregette egy ideig, azután beleegyezően bólintott. – Nos, ha így kívánja… De vigyázzanak! Az őshonos ragadozók általában nem merészkednek idáig, de akadhatnak kivételek. – Óvatosak leszünk – ígérte Han. – Gyerünk, Lando! Az erdő felé vették az irányt, amerről jöttek. – Mit felejtettél a Falconon? – kérdezte halkan Lando, ahogy beértek a fák közé. – Semmit – morogta Han. – Csak itt az ideje, hogy körülnézzünk Karrde hangáraiban. Azt gyanítom, valamelyikben egy foglyot őriznek. Még öt métert mentek tovább, majd visszakanyarodtak a bázis felé. Félúton járhattak, mikor néhány kis épületre leltek. – Keressünk olyan ajtót, amelyiken zár van – javasolta Lando. – Akár állandó, akár rögtönzött. – Aha – dünnyögött beleegyezően Han. – Nézzük a negyediket! Annak két ajtaja is van. A baloldali ajtót elektromos zár védte. Legalábbis valaha. – Szétlőtték – jegyezte meg Lando. Ujját végighúzta a maradványokon. – Különös. – Lehet, hogy a fogolynak barátai is voltak – töprengett Han. Más nyomra nem bukkantak. – Menjünk be! Halkan kinyitották az ajtót, aztán rögvest be is húzták maguk mögött, mielőtt fényt gyújtottak volna. A hangár félig tele volt ládákkal és dobozokkal. Csak egy kivétel akadt, amely, ugyebár, erősíti a szabályt… Han közelebb hajolt, majd észrevett valamit, és leguggolt – Nocsak, nocsak… – morogta. – Itt valaki nagyon tüsténkedett – bökött a leszerelt csatlakozóaljzatra, amelyből még most is huzalok tömege lógott kifelé. – Akárcsak itt – szólalt meg Lando valamivel hátrébb. – Gyere csak, nézd meg! – Az ajtó mellett vizsgálódott, a zár belső nyitómechanizmusát mustrálta. Mint kint, itt is szétlőtték a szerkezetet. – Jó nagyot kaphatott – mormolta Han, mikor közelebb ért. – Nem is egyet – csóválta fejét Lando. – A szerkentyű nagy része ép. – Félrehajtotta a lógó fedőlapmaradványt, ujjait végigfutatta az elektronikán. – Titokzatos foglyunk kicsit megbütykölte. – Arra is kíváncsi lennék, hogy azt hogy szedte le – mutatott Han a kibelezett aljzatra. – Szétnézek a másik ajtónál is – szólt Landónak, és a kijárat felé indult. Az ajtó nem nyílt. – A rohadt… – morogta összeszorított foggal, és újra próbálta.

– Várj egy kicsit! – lépett oda mellé Lando. – Látom, mi a baj. Az energiatelep. Félig bedöglött… Matatott egy kicsit, majd büszkén félreállt, s az ajtó hangtalanul feltárult. – Sietek vissza – vetette oda neki Han, és kisurrant. A hangár másik helyisége nem sokban különbözött attól, amit az előbb látott. Kivéve egyetlen dolgot: a terem tisztára söpört közepén, egy nyitott robot-biztonsági gyűrű hevert. Han meghökkent. A gyűrűt nem rakták el, még csak be sem zárták – nehéz volt elképzelni, hogy valaki Karrde szervezetében ilyen gondatlan legyen. A nyomok a padlón arra utaltak, hogy a droid megpróbált kiszabadulni. Mögötte halkan kinyílt az ajtó. De nem elég halkan. Han kezében a sugárvetővel megpördült… – Mintha valamit elvesztett volna – jegyezte meg nyugodtan Karrde. Szeme körbepásztázott a helységben. – Talán éppen Calrissian tábornokot. Han leeresztette fegyverét. – Figyelmeztesse az embereit, hogy rakják a helyükre a játékszereiket, ha már nem használják őket – intett a nyitott biztonsági gyűrű felé. – Már robotokat is fogjul ejt? Karrde halványan elmosolyodott. – Úgy látszik, Ghent megint beszélt. Különös, hogy a legtöbb komputerzseni mindent tud a számítógépekről és a robotokról, csak azt nem képes megtanulni, hogy miképp tartsa a száját. – Az is legalább ilyen különös, hogy egy ilyen kiváló csempész, mint ön, nem tudja, mikor kell egy büdös ügyletből kiszállnia – vágott vissza Han. – Szóval, mit keresett itt a főadmirálisa? Rabszolgákat szállít neki, vagy egyszerű gyermekkereskedelemre adta a fejét? Karrde szeme megvillant. – Nem üzletelek rabszolgákkal. Sem gyerekekkel. Soha. – Hát akkor ez mi? Véletlen? – Sosem kívántam, hogy így alakuljanak a dolgok – jegyezte meg Karrde. – Azt pedig főleg nem, hogy itt kelljen tartanom. Han felszisszent. – Maga mellébeszél, Karrde. Mit csinált? A fejére ejtették talán? – Az igazat megvallva majdnem így történt – sóhajtotta a csempészfőnök. – Értem. És ez már elég indok ahhoz, hogy bezárja? – gúnyolódott Han. – Ki volt az? – Ez az információ nem eladó! – Talán nem is lesz szükség arra, hogy megvegyük – szólalt meg a hátuk mögött Lando. Karrde megfordult. – Nocsak – mondta, miközben a feketebőrű férfi komótosan besétált. – Szóval megkerült. Végigkutatta a hangár másik felét is? – Tudja, csak egészen ritkán vesztegetjük az időnket – vetette oda a koréliai. – Mit találtál, Lando? – Ezt. – Calrissian kicsiny, vörös hengert mutatott fel, melynek mindkét végéből egy-egy drótszál lógott ki. – Ez egy mikro-energiacella. Alacsony feszültségeknél használják. A rabunk ennek segítségével nyitotta ki az ajtót, így sikerült kijutnia. – Kicsit közelebb tartotta Hanhoz. – A készítő cég emblémája kicsi, de azért kivehető. Felismered? Han odahajolt. Az idegen írásjel valahonnét ismerősnek tűnt. – Láttam már ilyet, de nem emlékszem, hol… – A háborúban láthattad – felelte Lando, tekintetét egy pillanatra sem véve le Karrdéról. – Ez a Sibha Habadeet jelzése. Han a kicsiny hengerre pillantott, és különös borzongás futott végig rajta. A Sibha Habadeet a Szövetség legnagyobb mikro-felszerelés gyártója volt. A specialitásuk pedig éppen… – Csak nem egy bioelektronikai energiacella? – Az bizony – eresztett meg Lando egy gyilkos mosolyt. – Éppen az. Amilyet, mondjuk, egy bionikus kézhez használnak. Han kezében megvillant a sugárvető. Csöve Karrdéra irányult.

– Itt egy droidot tartottak fogva – mondta Landónak. – A nyomokból ítélve egy R2-es egység is lehetett… – Felvonta szemöldökét. – Most jöhet a magyarázkodás, Karrde! A csempészfőnök rezignáltán sóhajtott. – Mit akarnak hallani? Hogy Luke Skywalker raboskodott itt? Rendben: beismerem. A koréliai szája vonássá keskenyedett. Lando és ő is itt voltak… Micsoda keserű fintora a sorsnak! – Hol van most? – érdeklődött vérfagyasztó mosollyal – Azt hittem, Ghent már felvilágosította önöket – válaszolta sötéten Karrde. – Elmenekült az egyik lebegőnaszádommal. – elhúzta száját. – Azután lezuhant – Mit csinált? – Nem esett semmi baja – nyugtatta meg Karrde. – Néhány órával ezelőtt legalábbis még jól volt. A rohamosztagosok, akik megtalálták a roncsot, azt jelentették, hogy továbbszöktek. – Töprengve félrenézett. – Remélem, ez azt jelenti, hogy egymást segítve próbálnak kijutni az erdőből – Nem úgy mondta, mint aki igazán biztos a dolgában – jegyezte meg Han. Karrde lehajtotta fejét – Mara Jade volt az egyetlen, aki az üldözésére indult. Ő pedig… minek szépítsem, minden áron meg akarja ölni Luke-ot. Han tanácstalanul pillantott Landóra. – Miért? Karrde megrázta a fejét. – Nem tudom. Súlyos csönd zuhant rájuk. Mindahányan gondolataikba merültek. – Hogy került ide? – kérdezte végül Lando. – Mint már mondtam, merő véletlenségből. Azaz mégsem – kénytelen vagyok ezt visszavonni. Mara számára egyáltalán nem volt véletlen: ő vezetett bennünket egyenesen Skywalker tönkrement hajójához. – Hogyan? – Ismét ezt kell feleljem: nem tudom. – Karrde Han felé fordult, szigorúan végigmérte. – És mielőtt megkérdezné, elárulom, hogy nem tudtuk megjavítani a hajóját. A hiperhajtómű irányítóegysége égett ki, miután Skywalker kijátszotta a birodalmi csillagromboló vonósugarát. Ha nem szedjük fel, mostanra minden bizonnyal halott. – Most pedig az erdőben bolyong, vadakkal és egy gyilkos szándékú üldözővel a sarkában! – Han megvetően bólintott. – Igen, maga igazi hős. Karrde szigorú tekintete tovább keményedett. – A birodalmiak nagyon akarták Skywalkert, Solo. Minden követ megmozgatnak érte. És ha figyelmesebben körülnéz, láthatja, hogy nem adtam ki nekik. – Mert elmenekült, mielőtt megtehette volna! – Azért szökhetett meg, mert a hangárban volt – mutatott rá Karrde. – És azért volt a hangárban, mert nem akartam, hogy a birodalmiak rábukkanjanak nem várt látogatásuk során. – Elhallgatott. – És az is feltűnhetett – tette hozzá halkan –, hogy magukat sem szolgáltattam ki nekik. Solo lassan leengedte fegyverét. Bármit mondott is Karrde a pisztoly fenyegető hatására, a tény tény maradt: nem árulta el őket. És Han Solo számára ez igen komoly érv volt. Legalábbis eddig még nem árulta el őket. A dolgok azonban mindig változnak. – Látni akarjuk Luke X-szárnyúját – mondta végül. – Természetesen – egyezett bele a csempészfőnök. – De javaslom, várják meg a holnap reggelt. Azt a hajót mélyebben rejtettük el az erdőben, mint az önökét, és arrafelé már jó eséllyel találkozhatnak ragadozókkal. Han tétovázott, majd bólintott. Karrde nyilván valami megérzésből sétált erre. Ha akarta volna, már törölhette vagy meghamisíthatta volna az X-szárnyú fekete

dobozának adatait. Az a néhány óra ide vagy oda mit sem számít. – Rendben. Mit tehetünk akkor Luke-ért? Karrde sajnálkozva megcsóválta fejét, nem nézett rájuk. – Ma éjszaka már semmit. Nem tudunk mit kezdeni sem az erdőben kóborló vornskrokkal, sem az orbitális pályán keringő főadmirálissal. Holnap… Holnap megtárgyaljuk, milyen megoldást találhatunk. – Felnézett, egyenesen Solo szemébe. Arcán halovány, ironikus mosoly játszott. – Egyébként a vacsora már tálalva van. Ha lennének kedvesek követni… A homályos, holografikus kiállítás ismét másképp festett: most éppen alig különböző, lángnyelvforma alkotások pulzáltak talapzatukon. Pellaeon óvatosan sétált közöttük. Feltámadt benne a vágy, hogy megtudja, honnét származnak. – Megtalálták már őket, kapitány? – kérdezte Thrawn a monitorok kettős gyűrűjéből. – Attól tartok nem, uram. Abban reménykedünk, hogy a helyi naplemente után segítségünkre lesznek az infravörös érzékelők. De az erdőtől láthatólag a legkevésbé sem zavartat jak magukat, Thrawn biccentett. – És mi van a napnyugta előtt felállított rádiókeresőkkel? – Nem tudtuk pontosan bemérni a lezuhanás helyét. Igaz, ez is elegendőnek bizonyult a lehallgatáshoz. A kód azonban igen különös: – megfejtésén még most is dolgoznak. – Javasolnám, próbáljanak ki minden ismert lázadó kódtáblázatot! – Igenis, uram. Ahogy parancsolja. Thrawn elgondolkodott. – Látja, kapitány, ez afféle patt. Legalábbis amíg az erdőben vannak. Kiszámították már a lehetséges kijutási pontjaikat? – Egyetlen reális lehetőségük van – válaszolta kötelességtudóan Pellaeon, eltöprengve, miért ez az egész felhajtás. – A várost Hyllyardnak hívják, az erdő szélétől nem messze fekszik. Az egyetlen népesebb település száz kilométeres körzetben. – Kiváló. Küldjön oda három szakasz rohamosztagost! Foglaljanak el megfigyelő pozíciót, és kutassák át az összes hajót! Azokat is, amik érkeznek. Pellaeon meghökkent. – Rohamosztagosokat, uram? – Igen – erősítette meg Thrawn. – És még jobb, ha megerősíti őket egy motorizált egységgel is. – Igenis, uram – felelte Pellaeon. Kevés rohamosztagosuk maradt, azok is lényegtelen ostobaságokra vesztegethetik erejüket valami csempész miatt… – Karrde hazudott nekünk – adott magyarázatot Thrawn a kapitány ki nem mondott kételyeire. – Akármi volt is az a kis dráma délután, semmiképp sem lehetett egy közönséges tolvaj közönséges szökése. Szeretnék többet tudni természetesen, mert így csak találgathatok. – Nem tudom követni, uram. – Pedig igen egyszerű, kapitány – mondta Thrawn olyan hangon, mintha teljesen egyértelmű dolgot magyarázna. – A tolvaj után küldött pilóta egyszer sem jelentett az üldözés folyamán. Karrde bázisáról sem próbáltak kapcsolatba lépni vele. Ebben biztosak lehetünk, hiszen lehallgattuk a rádióadásukat. Nincs jelentés, nincs segítségkérés, csak mélységes rádiócsend. – Pellaeonra nézett. – Érti már, kapitány? – Bármi történt is… – Pellaeon gondosan megválogatta szavait – …nem akarták, hogy tudomást szerezzünk róla. Ez azt jelenti… – A kapitány megrázta fejét. – Nem tudom, uram. Foglalkozhattak bármivel, amit nem kívántak a kívülállók orrára kötni. Végeredményben csempészekkel állunk szemben!

– Egyetértek. – Thrawn szeme vidáman csillogott, mint mindig, mikor efféle eszmefuttatásokra került sor. – De vegye tekintetbe azt a tényt is, hogy Karrde visszautasította a Skywalker kézrekerítéséért felkínált összeget. Ne feledje azt sem, hogy délután már azt hitte, befejeződött a kutatás. Felvonta szemöldökét. – Nos, kapitány, ez mit juttat az eszébe? Pellaeon álla leesett a csodálkozástól. – Úgy érti, uram, hogy a lebegővel Skywalker menekült? – Érdekes feltételezés, nem igaz? Sajnos nem túl valószínű. De ahhoz éppen eléggé, hogy komolyan utána nézzünk. – Értem, uram. – Pellaeon a kronográfra pillantott, majd gyors fejszámolást végzett. – Ám ha még napokig itt veszteglőnk, lefújhatjuk a Sluis Van-i támadást. – Nem fújjuk le – intett Thrawn. – Az egész győzedelmes hadjáratunk a lázadók ellen ott fog elindulni. És nem vagyok hajlandó egy ilyen komplex, minden részletében kidolgozott tervet sutba dobni. Sem Skywalker, sem senki más miatt! – A lángszobrok felé intett. – A sluisi művészetben is világosan felfedezhetők a ciklikusság jegyei. A legsebezhetőbb pontjukon akarok rájuk támadni. Azonnal elindulunk a találkozóra az Inexorable-lel, amint az egységeket kitettük a bolygón. Három szakasz rohamosztagos képes elbánni Skywalkerrel, ha odalent van. Tekintete megállapodott Pellaeon arcán. – És Karrdéval is – tette hozzá –, ha árulóvá vált volna. Az ég utolsó sötétkék szelete is eltűnt az összehajtó lombok takarásában, ezzel teljes sötétség borult rájuk. A túlélőfelszerelés lámpájának fényét a lehető legkisebbre állította Mara, azután leült, s egy nagy fának vetette hátát. Jobb bokáját komolyan beüthette a lebegő lezuhanásakor, mert most ismét fájni kezdett Skywalker a fénykör túloldalán nyújtózott ki, fejét összegyűrt tunikájára hajtotta, mellette hűséges droidja strázsált. Mara kíváncsian figyelte, tudomást vesz-e Luke megduzzadt bokájáról. Nem mintha fontos lett volna: ennél sokkal veszélyesebb sérülések sem akadályozták semmiben. – Az Endorra emlékeztet – intett körbe Skywalker. Olyan csendesen beszélt, hogy Marának közelebb kellett húzódnia, ha hallani akarta. – Az erdő mindig olyan elevennek tűnik éjszakánként… – Mert eleven is – mormolta Mara. – A legtöbb állat éjszakai életmódot folytat. Beleértve a vornskrokat. – Különös – dünnyögte Luke. – Karrde házi szörnyei elég virgoncnak tűntek már délután is. A nő meglepődött. – A vadonban csak egész keveset törődnek az órával. Azért nevezem őket éjszakainak, mert akkor vadásznak. Skywalker elgondolkodott. – Lehet, hogy okosabb volna sötétben mennünk. Ha már vadásznak ránk, legyünk frissek és éberek. Mara megrázta fejét. – Több gonddal járna, mint haszonnal. Muszáj messze előrelátnunk, nehogy zsákutcába kerüljünk. Az erdő tele van egymástól elszigetelt kis tisztásokkal… – …onnét pedig még a fényeink is fellátszanának a keringő hajóra. Igazad van. Látszik, hogy jól ismered ezt a környéket. – Csak mint bármelyik pilóta, aki többször is átrepült az erdő felett – vetette oda Jade. Skywalkernek persze igaza volt. Ismerd meg területedet! – Az első szabály, amit belésulykoltak… és az első dolog, amit megtett, miután Karrdéhoz került. Gondosan végigtanulmányozta az erdőség és környék légi térképeit; hosszú, magányos sétákat tett, nappal és éjjel egyaránt Barátkozott a hangokkal és a természet egyéb

megnyilatkozásaival. Kifigyelte a vornskrokat, s még jó néhány más ragadozót, azután megtanulta elejtésük leggyorsabb, leghatásosabb módját. Végigkérdezte Karrde embereit, s megvizsgált egy csomó növényt; azt is tudni akarta, melyik mérgező, melyik nem. Az erdőn túl elterülő vidékek politikai viszonyával is tisztában volt, és a keresménye jó részét is odakint tartotta – a biztonság kedvéért. Karrde szervezetéből ő készült fel leginkább egy új, csempészésmentes életre. Miért igyekszik hát annyira vissza? Nem Karrde kedvéért, annyi bizonyos. Mindent, amit a csempészfőnök adott neki – munkát, egzisztenciát, pénzt – kamatostól visszafizette kemény munkájával. Nem tartozik neki semmivel, ahogyan a férfi sem neki. A történettel, amelyet a délutánnal kapcsolatban adott elő Thrawnnak, igyekezett menteni a menthetőt. Sejthette hogy a főadmirális nem hitt neki: nyugodtan összeszedhette volna az embereit, hogy felszívódjon az éjszaka. Mégsem tette. Nyugtalanul vár, újabbnál újabb csoportokat küld majd a keresésükre. Akkor is, ha sokáig nem járnak eredménnyel. Még akkor is, ha ezzel próbára teszi Thrawn türelmét. Mara fogai megcsikordultak a gondolatra, hogy Karrde a birodalom mechanikus kínzóeszközei áldozatául eshet. Mert ismerte Thrawnt – ismerte a főadmirális türelmének és hiszékenységének határait. Talán vár és figyel, de az is lehet, hogy leküld valakit, járjon utána, mi is történt valójában. És ha sem ő, sem Skywalker nem kerül elő többé, nyilván hibás következtetést von le a történtekből. Karrdét azonnal őrizetbe veszik, és a maguk módján kihúzzák belőle, hogy kit tartott fogva. Azután kivégzik. Artu kupolás feje körbefordult. A kis robot nyugtalanul csippantott néhányat. Ez felriasztotta Marát lázas képzelgéseiből. – Azt hiszem, Artu felfedezett valamit – könyökölt fel Skywalker. – Ne gyerekeskedj – szólt rá Mara, és a hordozható lámpával a homályba világított, ahol az imént mintha mozdult volna valami. A vornskr megállt egy pillanatra a fénykörben, mellső lábának karmait kieresztette, majd néhányszor meglebbentette szárnyait. A fény láthatólag nem izgatta: nyugodtan közeledett tovább Skywalker felé. Mara még két lépéssel közelebb engedte, azután szétlőtte a fejét. A szörnyeteg a földre rogyott, szárnya görcsösen csapott néhányat, mielőtt kimúlt volna. Mara körbevilágított a lámpával, azután megnyugodva visszaült. – Pokoli jó, hogy a droidod szenzoraira kell hagyatkoznunk – jegyezte meg gúnyosan. – Nélküle magát a veszélyt sem érzékelném – felelte szárazon Skywalker. – Egyébként köszönöm. – Felejtsd el – morogta a nő. Rövid csend következett. – Karrde házi vornskrjai más fajból származnak? – kérdezte Skywalker. – Vagy levágták a szárnyukat? – Az utóbbi. A szárnyaikat korbács gyanánt használják ezek a dögök. Ráadásul méreganyagot is termelnek. Először ezért nem akarta Karrde, hogy fegyver nélkül mászkáljanak az emberei. Azután rájöttünk, ha levágjuk a fenevadak szárnyait, gyilkos hajlamaik egy részétől is megfosztjuk őket. – Tényleg jólneveltenek tűntek – bólintott Luke. – Majdhogynem barátságosnak. Hát, éppenséggel nem barátkoztak vele – gondolta Mara. Itt pedig… A vornskrok csak a férfira vadásznak. Véletlen? Hangosan ennyit mondott: – Valóban. Karrde már töpreng, hogyan csinálhatunk üzletet ebből is. A vornskrok kiválló őrző-védő jószágok. Sajnos még nem értünk rá körülnézni a potenciális piacon.

– Mondd meg a főnöködnek, hogy örömmel szolgálok referenciával bárkinek – mosolyodon el Skywalker. – Egészen közelről láttam az állkapcsukat, és bátran állíthatom: egy átlagos betörőnek erre csak egyszer van lehetősége. – Pihenjünk le – javasolta Mara. – Messze még az erdő széle. – Tudom – válaszolta Skywalker, és kinyújtózott. – Még szerencse, hogy remekül lősz. Azután csendben maradt. Talán éppen aludni tért, és azt hitte, Mara is erre készül. Csak szeretnéd – acsargott magában Jade. Zsebéből serkentőszerrel teli üvegcsét húzott elő. Az efféle szerek rendszeres alkalmazása hamar aláássa az egészséget, ám az ellenségtől alig öt méterre elaludni talán még károsabb. Mara megdermedt, leengedte a fiolát, és döbbenten bámult az alvó Skywalkerre. A férfi szeme lehunyva, arcán tökéletes békesség honol. Pedig ha valakinek van rettegnivalója, hát Skywalker az. Az erdőségben élő ysalamirik miatt elveszítette minden Jedi-hatalmát, ráadásul azt sem tudja, a galaxis melyik fertályán esett kelepcébe… Trófeájáért fejvadászok, birodalmiak és vornskrok versengenek Mara Jade-del: neki kellene tágra nyílt szemmel, minden rezdülésre figyelve virrasztania; az ő ereiben kellene vér helyett színtiszta adrenalinnak keringenie! Persze lehet, hogy csak színleli az alvást. Reméli, hogy lankad majd a nő figyelme… Volt azután itt még valami. Valami, amit nyugodt körülmények között kell kipróbálnia. Talán több ez a fickó annál, amit a szemei tükröztek. Több egy névnél, egy rangnál, egy rakás Jedi-trükknél… Mara nyelt egyet. Száraz volt a torka. Megsimította az övére akasztott fénykardot Igen, Skywalker több mindennél. Ám bármi történjék is közös kalandjuk végén, legyen az bármilyen borzalmas, életeket követelő vég, nem a Jedi-trükkjei fogják megmenteni. Valami más. Valami más, aminek a nyomára fog bukkanni, mielőtt saját sorsa beteljesednék… Bekapta a tablettát, s szinte azonnal frissesség áradt szét tagjaiban. Nem, a vornskrok nem kapják meg Skywalker t. Sem a birodalmiak. Mikor eljön az ideje, sajátkezűleg fogja megölni. Ez az ő joga – és kötelessége. A fatörzsnek dőlve kényelmesen elhelyezkedett, és csendben várta a hajnalt Az erdő éji neszei összemosódtak a barakkok közt sürgölődő emberek keltette zajokkal: különös keveréke volt ez a természet és a civilizáció hangjainak. Karrde lerakta kupáját, és a sötétbe meredt Egyetlen nap alatt visszájára fordult egész élete. Mellette Drang megemelte fejét, s oldalra fordulva figyelt. – A társaságból? – kérdezte tőle Karrde, és ő is arrafelé pillantott. Egy alak rajzolódott a csillagfényes ég hátterére, lassan közelített feléjük – Karrde? – szólalt meg kérdőn Aves hangja. – Itt vagyok. Fogj egy széket, és ülj ide mellém. – Jó lesz ez így is – felelte Aves, majd guramülésben a földre kuporodott. – Vissza kellett mennem a központba. – A titokzatos üzenet? – Igen. Mi a francra gondolhatott Mara? – Nem tudom – ingatta fejét szomorúan Karrde. – Valami okosat talált ki, az biztos. – Lehetséges – dünnyögte Aves. – Csak remélem, hogy mi is elég okosak leszünk, és sikerül megfejtenünk. Karrde bólintott. – Solo és Calrissian lefeküdtek már?

– Visszamentek a hajójukra. Azt hiszem, nem bíznak bennünk. – Ilyen körülmények között nem kárhoztathatod őket ezért. – Karrde megsimogatta Drang fejét – Remélem, holnap Skywalker komputere meggyőzi őket arról, hogy végeredményben az ő oldalukon állunk – És ott állunk? Karrde elhúzta a száját – Nincs más választásunk Aves. A vendégeink – A főadmirális nem lesz elragadtatva – hümmögte Aves. Karrde vállat vont – A vendégeink. – Aves beadta a derekát. Ő aztán tisztában volt a vendéglátó kötelezettségeivel Nem úgy, mint Mara, aki a legszívesebben elzavarta volna a jövevényeket, a Millennium Falconnal együtt. Most már azt kívánta, bárcsak hallgatott volna a lányra. – Szeretném, ha átszerveznéd a csoportot holnap reggel – mondta Karrde. – Lehet, hogy semmi értelme, de próbáljuk meg. – Rendben. Mit kezdjünk a birodalmiakkal? Karrde elfintorodott. – Kétlem, hogy a továbbiakban is hajlandók kereskedni velünk. Az a leszállóegység, amit a csillagrombolóról küldtek egy órával ezelőtt, szerintem katonákat hoz. Azt hiszem, Hyllyardban fognak várakozni, míg Mara és Skywalker kikeveredik az erdőből. – A legvalószínűbb, hogy arrafelé igyekeznek – helyeselt Aves. – Mit csinálunk, ha nem sikerül előbb megtalálnunk őket? – Akkor ki kell őket hoznunk a rohamosztagosok közül. Mit gondolsz, össze tudsz állítani egy erre alkalmas csoportot? Aves felsóhajtott. – Könnyebben, mint gondolnád. Hallgattam a többiek beszélgetését, miközben te itt üldögéltél, és meg kell mondanom, a táborban igen jó a hangulat. A felkelők összes nagyágyúja a mi oldalunkon áll, ráadásul a fiúk legtöbbje úgy érzi, tartozik Skywalkernek. Tudod: Jabba miatt, – Tudom – dünnyögte Karrde. – És ez a szimpátia tovább súlyosbíthatja gondjainkat. Mert ez azt jelenti, ha kiszabadítjuk Skywalkert, egyetlen, rohamosztagost sem hagyhatunk életben. Súlyos csend ereszkedett közéjük. – Értem – mondta végül Aves. – De azt hiszem, ez már nem számít. Elpuskáztuk a dolgunkat Thrawnnal. – Más a gyanú, és más a bizonyság – emlékeztette Karrde. – De ha nem tudjuk elkapni őket az erdőben, fel kell készülnünk a harcra is. Aves megcsóválta fejét. – Nem tetszik ez nekem. – Nekem sem. De minden eshetőségre számítanunk kell. – Értem. – Egy hosszú percig nem szólt egyikük sem. Azután Aves sóhajtva felállt. – Visszamegyek megnézni, jutott-e valamire Ghent Mara üzenetével. – Azután te is lepihenhetnél – jegyezte meg Karrde. – Holnap igencsak mozgalmas napunk lesz. – Rendben. Jó éjt… Aves távozott, az erdő neszei ismét felerősödtek. Hangok, amelyek semmit nem mondanak neki. Értelmetlen zajok… Karrde lehajtott fejjel töprengett. Mire akarhatta Mara felhívni a figyelmüket homályos üzenetével? Egyszerű a megoldása? Voltaképp bárki megfejtheti? Vagy a hölgy, aki oly szívesen játszott szabakot, most az egyszer saját magán fogott ki? A távolból egy vornskr vonítása hallatszott, Karrde széke mellett Drang lustán felemelte fejét.

– A barátaid? – kérdezte halvány mosollyal a férfi, A vornskr ismét felüvöltött. Sturm és Drang is vadon éltek egykor, mielőtt megszelídítették volna őket. Miképpen Mara is vad volt, mikor először találkoztak… Vajon hogy sikerült türtőztetnie magát, mikor rábukkant Skywalkerre a vadonban? Mi vehette rá, hogy életben hagyja? A hátborzongató vonítás most már közelebbről hallatszott. – Gyerünk, Drang! – szólt Karrde vornskrjának, és felállt. – Ideje bemennünk. Az ajtóban megtorpant, és vetett egy utolsó pillantást az erdőre. Melankólia, szomorúság és megmagyarázhatatlan félelem keveredett benne. Nem, a főadmirális tényleg nem lesz boldog. Egyáltalán nem. És Karrde tudta, hogy itteni pályafutása ezzel véget ért.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A szoba csendes volt és sötét, a hűvös esti szél hangfoszlányokat sodort be az ablakon, hangokat a szunnyadó Rwookrrorro felől. Leia a függönyre meredt, nyirkos tenyérrel markolta sugárvetőjét, és azon tűnődött, vajon mi ébreszthette fel. Néhány percig csak feküdt, szíve hevesen vert. Semmi. Se nesz, se mozgás; korlátozott Jediérzékei sem jeleztek veszedelmet. Mégis gyötörte a megmagyarázhatatlan bizonyosság: nincs biztonságban többé idebent. Mély lélegzetet vett, lassan kifújta, s tovább fülelt Természetesen nem vendéglátói a hibásak – azaz inkább így: nem hibáztathatja őket viselkedésükért. A város vezetői az első napokban komoly intézkedéseket foganatosítottak: legalább egy tucat vuki testőrrel őriztették, mialatt a nagy számban jelentkezett önkéntesek – megannyi hosszú szőrű, veszedelmes lépegető – átfésülték a várost és környékét, hogy az első nap észlelt idegen nyomára bukkanjanak. Az akciót olyan gyorsan, hatékonyan és gondosan kivitelezték, hogy a hercegnő csak ámult: hasonlót a szövetségi vezetés legfelsőbb szintjén is csak ritkán tapasztalt. Múltak a napok, ám az idegennek nyomát sem lelték, s a figyelem lassanként ellankadt. Mire befutottak a jelentések Kashyyyk többi városából (a vukik hasztalan kutattak mindenütt), az önkéntesek alig tucatnyian, a testőrök pedig mindössze hárman maradtak. Mostanra azok hárman sem voltak már Leia mellett: rég visszatértek köznapi tevékenységükhöz. A vendég biztonságára immár csak Csubakka, Rabra és Salporin ügyelt Klasszikus "altatást" stratégia – gondolta a sötétben heverő hercegnő. Egyetlen értelmes lény – legyen bár ember vagy vuki – sem képes hosszú távon éber maradni, ha nem készteti éberségre kézzel fogható fenyegetés. Olyan tendencia ez, mely a Szövetségen belül is érezteti hatását… Gyakorta végzetessé válhat az is, ha az ember túl sokáig marad egyazon helyen. Leia a homlokát ráncolta. A Hoth jégvilágában csaknem vesztüket okozta az elkényelmesedés, s lám: ugyanazt a hibát követte el megint. Napokkal ezelőtt odébb kellett volna állnia Csubival. Áttelepülhettek volna máshová, vagy elhagyhatták volna Kashyyykot. A bolygó és Rwookrrorro túlontúl megszokott, túlontúl ismerős helynek számított: Leia már nem látott mindent, ami körülötte történt; elméje csak részleteket fogadott be, a képeket emlékezetéből egészítette ki. Az efféle lelkiállapotot az ügyes ellenfél könnyedén a maga hasznára fordíthatja úgy, hogy maga is részévé válik megszokott környezetének… Ideje, hogy megtörje ezt a veszedelmes egyhangúságot.

Az ágy mellett elhelyezett órára sandított. Egy óra múlva hajnalodik. A bejárat mellett ott parkol egy repulzoros libbenő: ha nyomban felkerekszik Csubakkával, a Lady Luck napkeltekor már messze jár. Oldalra fordult és felült az ágyban, sugárvetőjét az éjjeliszekrényre tette, és az adó-vevőért nyúlt. Ám a sötétből inas kéz kapott felé, igyekezett megragadni a csuklóját. Nem volt ideje gondolkodni, de az első fél másodpercben ilyesmire nem is volt szükség. Elméjét tétlenségre kárhoztatta a hirtelen jött támadás, a rég beidegződött önvédelmi reflexek ellenben remekül működtek: máris cselekedett. Hátrabukott, hogy kitérjen, igyekezett megtámaszkodni. Elfordította csípőjét, maga alá húzta lábát, a másikkal pedig rúgott. Lába keményet ért – az idegenen valamiféle páncélzatot viselt. Leia szabad kezével hátranyúlt, megmarkolta a párna sarkát, s lesújtott vele a homályból kibontakozó lény fejére. Fénykardja ott volt a párna alatt. Az idegen valószínűleg nem is látta a csapást. Még a párnával bajlódott, mikor a lézerpenge felragyogott, s fényével betöltötte a szobát. Leia két hatalmas, fekete szemet és egy előreugró állkapcsot látott, mielőtt lecsapott. Csaknem kettéhasította ellenfelét. Karja hirtelen szabaddá vált. Kikapcsolta a kardot, lebucskázott az ágyról, talpra állt, majd ismét felkattintotta a pengét, hogy fényénél körülnézzen… Ekkor lecsapott valami a csuklójára, s a fénykard a helyiség túlsó végébe repült. Mielőtt a falnak ütközött volna, magától kikapcsolt, s beleveszett a homályba. Leia – noha jobbja egészen elzsibbadt – nyomban küzdőtartást vett fel. Erezte persze, hogy nincs sok esélye: az első támadót megtéveszthette védtelenségével, ám a második nyilván okult társa végzetéből. S valóban: még szembe sem fordulhatott teljesen a lénnyel, mikor az megragadta s hátracsavarta kezét. Egy erős tenyér a szájára tapadt, fejét a támadó felé rántotta. Egy láb két térde közé nyomakodott, hogy ne rúghasson. Leia mindazonáltal keményen próbálkozott, hogy legalább egyik lábát kiszabadítsa, s közben azon igyekezett, hogy szabad kezével a fekete szemek közé csapjon. Nyakán érezte az idegen forró leheletét, érezte az ajkak mögött sorakozó, tűhegyes fogak nyomását. Az idegen teste egyszerre furcsán megfeszült… S a következő pillanatban Leia szabaddá vált. Megperdült a sarkán, hogy szembenézzen a támadóval; kétségbeesetten igyekezett visszanyerni egyensúlyát; kapaszkodót keresett, esetleg valami olyasmit, amelynek hátát nekivetheti. Vajon miben mesterkedik megint a lény? Tekintete ide-oda rebbent a homályban, igyekezett rájönni, milyen fegyvert fordítottak ellene… Ám fegyverről szó sem volt. Az idegen mozdulatlanul állt, háttal az ajtónak. Kezei az oldala mellett: mintha attól tartana, nyomban hátrazuhan. – Mal'ary'ush! – suttogta lágyan, majdhogynem vallásos áhitattal, Leia telt egy lépést hátrafelé. Vajon sikerül elérnie az ablakot, mielőtt a dög újra támad? A támadás elmaradt. Az idegen mögött kivágódott az ajtó, Csubakka rontott be bömbölve. A támadó nem fordult oda. Nem mozdult akkor sem, mikor a vuki odaugrott hozzá, hogy erős mancsaival a nyakát törje… – Ne öld meg! – sikoltotta Leia. Szavai valószínűleg éppúgy meglepték Csubit, mint őt magát. A vuki-reflexek állták a próbát. Az acélos ujjak nem fonódtak a lény nyakára – Csubi ökölbe szorította jobb mancsát, és kemény csapást mért a halántékára. Az idegent a szoba túlsó végébe repítette az ütés. A falnak zuhant, aztán elterült a padlón, és nem moccant többet.

– Ide! – Leia átugrott az ágyon, sietett visszaszerezni fénykardját. – Nyilván még többen vannak… (Nincs több) – mormolta egy hang. A hercegnő Ralrrát pillantotta meg: a hatalmas vuki az ajtófélfának támaszkodva állt. (A másik hárrrmat elintéztük márrr…) – Biztos? – kérdezte Leia, s egy lépést tett felé. Ralira még mindig támaszkodott… Méghozzá szinte kétségbeesetten. – Megsebesültél! – kiáltotta Leia. Felkapcsolta a villanyt, hogy jobban lásson. Nem látott sebet a vuki testén. – Sugárvető? (Kábítófegyver) – közölte Ralrra. (Csöndes fegyverr, de rrosszul kalibrrrálták: nem bírrt velünk. Csak elgyengülltem kisssé. Csubakka vérrzik.) Leia döbbenten meredt barátjára. Csak most vette észre, hogy bundáján egyhelyütt sötétbarna foltok éktelenkednek. – Csubi… – suttogta, és felé indult. A vuki türelmetlen hördüléssel legyintett. (Igaza van) – szólt Ralrra. (El kell vinnünk innét, mielőtt másodszorr is támadnak.) Valahol odakint segélykérőn bömbölt egy vuki. – Nem indul újabb támadás – bizonygatta Leia. – Felfedezték őket. A tieitek perceken belül itt lesznek! (Nem itt) – mormolta Ralira komoran. (Négy házzal odébb tűzzz ütött ki.) Leia rámeredt, és egész testében megborzongott. – Elterelő hadművelet – suttogta. – Felgyújtottak egy házat, hogy senki ne foglalkozhasson velünk! Csubakka egyetértően mordult. (El kell téged vinnünk innét) – ismételte Ralrra, s vigyázva felegyenesedett. Leia kibámult az előtér mélyebb sötétjébe. Gyomrát hirtelen görcsbe rántotta az iszonyat. Hárman voltak vele a házban. – Hol van Salporin? – kérdezte. Ralira habozott – épp elég sokáig ahhoz, hogy a hercegnő félelmei szörnyű bizonyossággá erősödjenek. (Nem élte túl a támadást) – felelte alig hallhatóan. Leia nagyot nyelt. – Sajnálom – mondta. Saját szavai az ő fülében is üresen, értelmetlenül csengtek. (Akárrcsak mi magunk. Ám ez nem a legmegfelelőbb pillanat a gyászrra.) Leia bólintott, s könnyekkel küszködve fordult az ablak felé. Számos társát és barátját veszítette el harcban az évek során, s tudta, hogy Ralrrának igaza van. Helyzetét azonban a legjózanabb megfontolás sem tette könnyebbé. Nem látott idegeneket odakint, de hogy ott vannak valahol, abban egészen bizonyos volt. Azok az osztagok, amelyekkel korábban szembekerültek, ötnél mindig több főt számláltak, s nem volt ok arra, hogy ezúttal másképp legyen. Ha felfelé próbálnak menekülni, nyilván tüstént lecsapnak rájuk… S ami még ennél is rosszabb: amint az égő ház körül a tetőfokára hág a riadalom, az idegenek megindítják második, immár nyíltszíni támadásukat. Az utcákon keltett zűrzavar leple alatt bátran tehetik. A hercegnő a lángoló házat nézte. Szánalmat érzett vuki tulajdonosai iránt, azután kényszerítette magát, hogy az elkövetkezőkre koncentráljon. A ház tulajdonosaiért pillanatnyilag semmit nem tehet… – Azt hiszem, élve akarnak – mondta. Visszaengedte a függönyt, Csubakkára és Ralrrára nézett. – Ha felszállunk, aligha fognak lelőni. (Megkockáztatnád?) – tette fel a nagyon is helyénvaló kérdést Ralrra. Leia elnémult. A legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Nyilvánvaló persze, hogy nem szabad megkockáztatniuk: az idegenek első dolga épp a menekülésre alkalmas járművek megrongálása volt. Megrongálták, esetleg

még ennél is kézenfekvőbbet tettek: úgy állították be a műszereit, hogy a menekülők egyenest az ő karjaikba repüljenek. Nem maradhat, nem mehet se felfelé, se előre. Vagyis csak egy út marad… – Kötélre lesz szükségem – jelentette ki. Összeszedte ruháit, öltözködni kezdett. – Olyan kötél kell, ami megtartja a súlyomat. Amennyi csak van. A vukik gyorsan kapcsoltak. Egymásra néztek. (Trrréfálsz) – mondta Ralrra. (Az még egy vuki számárra is túl kockázatoss. Egy embernek kész öngyilkosság…) – Nem értek egyet – rázta fejét Leia, miközben a csizmáját húzta. – Láttam az összefonódó ágakat, mikor odalent jártunk. Elboldogulok köztük, meglásd! (Sosem jutsz le egyedülll) – jegyezte meg Ralrra. (Elkísértünk.) – Nem vagytok elég erősek ahhoz, hogy velem gyertek a városba. Hát még a város alá… – Leia legyintett. Felemelte sugárvetőjét, a tokba csúsztatta, aztán az ajtóhoz ment. – Csubit is el kell látnia valakinek. Menj az utamból, kérlek! Ralrra nem mozdult. (Nem csapsz be minket, Leiaorrganasolo! Úgy véled, ha elmégy, az ellenség téged követ majd, és bennünket békében hagy.) Leia elhúzta a száját. Ennyit a szerény, csendes önfeláldozásról… – Jó esélyünk van arra, hogy ezt fogják tenni – erősködött. – Engem akarnak. És élve kellek nekik… (Nincs most idő vitárra) – mondta Rabra. (Együtt marradunk. Itt, vagy a várros alatt, egyrrre megy.) Leia mély lélegzetet vett. Nem tetszett neki a dolog, de tudta, úgysem beszélheti le a vukikat arról, hogy vele tartsanak. – Jól van, ti győztetek – sóhajtotta. Az az idegen, akit Csubi leütött, még mindig eszméletlenül bevert. A hercegnő eltöprengett, van-e idejük megkötözni. A sietség győzedelmeskedett. – Kerítsünk kötelet, és tűnjünk el! Eszébe ötlött, hogy az idegenek akkor is megtámadhatták volna a házat, ha egyedül indul neki. És nyilván nem hagytak volna tanúkat maguk mögött. A sík, kissé szivacsosnak rémlő terep, melyre Rwookrrorro épült, alig egy méter vastagságú volt. Leia fénykardja ezt is, a ház padlóját is könnyedén átvágta. Egy csaknem kör alakú darab hullott alá az összefonódó ágak közé, s tűnt el a sötétségben. (Én megyek előre) – jelentette ki Ralrra, s mielőtt a többiek kifogást emelhettek volna, már le is ereszkedett az üregbe. Még mindig lassan mozgott, ám a kábítófegyver okozta émelygése láthatólag múlóban volt. Leia felpillantott Csubakkára, aki most a vállára vetette Ralira töltényövét. – Még meggondolhatod magad – mondta a hercegnő. – De ez az utolsó alkalom. Csubi válasza rövid volt, ám lényegretörő. Mire Ralrra (Minden rendben)-je a fülükig jutott, mindketten készen álltak. A testére kötözött Leiával Csubakka is aláereszkedett a lyukba. A hercegnő számított arra, hogy kellemetlen lesz a dolog – arra azonban, hogy ijesztő is, nem. A vukik nem függeszkedtek az összefonódó ágakon, ahogy hitte. Négy karmos végtagjukkal megkapaszkodtak, s hassal felfelé másztak, mint a lajhárok. Csak épp gyorsabban. Sokkal gyorsabban. Leia a vuki szőrös mellkasához simult, összeszorította fogát – részint azért, hogy össze ne koccanjanak, részint pedig azért, hogy elő ne törjön a rémült nyögdécselés. Ugyanazt érezte most is, mint a liftben, csak épp ezerszerte intenzívebben. Közte és a tátongó mélység közt nem volt semmi – még egy viszonylag vaskos inda sem. Tán csak a vukikarmok, meg a vékony kötél, mely

égy másik karomtulajdonossal fűzte össze őket. Leia mondani szeretett volna valamit – például, hogy álljanak meg egy kicsit, és rögzítsék legalább egyiküket valami szilárdhoz –, de félt megmukkanni, nehogy megzavarja Csubit az összpontosításban. Saját lélegzetvétele úgy visszhangzóit a fülében, mint valami vízesés moraja; Csubi vére átitatta zubbonyának vékony szövetét. Vajon mennyire súlyos a seb? Hozzásimult, szívének lüktetésére fülelt. Félt megkérdezni. Csubakka hirtelen megállt. Leia kinyitotta szemét – egészen mostanáig fel sem tűnt neki, hogy becsukta. – Mi a baj? – kérdezte remegő hangon. (Az ellenség ránk talált) – mormolta mögüle Ralrra. Leia megfeszítette izmait, felemelte fejét, a reggeli szürkületbe révedt. Csakugyan: a világos háttér előtt fekete folt lebegett mozdulatlanul. Valamiféle repulzoros libbenő, messze túl a vuki lézerpuskák lőtávolságán. – Gondolom, nem lehet vuki mentőhajó… – dünnyögte. Még mindig reménykedett. Csubi morogva hívta fel figyelmét a nyilvánvaló hiányosságra; a gépnek még a leszállófényei sem égtek. (Nem is jön közelebb) – mutatott rá Ralrra. – Élve akarnak – dünnyögte Leia, inkább magamagát bátorítva, semmint őket emlékeztetve, – Nem szeretnék, ha megrémülnénk… – Körülnézett; a mélységből, az összefonódó ágak közül várta az ötletet. És az ötlet belévillant. – Szükségem lesz a kötél maradékára – mondta Ralrrának, s megint a lebegő gépre sandított. – Ide vele, amennyi csak van! Oldalra fordult rögtönzött "kosarában", átvette a tekercset a vukitól, s egyik végét egy vékonyabb ághoz erősítette. Csubakka elégedetlenül dörmögött. – Dehogy lassít le minket! – torkolta le Leia. – Csak le ne ess! Eszembe jutott valami. Oké, gyerünk! Ismét nekiindultak. Valamivel gyorsabban haladtak a korábbinál… s ahogy Csubi mellkasán himbálódzott, Leia hirtelen rádöbbent, hogy noha még mindig fél, rettegni nem retteg többé. Talán azért van – gondolta – mert nem vagyok már sem eszköz, sem felesleges teher; vukik, szürkebőrű idegenek, fizikai törvények játékszere. Részben legalábbis alakítójává váltam az eseményeknek… Folytatták útjukat. A hercegnő a kötéltekercset engedte közben. Az elsötétített gép követte őket, de tartotta a távolságot. Leia rajta tartotta a szemét, tudta, hogy mind az időzítés, mind a távolság döntő fontosságú lehet. Csak egy kicsit még… A tekercsből tán három méternyi maradt. Leia sietve csomót kötött, s visszanézett üldözőikre. – Készülj! – súgta Csubakkának. – Most pedig… állj meg! Csubi mozdulatlanná dermedt. Leia magában fohászkodva felkattintotta kardja lézerpengéjét a vuki háta mögött, majd útjára engedte a fegyvert. A kard, mint valami apró villám, eltávolodott, aztán, az ingalendület messzi végpontjából visszafelé lendült… És belehasított a libbenő aljába. Látványos villanás hirdette a repulziós generátor pusztulását. Egy szempillantással később a gép kődarabként zuhant alá a mélybe, mindkét oldalán lángok villództak. Beleveszett az alant terjengő párába; a két különálló fénypont egy darabig látszott még, azután feloldódott egy vakító villanásban. Ezután minden kihunyt, csak a fénykard lengedezett tovább a homályban. Leia szaggatottan felsóhajtott. – Gyerünk, kapjuk el a kardomat – mondta Csubakkának. – Aztán utat vágunk magunknak, és visszatérünk a városba. Nem hinném, hogy maradtak még szürkék odafent.

(Egyenest a hajódhoz mégy?) – tudakolta Ralrra, miközben az első kötélcsomó felé igyekeztek. Leia tétovázott egy darabig: eszébe jutott a szobában maradt, harcképtelenné tett idegen. Csak állt ott; arckifejezése és testtartása egyaránt furcsa volt. A döbbenet, az elragadtatás vagy a rémület megbénította, észre sem vette a berobbanó Csubakkát… – Még nem – felelte Ralrrának. – Egy kis kitérőt teszünk előbb. Az idegen mozdulatlanul ült egy alacsony széken a rendőrségi kihallgatószobában. Halántékán kötés éktelenkedett, Csubakka csapása más látható nyomot nem hagyott rajta. Kezei az ölében pihentek, ujjait sajátos módon összefonta. Levetkőztették, minden felszerelésétől megfosztották, egy bő vuki köntöst adtak rá. E jókora ruhadarab máson minden bizonnyal nevetségesen hatott volna, az idegen azonban különös méltósággal viselte. Sem a köntös, sem a mozdulatlanság nem tompította a benyomást, mely körüllengte, mi több, második bőrként tapadt hozzá: lerítt róla, hogy érti a dolgát, és pokolian veszedelmes. Makacs gyilkológép volt egész életében – s minden bizonnyal az is marad. És Leiával kívánt beszélni. Személyesen. A hercegnő fölé tornyosuló Csubakka még mindig tiltakozott. – Nekem se tetszik – bólintott Leia. A képernyőt nézte, próbálta összeszedni bátorságát. – De ott a házban… eleresztett már, mire bejöttél. Tudni akarom… tudnom kell, mi ez az egész! Hirtelen eszébe jutott az a beszélgetés, amelyet Luke-kal folytatott az endori csata előestéjén. Leia rettegett, bátyja azonban nyugodt maradt. Szembe kell néznie Darth Vaderrel, mondta. Ez csaknem a halálát okozta… ám a végső győzelmet is e találkozásnak köszönhették. Luke akkor arra hivatkozott, a jóság szikrája ott lappang még Vaderben. Lehetséges volna, hogy hasonlót érez most húga ezzel az idegen gyilkossal kapcsolatban? Vagy csak a morbid kíváncsiság hajtja? Netán a könyörületesség? – Maradj itt, és figyelj! – mondta Csubinak. Átadta neki sugárvetőjét, és az ajtóhoz lépett. A fénykard továbbra is ott függött az övén, noha tudta, egy esetleges közelharcban aligha venné hasznát. – Ne gyere be, csak ha bajba kerülők… – Mély lélegzetet vett, kinyitotta az ajtót, és beóvakodott. Jöttének neszére az idegen felpillantott. Leiának úgy rémlett, ki is húzza magát. Az ajtó becsukódott, s ők ketten egy ideig némán bámulták egymást. – Leia Organa Solo vagyok – mondta végül a hercegnő. – Beszélni akartál velem. A lány még mindig merőn nézte. Azután lassan felállt, és kinyújtotta a kezét. – A kezed… – szólt komolyan, fura akcentussal. – Megengeded? Leia közelebb lépett, és a kezét nyújtotta neki. Tudatában volt annak, hogy ez már az esztelen bizalom jele. Az idegen most már magához ránthatja és kitörheti a nyakát, mielőtt a kintiek feleszmélnek… A lény azonban nem rántotta magához. Előrehajolt, különös gyengédséggel érintette meg, majd pihékkel benőtt, kurta orrmányához emelte kezét. És szimatolni kezdte. Újra és újra megszimatolta, mélyen beszívta a levegőt. Leia azon kapta magát, hogy megbabonázva figyeli orrlyukait. A szaglószerv mérete, az azt fedő bőr puhasága csak most keltette fel figyelmét. Mint valami nyomkövető – gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy miután a lény harcképtelenné tette a házban, mintha a nyakát szimatolta volna…

Közvetlenül azelőtt, hogy elengedte. Az idegen lassan, mintegy kelletlenül egyenesedett fel. – Igaz tehát – mormolta. Elengedte Leia kezét. Saját két karja az oldala mellé hanyatlott A nagy, fekete szemek a hercegnőre meredtek. Érzelmek fátyolozták őket – Leia Jedi-érzékeivel felfogta őket, természetükkel azonban nem volt tisztában. – Nem tévedtem! Váratlanul térdre hullt. – Bocsánatodat kérem viselkedésem miatt, Leia Organa Solo – mondta. Homloka a padlót érintette, karjai széttárva, akár a házban. – Parancsnokunk csak a nevedet közülte, azt nem, ki vagy valójában. – Értem – bólintott Leia, s azt kívánta, bárcsak valóban értené. – De most már tudod ki vagyok, ugye? Az idegen méginkább a padlóhoz simult. – A Mai'ary'ush vagy – suttogta. – Darth Vader nagyúr leánya és örököse. Az Övé, ki a mi urunk volt. Leia csak bámult. Érezte, hogy még a szája is tátva maradt. Kétségbeesetten igyekezett helyreállítani lelki egyensúlyát. A hajtűkanyarok kicsit gyorsan jöttek. – Az uratok? – visszhangozta óvatosan. – Ki a legnagyobb szükség közepette segítségünkre sietett – mondta az idegen mély áhítattal. – Ó, ki kiragadott a kétségbeesésből, ki reményt adott nekünk. – Értem… – dünnyögte Leia. Az egész kezdett teljesen valószínűtlenné válni, de egyvalami már kiderült: az idegen kész megalázkodni előtte, és úrnőjének tekinti. S Leia pontosan tudta, hogyan kell ilyen helyzetben viselkednie. – Emelkedj fel! – szólt a lényre. Hangja, testtartása egyaránt az alderaani udvarban töltött gyermekévek szinte elfeledett hangulatát idézte fel benne. – Mi a neved? – A mi urunk Khabarakhnak nevezett – mondta az idegen, és felállt. – A noghrik nyelvén… – Hosszú, dallamosan elnyújtott, emberi lény által utánozhatatlan hangsor következett. – Khabarakhnak szólítlak majd – közölte a hercegnő. – Noghrik vagytok tehát? – Igen… – A lény tekintete némi bizonytalanságot árult el. – De hiszen… te vagy a Mal'ary'ush! – tette hozzá értetlenül. – Apám a sírba vitte számos titkát – mondta komoran Leia –, köztük létezésetek titkát is. Azt mondottad az imént, reményt adott nektek. Miképp? – Eljött közénk – mondta a noghri. – A nagy csata után. A pusztulás után. – Mely csatáról beszélsz? Khabarakh tekintete elhomályosult: a lány a múltba révedt. – Két nagy csatahajó ütközött meg a világunkat övező űrben – mondta halkan, komoran. – Ámbár meglehet, nem csak kettő; biztosat sosem tudhattunk meg. Egész álló nap küzdöttek, sőt, még éjszaka is… s mire az ütközet befejeződött, földünk pusztasággá vált. Leiát megborzongatta az együttérzés. Bűntudat kezdte gyötörni. – Sosem ártottunk szabadon élő népeknek, sem szabad bolygóknak… – suttogta. – Ami történt, csakis véletlen lehetett. A sötét szemek ismét megpihentek rajta. – Vader nagyúr másként vélekedett. Azt mondta, szándékos volt a pusztítás. Azt mondta, félelmet és rettegést akartak plántálni a császár ellenségeinek szívébe. – Vader nagyúr tévedett! – Leia viszonozta a noghri átható pillantását. – Mi a császár ellen küzdöttünk, elnyomott alattvalói ellen soha! A lány kihúzta magát. – Nem voltunk a császár szolgái! – mormolta. – Egyszerű nép volt a miénk, igyekeztünk a magunk dolgával törődni, sosem avatkoztunk másokéba. – Most azonban a Birodalmat szolgáljátok – mutatott rá Leia.

– Cserébe a császár segítségéért – bólintott Khabarakh. Hangja büszkeségről árulkodott. – Csak ő segített rajtunk, mikor a legjobban rászorultunk. Az emléke iránti tisztelet arra késztet bennünket, hogy hatalmának örökösét szolgáljuk; azt az embert, akire Vader nagyúr oly sok éve bízott minket. – Alig hiszem, hogy a császárt valóban érdekelte a sorsotok – mondta Leia keményen. – Nem volt az a fajta ember. Amit tett, azért tette, hogy felhasználhasson benneteket-ellenünk! – Csak ő segített rajtunk! – ismételte Khabarakh. – Mert nem tudtunk arról, hogy szükséget szenvedtek – vágott vissza Leia. – Ezt mondod te. A hercegnő összevonta szemöldökét. – Adj lehetőséget, hogy bebizonyítsam! Áruld el, hol a szülőbolygód! Khabarakh hátrahőkölt. – Nem tehetem. Eljönnétek megint, hogy elpusztítsatok minket… – Khabarakh – szakította félbe Leia. – Ki vagyok én? A noghri ormánya körül elsimultak a ráncok. – Vader úrnő vagy. A Mal'ary'ush. – Hazudott nektek valaha Vader nagyúr? – Épp az imént állítottad, hogy igen. – Csak annyit mondtam, tévedett – emlékeztette Leia. Gallérja mögött már veríték gyöngyözött. Tisztában volt azzal, hogy borotvaélen táncol. A noghri csak annyira tiszteli, amennyire Vaderben bízik. Úgy kell megcáfolnia Vader állításait, hogy közben nem kezdi ki nimbuszát. – Vader nagyurat is félre lehetett vezetni, s a császár a hazugságok atyja volt. – Vader nagyúr a császárt szolgálta – szögezte le Khabarakh. – Miért hazudott volna neki a császár? Leia a fogát csikorgatta. – Új uratok is mindenkor őszinte hozzátok? Khabarakh tétovázott. – Nem tudom. – Dehogyisnem! Magad mondtad, hogy nem tájékoztatott, ki az, akit el kell fognotok! Khabarakh torkából fura, mélyhangú morgásra emlékeztető hang tört elő. – Közkatona vagyok csupán, úrnőm. Ezek a kérdések messze meghaladják értelmemet és illetékességemet. Az a dolgom, hogy teljesítsem a parancsot. Valamennyit. Leia a homlokát ráncolta. Ez a mondat… Azután egyszerre ráébredt, mire is célzott a lény. Egy kihallgatásra váró, foglyulejtett kommandós már csak egyetlen parancsot teljesíthet… – Olyasmit tudsz, amit a tieid közül senki más – emlékeztette gyorsan a noghrit. – Életben kell maradnod, hogy megvihesd a hírt társaidnak. Khabarakh felemelte mindkét kezét, akárha tapsolni készülne. Mozdulatlanná dermedt, Leiára bámult. – Vader nagyúr olvasott így a noghrik lelkében – suttogta. – Valóban te vagy a Mal'ary'ush! – A tieidnek szükségük van rád, Khabarakh – mondta Leia. – Akárcsak nekem. Haláloddal csak azoknak ártanál, akiken segíteni kívánsz. A lény lassan leengedte kezeit. – Hogy érted, hogy szükséged van rám? – A segítségedre van szükségem, hogy segíthessek népeden – felelte a hercegnő. – El kell árulnod nekem, hol az otthonod. – Nem tehetem – jelentette ki a lény. – Ha elárulnám, világunkat a végpusztulás fenyegetné. Halál várna rám, ha kiadnám ezt az információt. Leia az ajkába harapott. – Akkor hát vigyél el oda! – Nem tehetem. – Miért nem? – Én… nem tehetem. Leia a lehető legkirályibb helytelenítéssel tekintett rá. – Darth Vader nagyúr leánya, a Mal'ary'ush vagyok – mondta határozottan. – Magad mondtad, hogy ő volt világotok reménysége. Jobbra fordult-e sorsotok azóta, hogy új vezérnek engedelmeskedtek?

A lény habozott. – Nem. Azt mondta nekünk, többet sem ő, sem más nem tehet. – Ezt, ha lehet, magam ítélném meg – intett Leia. – Csak nem retteg néped egyetlen embertől? Khabarakh összerezzent. – Egyedül jönnél? Azok közé, akik a vesztedre törtek? Leia nagyot nyelt. Hátgerincén borzongás kúszott végig. Nem épp erre gondolt – de elvégre abban sem volt biztos, miért is akar négyszemközt beszélni támadójával. Csak abban reménykedett, hogy cselekedeteit az Erő táplálta intuíció vezérli. – Bízom néped becsületességében – mondta csendesen. – És bízom benne, hogy meghallgatnak. Megfordult, az ajtóhoz lépett. – Vedd fontolóra ajánlatomat! – szólt vissza. – Vitasd meg azokkal, akiknek véleményére bátran hagyatkozol. Azután, ha döntöttetek, légy egy hónap múlva az Endornak nevezett világ közelében. – Egyedül jössz? – kérdezte Khabarakh. Láthatólag még mindig nem tudta elhinni. Leia sarkon fordult, a lidércnyomásos ábrázatú lényre nézett. – Egyedül. Hát te? A noghri viszonozta átható pillantását. – Ha ott leszek – mondta –, egyedül leszek. Leia várt egy darabig, aztán bólintott. – Remélem, találkozunk még. Ég veled. – Ég veled… Vader úrnő. – A lény még akkor is mereven bámult, mikor nyílt az ajtó, s Leia elhagyta a helyiséget. Az apró hajó a felhőkbe vágott, egykettőre eltűnt a rwookroorroói légiirányítók monitorjairól. Leia oldalán dühöset mordult Csubakka. – Én sem vagyok igazán elégedett a megoldással – ismerte be a hercegnő –, de hát nem bujkálhatunk előlük örökké. És ha ki tudnánk ragadni őket a birodalmiak ellenőrzése alól… – A fejét rázta. Csubakka megint felmordult. – Tudom – mondta halkan Leia, átérezve barátja fájdalmát. – Nem ismertem olyan jól Salporint, mint te, mégis a barátom volt. A vuki elfordult a monitoroktól, s súlyos léptekkel átcsörtetett a szomszéd szobába. Leia utánanézett. Kívánta, bár tehetne valamit érte – de tudta, hogy nem tehet. A becsület mindkét helyzetben mást követelt, s hogy jól döntött-e, azt csak később, magában döntheti el. Háta mögött megmoccant valaki. (Itt az idő) – mondta Ralira. (Az emlékezés ideje. Csatlakoznunk kell a többiekhez.) Csubakka egyet-kettőt mordult, s ismét megjelent. Leia Ralrrára tekintett. (A szerrtarrtáson csak vukik vehetnek részt) – mormolta az. (Később velünk lehetsz majdd te iss…) – Értem – mondta Leia. – Ha netán kellenek, a leszállópályán leszek. Felkészítem a starthoz a Lady Luckot. (Ha úgy véled, okos dolog felkerekedned…) – Ralira változatlanul kételkedett ebben. – Biztonságos – jelentette ki Leia. S ha netán nem az – tette hozzá gondolatban – akkor sincs választásom. Noghrik. Legalább a faj nevét sikerült megtudnia. Létfontosságú, hogy visszajusson ezzel az információval a Coruscantra. Nyomban hozzá kell látniok a feljegyzések átvizsgálásához. (Legyen) – mondta Ralira. (A gyász ideje két órrra múlva érrkezik el.) Leia bólintott. Könnyekkel küszködött ismét. – Ott leszek – ígérte. És eltöprengett, vajon befejeződik-e valaha is ez a háború.

HUSZONHATODIK FEJEZET Az indák féltucat fa közt lógtak áttekinthetetlen összevisszaságban: úgy festettek, mint valami veszett óriáspók hálójának szálai. Mara, kezében Skywalker fénykardjával, az akadályt nézte, s azon töprengett, hogyan tehetné szabaddá a leghamarabb az utat. Szeme sarkából látta, hogy Skywalker elhúzza a száját. – Csak nyugalom – vetette oda neki. – Nem tart soká. – Felesleges trükkös megoldáson töprengeni – közölte Luke. – A fénykard töltete sosem merül ki. – Meglehet. Erdőből viszont sosem lehet elég – vágott vissza Mara. – Van fogalmad arról, milyen messzire hallatszik itt egy ilyen fegyver zümmögése? – Nincs. – Hát nekem sincs. És szeretném, ha nem is lenne…! – Mara a baljába tette át a sugárvetőt, jobbjával hármat vágott. Az indák a földre zuhantak, mire kikapcsolta a lézerpengét. – Mégsem olyan nagy művészet… – Szembefordult Skywalkerrel, s ismét övére akasztotta a kardot. Fordult volna megint, hogy tovább induljon, amikor… A robot figyelmeztető sikolya a másodperc egy tört részével hamarabb harsant, a levelek surrogása csak ezután jutott a füléig. Mara megperdült a sarkán, jobbjába kapta a sugárvetőt. A vornskr a harmadik fa egyik ágáról vetette magát Skywalkerre. Noha két álló napja küszködtek, Skywalker reflexei állták a próbát. Eleresztette a rudat, s a főidre vetette magát, kitért a fenevad útjából. Négy karmos mancs és egy ostorszerű farok egyidejű csapását kellett elkerülnie, ahogy a ragadozó elsuhant felette. Mara megvárta, míg talajt ér, majd, amint a lény ismét kiszemelt prédája felé fordult, lelőtte. Skywalker óvatosan felállt, körülnézett. – Igazán meggondolhatnád magad, és visszaadhatnád a fénykardomat – mondta, ahogy lehajolt a rudakért. – Nem lehet túl szórakoztató ezekre a dögökre lődözni a kedvemért. – Mi az, talán attól félsz, hogy egyszer hibázok? – sziszegte Mara, s lábbelije orrával megbökte a mozdulatlan fenevadat. A vornskrban nem maradt egy szikrányi élet sem. – Remekül lősz – ismerte el Luke, miközben az indák közt támadt nyílás felé vonszolta a kordét. – Csakhogy két napja egy percet sem aludtál. Az ilyesmi végül megbosszulja magát. – Magad miatt aggódj inkább! – csattant fel Mara. – Gyerünk, mozogj már! Találnunk kell egy tisztást, ahonnét felengedhetjük a ballont. Skywalker nekiindult. A kordéra kötözött robot halkan csivitelt magában. Mara a nyomukba szegődött. Azt figyelte, nem hagy-e túl könnyen követhető nyomot az alkotmány – és dühösen meredt Skywalker tarkójára. A legdühítőbb a dologban az, hogy a fickónak igaza van. Ahogy az imént a baljából a jobbjába kapta a fegyvert… Több ezerszer csinálta már, s most mégis majdnem rajtavesztett. Szíve most már egyfolytában súlyosan lüktetett, a tempó pihenőidőben sem csitult. Ráadásul akadtak olyan periódusok, amikor csak sodortatta magát az eseményekkel, s képtelen volt figyelmét feladatára összpontosítani. Valaha rég hat napig is bírta alvás nélkül. Most pedig már két nap után ereje végén jár… Fogát csikorgatta, s erőt vett magán. Ha Skywalker az összeroppanására vár, keservesen csalódni fog. Ha más nem, a szakmai becsület mindenképp arra kötelezi, hogy végigcsinálja ezt a cirkuszt. Skywalker megbotlott az egyenetlen terepen, a kordé jobboldali rúdja kicsúszott a markából. A robot csaknem lebillent, tiltakozásul egy sorozatra való éles füttyöt hallatott.

– Szóval ki fáradt kettőnk közül? – érdeklődött Mara, ahogy a férfi lehajolt a rúdért. – Egy óra alatt harmadszor hibázol. – Csak a kezem rendetlenkedik – mondta higgadtan Luke, – Zsibbad valamiért. – Na persze – füstölgőit Mara. Valamivel odébb az ég egy darabja kéklett a lombsátor résében. – Ott az ablak! – kapta fel a fejét a lány. – Tedd középre a robotot! Skywalker engedelmeskedett, aztán odébb vonult, és egy fatönkre telepedett a tisztás szélén. Mara megtöltötte gázzal a kicsiny ballont, aztán felengedte vékony drótján. A vezeték végét az R2-es információs csatlakozójához erősítette. – Kész – mondta azután, a férfira sandítva. Skywalker, hátát a tönknek vetve, békésen aludt. Mara elégedetten dünnyögött. Méghogy Jedi! – gondolta megvetően, s ismét a droid felé fordult. – Rajta, gyerünk! – parancsolt rá, aztán ő is leült. Kificamodott bokája többé-kevésbé rendbe jött, de tudta, könnyelműség volna túlerőltetnie. A robot kérdő hangsúllyal csippantott egyet, kupolás feje Skywalker felé fordult. – Azt mondtam, gyerünk! – ismételte Mara nyersen. A droid ismét csippantott, ez alkalommal beletörődőn. A kommunikátor kijelzője felvillant, ahogy Artu visszajelzést kért a hátrahagyott X-szárnyú fedélzeti számítógépétől – azután felvillant megint, mikor befutott a válasz. Az R2-es nyilvánvaló izgalommal kezdett csivitelni. – Mi van? – tudakolta Mara, s sugárvetőjét előkapva sebesen körülnézett. Minden rendben lévőnek tűnt. – Csak nem üzenet jött végre? A robot igenlő hangsúllyal füttyentett, azután ismét Skywalkerre sandított egyetlen szenzor-szemével. – Halljuk hát! – dohogott Mara. – Nézd, ha fontos az ügy, később újra lejátszhatod neki! Elképzelhető persze – ezt nem tette hozzá –, hogy egyedül kell kikeverednie innét. Ha az üzenet… A robot kissé előredőlt, az avarszőnyegen egy hologramalak jelent meg. Mara várakozásával ellentétben azonban nem Karrde volt az, hanem egy aranyszínű protokoll-droid. – Jó napot, Luke gazda – kezdte már-már valószínűtlenül modoros hangnemben. – Karrde kapitány üdvözletét tolmácsolom – s természetesen kegyednek is, Mara kisasszony – fűzte hozzá némiképp megkésve. – Ő és Solo kapitány megkönnyebbülten értesültek arról, hogy a balesetet mindketten átvészelték, és hogy jól vannak. Solo kapitány? Mara kábán meredt a hologramra. A Birodalomra is, mit művel Karrde? Csak nem szólt Solónak és Calrissiannak Skywalkerről? – Remélem, sikerül dekódolnod ezt az üzenetet, Artu – folytatta a körülményeskedő protokoll-droid. – Karrde kapitány tudniillik azt ajánlotta, bonyolítsam kissé a visszacsatolási képletet. Tudomása szerint birodalmi rohamosztagosok tartózkodnak Hyllyard városában; csak arra várnak, hogy felbukkanjatok! Mara fogcsikorgatva pillantott alvó foglyára. Thrawnt tehát nem sikerült bolonddá tenni. Tudja, hogy Skywalker itt van, s most vár, hogy mindkettőjüket kézre keríthesse. Kétségbeesett erőfeszítéssel küzdötte le a kimerültség táplálta csüggedést. Nem. Thrawn nem tudhat a dologról – legalábbis biztosat nem. Csak gyanakszik. Ha biztosat tudna, a táborban nem élne már senki, és nem jött volna számára üzenet. – Karrde kapitány azt mondta a birodalmiaknak, hogy egy volt alkalmazottja meglépett valami értékkel, egy jelenlegi alkalmazottja, Jade pedig üldözi. Javaslata a következő: mivel nem említette, hogy Jade nő,

Önnek, Luke gazda, szerepet kellene cserélnie Mara kisasszonnyal, mielőtt elhagyják az erdőt. – Hát ez pazar – mormolta Mara alig hallhatóan. Ha Karrde azt hiszi, készségesen átadja fegyverét Skywalkernek, hogy az a hátába nyomhassa, hát téved. Valami jobbat kell kiagyalnia. – Mindazonáltal – folytatta a protokoll-robot – Karrde kapitány és Solo kapitány mindent elkövet, hogy a rohamosztagosokat megelőzve meglelje Önöket. Ha mégsem sikerülne, igyekeznek majd kimenteni Önöket a kezükből. Attól tartok, többet jelenleg nem mondhatok: Karrde kapitány egyetlen percet engedélyezett, nehogy bemérhessék a pozíciónkat. Sok szerencsét kíván mindkettőjüknek. Vigyázz Luke gazdára, Artu… és vigyázz magadra is! A hologram szertefoszlott, a kis robot projektorának fénye kihunyt. Mara kikapcsolta a kommunikátort, és nekiállt, hogy visszahúzza a ballont. – Jó ötlet – dünnyögte Skywalker. Mara rápillantott. A fickó szeme még mindig csukva volt. – Gondoltam, hogy csak színleled az alvást – közölte, az igazsághoz nem egészen híven. – Dehogy színleltem! – tiltakozott álmosan Luke. – Félig még most is alszom. Ettől függetlenül az ötlet valóban jó. Mara fintorgott. – Verd ki a fejedből, oké? Pár mérföldnyit északnak megyünk, és a síkság felől közelítjük meg Hyllyardot… – Karórájára pillantott, aztán felnézett a fákra. Az elmúlt néhány percben felhők sötétítették el a kék eget. Nem viharfelhők, állapította meg a lány, de a világosságról jó időre lemondhatnak miattuk. – Térjünk vissza a témára holnap – mondta, s miután feltápászkodott, megtapogatta bokáját. – Ha akarsz… na jó, hagyjuk! – és elnémult. Lélegzetvétele alapján úgy ítélte, hogy Skywalker megint elszenderedett. A táborverés feladata tehát rá vár. Pazar. – Maradj, ahol vagy, és figyelj! – parancsolta a robotnak Mara. Arrafelé fordult, ahol a holmiját hagyta, és… A robot elektronikus sikolya hallatán azonnal visszafordult, sugárvetőjéhez kapott, tekintete a veszélyforrást kereste – s ekkor valami súlyos zuhant vállára-hátára. Testébe izzó tűszúrások sorozata gyanánt hasított a fájdalom; arccal előre a földre zuhant. Mielőtt befogadta a sötétség, belévillant egy utolsó gondolat: bár megölte volna Skywalkert, mikor alkalma nyílt rá! Luke-ot Artu elektronikus riadója rázta fel kábulatából. Kinyitotta a szemét, s látta, hogy egy csupa izom, csupa karom fenevad Mara hátára veti magát. Talpra ugrott, végleg kiszállt szeméből az álom. A vornskr ott állt Mara leterített teste felett, két mellső lába a lány vállán; fejét oldalra hajtotta, felkészült rá, hogy agyarait prédája nyakába mélyessze. Mara mozdulatlanul hevert, tarkóját mutatta Luke-nak. Halott volt már, vagy csak ájult – képtelenség volt eldönteni. Artu túlságosan messziről indult, nem érhetett oda hozzá idejében, de becsületére legyen mondva, mindent elkövetett: olyan sebesen haladt, ahogy a kerekei bírták; kis szikraszórója harcra készen meredt előre. Luke mély lélegzetet vett, és felordított. Nem holmi közönséges kiáltás volt ez, hanem borzongató, különös zengzetekben gazdag, nem emberi bömbölés, mely az egész tisztást betöltötte, s melyet a messzi dombok is visszhangoztak. A krayt-sárkány vérfagyasztó bömbölése volt, ugyanaz a hang, amellyel Ben Kenobi riasztotta el mellőle a homokembereket oly sok esztendeje, a Tatuinon.

A vornskr nem tágított, megdöbbenni azonban nyilvánvalóan megdöbbent, egy időre még prédájáról is megfeledkezett. Áthelyezte testsúlyát, kissé elfordult Marától, lekushadt, figyelt. Luke egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett a lénnyel: félt mozdulni, nehogy megtörje a varázst. Ha el tudja vonni a szörnyeteg figyelmét, s Artu odaér… A még mindig földre szorított Mara ekkor megmoccant. Luke tölcsért formált két kezéből, s felüvöltött megint. Válaszul a vornskr megint fészkelődni kezdett. Nyögésbe fúló harci kiáltással lendült mozgásba a lány: kinyúlt a vállára nehezedő mancsok közül, és torkon ragadta a bestiát. Luke érezte, hogy ennél kedvezőbb alkalom aligha kínálkozik majd; a vornskr fegyvertelen, ráadásul sebzett ellenféllel állt szemben, a küzdelem nem tarthatott soká. Elrugaszkodott hát a farönktől, nekikészült, hogy hátulról rontson a ragadozóra. Nem érte el. Felkészült már az ütközésre, mikor a vornskr ostorszerű farka lecsapott rá a semmiből: vállán, arcán találta, eltérítette, és a földhöz csapta. Egy szempillantás alatt felugrott; alig érezte az arcát és homlokát perzselő fájdalmat. Ahogy ismét felé indult, a ragadozó sziszegni kezdett, odacsapott borotvaéles karmaival, hogy meghátrálásra késztesse. Ekkor avatkozott a küzdelembe Artu, s szikrát küldött a bestia bal mellső mancsába. A vornskr a szikraszóró felé sújtott, kiszakította: darabjai szanaszét repültek. Ugyanekkor vágott a robotra a farkával is, s Artu csaknem felborult. A farok újra és újra lecsapott: a fenevad szemmel láthatóan ki akarta billenteni egyensúlyából a kis gépezetet. Luke a fogát csikorgatta, kétségbeesetten gondolkodott, mit tehet. Az időhúzó taktika nem lehet sokáig eredményes, de ha felhagy vele, Mara halott. A vornskr szétszaggatja a karjait, vagy nyers erővel megszabadul szorításából, és átharapja a torkát, A szikraszóró nélkül Artu nem harcképes már, és ha az állal tovább csépeli… Az ám, a farok! – Artu! – kiáltotta Luke, – Ha legközelebb rád csap, próbáld elkapni a farkát! Artu kornyadozva csippantott néhányat: vette az utasítást, és kinyújtotta vaskos fogókarját. Luke csak a szeme sarkából figyelte, még mindig azon igyekezett, hogy lekösse a ragadozó figyelmét, így annak nem volt módja érvényre juttatni túlerejét. A farok ismét lecsapott, Artu pedig diadalmas csiviteléssel megragadta. A csivitelés azonban csakhamar elektronikus sikolyba torkollott: a vornskr kitépte magát a szorításból, s kiszaggatta a fogókar nagyobb részét. Néhány szívdobbanásnyi időre mégis cselekvésképtelenné vált, s Luke csak erre várt. Artu hordóteste alá vetődve elkerülte az ostorszerű farkat, Mara oldalához kapott, s megkaparintotta fénykardját. A vornskr felé sújtott, ahogy odébbgördülve talpra ugrott, ám Luke ekkorra túlságosan messzire jutott már, s ismét Artu mögött járt, Felkattintotta a lézerpengét, s a karmokra ügyet sem vetve lecsapott: megperzselte vele a ragadozó orrát. A vornskr felüvöltött fájdalmában vagy dühében, hátrálni kezdett a bizarr lény elől, mely az imént belemart. Luke újra és újra felé suhintott, igyekezett biztonságos távolságba terelni Marától, hogy halálos csapást mérhessen rá. A bestia hirtelen, egyetlen sima mozdulattal hátraszökkent, majd Luke-ra vetette magát. Luke hasonlóképp sima mozdulattal kettészelte. – Na végre – szólt valaki rekedten. Mara lelökte melléről a vornskr kisebbik darabját, és felkönyökölt. – Mire volt jó ez az ostoba játszadozás? – Gondolom, nem örültél volna, ha elhibázom, és lemetélem az egyik kezedet – zihálta Luke. Hátralépett, ahogy Mara felült, a kezét nyújtotta a lánynak.

Mara nem kért a segítségéből. Lassan feltérdelt, majd elcsigázottan talpra állt, s szembefordult a férfival. Kezében ott sötétlett a sugárvető. – Dobd el a kardot, és lépj hátrébb! – pihegett, és a fegyvercsővel nyomatékosította mondandóját. Luke felsóhajtott, a fejét ingatta. – Ezt el se hiszem – mondta, ahogy lekattintotta a lézerpengét, majd a földre ejtette a fegyvert. Az adrenalin lassan elszivárgott véréből; válla és arca pokolian tüzelt. – Ha nem vetted volna észre, Artu és én megmentettük az életedet! – Észrevettem. Köszönöm. – Mara továbbra is sakkban tartotta, ahogy lehajolt a fénykardért. – Gondolom, ez a hála, amiért nem lőttelek le két nappal ezelőtt. Eredj oda, és ülj le! Luke Artura pillantott, aki halkan zümmögött magában, – Előbb Arturól gondoskodom, ha megengeded, Mara alaposan szemügyre vette a robotot, ajka verteién vonássá keskenyedett. – Persze, csináld csak… – Megkerülte őket, felszedte a csomagját, s egy fa alá húzódott a tisztás szélén. Artu nem sérült meg komolyabban – Luke sokkal rosszabbtól tartott. A szikraszóró és a fogókar simán letört, egyik után sem maradtak szabad drótvégek vagy fémrészek, melyek utóbb bajt okozhattak volna. Luke néhány bátorító szót suttogott a kis gépezetnek, majd lezárta mind a két nyílást. – Nos? – érdeklődött Mara. Hátát egy fatörzsnek vetve ült, valami kenőcsöt tett éppen a karján éktelenkedő sebekre. – Egyelőre rendben – mondta Luke saját tönkjéhez visszatérve. – Elintézték már csúnyábban is. – Ezt örömmel hallom – szólt Mara keserűen. Hosszan nézte Luke-ot. – Jó nagyot kaptál te is. Luke óvatosan megtapogatta a homlokán és képén végighúzódó duzzanatot. – Kiheverem. – Naná! – horkant Mara metsző gúnnyal, s tovább bajlódott saját sebeivel. – Majd elfelejtettem: hős volnál, vagy mi… Most Luke mérte végig őt, igyekezett kiigazodni ezen a furcsa nőn. Három méterről is látta, hogy remeg a keze, ahogy a bőrképzőt rögzíti: a megrázkódtatás, esetleg a kimerültség az oka. Majdnem biztos, hogy alaposan meg is rémült, elvégre néhány centiméteren múlt az élete. Ostobának kéne lennie ahhoz, hogy ezt elfelejtse. Ám bármiféle érzelmek dúltak is benne, látható volt a szándék: nem engedi, hogy énjének sziklakeménységűre edzett felszínére törjenek. Mintha nem merné kimutatni gyengeségét… Hirtelen, mintha megérezte volna, hogy nézik, Mara felemelte fejét. – Már megköszöntem, nem? – acsarkodott. – Mit akarsz még? Egy érdemrendet? Luke a fejét rázta. – Csak azt szeretném végre megtudni, mi történt veled. A zöld szemekben pár pillanatra ismét fellángolt a gyűlölet tüze. A vornskr támadása, a virrasztás, a két napja tartó, kimerítő menetelés ugyancsak kikezdte a lány érzelmi szilárdságát. Tekintetében már nem tükröződött indulat, csak fáradtság és dac. – Az történt, hogy felbukkantál – mondta, inkább elcsigázottan, semmint gyűlölködve. – Otthagytad a koszos kis farmodat azon a tizedrangú bolygón, hogy tönkretedd az életemet. – Hogyan? Mara vonásai némi elégedettséget árultak el. – A leghalványabb fogalmad sincs, ki vagyok, mi? Luke a fejét rázta. – Emlékeznék rád, ha találkoztunk volna, az egyszer biztos. – Na persze – mondta a lány gunyorosan. – A hatalmas, mindentudó Jedi. Mindent lát, mindent hall, mindent tud és mindent ért. Nem, igazság szerint nem

találkoztunk. Ott voltam persze a közeledben, észrevehettél volna, ha akarsz. Az orrod előtt táncoltam Jabba palotájában, aznap, mikor eljöttél Solóért. Innét fúj tehát a szél! Jabbának dolgozott, s miután Jabba meghalt, vakvágányra került az élete… Luke homlokráncolva pillantott Marára. Karcsú, kitartó és erős – lehetne akár hivatásos táncosnő is. Az azonban, hogy remek pilóta, kitűnő céllövő, sőt, a fénykardhoz is ért, nem erre vall… Mara várt, mintha incselkedne vele: rajta, találd ki! – Nem táncosnő voltál – mondta végül Luke. – Amit csináltál, csak álcázásul szolgált. A lány ajka megvonaglott. – Remek. Jedi-tisztánlátás, nem is vitás. Folytasd csak! Nagyszerűen haladsz, Mit kerestem ott szerinted? Luke tétovázott. Egész sor okot tartott elképzelhetőnek: Mara fejvadász volt, csempész, Jabba álcázott személyi testőre, esetleg egy rivális bűnbanda kémje… De nem. Hisz ért a fénykardhoz… És egyszerre összeállt a kép. – Rám vártál – mondta. – Vader pontosan tudta, hogy felbukkanok majd, megpróbálom kiszabadítani Hant. Azért küldött, hogy elkapj, ha megteszem. – Vader? – Mara szinte köpte a nevet. – Ne nevettess! Vader bolond volt, folyton az árulással kacérkodott. Uram azért küldött Jabbához, hogy megöljelek, nem azért, hogy az oldalára állj! Luke némán meredt rá, hátgerincén borzongás kúszott végig. Képtelenség! Ám ahogy Mara elkínzott arcába nézett, egyszerre belátta, hogy ez az igazság. – A Császár volt az urad – mondta halkan, – A Császár… – Igen – sziszegte Mara. – És te megölted. Luke nagyot nyelt. Csak saját szívének súlyos dobbanását hallotta. Nem ő ölte meg a Császárt, hanem Darth Vader – de Marát az ilyen részletkérdések aligha érdeklik. – Ami azt illeti, tévedsz – mondta. – Igenis megpróbált a maga oldalára állítani. – De csak azért, mert kudarcot vallottam – közölte mára elszoruló torokkal. – És csak mikor Vader a színe elé cipelt. Mit gondolsz, nem tudta, hogy Vader a segítségeddel reméli legyőzni őt? Luke önkéntelenül ökölbe szorította zsibbadt gépkezét. Igen, Vader csakugyan szövetséget ajánlott neki a Felhővárosban vívott párbaj során. – Szerintem nem gondolta komolyan… – mormolta. – A Császár viszont nagyon is komolyan vette a dolgot – közölte Mara. – Tudott róla. És a mit ő tudott, tudtam én is… – Tekintetébe fájdalom lopódzott. – Én voltam a keze, Skywalker – mondta elmerengve. – Így ismertek a belső udvari körökben: a Császár Keze. Őt szolgáltam szerte a galaxisban, olyan feladatokat végeztem el, amelyekkel a flottája meg a rohamosztagosai nem boldogultak. Rendelkeztem pár egészen sajátos képességgel – bárhol tartózkodtam épp a Birodalom területén belül, meghallottam, ha szólított, és válaszolhattam neki. Lelepleztem az árulókat, végeztem ellenségeivel, segítettem, hogy hatalmában tarthassa az esztelen bürokratákat, akikre szüksége volt. Tekintélyem volt, hatalmam – tiszteltek… – Lassanként megtért a múltból. – S te megfosztottál mindettől. Már csak ezért is megérdemelnéd, hogy megöljelek… – Hol hibáztál? – kérdezte nagy erőfeszítéssel Luke. A lány ajka megint megvonaglott. – Jabba nem engedte, hogy jelen legyek a kivégzésen. Ilyen egyszerű a magyarázat. Könyörögtem, nyűgösködtem, ígérgettem, de nem tudtam hatni rá. – Na igen – mondta józanul Luke, – Jabba keményen ellenállt az Erő akaratbefolyásoló vonulatának. Ám ha Mara mégis feljut valahogy a légbárkára…

Luke megborzongott. Lelki szemei előtt ismét felderengtek a dagobai barlangban látott szörnyű vízió képei. Az a titokzatos, arc nélküli nőalak ott a bárka felső fedélzetén… Kacag, ahogy a magasba emeli megkaparintott fénykardját. Egy ízben, évekkel ezelőtt, a barlang egy lehetséges jövő képét tárta elé. Ez alkalommal – most már bizonyos volt benne – egy lehetséges múltat villantott fel. – Sikerült volna – szólt csendesen. Mara átható pillantást vetett rá. – Nem kérek se a megértésedből, se a szánalmadból! – csattant fel, – Tudni akartad az igazat. Hát tessék, most tudod! Egy darabig csendben kezelte a sérüléseket. – Miért vagy itt? – kérdezte egy idő után Luke. – Miért nem tartasz inkább a birodalmiakkal? – Miféle birodalmiakkal? – kérdezett vissza Mara. – A Birodalom pusztulóban van. Ezt éppoly jól tudod, mint én. – De míg fennáll… Mara megsemmisítő pillantással belefojtotta a szót. – Kihez fordulhatnék? – érdeklődött. – Nem ismernek. Nem ismert senki. Nem sejtették, hogy azonos vagyok a Császár Kezével. Árnyék voltam csupán, nem vonatkoztak rám a katonai irányítás és a protokoll bevett szabályai. Tevékenységemről nem készültek feljegyzések. Azon kevesek, akiknek bemutattak, úgy hitték, udvarhölgy vagyok csupán, afféle önjáró csecsebecse, akit a Császár gyönyörűségére tartanak… – Tekintete ismét elfátyolosodott. – Az endori csata után nem volt hová mennem – mondta keserűen. – Nem voltak kapcsolataim, nem voltak tartalékaim; voltaképp énem sem volt többé. Egyedül maradtam. – Ezért hat Karrdéhoz álltát – Végül igen. Miután négy évig bujkáltam a galaxis peremének patkánylyukaiban. Éltem, ahogy tudtam! – Egyenest Luke-ra meredt, tekintetében ott izzott a gyűlölet. – Keményen megdolgoztam azért, hogy idáig jussak, Skywalker. Nem fogsz mindent tönkretenni. Ezúttal nem! – Nem áll szándékomban tönkretenni semmit – mondta higgadtan Luke. – Vissza akarok jutni az Új Köztársaság területére, ennyi az egész. – Én meg a Birodalom feltámadását kívánom – vágott vissza a lány. – De az ember vágyai nem mindig teljesülnek, ugyebár… Luke a fejét ingatta. – Szentigaz. Mara egy darabig csak nézte, aztán egy tubusra való kenőcsöt hajított oda neki. – Nesze! Tégy belőle a képedre, aztán aludj egyet. Holnap nehéz napunk lesz.

HUSZONHETEDIK FEJEZET A viharvert A-osztályú teherszállító elvált a Chimera oldalától. Voltaképp nem volt egyéb hatalmas, hiperhajtóművel felszerelt konténernél; fakó páncélzata tompán csillant a csillagromboló reflektorainak fényében. A parancsnoki poszton ülő Thrawn a szenzorok továbbította adatokat böngészte, majd bólintott. – Kielégítő, kapitány – fordult Pellaeonhoz. – Pontosan így képzeltem. Ha kész, folytathatják a kísérletet. – Kell még néhány perc, uram – mondta Pellaeon, a konzol kiírásait tanulmányozva. – A technikusoknak gondjaik vannak az álcázópajzzsal…

Visszafojtotta lélegzetét – félt, hogy kirobban belőle a panaszáradat. A kipróbálatlan álcázópajzs és a különleges kívánalmaknak megfelelően átalakított teherhajó, mely hordozta, temérdek pénzt emésztett fel, pedig a Birodalom nem volt bőviben a pénznek. Kínos helyzetbe kerülnének, ha a technika épp most, a Sluis Vau-akció megkezdése előtt hagyná cserben őket… A főadmirális biccentett. – Van időnk – mondta nyugodtan. – Mi hír a Myrkrről? – Az utolsó rutinszerű jelentést két órája kaptuk – mondotta Pellaeon. – Egyelőre semmi. Thrawn ismét bólintott. – Mi a helyzet Sluis Vannél? – Hm… – Pellaeon utánanézett a dolognak. – Száztizenkét csatahajóval számolhatunk. Hatvanöt ezek közül szállítási feladatokat lát el, a többi adja a kíséretet. – Hatvanöt! – visszhangozta Thrawn nyilvánvaló elégedettséggel. – Remek! Ezek szerint válogathatunk. Pellaeon elbizonytalanodott, kényelmetlenül feszengett. – Igen, uram. Thrawn elfordult a szállítóhajótól, a kapitányra tekintett. – Csak nem aggasztja valami? Pellaeon a hajó felé intett fejével. – Nem szívesen engedem őket ellenséges területre mindenfajta kommunikációs lehetőség nélkül. – Nincs jobb megoldás – emlékeztette szárazon Thrawn. – Mit tehetnénk? Így működik az álcázópajzs: nem jut ki mögüle semmi… – Felvonta szemöldökét. – Már amennyiben feltételezzük, hogy működik egyáltalán – fűzte hozzá higgadtan. – Igenis, uram. De… – De micsoda, kapitány? Pellaeon erőt gyűjtött, azután belevágott. – Úgy vélem, kapitány, hogy az akció során szükségünk lehet C'baoth közreműködésére. Thrawn tekintete megkeményedett. – C'baoth? – Igen, uram. Biztosíthatná a kapcsolatot a… – Nincs szükség kapcsolattartásra, kapitány – szakította félbe a főadmirális. – Megteszi a pontos időzítés is. – Ezzel nem értek egyet, uram. Normális körülmények közt persze a jó időzítés szavatolhatná a sikert. Ezúttal azonban nem tudhatjuk, mennyit szöszmötölnek velük a sluisi repülésirányítók. – Épp ellenkezőleg – szögezte le Thrawn. – Igen alaposan tanulmányoztam a sluisik szokásait. Pontosan meg tudom mondani, mennyi idő alatt "tisztázzák" a teherhajót. Pellaeon a fogát csikorgatta. – Elfogadom. Már amennyiben a repülésirányítók mind helybéliek. De mert a lázadók épp ezen a rendszeren keresztül bonyolítják szállításaikat, az irányítók közt bizonyára helyet kaptak az ő embereik is! – Ez mit sem számít – mondta Thrawn. – A döntés a sluisik kezében lesz. Az ő gyorsaságuk a meghatározó az események szempontjából. Pellaeon mély lélegzetet vett, és elismerte, hogy alulmaradt. – Igen, uram… – mormolta. Thrawn rápillantott. – Nem felesleges merészség ez, kapitány. És nem is azt szándékszom bizonyítani, hogy a flotta boldogul C'baoth nélkül is. A helyzet az, hogy nem használhatjuk a mestert minden akció során. – Nehogy függő helyzetbe kerüljünk tőle – dünnyögte Pellaeon. – Akárha valami harcirányító komputer kibernetikus toldalékai volnánk… Thrawn elmosolyodott. – Még mindig bosszantja a dolog, igaz-e, kapitány? Nem baj. Valóban, ettől is tartok, de ez még nem minden. Fogalmazzunk inkább így: nem szeretném, ha a mi Jedink túlzottan megrészegülne saját hatalmától. Pellaeon a homlokát ráncolta. – Hisz azt mondta, nem áhítozik hatalomra…!

– Hazudik – mondta Thrawn hűvösen. – Minden ember áhítja a hatalmat. És minél hatalmasabbak, annál inkább. A kapitány eltűnődött ezen. – De ha fenyegetést jelent számunkra… – Elnémult; eszébe jutott, hogy a köröttük dolgozó tisztek, technikusok közül bárki hallhatja őket A főadmirálisnak nem voltak hasonló fenntartásai. – Hogy miért nem szabadulunk meg tőle? – fogalmazta meg a ki nem mondott kérdést. – Roppant egyszerű. Azért, mert hamarosan módunkban áll majd kielégíteni minden ilyen irányú igényét. S ha ez megtörténik, már nem lesz veszélyesebb bármely hasznos szerszámnál. – Leia Organa Solóra és az ikrekre gondol? – Pontosan – bólintott Thrawn csillogó szemmel. – Ha C'baoth megkapja őket, alkalmankénti kiruccanásai a flottával pihentető szünetek lesznek csupán élete főművének megvalósításában. Pellaeon azon kapta magát, hogy nem állja tovább a vöröslő szemek pillantását. Elméletben szépen hangzik, de vajon hogyan fest majd a gyakorlatban…? – Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a noghrik elkapják végre a nőt. – El fogják kapni – biztosította Thrawn. – A hercegnő és a testőrei egyszer csak kifogynak a trükkökből. Hamarabb, mint mi a noghrikból, annyi szent. Pellaeon képernyőjéről elfogytak a kiírások. – A hajó készen áll, uram. Thrawn ismét a szállítóhajót nézte. – Indíthatja, kapitány. Pellaeon mély lélegzetet vett, és lenyomott egy kapcsolót. – Álcázópajzsot üzembe helyezni! S az odakint lebegő, viharvert teherhajó… Maradt, ahol volt. Thrawn mereven bámult. Szemügyre vette a kiírásokat, aztán ismét a hajót, majd Pellaeonhoz fordult. Arcán elégedett mosoly. – Nagyszerű, kapitány. Pontosan ezt akartam. Gratulálok önnek és a technikusainak! – Köszönöm, uram – mondta Pellaeon, és ellazította izmait. Érdekes, de észre sem vette, hogy megfeszültek. – Vagyis megadja végre a zöld jelzést? A főadmirális tovább mosolygott, vonásai azonban megkeményedtek. – Megkapta a jelzést, kapitány – mondta jelentőségteljesen. – Rendeljen el riadókészültséget; Irány a találkozási pont! A Sluis Van-i üzem hamarosan a miénk lesz… Wedge Antilles hitetlenkedve pillantott fel, miután átfutotta a parancsot. – Ezt nyilván viccnek szánták – mondta az ügyeletes tisztnek. – Szállítókíséret? A másik férfi értetlenséget színlelt. – Mi a gond vele? – kérdezte. – Maguk, X-szárnyú fiúk, rendszeresen kísérnek konvojokat… – Mi emberek biztonságát szavatoljuk – vágott vissza Wedge. – Nem őrzünk és terelgetünk szállítóhajókat! Az ügyeletes hangjából immár kiérződött a rosszul leplezett ellenszenv. Wedge gyanította, hogy az utóbbi időben gyakorta kénytelen efféle párbeszédekbe bonyolódni. – Nézze, parancsnok, ne rajtam verje el a port, jó? – esdekelt a tiszt. – Fregattkíséretről van szó. Nem mindegy, hogy emberek vagy bedöglött reaktorok vannak a fedélzeten? Wedge megint a menetparancsra sandított. A szakmai önérzetét sértette a dolog – így, egyszerűen. – A Sluis Van elég távoli cél egy X-szárnyúnak – jegyezte meg.

– Na egén. Benne is van a parancsban, hogy a fregatt fedélzetén a helyük, míg a rendszert el nem érik – mondta az ügyeletes, s az asztal felett előrehajolva rábökött a szóban forgó sorokra. – Felszállniuk csak ott kell. Wedge végigolvasta a többit. A munka befejezése után ülhetnek majd a dokkban, míg össze nem verődik a konvoj, amelyet aztán a Bpfassh-ra kísérnek. – Jó időre elbúcsúzhatunk a Coruscanttól emiatt – mormolta. – Ennek a maga helyében inkább örülnék, parancsnok – szólt halkabbra fogott hangon az ügyeletes. – Valami készül itt. Azt hiszem, Fey'lya tanácsos és az emberei végre elhatározták magukat. Wedge egész testében megborzongott. – Csak nem… puccsra készülnek? Az ügyeletes összerezzent, mintha áramütés érte volna. – Dehogy! Szó sincs róla! Mégis, mit képzel Fey'lya tan…? – Elhallgatott, tekintete megkeményedett. – A, értem már! Maga Ackbar kemény legényei közé tartozik, nemde? Nézzen szembe a tényekkel, parancsnok: Ackbar elveszített minden kontaktust a Szövetség egyszerű harcosaival, ha ugyan volt velük kapcsolata egyáltalán. Fey'lya az egyetlen a tanácsban, aki valóban a szívén viseli sorsunkat… – A parancsra mutatott. – Lásd a mellékelt példát. Ez a szemét Ackbar hivatalából érkezett. – No igen… Hát szóval, odakint még mindig él a Birodalom – mormolta Wedge. Ráébredt, hogy az ügyeletes kirohanásával észrevétlenül, ügyesen Fey'lya híveinek táborába sodorta. Az imént épp ő kérdőjelezte meg Ackbar parancsának ésszerűségét! Vajon véletlenül alakult így? Vagy ez a tiszt is Fey'lya egyenruhás támogatóinak mind nagyobb csoportjához tartozik? Mire idáig jutott, úgy találta, nem is baj, hogy vakációzhat egyet, távol a Coruscanttól. Legalább itthagyhatja egy időre ezt a politikacsinálók cirkuszát. – Mikor indulhatunk? – kérdezte. – Amint összeszedi az embereit, és felszállítja őket – felelte az ügyeletes. – A gépeiket már rakodják. – Pazar… – Wedge sarkon fordult, otthagyta az asztalt, a körlet felé indult a folyosón. Igen, valami ilyesmi kell most: egy kis kéjutazás Sluis Vanon át a Bpfassh-ra, és vissza. Szabadabban lélegzik majd odakint, s átgondolhatja, mi folyik épp abban az Új Köztársaságban, melynek megteremtéséért annyit kockáztatott. S ha a birodalmiak rájuk csapnak útközben… nos, az efféle veszedelmekhez legalább hozzászokott már.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Déltájban hallották meg először az erdő mélyéből feléjük szállongó fura hangokat. Még egy órának kellett eltelnie ahhoz, hogy Luke biztonsággal azonosítsa őket. Légirobogók! – Biztos vagy benne, hogy katonai típusok? – mormolta Mara, ahogy a zümmögés lassan elült. – De még mennyire! – erősítgette komoran Luke. – Majdnem fának rohantam egy ilyennel az Endoron. A lány nem szólt egy szót sem, és Luke-nak eszébe ötlött, hogy nem volt bölcs dolog ezzel épp most előhozakodni. Mara arckifejezése láttán azonban csakhamar eloszlottak félelmei: a lány nem töprengett, inkább fülelt, A jelek szerint délnek tartanak – mondta egy perc múltán. – Észak felől nem hallani semmit. Luke is fülelni kezdett. – Csakugyan – jegyezte meg. – Vajon… Artu, készítenél nekünk egy audiotérképet?

A kis robot igenlőt csippantott. Holo-projektora felizzott a levegőben, néhány hüvelyknyire az avarszőnyeg felett kétdimenziós, színes térkép jelent meg. – Igazam volt – bökött az ábrára Mara. – Pár egység előttünk jár, a többi délnek ment. Északon sehol senki. – Ami azt jelenti, hogy tudtunkon kívül északra tértünk el az eredeti iránytól – jegyezte meg Luke. – Ezt miből gondolod? – tudakolta homlokráncolva Mara. – Nos, annyit tudnak, hogy Hyllyard felé igyekszünk. Erőiket épp ezért nyilván az odavezető egyenes mentén összpontosítják. A lány halványan elmosolyodott. – Ó, áldott Jedi naivitás! – fakadt ki azután. – Úgy okoskodsz, hogy mivel nem halljuk őket, északon nincsenek is? Luke a holografikus térképet tanulmányozta. – Ami azt illeti, odaküldhettek egy osztagot. De miért tették volna? Mit reméltek elérni vele? – Ugyan már, Skywalker! Ez a világ legósdibb taktikai húzása. Ha a front áttörhetetlennek látszik, az ellenség kerülőt tesz, s vár a kedvező alkalomra. Akinek ez nincs ínyére, azt a látszatot kelti, hogy igenis lehetséges átsétálni a vonalain… – Lekuporodott, a térkép "biztonságos" zónájára mutatott. – És esetünkben bevált a számításuk: ha északnak kerülünk, hogy kicselezzük a légirobogókat, bizonyítékot szolgáltatunk nekik: valami rejtegetnivalónk van. Luke elhúzta a száját. – Semmi szükségük efféle bizonyítékra. Mara vállat vont, s felegyenesedett. – Egyes tisztek körülményesen intézik a dolgokat. A kérdés: mit tegyünk? Luke ismét a térképre pillantott. Mara úgy becsülte, legfeljebb négy-öt kilométernyire lehetnek az erdő szélétől. Kétórás gyalogút, esetleg kevesebb. Ha a birodalmiak máris ilyen erőket vonultattak fel a fogadásukra… – Alighanem bekerítéssel próbálkoznak – mondta lassan. – Osztagokat küldenek északra és délre, végül mögénk kerülnek. – Ha ugyan eddig meg nem tették – lódította Mara. – Hogy nem hallottuk őket, még semmit nem jelent: mivel nem tudhatják, milyen iramot diktálunk, nyilván jókorát kerültek. Valószínűleg laza láncban indították el a kétlábú lépegetőket, a légpárnás siklókat, vagy amijük épp van. A rajok közti kapcsolatot a robogók biztosítják. A rohamosztagok rendszerint így szövik a hálót. Luke az ajkába harapott. A birodalmiak persze nem sejthetik, hogy akad idebent valaki, aki ismeri szokásaikat. – Hogyan törhetünk ki? – kérdezte. Mara felszisszent. – Sehogy – felelte egyszerűen. – Ilyen felszereléssel és fegyverzettel semmi esélyünk. Valahonnét szemből ismét felhangzott a fémes zümmögés, erősödött, azután halkulni kezdett, végül beleveszett a vadon neszeinek tengerébe. – Ez esetben – mondta Luke – mehetünk tovább nyílegyenesen is. Ha nem vesznek észre, majd kiabálunk. – Mint az egyszerű turisták, akiknek semmi rejtegetnivalójuk, mi? – elégedetlenkedett Mara. – Van jobb ötleted? A lány rámeredt. Csak a mundér becsületét védelmezte – nem akadtak ellenérvei. Ezt végül be is ismerte. – Nyilván ésszerűnek tartod a szerepcserét is, amit Karrde javasolt – dünnyögte azután. Luke vállat vont. – Fegyverrel nem vághatjuk át magunkat a rohamosztagokon – emlékeztette a lányt, – És ha tényleg ollóba fogtak, elosonni sem tudunk mellettük. Nincs más hátra, blöffölnünk kell. Márpedig minél tökéletesebb az átverés, annál több az esélyünk a sikerre.

Mara ajka megremegett. – Azt hiszem, igazad van… – Némi habozás után kivette az energiacellát sugárvetőjéből, s a fegyvert az alkartokkal együtt Luke-nak nyújtotta. Luke átvette mindkettőt, tenyerén méregette a fegyvert. – Nyilván ellenőrzik majd, töltve van-e – mondta szelíden. – Én ellenőrizném. – Idesüss, Skywalker! Ha azt hiszed, töltött fegyvert nyomok a kezedbe… – Ha egy újabb vornskr ront ránk, mielőtt a birodalmiak megtalálnak, nem tudsz elég gyorsan tölteni… – Hátha nem is akarok! – riposztozott Mara. Luke biccentett. – Hátha. A lány megint rámeredt, de megint különösebb meggyőződés nélkül. Fogai megcsikordultak, ahogy átadta Luke-nak az energiacellát. – Köszönöm – mondta Luke, azután feltöltötte, s a bal karjára szíjazott tokba csúsztatta a sugárvetőt. – Most pedig… Artu! A kis robot azonnal kapcsolt. Kupolás fejének egyik kékre dukkózott, a többitől megkülönböztethetetlen, trapezoidforma darabja félresiklott. Hosszúkás, mély fémtok vált láthatóvá. Luke ismét Marához fordult, kinyújtotta a kezét. Mara döbbenten figyelte a nyílást. – Szóval így csináltad – jegyezte meg keserűen, miközben visszaadta a fénykardot is. – Sokat töprengtem, hogy juttattad be ezt Jabba palotájába. Luke a helyére csúsztatta a kardot, Artu pedig lezárta a nyílást, – Majd szólok, ha kell – mosolygott a fiatal Jedi. – Ne is reméld, hogy jól forgatod majd! – figyelmeztette Mara. – Az ysalamirik hatása az erdő szélétől jó pár kilométeres távolságban is érvényesül. A kisszerű trükkjeid egyikét sem gyakorolhatod Hyllyard városában. – Értem – bólintott Luke. – Akkor talán mehetnénk is, – Még nem – szólt Mara, és a szeme közé nézett. – Tennünk kell valamit a képeddel. Luke felhúzta szemöldökét. – Ebben Artu már nem segíthet. – Nagyon vicces. De erre nem is számítottam. – Mara körülpillantott, azután egy közeli, fura bozót felé indult. Amint odaért, lejjebb húzta inge ujját, bebugyolálta kezét, s óvatosan leszakított néhány levelet. – Gyürkőzz fel, és tartsd ide a karodat! – parancsolt Luke-ra visszatérve. A Jedi engedelmeskedett. Mara az egyik levél hegyével megérintette bőrét. – Lássuk csak, hat-e… – Minek kellene hat… au! – Luke alkarjába olyan fájdalom hasított, hogy elakadt tőle még a lélegzete is. – Remek – állapította meg Mara nem minden káröröm nélkül. – Allergiás vagy rá, mint mindenki. Lazíts már! A fájdalom pillanatokon belül alábbhagy. – Igazán köszönöm! – mormolta fogcsikorgatva Luke. Ám a fájdalom csakhamar valóban enyhült. – Jó. És mi lesz ezzel az átkos… mmmmm… viszketéssel? – Az egy kicsit tovább tart majd. – Mara az alkar bőrére mutatott. – De sebaj. Mi a véleményed? Luke az ajkába harapott. A viszketést el lehetett viselni… és Marának végeredményben igaza volt. Ahol a levél érintette, a bor elsötétült, az alkar megdagadt, apró pörsenések pettyezték. – Elég ocsmány – állapította meg. – Az – bólintott a lány, – Csinálod magad, vagy álljak neki inkább én? Luke a fogát csikorgatta. Mégsem lesz kellemes. – Boldogulok magam. Csakugyan kellemetlen volt, de mire az álláig jutott a levelekkel, homloka nem is tüzelt már. – Remélem, a szemeimet sikerült elkerülnöm – sziszegte, s elhajította a leveleket. Küzdenie kellett a késztetés ellen, hogy tíz körömmel vakaródzzon. – Illenék látnom a délután folyamán. – Ahogy elnézem, nem lesz baj – vizsgálgatta munkája eredményét Mara. – A képed elég taszító. Távolról sem emlékeztet azokra, amelyek esetleg a birodalmiak rendelkezésére állnak.

– Ezt örömmel hallom… – Luke mély lélegzetet vett, s egy Jedi-gyakorlatba kezdett, mely a fájdalom leküzdését célozta. Az Erő segítsége nélkül nem volt igazán hatásos, de valamit azért használt. – Mennyi ideig maradok így? – A duzzanatok pár órán belül lelohadnak. Holnapra vége. – Jól van. Akkor hát mehetünk? – Én készen állok… – A lány Artu felé fordult, megragadta a kordé rudazatát, és megindult. – Gyerünk! Jó ütemben haladtak, Mara bokájának gyengesége és a Luke-ot kínzó viszketés ellenére is. A fiatal Jedi legnagyobb megkönnyebbülésére a viszketés fél óra múltán alábbhagyott: arca már csak duzzadt volt és zsibbadt. A lány bokája azonban láthatólag ismét feldagadt. Ahogy Artu és Mara mögött lépdelt, Luke ráébredt, hogy ez így nem mehet már soká. A lánynak különösképp nehezére esett cipelni a robotot – Luke két ízben is javasolni akarta, hogy cseréljenek ismét szerepet, aztán mégsem tette. Ha kitartanak, átvészelhetik a dolgot – tudták ezt mindketten. Mara amúgy nyilván el se fogadná a felkínált segítséget. Ahhoz túlságosan büszke… Még egy kilométert tettek meg, a légirobogók motorjainak zümmögése folyvást közeledetttávolodott, azután egyszerre megérkeztek. Ketten voltak. A robogós járőrök fehér páncélzatát viselték. Hangtalanul siklottak melléjük gépeiken: mire a dunnyogás Luke füléig jutott, le is fékeztek, s szembefordultak velük. A közelből startolhattak, ami annyit jelentett, valóban tudták, merről várják prédájukat. Nyilván minden raj figyelemmel kísérte a két alak mozgását az elmúlt harminc-egynéhány perc során. Még jó, hogy nem próbáltunk megint szerepet cserélni – gondolta Luke. – Állj! – csattant fel szükségtelenül az egyik járőr. Ahogy ott lebegtek, fedélzeti fegyverükkel mindketten célba vették az előttük várakozókat. – Igazoljátok magatokat, a Birodalom nevében! Elérkezett a komédiázás ideje. – Affrancba! Örülök, hogy erre jártatok, fiúk! – szólt oda Luke, hangjában olyan megkönnyebbüléssel, amennyire jelenlegi állapotában futotta. – Nincs véletlenül egy nélkülözhető járgányotok? Már alig állok a lábamon. Nemigen sikerült megzavarnia őket. – Igazold magad! – ismételte az egyik járőr. – A nevem Jade – közölte Luke. Marára bökött. – Ajándékot hoztam Talon Karrdénak. De le merem fogadni, hogy nem küldött értünk libbenőt… Rövid szünet következett. A járőrök egymás közt tanácskoznak, esetleg a bázistól kérnek utasítási. A tény, hogy a fogoly nő, nyilván elbizonytalanította őket, Elég lesz-e ez, vagy sem, már más kérdés… – Vetünk jöttök – szólalt meg hirtelen a járőrök egyike. – A parancsnok beszélni akar veletek. Tedd le a robotot, te asszony, és lépj hátrébb! – Részemről oké – mondta Luke, ahogy az egyik járőr gépével Artu kordéjához siklott – De szeretném, ha mindketten tanúsítanátok, sőt, a jelentésetekben is megemlítenétek, hogy megvolt a kicsike, mikor összefutottunk. Karrde, ha csak teheti, elblicceli a fejpénzek kifizetését. Hát ezt az egyet nem fogja halogatni! – Fejvadász vagy? – kérdezte a járőrök egyike. Hangjából kiérződött az undor. – De az ám! – vágta ki Luke színlelt szakmai gőggel, mintegy ellensúlyozva a katona megvetését. Igazában nem bánta, hogy máris rühellik. Remélte, hogy így lesz. Minél mélyebben gyökeredzik bennük a lenézés irányában, annál nehezebben látnak át kettejük praktikáján. Mélyen a tudatában azért ott fészkelt a kétely, méltó-e az efféle cselfogás egy Jedihez…

A második járőr leszállt a nyeregből, gépe hátuljához erősítette Artu kordéját. Ismét nyeregbe szállt, és lépésben elhajtott. – Hé, ti ketten! – csattant fel társa. – Kövessétek! – Egy kanyarral mögéjük lendült – Csak előbb dobd el a fegyveredet, Jade! Luke engedelmeskedett. Felkerekedtek. Az első járőr felszedte a sugárvetőt, és követte őket. Még egy órába telt, mire kikeveredtek az erdőből. A két járőr egy percre sem tágított a foglyok mellől, ám a birodalmiak létszáma az út során folyvást gyarapodott. Egyre újabb robogók érkeztek kétfelől, Luke és Mara mellett csatlakoztak az alakzathoz, vagy épp a hátvédet erősítették. Az erdő szélén gyalogsági páncélba öltözött rohamosztagosok tűntek fel, lövésre készen tartott sugárvetőkkel fogták közre a zsákmányt. Ezután a járőrök visszahúzódtak, távolabb rendeződtek alakzattá ismét: amolyan mozgó hálót formáltak. Mire kiértek a lombsátor alól, a kíséret már tíz robogós járőrt és húsz rohamosztagost számlált. Jelentős katonai erő… Ez még a kutatásnál is egyértelműbben bizonyította Luke számára, hogy a Birodalmat jelenleg irányító titokzatos férfi igenis komolyan veszi a dolgát. A Császár még hatalma delelőjén sem küldött sehová számolatlanul rohamosztagosokat. Az erdőszéli, jó ötven méter széles irtáson, mely Hyllyard első épületeiig nyújtózott, még hárman vártak rájuk: két rohamosztagos, és egy merev arcú férfi, porlepte egyenruháján őrnagyi rangjelzéssel. – Végre valahára! – fakadt ki, mikor Luke-ot és Marát elé taszigálták. – Kik ezek? – A férfi azt állítja, Jade-nek hívják – felelte az elöl álló rohamosztagosok egyike elektronikusan torzított hangján. – Fejvadász; Karrde zsoldjában áll. A nő állítólag a foglya. – Csak volt – javította ki az Őrnagy, s Marára sandított. – Mi a neved, tolvaj? – Senni Kiffu – felelte Mara mogorván, – És nem vagyok tolvaj. Talon Karrde tartozik nekem, mégpedig jókora összeggel. Nem vettem el többet, csak amennyi járt. Az őrnagy Luke-ra pillantott, aki vállat vont. – Karrde üzleti ügyei nem tartoznak rám. Azzal bízott meg, hogy hozzam vissza a nőt. Hát visszahoztam. – Azzal együtt, amit ellopott, ahogy elnézem… – A tiszt szemügyre vette Artut, aki még mindig kordéjához erősítve himbálódzott az egyik robogón. – Lefelé onnét ezzel a robottal! – parancsolt a járőrre. – Itt már elég sík a terep, és rád a hátvédek közt van szükség. A robotnak a foglyok közt a helye. Bilincseljétek meg ezt a kettőt; már nem fenyeget a veszély, hogy megbotlanak, – Hé, egy pillanat! – tiltakozott Luke, ahogy a rohamosztagosok felé indultak. – Engem minek bilincseltet meg? Az őrnagy felvonta szemöldökét. – Nem tetszik valami, fejvadász? – kérdezte kihívóan. – Nem, egyáltalán nem tetszik! – vágott vissza Luke. – A nő a fogoly, nem én! – Egyelőre mindketten foglyok vagytok – közölte a tiszt. Tartsd a szád, ha jót akarsz! – Merőn bámult Luke-ra. – Mi a nyavalya történt a kepéddel? Ezek szerint meg sem fordult a fejében, hogy a fejvadász valami nem-emberi fajhoz tartozik… – Belebotlottam egy francos bozótba – mormolta a fiatal Jedi –, miközben ezt a szukát hajszoltam… Felnyögött, ahogy a rohamosztagosok egyike durván bilincsbe verte. – Egy ideig fenemód viszketett. Az őrnagy halványan elmosolyodott. – Sajnálatos – mondta szárazon. – Szerencsére a főhadiszálláson kitűnő orvos is akad. Ő majd lelohasztja ezeket a csúf duzzanatokat… – Egy pillanatig farkasszemet nézett a fogollyal, azután a rohamosztagosok vezetőjéhez fordult: Lefegyvereztétek, ugye?

A katona intett, mire az egyik járőr átnyújtotta az Őrnagynak Mara sugárvelőjét. – Érdekes darab – mormolta a tiszt. Egy darabig forgatta, aztán az övébe dugta. Fejük felett halk zümmögés kezdődött Luke egy katonai siklót pillantott meg. Chariot-osztályú légpárnás jármű, ahogy Mara jósolta. – Aha! – dünnyögte elégedetten az őrnagy. Rendben, parancsnok: indulhatunk. Hyllyard egy sor szempontból Mos Eisleyre emlékeztette Luke öt: az aprócska házak és a középületek szorosan egymás mellett sorakoztak, csak itt-ott válasz tolták el őket szűk, zegzugos utcák. Az osztag a foglyokkal a városközpontba vezető sugárutak egyike felé igyekezett. A házak közé pillantva a fiatal Jedi valami nyílt térséget látott ~ már nem jártak túl messze tőle. Városi köztér, esetleg űrjárművek számára készült leszállópálya… Az előőrs épp ráfordult a sugárútra, mikor a rohamosztagosok egyszerre átformállak alakzatukat. A belső körben haladók közelebb húzódtak Luke-hoz és Marához, a külsőhöz tartozók eltávolodtak kissé. Megálltak valamennyien, s megtorpanásra késztették foglyaikat is. Pillanatokon belül nyilvánvalóvá vált a késlekedés oka: négy szedett-vedett öltözetű alak tűnt fel a sarkon, közrefogva egy bilincsbe vert ötödiket. Alig haladtak pár métert, máris eléjük toppant négy rohamosztagos. Rövid párbeszéd zajlott a két csoport között, végül a jövevények látható kelletlenséggel bár, de átnyújtották fegyvereiket a katonáknak, s a birodalmiak kíséretében csatlakoztak a menethez. Ahogy közeledtek, Luke-nak végre sikerült azonosítania a foglyot. Han Solo volt az. A rohamosztagosok rést nyitottak alakzatukon, hogy átengedjék az érkezőket – Mit akartok? – tudakolta az őrnagy, ahogy elé értek. – Chin a nevem – mondta a férfiak egyike. – Ezt a disznót az erdőben kaptuk el nemrég: talán épp a ti foglyaitokat kereste. Gondoltam, elbeszélgethetnétek vele. – Igazán megható figyelmesség – gúnyolódott a tiszt, és gyorsan szemügyre vette Hant. – És ez neked jutott eszedbe? Chin kihúzta magát. – Hogy nem lakok valami nagy fényes városba, még nem jelenti, hogy hülye vagyok – közölte. – Mi a… Mit gondoltok, nem tudjuk, mit jelent, ha a birodalom rohamosztagosai átmeneti garnizont hoznak létre valahol? Az őrnagy hosszan, töprengve nézte a fickót. – Reménykedjetek is, hogy csak átmenetileg vagyunk itt! – Az oldalán álló rohamosztagosra pillantott, fejével Han felé intett. – Motozzátok meg! – Mi már… – kezdte Chin, de ahogy az őrnagy rápillantott, elnémult. A motozás egy percig tartott, s nem hozott eredményt. – A másik kettő mellé vele! – parancsolta a tiszt. – Rendben van, Chin, mehetsz, a társaiddal együtt. Ha ér valamit a fogoly, gondom lesz rá, hogy jutalmat kapj érte! – Igazán megható figyelmesség – visszhangozta az iméntieket szinte acsarogva Chin, – Visszakaphatnánk esetleg a fegyvereinket? Az őrnagy arca megmerevedett. – Jelentkezhettek értük később, a főhadiszálláson. A Hyllyard hotelben találsz bennünket, a tér túloldalán de egy magadfajta intelligens polgár bizonyára tudja, hol találja. Egy pillanatig úgy rémlett, Chin vitát kezdeményez. Ám, ahogy végignézett az ugrásra kész rohamosztagosokon, elállt szándékától. Szátlanul megfordult, s három társával az oldalán eliszkolt. – Tovább! – parancsolta az őrnagy, s az osztag ismét felkerekedett. – Lám, lám – mormolta Han, ahogy Luke-éhoz igazította lépteit. – Újra együtt. – Ideje volt – súgta vissza a Jedi. – Nagyon siettek eltűnni a barátaid…

– Nyilván nem szeretnék lekésni a murit – közölte Han. – Azt, amelyet a fogást megünneplendő rendeznek. Luke rásandított. – Kár, hogy bennünket nem hívtak meg. – Bizony kár! – hagyta helyben Han nagy komolyan. – Ámbár, ki tudja…? Már a sugárúton haladtak, a városközpont felé. Luke szemközt, a rohamosztagosok feje felett megpillantott valami szürkét, a nyakát kezdte nyújtogatni, hogy jobban lásson. Egy kupolacsarnok felé közeledtek, mely az imént látott köztér túloldalán magasodott. Lenyűgöző alkotmány volt, különös tekintettel a bolygó nem épp központi fekvésére. A boltívek precízen egymáshoz illesztett kövei esernyőre, illetve valamiféle gombára emlékeztető alakzatot formáltak. A kupola pereme befelé lejtett, mindkét oldalon méternyi vastag oszlopok tartották. Az építmény jó tíz méter magas lehetett, a két oszlopsor közti távolságot Luke öt méterre becsülte. A csarnok előtt pedig ott volt a tér, ötven négyzetméternyi nyílt terep. Ideális hely egy rajtaütéshez… Luke gyomrába belemarkolt a rémület. A hely persze ideális – csakhogy ha ez számára nyilvánvaló, bizonyára ugyanilyen nyilvánvaló a birodalmiak számára is! Csakugyan nyilvánvaló volt. Az előőrs elérte már a teret. A rohamosztagosok rendre a falhoz húzódtak, valamivel feljebb emelték fegyverüket, s lassanként eltávolodtak egymástól. Valóban támadásra számítottak. És úgy sejtették, hogy az itt, s nem másutt fog bekövetkezni. Luke fogcsikorgatva bámulta a kupolacsarnokot. – Thripio a közelben van? – suttogta Hannák. Solo a homlokát ráncolta, de nem vesztegette az időt felesleges kérdésekkel. – Lando mellett, igen. Luke biccentett, és jobbra nézett. Mellette Artu haladt nehézkesen, igyekezett tartani a lépést. Luke erőt vett magán, s felé lépett… …Artu pedig belebotlott kinyújtott lábába, megbillent, s jókora döndüléssel felborult. Luke azonnal lehajolt hozzá, s igyekezett talpra állítani megbilincselt kezeivel. Érezte, hogy a rohamosztagosok némelyike felé indul, hogy segítsen, ám egy két másodperc erejéig még senki nem hallhatta őket. – Artu, hívd Thripiót! – súgta a fiatal Jedi robotja audioreceptorába, – Mondd, hogy várjanak a támadással, míg az oszlopok közé nem érünk! Artu azonnal engedelmeskedett: harsány elektronikus zörejegyüttest bocsátott ki, csaknem megsiketítve a guggoló Luke-ot. A Jedi füle javában csengett még, mikor durva kézzel a hóna alá nyúltak, és felrángatták. Visszanyerte egyensúlyát… …és azon kapta magát, hogy az őrnaggyal néz farkasszemet. A tiszt képén gyanakvó kifejezés. – Mi volt ez? – kérdezte. – Eltanyázott a robot közölte Luke. – Megbotlott, gondolom… – Én a füttyögésre gondoltam! – vágott közbe az őrnagy nyersen. – Mit mondott? – Nyilván a búsba küldött, amiért fellöktem – vonogatta vállát Luke. – Azt én honnan a fenéből tudjam? Az őrnagy egy végtelennek tűnő pillanatig merőn bámult rá, – Gyerünk tovább, parancsnok – mondta végül az oldalán álló rohamosztagosnak. – Indulás, de ügyeljenek! Elfordult, s a menet ismét megindult. – Remélem, tudod, mit csinálsz… – mormolta Han Luke oldalán. A fiatal Jedi a kupolacsarnokot nézte. – Én is remélem – suttogta. Alig néhány percen belül gondolta – okosabbak leszünk mindketten.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

– Ó, jaj nekem! – sopánkodott Thripio. – Calrissian tábornok, az imént… – Csend legyen, Thripio! – parancsolta Lando, s azzal kilesett az ablakon, hogy lássa, van-e már mozgás a tér túloldalán. – Láttad, mi történi, Aves? Az ablakpárkány alatt kucorgó Aves a fejét rázta. – Azt hiszem, Skywalker meg a robotja megbotlottak – mondta. – Nem láttam tisztán: nagyon sok a rohamosztagos körülöttük. – Calrissian tábornok… – Hallgass, Thripio! – Lando feszülten figyelte, hogyan segíti fel Luke-ot, majd Artut két rohamosztagos. – Azt hiszem, nincs bajuk. – Na ja… – Alves lenyúlt, és kézbe vette az apró adó-vevőt. – Mindjárt kezdjük. Remélem, mindenki felkészüli már. – Én meg azt, hogy Chintől meg a másik háromtól elszedték a fegyvert – tette hozzá suttogva Lando. Aves felhorkant. – Naná, hogy elszedték! Ne aggódj: a rohamosztagosok mindig mindenkit lefegyvereznek. Lando bólintott. Sugárvetőjét markolta, és nagyon szeretett volna már túlesni ezen az egészen. Odalent a birodalmiak összeszedték magukat végrevalahára, és ismét nekiindultak. Amint a tér közepére érnek, és nem lesz hová bújniok… – Calrissian tábornok, muszáj beszélnem Önnel! – makacskodott Thripio. – Luke gazdától kaptam üzenetet az imént. Lando csak pislogott. – Luke-tól? Azután eszébe jutott a felborult Artu átható elektronikus sikolya. Lehetséges volna, hogy…? – Mit üzent? – Luke gazda arra kéri, várjanak a támadással – közölte Thripio. Láthatólag megkönnyebbült, hogy végre meghallgatják. – Azt mondja, várjanak, míg a rohamosztagosok a kupola alá érnek, csak azután nyissanak tüzet. Aves feléje fordult. – Micsoda? De hisz ez őrültség! Legalább háromszoros túlerőben vannak: ha engedjük, hogy fedezéket keressenek, leszednek bennünket! Lando kinézett az ablakon, fogát csikorgatta. Avesnek persze igaza van – értett annyit a felszíni hadviseléshez, hogy ezt elismerje. Másfelől viszont… – A birodalmiak nagyon szétszóródtak – állapította meg. – Így, fedezék nélkül is elég nehéz lesz elintézni őket. Ráadásul ott vannak még a robogóik… Aves megrázta a fejét. – Hülyeség! – erősködött. – Nem vagyok hajlandó így kockára tenni az embereim életét! – Luke tudja, mit csinál – kötötte az ebet a karóhoz Lando. – Elvégre Jedi-lovag. – Most nem az – horkant Aves. – Karrde elmagyarázta, hogyan hatnak rá az ysalamirik, ugye? – Az Erővel vagy anélkül, mégiscsak Jedi! – mormolta Lando. Azon kapta magát, hogy Avesre céloz sugárvetőjével. Nem bánta, hisz Aves is rá célzott éppen. – És ami azt illeti, többet kockáztat odakint, mint idebent bármelyikünk. Mi ugyanis bármikor visszavonulót fújhatunk. – Na persze – dohogott Aves, s vetett egy pillantást kifelé. A birodalmiak közeledtek, már a tér közepén jártak. Lando figyelmét nem kerülte el, hogy a rohamosztagosok résen állnak. – Ha csak egy is életben marad közülük, a városnak lőttek. És mi lesz azzal a légpárnás Chariottal odafent? – Tényleg: mi lesz vele? – visszhangozta Lando. – Még nem hallottam, hogy akarjátok leszedni. – Hát, egyvalami holtbiztos: nem szeretnénk, ha leszállna! – replikázott Aves. – Pedig pontosan ezt fogja tenni, ha a rohamosztagosok behúzódnak az oszlopok mögé! A Chariot leereszkedik a csarnok és az épületek közé, hogy ne lőhessünk rájuk! így aztán más dolguk sem lesz, mint kinyírni bennünket! – A fejét rázta, adó-

vevőjét szorongatta. – Amúgy túl késő már. Nincs időnk értesíteni a többieket; nem változtathatunk a terven. – Semmi szükség rá, hogy tájékoztassuk őket! – mondta Lando. Érezte hogy verítékezni kezd. Luke számít rá, nem hagyhatja cserben, – Senki sem fog lőni, míg te fel nem robbantod Chinék megdrótozott fegyvereit! Aves megint a fejét rázta, – Túlságosan nagy a kockázat. – Visszafordult az ablak felé, felemelte a jeladót. Ez némiképp leegyszerűsíti a helyzetet – gondolta Lando. Az embernek tudnia kell, miben bízhat: az absztrakt logikán alapuló taktikában, vagy a Jedi-ítélőképességben… Lejjebb engedte sugárvetőjét, csövével megérintette Aves nyakát. Várunk – mondta csendesen. Aves nem mozdult, testtartása mégis megváltozott valahogy most ugrásra kész ragadozóra emlékeztette Landót. – Ezt nem fogom elfelejteni, Calrissian – mondta halk, vérfagyasztó hangon. – Soha az életben. Nem is akarom, hogy elfelejtsd – mondta Lando. Kinézett a rohamosztagosokra – és forrón remélte, hogy Luke tényleg tudja, mit csinál. A birodalmiak előőrse bent járt már a kupola alatt, s nem volt már messze az őrnagy sem, mikor négy rohamosztagos váratlanul felrobbant. Meglehetősen látványosan. Az egyidejű robbanások bántó, sárgásfehér fénye bevilágította a környéket, a detonáció léglökete csaknem leverte a lábáról Luke-ot. Füle még csengett, mikor a csoport mögött, valahol odafent dörögni kezdtek a fegyverek. A rohamosztagosok nem maradtak méltatlanok hírnevükhöz. Nem estek pánikba, amennyire Luke megítélhette, meg csak meg se zavarodtak; dermedtségnek, ámulatnak vagy határozatlanságnak az árnyéka sem érintette őket. Mielőtt az első sugárnyalábok becsapódtak, már készen álltak a küzdelemre: akik már a kupola alatt jártak, a kőoszlopokhoz lapultak, s tűzzel fedezték társaikat, akik gyorsan csatlakoztak hozzájuk A fiatal Jedi a sivítások közepette is hallotta, hogy a légirobogók motorja felpörög. Látta továbbá, hogy a fent lebegő Chariot körbefordul, a rejtőzködő támadókat kutatja. Ekkor páncélkesztyűs kezek ragadtak meg a hóna alatt, és bevonszolták a csarnokba. Néhány pillanattal később minden teketória nélkül a padlóra dobták két oszlop közt a csarnok északi végében. Mara ott lapult már; egy percre rá két újabb rohamosztagos érkezett, Hannal. Négy katona lőállásba helyezkedett az oszlopok fedezékében, s lövöldözni kezdett. Luke nagy kínkeservesen féltérdre emelkedett, és körülnézett. Odakint Artu, ez a szánalmasan apró, hordóforma alak küszködött a pusztító lézertűzben: feléjük haladt, amilyen gyorsan mihaszna görgői engedték. – Ha nem csalódom, gáz van – súgta Luke fülébe a koréliai. Kutyaszorítóba kerültünk, akárcsak Landóék. – Még semmi nem dőlt el – válaszolta a fiatal Jedi. – Maradj mellettem! Figyelemelterelésben jó vagy? – Mi az, hogy jó? Nagyszerű! – vigyorgott Han, s Luke legnagyobb meglepetésére előhúzta kezeit a háta mögül. A bilincs lazán lógott a bal csuklóján. Trükkös zár – közölte, azután egy fémdarabot kotort elő valahonnét, s munkába vette barátja bilincsét is. – Remélem, hogy ez a vacak nem… ó, parancsolj! Luke csuklóján hirtelen alábbhagyott a nyomás: a bilincs kinyílt, majd a földre hullott.

Akkor hát indulhat a figyelemelterelés? – tudakolta Han s úgy markolta láncait, mint valami fegyvert. – Várj még egy pillanatig! – intette Luke, és felpillantott. A légirobogók zöme is a kupola alatt keresett menedéket: hatalmas, fura, vihar elől rejtőzködő madarak módján köröztek a kőfalak határolta térben, alkalmanként rövid sorozatokat lőttek fedélzeti lézergéppuskáikból. Szemközt, alig valamivel a tűzvonal felett megjelent a csapatszállító Chariot roppant tömege: tempósan ereszkedett. És ha leszáll… Valaki megragadta Luke karját, hosszú körmök mélyedtek a bőrébe. – Ha kitaláltál valamit, csináld! – sziszegte dühösen Mara. – Ha a Chariot leszáll, a rohamosztagosok beássák magukat! – Tudom – bólintott Luke. – Épp erre számítottam. A Chariot zökkenő nélkül ért talajt a csarnok előtt: a támadóknak immár végképp nem volt kire lőniük. Az ablakpárkány alatt lapuló Aves hevesen szitkozódott. – Lám, ennyit ér az a híres Jedi! – acsargott. – Vannak még ehhez foghatóan remek ötleteid, Calrissian? Lando nagyot nyelt. – Csak adjunk még neki egy kis… Nem fejezhette be. A csarnokból érkező egyik lézersugár gellert kapott az ablakkereten, nyomban ezután izzó fájdalom hasított Lando felsőkarjába. A becsapódás ereje hátralökte; a második lövés az egész keretet szétzúzta, s a faszilánkok, kődarabok repeszek gyanánt vágódtak Lando mellébe, két karjába. A padlóra zuhant – ez az ütés önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy csillagokat lásson. Hunyorgott, fogát csikorgatta tehetetlen fájdalmában, s mikor felnézett… Mikor felnézett, Aves hajolt fölé. Lando a csempész szemébe nézett. "Ezt nem felejtem el" – mondta Aves, alig néhány perccel korábban, s arckifejezése most arra engedett következtetni, nem fog már sokáig rágódni sérelmén… – Luke tudja, mit csinál – suttogta Lando a fájdalomtól kábán. – Tudja. Ő pedig azt tudta, hogy Aves ügyet sem vet rá. S ha magába nézett, nem is hibáztatta ezért. Lando Calrissian, a hivatásos szerencsejátékos, megint kockáztatott. És veszített. S ebben a játszmában – megszámlálhatatlanul sok játszmája közül a legutolsóban – elérkezett az elszámolás ideje. A Chariot zökkenő nélkül ért talajt a csarnok előtt, mire Luke talpra állt. Elérkezett az idő, – Oké, Han mormolta. – Gyerünk! Han biccentett, azután felugrott, és a körülöltük csoportosuló négy rohamosztagosra vetette magát. Üvöltve forgatta meg feje felett láncait, és a legközelebbi őr fejére csapott vele, majd egy másik katona nyakába vetette, és hátrálni kezdett az oszlopoktól. A talpon maradt két rohamosztagos azonnal kapcsolt: ugrottak, megragadták Hant, aki magával rántotta őket – mindannyian elterültek a földön. Luke-ra néhány pillanatig egy lélek sem ügyelt. Felállt, kihajolt az oszlopok közül. Artu még mindig a senki földjének számító téren át igyekezett a csarnok felé, hogy fedezékbe húzódjon, mielőtt eltalálja egy kóbor lézersugár. Mentegetődző hangsúllyal csivitelt ahogy megpillantotta Luke-ot.

– Most, Artu! – kiáltotta a fiatal Jedi, s kinyújtotta kezét, majd a csarnok déli vége felé tekintett. A kőoszlopok és az imént landolt Chariot között a rohamosztagosok már beásták magukat. Ha terve nem sikerül, Lando és társai csúnya véget érnek, ahogy Han jósolta. Luke a fogát csikorgatta; csak abban reménykedhetett, hogy ellentámadását még időben kezdi. Ismét Artu felé fordult… …a fénykard pedig ezüstös villanással, tökéletes pontossággal érkezett kinyújtott kezébe. Háta mögött az őrök legyűrték a koréliait, s kezdték összeszedni magukat. Han kábán térdelt kettejük közt. Luke egyetlen vágással intézte el a két birodalmit: zölden ragyogó pengéje ellenállás nélkül hatolt át a fényes páncélokon. – Maradjatok mögöttem! – utasította Hant és Marát, aztán visszalépett az oszlopok közé. Figyelmét most azokra a katonákra összpontosította, akik a csarnok déli végében csoportosultak. Azok hirtelen észrevették, új ellenfelük van idebent: néhányan máris Luke-ra emelték sugárvetőjüket, hogy leterítsék. Ha kezét az Erő vezérli, a fiatal Jedi sokáig képes lett volna kardjával hárítani a lövéseket. Marának azonban igaza volt az ysalamirik kisugárzása itt, az erdőtől jókora távolságban is halott, s az Erő egyre szunnyadt. Luke-nak persze esze ágában sem volt felvenni a harcot a rohamosztagosokkal. Hátai fordított a ráirányított fegyvereknek a felfele csapott a fénykarddal… …melynek lézerpengeje kettészelte az egyik oszlopot. Hatalmas roppanás hallatszott; a hirtelen elszabaduló feszültség az egész alkotmányt megremegtette. Luke második csapásával egy újabb oszlopot vágott át, és… És a csatazajt egykettőre elnyomta a kövön súrlódó kő vérfagylaló csikorgása. A két átvágott oszlop kezdett megrogyni. Luke megperdült a sarkán. A szeme sarkából látta, hogy Han és Mara követi. A rohamosztagosok döbbenetét elrejtette sisakjuk, némák maradtak, az őrnagy képére ráfagyó rémült grimasz azonban minden szónál ékesebben beszélt. Fejük felett fenyegető recsegés ropogás kezdődött; Luke összeszorította fogát, és a déli oldal oszlopai felé hajította kardját. A lézerpenge egyet átvágott, egy másikba csak bele hasított, de… Dübörögve mégis leomlott az egész. Luke, aki az oszlopsor mellett, a kupolacsarnok szélén állt, társaival együtt épp csak hogy megúszta. Nem úgy, mint a középütt csoportosuló birodalmiak.

HARMINCADIK FEJEZET Karrde ahhoz a kőhalomhoz sétált, melyből a Chariot csapatszállító szétroncsolt orrésze meredezett elő Alig tudott hinni a szemének; kissé szédült. – És mindez egyetlen ember műve! – mormolta. – Nos, ami azt illeti, mi is besegítettünk egy kicsit emlékeztette Aves. A szavaiban lappangó pökhendiséget azonban elnyomta a belőlük kicsendülő tisztelet. – Ráadásul az Erő támogatása nélkül! – folytatta Karrde. Érezte, hogy Aves feszengve vállal von. – Ezt Mara mondta. Elképzelhető, hogy Skywalker hazudott neki – Ez valószínűtlen… – Karrde mozgást vett észre a tér egyik sarkában: Solo és Skywalker cipelte ott a láthatóan elgyengült Lando Calrissiant az egyik zsákmányolt légpárnás jármű felé. – Calrissian megsebesült? Aves mordult egyet. – Kis híján én is belelőttem – ismerte el. – Azt hittem, elárult bennünket. Nem szerettem volna, ha megússza.

– Talán jobb is, hogy nem bántottad… – Karrde az eget fürkészte, s azon töprengett, vajon mennyi idő alán szerez tudomást a birodalmi flotta az itt történtekről. Aves követte tekintetét. – Még elkaphatjuk a másik két Chariolot, mielőtt jelentési küldenek – mondta. A főhadiszállásukon hagyottaknak nem volt alkalmuk üzenni: elintéztük őket. Karrde a fejét ingatta. Rengeteg a tennivalója, mégis elhatalmasodott rajta a szomorúság. Csak most ébredt rá, hogy megkedvelte ezt a bolygót: bázisát, az erdőt, Myrkrt mindenestől. S most nincs más választása, el kell hagynia. – Nem – mondta Avesnek. – Nem titkolhatjuk el az ügyben játszott szerepünket. Thrawn átlátna a szitán. – Alighanem igazad van – bólintott Aves, s az ő hangjában is elkeseredés bujkált. Értette ő, hogyne értette volna. – Úgy gondolod, ideje visszatérnem, és elindítanom az evakuácíót? – Igen. És vidd magaddal Marát is. Ne hagyd élni, halmozd el melóval! És még véletlenül se engedd a Millenium Falcon vagy Skywalker X-szárnyúja közelébe! Érezte, hogy Aves nagy szemeket mereszt rá. Ám ha csodálkozott is, szólni csak ennyit szólt: – Oké. Viszlát később… – És elsietett. A Calrissiant szállító légpárnás már felemelkedett, elindult oda, ahol a Falcont készítették elő a startra. Solo és Skywalker egy másik géphez igyekezett. Karrde némi habozás után elébük vágott. Egyidőben érkeztek a járműhöz, s egy ideig némán bámulták egymást a motorháztető felett. – Karrde – mondta végül Solo –, eggyel jövök neked. A csempész bólintott. – Még mindig hajlandó vagy lenyúlni nekem az Etherwayt? – Megígértem, hát meg is teszem – biztosította Han. – Hová kéred? – Hagyd csak az Abregadón: küldök majd érte valakit – mondta Karrde, azután Skywalkerhez fordult. – Érdekes trükkhöz folyamodtál – jegyezte meg, s fejével a maradványok felé intett. – Újszerű megoldás volt, hogy mást ne mondjak. Skywalker vállat vont. – De eredményes – mosolygott. – Valóban – biccentett Karrde. – És mellékesen megmentette jó pár emberem életét. Skywalker egyenesen a szemébe nézett. – Ez vajon azt jelenti, hogy elhatároztad magad végre? Karrde halványan elmosolyodott maga is. – Úgy rémlik, nincs többé választásom. – Ismét Solóra nézett. – Gondolom, most rögtön továbbindultok… – Amint előkészítettük vontatásra Luke X-szárnyúját – bólintott a koréliai, – Lando jól van, de szakorvosi ellátásra lesz szüksége; a Falconon csak elsősegélyt kaphat. – Járhatott volna rosszabbul is – jegyezte meg Karrde. – Akárcsak mi, valamennyien. Solo egyetértő pillantást vetett rá. – Tényleg, lehetett volna sokkal rosszabb – mondta keményen. – Az egész – emlékeztette Karrde. Elvégre nyomban átadhatta volna a birodalmiaknak mindhármukat S ezt tudta Solo is. – Na egen – mormolta. – Hát… viszlát! Karrde nézte őket, ahogy beszálltak a gépbe. – Még valamit… – mondta, miközben becsatolták magukat. – El kell tűnnünk innét, mielőtt a birodalmiak rájönnek, mi történt. Gyorsan kell cselekednünk, és rengeteg járműre, sok raktérre lesz szükségünk. Nincs véletlenül kéznél pár leselejtezett teher- vagy hadihajótok, amit megkaphatnék? Solo fura, féloldalas pillantást vetett rá. – Az Új Köztársaság ellátásához sincs elegendő hajónk – mondta. – Ezt, ha nem csalódom, már említettem. – Kölcsönhajóval is beérnénk – mormolta Karrde. – Egy lelakott kalamári csillagcirkáló épp megtenné. – Meghiszem azt – mondta nem minden malícia nélkül Solo. – Majd meglátom, mit tehetek.

Lassan lecsukódott a kabintető, kattant a zár. Karrde hátralépett, a gép pedig a repulzorturbinák zümmögésétől kísérve a levegőbe emelkedett. Betájolta magát, aztán elsüvített az erdő felé. Karrde utánabámult. Azon töprengett, vajon idejében hozakodott-e elő kérésével. Alighanem igen. Solo az a fajta ember, aki – kényes lévén becsületére – többnyire a szavának áll. Olyan tulajdonság ez, melyet vuki barátjától sajátított el az együtt töltött esztendők során… Ha talál nélkülözhető csillagcirkálót, bizonyára elküldi majd. Ha pedig megjön a hajó, elég könnyű lesz ellopni azoktól, akiket az őrizetével bíz meg. Egy ilyen ajándék talán csillapítja Thrawn főadmirális haragját. Talán megbocsátja neki, amit ma tett ellene… Talán nem. Karrde visszanézett a kupolacsarnok romjaira, és megborzongott. Nem, ezen már egy hadihajó sem segíthet. Thrawn túl sokat veszített itt, nem fogja a történteket a hadiszerencse forgandóságának számlájára írni, A nyomába ered… és a vérét akarja majd. És ekkor, életében talán első ízben, Karrdét igazi félelem borzongatta meg. A légpárnás gép eltűnt a messzeségben, a lombsátor felett. Karrde visszafordult, vágyódó búcsúpillantást vetett Hyllyard Cityre. Érezte, hogy – ilyen vagy olyan okból – sosem láthatja többé. Luke a Falcon egyik heverőjére fektette Landót, Karrde néhány embere eközben vontatókábelt erősített az X-szárnyúra odakint. Solo hajójának egészségügyi csomagja meglehetősen szegényesnek bizonyult, de a sérülés megtisztításával és bekötözésével azért boldogultak. A tökéletes gyógyuláshoz bakta-tartály kellett volna, ám Lando közérzete máris javult valamelyest. Luke mellette hagyta Artut és Thripiót (bár Calrissian tiltakozott, mondván, erre semmi szükség, s különben is torkig van a protokollrobottal), majd, ahogy a hajó felszállt, visszatért a pilótafülkébe, – A vontatókábellel minden oké? – érdeklődött a másodpilóta ülésébe rogyva. – Eddig igen – mondta Han. Előrehajolt és körülnézett, mikor a Falcon maga mögött hagyta az erdőt. – A súlytöbbletei bírjuk, az biztos. Minden rendben lesz. – Akkor jó. Társaságra számítasz? – Az ember sose tudhatja… – Han ismét a látóhatárt nézte, aztán hátradőlt, és bekapcsolta a repulzorokat. – Karrde szerint pár Chariot és légirobogó még szabadon kószál. A birodalmiak némelyike nyilván szívesebben ront nekünk és pusztul el, mint hogy visszatérjen jelentéstételre a főadmirálishoz. Luke a koréliaira meredt – Főadmirális? – visszhangozta. Han elhúzta a száját. – Az. Állítólag ő a Birodalom rangidőse. Luke hátgerincén borzongás kúszott végig, – Azt hittem, elkaptunk és leültettünk minden főadmirálist. – Akárcsak én. De egyről, úgy látszik, megfeledkeztünk. Ekkor, Han utolsó szavának elhangzásával egyidőben, Luke-ot a tisztánlátás és az erő szinte tapintható hulláma érte el. Akárha mély álomból ébredt volna, vagy mintha egy sötét szobából bukkant volna a napfényre; mintha ismét érteni kezdte volna az univerzumot. Ismét vele volt az Erő. Mély lélegzetet vett, tekintete a műszerfalra, a magasságmérőre vándorolt. Tizenkét kilométer. Karrdénak igaza volt: azok az ysalamirik nagy tömegben csakugyan jókora távolságig képesek hatni rá. – A nevét, gondolom, nem tudjuk – mormolta.

– Karrde nem árulta el – mondta homlokráncolva Solo. – De ha érzi, hogy megkaphatja azt a hajót, talán sikerül kiszednem belőle. Egyébként jól vagy? – Remekül – biztosította Luke. – Mintha… mintha újra látóvá váltam volna, látóvá hosszas vakság után. Han alig hallhatóan felhorkant. – Egen, ezt az érzést ismerem – mondta szárazon. – Meghiszem azt… – Luke rápillantott. – Korábban nem volt alkalmam mondani, de… kösz, hogy visszajöttél értem. Han legyintett. – Ingyen megszámítom. De ami azt illeti, és eddig nekem se volt alkalmam szólni, úgy festesz, mint aki bimbózni kezdett. – Ezzel álcáztam magam. – mosolygott Luke, megérintve zsibbadt képét. – Mara szerint pár órán belül elmúlik, – Aha, Mara… – mondta Han. – Elég jól elboldogultatok kettesben odalent, he? Luke elhúzta a száját. – Ne vezessen félre a látszat! – intette a koréliait. – Akadt kél közös ellenségünk: előbb az erdő, aztán a birodalmiak. – Érezte, hogy Han a következő kérdést fogalmazza, s úgy döntött, megtakarítja neki a fáradtságot. – Meg akar ölni – mondta. – Sejted legalább, hogy miért? Luke már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, azután – ő lepődött meg a legjobban – nem szólt semmit. Nem volt rá különösebb oka, hogy eltitkolja Han előtt mindazt, amit Mara múltjáról tudott – legalábbis így érezte. Mégis, az volt a benyomása, helyesebb most hallgatnia. – Személyes ügy – fejezte be sután. Han féloldalas pillantást vetett rá. – Személyes ügy? Mennyiben személyes ügy az ilyen? – Mara nem fejvadász – világosította fel Luke. – Inkább… Szóval személyes ügy. Han még bámult egy darabig, aztán visszafordult műszereihez. – Aha! – somolygott. A Falcon időközben elhagyta az atmoszférát, s a mélyűr felé tartott. Luke lepillantott, és megállapította, hogy innét határozottan szép az erdőség. – Tudod-e, hogy fogalmam sincs, miféle bolygó ez? – kérdezte a koréliait. – Myrkrnek hívják – mondta Han. – De én is csak ma reggel óta tudom. Azt hiszem, Karrde már a csata előtt eldöntötte, hogy elhagyja. Mikor Lando először járt itt, még nagy volt körülötte a sumákolás. Néhány perccel később felvillant a fény a műszerfalon: a Falcon elég messzire jutott a Myrkr gravitációs terétől, üzembe helyezheti hiperhajtóművét. – Rendben – biccentett Han. – A célt már betápláltam; gyerünk innét! – Megragadta a karokat, és hátrahúzta őket; a csillagok vakító sávokká váltak, ahogy a hajó meglódult. – Hová tartunk? – tudakolta Luke, miután a sávok beleolvadtak a hipertér ismerős, derengő közegébe. – A Coruscantra? – Teszünk egy kis kitérőt előbb – mondta Han. – Ellátogatunk a Sluis Van-i állomásra, hogy ellássák Landót, és helyrepofozzák az X-szárnyúdat. Luke féloldalas pillantást vetett a koréliaira. – És hogy keríts egy hajót Karrde számára, igaz? – Esetleg – mormolta Han kitérőleg. – Tudod, Ackbar jó néhány leselejtezett hajója teljesít szolgálatot a Sluis-szektorban. Miért ne vehetnénk kölcsön egyet pár napra? – Tényleg, miért is ne? – Luke nagyot sóhajtott. Ráébredt, nagyon is élvezi az átmeneti semmittevést. – A Coruscanton majd csak meglesznek egy ideig nélkülünk is. – Remélem… – Han minden átmenet nélkül elkomorodott. – Valami készül ott. Történni fog valami – ha ugyan máris meg nem történt. – Láthatólag balsejtelmek gyötörték. – Ha így áll a dolog, nem is kéne megállnunk Sluis Vannál – mondta Luke, s megborzongott. – Landónak vannak ugyan fájdalmai, de komoly baja nincs. Han a fejét rázta. – Nem. Szeretném, ha mihamarabb tisztességesen ellátnák. És neked sem árt egy kis kikapcsolódás, kölyök… – fűzte hozzá Luke-ra

sandítva. – Ha egyszer visszaérünk a Coruscantra, már aligha lesz nyugalmunk. Élvezd hát ki a Sluis Van-i vakációt! Jó ideig nem lesz része hasonlóban egyikünknek sem. A mélyűr sötétjében, alig háromezred fényévnyire a Sluis Van-i hajógyártól csatára készült a birodalmi hajóhad. – A Judicator az imént adott helyzetjelentést, kapitány! – közölte a kommunikációs tiszt Pellaeonnal. – Harckészültségben vannak, a parancsokat várják. – Üzenet Brandei kapitánynak: a parancs változatlan – mondta Pellaeon. A fő kilátóablak előtt állt, a Chimera körül gyülekező gépeket nézte: még a legközelebbiből is csak néhány hunyorgó fénypont látszott. Tekintélyes erőt képviseltek, méltót a régi szép idők dicsőségéhez: öt csillagromboló, tizenkét Strike-osztályú cirkáló sorakozott fel huszonkét régi, Carrack-osztályú könnyűcirkáló kíséretében; a hangárokban harminc rajra való TIE vadász várakozott. S e hatalmas tűzerővel rendelkező flotilla élén – mint valami ostoba tréfa – egy viharvert A-osztályú teherhajó haladt. Az egész akció sikerének kulcsa. – Helyzetjelentést kérek! – szólalt meg Pellaeon háta mögött Thrawn. A kapitány a főadmirális felé fordult. – Valamennyi hajó felsorakozott, uram – jelentette. – A teherhajóra szerelt álcázópajzsot beállítottuk és ellenőriztük; az összes TIE vadászt feltankoltuk, a személyzet elfoglalta helyét. Azt hiszem, készen állunk. Thrawn bólintott, tekintetével az odakint vonuló fényeket kísérte. – Kiváló – mormolta. – És mi hír Myrkrről? A kérdés készületlenül érte Pellaeont – napok óta eszébe sem jutott a bolygó. – Nem tudom, admirális – ismerte be, s Thrawn válla felett a kommunikációs tisztre sandított. – Hadnagy! Mikor jelentkezett utoljára a Myrkrre küldött expedíciós hadtest? A hadnagy máris lehívta az adatokat. – Kaptunk egy rutinszerű jelentést, uram… – mondta. – Pontosan… tizennégy órával és tíz perccel ezelőtt. Thrawn odafordult. – Tizennégy órája? – ismételte halk, vésztjósló hangon. – Azt az utasítást kapták, hogy tizenkét óránként jelentkezzenek! – Igenis, admirális! – A kommunikációs tiszt kissé idegesnek látszott. – Nyugtázták is az utasítást: itt a nyoma. Bizonyára… – Elhallgatott, tanácstalanul nézett Pellaeonra. Bizonyára elfelejtettek jelentkezni… – ez volt Pellaeon első gondolata. De maga sem hitt ebben komolyan. A rohamosztagosok semmiről sem feledkeznek meg. Soha. – Talán az adójukkal van gond – vetette fel tétován. Thrawn néhány szívdobbanásnyi ideig csak állt, hallgatott. – Nem – mondta végül. Elkapták őket. Skywalker ott volt. Pellaeon tétovázott, a fejét rázta. – Ezt nem hinném, uram – mondta. – Skywalker nem intézhetett el mindenkit. Az ysalamirik miatt cserbenhagyta a Jedi-erő… Thrawn rávillantotta izzó szemét. – Egyetértek – szólt hűvösen, – Nyilvánvalóan segítséget kapott. Pellaeon nem kis erőfeszítéssel viszonozta pillantását. – Karrde? – Ki mástól? Csak ő segíthetett – jelentette ki Thrawn. – Ennyit ér az ő gyakorta hangoztatott semlegessége. Pellaeon a taktikai kijelzőre pillantott, – Talán odaküldhetnénk egy újabb csoportot, hogy megtudjuk, mi történt. Egy csapásmérő cirkálót igazán elnélkülözhetünk, talán még a Stormhawkot is. Thrawn mély lélegzetet vett, s lassan fújta ki a levegőt. – Nem – rázta fejét. Ismét nyugodt volt a hangja. – A Sluis Van-akció minden mással szemben

elsőbbséget élvez – s nem egyszer vesztek el ütközetek egyetlen hajó távolléte miatt. Az áruló Karrde ügyében később intézkedünk… – A kommunikációs tisztre nézett. – Üzenet a teherhajónak: álcázópajzsot bekapcsolni! – Igenis, uram. Pellaeon megint kibámult az ablakon, A Chimera reflektorainak fényében fürdő teherhajó teljességgel ártalmatlannak látszott. – Álcázópajzs bekapcsolva, admirális! – jelentette a hadnagy. Thrawn biccentett, – Előre! – Igenis, uram! – A teherhajó nehézkesen ellavírozott a csillagrombolótól, és a Sluis Van rendszer távoli napja felé fordította orrát, majd átlépett a hipertérbe. – Időjelzést! – parancsolta a főadmirális, – Megvan – nyugtázta a tisztek egyike. Thrawn Pellaeonra nézett – Készen áll a zászlóshajóm, kapitány? – tette fel a merőben formális kérdést, – A Chimera várja az utasításait, admirális! – felelt Pellaeon, nem kevésbé szertartásosan. – Nagyszerű. Pontosan hal óra és negyven perc múlva követjük a teherhajót. Még egy helyzetjelentést kérek valamennyi egységtől. Emlékeztesse őket arra, hogy feladatuk a rendszer védelmi kapacitásának lekötésében merül ki. Semmiféle hősködésre, kockázatvállalásra nem tartok igényt. Értesse meg velük, kapitány! Hajókért jöttünk; egyet sem akarok elveszíteni. – Értettem, uram. – Pellaeon készült, hogy visszatérjen posztjára. – Még valamit, kapitány! – Igenis, admirális…? Thrawn halványai elmosolyodott. – Arra is hívja fel a figyelmüket – fűzte hozzá csendesen –, hogy az út, melyen most elindulunk, a lázadás végleges leveréséhez vezet.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Afyon kapitány, a Larkhess bázisfregatt parancsnoka alig leplezett ellenszenvvel ingatta fejét, pilótaülése ölén elterpeszkedve meredt Wedge-re. – Maguk X-szárnyú nagymenők… – dünnyögte. – Maguk aztán belemarkoltak a jóba! Wedge vállat vont: már rég eldöntötte, hogy nem sértődik meg. Nem volt épp könnyű, de az elmúlt napok során jól begyakorolta. Afyon jókora teherrel a vállán hagyta maga mögött a Coruscantot, s nem átallotta ezt újra és újra felemlegetni. Ahogy szemügyre vette a Sluis Van-i orbitális dokk körül nyüzsgő járműveket, Wedge hajlott rá, hogy megértse ingerültségét. – El ne felejtse, hogy mi is itt rostokolunk, akárcsak maga! – közölte. A kapitány felhorkant. – Na egen. Nagy dolog. Pár napig lógnak a hajóm fedélzetén, aztán cikáznak körülöttem két órát, mint a veszett darazsak, én meg a teherjárgányokat kerülgetem közben, hogy elérjem valahogy a dokkot, amit szemétbegyűjtők számára terveztek. Maguk pedig itt üdülnek megint. És még állítják, hogy megdolgoznak a bérükért! Wedge összeszorította ajkát, de valamivel agresszívebben kevergette teáját. Nem jó ómen visszabeszélni egy magasabb rangú tisztnek – még akkor sem, ha történetesen kiöregedőfélben van már az illető. A Zsivány-kötelék parancsnokává történt kinevezése óta első ízben bánta meg, hogy elutasított minden más előléptetést: a magasabb rang lehetővé tenné, hogy feleseljen egy kicsit.

Felemelte a csészét, vigyázva kortyolt egyet, s kibámult a kilátóablakon. Arra gondolt, hogy mégsem volt olyan rossz ötlet megmaradni vadászpilótának. Ha tovább lép, mostanra alighanem ugyanoda jut, ahová Afyon: egy kilencszázhúsz személyre tervezett hajót irányít tizenötödmagával, teherárut szállít egy harci géppel. Ráadásul tűrnie kéne, hogy valami nagyeszű X-szárnyú pilóta a teáját kortyolgatva minduntalan kioktassa, mi a feladata. Igyekezett elrejteni mosolyát. Igen, Afyon helyében alighanem rég vöröset látna ő is. Meglehet, helyesebb volna vitába bocsátkoznia a kapitánnyal, hogy az levezethesse fölös energiáit. Egy órán belül – már amennyiben a sluisi forgalomirányítóknak hinni lehet – folytathatják útjukat a Bpfasshra. Nem ártana, ha a kapitány addigra lehiggadna valamelyest, legalább annyira, hogy biztonsággal irányítsa a ha jót. Wedge megint kortyolt teájából, kifelé bámult. Néhány átalakított utasszállító már távolodóban volt, négy koréliai korvett kísérte őket. Mögöttük, a pozíciójelző bóják fényében épp csak kivehetően egy, a háborús időkből jól ismert, bogárforma szállítóegység suhant, néhány B-szárnyú vadásztól közrefogva. Oldalról pedig, a Larkhess beállási vektorával párhuzamosan, egy viharvert A-osztályú teherhajó igyekezett a dokkok felé. Minden kíséret nélkül. Wedge nézte a közeledő járművet. Ajkáról lehervadt a mosoly, ösztönei veszedelmet jeleztek. Elfordult az ülésben, átnyúlt a műszerfalra, és üzembe helyezte a letapogatót. Az eredményt elég megnyugtatónak találta. Ősrégi típus, alighanem a maga idejében eredetinek számító koréliai Akció IV licensze. Belső felszereltségéből ítélve tulajdonosa egész életében becsületesen dolgozott – esetleg egy ideig feltűnő sikertelenséggel kalózkodott. A raktér teljesen üresnek bizonyult, a Larkhess szenzorjai fegyvereket egyáltalán nem találtak rajta. Egy teljesen üres teherhajó. Wedge eltöprengett, mikor találkozott utoljára teljesen üres teherhajóval… – Valami gond van? Wedge a kapitányra pillantott, s elégedetten állapította meg, hogy Afyon haragját mintha elfújták volna; a tiszt most higgadtnak, harcra késznek látszott. Talán elhamarkodottan ítélkeztem felette – villant át a pilóta agyán a gondolat. Talán mégsem fogatlan oroszlán még… – Nem tetszik nekem az a teherhajó – mondta. A műszerpultra helyezte csészéjét, kommunikációs csatornát nyitott. – Úgy érzem, valami nincs rendjén körülötte. A kapitány kinézett, azután átfutotta a szenzorok továbbította adatokat. – Nem látok semmi különöset – mondta. Én sem – ismerte el Wedge – Mégis, valami… ó, a nyavalyába! – Mi a baj? – Az irányítás nem ad csatornát – közölte Wedge, és kikapcsolt. – A vonalak így is túlterheltek, azt mondják. – Hadd próbáljam én! – Afyon saját konzolja felé fordult. A teherhajó módosította pályáját: ezt az óvatos, lassú manővert csak fokozott terhelés indokolhatta volna. Csakhogy az adatok tanúsága szerint a raktér üres… – Tessék! – A kapitány elégedetten hunyorított a pilótára. – Rákapcsolódtam a nyilvántartójukra. Olyan apró trükk ez, amit egy X szárnyúban elsajátítani lehetetlen. Lássuk hát…! A teherhajó neve Nartissteu, Nellac Kramból jön. Kalózok támadták meg, főhajtóműve megsérült a harcban. Ki kellett dobnia a rakományát. Kisebb javításokat szeretnének elvégezni itt; a sluisi ellenőrzés átengedi őket. – És ez megy mindenütt… – ráncolta homlokát Wedge. – Pedig azt hittem, a mi akciónk elsőbbséget élvez.

Afyon vállat vont. – Elméletben. Gyakorlatban azonban… nos, a sluisiakat elég könnyű rávenni a szabályok módosítására. Érzéssel kell megfogalmazni a kérést, ez minden. Wedge elégedetlenül bólintott. Valószínűen hangzik, ezt el kellett ismernie. Egy sérült, üres hajó persze nagyjából úgy manőverez, mint egy megrakott ép. Márpedig a teherhajó üres – a Larkhess szenzorai legalábbis ezt mutatják. A balsejtelmek mégis vele maradtak. Hirtelen előkapta övéből adó-vevőjét. – Zsivány fiúk, itt Zsivány vezér! – kiáltotta. – Mindenki a gépéhez! Bevárta a visszajelzéseket, s felnézett. A kapitány merőn bámult rá. – Még mindig úgy gondolja, baj van? – kérdezte halkan. Wedge grimaszt vágott, újabb pillantást vetett a teherhajóra. – Nem is tudom. A készenlét semmiképp nem árt. Legalább nem üldögélnek és teáznak egész álló nap a pilótáim! – Felpattant, s futólépésben elhagyta a hidat. A Zsivány-kötelék tizenegy tagja a gépek mellett volt már, mire a Larkhess dokkjába ért. Három perccel később felszálltak valamennyien. A teherhajó nemigen távolodott időközben – ezt Wedge azonnal nyugtázta, ahogy kikerültek a Larkhess törzsének árnyékából, s laza járőralakzatba fejlődtek. Furcsamód mintha oldalirányban sodródott volna, két, alig néhány kilométernyire ülő kalamári csillagcirkáló felé. – Térközt növelni – utasította embereit Wedge, s közelítőpályára állt. – Sodródjunk oda, és nézzük meg magunknak ezt a vackot! A pilóták nyugtázták a parancsot. Wedge navigációs komputerének kiírásait tanulmányozta, növelte sebességét, majd ismét felpillantott… S a másodperc egy tört része alatt elszabadult a pokol. A teherhajó felrobbant. Egészen váratlanul történt a dolog, a szenzorok nem jeleztek, látszani sem látszott semmi. A jármű egyszerűen darabjaira hullt. Wedge reflexszerűen bekapcsolta rádióját. – Vészhelyzet! – kiáltotta. – Robbanás a V-475-ös orbitális dokk körzetében! Mentőegységet a helyszínre! Ahogy a raktér darabjai szanaszét repültek, egy pillanatra az ürességbe bámult. Még fel sem foghatta, hogy valami különös sajátság folytán belát a pusztuló hajóba, tovább azonban nem, amikor… Amikor a raktér megszűnt üresnek lenni Az egyik X-szárnyú pilótája felszisszent. Volt valami odabent, maradéktalanul kitöltve azt a teret, melyben a Larkhess szenzorai csak ürességet jeleztek. S ez a valami most szerteszét spriccelt, akárha darazsak rajzanának ki megbolygatott fészkükből. Másodpercek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy TIE vadászok tucatjairól van szó. – Húzzatok bele! – ordította pilótáinak Wedge. Meredeken felrántotta Xszárnyúját, kitért a halálthozó raj útjából. – Fordulni, újrarendeződni! Szárnyakat támadópozícióba! És ahogy néhány bukfenccel, csavarral irányt változtattak, hogy harcba szálljanak, eszébe ötlött: Afyon kapitány tévedett. A Zsivány-kötelék mégiscsak megszolgálja a bérét ezen a napon. Megkezdődött a Sluis Van-i csata. Már maguk mögött hagyták a sluisiak külső védelmi rendszerét, elvitatkozgattak a magukat központi irányításnak nevező tehetetlen bürokratákkal; Han már a rendelkezésére bocsátott pálya adatait számolgatta, mikor elérte őket a vészjelzés. – Luke! – kiáltott hátra a koréliai, – Felrobbant odabent valami hajó! Utánanézünk a dolognak! – A dokktérképet böngészte, hogy meglelje a V-475-öst, aztán elfordította gépét, s új vektorra állt…

Azután megrázkódott a pilótaülésben: a Falcont hátulról keményen megtaszította egy sugárcsapás. Solo gyorsított, lebukott a hajóval – a második lézernyaláb már a pilótafülke mellett cikázott el. A hajtómű dübörgése sem nyomhatta el Luke meglepett kiáltását; a harmadik lövés után végre alkalma volt szemügyre venni a tatmonitorok kínálta képet, s felfogni, mi történik. Kívánta, bár sose kellett volna megtudnia. Hátulról egy birodalmi csillagromboló közeledett, ütegei máris harcban álltak a Sluis Vant védelmező külső állomások egyikével. Han némán átkozódott, s még nagyobb teljesítményre sarkallta a hajót. Luke nagy nehezen mellé kapaszkodott – a fokozott gyorsulással nem boldogultak a gravitációs kiegyenlítők –, s lerogyott a másodpilóta ülésébe. – Mi folyik itt? – tudakolta. – Belesétáltunk egy birodalmi támadásba – mormolta Han a kiírásokat böngészve. – Egy csillagromboló a hátunkban, egy baloldalt. Úgy tűnik, kisebb hajók kísérik őket… – Lezárják a rendszert – állapította meg Luke jeges nyugalommal. Nemigen emlékeztetett most arra az ijedt kölyökre, akit Han két csillagromboló intenzív tüzében menekített el a Tatuinról, oly sok évvel korábban. – Legalább öt csillagromboló és húsz kisebb hajó támad. Han felhorkant. – Legalább nyilvánvaló már, miért támadtak Bpfassh-ra és a környező rendszerekre. Ide akarták csalni a hajóinkat, hogy aztán rájuk csaphassanak. Alig fejezte be, mikor a vészcsatornán ismét megszólalt valaki: – Vészriadó! Birodalmi vadászgépek a dokkok körzetében! Minden hajónak: harckészültség! Luke megdermedt. – Mintha Wedge lenne az! – mondta, s adásra kapcsolt. – Wedge, te vagy az? – Luke? – ámuldozott Zsivány vezér. – Bajban vagyunk! Legalább negyven TIE vadász támad, és jön vagy ötven tompa orrú, tömzsi járgány is, amikhez hasonlót sem láttam soha… Elnémult; a hangszóróból az X-szárnyú fékezőrakétáinak sivítása hallatszott. – Remélem, hoztál magaddal néhány századot! Nehéz menetnek ígérkezik… Luke Solóra pillantott, – Ketten vagyunk Hannái, a Falconon. De azért megyünk! – Siessetek! Luke kikapcsolta a rádiót. – Be tudok jutni valahogy a gépembe? – kérdezte a koréliait. Han a fejét rázta. – Amilyen gyorsan kellene, semmiképp. – Itt kell hagynunk; nélküle megyünk beljebb. Luke bólintott, feltápászkodott. – Becsatolom Landol és a robotokat – mondta –, aztán tüzelőállasba vonulok. – A felsőhöz menj! – kiáltott utána Han. A felső pajzsok erősebbek, Luke ott nagyobb biztonságban lehet. Már amennyiben biztonságban lehet bárki negyven TIE vadász és ötven tömpe orrú micsoda támadása közepébe… Homlokát ráncolta: különös dolog jutott eszébe. No nem. Semmiképp nem lehetnek Lando hiányzó vakondbányászai. Még egy főadmirális sem lehet olyan bolond, hogy ilyeneket küldjön csatába… Energiát koncentrált az elülső pajzsokra, mély lélegzetet vett, és belevágott. – Valamennyi egységnek: támadás! – adta ki az utasítást Pellaeon. – Harcérintkezés. Pozíciót tartani! Nyugtázta a visszajelzéseket, majd Thrawnhoz fordult. – Valamennyi egységünk harcban áll, uram – mondta,

A főadmirális azonban mintha meg sem hallotta volna. A panorámaablak előtt állt, az Új Köztársaság ellenük indult hadihajóit nézte, két kezét összekulcsolta a háta mögött. – Admirális? – próbálkozott Pellaeon óvatosan. – Ők voltak azok, kapitány – mondta Thrawn színtelen hangon, – Abban a hajóban, ott szemben. A Millenium Falcon volt az. És egy X-szárnyú vadászgépet vontatott. Pellaeon a homlokát ráncolta. Az említeti hajó hajtóműveinek lángja alig látszott már a cikázó lézersugarak közt. Lőtávolon kívül járt, s azon igyekezett, hogy mind messzebb kerüljön. Formája és mozgása azonban… – Igen, uram – mondta erőltetett közönnyel. A vadászkötelék parancsnoka jelenti, hogy az álcahajó vezérlőmodulja sikerrel tört ki, s a periféria felé távolodik. Némelyik kísérő jármű és egy X-szárnyú kötelék felvette a harcot, az ellenállás ettől eltekintve szórványos és gyenge. Thrawn mély lélegzetet vett, és elfordult az ablaktól. – Lesz ez még másképp is – jegyezte meg. Visszanyerte már nyugalmát. – Figyelmeztesse a parancsnokot, ne erőltesse a dolgot, és ne nagyon válogasson a célpontok közül. Az űrgárdistáktól kísért vakondbányászok összpontosítsák támadásukat a kalamári cirkálókra: nyilván azokon a legnépesebb az őrszemélyzet… – Vörös szemei csillogtak. – Figyelmeztesse továbbá, hogy a Millenium Falcon befelé tart. – Igenis, uram! – nyugtázta Pellaeon. Újból kitekintett, a távolodó hajót nézte. Valóban egy Xszárnyút vontatna…? – Csak nem gondolja, hogy Skywalker…? Thrawn vonásai megkeményedtek. – Megtudjuk rövidesen – mondta csendesen. – S ha valóban ő az, Talon Karrdénak sok mindenért felelnie kell. Sok mindenért. – Vigyázz, Zsivány Öt! – kiáltotta Wedge, ahogy gépe mellett egy hátulról kilőtt sugárnyaláb cikázott el, s megperzselte az egyik X-szárnyú oldalát. – Ránk ragadtak! – Vettem észre – felelte a másik. – Olló? – Csak ha szólok – dörmögte Wedge, kitérve a második lövés elől. Szemközt lomhán fordult egy kalamári cirkáló, igyekezett eliszkolni a tűzzónából. Tökéletes fedezék az említett manőverhez. Zsivány öt kíséretében a hajótörzs alá fordult… – Most! – Fékezett, s élesen jobbra húzott. Zsivány Öt ugyanekkor balra. Az üldöző TIE vadász tétovázott, melyik célt kövesse, s mire Wedge mellett döntött, megpecsételődött a sorsa: Zsivány Öt sorozata lángba borította. – Remek lövés volt! – lelkendezett Wedge, s gyorsan körülnézett. Mindenütt TIE vadászok rajzoltak, de pillanatnyilag egyik sem jelentett veszélyt kettejük számára. Ötösnek is feltűnt a dolog. – Elkalandoztunk kissé, Zsivány vezér – jelentette. – Ezen könnyen segíthetünk – mondta Wedge. Lendülete továbbragadta a fedezékként használt cirkáló túloldalára. Felrántotta gépét, leírt néhány csavart, s nekikészült, hogy visszatérjen a harcba. A cirkáló oldala mellett járt, mikor, feltűnt neki, hogy a nagyobb hajó testén megtapadt a tömpe orrú járművek egyike. A nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson, amint elsuhan. Valóban a TIE vadászokkal együtt érkezett gépek egyike sötétlett ott. A cirkáló hídjának külső oldalán ült, mintha odaforrasztották volna. A közelben csata dúlt, alárendeltjei harcoltak és hullottak, ám Wedge-nek valami azt súgta, fontos dologba botlott. – Várj még – szólt át az Ötösnek. – Megnézem ezt újra. Már a cirkáló tatjánál járt. Visszafordult, csinált egy csavart, s megint a hídhoz közeledett, mikor…

Fülkéjét lézerfény világította be, az X-szárnyú megrázkódott alatta, mint valami rémült állat. A cirkáló ütegei lőttek rá. Wedge hallotta az Ötös kiáltását. – Maradj le! – parancsolta. Veszített energiájából; műszereivel bajlódott. – Eltaláltak, de nem komoly. – A saját hajónkról jött a lövés! – Egen, tudom… – Wedge kitérő manőverekkel kísérletezett, elkövetett mindent, amit makacskodó műszerei lehetővé tettek. R2-ese szerencsére gyorsan és hatékonyan dolgozott: hamarosan visszanyerte uralmát a gép felett. Több lövés – még nagyobb szerencse – nem jött a cirkálóról. De miért tüzelt egyáltalán? Várjunk csak… Saját R2-esét túlságosan lekötötte a hibaelhárítás, nem kérhette elemzésre. – Zsivány Öt, gyors ellenőrzést! – szólt a rádióba. – Hol van a többi tömpe orrú micsoda? – Várjon, főnök, megnézem… – felelte a másik. – A műszereim csak tizenötöt érzékelnek. A legközelebbi tíz kilométernyire van, iránya egy-egynyolc pont négyes. Wedge valami súlyosat érzett a gyomrában. A TIE vadászokkal érkezett ötven gép közül csak tizenöt érzékelhető. Hová tűnhetett a többi? – Nézzük meg őket! – adta ki az utasítást, ahogy új vektorra állt. Az említett objektum egy, a Larkhesshez hasonló bázishajó felé tartott, négy birodalmi vadász fedezte. Nem mintha különösebb szükség lett volna rá – a legtöbb köztársasági jármű személyzete éppoly hiányos volt, mint Afyon fregattjáé, komoly ellenállást nem tudtak kifejteni. – Próbáljuk elkapni őket, mielőtt észrevesznek! – utasította az Ötöst, ahogy megközelítették a rajt. Váratlanul mind a négy TIE vadász irányt változtatott, s feléjük suhant. Ebből már nem lesz rajtaütés. – Menj a jobboldali kettőre, Zsivány öt! A másik párt én vállalom. – Vettem. Wedge az utolsó pillanatban lőtt csak első célpontjára, majd hirtelen belehúzott, hogy elkerülje az ütközést a másikkal. Alighogy a TIE elsüvöltött, az X-szárnyút újabb találat rázkódtatta meg. Wedge éles szögben fordult, s még látta a mögéje bevágni igyekvő másik birodalmi vadászt… Hirtelen valami elszáguldott mellette, lézertüzet okádott, azután furán szabálytalan manőverrel visszakanyarodott. A TIE vadász telitalálatot kapott, s fluoreszkáló gázfelhővé robbant szét. Wedge kikeveredett a fordulóból. Zsivány Öt második ellenfelét épp ekkor érte el a végzet. – Tiszta a levegő, Wedge! – hallatszott egy ismerős hang, – Megsérültél? – Jól vagyok. Luke – válaszolt nyomban Zsivány Vezér, – Kösz. – Nézzétek! Ott megy! – vágott közbe Han. – Ott, a fregatt mellett! Akármi legyek, ha nem Lando egyik vakondbányásza az! – Látom – nyugtázta Luke, – Mi a fenét keres ez itt? – Láttam egyet egy cirkálónkra tapadva – mondta Wedge, s maga is a fregatt felé igyekezett – Ahogy elnézem, összekapcsolódással próbálkozik ez is. Fogalmam sincs, miért. – Mindegy. Állítsuk meg! – fakadt ki Han. – Rendben. Wedge tudta, hogy nem lesz könnyű menet; hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a vakond hamarabb célhoz ér. Máris a fregatt mellett lebegett, s nekikészült, hogy ráereszkedjen. Ahogy a hajótesthez simult, Zsivány Vezér vakító, vegyi hatású villanást vélt látni.

– Hát ez mi volt? – érdeklődött Luke. – Sejtelmem sincs… – Wedge hunyorgott, látómezejében sötét folt táncolt. – Nem lézerlövés, az egyszer biztos. Vakítóbb volt annál. – Plazmasugár – mormolta Han, ahogy a Falcon az X-szárnyú mellé zárkózott. – A híd vészkijáratának külső zsilipkapujánál Hát ezért kellettek nekik a vakondbányászok! Plazmával égetnek lyukat a hajók testén… Elnémult, majd hevesen szitkozódott. – Melényúltunk, Luke…! A birodalmiak nem tönkreverni, hanem elrabolni akarják a flottát! Luke néhány szívdobbanásnyi ideig a fregattra meredt. Azután, akárha egy kirakós játék darabkái kerültek volna a helyükre, mindent megértett. A vakondbányászok. A hiányos személyzetű sorhajók, amelyeket az Új Köztársaság kényszerűségből szolgálatba állított. A birodalmi flotta, mely láthatólag nem törekszik arra, hogy a védelmet leküzdve mélyebben hatoljon a rendszerbe… S az Új Köztársaság egyik cirkálója, melynek törzsén egy vakondbányász tapadt meg, az imént tüzet nyitott Wedge X-szárnyújára. Az eget kémlelte a két hajó körül. A vadászok csatája közepette csalóka lassúsággal távolodott néhány nagy hadihajó. – Meg kell állítanunk őket! – mondta a többieknek. – Remek ötlet – helyeselt Han. – De hogyan? – Nem juthatnánk fel valahogy mi is azokra a hajókra? – tudakolta Luke. – Lando azt mondta, a vakondbányászok kétszemélyesek – a birodalmiak aligha zsúfolhattak beléjük többet négy-öt rohamosztagosnál! – A jelenlegi helyzetben így is elsöprő a túlerejük – mormolta Wedge. – Lehet. De én elintézem őket – ígérte Luke. – Mind az ötven hajón? – érdeklődött Han. – Egyébként is: ha lyukat robbantasz valahol a hajó oldalán, azonnal lezárulnak a belső válaszfalak. Egy örökkévalóságig tartana, míg feljutsz a hídra. Luke a fogát csikorgatta. Hannák persze igaza van. – Akkor mozgásképtelenné kell tennünk őket valahogy – jelentette ki. – Meg kell rongálnunk a hajtóműveiket, vagy az irányítóközpontjukat. Ha eljutnak a rendszer széléig, azokhoz a csillagrombolókhoz, sosem látjuk viszont őket! – Ó, dehogyisnem! – fakadt ki Han. – Ellenünk fognak harcolni. Igazad van: meg kell rongálnunk, amennyit csak lehet, más lehetőségünk nincs. Mind az ötvennek úgysem állhatjuk útját. – Nincsenek ötvenen – legalábbis egyelőre – mutatott rá Wedge. – Tizenkét vakondbányász még nem ért célhoz. – Rendben, akkor először azokat intézzük el – kiáltotta Han, – Megvan az irányvektoruk? – Most dolgozik rajta a komputerem… – Oké… oké, gyerünk akkor! – A Falcon tótágast állt, s új célt keresett. – Luke, lépj kapcsolatba a sluisi irányítókkal, és szólj nekik, mi folyik itt! – rikoltotta még Han. – Nehogy akár egy hajót is kiengedjenek az orbitális dokkból! – Világos, – Luke csatornát keresett, mikor egyszerre megérezte, hogy a pilótafülkében – közelebbről Solo fejében – megváltozott valami. – Jól vagy, Han? – He? Persze. Miért? – Nem is tudom… Mintha meggondoltad volna magad. – Eltöprengtem valamin – ismerte el a koréliai. – Semmi különös. Gyerünk, hívd őket! Szeretném, ha utána megint a fegyverekkel foglalkoznál.

Luke jóval azelőtt végzett, hogy elérték a következő vakondbányászt. – Köszönik az értesítést – közölte társaival. – És sajnálkoznak, hogy momentán nem küldhetnek segítséget. – Nyilván tényleg nincs nélkülözhető gépük – hagyta helyben Han. – Oké, fogtam nektek két kísérő TIE vadászt. Wedge, intézd el őket Zsivány Öttel! Luke és én a vakondra utazunk! – Vettem – nyugtázta Wedge. A két X-szárnyú elsuhant Luke lőállása mellett, majd különböző irányokba indultak, hogy felvegyék a harcot az elébük igyekvő birodalmiakkal. – Vágd szét, de ne robbantsd fel, Luke! – javasolta Han. – Nem ártana tudni, hány rohamosztagost visz… – Értettem – mondta a fiatal Jedi. Már látta, sőt, be is fogta a vakondbányászt. Csökkentette a sugárenergiát, és tüzelt. A tömpe orrú hasáb teste felizzott: a találat helyén elgőzölgött a fém. A jármű amúgy ép maradt, s Luke épp a második lövésre készült, mikor a vakond tetején felpattant a zsilipajtó. Hatalmas, robotszerű figura kapaszkodott ki rajta. – Mi a…? – Űrgárdista – mordult Han. – Nyomáskiegyenlítő páncélt viselő rohamosztagos. Kapaszkodj! Irányt változtatott a Falconnal, hogy eltávolodjék, ám mielőtt lőtávolon kívülre érhetett volna, az űrgárdista vállánál villant valami, s Luke körül nagyot döndült a hajótest. Han elforgatta gépét, a fiatal Jedi most semmit nem látott, a Falcont azonban újabb robbanás reszkettette meg. Távolodtak – távolodtak, ám őrjítő lassúsággal. Luke nagyot nyelt, és azon tűnődött, milyen sérülést kaphattak. – Han, Luke… Jól vagytok? – csendült Wedge aggodalmas hangja. – Egén, pillanatnyilag – szólt Han, – Elintéztétek már a vadászokat? – Persze. De a vakond megy tovább… – Akkor lőjétek szét – ajánlotta Han. – Semmi ügyeskedés: a francba vele, de vigyázzatok azzal az űrgárdistával! Miniatűr protontorpedókkal, vagy valami hasonlóval lődöz. Próbálom elvonni a figyelmét, de nem tudom, sikerül-e… – Nem hinném – mondta Wedge komoran. – Ott dekkol a vakond tetején. Egy utasszállító felé tartanak, és ahogy elnézem, el is érik. Han fojtott hangon átkozódott. – Nyilván van pár rendes rohamosztagos is azon a bricskán. Na jó, akkor durvára vesszük a figurát. Kapaszkodj, Luke, legázoljuk a szemetet! – Hogy mit csinálunk? Luke utolsó szavainak elhangzásakor felbődült a Falcon hajtóműve: Solo felgyorsult, majd éles fordulóval visszafelé indult. A vakond és a gárdista ismét feltűnt Luke látómezejében… Wedge tévedett. A gárdista nem "dekkolt" már a sérült gép tetején, épp ellenkezőleg: sebesen távolodott tőle. A hátára szerelt fegyver torkolattüzei ismét felvillantak, s a Falcont megremegtették a sorozatos torpedótalálatok. – Készülj! – kiáltotta Han. Luke megfeszítette testét, igyekezett nem gondolni arra, mi történne, ha a torpedók egyike épp a lőállásba csapódna, továbbá arra, képes lesz-e Solo úgy legázolni a katonát, hogy utána elkerüljék az utasszállítót. A Falcon, a torpedótalálatok ellenére, egyre gyorsult… Ám Han, előzetes figyelmeztetés nélkül, egyszerre lebukott, kitért a vadul tüzelő gárdista útjából, – Wedge! Most!

Luke látómezejébe valósággal berobbant Zsivány Vezér X-szárnyúja. Valamennyi lézerágyúja tüzelt, s a vakondbányász izzó porfelhővé hullott szét. – Jó lövés! – kommentálta Han elégedetten, miközben megkerülte az utasszállítót, csaknem leborotválva hajója szenzorközpontját. – Na, birodalmikám, most páholyból nézheted a csatát! Luke, ha megkésve is, felfogta a manőver értelmét. – Lehallgatott bennünket… – dünnyögte. – Te pedig rájöttél, és elcsaltad a vakond mellől! – Ott a pont – kacagott Han. – Gondoltam, hogy hallgatózik: a birodalmiak megpróbálják mindig, ha tehetik… Elnémult. – Mi baj? – kérdezte Luke. – Nem tudom – mondta lassan Solo. – Valami piszkál ezzel az üggyel kapcsolatban, de hogy micsoda… Mindegy. Hagyjuk a gárdistát, próbáljuk elintézni a többi vakondot is! Pellaeon hálát adott az égnek, amiért csak lekötniük kell az ellenséget: a sluisik és köztársasági szövetségeseik ijesztő elszántsággal küzdöttek. Műszerpultján a Chimera pajzsrendszerének egyik szelvényét már vörös szín jelölte. – Húzzák fel a baloldali pajzsot! – parancsolta, s azt a környéket szemlélte. Féltucat hadihajó manőverezett ott veszettül tüzelve. Egy harcállomás biztosította őket. Ha szenzorjaik érzékelték, hogy a csillagromboló pajzsa mindjárt leválik… – Baloldali ütegállások: cél a harminckettő-pontnegyvenes pozíciót elfoglaló fregatt – utasította a turbólézer-vezérlőket Thrawn. – A bal oldalára összpontosítsanak! A Chimera ütegállásai pusztító sortüzekkel válaszoltak. A fregatt kitérő manőverrel próbálkozott, ám sosem fejezte be: egész bal oldala az elgőzölgő fém fellegébe burkolódzott. A szakadatlanul tüzelő köztársasági ütegek hirtelen elnémultak. – Kiváló – mondta Thrawn. – Baloldali vonósugár-kezelők: fogják be, és húzzák közelebb! Próbálják a sérült pajzsszekció és az ellenség között tartani. Vigyázzanak, csak a bal oldal nézzen felénk – jobboldalt akadhatnak még működőképes ütegek. A fregatt lassan, látható kelletlenséggel a csillagromboló felé úszott. Pellaeon egy darabig nézte, aztán ismét a taktikai kijelzőnek szentelte figyelmét. Nem kételkedett abban, hogy a személyzet jól végzi dolgát: az utóbbi időben munkájuk intenzitása és hatékonysága igencsak megnövekedett. – Négyes vadászraj, álljanak rá arra a B-szárnyú századra! – adta ki az utasítást. – Ionlöveg: cél a szemközti harcállomás! – Thrawnra tekintett – További parancsok, uram? A főadmirális a fejét rázta. – A csata a vártnak megfelelően alakul. Folytassák. – Izzó szemei fogva tartották a kapitány tekintetét. – Mi hír odabentről? Pellaeon ellenőrizte a kiírásokat. – A TIE vadászok még mindig harcban állnak a konvojokat kísérő gépekkel – jelentette. – Negyvenhárom vakondbányász eljutott a célig. Harminckilenc hajó már a miénk: ezek kifelé tartanak. Négyben még folyik a küzdelem, noha a győzelem mindenütt hamarosan a miénk lesz. – Hát a másik nyolc vakond? – tudakolta Thrawn. – Megsemmisültek – mondta Pellaeon. – Közülük kettőt gárdista kísért. Az egyik nem jelentkezik, valószínűleg elpusztult a robbanáskor. A másik még akcióképes. A rajparancsnok arra utasította, forduljon a kísérőhajók ellen. – Törölje a parancsot! – utasította a főadmirális. – Tudom, a rohamosztagosok önbizalma határtalan, csakhogy a nyomáskiegyenlítő

páncélt nem mélyűri harcra készítették. A rajparancsnok küldjön egy vadászt azért az emberért, és hozza ki! Azután kezdje meg a visszavonulást maga is. Pellaeon a homlokát ráncolta. – Úgy érti… most azonnal, uram? – Természetesen. – Thrawn a panorámaablak felé fordult. – Új hajóink első csoportja negyed órán belül befut. Amint az utolsó is megérkezett, odébbállunk. – De… – A rendszert védelmező lázadókkal a továbbiakban semmi dolgunk, kapitány – folytatta csendesen, elégedetten a főadmirális. – A zsákmányolt hajók úton vannak. Akár visszarendelem a TIE vadászokat, akár nem, a lázadók semmit sem tehetnek, hogy megállítsák őket. Han olyan közel vitte a Falcont a fregatt tatjához, amennyire a kilövellő plazmasugár csak lehetővé tette. Némi ingadozást tapasztalt a hajó energiarendszerében: Luke újra és újra tüzelt. – Sikerült elintézned? – tudakolta Solo, ahogy kijutottak a fordulóból. – Nem úgy fest – mondta Luke. – Túl erős a hűtővezeték páncélzata. Han a fregattot nézte; minden erejét össze kellett szednie, hogy elfojtsa a feltörni készülő szitkokat. Máris veszedelmesen közel jártak a rendszer peremén zajló ütközethez – s mind közelebb merészkedtek. – Ezzel nem jutunk semmire. Biztosan van mód arra, hogy elintézzünk egy ilyen sorhajót! – Csak egy másik sorhajó segíthetne – szólt közbe Wedge. – Hannák amúgy igaza van: a lövöldözésnek semmi értelme. Han az ajkába harapott. – Artu! Hallasz? – kiáltott hátra. A kis robot füttyögése a pilótafülkéhez vezető átjáró túlsó végéről szállt felé. – Nézz utána még egyszer az adatbankodban! – utasította Solo. – Muszáj lennie még pár sebezhető pontnak! Artu beleegyezően csippantott néhányat. – Nemigen talál többet, Han – öntötte szavakba Han titkolt meggyőződését Luke. – Azt hiszem, most már nincs választásunk: felkapaszkodom a fregattra, és fénykarddal vágom át a páncélt! – Őrültség, és ezt épp olyan jól tudod, mint én – dünnyögte Han. – Nyomáskiegyenlítő öltözék nélkül… S még ha sikerül is, elborít a kilövellő hűtőfolyadék! – És ha valamelyik robotot küldenénk? – érdeklődött Wedge. – Egyikük sem képes rá – felelte Luke. – Artunak hiányzik a manipulátora, Thripio kezébe pedig a világért sem adnék fegyvert. Ráadásul itt van még a manőverezéssel együttjáró gyorsulás… – Távirányítású manipulátor kéne ide – jelentette ki Han. – Olyan, amit Luke idebentről irányíthat, miközben… Elhallgatott. Egyszerre tisztán látta, mit kell tenniük: világossá vált előtte az, ami csak lappangott benne, mióta ebbe az őrült ütközetbe avatkoztak. – Lando! – kiáltotta a belső hírközlőbe. – Lando! Gyere fel azonnal! – Becsatoltam – emlékeztette Luke. – Akkor siess le, csatold ki, és támogasd fel ide! – kiáltotta Han. – Most rögtön! Luke nem vesztegette az időt kérdezősködésre. – Rendben – mondta. – Mi ez az egész? – kérdezte Wedge idegesen. Han összeszorította a fogát. – A Nkllonon voltunk, mikor a birodalmiak megfújták ezeket a vakondokat Landótól – magyarázta. – Az akció során végig zavarták az adásunkat. – Na és?

– Vajon miért csinálták? – tette fel a kérdést Han. – Hogy ne hívhassunk segítséget? Ki segíthetett volna? Most, ez nyilván neked is feltűnt, bezzeg nincs zavarás!! – Feladom – sóhajtott Wedge némiképp értetlenül. – Mi a megoldás? – Azért zavarták az adást, mert zavarniuk kellett. Azért, mert… – …mert a Nkllonon működő vakondok zömét rádióval irányítottuk – szólalt meg egy elhaló hang a háta mögött. Han odapillantott. Lando igyekezett felfelé; alig állt a lábán, de nagyon elszántnak látszott. Luke szorosan mögötte haladt, támogatta, ha épp kellett. – Mindent hallottál? – kérdezte Han. – Mindent, ami lényeges – felelte Lando, s lerogyott a másodpilóta ülésébe. – Bánom, hogy nem jöttem rá előbb. – Akárcsak én. Emlékszel még az egyes utasítások kódjaira? – Majd mindegyikre – mondta Lando. – Melyik kell? – Nincs időnk játszadozásra… – Han a fregatt felé intett fejével. – A vakondok ráragadtak a hajóinkra. Állítsd munkába őket! Lando meglepetten bámult rá. – Munkába állítsam őket? – Jól hallottad! – erősítgette Han. – Minden vakond a híd, az irányítóközpont közelében szállt le. Ha beindulnak, elég berendezést, vezetéket tesznek tönkre ahhoz, hogy a hajók manőverezésképtelenné váljanak! Lando nagy levegőt vett, aztán kifújta, s oldalra billentette fejét, kénytelenkelletlen bár, de beletörődött. – Te vagy a főnök mormolta, s a kommunikátor billentyűzetéhez hajolt. – Remélem, tudod, mit csinálsz. Mehet? Han teste megfeszült. – Csináld! Lando beütötte az utolsó számjegyeket… s a szemközt távolodó fregatt teste megremegett. A rezgés kezdetben nem volt feltűnő. A másodpercek múlásával azonban nyilvánvalóvá vált: valami nincs rendjén a hajóval. A főhajtómű hunyorgott párat, majd végképp leállt, a kormányrakéták vissza-visszalőttek. A fregatt lassulni kezdett, nem távolodott tovább a rendszer pereme, az ott dúló csata felé, A vezérsíkok ide-oda mozdultak, pillanatonként szabtak új irányt. A nagy hajó keresztbefordult; szinte állt már. S hirtelen vakító lángok csaptak ki törzséből, a vakondbányász leszállási helyével szemközt. – Átvágta! – kapkodott levegő után Lando. Nem tudta eldönteni, örüljön vagy bosszankodjék eredményes munkája miatt. – Átvágta az egészet! Egy TIE vadász, mely talán a bent rekedt rohamosztagosok vészjelzései csaltak oda, belekerült a szuperforró plazmafelhőbe. Átvágott rajta, de mikor előkerült, napelem-vezérsíkjai már fehéren izzottak. Csakhamar felrobbant. – Sikerült! – ámuldozott Wedge. – Nézzétek! Sikerült! Han elfordult a fregattól. Az orbitális dokkok körzetében mindenütt ugyanaz a látvány tárult eléjük: a mélyűr felé igyekvő hajók rázkódtak, hánykolódtak, akár a horogra akadt, szigonnyal átdöfött halak. S valamennyi hajó oldalából lángok lövelltek elő. Thrawn egy végtelennek tűnő pillanatig némán ült, konzoljára meredt, mintha megfeledkezett volna arról, hogy még mindig csata dúl odakint. Pellaeon visszafojtotta lélegzetét, az admirális büszkeségén esett sérelem felkorbácsolta indulatok kirobbanására várt. Azon tűnődött, vajon milyen formát ölt majd a kitörés… A főadmirális váratlanul a panorámaablak felé fordult. – Valamennyi megmaradt vadászgépünk dokkolt, kapitány? – tudakolta higgadtan. – Igen, uram… – Pellaeon egyre várt.

Thrawn bólintott. – Akkor rendelje el a visszavonulást. – A… visszavonulást? – kérdezte a kapitány óvatosan. Nem ilyen parancsra számított. Thrawn halovány mosollyal pillantott rá. – Azt várta talán, hogy általános támadást rendelek el? – kérdezte. – Hogy céltalan, ráadásul hamis hősiességgel próbálom palástolni vereségünket? – Ó, dehogy… – tiltakozott Pellaeon. Pontosan tudta azonban, hogy nem tévesztette meg az admirálist. Thrawn tovább mosolygott, immár hidegen. – Igazában nem szenvedtünk vereséget, kapitány – közölte halkan. – Mindössze lendületünkből veszítettünk egy keveset. Wayland a miénk, s birtokunkban vannak a császár raktárának kincsei. Sluis Van a hadjárat első állomása volt csupán, nem maga a hadjárat. Míg birtokunkban van a Tantiss-hegy, győzelmünk kétségtelen! Kinézett a panorámaablakon, arcán töprengő kifejezés. – Ezt a menetet elvesztettük, kapitány. De csak ennyit, és nem többet. Nem áldozunk hajókat és embereket azért, hogy megváltoztassuk a megváltoztathatatlant. Lesz még alkalom arra, hogy megszerezzük a szükséges hajókat. S most hajtsa végre a parancsot! – Igenis, admirális! – mondta Pellaeon, s megkönnyebbülten visszafordult saját konzoljához. A robbanás tehát elmarad… Némi bűntudattal döbbent rá, hogy kezdettől fogva sejtenie kellett volna. Thrawn nem csupán katona, nem hasonlít azokhoz a tisztekhez, akikkel eddig együtt szolgált. Igazi harcos: nem a személyes dicsőség, csupán a végcél fontos számára. Még egy pillantást vetett a panorámaablakon túlra, azután továbbította a visszavonulási parancsot. S megint eltöprengett, hogyan is alakult volna a Birodalom sorsa, ha az endori ütközetet Thrawn főadmirális irányítja.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Némi időbe telt, mire a birodalmi flotta visszavonult, s a csata hivatalosan is befejeződött. Ám a csillagrombolók távozása után a végkimenetel egy pillanatra sem lehetett kétséges többé. A köztársaságiak a rohamosztagosokkal boldogultak a legkönnyebben; legtöbbjükkel Lando vakondjainak beindulásakor végzett a vákuum, miután a plazmasugarak lyukat vágtak a lopott hajók testébe. A túlélőket már hamar elintézték. A hátrahagyott nyolc űrgárdísta – ők, nyomáskiegyenlítő felszerelésüknek köszönhetően, a bázishajók pusztulása után is harcképesek maradtak – keményebb diónak bizonyult. Nem voltak hajlandóak megadni magukat; betörtek a hajóépítő üzembe, nyilvánvaló szándékuk volt, hogy annyi kárt okozzanak, amennyit csak lehet. Hatot beértek és megöltek, az utolsó kettő végül felrobbantotta magát; egyikük megrongált egy korvettet, A hajógyárban és az orbitális dokkok körül teljes volt a felfordulás – és rengeteg a súlyosan sérült sorhajó. Nem valami fényes győzelem… – mormolta Afyon kapitány, mialatt a Larkhess hídjának maradványait szemlélte az egyik harcállomás kilátóablakán át. Homlokán rögtönzött kötés. – Csak a huzalozás helyreállítása hónapokba telik! – Jobb lett volna, ha egészben a Birodalom kezébe kerül? – csattant fel mögötte Han, aki mindent elkövetett, hogy legyűrje keserűségét. Vegyes érzelmeket táplált a diadallal kapcsolatban maga is. Győztek hát – de milyen áron? – Szó sincs róla – felelte Afyon higgadtan. – Pontosan azt tették, amit tenniük kellett; ezt mondanám akkor is, ha nem a saját bőrömről lett volna szó, Csak azt visszhangzóm, amit másoktól hallanak majd: "Mindezen járművek

megrongálása annak érdekében, hogy megmentsék őket, nem volt a legoptimálisabb megoldás." Han Luke-ra pillantott. – Mintha Fey'lya tanácsost hallanám… – s sandán nézte a kapitányt. Az bólintott. – Pontosan, – Nos, szerencsére Fey'lya véleménye egy csupán a sok közül – vetette közbe Luke. – Na ja. De meglehetősen harsány – jegyezte meg Han keserűen, – Ráadásul mind többen figyelnek rá – lódította Wedge. – Jó pár magasrangú tisztet is beleértve. – Ezt az incidenst is a saját politikai céljaira használja majd – dünnyögte Afyon. – Meglátják. Hannák a fali hírközlő trillázása hallatán forrt torkára a válasz. Afyon odalépett, vételre kapcsolt. – Itt Afyon – mondta. – Sluisi kommunikációs központ – válaszolt egy hang. – Hívás Coruscantról: Solo kapitányt keresik. Odafent van? – Itt vagyok! – szólalt meg Han, és a mikrofonhoz ugrott. – Várok! Rövid szünet következett, azután felcsendült egy ismerős, az utóbbi időben kényszerűen hiányolt személy hangja: – Han? Itt Leia. – Leia! – A koréliai érezte, hogy képén boldog, s nyilván kissé ostobának tűnő mosoly dereng fel. Ám a következő pillanatban… – Várjunk csak, várjunk! Mit keresel te Coruscanton? – Azt hiszem, sikerült megoldanom a másik problémát – válaszolta a hercegnő. Hannák csak most tűnt fel, milyen feszültség és fáradtság sugárzik hangjából. – Legalábbis egyelőre. Han homlokráncolva pillantott Luke-ra. – Csak hiszed? – Figyelj, most nem el a legfontosabb! – csattant fel Leia. – Mielőbb vissza kell jönnöd ide. Han valami hideget, keményet érzett a gyomrában. Ha Leia ilyen ideges… – Mi a baj? Hallotta, hogy a hercegnő mély lélegzetet vesz. – Ackbar admirálist lefokozták és őrizetbe vették. A vád árulás. Döbbent csend telepedett a teremre. Han előbb Luke-ra, majd Afyonra, majd Wedge-re tekintett. Úgy tetszett, nincs mit mondaniok. – Megyek, amilyen hamar csak lehet – ígérte a koréliai. – Velem van Luke is. Akarod, hogy velem tartson? – Ha lehet – sóhajtott Leia. – Ackbarnak minden barátjára szüksége lesz. – Oké – dünnyögte Han. – Hívd a Falcont, mihelyt friss híreket kapsz. Azonnal indulunk. – A mielőbbi viszontlátásra. Szeretlek, Han. – Én is szeretlek… Bontotta a kapcsolatot, s a többiekhez fordult. – Nos… – mondta – …lecsapott a pöröly. Jössz, Luke? A fiatal Jedi bólintott, azután Wedge-re pillantott. – Rendbehozták már az embereid az Xszárnyúmat? – Még nem – rázta a fejét Wedge. – De hivatalosan is az elsőbbségi listára került a dolog. Két órán belül felkészítik az indulásra. Az én gépemből tesszük át a motivátorokat, ha kell! Luke biccentett, aztán ismét Hanra nézett. – Akkor egyedül repülök Coruscantra – mondta. – Menjünk, kerítsük elő Artut! – Rendben. Gyerünk! – Sok szerencsét! – szólt utánuk Afyon alig hallhatóan. No igen – töprengett Han, miközben barátjával az oldalán a Falcon dokkja felé igyekezett. Ez igazi pörölycsapás. Ha Fey'lya és társai túl gyorsan, és túl sokat akarnak elérni – márpedig, Fey'lyát ismerve, ez csaknem biztosan így lesz…

– Nem kizárt, hogy ismét polgárháború tör ki – mormolta Luke, mintha belelátott volna. – Valóban. És ezt nem engedhetjük – jelentette ki Han, noha korántsem volt ennyire magabiztos. – Nem azért harcoltunk végig egy háborút, hogy egy túlzottan ambíciózus bothai most mindent tönkretegyen! – De hogyan fékezzük meg? Han elhúzta a száját. – Majd kitalálunk valamit… VÉGE (egyelőre)* * A következő kötet Egyesült Államok-béli megjelenésének időpontja még bizonytalan