STAR WARS TIMOTHY ZAHN
KIRAJZÁS
SZUKITS KÖNYVKIADÓ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: STAR WARS: OUTBOUND FLIGHT by Timothy Zahn a Del Rey© Book The Random House Publishing Group Copyright © 2008 by Lucasfílm Ltd. & © or TM where indicated All Rights Reserved. Used Under Authorization. Cover art copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. Translation copyright © 2008 by Lucasfílm Ltd. Fordította SZENTE MIHÁLY ISBN 978-963-497-169-6 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2008 Lektor: Vágó József Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 280568 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Michael A. Stackpole-nak, a Star Wars-univerzumhoz való hozzájárulásáért, bölcs szavaiért, józan tanácsaiért, valamint az alkalmankénti kevésbé jelentős szövegeiért. És erre az utóbbira való tekintettel, egyszer nagyon megverlek a Trivial Pursuit Star Warsváltozatában…
ELSŐ FEJEZET A végtelen feketeségben száguldó Alkuvadász ezüstszürke testén távoli csillagok fényeinek százai tükröződtek, táncoltak és szikráztak. A teherhajó futófényeit kikapcsolták, a navigációs válaszjeladói mélyen hallgattak. Az ablakai ugyanolyan feketék és sötétek voltak, mint maga az űr, míg a hajtóművei teljes teljesítményen üzemeltek. – Kapaszkodjatok! – Dubrak Quennto kapitánynak kiabálnia kellett, hogy túlharsogja az erőlködő hajtómű morajlását. – Megint jön! Jorj Car’das szorosan összepréselte a fogsorát, a baljával keményen megmarkolta ülése kartámaszát, míg jobb kezének ujjaival begépelte az utolsó adatsorokat a navigációs számítógépbe. Éppen idejében végzett. A következő pillanatban a Alkuvadász éles szögben balra fordult, miközben vakító fényű, zöld energianyalábok villantak el a pilótafülke páncélüveg burkolata felett. – Car’das! – ordította Quennto. – Mire vársz, kölyök? Igyekezz! – Igyekszem, igyekszem! – hadarta emelt hangon Ca’rdas, aki szívesen rámutatott volna, hogy a rég elavult navigációs rendszer a kapitány tulajdonát képezi, nem pedig a sajátját. Szíve szerint azt is megjegyezte volna, hogy elsősorban Quennto otrombasága és meggondolatlansága miatt kerültek szorult helyzetbe. Ám nem akart időt vesztegetni egy újabb, merőben felesleges vitára, ezért ellenállt a késztetésnek, lenyelte a mondandóját, és békülékeny hangnemben felvetette: – Mi lenne, ha megpróbálnánk megegyezni vele? – Szerencsétlen és ostoba ötlet! – vakkantotta gúnyosan Quennto. – Először is agyba-főbe kellene dicsérnünk Proggát a tisztességes hozzáállásáért és kivételes üzleti érzékéért. Tudod, kölyök, az efféle bókok mindig beválnak a hunoknál! Ugyan, még mit nem… Mialatt kimondta az utolsó szavakat, újabb lövedékek száguldottak közvetlenül mellettük. Car’dasnak az a benyomása támadt, hogy elég lenne kinyújtania a kezét, és elérné az izzó, anyagtalan nyalábokat. – Rak, a hajtóművek nem bírják sokáig ezt a teljesítményt! – szólt közbe Maris Ferasi, a hajó másodpilótája, akinek éjfekete haján zöldellő fények tükröződtek, valahányszor elröppent mellettük egy-egy lézersorozat. – Már csak egy kicsit kell kitartaniuk! – morogta haragosan Quennto. – Hamarosan készen leszünk a számításokkal. Hogy állsz, Car’das? A fiatal navigátor előtt elterülő műszerfalon hunyorogva életre kelt egy jókora, zöld figyelmeztető fény.
– Ebben a pillanatban lett kész – válaszolta Car’das, és lenyomott egy billentyűt, amellyel a pilóta számítógépébe továbbította az adatokat. – Nem éppen hatalmas ugrás, de arra éppen jó lesz, hogy… Hirtelen elhallgatott, mert a hajtóművek morajlása szinte fülsértően éles visítássá változott. A hajó előtt hunyorgó csillagok ezreinek helyén vadul örvénylő, színes fénysávok jelentek meg, ahogy a Alkuvadász egyetlen másodperc leforgása alatt hiperűrsebességre gyorsult. Car’das mélyen teleszívta a tüdejét, majd lassan, a fogai között sziszegve kiengedte a levegőt. – Hát, nem kimondottam erre jelentkeztem – dünnyögte, csak úgy magának. Mindössze hat standard hónappal korábban szegődött el Quenntóhoz, és immáron második alkalommal menekültek valaki elől úgy, hogy a puszta életük volt a tét. Ráadásul ezúttal egy hutt-tal rúgták össze a port. Car’das kezdte úgy látni, hogy Quennto valami hihetetlenül rossz érzékkel választja ki az ellenfeleit. – Jól vagy, Jorj? Car’das kipislogta azt a verejtékcseppet, amely a homlokán lecsorogva valahogyan utat talált a szemébe. Felkapta a fejét, és meglátta, hogy Maris hátrafordult az ülésében, és most aggodalmasan méregeti őt. – Igen, jól vagyok – válaszolta, és kissé elszégyellte magát, amikor meghallotta, hogy mennyire reszket a hangja. – Persze, hogy jól van, mi baja lehetne? – mordult fel Quennto, aki szintén megfordult, hogy szemügyre vegye személyzetének legfiatalabb tagját. – Azok a lövések egyszer sem veszélyeztették az életünket! Car’das összeszedte minden bátorságát, és fennhangon belekezdett: – Tudod, Quennto, talán nem az én dolgom volna, hogy felhívjam a figyelmedet… – Tényleg nem a te dolgod, és soha nem is lesz az! – vágott közbe mogorván a kapitány, és visszafordult a műszerfala felé. – … de talán nem a legokosabb ötlet magunkra haragítani éppen Proggát – folytatta Car’das. – Először ott volt az a rodiai… – Ejtsünk egy szót a hajók fedélzetére érvényes illemszabályokról, kölyök! – vágott közbe ismét Quennto, mialatt villámgyorsan hátrafordult, és fenyegető pillantást lövellt Car’das felé. – Ne vitatkozz a kapitányoddal! Soha! Megértetted? Hacsak nem akarod, hogy ez legyen az utolsó utad ezen a hajón! – Forrón remélem, hogy nem ez lesz életem utolsó útja… – dörmögte halkan Car’das.
– Hogy mondod? – csattant fel Quennto. – Semmi, semmi… – hadarta gyorsan Car’das, és a fejét lehajtva, hevesen fintorgott. – Figyelj, Jorj, Progga miatt egy pillanatig se aggódj! – szólalt meg békítő, megnyugtató hangnemben Maris. – Eléggé robbanékony természetű, de hamar lecsillapodik… – Világos, de vajon azelőtt, vagy azután, hogy kikészít minket, és elrabolja az egész rakományt? – vágott vissza Car’das, mialatt aggodalmas képet vágva fürkészte a hiperhajtómű állapotát jelző műszereket. Az az átkozott energiaszabályzó egyre nyugtalanítóbb adatokat küldött az egyik képernyőre… – Ó, Progga egy ujjal sem nyúlna hozzánk! – jegyezte meg megvetően Quennto. – Meghagyná ezt az élvezetet Drixónak. Látod, ő már eléggé begerjedne, ha azzal állnánk elé, hogy elvesztettük a szállítmányt! Egyébként készen vagy már a következő ugrás adataival? – Dolgozom rajta – válaszolta Car’das, és a tekintetével villámgyorsan végigpásztázott a műszerfalán. – Viszont baj lesz a hajtóművel, mert… – Mindenki kapaszkodjon! – vakkantott közbe Quennto. – Kitörünk a hipertérből! A következő pillanatban a hajó körül kígyózó fénycsíkok apróbbnagyobb fénypontok ezreivé bomlottak szét. Car’das azonnal aktiválta a külső szenzorokat, hogy lefuttasson egy teljes körű ellenőrzést. Aztán, még mielőtt belekezdhetett volna, hevesen összerándult, mert újabb lézersorozatok száguldottak el a közvetlen közelükben. Quennto káromkodott egy sort, aztán dühösen és értetlenül felcsattant: – Ez meg mi a letört szarvú űrkobold?! – Követett minket… – állapította meg döbbenten Maris. – És máris lőtávolon belül jár – tette hozzá Quennto, mialatt gyomorforgató kitérő manőverekbe vitte a hajóját. – Car’das! Tűnjünk el innen! – Dolgozom rajta! – kiáltotta vissza az ifjú navigátor, és minden erejével azért küzdött, hogy leolvassa a műszereket, amelyek a hajó gyors fordulóinak és erőteljes rázkódásának köszönhetően ide-oda ugráltak a szeme előtt. Az ösztönei azt súgták, hogy már nem lesz ideje kiszámítani egy újabb ugrás adatait, mielőtt végképp elfogy Quennto szerencséje, és a hutt utoléri őket. Biztos helyre már semmiképpen sem irányíthatta a Alkuvadászt, maradt hát a bizonytalan… A hajó előtt a végtelenbe nyúló űr tele volt tűhegynyi, fénylő pontokkal, de a sokszor egybefüggő csillagmezők között bőven akadtak üresen
feketéllő foltok is. Car’das kinézett magának egy nagyobb rést, és a puszta szemmértékére hagyatkozva betáplálta annak irányvektorát a számítógépbe. – Próbáljuk meg ezt! – javasolta fennhangon, és továbbította az adatokat a kapitány számítógépébe. – Hogy érted azt, hogy próbáljuk meg? – kérdezte gyanakodva Maris. A teherhajó hevesen megrázkódott, mert egy sorozat közvetlenül a hátulsó védőpajzsaiba csapódott. – Ne törődj vele! – kiáltotta Quennto, még mielőtt Car’das válaszolhatott volna. Ütközésig előrelökte a tolóerő-szabályzót, és villámgyorsan lenyomott néhány billentyűt. A következő pillanatban a hajó ismét a hiperűrbe ugrott. Maris hatalmasat sóhajtott, és halkan megjegyezte: – Hát, ez közel volt… – Rendben, alighanem igazatok van. A jelekből ítélve Progga barátunk tényleg megharagudott ránk – ismerte el vigyorogva Quennto. – Szóval, kölyök, ahogy az imént már Maris is megkérdezte: hogyan kell azt érteni, hogy próbáljuk meg? – Nem maradt időm kiszámítani egy újabb ugrás adatait – magyarázta higgadtan Car’das. – Becéloztam magunkat egy üres sávra, ahol egyetlen csillagot sem láttam. Ennyi. Quennto hátrafordult ültében, és baljóslatú hangvételben megkérdezte: – Tehát egy üres területre, amelyen nem láttál csillagokat? Szóval, ha te valahol nem látsz fényt, akkor az szerinted azt jelenti, hogy nem lehet ott sem egy fekete lyuk, sem egy árnyékban rejtőző bolygó, sem egy porfelhő által eltakart aszteroidamező? Ezt érted üres sáv alatt? – A baljával ingerülten a hajó orra felé intett, és hozzátette: – És mindennek a tetejébe az Ismeretlen Szektorok felé irányítasz minket? Mielőtt Car’das válaszolhatott volna, Maris váratlanul és kéretlenül a védelmére kelt: – Tudod, Rak, nincsenek megfelelő adataink erről a környékről, amelyek alapján Jorj elvégezhette volna a számításokat! – Most nem ez a lényeg! – csattant fel dühösen Quennto. – Nem hát, a lényeg, hogy a fiú jóvoltából végre leráztuk Proggát! – vágott vissza Maris. – Szerintem megérdemli, hogy megköszönd neki. Quennto hatalmasat bólintott, és gunyoros hangvételben válaszolt: – Remek! Igazad van. Nos, ifjú Car’das, ezúton köszönöm, hogy kimenekítettél minket a gonosz hutt karmai közül. Persze, ez a köszönetnyilvánítás azonnal érvényét veszti, ha nyílegyenesen
belerobogunk egy égitestbe, amelyet az imént nem vettél észre… – Szerintem arra már nem kerülhet sor – vágott vissza hevesen Cafdas –, miután a hiperhajtómű hamarosan fel fog robbanni! Emlékszel még, hogy mit mondtam nemrégiben az energiaszabályzóról? Tudniillik, folyamatosan veszít a stabilitásából, és… Ezúttal sem fejezhette be a mondanivalóját. Éles hangú sivítás vágott a szavába, és a Alkuvadász váratlanul előrelódult, mint egy szagot kapott giffa. – Mindjárt túlmelegszik! – kiáltotta riadtan Quennto, és szempillantás alatt a műszerei felé fordult. – Maris, azonnal állítsd le! – Próbálom, próbálom… – hadarta zavarodottan a nő, mialatt szélsebesen gépelt, és villámgyorsan átállított néhány kapcsolót. – Úgy néz ki, hogy a vezérlés teljesen megbolondult. Nem megy át a letiltó parancs! Quennto újabb trágár szavakat sziszegett, közben felpattintotta biztonsági hámja csatjait, és kiugrott az üléséből. Végigsietett a híd szűk és rövid folyosóján, közben a könyökével kis híján fejbe vágta a neki háttal ülő Car’dast. Az ifjú navigátor rájött, hogy hasztalan fürkészi a saját műszereit, ezért ő is kinyitotta saját öve csatjait, és felállt, hogy kövesse a kapitányt. – Jorj, te gyere ide! – szólt rá Maris, és a pilótaülésre mutatott. – Lehet, hogy szükségetek lesz rám – vitatkozott Car’das, de ettől függetlenül elindult a fülke eleje felé. – Ülj le! – rendelkezett a nő, és Quennto megürült helyére mutatott. – Most azzal tudsz segíteni, hogy figyeled az irányt, és ha letérünk erről a vektorról, mielőtt Rak kitalálja, hogyan húzza ki a dugót, azonnal szólsz nekem! – De ha egyszer Quennto… – Fogadj el egy baráti tanácsot! – szólt rá Maris a tiltakozó fiatalemberre. – Ez itt Rak hajója. Úgy ismeri, mint a tenyerét. Ha valami csűrcsavaros hibával állunk szemben, nála jobban senki sem tudja, hogy hová kell nyúlni. – Még akkor sem, ha én történetesen többet tudok egy bizonyos rendszerről, mint ő? – kérdezte letörten Car’das. – Akkor meg főleg nem szabad közbeavatkoznod – válaszolta mosolyogva Maris. – De most amúgy sem ez a helyzet. Higgy nekem, kérlek! – Rendben, igazad van! – Car’das hatalmasat sóhajtott, aztán keserűen hozzátette: – De ez a kijelentésem nyomban érvényét veszti, ha szilánkokra robbanunk.
– Látom, gyorsan tanulsz! – jegyezte meg mosolyogva Maris. – Most pedig futtass le egy teljes körű ellenőrzést a szenzorokon, és nézd meg, hogy okozott-e károkat az energiaszint ingadozása. Ha végeztél, tedd meg ugyanezt a navigációs számítógéppel. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy ha túl leszünk ezen a problémán, haza is jutunk. Quenntónak több mint négyórányi munkájába és fejtörésébe került, mire megtalálta a módját, hogy hogyan kapcsolja ki a megvadult hiperhajtóművet. Ez alatt az idő alatt Car’das és Maris háromszor is felajánlotta a segítségét, ám a dühében szinte toporzékoló kapitány rendre elutasította az ajánlataikat. Car’das a műszerek alapján úgy látta, hogy a hosszúra nyúló várakozás első órájában maguk mögött hagyták a szinte tökéletesen feltérképezett Külső Gyűrűt, és behatoltak a Vad Űr néven ismert, java részben felderítetlen területekre. Valamikor a negyedik óra elején még ezen is túljutottak, és átszelték az Ismeretlen Szektorok határvidékét. Ettől a pillanattól fogva egyikük sem tudta, hogy hol vannak, merre járnak, és mi van előttük. Néhány perccel később végre elhallgatott a hajtóművek fülszaggató jajongása, aztán az Alkuvadász kitört a hiperűrből. A következő másodpercben a belső hírközlő hálózat hangszórói a kapitány hangját közvetítették a hídra: – Hé, Maris, hányadán állunk? – Kint vagyunk – erősítette meg kurtán a nő. – Éppen azt próbáljuk kideríteni, hogy hová keveredtünk. – Hamarosan ott leszek! – ígérte Quennto. – Akárhová jutottunk, nagyon eltávolodtunk az otthoni rendszerektől – állapította meg Car’das, és egy távoli, ragyogó csillaghalmazra mutatott. – Még sosem láttam ahhoz foghatót a Külső Gyűrűben. – Én sem – jelentette ki elégedetlen hanghordozással Maris –, csak azt remélem, hogy a számítógépünk eligazodik ebben a rengetegben. A szóban forgó számítógép még javában emésztette a külső szenzorokból beérkező adatokat, amikor Quennto beállított a hídra. Car’das gondosan ügyelt rá, hogy mostanra már ismét a saját helyén legyen, és lázas tevékenység látszatát keltve, buzgón fürkéssze a műszereit. – Szép kis halmaz – dünnyögte a kapitány, mialatt elfoglalta az ülését –, lássuk, miféle rendszerek vannak a környéken? – Körülbelül negyed fényévre vagyunk a legközelebbitól. A mostani irányvektorunk majdnem pontosan a közepébe mutat – válaszolta Maris, és a mutatóujjával a hajó orra felé bökött.
Quennto felmordult, és nekilátott, hogy átállítson néhány kapcsolót. – Ha minden igaz, odáig még elvergődünk valahogyan – dünnyögte morcosan. – A tartalék hiperhajtóműnek ki kell bírnia egy rövid ugrást. – Nem háríthatjuk el a hibát idekint? – érdeklődött Car’das. – Nem rajongok a csillagközi térért – válaszolta szórakozottan Quennto, mialatt felkészítette a hajót az ugrásra. – Sötét, hideg, és végtelenül üres. Reménykedjünk, hogy abban a rendszerben akad egy-két barátságos bolygó… – Tudod, Jorj, arra is gondolnunk kell, hogy esetleg elhúzódik a javítás – magyarázta türelmesen Maris. – Márpedig egy ilyen helyzetben jól jön egy kellemes bolygó közelsége, ahol valószínűleg hozzájuthatunk élelmiszerhez, vízhez, talán még alkatrészekhez is. – És ahol egy időre kiszakadhatunk abból az őrülten zajos és zűrzavaros Köztársaságból – tette hozzá Quennto. Car’das felkapta a fejét, és gyanakodva megkérdezte: – Ezt meg hogy érted? – Semmi gond, Jorj! – biztosította sietve Maris. – Valahányszor Rak összetűzésbe keveredik valakivel, mindig arról beszél, hogy szívesen meghúzná magát egy csendes, nyugodt helyen. – Akkor ezt nyilván gyakran emlegeti… – dünnyögte Car’das. – Hogy mondod, kölyök?! – csattant fel a kapitány. – Semmi, semmi… – Én nem úgy hallottam, de most hagyjuk… Indulunk! – jelentette be Quennto. Ezúttal is felhangzott a hosszan elnyúló sivítás, de jóval halkabban, és sokkal kevésbé fülsértően, mint az előző alkalmakkor, aztán az ablakok mögött ismét megjelent a hiperűr szemkápráztató fényjátéka. Car’das némán számolgatta magában a másodperceket, és minden pillanatban azt várta, hogy a tartalék hajtómű is megadja magát. Szerencsére nem így történt, és néhány feszült perc után a hajó visszatért a mélyűrbe. – Itt is vagyunk… – dörmögte elégedetten Quennto, és rámutatott a pontosan előttük izzó, sárgás napkorongra. – Egész otthonosnak tűnik ez a környék! Maris, rájöttél már, hogy hol járunk? – A számítógép még most is dolgozik a helyzetmeghatározáson – jelentette a nő. – De úgy néz ki, hogy legalább kétszázötven fényév választ el minket az Ismeretlen Szektorok határától. – A jobb szemöldökét felvonva a kapitány felé fordult, és hozzátette: – Attól tartok, a késés miatt szép kis kötbért vernek majd ránk, amikor végre megérkezünk a Comrára.
– Ugyan, túl sokat aggódsz! – Quennto fölényesen legyintett. – Egy-két nap alatt helyrehozzuk azt a nyavalyás hajtóművet. Ha egy kicsit meghajtjuk az öreglányt, legfeljebb egy hetet késünk, nem többet. Car’das rosszkedvűen csóválgatta a fejét. A saját megítélése szerint pontosan azért kerültek bajba, mert túlhajszolták a hajójukat. Mielőtt hangot adhatott volna a véleményének, csipogni kezdett a műszerfalába épített kommunikációs panel. – Hé, kapitány, külső hívás érkezett! – jelentette, és halkan dünnyögve hozzátette: – Talán az itteniek szeretnének köszönteni minket. – Gyors pillantást vetett a nagy hatótávolságú adó-vevő képernyőjére, aztán a következő pillanatban egész testében megfeszült, és elfúló hangon felhördült: – Quennto! Ez… Nem folytathatta, mert a rádió mély, morduló hangokat közvetített: – Hát itt vagy, Dubrak Quennto! – recsegte hutt nyelven a túlságosan is ismerős hang. – Komolyan azt képzelted, hogy ilyen könnyen eltűnhetsz előlem? – Ezt te könnyűnek nevezed? – dörmögte Quennto, miközben bekapcsolta a mikrofonját. – A, üdvözletem, Progga! Figyelj csak, ahogy már korábban is megmondtam neked, nem adhatom át ezeket a szőrméket. Már régebben leszerződtem Drixóval… – Törődöm is én a szőrméiddel! – vágott közbe Progga. – Most már mást akarok! Azt, hogy vezess el a titkos raktáradhoz! Quennto értetlenül meredt Marisra, majd visszakérdezett: – Hová? A micsodámhoz vezesselek el? – Ne játszd az ostobát! – förmedt rá az előzőnél jóval mélyebb, vészjósló hangon a hutt. – Ismerem a fajtádat! Te nem egyszerűen elmenekültél valami elől, hanem nagyon is tudatosan menekültél egy bizonyos irányba. Ez a vektor nem vezet máshová, csakis ehhez az egyetlen csillagrendszerhez, és csodák csodája, te éppen itt bukkansz elő a hiperűrből! Micsoda véletlen egybeesés, nem igaz? Tehát, hová is tarthattál volna máshová, mint a titkos bázisodhoz, ahol a felhalmozott kincseidet rejtegeted? Quennto kikapcsolta a mikrofonját, és halkan megszólalt: – Car’das, hol van most Progga? – Nagyjából száz kilométerre, jobbra előttünk – válaszolta a fiatal navigátor, és amikor kinyúlt, hogy megfogja a radarok finomhangolóját, meglepődve tapasztalta, hogy a keze erősen reszket. – És gyorsan közeledik! – tette hozzá néhány pillanattal később. – Neked mi a véleményed, Maris? – érdeklődött a kapitány a
másodpilótája felé fordulva. – Nem tudom, hogyan állítottad le a hiperhajtóművet, de alapos munkát végeztél – válaszolta Maris. – Akárhogyan próbálkozom, még csak nem is válaszol. Ugyan ott van a tartalék, de ha újra ugrunk egyet, és Proggának megint sikerül nyomon követnie… – Ahogy ismerem, sikerülni fog neki! – mordult fel rosszkedvűen Quennto, azzal vett egy mély lélegzetet, visszakapcsolta a mikrofonját, és beleszólt: – Figyelj rám, Progga! Teljesen félreérted a helyzetet. Mi csak megpróbáltunk… – Elég! – hörögte mérgesen a hutt. – Vezess oda a bázisodhoz! Most! – Értsd már meg, hogy nincs semmiféle bázisom! – állította makacsul Quennto. – Ha nem tudnád, mélyen az Ismeretlen Szektorokban járunk. Áruld már el nekem, hogy ki az az eszelős, aki itt létesít magának titkos raktárát? A következő pillanatban vörösen villogó jelzőfény kelt életre Car’das orra előtt. – Valami itt van a nyakunkon! – kiáltotta ijedten a fiatalember, és a tekintetével végigpásztázott a műszereken, hogy kiderítse, melyik irányból fenyegeti őket veszély. – Hol és micsoda? – csattant fel Quennto. Car’das azonnal rájött, hogy a közelkörzeti felderítőrendszer miért adta le a riasztást: egy hosszú rakéta száguldott szinte tökéletesen derékszögben az Alkuvadász hasa felé. – Onnan jön! – jelentette ki Car’das, és a tekintetét továbbra is a képernyőkre szegezve a jobb kezének mutatóujjával a híd padozata felé bökött. A következő pillanatban rádöbbent, hogy a váratlanul felbukkanó rakéta nem érkezhetett a hutt hajójáról, méghozzá pontosan a helyzete és az iránya miatt. Már éppen kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse a társait, amikor különös, szabálytalan alakú tárgy röppent elő a karcsú lövedék darabokra hulló orrából. Villámgyorsan szétbontakozott, mint valami pillanatok alatt kinyíló, hatalmas virág, és legalább egy kilométer széles, illetve hosszú, vékony, csillogó fallá alakult. – Rendszereket kikapcsolni! – ordította Quennto, és lecsapott a műszerfalának bal felső peremébe épített megszakítókra. – Mindent kapcsoljatok ki! Azonnal! – Miért, mi az? – kérdezte Car’das, miközben odakapott saját műszerfala áramtalanító kapcsolóihoz. – Egy Connor-háló, vagy valami ahhoz hasonló… – darálta
fogcsikorgatva a kapitány. – Ekkora? – dünnyögte hitetlenkedve Car’das. – A kezed járjon, ne a szád! – förmedt rá Quennto. A különféle irányító- és kezelőpultok állapotjelző fényei sorban vörösre váltottak, majd kihunytak, mialatt a három ember elszántan küzdött, hogy még a háló megérkezése előtt kiiktasson mindent, ami elektromos árammal üzemelt. A versenyt a háló nyerte. Car’das a felügyeletére bízott rendszereknek legfeljebb a kétharmadát tudta kikapcsolni, amikor a csillogóan fényes szálak ráfeszültek, és szempillantás alatt rácsavarodtak a Alkuvadász páncélozott héjazatára. – Csukjátok be a szemeteket! – figyelmeztette a társait Maris. Car’das engedelmeskedett, de még szorosan lehunyt szemhéján keresztül is látta a vakító villanást, amely akkor keletkezett, amikor a magasfeszültségű árammal töltött háló kisült. Tisztán érzékelte, hogy valamennyi szőrszála szempillantás alatt felmeredt, aztán lassan, óvatosan kinyitotta a szemét. Sötétlő műszerfalak vették körül, a hídon minden fény kihunyt. Az Alkuvadász teljesen megbénult. Car’das kinézett a páncélüveg ablakon, és miután meglátta a távolban villódzó, színes fényeket, az orr felé mutatott, és halkan megjegyezte: – Alighanem Proggát is elkapták… Noha eléggé lefojtotta a hangját, a beszéde még így is természetellenesen hangosnak tűnt a hajóra boruló, tökéletes csendben. – Hát, azt erősen kétlem! – vélekedett Quennto. – A hajója elég nagy ahhoz, hogy legyen rajta néhány energiaelnyelő, valamint még egy-két berendezés, amelyekkel megvédhette, magát az efféle trükköktől. – Tízet teszek egy ellen, hogy harcolni fog! – dünnyögte ideges hanghordozással Maris. – Ó, harcolni fog, az teljesen egyértelmű! – Quennto hatalmasat fújtatott. – Túl ostoba és öntelt, ezért képtelen felmérni azt, hogy ha valaki képes legyártani egy ekkora Connor-hálót, akkor valószínűleg össze tud rakni egy-két komolyabb fegyvert is. Hirtelen zöld lézernyalábok villantak fel a messzeségben. Néhány pillanattal később kéklő fénysugarak válaszoltak a kihívásra, amelyek három különböző irányból záporoztak a hutt hajóra. Az ismeretlen egységek vagy túl sötétek, vagy túl kicsik voltak ahhoz, hogy szabad szemmel látni lehessen őket a Alkuvadászról. – Szerintetek a támadóink figyelmét annyira leköti a Proggával vívott harc, hogy esetleg megfeledkeznek rólunk? – vetette fel Maris.
– Kötve hiszem! – borongott Car’das, aki kinézett az oldalsó ablakon, és meglátta azt a kisebbfajta, szürke vadászgépet, amely váratlanul bukkant elő a sötétségből, aztán az Alkuvadász mellé siklott, hogy az orrát a teherhajó felé fordítva tüzelőpozícióba álljon annak jobb oldala felett. Az ifjú navigátor néhány pillanatig ámulva fürkészte a számára ismeretlen gyártmányú hajó különös, hosszan ívelő formáit, majd halkan megszólalt: – Hátrahagytak nekünk egy őrt. Itt van mellettünk. – Számíthattunk volna rá! – morogta Quennto, miután ő is szemügyre vette az idegen vadászgépet, majd ismét a zöld és kék villanásokra fordította a tekintetét. – Ötvenet teszek rá, hogy Progga legalább tizenöt percig ki fog tartani, és magával viszi legalább egy támadóját! A két társa közül egyik sem állta a fogadást. Car’das szótlanul figyelte a távolban folyó küzdelmet. Az iskolai tanulmányai során elolvasott egy-két könyvet az űrcsaták során alkalmazott taktikákról. Kíváncsi lett volna, hogy a támadók milyen módszereket vetnek be, de szenzorok híján nem kaphatott közelképet az összecsapásról, így legfeljebb találgatni tudott. Még akkor is az ismeretlenek harcmodorán töprengett, amikor kék energianyalábok elsöprő erejű össztüze záporozott a hutt hajójára, aztán az ütközetnek egy csapásra vége szakadt. – Hat perc – állapította meg komoran Quennto. – Nem tudom, hogy kik ezek a fickók, de értik a dolgukat, az egyszer biztos… – Nocsak, nem ismered ezt a hajótípust? – álmélkodott Maris, és a jobb mutatóujjával a mellettük és felettük lebegő hajóra bökött. – Még csak hasonlót sem láttam soha életemben – dörmögte a kapitány, azzal megszabadult a biztonsági övétől, és felállt. – Gyere, nézzük meg, hogy mekkora károk keletkeztek az öreglányban, hátha össze tudjuk még rakni! Car’das, te itt maradsz, és vigyázol a boltra! – Hogy én? – kérdezte meglepetten Car’das, és az aggodalom görcsös csomóba szorította a gyomrát. – De mi lesz, ha… tudod, ha megpróbálnak kapcsolatba lépni velünk? – Mit gondolsz? – kérdezett vissza vigyorogva Quennto, miközben Marisszal a nyomában elindult a kabin kijárata felé. – Veszed az adást, és szépen, udvariasan elcsevegsz velük! Második fejezet A győztesek hosszú perceken keresztül köröztek a szétlőtt hutt hajó maradványainak közelében. A gépek manőverező hajtóműveinek fúvókái hol felragyogtak, hol elsötétültek, és a számuk alapján Car’das úgy
becsülte, hogy három hajó vett részt a tulajdonképpeni ütközetben, míg a negyedik őrájuk vigyázott. A Connor-hálót az ionágyúhoz hasonlóan nem az ellenséges űrhajók és felszíni egységek megsemmisítésére, hanem a megbénításukra tervezték. Így aztán, mire a támadóik megtették a következő lépésüket, Quennto és Maris a gépházban visszakapcsolta a rendszerek túlnyomó többségét. – Kapitány, az őrünk új pozícióba áll – jelentette Car’das a zárt láncú rádión keresztül, amikor azt látta, hogy a szürke vadászgép lassan eléjük siklik. – Szerintem azt akarja, hogy kövessük. – Elindultunk feléd – válaszolta Quennto –, amíg odaérünk, melegítsd be a hajtóműveket! Az idegen egység éppen kezdett eltávolodni tőlük, amikor Quennto és Maris megérkezett a hídra. – Hát akkor vágjunk bele… – dünnyögte a kapitány, aztán elfoglalta az ülését, gyorsan becsatolta magát, majd kissé feljebb nyomta a tolóerőszabályzót. – Sejti valaki, hogy hová tartunk? – A többi egység még most is Progga hajója körül kering – jelentette Car’das, mialatt óvatosan elnyomakodott Maris mellett, és a saját állomáshelyéhez sietett. – Talán minket is odavezetnek. – Igen, úgy néz ki… – Quennto nagyokat bólogatott, és tovább gyorsította a hajóját. – Mindeddig nem nyitottak tüzet ránk, amit én hajlamos vagyok biztató jelnek venni. Miután az Alkuvadász odaért a hutt hajó maradványaihoz, az utasai meglátták, hogy csakugyan három idegen egység köröz a roncsok körül: két kisebbfajta vadászgép és egy nagyobb, amely körülbelül akkora volt, mint egy köztársasági könnyűcirkáló. – Úgy látom, kinyitnak nekünk egy dokkot – vélekedett Maris. Car’das szemügyre vette a nagyobb hajó oldalán félresikló kaput, és miután felmérte a méreteit, kételkedve megjegyezte: – Nem hiszem, hogy beférünk oda! – Az orrunk éppen beleillik – nyugtatta meg Quennto a társait –, és majd az elülső szervizalagúton keresztül fogunk kiszállni. – Ezek szerint kiszállunk? – kérdezte idegesen Maris. – Átmegyünk a hajójukba? – Az is lehet, hogy ők akarnak meglátogatni minket – találgatott a kapitány. – Nem én hozom a döntéseket, hanem az a fickó, aki a lövegek kellemesebbik végénél áll. – Figyelmeztető gesztussal felemelte a jobb mutatóujját, és hozzátette: – A lényeg, hogy ellenőrzésünk alatt kell tartanunk a helyzetet. – A derekát elcsavarva Car’das felé fordult, és
odaszólt neki: – Ami azt jelenti, hogy egyedül én beszélek. Ha közvetlenül tőled kérdeznek valamit, eszedbe ne jusson fecsegni! Ügyelj rá, hogy csak arra felelj, amit kérdeznek! Megértetted? – Természetesen – válaszolta Car’das, és nagyot nyelt. A vadászgép a nagyobb hajó oldalához vezette őket, majd alig két perccel később Quennto csalhatatlan pontossággal bevitte az Alkuvadász orrát a dokkológyűrűbe. Ekkor az idegen hajó testéből előbújt egy rugalmas anyagból gyártott közlekedőalagút, amely hamarosan rácsatlakozott a teherhajó elülső személyzsilipjére. Ezalatt az Alkuvadász személyzete készenléti állapotba kapcsolta a hajó rendszereit, majd mindhárman lesiettek az alsó szintre. Mire elérték a szűkös, ovális formájú kijáratot, a zsilip keretébe épített műszerek azt jelezték, hogy a közlekedőalagút gyűrűje légmentesen zár, és a járatban légköri nyomás uralkodik. – Rendben, kezdjük! – dünnyögte Quennto, azzal kihúzta magát, és megnyomta a nyitógombot. – Még egyszer szólok, hogy a beszédet bízzátok rám! A félresikló zsilipajtó másik oldalán két idegen teremtmény várta őket. A kék bőrű, kékesfekete hajú humanoidok szeme különös, vörös fénnyel izzott, ami kissé félelmetessé tette a megjelenésüket. Mindketten egyszerű szabású, dísztelen, fekete egyenruhát viseltek, amelynek vállrészét zöld foltok ékesítették. A derékszíjukról csüngő tokban kisebbfajta, de első pillantásra is hatékonynak tűnő pisztoly lapult. – Üdvözletem, uraim! – köszönt rájuk Quennto, mialatt kilépett a hajóból. – A nevem Dubrak Quennto, az Alkuvadász kapitánya vagyok. A kék bőrű idegenek nem válaszoltak, csupán félreálltak az útból, majd egyikük a járat távolabbi vége felé mutatott. – Azt akarják, hogy arra menjünk? – kérdezte Quennto, mialatt a bal kezével előreintett, míg a jobbjával megmarkolta Maris felkarját. – Rendben, már indulunk is! A kapitány és a másodpilóta elindult az alagútban, amelynek rugalmas gyűrűkből összeállított fala minden egyes lépésükre furcsa, hullámzó mozgást végzett, és kissé kilengett oldalirányban. Car’das társai nyomába szegődött, majd a szeme sarkából lopva figyelte az idegeneket, akik kétfelől közrefogták, aztán fél méterrel lemaradva kísérték őt. A szokatlan bőrszíntől és vörösen izzó szemüktől eltekintve a lények meglepően hasonlítottak az emberekhez. Car’das fejében megfordult, hogy a teremtmények az emberi faj egyik oldalhajtását képviselik, amely a törzsfejlődés korai szakaszában vált külön a fő ágtól, és költözött az űrnek
erre a vidékére. Aztán az is felmerült benne, hogy talán egy teljesen önálló nép fiaihoz van szerencséje, amelyeknek az emberi faj egyedeihez való hasonlatossága a puszta véletlen műve. Az alagút másik végén, a tulajdonképpeni hajótestben két további teremtmény várta őket, akik ugyanúgy festettek, mint az első páros, azzal a különbséggel, hogy a vállukon nem zöld, hanem sárga és kék foltok díszelegtek. Amikor a jövevények beléptek a hajó fedélzetére, tökéletesen begyakorolt mozdulattal sarkon fordultak, és katonásan egyszerre lépve elindultak a folyosón. Car’das óvatosan megérintette a hosszú ívben kanyarodó járat tompa gyöngyházfényben játszó oldalfalát, mert kíváncsi volt, hogy mi alkotja: fém, kerámia vagy valami különleges ötvözet. Ám hiába törte a fejét, nem tudta megfejteni a kérdést, mert még sosem találkozott ehhez hasonló anyaggal. Alig tíz méter megtétele után a kísérőik váratlanul megálltak, és félrehúzódtak előlük, hogy hozzáférjenek a bal oldali válaszfalban felnyíló ajtóhoz. – Oda be? – érdeklődött kissé zavartan a kapitány. – Hát jó, megyünk! Kihúzta magát, ahogyan Car’das legjobb emlékezete szerint fontos üzleti tárgyalások előtt szokta, majd ismét karon ragadta Marist, és belépett az ajtón. Az ifjú navigátor még egy utolsó pillantást vetett a falakra, aztán követte társait. A bejáraton túl alig hat méter hosszú, négy méter széles, három méter magas helyiség fogadta őket. Az első pillantásra tárgyalóteremnek tűnő, minden díszítést nélkülöző kabin berendezése egyszerűbb már nem is lehetett volna: mindössze egy hosszú, ovális asztalból és tíz-tizenkét székből állt. Az asztal távolabbi végénél egy újabb kék bőrű idegen ült, aki vörösen izzó szemével figyelmesen fürkészte, és többször is tetőtől talpig végigmérte a három embert. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint az eddig látott teremtmények, azzal a különbséggel, hogy az ő zubbonyának vállrészen vörös foltok virítottak. – Üdvözlöm, jó uram! – köszönt derűs hanghordozással Quennto, és lecövekelt az asztal előtt. – A nevem Dubrak Quennto, az Alkuvadász kapitánya vagyok. Szívből remélem, hogy beszéli a Galaktikus Köztársaság közös nyelvét! Önben kit tisztelhetünk? Az idegen nem válaszolt, csak kissé felhúzta a jobb szemöldökét. – Talán a Külső Gyűrű kereskedőnyelveivel kellene próbálkoznunk – javasolta halkan Car’das. – Köszönet az elsőrangú ötletért, kölyök! – válaszolta gúnyosan Quennto, de ettől függetlenül megfogadta a tanácsot, és a sy bisti nevű
nyelven folytatta: – Nézze, uram, mi egy távoli világról származó, egyszerű utazók és kereskedők vagyunk. Nem áll szándékunkban ártani önöknek! Az erőfeszítését ezúttal sem koronázta siker, az idegen most sem válaszolt. – Próbáld meg a taarjáú – vetette fel Maris. – Azt én is pocsékul beszélem… – válaszolt morcosan Quennto, majd átváltott erre a nyelvre, és odaszólt a nyilvánvalóan magas rangú illetőnek: – Hát maga? – Hirtelen hátrafordult, és megkérdezte azt a két teremtményt, akik a hátuk mögött állva várakoztak: – Na és önök? Beszéli valamelyikük a taarját vagy a sy bistit? Esetleg a meese caulfoxt. Hogy fogunk így csacsogni egymással? – A sy bisti megteszi – válaszolta nyugodt hanghordozással az asztalfőnél ülő idegen ezen a bizonyos nyelven. Quennto visszafordult felé, és meglepetten pislogott. – Elnézést, mit mondott? – kérdezte zavarodottan. – Azt, hogy a sy bisti jó lesz – felelte az idegen. – Kérem, foglaljanak helyet! – Ah, khm… köszönjük! – dünnyögte a kapitány, azzal kihúzott egy széket Marisnak, egyet magának, majd odabiccentett Car’dasnak, hogy kövesse a példáját. Miután az ifjú navigátor elhelyezkedett, úgy találta, hogy a háttámla kissé különös ívben, de nem kényelmetlenül követi az emberi gerincoszlop jellegzetes, kettős görbületét. – Én Syndic Mitth’raw’nuruodo vagyok, a Chiss Birodalom egységparancsnoka – szólalt meg a kék bőrű férfi. – Önök jelenleg a Chiss Expanziós Védőflotta egyik könnyűcirkálójának fedélzetén tartózkodnak. Hajónk, a Springhawk, a kettes számú járőregység vezérhajója. Az Expanziós Védőflotta kifejezés hallatán Car’das hátán végigfutott a hideg, és feltette magának a kérdést, hogy vajon mire utal az elnevezés. Netán arra, hogy ez a chiss nevezetű, kék bőrű népség éppen birodalma határainak kiterjesztésén fáradozik? Szívből remélte, hogy nem. A Köztársaságnak pillanatnyilag más már nem is hiányzott, mint egy új, külső ellenség. Palpatine főkancellár minden tőle telhetőt megtett, de a velejéig romlott gazdasági és politikai elit hatalmas ellenállást fejtett ki a gazdasági és a közélet megtisztítását célzó erőfeszítéseivel szemben. Például, noha már öt év telt el azóta, hogy a Kereskedelmi Szövetség aljas módon megtámadta a Naboót, a felelősöket még mindig nem sikerült bíróság elé állítani. A Galaxis népei egyre
nagyobb haragra gyúltak, és egyre csalódottabbak lettek. Szinte hetente kaptak szárnyra olyan hírek, amelyek újonnan kialakuló reform vagy éppen szakadár mozgalmak születéséről szóltak. Dubrak Quennto természetesen mérhetetlenül élvezte és alaposan kihasználta ezt a zűrzavart. A hivatali korrupció, az egyes rendszerekben fizetendő vámok és mindenféle díjak létezése, valamint a bizonyos árucikkek forgalmát tiltó rendelkezések eszményi környezetet teremtettek a kapitány fő tevékenységéhez, vagyis a kis mennyiségben történő csempészéshez. És Car’das őszintén bevallotta magának, hogy az Alkuvadász navigátoraként jobban keresett, mint korábban remélte, és jól tudta, hogy a kapitány és Maris is szépen gyarapította a vagyonát. Azt viszont Quennto képtelen volt belátni, hogy bár rövid távon jól jár, ha kihasználja a helyzetet, a Galaxisban uralkodó áldatlan állapotok hosszú távon nem tesznek jót sem a csempészeknek, sem senki másnak. És egy nyílt háború természetesen nem hozhatott magával mást, csak pusztulást, szenvedést és nélkülözést. – Ön pedig? – kérdezte Mitth’raw’nuruodo, és Car’dasra fordította izzó szemét. Az ifjú navigátor már szóra nyitotta a száját, de a kapitánya megelőzte: – Én Dubrak Quennto kapitány vagyok – hadarta –, az Alkuvadász teherhajó… – Ön pedig? – ismételte Mitth’raw’nuruodo, a tekintetét továbbra is a fiatal férfira szegezve. Car’das a szeme sarkából Quenntóra pillantott, aki apró biccentéssel jelezte neki, hogy ezúttal megszólalhat. – A nevem Jorj Car’das, és az Alkuvadász teherhajó navigátora vagyok. – Értem, és ők kicsodák? – érdeklődött Mitth’raw’nuruodo, mialatt a másik két emberre mutatott. Car’das ismét a kapitányára nézett. Quennto zord képet vágott, de ismét bólintott. – Szóval, az úr Dubrak Quennto, a hajónk parancsnoka – magyarázta Car’das –, míg a hölgy a másodpilótánk, Maris Ferasi. Mitth’raw’nuruodo kimérten odabiccentett a férfinak és a nőnek, majd ismét Car’das felé fordulva megkérdezte: – És miért utaztak éppen ide? – Koréliai kereskedők vagyunk, uram – válaszolta Car’das –, a Galaktikus Köztársaság egyik rendszeréből jöttünk. – Krel… krelli… krélia… – ízlelgette Mitth’raw’nuruodo a számára idegenül csengő nevet, majd tovább kérdezősködött: – Szóval, azt mondja,
hogy kereskedők? Nem felfedezők vagy felderítők? – Szó sincs róla, uram! – felelte Car’das. – Tudja, bérelünk egy hajót, és azzal szállítmányozunk az egyes csillagrendszerek között. – És az ellenfeleik? – kérdezte Mitth’raw’nuruodo. – Közönséges űrkalózok voltak – szólt közbe Quennto, mielőtt a navigátora felelhetett volna. – Éppen előlük menekültünk, amikor meghibásodott a hiperhajtómű, aminek eredményeképpen itt kötöttünk ki. – Értem, és önök ismerik azokat a kalózokat? – érdeklődött Mitth’raw’nuruodo. – Honnan ismerhetnénk őket, uram? – morogta felháborodást színlelve Quennto. – Semmi közünk… – Igen, már korábban is összetűzésbe keveredtünk velük – szólt közbe higgadtan Car’das, mert amikor Mitth’raw’nuruodo feltette a legutolsó kérdését, volt valami a hangjában, ami felkeltette a gyanakvását. – Azt hiszem, hogy kimondottan ránk vadásztak. – Bizonyára értékes szállítmány lapul a hajójuk gyomrában… – Semmi különleges, uram – hadarta Quennto, és gyors, figyelmeztető pillantást lövellt Car’das felé. – Néhány láda szőrme és egy-két jobbfajta ruha. De így is mérhetetlenül hálásak vagyunk önöknek, hogy a segítségünkre siettek. Car’das torkát görcsösen összeszorította az aggodalom. A rakományuk döntő többségét valóban ruházati cikkek alkották, ám az egyik elegáns bunda gallérja válogatott minőségű tűzkövek egész sorozatát rejtette. Jól tudta, hogy ha a kék bőrűek megtalálják, és elkobozzák tőlük a drágaköveket, akkor nehéz napok várnak Quenntóra, miután visszatér a Galaxisba, és közli a rossz hírt Drixóval. – Nagyon szívesen! – udvariaskodott Mitth’raw’nuruodo. – Hanem kíváncsi lennék, hogy önöknél mi számít jobbfajta ruházatnak. Esetleg megmutathatnák nekem a rakományt, mielőtt útnak indulnak? – A legnagyobb örömmel! – vágta rá Quennto, és nyomban megkérdezte: – Ezek szerint elengednek minket? – Hamarosan igen – ígérte Mitth’raw’nuruodo. – De előbb még átkutatjuk a hajójukat, mert szeretnék meggyőződni arról, hogy önök csakugyan azok az ártatlan utazók és kereskedők, akiknek mondják magukat. – Persze, természetesen… – hadarta sietve Quennto, és beleegyezése jeléül nagyokat bólogatott. – Szívesen körbevezetjük a hajón, amikor csak óhajtja! – Előre is köszönöm! – Mitth’raw’nuruodo aprót biccentett. – De
minderre csak azután keríthetünk sort, hogy elértük a bázisomat. Addig is a mi hajónk fedélzetén fognak lakni. Máris előkészítettünk egy kabint az önök számára. Később talán alkalmam lesz megmutatni önöknek a chiss nép hagyományos vendégszeretetét… – Hálásak vagyunk, és megtiszteltetésnek vesszük a figyelmességét, parancsnok úr! – felelte Quennto, és udvariasan fejet hajtott. – Viszont szeretném megjegyezni, hogy mi határidőre dolgozunk, és ez a váratlan kitérő tovább csökkentette az amúgy is szűkös időkeretünket. Nagyra értékelnénk, ha utunkra bocsátana minket, amilyen hamar csak lehetséges! – Természetesen, kapitány úr – felelte higgadtan Mitth’raw’nuruodo. – Biztosíthatom, hogy a támaszpontom nincs messze! – Ebben a rendszerben van? – kérdezte elhamarkodottan Quennto. Hirtelen észbe kapott, megadása jeléül feltartotta mindkét kezét, és zavartan hozzáfűzte: – Elnézését kérem, semmi közöm hozzá… – Ez így igaz – válaszolta méltóságteljesen Mitth’raw’nuruodo. – Ugyanakkor abból nem lehet baj, ha elárulom, hogy a bázisom egy másik rendszerben működik. – Á, értem… – dünnyögte a kapitány. – És azt megkérdezhetem, hogy mikor indulunk oda? – Máris úton vagyunk – válaszolta Mitth’raw’nuruodo egy halvány mosoly kíséretében. – Körülbelül négy standard perccel ezelőtt végrehajtottuk a hiperűrugrást. Quennto meglepetten bámult a chiss férfira. – Valóban? – kérdezte zavarodottan. – Én nem hallottam és nem érzékeltem az égvilágon semmit. – Talán azért, kapitány úr, mert a hajtóműveink valamivel fejlettebbek, mint azok, amelyeket önök építenek a hajóikba – válaszolta elégedetten Mitth’raw’nuruodo, és felállt. – Most pedig, kérem, kövessenek! Elvezetem önöket a szálláshelyükre! A három emberi lényből és négy-öt chissből álló csapat legfeljebb tíz méterre távolodhatott a tárgyalás helyszíneként szolgáló teremtől, amikor Mitth’raw’nuruodo megállt, és kinyitott egy a folyosó jobb oldali válaszfalába épített ajtót. Mialatt a zárólemez hangtalanul besiklott a falba, a chiss parancsnok a vendégei felé fordult, és udvarias, de ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: – Hamarosan ismét találkozni fogunk, de kérem önöket, hogy addig maradjanak itt, ebben a kabinban. – Előre is örülünk a viszontlátásnak! És köszönjük a figyelmességét! – válaszolta Quennto, azzal esetlenül meghajolt, majd Marisszal a nyomában
besietett leendő szálláshelyükre. Miután ők ketten eltűntek az ajtó mögött, Car'das udvariasan fejet hajtott a parancsnok előtt, és követte a társait. Egyszerű, dísztelen, csupán a legszükségesebb bútorokkal ellátott hálófülke fogadta őket. A bejárattal szemközti falnál egy keskeny priccsekből álló, háromemeletes ágy állt, míg a jobb oldalira egy lehajtható asztalt és két, szintén lehajtható széket szereltek. A háromszintes ágy fejvégénél három magas, keskeny ruhásszekrényt süllyesztettek a falba, míg az ágyak másik oldalán szűkös ajtó nyílt, amely egy alig négy négyzetméter alapterületű, de mindennel felszerelt fürdőszobába vezetett. – Szerintetek mit forgat a fejében ez a méltóságteljes úriember? Mit akar csinálni velünk? – vetette fel Maris, mialatt körülhordozta a tekintetét a helyiségen. – Hamarosan szabadon enged minket, majd meglátod – válaszolta magabiztos hanghordozással Quennto, aki benézett a fürdőszobába, majd kissé előregörnyedve, nehogy beverje a fejét a középső ágyba, leült a legalsó priccsre, és baljóslatú hangon dörmögve hozzátette: – A valódi kérdés az, hogy a távozás pillanatában azok a kövek nálunk lesznek-e, vagy sem. Car’das zavartan megköszörülte a torkát. – Biztosan jó ötletnek tartod, hogy erről beszélünk? – kérdezte halkan, és jelentőségteljes pillantással felnézett a mennyezetre. – Nyugodj meg, kölyök! – Quennto fölényesen legyintett. – Hiába hallgatnak le minket, ha egyszer nem beszélik a közös nyelvet. – Hirtelen résnyire vonta össze a szemét, és kissé fenyegető hangsúllyal megkérdezte: – Ha már a beszédnél tartunk, mégis, miért árultad el, hogy ismertük Proggát? – Mert volt valami a parancsnok szemében és a hangjában… – válaszolta Car’das. – Valami, ami arra utalt, hogy már tud róla, és nem akartam, hogy hazugságon kapjon minket. Quennto megvetően felhorkant, és kijelentette: – Ez nevetséges! – Még az is meglehet, hogy Progga személyzetének egyik tagja túlélte az ütközetet – vetette fel Maris. – Azt teljességgel kizárhatjuk – állította magabiztosan Quennto. – Te is láttad azt a hajót. Gyakorlatilag meghámozták, mint valami zöldséget! – Nézd, kapitány, sejtelmem sincs, hogy honnan tudja – magyarázkodott Car’das –, de biztosra veszem, hogy tudja. – És egyébként sem hazudnál egy tiszteletre méltó úriembernek, ugye?
– kérdezte mosolyogva Maris. – Kicsoda tiszteletre méltó? – gúnyolódott Quennto. – Ezt meg honnan veszed? Még hogy úriember, ugyan már! Egy percig se hidd! A katonák mindenütt és mindenkor ugyanolyanok! És higgyétek el nekem, hogy az ilyen sima modorúak a legrosszabbak közülük… – Én ismertem egy csomó jóravaló, tisztességes katonát – jegyezte meg hűvösen Maris. – Ráadásul, mindig is volt érzékem a jellemek megítéléséhez. És az ösztöneim most azt súgják, hogy megbízhatunk ebben a Mira… Mittra… khm, tudjátok, a kék bőrű parancsnokban, na! – Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Szerintem se próbáljuk átverni, mert nagyon ráfázunk. – Feltéve persze, ha rajtakapnak – jelentette ki vigyorogva a kapitány. – Nézd, Maris, ebben a világban csakis az lehet a tiéd, amit másokból kicsalsz vagy kizsarolsz. Annyi, és nem több. – Az a te bajod, kapitány, hogy túlontúl bizalmatlan vagy! – állapította meg kissé keserűen Car’das. – Éppen annyira bízom másokban, amennyire kell, kölyök! – vágott vissza higgadtan Quennto. – Csupán arról van szó, hogy többet tudok az emberi természetről, mint te. Mind az emberi lények, mind az idegen teremtmények természetéről. – De én akkor is amondó volnék, hogy teljesen őszintének kell lennünk vele szemben – mondta Maris. – A teljes őszinteség az, ami sosem válik be. Soha. Mert azzal minden előnyről lemondasz, méghozzá éppen az ellenfeled javára – bölcselkedett a maga módján a kapitány, és az ajtó felé intve folytatta: – És valami azt súgja, hogy ha hagyjuk, akkor ez a fickó addig fog újabb és újabb kérdésekkel zaklatni minket, amíg az aggkori végelgyengülés elvisz mindhármunkat. – Ettől függetlenül aligha fog megártani, ha egy darabig mellette maradunk – javasolta Car’das. – Progga bandájának életben maradt tagjai eléggé dühösek lesznek ránk. Quennto megrázta a fejét, és magabiztosan kijelentette: – Nem varrhatják a nyakunkba Progga halálát! Nem mi végeztünk vele! – Ez igaz, viszont… – Figyelj, kölyök, hagyd rám a gondolkodást, rendben? – vágott közbe Quennto, azzal fellendítette a lábát a priccsre, és hanyatt feküdt, aztán a kezét a feje alá dugta, és összefűzte az ujjait a tarkója alatt. – Most egy időre mindenki fogja be a száját! Ki kell találnom, hogy hogyan játsszuk le ezt a játszmát!
Maris az ifjú navigátorra nézett, tehetetlenül megvonta a vállát, majd megfordult, és felmászott a középső priccsre. A lábait kinyújtóztatva kényelmesen elhelyezkedett, összefonta a két karját a keblén, aztán nem szólt semmit, csak töprengve fürkészte a felette lévő ágy alját. Car’das átment a kabin másik felébe, lehajtotta az asztalt, illetve az egyik széket. Miután leült, egymásba font karjait lerakta az asztalra, aztán a homlokát a jobb alkarjára eresztve lehunyta a szemét, és megpróbált lazítani. Negyed órával később halk surrogás riasztotta fel, és csak ekkor jött rá, hogy még ebben a kényelmetlen testtartásban is elnyomta az álom. Hirtelen felült, a feltáruló ajtó felé fordult, és meglátta, hogy egy fekete egyenruhás chiss áll a küszöbön. – Mitth’raw’nuruodo parancsnok üdvözli önöket! – közölte az idegen teremtmény sy bisti nyelven. Erős akcentussal, de érthetően ejtette a szavakat. – Azt kéri, hogy keresse fel őt az Egyes Megfigyelőben. – Hát ez igazán csodálatos! – dörmögte Quennto, azzal átemelte a lábát az ágy keretén, a padlóra csapta a talpát, és felállt. – Nem maga! – szólt rá a chiss, aztán Car’dasra mutatva hozzátette: – Hanem maga! Quennto mozdulatlanná dermedt, és meglepetten felcsattant: – Mi van? – Hamarosan elkészül a vacsorájuk, akkor majd önök is találkozhatnak a parancsnokkal – magyarázta a chiss. – De most csak ővele akar beszélni! – Na, álljunk meg egy szóra! – morogta fenyegető hangnemben a kapitány. – Mi egy csapat vagyunk! Vagy együtt megyünk, vagy… – Nem lesz semmi baj! – szólt rá sietve Car’das. Az ajtóban álló chiss nem mozdult, de a háta mögött az árnyékok és a fények folyton váltakoztak, ami arra utalt, hogy további teremtmények jönnek-mennek a folyosón. A navigátor megnyugtatónak szánt mosolyt villantott a parancsnokára, és odaszólt neki: – Majd csak elboldogulok valahogy, főnök! – Kölyök… – Minden rendben lesz – mondta Car’das, és a kijárat felé lódult. A chiss elhátrált előle, mire ő végre kilépett a folyosóra. Odakint két további kék bőrű teremtmény várta, akik nyomban közrefogták. – Kérem, kövessen! – utasította ekkor a hírnök, azzal odalépett elé, hátat fordított neki, és elindult. A csapat sietős léptekkel tartott a hajó orra felé. Alig két-három perc
leforgása alatt átszeltek három kereszteződést, és elhaladtak vagy fél tucatnyi bejárat előtt. Car’das nem tudott ellenállni a késztetésnek, és menet közben lopva ejtett pillantásokkal belesett két nyitva álló ajtón. Ám hiába meresztette a szemét, a folyosó mentén elterülő helyiségekben csupán számára tökéletesen ismeretlen gépezeteket és további, fekete egyenruhás chisseket látott. Arra számított, hogy a vezetője által Egyes Megfigyelőnek nevezett helyiség egy csúcstechnikájú műszerekkel és berendezésekkel telezsúfolt szoba lesz. Így aztán alaposan meglepődött, amikor egy olyan terembe kísérték, amely leginkább egy utasszállító űrhajó első osztályán berendezett szalonhoz hasonlított. A kisebbfajta terem elülső falát egyetlen hatalmas, a padozattól a mennyezetig érő, hosszan ívelő ablaktábla alkotta, amelyen túl a hiperűr színes fénykígyói örvénylettek. A süppedős szőnyeggel borított padló közepén jókora, félhold alakú kanapé állt. A helyiség belső világítását egészen halványra állították, így az ablakon túl lejátszódó fényjelenség még megkapóbb, még döbbenetesebb látványt nyújtott. – Üdvözlöm, Jorj Car’das, fáradjon beljebb! Az ifjú navigátor körülnézett, hogy megkeresse a barátságos hang forrását. Mitth’raw’nuruodo egymagában üldögélt a kanapé távolabbi végénél. A kintről besugárzó fényben csupán testének sötétlő körvonalait lehetett látni. – Köszönöm, parancsnok úr! – válaszolta Car’das, és kérdő pillantást vetett eddigi vezetőjére. A chiss férfi udvariasan fejet hajtott előtte, majd a másik két kísérővel együtt elhagyta a termet. Car’das eléggé kínosan érezte magát, ettől függetlenül megkerülte a hatalmas ülőalkalmatosság végét, és elindult a vendéglátója felé. – Mondja, hát nem gyönyörű? – jegyezte meg egy halk sóhajtás kíséretében Mitth’raw’nuruodo, amikor a navigátor odaért hozzá. – Kérem, helyezze magát kényelembe! – Köszönöm… – mormolta Car’das, és a chiss férfitől körülbelül egyméteres, biztonságosnak ítélt távolságba leereszkedett a kanapéra, majd kissé bátortalanul megszólalt: – Megkérdezhetem, hogy miért hívatott, uram? – Miért, miért… hát azért, hogy megosszam önnel ezt a pompás látványt! – válaszolta mosolyogva Mitth’raw’nuruodo. – Továbbá, hogy választ kapjak néhány kérdésemre. Car’das gyomra összerándult az aggodalomtól. Tehát mégiscsak ki
akarják faggatni… A lelke mélyén már eddig is tudta, hogy kihallgatás vár rá, de szívből remélte, hogy Maris nem tévedett, amikor megbízhatónak és kimondva-kimondatlanul bár, de tisztességes, becsületes alaknak ítélte a chiss parancsnokot. – Valóban megkapó a kilátás – jegyezte meg bizonytalanul, mert igazából sejtelme sem volt, hogy mit is mondhatna. – Sőt kissé csodálom is, hogy ilyen helyiséget látok egy hadihajón. – Ó, hiszi, vagy sem, ezeket a termeket elsősorban gyakorlati célból építjük a hajóinkba – válaszolta Mitth’raw’nuruodo. – A teljes, hivatalos neve Egyes Számú Háromszögelési Vizuális Megfigyelő Fedélzet, bár magunk között az egyszerűség kedvéért csak csillagtársalgónak hívjuk. Az ütközetek idején őrszemeket állítunk ide, akik szabad szemmel, illetve optikai mérőműszerek segítségével felderítik az ellenséges egységeket, bemérik azok helyzetét, és az adataikkal segítik a tüzéreink munkáját. – Tudja, ez igazán különös! – Car’das furcsálkodva ingatta a fejét. – Mi a külső szenzorainkra és a radarjainkra bízzuk a méréseket. Önök talán nem rendelkeznek efféle berendezésekkel? – De igen, természetesen nekünk is vannak mindenféle-fajta készülékeink – magyarázta derűsen Mitth’raw’nuruodo –, és ezek általában meg is felelnek a célnak. De bizonyára ön is tudja, hogy léteznek módszerek az elektronikus felderítő rendszerek megzavarására vagy megvakítására. Bizonyos helyzetekben egy chiss harcos éles szeme többet ér, mint a flottánk összes szenzora együttvéve. – Igen, ezt megértem – válaszolta Car’das, és mélyen belenézett házigazdájának vörösen izzó szemébe, amely a halvány fényben valahogy még félelmetesebb megjelenést kölcsönzött neki. – De az adatok vajon kellő gyorsasággal eljutnak a tüzérekhez? – Erre a problémára is találtunk megoldást… – felelte Mitth’raw’nuruodo, tűnődve bólintott néhányat, majd hirtelen rátért a lényegre: – Szóval, Jorj Car’das, egészen pontosan mivel is foglalkoznak önök? – Quennto kapitány már elmondta önnek, uram! – hadarta az ifjú navigátor, és megérezte, hogy szempillantás alatt kialakuló, hideg verejtékcseppek kezdenek csordogálni a hátán. – Szabadúszó, független kereskedők vagyunk. Mitth’raw’nuruodo megcsóválta a fejét, és szinte szánakozva kijelentette: – Attól tartok, hogy a kapitánya rosszul mérte fel a helyzetet. Jómagam is tisztában vagyok a csillagközi szállítmányozás különféle mérőszámaival.
Az Alkuvadász rakterének befogadóképessége túlontúl kicsi ahhoz, hogy hétköznapi rakományokat gazdaságosan szállíthassanak a hajójukkal. Ha jól sejtem, még a működési költségeket is csak bajosan tudják előteremteni, és akkor még nem beszéltünk a rendkívüli költségekről vagy a haszonról. Így aztán arra kell következtetnem, hogy önök valami egészen másból élnek. És miután nincsenek komolyabb fegyvereik, hogy kalózok legyenek, adódik a feltevés, hogy csempészéssel foglalkoznak. Car’das habozott, mert nem tudta eldönteni, hogy miféle választ várnak tőle. – Gondolom, nem sokra megyek azzal, ha rámutatok, hogy az önök gazdasága valószínűleg jelentősen eltér a miénktől, ugye? – kérdezte néhány pillanattal később. – Erre óhajt hivatkozni? – vetette fel hűvösen a chiss férfi. Car’das mélyen belenézett Mitth’raw’nuruodo szemébe, és azt olvasta ki onnan, hogy semmi értelme hazudni, mert a parancsnok máris mindent tud róluk. – Eszemben sincs – válaszolta végül. – Ahogyan Quennto kapitány mondta, elsősorban kereskedők vagyunk. De menet közben néha csempészettel is foglalkozunk. – Értem – Mitth’raw’nuruodo súlyosan bólintott –, és igazán méltányolom az őszinteségét, Jorj Car’das! – Kérem, szólítson egyszerűen csak Car’dasnak! – mondta az ifjú navigátor. – Tudja, mifelénk az a szokás, hogy az első nevünkön csak a barátaink szólítanak minket. – Ezek szerint nem tart a barátjának? – kérdezte Mitth’raw’nuruodo, és halvány, ravasz mosoly jelent meg a szája sarkában. – Miért, ön a barátjának tart engem? – vágta rá Car’das. Azonnal megbánta elhamarkodott szavait, mert attól tartott, hogy megsértette a vendéglátójukat. Szerencsére feleslegesen aggódott, mert Mitth’raw’nuruodo csupán felvonta a jobb szemöldökét, és nyugodtan kijelentette: – Nem, természetesen nem tartom annak. Legalábbis, egyelőbe nem. Ám egy napon talán ez is megváltozik. Nos, Car’das úr, őszintén bevallom, hogy ön felkeltette az érdeklődésemet. Itt üldögél, távol az otthonától, idegen teremtmények fogságában. És ahelyett, hogy másokhoz hasonlóan rettegne, vagy éppen dühöngene, csupán kíváncsian figyeli a környezetét. – Kíváncsian? – csodálkozott Car’das. – Mialatt a fedélzetre kísérték önöket, alaposan szemügyre vette a harcosaimat – válaszolta Mitth’raw’nuruodo. – A tekintete és az arcvonásai
arról árulkodtak, hogy figyel, elemez és kiértékel. Ugyanígy tett, amikor bevezették önöket a szálláshelyükre, és akkor is, amikor idekísérték. – Én csupán körülnéztem – magyarázkodott zavartan Car’das, és hirtelen megugrott a szívverése, mert attól tartott, hogy a chiss parancsnok kémnek tartja. – Nem voltak különösebb szándékaim… – Nyugodjon meg, Car’das úr! – válaszolta Mitth’raw’nuruodo, és a szája szegletében ismét megjelent az előbbi, sejtelmes félmosoly. – Nem vádolom kémkedéssel. Jómagam is kíváncsi természetű vagyok, így aztán másokban is nagyra becsülöm ezt a jellemvonást. Árulja el nekem, hogy kinek kellene megkapni azokat az elrejtett drágaköveket? Car’das hátrahőkölt ültében, és ijedten felhördült: – Hát megtalálták a… ? – Hirtelen észbe kapott, összeszedte magát, és jóval higgadtabban folytatta: – Szóval, csak azt akartam kérdezni, hogy miért érdekli? – Ahogy már az imént is említettem – felelte Mitth’raw’nuruodo –, nagyra értékelem az őszinteséget. Tehát kié a szállítmány? – Egy, a Comra-rendszerben garázdálkodó hutt bandáé – válaszolta Car’das, mert belátta, hogy feleslegesen hadakozik. – Ez a társaság a riválisa annak, amelyiket önök… vagyis, amelyik megtámadott minket. – Hirtelen elhallgatott, majd rövid töprengés után kibökte: – Maga tudta, hogy azok nem kóbor kalózok, akik véletlenül találtak ránk, ugye? Tudta, hogy kimondottan ránk vadásztak… – Mialatt úton voltunk, hogy feltartóztassuk önöket, lehallgattuk az adásaikat – vallotta be Mitth’raw’nuruodo. – Bár az üzenetváltásaikból magától értetődően egyetlen szót sem értettünk, amikor a kapitánya bemutatkozott, nyomban felismertem a Dubrak Quennto-hang-sort, amelyet valamivel korábban hallottam a rádióban. Ebből pedig azonnal adódott a következtetés. Car’das hátán végigfutott a hideg. A chiss parancsnok úgy tudta megőrizni emlékezetében az idegen nyelvű, számára értelmetlen zagyvaságot, hogy később kihüvelyezte belőle Quennto nevét. Az ifjú navigátorban felvetődött a kérdés, hogy vajon miféle agyuk lehet ezeknek a chisseknek, de legalábbis Syndic Mitth’raw’nuruodónak? – Egyébként, önöknél törvénytelen cselekedetnek számít azoknak a drágaköveknek a birtoklása? – érdeklődött a kék bőrű parancsnok. – Nem, viszont megdöbbentően magas vámok terhelik a forgalmukat – válaszolta Car’das, és sietve visszatérítette a gondolatait kettejük párbeszédéhez. – Ez az üzletág éppen attól jövedelmező, hogy a csempészek kikerülik a vámok megfizetését. – Néhány pillanatra
elhallgatott, majd hozzátette: – Amúgy, ha tekintetbe vesszük, hogy kiktől vettük ezt a szállítmányt, nem tartom kizártnak, hogy lopott ékszerekről van szó. De kérem, ezt a világért se árulja el Marisnak! – Nocsak… – hümmögte elgondolkodva Mitth’raw’nuruodo. Car’das felszisszent, és némán elátkozta magát. Már megint kiszaladt a száján valami, amit jobb lett volna, ha elhallgat. Ezek után, ha a chissek nem végeznek vele, Quennto biztosan meg fogja ölni. – Tudja, parancsnok úr, Maris különféle hóbortos eszmények rabja – magyarázta vonakodva. – O valahogy úgy képzeli, hogy a csempészkedéssel valójában a Köztársaság kapzsi, ostoba és korrupt hatalmi gépezete ellen harcol. – És Quennto kapitány nem érzi szükségét annak, hogy felvilágosítsa őt a valóságról? – Quennto kapitány meglehetősen kedveli a hölgyet – válaszolta Car’das. – És erősen kétlem, hogy Maris mellette maradna, ha elárulná neki az igazságot. – Tehát a kapitány azt állítja, hogy kedveli a hölgyet, és mégis hazudik neki? – Az nem tudom, hogy Quennto mivel áltatja őt – felelte az ifjú navigátor –, de azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy Maris és a hozzá hasonló idealisták eleve sokat hazudnak még önmaguknak is. Az igazság ott van az orra előtt. Csak ki kellene nyitnia a szemét, és megláthatná. – Belenézett a chiss férfi vörösen izzó szemébe, és megfontoltan hozzátette: – Bár ez a tény természetesen fikarcnyit sem csökkenti a bűnösségünket, és nem ad felmentést a számunkra. – Nem, valóban nem mentség – erősítette meg Mitth’raw’nuruodo. – Érdekelne, hogy milyen következményekkel járna, ha nem szállítanák le a drágaköveket? Car’das rosszkedvűen csóválgatta a fejét, és hatalmasat sóhajtott. Szóval, ennyit arról, hogy Syndic Mitth’raw’nuruodo egy tiszteletre méltó úriember. A tűzkövek nyilván a világűrnek ebben a szegletében is hatalmas értéket képviselnek… – A huttok végeznének velünk – válaszolta nyersen. – Méghozzá minden bizonnyal egy általuk roppant szórakoztatónak tartott módszerrel. Például vérengző vadállatok elé vetnének minket. – És ha csupán késnének néhány napot, esetleg egy-két hetet? Car’das a szemét erőltetve próbálta leolvasni a chiss férfi árnyékban rejtőző arcvonásain uralkodó kifejezést, majd fojtott, színtelen hangon megkérdezte:
– Mondja, Mitth’raw’nuruodo parancsnok, egészen pontosan mit akar tőlem? – Semmi olyat, ami különösebben megterhelné akár önt, akár a társait – válaszolta a chiss. – Csupán szeretném, ha egy darabig mellettem maradna. – Miért? – Részben, hogy megismerjem az ön népét – felelte Mitth’raw’nuruodo –, de elsősorban azért, hogy megtanítsa nekem a nyelvüket. – A nyelvünket? – Car’das meglepetten pislogott. – Úgy érti, a közös nyelvet? – Ha jól tudom, akkor az önök Köztársaságában ez az elsődlegesen használt nyelv, vagy tévedek? – Igen, de… – Car’das elharapta a szót, mert az elméje zugaiban felmerült egy vészjósló gondolat, és nem tudta, hogy hogyan tehetné fel udvarias formában a nyelvére kívánkozó, kényes kérdést. Ám feleslegesen óvatoskodott, mert Mitth’raw’nuruodo a maga titokzatos módján szinte azonnal kitalálta, hogy mi jár a fejében. – Szeretném megnyugtatni, hogy nem áll szándékomban megtámadni a Galaktikus Köztársaság világait – jelentette ki, és halványan elmosolyodott. – Tudja, a népem egyik legfontosabb alapelve, hogy sosem lépünk fel kezdeményező félként. Még a potenciális ellenségeinket sem támadjuk meg mindaddig, amíg ők nem rontanak ránk. – Ez rendkívül tiszteletre méltó álláspont! – Car’das elismerése jeléül fejet hajtott, és hozzáfűzte: – Másfelől viszont, miattunk igazán nem kell aggódniuk. A Köztársaságot olyannyira lefoglalják a saját belső problémái, hogy a belátható jövőben biztosan nem fogja megtámadni a szomszédait. – Hát akkor nincs miért félnünk egymástól… – állapította meg elégedett hanghordozással Mitth’raw’nuruodo. – Tehát csakis a puszta kíváncsiságom miatt szeretném megismerni önöket, illetve a nyelvüket. – Értem – válaszolta óvatosan Car’das. Jól tudta, hogy az ő helyében Quennto már javában érvelne, faggatózna, vitatkozna és alkudozna, hogy a lehető legtöbbet fordítson a maga javára a helyzetből. És élt a gyanúperrel, hogy Mitth’raw’nuruodo pontosan ezért választotta beszélgetőtársnak őt, vagyis a legénység legkevésbé tapasztalt tagját. Ettől függetlenül úgy érezte, hogy mindenképpen elő kell hozakodnia azzal a gondolattal, amely már hosszú pillanatok óta ott motoszkált a fejében. Nyelt egyet, és nagy nehezen kibökte: – És mi? Mi mit nyerünk, ha elfogadjuk az ajánlatát? – Személy szerint ön hozzám hasonlóan kielégítheti a kíváncsiságát – válaszolta Mitth’raw’nuruodo, és kissé felvonta a jobb szemöldökét. – Valami azt súgja, hogy szeretne minél többet megtudni a népemről. Vagy
tán tévedek? – Nem, valóban kíváncsi vagyok önökre – ismerte el Car’das –, de attól tartok, Quennto kapitány nem fogja beérni ennyivel. – Hát akkor talán felajánlok neki néhány szép és értékes árucikket – vetette fel Mitth’raw’nuruodo. – Valami olyasmit, ami segít lecsillapítani az ügyfeleik haragját. – Arra nagy szükségünk lesz – válaszolta Car’das egy mély sóhajtás kíséretében. – Valóban kapóra jönne egy kis ajándék. – No, akkor ezt megbeszéltük! – jelentette ki Mitth’raw’nuruodo, és felállt. – Még egy apróság – szólalt meg Car’das, mialatt ő is feltápászkodott. – Nagyon szívesen megtanítom magát az otthoni közös nyelvre, de cserébe jómagam is szeretnék nyelvleckéket venni öntől. Vagy esetleg megtenné, hogy megbízza a legénységének egyik tagját ezzel a feladattal? – Arra éppen meg tudom tanítani, hogy megértse a cheunht – válaszolta Mitth’raw’nuruodo, és a fejét csóválva hozzátette: – De attól tartok, sosem lesz képes érthetően beszélni a nyelvünket. Hiszen még a nevemet sem tudja úgy kiejteni, ahogyan kellene. Car’das zavarában fülig vörösödött. – Sajnálom… – motyogta idegesen. – Bocsánatkérésre semmi szükség – nyugtatta meg sietve Mitth’raw’nuruodo. – Az önök hangképző szervei hasonlítanak ugyan a miénkhez, de azért akad néhány jelentős eltérés. Ugyanakkor, azt hiszem, meg tudnám tanítani önnek a minnisiatot. Ez egy széles körben használt kereskedőnyelv, amelyet gyakorlatilag mindenütt megértenek a fennhatóságunk alá tartozó világokon. – Igazán lekötelez – hálálkodott Car’das –, szívből köszönöm, Mit… Mitta… khm, parancsnok úr! – Látja, erről beszéltem – állapította meg somolyogva a chiss férfi. – Egy emberi lény hamarabb köt csomót a saját nyelvére, mintsem rendesen kiejtené a cheunh szavakat. Talán egyszerűbb lesz, ha a jövőben az úgynevezett magnevemen fog szólítani, vagyis Thrawnnak. Car’das gyanakodva sandított Mitth’raw’nuruodóra, és óvatosan megkérdezte: – Ez valami külön kegy? A kék bőrű férfi vállat vont. – Veheti akár annak is – válaszolta, és biccentett. – Tudja, mi általában csak hivatalos alkalmakkor használjuk a teljes nevünket, illetve azon szólítanak minket az idegenek és a nálunk alacsonyabb rangúak.
– Valami azt súgja, hogy én mindhárom feltételnek megfelelek – jegyezte meg hümmögve az ifjú navigátor. – Így igaz – ismerte el Thrawn –, de én úgy tartom, hogy ha alapos okunk van rá, megszeghetjük az efféle szabályokat. És most úgy látom, hogy van rá okunk. – Az tény, hogy megkönnyíti a dolgunkat – mondta Car’das, és udvariasan fejet hajtott. – Köszönöm a szívességét, parancsnok úr! – Nagyon szívesen! – válaszolta Thrawn. – Most pedig a társai hamarosan csatlakozni fognak hozzánk, mert szeretnénk vendégül látni önöket vacsorára. Azt követően máris elkezdhetjük az első nyelvleckét. Harmadik fejezet A titkár felengedte az asztalán álló hírközlő adógombját, felmosolygott az előtte álló férfira és fiatal nőre, majd kissé fennhéjázó modorban odaszólt nekik: – Fáradjanak be, C’baoth mester, a főkancellár úr most már fogadja önöket! – Köszönjük – morogta ridegen Jorus C’baoth. A mellette álló Lorana Jinzler megborzongott az udvariatlan hang hallatán. A mestere ingerültnek tűnt, és az adott körülmények között nem is hibáztatta érte. Csakhogy C’baoth-nak a főkancellárral volt vitája, és nem az egyszerű titkárral, akinek nem állt hatalmában felülbírálni a Palpatine irodájában született döntéseket, így igazán feleslegesen zúdította rá a mérgét. C’baoth viszont másként szemlélte a világot. Minden további szó vagy udvariaskodás nélkül elfordult, és döngő léptekkel elindult a belső iroda felé. Lorana egy fél másodpercet még rááldozott arra, hogy bocsánatkérő mosolyt villantson a titkárra, majd követte a mesterét. Alig három méter választotta el őket a bejárattól, amikor az ajtó kinyílt, és kilépett rajta két brolf, akiknek zöld alapon sárga foltos, szaruszerű bőre valamiért vadul reszketett a vastag bőrből szabott, díszes ruházatuk alatt. C’baoth még csak nem is lassított, nyílegyenesen robogott tovább a két teremtmény felé, akik kénytelenek voltak félreállni az útjából. Lorana ismét megborzongott, majd megszaporázta a lépteit, hogy felzárkózzon a felbőszült Jedi mellé, aztán együtt lépték át a belső helyiség küszöbét. Palpatine főkancellár hatalmas íróasztala mögött ült. A terem külső falát helyettesítő, hosszan ívelő ablakon keresztül lenyűgöző kilátás nyílt úgy a Coruscantra, mint a városbolygó fölé boruló égboltra. A főkancellár mellett egy szűk nadrágot és gazdagon hímzett ujjast viselő fiatal férfi állt, aki egy
adatolvasó fölé hajolva, halk szavakkal magyarázott valamit. Palpatine felnézett, és amikor meglátta a látogatóit, felvillantotta messze földön híres, nyájas mosolyát. – A, C’baoth mester! – mondta fennhangon, majd szívélyes mozdulattal intett a vendégeinek, hogy menjenek közelebb hozzá. – És az ő ifjú padavanja, Lorana Jinzler, ha nem csal az emlékezetem! Szívből örülök, hogy felkerestek! – Hagyjuk az udvarias szólamokat, főkancellár úr! – válaszolta ridegen C’baoth, és mialatt az íróasztal felé tartott, az ujjasa rejtekéből előhúzott egy kisebbfajta, hordozható számítógépet. – Nem azért jöttem, hogy kölcsönösen körberajongjuk egymást! A Palpatine mellett álló fiatal férfi felegyenesedett, a szeme szinte villámokat szórt. – Ilyen hangnemben nem beszélhet a főkancellár úrral! – jelentette ki határozottan. – Vigyázz a nyelvedre, hivatalnok! – mordult fel C’baoth. – Fogd a bürokratikus ócskaságaidat, és kotródj innen! A férfi azonban nem tágított. Kihúzta magát, és megismételte: – Ilyen hangnemben nem beszélhet a főkancellár úrral! – Semmi baj, Kinman! – szólt közbe a legteljesebb lelki nyugalommal Palpatine, és mialatt felállt, a bal kezét megnyugtatónak szánt gesztussal a fiatalember jobb alkarjára tette. – Biztosra veszem, hogy C’baoth mesternek nem állt szándékában megsérteni engem. Néhány feszült pillanat erejéig Palpatine és C’baoth szótlanul meredt egymásra. A kettejük között kialakult feszültség szinte tapintható hullámokban áradt szét a helyiségben. Aztán Lorana legnagyobb megkönnyebbülésére a mestere lesütötte a szemét, és egy árnyalatnyival udvariasabb hangon, zavarodottan kibökte: – Nem, tényleg nem akartam megsérteni… – Akkor jól gondoltam – helyeselt Palpatine, majd rámosolygott a fiatal férfira, és a Jedi felé fordulva, fennhangon folytatta: – Nos, C’baoth mester, ha jól sejtem, még nem találkozott az én új személyi titkárommal és tanácsadómmal, Kinman Doriana úrral! – Szívből örvendek, hatalmas megtiszteltetés! – darálta gépiesen C’baoth, és lerítt róla, hogy valójában semmibe veszi a fiatal férfit. – Részemről úgyszintén! – visszhangozta Doriana. – Mindig is kitüntetésnek vettem, ha találkozhattam azokkal, akik a Köztársaság védelmének szentelték az életüket! – Akárcsak jómagam – jegyezte meg Palpatine. – Tehát, C’baoth mester,
mit tehetek önért? – Nagyon jól tudja, hogy mit tehet értem! – vágta rá hevesen a Jedimester, azzal meg sem várva, hogy hellyel kínálják, leült az egyik székre, és az íróasztalra csapta tenyérnyi számítógépét. – Röviden összefoglalva: a Kirajzás. – Hát persze, mi másról is lehetne szó… – Palpatine fáradtan felsóhajtott, majd udvarias kézmozdulattal jelzett Loranának, hogy helyezze kényelembe magát. Visszaült a székére, és kissé letörten megkérdezte: – Mi történt már megint? – Ez! – dörmögte komoran C’baoth, mialatt az Erő közvetítésével áttaszította az asztalon a számítógépet, amely pontosan a főkancellár előtt állapodott meg. – A Szenátus pénzügyi bizottsága megint megkurtította a költségvetésemet! Palpatine megcsóválta a fejét, és ismét felsóhajtott: – És mégis mit vár tőlem, C’baoth mester? Mit is mondhatnék erre? – kérdezte, és megvonta a vállát. – Nem írhatom elő a Szenátusnak, hogy miként cselekedjen. És nem kényszeríthetem semmire azokat a nyakas pénzügyeseket. Nem tehetek róla, hogy a véleményük nem egyezik a miénkkel. – A miénkkel? – csattant fel C’baoth. – Nocsak, önnek és nekem egy a véleményünk? Mióta? Nekem úgy rémlik, hogy nem is olyan régen ön, főkancellár úr, még egyáltalán nem rajongott a tervért! – Akkor talán nem ártana, ha alaposan átkutatná az emlékezetét! – vágott vissza kissé ingerülten Palpatine. – Csak jusson eszébe, hogy az elmúlt hónapok során nem én, hanem az ön Jedi-társai hátráltak ki a terv mögül. A Jedi-tanács vonta meg öntől a támogatását, és nem én. Voltaképpen az a határozott benyomásom támadt, hogy még Yoda mester is meggondolta magát, és most már legfeljebb egy-két Jedinek engedné meg, hogy csatlakozzon az expedícióhoz. – Ezt a kérdést majd én elintézem Yodával, ha eljön az ideje – állította határozottan C’baoth. – De addig is, a vállalkozás sorsa az ön kezében van! – És én mindent megtettem, ami a hatalmamban állt, hogy segítsek valóra váltani az ön tervét – emlékeztette Palpatine a Jedi-mestert. – Kapott hat vadonatúj Dreadnaughtot, amelyek olyan újak, hogy jószerével még a festék sem száradt meg rajtuk. Óhajának megfelelően megkapta a központi raktármagot és a pilonokat, amelyek összetartják az egész köteléket. A hajóegyüttes pontosan úgy néz ki, ahogyan ön akarta. Megkapta a személyzetet, és az utasokat is. Már a felkészítésük is elkezdődött, jelenleg a Yaga Minoron állomásoznak…
– Hát ez az! – kurjantotta C’baoth, és a számítógépére bökött. – Valójában már nincsenek utasaim. Egyetlen árva utasom sincs, jó uram! Valami eszeveszett hivatalnok átírta az utaslistát! Lehúzott róla minden leendő telepest és azok családtagjait, csakis a legénységet hagyta rajta. Hát ezért jöttem önhöz! Palpatine vonakodva felvette a számítógépet, majd néhány billentyű megnyomásával futólag beleolvasott néhány adatsorba. – Valószínűleg költségcsökkentés céljából jártak el így – vélekedett néhány pillanattal később. – Minél több ember utazik a fedélzeten, annál több készletre és felszerelésre van szükség. – Igen, csakhogy így az egész vállalkozás értelmét vesztette! – mordult fel C’baoth. – Minek indítanánk expedíciót egy másik galaxisba, ha menet közben, illetve a megérkezés után nem alapíthatunk külső telepeket? – Talán éppen ez a megfontolás áll a pénzügyi bizottság döntésének hátterében – jegyezte meg a főkancellár. – A politikai helyzet jelentősen megváltozott azóta, hogy ön és a Jedi-tanács előálltak az ötletükkel. – Így igaz, és éppen ezért a Kirajzás fontosabb, mint valaha! – vitatkozott hevesen C’baoth. – Meg kell tudnunk, hogy miféle ellenfelek ólálkodnak odakint, az Ismeretlen Szektorokban, vagy egy másik galaxisban, hogy idejében felkészülhessünk egy esetleges külső támadásra. – Külső támadásra? – Palpatine értetlenül ráncolta a homlokát, és kétkedő hangvételben folytatta: – Tudja, én egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy önök új létformák után akarnak kutatni a határainkon túl. Azt hittem, hogy olyan ifjakat óhajtanak keresni, akiket átjár az Erő, hogy aztán Jedit neveljenek belőlük. Én ezt a szándékot véltem kiolvasni az eredeti javaslatból… – Természetesen mindkettőt megtehetjük menet közben! – vágta rá habozás nélkül C’baoth. – Csak azért tettem hozzá ezt az utolsó célkitűzést, mert azt reméltem, hogy így a Szenátus könnyebben áldását adja a tervre. Palpatine megrázta a fejét, amitől szürkésfehér haja meg-megcsillant a kintről besugárzó napfényben. Lorana jól emlékezett arra az időre, amikor ez a jellegzetes hajkorona még barna színben játszott, és alig tarkította egykét őszbe forduló fürt. De mostanra, miután az idős férfi immáron öt éve cipelte a vállán a Köztársaság ezernyi bajának-nyűgének súlyát, a sötét árnyalatok nyomtalanul eltűntek a hajából. – Szívből sajnálom, C’baoth mester! – válaszolta a főkancellár. – Amennyiben ön rá tudja beszélni a szenátorokat, hogy vizsgálják felül a pénzügyesek döntését, én boldogan megadom önnek minden támogatásomat. De pillanatnyilag semmit sem tehetek.
– Volna itt valami, amit esetleg fontolóra vehetne, főkancellár úr… – szólt közbe halk, tűnődő hangon Doriana. – C’baoth mester talán hajlandó és képes lenne megoldani a Barlokon kialakult helyzetet. – Pillanatnyilag semmit sem tehetek – ismételte határozottan Palpatine, és figyelmeztető pillantás vetett a titkárára. – Különben is, a Jedi-tanács aligha küldené el őt a Marcol-szektorba most, amikor itt, helyben is megannyi súlyos, sürgető ügyet kell elintézni. – Csak ne kapkodjunk! – szólt közbe C’baoth. – Miféle problémáról van szó? – Oly jelentéktelen, hogy szinte említésre sem méltó… – válaszolta kelletlenül Palpatine. – Az Iparvállalati Szövetség összekülönbözött a Barlok helyi kormányzatával. Bizonyos bányajogokon vitatkoznak. Közvetlenül önök előtt egy brolf küldöttség járt nálam. Részletesen elém tárták az ügyet, és megkértek, hogy járjak közben az érdekükben. Közvetítőre van szükségük, aki levezeti a tárgyalásokat, és segít nyélbe ütni az új megállapodást. – És ön nem gondolt egyből énrám? – méltatlankodott C’baoth. – Tudja, mit? Sértve érzem magam! – Kérem, C’baoth mester… – Palpatine nyájasan elmosolyodott. – Máris túl sok ellenségem van itt, a Coruscanton. Nem szívesen gyarapítanám a számukat. – Akkor kössön üzletet velem! – javasolta mohón C’baoth. – Ha én megoldom ezt az ügyet, ön ráveszi a pénzügyi bizottság tagjait, hogy állítsák vissza az eredeti költségkeretemet! Mit szól hozzá? Lorana mocorogni kezdett a székén, mert egyre kínosabban érezte magát. Úgy látta, hogy a megbeszélés pontosan azokhoz a titokban kötött megállapodásokhoz kezd hasonlítani, amelyek az utóbbi évek folyamán megfertőzték és megrontották a Köztársaság hatalmi gépezetét. De hiába lázongott gondolatban a füle hallatára formálódó háttéralku ellen, nem merte C’baoth elé tárni az aggodalmait, főleg nem a főkancellár és Kinman Doriana jelenlétében. – Itt és most nem ígérhetek semmit – figyelmeztetett Palpatine. – Főleg azt nem, hogy meg tudom győzni a Szenátust. De hiszek a Kirajzásban, C’baoth mester, és ha segít nekem, akkor én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ön valóra válthassa az álmait. C’baoth hosszú pillanatokig nem válaszolt, és Lorana ismét érzékelni vélte a két férfi között szikrázó feszültséget. Végül a Jedi-mester kurtán biccentett. – Nos, rendben van, főkancellár úr… – dörmögte, és felállt a székéről. –
Még a mai nap folyamán elindulunk a Barlokra! – Fenyegető gesztussal Palpatine-ra szegezte a mutatóujját, és hozzátette: – Maga pedig gondoskodjon róla, hogy mire visszatérek, visszakapjam azt, amitől az ostoba hivatalnokok megfosztottak. Mind az eredeti költségkeretemet, mind a telepeseimet! – Mindent meg fogok tenni – ígérte Palpatine, és elmosolyodott. – Szép napot kívánok, C’baoth mester és Jinzler padavan! Lorana türelmesen megvárta, hogy kiérjenek a folyosóra, és csak aztán hozakodott elő a kérdéseivel, miután kellően eltávolodtak a főkancellár irodájától. – Mester, hogy értetted az, hogy még ma elindulunk a Barlokra? – érdeklődött halkan, óvatos hanghordozással, mert nem szerette volna még jobban felbőszíteni a Jedit. – Tudtommal a Tanácsnak jóvá kell hagynia az efféle küldetéseket, nem? – A Tanács miatt egy pillanatig se fájjon a fejed! – förmedt rá nyersen C’baoth. – A magad dolgával törődj! Például azzal, hogy amikor befelé tartottunk Palpatine irodájába, lelassítottál a két brolf miatt! – Nem akartam összeütközni velük, mester! – védekezett Lorana, és értetlenül pislogott a férfira, mert ő maga nem talált kivetnivalót a viselkedésében. – Nem rohantál volna beléjük! – vágott vissza C’baoth. – Én idejében felmértem a távolságot, és kiszámítottam, hogy nem kell félreállniuk sem nekik, sem nekünk. – Ők mégis kitértek az utunkból – jegyezte meg Lorana. – Mert így akarták kimutatni az irántunk érzett tiszteletüket – magyarázta némileg lehiggadva C’baoth. – Ezt a dolgot meg kell értened, ifjú tanítványom! Egy napon Jedi-lovag leszel, és akkor a kezedbe kapsz minden hatalmat, továbbá rád zuhan minden felelősség, ami ezzel jár. Egyetlen pillanatra se felejtsd el, hogy mi vagyunk azok, akik egyben tartjuk, és minden bajtól megoltalmazzuk a Köztársaságot. Nem Palpatine, nem a Szenátus, és nem a hivatalnoksereg, hanem mi, Jedik. És bizonyosan nem azok a szűk látókörű, jelentéktelen alakok, akik folyton a Coruscantra rohangálnak mások segítségét kérni. Valamennyiünk érdekében el kell érnünk, hogy a Köztársaság lakói bízzanak bennünk. De addig nem fogják belénk vetni a bizalmukat, amíg nem tisztelnek minket. Érted, hogy mit beszélek? – Azt értem, hogy szeretnénk kivívni a tiszteletüket – válaszolta bizonytalanul Lorana –, de vajon félniük is kell tőlünk? – A tisztelet és a félelem ugyanannak az éremnek a két oldala – felelte
mélyen elgondolkodva C’baoth –, a törvénytisztelő polgárok az egyik felét látják ennek az éremnek, a bűnözők a másikat. – Felemelte, és meglengette a jobb mutatóujját, majd rászólt a lányra: – De egyik csoport sem láthat minket sem gyengének, sem pedig határozatlannak! Soha! – Leengedte a kezét, és megtapogatta a derékszíjára csatolt fénykardot. – Néha úgy utazunk, hogy eltitkoljuk a kilétünket. Ilyenkor elrejtjük a fénykardunkat, és minden más, külső jelét annak, hogy kik vagyunk valójában. De amikor Jediként utazunk, Jedihez méltó módon kell viselkednünk! Világos? – Igen, mesterem – válaszolta Lorana, pedig nem igazán értette, hogy milyen viselkedést várnak el tőle. C’baoth néhány pillanatig szótlanul meredt a lányra, mintha csak megérezte volna annak kételyeit, de aztán minden további faggatózás nélkül elfordult tőle. – Akkor minden rendben lesz – dünnyögte, és témát váltott. – Én most elmegyek a Templomba, és beszélek a Tanáccsal. Te pedig felhívod az űrkikötőt, és lefoglalsz két jegyet az első olyan hajóra, amelyik a Barlokrendszer felé tart. Miután ezzel készen vagy, hazamész, és összecsomagolsz! – Meddig leszünk távol, mester? – A bányajogviták egyszerű ügyek, ifjú tanítványom! – jelentette ki kissé lenéző hangsúllyal C’baoth. – Tudd meg, hogy mennyi ideig tart az utazás, aztán számolj rá két-három standard napot. Ne félj, hamar elintézem én ezt a dolgot! – Értem, mester – válaszolta engedelmesen Lorana. – Aztán pedig – mormolta C’baoth félig-meddig saját magának – elmegyek ahhoz a beszűkült látókörű Yodához, és elbeszélgetek vele! Azzal köszönés nélkül megszaporázta lépteit, és hamarosan maga mögött hagyta a tanítványát. Lorana tétován megállt, majd sokáig nézett a mestere után. A magas, ősz hajú Jedi elnyújtott, gyors léptekkel nyomult előre a tágas folyosón jövőmenő hivatalnokok között, akik sokszor csak az utolsó pillanatban tértek ki az útjából. Maga C’baoth egyszer sem lassított, és nem váltott irányt, mintha csak elvárta volna, hogy mindenki félreálljon előle. Amikor Jediként utazunk, Jedihez méltó módon kell viselkednünk… Lorana hatalmasat sóhajtott. Egyáltalán nem volt ínyére ez a szemlélet, amely a Jedik felsőbbrendűségébe vetett hiten alapult. Csakhogy C’baoth hosszú éveken át keményen tanult, és mélyen beleásta magát az Erő rejtelmeibe. Vele ellentétben Lorana még csupán fiatal tanítvány volt, aki éppen csak elindult a maga útján, így nem
engedhette meg magának, hogy vitába szálljon a tapasztalt Jedivel. Mindenesetre a mestere parancsot adott neki, amit végre kellett hajtania. A folyosó falához húzódott, hogy ne akadályozza a gyalogosforgalmat, és előhúzta az adó-vevőjét. Már éppen készült begépelni a legközelebbi űrkikötő közönségszolgálatának hívókódját, amikor ismerős arcot pillantott meg a folyosó másik oldalán. Azonnal mozdulatlanná dermedt, és elakadt a lélegzete. Az elmúlt évek során számtalanszor látta már ezt a nála egy-két évvel fiatalabb, sötét hajú alakot, általában a Szenátus épületének környékén, de néha máshol is. Az átlagos magasságú, zömök testalkatú férfi mindig szorosan összepréselte a száját, ami arról árulkodott, hogy erős érzelmek dúlnak a lelkében, amelyeket csak nehezen tart kordában. Lorana sosem jutott hozzá elég közel ahhoz, hogy megállapítsa a szeme színét, de feltételezte, hogy az is sötét árnyalatokban játszik. Valahányszor megpillantotta a fiatal férfit, az a határozott benyomása támadt, hogy őt figyeli, és most is így érzett. Az illető úgy tett, mintha egy felnyitott kapcsolótábla kábeleit tanulmányozná, mialatt a szeme sarkából újra meg újra ránézett. Lorana általában ehhez hasonló körülmények között találkozott vele: különféle szerelőpanelek mélyén vagy gépezetek kezelőfelületén matatott. Azt viszont sosem tudta kideríteni, hogy az ismeretlen valóban dolgozott-e ilyenkor, vagy a munkát csak ürügyként használta fel, hogy szemmel tarthassa őt. A kezdet kezdetén feltételezte, hogy ezek a találkozások a puszta véletlenen múlnak, de még most sem rendelkezett egyértelmű bizonyítékkal ennek az ellenkezőjére. Nem volt más a kezében, csupán annyi, hogy a tudásának gyarapodásával párhuzamosan valamennyire ki tudta fürkészni a titokzatos idegen gondolatait. Ezúttal is ehhez az eszközhöz folyamodott. Megidézte magában az Erőt, és aktiválta a különleges érzékszerveit. Néhány pillanattal később úgy találta, hogy a férfi lelkében most is a korábban már számtalanszor tapasztalt, fájdalmas érzelmek kavarognak: bosszúság, csalódottság és harag. És felfoghatatlan módon ezek az érzések egytől egyig ellene, Lorana Jinzler ellen irányultak. A lány fejében már többször megfordult, hogy valamikor, a múltban talán megbántotta vagy megalázta a férfit, de képtelen volt felidézni az esetet. Ezt a lehetőséget már csak azért is kizárta, mert négyéves kora óta a Jedi-templomban élt. Néha arra is gondolt, hogy az ismeretlen egyike lehet a Templomban dolgozó civileknek. Viszont a mesterek biztosan érzékelték
volna, ha gonosz terveket forgatna a fejében… A férfi megint ránézett, majd tüntetőleg hátat fordított neki, és a kapcsolótáblának szentelte a figyelmét. Lorana mozdulatlanul figyelte, miközben heves harcot vívott a saját zavaros érzéseivel. Fontolóra vette, hogy egyenesen odamegy a férfihoz, és kérdőre vonja. Aztán arra gondolt, hogy előbb elmegy a Jedik hatalmas, milliárdnyi adatot rejtő Könyvtárába, és megpróbál fényt deríteni a kilétére. Miközben ő kétségek között vergődve próbálta eldönteni, hogy mitévő legyen, a fiatal férfi becsukta a kapcsolótáblát, összepakolta a szerszámait, és sietős léptekkel elindult abba az irányba, amerre az előző percek során C’baoth is ment. Néhány pillanattal később elérte az első keresztfolyosót, ekkor még egyszer, utoljára visszanézett, majd befordult a sarkon, és eltűnt a lány szeme elől. Szabadulj meg az érzelmektől, béke uralkodjon a lelkedben… A mentorai már felkészülésének legelső szakasza óta igyekeztek belenevelni ezt az alapelvet Loranába, és ő minden tőle telhetőt megtett, hogy az életének, világlátásának, gondolkodásmódjának szerves részévé tegye. Ám azt is jól tudta, hogy mindaddig nem fog rátalálni a tökéletes lelki békességre, amíg ki nem deríti, hogy ki ez a férfi, és mit akar tőle. És azzal is tisztában volt, hogy nem ez a megfelelő pillanat a helyzet tisztázására. Vett egy mély lélegzetet, ismét felemelte az adó-vevőjét, és felhívta az űrkikötőt. A főkancellár tanácsadója keserűen meredt az ajtóra, amely alig néhány pillanattal korábban zárult be az erőszakos Jedi-mester és jelentéktelen tanítványa mögött. Kinman Doriana gőgös, öntelt és az indokoltnál jóval magabiztosabb alakoknak tartotta a Jediket, ráadásul az ő szemében Jorus C’baoth önálló osztályt képezett. – Jól látom, hogy ön, kedves Kinman, nem kedveli C’baoth mestert? – kérdezte Palpatine, mialatt titokzatos mosoly bujkált a szája sarkában. Doriana villámgyorsan semleges kifejezést erőltetett az arcára, és a főkancellárra fordította minden figyelmét. – Szívből sajnálom, uram! – mondta sietve, és valóban így is érzett. Nem lett volna szabad hagynia, hogy az arckifejezése visszatükrözze az érzelmeit. Főleg, mivel Jedikkel akadt dolga. Zavartan megköszörülte a torkát, és kibökte: – Csak az jár a fejemben, uram, hogy miután megannyi gonddal kell szembenéznünk a közeljövőben, talán elhalaszthatnánk C’baoth mester vállalkozását. Sokkal fontosabb dolgaink is vannak, mint egy nagyszabású kutató expedíció. És mélységesen felháborít C’baoth
követelőzése… – Türelem, ifjú barátom… – szólt közbe higgadtan Palpatine. – Tanuljon meg egy fontos alapszabályt: néha akkor járunk el helyesen, ha lehetővé tesszük az emberek számára, hogy kiélhessék a szenvedélyeiket. És a tiszteletre méltó Jedi-mester szenvedélye a Kirajzás. – Az ajtó felé nézett, elmélyülten bólintott néhányat, és hozzátette: – Továbbá, még ha nem is találnak odakint értékes vagy fontos dolgokat, talán a vállalkozásról szóló puszta hírek is felcsigázzák a Köztársaság polgárainak képzeletét. – Ha valaha is bejelentik… – jegyezte meg óvatosan Doriana. – Amennyire én tudom, a Jedi-tanács még most is mélységes titokban tartja a tervet. Palpatine megvonta a vállát, és tétován kijelentette: – Bizonyára megvan rá az okuk… – Talán így igaz – ismerte el Doriana, majd egy pillanatnyi habozás után folytatta: – Szeretném az elnézését kérni, uram, amiért kéretlenül megszólaltam az iménti megbeszélés alatt. – Emiatt egy pillanatig se aggódjon! – Palpatine kegyesen, nagyvonalúan legyintett. – Sőt utólag már úgy gondolom, hogy egyenesen kiváló ötlettel állt elő. C’baoth mester a múltban már számtalanszor tanúbizonyságát adta, hogy remek közvetítő. Biztosra vehetjük, hogy ügyesen meg fogja oldani a Barlokon kialakult helyzetet. A gondolat akár nekem is eszembe juthatott volna! – A fejét csóválva hümmögött egy sort, majd hozzátette: – És hogy teljesen őszinte legyek, nem is bánom, hogy kiváló barátunk néhány napra elhagyja Coruscantot. Legalább lesz időm végiggondolni, hogy hogyan vegyem rá a Pénzügyi Bizottság tagjait a Kirajzás eredeti költségkeretének visszaállítására. – És azt sem ártana kitalálni, hogy mit fog mondani a Jedi-tanácsnak, uram! – javasolta Doriana. – Mert őket is meg kellene győzni, hogy teljesítsék C’baoth mester kívánságait. – Látja, ezzel a problémával aztán végképp nem tudok mit kezdeni – válaszolta a főkancellár. – Ha C’baoth azt akarja, hogy a Tanács több Jedit bocsásson a rendelkezésére, akkor nem engem kell megpuhítania, hanem Yodát és Mace Windut. – Értem, uram… – dörmögte Doriana. – Nos, C’baoth talán olyan szép sikert fog aratni a Barlokon, hogy nem marad már választásuk, mint hogy megadják neki azt, amit akar. – Vagy azért adják meg neki, hogy végre megszabaduljanak tőle – tette hozzá mosolyogva Palpatine. – Erős a gyanúm, hogy őket is ugyanolyan kitartó konoksággal ostromolja, mint engem. Mindenesetre, a Jedi-tanács
meggyőzése C’baoth dolga, és nem a miénk. Ha már megemlítette az aktuális ügyeket, ön mikor indul útnak? – Még ma este, uram – válaszolta Doriana. – A jegyet már két hete lefoglaltattam. Valamennyi szükséges anyagot és dokumentumot becsomagoltam. Csupán annyi még a teendőm, hogy munka után összekészítem a személyes holmimat, és készen állok az indulásra. – Ezúttal is kiváló munkát végzett! – Palpatine nagyokat bólogatott, és szélesen elmosolyodott. – Akkor akár távozhat is, Kinman, ma már nem tartok igényt a szolgálataira. Így legalább nem kell sietnie. – Nagyon köszönöm a figyelmességét, főkancellár úr! – hálálkodott a személyi titkár. – Természetesen folyamatosan tájékoztatni fogom önt a különféle találkozókon történtekről. – Kitűnő gondolat! – helyeselt Palpatine, aztán az arcáról hirtelen eltűnt az atyai mosoly, amikor figyelmeztető hangnemben hozzátette: – És gondoskodjon róla, hogy azok az adatkártyák eljussanak Caulf-mar kormányzóhoz. Ne felejtse, csak neki adhatja oda az anyagot, senki másnak! – Természetesen, uram, magam is olvastam a jelentéseket! – vágta rá sietve Doriana. – Sőt, ha belefér az időmbe, talán rászánhatnék egy napot arra, hogy egy kicsit körülszimatoljak a kormányzó úr közvetlen környezetében. Hátha rábukkanok az áruló nyomára. Mindezt magától értetődően csakis akkor, ha ön is így látja jónak, főkancellár úr… – Megadom az engedélyt! – jelentette ki ünnepélyesen Palpatine. – De legyen nagyon óvatos! Egyes hírek szerint abban a szektorban a nép egyre elégedetlenebb. – Sok helyről érkeznek efféle hírek, uram – válaszolta egyszerűen Doriana, és közönyösen megvonta a vállát. – Nekem nem eshet bajom. Minden rendben lesz, majd meglátja! – Bízom benne – felelte Palpatine. – De akkor is legyen nagyon körültekintő! És siessen vissza! A légitaxi húsz perc alatt repítette el Dorianát a Szenátus épületegyüttesének harmadik gyűrűjében álló lakótoronyhoz. A titkár arra használta fel ezt az időt, hogy a figyelmét a hordozható számítógépe és az adó-vevője között megosztva elvégezte az utolsó ellenőrzést a munkatervében, és kijavított néhány, ilyen esetekben óhatatlanul előforduló hibát. A 248. emelet légikikötőjében kiszállt a taxiból, majd az egyik turbólifttel tíz szinttel lejjebb ereszkedett. Néhány pillanattal később belépett a lakosztálya ajtaján, és gondosan bezárta maga mögött a bejárati ajtót.
Az imént ugyan azt mondta Palpatine-nak, hogy még össze kell csomagolnia, de ezt valójában már a kora reggeli órákban megtette. A bőröndjei katonás rendben sorakoztak a szalon fala mentén. Doriana futó pillantást vetett rájuk, mialatt elviharzott mellettük, és nyílegyenesen a sarokban álló íróasztalhoz sietett. Leült a kényelmes, hatalmas forgószékre, és kihúzta az asztal jobb oldali, legalsó fiókját. A fiók hátsó fala mögé épített, titkos rekeszből elővett egy mindössze tenyérnyi méretű holovetítőt, amelynek adatkábelét becsatlakoztatta az asztali számítógépbe. Bekapcsolta a két készüléket, aztán, amikor a számítógép feléledt, begépelte a tizenkét betűből, valamint tizennyolc számjegyből álló, titkos aktiváló kódot. Miután végzett, felkapta a hordozható számítógépet, és kényelmesen elhelyezkedett a székén. Ahogyan azt már korábban megszokhatta, ezúttal sem kellett sokáig várnia. Alig három perccel azt követően, hogy elküldte a hívójelet, az apró holovetítő felett felderengett Darth Sidious csuklyával borított fejének kékes fényben úszó, háromdimenziós képmása. – Jelentsen, de fogja rövidre! – csikorogta síri hangon a Szith. – C’baoth mester hamarosan úton lesz a Barlok felé, nagyuram! – válaszolta gyorsan Doriana. – Attól függően, hogy milyen hajótípuson kap helyet, három-hat nap múlva fog odaérni. – Eddig kiváló! – válaszolta Sidious. – És ön meg tudja előzni? – Gond nélkül, uram! – jelentette ki határozottan Doriana. – Az én futárhajóm jóval gyorsabb a nagy utasszállítóknál. Ráadásul a Jedinek még meg kell állnia a Templomnál, hogy megkapja a Tanács hivatalos jóváhagyását és felhatalmazását, míg én magam perceken belül elindulok. Mindent előkészítettem. – Ebben az esetben szívélyes fogadtatásban lesz része – jegyezte meg Sidious, és késpenge vékonyságú, kegyetlen szája elégedett mosolyra görbült. – És hányadán állunk Palpatine főkancellárral? Biztos abban, hogy nem fogja észrevenni az ön kis kitérőjét? – Úgy állítottam össze a menetrendet, hogy beleférjen némi késlekedés – válaszolta Doriana. – Akár három standard napot is eltölthetek a Barlokon úgy, hogy nem keletkeznek zavarok. Ha még ennél is több időre lesz szükség, az útitervemben szerepel néhány olyan tárgyalás, amelyet a HoloHálózaton keresztül is lebonyolíthatok. És azt megtehetem akár a Barlokról, akár utazás közben, nem kell feltétlenül felkeresnem az érintett világokat. – Megint csak azt mondom: kiváló! – helyeselt Sidious. – Jó néhány szolgám és hívem akad, de ön, Doriana a legokosabbak és legravaszabbak
közé tartozik. – Hálásan köszönöm, nagyuram! – felelte Doriana, és elöntötte a melegség. Darth Sidious, a Szith-rend Sötét Nagyura általában szűkmarkúan mérte a dicséretet. – Határozott örömömre szolgál, hogy Jorus C’baoth egy időre eltakarodik az utunkból – folytatta Sidious. – Most valóban minden a tervem szerint halad. – Így van, nagyuram! – vágta rá Doriana. – És én ennek mérhetetlenül örülök. Jelentkezni fogok, mihelyt kivívtuk az újabb győzelmet! – Maga csak gondoskodjon róla, hogy kivívjuk azt a győzelmet! – jegyezte meg a Szith olyan hangon, hogy Doriana imént kialakult, kellemes érzései szempillantás alatt semmivé foszlottak. – Lásson munkához, fiatal barátom! – Úgy lesz, nagyuram! Azzal a kéken derengő holokép elsötétült. Doriana felugrott, kikapcsolta a készüléket, kihúzta az adatkábelt a számítógépből, majd a holovetítőt visszasüllyesztette a titkos rekeszbe. Aztán zsebre vágta a hordozható számítógépét, és a csomagjai felé vette az irányt. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ha kudarcot vall, Sidious szigorú büntetést fog rámérni. Talán még annál is szigorúbbat, mint amit akkor kapna, ha a főkancellárnak tudomására jutna, hogy Kinman Doriana, az egyik legközelebbi bizalmasa elárulta őt. Ám azt is jól tudta, hogy mialatt a kudarcért szörnyű büntetés jár, úgy a sikerért káprázatos jutalom. Erre az igazságra a lakása, szépen gyarapodó vagyona, társadalmi pozíciója és feltűnés nélküli, de messzire érő hatalma volt a bizonyíték. Így aztán úgy ítélte meg, hogy megéri vállalni a kockázatot. Ráadásul mérhetetlenül élvezte a játszmát, amely minden egyes fordulatával új és új kihívások elé állította őt. Elővette az adó-vevőjét, és légitaxit hívott, hogy az űrkikötőbe vitesse magát. Végül felmarkolta a csomagjait, kilépett a lakosztálya ajtaján, és sietős léptekkel elindult a turbóliftek felé. A tanácsterem ajtaja nesztelenül félresiklott Obi-van Kenobi előtt. – Tessék, parancsolj! – kiáltott Mace Windu a helyiség mélyéről. Obivan kihúzta magát, és nyugodt, határozott léptekkel elindult befelé. Ám alig kelt át a bejárat küszöbén, amikor megtorpant, majd a homlokát értetlenül ráncolva forgatta a fejét. Egy a Jedi-tanács elé idézett illető joggal számíthatott arra, hogy a teljes Tanács fogja várni ebben a közepes
méretű, mértéktartó ízléssel berendezett teremben. Ám őt ezúttal egyedül Windu nagymester fogadta, aki az oldalsó ablaksornál állt, és tűnődve bámulta a várost. – Nem, Obi-van, nem értetted félre – szólalt meg mosolyogva Windu, és derékból hátrafordulva barátságosan rámosolygott a társára. – Pontosan ide, a tanácsterembe kérettelek. Beszélnem kell veled! – Mint mindig, ezúttal is örömmel állok rendelkezésedre, Windu mester! – Obi-van tisztelettel fejet hajtott, és elindult Windu felé. – Megint Anakinról van szó? – Nem. – Windu megrázta a fejét, és rosszat sejtve megkérdezte: – Miért, mit művelt már megint az ifjú Skywalker? – Szerencsére semmit – jelentette ki sietve Obi-van. – Legalábbis semmit, ami nagyobb vihart kavarna. De magad is jól tudod, hogy milyen egy energiával teli, tizennégy éves tanítvány! – Nyughatatlan, dacos, beképzelt, szemtelen és végtelenül naiv – sorolta mosolyogva Windu. – Sok szerencsét kívánok hozzá! – Hát, ha egyáltalán létezik olyan, hogy szerencse… – jegyezte meg a vállát vonogatva Obi-van. – Tudod, hogy hogyan értettem! – dörmögte Windu, és ismét a lenyűgöző városképre fordította a tekintetét. – Áruld el nekem, Obi-van, hallottál valaha a Kirajzás fedőnevet viselő tervről? Obi-van néhány pillanat alatt átkutatta az emlékezetét, majd megrázta a fejét. – Nem, még csak nem is rémlik… – Az elnevezés egy nagyszabású felderítő és gyarmatosító expedíciót takar – magyarázta a sötét bőrű nagymester. – Hat Dreadnaught osztályú nehézcirkáló indul útnak, amelyeket egy óriási, központi maghoz kapcsoltak. A cél az Ismeretlen Szektorok és egy másik galaxis. Obi-van döbbenten meredt Jedi-társára. Egy másik galaxis? – Ezek után biztosra veszem, hogy még sosem hallottam róla – hümmögte csodálkozva. – Mikorra tervezik az indulást? – Már majdnem minden készen áll – válaszolta Windu. – Csupán a végső simítások hiányoznak. Egy kis szerelés, illetve az utaslista kiigazítása. Az utóbbi körül kialakult egy kisebb vita. – És ki a terv felelőbe? – érdeklődött Obi-van. – A Szenátus? – A Kirajzás névlegesen a Jedi-tanács terve – felelte Windu. – Gyakorlatilag viszont mindvégig C’baoth mester volt a fő mozgatóerő. – Jorus C’baoth, a harsány önbizalom két lábon járó megtestesülése? – Obi-van arcáról lerítt, hogy ezúttal is mélyen elcsodálkozott. – És a terv
mégsem szerepel a HoloHálózat híradóiban? Nem hiszek a fülemnek! – Nem volna szabad így beszélned egy másik mesterről! – jegyezte meg Windu rosszalló hanghordozással. – Miért, talán nincs igazam? Windu tűnődve vonogatta a vállát, majd kijelentette: – Az már tény, hogy a Kirajzáshoz kötődő személyek és testületek közül mindenkinek jó oka van arra, hogy titokban tartsa a vállalkozást. Palpatine főkancellár amiatt aggódik, hogy talán nem a legjobb ötlet ennyi pénzt beleölni egy kutató expedícióba most, amikor a Köztársaság súlyos gondokkal küzd. Ugyanez nyomasztja a szenátorokat is, akiktől a nehézcirkálókat kaptuk. – Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Ami pedig a Jedi-tanácsot illeti, hát mi sem véletlenül titkolózunk… – Hadd találjam ki! – szólt közbe Obi-van. – C’baoth azt reméli, hogy az utazás során fényt deríthet Vergere sorsára. Windu meglepetten pillantott a társára, és csodálkozva megkérdezte: – Nocsak, már így tudsz olvasni mások gondolataiban? – Néha én is ezzel hízelgek magamnak – vallotta be mosolyogva Obivan. – De a titok megfejtéséhez ezúttal nem volt szükség különleges képességekre. Anakin és én nem tudtuk feltárni Vergere eltűnésének teljes történetét. Ami ennél is fontosabb, nem találtuk meg a legutóbbi utazásunk alkalmával. De tudod, mit? Nem is érdekel különösebben, hogy mi hajtja C’baoth-t. Én magam is szívesen megtudnám, hogy mi történt Vergererel… – Egy kicsit óvatosabban, Obi-van! – szólalt meg figyel mezt ető hangsúllyal Windu. – Nem hagyhatod, hogy az érzelmeid befolyást gyakoroljanak a döntéseidre! Obi-van alázatosan fejet hajtott, és halkan megszólalt: – Elnézésedet kérem, mester! – Az érzelmek az ellenségeink – folytatta Windu. – Mindenféle-fajta érzelem. Akár a tiéd, akár C’baoth mesteré! Obi-van a homlokát ráncolva meredt a társára, és értetlenül megkérdezte: – Arra célzol, hogy C’baoth mester immár a kelleténél jobban kötődik a Kirajzás-tervhez? Hogy valósággal rajong érte? – Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi játszódik le C’baoth-ban – ismerte be nagy nehezen Windu. – Makacsul állítja, hogy komoly erőket kell küldenünk az Ismeretlen Szektorokba, hogy felkutassuk, és hazahozzuk Vergere-t, ami önmagában véve helyes és támogatandó célkitűzés. Ám ezzel párhuzamosan arról is beszél, hogy a Köztársaság a
szakadék szélén tántorog. Éppen ezért szerinte akkor járnánk el helyesen, ha a legjobb Jedik közül néhányat eltávolítanánk a Köztársaságból, és letelepítenénk őket az Ismeretlen Szektorokban létesítendő telepeken, ahol nem érhetik el, és nem ronthatják meg őket a coruscanti politikusok. – Személy szerint te magad sem rajongsz az ötletért, igaz? – kérdezte Obi-van. – Már így is éppen eléggé szétszóródtunk… – A Tanács tagjainak java része egyetértene veled! – Windu felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Ugyanakkor sokan vélik úgy, hogy Vergere nyoma mostanra teljesen kihűlt, így képtelenség lenne követni. Ma már alig néhányan reménykednek abban, hogy elő lehet keríteni eltűnt társunkat, de még ők is úgy gondolják, hogy inkább egy kisebb kutató expedíciót kellene indítani, nem pedig akkorát, amekkorát C’baoth akar. Attól tartok, hogy legtöbben a pénz és az egyéb források felesleges pazarlásának tartják a Kirajzást. Egyedül C’baoth erőlteti a megvalósítását. – Szerinted képes lenne szembeszállni a Tanáccsal, ha az törölné a tervet? – Róla el tudom képzelni – dörmögte Windu, és nagyokat bólogatott. Mindkét nagymester kibámult az ablakon, és néhány másodpercre komor hallgatásba burkolózott. A csendet végül Obi-van törte meg. – Tehát mi kíván tőlem a Tanács? – kérdezte halkan. – C’baoth mester és a tanítványa útban vannak az űrkikötő felé – válaszolta Windu. – Palpatine főkancellár megemlített előtte egy bizonyos megfeneklett tárgyalást. C’baoth rábeszélte a Tanácsot, hogy őt küldjük oda közvetítőnek. – Komoly az ügy? – Sajnos, eléggé az – felelte Windu. – Az Iparvállalati Szövetség tengelyt akasztott a Barlok kormányzatával. És te magad is jól tudod, hogy a nagyvállalatok ügyei manapság pillanatok alatt felkerülnek az újságok címoldalára. – Eddig világos – dünnyögte Obi-van –, de megint csak azt kérdezem, hogy a Tanács mit vár el tőlem? Windu egy pillanatra szorosan összepréselte a két fogsorát, majd fojtott hangon kibökte: – Azt kérem tőled, hogy utazz el a Barlokra, és tartsd szemmel C’baoth mestert. Obi-van nagyot nézett, és meglepetten felhördült: – Hogy én? – Tudom, hogy mi jár a fejedben – mondta kissé letörten Windu. – De a jelen pillanatban te vagy az egyetlen, aki elérhető, és aki alkalmas erre a
feladatra. Ráadásul, nekem úgy tűnt, hogy C’baoth lenyűgözte az ifjú Skywalkert a legutóbbi találkozásuk alkalmával. Továbbá, ha C’baoth felelősségre vonna téged, hogy mit kerestek a Barlokon, hivatkozhatnál arra, hogy meg akarsz mutatni a tanítványodnak egy efféle békéltető tárgyalást. – Ugyan, Windu mester, szerinted C’baoth elhinné ezt a magyarázatot? – dörmögte Obi-van, és szomorúan mosolygott. – Valószínűleg nem – ismerte el Windu, és hozzátette: – De ha nem te mész, akkor Yodának vagy nekem kell mennünk. Szerinted mit fog szólni, ha megpillantja akár Yodát, akár engem? – Ebben igazad van – ezúttal Obi-van sóhajtott fel –, rendben, legyen így. Jelenleg amúgy sincs más dolgunk. És ahogy az imént említetted, Anakint valóban levette a lábáról a mester viselkedése és gondolkodásmódja. Talán a hasznára fog válni, ha néhány napot C’baoth közelében tölt. – Reméljük, hogy így lesz – dünnyögte Windu. – Mindenesetre szereztünk nektek egy hajót. Máris ott vár titeket az űrkikötőben. – Kapok utasításokat azon felül, hogy figyeljek C’baoth-ra? – Nem, ennyi elég lesz – válaszolta Windu, aztán az ajkát biggyesztve elnézett a messzeségbe, majd halkan hozzátette: – Tudod, különös dolgokat érzékelek mostanában. Történik valami Jorus C’baoth tudata vagy lelke mélyén, de hogy mi, azt nem tudom megnevezni. Furcsa gondolatok, sajátos ötletek… nem tudom. Az egész nagyon zavaros. De azt biztosra veszem, hogy valami nincs rendjén a társunkkal. – Értem… hát majd erre is figyelni fogok – ígérte Obi-van. – Folyamatos tájékoztatást kérünk – mondta végül Windu, és búcsúképpen hozzátette: – Az Erő legyen veled, Obi-van mester! – Veled is, Windu mester! – válaszolta Obi-van, azzal sarkon fordult, és sietős léptekkel elindult a tanácsterem kijárata felé. Negyedik fejezet Thrawn annyit elárult ugyan Car’dasnak, hogy a bázisa nincs messze attól a környéktől, ahol a köteléke feltartóztatta az Alkuvadászt, azt viszont elfelejtette megemlíteni, hogy az utazás várhatóan három standard napig fog tartani. – Legfőbb ideje volt – dörmögte rosszkedvűen Quennto, mialatt két társával együtt lecövekelt a híd hátsó részén, és az elülső ablaksoron kinézve szemügyre vette az előttük elterülő aszteroidamezőt. – Már kezdtem becsavarodni. Még két nap, és biztosan beleőrültem volna a
várakozásba! – Bármikor beszállhatsz a nyelvtanulásba – válaszolta Car’das –, Thrawn parancsnok kifejezetten kellemes társaság… – Igazán köszönöm az ajánlatot, de nem élek vele – gúnyolódott Quennto. – Ha ti mindenáron segíteni akartok egy potenciális ellenséget, hát tegyétek bátran! Jómagam nem veszek részt benne. – Én egy pillanatig sem tartom potenciális ellenségnek a chisseket – jelentette ki határozottan Maris. – Te magad is így látnád, ha egy kicsit megismernéd őket. Sőt nagyon is udvariasak, és rendkívül civilizáltak. – No igen, tudjátok, a huttoknak is megvan a maguk civilizációja, vagy legalábbis ezt mondják róluk – vitatkozott a kapitány. – Aztán ti magatok is jól tudjátok, hogy mire képesek. A szívem vérzik, de a puszta jó modor még kevés ahhoz, hogy ártalmatlanoknak tartsam a chisseket. Car’das sajnálkozva csóválgatta a fejét. Quennto az elmúlt három nap alatt sem tudta túltenni magát azon, hogy Thrawn az első találkozásuk alkalmával semmibe vette őt, és helyette a legénységének legfiatalabb tagjával tárgyalt. A kapitány megsértődött, és fojtott haragot táplált magában, amely általában a chissek, de főleg Thrawn ellen irányult. Úgy Car’das, mint Maris megpróbáltak a lelkére beszélni, hogy jobb belátásra térítsék, de Quennto fütyült az érveikre, így aztán hamarosan mindketten feladták. Thrawn a híd elülső végében tartózkodott. Egy jókora navigációs munkaállomás mellett ácsorgott, és elmélyült beszélgetést folytatott két tisztjével. Váratlanul megfordult, és odasietett a három emberhez. – Íme – mondta, és a hajó orra felé mutatott –, az a nagy, lassan forgó aszteroida! Az a mi támaszpontunk. Car’das szemügyre vette a kisebbfajta égitestet. Az aszteroida csupán az egyik tengelye körül forgott, míg a másik mentén lassú ritmusú, fel és alá bólogató mozgást végzett. Az ifjú navigátor először nem értette, hogy a chissek miért éppen egy szabálytalanul bukdácsoló szikladarabot választottak bázisnak. Vagy ha már mindenképpen így döntöttek, akkor miért nem szabályozzák a mozgását? Hiszen a Springhawkon uralkodó környezeti viszonyok bizonyították, hogy ismerik és használják a mesterséges gravitációt előállító berendezéseket… Maris fejében alighanem ugyanezek a gondolatok forogtak, mert furcsálkodva megjegyezte: – Az a bólogatás nyilván jelentősen megnehezíti a dokkolást! – Így igaz. Csak a bizonyos mértékű tapasztalattal bíró, ügyes kormányosok tudják bevinni a hajójukat a támaszpontra – ismerte el
Thrawn, majd a szemöldökét felvonva, kérdőn nézett a három emberre, ahhoz a tanárhoz hasonlatosan, aki további válaszokat vár a tanítványaitól. Car’das ismét szemügyre vette a bázisnak otthont adó aszteroidát, és mélyen elgondolkodott. Vajon Thrawn a hajószemélyzetek vizsgáztatására használja a kiszámíthatatlan mozgást végző kőtömböt? De miért vállalna ekkora kockázatot, ha jóval könnyebben és főleg biztonságosabban megtehetné ugyanezt egy különálló gyakorlóállomáson? Hacsak nem éppen az aszteroida a gyakorlóbázis… Már csak azért is, mert a felszínén nyoma sem látszott berendezéseknek vagy épületeknek, amelyek arra utaltak volna, hogy egy katonai telep működik a gyomrában. Car’das fejében megfordult, hogy Thrawn talán éppen ezt a következtetést várja tőlük. A következő pillanatban észbe kapott, és egy csapásra mindent megértett. – Passzív érzékelőket építettek a szikla egyik végébe – hadarta fennhangon –, amelyek a forgó és bólogató mozgás jóvoltából nem egyetlen pontra figyelnek, hanem folyamatosan pásztázzák a környező űrt! – De ehhez miért kell forognia az egész aszteroidának? – kérdezte csodálkozva Maris. – Nem lenne egyszerűbb, ha csak a különféle antennákat és szenzorokat mozgatnák? – Éppenséggel megtehetnék – mordult fel Quennto –, csakhogy akkor a közeledő ellenség felfigyelne a felszínen mozgó masinákra. Így viszont minden szép, minden békés egészen addig a pillanatig, amíg kitűnő barátaink ki nem lövik alólad a hajódat! – A lényeget tekintve helyesek a megállapításai – válaszolta elismerő hangsúllyal Thrawn. – Noha nem számítunk arra, hogy a belátható jövőben ellenséges hajók járnak errefelé. Viszont az elővigyázatosság sosem árt. – És alólunk sem lőtték ki a hajónkat – mutatott rá Maris, mialatt a nyomaték kedvéért a mutatóujjával megkopogtatta a kapitány vállát. Quennto haragos pillantást vetett a másodpilótájára, mire Car’das, hogy elejét vegye az újabb vitának, gyorsan megszólalt: – Szóval, akkor most már a világűr chissek által uralt részében járunk? – Inkább csak annak a határán – felelte Thrawn. – Jelenleg még csupán felderítők és megfigyelők dolgoznak errefelé, akik nem képviselik a voltaképpeni chiss világokat. Ugyanakkor a rendszer második bolygója lakhatónak bizonyult, és néhány éven belül valószínűleg megnyitjuk a telepesek előtt. Attól a perctől kezdve ez a környék hivatalosan is a Kilenc Uralkodócsalád irányítása és védelme alá fog kerülni. – Remélem, nem várja el tőlünk, hogy megvárjuk a megnyitó
ünnepséget! – morogta rosszkedvűen Quennto. – Természetesen nem – jelentette ki mosolyogva Thrawn. – Csupán azért tájékoztatom önöket a hosszú távú terveinkről, mert egy napon talán visszatérnek ide. És akkor majd megtudják, hogy mire képes a chiss nép. Látni fogják, hogy hogyan változtatunk élettől nyüzsgő, civilizált és virágzó világgá egy korábban lakatlan vadont. Mert a jövőben ez a sors vár a Crustai-rendszerre. – Nocsak, máris elnevezték? És kiről vagy miről kapta ezt a nevet? – kíváncsiskodott Maris. – Nálunk mindig a felfedezőket és az első felderítőket illeti a megtiszteltetés, hogy elnevezhetik az általuk feltérképezett világokat – válaszolta Thrawn. – Ebben az esetben a Crustai név egy betűszó, amely… – Crahsystor Mitth’raw’nuruodo! – kiáltott ekkor egy chiss a vezérlő másik végén. – Risficar tli claristae su farimllsrocal – Sa cras mi soot shisfal – válaszolta éles hangon Thrawn, azzal visszasietett a híd mértani középpontjában álló parancsnoki üléséhez, gyorsan leült, majd ismét felkiáltott: – Hos michfalliarel – Mit mondott? – érdeklődött Quennto, azzal gyorsan megragadta egy a közelében lévő ülés háttámláját, mert a Springhawk éles szögben jobbra kanyarodott, majd gyorsított. – Mi folyik itt? – Nem esküdnék meg rá – válaszolta vontatottan Car’das, mialatt gondolatban visszajátszotta az imént elhangzott, idegen nyelvű mondatokat, és megpróbálta kiemelni belőle azokat a szavakat, amelyeket már ismert. A cheunh nyelvtan logikus volt, egyszerű és viszonylag könnyen elsajátítható, de alig háromnapi tanulás után még csupán szűkös szókinccsel rendelkezett, így legfeljebb találgatni tudott. – Két szót ismertem fel, pontosabban azoknak is a tövét: az „idegen”-t, és a „követés”-t. – Tehát idegen és követés – sziszegte rosszat sejtve Quennto, mialatt az ablakok előtt pislákoló csillagok szempillantás alatt hosszú fénysávokká alakultak. A kapitány résnyire vonta a szemét, és az előzőnél jóval halkabban hozzátette: – Ezek vadásznak valakire! – És az illető nem lehet túl messze – vélekedett Maris, majd Car’dashoz fordulva megkérdezte: – A ,stae” hangsor nem a „közel” szótöve? – Igen, azt hiszem, igazad van – vágta rá a navigátor. – Lehet, hogy vissza kellene mennünk a kabinunkba! – Itt maradunk! – jelentette ki határozottan a kapitány. – Már láttuk, hogy hogyan bánnak azokkal a hajókkal, amelyek véletlenül az útjukba esnek. Kíváncsi vagyok, hogy mi történik azokkal, amelyeket kimondottan
el akarnak kapni. – Csak azért semmisítették meg Proggát, mert ő tüzet nyitott rájuk – mutatott rá Maris. – Hát persze – dünnyögte Quennto –, az ő helyükben én is ezt állítanám… A következő percek folyamán a híd személyzete a hajó irányításának szentelte minden figyelmét. A tekintetek a különféle monitorokra, radarernyőkre és műszerekre szegeződtek. A kék bőrrel borított kezek hol mozdulatlanul hevertek a kezelőpultok felszínén, hol kapcsolókat állítgattak, hol billentyűzetek felett cikáztak. A hídra boruló csendet csak egy-egy parancsszó vagy kurtára szabott, cheunh nyelvű jelentés törte meg. Car’das azon kapta magát, hogy a szobormereven ülő Thrawn tarkóját bámulja, és azon töri a fejét, hogy merészeljen-e magyarázatot kérni tőle. Hamarosan szívből megörült annak, hogy nem háborgatta a parancsnokot. Alig egy perc elteltével kitörtek a hiperűrből, és az újabb éles fordulótól a padozat akkorát rándult a lábuk alatt, hogy Car’das rázuhant egy irányítópultra. Átvillant az agyán, hogy mi történt volna, ha ebben a pillanatban Thrawn mellett áll, aztán sietve elhessegette magától a kínos gondolatot. – Máris megérkeztünk? – hümmögte meglepetten Quennto. – Csupán egy mikrougrást hajtottunk végre – jelentette ki Car’das, aki maga is alig hitte el a saját szavait. – Nevetséges! – horkant fel megvető hangsúllyal a kapitány. – Pontos számítások nélkül akár több tízezer kilométerre is lehetünk az úti célunktól… A fedélzet váratlanul ismét megrándult. Car’das a baljával ösztönösen megragadta Maris felkarját, míg a jobbjával elkapott egy a hátulsó válaszfalból kiálló csövet, de mert a centrifugális erő vadul oldalra lódította őket, így is csak hajszál híján úsztak meg egy jókora esést. A következő pillanatban a három ember döbbenten látta, hogy két kisebbfajta hajó húz el mellettük, amelyek lézernyalábokat és rakétákat lőnek a Springhawkra. – A jelekből ítélve mégiscsak ott kötöttünk ki, ahol Thrawn akarta – állapította meg halkan Car’das, mialatt a fedélzet rázkódni kezdett. – Hát, ennek szívből örülök! – vágott vissza gunyorosan a kapitány. – Más már nem is hiányzott, mint egy újabb ütközet! Ahogy a támadók túlrepültek az optimális lőtávolságon, a rázkódás kezdett alábbhagyni, ekkor Car’das a közelkörzeti felderítőműszerek képernyőire fordította a tekintetét. Három hajó látszott a külső kamerák
monitorain: két kisebb vadászgép, amelyek éppen rövid ívű fordulót hajtottak végre, hogy újabb támadást indítsanak, valamint egy nagyobb teherhajó, amely a messzeségben száguldott. A harcba bocsátkozó vadászokkal ellentétben ez az utóbbi egység gyors ütemben távolodott az ütközet helyszínétől. – Megint itt vannak – szólalt meg higgadtan Quennto. Car’das az ablak felé pillantott. A Springhawk gyors fordulatot hajtott végre, így az orrát mutatta a teljes harci sebességgel közeledő támadók felé. – Kapaszkodjatok! – figyelmeztette a navigátor a társait, és az imént használt csőre fonta az ujjait. Maris gyorsan odaugrott mellé, és ő is megmarkolta a vezetéket. A vadászok váratlanul szétváltak, majd hatalmas ívű, gyors kanyart leírva egyszerre két irányból csaptak le a chiss hajóra. Ezúttal is felvillantak a lézersugaraik, aztán a Springhawk tüzérei végre visszalőttek. A lövegek egyetlen sortüzet adtak le, és a vakító fényű energia-nyalábok azonnal megsemmisítették a két gépet. – Hoppá! – kurjantotta döbbenten Quennto. – Láttátok ezt? – Szétrobbantak – lehelte felindultan Maris –, egyetlen lövés, és darabokra robbantak… – Csak ne kezdjünk el ujjongani! – figyelmeztette őket Car’das. A Springhawk újra fordulózott, hogy kikerülje a gyorsan szétterjedő, izzó törmelékfelhőket, majd tovább gyorsított. Az ifjú navigátor az elülső ablaksoron túl fénylő pontra mutatott, és megjegyezte: – A nagy még hátravan! A chiss hajó egyenesbe jött, így a menekülő egység hátraáramló, kékes ioncsóvája pontosan az elülső ablaksor közepénél ragyogott. – Nagyon meglepődnék, ha kiderülne, hogy nincsenek fegyverei! – bosszankodott félhangosan Quennto. – Ekkora szerencse úgysem érhet minket. – Thrawn sosem támadna meg egy fegyvertelen hajót – állította határozottan Maris. – Ezt meg honnan veszed? – csapott le nyomban a kapitány. – Biztos vagy benne? Én az ő helyében megtenném. Ne feledkezz meg arról, hogy ők nyitottak tüzet elsőnek, vagyis alighanem a chissek is jogosnak tartják az ellencsapást. – Ami annyi tesz, hogy azoknak ott befellegzett… – dörmögte fojtott hangon Car’das. Maris megborzongott, de nem szólt semmit.
A teherhajó legénysége természetesen felfigyelt a veszélyre. Mialatt a Springhawk teljes sebességgel száguldott, hogy mihamarabb lőtávolságon belülre érjen, az idegen hajó váratlanul keresztbe fordult előtte, és vagy tucatnyi rakétát indított útnak. Válaszképpen tüzet nyitottak a chiss lézerlövegek. Az izzó energianyalábok telibe találták, és szilánkfelhővé változtatták a röppályájuk felénél járó rakétákat. A teherhajó ekkor gyors, száznyolcvan fokos fordulót hajtott végre, és újabb össztüzet lőtt. Ám a chiss elhárítóütegek a második hullámban közeledő rakétákat is szétlőtték. A teherhajó ismét átfordult úgy, hogy a jobb oldalát mutassa a Springhawk felé, és egy harmadik rakétasorozatot is eleresztett, amelyet egy negyedik követett. Ám a chiss tüzérek tévedhetetlen pontossággal, a hajójuktól biztonságos távolságban megsemmisítették a gyors és könyörtelen halált hordozó lövedékeket. – Kíváncsi lennék, hogy miért nem váltanak fénysebességre? – töprengett félhangosan Maris. – Bőven lett volna idejük, hogy kiszámítsák egy rövid ugrás adatait. – Valami azt súgja, hogy nem képesek rá – vélekedett Car’das, és mutatóujjával az egyik taktikai képernyőre bökve hozzáfűzte: – Úgy tűnik, valaki elintézte a hiperhajtóművüket. – De ki és mikor? – vetette fel Quennto. – Tudniillik, én nem vettem észre, hogy a vadászok támadása előtt tüzet nyitottunk volna! – Az az illető lehetett, aki értesítette Thrawnt az idegenek felbukkanásáról – találgatott Car’das. – Talán egy-két szerencsés lövéssel tönkretette a teherhajó hiperhajtóművét. Akármi volt az oka, az idegen egység szemlátomást nem tudott a hiperűrbe menekülni. A Springhawk tovább száguldott felé, és amikor a közelébe értek, Car’das észrevette, hogy a burkolatát három méter hosszú, két méter széles, domború tárgyak borítják. – Azok vajon micsodák? – kérdezte álmélkodva. – Quennto, szerinted mik azok az ovális buborékok? – Sejtelmem sincs – válaszolta a kapitány, és a nyakát nyújtogatva igyekezett tájékozódni. – Úgy festenek, mintha kisebbfajta megfigyelőkupolák lennének. – Esetleg kabinablakok! – vetette fel ijedten Maris. – Lehet, hogy ez egy utasszállító? – Ugyan, mikor láttál négy rakétaindítóval felszerelt utasszállítót? – förmedt rá fölényes hanghordozással Quennto. – Kizárt dolog! A chiss kormányos az idegen hajó bal oldala fölé siklatta a Springhawkot, majd gyakorlott könnyedséggel úgy irányította a hajóját,
hogy az pillanatnyi késlekedés nélkül kövesse az idegen egység nehézkes kitérő manővereit. A teherhajó nem tudta lerázni magáról az üldözőjét, amely pillanatról pillanatra közelebb került hozzá. Néhány másodperccel később tompa dörrenések jelezték, hogy a chissek kilőtték az elektromágneses rögzítőkarmokat. Thrawn ekkor lenyomott egy billentyűt a műszerfalán, és fennhangon megszólalt: – Cktral – Azt jelenti: indulás! – fordította kérés nélkül Car’das. – A jelekből ítélve a házigazdáink átszállnak a másik hajóra. Ezalatt Thrawn felállt az üléséből, megfordult, és elindult a három ember felé. – Elnézésüket kérem – szólt oda nekik sy bisti nyelven, amikor a közelükbe ért –, igazán nem állt szándékomban veszélybe sodorni önöket! De meg kellett ragadnom a lehetőséget! – Minden rendben van, parancsnok úr – válaszolta Car’das –, ráadásul úgy láttuk, hogy egyetlen pillanatig sem voltunk említésre méltó veszélyben. – Igaz, de ezt egyikünk sem tudhatta előre – válaszolta Thrawn a legteljesebb lelki nyugalommal, majd a híd hátulsó válaszfalába épített tárolórekeszekhez lépett, az egyikből elővett egy páncélozott űrruhát, és ismét megszólalt: – A szálláshelyük túlságosan közel van ahhoz a zsiliphez, amelyen keresztül hamarosan átmegyünk a másik hajó fedélzetére. Így aztán arra kérem önöket, hogy a biztonságuk érdekében maradjanak itt, amíg vissza nem térünk. – Hogyan? Ön is átszáll az ellenséges hajóra? – kérdezte Maris, és a csodálkozástól tágra nyílt szemmel bámulta a chiss férfit. – Én vagyok ezeknek a harcosoknak a parancsnoka – válaszolta Thrawn, mialatt begyakorolt, gyors mozdulatokkal magára öltötte az űrruhát. – Hogy nézne ki, ha én meglapulnék itt, őket meg átküldeném az életveszélybe? Nekem is osztoznom kell a sorsukban! Maris gyors, mélységes zavarról tanúskodó pillantást vetett Quenntóra, majd ismét a chiss parancsnokra nézett, és odaszólt neki: – Vigyázzon magára! – Miattam igazán ne aggódjon! – válaszolta Thrawn, azzal bátorító mosolyt villantott a nőre, és sorban bepattintotta a légmentesen záró öltözet utolsó csatjait. Végül kivett a rekeszből egy sisakot, illetve egy jókora kézifegyvert, és ismét megszólalt: – Tudják, azt a hajót maroknyi legénység védi, míg az én harcosaim a legjobbak közül kerültek ki. Hamarosan visszatérek, várjanak türelemmel! A teherhajó fedélzetén lejátszódó heves ütközet hangjai a nyitva hagyott
zsilipeken és visszhangos folyosókon keresztül eljutottak a Springhawk hídjára is. Mialatt Car’das a távoli lármát hallgatta, azon tűnődött, hogy Thrawn vajon miért nem vitte magával a teljes személyzetét. Ám hamarosan kiderült, hogy a hídon hagyott személyzet nem tétlen várakozással fogja tölteni az időt. Éppen ellenkezőleg, a chissek ezúttal is lázas tevékenységbe kezdtek. Ismét szélsebesen kapcsolgatták a különféle műszereket, és rövidebb-hosszabb mondatokat hadartak a szájuk előtt lengedező mikrofonokba. Néhány perccel később alábbhagyott a zűrzavar. Ahogy a chissek valamivel lassabban, nyugodtabban beszéltek egymással, Car’das végre megértette néhány szavukat, és ennek nyomán rájött, hogy mit látott az imént. A hídon maradottak a Springhawk felderítőműszereire támaszkodva segítették a másik hajó fedélzetére átszálló csapatot. Bemérték az ellenség rejtőzködő harcosainak helyzetét, és megadták az adataikat a támadásban részt vevő társaiknak. Thrawn parancsnok szemmel láthatóan minden eszközt felhasznált, még akkor is, ha az űrkalózok módján indított támadást egy másik hajó ellen. A chissek alig egy óra alatt elfoglalták a teherhajót. Aztán két órával később egy chiss harcos érkezett a hídra azzal az utasítással, hogy kísérje át a három emberi lényt az idegen gépre. Car’das eddigi utazásai során főleg a galaxis szegény vidékein repkedett, ezért úgy vélte, hogy aligha lesz része különösebb meglepetésekben, és mindennel meg fog birkózni, ami rá vár. Aztán, miután átkelt a zsilipen, pillanatok alatt belátta, hogy tévedett. Lehangoló, sőt egyenesen visszataszító környezet fogadta őket. A hepehupás fémpadlót vastag mocsokréteg borította, leírhatatlan rendetlenség uralkodott mindenütt. A válaszfalak, a tartóelemek és szinte valamennyi berendezés sietve és hanyagul elvégzett javítások nyomait viselte magán. A levegőben undorító szagok és maró vegyszerbűz terjengett. Ha mindez nem lett volna elég, a falakon fekete égésnyomok éktelenkedtek: a nemrég lezajlott rövid, de ádáz tűzharc szomorú, néma emlékeztetői. Ám Car’dast leginkább a tetemek látványa nyomasztotta. Természetesen korábban is látott már élettelen testeket, de csakis temetéseken. Azok az elhunytak tisztára mosdatva, illően felöltöztetve feküdtek a koporsóikban. De ezek a holttestek sokszor a tagjaikat szétvetve, lehetetlenül kicsavarodott pózokban feküdtek ott, ahová a chiss fegyverek lövedékei taszították őket. Az ifjú navigátor újra meg újra összerezzent, amikor egy-egy kereszteződést átszelve újabb és újabb
hullarakásokra esett a pillantása. Így aztán a tekintetét folyton az előtte lépkedő chiss tarkójára szegezte, hogy ne lássa a tetemeket, de időről időre kénytelen volt lefelé nézni, ha nem akart rájuk lépni. Elszántan nyomult előre, és forrón remélte, hogy nem fogja szégyenszemre elhányni magát. – Nyugodj meg, kölyök! – szólt rá Quennto, aki meglátta rajta az irtózás és a rosszullét jeleit. – Ezek csak hullák. Már nem árthatnak senkinek. – Azt én is jól tudom! – dörmögte sértődötten Car’das. A szeme sarkából lopva a másodpilótára pillantott, és bosszúsan megállapította magában, hogy még az érzékeny, sőt néha kifejezetten gyengéd Maris is jobban viseli a megrázkódtatást, mint ő. A következő pillanatban kinyílt előttük egy ajtó, és a feltáruló nyíláson keresztül Thrawn lépett a folyosóra. Továbbra is az űrruháját viselte, de a sisakja immár a derékszíjára csatolva himbálózott. – Jöjjenek, kérem – szólt oda nekik –, szeretnék megmutatni valamit! Car’das vett egy mély lélegzetet, a tekintetét a chiss férfi izzó szemébe fúrta, és állhatatosan lépkedett. Miután a három ember a közelébe ért, Thrawn körbemutatott a folyosó válaszfalain, és megkérdezte: – Nos, mit gondolnak erről az egészről? – Én azt, hogy a hajón utazók nagyon szegények voltak – jelentette ki Maris higgadt és kissé szemrehányó hangvételben. – Maga is láthatja, hogy keresztbe-kasul javítgatták ezt a nyomorult roncsot, hogy valahogyan egyben tartsák. Ez bizony nem hadihajó, és erősen kétlem, hogy veszélyt jelentettek volna a chissekre! – Ezzel az állítással jómagam is egyetértek – válaszolta Thrawn, és a másodpilótára villantotta izzó szemét. – Tehát, maga úgy véli, hogy szegények voltak. Talán a világűr nyomorult vándorait támadtuk meg? – Vagy menekülteket! – vágta rá Maris, és a hangja még az előbbinél is több szemrehányást hordozott. – No és a rakéták? – Én úgy vettem észre, hogy nem sokra mentek velük! – Így igaz, de ne felejtsük el, hogy azért megpróbáltak megsemmisíteni minket! – válaszolta Thrawn a legnagyobb lelki nyugalommal. – És ön, kapitány úr? Ön mit olvas ki a körülöttünk látható nyomokból? – Nem is tudom – felelte tűnődő hangon Quennto –, és őszintén szólva, engem ez az egész hidegen hagy. Ők nyitottak tüzet elsőnek, nem? Thrawn lassan megcsóválta a fejét. – Ez így nem teljesen igaz – válaszolta. – Az egyik őrhajóm, amelyet merő véletlenségből itt állomásoztattam, elég közel jutott hozzájuk, hogy
megbénítsa a hiperhajtóművüket. Car’das úr? Ön miképp vélekedik? Car’das körülhordozta tekintetét az összevissza görbült, mocskos és rozsdás falakon. Mielőtt csavargásra adta a fejét, eleget járt iskolába ahhoz, hogy felismerje azt, amikor a tanár olyan választ vár, amely még nem hangzott el senki szájából. De vajon miféle válaszra várt a parancsnok? Maris az imént helyesen állapította meg, hogy az idegen teherhajó szörnyű állapotban van. Ugyanakkor magának Thrawnnak is igaza volt, amikor a rakétákról beszélt. Az elszegényedett vándoroknak vagy nincstelen menekülteknek ugyan miből futotta volna korszerű támadórakétákra? Még egyszer körülnézett, és hirtelen feltámadt benne a gyanú. Gyorsan hátrafordult, szemügyre vette a hozzá legközelebb heverő tetemet, és megbecsülte, hogy a lény milyen magas lehetett életében. Újabb pillantást vetett a tőle jobb kézre eső falszakaszra, majd visszanézett Thrawnra, és megszólalt: – Arra gondol, hogy nem ezek a teremtmények végezték el a javításokat, igaz? – Kitűnő észrevétel! – helyeselt a chiss parancsnok. – Nem, nem ők végezték. – Ezt meg hogy érti? – értetlenkedett a homlokát ráncolva Quennto. – Ezek az idegenek eléggé magasak – magyarázta Car’das, és a falra mutatott. – Nézz oda! Látod ott azt a pontot, ahol megváltozik a varrat formája? Az illető, aki behegesztette ezt a rést, alacsony termetű volt. Így, amikor elért egy bizonyos magasságig, abba kellett hagynia a munkát, amit aztán létrára vagy dobogóra állva folytatott. – És ez a személy jóval alacsonyabb volt, mint azok, akikkel megütköztünk – tette hozzá Thrawn, és Maris felé fordulva folytatta: – Ahogyan az imént ön is megjegyezte, ezt a hajót számtalanszor javították. De nem a tulajdonosai. Maris szorosan összepréselte az ajkát, majd a szeme furcsán megvillant, amikor végre megértette. – Arra akar célozni, hogy ezek itt rabszolgatartók voltak… – suttogta döbbenten. – Pontosan arra! – Thrawn nagyot bólintott. – Nos, még mindig haragszik rám, amiért végeztünk velük? Maris hirtelen elpirult, majd zavartan kibökte: – Elnézését kérem, parancsnok… – Ne is mentegetőzzön! – válaszolta Thrawn, és elegánsan, nagyvonalúan legyintett. – Ugye, jól sejtem, hogy a Galaktikus
Köztársaságban a rabszolgatartás törvénytelen cselekedetnek számít? – Természetesen annak – válaszolta sietve Maris. – Mi droidokra bízzuk a megterhelő, unalmas vagy éppen veszélyekkel járó munkákat – tette hozzá Car’das. – Mik azok a droidok? – kérdezte a jobb szemöldökét felvonva Thrawn. – Önálló gondolkodásra és cselekvésre képes gépezetek – magyarázta szabatosan Car’das, majd érthetőbb nyelvezetre váltva hozzátette: – Afféle gépmunkások, tudja? De hát nyilván önök is rendelkeznek hasonló berendezésekkel! – Nem, nekünk nincsenek… khm… hogy is mondta? Igen, szóval, nincsenek droidjaink – válaszolta Thrawn. – És azoknak az idegen fajoknak sincs, amelyekkel eddig találkoztunk. Megtennék, hogy megmutatnak nekem egy droidot? Quennto nyomatékosan megköszörülte a torkát. – Sajnos erre az útra egyet sem hoztunk magunkkal – közölte Car’das, aki nem törődött a burkolt figyelmeztetéssel. Az elmúlt órák során a kapitány többször is felhívta a figyelmüket arra, hogy ne beszéljenek a Köztársaság műszaki fejlettségéről a chisseknek. Ám Car’das meglátása szerint nem sokat számított, hogy ő mit árul el, és mit nem. Ráadásul biztosra vette, hogy Thrawn rég áttanulmányozta az Alkuvadász hajónaplóját, márpedig az ott tárolt holofelvételeken jó néhány, különféle típusú droid is látszott. – Igazán kár – jelentette ki a chiss parancsnok, majd kétkedő hangvételben folytatta: – Tudják, azért egyvalamit furcsának találok! Az hogyan lehetséges, hogy a Köztársaságban tiltják a rabszolgatartást, és önök mégis ismerik a fogalmat? – Egyes világokon még manapság is létezik ez az intézmény – válaszolt fintorogva Car’das. – Ezek szerint a kormányzatuk szemet huny felette? – faggatózott Thrawn. – Nézze, parancsnok, a kormányunk nem szólhat bele a Köztársaságtól független világok törvényeibe és szokásaiba – szólt közbe Quennto, majd türelmetlenül megkérdezte: – Továbbá, a központi kormányzatunk nem mindenható. Egyébként van még valami, vagy végeztünk itt? – Még néhány perc türelmüket kérném – válaszolta Thrawn, és az ajtó felé mutatott, amelyen keresztül az imént a folyosóra lépett. – Jöjjenek velem, mutatok valamit, ami talán felkelti az érdeklődésüket! Car’das attól tartott, hogy a bejáraton túl további tetemek várják őket. Összeszedte minden bátorságát, és szilárdan megfogadta, hogy akkor sem
fog elgyengülni, ha egy egész hullaheggyel találja szemben magát. Mélyet lélegzett, majd a parancsnokot megkerülve belépett az ajtón. A következő pillanatban úgy megdöbbent, hogy megtorpant, és elakadt a lélegzete. A teherhajó méreteihez képest meglepően nagy helyiségbe érkezett, amelynek mennyezete vagy nyolc méteres magasságban húzódott a feje felett. A legalább száz-százhúsz négyzetméter alapterületű teremben egyetlen holttest sem hevert, viszont tele volt kincsekkel. Mindenféle-fajta kinccsel. Egyes helyeken nemesfémekből öntött rudak alkottak embermagas halmokat. Másutt jókora hálókkal leszorított, kisebbnagyobb ládarakások álltak. Néhány fedelet valakik – nyilván a chissek – felnyitottak, így látni lehetett, hogy egyes ládákat drágakövekkel, míg másokat nemesfémekből vert érmékkel töltöttek meg. Más védőhálók alatt különleges és méregdrága fűszerekkel teli zsákok tucatjai lapultak. De bőven akadtak a helyiségben műalkotások is: festmények, szobrok és domborművek. Ezek java részét szintén hálóval fogatták le, nehogy megsérüljenek egy erőteljes irányváltás vagy fékezés esetén, de néhány festményt egyszerűen nekitámasztottak valamelyik oldalfalnak. Másutt is látszottak a hanyagság jelei. A padozaton kiszóródott ékkövek és pénzérmék csillogtak, mintha a rakodók nem ismerték volna fel a bennük rejlő értéket, vagy csak nem törődtek volna az elhullatott apróságokkal, olyannyira elvakította őket a rakomány egészének ragyogása. A döbbenten bámuló Car’dasszal egy rekedt hördülés, illetve egy mély sóhajtás tudatta, hogy a társai is megérkeztek mellé. – Ez meg mi… – suttogta megilletődve Maris. – Ez a teherhajó különféle világokról elrabolt kincseket szállít – válaszolta Thrawn, aki maga is belépett a terembe. – Az utasai nem csupán rabszolgatartók voltak, de kalózok és fosztogatók is egyben. Car’das nagy erőfeszítések árán elszakította a tekintetét a felbecsülhetetlenül értékes rakományról, és a chiss parancsnokra pillantva megjegyezte: – A jelekből ítélve ön már ismerte ezt a népséget. – Csupán a hírüket hallottam – válaszolta Thrawn, és miután gyorsan körülnézett, hozzátette: – Legalábbis egészen mostanáig. – Kimondottan rájuk vadászott? Thrawn lassan megcsóválta a fejét. – Természetesen nem – válaszolta halkan, de határozottan. – Tudja, a vagaarik mindeddig nem ártottak a népemnek. Így aztán nem szolgáltattak okot arra, hogy támadást indítsak ellenük.
– A nevüket mindenesetre ismeri – állapította meg Quennto. – Ahogyan az imént említettem, hallottam már róluk – felelte a chiss parancsnok. – Az elmúlt tíz esztendő folyamán többször átszelték a fennhatóságunk alá tartozó szektorokat. Elsősorban a katonailag gyenge vagy a műszaki fejlettség alacsony fokán álló népeket zaklatták. – És vajon mi történt a rabszolgáikkal? – vetette fel Maris. – Tud róluk valamit? – Egyet sem találtunk a fedélzeten… – Thrawn megvonta a vállát. – Ebből a tényből, illetve a rakomány láttán úgy sejtem, hogy a bűnözők éppen a fő támaszpontjuk felé tartottak, amikor elkaptuk őket. – Nem hoztak magukkal rabszolgákat, nehogy valamelyikük megtudja a bázisuk pontos helyzetét, igaz? – vetette fel Car’das. – Magától értetődik! – Thrawn elmélyülten bólogatott. – Ezen felül a hajót a szokásosnál alacsonyabb létszámú legénység irányította, ami arra utal, hogy nem számítottak bajra. Azt hitték, hogy nyílegyenesen hazarepülhetnek. – Igen, azt ön már korábban is kijelentette, hogy a hajót kevesen védik – jegyezte meg Car’das. – Igazán kíváncsi lennék rá, hogy ezt vajon miből gondolta… – Kikövetkeztettem, méghozzá abból, hogy a védelmük lassúnak és gyakorlatilag hatástalannak bizonyult – válaszolta Thrawn, mialatt halvány, sejtelmes mosoly jelent meg a szája sarkában. – Nem tettek mást, csupán kilőttek néhány rakétát. És hiába adtak le több sorozatot, mindent mindvégig ugyanúgy csináltak. Ha a hajó a teljes személyzetével repül, nyilván a fedélzeti lézereket is bevetették volna. Továbbá, meghatározott taktika alapján lőtték volna ki a rakétákat. Indulás előtt minden bizonnyal abban reménykedtek, hogy a vadászkíséret megbirkózik egy esetleges támadással. – És a jelekből ítélve alaposan melléfogtak… – dörmögte Quennto. – Maga szépen átverte őket! – Nos, igazából nem tévesztettem meg az égvilágon senkit – válaszolta Thrawn. – Végső soron nem vetettem be semmiféle hadicselt. Csupán észrevettem, hogy a vadászok a két előző támadásuk alatt leadtak egy sortüzet, majd jellegzetes és kiszámítható minta alapján lőtték ki a rakétáikat. Így aztán, amikor harmadszor is lecsaptak ránk, abban a pillanatban viszonoztuk a tüzet, amikor ők felnyitották a kivetőcsöveik végének zárófedelét. A rakéták még a csőben felrobbantak, anélkül, hogy útnak indultak volna. És tudják, az ilyen kis méretű vadászgépeket sosem látják el olyan erős páncélzattal, amely képes elviselni és elfojtani egy
belső robbanást. – No, látjátok – bölcselkedett Car'das –, nincs ebben semmi különös! Quennto beharapta az alsó ajkát, majd nagyot szusszant, és kibökte: – Persze, világos! Sima ügy… – És most mi fog történni? – érdeklődött Maris. – Elvontatjuk a hajót a Crustaihoz, és ott alaposan áttanulmányozzuk – válaszolta Thrawn, mialatt még egyszer, lassan körülhordozta a tekintetét az elképesztő mennyiségű kincsen. Quennto kissé zavartan megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Lenne egy kérdésem: ön ugyebár azt mondta Car’dasnak, hogy megjutalmaz minket, ha megtanítjuk a közös nyelvre? – Nem éppen ezekkel a szavakkal, de a lényeget tekintve igen, valami hasonlót mondtam – válaszolta Thrawn, és várakozva meredt a kapitányra. – Lehetne arról szó, hogy innen válasszunk magunknak néhány apróságot? – kérdezte a kapitány. – Egyébként, minél tovább maradunk, annál nagyobb lesz a fizetség? A chiss parancsnok elmosolyodott. – Az első kérdésére azt válaszolom, hogy igen, lehetséges – mondta, majd csodálkozást színlelve hozzátette: – Viszont, ami a második kérdését illeti, én egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy önök szeretnének mihamarabb hazatérni. – Szó sincs róla, voltaképpen ráérünk – hadarta sietve Quennto, és a szeme sarkából önkéntelenül a mesés kincsre pillantott. Car’das ebben a pillanatban vette észre, hogy a kapitány viselkedése jelentősen megváltozott az elmúlt percek folyamán. Az előzőnél valamivel barátságosabbnak mutatkozott, és a korábbi türelmetlensége nyomtalanul eltűnt. Quennto végül ismét a chiss parancsnokra fordította a tekintetét, meglehetősen sikertelen mosolyt varázsolt az arcára, és emelt hangon, hogy mindenki értsen belőle, megerősítette az előző kijelentését: – Így igaz, parancsnok úr, egyáltalán nem sietünk! Ötödik fejezet – Gyerünk, tanítvány, szedd a lábad! – kurjantotta ingerülten C’baoth, és gyors pillantást vetett a háta mögé. – Ne tarts fel, nem akarok elkésni miattad! – Igenis, mester! – válaszolta engedelmesen Lorana. Megszaporázta lépteit, közben forrón remélte, hogy nem fog belerohanni senkibe, mialatt a mestere mögött loholva átvág a piactéren
tolongó tömegen. A reggeli bevásárlást intéző brolfoknak egészen mostanáig sikerült kitérniük a lassítás vagy kanyarodás nélkül előrenyomuló C’baoth útjából, amit Lorana annak a ténynek tulajdonított, hogy a Jedi-mester ugyanolyan feltűnő jelenség volt, mint egy közeledő viharfelhő. Ő maga viszont nem rendelkezett ehhez hasonló, tekintélyt parancsoló megjelenéssel, így csak üggyel-bajjal tudta elkerülni az ütközéseket. Külön bosszúságára szolgált a tudat, hogy voltaképpen semmi sem indokolta ezt a nagy sietséget, mert még bőven maradt idejük a napi tárgyalások kezdetéig. Nem, C’baoth egész egyszerűen dühös volt. Haragudott a brolf tárgyaló delegáció makacs tagjaira, haragudott az Iparvállalati Szövetség ugyanolyan makacs képviselőire, és még jobban haragudott az eredeti bányajogszerződés gondatlanul eljáró megfogalmazóira, akik nyitva hagytak számos kérdést, és úgy állítottak össze bizonyos pontokat, hogy azokat többféleképpen is lehetett értelmezni. És C’baoth minél inkább dühbe gurult, annál jobban sietett. Szerencsére az Erő Loranával volt, így sikerült elvergődnie a piactér feléig úgy, hogy nem lökött fel senkit. Hamarosan kijutottak egy a piacot hosszában átszelő, széles járdára, ahonnan már alig ötven méter választotta el őket a tárgyalásoknak otthont adó városháza nyugati bejáratához vezető, széles lépcsősortól. Néhány pillanattal később C’baoth megtorpant, méghozzá olyan váratlanul, hogy Lorana kis híján belefutott hátulról. – Mi történt? – kérdezte zihálva a lány, és az Erő segítségével igyekezett tájékozódni, mialatt odalépett a mestere mellé. Ám hiába próbálkozott, nem érzékelt semmiféle veszélyt. Nem érzett mást, csupán annyit, hogy C’baoth még jobban füstölög magában. – Baj van, mester? – Igazán jellemző! – morogta a Jedi, és idegesen meghúzkodta hosszú, őszes szakállát. – Bizalmatlanok és gyanakvóak, mint mindig. Gyerünk, tanítvány, ne maradj le! Azzal elfordult, és elindult a piac északi sarka felé. Lorana a nyakát nyújtogatva követte, és azon törte a fejét, hogy a mestere az imént vajon kiről beszélt. Hamarosan rájött a megoldásra, amikor megpillantotta a feléjük tartót férfit és a fiatal fiút: egy Jedit és a tanítványát. Mialatt a két ismerősnek tűnő alak magabiztos léptekkel átvágott a tömegen, Loranának valamiért az a benyomása támadt, hogy két fényoszlopot lát, amelyek lehullott, szélkavarta falevelek örvényéből ragyognak ki.
A következő másodpercben még a lélegzete is elakadt, úgy megdöbbent az elméjébe betolakodó, különös képtől. Elsárgult, lehullott falevelek… Mióta gondol ő így azokra, akik nem tartoznak a Rendhez? Hogyan láthatja ilyennek az átlagos teremtményeket, holott elméletileg az ő védelmüknek szentelte az életét? Kitől vette át ezt a szégyenteljes szemléletet? Talán egy olyan illetőtől, akivel az utóbbi utazásai során találkozott? Igaz, sokan akadtak közöttük, akik felnéztek a Jedikre, és alacsonyabb rendűnek tartották magukat azoknál, akik fénykardot hordoztak, de ez még nem lehet indok arra, hogy ő így tekintsen rájuk! Vagy talán maga C’baoth plántálta belé ezeket az utálatos gondolatokat? Ő volt az, aki így gondolt a hétköznapi teremtményekre? C’baoth hamarosan ismét megállt. A másik Jedi és a tanítványa már csak alig néhány méterre járt tőlük, amikor Loranának eszébe jutott a nevük. – Üdvözöllek, C’baoth mester! – köszönt derűsen mosolyogva Obi-van Kenobi mester, mialatt a tanítványa, Anakin Skywalker utolérte, és lecövekelt mellette. – Én is téged, Kenobi mester! – válaszolta C’baoth, akinek a hangja ugyan többé-kevésbé barátságosan csengett, de némi ellenszenv is érződött belőle. – Micsoda meglepetés! Egészen idáig eljöttetek a Coruscantról, hogy prisht-gyümölcsöt vásároljatok? – Úgy hallottuk, hogy a Barlokon alkalmazott különleges, melegházi módszereknek köszönhetően itt teremnek a legzamatosabb példányok – válaszolta Obi-van a legteljesebb lelki nyugalommal. – No és ti mi járatban vagytok? – Nagyon jól tudod, hogy miért vagyok itt! – mordult fel ingerülten C’baoth. – Áruld már el nekem, hogy van mostanában közös barátunk, a kiváló Mace Windu mester? Kenobi arca aprót rándult, de a Jedi uralkodott magán, és semleges hangon válaszolt: – Amennyire én tudom, kitűnően. – Hát, ezt örömmel hallom! – jelentette ki C’baoth, azzal a fiatal fiúra fordította a tekintetét, és végre, ha éppen csak halványan is, de elmosolyodott, majd megkérdezte: – És íme, az ifjú Skywalker, ha emlékezetem nem csal! – Igen, én vagyok – válaszolta Anakin az életkorához cseppet sem illő, komor hanghordozással. Lorana akarata ellenére elmosolyodott, mert a jelenség arra utalt, hogy a fiú a felnőtt, komoly Jedit próbálja eljátszani. A padavan maga is érezhette, hogy az alakítása nem túl hiteles, mert dacosan
felszegte a fejét, és hozzátette: – Megtiszteltetés, mester, hogy viszontláthatlak! – Én is megtiszteltetésnek veszem, hogy ismét találkozhatok egy ilyen ígéretes, nagy jövő előtt álló tanítvánnyal – udvariaskodott C’baoth. – Érdekelne, hogy hogyan haladsz a felkészülésben. Anakin a szeme sarkából Kenobira pillantott, majd az előbbi szerepét feledve, óvatosan válaszolt: – Természetesen még nagyon sokat kell tanulnom. Csak remélni tudom, hogy megfelelek az elvárásoknak. – Anakin fejlődésének üteme több, mint kielégítő – szólalt meg ekkor Obi-van. – Ha továbbra is így halad, húszéves korában Jedi-lovaggá fogjuk avatni. A nagymester megjegyzésének hallatán kínos érzések lettek úrrá Loranán. Ő maga már a huszonkettedik életévében járt, de C’baoth mindeddig egyszer sem hozta szóba az avatását. Egy pillanatra eltöprengett, és akárhogy forgatta magában a kérdést, csakis arra tudott következtetni, hogy az ifjú Anakint nyilván sokkal jobban átjárja az Erő, mint őt. – És mindezt úgy, hogy a felkészítése a szokásosnál jóval későbbi életkorban vette kezdetét – mutatott rá elismerő hangvételben C’baoth, és szinte kedvesen mosolygott a fiúra. – Ebben a tudatban még inkább lenyűgözőnek találom az előmenetelét! – Én magam is így vagyok vele – jelentette ki derűsen Kenobi. – Utólag visszatekintve, azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a Tanács helyesen döntött, amikor megadta nekem az engedélyt Anakin felkészítésére. Obi-van éppen csak kihangsúlyozta kissé a „nekem” szót, de C’baoth így is elkomorult. A következő másodpercben ismét összeszedte magát, és barátságos kifejezést erőltetett az arcára. – Nos, Kenobi mester, én ugyan szívből örülök ennek a kellemes találkozásnak – mondta határozottan –, ám a tárgyaló felek lassan összegyűlnek, és számítanak a jelenlétemre. Remélem, megbocsátasz, de most mennem kell, hogy azzal az üggyel foglalkozzak, amelyet a Tanács hivatalosan rám bízott. Obi-van természetesen megértette az udvarias szavakba burkolt célzást, amellyel C’baoth felhívta a figyelmét arra, hogy ő és a tanítványa Mace Windutól, és nem a Tanácstól kaptak feladatot. Kissé elvörösödött, de előzékenyen biccentett, és a kezét széttárva válaszolt: – Természetesen, C’baoth mester, megértjük az indokaidat! Az ősz hajú férfi már elindult, de hirtelen meggondolta magát,
visszafordult, és a homlokára csapva megszólalt: – Hogy én milyen udvariatlan vagyok! A nagy sietségben teljesen megfeledkeztem a jó modorról. Ez itt egy szép, gazdag város, és biztosra veszem, hogy szívesen belekóstolnátok az itteni szórakozási lehetőségekbe. Tanítványom, az ifjú Lorana Jinzler megtisztelve érezné magát, ha elkísérhetne titeket a felfedező utatokra! – Igazán köszönöm, de arra nem lesz szükség – válaszolta Obi-van, és tetőtől talpig végigmérte a lányt, mintha csak azt próbálta volna kideríteni, hogy kivel áll szemben. – Magunk is remekül elboldogulunk. – Ragaszkodom hozzá! – jelentette ki C’baoth, és a többiek tisztán kihallották a hangjából a parancsoló tónust. – Nem szeretném, ha ott sertepertélne körülöttem a tárgyalások alatt, nehogy elrontson valamit. – Jelentőségteljes pillantást vetett Anakinra, és hozzátette: – És van egy olyan érzésem, hogy az ifjú Skywalker kimondottan örülne egy másik tanítvány társaságának. Anakin ismét a mesterére nézett, és megköszörülte a torkát, mintha szólni készülne. – Továbbá úgy fognám fel, hogy szívességet teszel nekem – hadarta sietve C’baoth, mialatt a tekintetét Obi-van szemébe fúrta. – Loranának nem jut az égvilágon semmilyen feladat a tárgyalások folyamán, így aztán nem látom okát annak, hogy magam mellett tartsam őt. Biztosra veszem, hogy szívesen sétálna egyet idekint, és engem is megnyugtatna a tudat, hogy megbízható személyek társaságában tölti az időt. Kenobi felsóhajtott, és lerítt róla, hogy egyáltalán nincs elragadtatva az ötlettől. Ám C’baoth a ravaszkodásával sarokba szorította, és ezt ő maga is jól tudta. – Ahogy óhajtod, C’baoth mester – mondta végül. – Szívesen magunkkal visszük a tanítványodat néhány órára. – Olyan hosszú időre, amennyire csak akarod! – válaszolta nyomban C’baoth. – De most már valóban mennem kell. A legjobbakat! Azzal hátat fordított a három társának, és elsietett. Lorana sokáig nézett utána, mialatt a torka görcsösen összeszorult az aggodalomtól. Mindeddig tökéletesen beérte azzal, hogy ott ülhetett C’baoth háta mögött a tárgyalások idején, és úgy hitte, hogy a mentora is elégedett ezzel a szereposztással. Vajon elrontott valamit, amivel magára haragította nehéz természetű mesterét? Ám akármiféle ok lapult az érthetetlen döntés hátterében, még ha kimondatlanul is, de parancsot kapott. Halkan felsóhajtott, és újdonsült kísérői felé fordult. Azon kapta magát, hogy Kenobi és Anakin kissé
hűvösen, de kíváncsian méregetik őt. – Hát… – nyögte ki nagy nehezen, mert fogalma sem volt arról, hogy mit is mondhatna. A következő pillanatban rájött, hogy a híres Jedi és tehetséges tanítványa ennél nyilván többet várnak el a szintén híres C’baoth padavanjától. Gyorsan összeszedte magát, derűs kifejezést erőltetett az arcára, és vidáman csengő hangon megszólalt: – Nos, én is csupán egyetlen napja vagyok itt, viszont a megérkezés után az űrkikötőben a kezembe nyomtak egy tájékoztató füzetet, amelyben felsorolják az itteni nevezetességeket és szórakozóhelyeket. – Azt mi is kaptunk – dünnyögte Obi-van, majd tovább hallgatott, amivel egyáltalán nem könnyítette meg a lány helyzetét. – Szóval, én azt javasolnám… – kezdte vontatottan Lorana, aztán zavartan elharapta a szó végét, mert igazából nem tudott előállni semmiféle értelmes javaslattal. A kínos jelenetnek Anakin vetett véget, amikor reménykedő hangon megszólalt: – Ismersz olyan helyet, ahol jó tarsh maxen lehet kapni? Majd megveszek az éhségtől! Lorana fellélegzett, mert ösztönösen megérezte, hogy a fiú a kérdésével megtörte a jeget, és megalapozta a jövőbeni jó hangulatot. Kenobi a tanítványára nézett, majd amikor visszafordult a lány felé, az ajka barátságos, őszinte mosolyra görbült. – Kitűnő ötlet! – jelentette ki vidáman. – Menjünk, keressünk magunknak egy jóféle éttermet! Kinman Doriana szállodai szobájának erkélyéről figyelte a Jedit és a két tanítványt. Kisebbfajta, de erős nagyítású távcsövén keresztül mindvégig szemmel tartotta őket, mialatt átvágtak a sokaságon, majd a piactér sarkához érve a közeli szórakozónegyed felé vették az irányt. Hamarosan eltűntek előle, ekkor az ölébe eresztette a távcsövet, és mélyen elgondolkodott. A jelekből ítélve a Jedi-tanács ezúttal is megnehezítette a dolgát. Ideküldték Obi-van Kenobit, és az ő senkiházi, öntelt tanítványát, hogy felügyeljék C’baoth munkáját. Doriana rosszat sejtve csóválgatta a fejét. Teljesen biztosra vette, hogy ez a fordulat nem szerepelt Darth Sidious tervében. Ráadásul, ez a két Jedi mintha arra tette volna fel az életét, hogy folyton keresztülhúzzák a Szith Nagyúr számításait. Doriana mindmáig nem tudta elfelejteni, hogy Sidious hogyan őrjöngött tehetetlen haragjában, amikor a Kereskedelmi Szövetség vereséget szenvedett a Naboónál. Sidious azt
akarta, hogy a droid seregek hónapokig vagy évekig tartsák megszállás alatt azt a sárgolyót, hogy ő a saját céljaira használhassa fel a támadás nyomán keletkező zűrzavart és félelmet. Ám a lehetőség mindenestől elveszett, amikor Skywalker a vakszerencséjének köszönhetően megsemmisítette a Kereskedelmi Szövetség droid vezérlő cirkálóját. Ha mindez nem lett volna elég, Kenobi és Qui-gon Jinn végzett Darth Maullal, akinek az lett volna a feladata, hogy a Jediket állandó bizonytalanságban tartva megbontsa az őket szorosan összetartó társaság szövetét. És a két utálatos alak most megjelent a Barlokon, így fennállt a veszély, hogy ismét meghiúsítják Sidious fáradságos munkával előkészített terveit. Doriana dacosan összepréselte az ajkait, és csendes esküvel fogadta, hogy az utolsó leheletéig küzdeni fog, és nem hagyja, hogy a Jedik tönkretegyék mindazt, amiért oly sokat dolgozott. Idáig jutott a töprengésben, amikor a zsebe mélyén felcsipogott a titkos adó-vevője. Gyorsan előhalászta, és bekapcsolta a készüléket, majd beleszólt: – Tessék! – Védő? – recsegte egy brolf férfi durva hangja. – Igen, Hazafi, én vagyok! – válaszolta Doriana. – Ígéretemhez híven visszatértem, hogy a segítségére legyek ezekben a vészterhes időkben. – Csakhogy elkésett! – förmedt rá a Hazafi fedőnevű brolf. – A tárgyalások már megkezdődtek! – Ne eméssze magát, még semmi sem dőlt el – felelte higgadtan Doriana. – Mindent előkészítettek úgy, ahogyan előírtam? – Majdnem mindent – válaszolta Hazafi. – Már csak az utolsó simítások vannak hátra. Csupán az a kérdés, hogy maga elhozta-e azt, amit megígért? – Igen, itt van nálam – jelentette ki méltóságteljes hanghordozással Doriana. – Akkor legfőbb ideje, hogy átadja nekem! – vágta rá Hazafi. – Két óra múlva várom a Chessile és a Scriv utcák sarkán! – Ott leszek – ígérte Doriana. Halk csendülés tudatta vele, hogy a hívó fél megszakította a kapcsolatot. Zsebre vágta az adó-vevőt, és az órájára pillantott. Az időzítés tökéletesebb már nem is lehetett volna. A megadott cím félórányi járásra esett, vagyis nem kellett kapkodnia. Bőven maradt ideje, hogy kényelmesen elsétáljon a találkozó helyszínére, de még arra is, hogy alaposan szemügyre vegye annak környékét. Miután végiggondolta a teendőit, váratlanul gonosz és alattomos vigyor
ült ki a képére. Hirtelen rádöbbent, hogyan használhatja ki a lehető legésszerűbben a rendelkezésére álló időt: gondoskodhat róla, hogy Kenobiék ne árthassák bele magukat a dolgába. Sokat tudott a Jedi-rend működéséről, így tisztában volt azzal, hogy akármiféle szándékok vezérelték ide Kenobit és Skywalkert, nem fognak komoly lépéseket tenni anélkül, hogy ne vitatnák meg a terveiket a Jedi-tanáccsal. Éppen ezért elég lesz, ha egy kicsit belepiszkál a HoloHálózat helyi számítógépes rendszerébe, és elintézi, hogy egy-két napon keresztül egyetlen távolsági adás se hagyhassa el a Barlok körzetét. Ennyi idő bőségesen elég lesz arra, hogy ő és brolf szövetségesei elvégezzék a dolgukat. Doriana az íróasztalához sietett, bekapcsolta a számítógépét, és kissé megkönnyebbülve munkához látott. Az étterem berendezése, díszítése és általános állapota nem tűnt túlságosan biztatónak, de Obi-van már régen megtanulta, hogy a látszat gyakran csalóka. Utazásai során néha megesett vele, hogy lepusztult környezetben, bokáig szemétben gázolva jutott hozzá a legfinomabb falatokhoz. A levegőben roston sült orrá-szeletek ínycsiklandó illata terjengett, ezenfelül mindenütt tisztaság uralkodott, továbbá a város útikalauzának összeállítói „kiváló”-nak minősítették a Panky által nyújtott szolgáltatásokat. Minden egybevetve, az étterem jó választásnak ígérkezett. A mester és a két tanítvány letelepedett egy az utcára néző, széles ablaknál álló asztalhoz, ekkor egy WA-2-es droid sietett hozzájuk. – Üdvözlöm önöket a Pankyben – zümmögte udvariasan, de a hangjával valahogy mégis sikerült érzékeltetnie, hogy méltánytalanul túlhajszolt gépezetnek tartja magát. – Mit hozhatok önöknek? – Nekem tarsh maxerl, és hozzá egy nagy pohár bribb-lét! – vágta rá mohón Anakin. Obi-van szelíden elmosolyodott. A tanítványa az első közös útjuk során fedezte fel magának ezt az italféleséget, és azóta is azt rendelt, valahányszor csak tehette, függetlenül attól, hogy illett-e az ételekhez, vagy sem. – Én is maxert kérek, de nekem egy koréliai noale-t hozz! – mondta a droidnak. – A bribb-lé nekem is jó lesz, de prisht-salátát kérek hozzá – közölte Lorana, majd félszeg mosolyt villantott a mesterre, és magyarázatképpen hozzáfűzte: – Hiszen tényleg a Barlokon termelik a legfinomabb prishtet! – Igen, jómagam is így hallottam – dörmögte barátságosan Obi-van, majd ebből a közelségből, alaposan szemügyre vette Loranát. Az átlagos
magasságú és alkatú, sötét hajú teremtés szabályos arcából szinte kiragyogott meglepő árnyalatú, élénkszürke szeme. A tekintete éles észről tanúskodott, a mosolya kedves volt, és az egész személyiségéből csak úgy sugárzott az a fajta éberség és tudatosság, amely csakis az Erő ismeretéből táplálkozhatott. Lorana Jinzler a külső jegyei alapján tökéletesen alkalmasnak látszott arra, hogy egy napon jellegzetes Jedi-lovaggá váljon. A biztató jelek ellenére Obi-van valami furcsát érzett a lányban, ahhoz hasonlatosan, mint amikor egy hangszer egyik húrja kissé hamisan szól. A méltósága és önbizalma valahogy erőltetettnek tűnt, mintha ezek a vonások nem épültek volna be a személyiségébe, hanem csak ékszerek vagy ruhadarabok lettek volna, amelyeket minden reggel magára vesz. Bizonytalan mosolya ingatag lelki egyensúlyról árulkodott, mintha folyton attól félt volna, hogy akarata ellenére bajba keveredik. A felületes szemlélő aligha figyelt volna fel ezekre az apró jelekre, de Obi-vannak az a határozott benyomása támadt, hogy Lorana Jinzler a lelke mélyén még most is egy ártatlan, félszeg kislány, akinek még rengeteget kell tanulnia és fejlődnie ahhoz, hogy Jedi-lovag legyen belőle. – Ha az emlékezetem nem csal, mindeddig nem találkoztam olyan Jedivel, akit C’baoth mester készített fel – jegyezte meg tűnődő hangon Obi-van, miután a felszolgáló droid magukra hagyta őket. – Mondd csak, miféle mentor ő? Lorana egy pillanatra összepréselte az ajkát, majd mélyen teleszívta a tüdejét. – Igazán értékes tapasztalatokat szerzek mellette – válaszolta diplomatikusan. – C’baoth mester rendkívüli mélységekig ismeri az Erőt. Én magam valószínűleg sosem fogok eljutni oda, ahová ő eljutott. – Értem – dünnyögte Obi-van, akinek az elméjén átvillant a Windu mesterrel folytatott legutóbbi beszélgetésük emléke. Így aztán, a saját megítélése szerint az is előfordulhatott, hogy C’baoth korántsem mélyedt el annyira az Erő tanulmányozásában, mint ahogyan azt Lorana gondolta. Sőt még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy maga C’baoth sem tudja helyesen felmérni a saját képességeit. Ám a Rend tagjainak szemében az egyik legnagyobb illetlenségnek számított, ha valaki kifaggatott egy tanítványt a mesteréről, ezért Obi-van nem is tapogatózott tovább ebbe az irányba. – Biztosra veszem, hogy idővel te is tekintélyes tudásra fogsz szert tenni – jelentette ki, és melegen rámosolygott a lányra. – És igazán bízhatnál magadban. Tapasztalataim szerint a tudásunk gyarapítása kizárólag az elhatározásunkon múlik. Mindenki olyan mélységekig ismerheti meg az
Erőt, amilyen mélységekig akarja. – Természetesen a saját korlátain belül – válaszolta szomorúan Lorana. – És én nem tudom, hogy hol húzódnak a saját határaim. – Azt senki sem tudja, amíg el nem éri azokat a bizonyos határokat – mutatott rá Obi-van. – Én személy szerint nem hiszek a létezésükben, ha ez megnyugtat. Ekkor újabb droid sietett feléjük, amely kerek fémtálcán hozta a megrendelt italokat. Ahogy a gépezet ide-oda kanyargott az asztalok és székek között, a tálca egyre jobban billegett fémkezében. Obi-van kényelmesen hátradőlt a székén, és felkészült rá, hogy az Erő segítségével elkapja a poharakat, ha a droid elszámítaná magát. Ám nem kellett közbeavatkoznia. A három keréken guruló felszolgáló ügyesen odamanőverezett hozzájuk, majd úgy rakta le eléjük az italokat, hogy egyetlen cseppet sem loccsantott ki. Obi-van felvette, és a szájához emelte a poharát, majd az elszáguldó droid után nézve, lassan körülhordozta a tekintetét a helyiségen. Jól tudta, hogy az ehhez hasonló, szerény éttermeket a Galaxis minden pontján elkerülik a látványos külsőségeket és az izgalmas szórakozási lehetőségeket kereső turisták. A szabály alól a Panky sem volt kivétel, a vendégek túlnyomó többségét a helyi lakosok alkották. Az asztalok mellett, illetve a hosszú bárpultnál java részben zöldessárga bőrű brolfok ültek. Más asztaloknál a várost kétfelől határoló erdőkben élő karfok beszélgettek, illetve étkeztek. Rajtuk kívül más népek néhány képviselője is jelen volt a helyiségben, többek között három emberi lény. Az utóbbi vendégek láttán Obi-van fejében megfordult, hogy az útikalauz ajánlatai talán mégiscsak gyakorolnak némi hatást az idelátogató turistákra. A nagymester a terem hosszanti fala mentén álló bárpultra irányította a tekintetét, majd gyanakodva ráncolgatta a homlokát, és halkan odaszólt a lánynak: – Figyelj csak, Lorana, a pultnál ül egy fekete mellényt és szürke inget viselő férfi. Nem ismerős valahonnan? A lány lassan, feltűnés nélkül oldalra fordította a fejét, szemügyre vette az idegent, majd visszasúgta: – De igen. Tegnap, amikor a napi megbeszélések végén kijöttünk a tárgyalóteremből, ő is ott várakozott a folyosón, egy jókora csapat közepén. – Ismered azt az alakot, mester? – érdeklődött Anakin. – Ha minden igaz, akkor ez az illető Jerv Riske – dörmögte Obi-van. – Egykori fejvadász, aki az utóbbi időben az Iparvállalati Szövetség
vezérigazgatójának legmegbízhatóbb végrehajtója. – És mit csinál egy végrehajtó? – kíváncsiskodott Anakin. – Gyakorlatilag mindent, amire Passel Argente utasítja – válaszolta a nagymester. – Alapjában véve testőrként és afféle nyomozóként dolgozik, de persze közreműködik a rosszul kihelyezett kölcsönök behajtásában is. Kíváncsi lennék, hogy most éppen melyik bőrébe bújt. – Szerintem testőrködik – vélekedett Lorana. – Tudniillik, Argente vezérigazgató vezeti a Szövetség tárgyaló delegációját. Obi-van meglepődött, ezzel egy időben kellemetlen érzései támadtak. Az egész Galaxist behálózó, elképesztő hatalmú Iparvállalati Szövetség első számú vezetőjének aligha volt ideje arra, hogy személyesen részt vegyen egy kisebb jelentőségű jogi vitában. És ebből a tényből azonnal adódott a feltevés, mely szerint a Barlokon folytatott tárgyalás sokkal, de sokkal fontosabb annál, ahogyan azt sokan hitték. Obi-van ismét a férfira pillantott. Riske a pult mögött dolgozó, karcsú brolffal beszélgetett. Mindketten a pultra könyökölve hajoltak előre, és összedugták a fejüket, nyilván azért, hogy suttogva is megértsék egymást. A Jedi-mester néhány pillanatra eltöprengett, és gyorsan kidolgozott egy egyszerű tervet. – Anakin, látod ott azt a gyümölcstálat Riske közelében? – mondta halkan, és lerakta a poharát. – Menj, és hozz ide néhány óriás diót! – Máris… – dünnyögte Anakin, azzal kisiklott a pad és az asztal közül, majd elindult a bárpult felé. – Mire készülsz, mester? – kíváncsiskodott meglepetten Lorana. – Szükségem van egy jó kifogásra, hogy feltűnés nélkül Riske közelébe férkőzhessek – válaszolta Obi-van, mialatt távolodó tanítványa után nézve számítgatta a megfelelő időzítést. Amikor Anakint már csupán négy-öt méter választotta el a pulttól, Obivan felállt. – Itt várj, mindjárt visszajövünk! – mondta a lánynak, azzal elindult a padavanja után. A figyelmét Riske és a brolf beszélgetésére fordította, közben felidézte magában az érzékszervek ingerküszöbének finomítására szolgáló módszereket, és gyorsan alkalmazta magára az adott helyzetben leghatékonyabbnak tűnő eljárást. Néhány másodperccel később Anakin benyomakodott egy aqualish, illetve egy rodiai közé, majd felmarkolt néhányat a jókora, csonthéjas termések közül. Ebben a pillanatban Obi-van hallótávolságon belülre jutott, és elcsípett néhány szót. – … a Patameene-kerület kellős közepén – magyarázta fojtott hangon a
pultos. – De az is meglehet, hogy ez csak afféle szóbeszéd, tudja? – Mindenesetre köszönöm… – válaszolta Riske, azzal elhúzta a kezét a pultos keze felett. A brolf begyakorolt mozdulattal a pult takarásába süllyesztette a kezét, ám nem szorította össze teljesen az ujjait, így a mennyezeti lámpák fénye megcsillant a tenyerébe rejtett, apró fémtárgyon. A pultos ekkor a közeledő Jedi-mesterre nézett, és nyilván megérzett valamit, mert szaruszerű bőre megremegett a nyakán. Riske azonnal felfigyelt a brolf hangulatában beállt változásra, válaszképpen gyorsan, de feltűnés nélkül a derékszíjához eresztette a jobbját, majd az ujjainak végét bedugta a mellénye szegélye alá. – Ennyi bőven elég lesz, Anakin! – jelentette ki halkan, de határozottan Obi-van. Odalépett a fiú mögé, és megfogta a vállát, közben gondosan vigyázott, hogy egyszer se nézzen Riske felé. A padavan azonnal tudta, hogy mit várnak el tőle. – Csak még ezt az egyet! – kérte panaszos hangon, és felemelt egy jókora tashrut. – Rendben, de csak ebéd után eheted meg! – mondta szigorúan Obi-van. A szeme sarkából meglátta, hogy Riske felemeli a kezét, és újra rákönyököl a pultra, ezzel párhuzamosan érzékelte, hogy jócskán alábbhagy mind az ő, mind a pultos gyanakvása. Hogy eloszlassa a maradék kételyeiket is, a gondos apák módján, megenyhülve hozzátette: – Nem ehetsz sokat előtte, mert elveszi az étvágyadat! A fiú immár tökéletesen beleélte magát a szerepbe, és hatalmasat sóhajtott. – Na jó… – dünnyögte félhangosan, azzal megmarkolta a gyümölcsöt, és visszafordult a mestere felé. Ám elvétette a mozdulatot, és a vállával meglökte az aqualisht, méghozzá éppen abban a pillanatban, amikor a megtermett idegen a szájához emelte a poharát. Az ütközéstől a pohárban vöröslő ital néhány cseppje kilöttyent. Obi-van rosszat sejtve meredt a kezét rázogató teremtményre. Az eset jelentéktelen volt, nem történt baja senkinek, és károk sem keletkeztek. Ám tapasztalatból tudta, hogy az átlagos aqualishok nem szoktak törődni az efféle, apró részletekkel. És erről az illetőről – természetesen – azonnal kiderült, hogy az átlagos aqualishok közé tartozik. – Te embergyerek! Te bajkeverő! – morogta vészjósló hangon. – Hogy merészelsz háborgatni engem?
– Nem szándékosan csinálta – avatkozott közbe gyorsan Obi-van, azzal maga mellé rántotta Anakint. – Én kérek elnézést a fiam gondatlanságáért! – Hé, ez itt már nem pelenkás csecsemő, akinek törölgetni kell az orrát! – csattant fel mérgesen az aqualish. Hatalmas szemével fenyegetően meredt a két emberre, a jobbjával megmarkolta a derékszíjába tűzött sugárvetőt, és ismét felmordult: – Talán legfőbb ideje lenne, hogy egy kis önfegyelmet tanuljon! Obi-van keményen megszorította tanítványa vállát, mert megérezte, hogy a fiú szempillantás alatt haragra gerjed. Átvillant az agyán, hogy az idegen merő véletlenségből ugyan, de rátapintott a lényegre. Anakin éppen az önfegyelemmel állt hadilábon. Szinte naponta kellett figyelmeztetni, hogy türtőztesse magát. Más már nem is hiányzott neki, mint hogy egy idegen teremtmény oktassa ki arról a hibájáról, amelyet a mestere újra meg újra a fejére olvasott… – Őrizd meg a hidegvéred, Anakin! – mormolta halkan Obi-van abban a biztos tudatban, hogy most már az étterem valamennyi vendége őket figyeli. Az iménti színjátékával eloszlatta ugyan Riske gyanakvását, de jól tudta, hogy az a gyanakvás megsokszorozódva fog visszatérni, ha ő kénytelen lesz felfedni a valódi kilétét. Rávigyorgott az aqualishra, és hogy lecsillapítsa, derűs hangon odaszólt neki: – Ugyan már, barátom! Miért pazarolnád az idődet és az energiádat ilyen csip-csup ügyekre! Gyere, kárpótlásképpen meghívlak egy italra, és már itt sem vagyunk! A teremtmény néhány pillanatig hallgatagon meredt rájuk, majd némileg vonakodva ugyan, de elengedte sugárvetője markolatát. Obi-van mozdulatlanul állt, de lélekben felkészült arra, hogy szükség esetén szempillantás alatt előrántsa, és aktiválja az ujjasa alá rejtett fénykardját. Végül az aqualish szemlátomást megenyhült, és mogorván megszólalt: – Egy likstrót akarok! – Végre teljesen levette a jobbját a fegyveréről, és mutatóujjával a poharára bökve hozzátette: – De nagy pohárral ám! – Mi sem természetesebb! – válaszolta készségesen Obi-van. Jól látta, hogy a teremtmény az imént még egy kisebbfajta pohárból ivott, viszont örült, hogy különösebb baj nélkül kivághatja magát a szorult helyzetből, és nem akart vitatkozni. Az Erő segítségével, éberen figyelte egy esetleges, utolsó pillanatban bekövetkező orvtámadás előjeleit, közben a pultoshoz fordult, és fennhangon odaszólt neki: – Egy nagy adag likstrót az úrnak! A brolf biccentett, és gyorsan nekilátott a csapolásnak. Alig egy perccel később az ital az aqualish kezében volt, az érte járó pénz a pultoséban, Obivan és Anakin pedig az asztaluk felé tartottak. – Az előbb kisebb pohárral ivott! – mérgelődött fojtott hangon Anakin,
mialatt átvágtak a termen. – Tudom – válaszolta egykedvűen a mögötte lépkedő Obi-van. – Ami azt jelenti, hogy szépen kihasználta a helyzetet, és átvert téged, mester! – jegyezte meg szemrehányó hangon a tanítvány. – Talán egész idő alatt erre ment ki a játék! – Igen, ez elképzelhető – ismerte el Obi-van. – És akkor mi van? – De hát mi Jedik vagyunk! – fortyant fel Anakin. – Nem szabadna hagynunk, hogy valaki így kicsikarja a pénzünket! – Meg kell tanulnod távlati célokban gondolkodni, Anakin – magyarázta higgadtan a Jedi-mester. – Meg kell tanulnod, hogy mindig a fontosabb dolgokat nézd, és ne vessz el a részletekben! Nem azért jöttünk ide, hogy kocsmákban veszekedjük, hanem… Hirtelen elakadt a szava, mert mialatt beszélt, visszanézett a pult irányába, és felfedezte, hogy Riske időközben eltűnt. Ekkor rosszat sejtve az asztaluk felé pillantott, és meglepetten látta, hogy Loranának is nyoma veszett. Hatodik fejezet Lorana minden ügyességét latba vetve cikázott a járdán hömpölygő tömegben. Mialatt a lassan sétálgató vagy éppen tétován bámészkodó járókelődet kerülgette, egyre inkább úgy érezte, hogy mostanában az erejének és energiáinak túlnyomó többségét mások követésére kell pazarolnia. Mindeddig azért kellett küzdenie, hogy lépést tartson a mesterével, most pedig azért, nehogy szem elől tévessze Riskét. Egyedül az a tudat vigasztalta, hogy így legalább szabadon tanulmányozhatja az egymástól homlokegyenest eltérő módszerek hatékonyságát. C’baoth úgy tört előre, mint egy páncélozott harcjármű, és mindenkitől elvárta, hogy kitérjen előle. Ezzel szemben Riske tévedhetetlen pontossággal, villámgyors kanyarokkal kerülgette az útjába eső teremtményeket, így gyakorlatilag meg sem zavarta őket. Ügyességének és fürgeségének köszönhetően úgy vágott át a sokaságon, ahogyan egy éjszakai ragadozó a sötétbe burkolózó erdőn. Lorana önkéntelenül elismeréssel adózott a férfi képességeinek, és az járt a fejében, hogy ha Riske régebben fejvadászként dolgozott, akkor valószínűleg a legjobbak közé tartozott. A gondolat nyomán keserűen megbánta, hogy mielőtt elvált Kenobitól, nem kérte el tőle az adóvevőjének hívószámát. Azt ugyan biztosra vette, hogy C’baoth ismeri a kódot, de inkább tőből leharapta volna a nyelvét, mint hogy a tárgyalás idején ilyesmivel zavarja a mesterét. Hirtelen eszébe jutott, hogy a Jedi-
templom hatalmas Könyvtárában bizonyosan őrzik a számot. Gyorsan kikerült egy kényelmes léptekkel ballagó ithorit, előhúzta az adó-vevőjét, és beütötte a városi kommunikációs központ hívókódját, majd átirányította a hívást a Barlok körül keringő reléállomásra. Aztán meglepetten bámult, mert a készüléke a várt, dallamos jelzés helyett egy előre rögzített üzenetet közvetített. – Polgártársaink elnézését kérjük – zümmögte egy géphang –, a HoloHálózat sávjai jelenleg elérhetetlenek. Kérjük, próbálja meg a hívást egy későbbi időpontban! Lorana egy mély sóhaj kíséretében feladta a tervét. Kikapcsolta, és az övébe tűzte az adó-vevőjét, majd egy hosszan elnyújtott, oldalazó lépéssel kikerült két megtermett brolfot. Miután elhaladt mellettük, felgyorsított, és a nyakát nyújtogatva próbált ellátni a tömeg felett. A következő pillanatban döbbenten állapította meg, hogy végül mégiscsak szem elől tévesztette Riskét. Még jobban megszaporázta a lépteit, közben aktiválta a különleges érzékszerveit, és az Erő segítségével próbálta letapogatni a környezetét. Hirtelen átvillant az agyán C’baoth gyakorta ismételgetett intése: őrizd meg a hidegvéred, tanítvány. Mélyeket lélegzett, és összeszedte a gondolatait. Azt biztosra vette, hogy néhány másodperc alatt Riske nem juthatott messzire. Vagy betért a járdák mentén sorakozó, kisebbfajta boltok egyikébe, vagy befordult valamelyik mellékutcába, amelyek tőle alig húsz-harminc méterre ágaztak le a széles főútról. Lorana gyorsan kielemezte a lehetőségeket. Úgy sejtette, hogy egy olyan ember, mint Riske, igyekszik elkerülni a zárt helyeket, amelyek súlyosan korlátozzák a mozgási és cselekvési szabadságát, ezért valószínűnek látta, hogy a férfi az egyik mellékutcában folytatta útját. Odafutott a kereszteződéshez, aztán hiába forgatta a fejét, nyomát sem látta a férfinak. Amikor utoljára megpillantotta őt, éppen a főút jobb oldalán haladt, így Lorana néhány pillanatnyi mérlegelés után a jobb oldali mellékutca mellett döntött. Az alig néhány méter széles, magas falakkal határolt utca bal széle mentén jókora szeméttároló tartályok sorakoztak. Lorana az ujjasa alá csúsztatta a kezét, megmarkolta a fénykardját, majd gyors, de óvatos léptekkel elindult a szűkös járat távoli vége felé. Körülbelül ötven méterre a főúttól keskeny sikátor keresztezte a mellékutcát. Lorana minden baj nélkül elérte ezt a csomópontot, megállt a közepén, és gyorsan körülnézett. Néhány pillanattal később rátelepedett a vereség nyomasztó, keserű érzése. Végleg elvesztette Riske nyomát, így
nem maradt más hátra, mint hogy visszatérjen az étterembe, és forrón remélje, hogy Kenobi mester nem szól C’baoth-nak erről a kínos kudarcról. Idáig jutott á töprengésben, amikor váratlanul apró zavart érzett az Erőben. A védekező reflexeinek engedelmeskedve hatalmasat szökkent oldalra, közben előrántotta, és mindjárt aktiválta is a fénykardját. A következő pillanatban meglátott egy fénylő korongot, amely a főutca felől közeledett felé. A legfeljebb húsz-harminc centiméter átmérőjű fémtárgy éppen irányt váltott, hogy kövesse az ő iménti kitérő mozdulatát. Lorana két marokra fogta a fénykardját, és a tekintetét a közeledő tárgyra szegezve, röviden elgondolkodott azon, hogy a tulajdonosa vajon miért folyamodott ehhez a viszonylag lassú fegyverhez. Alig fél pillanattal később megkapta a választ a kérdésre, amikor a sebesen forgó fémtárgynak váratlanul levált az alja és a teteje. Az egyes darabok pillanatok alatt szétszóródtak a levegőben, és három különböző irányból száguldottak felé. Immár háromfelé kellett figyelnie, de Lorana így sem aggódott. Lépett egyet hátra, és gondosan megtervezte a mozdulatait. Amikor a korongokat már alig két-három méter választotta el tőle, fürgén előreszökkent, és három pontos, villámgyors csapással kettéhasította őket. Megkönnyebbülten fellélegzett, ám amikor az utolsó fémdarab is lehullott a kövezetre, hátulról egy vaskos, izmos kar siklott az álla alá, amely a következő pillanatban kulcsba fogta, és megszorította a nyakát. Lorana lélegzet után kapott, és elöntötte a bosszúság. Most már értette, hogy mi célt szolgáltak a korongok. Riske ezzel az egyszerű, de kétségkívül hatékony módszerrel terelte el a figyelmét, míg ő maga előbújt a rejtekhelyéről, és odalopózott a háta mögé. Szorosan megmarkolta a fénykardját, és fontolóra vette, hogy valahogyan hátradöf vele, még mielőtt a férfi rászánja magát terve következő lépésére. – Nyugalom, kicsi lány! – dünnyögte meglepően barátságos hangon Riske, ezzel egy időben Lorana füle tövéhez szorította egy kisebbfajta lézerpisztoly csövét. – Kapcsold ki szépen, és rakd el azt a kardot! Nem foglak bántani, ha nem adsz rá okot! Csak beszélni akarok veled. – És mégis miről? – kérdezte Lorana. – Tedd el a kardot, és megmondom – válaszolta higgadtan Riske. – Gyerünk, légy jó kislány! Minek lövetnéd szét a fejed? – Tudja, mi, Jedik általában zokon vesszük, és rosszul tűrjük, ha fenyegetnek minket! – felelte dacosan Lorana. – Ez így igaz – ismerte el Riske, és szinte vidáman folytatta: –
Csakhogy te még nem vagy Jedi! Túl könnyen hagytad magad átejteni. Lehet, hogy egyszer valóban Jedi leszel, de most még nem vagy az. – Valamivel jobban szorította a lány torkát, és még egyszer rászólt: – Gyerünk, tedd már el a kardot, és beszélgessünk! Lorana bosszúsan meredt maga elé. Belátta, hogy vesztett, de azt is tudta, hogy ha a férfi meg akarta volna ölni, már rég halott lenne. – Rendben – dünnyögte végül, azzal kikapcsolta, és az ujjasa alá rejtette a kardját. – Na, nem is volt olyan nehéz, ugye? – kérdezte derűsen Riske, és végre elengedte a nyakát. – Nagy örömömre szolgál, hogy sikerült felvidítanom – jegyezte meg komoran Lorana, azzal lépett egyet előre, és szembefordult a támadójával. – Tehát, miről akar beszélni? – Talán az lesz a legjobb, ha veled kezdjük! – javasolta a végrehajtó, és visszadugta a pisztolyát a mellénye alá rejtett tokba. – Miért küldött utánam C’baoth? – C’baoth mesternek ehhez semmi köze – válaszolta Lorana, mialatt az Erő segítségével próbálta kideríteni, hogy kivel áll szemben. A férfi higgadt volt, de ugrásra kész, mint a hivatásos testőrök általában. Ezen felül kemény, de becsületes és szavatartó embernek tűnt. Ráadásul, az imént valóban elrakta a saját fegyverét, ami arra utalt, hogy nem forgat a fejében aljas, netán gyilkos terveket. – Hát akkor egy másik Jedi adta ki az utasítást? – faggatózott tovább Riske. – Az, akivel bejöttél az étterembe? Lorana a kérdés alapján rájött, hogy Kenobi mester, Anakin és ő hiába igyekeztek eltitkolni valódi kilétüket, a tengernyi tapasztalattal rendelkező, hétpróbás végrehajtót nem tudták megtéveszteni. Ezek után nem látta értelmét a tagadásnak, és őszintén válaszolt: – Nem, a saját ötletem volt, hogy a nyomába szegődjek. Bár tudja, valamennyien meglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy nem kisebb személyiség, mint maga a nagy Passel Argente vezeti a tárgyalásokat. – Hát, én is nagyot néztem, amikor megláttam C’baoth mestert! – vallotta be mosolyogva Riske. – És most már egy újabb Jedi is bekapcsolódott a játékba, aki néhány perccel ezelőtt ugyancsak hegyezte a fülét, mialatt én a pultossal társalogtam. Ezek után kíváncsi lennék, hogy mit tervez a Jedi-tanács? – Amennyire én tudom, a Tanács nem tervez az égvilágon semmit – válaszolta Lorana. – A Rend nem szokott állást foglalni az efféle helyi vitákban, és a Jedik nem szoktak az egyik vagy a másik fél mellé állni az
ehhez hasonló esetekben. Riske felhorkant, és gúnyosan visszavágott: – Na persze, ahogy a Naboón sem támogattatok senkit, ugye? Én úgy vettem észre, hogy az az egekig magasztalt semlegességetek inkább Amidala királynőnek és az általa vezetett kormányzatnak kedvezett! – Én erről semmit sem tudok – védekezett Lorana. – Ahogyan már nyilván ön is észrevette, én csupán tanítvány vagyok. Azt viszont határozottan állíthatom, hogy nem a Tanács küldött ide minket. C’baoth mester ötlete volt, és a Tanács kifejezetten vonakodva adta meg neki az engedélyt ehhez a küldetéshez. Riske gyanakodva méregette a lányt, és megkérdezte: – Szóval, azt mondod, hogy az ötlet C’baoth agyából pattant ki? – Nagyjából így történt – vágta rá Lorana, aztán rövid töprengés után kibökte: – Bár az is igaz, hogy alapjában véve Palpatine főkancellár sugallta neki. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy nem a Tanács bízta meg a feladattal. – Szóval, Palpatine… – dörmögte vontatottan Riske, majd tétova mozdulattal megdörzsölte az állát, és hozzátette: – Hát ez igazán érdekes! – Lehet, de most én jövök! – jelentette ki határozottan Lorana. – Maga miért kóborol a városban? – Vigyázok Passel Argente életére, mi másért tenném? – kérdezett vissza derűsen Riske, majd egyik pillanatról a másikra elkomorulva folytatta: – Igazán kellemesen elcsacsogtunk, ifjú padavan, de most mennem kell. És a jövőben ne állj az utamba, ha egy mód van rá, rendben? Azzal a lány válaszát meg sem várva sarkon fordult, és nekivágott a sikátornak. Az elbizonytalanodva, tehetetlenül ácsorgó Lorana sokáig bámult utána. Riske alig két perccel később elérte a sikátor távolabbi végét, és befordult a sarkon. A lány ekkor felsóhajtott, és elindult vissza abba az irányba, ahonnan érkezett. Élt a gyanúperrel, hogy Kenobi mester egyáltalán nem lesz elragadtatva a különös fordulattól. Obi-van már az első pillanatokban belátta, hogy Loranát előkeríteni nem lesz könnyű feladat. Attól tartott, hogy ha elindulnak utána, akkor bizonyosan elkerülik egymást. Így aztán egyszerűen leült a Panky előtt elterülő park egyik padjára, és türelmesen várakozott, mert sejtette, hogy a lány előbb-utóbb visszatér oda, ahonnan elindult. A mellette ücsörgő Anakin éppen lenyelte a tarsh maxer utolsó falatjait, amikor a járókelőket fürkésző nagymester felfedezte az étterem felé siető
Loranát. Kiáltott neki, mire a lány ránézett, letörten elmosolyodott, és odasietett hozzá. – Ez valóban furcsa… – dörmögte néhány perccel később Obi-van, miután Lorana beszámolt az elmúlt percek eseményeiről. – Szóval, veszély leselkedik Argente vezérigazgatóra? – Vagy legalábbis Riske így gondolja – válaszolta Lorana. Obi-van mélyen belenézett az élénkszürke szempárba, és azt olvasta ki belőle, hogy a lány szidalmakra vagy heves szemrehányásra számít. A nagymester fejében megfordult, hogy Lorana Jinzler túlontúl természetesen ölti magára az alárendelt padavan szerepét, ami az ő meglátása szerint arra utalt, hogy Jorus C’baoth a kelleténél jobban uralja a gondjaira bízott ifjú kiforratlan személyiségét. Megköszörülte a torkát, és tovább kérdezett: – De Riske nem C’baothtól tart, ugye? – Így van, viszont arról faggatott, hogy mire készül a Jedi-tanács – felelte Lorana. – De csak úgy mellékesen kérdezte, mintha olyan magától értetődő lenne, hogy a Tanács titokzatos játszmát folytat. Szerintem nem beszélt volna velem ennyire őszintén, ha úgy gondolná, hogy összeesküvést szövünk Argente ellen. – Ezt te őszinteségnek nevezed? – szólt közbe megvető hangon Anakin. – Hiszen nem tett mást, csak elejtett néhány célzást, és persze fenyegetőzött is! – Azzal még nem fenyegetőzött, amikor felszólította Loranát, hogy ne álljon az útjába – vélekedett Obi-van. – Tudjátok, a Riskéhez hasonlatos, felkészült testőrök mindig tartanak attól, hogy például egy merénylet esetén beavatkozik néhány segítőkész szemtanú vagy járókelő. Tudniillik, a hozzá nem értő illetők általában csak tovább súlyosbítják a szorult helyzeteket, és megnehezítik a hivatásos szakértők dolgát. – Ezek szerint Riske műkedvelőnek tart minket? – fortyant fel ingerülten Anakin. – Nézd, Anakin, az ő hivatásának bizonyos szempontjait figyelembe véve azok is vagyunk – magyarázta türelmesen Obi-van, majd ismét a lányhoz fordult: – És te magad mit gondolsz? Argente veszélyben van, vagy nincs? Lorana arca megrándult, és az apró jel láttán Obi-van megsejtette, hogy C’baoth mester ritkán szokta kikérni a tanítványa véleményét. – Nem is tudom… – válaszolta rövid tűnődés után a lány. – Argente ádázul harcol azért, hogy rátehesse a kezét az itteni bányákra, annyi bizonyos. – Azt elhiszem – dünnyögte Obi-van, és nagyokat bólogatott. – Nem
tudod véletlenül, hogy a vezérigazgató melyik szállodában lakik? – A Csillagfényben – felelte Lorana –, nagyjából egy kilométerre esik a város központjától. – Csakhogy a mi Riske barátunk nem abba az irányba tartott – mutatott rá Obi-van –, hanem a Patameene-kerület felé. – Patameene-kerület? – horkant fel gyanakodva Anakin. – Ez a neve – válaszolta a nagymester. – A pultos mondta Riskének. Ez a város egyik legnagyobb kerülete, amelyben szegény és gazdag negyedek váltogatják egymást. Ha úgy döntünk, hogy körülszaglászunk egy kicsit, megfelelő kiindulópontnak tűnik. – Ezek szerint segíteni fogunk Argentének? – méltatlankodott Anakin, és lerítt róla, hogy már a puszta gondolat is megdöbbentette. – Tudtommal a jogászai éppen azon fáradoznak, hogy aljas módon elbitorolják a bányajogokat a brolf néptől! – Történetesen azért folynak a tárgyalások, hogy tisztázzák ezeket a kérdéseket – magyarázta Obi-van. – Mindenesetre, ez nem a mi gondunk. Jediként, illetve leendő Jediként többek között az is dolgunk, hogy szerte a Galaxisban megóvjunk másokat a halálos veszedelemtől, függetlenül attól, hogy az kire leselkedik. – Nem is tudom… – szólalt meg bizonytalanul Lorana. – Nekem úgy tűnt, hogy a mesterem nem úszott a boldogságban, amikor meglátott titeket. Valószínűleg zokon venné, ha beleártanánk magunkat a dolgába. Szerintem Riske és a csapata meg tud birkózni a helyzettel. Nem kellene rájuk hagynunk a feladatot? – Ki akarja beleártani magát bármibe is? – méltatlankodott ártatlan képet vágva Obi-van, és felállt a padról. – Mi csak sétálunk egyet a városban, pontosan úgy, ahogyan a kitűnő C’baoth mester javasolta nekünk. És senki sem hibáztathat azért, ha merő véletlenségből bajba kerülünk! Alig tízperces, élénk iramú gyaloglást követően elérték a Patameenekerület legközelebb eső szélét. Menet közben Obi-van éberen fürkészte a környezetüket, hátha észreveszi Riskét a tömegben, amely a városháza közelében látottakhoz hasonlóan errefelé is sűrű hullámokban áramlott a járdákon. Ám a testőrnek nyilván elég volt, hogy egyszer felfigyeltek rá, és azóta gondosan ügyelt arra, nehogy még egyszer megtörténjen a kínos eset. – Ez lesz a kerület határa – állapította meg Obi-van, amikor áthaladtak egy domborművekkel és kisebb szobrokkal díszített, hosszú falban tátongó, boltíves átjárón. – Anakin, el ne felejtsd, azért jöttünk, hogy körülnézzünk!
– Igyekszem az emlékezetembe vésni, mester – dünnyögte egykedvűen Anakin, és a vadászatra induló darokühoz hasonlatosan a tekintetével máris a környéket pásztázta. – Nem baj, ha egy kicsit előremegyek? – Rendben, de ne túl messzire! – egyezett bele Obi-van. – Nem szívesen veszítenélek el… – Nem fogok elveszni – jegyezte meg önérzetesen a fiú, azzal átvágott két karf között, és bevetette magát a sokaságba. – Ugye, nem lesz baja? – aggodalmaskodott Lorana. – Hiszen olyan fiatal, szinte még gyerek! – Anakin remekül elboldogul, majd meglátod – nyugtatta meg Obi-van a szemlátomást ezúttal is elbizonytalanodó teremtést. – Mondjuk, az tény, hogy kissé túlbuzog benne a vakmerőség, de mélyen átjárja az Erő, és általában tud viselkedni. – Úgy veszem észre, hogy teljesen megbízol benne – vetette fel Lorana. Obi-van a szeme sarkából a mellette baktató lányra pillantott, akinek a hangjából különös sóvárgás érződött. A nagymester megsejtette, hogy honnan fúj a szél, és a bizonyosság kedvéért rá is kérdezett: – Jól gondolom, hogy a mestered kevésbé bízik benned? – C’baoth mester már jó néhány tanítványt felkészített – felelte gépiesen Lorana. – Így aztán nyilván tudja, hogy mit miért csinál. A kitérő válasz hallatán Obi-van elmélyülten bólogatott, majd megszólalt: – Persze, biztosan így van. Viszont a mestered nekem túlságosan erőszakosnak tűnik, vagy rosszul ítélem meg a jellemét? – C’baoth mester rászolgált a hírnevére – válaszolt Lorana, gondosan megválogatva a szavait. – Rendkívül tapasztalt, a tudása hatalmas. Rengeteget tanulok tőle. – De mintha túl sokat várna el tőled, vagy nem? – Én ezt nem tartom jellemzőnek – válaszolta zavarodottan Lorana. – Jómagam nem így gondolom. – Dehogynem, csak nem mered bevallani! – jelentette ki vidáman Obivan, és hogy megnyugtassa a lányt, cinkosan rákacsintott. – Tudod, annak idején én is így éreztem a mesterem iránt. És tudatában vagyok annak, hogy Anakin is ezt gondolja rólam. Lorana néhány pillanatig szótlanul lépkedett, majd nagy nehezen visszamosolygott a nagymesterre, és bevallotta: – Néha megfordul a fejemben, hogy valószínűleg sosem fogom kivívni C’baoth elismerését. – Hiszed, vagy sem, pontosan tudom, hogy mit érzel – jelentette ki
vidáman Obi-van. – De megnyugtatlak, ez az érzés idővel nyomtalanul el fog múlni. Egy szép napon Jedi-lovag lesz belőled, és onnantól kezdve nem az lesz a dolgod, hogy kivívd a mestered vagy mások elismerését, hanem az, hogy az igazságot szolgáld. – Ez a feladat meg aztán különösen nehéznek tűnik – válaszolta panaszos hangon a lány. – Honnan is tudhatnám, hogy mi az igazság, és mi nem az? – Tudni fogod – biztosította Obi-van a tanítványt. – Tudni fogod, miután békesség lesz a lelkedben. Tudni fogod, amikor majd tökéletes harmóniában élsz az Erővel. – Ha valaha is elérem ezt az állapotot… Obi-van megcsóválta a fejét, és néhány pillanatra eltöprengett a világ, és azon belül az egyes Jedik változatosságán. Anakinra gondolt, aki mérhetetlen tudásszomjától, de főleg a becsvágyától hajtva olyan mohón nyomult előre, hogy folyton-folyvást belebotlott a saját korlátaiba, bár az utóbbi időkben többször aratott sikert, mint ahányszor kudarcot vallott. Ugyanakkor ott lépdelt mellette Lorana Jinzler, akit olyannyira megbéklyózott a mesterének hatalmaskodása és hírneve, hogy gyakran elvesztette a lába alól a talajt, és a már megszerzett tudásában is kételkedett. Obi-van úgy sejtette, hogy a padavanok számára leginkább megfelelő és legbiztonságosabb ösvény valahol a két véglet között húzódhat. Néhány percen keresztül szótlanul folytatták útjukat. Néha együtt haladtak egy-egy nagyobb csoporttal, olykor pedig a járókelők között cikázva siettek előre. Obi-van továbbra is éberen figyelt, hátha felfedezi Riskét vagy azt az okot, amely idevezérelte őt, és persze egyfolytában szemmel tartotta az előttük hat-nyolc méterrel haladó Anakint. Hamarosan meglátott egy az út bal oldalán álló javítóműhelyt, amelynek jókora, üvegezetlen ablakaiban állványokra szerelt, illetve kampókra akasztott fém alkatrészek csillogtak. A földszintes épület két teremből állt. Az utca felé eső helyiségben teremtett lélek sem tartózkodott, de a hátsó falába vágott ablakokon keresztül látni lehetett, hogy a hátsó teremben, a voltaképpeni műhelyben lázas munka folyik. A nyitott kirakatsor előtt néhány brolf ácsorgott, java részben felnőttek, de két tizennégy-tizenöt év körüli ifjú is akadt köztük. Az egyik fiatal brolf, pontosabban annak ruházata felkeltette Obi-van érdeklődését. Az illető vörösesbarna kezeslábast viselt, amelyre vagy kéttucatnyi zsebet varrtak. A legtöbb brolf szemmel láthatóan jól érezte magát ekkora szállítókapacitás nélkül is. A Jedi-mester elsőre úgy gondolta, hogy ez a fiú nyilván szereti folyton
magánál tartani a kincseit. Obi-van derűsen, csendesen elmosolyodott, csak úgy magának. A Jedik, a Galaxis örök vándorai mindenhová magukkal vitték minden vagyontárgyukat, miután azok bőven elfértek a derékszíjukban, illetve egyszerű, sötétbarna zsákjukban. Így aztán tökéletesen megértette az ifjút, és eszébe sem jutott, hogy felrója neki a mások számára nyilván érthetetlen, de legalábbis különös szokást. Még egyszer ránézett, és már éppen elfordította volna a tekintetét, amikor feltámadt benne a gyanú. Az első pillanatban Obi-van nem tudta volna meghatározni, hogy mit talált különösnek: talán az ifjú brolf testtartását, talán azt, ahogyan sandán körülnézett. De azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy maga az Erő figyelmeztette valamire. Mindenesetre egyfolytában szemmel tartotta a fiút, mialatt Loranával az oldalán közeledett felé. Néhány másodperccel később a fiatal brolf odalépett egy alkarnyi méretű sugárhajtóművekkel megrakott állványhoz, majd mintegy varázsütésre kisebbfajta, de erős csípőfogó jelent meg a kezében. A fiú gyors pillantást vetett a hátsó teremben dolgozó szerelőkre, aztán ügyes, szakavatott mozdulatokkal elvágta két hajtómű biztonsági láncát, majd felkapta, és az egyik terjedelmes zsebébe süllyesztette az alkatrészeket. Ezt követően eltüntette a fogót is, aztán könnyed léptekkel, feltűnés nélkül elsétált, és alig két másodperccel később máris beleveszett a tömegbe. Obi-van óvatosan karon fogta Loranát, közelebb húzta magához, és a fülébe suttogott: – Tizenéves brolf fiú, vörösesbarna kezeslábasban… – A jobbjával abba az irányba mutatott, amerre utoljára látta a tolvajt. – Vedd magad mellé Anakint, keressétek meg, és kövessétek! – Miért, mi történt? – kérdezte zavarodottan pislogva Lorana. – Most menj, és csináld azt, amit mondtam! – szólt rá határozottan Obivan. – Igyekezz! Loranáról lerítt, hogy továbbra sem ért semmit, de így is engedelmeskedett. Miután elsietett, a Jedi-mester gyorsan körülnézett. Tőle alig tíz méterre keskeny mellékutca vezetett nyugat felé, amelynek mindkét oldalán magas épületek álltak. Gondolatban még egyszer elemezte hirtelenjében kiötlött tervét, majd befutott a mellékutcába, ahol jókora szeméttároló tartályokat kerülgetve haladt előre. Harminc méter magas házak vették körül, amelyeknek tetejére még az Erő segítségével sem tudott volna felugrani. Ám Obi-van más módszereket is ismert, hogy feljusson a magasba. Gyors pillantásokkal megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, majd
megidézte magában az Erőt, lendületet vett, és elrugaszkodott. Oldalra szökkent, az utcát dél felől határoló épület irányába, és repülés közben úgy csavarta a testét, hogy lábbal előre közeledjen a céljához. A talpa az utcaszinttől számítva körülbelül négyméteres magasságban érte el a függőlegesen felmeredő kőfalat, mire villámgyorsan behajlította a térdeit, hogy így vezesse el a becsapódás erejét. A gravitáció már majdnem visszarántotta, ám a kellő pillanatban elrúgta magát a faltól. Mialatt az északi épület felé röppent, az Erőre támaszkodva részben felfelé hajtotta magát, részben pedig átfordította a testét a levegőben, hogy ismét a lába legyen elöl, amikor eléri a szemközti falat. Alighogy a csizmája talpa nekicsattant a sötét tégláknak, megint elrugaszkodott, és visszaröppent a déli épülethez. Egy-egy ugrással körülbelül két-három méterrel jutott feljebb. A műveletsort kitartóan ismételgetve ide-oda pattogott a két épület között, és néhány pillanattal később, egy utolsó, elnyújtott ívű szökkenést követően megérkezett a nyugati épület lapos tetejére. A bokája kissé sajgott ugyan a megerőltetéstől, de ezen kívül nem esett baja. Kiszaladt a tető nyugati pereméig, hasra vágta magát, és lenézett a mélybe. Kissé csalódottan állapította meg, hogy a reményeivel ellentétben innen a magasból sem tudja áttekinteni a helyzetet. Hiába erőltette a szemét, ezúttal sem látott mást, csak lustán hömpölygő vagy helyenként sebesen áramló, tarkabarka sokaságot. Előhúzta az adó-vevőjét, és felhívta Anakint. A fiú izgatottságról árulkodó hangja azonnal megszólalt a készülék apró hangszórójában: – Itt Skywalker beszél! Mi ez az egész, mester? Mi van azzal a kezeslábast viselő kölyökkel? – Ellopott két sugárhajtóművet a sarki műhelyből – magyarázta Obivan, majd a bal kezét a homlokához emelte, hogy védje a szemét a nap sugaraitól, és tovább kereste a tömegben az ügyes kezű tolvajt. – Nyilván kisebbfajta egységeket – állapította meg Anakin. – Valószínűleg olyanokat, mint amilyeneket gondolákba és robogókba szoktak építeni. – Így igaz – erősítette meg a Jedi-mester. – Körülbelül negyven centi hosszú, karvastagságú alkatrészekről beszélünk. Remekül megfelelnek házilag gyártott rakéták meghajtásához. Az adó-vevőből hosszan elnyúló, éles sziszegés válaszolt a vészjósló felvetésre, majd megszólalt Anakin komor hangja: – Értem, hogy mire gondolsz, mester. Nem láttad véletlenül, hogy az illető merre tartott?
– Nyugati irányban hagyta el a műhely környékét – válaszolta Obi-van. – De persze bármikor letérhetett… Várj egy pillanatot! – Még jobban kidugta a fejét a mélység fölé, mert messze maga alatt észrevett egy vörösesbarna foltot, amint éppen besiklott egy vaskos oszlop takarásába. Megvárta, amíg a folt felbukkan az oszlop másik oldalán, ekkor ismét beleszólt a rádiójába: – Rendben, most már látom. Észak felé tart! – Értem én, de melyik utcán? – Arról fogalmam sincs – ismerte el kissé szégyenkezve Obi-van. – Ti most merre jártok? – Egy épület előtt vagyunk, a homlokzatán van egy jó nagy, kék színű hirdetőtábla. Az utca másik oldalán egy oszlopról hatalmas, zöld zászló… – Abbahagyhatod, már látlak titeket! – szólt közbe megkönnyebbülten Obi-van, miután megpillantotta a két padavant. – A következő sarkon forduljatok jobbra! A tolvaj ott lesz, körülbelül ötven méterre előttetek! Néhány pillanatig szótlanul figyelte a gyors ütemben haladó tanítványokat, aztán ismét a tolvajra fordította a tekintetét. Hirtelen nagyon megbánta, hogy nincs nála távcső. Anakin ugyan mindig tartott magánál egy kisebbfajta, elektronikus készüléket, de ezzel a ténnyel ő most semmire sem ment. – Mester! – hallatszott Anakin hangja az adó-vevőből. Obi-van ismét a szája elé emelte a készüléket, és halkan beleszólt: – Hallgatlak! – Északnak tartunk – jelentette a fiú –, azt hiszem, látjuk az illetőt! – Most álljatok meg, és ne mozduljatok, amíg nem szólok! – rendelkezett Obi-van, mert felfigyelt egy kövér brolfra, aki jól láthatóan a tolvaj felé tartott. – Lehetséges, hogy a tolvaj át fogja adni valakinek a zsákmányt. Add Loranát! Rövid szünet következett, majd a lány hangja hallatszott a rádióból: – Itt vagyok, Kenobi mester! – Menj egy kicsit oldalra onnan, ahol most vagytok – hadarta sietve. – A tolvaj találkozik valakivel, méghozzá egy elhízott brolffal, aki világoskék ruháján sötétkék övszalagot visel. – Látom őt – erősítette meg néhány pillanattal később Lorana –, most közelebb megy… szóba elegyedtek egymással. – Átadta a fiú a hajtóműveket? – kérdezte Obi-van. – A felnőtt pont úgy áll, hogy eltakarja előlem… nem látom jól… – Nekem is háttal áll, mester – válaszolta idegesen Lorana –, nem tudom megállapítani… Na, most meg elindultak! – Kész, ennyi volt! – dörmögte bosszúsan Obi-van, amikor a brolfok
kettéváltak, aztán a fiatal észak felé, míg a felnőtt nyugatnak vette az irányt. – Átadta a fiú a hajtóműveket? – Nem tudom megmondani, mester – felelte a lány –, sajnálom! Obi-van kissé letörten nézett a gyors ütemben távolodó brolfok után. A felnőttnek egészen bizonyosan volt ideje és lehetősége arra, hogy átvegye a hajtóműveket. De az is megtörténhetett, hogy az illető csupán arról akart meggyőződni, hogy a fiú megszerezte a zsákmányt, illetve hogy senki sem követi őt. Vagy pedig azért ment oda a tolvajhoz, hogy új utasításokat adjon neki. És függetlenül attól, hogy mi történt, vagy mi nem történt a néhány másodperces találkozó alatt, a Jedi-mester arra is látott esélyt, hogy az imént csupán egy egyszerű, hétköznapi bűncselekménynek voltak szemtanúi, amelynek nincs az égvilágon semmi köze Passel Argentéhez. Viszont Jerv Riske ezen a környéken keresett valamit, míg ő maga rá is bukkant valamire. Így aztán Obi-van rövid töprengés után úgy ítélte meg, hogy az lesz a legjobb, ha utánajár az ügynek. Ehhez azonban először is le kellett jutnia a magasból. Megfordult a fejében, hogy háztetőről háztetőre ugorva, innen fentről követi a tolvajt, de szinte azonnal elvetette az ötletet. Biztosra vette, hogy fényes nappal, a város kellős közepén valaki okvetlenül felfigyelne a mutatványára, és felismerné benne a Jedit. A hír nyilván pillanatok alatt szétterjedne a helyi bűnözők köreiben, és eljutna a potenciális merénylőkhöz is. Márpedig, ha azok megtudják, hogy egy Jedi a nyomukban van, nyilván úgy elrejtőznek, hogy még a sokat látott Riske sem talál rájuk. Obi-van az állához emelte az adó-vevőjét, és beleszólt: – Figyelj, Lorana! Úgy tűnik, nincs más választásunk, mindkettőjüket követnünk kell. – Egyetértek – felelte azonnal a lány –, én vállalom a felnőttet! Obi-van néhány pillanatot késlekedett a válasszal, mert gyorsan végiggondolta a lehetőségeit. A két tanítvány közül Lorana volt az idősebb, ezért elméletileg a rátermettebb is. Viszont a mester jól ismerte Anakin képességeit, ezért tudta, hogy a fiú tökéletesen megfelel a feladatra. Ugyanakkor Lorana súlyos önbizalomhiányban szenvedett, aminek aligha tett volna jót, ha a fiú után küldi, ráadásul Anakin füle hallatára. És valószínűleg csupán követni fogja a brolfot, nem kell megküzdenie vele. – Rendben – mondta végül a lánynak –, vedd át Anakintól az adóvevőjét, az közvetlen összeköttetésben áll az enyémmel, cserébe add oda neki a magadét! Mi a hívókódod? Lorana megadta a számot, majd hozzátette:
– Akkor most szétválunk. Azonnal jelentkezni fogok, ha a felnőtt betér valahová. – Helyes – válaszolta Obi-van –, mondd meg Anakinnak, hogy hamarosan csatlakozom hozzá! Azzal a nagymester kikapcsolta a rádióját, és talpra állt. Még egy utolsó pillantást vetett a mélybe, aztán sarkon fordult, és elindult a legközelebbi vészlépcső felé. Hetedik fejezet Csodával határos módon Anakin nem keveredett bajba, mire Obi-van utolérte őt. Az ifjú brolf egész idő alatt töretlen elszántsággal folytatta útját, szemlátomást még csak nem is sejtette, hogy két Jedi van a sarkában. Mialatt sietős léptekkel rótták az utcákat, Obi-van megállapította magában, hogy a Patameene-kerületben szegényebb és gazdagabb környékek váltogatják egymást. Az ifjú brolf egy munkások lakta negyedbe vezette őket, végül besietett egy kissé lepusztult lakógyűrű főbejáratán. A lakógyűrű a brolf városok jellegzetes alkotóeleme volt. A fentről nézve jókora kört formáló, egybefüggő épületegyüttesek egy-egy kerek alaprajzú, belső udvart zártak körül. A belső udvarokon általában kisebbnagyobb parkok zöldelltek, de annak a lakógyűrűnek az udvarán, amelyben a tolvaj eltűnt, valóságos roncstelep terült el. – Úgy néz ki, mint Watto műhelyének hátsó udvara – dünnyögte Anakin, mialatt ő és a mester megálltak a gyűrű tágas főbejárata előtt, és benéztek annak belsejébe. – És úgy látom, lázas munka folyik odabent. – Kinézed valakiből, hogy jó hasznát venné a sugárhajtóműveknek? – kérdezte Obi-van. – Nehéz megítélni – válaszolta bizonytalanul a fiú –, de talán ott, az a bal oldali… – El ne felejtsd, hogy hol tartottunk! – vágott közbe halkan Obi-van, mert villanásnyi zavart érzett az Erőben. A következő pillanatban éles, de nem ellenséges hang szólalt meg a hátuk mögött: – Segíthetünk valamiben? Obi-van nem számított támadásra, ezért nyugodt mozdulatokkal, lassan fordult meg. Három brolf férfi közeledett feléjük, akik kopott, de tiszta kezeslábasokat viseltek. – Köszönjük, magunk is boldogulunk! – udvariaskodott a Jedi-mester. – Az imént véletlenül észrevettük, hogy odabent valakik ugyancsak
kopácsolnak, és kíváncsiak voltunk, hogy vajon mit építenek. – Miért érdekli az magukat? – kérdezte a jobb szélen álló férfi, mialatt gyanús jelek után kutatva fürkészte a két idegent. – Tudják, az én ifjú barátom régebben gondolaversenyző volt, és ő maga is szeretett barkácsolni – válaszolta mosolyogva Obi-van. – A házilag összeszerelt, ügyes gépezetek a mai napig lenyűgözik. – Tényleg? – dörmögte a középen álló brolf, tetőtől talpig végigmérte Anakint, és megkérdezte: – Aztán, a kétosztatú légbeszívókról tudsz valamit? – Én magam sosem használtam azokat – felelte a padavan –, de be tudom szerelni, és meg is tudom javítani őket, ha erre gondol. – Értem – dörmögte a férfi, majd teleszívta a tüdejét, és felkurjantott: – Duefgrin! Rövid szünet következett, aztán nem más, mint maga az ifjú tolvaj szaladt ki a főbejáraton, aki már messziről visszakiáltott: – Tessék, bácsikám! – Van itt két emberi lény – válaszolta a felnőtt brolf, miután a fiú odaért hozzá –, azt állítják, hogy ismerik a kétosztatú beszívókat. Te még mindig bajlódsz a tiéddel? – Nem is tudom… – dünnyögte a fiú, mialatt bizonytalanul méregette a Jediket, majd hozzátette: – Éppen most szereztem egy új nyomásszabályzót. Lehet, hogy az segít megoldani a problémát. Obi-van halkan, lemondóan sóhajtott. A jelekből ítélve zsákutcába jutottak. Duefgrin nem magának lopta a sugárhajtóműveket, hanem elcserélte azokat egy nyomásszabályzóra, méghozzá azon a rövid találkozón, amely a szemük láttára zajlott le. Persze, a Jedi-mester azzal is számolt, hogy a fiú valamikor korábban lopta vagy vette a szabályzót, és továbbra is nála vannak a hajtóművek, de ezt a lehetőséget egyre kevésbé látta valószínűnek. – Csak abban az esetben segít, ha a beszívó teljesen stabil – jelentette ki magabiztos hanghordozással Anakin. – Milyen csatolórendszert használsz? Binárist vagy terciálist? – Binárist – válaszolta kissé bánatosan Duefgrin –, nincs nekem pénzem terciálisra… – Ha gondolod, szívesen vetek rá egy pillantást – ajánlkozott Anakin, és elindult a fiú felé, majd hátranézett a mesterére, és megkérdezte: – Jó lesz így? Obi-van kérdőn meredt a három felnőtt brolfra. – Persze, menjetek csak! – mondta Duefgrin nagybátyja, és
nagyvonalúan legyintett. – Jó lesz, ha mihamarabb eltünteted azt a roncsot az udvarból, a szomszédok már nagyon morognak miatta! – Köszönjük! – szólt ünnepélyesen Obi-van, és gondolatban kihúzta a felnőtteket a gyanúsítottak listájáról. Ha első szóra megengedték, hogy idegenek kószáljanak az udvarukban, aligha terveznek aljas merényletet Passel Argente ellen. A Jedi-mester jelentősen megkönnyebbült, és a gyors léptekkel távolodó ifjak után kiáltott: – Aztán igyekezz, Anakin, nem érünk rá! – Mindjárt jövök! – kurjantotta a padavan, aki máris élénk eszmecserét folytatott Duefgrinnel a különféle műszaki problémákról és azok megoldásairól. – Mire te elkészülsz, addigra én is! – Ezt már mintha korábban is hallottam volna… – dünnyögte Obi-van, és elindult a fiúk után. Úgy vélte, hogy ha a felnőttek nem is, Duefgrin még belekeveredhetett a feltételezett összeesküvésbe, persze a nagybátyja tudta nélkül. Éppen ezért úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha megkerüli néhányszor a lakógyűrűt, és menet közben az Erő segítségével kutatja az erőszakos szándékok jeleit. Elhatározta, hogy összesen kétszer fogja körüljárni a belső udvart, majd, ha tetszik neki, ha nem, elrángatja Anakint a brolf fiú művétől, aztán kiderítik, hogy Lorana mire jutott. A fiatal tolvaj könnyed, nyugodt léptekkel hagyta el a találkozó helyszínét. A viselkedésében semmi sem utalt arra, hogy feltámadt benne a gyanakvás. Vagy fel sem merült benne, hogy valaki esetleg a nyomába szegődött, vagy ha igen, hát nem törődött vele. A fiúval ellentétben a felnőtt brolfot majd szétvetette az idegesség. Minden tíz-tizenöt méter megtétele után gyors pillantást vetett a háta mögé, és nagyjából ötvenméterenként átment az utca másik oldalára. Szinte valamennyi sarkon befordult, így még az is megtörtént, hogy megkeverte saját magát, és kétszer körüljárt egy magas irodaházat. Néha megállt a kirakatok előtt, és úgy tett, mintha a választékot venné szemügyre, mialatt valójában a körülötte nyüzsgő járókelőket fürkészte. Lorana jól látta, hogy brolf módszerei már-már a nevetségessel határosak, de így sem támadt kedve kacagni. Amikor a tapasztalt, szakmájához magas fokon értő Riskét követte, joggal számíthatott rá, hogy a testőr minden helyzetben megőrzi a hidegvérét, és megfontoltan cselekszik. A brolf éppen az ellenkező végletet képviselte: botcsinálta összeesküvő volt, aki minden pillanatban hajlamos arra, hogy pánikba essen, és valami ostobaságot csináljon.
Szerencsére minden igyekezete ellenére sem vette észre Loranát, aki a tanulmányai során elsajátított néhány trükköt, és ezeket most sorban bevetette. Hol kisebb, hol nagyobb távolságból követte a brolfot. Néha befordult egy-egy sikátorba vagy mellékutcába, aztán lélekszakadva rohant, hogy a célszemély elé vágjon. Időről időre megváltoztatta a külsejét: magára vette vagy a karján hordozta a köpenyét, a fejére borította vagy éppen levette annak csuklyáját, míg időnként egy rövid zsinórral hátrakötötte, majd ismét kibontotta a haját. Idővel a brolf kezdett megnyugodni. Mind kevesebb kitérőt tett, majd teljesen feladta a cselezést, és onnantól kezdve nyílegyenesen folytatta útját északnyugat felé. Lorana jócskán lemaradt tőle, és biztonságos távolságból figyelte. Hamarosan beértek a kerület egyik, java részben munkások lakta negyedébe, ahol kevésbé díszes és eléggé leromlott állapotú házak vették körül őket. Míg a gazdag környékeken magas kőkerítések, errefelé egyszerű sövények vagy csupán virágágyások jelezték a birtokhatárokat. Az egyre ritkuló gyalogosok túlnyomó többsége a munkások egyszerű kezeslábasát viselte, amelynek mellrészét a Bányászcéh címere díszítette. Lorana észrevette, hogy mialatt elhaladt közöttük, a járókelők szinte kivétel nélkül alaposan szemügyre vették őt. Néhányszor eszébe jutott, hogy felhívja Obi-vant, és a tanácsát vagy a segítségét kéri. Még ennél is többször vette fontolóra, hogy egyszerűen sarkon fordul, visszatér a viszonylag biztonságos városközpontba, és a nálánál tapasztaltabbakra, illetve bölcsebbekre hagyja a feltételezett összeesküvés leleplezését. De valahányszor felmerültek benne ezek a megszégyenítő gondolatok, rövid latolgatást követően csupán sóhajtott egyet, és folytatta útját. A mentorai számtalanszor kihangsúlyozták előtte, hogy egy Jedi sosem futamodhat meg csak azért, mert valahol az út mentén nehézségek várják, vagy veszély leselkedik rá. Éppen egy alacsony sövénykerítés mellett haladt el, amikor kisebb zavart érzett az Erőben. Ellenállt a késztetésnek, hogy azonnal megforduljon, még a lépteinek ritmusát sem törte meg. Egyelőre nem tudta megállapítani, hogy honnan fenyegeti veszély, és jól tudta, hogy ha hirtelen megáll, akkor ismeretlen ellenségei azonnal tudni fogják, hogy felfigyelt rájuk. Így aztán, mintha mi sem történt volna, nyugodtan folytatta útját. Az Erő segítségével élesítette az érzékszerveit, és várt. A türelme ezúttal is kifizetődött. Néhány másodperccel később már tiszta képet kapott a környezetéről. Immáron pontosan tudta, hogy a háta
mögött két fiatal, roppant ideges és gyanakvó brolf oson felé. Hirtelen meghallotta, hogy valahol a közelben durva szövet súrlódik egy fémtárgyhoz… Lorana mélyet lélegzett, szempillantás alatt megpördült, és határozottan ráförmedt az üldözőire: – Valami baj van, uraim? A tőle már csupán háromméternyire járó brolfok ijedtükben megtorpantak, és döbbenten összenéztek. Az alacsonyabb fiú ósdi sugárvetőt viselt a derékszíjába tűzve, míg a társa kevésbé kifinomult, de így is gonosz fegyvert, egy kurta nyelű csákányt szorongatott a kezében. – Mit csinálsz itt? – bökte ki végül az alacsonyabb ifjú, miután valamennyire magához tért. – Miért, ez egy nyilvános utca, nem? – kérdezett vissza ártatlan képet vágva Lorana. – Te nem vagy idevalósi! – mordult fel a magasabbik, és bár csupán a combja mellett, de kissé meglóbálta a csákányát. – Minek jöttél ide? – Miért, van itt valami, ami miatt érdemes idejönni? – vágott vissza a lány, és érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Noha egyelőre nem látta egyértelmű bizonyítékát, az ösztönei azt súgták neki, hogy rábukkant arra a veszélyforrásra, amelyet Riske próbált felkutatni. Gyorsan fontolóra vette, hogy mihez kezdjen. Azt már az első pillanatban felismerte, hogy csupán egy mozgó őrjárat tagjaival akadt össze, akik valószínűleg maguk sem tudnak sokat az összeesküvés részleteiről. Éppen ezért tisztában volt azzal, hogy nem ránthatja elő a fénykardját, mert csak úgy tudhatja meg, hogy kik törnek Passel Argente életére, ha az őrök elviszik őt a vezetőikhez. Ehhez viszont el kell érnie, hogy ártalmatlannak higgyék… – Jó, ne vitatkozzunk! – javasolta ijedtséget színlelve, közben hátrébb lépett, hogy közelebb kerüljön a járda mentén álló sövénykerítéshez. – Ha azt akarjátok, hogy veletek menjek, ellenállás nélkül megyek, rendben? – Csak ne olyan hevesen! – szólt rá az alacsonyabb brolf, aki szemlátomást zavarba jött a leendő áldozat hangulatának hirtelen megváltozásától. – Hová ez a nagy sietség? – Én nem sietek – válaszolta Lorana, és ismét tett néhány részben hátráló, részben pedig oldalazó lépést, így már csupán fél méter választotta el a sövénytől. – Én csak azt mondom, hogy felőlem mehetünk oda, ahová akarjátok! – Mialatt beszélt, többször is átnézett az utca másik oldalára. Abban reménykedett, hogy meglát valamit, ami alapján rájön, hogy a járőrök melyik lakógyűrűből jöttek ki.
A kisebbik brolf észrevette ezeket a lopva ejtett pillantásokat, és észbe kapott. – Fogd meg, Vissfil! – kurjantotta, azzal előrántotta, és a lányra szegezte a sugárvetőjét. – Tudja, hogy kik vagyunk! – Én nem tudok semmit! – tiltakozott Lorana, miközben a Vissfil nevezetű brolf a csákányát csapásra emelve közeledett felé. – Kérlek, ne bánts! – könyörgött, és maga elé kapta mindkét kezét. És mialatt Vissfil a kezére figyelt, illetve a testével eltakarta a társa elől a kilátást, Lorana az Erő közvetítésével a háta mögött kihúzta a ruhája alól, és a sűrű sövénybe csúsztatta a fénykardját. – Vedd el a rádióját! – parancsolta az alacsonyabbik brolf. A társa a bal kezébe vette a csákányát, majd a jobbjával szétnyitotta Lorana ujjasát. – Mindjárt megvan! – dörmögte Vissfil, aki minden látszólagos elszántsága ellenére zavarba jött, amikor a keze hozzáért a lány testéhez. Hamarosan megtalálta az adó-vevőt, amit gyorsan zsebre vágott, majd hirtelen elhatározással a derékszíjat is levette Loranáról. Megkönnyebbülten szuszogott, és mialatt távolabbra hátrált, fennhangon bejelentette: – Nincs nála fegyver! És most mit csinálunk vele? – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elvisszük a Védőhöz – dünnyögte a másik, azzal az úttest másik oldalán magasodó lakógyűrű felé intett. – Ő majd eldönti, hogy mi legyen a sorsa. Erre gyere, emberlány! Elindultak az épület felé, és éppen az úttest közepén jártak, amikor Lorana halk csendülést hallott, mire gyorsan hátranézett. Az alacsonyabbik brolf éppen előhúzta az adó-vevődét, és beleszólt: – Jelentkezem! A lány nem hallotta ugyan, hogy mit mond a hívó fél, de tisztán érzékelte, hogy az őrein egy csapásra eluralkodik a nyugtalanság. – Értettem – dörmögte néhány pillanattal később a brolf, és elrakta a rádiót. Rámutatott a tőlük balra álló, kékre festett lakógyűrűre, és idegességtől remegő hangon bejelentette: – Változik a terv! Abba a házba megyünk! Lorana torka görcsösen összeszorult az aggodalomtól. A kék épületegyüttesről lerítt, hogy évek, talán évtizedek óta lakatlan, ezért azonnal megsejtette, hogy vagy azért kísérik oda, hogy kínvallatásnak vessék alá, vagy azért, hogy huzamosabb időre eltüntessék. Még mielőtt kétségbe esett volna, eszébe jutott valami, amiből erőt merített. A fiúk még csak nem is sejtették, hogy kit kaptak el. Ha tovább játssza az ártatlant, és kivárja a megfelelő alkalmat, lecsaphat rájuk, és ki
tudja, talán még a vezérüket is elkaphatja… A brolfok idegessége teljesen eltakarta előle a szándékaikat, így a hátába csapódó kábítólövedék tökéletesen váratlanul érte Loranát. Még mielőtt egyáltalán felidézhette volna magában a mentoraitól tanult ellenintézkedéseket, az idegbénító hullám végigrohant a testén, és elvesztette az eszméletét. – Mi a helyzet odakint? – érdeklődött a magát Hazafinak nevező brolf. Kinman Doriana válaszra sem méltatta az általa mélyen lenézett idegen teremtményt. Az ablaknál állva figyelte Vissfilt és a bátyját, akik a kék lakógyűrű felé cipelték az eszméletlen lányt. Az imént eszelős harag kerítette hatalmába, és csak a legnagyobb erőfeszítések árán türtőztette magát. Az a két ostoba alak kis híján idehozta a nyakára Lorana Jinzlert. Ha merő véletlenségből nem néz ki az ablakon, és nem veszi észre, hogy mire készülnek… Miután a két őrszemet és öntudatlan terhüket elnyelte az épület tágas főkapuja, a mozdulatait szándékosan lelassítva szembefordult Hazafival, és vészjósló hangon odaszólt neki: – Ha maguk így gondoskodnak a saját biztonságukról, akkor valóságos csoda, hogy még szabadlábon vannak, és nem a szégyenpadon! – Ugyan már, ne fújjuk fel az ügyet! – állította Hazafi, és nagyvonalúan legyintett. – Az ott csupán egy emberlány, és különben sem maradt ideje arra, hogy riassza a csendőrséget vagy a barátait! – Volt nála fegyver? – Az égvilágon semmi – válaszolta a brolf. – Egy sem? – Doriana kétkedve ingatta a fejét. – Mondja, Védő, minek néz maga minket? Talán tapasztalatlan kölyköknek? – mordult fel dühösen Hazafi. – Pontosan tudjuk, hogy hogyan kell megmotozni egy foglyot! – Hát persze, hogy tudják… – válaszolta békülékeny hangot megütve Doriana, noha közben a hideg futkározott a hátán. Biztosra vette, hogy Jinzler lerakta valahová a fénykardját, abban a tudatban, hogy a fegyvere majd elárulja Kenobinak és Skywalkernek a hollétét. Attól tartott, hogy a hírhedt Jedik máris a környéken lapulnak, és csak a támadásra leginkább megfelelő pillanatot várják. Viszont a kínos fordulattól függetlenül is szorította a határidő, ezért úgy döntött, hogy megteszi az utolsó lépéseket. – Megszerezte a hiányzó hajtóműveket? – kérdezte ünnepélyesen. – Jhompfi néhány perce meghozta a két egységet – válaszolta Hazafi. –
Átadta őket Migressnek, aki máris úton van a bomba rejtekhelye felé. Egy órán belül készen lesznek. – Jól sejtem, hogy az emberlány Jhompfit követve jutott el ide? Hazafi résnyire vont szemmel, tetőtől talpig végigmérte Dorianát, majd fojtott hangon megszólalt: – Figyeljen rám, Védő! Már az előbb megmondtam, hogy a lány nem árthat nekünk. Miután ön teljesíti az alku magára eső részét, haladéktalanul elhagyjuk ezt az épületet. Feleslegesen aggodalmaskodik, minden a legnagyobb rendben van! – Természetesen… – dünnyögte Doriana. Ő maga másként látta a helyzetet. Lorana Jinzler szemtől szembe állt Vissfillel, valamint a bátyjával, vagyis a jövőben bármikor azonosíthatja őket. És a jelek szerint a Jedik látták, amikor az a nyomorult kölyök ellopta a hajtóműveket… Doriana mélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjon, és megtartotta magának meglehetősen sértő mondanivalóját. Már a kezdet kezdetén tudta, hogy Hazafi és a társai mérhetetlenül ostobák, így belátta, hogy legfeljebb saját magának tehet szemrehányást, amiért összeszövetkezett velük. – Én viszont még mindig nem értem, hogy miért kellett ennyi hajtómű – szólalt meg váratlanul Hazafi, és hangjából érződött, hogy feltámadt benne a gyanakvás. – Egy átlagos rakétához kettő is elég! – Egy átlagos rakéta magasan a piactér fölé ívelne, így Argente testőrei könnyűszerrel leszednék – magyarázta Doriana. – Higgyen nekem, tudom, hogy mire képesek. Egytől egyig válogatott mesterlövészek! Mármost én egy úgynevezett lopakodó siklóbombát terveztem maguknak. Ez a lövedék másfél-két méteres magasságban halad. Behatol a városháza bejáratán, végigrepül a folyosókon egészen a tanácsteremig, ahol felrobban, és megsemmisíti az árulókat! – Legalábbis ön ezt állítja… – A Hazafi fedőnevű brolf vonásain jól látszott, hogy továbbra is kételkedik a terv sikerében. – Jómagam még sosem hallottam olyan fegyverről, amely önálló helyzetelemző rendszer nélkül képes navigálni egy épület belsejében! – Mert még nem is hallhatott az általam tervezett, titkos vezérlőrendszerről! – vágta rá büszkén Doriana, azzal belenyúlt a belső zsebébe, és előhúzott egy apró, legfeljebb két-három milliméter vastag adatkártyát. – A rakétánk meg fogja találni a bejáratot, aztán megkeresi a célpontját, akárhová rejtőzött is! – És nem fogják bemérni a szenzorjeleit? – kérdezte Hazafi, mialatt óvatosan átvette a felé nyújtott lapkát. – Az érzékelőket nem tudják sem bemérni, sem zavarni – állította
magabiztosan Doriana –, ugyanis olyan hullámhosszon dolgoznak, amelyet a biztonsági szolgálatok nem figyelnek. A vezérlőrendszer valójában egyáltalán nem támaszkodott a siklóbomba szenzorainak adataira. A röppályát előre megadott adatok alapján számította ki, amelyeket Doriana táplált bele, miután az előző barloki látogatása során megszerezte a városháza terveit, és egy közönséges vonalzóval lemérte az egyes folyosók hosszát, illetve a fordulók irányszögét. Így a vezérlés csakis a tanácsteremhez vezető útvonalat ismerte. És miután felettébb valószínűtlennek tűnt, hogy az érintett felek váratlanul megváltoztatják a tárgyalások helyszínét, Doriana nem óhajtotta tudatni a többi összeesküvővel, hogy a lövedék korántsem képes magától megtalálni a célpontját. – Hát akkor miénk a győzelem! – Hazafi hatalmasat sóhajtott, és szinte tiszteletteljes pillantásokkal méregette az adatkártyát. – Pontosan így állunk – erősítette meg a vélekedést Doriana. – Akár rá is térhetünk az utolsó kérdésre. Mikor akarnak visszatérni az otthonaikba? – Mihelyt kitettük innen a lábunkat! Micsoda kérdés ez? – válaszolta Hazafi, és értetlenül pislogott. – Szükségünk van egy bőséges vacsorára, aztán egy kiadós alvásra… – Felejtse el! – torkollta le durván Doriana a brolfot. – Messze nagy ívben el kell kerülniük az otthonaikat! Megértette? Mostantól kezdve nem találkozhatnak sem a családtagjaikkal, sem a barátaikkal! Hazafi sárga foltokkal tarkított, zöld bőrén ideges rángások futottak végig. – Mit magyaráz itt nekem?! – hördült fel döbbenten a brolf, miután végre kapott levegőt. – Mi ez az őrültség? – Csupán arról beszélek, hogy holnap délre Argente vezérigazgató és Gilfrome céhmester halott lesz. Ezt követően a hatóságok ellenőrizni fogják a céh valamennyi tagjának lakását – magyarázta ridegen Doriana. – Ugye, nem kell részleteznem, hogy mi vár arra, akit a nyomozók otthon találnak? Még a feleségeik és a legjobb barátaik sem ismerhetik az önök tartózkodási helyét. El kell tűnniük, és kész. – De mennyi időre? – Ameddig csak szükséges. Mindenesetre én a maguk helyében hosszú időre számítanék – válaszolta könyörtelenül Doriana. – Egyvalamit ne tévesszen szem elől, Hazafi! Holnap reggeltől ön és a társai szökevények lesznek. És történetesen a honfitársaik fogják üldözni önöket, vagyis azok, akiknek életéért és vagyonáért maguk oly sokat kockáztattak. – Hirtelen a brolf férfi szemébe fúrta szigorú tekintetét, és hozzátette: – Ha nem elég
erősek ahhoz, hogy megfizessék ezt az árat, akkor rajta, mondja meg! Most még kihátrálhatnak a megállapodásból. Igaz, hogy azzal megszegik az esküjüket, de legalább visszakapják az életüket! Doriana nem véletlenül hivatkozott az összeesküvők fogadalmára, és a következő pillanatban elégedetten nyugtázta, hogy a számítása bevált. Hazafi büszkén, öntudatosan kihúzta magát, a szeme felfénylett, az arcára elszánt kifejezés költözött. – A céhünkért és a népünkért mindenre készek vagyunk! – jelentette ki határozottan. – Megtesszük, amit kell, hogy megvédjük őket! És boldogan vállaljuk az ezzel járó megpróbáltatásokat! – Én pedig biztosra veszem, hogy ha megvívják harcukat az elnyomók ellen, akkor a népük egy napon szobrot állít önöknek! – válaszolta ünnepélyes hanghordozással Doriana, és egy pillanat erejéig valóban tiszteletet érzett a férfi iránt. Az imént lehangoló jövőképet festett Hazafi elé, amely elriasztotta, de legalábbis arra késztette volna a Galaxis lakóinak túlnyomó többségét, hogy kétszer is meggondolja a dolgot. Ám ezek a brolfok szent céljaik érdekében boldogan vállalták őrült összeesküvésük minden sivár és nyomasztó következményét. Doriana annak idején pontosan ezért kereste meg őket. Az ostoba, haragos és könnyen irányítható teremtmények tökéletes báboknak bizonyultak, amelyeket szabadon felhasználhatott saját céljai érdekében. Ezek a bábok hamarosan el fogják követni azt, amit oly régóta terveztek, és csak bizonyos idő elteltével fognak rádöbbenni, hogy valójában mi történt. Ha egyáltalán valaha is rádöbbennek. – Innentől kezdve együtt fogjuk járni a dicsőség útját – folytatta Doriana továbbra is emelkedett hangnemben. – Holnap délre az árulók összezúzva fekszenek majd a történelem porában, és a Barlok értékes ásványai mindörökre a brolf nép tulajdonában maradnak. – És mindazok, akik azt tervezik, hogy valamikor a jövőben elárulnak minket, megismerik az árulás árát – tette hozzá komoran Hazafi. – Mostantól a brolf nép adósa önnek, Védő! És én esküszöm, hogy egy napon megfizetjük önnek ezt az adósságot! – Cserébe én is megígérem, hogy egy napon visszatérek, hogy behajtsam az adósságot… – fogadkozott mosolyogva Doriana, noha pontosan tudta, hogy most jár utoljára ezen a bolygón. – Ám ideje indulnom! Miután a társai beszerelik a hajtóműveket, még beszabályozom és ellenőrzöm a vezérlést. Gondoskodjon róla, hogy a fegyverünk pontosan a megbeszélt helyen legyen! Csak akkor vehetjük biztosra, hogy a biztonságiak szenzorai nem fedezik fel, ha az árnyékoló mezőben tartjuk!
És csakis arról az egyetlen pontról indulva fog eltalálni a céljáig – tette hozzá magában. – Így lesz – ígérte a brolf–, és mindent köszönök, Védő! Nagyon köszönöm azt, amit értünk tett! Doriana szívélyesen elmosolyodott, és ünnepélyesen kijelentette: – Hálálkodásra semmi szükség, Hazafi! Nekem is fontos a maguk ügye, és boldogan szolgálom a dicső brolf népet! Car’das már a hatalmas aszteroida első megközelítése során megjegyezte magának, hogy a chissek meglepően jól elrejtették a bázisukat. És most, mialatt másodízben közeledtek a bólogatva forgó sziklatömb felé, végre arra is rájött, hogyan tüntették el a támaszpontjukat a kíváncsi tekintetek elől: nem az aszteroida felszínére, hanem annak gyomrába építették. A Springhawk kormányosának minden ügyességére és tapasztalatára szüksége volt, hogy átvigye a hajóját a bázishoz vezető szűkös és kanyarokkal teli alagúton. – Lenyűgöző ez a hely! – ámuldozott félhangosan az ifjú navigátor, és megpróbálta elrejteni az idegességét. Megítélése szerint a kelleténél jóval nagyobb sebességgel haladtak a céljuk felé, ráadásul, amikor kinézett a híd oldalsó ablakain, az a benyomása támadt, hogy elég lenne kinyújtani a karját, és elérné a járat sziklafalát. Megborzongott, és hogy elterelje a figyelmét a félelmetes látványról, odaszólt a parancsnoknak: – Ez itt egy jellegzetesnek mondható chiss létesítmény? – Szó sincs róla – válaszolta kissé különös hangon Thrawn, és maga is szemügyre vette az alagút falát. – A népem általában az égitestek felszínére építkezik. Én viszont azt akartam, hogy a potenciális támadók csak nagy nehézségek árán közelíthessék meg ezt a támaszpontot. – Másutt is lehet látni ilyesmit, úgyhogy nem túl eredeti ötlet – szólt közbe Quennto, aki ránézésre ugyan nyugodtnak tűnt, viszont árgus szemekkel figyelte a kormányos minden mozdulatát. – Az ellenség csak alaposan lelassítva közelítheti meg a létesítményt. Persze, így a saját hajói sem repülhetnek ki teljes sebességgel, de ezt az árat nyilván hajlandó megfizetni. – Így van, de még az is meglehet, hogy találtunk megoldást, amellyel kiküszöbölhetjük ezt a problémát – válaszolta sejtelmesen mosolyogva Thrawn. – Mindenesetre az elgondolás sikerét bizonyítja, hogy a Chiss Védőflotta máris nekilátott egy hasonló elven alapuló, az itteninél jóval nagyobb támaszpont építésének. Nocsak, hát ez érdekes!
– Mi történt? – kérdezte Car’das. – A bevezető fénysorok közé jelzőfényeket is telepítettünk – magyarázta a parancsnok, és az előttük szűk ívben elkanyarodó falszakaszra mutatott. – A repülésirányítók ezek segítségével éppen most értesítettek, hogy látogatónk érkezett. – És az rossz hír, vagy jó? – kíváncsiskodott Maris. Thrawn közömbösen megvonta a vállát, és hümmögve válaszolt: – Az attól függ, hogy ki az illető. Három perccel később a Springhawk végigsiklott az alagút utolsó fordulatán, és bejutott az aszteroida belsejében rejlő hatalmas üregbe. A barlang fenekén jelzőlámpák és ablakok fényeinek százai ragyogtak. A támaszpont űrkikötőjében nyolc hajó állomásozott: öt vadászgép, két kisebbfajta teherkomp és egy cirkáló, amely a méreteit tekintve körülbelül akkora lehetett, mint a Springhawk. A lekerekített formákkal teli hadihajóval ellentétben ennek az egységnek a burkolatán egyetlen áramvonalas felület sem akadt. A külső héjazata ezernyi, egymással hegyesszögben érintkező elemből állt. – A, minden világos… – jelentette ki higgadt hangon Thrawn. – Az Ötödik Uralkodócsalád egyik tagja nézett be hozzánk! – Ezt meg honnan tudja? – érdeklődött Maris. – Annak az űrhajónak a formájából és a felségjelzéseiből – magyarázta Thrawn. – Az avatott szemnek azt is elárulják, hogy az illető a család egyenes ági leszármazottja, aki a ranglétra közepe táján áll. – No, és akkor ez most jó hír, vagy rossz? – ismételte meg Car’das a másodpilóta előző kérdését. – Inkább semlegesnek mondanám – felelte mosolyogva Thrawn. – Az űrnek ez a vidéke az Ötödik Uralkodócsalád érdekeltségi körébe tartozik, ami annyit tesz, hogy valószínűleg csupán rutinellenőrzést kaptunk. Mondjuk, ha az Első vagy a Nyolcadik Család valamelyik magas rangú tagja keresett volna fel minket, akkor már jobban aggódnék. Egy efféle úr alighanem azért jött volna, hogy felelősségre vonjon. Car’das a szeme sarkából Marisra sandított. Ezek szerint Thrawn elkövetett valamit, ami a chissek törvényei szerint felelősségre vonást követel? – Ezennel szeretném meghívni önöket a fogadóünnepségre – folytatta a parancsnok, mialatt a Springhawk egy üres kikötőhely felé ereszkedett. – Azt hiszem, érdekesnek fogják találni. A ceremónia valóban elnyerte Car’das tetszését. Már maga a leleményesen kialakított fogadóterem is elképesztette. Amikor először
meglátta az űrkikötő kijáratához épített roppant helyiséget, az nem volt más, mint egy üres, dísztelen, szürke csarnok. Aztán az egyik chiss megnyomott egy rejtett kapcsolót, és a terem pillanatok alatt átalakult. Egyes burkolóelemek kiemelkedtek a falakból, majd átfordultak, és onnantól kezdve a mindaddig láthatatlan, színes ábrákkal, sőt festményekkel díszített oldalukat mutatták a helyiség közepe felé. A mennyezetbe rejtett üregekből hímzésekkel teli zászlók és furcsa, függő cseppkövekre emlékeztető díszek ereszkedtek le, amelyek jéggé fagyott, színes sarki fényekre emlékeztették az ifjú navigátort. A padozat mozdulatlan maradt, viszont életre keltek a mélyére süllyesztett, színes lámpák, amelyeknek fénykévéi áttörtek a burkolóelemek áttetsző felszínén, és bonyolult mintázatokat vetítettek a mennyezetre. A lámpák egy része meghatározott irányt és ritmust követve mozgott, így a fényeik lassan áramló, világoskék folyót rajzoltak a sima padlóra. A terem falain fel lehetett fedezni a szivárvány összes színét, de alapjában véve a sárga árnyalatok uralkodtak. Az egész folyamat mindössze néhány másodperc leforgása alatt ment végbe. És alig két perccel a szemkápráztató átalakulás után tiszteletet parancsoló megjelenésű chiss férfi érkezett a fényárban úszó terembe. A Thrawnnal körülbelül egyidős illető sárga, testhez álló ruházatot, felette szürke alapon sárga mintás köpenyt viselt. A tartása, a mozgása, gyakorlatilag az egész lénye arról árulkodott, hogy parancsoláshoz szokott, ugyanakkor a jelleme nemes és büszke. A magas rangú urat kétfelől, tőle néhány lépéssel lemaradva egy-egy fiatal, tetőtől talpig sárga ruhába öltözött chiss kísérte, akik a derékszíjukban kisebbfajta fegyvert viseltek. Thrawn üdvözlő beszéde és a jövevény válasza egyaránt cheunh nyelven hangzott el, amiből Car’das éppen csak megértett néhány szót. Ám a hangsúlyok, a szavak csengése, a két fél szemlátomást gondosan begyakorolt kézmozdulatai és alkalmanként meghajlásai mind-mind megerősítették abban a hitében, hogy ősrégi, talán évezredes múltra visszatekintő szertartáson vesz részt, amely teljesen elvarázsolta és lenyűgözte őt. Azonban önkéntelenül is észrevette, hogy a társai korántsem osztoznak az érzéseiben. Maris eleve gyűlölt minden formalitást, így most rezzenéstelen arcot vágva, az udvarias kívülálló szerepét magára öltve figyelte az eseményeket, míg Quenntón már az első pillanatokban meglátszottak a mélységes unalom jelei. Az ünnepség alig néhány percig tartott. A sárga ruhás kísérők a kijárathoz siettek, hogy ott őrködjenek annak két oldalán, míg Thrawn a
három emberi lényhez vezette a látogatót. – Ezennel bemutatom önöknek Chaf’orm’bintrano főnemest, az Ötödik Uralkodócsalád képviselőjét! – mondta ünnepélyes hangvételben, sy bisti nyelven a parancsnok, majd az előkelő úrhoz fordulva folytatta: – Engedelmével, uram, íme, a vendégeink, akik koréliai kereskedők, és egy távoli birodalomból érkeztek hozzánk! Chaf’orm’bintrano éles hangon mondott valamit a saját anyanyelvén. – Sy bistin, főnemes úr, ha kérhetném… – jegyezte meg tiszteletteljesen Thrawn. – A vendégeink nem értik a nyelvünket. Chaf’orm’bintrano felhorkant, és ismét cheunh nyelven szólalt meg, aminek hallatán Thrawn egy pillanatra összepréselte az ajkát, majd a három emberhez fordult: – Chaf’orm’bintrano főnemes jelenleg nem óhajt beszélni önökkel – magyarázta kissé szégyenkezve. – Az egyik harcosom máris elkíséri önöket a leendő szálláshelyükre! – Furcsa pillantást vetett Car’dasra, és fojtott hangon hozzátette: – Elnézésüket kérem! – Ne mentegetőzzön, parancsnok úr! – válaszolta nagyvonalúan Car’das, és kurtán fejet hajtott a főnemesnek. Thrawn ezúttal egy olyan kabint bocsátott a vendégei rendelkezésére, amely két hálófülkéből, valamint a közéjük épített fürdőszobából állt. Quennto és Maris kapta az egyik fülkét, míg Car’das egyedül foglalhatta el a másikat. Az ifjú navigátor körülnézett a saját lakrészében, elégedetten megállapította, hogy bár a helyiség gyakorlatilag ugyanúgy néz ki, mint az, amelyikben a Springhawkon laktak, ezúttal sokkal több helye lesz. Aztán benézett a falfülkékbe, és kissé meglepődött, mert kiderült, hogy a chissek máris áthozták a teherhajóról a ruháit, illetve személyes használati tárgyait, és azokat példás rendben berakták a szekrényekbe, valamint a kisebbnagyobb fiókokba. A látottakból arra a következtetésre jutott, hogy Thrawn huzamosabb időre szeretné marasztalni őket. Egy darabig töprengve járkált fel és alá a helyiségben, és igyekezett kirekeszteni a gondolataiból Chaf’orm’bintranót, aki az imént meg sem próbálta leplezni az irántuk, vagyis az idegenek iránt érzett ellenszenvét. Körülbelül egy órája törhette a fejét a bizonytalan jövő kérdésein, amikor bekopogott hozzá egy fekete egyenruhás chiss, és szótlanul átnyújtott neki egy ételekkel megrakott tálcát. Miután a harcos magára hagyta, Car’das fontolóra vette, hogy átmegy Quenntóhoz és Marishoz, de végül úgy gondolta, hogy ha netán hiányzik a társainak, úgyis megkeresik őt. Azzal leült az asztalhoz, és magányosan fogyasztotta el a számára ismeretlen eredetű és összetételű, de kimondottan ízletes ennivalót.
Miután végzett, odaült a hátsó válaszfalba süllyesztett számítógéphez, bekapcsolta a készüléket, majd begépelte azokat az utasításokat, amelyekre Thrawn tanította a Springhawk fedélzetén. A monitoron hamarosan megjelent a több ezer cheunh szót és kifejezést tartalmazó szótárprogram kezelőfelülete. Car’das vett egy mély lélegzetet, és nagy lendülettel nekilátott a tanulásnak. Öt órával később a billentyűzetre borulva aludta az igazak álmát, amikor ismét beállított hozzá egy chiss harcos. A navigátor felkapta a fejét, és álmosan pislogott a fekete egyenruhás alakra, aki vigyorogva mutogatott neki valamit. Car’das néhány pillanat alatt megértette, hogy Thrawn hívatja, ekkor feltápászkodott, és elindult a harcos felé, aki elégedetten bólogatott, majd sarkon fordult, és kisietett a kabinból. A chiss kisebbfajta, sötét terembe vezette, amely a formáját, a méreteit és a berendezését tekintve tökéletesen megegyezett a Springhawk csillagtársalgójával. Annyi különbség akadt, hogy a hatalmas ablakon keresztül nem egy ragyogó csillagmezőt, és nem a hiperűr szemkápráztató fényjelenségét, hanem a támaszpont űrkikötőjét lehetett látni. – Szép jó estét, Car’das úr! – köszönt Thrawn, aki az egyik oldalsó, széles kanapén üldögélt. – Remélem, eredményekben gazdag napot tudhat maga mögött! – Fogalmazzunk úgy, hogy ma is tettem néhány lépést előre – válaszolta mosolyogva a navigátor, azzal odament a parancsnokhoz, és leült mellé. – Sikerült előhívnom az ön által javasolt programot a hálózatukból, és vettem néhány nyelvleckét. – Látja, azt nagyon jól tette! – helyeselt a chiss parancsnok, majd hatalmasat sóhajtott, és hozzátette: – Szeretném az elnézését kérni Chaf’orm’bintrano főnemes udvariatlan viselkedéséért! – Én sajnálom, hogy nem nyertük el a főnemes úr tetszését – felelte diplomatikusan Car’das. – Roppant mód élveztem az ünnepséget, és már alig várom, hogy megismerkedjek az önök szokásaival és szertartásaival. Természetesen a mindennapi életükre is kíváncsi vagyok. – Még annyit mondanék, hogy a főnemes úr ellenérzései nem kimondottan önöknek szólnak – magyarázott tovább Thrawn. – Úgy is fogalmazhatunk, hogy nincs bennük semmi személyes. Chaf’orm’bintrano úr csupán úgy véli, hogy az ittlétük veszélyt jelent a Chiss Birodalomra. – Megkérdezhetem, hogy ennek vajon mi az oka? Thrawn megvonta a vállát, majd a két kezét széttárva válaszolt: – Sokan gondolják úgy, hogy ami ismeretlen, az egyben veszélyes is. Éppen ezért félnek, de legalábbis tartanak attól, amit nem ismernek.
– És néha igazuk is van – dünnyögte Car’das. – Nekem viszont úgy tűnik, hogy önök, chissek meg tudják védeni magukat. – Általában magam is így gondolom – ismerte el Thrawn –, de néha kételyeim támadnak. Árulja el nekem, Car’das úr, maga egyetért azzal az elvvel, amely szerint jogunkban áll semlegesíteni egy potenciális ellenséget, még mielőtt az megtámad minket? – A védelmi jellegű, megelőző csapásokra gondol? – kérdezett vissza Car’das, majd a chiss férfi bólintását látva, néhány másodpercnyi gondolkodás után kibökte: – Többé-kevésbé… – És mondja, az önök Köztársaságának népei gyakran nyúlnak ehhez az eszközhöz? – Nem hinném, hogy a „gyakran” a megfelelő jelző – kerülte meg az egyenes választ a navigátor. – Tudtommal sokan vannak olyanok, akik erkölcstelennek tartják a megelőző katonai csapást. – És személy szerint ön? Car’das bizonytalanul csóválgatta a fejét. Még csupán a huszonharmadik életévében járt, és egy jelentéktelen csempésznek dolgozott. Ezek alapján mit tudhat ő a világegyetemről? – Jómagam azt hiszem, hogy ha valaki ilyesmire készül, akkor alaposan meg kell győződnie arról, hogy a vélt ellenfél valóban komoly veszélyt jelent – válaszolta végül megfontoltan. – Megdönthetetlen, egyértelmű bizonyítékok kellenek arra nézve, hogy az ellenfél támadást tervez. – És mi van abban az esetben, ha az a bizonyos ellenfél, mondjuk, nem az ön népét, hanem egy másikat tart állandó rettegésben? Car’das azonnal megsejtette, hogy Thrawn hová akar kilyukadni, de a biztonság kedvéért gyorsan rákérdezett: – A vagaarikra gondol? – Pontosan! – erősítette meg a parancsnok. – Ahogy már említettem önnek, még sosem támadták meg a chiss fennhatóság alá tartozó világokat, így aztán a katonai doktrínánk értelmében nem torolhatjuk meg a gaztetteiket. Tehát a kérdés, hogy segítsük-e azokat a népeket, amelyeket ők egyfolytában háborgatnak, vagy álljunk félre, és nézzük végig tétlenül, amint kifosztják, majd lemészárolják vagy rabigába hajtják őket? Car’das hatalmasat sóhajtott, majd gondterhelten kijelentette: – Nézze, parancsnok úr, ön olyan kérdéseket tesz fel nekem, amelyekről az értelmes lények már az első civilizációk megszületése óta vitatkoznak. – Óvatos pillantást vetett a chissre, és fojtott hangon megkérdezte: – Jól sejtem, hogy ebben a vonatkozásban az ön és Chaf’orm’bintrano véleménye jelentősen eltér egymástól?
– Ha még csak arról lenne szó! – Thrawn rosszkedvűen legyintett. – Ennél nagyobb baj, hogy az én nézeteim szöges ellentétben állnak a katonai alapelveinkkel, vagyis, ha úgy tetszik, az egész chiss nép véleményével! – A főnemes úr tud az elfogott vagaari hajóról? – érdeklődött Car’das. – Mert az a zsákmány jól láthatóan vagy tucatnyi fajtól származik. Talán érdemes lenne megmutatni neki… – Igen, mindent megmutattam neki, de nem enyhült meg – felelte a parancsnok. – Ő úgy tartja, hogy a védelemre alapozott stratégia nem enged kivételeket. – És mi történik abban az esetben, ha az önök ismerősei esnek áldozatául a vagaariknak? – vetette fel Car’das. – Például egy baráti nép, amelyikkel jószomszédi viszonyt ápolnak, vagy azok, akikkel kereskedni szoktak? Az sem számít? – Attól tartok, nem… – dörmögte eltöprengve Thrawn. – Bár az igazsághoz tartozik, hogy jószerével nem is kereskedünk más népekkel. Ettől függetlenül, nyilván a hasznunkra válna, ha tüzetesen szemügyre vennénk azokat a kincseket… – Heves mozdulattal felkapta a fejét, tekintetét a navigátor szemébe fúrta, és megkérdezte: – Volna kedve segíteni? – Természetesen – vágta rá gondolkodás nélkül Car’das –, bár így hirtelenjében fogalmam sincs, hogy hogyan segíthetnék önöknek! – Talán felismer néhány műkincset – vélte Thrawn, azzal talpra állt, és mosolyogva folytatta: – És ha kiderül, hogy a vagaarik a Köztársaság egyes bolygóit is feldúlták, ön, Car’das úr, talán elő tud hívni az emlékezetéből néhány hasznavehető adatot. Pontosan ezért fordultam önhöz. Én magam gyakorlatilag semmit sem tudok az önök világáról. – Értem, viszont ebben az esetben Marist és Quenntót is megkérhetné – javasolta Car’das, és ő is felállt. – Ők már keresztbe-kasul bejárták a fél Galaxist, vagyis sokkal többet láttak a nagyvilágból, mint én. – Azt hiszem, megfogadom a tanácsát – válaszolta Thrawn, mialatt egymás mellett lépkedve elindultak a kijárat felé. – Így legalább Quennto kapitány kiválaszthatja azokat a tételeket, amelyeket szeretne megkapni. – Ravaszul elmosolyodott, és hozzátette: – Én pedig megismerem az egyes tárgyak egymáshoz viszonyított értékét. – De nem tartja magát cinikusnak, ugye, parancsnok úr? – kérdezte vigyorogva Car’das. – Én csupán megérzem, hogy mások hogyan gondolkodnak, és ezek alapján kiszámítom, hogyan fognak reagálni bizonyos helyzetekben –
válaszolta Thrawn, aki először megpróbálta ugyan megőrizni méltóságteljes komolyságát, de végül szélesen elmosolyodott. Néhány másodperccel később ismét elkomorult, és hozzáfűzte: – Talán éppen ezért nem tudom a magamévá tenni a népem bizonyos alapelveit. Nem tudom elfogadni, hogy mialatt mások cselekszenek, nekem tétlenül kell várakoznom. – Ezt mélységesen megértem! – Car’das nagyokat bólogatott. – De jusson eszébe, hogy ha ön megsegít egy szorongatott helyzetben lévő népet, ők aligha fogják a fejére olvasni az erkölcsi aggályaikat… – Ez is igaz – ismerte el Thrawn –, noha a hálájuk valószínűleg rövid életű lesz. – Gyakran így van – bölcselkedett Car’das –, de szerencsére nem mindig. Nyolcadik fejezet Obi-van hatalmasat sóhajtott, majd kikapcsolta, és a derékszíjára akasztotta az adó-vevőjét. – Még mindig semmi? – kérdezte együtt érző hangon Anakin. – Teljes a csend – válaszolta a mester, és felnézett a sötétedő égboltra. Odafent, a magasban már megjelentek az első csillagok. Körülöttük sorban kivilágosodtak a házak ablakai, mialatt a brolf családok vacsorához készülődtek. Anakin dörmögött valamit, csak úgy magának, aztán hangosan folytatta: – Korábban is meg kellett volna próbálni. – Korábban is hívtam Loranát – válaszolta kissé ingerülten Obi-van. – Csak te nem tudsz róla, mert a kérdéses pillanatokban éppen Duefgrin csodajárgányával vacakoltál. – Már elnézést, mester, de én nem vacakoltam, hanem igenis a dolgomat végeztem! – vágott vissza dacosan a fiú. – Szeretnéd tudni, hogy mit intéztem? Hát tessék! A brolfot, akit keresünk, úgy hívják, hogy Jhompfi. A Sűrű Bozót nevezetű lakógyűrűben lakik. A hajtóművek valószínűleg a lebegőmotorjához kellettek neki, amivel rissle-pálcákat szokott csempészni a karfoknak. Obi-van meglepetten bámulta a tanítványát, és gyanakodva megkérdezte: – Ezt meg honnan veszed? – Mialatt te a környéken sétálgattál, hátha meglátsz valamit, én ügyesen kifaggattam azt a fiút – válaszolta kissé sértetten, és önérzetesen Anakin. – Csak akkor volt hajlandó beszélni, amikor te messze jártál. Úgy tűnik, nem
bízik a felnőttekben… – Azonnal szólnod kellett volna! – jegyezte meg szemrehányó hangon Obi-van, közben becsúsztatta a város térképészeti adatait tartalmazó kártyát a hordozható számítógépébe, és a keresőbe beütötte Jhompfi lakhelyének nevét. – Az eszedbe se jutott, hogy Lorana esetleg bajba került? – Az éppen nem, az viszont igen, hogy ha hirtelen eltűnünk onnan, akkor Duefgrin esetleg gyanút fog, felhívja Jhompfit, és figyelmezteti! – vágott vissza mérgesen Anakin. – Vigyázz a nyelvedre, padavan! Ne felejtsd, hogy hol a helyed! – figyelmeztette Obi-van a fiút, közben az a benyomása támadt, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban ismételgeti ezeket a szavakat. Anakin a kezét széttárva felsóhajtott, majd lehajtotta a fejét, és fojtott hangon válaszolt: – Bocsánatot kérek, mester! Időközben a számítógép tenyérnyi képernyőjén megjelent a város utcatérképe, amelyen vékony, kék vonal jelezte a Sűrű Bozóthoz vezető útvonalat. – Ez lesz az… – dünnyögte Obi-van, majd úgy fordította a készüléket, hogy a tanítványa is láthassa annak monitorát. – Az a brolf másfelé indult, miután elvált Duefgrintől – mutatott rá a fiú. – Tudom – felelte komoran Obi-van –, de pillanatnyilag mindössze erre az értesülésre támaszkodhatunk. Menjünk, és nézzünk szét arrafelé! A Sűrű Bozót lakógyűrű környéke számos vonásában hasonlított azokhoz a munkások lakta negyedekhez, amelyeket Obi-van a Köztársaságban tett eddigi utazásai során látott. Az utcákat nem díszítették drága köztéri szobrok; a házak aljából hiányoztak a csillogó-villogó üzletek; a boltok kirakataiban csupán egyszerűbb, olcsóbb árucikkeket lehetett látni. Viszont mindenütt rend és tisztaság uralkodott. Érezni lehetett, hogy a lakók igyekeznek méltó és tisztességes életkörülményeket teremteni maguknak. A nagymester jól tudta, hogy a Köztársaság társadalmi és gazdaságielitjének tagjai általában megvetéssel tekintenek a még oly tisztán tartott munkásnegyedekre is, és a legjobb esetben is lekezelőn bánnak azok lakóival, de ő személy szerint sokkal jobban érezte magát az egyszerű teremtmények között, mint a legfényesebb palotában. Jobban tisztelte azokat, akik verejtékes munkával keresték a kenyerüket, és tartották el családjaikat, mint a gazdagokat, akik általában csak beleszülettek a jólétbe, vagy éppen bűnös módszerekkel szerezték a
vagyonukat. Régi tapasztalatai alapján jól tudta, hogy az efféle környékek lakói általában barátságosak, őszinték, továbbá nem fűti őket az eszeveszett becsvágy, nem áhítoznak a hatalomra, és nem gyilkolják halomra egymást egy-egy jobb állásért. És a legrosszabb esetben, ha végezni akartak valakivel, akkor kést használtak, nem pedig titokzatos kapcsolatokat… – Hol kezdjük? – érdeklődött Anakin, amikor a keresett épülettel szemben megálltak egy hosszú sövénykerítés mellett. – Kezdjék azzal, hogy nem akadályoznak a munkámban! – mormolta egy hang a közelükben. Obi-van megpördült, és az ujjasa alá kapott. Ám mielőtt előrántotta volna a fénykardját, felismerte a sövény mögül kiemelkedő arcot. – A legmélyebb tiszteletem, Riske! – köszönt barátságosan, azzal a ruhája alatt elengedte a fénykardját, és előhúzta a kezét. – Hogy s mint? Nem is reméltem, hogy összefutunk ezen a szép helyen! – Őszintén szólva, én sem hittem – dünnyögte a testőr, majd felemelt jobbjának mutatóujjával maga mellé bökött, és megkérdezte: – Befáradnának egy percre az irodámba? Éppen fogadóórát tartok! Obi-van gyorsan körülnézett. A sűrűsödő alkonyatban csupán néhány brolf sétálgatott az utcán, és pillanatnyilag ők is másfelé néztek. A mester megpaskolta Anakin vállát, majd egy hátraszaltóval átugrott a sövény felett. Mély guggolásban ért a sűrű fűcsomókkal borított, süppedős talajra, és a következő pillanatban a tanítványa is megérkezett mellé. – Maguk aztán kitartóak, azt meg kell hagyni! – jegyezte meg elismerő hangon Riske, mialatt a fejét lehajtva odasurrant hozzájuk. – Mit művelnek itt? – Egy Jhompfi nevezetű brolfot keresünk – válaszolta Obi-van. – Ma délután ellopatott valakivel két kisebbfajta sugárhajtóművet, és szeretnénk megkérdezni tőle, hogy miért. – Akkor már azt is kérdezzék meg, hogy mit tud arról a több kilónyi robbanóanyagról, amelyet az egyik legjobb barátja lopott el a közös munkahelyükről – mondta komoran Riske. – Aztán kérdezzék meg arról a stabilizátorról, amit egy másik cimborája nyúlt le a főnökének műhelyéből. És érdeklődhetnénk a néhány különleges ötvözetből öntött fémhenger után is, amelyek egy másik munkaterületről tűntek el. Ugye, elég lesz ennyi, és maguk is látják az összefüggéseket? – Minden világos – Obi-van nagyot bólintott –, valaki rakétát barkácsol odahaza. – Szerintem inkább többen bütykölik azt a lövedéket – vélte Riske. –
Hanem valami azt súgja, hogy egyikünk sem fogja kivallatni ezt a Jhompfi nevű, jellemes úriembert, tudniillik a barátaival együtt nyoma veszett. – Csodálatos! – sziszegte bosszúsan Obi-van, és a sövény pereme felett kinézett az utcára. – Igen, nagyjából én is ezzel a szóval jellemezném a helyzetet – borongott a testőr. – Szóval, miért is érdekli magukat ez az alak? – A társunk, mellesleg az a padavan, akivel korábban maga is összefutott, követte őt – magyarázta Obi-van. – Aztán az ifjú hölgy eltűnt, még a rádióján keresztül sem tudjuk elérni. – Csúnya ügy… – Riske megcsóválta a fejét. – Harcosnak elég gyenge, az egyszer biztos, de kedves kölyök volt. Kár érte… – Még nem mondtunk le róla! – mordult fel Obi-van. – Nem sejti véletlenül, hogy hol rejtőzött el ez a Jhompfi? – Ha sejteném, nem itt lapulnék! – vágott vissza a testőr. – Ráállítottam az embereimet a bányászok szokásos gyülekezőhelyeire, de ha Jhompfi nem jött haza, akkor elég esze van ahhoz, hogy máshol se bukkanjon fel. – Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte kissé csüggedt hanghordozással Anakin. – Én most szépen visszacsörtetek a szállodába, és felrázom a biztonsági szolgálatot – válaszolta Riske. – Számításaim szerint ma este akarják elkövetni a merényletet. Mifelénk az a mondás járja, hogy a betonfaló csigák mindig közvetlenül azelőtt tűnnek el, hogy a fejedre omlasztják a házat. – Vagy holnap akarnak lecsapni, a városháza környékén – vetette fel Obi-van. – Én ezt nem tartom valószínűnek – jelentette ki határozottan a testőr. – A céhmester is részt vesz a tárgyalásokon, és Jhompfi őt aligha akarja foszlányokra robbantani. Nem, szerintem a szállodában fognak támadni, esetleg reggel, mialatt a küldöttség a városháza felé tart. Obi-van belátta, hogy Riske érvelése logikus és megalapozott. – Rendben – válaszolta néhány pillanatnyi mérlegelés után –, akkor maguk összpontosítsák erőiket a szálloda védelmére, mi pedig tovább keressük Loranát. – Sok szerencsét! – búcsúzott a testőr, majd elhallgatott, megrázta a fejét, és kibökte: – Tudja, mester, amikor összeakadtam a lánnyal, megfordult a fejemben, hogy rárakok egy jeladót, de meggondoltam magam. Nem akartam semmi rosszat, csak azt, hogy időben észrevegyem, ha a közelembe kerül. Most már nagyon sajnálom, hogy nem tettem meg. – Hát, kapóra jött volna, az biztos – dörmögte Obi-van. – De talán így is
boldogulunk… – Igen, én is úgy tudom, hogy a Jedik minden helyzetben feltalálják magukat – válaszolta elismerő hangsúllyal Riske, azzal elővett, és Obi-van felé nyújtott egy apró hívókártyát, majd magyarázatképpen hozzátette: – Ezen keresztül pillanatok alatt kapcsolatba léphetnek velem. Csak dugják be a rádiójukba, és máris hozzáférnek az egyik kódolt csatornánkhoz. Hívjanak fel, ha megtudnak valamit, rendben? – Úgy lesz – ígérte Obi-van, azzal átvette, és a belső zsebébe süllyesztette a keskeny, vékony fémlapocskát. Riske udvariasan biccentett, majd sarkon fordult, és elindult. Hamarosan elérte a sövénykerítés végét, ekkor gondosan körülnézett, kilépett a járdára, és eltűnt a Jedik szeme elől. – És most mihez kezdünk? – vetette fel Anakin. – Először is beszámolunk C’baoth-nak a történtekről – válaszolta gondterhelten Obi-van. – Ő és Lorana elég szoros kapcsolatban állnak egymással, így az Erőn keresztül talán megtalálja a lány tudatjeleit. – Reméljük a legjobbakat! – dünnyögte Anakin, és miután végigsiettek a sövény mentén, majd kisurrantak az utcára, tűnődő hangon hozzátette: – Tudod, mester, talán jobb lenne, ha valamennyien tartanánk magunknál egy-egy jeladót… Obi-van sanda pillantást vetett rá a szeme sarkából, és csendesen megjegyezte: – Hát, én is ismerek olyat, akinek tényleg nem ártana… – Tessék? – méltatlankodott Anakin, mert azonnal megértette a burkolt célzást. – Ne is törődj vele! – Obi-van fáradtan legyintett, és elővette az adóvevőjét. C’baoth, miután végre kegyeskedett válaszolni a hívásra, egyáltalán nem volt elragadtatva attól, hogy megzavarták. Még kevésbé örült, amikor meghallotta a rossz hírt. – Pillanatnyilag tekintsünk el attól a ténytől – mondta vészjósló, fojtott hangon –, hogy te, Obi-van mester, az én határozott utasításaim ellenére beleártottad magad a Barlok belügyeibe. Most foglalkozzunk inkább azzal, hogy nem vigyáztál eléggé a tanítványomra, aki így veszélybe, talán életveszélybe került! – Megértem, hogy haragos vagy… – Harag? – vágott közbe C’baoth. – A Jedik nem ismerik a haragot, Kenobi mester! Számunkra ez az érzés nem létezik!
– Elnézésedet kérem – felelte Obi-van, miután nagy nehezen visszanyelte a nyelvére kívánkozó, csípős visszavágást. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy C’baoth kioktatja őt ahelyett, hogy bölcs tanácsokkal segítene megoldani a helyzetet. Vett egy mély lélegzetet, és tiszteletteljes hangon folytatta: – Az imént rosszul fejeztem ki magam. – Így már jobb valamivel – morogta C’baoth. – No és veled hányadán állunk, Skywalker padavan? Kíváncsi lennék, hogy van-e ötleted? Obi-van a tanítványa szája elé tartotta az adó-vevőt, aki csak a vállát vonogatta, és kibökte: – Sajnálom, mester, de nincs. Viszont nagyon aggódom Lorana miatt. Attól félek, hogy végeztek vele. C’baoth néhány pillanat erejéig mélyen hallgatott, majd megfontoltan válaszolt: – Nem, még életben van. Megérezném azt a zavart, amely a halála nyomán keletkezne az Erőben. – Akkor azt is meg tudod állapítani, hogy hol van most? – kérdezte reménykedve Anakin. – Az egyik dolog nem következik szükségképpen a másikból – közölte mogorván C’baoth. – Sajnos jelenleg nem észlelem az agyhullámait. Kenobi mester, állításod szerint beszéltél azzal a fiúval, aki ellopta a hajtóműveket. Ő talán ismeri a Jhompfi nevű bűnöző búvóhelyét. – Nem hiszem – válaszolta a mestere helyett Anakin –, ő maga nem tartozik az összeesküvők közé. – Viszont a múltban láthatott vagy hallhatott valamit, ami alapján előkeríthetitek azt a Jhompfit – fejtegette C’baoth. – Attól tartok, nem fog szóba állni velünk – vetette ellen Obi-van. – Rendkívül bizalmatlan az idegenekkel szemben. – Kérdeztem én, hogy kivel hajlandó szóba állni? Obi-vant elfogta a balsejtelem, és nyugtalanul visszakérdezett: – Arra célzol, hogy folyamodjunk erőszakos módszerekhez? – Nem, természetesen nem! – tiltakozott sietve C’baoth, de Obi-van így is jól tudta, hogy az ősz mester az imént Anakinnak szánta a szavait. És pontosan azt sugallta, hogy az Erő segítségével kellene kicsikarni az információkat Duefgrin elméjéből. C’baoth megköszörülte a torkát, és az előbb is alkalmazott, kioktató modorában folytatta: – Mi nem nyomjuk el a gyengéket, éppen ellenkezőleg, védelmezzük őket! Ezúttal viszont bűncselekményt követtek el egy Jedi ellen, amit nem hagyhatunk válasz és megtorlás nélkül. Még akkor sem, ha Jinzler padavan valamiért lemondott a harcról.
Obi-van gyanakodva ráncolgatta a homlokát. – Ezt meg hogy érted, mester? – kérdezte. – Nem hallottam hírét, hogy valaki fénykardot látott a városban – magyarázta türelmesen C’baoth. – És levágott végtagokról sem érkeztek jelentések. Noha Lorana Jinzler még csupán tanítvány, és nem tartozik a legjobb kardforgatók közé, egy-két támadójával bizonyosan elbánt volna, ha úgy dönt, hogy harcba száll ellenük. – Nagyon köszönjük, hogy időt szakított ránk, mester! – hadarta sietve Obi-van, mert az elméje mélyén váratlanul felderengett egy gondolat. Ha C’baoth-nak igaza van, és Lorana valóban ellenállás nélkül megadta magát… – Mihamarabb kerítsétek elő a padavanomat! – válaszolta mogorván C’baoth. – Azt akarom, hogy holnap reggel mellettem legyen, amikor ismét találkozni fogok Argente elnök úrral és Gilfrome céhmesterrel! – Minden erőnkkel azon leszünk, hogy megtaláljuk a lányt! – ígérte Obi-van, azzal megszakította a kapcsolatot, és a derékszíjába rejtette az adóvevőt. – Szóval, hogyan fogjuk megtalálni Loranát? – tette fel a fogós kérdést Anakin. – Maga a kiváló C’baoth adta nekünk az ötletet – válaszolta mosolyogva Obi-van. – Igaza van a mesternek. Ha Lorana szembeszállt volna a támadóival, hallottunk volna az összecsapásról. Ebből következik, hogy nem tette. – Eddig világos – jelentette ki Anakin –, és ez mit jelent? – Lorana nyilván úgy ítélte meg, hogy többet nyer, ha megadja magát, mintha ellenáll – magyarázta a mester. – Valószínűleg azt remélte, hogy a támadói elviszik őt az összeesküvők rejtekhelyére, és ott találkozhat a vezetőjükkel. Csakhogy… – elhallgatott, és várakozva meredt Anakinra, mert azt akarta, hogy a fiú megértse az okfejtését, és ő fejezze be a mondatot. Ezúttal sem kellett csalódnia. Anakin elmélyülten bólogatott, majd töprengő képet vágva megszólalt: – Csakhogy azok bolondok lettek volna elvinni egy Jedit a főnökükhöz. – Pontosan – helyeselt Obi-van. – És hogyan derül ki pillanatok alatt valakiről, hogy Jedi? – Ha megtalálják a fénykardját! – vágta rá Anakin, azzal felderült az arca, és gyorsan hozzátette: – Vagyis Lorana alighanem megszabadult a fegyverétől! – Hibátlan érvelés! – válaszolt elismerő hangsúllyal Obi-van. – És
valószínűleg a pillanat szorításában szabadult meg tőle, tehát ott, ahol megtámadták. – Nyilván olyan helyre rejtette, hogy mi érzékelhessük a benne lévő Ilum-kristály sugárzását! – fejezte be izgatottan Anakin a gondolatmenetet. – De ahhoz a közelébe kell jutnunk, nem? – Igen, és éppen ezért tartom valószínűnek, hogy a kard valahol az út mentén lapul – válaszolta bizakodva Obi-van. – Mert azzal nem sokra mennénk, ha egy épület mélyén dobta volna el. – Végigmutatott az immár sötétbe borult utcán, amelyre a ritkásan álló utcai lámpák bizonytalan körvonalú, kísértetiesen derengő fényfoltokat festettek. – Először a Sűrű Bozót környékét fogjuk átkutatni. Aztán, ha errefelé nem találunk semmit, akkor elindulunk, és sorra járjuk a Patameene-kerület munkásnegyedeit. Szóval, szedd össze magad, ifjú tanítványom! Úgy tűnik, hosszú lesz az éjszaka! A mester és tanítványa órák óta járta az utcákat, amikor Obi-van végre megérezte a jellegzetes, várva várt bizsergést, amiből tudta, hogy Lorana fénykardja a közvetlen közelükben rejtőzik. Egy csapásra elöntötte a megkönnyebbüléssel vegyes öröm, de uralkodott magán. Egyetlen szót sem szólt, még csak nem is lassított. A szeme sarkából Anakinra sandított, és türelmesen várt, mert akármilyen szorongatott helyzetbe kerültek, nem akart megfeledkezni mentorként betöltött szerepéről. Alig három másodperccel később a fiú mindeddig magabiztos léptei hirtelen elbizonytalanodtak. – Ott van – szólalt meg izgatottságtól remegő hangon Anakin –, közvetlenül előttünk, és balra. – Szép munka! – dicsérte Obi-van, majd megállt, és lassan, figyelmesen körülhordozta tekintetét az úttest két oldalán sorakozó épületeken. Ezen a kora hajnali órán egyetlen ablakból sem sugárzott fény. Az egész környékre mélységes csend borult, amelyet csak néha zavart meg egy-egy, a távolban elhaladó jármű morajlása. Minden jel arra utalt, hogy körülöttük mindenki alszik, de Obi-van élt a gyanúperrel, hogy az általuk keresett személyek – legalábbis azok, akiket őrnek állítottak – nem merik lehunyni a szemüket. – Nem, ne menj a közelébe! – mondta halkan, és elkapta a fiú karját, aki már elindult a járda mentén futó sövény felé. – Gyere, átmegyünk oda! Sietős, nesztelen léptekkel megkerülték az eleven kerítést, és meglapultak annak éjsötét árnyékában. – Figyelnek minket, mester? – suttogta Anakin. – Egyelőre nem láttam senkit, de hamarosan kiderül – válaszolta Obi-
van. – Addig meséld el nekem, hogy mit tennél, ha őrszem lennél, és az éjszaka kellős közepén különös dolog történne a közeledben? – Nem is tudom – válaszolta elgondolkodva a tanítvány –, attól függ, hogy mennyire különös az a bizonyos dolog. – Jó, akkor most megnézzük, hogyan reagálnak ők! – jelentette ki vigyorogva Obi-van, és az Erő közvetítésével megnyomta Lorana fénykardjának aktiválógombját. A következő pillanatban éles, sistergő bugás hallatszott, ezzel egy időben a sövény mélyén zöld fény ragyogott fel. Vékony gallyak és levelek potyogtak a földre, amelyeket az előszökkenő energiapenge vágott le, de maga a markolat szilárdan ült az ágak között. – Mindjárt kiderül, hogy ki van ébren a környéken! – folytatta elégedetten Obi-van. Nem kellett sokáig várakozniuk. Alig egy perc elteltével kinyílt az egyik szemközti ház ajtaja, majd egy szemlátomást roppant ideges brolf óvakodott ki az utcára. Az illető riadtan kapkodta hol ide, hol oda a fejét, aztán – mivel nem látott senkit – tétova léptekkel elindult a fénykard felé. Hamarosan odaért a sövényhez, majd hosszú pillanatokig bizonytalanul bámulta a furcsa fényjelenséget. Végül összeszedte minden bátorságát, óvatosan benyúlt az ágak közé, és előhúzta a tompán búgó fegyvert. A lehető legmesszebbre eltartotta magától, és jobbra-balra forgatta a kardot, mialatt azt próbálta kitalálni, hogyan lehet kikapcsolni. – Ha gondolja, szívesen segítek! – ajánlkozott Obi-van, és gyorsan felállt. Teljes magasságában kihúzta magát a sövény mögött, és az Erő segítségével kikapcsolta Lorana fegyverét. A brolf villámgyorsan reagált. Az energiapenge jószerével még el sem tűnt, amikor ő már oldalra szökkent, közben Obi-van feje felé hajította a fénykardot, és a ruhája alól előrántott egy jókora sugárvetőt. Az őrszem gyors volt, de Obi-vant így sem tudta meglepni vagy megelőzni. A Jedi a jobbjával előrántotta és aktiválta a saját fegyverét, az Erő segítségével a baljába rántotta Loranáét, aztán az energiapengéjével szinte mellékesen félrepattintotta a brolf első lövéseit. Az őr nem vett tudomást a kudarcról. Az úttest közepén állva egyre csak tüzelt és tüzelt, mintha nem is gondolkodó lény, hanem önálló helyzetelemzésre képtelen, együgyű harci droid lett volna. Obi-van teljesen átadta magát az Erőnek, erre a láthatatlan hatalomra bízta mozdulatai irányítását. Tévedhetetlen pontossággal hárította a testének szánt energianyalábokat, közben állhatatosan nyomult a brolf felé. Már alig három méter választotta el tőle, amikor érzékelte, hogy a háta
mögött megmozdul a sövény. Az ellenfele is meghallotta a zörgést, és egy pillanatra a hangforrás irányába nézett. A mozgás éppen csak egy tized másodpercre terelte el a figyelmét, de Obi-vannak ennyi bőven elég volt. Hatalmasat szökkent előre, és egy szűk kört leíró, gyors csapással kettévágta a rászegeződő sugárvetőt. A következő pillanatban kiderült, hogy az ellenfele nem csak akkor gyors, ha támad. A brolf gondolkodás nélkül eldobta fegyverének hasznavehetetlen csonkját, sarkon fordult, aztán hanyatt-homlok rohant, ahogyan csak kurta, vaskos lába bírta. Obi-van fontolóra vette, hogy utána ered, de meggondolta magát, és visszafordult. Csupán ebben a pillanatban vette észre, hogy mialatt ő az őrszemmel hadakozott, Anakin – régi jó szokásához híven – nyomtalanul eltűnt. – A gazember… – nyögte elkeseredetten Obi-van, és rohamléptekkel indult a ház felé, amelynek ajtaját még az iménti ellenfele felejtette nyitva. A következő pillanatban tompa, kék fények kezdtek villódzni az egyik ablak mögött. Obi-van beszáguldott az épületbe, aztán addig rohant a hosszú főfolyosón, amíg az egyik lakás szintén nyitva hagyott bejáratának résén keresztül meghallotta Anakin fénykardjának ismerős bugását. Éles kanyart vett, és berontott az ajtón. Az egyik belső szobában talált rá Anakinra. A fiú a padlón heverő, eszméletlen Lorana fölé magasodva állt, és fenyegetőn lóbálta a kardját két brolf felé, akik az egyik sarokba menekültek előle. A harmadik brolf jókora vértócsában elterülve, élettelenül feküdt a lány testétől alig egyméternyire. – Mester! – zihálta feldúltan Anakin, aki ugyan megpróbálta leplezni az érzéseit, de reszkető hangja így is elárulta, hogy majd szétveti az idegesség. – Megtaláltam! – Azt én is látom – válaszolta higgadtan Obi-van, azzal kikapcsolta a fénykardját, és letérdelt a lány mellé. A jobb mutatóujját Lorana nyakára tapasztotta, majd néhány pillanattal később megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor megérezte a verőér lüktetésének lassú, de állhatatos ritmusát. Ekkor a tekintetét a sarokban szorongó brolfokra fordította, és odaszólt nekik: – Mit adtatok be neki? Miután hosszú pillanatokig egyikük sem válaszolt, Anakin halkan megjegyezte: – Én sem láttam semmit, amikor rájuk törtem. – Valószínűleg még most is náluk van az anyag – mordult fel Obi-van, azzal felegyenesedett, ádáz kifejezést erőltetett az arcára, majd aktiválta a fénykardját, és döngő léptekkel elindult a foglyaik felé. Két másodperccel később kiderült, hogy az utcán megfutamított
társukhoz hasonlóan ezek a brolfok sem szeretnének az ügyük mártírjává válni. – Nála van – kottyantotta ki sietve a magasabbik, és oldalba bökte a másikat. – Igen, itt van – ismerte el az illető, azzal kapkodó mozdulatokkal beletúrt a zsebébe, előhúzott egy fecskendőt, amit kérés nélkül odadobott a Jedi-mester lába elé. – Nagyon köszönöm – udvariaskodott Obi-van, és valamivel barátságosabb képet vágott. – Kérném az adó-vevőket is, ha nem gond. És persze valamennyi fegyvert! Néhány pillanattal később két rádió és három hosszú pengéjű tőr koppant a fecskendő mellett. – Mit csinálunk velük? – kérdezte Anakin, és türelmetlenül meglóbálta a kardját. – Az attól függ, hogy mit adtak be Loranának – válaszolta vészjósló hangon Obi-van, azzal újra kikapcsolta a fegyverét, és felkapta a félig üres fecskendőt. A sejtése bevált, az üveghengeren egyetlen felirat sem árulkodott annak tartalmáról. A mester megidézte magában az Erőt, és alkalmazta az érzékszervek ingerküszöbének finomítását eredményező eljárások egyikét. Kinyomta a színtelen folyadék néhány cseppjét köpenye ujjára, majd óvatosan megszaglászta az apró, sötét foltot. Egyetlen szippantás is elégségesnek bizonyult. – Semmi komoly – nyugtatta meg az aggodalmasan figyelő Anakint –, erős nyugtatót kapott, de legalább nem mérget. Miután elmúlik a hatás, percek alatt magához fog térni. – A brolfok felé intett, és fennhangon folytatta: – Ami azt jelenti, hogy kiváló barátaink ellen nem gyilkosság lesz a vád. Legalábbis addig, amíg fel nem robban házilag gyártott rakétájuk… A „rakéta” szóra mindkét fogoly jól láthatóan összerezzent, aztán az alacsonyabbik félelemtől remegő hangon megszólalt: – Nekünk ahhoz semmi közünk! Filvian ötlete volt az egész. Az övé, meg azé az emberé! Obi-van meglepetten bámult a brolfokra. Ember? Ezek szerint egy emberi lény is részt vett az összeesküvésben? – Miféle ember? – kérdezte szigorú hangon. – Mi a neve? – Védőnek hívja magát – hadarta a kisebbik, szemlátomást rettegő teremtmény. – Ennél többet nem tudok róla! – Hogy néz ki? Az alacsony brolf tanácstalan pillantást vetett a társára. – Hát… hát úgy, mint egy… mint egy ember! – dadogta a másik, és a
két kezével egy emberi test elnagyolt körvonalait rajzolta a levegőbe. – Szerintem ezek szórakoznak velünk, mester! – kiáltotta Anakin. – Nem kellene rájuk dörrentem? Obi-van kis híján felkacagott, de szerencsére tudott uralkodni magán. Azt ugyan jól tudta, hogy Anakin mennyire komolyan veszi saját magát, ám a személyes tapasztalatai szerint egy tizennégy éves kölyök fenyegetőzése ritkán hatott a hétpróbás bűnözőkre. Aztán a pillantása a padlón heverő tetemre, vagyis Anakin áldozatára esett, és megfordult a fejében, hogy most az egyszer talán más a helyzet… – Ne dühöngj, Anakin – mondta nyugodtan –, valószínűleg tényleg nem tudják, hogyan írhatnák le a cinkosukat! – Fogadjunk, hogy Riske kiszedné belőlük! – vágta rá harciasan a fiú. Első hallásra a nagymester is csábítónak találta az ötletet. Hirtelenjében ő is úgy látta helyénvalónak, hogy miután a brolfok Passel Argente ellen szőttek összeesküvést, a vezérigazgató testőreinek kellene kivallatni őket. Ám a Jedik mindig az igazság és a törvény útját járták, és Obi-van nem akart rossz példát mutatni a padavanjának. Így aztán elhessegette a gondolatot, megcsóválta a fejét, és odaszólt a fiúnak: – A városi rendőrségnek fogjuk átadni őket – mondta, és megfontolt mozdulattal előhúzta az adó-vevőjét. – Aztán az lesz a legjobb, ha itt maradunk, amíg Lorana magához nem tér. Velünk ellentétben ő talán szerzett néhány valóban fontos értesülést. – Itt fogunk várni? – kérdezte meglepetten Anakin. – Miért ne? – Obi-van szétnézett a szobában, és egykedvűen megvonta a vállát. – Még az is előfordulhat, hogy betoppan Jhompfi, Filvian vagy a Védő nevezetű, titokzatos úriember. – Értem – mormolta Anakin, aztán sejtelmesen elmosolyodott, és vágyakozva hozzátette: – Bár úgy lenne, mester! Rám férne egy kis testmozgás… A fekete egyenruhás chiss pilóta szakavatott mozdulatokkal irányította a kisebbfajta teherkompot. A hajó alig két-három perc leforgása alatt végigszáguldott a hosszú, kanyargós sziklafolyosón, majd ráereszkedett a vagaarik hajójára, amely az aszteroida felszínén, a bázishoz vezető alagút bejáratának közelében állomásozott. A készenléti kabinban üldögélő Thrawn és a három ember türelmesen megvárta, hogy a két egység dokkológyűrűi biztonságosan egymásba fonódjanak, és csak azután bújtak ki az üléseikhez erősített védőhámokból. További három perccel később már a kalózhajó fedélzetén álltak.
Car’das iszonyodva és undorodva meredt az idegen teremtmények hulláira, amelyek ugyanott hevertek, ahol utoljára látta őket. Vele ellentétben Quennto közömbösen szemlélte a hátborzongató látványt, majd érzelmektől mentes hangon, mintegy mellékesen megkérdezte: – De egyszer azért kitakarítják ezt a roncsot, ugye? – Természetesen – válaszolta Thrawn –, csak előbb alaposan megvizsgálunk mindent, hogy megismerjük az ellenségünk taktikáját és stratégiáját. Ennek érdekében tudnunk kell például, hogy hol helyezkedtek el az egyes harcosok. Ezért nem mozdítottuk el a tetemeket. – És nem lett volna jobb, ha eltüntetik ezt a hajót valahová, ahol nem lehet látni? – kérdezte Maris, aki menet közben szorosan belekapaszkodott a kapitány karjába. Car’das szemügyre vette a párost, és úgy látta, hogy a körülmények ezúttal sokkal jobban megviselik a másodpilótát, mint az előző itteni látogatásuk alkalmával. Maga sem tudta, hogy miért, de ez a megfigyelése valahogy jobb kedvre derítette. – A vizsgálatok után be fogjuk vontatni a támaszpontra – felelte a chiss parancsnok. – De először meg kell győződnünk arról, hogy a hajtóművei, a reaktorai, valamint a fegyverei stabilak és szivárgásmentesek. A folyosókhoz hasonlóan a kincseket rejtő terem is pontosan úgy nézett ki, mint a hajó elfoglalását követő órákban. A hatalmas helyiségben két, különféle méréseket végző chiss járkált fel és alá a ládahalmok, valamint a rögzítőhálók között. – Most arra kérem önöket – szólalt meg udvarias hangon Thrawn –, hogy szóródjanak szét, nézzenek körül, és mutassanak nekem néhány olyan értéktárgyat, amelyiknek ismerik például a származási helyét, illetve egyéb jellemzőit. Elsősorban műalkotásokra gondolok, azok ugyanis többet elárulnak nekünk, mint akár a legmívesebb pénzek vagy a legszebb ékkövek. – Arra számít, hogy számlákat és eredetigazolásokat fog találni? – horkant fel gúnyosan Quennto, és körbemutatott a kincseken. – Itt? – Nem, engem igazából az alkotóik érdekelnek – magyarázta Thrawn, és néhány állványon tárolt festményre mutatott. – Például, azokat a képeket érzésem szerint olyan teremtmények készítették, akiknek a karja különlegesen hajlékony. Valószínűleg eggyel több csukló- vagy könyökízületük van, mint nekünk, továbbá, ha jól sejtem, főleg az ibolyántúli fénytartományban látnak. Quennto és Maris meglepetten összenézett, aztán a nő megkérdezte: – Szerinted a frunchikról beszél?
– Igen, azt hiszem – mormolta a kapitány. Előbb gyanakodva méregette Thrawnt, majd kiszabadította a karját Maris szorításából, és odaballagott az állványokhoz. – Kik azok a frunchik? – kíváncsiskodott Car’das. – A teljes nevük: frunchettan-sai – felelte a másodpilóta. – A Külső Gyűrű telepesvilágain élnek. Rak azért hívja őket frunchinak, mert… – Ezt nem hiszem el! – vágott közbe Quennto, mialatt a fejét oldalra billentve bámulta az egyik festményt. – Mi történt? – kérdezte Maris. – A parancsnoknak igaza van – jelentette ki a kapitány mélységes megdöbbenésről árulkodó hangon. – A képet szabványos frunchi betűkkel írták alá. – Hirtelen megpördült, szembefordult Thrawnnal, és kissé ingerülten felcsattant: – Mintha maga azt mondta volna, hogy a chissek még sosem jártak a Köztársaság fennhatósága alá tartozó űr-szektorokban! – Legjobb tudomásom szerint nem is jártunk ott – válaszolta higgadtan a parancsnok. – Ám ha figyelmesen szemügyre veszik a festményt, felfedezhetik rajta az alkotó testi adottságaira utaló nyomokat. – Lehet, hogy ön lát ilyesmit – mordult fel Quennto, és visszanézett a képre –, de én nem! – És én sem – tette hozzá Maris. Thrawn a szemöldökét felvonva, kérdő pillantást vetett az ifjú navigátorra. – No és ön? Car’das hosszasan bámulta a festményt, de hiába erőltette a szemét, nem tudta megtalálni a Thrawn által említett jellegzetességeket. – Sajnálom, nem megy… – dünnyögte végül kissé szégyenkezve. – Talán csak ráhibázott a parancsnok úr – vélekedett Quennto, azzal otthagyta az eddig vizsgált festményt, és letérdelt egy bonyolult formájú és mintázatú, kék és fehér színekben pompázó szoborhoz. – Nézzük csak… igen, pont erre gondoltam! – mormolta, majd a válla felett visszanézett Thrawnra, és kihívó hangnemben odaszólt neki: – Na és erről mi a véleménye? Thrawn néhány pillanat erejéig némán tanulmányozta a szobrot, miközben a tekintetét néha körbevillantotta a termen, mintha ihletet keresett volna. – A művész humanoid teremtmény – mondta végül –, aki a testének arányait tekintve jelentősen különbözik az emberektől és a chissek-től. Vagy a felsőteste szélesebb, vagy a karja hosszabb, mint a miénk és az önöké. – Résnyire vonta össze a szemét, és töprengve folytatta: – Továbbá
a gondolkodásmódja és az érzelemvilága is jócskán eltér úgy az önökétől, mint a miénktől. Úgy hiszem, hogy ezt a népet egyszerre vonzzák és taszítják bizonyos, a környezetükben lévő, hatalmas tárgyak, amelyektől egyszersmind rettegnek is. Quennto lélegzet után kapott, és elfúló hangon kijelentette: – Ezt nem hiszem el! Nem lehet igaz! Igen, a pashvik pontosan ilyenek… – Szerintem nem ismerheti őket – vélte Maris. – Ez a nép a Vad Űr egyik peremvilágát lakja – magyarázta Quennto. – Jártam arrafelé néhányszor. Az iparcikkpiacuk eléggé szűkös, de folyamatosan, megbízhatóan működik. – És mit jelent az, hogy rettegnek a körülöttük lévő tárgyaktól? – kérdezte Car’das. – A bolygójuk felszínét valósággal elborítják a magasabbnál magasabb, oszlopszerű sziklák – válaszolta Quennto. – Az ehető növények döntő többsége ezek csúcsain terem, csak sajnos repülő ragadozók is szép számmal akadnak odafent. Így aztán a pashvik pontosan úgy éreznek, ahogyan a parancsnok mondta. Ha enni akarnak, időről időre fel kell mászniuk a sziklákra, ahol a ragadozók megtizedelik őket. – És ön erről az egyetlen szoborról leolvasta ezt az egészet? – kérdezte Maris, mialatt a szemében szinte gyermeki csodálattal méregette a chiss parancsnokot. – Valójában nem. Ha jól látom, további tizenegy hasonló műalkotás akad itt – válaszolta Thrawn, és a terem két különböző pontjára bökött a mutatóujjával. – Biztos benne? – dünnyögte Car’das, és futó pillantást vetett a szóban forgó szobrokra, illetve féldomborművekre. – Szerintem sokban különböznek egymástól. – Igen, más-más művészek alkották őket – felelte Thrawn –, de valamennyien egyazon nép szülöttei. – Ez akkor is különös – dörmögte Quennto, és értetlenül csóválgatta a fejét –, olyan ez, mintha egy Jedi-trükköt látnék… – Az meg mi? Ki az a Jedi? – kérdezte nyomban Thrawn. – A Jedik a Köztársaság békéjének őrzői – magyarázta Maris. – Talán egyedül nekik köszönhető, hogy a Köztársaság ilyen hosszú időn keresztül egyben maradt. Rendkívüli képességekkel megáldott, jó szándékú és tisztességes teremtmények. A dicsérő szavak hallatán Quennto gúnyosan fintorgott, amivel elárulta, hogy neki sokkal rosszabb véleménye van a Jedikről, mint a barátnőjének.
– Érdekesen hangzik! – Thrawn nagyokat bólogatott, majd az imént vizsgált szoborra mutatva visszatért az előző témához: – Jól sejtem, hogy a pashvik nem fejtenek ki számottevő ellenállást a vagaarik támadásaival szemben? – Csak ímmel-ámmal védekeznek – a kapitány hanyagul legyintett –, eleve békés természetűek, ráadásul minden erejüket és energiájukat leköti a megélhetésért vívott harc. – No és a maguk Köztársasága, illetve azok a bizonyos Jedik nem védik meg őket? – A Jedik nagyon kevesen vannak, így nem lehetnek jelen mindenütt, ahol baj van – magyarázta Car’das. – Egyébként a Vad Űr valójában nem is tartozik a Köztársasághoz. – De még ha oda is tartozna, a Szenátust és a kormányzatot túlságosan lefoglalják a mindennapi áskálódások. A vezetőink nem érnek rá olyan jelentéktelen dolgokkal foglalkozni, mint egy békés nép és egy kalózbanda élethalálharca – jegyezte meg keserűen Maris. – Értem. – Thrawn nagyot bólintott. – Nos, akkor folytassuk a vizsgálódást, és kérem, szóljanak, ha valami érdekeset találnak! – Érdeklődő pillantás vetett a másodpilótára, és kissé különös hangon hozzátette: – És mialatt keresgélünk, talán mesélhetnének nekem ezekről a Jedikről… Kilencedik fejezet – Megjött Gilfrome céhmester – jelentette Anakin rádión keresztül a mesterének –, éppen most ér a keleti lépcsősor aljához! – A vezérigazgató is megérkezett – válaszolta Obi-van, és a nyugati bejárat magasából lenézett Argentére, aki testőreinek szoros védőgyűrűjében sietett felfelé a lépcsőn. – És C’baoth mester, illetve Lorana is közeledik. – Ezek szerint megúsztuk? – hallatszott Anakin reménykedő kérdése a készülékből. Obi-van tűnődve dörzsölgette rövid szakállal borított állát. Az éjszaka eseménytelenül telt, és útközben sem érte támadás Argentét. És most már, hogy a bányászok képviselői is megjelentek a helyszínen, az összeesküvők utolsó esélye is elszállt, legalábbis az ebédszünetig. – Úgy néz ki, hogy egy időre igen – válaszolta a nagymester. – De maradj készenlétben! Argente és kísérete felért a lépcsősor tetejére, Obi-van méltóságteljes főhajtással üdvözölte őket. Feleslegesen udvariaskodott, mert a csapat
tagjai köszönés vagy válasz nélkül elviharzottak mellette, és eltűntek az épület belsejében. Obi-van bosszankodva nézett utánuk, majd a figyelmét a lépcsőn felfelé tartó C’baoth-ra, de főleg Loranára fordította. A lány eléggé sápadt volt, és kissé bizonytalan léptekkel járt, ám az arcán elszánt kifejezés ült. Amikor már csupán két lépcsőfok választotta el Obi-vantól, félszegen elmosolyodott, és megszólalt: – Kenobi mester, még nem is volt alkalmam illő módon köszönetet mondani neked és Anakinnak azért, amit értem tettetek. – És ez az alkalom sem megfelelő! – morogta C’baoth, ám amikor összenézett Obi-vannal, a tekintetében a helyeslés fénye csillogott. – Meglátásom szerint továbbra is veszély fenyegeti úgy a tárgyaló feleket, mint magukat a tárgyalásokat. Ifjú padavan, te itt maradsz Kenobi mesterrel, és erősen figyelsz, hátha felfedezel egy-két ismerős arcot a tömegben! – Értettem, mester! – válaszolta engedelmesen Lorana, és felderült az arca, mert szívből megörült, hogy a nyugodt vérmérsékletű, szelíd szavú nagymester társaságában töltheti a délelőttöt. C’baoth meg sem várta Obi-van beleegyezését, csupán odabiccentett neki, és besietett a hatalmas, kétszárnyú ajtón. – No, aztán hogy érzed magad? – kérdezte Obi-van, és melegen rámosolygott a lányra. – Köszönöm, most már sokkal jobban – válaszolta Lorana. – Csak az aggaszt, hogy nem tudom, mennyire veszed itt hasznomat – tette hozzá, miközben az előttük és alattuk elterülő piactér felé fordult. – Mindössze három összeesküvőt láttam. – Az máris hárommal több, mint amennyit bárki más látott – mutatott rá Obi-van. – Leszámítva persze azokat, akik már őrizetben vannak. – És mi van, ha a letartóztatásuk híre elriasztotta a társaikat? – vetette fel Lorana. – Lehet, hogy lemondtak a mára tervezett merényletről, de valami azt súgja, hogy eszük ágában sincs feladni – vélekedett a nagymester. – Ők úgy látják, hogy az Iparvállalati Szövetség el akarja rabolni a bolygójuk ásványkincsét. Gyakorlatilag megszállottak lettek. Márpedig a megszállottak sosem követik azt, amit a logika diktál, és nem hallgatnak a józan ész érveire. Az összeesküvőket már csak a puszta lendületük is továbbsodorja, és addig nem nyugszanak, amíg nem próbálkoznak meg valamivel. Vagy itt és most, vagy az elkövetkező napok folyamán. Lorana csüggedten csóválgatta a fejét, és halkan kijelentette: – Félek, sosem fogom megérteni ezt a fajta gondolkodásmódot.
– Pedig meg kell tanulnod megérteni – válaszolta Obi-van. – A megszállottság furcsa tudatállapot. Bármikor rátelepedhet még az erős lelkű, jóindulatú teremtményekre is. – Körbemutatott a téren, majd a háta mögött magasodó városházára bökött, és bizakodó hangvételben hozzátette: – Mindenesetre azt hiszem, most nem történhet baj. Te és én itt őrködünk, ennél az ajtónál, Anakin és Riske a másik oldalon. A helyi rendőrök és Argente biztonsági szolgálatának tagjai árgus szemekkel figyelik az égboltot. Szerintem képesek leszünk megbirkózni a helyzettel, akármit forgassanak a fejükben a merénylők. – Remélem, igazad van – mormolta bizonytalanul Lorana. – Mert ha kudarcot vallunk, C’baoth mester a fejünket veszi… Doriana a szállodai szobájának erkélyén üldögélve, az arcán elégedett mosollyal szemlélte a téren tolongó tömeget. A mosolya hirtelen aljas vigyorrá torzult. Végre összegyűltek úgy a színészek, mint a nézők – ideje volt megkezdeni az előadást. Előkapta az adó-vevőjét, felhívott egy bizonyos számot, majd az apró billentyűzeten beütötte az aktiváló kódot. Aztán elrakta a készüléket, és elégedetten hátradőlt a székén, hogy biztonságos távolságból figyelemmel kísérje az eseményeket. Lorana váratlanul zavart érzett az Erőben, és a következő pillanatban rémült ordítások ütötték meg a fülét. Gyorsan körülnézett, és nagyon meglepődött, mert azt látta, hogy a piactér északi szélén vagy kéttucatnyi vásárló menekül az egyik bódé közeléből. – Ott történt valami! – kiáltotta izgatottan, és a mutatóujjával jelezte az irányt. A szavak még alig hagyták el az ajkát, amikor az apró faépület vakító villanás és fülsüketítő dörrenés kíséretében felrobbant. – Figyelj! – kurjantotta Obi-van, azzal előrántotta, és aktiválta a fénykardját. A lány is előkapta, és bekapcsolta a saját fegyverét, aztán a szemét erőltetve fürkészte a piac felett gyorsan szétterjedő, sűrű füstfelhőt. – Jobbra! – csattant a háta mögött Obi-van újabb figyelmeztetése. – Siklóbomba! Lorana jobbra perdült, majd halálra váltan meredt az ezüstös hengerre, amely egy másik rozoga építményből röppent elő, aztán közepes sebességgel, fejmagasságban elindult a városháza felé. – Elkapom! – kiáltotta, azzal a lövedék útjába ugrott, és csapásra emelte
a kardját. C’baoth rengeteget gyakoroltatta vele a távvezérelt harci eszközök ártalmatlanításának módszereit, ezért bízott benne, hogy meg tud felelni a kihívásnak. Az Erőn keresztül érzékelte, hogy Obi-van a háta mögött védőállásba helyezkedik. Lorana visszatartotta a lélegzetét, a tekintetét a gyorsan közeledő siklóbombára szegezte, és megpróbált nem gondolni arra, hogy mi lesz vele, ha a csapásával elszabadítja a robbanófejben rejtőző, pusztító erőket… A lövedék már alig két méterre járt tőle, amikor minden előjel nélkül levált az orrkúpja, és a csonka test elejéből fekete folyadék lövellt előre. Lorana félreszökkent, szorosan behunyta a szemét, és ösztönösen elfordította az arcát. Érzékelte, hogy a siklóbomba éppen elhalad mellette, és vaktában lesújtott rá. Ám az ugrás miatt elvesztette az egyensúlyát, és mialatt a pengéje lefelé tartott, máris tudta, hogy elkésett. A következő tized másodpercben meghallotta, hogy Obi-van kardjának bugása megváltozik, amiből tudta, hogy a mester is rátámadt a gyilkos gépezetre. Végre kinyitotta a szemét, ezzel egy időben megpördült, és örömmel látta, hogy Obi-van kettévágta a lövedék két hajtóművét. Ám az öröme nyomban alábbhagyott, amikor váratlanul működésbe lépett két rejtett hajtómű, és a siklóbomba némi bukdácsolás után besüvített a főbejáraton. – Utána! – kiáltotta Obi-van, azzal karon ragadta, és magával vonszolta a lányt. Lorana hirtelen azon kapta magát, hogy ők ketten egymás oldalán rohannak előre a bomba nyomában terjengő, forró gázfelhőben. Gyorsan kipislogta a könnyeit, amelyeket a fekete folyadék, illetve a maró hatású égéstermékek csaltak elő, így végre kitisztult a látása. A siklóbomba már az épületet keresztben átszelő, széles folyosó közepe táján járt. Repülés közben szűk ívű, váltakozó irányú fordulókat hajtott végre, mintha csak előre beprogramozott célját kereste volna. Lorana hirtelen meglátta, hogy a hosszú folyosó másik vége felől Anakin és Riske minden erejét beleadva rohan feléjük, hogy ők is mihamarabb bekapcsolódjanak az üldözésbe. A padavan futás közben haragosan lengette a fénykardját, míg a testőr megszakítás nélkül tüzelt, de ilyen körülmények között nem tudta eltalálni a kiszámíthatatlan pályán előretörő lövedéket. Obi-van hirtelen elengedte a lány karját, és elhajította a fegyverét. Ám alig fél másodperccel azelőtt, hogy a sebesen forgó, zöld penge elérte volna, a siklóbomba hirtelen irányt váltott, és befordult egy széles, boltíves
bejáraton. Obi-van az Erőn keresztül megpróbálta ugyan megváltoztatni kardja röppályáját, de már ezzel is elkésett. Lorana rádöbbent, hogy kifogytak az eszközökből, és már csak egy dolgot tehet. Futás közben lehunyta a szemét, és az Erőt közvetítő közegnek használva figyelmeztető gondolatot küldött a mesterének: C’baoth mester! Veszély! Veszély! Veszély! A siklóbomba eltűnt a bejáratot kétfelől szegélyező oszlopok takarásában. Lorana minden erejét összeszedve rohant, hamarosan utolérte Obi-vant, így néhány pillanattal később egymás oldalán rontottak be a tanácsterembe. Elképesztő látvány tárult a szemük elé. Az Iparvállalati Szövetség, illetve a helyi bányászok képviselői egymással szemben ültek egy hosszú, széles asztal mentén. Valamennyien döbbent rémülettel bámulták a fényesen csillogó fémhengert, amely váratlanul betolakodott közéjük. És az asztal közepe táján, a bejárattól távolabb eső oldalon ott állt C’baoth, aki a tenyerét előrefelé fordítva, egyfajta tiltó mozdulattal a lövedékre szegezte a jobb karját. A siklóbomba már nem mozgott. A bejárat és asztal között félúton, egy helyben lebegett, mintha belefagyott volna a levegőbe. A hajtóművei fejhangú visítás kíséretében erőlködtek, hogy elvigyék az alig néhány méternyire lévő, kijelölt célpontig, de nem tudták legyőzni a C’baoth által irányított, láthatatlan energiákat. – Ne aggódjanak! Nincs mitől félniük! – harsogta érces hangon az ősz Jedi, majd valamivel visszafogottabban folytatta: – A jelekből ítélve egyesek úgy gondolják, hogy ők tudják a legjobban, mi a jó a Barlok népének! Talán azt képzelik, hogy a meggyilkolásunkkal valóra válthatják az álmaikat? Azt hiszik, hogy az erőszak hatása felülmúlhatja az igazság erejét és hatalmát? A bomba hajtóművei köpködni kezdtek, majd végleg elhallgattak, ám a lövedék továbbra is mozdulatlanul lebegett a padlótól körülbelül másfél méteres magasságban. – Hálásan köszönjük, C’baoth mester! – szólalt meg Obi-van, és elindult a bomba felé. – Maradj ott, ahol vagy, Kenobi mester! – csattant fel C’baoth. – Még nem fejeztem be! Szóval, a támadóink ezt képzelik! Kíváncsi lennék a körünkben tartózkodó Argente vezérigazgató és Gilfrome céhmester véleményére! – Szigorú pillantást vetett a két megszólítottra, majd tovább mennydörgött: – Ők vajon mit képzelnek? Miben hisznek? Netán önök is az erőszakban?
Ahogyan az várható volt, először a sokat látott, nagy hatalmú Argente nyerte vissza a lélekjelenlétét. – Nem, természetesen nem… – hadarta kissé bizonytalanul, mialatt a tekintetét továbbra is a gyors és erőszakos halál ígéretét hordozó lövedékre szegezte. – Hát akkor miért akarja elragadni a Barlok népétől a természet adta jogaikat? – förmedt rá C’baoth. – Na és maga ott! – folytatta, miután a bányászok vezére felé fordult. – Miért nem hajlandó belátni végre, hogy az Iparvállalati Szövetség máris rengeteg pénzt és energiát áldozott arra, hogy feltárja azokat az ásványkincseket, amelyeket önök a saját erejükből sosem tudnának sem megtalálni, sem pedig a felszínre hozni? Gilfrome jól láthatóan megborzongott, és megszólalt: – Nézze, C’baoth mester… – Nem, maguk figyeljenek! – csattant fel ingerülten a Jedi. – Mindketten jól figyeljenek! Napok óta hallgatom a kicsinyes érvelésüket, és torkig vagyok vele! Az alkudozásnak ezennel vége! Lassan és megfontoltan összeszorította jobb kezének ujjait, ezzel párhuzamosan a siklóbomba csillogó fémteste hátborzongató recsegésropogás kíséretében összegyűrődött, mintha egy hatalmas, iszonyú erővel felruházott kéz markolt volna bele a közepe táján. C’baoth kihúzta magát, és ünnepélyesen kijelentette: – A Barlok népe tisztességes és igazságos döntést vár önöktől! – Intett Obi-vannak, majd a bombára mutatott, aztán ellentmondást nem tűrő hangon hozzátette: – Most pedig elmondom, hogy milyen lesz az a döntés! Néma csend telepedett a helyiségre, mialatt Obi-van az Erő közvetítésével átvette az immár hasznavehetetlen lövedéket C’baoth-tól, aztán sarkon fordult, és a bombát maga előtt lebegtetve elhagyta a termet. Lorana kérdőn nézett a mesterére, majd az ősz férfi apró biccentését látva maga is megfordult, és követte Obi-vant. A lány csupán ebben a pillanatban vette észre Anakint, aki a bejáratnál állt, és a csodálattól kikerekedett szemmel bámulta C’baoth-t. – Jól megmondta nekik! – mormolta a fiú, amikor a mestere és Lorana elhaladt mellette. – Gyere – szólt oda neki Obi-van, aggodalmas pillantást vetett rá, és hozzátette: –, adjuk át ezt az ócskaságot a rendőrség tűzszerészeinek! – Jelentsen! – parancsolta komoran Sidious, akinek arcára ezúttal is sötét, szemnek áthatolhatatlan árnyékokat vetett a fejére boruló csuklya. Doriana az apró holovetítő felett lebegő háromdimenziós képre meredt,
és diadalittasan kivágta: – A Barlokon végrehajtott művelet teljes sikerrel zárult, nagyuram! A merénylet olyannyira megrázta úgy a helyi bányászok, mint az Iparvállalati Szövetség képviselőit, hogy C’baoth percek alatt rákényszerítette őket a megegyezésre. – Aki természetesen úgy tartja, hogy minden érdem az övé, egyedül az övé, ugye? – C’baoth-t ismerve, ez egy pillanatig sem lehet kétséges, nagyúr! – válaszolta mosolyogva Doriana. – Szerencsére a bolygó lakosai örömmámorban úsznak, így aztán megerősítik ebben a hitében. Ha így megy tovább, egy-két nap múlva C’baoth lesz az egész rendszer, vagy talán az egész szektor hőse. Még egy hét, és meg fogja szervezni a saját győzelmi felvonulását itt, a Coruscanton. – Kitűnő munkát végzett, fiatal barátom! – recsegte Sidious. – És miféle következményekkel járt Kenobi és Skywalker váratlan közbeavatkozása? – Az utóhatások jelentéktelenek és elhanyagolhatók, nagyúr! – állította magabiztosan Doriana, mialatt elcsodálkozott Darth Sidious tájékozottságán. Ő maga mindeddig nem számolt be neki Kenobi váratlan és kellemetlen felbukkanásáról, de a Szith így is tudott róla, ami arra utalt, hogy a hírszolgálata elképesztően gyorsan és hatékonyan dolgozik. – Csupán annyival módosítottam az eredeti tervet, hogy beépítettem egy kisebbfajta folyadékszórót a lövedékbe. A kilövellő maró vegyület elvakította Kenobit és a lányt, így a bomba behatolt a tanácsterembe, ahol C’baoth előadhatta megrázó és megható alakítását. – Egyik Jedi sem gyanítja, hogy maga áll az események hátterében? – Még csak nem is sejtik, nagyuram! – jelentette ki elégedetten mosolyogva Doriana. – A forrásaim szerint a rendőrség szakértői megállapították ugyan, hogy a szórófejet pótlólag szerelték be a bombába, de arra a következtetésre jutottak, hogy a merénylők nem Kenobiék, hanem C’baoth felbukkanására válaszoltak ezzel a lépéssel. – Nem engedhetjük meg, hogy Kenobinak is jusson az elismerésből – figyelmeztette Sidious a szolgáját. – Azt akarom, hogy minden érdem az ősz hajú bolondé legyen! – Úgy lesz, nagyuram – mondta sietve Doriana. – Kenobi nem az a fajta, aki vágyik a hírnévre, és C’baoth sem szereti átengedni másnak a dicsőséget. – Akkor továbbra is minden a tervem szerint alakul – állapította meg elégedetten Sidious. – A világraszóló hőstett után a Szenátus és a Jeditanács ellenkezés nélkül meg fog hajolni C’baoth akarata előtt.
– Ha netán mégsem, akad néhány tartalék tervem, uram, amelyekkel még dicsőbbé, még híresebbé tehetjük a kiváló Jedi-mestert! – jegyezte meg Doriana. – Nincs szükség másra, csupán néhány, Palpatine fülébe suttogott szóra. – Így igaz – dörmögte Sidious, majd emelt hangon folytatta: – Ha már szóba hozta Palpatine-t, az lesz a legjobb, ha most haladéktalanul elhagyja a Barlokot, és visszatér a hivatalos ügyeihez. És szeretném, ha kieszközölné a főkancellárnál, hogy ön legyen az, aki a jövőben képviselni fogja őt a Kirajzás-tervről szóló, végső egyeztetéseken. – Ezt könnyen el fogom intézni, nagyúr! – jelentette ki kissé önhitt hanghordozással Doriana. – Palpatine-t már valósággal agyonnyomják a sürgősebbnél sürgősebb ügyek, és biztosra veszem, hogy örömmel átadja nekem a ránehezedő teher egy részét. – Kiváló – ismerte el Sidious –, megint csak azt mondom, hogy remek munkát végzett, ifjú barátom! Miután visszatér a Coruscantra, lépjen kapcsolatba velem, hogy megbeszélhessük az utolsó részleteket! A Szith Nagyúr képe elenyészett, és Doriana megszakította az összeköttetést. Aztán hátradőlt a székén, és azon elmélkedett, hogy egy kevésbé csavaros észjárású személy – talán még a nagy Darth Tyrannus is – egyszerű és közvetlen módszerekkel próbálná semlegesíteni C’baoth-t, például tapasztalt fejvadászokat bérelne fel ellene. Ám ő maga sokkal jobban kedvelte a bonyolultabb, kifinomultabb megoldásokat – ahogyan arra Sidious is gyakran rámutatott. Hiszen miért is állítaná félre az útjából egyszerű módszerrel C’baoth-t, a bajkeverőt, ha azt is el tudja intézni, hogy nem pusztán tőle, hanem vele együtt még jó néhány Jeditől is megszabaduljon? Doriana nekilátott, hogy szétszerelje a holovetítőt, közben elégedetten mosolygott. Biztosra vette, hogy Jorus C’baoth Jedi-mester hamarosan meg fog halni, méghozzá olyan körülmények között, hogy a gyanú árnyéka sem vetülhet azokra, akik felelősek lesznek a haláláért. Chas Uliar hosszú, fárasztó napot töltött az Előkészítő Központban, és mialatt kinyitotta a kabinjának ajtaját, azon törte a fejét, hogy vajon megéri-e valaha is az a rengeteg fáradozás és energia, amit eddig a felkészülésre fordított. Annak idején éppen kikerült az iskolából, amikor felkeresték a Kirajzás toborzói, és ő az ifjonti lelkesedéstől, illetve a derűlátástól vezérelve gyakorlatilag gondolkodás nélkül igent mondott nekik. Ám két, kemény
kiképzéssel, örökös halasztásokkal és idegtépő várakozással teli esztendő után a kezdeti ragyogás kezdett megfakulni. A legutóbbi hírek szerint a Szenátus pénzügyi képviselői úgy döntöttek, hogy mindenestől lehúzzák a családokat az utaslistáról, amivel gyakorlatilag nagyszabású katonai felderítő küldetéssé változtatták az expedíciót. Ezzel a lépéssel pontosan attól a vonásától fosztották meg, amely egyedülállóvá tette… Uliar lemondóan sóhajtott. Végső soron, mikor törődtek a korrupt hivatalnokok olyan jelentéktelen semmiségekkel, mint a történelem, a dicsőség, vagy akár a Köztársaság jövője? A társalgóra teljes sötétség borult, de mielőtt a fiatal férfi felkapcsolta a mennyezeti lámpákat, észrevette, hogy halvány fény szűrődik ki a két hálófülkéből, ami azt jelentette, hogy a három lakótársa közül legalább kettő már idehaza tartózkodik. A vállalkozás tervezői szándékosan költöztettek négy embert egy alig harminc négyzetméteres kabinba, hogy a leendő utasok jó előre megszokják azokat a körülményeket, amelyek majd a Dreadnaughtok fedélzetén várják őket. A kiképzés során jó néhányan akadtak olyanok, főleg a Középső Gyűrű alacsony népsűrűségű világairól származó jelentkezők, akik nem bírták elviselni ezt a fajta zsúfoltságot, és menet közben kiléptek a programból, de Uliarnak szerencsére nem voltak efféle gondjai. Belépett az apró konyhafülkébe, és éppen azt próbálta eldönteni, hogy mit egyen vacsorára, amikor a háta mögött kinyílt a bal oldali háló ajtaja. – Üdv, Chas! – rikkantotta vidáman Brace Tarkosa. – Hallottad a nagy hírt? Uliar a társa felé fordult, és rosszat sejtve megrázta a fejét. – Nem én! Egész nap a D-5-ön voltam, egy átkozott üzemanyagvezetékkel vacakoltunk – válaszolta komoran. – De várj csak, kitalálom! A Szenátus gondolt egyet, és törölte az egész tervet, igaz? – Éppen ellenkezőleg, cimbora! – válaszolta lelkesen vigyorogva a magas, széles vállú Tarkosa, aki két évvel idősebb volt Uliarnál, és állítólag az első száz önként jelentkező közé tartozott. – Nem csupán nem dobtak ki minket az ablakon, de visszaállították a teljes pénzkeretet, megadták az engedélyt a nehézcirkálók végső összeszerelésére, és a családok ügyében is meggondolták magukat. Vagyis mindenki jöhet! Na, mit szólsz? Uliar döbbenten meredt a társára, aki örömében vad harci táncot járt a társalgó közepén. – Most bizonyára ugratsz! – morogta rosszkedvűen. – A coruscantiak közül valaki romlott kagylót evett, és hangok szólaltak meg a fejében?
Tarkosa végre megállt, egy csapásra megkomolyodott, és hevesen megrázta a fejét. – Az a hír járja, hogy C’baoth mester intézte el az egészet – válaszolta. – Győztesen tért vissza a Coruscantra, miután sikeresen megoldott valami zűrös ügyet. Akkora lendülettel érkezett, hogy átvitte a dolgot úgy a bizottságon, mint a Szenátuson. – Figyelmeztető gesztussal felemelte a mutatóujját, és hozzátette: – Továbbá úgy néz ki, hogy kapunk még néhány Jedit. – Mennyit? – Azt éppen nem tudom – válaszolta Tarkosa. – Talán annyit, amennyit C’baoth akar. – Ha megbocsátasz, egyelőre nem ugrok a mennyezetig örömömben – jelentette ki Uliar. Az utóbbi hónapok folyamán legalább annyi hír és rémhír keringett körülöttük, mint amennyi műszaki hibával kellett szembenézniük, így már régen nem tudott hinni semmiben, aminek nem látta közvetlen bizonyítékát. Ám minden bizalmatlansága ellenére a lelke mélyén feltámadt a remény: ha a Jedik valóban a vállalkozás mellé állnak, akkor a fogaskerekek talán tényleg elkezdenek forogni. Uliar töprengve méregette a társát, és megkérdezte: – És mit mondanak, mikor fog ez megtörténni? – Mostantól számítva bármelyik napon befuthatnak – válaszolta vidáman Tarkosa, majd ismét vigyorogni kezdett, és felcsattant: – Hé, bízzál már egy kicsit benne! Gyere, felszedjük Keelyt, elmegyünk az étterembe, és benyomunk egy jó tapcafot. – Menjetek nyugodtan – felelte Uliar, azzal visszafordult a konyhafülke felé, és az egyik beépített szekrényből előhúzott egy előre csomagolt élelemadagot. – Én megvárom, hogy a Jedik ideérjenek, és csak azután fogok ünnepelni! – Azt mondod, hogy hatan? – ismételte hitetlenkedve Obi-van. – Hat mester? – Igen, C’baoth-t is beleértve – erősítette meg Windu, aki a derekát mereven kihúzva állt a tanácsterem ablaksoránál, és a Coruscant fölé boruló éjszakai égboltot fürkészte. – Ezenfelül tizenegy Jedi-lovag is jelezte, hogy utazni kíván. Obi-van önkéntelenül felszisszent. Hat Jedi-mester és további tizenegy Jedi-lovag távozása súlyosan érintette a Rendet, mert tovább csökkentette annak amúgy is folyton szűkülő mozgásterét. – Én úgy tudtam, hogy te és Yoda megmondtátok C’baoth-nak, hogy
legfeljebb két társunkat viheti magával – jegyezte meg halkan. – Így is történt – felelte szomorúan Windu –, csak aztán jött az az eset a Barlokon, és utána… nos, fogalmazzunk talán úgy, hogy néha még a Jeditanács is meghajlik, ha valaki nyomást gyakorol rá. – Igen, erről már magam is hallottam… – Obi-van szomorúan mosolyogva bólogatott. – C’baoth bármikor lyukat beszél azok hasába, akik hajlandók szóba elegyedni vele. – És nagyon meggyőzően adja elő az érvelt – bosszankodott Windu. – Azt viszont álmomban sem hittem volna, hogy ennyi társunkra át tudja ragasztani a saját lelkesedését. A baljóslatú kijelentés hallatán Obi-van furcsálkodva ráncolta a homlokát. Mace Windu, a Jedi-rend nagymestere mindig is a lehető legszorosabb kapcsolatban állt az Erővel, mégsem látta előre, hogy az események ilyen különös fordulatot fognak venni? Megcsóválta a fejét, és megkérdezte: – Muszáj volt megadni nekik az engedélyt az utazásra? – Természetesen megtehettük volna, hogy megtagadjuk tőlük – válaszolta Windu. – A Tanács többi tagjának nevében nem válaszolhatok. Én magam attól féltem, hogy ha akaratuk ellenére itthon marasztaljuk a társainkat, azzal csak tovább szítjuk az elégedetlenséget, és széthúzást gerjesztünk. És azt nem engedhetjük meg magunknak ezekben a nehéz időkben. Továbbá, hogy egészen őszinte legyek, hathatós érvek szólnak amellett, hogy minél több Jedi képviselje a Rendet, hogy minél jobban érezni lehessen a jelenlétünket a Kirajzás fedélzetén. – Néhány pillanatig hallgatagon tanulmányozta Kenobi arcát, aztán megkérdezte: – Áruld el nekem, Obi-van, a barloki nyomozók végül azonosították azt az emberi lényt, aki a brolf összeesküvők szerint segített nekik a bombatámadás kitervelésében és előkészítésében? – Amikor Anakin és én eljöttünk onnan, még nem derítettek ki jóformán semmit – válaszolta Kenobi. – És azóta sem kaptam híreket a Barlokról. De miért kérdezed? – Ez az ügy valamiért nem hagy nyugodni – vallotta be Windu. – Annyi idegen teremtmény között van egy emberünk, aki segített elindítani azt a siklóbombát, amelyet aztán egy másik ember szempillantás alatt megállított. Mindez csupán a véletlen műve lenne? Obi-van aggodalmas pillantásokkal méregette a társát, és óvatosan felvetette: – Arra célzol, hogy csupán színjátékot láttunk, amelyet C’baoth rendezett?
– Nem, természetesen nem… – jelentette ki sietve Windu, bár a hangja kissé bizonytalannak tűnt. – Ennyire alattomos ötletek csupán egy a sötét oldalra átállt Jedi fejében foganhatnak meg. C’baoth-ról valahogy nem tudom elképzelni, hogy kitervelt egy efféle aljas manipulációt. Még akkor sem, ha közben foggal-körömmel harcol a Kirajzásért. – Másrészről viszont, egy ideje már gyanítjuk, hogy valahol felbukkant egy Szith, igaz? – dörmögte Obi-van. – Mi van, ha… nem, azt én sem tudom elhinni… – Mindettől függetlenül nem vállalhatunk semmiféle kockázatot – jelentette ki Windu. – Ezért hívattalak ide ma este. Azt kérem tőled, hogy Anakinnal együtt keressétek fel C’baoth-ot, és kérjétek meg, hogy titeket is vigyen magával. Természetesen nem várom el tőletek, hogy elutazzatok egészen a szomszédos galaxisig – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta Obi-van arcán a mélységes megdöbbenés csalhatatlan jeleit. – Csupán addig maradnátok a Kirajzás fedélzetén, amíg átszelitek az Ismeretlen Szektorokat. – De hát az hónapokig is eltarthat! – tiltakozott Obi-van. – Nekem pedig hamarosan a Sulorine-ra kell repülnöm! – Egy Jedi néha azzal szolgálja a leghatékonyabban a Köztársaságot és az Erőt, ha csak vár és figyel – jegyezte meg szelíden a sötét bőrű nagymester. – Feltételezem, hogy ezt az elvet alkalomadtán te is meg szoktad említeni Anakinnak… – Napjában legfeljebb ötször – válaszolta kesernyésen mosolyogva Obivan. – Egyébként mit tanácsolsz, hogyan vegyem rá C’baoth-ot arra, hogy az Ismeretlen Szektorok túlsó határvidékén forduljon meg, és hozzon vissza minket? – Arra a beszélgetésre jómagam is kíváncsi lennék – felelte mosolyogva Windu. – De erre szerencsére nem lesz szükség. Arra gondoltam, hogy bekészítünk nektek egy Delta-12 Skysprite-ot az egyik Dreadnaughtra. Ez az egység a Delta-7 Aethersprite nagyobb, kétüléses változata. Majdnem mindenben megegyezik vele, azzal a különbséggel, hogy nem kapott fedélzeti fegyvereket. A Kuat Gépgyár a polgári piacokra akar betörni vele a következő néhány hónap folyamán. – Jól sejtem, hogy nincs beépített hiperhajtóműve? – Nincs, de ugyanaz a TransGalMeg hipergyűrű jár hozzá, mint az Aethersprite-hoz – felelte Windu. – Hát, nem is tudom… – mormolta Obi-van, majd fejben elvégzett néhány gyors számítást. – Hatalmas távolság az egy ilyen kicsi hajónak. Főleg, ha ketten utazunk a fedélzetén.
– Igen, szoros lesz, de kivitelezhető – állította határozottan Windu. – Főleg úgy, hogy te és Anakin hibernálhatjátok magatokat, hogy tovább tartsanak a levegő-, víz- és élelemkészletek. Obi-van kissé vonakodva bár, de bólintott, aztán széttárta a kezét, és ünnepélyesen kijelentette: – Ha ezt kívánja tőlünk a Tanács, akkor Anakin és én készségesen engedelmeskedünk. Feltéve persze, ha C’baoth is beadja a derekát, és magával visz minket. – Fel kell jutnotok a fedélzetre, Obi-van – válaszolta komoran Windu–, bármi áron! Tizedik fejezet – Mi a foglalkozása? – kérdezte Thrawn az anyanyelvén. – Vándorkereskedő vagyok – válaszolta Car’das, és minden figyelmével arra összpontosított, hogy a lehető legszabályosabban ejtse ki a számára különösen csengő cheunh szavakat. A chiss parancsnok érdeklődve felvonta a jobb szemöldökét, majd a Köztársaság közös nyelvén megkérdezte: – Szóval, azt állítja, hogy maga egy halászhajó? Car’das kétségbeesett pillantást vetett Marisra, aki szélesen vigyorogva megerősítette: – Tényleg ezt mondtad, Jorj! Car’das tehetetlenül széttárta, majd visszaejtette az ölébe a kezeit, és minnisiat nyelven is kijelentette: – Vándorkereskedő vagyok! – Értem! – Thrawn remekül eljátszotta, hogy jelentősen megkönnyebbül, majd ő is átváltott a minnisiatra: – Akkor mégsem halászhajó! Pedig már kezdtem aggódni az elmeállapota miatt! – Igazán köszönöm! – válaszolta Car’das, és végre elmosolyodott. – Tényleg azt mondtam, hogy halászhajó vagyok? – Persze, figyeljen csak: pohskapforian és pohskapforian – felelte szabatos kiejtéssel Thrawn. – Hallja a különbséget? Car’das bosszankodva bólogatott. Igen, érzékelte a különbséget a lágyan, illetve keményen ejtett ,,p” hangzók között, csakhogy ezt a különbséget ő maga nem tudta előállítani a saját szájával. – Pedig egész álló este ezt gyakoroltam! – dohogott elégedetlenül. – Én előre figyelmeztettem önöket, hogy a hangképző szerveik nem felelnek meg a cheunh szavak tökéletes kiejtéséhez – védekezett mosolyogva Thrawn. – Ugyanakkor el kell ismernem, hogy a szövegértés
tekintetében bámulatosan fejlődnek! És a minnisiat elsajátításában is figyelemre méltó iramban haladnak előre. – Marisra fordította a tekintetét, és hozzátette: – Bevallom, mindketten lenyűgöznek a képességeikkel! – Szívből köszönjük, parancsnok úr! – udvariaskodott Car’das. – Dicséretnek vesszük a kijelentését! – Maga most hízeleg – válaszolt a chiss férfi a Galaxis közös nyelvén, és nyomban megkérdezte: – Jól mondtam? – A kiejtése tökéletes – erősítette meg Car’das. Bár a kettejük nyelvtudása valóban sokat fejlődött az elmúlt öt hét folyamán, ebben a vonatkozásban Thrawn messze felülmúlta őket. Meglepő ütemben gyarapította a szókincsét, és már szinte hibátlanul alkalmazta az alapvető nyelvtani szabályokat. Az előrehaladása különösen annak fényében vált egészen elképesztővé, hogy ő a támaszpont irányításával is foglalkozott, így jóval kevesebb időt szentelhetett a tanulásnak, mint a vendégei. Car’das elismerése jeléül bólogatott egy sort, majd hozzátette: – Hanem a szóhasználattal vitatkoznék! Tudja, a hízeleg ige túlzást és hátsó szándékot sejtet. Én komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Thrawn udvariasan fejet hajtott. – Hát akkor megköszönöm az elismerést… – mondta, azzal Maris felé fordulva folytatta: – Most pedig, hölgyem, készen állok, hogy teljesítsem az ön különleges kérését. – Különleges kérést? – szólt közbe Car’das. – Ferasi kisasszony felkért, hogy tartsak neki egy kisebbfajta előadást – közölte derűsen Thrawn. – Szeretné, ha cheunh nyelven leírnám neki a vagaari kalózhajón talált műalkotások egyikét. – Valóban? – Car’das meglepett pillantást vetett Marisra. – Arra gondoltam, hogy nem ártana gyakorolni az elvont fogalmakat és a mellékneveket – magyarázta a nő, közben valamiért lesütötte a szemét. – Rendben, rendben… – dadogta kissé zavarodottan Car’das, mert megérezte, hogy akarata ellenére rátapintott valamire – csak nem értettem az okát. Maris végre felnézett, Thrawnra fordította a tekintetét, és megkérdezte: – Elárulná, hogy melyik alkotást választotta? – Hát nem! – vágta rá mosolyogva a chiss férfi. – Azt a leírásomból kell kikövetkeztetnie! – Ó! – Marisról valósággal ordított, hogy zavarba jött. Tétova pillantást vetett az ifjú navigátorra, majd szemlátomást összeszedte magát, és határozottan kijelentette: – Akkor talán kezdjünk bele! Én készen állok! Thrawn a kabin falának egyik üres szakaszára függesztette a tekintetét,
vett egy mély lélegzetet, és belevágott: – Tehát a szóban forgó tárgy színei ahhoz hasonlatosak, mint amikor a szivárvány íve belefut egy napfényben úszó vízesésbe… Car’das figyelmesen hallgatta a dallamosan áradó cheunh szavakat, hevesen küzdött, nehogy elveszítse a fonalat, de közben a szeme sarkából Marist tanulmányozta. A másodpilóta erősen összpontosított, és az ajka néha meg-megrebbent, mintha magában megismételt volna egy-egy kifejezést. Ám nagyra nyitott, fénylő szemében különös szikrák táncoltak, mialatt szinte áhítatosan bámulta a chiss férfit. Az ifjú navigátor hirtelen rádöbbent, hogy a társa nem úgy néz Thrawnra, ahogyan a tanítványok szoktak a tanáraikra, de még csak nem is úgy, ahogyan a foglyok merednek az őreikre. A gondolat nyomán kínos érzései támadtak, és forrón remélte, hogy Maris nem szeretett bele a chiss parancsnokba. Nem tudta ugyan, hogy az eleve nehéz természetű Quennto mit művelne egy féltékenységi roham hevében, de határozottan érezte, hogy nem is akarja megtudni. – … és tökéletesen érződik a művész szándéka, hogy lehetőleg minél jobban elkülönüljön az őt körülvevő világtól, és mintegy felülről szemlélje a létezés kicsinyes gondjait – fejezte be Thrawn az előadást. – Ez valami csodálatos volt! Egészen beleborzongtam! – lelkendezett Maris, és elragadtatottan tapsolt. – Arról a faragott keretű fél-domborműről beszélt, igaz? Amelyiken a bal alsó sarokban gomolygó sötétség azzal fenyeget, hogy ellepi a napsütötte erdőt, ugye? – Pontosan! – erősítette meg mosolyogva Thrawn, majd az ifjú navigátorra pillantott: – Ön is megfejtette a feladványt? – Én… én nem – ismerte el Car’das. – Sajnálom, de főleg a szavak helyes kiejtésére összpontosítottam. – Ha túlzottan figyeli a kiejtést, lemaradhat a jelentésről – bölcselkedett a parancsnok. – Ahogyan az az élet számos területén megtörténhet. Ha a részletek túlságosan lekötik a figyelmét, könnyen szem elől tévesztheti az egészet. – Felnézett az ajtó felett fénylő, színes lámpasorra, majd felállt, és kijelentette: – Mára elég is lesz a tanulásból. Újabb vendégem érkezett, akit hamarosan fogadnom kell. Köszönöm a segítségüket és a részvételüket! – Újabb vendég? – kérdezte Maris, mialatt ő és Car'das felálltak. – A Chiss Védőflotta egyik admirálisa. Ő fogja átvenni tőlem a zsákmányolt kalózhajót – magyarázta Thrawn, mialatt elindult a tárgyalóterem kijárata felé. – Önöknek természetesen nincs miért aggódniuk. – Részt vehetünk a fogadóünnepségen? – érdeklődött izgatottan
Car’das. – Ezúttal talán már megértenénk néhány szót a beszédekből. – Végül is, nem látom akadályát – válaszolta rövid töprengés után a chiss férfi. – Chaf’orm’bintrano főnemes minden bizonnyal megemlítette Ar’alani admirálisnak, hogy idegen teremtmények tartózkodnak a támaszponton. Sőt ennek fényében valószínűnek tartom, hogy az admirális látni kívánja önöket. – Ők mindketten ugyanannak a családnak a tagjai? – kérdezte Maris. Thrawn megcsóválta a fejét, és belekezdett a magyarázatba: – A Védőflotta főtisztjei nem tartoznak egyik családhoz sem. Amikor elérnek egy bizonyos rendfokozatot, megfosztják őket a családnevüktől és minden kiváltságuktól. Onnantól kezdve a Védőflotta soraiba, és csakis oda tartoznak annak érdekében, hogy részrehajlás és előítéletek nélkül szolgálják az egész chiss népet. – Ezek szerint a katonai ranglétrájuk az érdemeken, és nem a származáson alapul? – kérdezte Maris. – Így igaz – erősítette meg Thrawn. – A tisztek csak akkor kerülhetnek be a Rangsorba, ha előbb tanúbizonyságát adják a képességeiknek, rátermettségüknek, és nem utolsósorban a bátorságuknak. Pontosan úgy, ahogyan az Uralkodócsaládok is az érdemeik alapján választják ki a befogadott tagjaikat. – Kik azok a befogadott tagok? – érdeklődött Car’das, aki megbűvölten hallgatta a chiss nép életéről szóló fejtegetést. – A befogadottak eredetileg kívülállók, akiket az Uralkodócsaládok azért hívnak a tagjaik közé, hogy ezúton frissítsék, élénkítsék és változatosabbá tegyék a vérvonalat – mesélte Thrawn. – Ha a Védőflotta a soraiba fogad egy harcost, az illető egyben valamelyik Uralkodócsaládba is bekerül. – Rámutatott a zubbonya vállrészen vöröslő foltokra, és hozzátette: – Ezért viseli magán valamennyi harcosunk az egyik vagy a másik Család színét. – És személy szerint ön melyik Család tagja? – kérdezte Maris. – A Nyolcadiké – válaszolta a parancsnok. – Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az én helyzetem számos vonásában különbözik egy átlagos tisztétől, miután engem kineveztek a Család próbaszülöttének. Amennyiben egy átlagos tiszttársam kilép a Flotta kötelékéből, nyomban kikerül a Családjából is, míg az én pozícióm magában hordozza annak lehetőségét, hogy mindörökre a Családom tagja maradhatok, feltéve persze, ha érdemesnek tartanak erre a megtiszteltetésre. Még az is lehetséges, hogy idővel feljebb kerülök a ranglétrán, ami azzal jár, hogy a vér szerinti leszármazottaim a Nyolcadik Uralkodócsalád teljes jogú
tagjává fognak válni. – Eléggé bonyolultnak hangzik – jegyezte meg Car'das. – Szerintem meg nagyon is bölcs megoldás – vágta rá Maris. – A Köztársaság is jobban járna, ha kevésbé a származás, sokkal inkább a rátermettség alapján dőlne el, hogy kiből lesz vezető, és kiből nem. Válasz helyett Car’das csupán hümmögött egy sort, mert úgy érezte, hogy az időpont és a helyszín nem alkalmas a Köztársaság politikai viszonyainak megvitatására. Végül, hogy kikerülje a kínos témát, ismét a chiss parancsnokhoz fordult, és megkérdezte: – Szóval, azt mondja, hogy kilenc Uralkodócsaládjuk van? – Jelenleg éppen kilenc – válaszolta Thrawn. – A számuk folyton váltakozik, az események és a politikai fordulatok függvényében. Az elmúlt évszázadok során volt olyan időszak, amikor húsz Család is akadt, de olyan is, amikor mindössze három. Néhány pillanattal később beértek a fogadóterembe, amelyet már átalakítottak a jövevény fogadásához. A fali és mennyezeti díszek teljesen elütöttek azoktól, amelyek Chaf’orm’bintrano várták, ráadásul jóval egyszerűbbnek, kevésbé elegánsnak tűntek, mint a korábban látott dekorációk. Car'das a látottak alapján arra a következtetésre jutott, hogy a chissek világában a főtisztek korántsem számítanak annyira fontos személyiségeknek, mint az Uralkodócsaládok vér szerinti leszármazottai. – Ez a mostani ünnepség jóval rövidebb és kevésbé hivatalos lesz, mint az, amelyiknek önök a szemtanúi voltak – közölte Thrawn, aztán udvarias kézmozdulatokkal jelzett a két embernek, hogy álljanak mellé, majd folytatta: – Most az kérem, hogy kissé maradjanak le, és körülbelül két lépés távolságból kövessenek! – Váratlanul elmosolyodott, és hozzátette: – Attól tartok, kissé meglepőnek fogják találni az admirális megjelenését, de kérem, semmiképpen se árulják el az érzelmeiket! Egyébként, már alig várom, hogy a szertartás után meghallgassam a véleményüket… A parancsnok az űrkikötő felé eső bejárat irányába fordult, és odabiccentett az egyik harcosának. A következő pillanatban dallamos csengetés hallatszott, az ajtó felnyílt, és négy, szoros négyszög alakzatban vonuló, fekete egyenruhás chiss masírozott be rajta. Car’das éppen azon kezdett morfondírozni, hogy Thrawn miért hozta szóba a vendég megjelenését, amikor az élen haladó chiss páros kitért oldalra, és egy magas chiss hölgy lépett ki a védőgyűrűből. A következő pillanatokban Car’das jóformán levegőt sem vett. Bambán pislogva bámulta a vendéget, aki az általa eddig látott összes többi chisszel ellentétben a csizmája orrától a gallérja felső szegélyéig fehérbe, szinte
vakítóan hófehérbe öltözött. A hölgy hamarosan maga mögött hagyta egyszerre megtorpanó kísérőit, és magányosan, méltóságteljes léptekkel tartott Thrawn felé. Amikor elérte a terem mértani középpontját, megállt, felszegte az állát, és büszkén kihúzta magát. Thrawn néhány méterrel közelebb ment hozzá, ő is mozdulatlanná dermedt, és ünnepélyes hangon megszólalt: – A chiss nép valamennyi szolgájának nevében köszöntöm önt, Ar’alani admirális! – Elfogadom az üdvözletét, cserébe én is üdvözlöm önt, Mitth’raw’nuruodo parancsnok! – válaszolta az admirális. A szavait ugyan Thrawn-nak szánta, de közben a tekintetével egyfolytában a két embert pásztázta. – Kezeskedik a jómagam és a személyzetem biztonságáért? – Az életemmel és a parancsnokságom alá tartozók életével felelek az önök biztonságáért! – válaszolta Thrawn, azzal mélyen meghajtotta, majd felemelte a fejét, és hozzátette: – Lépjenek be békével és bizalommal! Ar’alani is fejet hajtott, és kissé megváltozott hangon megkérdezte: – Kiket látok a háta mögött, parancsnok? Car’das azonnal rájött, hogy ez a kérdés semmiképpen sem lehet előírásos, amiből arra következtetett, hogy a fogadás hivatalos része véget ért. – Egy távoli világból érkezett látogatókat, admirális! – válaszolta Thrawn, azzal félfordulatot vett, és lassú, méltóságteljes mozdulattal maga mellé intette a két embert. – Car’das úr, Ferasi kisasszony, ezennel bemutatom Ar’alani admirálist! – Megtiszteltetés, hogy megismerhetjük önt, hölgyem! – mondta Car’das cheunh nyelven, majd a tőle telhető legjobb módon utánozta a chiss férfi iménti főhajtását. A magas, fehér ruhás hölgy szabályosan hátrahőkölt meglepetésében, de gyorsan összeszedte magát, és kissé kelletlenül kijelentette: – Chaf’orm’bintrano főnemes nem is említette, hogy a látogatók beszélik a nyelvünket! – A főnemes úr nem tudhatott erről – magyarázta udvariasan Thrawn. – Elég kevés időt töltött nálunk, és nem mutatott érdeklődést a vendégeim iránt. Ar’alani előbb a parancsnokra villantotta a tekintetét, majd ismét a navigátort fürkészte, és halkan megjegyezte: – A jelentés szerint hárman vannak… – A harmadik emberi lény jelenleg éppen fontos feladatot lát el – válaszolta nyomban Thrawn. – Ha kívánja, haladéktalanul idehívatom!
Ar’alani gyanakodva ráncolgatta a homlokát, és szigorúan megkérdezte: – Ön megengedte neki, hogy szabadon járkáljon a Védőflotta egyik fontos támaszpontján? – Az idegenek természetesen szoros felügyelet alatt állnak – felelte a parancsnok. – Mindhármukat folyamatosan szemmel tartjuk. – Ezek szerint tanulmányozza őket? – érdeklődött megenyhülve az admirális. – Természetesen, asszonyom – válaszolta Thrawn olyan könnyed és fesztelen hanghordozással, mintha ez csakugyan magától értetődő lett volna. Car’das halkan, mások számára észrevétlenül felsóhajtott. Persze, már a kezdet kezdetétől fogva tudta, hogy Thrawn elsősorban ezért tartja maga mellett őt és a társait, de akkor is kínosan érezte magát most, hogy a parancsnok mindenki füle hallatára, nyíltan bevallotta a szándékait. – És mit tudott meg róluk? – kérdezte Ar’alani. – Rengeteget, admirális! – állította határozottan Thrawn, és gyorsan hozzátette: – Egy későbbi időpontban készséggel beszámolok önnek a tapasztalataimról! Ar’alani megértette a célzást. Méltóságteljesen végigjáratta a tekintetét a fogadóterem falai mentén felsorakozott, szobormereven álló helyi harcosokon, majd semleges hangon kijelentette: – Én pedig szívesen végighallgatom a beszámolóját, parancsnok úr! Thrawn udvariasan fejet hajtott. – Feltételezem, hogy szeretné megtekinteni az elfogott hajót, mielőtt vontatókötélre veszi – vetette fel. – Ha alkalmasnak tartja az időpontot, a komp indulásra készen várja! – Kitűnő ötlet! – helyeselt az admirális, azzal széles, hófehér derékszalagjához nyúlt, és megnyomott egy apró gombot különös ívben hajló adó-vevőjén. – Idehívom az utasomat, és mehetünk! Thrawn kissé meglepetten, gyanakodva meredt a magas rangú hölgyre, és halkan megjegyezte: – Nekem nem szóltak, hogy utast is hoz magával. – Az illető nem a Védőflotta megbízásából szállt fel a hajómra, vagyis a látogatása nem tekinthető hivatalosnak – válaszolta Ar’alani. – Azért hoztam magammal, hogy így mutassam ki a Nyolcadik Uralkodócsalád iránt érzett tiszteletemet… Ebben a pillanatban fiatal chiss bukkant fel a fogadóterem bejáratában, aki testhez álló kezeslábast, magas szárú csizmát, valamint vörös és szürke foltokkal ékesített, rövid köpenyt viselt.
Thrawn lélegzet után kapott. – Nahát, Thrass! – suttogta meghatottan, és gyors léptekkel elindult a szélesen mosolygó férfi felé. A parancsnok és a jövevény hamarosan összetalálkozott, ekkor mindketten előrenyújtották a jobbjukat, és keményen, férfiasan megmarkolták a másik alkarját. – Légy üdvözölve minálunk! – mondta csendes derűvel Thrawn. – Alaposan megleptél! – Pedig téged nem könnyű meglepni! – válaszolta a Thrassnak nevezett chiss, és elismerése, illetve köszönete jeléül fejet hajtott. Továbbra is szélesen mosolygott, de amikor elnézett Thrawn válla felett, és a tekintete az idegenekre esett, a szeme körül megrándultak az izmok, és a szája sarka is megrebbent. A parancsnok nyilván felfigyelt az apró jelekre, mert megfordult, és széles mozdulattal a két emberre mutatott. – Ők a vendégeim – közölte, azzal karon fogta Thrasst, és elindult a terem közepe felé. Amikor már csupán két méter választotta el őket az Alkuvadász legénységétől, mindketten megálltak, majd a parancsnok ünnepélyes hangnemben bejelentette: – Engedd meg, hogy bemutassam Car’das navigátort és Ferasi másodpilótát, akik kréliai kereskedők a Galaktikus Köztársaságból. – Chaf’orm’bintrano főnemes nem egészen úgy írta le őket, ahogyan a valóságban kinéznek – jegyezte meg a fiatal chiss, miután leplezetlenül, tetőtől talpig végigmérte a két embert. – Főleg a ruházatuk tekintetében. – Hamarosan átöltöztetjük őket. A Csilláról várok egy ruhaszállítmányt, ám valamilyen oknál fogva késik. – Thrawn közömbösen legyintett, aztán ismét ünnepélyes hangvételben folytatta: – Car’das úr, Ferasi kisasszony, ezennel bemutatom önöknek Mitth’ras’safis urat, a Nyolcadik Uralkodócsalád syndicjét! – Szélesen elmosolyodott, és hozzáfűzte: – Vagyis a fivéremet… – Az úr az ön testvéröccse? – ámuldozott hangosan Maris. – Ők pedig beszélik a nyelvünket? – kérdezte elkomorodva Mitth’ras’safis. – Még nem igazán – válaszolta Thrawn, aztán, hogy kellemesebb témákra terelje a szót, jókedvűen felvetette: – Ar'alani admirális és én éppen arra készültünk, hogy bejárjuk a zsákmányolt kalózhajót. Velünk tartasz? – Elsősorban ezért jöttem – válaszolta Mitth’ras’safis. – Elsősorban? – kérdezte gyanakodva Thrawn. Mitth’ras’safis idegesen
beharapta az alsó ajkát, majd kibökte: – Más okai is vannak a látogatásomnak… – Értem – mormolta higgadtan Thrawn –, de azokról majd később beszélünk. – Ekkor felemelte a hangját, és az űrkikötő felé eső bejáratra mutatva odaszólt a fehérbe öltözött chiss hölgynek: – Admirális, erre parancsoljon! Menet közben Car’das többször is észrevette, hogy Mitth’ras’safis a szeme sarkából sanda pillantásokkal méregeti őt, illetve Marist. A fiatal chiss mintha azon törte volna a fejét, hogy a bátyja vajon miért hozta magával a két idegent erre az utazásra. Ám egyszer sem kért magyarázatot, és Thrawn sem látta szükségét, hogy megindokolja a döntését. A támaszpont személyzete rég eltávolította a tetemeket a kalózhajó fedélzetéröl. Noha a chissek nem találták írásos vagy adattároló lemezekre rögzített bizonyítékait annak, hogy miféle élet folyt régebben a vagaarik hajóján, Thrawn így is sok mindent kikövetkeztetett. Mialatt a csapat a folyosókat járta, a parancsnok bizonyos nyomok alapján részletes leírást adott a fedélzeten valaha szolgált, három különböző fajhoz tartozó rabszolgák testi adottságairól, műszaki jártasságáról, de még arról is, hogy a zsarnokok miféle szerszámok használatát engedélyezték a raboknak. Car’das még soha életében nem hallott ehhez fogható, vaslogikára alapozott, kimerítő elemzést, így élvezettel hallgatta Thrawn fejtegetését, míg Ar’alani és Mitth’ras’safis néma csendben emésztette az információkat. Legalábbis addig a pillanatig, amíg be nem tették a lábukat a kincsekkel teli terembe. – A, szóval megjöttetek végre! – harsogta feléjük vidáman Quennto a helyiség másik végéből, majd a feje fölé emelte, és diadalittasan meglóbálta bal kezét, amelyen történetesen egy ősrégi, faragásokkal díszített pajzsot viselt. – Mit keres itt az idegen? – csattant fel Ar'alani. – Válogatja és leltározza a kincseket – válaszolta Thrawn, aki szemlátomást nem ijedt meg az admirális ingerült kifakadásától. – A vagaarik olyan világokat is kifosztottak, amelyek a Köztársaság fennhatósága alá tartoznak, és Quennto kapitány bizonyos mértékig ismeri az itt található tárgyak eredetét, illetve értékét. Quennto a másodpilótájára nézett, és megkérdezte: – Mit mondott a kék bőrű asszonyság? Maris kérdő pillantást vetett Thrawnra. – Sy bistin beszéljünk, ha kérhetem! – szólalt meg a parancsnok, maga
is ezt a nyelvet használva. – Nyilván nem óhajtjuk kirekeszteni a társalgásból az admirálist és a fivéremet. – Természetesen, parancsnok úr – válaszolta Maris, azzal visszafordult a kapitány felé, és tolmácsolta az elhangzott mondatokat. – Ó, pontosan így állunk! Leltárba veszem ezeket a csecsebecséket – közölte Quennto, mialatt megkomolyodva, sőt gyanakodva fürkészte a számára ismeretlen chisseket. – És persze kiválasztom azt a néhány apróságot, amit majd magammal viszek! – Miféle apróságokat? – kérdezte Ar’alani az anyanyelvén, és résnyire vonta vörösen izzó szemét. – Sy bisti nyelven, ha szabad kérnem, admirális! – emlékeztette Thrawn a magas rangú főtisztet. – Ez nem egy népek közötti, hivatalos tárgyalás! – vágott vissza haragosan Ar’alani, és a továbbiakban is figyelmen kívül hagyta a kérést. – Mondja, parancsnok, mit ígért ön ezeknek az idegeneknek? – A vendégeim kereskedők – válaszolta Thrawn kissé hűvösen. – Így aztán felajánlottam nekik némi kárpótlást a nálunk töltött hetekért, melyek során jó szolgálatot tesznek nekünk. – Miféle szolgálatot? – csapott le nyomban Ar’alani, aztán szigorú pillantást vetett Car’dasra, Marisra, végül Quenntóra. – Ellátja őket élelemmel és vízzel, fűtött szálláshelyet biztosít nekik, még a nyelvünkre is tanítja őket. Úgy érzi, hogy ezek után fizetséget érdemelnek? Maris úgy gondolta, eljött az idő, hogy a vendéglátójuk védelmére keljen, és megjegyezte: – Mi is tanítjuk a parancsnok urat a Galaxis közös nyelvére! – Maguk nem szólíthatnak meg egy chiss tábornokot! – torkollta le dühösen Ar’alani a másodpilótát. – Csak akkor beszélhetnek hozzá, ha ő előzőleg kérdezett maguktól valamit! – Bocsánat… – rebegte Maris, mialatt zavarában és szégyenében nyakig vörösödött. – Nézze, admirális, rengeteg kincs hever itt! – avatkozott közbe tapintatosan Thrawn. – Bőven jut belőle úgy a messziről jött látogatóknak, mint a Chiss Birodalomnak. Most pedig arra kérem, hogy tartson velem, mert rábukkantunk néhány érdekességre a gépházban, amit megítélésem szerint feltétlenül látnia kell. Thrawn már elindult a kijárat felé, amikor az admirális utána szólt: – Egy pillanatra, parancsnok! – Ar’alani ismét Quenntóra, pontosabban a Quennto karjára fűzött, kerek pajzsra fordította a tekintetét, és néhány pillanatnyi töprengés után megkérdezte: – Ki fogja eldönteni, hogy ezek az
emberi lények mely értéktárgyakat vihetik magukkal? – Szándékomban áll ezt a döntést elsősorban Quennto kapitányra hagyni – válaszolta Thrawn. – Hetek óta dolgozik a kincstárban, és alaposan megismerte a rakományt. Ha óhajtja, szívesen a rendelkezésére bocsátom a leltárív másolatát. – Úgy? És vajon mit sorol fel az a lista? – vetette fel gyanakodva Ar’alani. – A jelen pillanatban fellelhető tárgyakat, vagy azokat is, amelyet itt voltak, mielőtt ez az idegen elvitte innen a kiválasztott tételeket? – Mindkét lista létezik, és ön természetesen mindkettőt megkaphatja! – biztosította Thrawn a háborgó hölgyet. – Jómagam is elvégeztem néhány szúrópróbaszerű ellenőrzést, és ezek megnyugtató eredményt hoztak. Mindenesetre, a hazaút folyamán önnek bőven lesz ideje, hogy összevesse az adatsorokat a valós helyzettel. – Vagy akár most is ellenőrizhetem a pillanatnyi helyzetet! – vágta rá Ar’alani, azzal magához intette az egyik harcosát, és ráparancsolt: – Maga vegye a kezébe a leltáríveket, és… várjon, nem is! Meggondoltam magam, parancsnok úr! Az lesz a legjobb, ha személyesen fogom felügyelni ezt a rögtönzött vizsgálatot! – Ahogy óhajtja, admirális – Thrawn udvariasan, de kimérten fejet hajtott –, ám legnagyobb sajnálatomra, ebben már nem lehetek a segítségére. Fontos és halaszthatatlan ügyek várják, hogy intézkedjek. – A segítsége nélkül is boldogulni fogok! – jelentette ki Ar’alani kissé gőgösen. – Gondoskodjon róla, hogy legyen itt egy komp, amely visszarepít a hajómhoz, miután végeztem! – A tekintetét Thrawn fivérére villantotta, és hozzátette: – És azt hiszem, bölcs előrelátásra vallana, ha Syndic Mitth’ras’safis velem maradna. De természetesen csak akkor, ha ő is így látja helyesnek. – Nincs ellenvetésem – válaszolta készségesen Mitth’ras’safis, noha látszott rajta, hogy valójában nem örül az ötletnek. – Hát akkor, a jövőben is bármikor szívesen látjuk a támaszponton, admirális! – mondta búcsúképpen Thrawn, azzal intett Car’dasnak, hogy induljon a kijárat felé. A parancsnok és az ifjú navigátor már vagy húsz métert megtett a folyosón, mire az utóbbi összeszedte annyira a bátorságát, hogy halkan megszólaljon: – Igazából nincs semmi dolga, ugye? Csak el akart tűnni egy időre az admirális közeléből, igaz? – Ez azért eléggé durva vád! – válaszolta méltóságteljesen Thrawn, de közben sejtelmes mosoly bujkált a szája sarkában. – Még a végén lerontja
azt a kiváló véleményt, amelyet Ferasi kisasszony alkotott rólam… Ferasi? Car’das ösztönösen megfordult, és felfedezte, hogy a nő ott lépked a hátuk mögött, tőlük alig két méterre. – Ó, szia! – dünnyögte esetlenül. – Azt hiszem, lemaradtál valamiről – válaszolta vidáman Maris. – Thrawn parancsnok nem tért ki az admirális elől. Éppen ellenkezőleg, olyan helyzetet teremtett, hogy Ar’alaninak nem maradt más választása, mint hogy a kincstárban maradjon. – Hogyan jutott erre a következtetésre? – érdeklődött derűsen Thrawn. – Most hallottam először, hogy Rak a rakomány leltározásával töltötte az elmúlt heteket – magyarázta Maris. – Csak megmondta volna, hogy ezzel foglalkozik! De nem, egyetlen szót sem szólt róla. – Ám ő mégsem tagadta az állításomat – mutatott rá Thrawn. – Nem hát, mert a kérdéses pillanatokban cheunh nyelven beszéltünk – vágta rá Car’das, mert hirtelen ő is felfogta a trükk lényegét –, amiből a kapitány egy hangot sem ért! – Mindketten kiválóra vizsgáztak! – jelentette ki elismerő hangsúllyal Thrawn. – Tehát egészen pontosan miről is van szó? – érdeklődött Maris. A következő pillanatban befordultak a sarkon, amire Thrawn azzal reagált, hogy rögtön megszaporázta a lépteit. – Befutott egy jelentés egy újabb vagaari támadásról, amely jelenleg is tart! – válaszolta, miután a két ember felzárkózott mellé. – Gondoltam, megnézem magamnak. – Milyen messze van? – aggodalmaskodott Car’das. – Mert a kincstár csak ideig-óráig fogja lekötni az admirális figyelmét. – Körülbelül hat óra alatt fogunk odaérni – felelte Thrawn, majd a legnagyobb lelki nyugalommal hozzáfűzte: – Természetesen számítok rá, hogy Ar’alani súlyos megrovásban fog részesíteni, feltéve persze, ha itt lesz még, amikor visszatérünk. Pillanatnyilag csak arra van szükségünk, hogy mással foglalkozzon, mialatt mi elosonunk innen. Car’dasban felmerült egy nyomasztó gondolat, és hogy eloszlasson minden kétséget, előhozakodott egy újabb kérdéssel: – De maga nem azért megy oda, hogy csupán távolról figyelje az eseményeket, igaz? – Az utazásunk célja a felderítés és a helyzetértékelés – válaszolta szabatosan a parancsnok, aztán megvonta a vállát, és folytatta: – Viszont, ha úgy ítélem meg, hogy jó esélyünk van egy veszélyforrás kiiktatására… Nem fejezte be a mondatot, de a hallgatóinak fikarcnyi kétsége sem
maradt a szándékai felől. Mindketten jól tudták, hogy Thrawn támadni fog. Car’das hirtelen arra is ráeszmélt, hogy a parancsnok miért rángatta ki őt a kincstárból, és a gondolat nyomán végigfutott a hátán a hideg. Máris több űrcsatát látott, mint valaha is szerette volna, és nem óhajtott részt venni egy a vagaarikkal vívott, újabb ütközetben. Forrón remélte, hogy még sikerülhet a méltóságát megőrizve kihátrálnia a szorult helyzetből, ezért vett egy mély lélegzetet, és belevágott: – Biztosra veszem, hogy indokolt lépések megtételére készül, parancsnok úr. Sok szerencsét kívánok, és… – Én is mehetek? – szólt közbe váratlanul Maris. A navigátor meglepetten nézett a társára. A nő figyelmeztető pillantást lövellt felé, és ismét megszólalt: – Gondolom, magának is jól jönne egy szemtanú, főleg egy teljességgel pártatlan szemtanú! – Természetesen – felelte Thrawn –, éppen ezért viszem magammal Car’das urat. A navigátor megborzongott, mert ezek után nem maradt esélye a méltóságteljes visszavonulásra. – Nézze, parancsnok úr – hebegte bizonytalanul –, igazán nagyra értékelem az ajánlatát… – Két szemtanú még jobb lenne – vágott közbe ismét a másodpilóta. – Azt hiszem, Quenntóval jobban járna, mint Marisszal vagy velem – próbálkozott ismét Car’das. – Ő ugyanis… – Elméletileg igaza van – ismerte el Thrawn, és a fejét oldalra fordítva, különös pillantásokkal méregette a nőt. – De függetlenül attól, hogy milyen gondos a tervezés és a kivitelezés, egy csatában bármi megtörténhet. Egy ütközet mindig is veszélyekkel jár. – … kifejezetten kedveli az izgalmakat – folytatta keserűen Car’das. – A vándorkereskedők élete sem leányálom! – vágott vissza Maris. – Megszoktam már a veszélyt, és kész vagyok vállalni a kockázatokat. – Azt hiszem, visszafutok a kincstárba, és szólok neki… – ajánlotta végső kétségbeesésében az ifjú navigátor. – Én viszont kevésbé – válaszolta Marisnak zavartalanul a parancsnok. – Persze, a magát érintő veszélyekre gondolok. Nem szívesen állnék oda a kapitánya elé azzal, hogy ön megsebesült, netán meg is halt. – Ha együtt leszünk a hídon, erre nem kerülhet sor – mutatott rá Maris. – Tudniillik, ha én meghalok, akkor valószínűleg ön sem marad életben, vagyis a kínos feladat valaki másra hárul. – A mutatóujjával Car’dasra
bökött, és hozzátette: – Úgy hallom, Jorj szeretne itthon maradni. Hát akkor majd ő lesz az, aki közli a rossz hírt a kapitánnyal. – Felejtsd el! – csattant fel Car’das, mert egy pillanat leforgása alatt meggondolta magát. Jól ismerte Quennto vérmérsékletét, továbbá nemrégiben látta, hogyan harcol Thrawn, így aztán könnyen eldöntötte, hogy hol lesz nagyobb biztonságban. – Ha Maris megy, akkor együtt megyünk! – Megtisztelnek a bizalmukkal – jelentette ki mosolyogva Thrawn, miután elérték a kompkikötőt. – Hát akkor jöjjenek! A harcosok szerencséje kísérje lépteiket! Tizenegyedik fejezet. – Egy perc a kitörésig! – jelentette fennhangon a kormányos. – Tudomásul vettem – válaszolta Thrawn –, figyelem a fedélzeten, mindenki készüljön fel! A parancsnok ülése mögött álló Car’das a szeme sarkából oldalra, a társára sandított. Az űrruhát viselő Maris arca elég sápadtnak tűnt a sötét fémgallér felett, ám a nő roppant elszánt képet vágott, és a tekintete harciasan villogott. Valószínűleg alig várta, hogy Thrawn fényes diadalt arasson, és mindenféle hőstetteket hajtson végre a szeme láttára. Car’das letörten csóválgatta a fejét, és azon tűnődött, hogy ő maga vajon mit keres itt… Thrawn váratlanul feléjük fordult az ülésével, és megszólalt: – Ha a jelentések kellően pontosak – fürkész pillantást vetett a két emberre, majd a sisakjukra, amelyet mindketten a kezükben szorongattak –, akkor a harci zónán kívül, attól biztonságos távolságban fogunk kilépni a hipertérből. Ettől függetlenül azt tanácsolom, hogy előre vegyék fel a sisakjaikat. – Szükség esetén fél másodperc alatt fel tudjuk venni – jelentette ki magabiztosan Maris. Thrawn töprengve bámulta őket még néhány pillanatig, majd vonakodva bólintott. – Hát, ha így látják jónak, legyen! – dörmögte. – Mindenesetre készüljenek fel! Azzal a hajó orra felé fordult az ülésével. Car’das izgatottan figyelte a visszaszámlálót, közben megérezte, hogy kiszáradt a szája. Amikor a számláló nullára váltott, a hipertér sebesen örvénylő sávjai helyén fényesen ragyogó vagy éppen csak pislákoló csillagok ezrei tűntek fel. A következő pillanatban Car’dasnak elakadt a lélegzete, mert az elülső
ablaksoron keresztül hihetetlen, hátborzongató látvány tárult a szeme elé. Egészen mostanáig arra számított, hogy egyszerű, hétköznapi kalóztámadást fog látni, amelynek során legfeljebb három-négy vagaari vadász üldöz egy teherhajót vagy egy utasszállítót. És most azzal szembesült, hogy valami egészen más történik körülötte. A háttérben barátságos, zöld és kék színekben pompázó bolygó lebegett a semmiben. Az égitest nappali oldala felett, jóval a gravitációs mező határán túl legalább kétszáz, kisebb-nagyobb űrhajó vívott ádáz harcot egymással. Az egységek két-három gépből álló kötelékekbe szerveződve csaptak össze. Mindenfelé lézernyalábok villogtak, valamint támadó és elhárító rakéták röpködtek. A bolygó északi pólusa felett még vagy kétszáz hajó várakozott. És a küzdő felek máris legalább ötven szétlőtt roncs, kisebb-nagyobb törmelékmezők és jéggé fagyott tetemek tucatjai között manőverezve vadásztak egymásra… Car’das rövid tájékozódás után úgy ítélte meg, hogy ami előtte zajlik, az nem kalóztámadás, hanem valóságos háború. – Hát ez igazán érdekes… – mormolta Thrawn. – Úgy tűnik, kissé elszámítottam magam. – Szívből örülök! – recsegte különös hangon Car’das. Szerette volna elszakítani a tekintetét az iszonyatos látványról, de valamiért képtelen volt rá. – Akkor talán tűnjünk el innen, mielőtt valaki felfigyel ránk! – Nem, attól tartok, félreértett – válaszolta a parancsnok. – Azt jól tudtam, hogy egy teljes csatába csöppenünk. Amit viszont nem ismertem fel, az a vagaarik hadviselésének egyik legfőbb jellemzője. – Rámutatott az északi pólus felett lebegő hajóhadra. – Látja ott azokat az egységeket? – Az lenne a stratégiai tartalék? – találgatott Car’das. – Nem, azok nem azért jöttek, hogy részt vegyenek az ütközetben – jelentette ki Thrawn –, azokon a hajókon nem katonák, hanem civilek tartózkodnak. – Civilek? – Car’das értetlenül fürkészte a ránézésre mozdulatlan flottát. – Ezt meg honnan veszi? – Onnan, hogy szorosan összetömörültek, míg azok a nagyobbfajta hadihajók fedező pozícióba álltak körülöttük – fejtegette a parancsnok. – Abban tévedtem, hogy csupán erős, jól szervezett kalózbandának hittem a vagaarikat. Ám a jelekből ítélve egy egész néppel van dolgunk, amely történetesen vándorló életmódot folytat. – És az baj? – érdeklődött Maris, aki az ifjú navigátor nem kis bosszúságára ugyanolyan higgadtan bámulta az öldöklő csatát, mint ahogyan az elfogott hajón szemlélte a véres, megtépázott tetemeket.
– Sajnos, eléggé az – válaszolta komoran Thrawn. – Tudniillik az efféle fajok általában mindenhová magukkal viszik mindenüket. A generátortelepeiktől kezdve az élelemkészleteken át egészen a kisebbnagyobb gyártóüzemekig. – Vagyis? – kérdezte Car’das, aki még mindig nem értette, hogy a parancsnok hová akar kilyukadni. – Vagyis azzal nem megyünk semmire, ha elkapjuk valamelyik egységüket, és annak navigációs rendszeréből próbáljuk kihalászni az anyabolygójuk adatait – magyarázta türelmesen Thrawn. – Ugyanis nincs anyabolygójuk. – Széles mozdulattal körbemutatott az űrcsatán, és folytatta: – Ha nem tudjuk egyszerre megsemmisíteni valamennyi nagyobb hajójukat, egyszerűen elmenekülnek a csillagközi térben, és ott nyugodt körülmények között rendezik a soraikat. Car’das a másodpilótára pillantott, közben kellemetlen érzés telepedett meg a gyomrában. Thrawnnak csupán maroknyi hajó állt a rendelkezésére, mégis arról beszélt, hogy meg akarja semmisíteni egy idegen faj teljes háborús gépezetét. – Szóval, parancsnok úr… – Nyugodjon meg, Car’das úr! – szólalt meg Thrawn, mintha csak kitalálta volna a navigátor gondolatait. – Nem áll szándékomban itt és most leszámolni az egész néppel. – Váratlanul előremutatott a zűrzavaros harci zónára, és tűnődve megszólalt: – Hanem ott egy eléggé különös jelenséget láthatunk! A védők két sérült egysége megpróbál elmenekülni. Látják? – Nem én… – dörmögte Car’das, és tanácstalanul vonogatta a vállát. Amennyire meg tudta ítélni, a parancsnok által mutatott szektorrész semmiben sem különbözött a többitől. – Nézz csak oda! – csattant fel Maris, azzal a baljával karon ragadta, és magához húzta a navigátort, míg a jobb kezének mutatóujját egy bizonyos pontra szegezte. – Ott az a két hajó, mögötte pedig a háromszög alakzatban repülő vadászok. Na, látod már? – Rendben, megvan! – sóhajtotta Car’das, amikor végre felfigyelt az öt apró, szürke testre. – És mit kellene észrevennem rajtuk? – A kérdés, hogy miért nem váltanak hiperűrsebességre? – vetette fel Thrawn. – A szenzorok adatai szerint a hiperhajtóműveik sértetlenek. – Talán szégyenfolt esne a becsületükön, ha elhagynák az anyabolygójuk körzetét – vélekedett Maris. – Akkor meg miért menekülnek egyáltalán? – vágta rá Car’das, és tovább figyelte a távolban lezajló jelenetet. A vadászok gyors ütemben közeledtek a zsákmánynak kiszemelt egységek felé, és a szökevények már
messze maguk mögött hagyták a bolygó gravitációs mezonét, így tetszésük szerint, bármelyik pillanatban végrehajthatták volna az ugrást. A navigátor értetlenül bámult, és halkan megjegyezte: – Mi ez az egész? Hiszen azok a szerencsétlenek rég megléphettek volna! – Car’das úrnak igaza van – állapította meg Thrawn –, azon töröm a fejem… Ezt nézzék! Ebben a pillanatban az élen haladó hajó mögött fehér fénygömb villant, majd maga a gép eltűnt. Néhány másodperccel később a társa is végrehajtotta a hiperugrást. – Végképp nem értem – vallotta be Car’das, és a homlokát ráncolva bámulta az üldöző köteléket, amely gyors fordulatot hajtott végre, és ismét a csata sűrűje felé vette az irányt. – Vajon miért késlekedtek ennyit? Mire vártak? – Azt hiszem, rájöttem – dünnyögte megfontoltan Thrawn, majd emelt hangon folytatta: – Arra vártak, hogy kiszabaduljanak bizonyos fizikai hatások alól. – De hát már rég kiléptek a bolygó gravitációs mezőjéből! – vitatkozott Car'das. – A bolygóéból igen – válaszolta Thrawn –, de nem a vagaarikéból! – Ismét a két ember felé fordult az ülésével, és lassan bólogatva hozzátette: – Ha jól sejtem, a vagaarik megtanulták, hogyan állítsanak elő pszeudogravitációs mezőt. Car’das nagyot nézett, és hitetlenkedve megjegyezte: – Pszeudogravitációs mező? Almomban sem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet… – Pedig odahaza már hosszú évek óta kering néhány elmélet – szólt közbe Maris. – Annak idején már a pilótaképzőben is sokat hallottunk róluk. Ám én úgy tudtam, hogy a pszeudogravitációs mező megteremtéséhez iszonyatos mennyiségű energia, ebből következően akkora generátorok kellenek, hogy az elgondolást a gyakorlatban nem lehet megvalósítani. – Úgy tűnik, a vagaarik megoldották az összes műszaki problémát – válaszolta egyszerűen Thrawn. Car’das a szeme sarkából lapos pillantásokkal méregette a parancsnokot. Az ösztönei azt súgták, hogy eszelős és vészjósló ötlet fogant meg Thrawn fejében. Nagyot nyelt, és óvatosan megkérdezte: – És mindez mit jelent a mi számunkra? Thrawn a hajó orra felé fordult az ülésével, néhány pillanatig hallgatagon figyelte a csatát, majd tűnődő hangon megszólalt:
– A vagaarik szemlátomást arra használják a találmányukat, hogy fogságban tartsák a kiszemelt prédát mindaddig, amíg el nem pusztítják. Azt hiszem, hogy én magam sokkal érdekesebb és ötletesebb feladatokra is tudnám használni azt a berendezést. Car’das levegő után kapott, és miután teleszívta a tüdejét, elfúló hangon tiltakozott: – Nem, azt nem! Nem gondolhatja komolyan! Nem teheti meg! – És mégis, miért nem? – vágott vissza Thrawn, mialatt a tekintetével módszeresen végigpásztázta az ütközet helyszínét. – Tisztán látszik, hogy máshová figyelnek. Továbbá a gravitációsugárzókat biztosító hajók is az áldozatok ellencsapására összpontosítanak. Gyakorlatilag egyetlen vagaari sem figyel arra, hogy mi történik a háta mögött. – Ez csupán feltételezés – érvelt Car’das. – Ne felejtse el, Car’das úr, hogy én láttam, hogyan védték a kincsszállító hajójukat! – emlékeztette Thrawn a navigátort. – Azt hiszem, elég jól kiismertem a taktikáikat. Car’das fontolóra vette az elhangzottakat, és hirtelen rájött, hogy ha a feje tetejére áll, akkor sem tudja lebeszélni Thrawnt az őrült tervről. – Maris… – nyögte tehetetlen kínjában. – Énrám ne nézz! – tiltakozott a másodpilóta. – Ráadásul, a parancsnok úrnak igaza van. Ha meg akarjuk szerezni a sugárzót, most kell cselekednünk! A nő szavainak hallatán furcsa, jeges bizsergés költözött Car’das gyomrába. Akarjuk? Cselekednünk? Ezek szerint Maris már úgy érzi, hogy valójában ezekhez az idegen teremtményekhez tartozik? – Az lesz az! – csattant fel váratlanul Thrawn, és megint előremutatott. – Az a nagy, gömbformájú rácsszerkezet! – Igen, látom… – sóhajtott Car’das. A gömböt szállító hajó a harci zóna feléjük eső szélén lebegett, így legalább nem kellett átverekedniük magukat az őrjöngő ütközeten ahhoz, hogy elérjék. A hordozó és a harci zóna határa között nagyjából félúton három jókora hadihajó állomásozott egymás mellett, amelyeknek pozíciója első pillantásra elárulta, hogy a sugárzó védelmére rendelték őket. Rajtuk kívül mindössze egy hat-nyolc vadászból álló kötelék járőrözött a környéken. A navigátor azonnal tudta, Thrawn nem fogja kihagyni a lehetőséget, hogy lecsapjon a csábító, gyengén védett zsákmányra. Zavartan megköszörülte a torkát, és kibökte: – Csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nagyon kevesen vagyunk. A Springhawk és hat nehéz vadászgép az összes bevethető erőnk. – Viszont itt van velünk Mitth’raw’nuruodo parancsnok! – válaszolta
áhítatos képet vágva Maris. Thrawn köszönete jeléül odabiccentett a nőnek, ismét az ablakon túli látványra összpontosította a figyelmét, és fennhangon megszólalt: – Taktikai elemzést kérek! – Öt további sugárzót találtunk, parancsnok úr! – jelentette harsányan a felderítőállomásnál ülő chiss. – Valamennyi a műveleti terület szélén helyezkedik el. A védelmük többé-kevésbé olyan, mint az előttünk lévő egységé. Miután a felderítő elhallgatott, a mellette ülő társa vette át a szót: – A sugárzó felépítése, valamint a sikeres hiperugrást végrehajtó egységek indulóvektora alapján úgy számítjuk, hogy a pszeudogravitációs mező kúp alakú. – A legközelebbi hordozó védelmét ellátó hadihajók a kúpon belül helyezkednek el? – kérdezte Thrawn. – Igen, uram! – válaszolta a chiss, és elfordított egy kapcsolót a műszerfalán. A következő pillanatban egy a padlóba rejtett készülék kék színű fénykúpot vetített a híd elülső ablakára, amely úgy tűnt, mintha az odakint lebegő, gömbformájú rácsszerkezettől indult volna ki, és amely lefedte a harci zóna körülbelül egynegyed részét. – Ahogy önök is láthatják, a sugárzót biztosító egységek a gravitációs mezőben tartózkodnak, ami jelentős mértékben korlátozza a mozgásukat és a lehetőségeiket – magyarázta Thrawn. – Továbbá mindhárom hadihajó a fő hajtóművét mutatja a hordozó felé. A vagaarik nyilván hosszú éveken keresztül alkalmazták sikeresen ezt a harcmodort, és a győzelmeik elbizakodottá tették őket. – De még így is ott vannak azok a vadászok, amelyek hol kilépnek a mezőből, hol visszarepülnek bele! – vetette ellen Car’das. – Azok nem fognak gondot okozni… – Thrawn megcsóválta a fejét, és felvetette: – Én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy vajon össze lehet-e csukni azt a sugárzót! – Uram, sajnálom, de ebből a távolságból passzív érzékelőkkel nem tudjuk megállapítani a műszaki jellemzőket! – felelte a felderítőpultnál ülő chiss. – Hát akkor közelebb kell mennünk! – Thrawn széttárta, majd összecsapta a két kezét, és sorolni kezdte az utasításait: – Értesítsék a vadászokat, hogy készüljenek fel a támadásra! A hiperugrás indulóvektora: nulla-nulla-négy a nulla-öt-hetes metszéspontnál! – Hiperugrás indulóvektora? – ismételte Car’das, mert azt hitte, rosszul hallott, vagy félreértett valamit. Amikor először keveredtek összetűzésbe a
vagaarikkal, Thrawn sikeresen végrehajtott egy néhány másodpercig tartó mikrougrást. Ám a mostani célpontjuk túlontúl közel esett ahhoz, hogy a trükk ezúttal is beváljon. A navigátor rosszat sejtve sziszegett, amikor váratlanul megütötte a fülét Maris kacagása. – Ez egyszerűen zseniális! – lelkendezett a nő. – Micsoda elme! Micsoda észjárás! – Bocsánat, de mi a zseniális? – értetlenkedett a navigátor. – Az irány vektor! – vágta rá vidáman a másodpilóta, és a távolban lebegő hordozóra mutatott. – A parancsnok odaküldi a vadászokat, pontosan a gravitációs kúp pereméhez, a sugárzó közvetlen közelébe. – Világos – dünnyögte Car’das, és hirtelen rájött, hogy valójában nincs is szükség semmiféle, lehetetlenül rövid ugrásra. Elég lesz, ha a vadászok a megadott vektoron belevetik magukat a hipertérbe, és a pszeudogravitációs mezőre bízzák, hogy kirántsa őket onnan, méghozzá pontosan ott, ahová a parancsnokuk a megérkezést tervezte. – Üzenet a vadászpilótáknak! – folytatta fennhangon Thrawn. – Miután kilépnek a hiperűrből, semlegesítsék az ellenséges vadászokat, majd hozzanak létre védőkörletet a sugárzó és a hadihajók között! Mi a Springhawkkal hamarosan követjük önöket, aztán megpróbáljuk megszerezni a pszeudogravitációs mezőt sugárzó gömböt. Car’das önkéntelenül ökölbe szorította mindkét kezét. A terv egyszerűnek, de kivitelezhetőnek tűnt. Már csak attól tartott, hogy elvétik a célt, és nem a mező peremén, hanem a kellős közepén, vagyis a csata forgatagában találják magukat. – Egyes és kettes számú rohamcsapat készüljön hajótesten kívüli harci műveletre! – rendelkezett a parancsnok. – A hordozó fedélzetén valószínűleg kezelőszemélyzet tartózkodik. Ártalmatlanítsák őket, de közben igyekezzenek kímélni a műszaki eszközöket! Miután elfojtottak minden ellenállást, csatlakozik önökhöz Yal’avi’kema főmérnök és három műszerész, akik vagy megtalálják a módját, hogy hogyan csukják össze a sugárzót, vagy leválasztják a hordozóról, és hozzáerősítik a Springhawk burkolatához. Valamennyi csoport jelezze, ha készen áll a támadásra! A következő percek során Car’dasnak az a furcsa benyomása támadt, hogy az idő valahogy lelassult, és nem a megszokott ütemében halad, hanem csak úgy vánszorog előre. A tekintetét egyfolytában az ütközetre irányította, és idegesen összerándult, amikor, a bolygót védő egységek valamelyike jókora, rövid életű tűzlabdává változott egy rakéta vagy lézernyaláb találata nyomán. Gondolatban folyton az esélyeiket latolgatta,
és azon törte a fejét, hogy vajon meddig tart ki Thrawn szerencséje. Egyszer már személyesen is megtapasztalta, hogy a chiss tervezők mennyire hatékony lopakodó képességekkel vértezték fel a hajóikat, amikor a Springhawk és vadászfedezete gyakorlatilag észrevétlenül közelítette meg az Alkuvadászt, illetve Progga hajóját. Ám ettől függetlenül élt a gyanúperrel, hogy a vagaarik előbb-utóbb felfigyelnek rájuk. Szerencsére Thrawn személyzete is tisztában volt azzal, hogy igyekezniük kell. Így aztán az utolsó parancs kiadását követő harmadik percben valamennyi alegység jelezte, hogy készen áll az összecsapásra. – Figyelem, vadászok, készenlét! – csattant fel Thrawn, a tekintetét az ellenséges hajókra szegezve. – Vadásztámadás indul… most! – A Springhawk előtt vakító fények villantak, és a következő század másodpercben a chiss vadászgépek már a hordozó jobb oldalának közvetlen közelében bukkantak fel. Thrawn feszülten nézett valamit a messzeségben, majd ismét felkiáltott: – Kormányállás! Indulásra felkészülni! A parancsnok a hanyagul kialakított védelmi rendszer láttán az imént ugyan elbizakodottnak nevezte a kalózokat, de azok így is meglepő gyorsasággal reagáltak az új veszélyforrásra. Mialatt a chiss vadászok támadásba lendültek, a vagaari egységek pillanatok alatt szétszóródtak, hogy minél kisebb, minél nehezebben követhető célpontot nyújtsanak, és néhány másodperccel később már heves lézer-, illetve rakétatűzzel viszonozták a chissek lövéseit. Ám legnagyobb szerencsétlenségükre az új ellenségük parancsnoka már látta, hogy miféle taktikákat szoktak alkalmazni. Így legfeljebb néhány sorozatot tudtak leadni, aztán a chiss vadászok utolérték, és könyörtelenül megsemmisítették őket. A váratlan felbukkanásuk után alig két perccel már a chiss egységek uralták a hordozó környékét. A közelben állomásozó vagaari egységek személyzete természetesen felfigyelt a vadászkötelék pusztulására. A sugárzót védő három hadihajó szűk ívű fordulóba kezdett, és a tatlövegeik máris tüzet nyitottak. – Figyelem, vadászok! Vegyenek fel védőpozíciót! – szólalt meg Thrawn. – Kormányállás: induljunk! Car’das szorosan összepréselte a két fogsorát. Az elülső ablaksoron túl, a messzeségben fénylő csillagmező képe egy pillanatra eltorzult, majd ismét élesre váltott. – Egyes számú rohamcsapat a hordozó jobb oldalára – parancsolta fennhangon Thrawn. – Kettes csapat, irány a hordozó bal oldala! Yaravr’kema főmérnök úr, öt percet kap! Igyekezzenek!
– Csak az a kérdés, hogy egyáltalán van-e öt percünk? – dörmögte rosszat sejtve Car’das, és ösztönösen behúzta a nyakát, mert nagy energiájú lézernyalábok villantak el a Springhawk mellett. – Én úgy számítom, hogy van. Talán egy kicsivel több is – jelentette ki határozottan Thrawn, aki véletlenül meghallotta a halk megjegyzést. – Közelebb kell jönniük, mielőtt össztüzet adnak. Máskülönben azt kockáztatják, hogy túllőnek rajtunk, és megsemmisítik a saját sugárzójukat. – Tényleg? – vágott vissza Car’das. – Szerintem meg azt hiszik, hogy mi is pontosan ezért jöttünk! – Jómagam pedig úgy sejtem, hogy az ellenségeink eléggé összezavarodtak – válaszolta a parancsnok. – Szerintem ezekben a pillanatokban éppen azon törik a fejüket, hogy miféle szándékok vezérelnek minket. Ugyanis, ha meg akarnánk semmisíteni a gömböt, jóval messzebbről is megtehetnénk. – A vadul villózó fényekkel teli harci zóna felé intett. – De akármit feltételezzenek rólunk, mindenképpen biztosítaniuk kell, hogy a sugárzó a lehető legtovább üzemeljen. Ha a pszeudogravitáció eltűnik vagy meggyengül, akkor a fogva tartott védőegységek kitörhetnek, elmenekülhetnek, majd rendezhetik soraikat, így aztán a vagaarik nem kockáztathatják meg, hogy helyettünk a hordozójukat találják el. Vagyis: közelebb kell jönniük. Car’das lassan, megfontoltan bólogatott, bár a magyarázat nem oszlatta el maradéktalanul az aggodalmait. A parancsnok okfejtése ezúttal is logikusnak és hibátlannak tűnt, de ez még korántsem jelentette azt, hogy a vagaarik nem esnek pánikba, és nem követnek el valami őrültséget. Az ellenséges hadihajók keresztbe fordultak a Springhawk előtt, így már az oldalsó lövegeiket is rá tudták irányítani a cirkálóra. Ennek ellenére továbbra is a kiszámíthatatlan pályákon köröző chiss vadászgépekre összpontosították a tüzet. Ekkor történt, hogy egy távoli nap fénye megvilágította a három egység mindeddig sötét árnyékban rejtőző héjazatán. Car’das hirtelen meglátott valamit. – Hé, nézzék csak! – kiáltotta, és előremutatott. – Ugyanolyan buborékok vannak a burkolatukon, mint a kincsszállítóén! – Közelképet a főmonitorra! – parancsolta nyomba Thrawn. A jókora központi képernyőről azonnal eltűntek az adatsorok, és egy szemcsés, elmosódott, de azért kivehető kép jelent meg a helyükön. A következő pillanatban Car’das úgy érezte magát, mintha hatalmas erővel gyomorszájon ütötték volna. Hangosan felnyögött, közben
meghallotta, hogy Maris levegő után kap. – Jaj ne… ez nem lehet… – suttogta a másodpilóta. Most már valamennyien tisztán látták, hogy a buborékok nem megfigyelőkupolák, ahogyan Quennto gondolta. Az áttetsző burák alatt szűkös kabinok mélyedtek a burkolatba, amelyek mindegyikében egy-egy idegen teremtmény raboskodott. A túszok közül néhányan a cellájuk oldalfalánál kuporogtak, és a térdük közé dugták a fejüket, mások a hátukat fordították a külvilág felé, megint mások a végtagjaikat szétvetve tapadtak az áttetsző fedelekhez, és jól láthatóan minden reményt feladva bámulták a körülöttük zajló eseményeket. Mialatt a két emberi lény és a chissek elképedten fürkészték a hátborzongató látványt, egy eltévedt rakéta robbant a hadihajó páncélzata felett, és a kép kifehéredett. Eltartott néhány pillanatig, mire a nagy hatótávolságú kamera vezérlőrendszere úrrá lett a fényviszonyok változásán, aztán a kép ismét kitisztult. A Springhawk hídján tartózkodók azzal szembesültek, hogy a detonáció darabokra tört három buborékot, és felismerhetetlen, véres foszlányokra szaggatta az alattuk lapuló szerencsétleneket. A felhasadt mennyezetű cellák fala – voltaképpen maga a külső héjazat – több helyen is behorpadt, és feketére perzselődött, de máskülönben sértetlennek tűnt. – Eleven pajzsnak használják a nyomorultakat! – mormolta vérfagyasztóan komor hangon Thrawn. – Nem használhatnának a vadászok csupán Connor-hálót? – kérdezte idegesen Car’das. – Tudja, azt a hálóféleséget, amelyeket ellenünk is bevetettek! – Ahhoz még túl messze vannak – válaszolta Thrawn. – Továbbá a sokkoló hálók nem sokat érnek az ekkora hajók ellen. – Hát akkor a pilóták nem lőhetnének a buborékok közé? – hördült fel elgyötörten Maris. – Bőven van ott hely! Nem tudnák úgy szétlőni a héjazatot, hogy a foglyok sértetlenek maradjanak? – Sajnos ehhez is túl nagy a távolság – mutatott rá Thrawn –, higgye el, nagyon sajnálom! – Akkor hívja vissza a vadászait! – kiáltotta feldúltan Maris. – Ha tovább lövöldöznek, megölik az ártatlanokat! – Ők már halottak – jelentette ki meglepően ridegen Thrawn. Maris hátrahőkölt a közönyösnek tűnő válasz hallatán, és ijedten kibökte: – De hát… – Kérem, hagyja abba! – szólalt meg Thrawn, és feltartotta a jobbját, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Aztán már ismét higgadtan beszélt,
ám a hangja arról árulkodott, hogy erős, nehezen uralt harag izzik a lelkében. – Értse meg a helyzetet! A túszoknak végük. Vagy ebben a csatában fognak meghalni, vagy a következőben, vagy az azután következőben. Nem segíthetünk rajtuk. Csak annyit tehetünk, hogy a vagaarik végső megsemmisítésére összpontosítjuk minden figyelmünket és erőnket. Így másokat még megmenthetünk. Car’das mélyet lélegzett. – Igaza van, Maris – mondta halkan, és finoman megfogta a nő karját. A másodpilóta dühösen lerázta magáról a vigasztaló kezet, és dacosan hátat fordított a két férfinak. Car’das a parancsnokra nézett, hogy a tekintetével a segítségét kérje, de Thrawn már visszafordult a közeledő hadihajók és az előttük cikázó chiss vadászok felé. – Egyes rohamcsapat jelenti, hogy ártalmatlanította a hordozó személyzetét! – közölte fennhangon a híradós tiszt. – Yaravr’kema főmérnök jelenti, hogy hamarosan összecsukják, és szállíthatóvá alakítják a gömböt. A kettes rohamcsapat segít neki. – Az egyes szakaszt is rendeljék a főmérnök segítségére – parancsolta Thrawn, majd odaszólt Car’dasnak: – Sejtettem, hogy így lesz. A sugárzót eleve úgy tervezték, hogy gyorsan lehessen telepíteni, illetve szétszerelni. A vagaarik nyilván nem akartak órákig vacakolni vele a kiszemelt áldozatok szeme láttára. – Visszanézett a hadihajókra, amelyek időközben befejezték a fordulót. Egy pillanatra összepréselte a száját, majd fennhangon megszólalt: – A jobb oldali ütegeknek! Cél a három ellenséges egység! Car’das a társára pillantott, de Maris a tekintetét a padozatra szegezve, lassú léptekkel botorkált a híd hátulsó része felé. Néhány másodperccel később a tűzvető állomás tisztje felkiáltott: – Ütegek tűzkészek! – A parancsomra rakétacsapás! – folytatta Thrawn. Egy pillanatra Maris után nézett, majd visszafordult az orr felé, és hozzátette: – És utasítsák a vadászokat, hogy sokkoló hálókkal támadják az ellenséges hajók hídját! Ha lehet, kerüljék a fedélzeti lézerek használatát! – Értettem! – Rakétavetők, tűz! – parancsolta Thrawn. – Üzenet YaPavrkema főmérnöknek: mostantól számítva két perce van! Alig néhány másodperccel az utasítás kiadása után a híradós tiszt ismét megszólalt: – Uram, a főmérnök jelenti, hogy számításai szerint időben elkészülnek. Ebben a pillanatban a három vagaari hadihajó egyszerre tüzet nyitott.
Vakító fények villantak az oldaluk mentén… – Sisakot fel! – ordította valaki. Car’das ösztönösen cselekedett. A fejére csapta a sisakját, közben észrevette, hogy a körülötte tartózkodók ugyanígy tesznek. Két gyors mozdulattal bepattintotta az áttetsző gömböt a kerek fémgallérhoz rögzítő pántokat, mialatt a tekintetével máris azt kereste, hogy honnan fenyeget veszély. Nem kellett sokáig várnia. Három-négy másodperccel a figyelmeztetés elhangzását követően a híd közvetlen találatot kapott. Kékesfehér, vakító fény villant a bal oldali ablaksornál, amelynek nyomán vízszintesen száguldó szilánkvihar zúgott át a helyiségen. Felcsapott néhány hatalmas lángnyelv, de ezek rögtön ki is aludtak. Car’das a talpán keresztül érezte, hogy a fedélzet megremeg, ami arra utalt, hogy a környékükön lecsapódtak a légmentesen záró, szakaszoló ajtók. Még éppen csak meghallotta a vészjelző szirénák fejhangú visítását, aztán a levegő, vagyis a hangok közvetítő közege nyomtalanul elillant a vezérlőből. Nagyokat pislogott, mert erősen káprázott a szeme, és miután a látása kitisztult, gyorsan megfordult, hogy szemügyre vegye a híd bal oldalát. A látvány a legrosszabb félelmeit igazolta vissza. A találat pontjához legközelebb ülő három chiss a tagjait szétvetve, mozdulatlanul hevert a fedélzeten. A robbanás a legénység más tagjait is kivetette az ülésekből, akik most tétova mozdulatokkal kúsztak-másztak a törmelék között, illetve próbáltak talpra állni. Ők is megsebesültek, de legalább életben maradtak. A személyzet tagjainak döntő többsége ádázul küzdött, hogy megnyerje a könyörtelenül fogyatkozó idővel folytatott gyilkos versenyt. Begyakorlott ügyességgel tépték le a védőborítást a különböző méretű szigetelőfoltokról, amelyeket aztán az űrruhákon tátongó résekre és a felhasadt sisakokra csaptak. A bal oldali fal mentén sorakozó műszerfalakból és vezérlőpultokból eltorzult, megszaggatott roncsok maradtak, de még a robbanás pontjától valamivel messzebb eső konzolok közül is elsötétült néhány. Car’das figyelmét továbbra is a veszteségek és a károk felmérése kötötte le, amikor váratlanul elrohant mellette Maris, és kis híján feldöntötte őt. A navigátor utána fordult, hogy megtudja a nagy sietség okát, és csak ekkor fedezte fel, hogy maga Thrawn is a padozaton fekszik, az ülésének közvetlen közelében. A chiss férfi űrruhájának mellrészén sötétlő, jókora hasadásból ezekben a pillanatokban süvítettek ki az életet jelentő levegő utolsó foszlányai. – Parancsnok! – hördült fel Car’das, aztán odaszökkent Maris mellé, és
térdre vetette magát. Mialatt villámgyorsan végigkutatta az öltözetének jókora zsebeit, elkeseredetten felkiáltott: – Orvost ide! Thrawn parancsnok megsebesült! – Hagyd, én már találtam! – szólt rá Maris, és felmutatott egy a Köztársaságban gyártott, tenyérnyi szigetelőfoltot. Letépte a védőborítást, majd a Thrawn űrruháján tátongó résre nyomta a különleges, öntapadó fóliadarabot. Miután elvette a kezét, a folt előbb feldudorodott a közepe táján, majd a széle egy néhány centiméter hosszúságú szakaszon elvált az űrruha sima szövetétől. – Nem köt hozzá ehhez az anyaghoz! – kiáltotta Maris, és körülnézett. – Keress valamit, amivel lefogatjuk! Car’das kétségbeesetten forgatta fejét, de semmit sem látott, aminek hasznát vehették volna. A tekintetével végigsöpört a falakon. Tudván tudta, hogy a chissek vészhelyzetekre szánt készleteket tárolnak a burkolópanelek mögé süllyesztett fülkékben, de idegességében képtelen volt kibetűzni a cheunh nyelvű feliratokat. – Hagyd, már úgysincs idő! – csattant fel Maris. Előbb a foltra tenyerelt, majd hirtelen elhatározással keresztbe feküdt Thrawn mellkasán úgy, hogy a hasával az űrruha felhasadt részére nehezedett. – Hozz segítséget! – parancsolta szinte sikoltva, és a két kezét előrenyújtva megkapaszkodott a parancsnoki ülés talapzatában, nehogy elmozduljon a teste. – Siess, Jorj! Thrawn már nem bírja sokáig! A riasztó szavak hallatán Car’das végre lerázta magáról a dermesztő bénultságot, és a híd kijárata felé perdült. És ekkor megint majdnem leverték a lábáról. Két chiss viharzott el mellette, akik a következő pillanatban már a parancsnokuk, illetve a rajta fekvő Maris mellett térdeltek. Az egyikük villámgyorsan előkészített egy szigetelőfoltot, és fennhangon megszólalt: – Figyeljen, hölgyem! Amikor szólok, guruljon a bal oldala felé! Készüljön! Most! Maris ügyesen félregördült. A chiss férfi alighogy meglátta az űrruha sérülését, szemvillanásnyi késedelem nélkül rátapasztotta a saját, jókora fóliadarabját arra, amellyel az imént a nő próbálta elhárítani a vészhelyzetet. Az új folt szélei alól vékony füstpamacsok szálltak fel, mire a harcos megjegyezte: – Sikerült! Jól zár! Válaszképpen a társa a gondosan előkészített, alkarnyi hosszúságú és átmérőjű légtartály vezetékét villámgyorsan rácsatlakoztatta a parancsnok
űrruhájának gallérjába épített szelepre. – A nyomás helyreállt – jelentette ki néhány pillanat múlva, miután a szelep melletti apró lámpasor zöldre váltott. – Segíthetünk valamiben? – érdeklődött kissé megnyugodva Maris. – Azt már megtették – válaszolta az egyik chiss –, innentől mi gondoskodunk a sebesültről. Azzal a két harcos felkapta a továbbra is öntudatlan Thrawnt, és elrohantak vele az időközben felnyitott bejárat felé. Néhány pillanattal azután, hogy kiléptek a folyosóra, a kormányos billentyűparancsának engedelmeskedve a Springhawk a hipertérbe ugrott. Az első két óra folyamán az orvosok zárt ajtók mögött dolgoztak. Car’dast nem engedték be a fedélzeti kórházba, így jobb híján annak környékén kószált. Igyekezett nem akadályozni a folyosókon rohangáló kárelhárítókat, és néha elvégzett nekik egy-két apróbb munkát. Kezdetben fogalma sem volt, hogy Maris merre jár, aztán az egyik mérnök felvilágosította, hogy a társa a hídon segít a helyreállításban. A Springhawkot még négy órányi repülés választotta el a támaszponttól, amikor egy harcos előkerítette Marist, majd mindkét embert bevezette a kórházba. Thrawn egy keskeny ágyon, félig ülő, félig fekvő pozícióban várta őket. A testét a nyakától a bokájáig körülfogó, chiss gyártmányú bio-szenzorok sora különös módon egy óriási kígyó bordázatára emlékeztetett. – Üdvözlöm önöket! – köszöntötte a mellé lépő vendégeket. Az arca megviselt volt, a bőre a vérveszteség biztos jeleként halványkék színben játszott, de a hangja tisztán és nyugodtan csengett. – Az orvosaim közölték velem, hogy önök mentették meg az életemet. Köszönöm! – Elsősorban Marisnak köszönje! – válaszolta Car’das, aki nem akart elfogadni olyan elismerést, amit meglátása szerint nem érdemelt ki. – Ő sokkal gyorsabban reagált a vészhelyzetre, mint én. – Elég sokat röpködtem az Alkuvadászon – mondta Maris, és mosolyogni próbált, de nem nagyon sikerült neki. – Quennto mellett belecsöppentem néhány forró helyzetbe, úgyhogy bőven volt alkalmam megszokni a veszélyt. Egyébként hogy érzi magát? – Voltam már jobban is, de az orvosok szerint megmaradok – felelte Thrawn, és elmélyülten tanulmányozta a nő vonásait. – Azt is tudatták velem, hogy ön részt vett a híd helyreállításában. – Segíteni akartam – válaszolta Maris, és megvonta a vállát. – Más dolgom meg úgysem akadt… – Segíteni akart azok után, hogy rakétacsapást mérettem a vagaarik
eleven pajzsaira? A másodpilóta lesütötte a szemét, nagyot nyelt, és akadozva felelt: – Saj… sajnálom… hogy akkor magára förmedtem! Most már belátom, hogy nem volt más választása. – Magam is így véltem, ám ez még korántsem könnyítette meg a helyzetemet – jelentette ki Thrawn. – Viszont mindannyian jól tudjuk, hogy egy harcosnak, egy vezérnek néha olyan döntéseket is meg kell hoznia, amellyel a halálba küld valakit vagy valakiket. – Jut eszembe, megszereztük végül azt a nyomorult sugárzót? – érdeklődött Cafdas. – Egyetlen árva szót sem hallottam róla azóta, hogy találatot kaptunk. – A műszakiak összecsukták, és az ugrást megelőző percben odahegesztették a héjazathoz. – Thrawn elégedetten elmosolyodott, és hozzátette: – Továbbá, néhány pillanattal azután, hogy mi a hipertérbe menekültünk, a vadászgépeink is elszakadtak az ellenségtől, és követtek minket. Car’das megfontoltan csóválgatta a fejét, és hümmögve kijelentette: – Szerencsénk volt. Nagy-nagy szerencsénk! – Én inkább azt mondanám, hogy kiváló taktikus irányított minket – javította ki Maris a társát. – Valami azt súgja, hogy a vagaarik vezetői nem lesznek elragadtatva a hírek hallatán. – Helyes! – vágta rá határozottan Thrawn. – Talán annyira feldühödnek, hogy megtámadják a Chiss Birodalmat. Car’das néhány pillanatig gyanakodva méregette a parancsnokot, majd megkérdezte tőle: – Azért vágott bele ebbe a küldetésbe, hogy támadásra ösztönözze őket? – Én csupán megszereztem a fegyvertáruk egyik fontos alkotóelemét – válaszolta higgadtan Thrawn. – Hogy ez később milyen következményekkel fog járni, azt majd meglátjuk. A kérdéses pillanatban csak az járt a fejemben, hogy meg kell ismernünk egy potenciális ellenség harcmodorát. Car’das a szeme sarkából a kórterem másik felére sandított, ahol orvosok és ápolók tettek-vettek a többi sebesült körül. Szempillantás alatt felfogta a helyzetet, és nagyokat bólogatva kijelentette: – Természetesen, parancsnok úr! – És most a lehető leggyorsabban vissza kell térnünk a Crustaihoz – folytatta Thrawn. – A támaszponton a sérültek jóval magasabb színvonalú ellátásban fognak részesülni, továbbá haladéktalanul nekiláthatunk a hajók nagyjavításának.
– De addig is önnek nyilván sok pihenésre van szüksége – jelentette ki Maris, azzal karon fogta Car’dast, a kijárat felé biccentett, és elbúcsúzott: – Később még szívesen meglátogatjuk, parancsnok úr, feltéve persze, ha nem zavarjuk. Jobbulást kívánunk! – Köszönöm! – Thrawn fáradtan lehunyta a szemét, de ismét kinyitotta, és a halk léptekkel távolodó páros után szólt: – Most már biztosra veszem, hogy igaza volt, Car’das úr! Quennto kapitány bizonyára sajnálni fogja, hogy lemaradt erről a kalandról. Húsz perccel azután, hogy a Springhawk leszállt a támaszpont űrkikötőjében, Maris és Car’das megtudta, hogy a kapitányukat nem a kihagyott kaland, hanem egészen más jellegű gond nyomasztja. – Meg fogom ölni! – fogadkozott komoran Quennto, és a cellájának bejáratát lezáró rácsokon keresztül fenyegetőn meredt a társaira. – Csak egyszer maradjak kettesben azzal az átkozott némberrel, esküszöm, hogy kitekerem a nyakát! – Most inkább próbálj megnyugodni! – csitította Maris a feldühödött férfit. – És mondd el, hogy mi történt! – Az a nő kifosztott, az történt! – hörögte a kapitány. – Ti is ott voltatok, mind a ketten, igaz? Thrawn kijelentette, hogy a nyelvtanításért cserébe kiválaszthatunk magunknak néhány tárgyat a kalózhajó rakományából, igaz? – Többé-kevésbé így történt – ismerte el óvatosan Maris. – Csakhogy Ar’alani admirális magasabb rangú, mint a házigazdánk. – Engem az se érdekel, ha a kék bőrűek istenként tisztelik azt a nőszemélyt! – fakadt ki Quennto. – Tehát, amit kiválasztottam, az a miénk volt. A mi tulajdonunkhoz neki semmi köze! És főleg nincs joga ahhoz, hogy elkobozza tőlünk! – És ezt természetesen meg is mondtad neki… – dörmögte Car’das. – A helyedben vigyáznék a számra, kölyök! – torkollta le a kapitány. – Lehet, hogy itt és most te vagy a nagyfőnök kis kedvence, de ne felejtsd el, hogy hosszú az út hazáig! – Tehát, mi történt a gyűjteményeddel? – kérdezte Maris, hogy visszaterelje a szót az eredeti témára. – Az admirális el akarta vinni magával az egészet – válaszolta Quennto –, szerencsére éppen ott volt az a másik chiss, az a Mitt… micsoda… – Thrawn fivére – szólt közbe Maris. – Tényleg? – Quennto nagyot nézett, de rögtön összeszedte magát, és folytatta: – Na mindegy… Szóval, az illető úgy döntött, hogy hallani akarja Thrawn véleményét is, így aztán rábeszélte a nőt, hogy mindent hagyjon
itt. Viszont az admirális ragaszkodott ahhoz, hogy helyezzék az egészet aláírással szentesített pecsét alá. Hogy ez mit jelent, azt ne is kérdezzétek, mert fogalmam sincs… – Szóval, a lényeg? – vágott közbe ezúttal Car’das. – A lényeg, hogy az egész cuccot elzárták valahová! – morogta vészjósló hangon Quennto. – És Mittmicsoda syndic szerint még Thrawn sem nyúlhat hozzá. – Ezt majd megbeszéljük vele – ígérte Maris. – Ám az illető urat történetesen nem Mittmicsoda syndicnek, hanem Syndic Mitth’ras’safisnak nevezik. – Persze, persze… – Quennto hanyagul legyintett, majd a mutatóujját a másodpilótájára szegezte, és keményen rászólt: – Te csak menj, és beszélj Thrawnnal! És ha már úgyis ott vagy, intézd el, hogy kiengedjen innen! – Máris indulunk! – vágta rá Maris. – Gyere, Jorj! Bár még az sem biztos, hogy egyáltalán bejutunk a parancsnokhoz. A kabin előtt álló őr az első percekben még arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalán megkérdezze Thrawntól: fogadja-e a hívatlan látogatókat. De Maris nem hagyta magát lerázni, és addig magyarázott, amíg a chiss harcos felmordult, és végre belehadart valamit az ajtó mellé szerelt kommunikációs panelbe. Egy perccel később a két ember már Thrawn betegágya mellett állt. A parancsnok továbbra is elég gyengének tűnt, de határozottan jobban nézett ki, mint akkor, amikor Car’dasék utoljára látták a Springhawk fedélzetén. Maris először udvariasan megkérdezte Thrawntól, hogy hogyan érzi magát, majd rátért a lényegre, és röviden előadta a látogatásuk célját. Miután végzett, a parancsnok nagyokat bólogatott, és megszólalt: – Igen, olvastam Thrass jelentését. Quennto kapitánynak meg kell tanulnia uralkodni az indulatain. – Igen, az valóban ráfér – helyeselt Maris –, viszont én régóta repülök vele, és alaposan megismertem. Még sosem tett neki jót, ha bezárták, és most sem fog. Megtenné, hogy szabadon engedi? – Természetesen, maguk viszont feltétlenül hívják fel a figyelmét arra, hogy mivel jár, ha valaki tiszteletlenül beszél egy chiss főtiszttel! – válaszolta Thrawn. – Talán az lesz a legjobb, hogy amikor a jövőben újabb magas rangú vendégek érkeznek hozzánk, egyből bezárjuk a kapitányt a fogdába. – Egész jó ötlet – Maris szélesen elmosolyodott –, köszönöm a szívességét! – És mi lesz azokkal az értéktárgyakkal, amelyek az ön fivére elzárt
valahová? – vetette fel Car’das. – Ismerem Quenntót. Tombolni fog, amíg nem kapja vissza a kincseit. Már így is alig lehetett megmaradni vele egy fedél alatt… – Hát akkor megint csak jobb lesz, ha a kapitányuk megtanul uralkodni magán! – Thrawn megcsóválta a fejét, de közben sejtelmes mosoly bujkált a szája sarkában. – Tehát, a Nyolcadik Uralkodócsalád egyik syndicje pecsét alá helyezett valamit, amit egy magas rangú tiszt magának követel. A törvényeink értelmében azt a zárat nem lehet feloldani, amíg Air’alani admirális vissza nem tér, hogy előadja az érveit. – És arra mikor fog sor kerülni? – kérdezte megrökönyödve Car’das. – Amikor az admirális úgy látja jónak – felelte Thrawn, és amennyire a bioszenzorok tartókarjai engedték, széttárta a két kezét. – Szerintem csak azután fog visszajönni, hogy a műszakiak tüzetesen átvizsgálták a zsákmányolt hajót a zsilipek vezérlésétől kezdve a navigációs rendszer felépítésén át egészen a legkisebb fúvóka felépítéséig. Ar’alani biztosan ott akar lenni, mialatt mindez megtörténik. – De hiszen egy ennyire alapos vizsgálat hónapokig is eltarthat! – tiltakozott kétségbeesetten Car’das. – Olyan sokáig nem maradhatunk itt! – Ugyanakkor az ügyfeleinknek járó ajándékok nélkül nem térhetünk haza… – tette hozzá letörten Maris. – Megértem az aggodalmaikat – válaszolta nyugodtan Thrawn. – De ez az ügy meghaladja a hatáskörömet. Ebben a pillanatban félresiklott a kórterem ajtaja, és Mitth’ras’safis lépett be a feltáruló nyíláson. – Szóval, a harcosok szerencséje végül cserbenhagyott téged – állapította meg, mialatt lassú, tétova léptekkel elindult a testvére felé. – Örülök, hogy látlak, Thrass! – A parancsnok szélesen elmosolyodott, és intett a fivérének, hogy rajta, jöjjön csak közelebb. Mitth’ras’safis engedelmeskedett, de közben szigorú tekintettel méregette a parancsnok ágyának jobb oldalán ácsorgó emberi lényeket. Hamarosan megállt az ágy bal oldalán, lenézett a testvérére, és megszólalt: – Beszélnünk kell, Thrawn! De nem mások előtt! – Nem kell tartanod a vendégeimtől – válaszolta mosolyogva Thrawn. – Én teljes mértékben megbízom bennük. Nem fogják továbbadni azt, amit megtudnak tőled. – Nem ez a lényeg – Mitth’ras’safis lassan ingatta a fejét –, chiss belügyekről kell beszélnünk, amihez nekik semmi közük. – Most még valóban nincs – ismerte el a parancsnok, és talányosan hozzátette: – De ki tudja, mit hoz a jövő?
Mitth’ras’safis gyanakodva meredt a testvérére, és halkan kibökte: – Már megint mire… – A képességeid mindig is lenyűgöztek, kedves fivérem! – szólt közbe Thrawn. – De meg kell tanulnod távlatokban gondolkodni ahhoz, hogy átvészeld a politikai élet forgatagát és viharait. – Udvarias mozdulattal a két emberi teremtmény felé mutatott, és folytatta: – Meglátásom szerint kivételes lehetőség hullott az ölünkbe. Esélyt kaptunk, hogy megismerkedjünk egy távoli, hatalmas politikai szerveződés tagjaival, olyan teremtményekkel, akiknek gondolkodásmódja jelentős mértékben elüt a miénktől. Gondolj csak bele: néhány héttel ezelőtt azt sem tudtuk, hogy létezik a Galaktikus Köztársaság, most pedig szemtől szemben állsz a képviselőivel, akiktől rengeteget tanulhatunk. – Ezért vitted magaddal őket még akkor is, amikor körbevezetted az admirálist a kalózhajón? – kérdezte hűvösen Mitth’ras’safis, és kétkedve fürkészte testvére arcvonásait. – Komolyan azt hiszed, hogy tanulhatunk tőlük? – Én azt vallom, hogy mindenkit meg kell hallgatni – magyarázta Thrawn –, mert csak aztán lehet eldönteni, hogy hasznát vehetjük-e a tudásuknak. De ugyanilyen fontosak azok a társadalmi és szellemi kötelékek, amelyeket kialakíthatunk egymás között. Egy napon a mi birodalmunk és az ő köztársaságuk valószínűleg kapcsolatba lépnek egymással, és lehet, hogy ezt a köteléket a most születő barátságok, illetve szövetségek fogják meghatározni. – Előbb Marisra, majd Car'dasra vetette nyugodt tekintetét, és hozzátette: – Úgy sejtem, hogy már önök is eljutottak eddig a felismerésig, bár nyilván más szempontok alapján. Car’das a szeme sarkából oldalra sandított, majd Maris ünnepélyes bólintását látva kijelentette: – Igen, mi is így gondoljuk. – Látod, Thrass? – csapott le nyomban Thrawn. – Máris remekül megértjük egymást, legalábbis a kisebb fajsúlyú ügyekben. – Ha te mondod… – felelte a vállát vonogatva Mitth’ras’safis. Thrawn nem akarta tovább győzködni a testvérét, ezért inkább átváltott a másik témára: – Szóval, azért jöttél, hogy megvitass velem bizonyos ügyeket. Egyébként megengeded a vendégeimnek, hogy Thrassnak szólítsanak? – Szó sem lehet róla! – Mitth’ras’safis dacosan összepréselte a száját, aztán Marisra pillantott, és kissé megenyhülve folytatta: – A tudomásomra jutott, hogy önök megmentették a fivérem életét… – Örülünk, hogy segíthettünk, Syndic Mitth’ras’safis – válaszolta Maris
cheunh nyelven. Mitth’ras’safis felhorkant, Thrawnra nézett, és végre halványan bár, de elmosolyodott. – Még nem igazán megy nekik, igaz? – Maradjunk a minnisiatnál – javasolta Thrawn. – Azzal sokkal jobban boldogulnak, mint a cheunhnal. De használhatod a sy bistit is. Ha jól tudom, kiválóan beszéled. – Igen – válaszolta Mitth’ras’safis, és sy bistire váltva hozzátette: – Ha nekik ez könnyebb, nekem így is jó. – Valójában jobban szeretnénk, ha cheunh nyelven beszélnénk – szólalt meg Car’das a chissek nyelvén. – Jó hasznát vennénk egy kis gyakorlásnak. – Ahogy óhajtják – mondta Mitth’ras’safis, majd néhány pillanatig tétovázva hallgatott, végül ismét megszólalt: – És miután a fivérem önöknek köszönheti az életét, azt hiszem, mégiscsak megengedem, hogy Thrassnak szólítsanak. – Nagyon köszönjük – mondta Maris mély, udvarias főhajtás kíséretében –, megtiszteltetésnek vesszük. – Már úgyis nagyon untam, hogy folyton rosszul ejtik ki a nevemet – felelte Thrass, azzal visszafordult a testvére felé, és elkomorodva folytatta: – Szóval, már csak azt kell tisztáznunk, hogy egészen pontosan mit művelsz te mostanában? – Teszem a dolgomat. Elvégzem a feladatot, amivel megbíztak – válaszolta szemrebbenés nélkül Thrawn. – Vagyis megvédem a Chiss Birodalmat az ellenségeitől. – Az ellenségeitől – szólt közbe Thrass –, és nem a potenciális ellenségeitől. Érzékeled a különbséget? – Természetesen – felelte Thrawn –, de nem érdekel. Thrass felemelte, majd ismét leejtette a jobb kezét. Hatalmasat sóhajtott, és ismét megszólalt: – Beszéljünk nyíltan, fivérem! A Nyolcadik Uralkodócsalád egyre jobban nyugtalankodik miattad. – Azért küldtek téged ide, a világ végére, hogy ezt elmondd nekem? – Ne próbáld tréfával elütni, ez az ügy nagyon is komoly! – válaszolta fejcsóválva Thrass. – Már a kalózhajó elfogásával is nagy vihart kavartál odahaza. De ezzel az utolsó támadással messze túlmentél minden határon. Ráadásul mindezt egy admirális orra előtt! – A vagaarik nem egyszerű kalózok, Thrass – magyarázta halk, komor hangon a parancsnok. – Ez egy több százezer, talán több millió egyedet
számláló vándorfaj, amely más népek kifosztásából és leigázásából él. És előbb vagy utóbb, de biztosan el fogják érni a chiss fennhatóság alá tartozó világokat. – Ezzel nincs is semmi baj – felelte hűvösen Thrass. – Ha megtámadnak minket, visszaütünk, és megsemmisítjük őket. – De miért várunk addig? – vetette fel Thrass. – Miért fordítunk közömbösen hátat, mialatt más teremtmények milliói szenvednek? – A bölcselkedő válasz az, hogy nem miattunk szenvednek – válaszolta a fiatal chiss férfi –, a gyakorlatias válasz pedig, hogy nem védhetjük meg az egész Galaxist. – Én egyetlen szóval sem mondtam, hogy az egész Galaxist akarom megvédeni! – Valóban? No és szerinted hol kellene megállnunk? – csattant fel Thrass. – Mondjuk, tíz fényévre a határainktól? Százra? Netán ezerre? – Azt magam is belátom, hogy nem védhetjük meg az egész Galaxist – válaszolta higgadtan a parancsnok. – De mérhetetlen ostobaság lenne a részünkről, ha mindig hagynánk, hogy az ellenségeink válaszszák meg, hogy hol és mikor ütköznek meg velünk. Thrass ismét felsóhajtott, és szinte bánatos hangon folytatta: – Értsd meg, fivérem, nem szegheted meg a törvényeinket! A chissek módszere a békés éberség. Az Uralkodócsaládok nem fognak szemet hunyni afelett, hogy te szándékosan nem veszel tudomást az alapvető és legfontosabb katonai doktrínánkról. Ami ennél is fontosabb, a Nyolcadik Család vezetői kijelentették, hogy ha kell, inkább megválnak tőled, de nem hagyják, hogy a cselekedeteiddel szégyent hozz a Családra. – Ahogyan te, úgy én is közrendűnek születtem – felelte Thrawn –, nem dől össze a világ, ha a jövőben újra közrendűként kell élnem. – Egy pillanatra összepréselte a száját, és hozzáfűzte: – Természetesen minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy téged senki se hibáztathasson a tetteimért. – A saját pozíciómért egy pillanatig sem aggódom – jegyezte meg hűvösen Thrass. – Csupán azt próbálom megakadályozni, hogy a bátyám a semmiért elhajítson egy dicsőségesnek és tiszteletre méltónak ígérkező pályafutást. Thrawn a kabin falára szegezte a tekintetét, mintha elnézett volna a messzeségbe, és rövid töprengés után, halkan válaszolt: – Ha netán valóban tönkreteszem a pályafutásomat, az nem a semmiért lesz. Erre akár mérget is vehetsz… Ekkor visszanézett Thrassra, aztán a két testvér néhány feszült pillanatig
szótlanul meredt egymás szemébe. Thrass végül hatalmasat sóhajtott, és szomorúan kijelentette: – Nem értelek, Thrawn, és azt hiszem, soha nem is foglak megérteni. – Hát akkor, egész egyszerűen csak bízz bennem! – kérte a parancsnok. A fiatalabbik chiss mélyet lélegzett. – Csak annyira bízhatok meg benned, amennyire a Családunk tagjai bíznak – válaszolta ismét elkomorodva. – És te tettél róla, hogy megrendüljön a beléd vetett bizalom. Ez az legutóbbi ügyed… – elharapta a szót, és letörten csóválgatta a fejét. – Muszáj elmondani odahaza, hogy mi történt? – kérdezett közbe Maris. – Négy harcosunk életét vesztette – vágott vissza Thrass, és a nőre fordította izzó szemét. – Hogyan is hallgathatnám el? Hogyan is tarthatnánk titokban? – Ez egy egyszerű felderítő küldetés volt, amelynek során elfajult a helyzet – próbálkozott Maris, hogy megfelelő magyarázatot találjon. – Thrawn parancsnoknak nem állt szándékában harcba bocsátkozni, amikor odarepült, hogy adatokat gyűjtsön egy potenciális ellenségről. – Tudja, hölgyem, ezen a környéken minden egyes vállalkozás kényes ügy. Itt, a határvidéken nem nehéz megszegni a törvényeket, akár akarattal, akár véletlenül – válaszolta megfontoltan Thrass, azzal visszafordult a testvére felé. – Mindenesetre odahaza megpróbálom úgy beállítani az ügyet, ahogyan Ferasi másodpilóta mondta. De attól tartok, hiába próbálom szépíteni a helyzetet. Te cselekedtél, és emiatt chissek haltak meg. Könnyen meglehet, hogy az Uralkodócsaládokat csakis ez a két tény fogja érdekelni. – Biztosra veszem, hogy megteszed, ami tőled telik – mondta nyugodtan Thrawn. – Csak az a kérdés, hogy vajon jól teszem-e? – vetette fel Thrass. – Kezdem úgy érezni, hogy amikor megvédelek a saját, önpusztító döntéseid következményeitől, nem érek el mást, csupán további meggondolatlanságokra bátorítalak. Valóban így szolgálom a lehető legjobban a fivéremet, a családomat és a népemet? – Én tudom, hogy mit válaszolnék erre a kérdésre – dörmögte Thrawn. – De neked is meg kell találnod a saját válaszodat. – Egy napon talán így is lesz – Thrass elmélyülten bólogatott –, most viszont itt hagylak. Meg kell írnom a jelentésemet – szomorú pillantást vetett a parancsnokra –, és meg kell védenem a bátyámat. – Azt kell tenned, amit helyesnek ítélsz – jegyezte meg Thrawn, aztán elhallgatott, majd néhány másodperccel később hozzátette: – Te nem
ismered a vagaarikat, Thrass. Én igen. És elpusztítom őket, akármekkora árat kelljen fizetnem érte. Thrass ismét csak a fejét csóválta, aztán sarkon fordult, és a kijárathoz ment. Az ajtó előtt megtorpant, kinyújtotta jobbját a kezelőpanel felé, majd mozdulatlanná dermedt, és anélkül, hogy megfordult volna, halkan megszólalt: – Felmerült-e valaha benned, hogy esetleg éppen a megelőző csapásaiddal fogod támadásra ingerelni a vagaarikat és a hozzájuk hasonló teremtményeket? Hogy talán sosem jelentenének veszélyt a Chiss Birodalomra, ha te nem háborgatod őket? – Nem, erre még sosem gondoltam – válaszolta közömbös hangon Thrawn. – Kötve hiszem… – mormolta Thrass. – Jó éjszakát mindenkinek! Azzal határozott mozdulattal megnyomta a nyitógombot, és elhagyta a kabint. Tizenkettedik fejezet – Íme, ott van! – jelentette ki ünnepélyesen C’baoth, miután az utasszállító megkerülte a Yaga Minort. – Látjátok? – Igen, látom – válaszolta engedelmesen Lorana, és áhítattal bámulta az alacsony orbitális pályán keringő, óriási hajóegyüttest. Az elképesztő méretű köteléket hat vadonatúj, Dreadnaught osztályú nehézcirkáló alkotta, amelyeket egy hosszú, vaskos központi henger köré építettek, és amelyeket hatalmas ívben görbülő, vastag csövek kötöttek össze egymással. – Lenyűgöző látvány! – Nem csupán látványnak lenyűgöző! – folytatta emelkedett hangvételben C’baoth. – Amit most látsz, az a Köztársaság jövője! Lorana kissé félve sandított az ősz hajú mesterre. Még csupán három hét telt el a teljes jogú Jedi-lovaggá való előléptetése óta, ám ez alatt az idő alatt C’baoth iránta tanúsított viselkedése gyökeresen megváltozott. A mester már nem csupán kurta vezényszavakat és félmondatokat vetett oda neki, hanem gyakran és hosszasan beszélt hozzá. Folyton kikérte a politikai és egyéb ügyekről szóló véleményét, sőt szinte egyenrangú társként bánt vele. A lány szívből örült ennek a változásnak, de ezzel párhuzamosan kínos érzések kavarodtak fel a lelkében. C’baoth az elmúlt évek során kemény követelmények elé állította őt, és most mintha elvárta volna tőle mindazt a tapasztalatot és bölcsességet, amellyel egy idősebb Jedi rendelkezett. Lorana ebben a mostani, a Yaga Minorhoz tett utazásban is újabb
példáját látta a változásnak. C’baoth őt kérte fel, hogy jöjjön el a szemlére és az azt követő búcsúünnepségre, pedig a saját megítélése szerint sokkal illőbb lett volna, ha a Rend nevében a Tanács valamelyik tagja, de elsősorban Yoda köszön el a történelmi jelentőségű expedíció résztvevőitől. Ennek ellenére C’baoth őt, a frissen avatott Jedi-lovagot választotta. – A személyzet tagjai és az utasok már a fedélzeten tartózkodnak – folytatta C’baoth. – A felszerelést rendezgetik, és elvégzik a végső előkészületeket. A velünk utazó Jedik többsége is megérkezett, bár ketten vagy hárman még úton vannak felénk. Természetesen te is meg fogod ismerni őket, még mielőtt elindulunk. – Hát persze! – vágta rá gépiesen Lorana, majd a testének valamennyi izma megfeszült, mert riasztó gondolat merült fel az elméjében. Megköszörülte a torkát, és zavartan megszólalt: – Amikor azt mondtad, hogy… egészen pontosan… úgy értem… szóval… – Ne kertelj, Lorana! – szólt rá szelíden, éppen csak egy kicsit szemrehányó hangsúllyal C’baoth. – Egy Jedi sosem beszél mellé, mindig nyíltan kimondja azt, amit gondol! – Igenis, C’baoth mester! – hadarta Lorana, azzal összeszedte minden bátorságát, és kibökte: – Az imént azt mondtad, hogy indulunk. Ezek szerint arra számítasz, hogy veled megyek? – Magától értetődik! – felelte gondolkodás nélkül a mester, és furcsálkodva nézett a lányra. – Mit gondolsz, mi másért javasoltam ilyen hamar az előléptetésedet? A válasz hallatán Lorana mellkasában azonnal jelentkezett a régről ismert, szorító érzés. – Azt hittem, azért, mert úgy ítélted meg, hogy alkalmas vagyok Jedinek… – nyögte levegő után kapkodva a lány. – Az is vagy – vágta rá C’baoth –, viszont még rengeteget kell tanulnod. A Kirajzás fedélzetén bőven lesz időm arra, hogy foglalkozzak veled. – De én nem mehetek! – tiltakozott Lorana, és kétségbeesetten törte a fejét, hogy mire hivatkozhatna. Nem akarta elhagyni a Köztársaságot, főleg nem így, hogy rengeteg tennivaló várta itt, ebben a galaxisban. – Nem is úgy készültem, ráadásul nem kértem engedélyt a Tanácstól… – A Tanácsot csak bízd rám! – vágott közbe önhitten C’baoth. – Vita és habozás nélkül megadnak mindent, amit kérek tőlük. Ami pedig a felkészülést illeti, egy Jedinek ugyan miféle előkészületekre volna szüksége? Lorana szorosan összepréselte a két fogsorát, nehogy felkiáltson. Jól
tudta, hogy egy Jedinek mindig, minden körülmények között uralkodni kell az indulatain, de most megharagudott a volt mesterére, amiért a megkérdezése nélkül hozott meg egy ilyen fajsúlyú döntést. Mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje a nyugalmát, majd ismét megszólalt: – C’baoth mester, igazán nagyra értékelem az ajánlatodat, de… – Ez nem ajánlat, Jinzler lovag! – szakította félbe ismét a mester. – Te most már nem padavan vagy, hanem Jedi! Oda mész, ahová a Tanács küld, világos? – Igen, a Köztársaság határain belül – vitatkozott Lorana. – De ez most teljesen más történet… – Nem, nem más! Csak te gondolod másnak! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon C’baoth, majd megenyhülve, nyájasan folytatta: – Megbocsátom az engedetlenségedet, mert még fiatal vagy. De idővel majd felnősz, és akkor minden megváltozik. – Rámutatott a hatalmas, fénylő hajóegyüttesre, és büszkén hozzátette: – Hamarosan meg fogod látni, hogy mit alkottunk. Aztán találkozol más Jedik-kel is, és biztosra veszem, hogy miután beszélsz velük, te magad is lelkesedni fogsz ezért a vállalkozásért! – Ezzel meg mi van? – kérdezte ingerülten Tarkosa, és rácsapott egy féltengelyekkel, illetve csapágyakkal teli láda tetejére. – Hahó, Chas! – Egy pillanat, egy pillanat! – mormolta Uliar. Az oldalsó válaszfalak mentén emelkedő ládarakásokat fürkészte, és némán elátkozta a segédgépészek gyülevész hadát. A kétbalkezes alakokat a Coruscant-ról küldték, hogy segítsenek a berakodásban, de szinte teljesen hasznavehetetlennek bizonyultak. Törtek-zúztak maguk körül, folyton elejtették a kényes alkatrészeket, és rossz helyre vitték a szigorú elvek szerint összeállított készleteket. A jóvoltukból többször is előfordult, hogy egyes fontos anyagféleségekből mutatóba sem jutott a Dreadnaughtokra, mert azokat mindenestől lehordták a raktármag feneketlen gyomrába. – Oda való – felelte végül, és rámutatott egy üres tárolórekeszre. – Gyere, rakjuk is el! Már nagyon unom, hogy állandóan átesek valamin! Még mielőtt nekiveselkedhettek volna, hogy a helyére tegyék a súlyos ládát, a hátuk mögött megszólalt egy mély, rekedtes hang: – Hát itt meg robbantottak? Tarkosa és Uliar megfordult, és meglátták, hogy egy homokszínű köpenyt viselő, középkorú férfi áll az ajtóban. – Maga meg kicsoda? – kérdezte Uliar. – Justyn Ma’Ning Jedi-mester vagyok – válaszolta a jövevény, és
aggodalmas képet vágva szemlélte a raktárhelyiségben uralkodó rendetlenséget. – Ezeket a készleteket már két nappal ezelőtt el kellett volna rakni! – Úgy is történt – válaszolta Uliar. – Csak éppen a segítőink mindent összekevertek. Most próbáljuk helyrehozni. – Értem… – Ma’Ning fanyarul húzogatta a szája szélét, közben megértően bólogatott, ami arra utalt, hogy már ő is összefutott a Coruscantról származó díszes társaság néhány tagjával. – Akkor jobb lesz, ha rákapcsolnak! C’baoth mester hamarosan megérkezik, és aligha lesz elragadtatva, ha meglátja ezt a zűrzavart! – A Jedi-mester udvariasan biccentett, majd sarkon fordult, és visszament a folyosóra. – Érdekel is engem a Jedik lelkiállapota! – dörmögte Uliar, azzal legyintett egyet, és ismét a tárolórekeszek felé fordult. Ebben a pillanatban tőle alig két méterre életre kelt egy az állványokra erősített diagnosztikai képernyő, majd a padozaton sötétlő szerelőakna felől tompa kurjantás hallatszott: – Így már jó lesz? Néhány másodperccel később egy fiatal férfi feje bukkant elő a raktárhelyiség közepe táján tátongó, kerek nyílásból. – Várj egy kicsit! – kérte Uliar, azzal odalépett a monitorhoz, és végigfuttatta a tekintetét a zöld fénnyel világító adatsorokon. – Innen nézve tökéletes! Tudod, a segédgépészekkel nem sokra megyünk, de ti, külsős műszerészek értitek a dolgotokat! Köszönjük! – Szóra sem érdemes… – válaszolta a férfi, azzal felrakta a szerszámosládáját a nyílás mellé, és gyors, erőteljes mozdulatokkal kimászott az aknából. Miután felegyenesedett, ismét megszólalt: – Még mindig bajlódtok azzal a jelerősítővel a hátulsó reaktorteremben? – Hát, ha attól nem javult meg, amit most csináltál, akkor igen – felelte rosszkedvűen Tarkosa. – Sajnálom, de ettől biztosan nem jött rendbe – válaszolta a műszerész, mialatt visszarakta a helyére az akna fedelét. – A csatolásokat párhuzamosra kötötték, de kétlem, hogy ez az áramkör olyan messzire hátra érne. Majd megnézem azt a masinát, ha visszajöttem a D-1-ről. – Miért nem most? – vetette fel Uliar. – A D-1-es a kötelék átellenes oldalán van. Miért tennéd meg ezt a hosszú utat oda-vissza? – Mert a D-1-es a zászlóshajó – magyarázta türelmesen a férfi. – Ugyan a mon calamarik úgy festenek, mintha nagyra nőtt, jóindulatú halak lennének, azért amikor Pakmillu kapitány azt akarja, hogy valami elkészüljön, azt rendszerint komolyan gondolja.
Tarkosa megvetően felhorkant. – És akkor mi van? Mit csinál velünk? Lefokoz civilnek? – Azt nem tudom, hogy veletek mit tehet, és mit nem – felelte komoran a műszerész –, de én szeretnék azután is munkát kapni, hogy ti elrepültök a világ végére. Ne aggódjatok, nem tart sokáig! Hamarosan visszajövök, megígérem! – Rendben, akkor meghagyjuk neked azt a feladatot – válaszolta Uliar. – Egyébként biztosan nem tudunk rábeszélni, hogy velünk gyere? Tíz fényévnyi távolságon belül te vagy a legjobb műszerész! A férfi valamiért rántott egyet a szája sarkán, de éppen csak észrevehetően, aztán fejcsóválva válaszolt: – Ezt ugyan nem hiszem, de így is köszönöm! Az ajánlatról meg annyit, hogy egyelőre nem áll szándékomban elhagyni a Köztársaságot. – Hát akkor buzgón imádkozz, hogy a Köztársaság se hagyjon el téged! – jegyezte meg komoran Tarkosa. – Mert ahogy a dolgok állnak a Coruscanton, én nem számítok semmi jóra. – Talán igazad van – válaszolta a műszerész, azzal felkapta szerszámosládáját. – Nos, nemsokára találkozunk! – Rendben – dörmögte Uliar –, és még egyszer köszönjük! A férfi elmosolyodott, és kisietett a raktárból. – Ez egy jó srác – jelentette ki néhány pillanattal később Tarkosa. – Szégyellem magam, de még csak a nevét sem tudom. Hát te? Uliar megrázta a fejét. – Azt hiszem, Deannek hívják – felelte a vállát vonogatva. – De most már mindegy. Holnaptól fogva valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni vele. Na, ott tartottunk, hogy ez a rakás túlfeszültségtompító odakerül a biztosítékok mellé… – Szükség esetén innen irányíthatunk mindent – közölte minden tárgyilagossága mellett is büszkén Pakmillu kapitány, és úszóhártyás kezével körbemutatott a hatalmas termen. – Ez itt az Egyesített Központi Vezérlő, ahonnan hozzáférhetünk a hajóegyüttes valamennyi fő- és alrendszeréhez. Vagyis ha vészhelyzet áll elő valahol, azonnal beavatkozhatunk anélkül, hogy bárkit odaküldenénk a veszélyeztetett területre. – Lenyűgöző… – mormolta Obi-van, mialatt körülnézett. A hídfedélzet hátsó keresztfolyosója mögé telepített vezérlőterem legalább harminc méter hosszúságban nyújtózott a tat felé, és teljesen betöltötte a Dreadnaught két felső főfolyosója közötti teret. A körülbelül tíz méteres
belmagasságú, óriási helyiségben lázas munka folyt. Emberek és idegen teremtmények tucatjai sürgölődtek a kezelőpultok körül, akik a műszereket szerelték, és elvégezték az utolsó finomhangolásokat. – Az ott micsoda? – érdeklődött Anakin, és rámutatott egy hosszú, szögletes konzolra, amely körülbelül nyolc méterre állt tőlük. – Annak idején a versenyeken láttam hasonlót. Úgy néz ki, mint egy gondolavezérlő és ellenőrző rendszer. – Éles a szemed, fiatal barátom! – jegyezte meg elismerő hangsúllyal Pakmillu, és olajosan csillogó, hatalmas szemével barátságosan végigmérte a fiút. – És a pult bizony az, aminek gondolod. Azzal irányítjuk a sikló- és robogóflottánkat. – Tréfál velünk, kapitány úr? – kérdezte Obi-van, és gyanakodva méregette a szóban forgó kezelőpultot. – Azt akarja mondani, hogy siklók száguldoznak odakint, a folyosókon? – Tudja, Kenobi mester, a Kirajzás hatalmas – válaszolta mosolyogva Pakmillu. – A robogók nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a mentőcsapatok vagy a karbantartók a lehető legrövidebb idő alatt odaérjenek egy-egy helyszínre akár vészhelyzet, akár egy kevésbé veszedelmes meghibásodás esetén. – Idáig világos, de siklókkal közlekednek a hajók belsejében és fedélzetén? – vitatkozott Obi-van. – Egy kiterjedt felvonórendszer nem lenne hatékonyabb, de főleg biztonságosabb? – Bizonyára az volna – bólogatott Pakmillu helyeselve. – Csakhogy mialatt a Dreadnaughtokat turbóliftek kötik össze a szomszédjukkal, illetve a raktármaggal, addig az egyes cirkálókon belül csak a függőleges tengelyekkel párhuzamosan közlekednek felvonók. A szabványos Dreadnaughtokban nincsenek hossz- illetve keresztirányú hálózatok, és a Szenátus nem kívánta állni az átépítés költségeit. – És ezek a vezérlőrendszerek nagyon megbízhatóak – szólt közbe Anakin. – A Tatuinon néhány versenyző rendszeresen használt ilyesmit, amikor új, ismeretlen pályán indult. – Csakhogy egy gondolaverseny pályáján nem sétálgat ötvenezer ember… – mutatott rá Obi-van. – Állatok viszont kóborolnak rajta, méghozzá elég sok! – vágott vissza önérzetesen Anakin. – Annak idején magam is láttam jó néhány bánthat és dewbacket verseny közben. Obi-van szigorú pillantást vetett a tanítványára, és komoran belekezdett: – Jól figyelj rám, Anakin… – Már kipróbáltuk a rendszert, Kenobi mester! – vágott közbe a
kapitány, aki megsejtette, hogy mi várható, és szerette volna megakadályozni a számára kínos jelenetet. – És ahogyan azt Skywalker padavan is említette, valóban megbízhatóan üzemel. – Hiszek önnek, kapitány úr! – Obi-van udvariasan fejet hajtott Pakmillunak, majd jelentőségteljes, komor pillantást vetett a tanítványára. Anakin az utóbbi időben egyre jobban elszemtelenedett. Folytonfolyvást visszabeszélt, főleg kívülállók jelenlétében, mert valamiért úgy hitte, hogy a mestere mások előtt nem fogja rendre utasítani. Obi-van ugyan többször is bebizonyította neki, hogy rosszul hitte, ám a fiú újra meg újra vitába szállt vele, vagy éppen megkérdőjelezte egy-egy döntését. A mester tisztában volt azzal, hogy a dacos ellenállás java részben tanítványa életkorából fakad, de így sem tűrhette ezt a fajta viselkedést. Ugyanakkor Anakin szerencsére jól tudta, hogy meddig mehet el. Obivan szigorú tekintetének láttán gyorsan lesütötte a szemét, mialatt bűnbánó kifejezés jelent meg az arcán. A néma, gyors összecsapásnak ezzel vége is szakadt. Obi-van megjegyezte magának, hogy az első adandó alkalommal beszélnie kell a padavanjával, azzal ismét a kapitányhoz fordult: – Úgy hallottam, hogy előbb tesznek egy kört a Köztársaságban, és csak aztán vetik bele magukat az Ismeretlen Szektorokba. – Így van, sort kerítünk egy gyors próbaútra – erősítette meg Pakmillu. – Még azelőtt szeretnénk meggyőződni arról, hogy valamennyi rendszer, hajtómű, reaktor és segédberendezés kifogástalanul működik, mielőtt messze magunk mögött hagyjuk a javítóműhelyeket. A kapitány ekkor odalépett az egyik navigációs pulthoz, elfordított egy kapcsolót, és megnyomott egy gombot, mire a konzol mellé épített holoasztal felett megjelent a Galaxis háromdimenziós, kicsinyített térképe. Pakmillu rábökött egy lassan forgó, színes fénygömbre, aztán a különböző helyszíneket mutogatva leírta az útvonalat: – Először a Lonnaw-hoz repülünk, a Droma-szektorba. Ezt követően átvágunk a Glythe-szektor szélén, és tiszteletünket tesszük a Haldeenszektorban keringő Argainál. Innen nyílegyenesen átszeljük a Kokas- és a Mondress-szektort, majd szükség esetén megállunk az Albanin-szektorban. – Elég sok megállót terveznek – jegyezte meg Obi-van. – Az esetek túlnyomó többségében csupán lassítani fogunk – válaszolta Pakmillu –, csak akkor állunk meg, ha műszaki problémáink lesznek. – És a próbaút után mi következik? – kíváncsiskodott Anakin. – Ha minden jól megy, mostantól számítva három hét múlva behatolunk az Ismeretlen Szektorokba – közölte büszkén a kapitány. – Aztán a Vad Űr határvidékétől körülbelül kétszázharminc fényévnyire még egyszer
megállunk, hogy tájékozódjunk, és beszabályozzuk a navigációs rendszert, aztán… – a szája melletti nyúlványok izgatottan megremegtek – aztán megkezdjük a nagy utazást! Átvágunk az Ismeretlen Szektorokon, majd rákapcsolunk, és meg sem állunk az első galaxis határáig! Anakin elismerése jeléül halkan füttyentett, és tovább kérdezett: – És mikorra tervezik a visszatérést? – Arra még sok-sok évet kell várni, ifjú tanítvány! – válaszolta barátságosan Pakmillu. – A raktármagban tárolt mennyiségek tíz évre elegendőek, továbbá úgy számítjuk, hogy menet közben is feltölthetjük az élelmiszer- és vízkészleteinket. Ezen felül az utasaink száma is csökkeni fog, amennyiben találunk néhány gyarmatosításra alkalmas, vendégszerető világot. – Azt akarja mondani, hogy egyszerűen hátrahagyják az utasokat az Ismeretlen Szektorokban és azokon túl? – kérdezte Anakin. – Ha így lesz, kapnak annyi élelmiszert és felszerelést, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben, és kényelmesen, nyugodtan berendezkedhessenek új otthonukban – biztosította mosolyogva a kapitány a riadtan pislogó padavant. – És kapnak egy Dreadnaughtot is, hogy támadás esetén védekezhessenek, valamint hogy oda utazzanak, ahová akarnak. Ha majd szemügyre veszitek a Kirajzás terveit, látni fogjátok, hogy a nehézcirkálókat gyorsan és könnyedén le lehet választani a kötelékről. Anakin megrázta a fejét, és kibökte: – Ez még akkor is veszedelmesnek tűnik! – Igyekeztünk számításba venni minden lehetőséget, és alaposan felkészültünk – válaszolta Pakmillu. – És ne felejtsük el, hogy tizennyolc Jedi is velünk tart. Biztonságban leszünk. – Legalábbis annyira, amennyire manapság bárki biztonságban lehet… – dörmögte Obi-van. – Hatalmas, dicsőséges és izgalmas kaland lesz! – folytatta büszkén Pakmillu, és jelentőségteljes pillantást vetett Anakinra. – Igazán sajnálhatják, hogy nem tartanak velünk! – Itt is rengeteg tennivaló vár ránk – válaszolta Anakin, és a hangja furcsa módon mintha szomorúan vagy szenvedélyesen csengett volna. Aztán a szeme sarkából Obi-vanra pillantott, és egyből magára erőltette a Jedik híres nyugalmát. – Ráadásul, addig nem hagyhatom el a mesteremet, amíg nem fejeztem be a felkészülést. – Hat Jedi-mester lesz a fedélzeten, ifjú padavan – Pakmillu mosolyogva széttárta a kezét –, akár válogathatsz is!
– Azért ez nem így működik! – avatkozott közbe Obi-van, és megcsóválta a fejét. Sosem tudta megszokni, ha olyanok szóltak bele a Jedik dolgába, akiknek fogalmuk sem volt a Rend belső működéséről és módszereiről. A kapitány is megérezhette, hogy olyan területre tévedt, amelyhez semmi köze, mert zavartan pislogott, és ide-oda kapkodta a fejét. Obi-van jóindulatúan úgy döntött, hogy segít elterelni a figyelmet a kínos baklövésről, és más témára váltott: – Szóval, azt mondja, hogy hamarosan C’baoth mester is megérkezik? Alighogy kimondta, máris meghallotta a háta mögül C’baoth diadalittas, vidám kiáltását: – Már itt is van! Obi-van gyorsan megfordult, így meglátta a mestert és Loranát, akik ebben a pillanatban léptek be a terem elülső bejáratán. – Micsoda meglepetés, Kenobi mester! – harsogta C’baoth, mialatt a megszokott módján, döngő léptekkel átvágott az elevenen nyüzsgő tömegen. Ezúttal ugyan senkinek sem kellett félreállnia az útjából, de néhányszor így is csak hajszál híján kerülte el, hogy beleütközzön valakibe. Szerencsére a műszerészek és karbantartók figyelmét olyannyira lekötötte a munkájuk, hogy gyakorlatilag észre sem vették a mögöttük vagy mellettük elrobogó mestert, így egyikük sem kérte ki magának az udvariatlan viselkedést. Lorana, aki szemlátomást kínosan érezte magát, már jóval óvatosabban haladt előre. Miután C’baoth-t már csak három méter választotta el Obi-vantól, ismét odaszólt neki: – Azt hittem, hogy már rég úton vagy a Sulorine felé! – Azóta más feladatot kaptam – válaszolta Kenobi –, és szeretnék megbeszélni veled valamit, mester! C’baoth széttárta a kezét, előzékenyen meghajolt, és továbbra is derűsen megszólalt: – Vágj bele, Obi-van! Érdeklődve hallgatlak! Kenobi mester számított arra, hogy Anakin és C’baoth egyidejű jelenlétében kellemetlen pillanatok várnak rá, de úgy gondolta, hogy legalább hamar túl lesz rajta. Megköszörülte a torkát, és egyszerűen kimondta: – Anakin és én szeretnénk részt venni az expedícióban. Obi-van a szeme sarkából látta, hogy a tanítványa felkapja a fejét. – Szeretnénk, mester?! – hördült fel döbbenten Anakin. – Te meg én? – Igen, szeretnénk – ismételte meg határozottan Obi-van, és csak azért sem nézett a fiúra. – Egészen pontosan a Galaxis határáig tartanánk
veletek. C’baoth gúnyosan legörbítette a szája sarkát, és elégedetten mormolta: – Szóval, végül a nagy Yoda is beismerte, hogy én talán megtalálom Vergere-t? – Ki az a Vergere? – érdeklődött Lorana. – Egy Jedi-társunk, akinek a közelmúltban nyoma veszett – válaszolta C’baoth, miközben Obi-van arcvonásait fürkészte. – Kenobi mester egyszer már megpróbálta felkutatni őt, de kudarcot vallott. – Elnézést, hogy közbeszólok – szólalt meg Pakmillu, akinek jóindulatú ábrázatára ezúttal komoly kifejezés költözött –, de a megbízatásunk nem terjed ki kutató- és mentőexpedíciók végrehajtására. – Ez a Jedi-rend ügye, kapitány, vagyis önnek semmi köze hozzá! – válaszolta nyersen C’baoth. – És ne aggódjon, egyetlen percig sem fogjuk hátráltatni önt az ütemtervének és a feladatainak végrehajtásában. – A szemöldökét felvonva Obi-van felé fordult, és halkan folytatta: – Remélem, nem azért szeretnél velem jönni, mert így akarsz vezekelni valamiféle bűnödért? – Nem követtem el semmiféle bűnt! És jó, ha tudod, hogy nem a magam jószántából jöttem ide, C’baoth mester! – válaszolta önérzetesen Obi-van. – Csupán azt teszem, amire a Tanács utasított! – Nem gyanúsítottalak semmivel, Kenobi mester! – felelte nyomban C’baoth. – És mi, akik itt vagyunk, valamennyien csak azt tesszük, amit a Tanács kívánt tőlünk – tette hozzá kissé gúnyos hanghordozással, majd Anakinhoz fordult: – No, és hányadán állunk veled, ifjú padavan? Úgy látom, nem úszol a boldogságban, amiért egy csapásra megváltozott minden terved! Obi-van lélegzet-visszafojtva várta a fiú válaszát. Számos okból nem számolt be neki az új feladatukról. Az egyik legfontosabb indítéka az volt, hogy a tanítványa továbbra is felnézett C’baoth-ra. Mace Windu azért küldte ide őket, hogy tartsák rajta a szemüket az ősz mesteren, és ha ezt elmondja Anakinnak, akkor ő nyilván magyarázatot követelt volna. És Obi-van nem akarta kiábrándítani a padavanját azzal, hogy elárulja neki, miféle gyanú támadt fel Winduban a barloki bombamerénylet után… Szerencsére hamar kiderült, hogy helyesen döntött, amikor elhallgatta a fiú előtt az utazásuk valódi célját. – Egyáltalán nem vagyok boldogtalan, C’baoth mester – felelte csengő hangon Anakin, és lerítt róla, hogy őszintén beszél. – Csupán meglepődtem, mert a mesterem egyetlen szóval sem említette, hogy mi is csatlakozunk hozzátok.
– Ezek szerint szívesen eljössz velem, hogy körülnézz egy kicsit a világ végén? Anakin néhány pillanatig némán emésztette a kérdést, aztán ismét megszólalt: – Nem szeretném mindörökre elhagyni a Köztársaságot, mester! De mélyen lenyűgözött az, ahogy te elintézted azt a kényes ügyet a Barlokon. Hogy véget vetettél a terméketlen vitának, meg az összes többi. Azt hiszem, sokat tanulnék, ha figyelnélek téged, mialatt a mindennapi dolgodat végzed. C’baoth rejtelmesen mosolyogott, és odaszólt Obi-vannak: – Egy dologra alaposan megtanítottad a fiút, Kenobi mester! El kell ismernem, ügyesen forgatja a szót! – Azért remélem, hogy ennél többre is megtanítottam… – mormolta Obi-van. – Abban viszont kétségkívül igaza van, hogy sokat tanulhat tőled. – Lorana felé biccentett, és hozzátette: – Biztosra veszem, hogy ezzel Jinzler padavan is egyetért. – Magam is úgy sejtem – jelentette ki önérzetesen C’baoth. – Hanem az ifjú hölgy már nem padavan. Három héttel ezelőtt lovaggá avattuk! – Valóban? – kérdezte Obi-van, és igyekezett uralkodni a vonásain, nehogy elárulják a megrökönyödését. A barloki tapasztalatainak fényében nem hitte volna, hogy egyhamar sor kerül erre az eseményre. Szempillantás alatt összeszedte magát, szélesen elmosolyodott, és megszólalt: – Elnézésedet kérem, Jinzler lovag, és fogadd őszinte elismerésem! Jól értem, hogy te is elutazol a Kirajzással a nagy ismeretlenbe? – Magától értetődik – válaszolta C’baoth, még mielőtt Lorana megszólalhatott volna. – Ő egyike a kiválasztottaknak. Egyike azon keveseknek, akikben tökéletesen megbízom. – Ezek szerint még a Jedikben sem bízol, mester? – kérdezte meglepetten Anakin. – Azt mondtam, hogy Loranában tökéletesen megbízom – válaszolta ünnepélyes hangon C’baoth. – Természetesen a Jedi-társaim többsége is élvezi a bizalmamat, ám csupán bizonyos mértékig. – Nahát… – nyögte Anakin, és önkéntelenül hátrahőkölt. – Szerencsére te és a mentorod a szűkebb csoportba tartoztok – folytatta C’baoth, és halványan elmosolyodott. – Nos, Kenobi mester, elkísérhettek minket a Galaxis határáig, feltéve, hogy szereztek magatoknak egy járművet, amellyel majd visszatértek a Köztársaságba. – Nagyon köszönjük! – felelte Obi-van. – Azzal a Delta-12 Skysprite-tal
fogunk visszarepülni, amely jelenleg a Dreadnaught egyik külső légikikötőjében várakozik. Kérlek, hozasd be a gépet az egyik belső hangárba! – Hamarosan intézkedni fogok – ígérte C’baoth. – De addig is ti ketten itt maradtok az Egyes Dreadnaughton. Kapitány úr, kérem, gondoskodjon kabinról újdonsült utastársaink számára! – Máris, C’baoth mester! – válaszolta készségesen Pakmillu. – Hívatom a szállásmestert, aki… – Félreértett, kapitány! Azt kértem, hogy ön intézkedjen! Ők Jedik, hát bánjon velük ennek megfelelően! A szája körül ugyan megvonaglott néhány kisebb csáp, de a kapitány odalépett az egyik kezelőpulthoz, majd úszóhártyás ujjaival megnyomott két-három billentyűt. – Rendben van, C’baoth mester… – mormolta elkedvetlenedve. – Mindjárt meg is leszünk. És Jinzler lovag? – Neki már foglaltattam kabint az enyém közelében – válaszolta C’baoth. – Hármas fedélzet, A-4-es lakosztály. – Értem, értem… – dünnyögte Pakmillu a tekintetét a konzolba süllyesztett képernyőre függesztve. – Akkor Kenobi mester és Skywalker padavan kapja az A-8-as lakosztályt az 5-ös fedélzeten. Remélem, megfelel az igényeiknek. – Bizonyosan megfelel! – vágta rá C’baoth, még mielőtt Obi-van egyáltalán megszólalhatott volna. – Most pedig jelöljön ki valakit, aki elkíséri őket a kabinjukhoz! Ebben a pillanatban elnyíródó fém csikorgása-nyikorgása hallatszott a hátuk mögül. Obi-van megpördült, és meglátta, hogy tőlük nyolc-tíz méternyire, néhány elképedten bámuló karbantartó feje felett egy hatalmas burkolólap a tartóelemeivel együtt éppen leválik a mennyezetről. Villámgyorsan megidézte magában az Erőt, de C’baoth valahogy megelőzte… Az ősz hajú mester – szintén az Erő közvetítésével – elkapta a súlyos fémtömeget, még mielőtt az teljesen leszakadt volna a másodlagos tartószerkezetről, és rászólt Loranára: – Jinzler lovag, menj, és segíts nekik! – Igenis, C’baoth mester! – hadarta gépiesen a lány, és elsietett. – Nos, Pakmillu kapitány, megtenné, hogy kerít valakit, aki illő módon elkíséri a szálláshelyükre az új utasainkat? – folytatta C’baoth könnyed, fesztelen modorban, mintha mi sem történt volna, mialatt továbbra is a magasban lebegtette a burkolatdarabot. – Köszönjük, de igazán felesleges! – szólt közbe Obi-van, hogy végre
túllendüljenek a kínos helyzeten. – Útközben alaposan áttanulmányoztam a Dreadnaughtok tervrajzait, így aztán magunktól is oda fogunk találni. C’baoth töprengve hümmögött, mintha azon törte volna a fejét, hogy ragaszkodjon-e vagy sem a díszkísérethez, de végül csak biccentett, és megszólalt: – Jó, nekem így is megfelel. Pakmillu kapitány fedélzeti idő szerint este hétkor fogadást ad a főtiszti étteremben. Oda várunk valamennyi Jedimestert, és természetesen téged is szívesen látunk, Obi-van. – Köszönöm a meghívást, élni fogok vele – válaszolta Obi-van, és fejet hajtott. – Én pedig megkérem önöket, hogy még a mai nap folyamán keressék fel az Egyes Dreadnaught kórházközpontját – szólalt meg Pakmillu. – A főkancellár úr képviselőjétől azt az utasítást kaptuk, hogy valamennyi utasunknak teljes körű egészségügyi ellenőrzésen kell átesnie. Ezen felül az orvosaink mindenkitől vér- és szövetmintát vesznek, amelyeket aztán a Coruscantra fogunk küldeni. Úgy tűnik, bizonyos körökben nagyon aggódnak a járványveszély miatt. – Mihelyt elfoglaltuk a szálláshelyünket, ellenőriztetjük magunkat – válaszolta engedelmesen Obi-van. – Hát akkor, este találkozunk! Oldalba bökte Anakint, és ők ketten elindultak a vezérlő hátsó kijárata felé. – C’baoth mester aztán tudja, hogy mit akar, igaz? – jegyezte meg halkan Obi-van, mialatt átvágtak a műszerészek nyüzsgő hadán. – Én ebben nem látok kivetnivalót – válaszolta határozottan Anakin. – Talán mindannyian jobban járnánk, ha néha Yoda és Windu mester is így beszélne a Szenátus előtt vagy a főkancellár úrral. – Igen – morfondírozott félhangosan Obi-van –, ebben lehet némi igazság… A leszakadt panel súlyos volt, ráadásul elég hajlékony is, de ezek a nehézségek egy Jedinek nem okozhattak problémát. Lorana az Erő segítségével visszaemelte a helyére a burkolólapot, és ott is tartotta, mialatt a karbantartók a kezüket-lábukat törve kapkodtak, hogy helyrehozzák, és megerősítsék annak rögzítőpántjait. – Nagyon köszönjük a segítségét! – hálálkodott a munkacsapat vezetője, miután befejezték a munkát. – Ezekben a vacakokban rendesen van anyag. Elég nagy zűrt tudnak kavarni, ha leválnak. – Semmi gond! – jelentette ki sietve Lorana. – Örülök, hogy a szolgálatukra lehettem. – Mindenesetre, még egyszer kösz! – ismételte a férfi, és váratlanul
megkérdezte: – Mondja csak, kisasszony, jól hallottam az előbb, hogy Jinzlernek hívják? – Igen, miért? – Mert a csapatunkban is van egy Jinzler – válaszolta a karbantartók főnöke, mialatt előhúzta az adó-vevőjét, és annak apró billentyűzetén beütött egy rövid számsort. – Egy Dean nevű fickó. Talán a rokona? – Nem tudom – felelte a lány. – Még csak tízhónapos voltam, amikor bekerültem a Jedi-templomba. A családomról nem tudok az égvilágon semmit. – Hát az meg hogy lehet? – csodálkozott a férfi. – Sosem látogatták meg? – A családok nem láthatják a tanítványokat – magyarázta Lorana. – Ó! – sóhajtotta meglepetten a férfi. A rádiója halkan megcsendült, mire ő a szájához emelte a készüléket, és beleszólt: – Jinzler? Szevasz, itt Brooks! Merre jársz? Jó, azt most hagyd abba, és ugorj be az étkezdébe… Azért, mert azt mondtam, világos? – Kikapcsolta, és elrakta az adóvevőjét, majd a vezérlő jobb oldali kijáratára mutatott. – Arra parancsoljon, Jinzler lovag! – Már megmondtam, hogy nem ismerem a munkatársát! – tiltakozott Lorana, de közben elindult az ajtó felé. – De talán ő ismeri magát – vágta rá Brooks, majd miután kiléptek a folyosóra, és elindultak a legközelebbi turbólift felé, mosolyogva hozzátette: – Egy próbát mindenképpen megér, nem igaz? Lorana ugyan kezdte kínosan érezni magát, de bizonytalanul bólintott, és követte a Brooks nevezetű főnököt. Három szintet utaztak lefelé az egyik belső turbólifttel, aztán végigsiettek egy tágas folyosón, végül beléptek egy jókora étterembe. A négy-hat fős asztalokkal teli helyiség egyik fala mentén hosszú kiszolgálópult húzódott, amely mögött pincérdroidok sürögtek-forogtak. Az asztaloknál két-három emberből vagy éppen idegen teremtményekből álló társaságok üldögéltek, akik fojtott hangon duruzsoltak egymással. Brooks a bejárattal szemközti fal felé vezette Loranát, és a terem felénél előremutatott: – Ő az, akiről beszéltem. Az egyik fal melletti asztalnál sötét hajú férfi ült, aki a hátát fordította a helyiség közepe felé, és egy gőzölgő bögrét dédelgetett a két keze között. – Jöjjön csak, bemutatom önöket egymásnak! – folytatta a karbantartó csapat főnöke. Magabiztos léptekkel vágott át az asztalok és székek között, közben
biccentésekkel, illetve halk szavakkal köszöntötte az útjába eső ismerősöket. Lorana balsejtelmei ugyan pillanatról pillanatra erősödtek, de megingás nélkül követte Brooksot. Amikor már csak három méterre jártak tőle, a sötét hajú illető félig megfordult, és ekkor a lány megpillantotta az arcát. Az a bizonyos ismeretlen ismerőse ült az asztalnál, aki minduntalan felbukkant a közelében a Coruscanton… Lorana megtorpant, és egy titokzatos ösztön parancsának engedelmeskedve, ugrásra készen megfeszítette az izmait. Brooks természetesen nem vett észre semmit, zavartalanul folytatta útját. – Szia, Jinzler – köszöntötte az idegent, és a lány felé intett –, szeretnék bemutatni neked valakit! A fiatal férfi most már teljesen hátrafordult a székén, tetőtől talpig végigmérte Loranát, és keserűen kijelentette: – Arra semmi szükség. Ha jól sejtem, a hölgy Lorana Jinzler Jedi-lovag. Lorana hamar visszanyerte a lélekjelenlétét. – Igen, én vagyok – válaszolta. Attól tartott, hogy az idegessége a hangjából is érződni fog, de örömmel tapasztalta, hogy a szavai higgadtan szólnak. – Ezek szerint ön Dean Jinzler. – Tehát mégiscsak ismerik egymást? – csodálkozott Brooks, és felváltva meredt hol a fiatal férfira, hol pedig a lányra. – Nem, nem ismerjük egymást – válaszolta zord hanghordozással Jinzler –, pedig a kisasszony a nővérem. – Micsoda? – hördült fel meglepetten Brooks. – Én azt hittem… – Köszönjük! – vágott közbe Lorana, és a kijárat felé biccentett. – Ó, persze, már itt sem vagyok! Csak beszélgessenek nyugodtan, viszlát! – hadarta egy szuszra Brooks, azzal nagyokat pislogva hátrált néhány lépést, majd megpördült, és valósággal kimenekült az étteremből. – Azért, ha gondolod, nyugodtan foglalj helyet… – mormolta Jinzler. Lorana megkerülte az asztalt, és leült, aztán figyelmesen szemügyre vette testvére arcát. Jinzler ezúttal is ugyanolyan keserűen és kissé ellenségesen meredt rá, ahogyan a korábbi találkozásaik alkalmával. Ebből a közelségből már azt is látta, hogy korábbi feltételezésével ellentétben a férfi szeme nem sötét, hanem pontosan olyan világosszürke árnyalatú, mint a sajátja. – Gondolom, illene gratulálnom, amiért teljesítetted a próbákat – kezdte fáradt hangon a férfi. – Most már valódi Jedi vagy! – Köszönöm! – Lorana biccentett, és közben egyfolytában a kettejük rokonságát megerősítő vonásokat kereste a testvére arcán. Hamarosan talált
néhány apró jelet, amelyeket messziről nem vehetett volna észre. Maga sem tudta, miért, de valahogy megörült a felfedezésének, és kissé vidámabban folytatta: – Ezek szerint figyelemmel követted a pályafutásomat? – Nem én, hanem a szüleim – a férfi egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, majd pontosította a kijelentését: –, vagyis a szüleink… – Értem – Lorana hatalmasat sóhajtott. – Nagyon sajnálom, de semmit sem tudok róluk. És persze rólad sem. – Hát persze, hogy nem! – Jinzler lassan, komoran ingatta a fejét jobbrabalra. – Bezzeg én mindent tudok rólad, onnan kezdve, hogy megszülettél, és bekerültél a Templomba. Tudom, hogyan zajlottak az első tanulóéveid. Tudom, hogy mi történt veled, amióta C’baoth padavanja lettél. Tudom, hogy milyen körülmények között kaptad az első fénykardodat. Tudom, hogyan és miért avattak lovaggá. Mindent tudok! – Ez lenyűgöző… – suttogta Lorana, és próbaképpen félszegen rámosolygott a fivérére. – Neked lehet, nekem kevésbé az – válaszolta Jinzler, és eszébe sem jutott, hogy viszonozza a mosolyt. – Azért tudok mindent, mert a szüleink egyik barátja még manapság is a Templomban dolgozik. Így aztán minden eredményedről részletes beszámolót kellett végighallgatnom odahaza. Tudod, a szüleink imádtak, és a mai napig imádnak téged. – Gúnyosan felhorkant, és hozzátette: – Dehogy tudod, honnan is tudhatnád! Sosem próbáltál kapcsolatba lépni a családoddal… Lesütötte a szemét, és belekortyolt a bögréjébe, míg Lorana hallgatagon bámulta őt. A lány érzékelte a fivérében munkáló keserűséget és haragot, amely szinte látható és tapintható hullámokban áradt felé, arról viszont sejtelme sem volt, hogy mivel szolgált rá erre az ellenszenvre. – Nézd, Dean, a mesterek nem engedik meg a tanítványoknak, hogy bármit is tudjanak a családjukról – magyarázta csendesen. – Még most sem néznék jó szemmel, ha felvenném a kapcsolatot a szüleinkkel, pedig már teljes jogú lovaggá avattak! – Világos – dünnyögte Jinzler –, eltiltanak a saját családodtól. Ez szép, mondhatom… – Nem véletlenül teszik – folytatta állhatatosan a lány. – A Köztársaságban még manapság is számtalan olyan világ akad, ahol az államrend és a különféle fontos szervezetek felépítése a családi kapcsolatokon alapul. Egy Jedi, aki tudja, hogy honnan származik, valószínűleg képtelen lenne részrehajlás nélkül ítélkezni és dönteni, ha történetesen a saját családjának vitás ügyében kellene eljárnia.
– De azt bezzeg nem akadályozzák meg, hogy a családotok megkeressen titeket, igaz? – vágott vissza ingerülten Jinzler. – Mert az enyémnek sikerült! Még miután a te drágalátos Jedijeid kirúgták őket, akkor is elintézték valahogyan, hogy híreket kapjanak felőled… – Állj csak meg egy pillanatra! – szólt közbe Lorana. – Hogy érted azt, hogy kirúgták őket? Ki rúgta ki őket, és honnan? – Nahát, a Jedik talán rosszul hallanak? – gúnyolódott a fiatal férfi. – Most mondtam, hogy valamelyik hatalmas, köztiszteletnek örvendő Jedi! Az édesanyánk és az édesapánk annak idején a Templomban dolgoztak. Az épület nyilvános területeinek elektromos hálózatát felügyelték. És jó munkát végeztek, én mondom neked! Csakhogy miután a Jedik téged bevettek maguk közé, tőlük rövid úton megszabadultak. A te mestereid még csak azt sem engedték meg, hogy egy épületben legyenek veled! Loranát furcsa érzések rohanták meg. Mindeddig fogalma sem volt erről a bizonyos esetről, noha ehhez hasonlókról már sokat hallott. Azt világosan látta, hogy itt és most feleslegesen sorolná fel a Rend szigorú elveit alátámasztó érveket, ezért úgy döntött, hogy más irányban próbálkozik, és részvétteljes hangon megkérdezte: – De azért találtak maguknak más munkát, ugye? – Nem, azóta valamennyien éhen haltunk! – csattant fel dühösen Jinzler. – Persze, hogy találtak másik munkát! Több helyen is dolgoztak azóta, de sosem kerestek olyan jól, mint a Templomban. Ráadásul, folyton költöznünk kellett. Azt persze senki sem tudatta velük, hogy ha te bekerülsz a Templomba, ők nem maradhatnak ott. De most nem ez a lényeg! – Hát akkor mi a lényeg? Jinzler egy végtelenül hosszúnak tűnő percen keresztül nem válaszolt, csak haragtól villogó tekintettel fürkészte a nővérét. – Ti, Jedik, tökéletesnek képzelitek magatokat – mondta végül. – Azt hiszitek, egyedül ti tudjátok, hogy mi jó másoknak. Hát nem, és nem tudjátok! Lorana szánakozva megcsóválta a fejét, és gyengéden megkérdezte: – Mi történt veled, Dean? – Ó, most hirtelenjében Dean lettem? – vágott vissza megvetően Jinzler. – Szeretnéd eljátszani az én szerető nővérkémet, mi? Talán azt képzeled, hogy elég lesz ide-oda lengetned a kezedet meg azt a drágalátos fénykardodat, és azzal mindenért kárpótolsz? – Miért kellene kárpótolnom téged? – kérdezte továbbra is gyengéd hangon Lorana. – Mondd el, kérlek! Tényleg szeretném megtudni az okát!
– Én mindeddig azt hittem, hogy a Jedik mindent tudnak! Lorana hatalmasat sóhajtott. – Nem, természetesen nem tudunk mindent, és soha nem is állítottunk ilyesmit – válaszolta. Jinzler ismét hosszasan hallgatott, majd valamennyire lehiggadva megköszörülte a torkát, és belevágott: – Szóval, neked sosem kellett hallgatnod a szüleink szüntelen áradozását. Odahaza mindig te voltál a tökéletes, és minket, a többi testvéredet állandóan hozzád hasonlítottak. Lorana ezt így csinálta volna, Lorana azt úgy csinálta volna. Lorana ezt mondta volna, Lorana sosem mondott volna ilyent. Olyan volt, mintha egy kisebbfajta istenséggel éltünk volna egy fedél alatt. És ez az egész tökéletes képtelenség volt, miután a szüleinknek halvány fogalmuk sem lehetett arról, hogy te hogyan viselkedtél, vagy mit mondtál volna az adott helyzetben. Hiszen gyakorlatilag még járni sem tudtál, amikor elkerültél a szülői háztól! – Hirtelen eltorzult az arca, és újra feldühödve folytatta: – És éppen ettől működött a dolog! Sosem voltál otthon, így senki sem láthatta, hogy hibát követsz el, hogy elveszted a türelmedet, vagy éppen a padlóra ejted a vacsorádat. A szüleink egy kis szentélyt emeltek neked, persze anélkül, hogy valaha is láttak volna. Nem ismertek téged, így egyetlen folt sem csúfíthatta el azt a tökéletes képet, amit elénk és maguk elé festettek rólad. – Hirtelen mozdulattal felkapta a bögréjét, de rögtön visszacsapta az asztalra anélkül, hogy beleivott volna. – De én tudtam – mordult fel, a tekintetét a poharában sötétlő folyadékra szegezve –, én figyeltelek! Én tudom, hogy nem vagy tökéletes. Még csak a közelében sem jársz a tökéletességnek! Lorana visszagondolt a felkészülésének nehéz éveire, felidézte magában C’baoth folytonos bírálatait, és egyszerűen kijelentette: – Tényleg nem vagyok az, de soha nem is állítottam, hogy az vagyok! – És nem vagy jó megfigyelő sem! – dörmögte Jinzler, aki, úgy tűnt, ismét megnyugodott, miután végre kiadhatta magából a fájdalmát. – Ideadnád a fénykardodat? Lorana engedelmesen előhúzta, és az asztalra tette a fegyverét. – Igen, ez az – dörmögte Jinzler, és figyelmesen megszemlélte a kardot. – Az ott egy ametiszt, ugye? – Igen – válaszolta Lorana, és maga is ránézett az aktiválógombra. – A mesterem és én a Coruscanton egyszer segítettünk egy bajban lévő társaságnak. Tőlük kaptam ajándékba. Jinzler megrázta a fejét, mélyet lélegzett, és kijelentette:
– Rosszul tudod, mert ezt az ékkövet a szüleinktől kaptad. Ismerték azokat, akiken segítettetek, és megkérték őket, hogy adják oda neked. Magadtól sosem jöttél volna rá, igaz? – Mégis, honnan kellett volna tudnom?! – kérdezett vissza Lorana ingerülten, mert az igazságtalan vádaskodástól benne is fortyogni kezdett a harag. – Mert te Jedi vagy! – csattant fel Jinzler. – Neked elméletileg mindent tudnod kellene! Fogadni mernék, hogy a te C’baoth mestered tudja, honnan származik ez a kő! Lorana mélyeket lélegzett, hogy lehiggadjon, és halkan megkérdezte: – Mit akarsz tőlem, Dean? – Hé, nem én kerestelek meg, hanem te jöttél ide hozzám! – vágott vissza Jinzler. – Te mit akarsz? Lorana elszántan állta fivére gyűlölettel teli, vádló tekintetét. Már a nyelvén volt egy csípős visszavágás, amikor eszébe jutott, hogy nemrégiben Jedi-lovaggá avatták, és nem ártana, ha ennek megfelelően viselkedne. Visszanyelte a mondanivalóját, mélyet lélegzett, és higgadtan, sőt gyengéden válaszolt: – Szeretném, ha elfogadnád a helyzetet. Ami történt, megtörtént, a múlt lezárult. Egyikünk sem tudja megváltoztatni. – Szóval, azt akarod tőlem, hogy ne változtassam meg a múltat? – kötekedett tovább Jinzler. – Hát jó, azt hiszem, ezt könnyen el tudom intézni! – Szeretném, ha megértenéd – folytatta Lorana, és elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést –, hogy akármit érzel a szüleid, khm… a szüleink iránt, ne az ő véleményük és nézeteik szerint ítéld meg magad! A férfi felhorkant, és megszólalt: – Bocsánat, de már az előbb is mondtad, hogy ne változtassunk a múlton! Van még valami más? Lorana testvére világosszürke szemébe fúrta a tekintetét, várt néhány másodpercig, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, majd kimondta: – És szeretném, ha nem gyűlölködnél. Szeretném, ha a továbbiakban nem gyűlölnéd sem magadat, sem pedig engem. Jinzler arca megvonaglott néhányszor, majd a férfi teleszívta a tüdejét, és színtelen hangon válaszolt: – Én nem gyűlölködök. A gyűlölet egy érzés, márpedig a Jediknek nincsenek érzéseik. Igazam van? – Te nem vagy Jedi! – felelte kurtán Lorana.
– Azzal azért tisztában vagy, hogy valójában ez minden probléma alapja? – vetette fel keserűen Jinzler. – Anya és apa pontosan ezt akarta: egy Jedit a családba. És én nem vagyok az. De ne aggódj, így is ismerem a játékot! Szabadulj meg az érzéseidtől, béke uralkodjon a lelkedben. A Jedik szolgálnak, és nem uralkodnak. A Jedik tisztelik az életet, annak minden formáját. Na, mit szólsz hozzá? Loranának hirtelen elege lett a szívfájdító játszmából. – Sajnálom, Dean – mondta, és felállt. – Sajnálom, hogy kínok gyötörnek, de én nem tudlak meggyógyítani. Sajnálom a te elképzelt veszteségeidet, de én semmit sem adhatok vissza neked. – Ismét mélyen belenézett testvére szemébe. – És szívből sajnállak, mert a legjobb úton vagy afelé, hogy eltékozold az életedet. Egyetlen döntéssel mindent megváltoztathatsz, de azt a döntést magadnak kell meghoznod. – Ez igazán szép volt! – Jinzler elengedte a bögréjét, és néhányszor bágyadtan összeütötte a két tenyerét. – Egy bizonyos területen senki sem múlhatja felül a Jediket: gyönyörű beszédeket tudtok mondani. Főleg búcsúbeszédeket! – A szemöldökét felvonva, kérdőn nézett a nővérére, és hozzátette: – Mert ez búcsúbeszéd volt nem igaz? Lorana felkapta a fejét, gyorsan körülnézett, és egy csapásra eszébe jutott, hogy a Kirajzás fedélzetén áll. – Még nem szántam rá magam… – mormolta rosszkedvűen. – Mit nem hallok! – Jinzler gúnyosan elvigyorodott. – Mióta van nektek saját akaratotok? Én azt hittem, hogy minden döntést a Jedi-tanács hoz meg! – Remélem, rátalálsz a helyes útra, Dean… – válaszolta halkan Lorana, azzal felkapta, és a derékszíjára tűzte a fénykardját. – Remélem, idővel begyógyulnak a lelki sebeid. – Hát, az elkövetkező évek során lesz időd aggódni miattam! – vágott vissza hevesen Jinzler. – Aztán siess vissza! Még annyi, de annyi közös témánk van, amit meg kellene beszélnünk! Nővérem… – Azzal felkapta a bögréjét, és hátat fordított a lánynak. Lorana letörten bámulta fivére tarkóját, és a lelkét elöntötte a vereség keserű érzése. – Később még beszélünk – mondta szomorúan –, fivérem… Jinzler nem válaszolt, gyakorlatilag meg se moccant. A fiatal Jedi végül sarkon fordult, majd a könnyeit nyeldesve kiszaladt az étkezdéből. Lorana céltalanul bolyongott a Dreadnaught végtelen hosszúnak tűnő folyosóin. Menet közben gépiesen kerülgette az útjába eső műszerészeket,
karbantartókat és droidokat, mialatt megpróbálta leküzdeni a látását és a gondolatait elhomályosító lelki fájdalmakat. Így aztán alaposan meglepődött, amikor hosszú idő elteltével hirtelen felocsúdott, és azon kapta magát, hogy visszatért az Egyesített Vezérlőközpontba. Pakmillu és C’baoth ugyanott állt, ahol hagyta őket, és elmélyülten beszélgettek egymással. – A, Jinzler lovag nem bírta tovább nélkülünk! – örvendezett fennhangon C’baoth, és intett a lánynak, hogy menjen oda hozzájuk. Néhány pillanattal később, amikor Lorana már a közelükbe ért, ismét megszólalt: – Nos, remélem, tetszik a kabinod, ifjú Jedi! – Igazából még nem láttam – vallotta be Lorana. – De azért velünk tart, ugye? – érdeklődött részben udvarias, részben ünnepélyes hangon a kapitány. – Úgy értesültem, hogy ez a kérdés még nincs kellően tisztázva. – Rosszul tudja, kapitány úr! – jelentette ki határozottan C’baoth. – Jinzler lovag természetesen csatlakozik hozzánk. Pakmillu továbbra is a lányra szegezte hatalmas, jóindulatúan csillogó szemét, és halkan megszólalt: – Nos, Jinzler lovag? Lorana vett egy mély lélegzetet, ezzel egy időben a lelki szemei előtt megjelent a testvére izzó gyűlöletről árulkodó arcának képe, az a kép, amelyről már most tudta, hogy egész életében kísérteni és üldözni fogja őt… – C’baoth mesternek igaza van, kapitány úr – válaszolta kissé rekedtes, de magabiztos hangon. – Megtiszteltetésnek veszem, hogy önökkel utazhatok a Kirajzás fedélzetén. Már alig várom, hogy útnak induljunk! Tizenharmadik fejezet – És íme, a személyzet, illetve az utasok végleges névsora – mondta Pakmillu kapitány, azzal átnyújtotta az utolsó adatkártyát. – Igazán köszönöm! – hálálkodott Kinman Doriana, azzal a jobbjával átvette, és a baljában tartott kártyaköteghez fogta a vékony műanyag lapot, majd a vaskos csomagot üggyel-bajjal begyömöszölte a felöltőjének belső zsebébe. – Mire lenne még szükségük? – Tudja, mi itt ötvenezren egyfolytában ezen törjük a fejünket, de már nem tudtunk kitalálni semmit – válaszolta Pakmillu, megcsillogtatva a mon calamarik jellegzetes, fanyar humorát. – Úgy hiszem, hogy a Kirajzás indulásra kész! – Ezt örömmel hallom – felelte szélesen mosolyogva Doriana –, és
biztosíthatom, hogy Palpatine főkancellár is örülni fog a hírnek! – Az ő segítsége nélkül nem boldogultunk volna – jelentette ki ünnepélyesen Pakmillu. – Kérem önt, hogy még egyszer, utoljára tudassa vele, hogy rendkívül hálásak vagyunk neki mindazokért az erőfeszítésekért, amelyeket értünk tett! – Feltétlenül közölni fogom vele – ígérte Doriana, majd magában hozzátette: és tényleg ez lesz az utolsó alkalom. Széttárta a kezét, a tekintetével végigsöpört a milliónyi fénnyel ragyogó műszerfalak során, és elégedetten mosolyogva folytatta: – Hát akkor, azt hiszem, végeztünk. Mikor is fogjuk viszontlátni egymást? Öt év múlva? Vagy tíz? – Hosszú útra indulunk – felelte Pakmillu, mialatt ő is végighordozta tekintetét a vezérhajó parancsnoki hídján. – De egyszer bizonyosan visszatérünk. – Máris várom azt a percet, kapitány úr! – lelkendezett jókedvet és őszinteséget színlelve Doriana. – De addig is, jó és biztonságos utat kívánok! És ne felejtse el, hogy ha a próbaút során felfedeznek még valami hiányosságot, ne habozzanak, forduljanak bizalommal Palpatine főkancellár irodájához! Mi ott valamennyien továbbra is szívesen állunk rendelkezésükre. Még három hetük van, mielőtt elhagyják a Köztársaság fennhatósága alá eső szektorokat. Vagyis bőven lesz idő arra, hogy összeállítsuk, és maguk után küldjük mindazt, amire szükségük van. – Mindörökre leköteleznek a segítőkész hozzáállásukkal! – Pakmillu mélyen meghajolt, és miután felegyenesedett, udvariasan felvetette: – Ha gondolja, szívesen elkísérem önt a hajójához… – Szó sem lehet róla! Még hogy velem törődjön ezekben a történelmi pillanatokban! – hárította el mosolyogva az ajánlatot Doriana. – Úgy sejtem, ezer fontosabb dolga is akad, mielőtt elhagyják a Yaga Minort. Még egyszer jó utat kívánok, és az Erő legyen mindnyájukkal! – Tizenkilenc Jedi utazik velünk, úgyhogy az Erő bizonyosan velünk lesz – felelte a kapitány. – Pontosabban, tizenkilenc meg egy fél. – Ezek után úgy vélem, nincs mitől tartaniuk – vágta rá Doriana, és bár továbbra is fellelkesülve mosolygott, az esze máris Pakmillu szavain járt. Mi az, hogy tizenkilenc Jedi? És főleg: mi az, hogy egy fél Jedi? Megköszörülte a torkát, és vidáman csengő hangon elbúcsúzott: – Hát akkor, vigyázzanak magukra, kapitány úr! Viszontlátásra! Doriana türelmesen várt, mialatt a pilóta kivezette a kompot a Dreadnaught elülső hangárjából. Miután a hajó belemerült a Yaga Minor légkörének legfelső, ritkás rétegeibe, bekapcsolta a hordozható számítógépét, majd elővette, és a megfelelő aljzatba csatlakoztatta a
Kirajzás utaslistáját tartalmazó adatkártyát. Egészen mostanáig úgy tudta, hogy tizenhét, és nem tizenkilenc Jedi vesz részt a vállalkozásban. Ezek szerint megváltozott a terv? És mi ez az őrültség azzal a fél Jedivel? Előkereste a Jedik névsorát, végigfuttatta rajta a tekintetét, közben elégedetten bólogatott. Gyakorlatilag kivétel nélkül ismerte a listán szereplő neveket. A tulajdonosaik potenciális bajkeverők voltak, akiket C’baoth részben az ő sugallatára hívott a Kirajzás fedélzetére. Hamarosan megtalálta az első, utólag hozzáadott nevet, méghozzá Lorana Jinzlerét, amelynek láttán fikarcnyit sem lepődött meg. Az elmúlt hónapok során mindvégig valószínűnek tartotta, hogy a fiatal lány a mentora mellett fog maradni. Néhány pillanattal később rábukkant Obi-van Kenobi és tanítványa, Anakin Skywalker nevére is. Doriana megkönnyebbülten mosolygott. Szóval, a kapitány az ifjú Skywalkerre gondolt, amikor a fél Jediről beszélt… Szívből megörült a felfedezésének, és úgy érezte, hogy a sok fáradozásért cserébe most egy kis külön jutalom pottyant az ölébe. Amióta Kenobi és a fiú kis híján meghiúsította a barloki álmerényletet, aggodalmak töltötték el, valahányszor csak eszébe jutottak. Így aztán kapóra jött neki, hogy ez a páros is felkerült arra a hajóra, amely hamarosan a biztos halálba fogja repíteni az utasait… Kinézett az oldalsó ablakon, és meglátta, hogy az óriási kötelék éppen kisiklik a köré épített tartóállványok és mindenféle szerelékek bonyolult gyűrűjéből. A Kirajzás fokozatosan gyorsított, és alig egy perc leforgása alatt maga mögött hagyta a Yaga Minor gravitációs mezőjét. További két perccel később felizzottak az óriási fúvókák, majd a gigász egy kékesfehér, szemkápráztató villanás kíséretében eltűnt a hiperűrben. Doriana ismét a számítógépének monitorán fénylő adatokra fordította a figyelmét, és azon morfondírozott, hogy mihez kezdjen. Néhány pillanatnyi töprengés után eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha haladéktalanul beszámol Sidiousnak a legfrissebb értesüléseiről. A komp a Yavviti Űrkikötőben szállt le vele, amely az Előkészítő Központ tőszomszédságában terült el. Ez az utóbbi, gyárakból és szerelőcsarnokokból álló, irdatlanul hatalmas létesítmény szolgált helyszínéül az expedíciót megelőző, ezerféle munkálatnak. Palpatine és a szenátorok féltek attól, hogy zúgolódás támad a valóban hátborzongató költségek miatt, ezért igyekeztek titokban tartani a nagy tervet – és gyakorlatilag sikerült is nekik. Doriana az elmúlt másfél hónap folyamán ide-oda utazgatott a Köztársaságban, sorban felkereste annak talán legfontosabb világait, de egyetlen olyan teremtménnyel sem találkozott,
amelyik egyáltalán csak hallott volna az expedícióról. Itt viszont, az események középpontjában mindenkinek tudnia kellett mindenről. Így aztán Doriana alaposan meglepődött, mert az űrkikötőbe érve azt tapasztalta, hogy a helyiek még csak nem is beszélnek a Kirajzás indulásáról. Azt ugyan jól tudta, hogy az utolsó hetek, hónapok folyamán a munkálatok már odafent zajlottak, a bolygó körüli pályákon, de így is furcsának találta, hogy senki sem ünnepel. Végül arra gondolt, hogy ebben az egyre zűrzavarosabb korszakban talán még a valóban történelmi léptékű események is hamar feledésbe merülnek, és határozottan érezte, hogy ebben a bizonyos esetben pontosan így lesz a legjobb… Amikor néhány nappal korábban megérkezett a Yaga Minorra, az űrkikötő északkeleti sarkában, a diplomaták és magas rangú hivatalnokok részére fenntartott zárt zónában hagyta a saját hajóját. Magas beosztásának köszönhetően most pillanatok alatt átesett a biztonsági ellenőrzésen. Nekivágott a hajóját rejtő dokkhoz vezető folyosónak, és alig két perccel később belépett a személyi zsilipen. Egyből előresietett a pilótafülkébe, ahol gyorsan leült, majd aktiválta a központi adó-vevőt, és felhívta az irányítótornyot. – Itt Kinman Doriana beszél, Palpatine főkancellár személyi titkára! – mondta fennhangon, miután egy komoly férfihang igazolta a vételt. – Sürgős felszállási engedélyt kérek! – Tudomásul vettük, Doriana úr – közölte a repülésirányító. – Sajnos a sávok eléggé zsúfoltak, így legalább harminc percet várnia kell! – Az még éppen belefér, köszönöm! – mondta Doriana. Miután megszakította a kapcsolatot, néhány billentyű lenyomásával felébresztette a készenléti állapotba kapcsolt rendszereket, aztán feszülten figyelte a sorra kivilágosodó képernyőket. – Késett, Stratis parancsnok… Doriana a legteljesebb lelki nyugalommal még egyszer végigpásztázott a tekintetével a monitorokon, és csak aztán fordult a vádló hang forrásának irányába. A neimoidi a hátsó válaszfalba süllyesztett holofülkében kuporgott. A fején alacsony, ötszögletű kalapot viselő teremtmény dühös pillantásokat lövellt Dorianára, aki szemrebbenés nélkül, higgadtan odaköszönt neki: – Üdvözlöm, jó uram! Már elnézését kérem, de úgy látom, eléggé kínosan érzi magát abban a lyukban! – Roppant humoros… – morogta Sivv Kav alfejedelem, aztán hangosan nyögdécselve addig izgett-mozgott a szűkös helyen, amíg sikerült kiszabadítania a fülkéből úgy a testét, mint többrétegű, méregdrága
ruházatát. Miután kínkeservesen kimászott, felegyenesedett, teljes magasságában kihúzta magát, és ingerülten folytatta: – Már egy órával ezelőtt itt kellett volna lennie! – Miért, történt valami? – érdeklődött Doriana. – Talán a flottájuk nem készült fel? – De igen, természetesen készen állunk! – Viszont a Kirajzás még csak most indult útnak – magyarázta Doriana –, és szerencsére így is bőven maradt időnk, hogy felállítsuk a csapdát! – Hirtelen felszegte a fejét, és kihívó hangon megkérdezte: – Vagy talán csak azért bosszús, mert hosszabb ideig lapult abban a mélyedésben, mint eredetileg tervezte? – Én nem lapultam sehol! – tiltakozott önérzetesen a neimoidi. – Csupán nem akartam, hogy meglásson valaki! – Tudja, jó uram, a biztonságiak nem engedtek volna idegent a hajómra. Ha pedig a kikötői hatóságok tartanak ellenőrzést, előlük még a mikroorganizmusok sem bújhatnak el. Szóval, jobban tette volna, ha megfogadja a szavamat, és kényelmesen betelepszik a vendégkabinba – fejtegette Doriana, majd váratlan fordulattal hozzátette: – Ám ebben az utóbbi esetben nyilván nem tudta volna kihallgatni az irányítótoronnyal folytatott beszélgetésemet. Most már ismeri a valódi nevemet, illetve a beosztásomat. Árulja el nekem, ez az értesülés megérte a sok kínlódást? Kav néhány pillanatig szótlanul tanulmányozta a fiatal férfi arcát. Valószínűleg rádöbbent, hogy hiába is próbálná tagadni a tagadhatatlant, mert sokkal inkább panaszos, mintsem haragos hangvételben válaszolt: – A mester egyszer már cserbenhagyott minket. Darth Sidious megígérte, hogy a Naboo a miénk lesz, és megvethetjük rajta a lábunkat. Ám a csata elveszett, és ő magunkra hagyott minket! – A csatavesztést ostobaság lenne az ő számlájára írni! – vágott vissza Doriana. – Ha már mindenképpen hibáztatni akar valakit, akkor Amidala királynőt hibáztassa! És kötve hiszem, hogy a Nagyúr cserbenhagyta volna önöket. – Ezek szerint a Naboo a miénk? – gúnyolódott az alfejedelem. – Én nem úgy vettem észre! – A Naboo mit sem számít – felelte Doriana. – Sokkal fontosabb a tény, hogy a maguk Kereskedelmi Szövetsége fennmaradt, és a mai napig működik. Vagy talán azt sem vette észre, hogy nem kaptak büntetést a túlkapásaikért? – Az nem Sidious érdeme! – csattant fel Kav. – A törvényszék döntött így, és higgye el nekem, vagyonokat költöttünk a legjobb ügyvédekre!
Nekik köszönhetjük, hogy a tárgyalás ilyen hosszan elhúzódik! Doriana halványan elmosolyodott, aztán a fejét oldalra billentve, talányosan megkérdezte: – Ezek szerint komolyan azt hiszik, hogy a törvényszék nem engedett volna réges-régen a Szenátus nyomásának, ha valaki nem jár közben a színfalak mögött az önök érdekében? Kav szemlátomást elbizonytalanodott. – Maga tette? – kérdezte megilletődötten. Doriana megvonta a vállát, és kitérő választ adott: – Sidious Nagyúrnak számos híve és hű szolgája akad szerte a Galaxisban… – Az éppenséggel meglehet, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez a bizonyos szolgája a főkancellár irodájában tevékenykedik – felelte Kav, azzal rámutatott a vele szemben üldögélő férfira, és hozzátette: – És ez az illető nyilván rendkívüli szolgálatokat tesz a Nagyúrnak. – Igen, ez így igaz. – Doriana nagyot bólintott, majd a neimoidi szemébe fúrta a tekintetét, és szigorú hangon folytatta: – És mostantól kezdve maga szépen elfelejti az imént hallott nevet és beosztást! Mindörökre! Világosan beszéltem? Kav megvetően legörbítette a szája két sarkát, és halk, vészjósló hangon válaszolt: – Világos, Stratis parancsnok! – Helyes! – vágta rá elégedetten Doriana, és a pilótafülke ajtajára mutatott. – Ha megtenné, hogy visszamegy a kabinjába, elindítanám a hajót! Magánál vannak a flotta koordinátái? – Igen – dünnyögte Kav, azzal a köntösének egyik széles zsebébe süllyesztette hosszú, vékony ujjait, és előhúzott egy adatkártyát. – Két nap alatt elérhetjük őket. – Helyes – válaszolta Doriana –, legalább bőven lesz időnk arra, hogy véglegesítsük a támadási stratégiánkat. – Kettőnk közül én értek a hadviseléshez – vágott vissza gőgösen a neimoidi úr. – Tehát a stratégiát én fogom kidolgozni! – Magától értetődik – Doriana nagyot sóhajtott –, csupán arra gondoltam, hogy ha óhajtja, szívesen segítek. Most pedig, kérem, fáradjon vissza a hálófülkéjébe, és máris indulunk! Sivv Kav alfejedelem harciasan felszegte az állát, aztán minden megmaradt méltóságát összekaparva sarkon fordult, és kivonult a kabinból. Doriana felállt, és a fejét csóválva odament a holofülkéhez. Az utóbbi időben egyre nehezebben bírta elviselni a neimoidiket. Ha nem ők
irányították és működtették volna a Köztársaság egyik legjobb katonai gépezetét, már régen javasolta volna Sidiousnak, hogy minden kapcsolatot szakítsanak meg velük. Forrón remélte, hogy a Nagyúr is tisztában van a legfőbb szövetségeseinek megátalkodott konokságával és további ezer hibájával, s már javában keres egy másik, jóval megbízhatóbb és kezelhetőbb népséget, amellyel hamarosan felváltja a méltán rossz hírű Kereskedelmi Szövetséget. Doriana lecövekelt a mélyedés előtt, és beütött egy kódot a falra szerelt billentyűzetbe, amellyel rácsatlakoztatta a készüléket a Holo-Hálózat egyik különleges, titkosított hullámsávjára. Miután a hajó központi adó-vevője felépítette a kapcsolatot, egy újabb kódsorral leadta a hívójelet. Ezúttal a megszokottnál sokkal tovább kellett várnia. Többször is fontolóra vette, hogy odaugrik az elülső műszerfalhoz, és ellenőrzi a rendszerek állapotát, de mindannyiszor ellenállt a késztetésnek. Sidious bármelyik pillanatban jelentkezhetett, és ő sokkal okosabb volt annál, semhogy megvárakoztassa a hirtelen haragú Szithet. Néhány perccel később a holofülkében megjelent a csuklyával borított fej háromdimenziós képe. – Hallgatom, Doriana – mormolta Sidious. – Mi történt? – A Kirajzás útnak indult, uram! – jelentette Doriana. – Kav alfejedelem itt van velem a fedélzeten, hamarosan mi is felszállunk. – Kitűnő! – válaszolta a Szith. – És most már pontosan tudja, hogy a Kirajzás hol fog megállni, miután elhagyta a Köztársaságot? – Természetesen igen, Nagyúr! – felelte Doriana. – Pakmillu kapitány két navigációs ellenőrzést tervez az Ismeretlen Szektorok határaitól számított nyolcszáz fényévnyi távolságon belül. Megszereztem mindkét ellenőrzési pont koordinátáit. – Az első megállónál kell megtörténnie! – intette Sidious a szolgáját. – Előfordulhat, hogy C’baoth önnön türelmetlenségétől hajtva törölteti a második ellenőrzést. – Eredetileg is így terveztem, Nagyúr! – jelentette ki sietve Doriana. – Ám akad itt még egy ügy, amire szeretném felhívni a figyelmét. A birtokomban van a végleges utaslista, amelyből kiderül, hogy időközben további három Jedi csatlakozott az expedícióhoz. – Az egyik nem lehet más, mint Lorana Jinzler. C’baoth nemrégiben tájékoztatta a Szenátust, hogy a volt padavanja is elkíséri őt a nagy utazásra – mormolta a Szith, mialatt késpenge vékonyságú, vértelen szájának két sarka felfelé görbült. – Bár valami azt súgja, hogy a mester ezt a tényt nem közölte előre az ifjú hölggyel.
– Így igaz, uram, ő az egyik – erősítette meg Doriana. – A másik kettő pedig Obi-van Kenobi, illetve az ő tanítványa, Anakin Skywalker. Sidious gúnyos, bősz mosolya szempillantás alatt eltűnt. – Skywalker? – sziszegte vészjósló hangon a Sith. – Erre meg ki adott engedélyt? – Sejtelmem sincs, uram – hadarta riadtan Doriana, és úgy érezte, hogy a szíve nem csupán felgyorsulva lüktet, hanem vadul kalapál a mellkasában. Amikor utoljára ilyennek látta a mesterét, többen is meghaltak, méghozzá erőszakos halállal. – Minden bizonnyal C’baoth volt az, aki… – Skywalker nem maradhat a Kirajzás fedélzetén! – vágott közbe Sidious. – Nem hagyhatja el a Köztársaságot! Haladéktalanul intézkedjen! – Értettem, Nagyúr! – vágta rá gondolkodás nélkül Doriana. – Ne aggódjon, leszedem a fiút arról a hajóról! Kinyújtotta a kezét az adást megszakító kapcsoló felé. A gondolatai szélsebesen kergették egymást, mialatt sorra vette a lehetőségeit. A Kirajzás a Lonnaw-rendszerben fog először megállni. Ha azonnal elindul… Oda viszont nem viheti magával Sivv Kavot. Fennáll a veszélye annak, hogy valaki meglátja a neimoidit, és felfedez bizonyos kapcsolatokat, amelyeknek mindörökre rejtve kellene maradniuk. Először tehát ki kell tennie Kavot a támadó egységnél, és csak aztán mehet a Kirajzás után. Ami azt jelenti, hogy a Lonnaw-rendszert már nem érheti el időben, vagyis a következő, az Argai mellé tervezett megállónál kell feljutnia a hajóra. Ha ott is lekési őket… – Várjon! – mordult fel az utolsó pillanatban Sidious. Doriana a kezét a kapcsoló felett tartva mozdulatlanná dermedt. A kékes fénnyel derengő holoképre pillantott, és valahogyan megérezte, hogy gondolatban Sidious is végigszaladt ugyanazon a logikai láncolaton, mint ő maga. A következő másodpercben az is kiderült, hogy mindketten pontosan ugyanarra a következtetésre jutottak. – Nem, maga folytasson mindent úgy, ahogyan eredetileg terveztem! – mondta Sidious, és a hangjából kitűnt, hogy az elmúlt pillanatokban visszanyerte a hidegvérét. – Én magam fogom eltávolítani Skywalkert a Kirajzás fedélzetéről. – Értettem, Nagyúr! – válaszolta engedelmesen Doriana, és úgy érezte magát, mintha nem is egy kő, hanem egy hatalmas szikladarab zuhant volna le a szívéről. Egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy Sidious hogyan
fogja kirángatni Skywalkert annyi Jedi közül, de úgy gondolta, hogy ez legyen a gazdájának gondja. Az ő nyakáról lekerült a hurok, és most csakis ez számított. Teleszívta a tüdejét, és megkönnyebbülten kijelentette: – Miután végrehajtottam a feladatot, haladéktalanul kapcsolatba lépek önnel! – El is várom, hogy jelentkezzen, fiatal barátom! – felelte a Szith, azzal a képe villant néhányat, és semmivé foszlott. Doriana néhány pillanatig mozdulatlanul álldogált a holofülke előtt. A tekintetét a sötét mélyedésre szegezte, mélyeket lélegzett, és várta, hogy a rettegéstől görcsbe rándult tagjaiból kioldódjon a feszültség. Megint megtörtént, hogy a játszma kis híján a életébe került. És ezúttal is sértetlenül került ki a szorult helyzetből. Tisztában volt azzal, hogy egy napon rajtaveszíthet, ám az ösztönei azt súgták neki, hogy az a nap még nagyon messze van. Éppen ezért úgy döntött, hogy nem törődik a jövővel, csakis a jelen feladataira összpontosítja minden figyelmét: megkeresi a csapásmérő flottát, és előkészíti a rajtaütést. Aztán gondoskodik róla, hogy hírmondó se maradjon a Kirajzáson utazókból… Kikapcsolta a holokészüléket, visszament a fülke elejére, ahol ismét leült a pilótaülésbe, és becsatlakoztatta a Kavtól kapott adatkártyát a navigációs számítógép megfelelő aljzatába. Először is azt kellett kitalálnia, hogy merre induljon. Tizennegyedik fejeiét A pilonban közlekedő felvonókabin feltáruló ajtaja mögött újabb, tágas állomás terült el. – Megérkeztünk! – jelentette be Anakin, azzal kihajolt a kabinból, körülnézett, és folytatta: – Ez itt a… – gyors pillantást vetett a szemközti falra festett feliratra – ez itt a Négyes Dreadnaught! – Pontosan – erősítette meg C’baoth, azzal fiú vállára tette a kezét, és szabályosan kitolta őt a fülkéből. – Ezzel elértük a vezérhajótól, vagyis a D-1-estől legtávolabb eső egységet. – Ebben a vonatkozásban olyan, mint a Tatuin – dünnyögte Obi-van. – Így igaz – tódított vigyorogva Anakin –, csak sokkal hűvösebb, és jóval kevésbé homokos. – Tatuin? Miket hordtok itt össze? – értetlenkedett C’baoth. – Az egy kisebbfajta bolygó, Anakin ott nőtt fel – magyarázta Obi-van. – A helyiek azt szokták mondogatni, hogy az ő világuk esik a legmesszebbre a világegyetem közepétől. És miután a D-4-es van a
legmesszebb a vezérhajótól, találó a hasonlat. – A, már értem… – mormolta C’baoth, és közönyösen biccentett. Obivan néhány perc leforgása alatt megállapította, hogy a D-4-es egység úgy a szerkezeti felépítését, mint a felszereltségét tekintve tökéletesen megegyezik azokkal a nehézcirkálókkal, amelyeket a körsétájuk folyamán eddig felkerestek. Továbbá a többi egység fedélzetén látottakhoz hasonlóan az itteni járókelők is friss léptekkel rótták a folyosókat, mialatt az arcukon vidám és magabiztos kifejezés honolt. A Jedi-mester őszintén örült ennek a jelenségnek. Az utasok és a személyzet tagjai mögött kemény kiképzéssel töltött hónapok álltak, ráadásul számtalan csalódás érte őket. Mindennek ellenére még most is tudtak lelkesedni; a várva várt indulás új energiákkal töltötte fel megpróbáltatásoktól fáradt lelküket, illetve testüket. – Ezt az egységet Justyn MaWing mester irányítja – közölte C’baoth, mialatt a tat felé sétáltak. – Ha jól tudom, mindketten beszéltetek vele a díszvacsora folyamán. – Igen, nagyon kellemesen eltársalogtunk – erősítette meg Obi-van. – Viszont én azt hittem, hogy Omano úr a négyes számú Dreadnaught parancsnoka. – Úgy értettem, hogy Ma’Ning mester felügyeli az ide beosztott Jedik tevékenységét – pontosította az előző kijelentését C’baoth. – Ha minden igaz, akkor ő most az ötös ülésteremben tartózkodik két Jedi-lovag és három kiválasztott család társaságában. Menjünk, nézzük meg, hogyan boldogulnak! – Mire választották ki a szóban forgó családokat? – érdeklődött Obivan. – A lehető legnagyobb megtiszteltetésre! – felelte ünnepélyes hanghordozással C’baoth. – Az elkövetkező napok során a családok egyegy gyermeke megkezdi a felkészülést! Obi-van nagyot nézett, és halkan megkérdezte: – Felkészülést? Azt akarod mondani, hogy Jedi-képzésben részesítitek őket? – Úgy bizony! – vágta rá büszkén C’baoth. – Tudjátok, a telepeseket nem csupán a felnőttek szaktudása és hasonló szempontok alapján válogattuk, hanem azt is figyelembe vettük, hogy van-e az Erőre fogékony gyermek a családban. A legígéretesebb családok előnyt élveztek a végső válogatás folyamán, bár ezt természetesen mostanáig titokban tartottuk. Mindösszesen tizenegy jelöltünk van, ezek közül három ide került, a Négyes Dreadnaughtra.
– És mennyi idősek a gyerekek? – kérdezte Obi-van. – A legfiatalabb négy-, a legidősebb tízéves – felelte C’baoth, majd a szemével Anakin felé vágott, és hozzátette: – Ha ez emlékezetem nem csal, az ifjú Skywalker is ugyanennyi volt, amikor a tanítványod lett… – Így igaz – ismerte el Obi-van. A Rend évszázadokon keresztül tartotta magát ahhoz az alapelvéhez, hogy csakis karonülő apróságokat fogadott be a Templomba, és ezzel természetesen C’baoth is tisztában volt. Sajnos Anakinról sokan tudták, hogy annak idején a Tanács kivételt tett vele, és most nyilvánvalónak tűnt, hogy az ősz mester a saját céljainak érdekében ezzel az esettel akar példálózni. Obi-van nagyot sóhajtott, és megkérdezte: – És hányadán állunk a szüleikkel? – Miért, mi van velük? – kérdezett vissza nyersen C’baoth. – Beleegyeztek abba, hogy Jedit faragjatok a gyermekeikből? – Bele fognak egyezni – állította magabiztosan C’baoth. – Ahogyan már az imént is mondtam, ennél nagyobb megtiszteltetés senkit sem érhet. – Szóval, még meg sem kérdeztétek tőlük, hogy mit szólnak a tervetekhez? – Persze, hogy nem! – felelte C’baoth, és csodálkozva nézett a másik mesterre. – Ki ne lenne büszke arra, hogy Jedi lesz a fiából vagy a lányából? – Tételezzük fel, hogy valamelyik szülő másképp vélekedik… – Most egy időre tegyük félre a témát! – szólt közbe C’baoth, és a jobb kezük felé eső ajtóra mutatott. – Megérkeztünk. Az ülésterem egyike volt a szabványos Dreadnaughtok fedélzetein elszórtan található, közepes méretű helyiségeknek. Az egyszerű, minden díszítést nélkülöző termet csaknem zsúfolásig megtöltő széksorokban legalább negyven férfi, nő és gyermek üldögélt. A bejárattal szemközti fal előtt elterülő, alacsony dobogón ott állt maga Ma’Ning mester, a találkozó vezetője, akit jobb és bal felől egy-egy hosszú, sötétbarna köpenyt viselő duro fogott közre. C’baoth – ahogyan azt az imént említette – mindössze három család részvételére számított, így most meghökkenten szemlélte a kisebbfajta tömeget. – Mi folyik itt? – dörmögte értetlenül, mialatt a szeme ide-oda cikázott. – Talán elhozták a barátaikat is… – vélte bizonytalanul Anakin. – Barátokat nem hívtunk! – mordult fel C’baoth. Elindult előre, de néhány lépés után meggondolta magát, és megtorpant. Nagyokat fújtatott, aztán türelmetlen mozdulattal magához intett valakit. Obi-van körülnézett, és meglátta Lorana Jinzlert, aki ebben a
pillanatban vált el a jobb oldali válaszfaltól, és gyors léptekkel feléjük vette az irányt. A lány pillanatokon belül odaért hozzájuk, ekkor udvariasan odabiccentett Obi-vannak és Anakinnak, majd halkan köszöntötte a volt és jelenlegi mentorát: – Üdvözöllek, C’baoth mester! Ma’Ning mester említette, hogy ha időd engedi, benézel hozzánk. – És nagy szerencse, hogy megtettem – válaszolta ingerülten C’baoth. Ő is lefojtotta a hangját, hogy ne zavarja a gyűlést, de az utolsó sorban ülők közül néhányan így is hátrafordultak. C’baoth éppen csak egyetlen, mogorva pillantásra méltatta őket, és ismét a lányhoz fordult: – Hogyan kerülnek ide ennyien? – Ma’Ning mester meghívta a másodlagos jelölteket és azok családját is – felelte Lorana. – Másodlagos jelöltek? – kérdezett közbe Obi-van. – Azok a gyermekek, akiket éppen csak átjár az Erő. Ők olyan kis mértékben fogékonyak az Erőre, hogy sosem lesz belőlük valódi Jedi – válaszolta C’baoth, miközben a tömeg felett haragos pillantásokat lövellt Ma’Ning felé. Végül ismét Loranára nézett, és mérgesen ráförmedt: – És te mit keresel itt, Jinzler lovag? Neked a D-1-esen lenne a helyed! Megtudhatnám, hogy miért nem a feladataiddal törődsz? – Ma’Ning mester megkért, hogy jöjjek ide… – felelte kissé idegesen a lány. – Így már minden világos – morogta C’baoth, azzal elhallgatott. Néma csendben várakoztak, mialatt Ma’Ning sorban választ adott a szülők kérdéseire. Miután elfogytak a jelentkezők, a mester még egyszer köszönetet mondott a részvételért, és befejezettnek nyilvánította a találkozót. A hallgatóság lassan szedelőzködni kezdett, mire a mindeddig hátul tartózkodó Jedik megindultak előre, a dobogó felé. Amennyire Obi-van a véletlenül elcsípett szavak és félmondatok alapján meg tudta ítélni, a legtöbb felnőttet valóban örömmel töltötte el a hír, hogy Jedi lesz a gyermekéből. A legtöbbet, de nem valamennyit… Ma’Ning barátságos főhajtással fogadta a felé közeledő csoportot, és mosolyogva köszöntötte őket: – Üdvözöllek, C’baoth mester! Örülök, hogy látlak, Kenobi mester! És még az ifjú Skywalker is itt van velünk! – Hogyan merészelted idehívni a másodlagos jelölteket? – szakította félbe durván C’baoth.
– Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha egyszerre tudatjuk velük, hogy miért éppen őket választottuk ki az utazásra – válaszolta Ma’Ning, akinek a hangja ugyan nyugodtan csengett, de a szeme körül megrándult egy-egy apró izom, ami belső feszültségre utalt. – Miután az a legvalószínűbb, hogy a másodlagos jelöltek fognak az Erőre érzékeny utódokat nemzeni a távoli jövőben, joguk van tudni, hogy mire számíthatnak, és mit várunk el tőlük! – Korai még ezzel foglalkozni Ma’Ning mester! – fortyant fel C’baoth. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Súlyos hibát követtél el! – Valóban? Hol van ez a többi hibánkhoz képest? – vágott vissza Ma’Ning. – Például, a kelleténél idősebb gyerekeket akarunk tanítani. Továbbá úgy néz ki, hogy egyes apróságokat erőnek erejével kell elszakítanunk a szüleiktől… – Erőnek erejével? – kérdezett közbe meglepetten Obi-van. – Erőszak alkalmazására bizonyosan nem lesz szükség – állította magabiztosan C’baoth. – Az a néhány szülő, amelyik most még kételkedik, idővel nyilván jobb belátásra fog térni. És maguk a gyerekek már alig várják, hogy megkezdjék tanulmányaikat, erre akár mérget is vehetsz! – De még most is nyitott a kérdés, hogy egyáltalán miért csináljuk ezt? – vetette fel higgadtan Ma’Ning. – Azért, mert hosszú és veszedelmes útra indulunk – felelte C’baoth. – Sok Jedire lesz szükségünk, jóval többre annál, mint amennyit Yoda elengedett a Köztársaságból. De nekem így is jó. Hát akkor majd felneveljük magunknak a jövő Jedijeit! És megkérlek, ne olvasd folyton a fejemre azt a gondosan betanult ostobaságot, hogy csakis alig néhány hónapos csecsemőkkel kezdhetünk foglalkozni! Ez az elv ugyanis az, aminek mondtam: ostobaság. – Yoda mester aligha értene egyet veled… – jegyezte meg Ma’Ning. – Hát akkor Yoda mester tévedne – jelentette ki egyszerűen C’baoth. – Csupán azért nem képezünk nagyobb gyerekeket, vagy akár felnőtteket, mert úgy döntöttünk, hogy nem tesszük. Ez az egyetlen oka! – Ünnepélyes mozdulattal Anakinra mutatott. – Vess egy pillantást Skywalker padavanra! Ő az eleven bizonyítéka annak, hogy az idősebb gyermekek is taníthatóak! Ma’Ning egy pillanatra beharapta az alsó ajkát. – Talán így igaz – ismerte el –, de számos oka van annak, hogy csak egészen kicsi gyermekeket fogadunk be a Rendbe. – Miféle más okok? – C’baoth bősz képet vágva, hevesen megrázta a fejét. – Politikai okok? Vagy netán a hagyományra gondolsz? Mert a Törvénykönyv sehol sem tárgyalja ezt a témát!
– Már elnézést, de ez nem teljesen igaz! – szólt közbe Obi-van. – Simikarty mester értekezéseiből egyértelműen és világosan kiderül a Rend álláspontja. – Azok az írások csupán arról szólnak, hogy Simikarty mester hogyan értelmezett bizonyos előírásokat – vitatkozott C’baoth –, de önmagukban véve nem részei a Törvénykönyvnek! Azok is inkább csak hagyományok, még ha másként is nevezzük őket. – És te nem tiszteled a hagyományokat? – érdeklődött csodálkozva az egyik duro. – Ez nem tisztelet kérdése – vágta rá hevesen az ősz hajú mester. – Fogalmazzunk úgy, hogy nem látom be, miért kellene gondolkodás nélkül követnünk és alkalmaznunk több száz éves szokásokat és előírásokat. Arról meg nem is beszélve, hogy sokkal, de sokkal rugalmasabbnak kell lennünk. A Jedik létszáma napról napra csökken, szerte az egész Galaxisban. Ha azt akarjuk, hogy a jövőben is mi legyünk a béke és az igazság őrzői, meg kell találnunk a módját annak, hogy megnöveljük a számunkat! – Akár úgy is, hogy erőszakkal kitépjük a jelölteket a családjukból? – vetette fel komoran Ma’Ning. – Még akkor is, ha a velünk utazó szülők eredetileg nem akarták, hogy Jedi legyen a gyermekeikből? – Hát ezt meg honnan veszed? – mordult fel ingerülten C’baoth. – Mindeddig eszükbe sem jutott, hogy bevigyék az apróságokat a Templomba – mutatott rá Ma’Ning. – Annak talán más okai voltak… – morogta halkan C’baoth, majd ismét emelt hangon folytatta: – De rendben, bízzuk a döntést a szülőkre! Ez esetben viszont mi lesz a gyerekekkel? Az senkit sem érdekel, hogy ők mire vágynak? Nem lenne sokkal, de sokkal tisztességesebb, ha rájuk bíznánk a döntést? – Ám ahogyan Ma’Ning mester is említette, számos oka van annak, hogy csecsemőkorban kezdjük a felkészítést – jegyezte meg Obi-van. – Csakhogy ez a hajó hamarosan elhagyja a Köztársaságot – érvelt C’baoth –, ami azt jelenti, hogy az otthoni elvek és helyzetek miránk aligha lesznek érvényesek. A Kirajzás fedélzetén nincsenek, és nem is lesznek mélyen gyökerező családi kapcsolatok, amelyekkel számolni kell. A tanítványokat nem több száz, esetleg több ezer fényév fogja elválasztani a családjuktól, hanem néhány száz méter. Odalent lesznek, a raktármagban, vagyis szó sincs arról, hogy a szülők soha többé nem láthatják a gyermekeiket! Még azt is el tudom képzelni, hogy a felkészülés kezdeti szakasza után a padavanok időnként a családjuk körében tölthetnek egy-
egy estét. – Ezek szerint a raktármagba akarod költöztetni őket? – kérdezte Ma’Ning, és furcsálkodva meredt az ősz hajú mesterre. – Azt akarom, hogy az iskolánk a lehető legtávolabb legyen a zajtól, a felfordulástól, de főleg a gondolathullámok forrásaitól, vagyis valamennyi utasunktól – magyarázta C’baoth. – Arról meg nem is beszélve, hogy rengeteg helyünk lesz odalent. Ma’Ning töprengve csóválgatta a fejét, és halkan megjegyezte: – Ez a terv nekem akkor sem tetszik… – Gyakran megesik, hogy az új utak első pillantásra nehezen járhatónak vagy éppen járhatatlannak tűnnek – bölcselkedett C’baoth. – A Kirajzás többféle értelemben véve is egy nagyszabású, merész kísérletsorozat. És ne tévesszétek szem elől, hogy ha sikert aratunk, akkor úgy térhetünk vissza a Köztársaságba, hogy a kezünkben lesz a Jedi-rend megújulásának kulcsa. – És ha nem aratunk sikert? – kérdezte Obi-van. – Akkor kudarcot vallunk – válaszolta ridegen C’baoth –, de ne aggódjatok, biztosan érzem, hogy az út végén győzelem és diadal vár ránk! Ma’Ning zavartan köszörülgette a torkát, de mostanra kifogyott az érvekből. Ráadásul, valamennyi jelenlévő érezte, hogy C’baoth-nak igaza van. Mindannyian tudták, hogy a Jediknek új módszereket, új utakat kell keresniük a Rend fennmaradása érdekében. – Nos, minden világos – mondta végül Ma’Ning. – Hát akkor, vágjunk bele ebbe a nagy kísérletbe! De arra kérlek, C’baoth mester, hogy 1alaposan fontold meg valamennyi lépésedet! Nagyon-nagyon körültekintően kell eljárnunk! – Mi sem természetesebb! – vágta rá C’baoth. – Miután ezt szépen megbeszéltük, nincs más hátra, mint hogy létrehozzuk a felkészítő központot! – Loranához fordult, és odaszólt neki: – Jinzler lovag, te kapod ezt a megtisztelő megbízatást! – Igenis, C’baoth mester! – válaszolta engedelmesen Lorana, és fejet hajtott. – A jövőben pedig – folytatta az ősz hajú mester, és jelentőségteljes pillantásokkal méregette MaWingot – feltétlenül forduljatok hozzám, mielőtt elrángattok valakit a tőlem kapott feladata mellől! Ma’Ning ismét beleharapott az alsó ajkába, de nem kezdeményezett újabb vitát. – Ahogy óhajtod, mester – felelte fojtott hangon, és bár kevésbé alázatosan, mint a lány, de ő is fejet hajtott. C’baoth még egy feszült másodperc erejéig mélyen belenézett
mestertársának szemébe, majd Obi-van és Anakin felé fordult. – Most pedig folytassuk a körsétát! – javasolta, és a kijáratra mutatott. A két mester és a tanítvány néhány pillanat alatt átvágott a kettesévelhármasával beszélgető utasok között, és kiléptek a folyosóra. – Az imént a Jedik feladatairól beszéltél, mester – szólalt meg Obi-van, mialatt folytatták útjukat a tat felé. – Megtudhatnám, hogy egészen pontosan mit vársz el tőlünk? – Jelenleg csakis azt, amit eddig is csináltatok – válaszolta C’baoth. – Járőrözzetek a Kirajzás fedélzetein, és ha szükség van rátok, segítsetek. Továbbá szeretném, ha a későbbiek folyamán bekapcsolódnátok a leendő Jedik felkészítésébe. És persze elvárom, hogy kivegyétek a részeteket a rendfenntartásból. – Érdekes, nekem úgy tűnik, hogy elég békés a társaság – jegyezte meg Obi-van. – Nem hallottam semmiféle rendbontásról vagy bűncselekményről… – Ez is csupán idő kérdése – vélekedett C’baoth. – Ötvenezren utazunk a hat Dreadnaughton, és ilyen körülmények között nem lehet elkerülni a súrlódásokat. Számításaim szerint, még mielőtt magunk mögött hagyjuk az Ismeretlen Szektorokat, rendszeresen hívni fognak minket, hogy oldjuk meg az utasok egymás közötti vitáit, és találjunk ki új fedélzeti szabályzatot. – Már megbocsáss, mester, de a szabályzat kidolgozása nem a kapitány, illetve a tisztikar dolga? – kérdezte óvatosan Obi-van. – Pakmillu kapitányt már most is túlságosan lefoglalja a Kirajzás irányításának műszaki-technikai része – felelte C’baoth. – És ha jobban belegondolunk, erre a feladatra mi vagyunk a legalkalmasabbak. – Mindaddig, amíg szem előtt tartjuk, hogy a mi szerepünk a tanácsadás és az útmutatás – figyelmeztetett Obi-van. – A Jedik szolgálnak, nem pedig uralkodnak. – Én egy szóval sem mondtam, hogy uralkodni akarunk mások felett! – tiltakozott C’baoth. – De ha átvesszük Pakmillu kapitánytól a rendfenntartás feladatát, akkor lényegében ezt tesszük, nem gondolod? – jegyezte meg Obi-van. – Továbbá, a megfélemlítéssel társuló útmutatást aligha nevezhetjük útmutatásnak! – Arra célzol, hogy a Barlokon kicsit ráförmedtem a vitázó felekre? – kérdezte kihívó hangon C’baoth. Obi-van fontolóra vette, hogy mit válaszoljon. Még most is kellemetlen érzései támadtak, amikor eszébe jutott az a hangnem, amelyet C’baoth
megengedett magának a sikertelen bombamerénylet után. Vajon az ősz mester mennyire lépte túl a szerepkörét, amikor szabályosan ráerőltette a saját nézeteit és álláspontját a résztvevőkre? Vagy a kényszerítő erő magából a merényletkísérletből származott? Netán a szembenálló felek a bomba láttán egy csapásra felismerték, hogy a tárgyalások nem csupán bányatérképekről és elvont számokról, hanem érző és gondolkodó teremtmények sorsáról is szólnak? És vajon C’baoth-nak volt köze ahhoz a bizonyos támadáshoz? Kenobi mester rosszkedvűen hümmögött, amikor felmerült benne ez az utóbbi kérdés, mert mindeddig egyetlen lépéssel sem jutott közelebb a megválaszolásához. – Valakinek tényleg meg kellett mondani nekik, hogy mit csináljanak – vélekedett kissé bizonytalanul Anakin. – Ráadásul, ha minden igaz, mi bölcsebbek és előrelátóbbak vagyunk, mint a hétköznapi teremtmények. – Néha akkor járunk el a legbölcsebben, ha várunk, figyelünk, de nem teszünk semmit – mondta Obi-van, akinek a Mace Windutól hallott mondás visszhangzott az elméjében. – Ha folyton közbeavatkozunk, akkor a különféle népek sosem tanulják meg, hogyan oldják meg a problémáikat. – És ez a fajta bölcsesség csakis azok sajátja, akik szoros kapcsolatban állnak az Erővel – tette hozzá C’baoth olyan hangvételben, amely arra utalt, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a vitát. – Ezt idővel te magad is megtapasztalod majd, ifjú Skywalker! – A jobbjával előremutatott, és hozzátette: – Most pedig megérkeztünk az elsődleges fegyverrekeszekhez… Lorana sokáig nézett C’baoth, Obi-van és Anakin után, közben fáradtan és csalódottan sóhajtozott. Miért hívták őt ide? Mert elméletileg ő ismeri a legjobban C’baoth-t? Akármiben reménykedett MaWing mester, nem sokra ment a jelenlétével. Vagy talán azt várták el tőle, hogy csatlakozni fog a volt mesterének különös terveit ellenzőkhöz? Mert ha igen, akkor ebben a tekintetben is kudarcot vallott. – Mindig ilyen erőszakos? Lorana megfordult, és körülnézett. Mialatt ő a fejét törte, a két duro távolabbra sétált, de Ma’Ning ott maradt mögötte, és most gondterhelten méregette őt. A lány maga sem tudta, miért, de ösztönösen C’baoth védelmére kelt: – Nekem nem tűnik különösebben erőszakosnak… – Akkor talán csak a fellépése furcsa – válaszolta engedékenyen Ma’Ning, de az arcán látszott, hogy mindent tud, és mindent ért. – Áruld el
nekem, Lorana, miként vélekedsz az elgondolásáról? – Úgy érted, hogy az idősebb gyermekek képzéséről? – Lorana tehetetlenül megvonta a vállát. – Nem is tudom… Nekem újdonság ez az egész. – Korábban nem beszélt róla? – Egy szóval sem említette – válaszolta Lorana –, legalábbis nekem nem. – Hm… – Ma’Ning az ajkával csücsörítve hümmögött egy sort, és tűnődve folytatta: – Az ötlet érdekes, annyi bizonyos. Abban is igaza van, hogy a Rend már a múltban is eltekintett néhányszor bizonyos törvények és elvek alkalmazásától. És az új módszerek általában beváltak… – Mint például Anakin esetében? – vetette fel a lány. – Azt még most sem vehetjük biztosra – felelte óvatosan a mester –, mert ne felejtsük el, mindig fennáll a veszély, hogy egy tanítvány ilyen vagy olyan okokból nem tud megfelelni az elvárásoknak, és elhagyja a Rendet. Természetesen egy pillanatig sem gondolom, hogy bukás várna az ifjú Skywalkerre. – Róla én sem tudom elképzelni – értett egyet Lorana. – Most viszont elnézésedet kérem, Ma’Ning mester, de össze kell szednem egy csapatot, amely segít nekem megszervezni az iskolát. – Hát persze, menj csak nyugodtan – búcsúzott barátságosan mosolyogva Ma’Ning –, később még beszélünk! Azzal a mester sarkon fordult, odasétált a két duróhoz, és bekapcsolódott a kettejük beszélgetésébe. A három elmélyülten társalgó Jedi láttán Lorana hirtelen úgy érezte, hogy a társai kívülállónak tartják őt. Néhány pillanattal később ráeszmélt, hogy talán feleslegesen emészti magát, elvégre az imént bejelentette, hogy dolga van, és mennie kell. Vett egy mély lélegzetet, kisöpörte a fejéből a nyomasztó gondolatokat, és elindult a kijárat felé. Már majdnem elérte az ajtót, amikor egy ismeretlen férfi lépett elé, és bizonytalan hangon megszólította: – Elnézését kérem, kisasszony, válthatnék önnel néhány szót? – Természetesen – felelte Lorana, és barátságosan mosolyogva szemügyre vette az idegent. A személyzet egyik jellegzetes tagját látta maga előtt: egy karcsú derekú, széles vállú, fiatal férfit. Az illető szürke kezeslábasán erős vegyszerszagot árasztó foltok sötétlettek, ami arra utalt, hogy közvetlenül a munkahelyéről érkezett a találkozóra. A háta mögött fiatal nő várakozott, aki a jobbjával egy alvó csecsemőt ölelt magához, míg a balját a mellette toporgó, öt-hat év körüli kisfiú vállán tartotta. Lorana
rámosolygott a fiúra, majd a férfihoz fordult, és megkérdezte: – Miben lehetek a segítségükre? – A nevem Dillian Pressor – felelte a családfő –, és igazából nem is én, hanem az én Jorad fiam szeretne kérdezni valamit. – Legyen úgy! – mondta Lorana, és lépett egyet a fiú felé. Észrevette, hogy a közeledtére a fiatalasszony szorosabban markolja a fia vállát, de úgy döntött, hogy nem törődik a figyelmeztető jellel. Gyorsan leguggolt, és barátságosan ráköszönt a félszegen mosolygó gyermekre: – Szervusz, Jorad! Apukád azt mondja, hogy kérdeznél valamit. Hát tessék, kíváncsian hallgatlak! A fiú néhány pillanat erejéig bizonytalansággal vegyes ámulattal meredt rá, aztán megkérdezte: – Te tényleg Jedi vagy? – Az bizony – jelentette ki Lorana. – A nevem Lorana Jinzler. Halljuk, ki tudod-e mondani? Jorad ügyetlenül csücsörítgetett, majd kinyögte: – Lorana Jissler? – Nem, Jorad – szólt rá az apja –, a hölgyet Jinzlernek hívják. – Lorana Jissler – ismételte a fiú. – Na jó, maradjunk a Loranánál! – javasolta mosolyogva a lány. – Tehát, mire vagy kíváncsi? A fiú felpillantott az anyjára, aztán szemlátomást összeszedte magát, visszanézett az előtte guggoló Jedire, és végre belekezdett: – Ma’Ning mester azt mondta, hogy csak azok a gyerekek lehetnek Jedik, akiket ő idehívott. És szeretném megtudni, hogy én is lehetnék-e Jedi? Lorana felnézett az anya nyugtalanságról árulkodó arcára, majd ismét a fiú szemébe fúrta a tekintetét, és megszólalt: – Attól tartok, ebbe az ügybe egyikünk sem szólhat bele. Ha nem úgy születtél, hogy fogékony vagy az Erőre, nem nevelhetünk belőled Jedit. Sajnálom, de ez már csak így működik… – Igen, de mi van, ha időközben fejlődtem valamennyit? – makacskodott Jorad. – A mester azt mondta, hogy az összes idehívott gyerekben van hajlam, és már sok idő telt el azóta, hogy megvizsgáltak minket. Talán fejlődtem azóta… – Talán tényleg így van… – mormolta Lorana, és töprengve nézte a fiú reménykedő arcát. Elméletileg nem fordulhatott elő az, amit Jorad olyannyira szeretett volna. Az Erőre való fogékonyságot táplálni lehetett ugyan, de teremteni nem. Másrészről viszont, maga C’baoth mondta, hogy
ezeknek a családoknak egy-egy tagját valamennyire átjárja az Erő, és elméletileg az is előfordulhatott, hogy a vizsgálatok pontatlan eredményt hoztak. Lorana alaposan megfontolta a válaszát, és megszólalt: – Megmondom, hogy mit fogok tenni: beszélek Ma’Ning mesterrel, hogy újra vessenek alá téged a vizsgálatoknak. És ha kiderül, hogy időközben fejlődtek a képességeid, előbb-utóbb téged is bevesznek a Jedi-iskolába. Így jó lesz? Jorad szeme felszikrázott, aztán a fiú lelkesen rávágta: – Persze, hogy jó! Mikor mehetek a vizsgálatra? – Előbb beszélek MaWing mesterrel – ismételte türelmesen Lorana, aki attól tartott, hogy máris többet ígért annál, mint amennyit teljesíteni tud. – Majd ő értesíti az időpontról az apukádat. – Khm… Jorad! – szólalt meg a fiú anyja. – Köszönöm szépen! – mondta kötelességtudóan a fiú. – Nagyon szívesen – felelte Lorana, azzal felállt, és szemügyre vette a csecsemőt. – Ő a kishúgod? – Igen, és úgy hívják, hogy Katarin – felelte Jorad. – Most még nem csinál mást, csak alszik, eszik és sír. Főleg sír. – Hát igen, ahhoz a babák nagyon értenek – válaszolta Lorana, és a szülőkhöz fordult: – Köszönöm, hogy eljöttek a gyűlésre! – Ugyan, nem tesz semmit – mondta készségesen Dillian, azzal kézen fogta a fiát, és a kijárathoz lépett. Az ajtó kinyílt, a férfi kiterelte Joradot a folyosóra, majd visszafordult, és elköszönt: – Még egyszer köszönjük a segítségét, Jinzler lovag! – Szólítsanak egyszerűen csak Loranának! – kérte a lány. Dillian szinte kényszeredetten elmosolyodott, és módosította az előző mondatát: – Hát akkor, köszönjük a segítségét, Lorana! Karon fogta a feleségét, és éppen átlépett az ajtón, amikor odakint, a folyosón ingerült kiáltás harsant: – Szóval, itt vagy! A család mögött Lorana is kisietett a folyosóra, és gyorsan körülnézett. A hajó orra felől fiatal, világosbarna hajú férfi viharzott feléjük, aki fenyegetően meredt Dillianre, és ismét felcsattant: – Elárulnád, Pressor, hogy mi a bánat verte csillagködöt keresel te itt?! – Egy különleges találkozón vettünk részt – magyarázta Dillian, és Loranára mutatva folytatta: – A hölgy Lorana Jinzler, Jedi-lovag, és… – Mióta divat mifelénk – szólt közbe dühösen a jövevény –, hogy a munka kellős közepén lelépünk egy akármilyen gyűlés kedvéért? Ha esetleg elfelejtetted volna, nem könnyű ellenőrizni egy hiperhajtómű
reaktorának kommunikációs rendszerét úgy, hogy a hiperhajtómű szakértője nincs jelen! – Tudom – mondta bűntudatos képet vágva Pressor, és gyorsan a felesége kezébe nyomta Jorad kezét. – Sajnálom, de azt hittem, hogy hamarabb végzek itt. – Hát a jelekből ítélve rosszul hitted! – A haragos férfi nagyokat fújtatott, aztán Loranára nézett, és megkérdezte: – Mondja, Jinzler lovag, ebből most már rendszert fognak csinálni? – Elnézést, de attól tartok, nem értem önt, tisztelt, khm… – A nevem Chas Uliar – mutatkozott be a férfi. – Tehát, a jövőben is sűrűn elő fog fordulni, hogy a Jedik gondolnak egyet, és felborítják a munkatervünket? – Még mindig nem értem – válaszolta Lorana. – Két nappal ezelőtt éppen belekezdtünk egy átfogó rendszerellenőrzésbe, amikor Ma’Ning mester úgy döntött, hogy riadógyakorlatot tart – magyarázta némileg lehiggadva Uliar. – Azt játszottuk, hogy kilyukadt az egyik hűtővezeték. Hogy már öt ilyen gyakorlatot rendeztünk a múlt hónapban, az senkit sem érdekelt. Most szerettük volna átnézni a reaktort, de maguk elrángatták a szakértőnket. Ezek után kíváncsian várjuk, hogy mit találtak ki holnapra! Erős a gyanúm, hogy mentőkabin-gyakorlat következik… Lorana a következő másodpercben Ma’Ning hangját hallotta a háta mögül: – Valami baj van, Uliar úr? A lány éppen abban a pillanatban fordult meg, amikor a Jedi-mester kilépett az ülésterem ajtaján. – Csupán szeretném tisztességesen elvégezni a munkámat, hogy utána az igazak álmát alhassam, uram! – válaszolta gúnyos hanghordozással Uliar. – Vagy talán nyújtsak be hivatalos kérvényt ennek érdekében? – Arra nem lesz semmi szükség – felelte nyugodtan Ma’Ning, és hozzátette: – Pressor úr természetesen visszatérhet az állomáshelyére. – Nagyon köszönöm… – mormolta Pressor. – És a jövőben megpróbálunk jobban igazodni az önök munkarendjéhez – ígérte a Jedi-mester. – Előre is köszönöm – válaszolta jócskán megenyhülve Uliar, majd a munkatársához fordult: – Gyere, Dillian, jó lenne, ha még a műszakváltás előtt befejeznénk azt az ellenőrzést! A férfi sarkon fordult, és gyors léptekkel elindult az orr felé. – Otthon találkozunk! – búcsúzott Pressor a feleségétől, és a társa után
sietett. – Szia, Lorana! – köszönt Jorad, aki roppant komoly arcot vágva nézett az ifjú Jedi-hölgyre. – Remélem, még látjuk egymást! – Hamarosan találkozunk! – Lorana rámosolygott a fiúra. – Vigyázz a kishúgodra, rendben? – Úgy lesz, megígérem – fogadkozott a fiú, aztán szorosan megmarkolta az anyja kezét, aki csak odabiccentett Loranának, majd a kislányával a karján, a fiával az oldalán a tat felé vette az irányt. – Meglehetősen ingerültnek tűnt – jegyezte meg halkan Lorana, miután kettesben maradt a Jedi-mesterrel. – Uliarra gondolsz? – Ma’Ning széttárta a két kezét. – Hát igen, annak… Abban viszont kétségkívül igaza van, hogy a beleegyezésük nélkül nem szabadna megváltoztatnunk sem az ütemterveket, sem mást. És ezt alkalomadtán talán megemlíthetnéd C’baoth-nak. – Én úgy hallottam, hogy te rendelted el a próbariadót, mester – jegyezte meg óvatosan Lorana. – Így igaz, csakhogy C’baoth mester utasítására! – Ma’Ning fanyarul elmosolyodott. – Ráadásul, Uliar ráhibázott, valóban mentőkabingyakorlatot terveztünk erre a hétre… Lorana megértően bólogatott, majd felsóhajtott, és halkan kijelentette: – Feltétlenül beszélni fogok vele… A Kirajzás hat napja hagyta maga mögött a Yaga Minort, és éppen megállt egy újabb navigációs ellenőrzéshez, amikor megtörtént a baj. Mire Obi-van megérkezett a kettes számú Dreadnaught hátulsó lakórekeszébe, már valóságos tömeg verődött össze két mellékfolyosó hatszögletű csomópontjában. – Engedjenek át, legyenek szívesek! – kérte a mester, mialatt óvatosan oldalazott előre a szorosan összetömörülve bámészkodó utasok között. – Ezt nézd meg, jött egy másik is! – dörmögte mellette egy rodiai. – Egy másik mi? – kérdezte értetlenül Obi-van, és a hang irányába fordult. – Egy másik Jedi – válaszolta a rodiai, és kihívóan meredt egyenesen a szemébe. – Nyugalom, Feeven! – próbált békíteni egy a teremtmény közelében ácsorgó férfi. – Nehogy elkezdj vádaskodni! – Elmondaná valaki, hogy mi történt? – érdeklődött higgadtan Obi-van. – Az történt, hogy tolvajok járnak az éjszakában – közölte megvetően a rodiai. – És ezek a tolvajok köpenyt viselnek, meg fénykardot.
– Feeven, azt mondtam, hogy pofa be! – förmedt a társára az imént megszólaló férfi, azzal a Jedi-mesterre nézett, lesütötte a szemét, és rosszkedvűen hozzátette: – Eljöttek egy gyerekért, ennyi az egész. – Az éjszaka kellős közepén! – morogta fenyegető hangon Feeven. – Éjszaka? Miféle éjszakáról hablatyolsz? – vitatkozott a férfi. – Ha nem vetted volna észre, az űrben vagyunk, ahol mindig éjszaka van! – A család éppen aludt – vágott vissza Feeven –, ami azt jelenti, hogy nekik éjszaka van! – Köszönöm a felvilágosítást – mondta udvariasan Obi-van, és ismét elindult. Miközben átnyomakodott a sokaságon, megfordult a fejében, hogy akár éjszaka van, akár nincs, valószínűleg nem ártana, ha felhívná C’baoth-t. Hamarosan kiderült, hogy erre nem lesz szükség. Három-négy másodperc leforgása alatt elérte a tömeg közepén lévő nyílt területet, és ekkor meglátta, hogy C’baoth már a helyszínen tartózkodik. – Üdvözöllek, mester! – köszönt Obi-van, és néhány pillantással felmérte a helyzetet. Az egyik lakókabin bejáratában tagbaszakadt, borzas hajú férfi állt, aki mindkét kezével elszántan markolta az ajtó keretét, hogy senki se léphessen be mellette. A háta mögött húzódó, kurta folyosón hálóruhát viselő asszony térdelt, aki kétségbeesetten sírt, és egy öt év körüli kisfiút ölelt magához. Maga a gyermek érdekes módon egyszerre tűnt rémültnek és kíváncsinak. C’baoth a frissiben érkezett nagymesterhez fordult, és mogorván ráförmedt: – Te meg mit keresel itt? Tudtommal rég aludnod kéne! – A fülembe jutott, hogy kisebb zavar támadt errefelé – válaszolta a lehető legteljesebb lelki nyugalommal Obi-van, azzal közelebb ment a megtermett férfihoz, és ráköszönt: – Jó estét kívánok! – Nem vihetik magukkal a fiamat! – válaszolta haragosan a férfi. – Nem érdekel, hogy hányan jönnek érte, nem fogják elragadni tőlünk! – Nincs más választása! – közölte bőszen C’baoth. – Tudtommal a múlt héten Evrios mester már elmagyarázta a helyzetet. A fiát átjárja az Erő, továbbá ő maga beleegyezett abba, hogy tanítsuk. Mindez azt jelenti, hogy velünk jön. – És ezt ki mondja? – csattant fel mérgesen az apa. – A hajó törvényei szerint a gyerekekkel kapcsolatos döntéseket a szülők hozzák. Ne is próbáljon mást állítani, mert utánanéztem! – A hajó fedélzeti szabályzatának összeállítói még csak nem is
gondolhattak a mi helyzetünkre! – vágott vissza C’baoth. – Tehát azok a előírások erre az esetre nem vonatkoznak! – Aha, ezek szerint maga egyszerűen lábbal tiporja a törvényeket, ha azok nem illenek össze a terveivel? – Természetesen nem vetjük el a törvényeket – válaszolta gőgösen C’baoth –, csupán értelmezzük, és ha kell, átírjuk őket. – És mégis kik? Maguk, a velünk utazó Jedik? – háborgott a férfi. – Honnan veszik a bátorságot hozzá? – A Kirajzás fedélzetén a legfőbb hatalom Pakmillu kapitány kezében van – próbált békíteni Obi-van. – Hozzá kell fordulnunk, ha… – Lehet, hogy elméletileg ő az első számú vezetőnk – vágott közbe C’baoth –, de idővel akár még ez is megváltozhat! Majd meglátjuk… A baljóslatú, homályos kijelentés hallatán Obi-vannak kínos érzései támadtak, és hogy pontosítsa az elhangzottakat, rákérdezett: – Hogy érted azt, mester, hogy majd meglátjuk? – Ez az expedíció alapjában véve a Jedi-rend vállalkozása – válaszolta C’baoth –, ami azt jelenti, hogy a mi érdekeink felülmúlják mindenki másét. Obi-van vett egy mély lélegzetet, és hirtelen tudatosult benne, hogy a körülöttük álló utasok néma csendben hallgatják a kettejük párbeszédét. Megköszörülte a torkát, és szelíden megkérdezte: – Válthatnánk néhány szót négyszemközt, C’baoth mester? – Természetesen, de csak később – felelte C’baoth, mialatt a nyakát nyújtogatva elnézett a sokaság felett –, megérkezett a kapitány… A tömeg kérés nélkül szétnyílt, hogy átengedje a hajó parancsnokát. Noha nyilván az ágyból ugrasztották ki, Pakmillu úgy festett, mintha szolgálatból érkezett volna. Éberen figyelte környezete minden rezdülését, az egyenruhája kifogástalan volt, egyetlen porszem vagy gyűrődés sem akadt rajta. – Üdvözlöm önöket, Jedi-mesterek! – köszönt a kapitány a tőle megszokottnál komolyabb, szinte komor hangon. – Megtudhatnám, hogy mi történik itt? – Ezek el akarják ragadni tőlem a fiamat! – kiáltotta dühösen az apa. – A fiúból hamarosan Jedi-tanítvány lesz – jelentette ki C’baoth olyan magától értetődő hangsúllyal, mintha egy már mindörökre eldöntött tényt közölt volna. – És az apja megtagadja tőle a jogait. – Nem akarok én megtagadni semmiféle jogokat! – tiltakozott a férfi. – Viszont ő még gyerek! Nem dönthet más a sorsa felől, csakis a szülei! – A Jedik az igazság és a béke őrzői – próbált magyarázattal szolgálni
C’baoth –, így aztán… – A Köztársaságban talán azok – szakította félbe az apa –, csakhogy mi pontosan ezért hagytuk ott a Köztársaságot! Elegem volt az önkényes döntésekből, a részrehajló igazságszolgáltatásból, és elegem volt… – Talán mindannyian jobban járnánk, ha reggel folytatnánk ezt a beszélgetést – javasolta békítő szándékkal Obi-van. – Ha kipihenjük magunkat, nyugodtabbak leszünk, és a gondolataink is kitisztulnak… – Arra semmi szükség – szólt közbe C’baoth –, én így is pontosan tudom, hogy mit kell tennem. – Kenobi mester bölcsen beszélt – állapította meg Pakmillu kapitány. – Holnap, reggeli után várom önöket a Kettes Dreadnaught parancsnoki eligazítótermében. – Jelentőségteljes pillantást vetett előbb a Jedi-mesterre, aztán az apára, majd folytatta: – Ott mindketten lehetőséget kapnak arra, hogy előadják az érveiket, illetve a Köztársaság törvényeinek az esetre vonatkozó cikkelyeit. C’baoth nagyot szusszant, és megszólalt: – Rendben, kapitány, akkor a holnap reggeli viszontlátásra! Azzal még egyszer az apára, illetve a fiúra nézett, majd sarkon fordult, és elindult. Obi-van hívás és kérés nélkül, egyből a nyomába szegődött. Szótlanul követte a társát, közben az a benyomása támadt, hogy amíg az utasok az imént a tisztelettől vezérelve nyitottak utat a kapitánynak, addig most szinte félve térnek ki a szokásához híven döngő léptekkel vonuló C’baoth elől. Az első száz méteren keresztül hallgatagon ballagtak egymás mellett. Obi-van már attól tartott, hogy az ősz hajú mester nem is óhajtja megtárgyalni az eseményt, amikor C’baoth váratlanul megszólalt: – Súlyos hibát követtél el, Kenobi mester! A Jedik sosem vitatkozhatnak kívülállók előtt! – Csupán szerettem volna tisztázni a helyzetet – válaszolta Obi-van, és megidézte magában az Erőt, hogy abból merítsen türelmet. – Továbbá az iménti beszélgetést én magam nem nevezném vitának. De ha már az elveinknél tartunk, tudomásom szerint a Jedik szándékosan nem kerülhetnek összetűzésbe azokkal, akiket elvileg szolgálniuk kellene. – Nem állt szándékomban, hogy összevesszek az utasainkkal – jelentette ki határozottan C’baoth. – Nem akartam mást, mint hogy bevonjak egy gyermeket a képzési programunkba. – De miért éppen az éjszaka közepén? – vágott vissza Obi-van. – Igazán megvárhattad volna a reggelt! – Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzátette: – Hacsak nem szándékosan rendezted így, mert éreztetni
akarod, hogy ki az úr a háznál! Kenobi mester azt remélte, hogy a mestertársa azonnal és hevesen tiltakozni fog a vád ellen, ám C’baoth éppen csak rápillantott a szeme sarkából, és kissé kihívó hangon felvetette: – És vajon miért tenném? – Sejtelmem sincs – válaszolta Obi-van –, főleg miután a Törvénykönyv szigorúan tiltja a Jediknek, hogy mások fölött uralkodjanak. – És nekünk tényleg betű szerint kell értelmeznünk azokat az előírásokat? – kérdezte tűnődő hangon C’baoth. Obi-van különös bizsergést érzett a tarkójában, mire hatalmasat sóhajtott, és kijelentette: – Ezt mintha már korábban megvitattuk volna… – Így igaz, viszont az én álláspontom fikarcnyit sem változott – felelte C’baoth. – Az elmúlt évszázadok Jedi-tanácsai tucatjával, ha nem százával ontották az újabb és újabb rendelkezéseket, szabályokat és törvényeket. És jó néhány akad közöttük, amelyről első pillantásra látszik, hogy vagy érvényét vesztette, vagy rosszul értelmezzük, vagy egyszerűen tévedésből született. Mi van, ha ez az általad idézett törvény is ezek közé tartozik? – Mi, Jedik a természetünknél fogva alkalmatlanok vagyunk az uralkodásra – válaszolta gondolkodás nélkül Obi-van. – A hatalomvágy a sötét oldal felé terel minket! – És ezt te honnan tudod ilyen biztosan? – vágott vissza C’baoth. – Mikor történt meg utoljára, hogy egy Jedi a gyakorlatban is próbára tette ezt az elméletet? – Onnan tudom, hogy így szerepel a Törvénykönyvben – válaszolta egyszerűen Obi-van. – Nézd, mester, mi azért jöttünk ide, hogy segítsük és tanácsokkal szolgáljuk a Kirajzás utasait, és nem azért, hogy uralkodjunk és zsarnokoskodjunk felettük. – És mégis, mi értelme a szabályoknak, ha nem az, hogy utat mutassanak az egyéneknek, és a társadalmuk számára leginkább megfelelő viselkedésre kényszerítsék őket? – bölcselkedett C’baoth. – Te most csupán a szavakkal játszol – állapította meg Obi-van. – Tévedsz, nagyon is komolyan gondolom azt, amit állítok – jelentette ki C’baoth. – A hatalomvágy azért terel a sötét oldal felé, mert az uralkodni vágyó teremtmény a személyes hasznát nézi, és a mások érdekei elé helyezi a sajátjait. Ezzel szemben, ha utat mutatunk másoknak, akkor azt az ő érdekeik miatt, és azok figyelembevételével tesszük. – És téged valóban az utasok érdekei vezéreltek ennek a hajónak a fedélzetére? Azon, és csakis azon fáradozol, hogy utat mutass az expedíció
résztvevőinek? – Az itteni Jedik kizárólag ezért dolgoznak – állította önérzetesen C’baoth, majd felsóhajtott, és nyájas hangnemre váltva folytatta: – Ugyan már, Kenobi mester! Ugye, magad is belátod, hogy Yoda mester vagy Windu mester jóval bölcsebben és sokkal hatékonyabban tudná irányítani a Köztársaságot, mint Palpatine, valamint az ő velejükig romlott hivatalnokai… – Feltéve, ha ellen tudnak állni a sötét oldal csábításának – válaszolta Obi-van. – Mert az a csábítás bizony mindig is hatna rájuk! – Ez a kijelentésed valamennyi cselekedetünkre, gyakorlatilag az életünk minden percére igaz – fűzte hozzá nagyokat bólogatva C’baoth. – Ezért fordulunk az Erőhöz útmutatásért úgy a saját magunk, mint azok érdekében, akiket szolgálunk. Obi-van megcsóválta a fejét, és halkan megszólalt: – Veszedelmes úton jársz, C’baoth mester! Ha nem törődsz a hajó törvényeivel, ha megpróbálod rákényszeríteni az akaratodat az utasokra, ha beleavatkozol a fedélzeteken folyó mindennapi életbe, annak könnyen zűrzavar lehet vége. És akkor az egész expedíció veszélybe kerül… – Igen, magam is számítok kisebb zavarokra, de biztosra veszem, hogy hamar lenyugszanak a kedélyek – vallotta be kissé gondterhelten C’baoth. – És megígérem neked, hogy akármiféle hatalmat kapunk a kezünkbe, azon leszünk, hogy döntéseinkhez megszerezzük az utasaink többségének támogatását. – Figyelmeztető gesztussal felemelte jobb kezének mutatóujját. – De egy pillanatra se tévesszük szem elől, hogy ők miért tartanak velünk! Hallottad azt a férfit: a legtöbben azért jelentkeztek erre az utazásra, hogy maguk mögött hagyják az eddigi, romlott világukat. Miért ne nyújthatnánk nekik valami újat, valami jobbat? – Azért, mert aki új utakkal kísérletezik, mindig a szakadék szélén táncol – mondta megfontoltan Obi-van. – És jómagam képtelen vagyok elhinni, hogy a Jedik törvényei annyira rosszak, amennyire rossznak te látod őket. – Én egy szóval sem állítom, hogy rosszak – tiltakozott C’baoth –, csupán azt, hogy rosszul értelmezünk bizonyos szabályokat. Talán az lenne a legjobb, ha a közeljövőben erre a kérdésre összpontosítanál a meditációid folyamán. És természetesen én magam is – tette hozzá sietve. – Te és én, Kenobi mester, együttesen talán kifürkészhetjük az Erő szándékait, és a megérzéseink alapján rátalálhatunk a helyes útra. – Talán így lesz – válaszolta békülékenyen Obi-van –, de addig is szeretnék részt venni a holnap reggeli tárgyaláson.
– Arra semmi szükség! – vágta rá nyersen C’baoth, aki a kérés hallatán szempillantás alatt visszavedlett a másik, goromba és erőszakos önmagává. – Evrios mester és én elintézzük azt az ügyet. Továbbá, ha emlékezetem nem csal, a kérdéses időpontban neked a vezérhajó kisegítő navigációs termében lesz a helyed, ahol számítanak a segítségedre. – Az a munka igazán várhat egy-két órát… – Most pedig nyilván szeretnél már nyugovóra térni! – jelentette ki C’baoth, miközben elérték a Dreadnaughtokat összekötő csövekben közlekedő turbólift állomását. – Holnap nehéz napod lesz! – Nem csak nekem, hanem valamennyiünknek! – Obi-van nagyot sóhajtott. – No és te? C’baoth gondterhelten visszanézett abba az irányba, amerről jöttek. – Én még megvárom Pakmillu kapitányt – válaszolta. – Aludj jól, Kenobi mester! Holnap találkozunk! A másnap reggeli tárgyalás végén, miután mindkét érintett fél előadta az érveit, és alaposan megvitatták a témát, Pakmillu kapitány a Jedi-mester mellé állt. – Három órával később el is vitték a fiút – fejezte be a beszámolóját Uliar, majd végighordozta tekintetét az asztal körül helyet foglaló barátainak arcán. – Mégis, mit vártál? – mordult fel a vele szemben ülő Tarkosa. – A Jedik olyan ritkák, mint dewback hátán a toll. Nem szeretem őket, de meg tudom érteni, hogy miért nem akarnak lemondani azokról, akikben ott motoszkálnak azok a titokzatos képességek. – Igen, de korábban csak csecsemőket vettek be maguk közé – mutatott rá Jobe Keely, és bizonytalanul ingatta a fejét. – Olyan apróságokat, akik azt sem tudták, hogy a világon vannak, még kevésbé, hogy ki az anyjuk meg az apjuk. Ezek a srácok már jóval idősebbek. – Viszont a kölykök készséggel velük mennek, nem igaz? – vetette fel Tarkosa. – Még az a fiúcska is, amelyiket ma reggel vittek el otthonról. Nagyon félt, de egyben kíváncsi is volt. Sőt majd szétpukkadt az izgalomtól! Nézzünk szembe a ténnyel, Jobe! A legtöbb kissrác úgy hiszi, hogy Jedinek lenni csuda jó dolog! – Engem meg az érdekelne, hogy mit fognak még művelni! – szólt közbe Uliar. – Lehet, hogy mindenkit kiszórnak az egyik Dreadnaught-ból, amelyben aztán felépítenek egy kisebbfajta Jedi-templomot? – Fogadjunk, hogy C’baoth-nak máris vannak ötletei! – dörmögte Tarkosa. – Szerintem az az alak tudja, hogy mit akar.
– Az biztos… – ismerte el komoran Uliar. Néhány perc erejéig egyikük sem érzett magában különösebb kedvet a további beszédhez. Uliar tekintete elkalandozott, és lassan körülvándorolt a jókora kabin falain. A hármas számú személyzeti étkezde ugyanolyan jellegtelen és katonásan egyszerű volt, mint az összes többi helyiség a Kirajzás fedélzetén. Az asztaloknál vacsorázó emberek, illetve más teremtmények is jellegtelennek és katonásnak tűntek dísztelen, egyszínű kezeslábasaikban. Uliar agyában felmerült a gondolat, hogy talán feldobhatnák egy kicsit a hajóbelső hangulatát. Úgy sejtette, hogy ha maga köré gyűjtené néhány társát, Omano parancsnok valószínűleg megengedné nekik, hogy más-más minták alapján feldíszítsék, és valamennyire át is rendezzék a hajón található közös helyiségeket. Az egyik étkezdéből lehetne elegáns coruscanti szalon, a másikból peremvidéki kocsma, a harmadikból valami meghökkentő, bolondos helyiség, talán egy víz alatt világ… A fiatal férfi még szívesen elábrándozott volna, ám egy halk figyelmeztetés kizökkentette a gondolataiból, és visszarángatta a valóságba. – Na, most óvatosabban – suttogta Keely –, itt az egyik… Uliar megfordult, és meglátta a Jinzler nevezetű Jedit, azt a nőt, aki elrángatta valami ostoba gyűlésre Dillian Pressort, akinek éppen dolgoznia kellett volna. A húsz év körüli nő az ajtóban állt, és a fejét lassan ide-oda forgatva fürkészte a vacsorázó vagy már csak társalgó munkásokat. A bejárat közelében ülők közül néhány megnézték maguknak, de a legtöbben észre sem vették, hogy betoppant közéjük. – Vajon további tanítványokra vadászik? – találgatott fojtott hangon Uliar. – Akkor rossz helyen jár, mert itt egyetlen kiskölyök sincs – mutatott rá Keely, és a saját gondolatától megrökönyödve felvetette: – Lehet, hogy elfogyott az aprónép, és most már a felnőttek következnek? – Talán nekik is teljesíteniük kell bizonyos tervszámokat – vélekedett Uliar. – Tudjátok, mint ahogy a koréliai biztonságiaknak minden nap el kell kapniuk bizonyos számú bűnözőt. C’baoth előírta nekik, hogy ennyi meg ennyi újoncot kell szerezniük, és addig mennek, amíg össze nem szedik a csapatot. – A koréliai biztonságiaknál nincsenek ilyen számok – Uliar hanyagul legyintett –, az csupán legenda. – Hát, ha mégis ezt a feladatot kapta, ma este hoppon marad – jegyezte meg Keely, miután a Jedi-hölgy megfordult, és elhagyta az étkezdét. –
C’baoth aligha lesz elégedett vele. – Ha engem kérdezel, szerintem C’baoth még soha életében nem volt elégedett senkivel és semmivel – morogta Uliar, azzal felkapta a csészéjét. – Még sosem láttam nála önteltebb alakot. – Annak idején volt egy hozzá hasonló tanárom – mesélte Tarkosa. – Egy éjszaka néhány évfolyamtársam belopózott az irodájába, felkapták az íróasztalát, és levitték az előcsarnok mosdójába. Sajnálhatjátok, hogy nem voltatok ott, amikor a tanár meglátta az eredményt! Azt hittem, szétmegy a feje, olyan ideges lett… – Látatlanban lefogadom, hogy hiába szúrtatok ki vele, semmi sem oldódott meg. Ez a fajta ugyanis sosem tanul – dünnyögte Keely, majd Uliarhoz fordult, és hozzátette: – Ha már a megoldásoknál tartunk, megfejtettétek végre, hogy mi okozta tegnap azt a nyomásingadozást? Le kellett zárnunk a teljes jobb oldali ütegsort. – Ó, persze, nagy nehezen kibogarásztuk! – válaszolta Uliar, és ez a téma végül teljesen elterelte a figyelmét a Jedikről, valamint a tarkabarka étkezdékről. – Öregem, ettől elpusztulsz, ezt hallgasd meg! Ismered b’Crevnist, azt a megtermett, folyton vigyorgó pho ptfeahiait, aki állítólag az ottani hűtőrendszer szakértője? Na, rosszul feliratozta a vezetékeket, de annyira, hogy ő maga sem igazodott el rajtuk… Loranának végig kellett járnia a Dreadnaught négy éttermét, de végül megtalálta a Pressor családot. – Jó estét és jó étvágyat! – köszönt rájuk barátságosan, mialatt odasétált az asztalukhoz. – Hogy s mint vannak ma este? – Köszönjük, remekül – válaszolta Pressor, és óvatos pillantásokkal méregette a fiatal Jedi-hölgyet. – Valami baj van? – Az attól függ, hogy honnan nézzük – felelte rejtélyesen Lorana, azzal leguggolt a kisfiú elé, és kissé bánatosan folytatta: – Sajnálom, Jorad, de a megismételt vizsgálatok is azt mutatták, hogy nem lehet belőled Jedi. Hidd el, szívből sajnálom! A fiú szemlátomást elszontyolodott, de erőt vett magán, és egy hatalmas sóhajtás kíséretében kijelentette: – Semmi baj, anyu és apu előre megmondta, hogy valószínűleg nem lesz változás. – A szüleid nagyon jól tették, hogy felkészítettek erre a szomorú lehetőségre – helyeselt Lorana. – Remélem, nem vagy túlságosan csalódott… – Egy pillanatig se aggódjon, hamar túl teszi magát rajta! – jelentette ki
az anya, aki az imént jól láthatóan megkönnyebbült a hír hallatán. – Hiszen annyi mindennel foglalkozhat az életben! – Így igaz – mormolta Lorana, és a lelki szemei előtt egy pillanatra megjelent fivére arcának képe. – El kell fogadnunk, hogy mire futja a tehetségünkből és erőnkből, mert csakis így őrizhetjük meg a lelkünk békességét. – Amit azért néha felkavar egy-egy csetepaté… – jegyezte meg komoran Pressor. – A fülembe jutott, hogy mára virradó éjszaka szép kis zűr volt a D-2-esen. – Igen, hallottam róla – erősítette meg Lorana –, de én magam nem voltam jelen, így nem tudhatom pontosan, hogy mi történt. Azt viszont tudom, hogy végül sikerült békés körülmények között rendezni a nézeteltérést. – A hírek szerint a fiút erőszakkal vitték el a Jedi-iskolába! – csattant fel hevesen Pressor. – Én ezt nem nevezném békés megoldásnak! – Ha egy gyermekben ott rejtőznek azok a képességek, amelyek révén Jedi lehet belőle, akkor vele született joga, hogy azzá váljon – érvelt Lorana. – Hogyan is tagadhatnánk meg tőle ezt a jogot? És igen, a mi életünk néha nehéz. Igen, áldozatokat kíván úgy tőlünk, mint a szüleinktől. De szilárdan hiszem, hogy ezzel együtt is megéri a Jedik útját járni. – Hiszek magának… – Pressor hümmögve bólogatott, de látszott rajta, hogy bőven maradtak még kételyei. – Nos, nem is zavarok tovább, egyenek nyugodtan! – mondta Lorana, és felegyenesedett. – Még egyszer köszönöm, hogy időt áldoztak ránk! – Mi köszönjük, hogy megkeresett minket! – udvariaskodott a férfi. – Viszlát, Lorana! – búcsúzott Jorad, akinek a tekintete egy pillanatra még elidőzött a lány övébe tűzött fénykardon, és csak aztán vándorolt vissza az asztalra, illetve az ételre. Lorana megfordult, és elindult a kijárat felé. Mialatt lassú léptekkel átvágott az éttermen, valamennyi érzékszervével figyelt, hogy minél pontosabban felmérhesse a közhangulatot. Az útvonala közelében ülő emberek közömbösen néztek fel rá, amikor elhaladt mellettük, míg a tőle távolabb eső utasok észre sem vették őt. Szinte mindenki nyugodtnak és elégedettnek tűnt, mindössze egy-két karbantartó morgolódott, de ők is csak a munkájukkal kapcsolatos gondok miatt. Ha az étteremben tartózkodók haragudtak is a Jedikre, nem mutatták tanújelét az érzéseiknek és indulataiknak. Az ifjú Jedi végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg alaptalanul aggódott. A gondolat nyomán hirtelen biztosra vette, hogy
előbb-utóbb úgy a személyzet tagjai, mint a telepesek jobb belátásra térnek, és felismerik, hogy minél több Jedi tartózkodik a Kirajzás fedélzetén, annál zökkenőmentesebb és biztonságosabb lesz az utazás. A folyosóra érve Lorana friss léptekkel folytatta útját, hogy mihamarabb visszatérjen a munkájához. A raktármagba várták, hogy segítsen a megfelelő rekeszbe juttatni egy rossz helyen tárolt rakományt. A személyzet ugyan a legkorszerűbb rakodó- és emelőgépekkel dolgozott, de a nagy tömegű ládák mozgatásánál mindig fennállt a balesetveszély, így sosem ártott, ha egy Jedi vigyázott a munkások testi épségére. A fedélzeten tartózkodók közül mindenki tisztában volt azzal, hogy a hosszú utazás alatt óhatatlanul lesznek sebesültjeik, sőt még halottaik is, de Lorana elhatározta, hogy a maga részéről mindent meg fog tenni a balesetek elkerülése érdekében. Befordult egy sarkon, és eszébe jutott, hogy még mekkora távolságot kell megtennie, mire végre eléri a központi henger mélyét. Szilárdan megfogadta, hogy az első adandó alkalommal szerezni fog magának egy fedélzeti robogót vagy egy kisebbfajta siklót, aztán megszaporázta a lépteit, és nekivágott a jobb hátulsó turbólift felé vezető főfolyosónak. Tizenötödik fejezet – … és ez itt a főhajtómű rekesze – közölte Thrawn, majd félreállt az útból, hogy a fivére az ovális bejáraton keresztül szemügyre vehesse a kisebb csarnoknak is beillő helyiséget. – Nyilván magad is látod, hogy számos tekintetben jelentősen eltér a mi hajóink géptermeitől. – Igen… – dörmögte Thrass, aki éppen csak bekukkantott az ajtón, majd nyomban Car’dashoz fordult: – Mekkora a hajó fény alatti hatótávolsága? – Nem tudom pontosan – válaszolta az ifjú navigátor, és kérdőn nézett Quenntóra. A kapitány kicsit távolabb állt tőle, és Marisra figyelt, aki halkan suttogva tolmácsolta neki a cheunh nyelven folyó beszélgetést. Car’das várt néhány pillanatig, majd odaszólt Quenntó-nak: – Rak, már megbocsáss, de a vendéglátóink várják a választ! – Miért érdekli őket? – mordult fel a kapitány. – Szeretnék elvinni az öreglányt egy próbakörre? – Ugyan már, Rak! – nyögte kétségbeesetten Car’das, és gondosan kerülte Thrawn tekintetét. Quennto nem szívesen egyezett bele, hogy a parancsnok körbevezesse a testvérét az Alkuvadászon, és már a megérkezésük első percétől fogva látszott rajta, hogy mérhetetlenül ingerült. És ha mindez nem lett volna elég, a kapitány vagy megfeledkezett arról, hogy Thrawn már egész jól
értette a Galaxis közös nyelvét, vagy nem törődött vele. A chiss férfi mindeddig nem válaszolt a sértő megjegyzésekre, de nyilván az ő türelmének és önuralmának is voltak határai. Car’das attól tartott, hogy Thrawn egyszer csak megunja a pimaszkodást, visszazáratja a goromba alakot a fogdába, ahonnan Maris sem fogja még egyszer kikönyörögni. Quennto végül csak legyintett egyet, és mogorván megszólalt: – Újratöltés nélkül hatszáz standard órát repülhetünk vele. De akár hatszázötvenet is, ha óvatosan gyorsítunk és manőverezünk. – Köszönöm! – vágta rá Car’das, azzal minnisiatra váltva lefordította a választ. – Lenyűgöző… – mormolta Thrass, és ismét benézett a gépterembe. – Az ő hajtóműveik nyilván hatékonyabban használják fel a tüzelőanyagot, mint a mieink. – Így igaz, viszont a hiperhajtóműveik eléggé sebezhetőnek tűnnek – válaszolta Thrawn. – A sokkolóhálóink szempillantás alatt mozgás- és manőverképtelenné tették úgy ezt a hajót, mint az idegen támadóét. – Fegyverzet? – Egyszerű, de elégségesnek tűnik – felelte a parancsnok. – Bizonyos berendezések, illetve alkatrészek működését még most sem értjük, de a szakértőim folyamatosan vizsgálódnak. A hajó fedélzetén található energiafegyverek és rakéták kevésbé fejlettek, mint a nálunk rendszeresített harci eszközök. Továbbá, az egység nem hordoz sokkolóhálót vagy más típusú bénító fegyvereket. Azt a tényt viszont ne tévesszük szem elől, hogy ez itt csupán egy kisebbfajta, magánkézben lévő teherhajó! – Ez igaz… – Thrass kimérten bólintott, és Car’dashoz fordult: – Odahaza vannak hadihajóik is, ugye? – A Köztársaságnak nincs központi hadserege – felelte az ifjú navigátor. Igyekezett gondosan megválogatni a szavait, mert készséggel elhitte ugyan Thrawnnak és Thrassnak, hogy a népük módszere a békés éberség, de így sem akarta, hogy a chissek nyugtalankodni kezdjenek a szomszédaik miatt. Megköszörülte a torkát, és hozzátette: – De a szövetséghez tartozó rendszerek túlnyomó többsége rendelkezik saját védelmi erőkkel. – Amelyeket támadásra is fel lehet használni? – Természetesen, és néha meg is esik, hogy az egyik rendszer megtámadja a másikat – ismerte el Car’das. – Ám olyankor a főkancellár, vagyis a Köztársaság első számú vezetője felkér más világokat vagy szövetségeket, hogy segítsenek megfékezni a támadókat, így ezek a háborúk általában hamar véget érnek. És mindig számíthatunk a Jedikre,
akik megpróbálják összebékíteni a szemben álló feleket. Gyakran még azt is sikerült kieszközölniük, hogy egyáltalán ne kerüljön sor fegyveres összecsapásokra… – Jedik? – mordult fel Thrass, és kérdőn pillantott a fivérére. – Mifelénk ismeretlen teremtmények – felelte Thrawn. – A hölgy már elmagyarázta néhányszor, hogy kifélék-mifélék, de őszintén bevallom, még most sem értem igazán… Car’das meglepetten nézett Marisra. Mindeddig sejtelme sem volt arról, hogy a másodpilóta magánbeszélgetéseket folytat a parancsnokkal. A tekintetük összeakadt, mire Maris bűntudatosan lehajtotta a fejét, és hirtelenjében még a tolmácsolást is elvétette. Quennto azonnal felfigyelt a jelekre. A szeme résnyire szűkült, aztán a tekintete előbb Marisra, majd Car’dasra, aztán ismét a nőre, végül a két chissre villant. – Nagyjából arról van szó, hogy a Jedik képesek felhasználni egy mások által elérhetetlen energiamezőt vagy valami hasonlót – folytatta zavartalanul Thrawn, aki ha észre is vette az iménti közjátékot, nem mutatta tanújelét. – Segíti őket az érzékelésben, rajta keresztül bepillantást nyerhetnek mások szándékaiba és gondolataiba, és akár fegyverként is felhasználhatják. – De csakis önvédelem céljából! – szólt közbe Maris. – A Jedik sosem támadnak elsőnek. – Ti a Jedikről beszéltek? – hördült fel Quennto, mert felismerte a nevet a számára érthetetlen cheunh szavak között. – Hé, Car’das! A Jedikről társalogtok? – Igen, ugyanis a chisseknél ismeretlen fogalomnak számítanak… – Helyes! – dünnyögte a kapitány. – Legalább ebben az egy vonatkozásban felülmúljuk a kék bőrűeket. Szóval, mit magyaráztok? – Most éppen a Jedik képességeinél tartunk – felelte Car’das, és a szeme sarkából a két chissre pillantott. Thrawn arcáról nem lehetett leolvasni semmiféle érzést, míg Thrasst jól láthatóan idegesítette a két emberi lény beszélgetése, amelyből ő nyilván egyetlen szót sem értett. A navigátor ismét a kapitányára nézett, és hozzátette: – De ezt később is megbeszélhetjük. – Rendben – morogta Quennto –, nem fogom elfelejteni. A társaság hamarosan befejezte a körsétát, ekkor beszálltak a kompba, és visszarepültek a támaszpontra. Car’das még ekkor sem tudta megítélni, hogy Thrass miképp vélekedik róluk, és félig-meddig arra számított, hogy a komor syndic mindhármukat börtönbe záratja. Így aztán nagy kő esett le
a szívéről, amikor a chissek azzal bocsátották el őket, hogy szabadon visszatérhetnek a lakosztályukba. Hamarosan kiderült, hogy a kelleténél korábban könnyebbült meg. Amikor elérték a szálláshelyüket, Quennto egyetlen szó nélkül karon ragadta őt, és berángatta a saját kabinjukba. – Mi van, mi történt? – kiáltotta értetlenül az ifjú navigátor. – Hallgass! – sziszegte fojtott hangon a kapitány, azzal a társalgó közepén álló Maris mellé lódította Car’dast, majd becsukta az ajtót, szembefordult a társaival, aztán a zárólemeznek vetette a hátát, és összefonta a két kezét a mellkasa előtt. – Hát, ha már ilyen szépen összejöttünk – morogta vészjósló hangon –, akár mesélhettek is. – Mit akarsz hallani? – kérdezte nyugtalanul Car’das. – A teljes történetet rólad, Marisról és Thrawnról – felelte a kapitány. – Különösen azok a kis magánbeszélgetések érdekelnének, amelyeket te folytattál a mi úgynevezett házigazdánkkal, Maris! Car’das egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, aztán gyorsan elátkozta magát. Azonnal látta Quenntón, hogy ez az apró, önkéntelen reakciója felért egy írásban tett beismerő vallomással. – Hogy érted ezt? – dadogta zavartan, hogy időt nyerjen, amíg összeszedi a gondolatait. – Még csak nem is sejtitek, hogy honnan tudom, igaz? – csattant fel ingerülten, de különös módon diadalittasan a kapitány. – Komolyan azt hittétek, hogy csak azért, mert én magam nem iratkoztam be a ti kisded nyelviskolátokba, egész idő alatt itt üldögéltem, és a falat bámultam? – A szoba sarkában lévő számítógép felé biccentett, és hozzáfűzte: – Éppen elégszer láttam tanulni Marist ahhoz, hogy megjegyezzem a szótárprogram hozzáférési útvonalát. Car’das nagyot nyelt, és elképedten megkérdezte: – Vagyis érted a cheunht? – Nem tökéletesen, de egész tűrhetően – vallotta be Quennto, majd mélyen belenézett Maris szemébe, és hozzátette: – És ami ennél is fontosabb: ismerem a nőket! – Lehet, de akkor sem érted, hogy miről van szó – jegyezte meg mély, nyugodt hangon a másodpilóta. – Helyes – a kapitány nagyot bólintott –, akkor magyarázd el! Kíváncsian hallgatlak… Maris vett egy mély lélegzetet, és kimondta: – Én nagyra tartom, sőt csodálom Thrawn parancsnokot. Rendkívül
okos, nemes lelkű, továbbá kitűnő érzéke van a művészetekhez. Mióta befejeztem az iskolát, nem találkoztam hozzá hasonlóval. – Úgy érted, azóta nem, hogy elszakadtál azoktól az ostoba, felelőtlen széplelkektől, akikkel annak idején együtt csavarogtál… – pontosította a kijelentést Quennto. – Igen, a többségük felelőtlen volt – ismerte el Maris a zavar legcsekélyebb jele nélkül –, ami valószínűleg az életkorukból fakadt. – De ez a Thrawn, hát ő nyilván más, ugye? – vetette közbe gunyorosan a kapitány. – Thrawn már nem kamasz – magyarázkodott tovább Maris –, továbbá az ő művészi hajlamaihoz érettség és bölcsesség párosul. És igen, határtalanul élveztem a vele folytatott beszélgetéseket. És nem történt közöttünk semmi. Csakis beszélgettünk, ha ez számít valamit. – Nem igazán – mordult fel Quennto, de ezzel együtt látszott rajta, hogy jelentősen megkönnyebbült, és kissé meg is enyhült. – Szóval, ha ezek a találkozások olyan ártatlanok voltak, akkor én miért nem tudhattam róluk? – Mert előre tudtam, hogy pontosan úgy fogsz reagálni, ahogyan most! – válaszolta idegesen Maris. – És a te ötleted volt ez a nagy titkolózás? – faggatózott tovább Quennto. Maris habozott néhány pillanatig, majd kibökte: – Nem, igazából ő javasolta. – Mindjárt gondoltam… – jegyezte meg rosszkedvűen a kapitány. – Na, és akkor mi van?! – csattant fel türelmét vesztve Maris, és dühösen meredt Quenntóra. – Az van, hogy a fickó a bolondját járatja veled – válaszolta a kapitány, aki mostanra már majdnem teljesen lehiggadt. – Lehet, hogy én nem vagyok művelt, és hiányzik belőlem a művészi érzék, vagy hogy mondtad az előbb, de láttam már egyet s mást. Figyelj, Maris, én ismerem ezt a típus! Hidd el nekem, hogy ő nem az, akinek mutatja magát! Az ilyenek sosem azok! – Miért ne lehetne éppen Thrawn a kivétel? – vetette fel harciasan a másodpilóta. – Énfelőlem azt hiszel, amit akarsz… – Quennto közömbös képet vágva vonogatta a vállát. – De most szólok, hogy idővel pofára fogsz esni. Most még ábrándokat szövögetsz, hogy ilyen művelt, meg olyan kifinomult ez a Thrawn, de egy napon kiderül az igazság. Erre akár mérget vehetsz! – Majd meglátjuk! – vágott vissza mérgesen a másodpilóta. – De addig is hiszek neki!
Azzal hátat fordított a férfinak, odament a számítógéphez, és levágta magát az asztal előtt álló székre. Quennto néhány pillanatig némán méregette az élettársát, aztán Car’dasra pillantott, és odaszólt neki: – Van valami mondanivalód? – Nincs – vágta rá a navigátor –, a világon semmi! – Remek, akkor most tűnj el innen! – recsegte komoran a kapitány, és félreállt az ajtóból. – És jól vésd az agyadba azt, amit hallottál! Te se bízz meg benne, mert át fog ejteni! – Jó, persze… – dünnyögte Carttas, azzal óvatosan eloldalazott Quennto mellett, és gyors léptekkel kimenekült a folyosóra. Kinman Doriana kinézett a híd elülső ablaksorán, és elégedetten látta, hogy a hiperűr örvénylő fényjátéka előbb kígyózó fénysávokká, majd elszórtan pislákoló csillagok ezreivé alakul. A Kereskedelmi Szövetség Darkvenge nevű hadihajója kitört a hiperűrből. – Megérkeztünk! – jelentette be ünnepélyesen a trónszerű parancsnoki ülésen elterpeszkedő Sivv Kav alfejedelem. – Hm… – dünnyögte szórakozottan Doriana, aki Kavtól néhány méternyire, egy másik ülésen foglalt helyet. A neimoidik elsőrangú navigációs rendszerekkel látták el a nagy hatótávolságú csillaghajóikat. Ám még a legjobb rendszer is legfeljebb annyira lehetett jó, mint a kezelői, és Doriana egyelőre nem tudta megítélni, hogy miként vélekedjen a Darkvenge személyzetéről. Ráadásul, Sidious ragaszkodott ahhoz, hogy a neimoidik a lehető legkevesebb főre csökkentsék a támadásban részt vevő legénység létszámát, és csak azokat hagyják a hajókon, akik remélhetőleg tartani fogják a szájukat. A titkár elméjében többször is felmerült a gondolat, hogy Sidious talán végezni fog a küldetés túlélőivel, mert így akarja biztosítani, hogy ne szivároghasson ki semmi. És nyilvánvalónak tűnt, hogy ebben az esetben a Nagyúrnak jóval könnyebb dolga lesz, ha minél kevesebb szemtanút kell elhallgattatnia… – Feleslegesen aggódik! – mondta gőgösen Kav, aki teljesen félreértette a Doriana arcán megjelenő, töprengő arckifejezés jelentését. – Kétszer is ellenőriztük a helyzetünket. – Nagyon köszönöm a gondosságát! – felelte Doriana, udvariasan fejet hajtott, majd tovább törte a fejét. A legénység létszámának megnyirbálása szerencsére nem befolyásolta jelentős mértékben a flotta ütőképességét, mert a neimoidik eleve droid
seregekkel harcoltak, míg a fedélzeti rendszereik többségét már hosszú évekkel korábban automatizálták. A titkár körülhordozta a tekintetét a hídon, a padlószintbe süllyesztett munkaállomásokban serénykedő neimoidiken és droidokon, majd a taktikai képernyőre irányította a figyelmét. A csapásmérő flotta a neimoidik jellegzetes védekező hadrendjébe szerveződött. Az alakzat közepén, a legvédettebb pontokon lebegett a Kereskedelmi Szövetség két hatalmas hadihajója, amelyek körül hat Hardcell osztályú felfegyverzett teherhajó alkotott háromszög alakú védőburkot. Az ék alakú formáció közvetlen és távolabbi környezetében a Kereskedelmi Szövetség hét kísérő rombolója, valamint több tucatnyi kisebb egység járőrözött. A kötelék félelmetes tűzerőt hordozott; valószínűleg ez volt a legerősebb flotta, amely a naboói kudarc óta valaha is összegyűlt. A neimoidiket majd szétvetette a büszkeség, de még a máskülönben óvatos Doriana is csaknem biztosra vette, hogy az erős fegyverzettel ellátott hat vadonatúj Dreadnaughtot is minden különösebb gond nélkül meg fogják semmisíteni. Feltéve persze, ha a navigátorok valóban a megfelelő rendszer megfelelő vidékére irányították a harci különítményt. Doriana jól tudta, hogy ha itt nem találkoznak össze a Kirajzással, hatszáz fényévet kell előreszáguldaniuk, hogy a következő navigációs ellenőrzési pontnál elkaphassák a célpontot. – Megerősítették a pozíciónkat, a tervezett helyszínen vagyunk – közölte elégedetten Kav, majd alattomosan hozzátette: – Persze, csak akkor, ha pontosak az öntől kapott koordináták. – Pontosak – válaszolta jeges nyugalommal Doriana –, és amennyiben a Kirajzás tartja a menetrendet, akkor mostantól számítva tizenegy standard nap múlva fel fog bukkanni ezen a környéken. Addig is végrehajtunk néhány gyakorlatot. Biztosan akarom tudni, hogy a hajók és azok legénységei alkalmasak a feladatra. – Legyen nyugodt, ennél jobban már nem készülhetünk fel – állította dölyfösen Kav alfejedelem. – A droid vadászok vezérlőprogramjai a lehető legjobbak, és közel háromezer darab állomásozik belőlük a két hadihajó hangáraiban. Nem számít, hogy mennyire hatékonyak a Kirajzás támadó és elhárító ütegei, nem számít, hogy mennyire tapasztaltak a tüzéreik, könnyűszerrel végzünk velük. Ezt mondtátok a nabooi csata előtt is! – gondolta bosszúsan Doriana, de megtartotta magának az epés megjegyzést. – Nem kételkedem a szavaiban, Kav uram – mondta fennhangon –, de
akkor is gyakorlatozni fogunk az elkövetkező napok folyamán. Kav előbb ingerültségről árulkodó, mély mordulásokat hallatott, aztán nyugalmat kényszerített magára, és megszólalt: – Ahogy óhajtja, Stratis parancsnok! De ha engem odahaza kérdőre vonnak majd a feleslegesen elpazarolt energia és tüzelőanyag miatt, én mindenestől magára hárítom a felelősséget! Mikor szeretné megkezdeni a gyakorlatozást? – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! – bölcselkedett Doriana. – Vagyis most nyomban belevágunk! Tíz perc múlva indítjuk a vadászokat! – És ez itt az egyes számú üteg vezérlője – magyarázta C’baoth, mialatt bevezette társait egy viszonylag széles és hosszú, de szokatlanul alacsony mennyezetű terembe. – Nyilván titeket is meglep ez a belmagasság, de felettünk kapott helyet a turbólézerek utántöltője, és az bizony hatalmas berendezés! – Szerencse, hogy nincsenek gunganok a fedélzeten – jegyezte meg mosolyogva Obi-van, miután lehajtotta a fejét, belépett az ovális ajtón, és szétnézett a vezérlőben. A helyiség közepén jókora, gyűrűt formázó kezelőpult állt, míg az oldalfalak mentén a tartalék és a támogatóállomások konzoljai sorakoztak. Az egyes kezelőfelületek előtt elhelyezett ülések számából ítélve úgy tűnt, hogy a tűzvezérlő központ legénysége tizennégytizenöt főből áll, a három voltaképpeni tüzérrel együtt. – Gunganeket még a közelébe sem engednénk ezeknek a központoknak – válaszolta komoran C’baoth. – Ők nem elég okosak ahhoz, hogy ilyen helyeken teljesítsenek szolgálatot. A turbólézereket csakis rendkívül ügyes, tanult, de főleg éles eszű teremtmények kezelhetik. – Tapasztalatom szerint, ha valaki iskolázott, még korántsem jelenti azt, hogy éles eszű is egyben, és ez az állítás fordítva is igaz – jegyezte meg Obi-van. – Szóval, négy ilyen ütegsor van minden egyes Dreadnaughton? – Pontosan! – vágta rá C’baoth, majd odasétált a fő tűzvezető állomáshoz, és feltette a jobbját az egyik ülés háttámlájának tetejére. Ekkor szembefordult a társaival, és megszólalt: – Nos, ifjú Skywalker, gyere ide, és ülj le! Anakin a mesterére pillantott, aztán annak beleegyező bólintását látva odasietett az üléshez, és helyet foglalt. – Eléggé bonyolultnak látszik – dünnyögte csendesen, mialatt a tekintetével végigpásztázott a pultba épített műszerek, kapcsolók, szabályzókarok és képernyők tömkelegén. – Annak látszik, de valójában nem az – jelentette ki C’baoth, azzal
mutogatni kezdett, közben fennhangon sorolta: – Ezek a tulajdonképpeni vezérlőkarok. Jegyezd meg, hogy innen nem csupán az ehhez a központhoz közvetlenül tartozó, jobb oldali ütegsort irányíthatod, de az elülső, a hátulsó, sőt vészhelyzetben akár a bal oldali lövegeket is! Ez itt a távolkörzeti felderítőrendszer monitorja, az pedig a tartalék tűzvezérlő. Ezen a képernyőn láthatod a fegyvereid állapotát és sérüléseit. Alatta kapott helyet az adó-vevő, ez pedig a taktikai képernyő. Na ugye, hogy nem is olyan vészes? – Egy kicsit még így is bonyolultnak látom – válaszolta Anakin. – Fogadjunk, hogy ki tudnék találni ennél sokkal jobb elrendezést is! – Ebben egy pillanatig sem kételkedem! – C’baoth komoly képet vágva bólogatott, majd amikor a fiú nem figyelt oda, gyors, furcsa vigyort villantott Obi-vanra. Alig egy másodperccel később hatalmasat sóhajtott, és kissé gunyoros hangvételben folytatta: – Sajnálatos módon a Rendili Űrhajógyár mérnökei nem kérték ki a Jedik véleményét sem a tervezés, sem pedig az összeszerelés folyamán. Ettől függetlenül megnyugodhatsz, nagyon hamar meg fogod tanulni a rendszer kezelését. Egy általános útmutatóval kezdünk, aztán tartunk egy gyors, szimulált lőgyakorlatot. Tehát itt találod a… – Álljunk csak meg egy pillanatra! – szólt közbe Obi-van, és a homlokát gyanakodva ráncolva odasietett a tanítványa mellé. – Mit műveltek ti itt? – Megtanítom az ifjú Skywalkert az egyes számú Dreadnaught lézerütegeinek kezelésére. Miért, mit hittél? – kérdezett vissza csodálkozást színlelve C’baoth. – Ezek szerint Pakmillu kapitánynak nem áll a rendelkezésére megfelelő tapasztalatokkal bíró személyzet? – érdeklődött Obi-van. – Egy csata során nem okvetlenül a tapasztalat a legfontosabb szempont – jelentette ki az ősz hajú mester. – Az időzítés és az egyes lépések összehangolása is döntő tényező, és annyi tapasztalatot egyetlen tüzér sem gyűjthet össze, hogy felülmúlja a mi képességeinket. Áruld el nekem, ifjú tanítvány, Obi-van mesélt már neked a Jedik tudategyesítéséről? – Hirtelenjében nem emlékszem rá… – mondta tűnődve Anakin. – Miért, mi az? – Egy különleges eljárás, amelynek során néhány Jedi kölcsönösen összekapcsolja egymással a tudatát – magyarázta C’baoth. – Olyan szoros köteléket teremtenek, hogy gyakorlatilag egyetlen személyként gondolkodnak és cselekszenek. – Csakhogy roppant veszélyes is lehet – szólt közbe Obi-van. – A különleges tudatállapot eléréséhez szükség van egy rendkívül tapasztalt, az
Erőt tekintélyes mélységekig ismerő mesterre, máskülönben a résztvevők akár bele is pusztulhatnak. – Pontosan – helyeselt higgadtan C’baoth –, kell hozzá egy Jedi-mester, mint például amilyen én magam vagyok. Én már négy alkalommal sikeresen levezényeltem az egyesülést. – Négy alkalommal? – kérdezte elhűlve Obi-van. – Ebből három ellenőrzött körülmények között végrehajtott gyakorlat volt – ismerte el az ősz hajú mester –, de a negyedik harctéri körülmények között történt, öt másik Jedi részvételével. És ahogyan azt magad is láthatod, sikeresen túléltük. – Akkor csak hatan voltatok – mutatott rá Obi-van –, most viszont tizenkilencen vagyunk a Kirajzás fedélzetén. – Skywalker padavant is beleszámítva húszan – javította ki C’baoth a társát, aztán atyáskodó mozdulattal Anakin vállára tapasztotta a tenyerét, és nyugodtan folytatta: – Természetesen óvatosan kell eljárnunk. Valamennyi Jedinek aprólékosan el fogom magyarázni az eljárást, és még mielőtt elhagyjuk a Köztársaságot, tartunk néhány gyakorlatot. Viszont, ha mindannyian tökéletesen elsajátítjuk a módszert, félelmetes harci egységgé kovácsolódunk. Amennyiben a hat Dreadnaught fegyverzetét egyetlen személyként gondolkodó és cselekvő Jedik fogják irányítani, a Kirajzás legyőzhetetlen lesz! Obi-van lenézett a tanítványára. A fiú valósággal csüngött C’baoth szavain, látszott rajta, hogy fikarcnyit sem érdeklik a tudategyesítésben rejlő nehézségek és veszélyek. – Nem is tudom, C’baoth mester… – Obi-van hatalmasat sóhajtott. – Te itt turbólézerekről, nagyszabású stratégiákról és nehézcirkálókról beszélsz. Csakhogy ez nem a Jedik módszere… – Az lehet, viszont ez a jövő útja – felelte komoran C’baoth, és elködösült tekintetét a kabin falára szegezte, mintha látott volna valamit a sima, sötétszürke fémfelületen. – Hamarosan eljön az az idő, amikor valamennyi Jedi kénytelen lesz szembeszállni a Köztársaságot fenyegető veszéllyel. Minden úgy lesz, ahogyan előre megjósoltam. Obi-van hátán végigfutott a hideg. Az ősz hajú mester mindig büszkének és már-már az önhittségig magabiztosnak tűnt. Ezúttal viszont valósággal ordított róla, hogy baljóslatú, bizonytalan és félelmetes gondolatok kavarognak az elméjében. Kenobi mester mélyet lélegzett, és halkan megkérdezte: – Beszámoltál Yodának a megérzéseidről? C’baoth szempillantás alatt visszatért a valóságba, és a társára
irányította immár kitisztult tekintetét. – Yoda mester egyre csak tanácskozik és tanácskozik, de valójában sosem figyel másokra! – morogta kissé megvetően. – De mit gondolsz, miért dolgoztam olyan keményen, hogy létrehozzam, és útnak indítsam a Kirajzást? Mit gondolsz, miért küzdöttem oly ádázul, hogy a lehető legtöbb Jedi kísérjen el minket? – Megcsóválta, majd lehajtotta a fejét, és halkan, komoran folytatta: – Sötét korszak következik, Kenobi mester! Lehet, hogy sok-sok év múlva mi, a Kirajzás utasai leszünk azok, akik életet lehelünk annak a világnak a hamvaiba, amelyet most magunk mögött hagyunk. – Talán igazad van… – válaszolta mélyen eltűnődve Obi-van –, ám régóta tudjuk, hogy a jövő sosem biztos. Ráadásul mindannyiunkban ott rejlik a képesség, hogy befolyásoljuk a holnapot. – Ismét Anakinra nézett, és hozzátette: – És néha úgy változtatjuk meg a jövőt, hogy még csak nem is tudunk róla. – Minden szavaddal egyetértek – jelentette ki elismerő bólogatás kíséretében C’baoth, és ünnepélyes hangon hozzátette: – Nos, Kenobi mester, én a Kirajzással befolyásolom a jövő alakulását. Most pedig, ifjú barátom… – Ebben a pillanatban az övébe tűzött adó-vevő halk csengetést hallatott. – Egy pillanat türelmet! – dünnyögte, azzal előhúzta, és a szája elé emelte a készüléket. – Itt C’baoth Jedi-mester! Obi-van nem hallotta tisztán a hívó felet, ám a rádió hangszórójából áradó, sietősen elhadart szavak hangsúlyából rájött, hogy sürgős ügyről van szó. – Gondoskodjon róla, hogy egyikük se hagyhassa el a helyszínt! – rendelkezett néhány pillanattal később C’baoth. Kikapcsolta, és eltette az adó-vevőt, majd a gyűrű alakú kezelőpult fölé hajolt, és lenyomott néhány billentyűt. – Íme, itt az oktatóprogrammal egybekötött használati útmutató – mondta Anakinnak, és rábökött egy feléledő képernyőre. – Először tanuld meg, hogy mi hol van, és hogyan működik! – Felegyenesedett, szigorú pillantást vetett Obi-vanra, és odaszólt neki: – Maradj itt, Kenobi mester! Hamarosan visszatérek! Azzal sarkon fordult, és olyan gyors léptekkel hagyta el a tűzvezérlő központot, hogy a köpenye vadul csapkodott, szinte örvénylett mögötte a levegőben. – Most mi legyen, mester? – kérdezte fojtott hangon Anakin, miután magukra maradtak. – Csináld csak, ahogy mondta! – felelte Obi-van, aztán szorosan összepréselte a két fogsorát, és elindult az idős mester után.
Mire ő kilépett a vezérlő ajtaján, C’baoth már jókora előnyre tett szert. Szokásához híven hosszan elnyújtott, szapora léptekkel tört előre, és természetesen ezúttal sem tért ki senki útjából. Obi-van tisztes távolságot tartva követte, és vele ellentétben hol jobbra, hol balra kanyargott, nehogy belerohanjon a járókelőkbe. Néhány perc leforgása alatt elértek egy kereszteződést, amelynek jobb oldalánál húsz-huszonöt fős csoport ácsorgott. – Lépjenek félre! – rendelkezett fennhangon C’baoth, amikor már csupán két-három méterre járt az izgatottan vitatkozó emberektől és más teremtményektől. A tömeg szétnyílt, és a résen keresztül Obi-van meglátott egy férfit, aki a hátát a függőleges, sima fémfelületnek vetve kuporgott az oldalsó válaszfal tövénél. Az illető sziszegve-nyögdécselve markolászta a jobb vállát, miközben az arca fájdalmasan eltorzult, és meg-megvonaglott. Néhány méternyire tőle egy másik férfi toporgott idegesen egy az oldalára dőlt robogó mellett. – Mi történt itt? – harsogta C’baoth, és fél térdre ereszkedett a sebesült mellett. – Ez az őrült belém jött! – válaszolta a férfi, és látszott rajta, hogy csak nagy erőfeszítések árán tudja kipréselni magából a szavakat. – Mert ő elém ugrott – tiltakozott a robogó mellett álló illető –, és már nem tudtam megállni! – Ha nem száguldoztál volna… – Elég! – mordult fel C’baoth, és miután óvatosan végigsimított a tenyerével a sebesült vállán, magabiztosan kijelentette: – Ez egy egyszerű ficam… Kissé begörbítette az ujjait, és megidézte magában az Erőt. A következő pillanatban a sebesült felordított, mert a Jedi-mester által irányított, láthatatlan energiák megemelték, és oldalirányba mozdították félreálló vállát, aztán az ízület jól hallható kattanás kíséretében visszaugrott a helyére. C’baoth nyomban felegyenesedett, és a tekintetével végigpásztázott a nézelődők egyre gyarapodó seregén. – Maga és maga – mondta fennhangon, és a mutatóujjával rábökött a két kiválasztottra – elkísérik a sérültet a legközelebbi kórházba! – Igenis, C’baoth mester! – vágta rá egyikük engedelmesen, azzal letérdelt a sebesült mellé, és talpra segítette. A két segítőnek kiszemelt ember közrefogta a baleset áldozatát, és elindultak a tat irányába. Miután átvágtak a szemtanúk gyűrűjén, a Jedi-
mester a gázoló felé fordult, és ráförmedt: – Ami pedig önt illeti, első pillantásra látszik, hogy a kelleténél jóval gyorsabban vezette a járművét! – Nem tehetek róla, uram! – tiltakozott kétségbeesetten a férfi. – Nem az én hibám! Túl magasra állították a gépek utazósebességét! – Valóban? – kérdezte ridegen C’baoth. – Akkor mivel magyarázza, hogy az elmúlt tizenkét napban a Kirajzás fedélzetein közlekedő közel kétszáz sikló és robogó mindeddig nem okozott balesetet? Én magam is többször utaztam velük, és egyszer sem voltak gondjaim. – Mert maga Jedi – jelentette ki keserűen a gázoló –, és maguknak soha nincsenek efféle problémáik! – Ebben van némi igazság – ismerte el C’baoth –, de ettől függetlenül maga balesetet okozott, és ezért levonom egynapi bérét! – Hogy én okoztam? – hördült fel a férfi, és elkerekedett szemmel bámult a mesterre. – Miért fogja rám… – Mellékbüntetésül egy hétre eltiltom a robogók és siklók használatától! – szakította félbe C’baoth. – Na, álljunk csak meg egy szóra! – tiltakozott a gázoló, akinek az első megrökönyödése kezdett haraggá alakulni. – Ezt nem teheti meg! – Máris megtettem – jelentette ki egyszerűen C’baoth, aztán ismét végigjáratta szigorú tekintetét a tömegen, mintha csak azt akarta volna látni, hogy akad-e olyan, aki vitába száll vele. Végül megakadt a szeme egy kék kezeslábast viselő rodiain, és odaszólt neki: – Maga ott, vigye vissza a robogót a tárolóba! – Felemelte a hangját, és pattogósan hozzátette: – A többiek pedig haladéktalanul menjenek vissza dolgozni! A baleset és az azt követő kínos jelenet szemtanúi lassan és vonakodva bár, de szétszéledtek. C’baoth megvárta, hogy a rodiai elrepüljön a robogóval, majd sarkon fordult, és elindult abba az irányba, ahonnan érkezett. Ám alig tett meg két métert, amikor észrevette a mozdulatlanul álló Obi-vant. Egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, aztán, mialatt tovább közeledett Kenobi felé, foghegyről odavetette neki: – Azt mondtam, hogy maradj a tanítványod mellett! – Tisztában vagyok vele – válaszolta Obi-van –, de mi volt ez az egész? – Igazságszolgáltatás – felelte kurtán C’baoth, és úgy dübörgött el Kenobi mellett, hogy egy tized másodpercre sem törte meg a lépteinek ritmusát. – Meghallgatások nélkül? – kérdezte Obi-van, miközben megperdült, és nekilódult, hogy felzárkózzon a társa mellé. – Nyomozás nélkül?
– A nyomozást lefolytattam – állította szemrebbenés nélkül az ősz hajú mester. – Te magad is jelen voltál, így láthattad és hallhattad az egészet. – Feltettél néhány kérdést az érintett feleknek. Én ezt nem nevezném nyomozásnak – jegyezte meg hűvösen Obi-van. – Hol marad a szemtanúk vallomásainak meghallgatása és magának a robogónak a szemrevételezése? – Megfeledkeztél az Erőről? – vágott vissza C’baoth. – Mert nekem úgy rémlik, hogy az Erő jóvoltából mi, Jedik bepillantást nyerhetünk mások gondolataiba és szándékaiba, így jóval gyorsabban hozhatunk döntéseket és ítéleteket, mint a hétköznapi teremtmények. – Elméletileg talán így van… – Obi-van nagyot bólintott. – Ám ez még korántsem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk az egyéb szempontokat és tényezőket. – No és mihez kezdenél azokkal a bizonyos tényezőkkel? – vetette fel kissé megvető hangon C’baoth. – Alakítsunk talán bizottságot, és pazaroljunk hosszú órákat, netán napokat kihallgatásokra és vizsgálatokra? Gondolod, hogy akkor más eredmény születne? – Valószínűleg nem – ismerte el Obi-van. – De te az imént úgy ítélkeztél, hogy előtte nem fordultál a kapitányhoz, és nem néztél utána, hogy mit ír elő a hajó szabályzata hasonló esetekre. – Ugyan… – horkant fel az ősz mester, és elutasítóan legyintett. – Kiróttam a vétkesre némi pénzbírságot, és egy hétre eltiltottam a röpködéstől. Komolyan elvárnád, hogy Pakmillu kapitány és persze én magam is egy ennyire jelentéktelen ügyre pazaroljuk az időnket? – A kapitányt mindenképpen tájékoztatni kell! – Úgy is lesz – ígérte C’baoth, azzal a fejét oldalra fordítva, gondterhelten méregette Obi-vant, majd megszólalt: – Megmondom őszintén, meglep a viselkedésed, Kenobi mester! Meglátásom szerint az imént nem tettem mást, mint amit a Jedi-társaink napról napra tesznek szerte az egész Galaxisban. Közvetítettem két szembenálló fél között, és megoldottam egy vitás helyzetet. Obi-van előreszegezte a tekintetét, és halkan megjegyezte: – Csakhogy ez általában úgy történik, hogy az érintettek közül valaki a közbenjárásunkat kéri. Ebben az esetben viszont egyik fél sem szólt. – És szerinted nem kötelességünk magunktól is segíteni, ha azt látjuk, hogy szükség van ránk? – érvelt C’baoth, aztán hirtelen megunta a vitát, fáradtan legyintett, és másik témára váltott: – De most már tényleg a fontos feladatokkal foglalkozzunk! A tanítványod mostanra már biztosan végigolvasta az útmutatót. Nézzük meg, hogyan tudja a gyakorlatban alkalmazni az elméleti tudását!
Tizenhatodik fejezet Car’das arra ébredt, hogy egy kéz gyengéden megrázza a vállát. Nehézkesen pislogva felnézett, és egy vöröslő szempárt látott maga felett a kabinra boruló, erős félhomályban. – Ki az? – kérdezte riadtan, és gyorsan felült. – Thrawn vagyok – válaszolta fojtott hangon a parancsnok. – Öltözzön fel gyorsan! – Miért, mi történt? – suttogta a navigátor, miközben lerúgta magáról a takarót, és átlendítette a lábát az ágy széle felett. – Az egyik felderítőm ismeretlen hajókra bukkant a közelben – válaszolta Thrawn. – Igyekezzen, harminc perc múlva indulunk! Negyvenöt perccel később a Springhawk kiszáguldott az aszteroidába mélyedő, hosszú alagút torkolatából, és néhány másodperccel később végrehajtotta a hiperugrást. Thrawn zászlóshajója ezúttal nem magányosan indult portyázni; két további, vele azonos méretű cirkáló és kilenc vadászgép kísérte útjára. – Most még több vagaarira számít? – érdeklődött Car’das, miután a kötelék már a hipersávon száguldott. – Ezúttal alighanem valami másra bukkantunk – felelte Thrawn. – Ezek a hajók teljesen másképp néznek ki, mint azok, amelyeket a múltkor láttunk. Azért hívtam el önt, mert azt remélem, hogy felismeri és azonosítja őket. – Akkor jobban járt volna, ha Quenntót hozza magával – jegyezte meg az ifjú navigátor. – Ő sokkal tapasztaltabb nálam. – Úgy ítéltem meg, hogy az lesz a legjobb, ha most a támaszponton hagyom mind őt, mind Ferasit – jelentette ki Thrawn. – Nemrégiben az a benyomásom támadt, hogy a kettejük viszonya… hogy is mondjam… kissé rendezetlenné vált. Car’das feszülten bámult a parancsnokra, aztán belátta, hogy nincs értelme a tagadásnak. – Így igaz – dünnyögte, és gyorsan átváltott az előző témára: – Szóval, egészen pontosan hol vannak ezek a betolakodók? – Milyen alapon nevezi őket betolakodóknak? – csapott le nyomban Thrawn. – Hát, mert… ööö… – bizonytalankodott Car’das, aztán kibökte: – Az ön és a fivére között lezajlott beszélgetés alapján úgy hittem, hogy a chissek fennhatósága alá tartozó űrben járnak. – Gyanakodva pislogott, és hozzátette: – Mert abban járnak, ugye?
– Az alapító okirat szerint az Expanziós Védőflotta feladata a chiss fennhatóság alá eső szektorok szomszédságának és környékének megfigyelése, illetve felderítése – magyarázta szabatosan Thrawn. – És természetesen a mai napon is ebben a szellemben fogunk eljárni. Car’das a szemét lesütve, nagyokat bólogatott, de közben az járt a fejében, hogy parancsnok valami hasonlót állított, mielőtt megszerezte magának a vagaarik gravitációsugárzóját. Persze, eszébe sem jutott, hogy hangot adjon a kételyeinek, inkább gyorsan megkérdezte: – És mennyi idő alatt érünk oda? – Körülbelül négy óra múlva – válaszolta Thrawn –, de addig is adnék némi elfoglaltságot. Készíttettem egy új űrruhát az ön számára. Ez az öltözék erősebb páncélzattal bír, mint az, amelyet még az Alkuvadászról hozott magával, ráadásul fejlett önzáró rendszerrel láttuk el. Kérem, fáradjon le a kettes műhelybe, és próbálja fel! A páncélmesterünk már várja, és mindenben a segítségére lesz. Közel három órába telt, mire a chiss páncélmester Car’das testéhez igazította az űrruhát, majd a létfenntartó és védelmi rendszerek ellenőrzése további egy órát vett igénybe. Mire a szakértő végzett, az ifjú navigátor hátán patakokban csorgott a verejték, és a folytonos ácsorgástól elzsibbadt a térde. Ám hamarosan rájött, hogy az új öltözete megérte a fáradságot, mert bár valamivel többet nyomott a Köztársaságban használt űrruháknál, meglepően kényelmesnek bizonyult. Car’das elköszönt a páncélmestertől, és a hídra sietett, ahol azzal szembesült, hogy távollétében úgy a parancsnok, mint a teljes személyzet magára öltötte a nyomástartó védőöltözetét. – Örülök, hogy visszatért közénk, Car’das úr! – üdvözölte Thrawn, majd tetőtől talpig végigmérte őt. – Éppen jókor jött, már majdnem ott vagyunk. Az ifjú navigátor biccentett, és elfoglalta immár megszokott helyét a parancsnok ülésének jobb oldalán. A hídon szolgáló chissek kurta üzenetváltásait hallgatva várakozott, közben a tekintete körbe-körbe vándorolt a különféle képernyőkön és műszerfalakon. Amikor a fő-monitor jobb felső sarkában villódzó számláló nullára váltott, a Springhawk kitört a hiperűrből. Car’das szótlanul szemlélte a távoli csillagokat, valamint egy viszonylag közeli nap vörösen izzó korongját, aztán halkan megkérdezte: – Hol vannak? – Ott – felelte Thrawn, és a hajó hossztengelyétől néhány fokra jobbra eső irányba mutatott, majd fennhangon folytatta: – Szenzorállomás, nagyítást kérek!
A központi monitoron sziporkázó csillagmező képe elhomályosodott, és néhány zavaros, elmosódott fényfolt villant fel a helyén. Három-négy másodperccel később a kép ismét kitisztult… Car’dasnak elakadt a lélegzete, és hirtelenjében úgy érezte, mintha a bordái rászorultak volna a szívére. Levegő után kapkodva, tágra nyílt szemmel bámulta a szörnyű, félelmetes és hihetetlen látványt: a Kereskedelmi Szövetség két hatalmas hajóját. – Felismeri azokat az egységeket? – érdeklődött halkan Thrawn, de hangszínéből sejteni lehetett, hogy máris tudja a választ. Az ifjú navigátor néhány pillanatig egyetlen értelmes szót sem tudott kinyögni. Tátogva meresztgette a szemét, mialatt végigkövette tekintetével a nyitott gyűrűt formázó hajótestek hatalmasan ívelő körvonalait. Teljes magasságukban végigmérte a magas, vaskos antennatornyokat, a Kereskedelmi Szövetség hadihajóinak jellegzetes ismertetőjelét, aztán erőt vett magán, mélyen beszívta a levegőt, és a parancsnok felé fordította a fejét. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy nyílegyesen Thrawn sejtelmesen izzó szemébe néz, és azonnal tudta, hogy ezúttal is végzetes hibát követne el, ha nem mondana igazat. – Igen, tudom, hogy kik ezek – válaszolta, és egy pillanatra maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen nyugodtan cseng a hangja. – Azok ott egy Kereskedelmi Szövetség nevezetű vállalatcsoport hadihajói. – És ők is a Köztársaság tagjai? Carr’das lesütötte a szemét, hümmögve fontolgatta a választ, majd kijelentette: – Hivatalosan igen, viszont az utóbbi évek során többször is előfordult, hogy semmibe vették a törvényeket és szokásokat. – Rákényszerítette magát, hogy ismét a parancsnok szemébe nézzen, és megkérdezte: – De ön már az előbb is tudta, hogy honnan jöttek, nem igaz? – A hajók törzsére festett jelzések hasonlítanak az Alkuvadász burkolatán lévő feliratokhoz – válaszolta mosolyogva Thrawn. – Így aztán logikusnak tűnt a feltételezés, hogy ők is a Köztársaságból származnak. – Viszont nem képviselik magát a Köztársaságot – jegyezte meg sietve Car’das. – Nálunk nincs központi hadsereg. – Igen, ezt már említette… – Thrawn bölcselkedve bólogatott, aztán hirtelen hozzátette: – De azt is mondta, hogy a Köztársaság törvényei tiltják a rabszolgatartást! – Ez így is van – erősítette meg a navigátor, és gyanakodva méregette a chiss férfit, mert nem értette, hogy hová akar kilyukadni.
– Valóban? Akkor miért találtunk rabszolgatartásra utaló nyomokat az önöket üldöző hajó roncsában? Car’das a váratlan kérdés hallatán úgy érezte, hogy a mellkasa még jobban összeszorul. Teljesen megfeledkezett Proggáról. Gyorsan összeszedte magát, és tovább magyarázott: – Nézze, parancsnok, megmondtam önnek, hogy bizonyos világokon manapság is bevett szokásnak számít a rabszolgatartás. A Köztársaság kormányzata igyekszik felszámolni ezt a gyalázatos intézményt, ám ez érthető okokból csupán hosszadalmas harc árán lehetséges. És igen, a huttok a rabszolgatartók közé tartoznak. – No és ez a bizonyos Kereskedelmi Szövetség? Velük hányadán állunk? – Ők nem, vagy legalábbis nem tudok róla – közölte a navigátor. – Amúgy meg annyi droid nyüzsög körülöttük, hogy nincs szükségük eleven szolgákra. – A főképernyő felé biccentett, és hozzátette: – Éppen emiatt kerülhetünk most szorongatott helyzetbe. Azok a hatalmas hadihajók egyenként körülbelül ezer droid vadászt hordoznak, ezenfelül több ezer, két lábon járó harci droidot is, amelyeket különféle naszádok, leszállóegységek és felszíni járművek szállítanak. – Ezek szerint egy terület- és zsákmányszerző hadjáratra indult flottával akadtunk össze? – érdeklődött Thrawn a legteljesebb lelki nyugalommal. Car’das megborzongott, és ismét eltöprengett, hogy mit válaszoljon. – Nem tudom – mormolta végül, és lassan csóválgatta a fejét. – Nem, nem hiszem. Szerintem, ha világok megszállását terveznék, kettőnél több hordozót küldtek volna. – De az a lehetőség is fennáll, hogy azért jöttek, mert meg akarnak támadni minket? – vetette fel a chiss parancsnok. – Tényleg nem tudom, hogy mit keresnek itt! – Car’das tanácstalansága jeléül széttárta a két kezét, közben megérezte, hogy hideg verejtékcseppek kezdenek gyülekezni a gallérja alatt. Amikor Thrawn nemrégiben a gonosz hódítókra és fosztogatókra mérendő, megelőző csapások szükséges voltáról beszélt neki, nem aggódott különösebben. Most viszont fennállt a veszély, hogy a chiss parancsnok a Kereskedelmi Szövetséget, sőt talán az egész Köztársaságot is ugyanebbe a csoportba sorolja. Az ifjú navigátor végül megvonta a vállát, és megkérdezte: – Miért nem tőlük kérdezi, hogy miért jöttek ide? Thrawn halványan elmosolyodott, felszegte az állát, és szinte jókedvűen válaszolt: – Tudja, mit? Igaza van, Car’das úr! Miért is ne kérdezném meg? –
azzal balra fordult, és fennhangon folytatta: – Híradóállomás! Mérjék be az ismeretlen flotta elsődleges parancsnoki hullámhosszát, és teremtsenek velük összeköttetést! – Ismét Car'dasra pillantott, és megkérdezte: – Jól sejtem, hogy beszélik a közös nyelvet? – Természetesen – felelte az ifjú navigátor, és elképedten gondolt arra, hogy a parancsnok egy olyan nyelven óhajt lefolytatni egy rázósnak ígérkező tárgyalást, amelyet még alig beszél. Hirtelen eszébe jutott a megoldás, és gyorsan hozzáfűzte: – Viszont bizonyosan vannak protokolldroidjaik, amelyek értik a sy bistit! – Igazán köszönöm a tanácsát – hálálkodott elégedetten Thrawn –, de kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagálnak, amikor a Köztársaság nyelvén köszöntöm őket! – Él a kapcsolat, uram! – jelentette ebben a pillanatban a híradós tiszt. Thrawn lenyomott egy apró billentyűt az ülésének kartámaszába süllyesztett kezelőpanelen, aztán érces hangon belekezdett: – Ismeretlen flotta, figyelem! Itt Syndic Mitth’raw’nuruodo beszél, a Chiss Expanziós Védőflotta egyik parancsnoka! Kérem, azonosítsák magukat, és közöljék a szándékaikat! Ismeretlen flotta, figyelem! Itt Syndic… Doriana sietősen magára kapott, rendezetlen öltözékben viharzott be a Darkvenge parancsnoki hídjára. – Mi ez az őrültség? Miféle támadásról beszélnek? – kiabálta már messziről, aztán a futójárdákon átvágva a parancsnoki ülése előtt toporgó Kavhoz sietett. – Nyugodjon meg, Stratis parancsnok – válaszolta a neimoidi alfejedelem –, a helyzet korántsem súlyos! – Ismeretlen flotta, figyelem! Itt Syndic Mitth’raw’nuruodo beszél, a Chiss Expanziós Védőflotta egyik parancsnoka! – hallatszott a Kav ülésének háttámlájába süllyesztett hangszórókból. – Kérem, azonosítsák magukat, és közöljék a szándékaikat! – A nyomorult tíz perce ismételgeti ezt az üzenetet – közölte az alfejedelem, majd gonoszul elvigyorodott, és önelégülten hozzátette: – Persze, valahol megértem a szerencsétlent, hiszen mi mást tehetne ellenünk? – Magyarázatot követelek! – mordult fel Doriana, akit a legmélyebb álmából vertek fel, így nem volt abban a hangulatban, hogy végighallgassa a neimoidi vezér gőgös öndicséreteit. – Kezdje azzal, hogy ki ez az illető? – Honnan tudhatnám? – vágott vissza megvető hangsúllyal Kav. – De az biztos, hogy még sosem találkoztam nála vakmerőbb alakkal!
Gyorsan helyet foglalt az ülésében, megnyomott egy gombot, mire egy taktikai térkép jelent meg a központi monitoron. – Nézzen oda, Stratis parancsnok! – morogta, és hosszú mutatóujjával a hatalmas képernyőre bökött. – Az a senki mindössze három apró cirkálónak és kilenc porszemnyi vadászgépnek parancsol, mégis fenyegetőzik! Valószínűleg egy kalózbanda vezére lesz, aki vagy eszét vesztette, vagy akkora az önbizalma, mint egy fél csillagrendszer! Az üzenet újra meg újra megismétlődött. – Akárhogy csűri-csavarja, uram, én nem érzékelek fenyegetést ezekben a szavakban! – jelentette ki Doriana, aki egyre bosszúsabb lett, mert a jelekből ítélve valóban egy említésre sem méltó flotta felbukkanása miatt rángatták ki az ágyából. – Én csak annyit hallok, hogy egy helyi illető tudni akarja, mit keresünk a felségterületén. – Az ilyen helyzetekben még a legártatlanabb szó is fenyegető lehet! – vágott vissza a neimoidi parancsnok. – Sőt a hadihajók eleve magukban hordozzák a fenyegetést. Az elrettentés, a megfélemlítés ugyanúgy részük, mint a fegyvereik vagy a védőpajzsaik. Doriana a taktikai térképre pillantott, majd a nagy hatótávolságú kamera képét mutató monitorra irányította a tekintetét. Noha most már többékevésbé sejtette, hogy hol keresse az idegen hajókat, alig tudta megkülönböztetni őket a mögöttük elterülő csillagmező ezernyi fénypontjától, ami kivételes lopakodó-álcázó képességekre utalt. A látottak alapján ő is egyértelműnek ítélte, hogy hadihajókkal akadtak össze. Megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – És mi van, ha ez csak az előőrs? Lehet, hogy a főerők valahol a közelben rejtőznek. – Teljes képtelenség – vágta rá magabiztosan Kav –, a megérkezésünk óta folyamatosan figyeljük úgy a környező, mint a távolabbi téregységeket. Teljes körű műszeres felderítést végzünk. Nem, Stratis parancsnok, nincs errefelé senki más, csak mi és az a tizenkét hajó. – Ismeretlen flotta, figyelem! Itt Syndic Mitth’raw’nuruodo beszél… – Mi lenne, ha felhasználnánk az alkalmat, és tartanánk egy lőgyakorlatot? – vetette fel Kav, mialatt az üzenet tovább folytatódott a háttérben. – Először beszéljünk velük! – javasolta Doriana. Gyorsan helyet foglalt a parancsnoki ülés melletti széles, kanapészerű ülőalkalmatosságon, és gondolatban végigfutott az eddigi értesülésein. A magát Mitth’raw’nuruodónak nevező ismeretlen a Galaxis közös nyelvén beszélt. Ez a tény jelenthette azt, hogy az illető közönséges kalóz, aki
ugyan errefelé él, de valahogyan kapcsolatban áll a Peremvidék legkülső széleivel, de jelenthette azt is, hogy a Köztársaságból érkezett, méghozzá éppen azért, hogy fényt derítsen a csapásmérő flotta küldetésére. A titkár végül felkapta a fejét, és ráparancsolt a legénységre: – Nyissanak meg nekem egy rádiósávot! – Kapcsolat működik, beszélhet! – jelentette néhány pillanattal később a munkaállomásokban ülő neimoidik egyike. Doriana odanyúlt a parancsnoki vezérlőpanelhez, megnyomott egy gombot, és fennhangon megszólalt: – Üdvözlöm, Mitth’raw’nuruodo parancsnok! – A szokatlan név egyes hangzóinál megbicsaklott a nyelve, de hibákkal nem törődve, zavartalanul folytatta: – Itt Stratis parancsnok beszél, az Egyes Számú Harci Különítmény vezetője! – Én is üdvözlöm önt, parancsnok! – válaszolta az adó-vevőn keresztül Mitth’raw’nuruodo. – Kérem, tudassa velem a Harci Különítmény rendeltetését! – Nem áll szándékunkban, hogy ártsunk az ön népének – válaszolta Doriana. – De a megértését kérve közlöm, hogy a küldetésünk részleteiről semmit sem mondhatok. – Attól tartok, hogy ebben az esetben nem tudja maradéktalanul eloszlatni az aggályainkat – felelte higgadt hanghordozással Mitth’raw’nuruodo. A következő pillanatokban Kav dünnyögött valamit, csak úgy magának. – Végtelenül sajnálom, uram – mentegetőzött Doriana, és figyelmeztető pillantást lövellt a neimoidi felé –, de meg kell értenie, hogy én magam is parancsokat teljesítek. – Miért vesztegeti az idejét erre a merőben felesleges ostobaságra? – mordult fel dühösen Kav. Doriana elátkozta magában a felfuvalkodott hólyagot, közben odakapott a vezérlőpulthoz, elnémította a mikrofonját, majd ráförmedt a neimoidire: – Minden tiszteletem fenntartása mellett, mégis, mit művel, uram? – Na, mit gondol? – vágott vissza ingerülten Kav. – Azok ott nem többek az ablakunk előtt zümmögő rovaroknál! Semmisítsük meg őket, azzal meg is oldottuk az ügyet! – Ha nem bánja, előbb szeretném megtudni, hogy kicsodák ők, és honnan jöttek – érvelt Doriana, és nagy nehézségek árán összekaparta magában türelmének utolsó foszlányait. – Azt az elszenesedett maradványaikból is megtudhatjuk – jelentette ki Kav, azzal felállt, teljes magasságában kihúzta magát, és az állát gőgösen
felszegve hozzátette: – Vegye tudomásul, Stratis, hogy ennek a flottának nem ön parancsol, hanem én! – Persze, természetesen… – hadarta nyomban Doriana, és nyájasabb hangot megütve folytatta: – Eszem ágában sem volt kétségbe vonni az ön pozícióját! Ám hiába próbált békülni, elkésett. A neimoidi uraság sértésnek vette azt, hogy ő az imént a kötelék parancsnokának hazudta magát. Éppen ezért Sivv Kav úgy döntött, hogy egy gyors és könnyű győzelemmel köszörüli ki a becsületén és a méltóságán esett csorbát. – A szavak ideje lejárt – jelentette ki, azzal a jobb mutatóujjának erőteljes döfésével megszakította a két flotta közötti rádiókapcsolatot, és a legénysége felé fordulva sorolni kezdte az utasításait: – Utasítsák a Keeperi, hogy lőjék ki a droid vadászok felét! Három szakasz támadja meg az idegeneket, míg a többi hozzon létre mozgó védőfalat a flottánk előtt! És adják át ide a parancsvonalakat! Személyesen fogom irányítani az összes vadászt! – Igenis, uram – darálta gépiesen az egyik neimoidi –, indítsuk a saját vadászainkat is? – Nem, azokat meghagyjuk tartaléknak – rendelkezett Kav, aztán Dorianára pillantva, kelletlenül és mogorván hozzátette: – Arra az esetre, ha erősítést kapnának… Doriana lemondóan sóhajtott. Szeretett volna megtudni egyet s mást erről a chiss nevezetű népről, mielőtt a droidok végeznek Mitth’raw’nuruodóval és a legénységével. Így már csupán abban reménykedhetett, hogy a támadás végére elegendő roncs marad az idegen gépekből, amit később átvizsgálhat. – Ott jönnek – kiáltotta Car’das, és a központi monitorra mutatott –, droid vadászok! Látja őket? – Természetesen – mormolta nyugodtan Thrawn, és fennhangon folytatta: – Az összes egységnek: folyamatosan vonuljanak vissza a közeledő gépek előtt! – A parancs kiadása után lehalkította a hangját, és ismét a navigátorhoz fordult: – Car’das úr, korábban azt mondta, hogy a felszíni harci droidok képesek az önálló helyzetfelismerésre és elemzésre. Vajon ezek a droid vadászok is hasonló képességekkel bírnak? – Nem hinném – válaszolta bizonytalanul Car’das, és megpróbálta lerázni magáról azt a bénító rettegést, amely valósággal megdermesztette a gondolatait. Egy pillanatra elszégyellte magát, de nyomban eszébe jutott, hogy a monitorokon kirajzolódó látvány mindenkit megrázott volna, aki
valaha is hallott a Kereskedelmi Szövetség érzéketlen és könyörtelen gyilkológépeiről. Zavartan köhécselt egy sort, és kijelentette: – Szóval, biztosra veszem, hogy nem. Ezeket a droidokat kisebb kötelékekbe szervezik, amelyeket aztán távvezérléssel irányítanak az anyahajókról. – Híradóállomás! – szólalt meg hangosan Thrawn. – Haladéktalanul mérjék be, és azonosítsák a droid vadászok kommunikációs hullámhosszait! – Értettem, uram! – jelentkezett a híradós tiszt, és rögtön folytatta: – Az eddig méréseink alapján úgy tűnik, hogy ugrófrekvenciás kódrendszerrel biztosítják a sávjaikat. Becslésünk szerint a vezérlőadások hatótávolsága tízezer visvia. – Vonuljunk vissza tizenegyezer visvia távolságra! – parancsolta Thrawn, és Car’das felé fordult: – Tízezer visvia az önök mértékrendszere szerint körülbelül tizenhatezer kilométernek felel meg. Ön szerint mennyire helytálló a hatótávolságra vonatkozó becslés? Car’das tanácstalanul széttárta a két kezét, és zavartan válaszolt: – Szívből sajnálom, uram, de sejtelmem sincs! – Ugyan, ne mentegetőzzön! – Thrawn nagyvonalúan legyintett. – Mindenesetre hamarosan kiderül… – Az ellenséges vadászok tovább közelednek! – jelentette a felderítőpultnál ülő chissek egyike. – Egy nagyobb csoportjuk hátramaradt. – Hát ez roppant érdekes… – mormolta a gondolataiba merülve Thrawn, majd felélénkülve fejtegette: – Tehát a vadászaik egy része lemarad, és egyfajta védernyőt alakít ki a nagyobb hajók körül. Tekintetbe véve a jelentős számbeli fölényüket, ez a Stratis parancsnok szokatlanul óvatosan manőverez! – Ez a taktika inkább a neimoidikre jellemző. Tudja, ők gyártják és üzemeltetik ezeket a droid vadászokat – magyarázta Car’das, majd elhallgatott, és gondterhelten ráncolgatta a homlokát. Most, hogy jobban belegondolt, Stratis a hangja alapján sokkal inkább emberi lénynek, nem pedig neimoidinek tűnt… – A támadók megfordulnak! – jelentette a felderítők parancsnoka, és néhány másodperccel később folytatta: – Visszafelé tartanak, uram, és úgy látom, hogy beállnak a többiek által kialakított védőfalba! – A jelekből ítélve helyesen mértük fel a hatótávolságot – állapította meg elégedetten Thrawn. – A gépek körülbelül tízezer visviára távolodtak el az anyahajóiktól, amikor visszavonultak. Kiváló! – Akkor tehát, mihez kezdünk? – kérdezte Car’das, és nyugtalanul bámulta a távolban nyüzsgő droid vadászokat.
A chiss parancsnok néhány másodpercig szótlanul üldögélt, és a szemét résnyire vonva fürkészte a különféle képernyőket. – Elvégzünk egy óvatos kísérletet – mondta végül, majd immár sokadszorra felemelte a hangját, és kiadta az utasításait: – Figyelem, Whirlwind, induljon előre, és szűk oldalszögben tartson jobbra! Figyelem, négyes vadász, induljon az ellenség felé az egy-egy-öt, illetve háromnyolc-egyes irányvektoron! Az érintettek nyugtázták a parancsot, aztán az egyik cirkáló kivált az alakzatból, és jobbra fordult, mialatt a kilenc vadászgép egyike előreszáguldott, és balra vette az irányt. – Miféle kísérletbe kezdett, uram? – kérdezte rosszat sejtve Car’das. – Szeretném próbára tenni a droidvezérlő rendszer kezelőinek képességeit – válaszolta mosolyogva Thrawn. – Mindjárt meglátjuk, hogy mennyire értik a dolgukat! – Támadnak! – rikoltotta fülsértő hangon a felderítőaknában ülő neimoidik egyike. – Egyetlen vadászgép, a nulla-négy-kettő és nullanyolcnyolcas vektoron közeledik! – Ez megőrült! – mordult fel megvetően Kav. – Azt hiszik talán, hogy nem figyeljük őket? Figyelem, repülésirányítók: tartóztassák fel, és semmisítsék meg azt az egységet! Doriana szótlanul figyelte a taktikai képernyőt. A parancs kiadását követő másodpercekben három droid kötelék vált ki a védőfalból, amelyek nyomban a magányos hajó felé vették az irányt, és pillanatok alatt támadósebességre gyorsultak. Ám jóformán még rá sem álltak a befogópályára, amikor a betolakodó szűk ívű fordulót hajtott végre, és sietve visszaszáguldott a droidok hatótávolságán túlra. – Utasítsák őket járőrözésre! – rendelkezett a neimoidi flotta parancsnoka. – Ez a Mittrado még mindig nem jött rá, hogy mekkora a fölényünk? – Talán nem is akar mást, csak biztonságos távolságból megfigyelés alatt tartani minket – vetette fel Doriana. – Ugye, nem kell emlékeztetnem önt arra, hogy nagy bajba kerülünk, ha a Kirajzás megérkezésének pillanataiban kívülállók is lesznek a környéken? – Netán arra céloz, hogy a Szenátus kémeihez van szerencsénk? – Igen, de az is lehet, hogy a Jedik vagy Palpatine, esetleg valaki más küldte őket a nyakunkra – fejtegette Doriana. – Én csak azt tudom, hogy a Köztársaságtól ekkora távolságra senkinek sem szabadna beszélnie az otthoni közös nyelvet.
– Ismét felénk tart, alfejedelem! – jelentette ismét az egyik felderítő. – Ugyanaz a gép, ugyanazon az irányon! – Hát akkor a válasz is ugyanaz legyen! – kiáltotta Kav, és előredőlve tanulmányozta a taktikai képernyőt. – Valószínűleg azt akarják kideríteni, hogy mekkora a távvezérlésünk hatótávolsága. – Mostantól legyen nagyon óvatos! – figyelmeztette Doriana az öntelt neimoidit. – Ha rájönnek, hogy hogyan zavarhatják az adásainkat, elveszítjük az uralmat a droid vadászaink felett! – És az egységeink néhány perccel később megsemmisítik magukat – tette hozzá ingerülten vicsorogva Kav. – Igazán köszönöm a felvilágosítást, Stratis parancsnok, de ismerem a saját fegyvereinket! Nézze csak! Megint visszafordult! Ezúttal sem lett okosabb, mint az imént volt. – De az is lehet, hogy az a gép csupán csalétek – vélte Doriana, és szemügyre vette a többi képernyőt. – Ne feledkezzünk meg arról a cirkálóról, amelyik a vadásszal egy időben hagyta el a köteléket! – Legyen nyugodt, nem felejtettem el! – jelentette ki mogorván Kav. – De az a gép nem csinál mást, csupán a bal szárnyunk mentén manőverezik. Meg sem próbál támadni, és tisztes távolságban marad. Doriana összepréselte a száját, megcsóválta a fejét, és halkan megjegyezte: – Látja, uram, éppen erről van szó! Ezek készülnek valamire! – Akármit forgatnak a fejükben, úgysem mennek semmire – állította magabiztosan a neimoidi. – A Kirajzás csak kilenc nap múlva ér ide. Bőven van időnk, még azt is megválaszthatjuk, hogy hogyan szabaduljunk meg az élősködőktől! – Parancsnok úr! – jelentkezett immár harmadszorra a felderítőaknában szolgálatot teljesítő neimoidi. – Az a gép megint megfordult, és ismét felénk tart! – Ugyanúgy válaszoljunk, ahogy az előbb! – parancsolta Kav, ezúttal kárörvendő és elégedett hanghordozással, aztán Dorianához fordult: – Most már értem a tervüket, Stratis parancsnok! Az a Mittrado arra számít, hogy hamarosan kiürülnek a droidjaink üzemanyagtartályai, aztán ellenállás nélkül legyőzhet minket. Arról viszont sejtelme sincs, hogy nekem továbbra is rendelkezésemre áll a Darkvenge teljes vadászállománya, valamint a Keeper droidjainak fele. – Remélem, beválik a számítása… – dünnyögte Doriana, aki egyre rosszabbul érezte magát, mialatt végignézte a jelenetet, amely ezúttal is pontosan úgy játszódott le, mint az előző két alkalommal. A ravasz Palpatine mellett edződött titkár biztosra vette, hogy Mitth’raw’nuruodo
nem azért ismételteti ugyanúgy a támadást, mert nincs jobb ötlete. A gép minden egyes alkalommal ugyanazzal a sebességgel, ugyanazon az irányon közeledett. Lehet, hogy a droidok támadóalakzatának gyenge pontjait kereste? Mialatt Doriana a fejét törte, a vadászok harmadjára is elűzték a betolakodót. Az idegen gép harmadjára is a hatótávolságon túlra menekült, de néhány pillanattal később újra visszafordult a neimoidi flotta felé. Még kétszer megismételte ezt a manővert, és Doriana éppen a műszereket fürkészte, mert kíváncsi volt, hogy meddig bírják még a droidok üzemanyaggal, amikor Kav türelmét vesztve, haragosan rácsapott az ülése kartámaszára, és felkurjantott: – Elég a játszadozásból! Utasítsák a Keepert, hogy induljon el az ellenség felé! – Uram, körültekintően kell eljárnunk! – figyelmeztette Doriana az ingerült neimoidit. – Ne ossza meg az erőit! – Máris tovább vártunk a kelleténél! – acsargott Kav. – Ideje véget vetni ennek az őrületnek! Jelezzenek a Keepernek, hogy nyomuljon előre, közben indítsa és szervezze védőalakzatba a megmaradt droidjait! Aztán… – Várjon… – szólt közbe Doriana, mert mialatt a parancsnok az utasításait sorolta, odakint megváltozott a helyzet. A magányos gép ezúttal is menekült, ám eközben az idegen flotta mozgásba lendült. A két cirkáló és a nyolc kisebb egység immár a vadászt üldöző droidok, valamint a mozgó védőfal között tátongó, egyre szélesedő rés felé száguldott. – Aha, szóval az ostobák elkövették a végzetes hibát – állapította meg elégedetten Kav, majd felkiáltott: – Fordítsák vissza azt a három szakaszt, és haladéktalanul kezdjék meg velük a támadást! A repülésirányító aknában ülő neimoidik visszaigazolták a parancsot, majd a kezelőpult felé fordultak, és munkához láttak. Doriana azt várta, hogy a droidok nyomban megfordulnak, ám legnagyobb meglepetésére tovább üldözték a menekülő gépet. – Mire várnak még? – rikácsolta idegesen Kav. – Azt mondtam, hogy fordítsák vissza a külső alegységeket! Mit művelnek? Azonnal kezdjék meg a támadást! – Uram, azok a gépek nem válaszolnak! – kiáltotta az egyik repülésirányító. – Lehetetlen! – csikorogta makacsul Kav. – Nem zavarhatják az adásainkat! Az kizárt! – Nem is zavarják – vélekedett komoran Doriana. – Ha a droidok nem vennének jelzéseket, készenléti állapotba kapcsolnának. Ezek viszont teljes
sebességgel süvítenek! – Csakhogy távolodnak tőlünk, pedig már felénk kellene repülniük. Ez meg hogy lehet? – tette fel a kérdést Kav, aki szemmel láthatóan összezavarodott. – Most ne törődjünk a hogyannal! – csattant fel Doriana. – A lényeg, hogy a nyakunkon vannak! Ezzel kezdjen valamit… – Nem hiszek a szememnek… – dünnyögte Car’das, amikor azt látta, hogy a droid vadászok ügyet sem vetnek a közvetlen közelükben elhaladó chiss hajókra, hanem nyílegyenes pályán száguldottak tovább a mélyűr felé. – Erre meg hogyan vette rá őket? – Az ellenfeleink ugrófrekvenciás kóddal titkosítják a parancsvonalaikat – magyarázta Thrawn, mialatt a Springhawk áthaladt az immár nem létező, külső védernyő képzeletbeli vonalán. – De mert rengeteg egység várja a jelet, biztosan tudtam, hogy a frekvenciaváltások száma korlátozott. A méréseink igazolták, hogy mindössze három sablont használnak. Így aztán egyszerűen rögzítettük az adásokat, és visszasugároztuk nekik akkora erővel, hogy elnyomjuk a hordozókról érkező rádiójeleket. – De honnan vette, hogy… – Car’das elhallgatott, mert végül rájött a megoldásra, majd meglepetten, egyszersmind vidáman folytatta: – Ó, már értem! A maga vadásza mindig ugyanazon a vektoron közeledett feléjük, és a droidok is mindig ugyanazt a parancsot kapták. Így a rádiójelnek csupán egy kis része változott, ami nem volt más, mint maga a titkosító kód! – Ami lehetővé tette a számunkra, hogy leválasszuk, és sokszorosítsuk a nekünk kellő jeleket – erősítette meg Thrawn az ifjú navigátor fejtegetését. – Jegyezze meg, Car’das úr, hogy a sikeres elemzés és helyzetértékelés titka az egyszerűség. Mindig egyszerűsítse le az egyenletet, amennyire csak lehetséges, hogy a lehető legkevesebb változóval és ismeretlennel kelljen számolnia! Ebben a pillanatban a belső védőfal közepe táján várakozó droidok mozgásba lendültek: kiváltak a védőalakzatból, és befogópályára állva feléjük vették az irányt. – Erős a gyanúm, hogy most újabb megoldással kell előjönnie, uram! – állapította meg Car’das. – Ezek a gépek az előbbiekétől eltérő kezdőpozícióból indultak, ami azt jelenti, hogy valószínűleg más parancsokat kaptak, mint az előző kötelékek. – Nincs jelentősége – nyugtatta meg mosolyogva Thrawn. – Az imént csak arra volt szükségem, hogy áttörjek a külső védőgyűrűn, és megközelíthessem a főflottát. – Megnyomott egy billentyűt az ülésének
kartámaszán. – Figyelem, minden egységnek: kezdjék meg a támadást a tfmoporai sablon szerint! – Jönnek… – suttogta rekedtes hangon Doriana, és az ujjait idegesen beledöfte a kanapé ülőrészét alkotó, kemény párnák közötti résekbe. Egyre rosszabb balsejtelmek gyötörték. Mitth’raw’nuruodo szánalmas kis flottája elméletileg még most sem árthatott a Kereskedelmi Szövetség félelmetes csapásmérő egységének. Képtelenségnek tűnt, hogy említésre méltó sikert érjen el. Viszont az ellenséges parancsnok épp az imént haladt el három droidkötelék mellett úgy, hogy a vadászok egyetlen lövést sem adtak le rá, ami néhány perccel korábban szintén képtelenségnek tűnt volna. Doriana gyanította, hogy akármit forgat a fejében Mitth’raw’nuruodo, attól nem lesz elragadtatva sem ő, sem pedig a neimoidik. És érdekes módon minden félelme és rossz érzése ellenére, a lelke mélyén kíváncsian várta a chiss parancsnok következő manőverét. Nem kellett sokáig várnia. Az idegen gépek hirtelen szétnyitották az alakzatukat, így feláldozták az egymást átfedő pajzsok nyújtotta védelmet a nagyobb térközök, vagyis a jobb manőverezési lehetőség kedvéért. Válaszképpen a közelükben állomásozó droidok kiváltak a belső védernyőből, és hatalmas, háromdimenziós hullámba szerveződve megindultak feléjük. A két egymással szembe száguldó csoport közötti távolság gyorsan fogyatkozott, és látni lehetett, hogy hamarosan a lézerfegyverek lőtávolságán belülre érnek… És ekkor az idegen vadászok kilőttek egy-egy rakétát. A Darkvenge droidvezérlő számítógépének kezelőfelületén a jelzőfények őrült iramban villództak, mialatt a rendszer befogta, elraktározta, és kiértékelte a droidok szenzorai által begyűjtött információkat és adatokat, majd kidolgozta a helyzethez legjobban illő választ. A következő ezredmásodpercben ezt a választ a számítógép több száz frissített parancsra fordította, amelyet rangsorolt, titkosított, és visszasugárzott a páncélburkolatuk mélyén rejtőző, primitív elektronikus agyaknak. A droidok egyetlen másodperccel később reagáltak a parancsokra, és meghatározott pontokra irányuló sortüzet adtak le, amely azonnal felrobbantotta, és apró fémszilánkok gyorsan szétterjedő felhőjévé változtatta a chiss rakétákat. – Ostoba kísérlet volt – jegyezte meg gőgösen Kav. – Az a Mittrado nyilván végső elkeseredésében adta ki ezt a felesleges parancsot! Ennyire
messziről… – Várjon csak! – szólt rá Doriana, és a szemét résnyire vonva, gyanakodva fürkészte a képernyőket. Mintha mozgott volna valami a megsemmisült rakéták vonalán túl… Elmosódott szélű, homályos és folyton növekvő foltok tünedeztek fel a nyílegyenes pályán száguldó droidok előtt. Doriana észbe kapott, és felcsattant: – Rendelje vissza a gépeket! Elkésett a figyelmeztetéssel. Mialatt az idegen gépek váratlanul szétbontották az alakzatot, és valamennyien más-más irányba folytatták útjukat, a homályos foltok összetalálkoztak a droidokkal. Kék fények kezdtek táncolni és villódzni a kötelékek körül… – Ezek sem válaszolnak! – ordította az egyik neimoidi repülésirányító. – Kilenc szakasszal elvesztettük a kapcsolatot! – Connor-hálók! – mordult fel Doriana, és még mélyebbre fúrta ujjait a párnák közé. Újabb kilenc teljes szakasz került ki az irányításuk alól. Néhány másodperccel később elkeseredetten állapította meg, hogy hiába veszítették el az uralmukat a gépek felett, azok sajnos nem tűntek el egy csapásra a csata helyszínéről. A lendületük tovább hajtotta őket előre, és besüvítettek a többi szakasz közé, amelyek az idegenek üldözése közben keresztezték a pályájukat. Legalább ötven gép csapódott egymásba, amelyek természetesen azonnal megsemmisültek. A másodpercek alatt lejátszódó, tömeges katasztrófa jóvoltából a neimoidi parancsnoknak hirtelenjében nem álltak rendelkezésére további egységek, amelyekkel betömködhette volna a belső védőfalon tátongó lyukakat. – Ez lehetetlen! – nyöszörögte kétségbeesetten Kav, és ide-oda kapkodta a fejét, ahogy sorban szemügyre vette a monitorokat. – Ezt meg hogyan csinálta? – Vesse be a tartalékot! – hördült fel Doriana. – Most, azonnal! Kavnak nem volt szüksége további biztatásra, máris felkiáltott: – Utasítsák a Keepert, hogy aktiválják a megmaradt droidokat! Amint elkészülnek, lőjék ki őket! A már kint lévőket szedjék össze, és indítsanak velük átfogó támadást! – Várjanak egy kicsit! – kiáltotta Doriana, és mialatt a híd személyzete felhagyott minden tevékenységgel, ő a parancsnokhoz fordult, és jóval halkabban folytatta: – Kav úr, nem hagyhatja fedezetlenül a szárnyakat! – Mégis, onnan mitől kellene tartanunk? – vágott vissza a neimoidi. – Az arcvonal itt húzódik, egyenesen az orrunk előtt. Ha nem védjük meg,
hamarosan nem lesz szárny, amit fedeznünk kellene! – Az aknákban ülő kezelők felé fordította az arcát, és torkaszakadtából rikácsolta: – Hajtsák végre a parancsot! Mire várnak még?! – Úgy látom, megindulnak… – mormolta Car’das, és a csata kezdete óta első ízben felmerült benne a gondolat, hogy Thrawn talán nagyobb falatot harapott, mint amekkorát le tud nyelni. A chissek viszonylag könnyűszerrel ártalmatlanították az első két hullámban támadó droidokat, ám az ifjú navigátor jól tudta, hogy az ilyen és ehhez hasonló trükköket általában csak egyszer lehet bevetni ugyanazon ellenséggel szemben. Car’das ekkor a főképernyőre nézett, és meglátta, hogy újabb és újabb droidkötelékek röppennek ki a hatalmas hordozók karjai végén tátongó hangárkapukon, amelyek sorban feléjük veszik az irányt. Hirtelen eszébe jutott, hogy Thrawn talán éppen erre várt. A tekintetével végigpásztázott a többi monitoron, hogy megkeresse azt a cirkálót, amelyik az ütközet első perceiben az ellenséges flotta oldalába került. Pillanatokig azt hitte, hogy megértette a parancsnok tervét. Ha a chiss főerő csupán azért bocsátkozott harcba, hogy magára vonja és ezáltal elterelje Stratis figyelmét… Ám hamarosan csalódnia kellett. A Whirlwind nem támadta oldalba a neimoidi flottát, hanem továbbra is ott körözött az ellenség bal szárnyán, messze a fedélzeti fegyverek hatótávolságán kívül. Car’das ismét a közeledő droid vadászokra irányította a figyelmét, és halkan megjegyezte: – Remélem, parancsnok úr, hogy a fedélzeten rejtegeti minden sokkolóhálók öregapját… – Nos, ha a jövőben rendszeresen összeütközésbe kerülünk droidsereget alkalmazó ellenfelekkel – válaszolta tűnődve Thrawn –, feltétlenül fontolóra kell vennünk az efféle harci eszközök kifejlesztését és gyártását. Árulja el nekem, mi történik ezekkel a droidokkal, ha megszakadnak az őket vezérlő rádióadások? – Ha megszakadnak… tessék? – értetlenkedett Car’das. – Csak nem rádiózavarással óhajt próbálkozni? – Talán van valami kifogása ellene? – Nincs, természetesen nincs! – vágta rá sietve az ifjú navigátor. – De én úgy tudom, hogy Kereskedelmi Szövetség adásait műszaki okokból nem lehet zavarni. Azonnal megváltoztatják a hullámhosszt és a parancssablonokat. Ha maga zavarja a spektrum bizonyos sávjait, ők egyszerűen átváltanak másik frekvenciákra. – És ha egyszerre zavarjuk valamennyi hullámhosszt?
Car’das hitetlenkedve bámult a parancsnokra, mert azt hitte, hogy tréfál vele, de hamarosan rádöbbent, hogy a chiss férfi nagyon is komolyan beszél. – Nem tudja egyszerre lefedni a teljes spektrumot, uram – jegyezte meg óvatosan –, ahhoz túl nagy. Ahogy maga belekezd, ők máris megtudják, hogy mit művel, és akkor parancsok százait sugározzák szét a még szabad frekvenciákon. Azok a droid vadászok nem túl okos gépezetek, de néhány századmásodperc alatt elég utasítást fognak letölteni ahhoz, hogy megőrizzék a működőképességüket, amíg hamuvá lőnek minket. – De csakis akkor, ha lesznek olyan vadászaik, amelyeket nem érnek el a zavaróhullámok – mutatott rá Thrawn. – Ám úgy tűnik, az ellenfelünk megoldja helyettünk ezt a problémát. – Kimutatott az elülső ablaksoron, és hozzátette: – Mialatt mi közeledünk, ő egy viszonylag szűk térszeletbe vonja össze az egységeit. Car’das a taktikai képernyőre nézett, és rájött, hogy a parancsnoknak igaza van. A Kereskedelmi Szövetség vezetője őrizetlenül hagyta mind a flottájának szárnyait, mind a hátát, annak érdekében, hogy valamennyi vadászát egy helyre összpontosítsa – nyilván egy egyesített támadáshoz. Minden jel arra utalt, hogy Stratis nem fontolta meg lépése következményeit. Car’das értetlenül ingatta a fejét, és megkérdezte: – És mi lesz a mi kommunikációnkkal? Ha zavarja a teljes rádióspektrumot, nem tud kapcsolatba lépni a saját egységeivel! – Szerencsére a pilótáim nem csupán általános utasítások, illetve irányelvek letöltésére és végrehajtására képesek – válaszolta mosolyogva Thrawn, azzal vett egy mély lélegzetet, és érces hangon kiadta a parancsot: – Kezdjék meg a teljes spektrumú rádiózavarást, most! A Darkvenge hídját egy végtelenül hosszúnak tűnő, dermesztő pillanatig éles sikoly töltötte be, amely úgy hangzott, mintha az ősi, coruscanti legendák egyik túlvilági szörnyetege üvöltött volna a vezérlő tőszomszédságában. Aztán a kommunikációs aknában ülő neimoidik egyike odakapott a műszerfalához, és elnémította az egész helyiséget behálózó hangszórórendszert. – Ez meg mi a boldogságos háromfejű űrmanó volt? – nyögte Doriana, akinek továbbra is csengett a füle a rövid, de félelmetes hanghatástól. – Alfejedelem, zavarják az adásainkat! – jelentette rémülten a kommunikációs tiszt, miközben értetlenül meredt a saját műszerfalára. – Az összes droid vadászunk készenléti állapotba kapcsolt! Doriana kibámult az ablakokon, és kissé előregörnyedt, mert az
idegesség fájdalmas csomóba szorította a gyomrát. A látvány igazolta a híradósok parancsnokának szavait. Immár egyetlen droid sem fordulózott, mindegyik nyílegyenesen repült az utoljára felvett irányba. Velük ellentétben Mitth’raw’nuruodo flottája nagyon is fürgén manőverezett. A kisebb vadászok immár egyfajta védőalakzatba álltak a két cirkáló előtt. Az idegen egységek hol élesebb, hol nyújtottabb ívű kanyarokkal kerülgették a sodródó akadályokat, és gondosan szétlőtték az útjukba kerülő, tehetetlen droidokat, mialatt állhatatosan nyomultak a neimoidi flotta felé. – Szerezzék vissza az uralmat a droidok felett! – rikoltotta kétségbeesetten Kav, és a repülésirányítók felé böködött hosszú, csontos mutatóujjával. – Maguk ott! Nem hallották? Kapcsolják vissza a vadászainkat! – Próbáljuk, uram – válaszolta az egyik neimoidi –, máris megnyitottunk annyi lézersávot, amennyit csak tudtunk! Doriana jól tudta, hogy a művelethez a droidoknak először is látniuk kell a kommunikációs lézereket. Így aztán még jobban elcsüggedt, mert felismerte, hogy az eleve korlátozott hatásfokú rendszer lehetőségei az adott körülmények között tovább szűkültek. A szétlőtt és darabokra hullott droidok maradványai egyre táguló, egyre sűrűsödő törmelékmezőt alkottak a flotta előtt, amely megakadályozta, hogy a még harcképes egységek szenzorai érzékeljék a lézerekkel továbbított parancsokat. Néhány droid vadász ugyan életre kelt, ám a chissek sorban megsemmisítették őket, még mielőtt ütőképes támadóegységbe szerveződhettek volna. – Mi van a többi hajónkkal? – kérdezte Doriana. – Miért nem támadnak? – Ott! – kiáltotta valaki. – A Hardcellek rakétákkal tüzelnek! Doriana ismét a taktikai képernyőre pillantott, és a rakéták láttán a lelke mélyén feltámadt a remény. Öt hullámban összesen tizenöt fényes, hosszú lövedék száguldott a chiss kötelék felé. – Legfőbb ideje volt – dörmögte a fiatal férfi. A támadók azonnal reagáltak az új veszélyre: öt vadász éles szögben kifordult az alakzatból, és elindult a balszárny felé. A rakéták érzékelték ezt a manővert, új fontossági sorrendet állítottak fel maguknak, és üldözőbe vették a társaiktól elszakadó egységeket. – Helyes! – jelentette ki elégedetten Kav, aki szemlátomást kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. – A következő sortűzzel elvonjuk a többi vadászukat is, és akkor a cirkálóik fedezet nélkül maradnak. Aztán a lézerlövegeink már könnyűszerrel megsemmisítik őket!
– Reménykedjünk, hogy így lesz – dünnyögte óvatosan Doriana, mialatt a tekintetével követte a teljes harci sebességre gyorsuló chiss vadászokat. A pilóták elképesztő ügyességgel cikáztak ide-oda a roncsok és a magatehetetlen droidok között, hogy lerázzák magukról a nyomkövető rakétákat. Minden létező trükköt bevetettek, de hiába. Az Iparvállalati Szövetség a Köztársaság talán legjobb harci eszközeit gyártotta. A rakéták tévedhetetlen pontossággal manővereztek a roncsok között, és egyre közelebb kerültek a célpontjaikhoz. Az idegen gépek hamarosan elérték a droidsereg szélét, ekkor szűk ívben visszafordultak, és a hordozók mögött lebegő Hardcellkötelék felé vették az irányt. A rakéták erre a változásra is hibátlanul reagáltak. A chiss vadászok ekkor egyenes pályára álltak, és miután a lövedékek felzárkóztak mögéjük, egy-egy apró tárgyat hagytak maguk mögött. Dorianának a lélegzete is elakadt, amikor meglátta a száguldó rakéták előtt szétbontakozó, homályos foltokat. – Connor-hálók… már megint… – nyögte felindultan, amikor végre lélegzethez jutott. A Darkvenge hídján szolgálatot teljesítők mindent láttak, de már semmit sem tehettek. A következő pillanatokban a hálók ráborultak a beléjük csapódó lövedékekre, és kisütötték magasfeszültségű töltetüket, amely kiégette a vezérlő elektronikákat. Két másodperccel később az imént még csúcsfegyvernek számító rakéták semmivel sem tudtak többet, mint az égitestek gravitációja által mozgatott, közönséges aszteroidák. Ha mindez nem lett volna elég, hamarosan kiderült, hogy Mitth’raw’nuruodo ezúttal sem érte be a támadás elhárításával. Úgy bénította meg a lövedékeket, hogy ezzel a lépésével az ellencsapást is megindította. Doriana mindkét kezét ökölbe szorítva, elképedten bámult, mialatt a tehetetlenségük által hajtott, irányíthatatlan rakéták sorban belecsapódtak a Hardcellek páncélzatába. Sárga fények villantak a távolban, és szerteszét repülő, izzó burkolatdarabok villództak a hajók körül. Néhány pillanattal később vakító fényár töltötte be a Darkvenge hídját, amikor az egyik Hardcell teljes egészében felrobbant. – Mi volt ez? – zihálta rémülten Kav. – Nem, ez nem lehet! Egyetlen rakétasorozat nem semmisíthet meg egy ekkora hajót! Lehetetlen! – Mitth’raw’nuruodo eddigi eredményeit korábban egytől egyig lehetetlennek tartottuk volna – kesergett Doriana. – Azok a rakéták bizonyára rátaláltak egy gyenge pontra. – Mifélére? – kurjantotta Kav. – Hol lehet gyenge pontja egy ekkora…
– Csak figyelje azokat a vadászokat! – vágott közbe Doriana. – Valamennyien ugyanazokra a területekre céloznak! Hamarosan beigazolódott, hogy jól mérte fel a helyzetet. Néhány perc leforgása alatt az idegen vadászok és cirkálók sértetlenül átvágtak a Hardcellek újabb és újabb rakétasorozatai között, aztán lecsaptak a hatalmas hajókra, és sorban megsemmisítették őket. Az elszánt és könyörtelen támadások során Doriana felfedezte, hogy a Technoszövetség egységeinek gyenge pontja nem más, mint a középső törzsük és a tatjuk találkozási pontjához épített külső energiacellák sora. – Menekülnünk kell! – suttogta remegő hangon Kav, és felordított: – Kormány és navigáció! Készüljenek fel a hiperugrásra! – Várjon egy percet! – tiltakozott Doriana, és megragadta a neimoidi karját. Szempillantás alatt rátelepedett a vereség megalázó érzése, ugyanakkor eszébe jutott azok sorsa, akik úgy a közeli, mint a távolabbi múltban csalódást okoztak Darth Sidiousnak. Gyorsan összeszedte magát, és rárivallt a neimoidi vezérre: – Nem hagyhatja cserben a flottát! – Miféle flottát? – kérdezte vicsorogva Kav. – Nézzen már körül, Stratis! Milyen flottáról beszél? Doriana torka fájdalmasan összeszorult, és nyomban tudta, hogy az alfejedelemnek igaza van. A Hardcellekből mostanra már csupán lángoló roncsok maradtak. A hét kísérő cirkálót, amelyek csakis a nagyobb hajók támogatásával tudtak hatékonyan harcolni, a chissek sorban bekerítették, és megsemmisítették. Egyedül a Kereskedelmi Szövetség hadihajói voltak abban az állapotban, hogy harcolhassanak vagy menekülhessenek. Ám a valamennyi frekvenciát lefedő zavaróadás miatt ez a két egység sem kommunikálhatott egymással, így a parancsnok nem rendelhette el az általános visszavonulást. Ugyanakkor Kav nem törődött flottája maradványaival, már csakis a saját élete érdekelte. Amikor a navigátorok és a kormányosok jelezték neki, hogy kiszámították az ugrás adatait, habozás nélkül felkiáltott: – Irány a hiperűr! Induljunk! – Kihívó pillantást vetett Dorianára, mintha arra számított volna, hogy a férfi ismét vitába száll vele. Néhány pillanattal később, amikor a hajó még mindig nem kezdett gyorsulni, dühösen ráordított a kormányosra: – Nem hallotta a parancsot? Azt mondtam, hogy hajtsák végre az ugrást! – Értettem én, uram, de a hiperhajtómű nem engedelmeskedik! – védekezett kétségbeesetten a kormányos. – A rendszer azt állítja, hogy túl közel vagyunk egy nagy tömegű égitesthez! Doriana megfordult, szemügyre vette a hajtóművek adatait közlő
műszerfalakat, és kisvártatva megállapította, hogy a számítógép valóban gravitációs teret érzékel. Csakhogy a közelükben egyetlen bolygó, hold vagy nap, de még említésre méltó méretű aszteroida sem akadt. – Ez nem műszaki hiba – mormolta Kav, és tompa, színtelen hangja arra utalt, hogy most adta fel az utolsó reményét –, hanem a chissek újabb varázslata. Ebben a pillanatban Doriana villanásokat észlelt a szeme sarkából, mire gyorsan az elülső ablakok felé fordult. A roncsmezőn túl száguldó droidok hosszú percek óta nem kaptak központi utasítást, és a beléjük táplált parancsok értelmében aktiválták az önmegsemmisítő berendezéseiket. Ezzel egy időben a Keeper hirtelen oldalra lódult, és a jobb oldali karjának felső része több tucatnyi kisebb-nagyobb detonáció kíséretében vagy ötszáz méter hosszan felhasadt. – Alfejedelem! – kiáltotta valaki rémülten. – Tudom… – sóhajtotta fáradtan Kav. – A kilövésre előkészített droidok is felrobbannak… Doriana a gondolataiba temetkezve, lassan bólogatott. A saját keserűsége percekkel ezelőtt elillant, csak valami nyomasztó elcsüggedés maradt a helyén. Ő maga is jól tudta, hogy mi történt a másik hordozó fedélzetén. Az erősítésnek szánt kötelékek még a kijáratokhoz vezető, tágas folyosókon repültek, amikor a zavaró berendezés működésbe lépett. Vezérlőjelek híján a droidok készenléti állapotba kapcsoltak, aztán tehetetlenül belevágódtak a hangárok és a járatok oldalfalaiba. Azóta is összetörve, bénultan hevertek a hatalmas hajó gyomrában, de a fedélzeti óráik tovább jártak, és amikor lejárt az előre meghatározott határidő, az űrben repkedő társaikhoz hasonlóan, sorban aktiválták az önmegsemmisítőiket. – Akkor hát, itt a vége – állapította meg csendesen Kav, azzal óvatosan leemelte a fejéről ötszögletű fejfedőjét, majd ugyanolyan gondosan lerakta maga elé a sima fémpadlóra, aztán hozzátette: – Mindannyian halottak vagyunk. – Nagyon úgy tűnik… – válaszolta gépiesen Doriana, majd értetlenül ráncolgatta a homlokát, mert eszébe jutott valami, méghozzá egy az adott helyzetben módfelett különös tény. Noha a környező űrben droidok százainak és hajók tucatjainak szétszaggatott, kiégett maradványai sodródtak mindenfelé, a Darkvenge burkolatán jószerével egy karcolás sem esett. A fiatal férfi ismét megfordult, és ezúttal az iméntinél jóval alaposabban
vette szemügyre a hajó állapotát jelző műszereket és monitorokat. Néhány pillanattal később beigazolódott a sejtése. A megmagyarázhatatlan okokból az inaktív hiperhajtóművet leszámítva valamennyi rendszer tökéletesen üzemelt. A tekintetét a műszereken tartva halkan odaszólt a parancsnoknak: – Talán még megúszhatjuk. Valami azt súgja, hogy Mitth’raw’nuruodo más sorsot szán nekünk. Kav gúnyosan felhorkant, és megvetően megkérdezte: – És egészen pontosan mi súgja ezt önnek? Doriana már majdnem belevágott a magyarázatba, ám egy titokzatos ösztön parancsának engedelmeskedve megfordult, és a látványtól a torkán akadt a szó. A híd páncélüveg ablaksora előtt, attól alig néhány méterre ott lebegett a chissek egyik cirkálója. A gép az orrát mutatta feléjük, és néma figyelmeztetés gyanánt rájuk szegezte négy oldalsó rakétavetőjét, valamint az elülső lövegeit. – Kapcsoltassa ki az összes fedélzeti lézerünket, uram! – javasolta csendesen Doriana. – Továbbá zárassa le a fő hangárkijáratokat, és küldesse vissza a tárolókba a megmaradt droid vadászokat! – Hatalmasat sóhajtott, és hozzátette: – Aztán pedig készüljön fel látogatók fogadására! Tizenhetedik fejezet Végre félresiklott az utolsó turbólift ajtaja, és Car’das meglátta azt a mintegy húsz méter hosszú folyosót, amely a híd hatalmas szakaszoló ajtójához vezetett. Csakhogy a járat két szélén, annak teljes hosszán a kezükben jókora sugárvetőket szorongató, éberen figyelő lövész droidok sorakoztak. Thrawn egy pillanatig sem habozott. Az idegesség vagy a félelem legcsekélyebb jele sem látszott rajta, amikor megindult előre, és a nyomába szegődő két harcosa is végtelenül nyugodtnak tűnt. Car’das mélyeket lélegezve bámult utánuk. Nem szívesen sétált be a könyörtelen harci gépezetek közé, de még kevésbé szeretett volna egymagában meglapulni a felvonóban. Végül nagyot nyelt, összeszedte minden bátorságát, és a társai után sietett. A hídon tucatnyi droid állt szolgálatban, amelyek a vezérlőaknák mélyén üldögélve figyelték a monitorokat, és néha átállítottak egy-egy kapcsolót. A jókora helyiségben mindössze két eleven teremtmény akadt, akik a kormányos műszerekkel telezsúfolt ülésének közelében álltak. Miután Thrawn áthaladt a zsilipen, ezúttal sem tétovázott. Gondolkodás nélkül a díszes köntöst viselő, magas neimoidi és a jóval szerényebb ruházatba öltözött emberi lény felé vette az irányt. Amikor már csak három
méter választotta el tőlük, megállt, és tetőtől talpig végigmérte őket. Végül mindkettőnek mélyen belenézett a szemébe, aztán a fiatal férfihoz fordult: – Üdvözlöm, Stratis parancsnok! – Udvariasan, de méltóságteljesen meghajtotta a fejét. – Én Mitth’raw’nuruodo parancsnok vagyok! – Ezen a hajón nem Stratis parancsol! – közölte gőgös hanghordozással a neimoidi, mielőtt Stratis megszólalhatott volna. – Én Sivv Kav alfejedelem vagyok, a Kereskedelmi Szövetség képviselője. És ön, Mittrado parancsnok, háborús bűncselekményt követett el! – Kav úr, kérem… – szólt közbe halk, higgadt hangon a fiatal férfi. – Vádaskodással egy tapodtat sem fogunk előrehaladni. – Csak nehogy azt képzelje, hogy bármit is elért a vakmerőségével! – folytatta mérgesen Kav, aki tudomást sem vett a figyelmeztetésről. – Még most, ebben a pillanatban is végezhetek magával, ha úgy tartja kedvem! A jobbjával türelmetlen mozdulatot tett, mire fémes csörömpölés hallatszott a jövevények háta mögül. Car’das ösztönösen megpördült, és elakadt a lélegzete, mert a következő másodpercben két droideka gördült be a híd főbejáratán. A hírhedt romboló droidok a zsiliptől két-három méterre megálltak, és pillanatok alatt kibontakozva háromlábú lövegtoronnyá alakultak. Az ifjú navigátor hirtelen azon kapta magát, hogy négy pár, nagy tűzerejű sugárvető feketén ásítozó csőtorkolatába bámul. – Alfejedelem, megőrült?! – csattant fel ingerülten Stratis. – Mi nem jut eszébe? – Őrizze meg a hidegvérét, parancsnok! – szólt rá Thrawn. – Egyikünket sem fenyegeti veszély. Car’das jószerével lélegezni sem mert, mialatt óvatosan visszafordult. Stratis tágra nyílt szemmel meredt maga elé, a nyakából magasan kidagadtak az inak, miközben halálra váltan markolta a neimoidi felkarját. Thrawn továbbra is nyugodtan állt, az arca kifejezéstelen maradt, és szemrebbenés nélkül fürkészte a droidekákat. Mindkét chiss harcos a derékszíjára csatolt fegyverén tartotta a jobbját, de a parancsnokuk példáját követve egyikük sem rántotta elő a pisztolyát. – Módfelett érdekes műszaki megoldás! – folytatta Thrawn. – Azok a fényesen derengő félgömbök egyfajta energiapajzsok? – Huh… igen, azok – nyögte Stratis –, és biztosíthatom, parancsnok úr, hogy… – Igazán köszönöm ezt a rögtönzött bemutatót, alfejedelem! – szólt közbe Thrawn, és ismét Kavra fordította izzó tekintetét. – De most már küldje el innen a gépeit!
Egy végtelennek tűnő, feszült pillanat erejéig Car’das azt hitte, hogy a neimoidi semmibe veszi a parancsot, ahogyan az imént Stratis intését is elengedte a füle mellett. Thrawn és Kav tekintete egymásba kapcsolódott, és néhány másodpercre dermesztő csend borult a hídra. Aztán a neimoidi leeresztette a vállát, és kissé előregörnyedt, amitől az egész tartása olyan lett, mintha megrogyott volna a gerince. Zavartan lesütötte a szemét, és ismét intett a jobb kezével. Car'das hátranézett, és megkönnyebbülten látta, hogy a romboló droidok összecsukódnak, majd kigördülnek a hídról. – Igazán köszönöm – szólalt meg Thrawn, miután a fémes csattogások elhaltak a távolban –, most pedig, ahogyan nemrégiben tettem, ismét megkérem önöket, hogy közöljék velem a szándékaikat! Tudni akarom, hogy miért hozták ide ezt a jókora köteléket! – A csapásmérő flotta már nem létezik – jegyezte meg Kav egyszerre haragos és csüggedt hanghordozással. – A veszteségeiket maguknak köszönhetik! – vágott vissza Thrawn. – Én nem akartam mást, mint egy civilizálódott választ a kérdésemre. – Váratlanul Car’dashoz fordult, és megkérdezte: – Jól mondtam? Civilizálódott? – Nem, uram, ide a civilizált kifejezés illik – válaszolta Car'das, aki nyakig vörösödött zavarában, amiért hirtelen belerángatták a beszélgetésbe. – Vagy mondja azt, hogy udvarias! – Úgy, tehát civilizált – ízlelgette a szót Thrawn, mintha nem is egy ellenséges hajó hídján állna, hanem nyelvórán venne részt a támaszpontjának egyik tárgyalótermében. – Szóval, parancsnok úr, én csupán egy civilizált választ szerettem volna kapni önöktől. – Igen, tudom – jelentette ki Stratis, majd a tekintetét Car’dasra fordítva megkérdezte: – Megtudhatnám a kísérőjének nevét, illetve hogy honnan származik? – Én csupán látogató vagyok – hadarta sietve az ifjú navigátor, mert azt már végképp nem akarta, hogy ezek az ismeretlenek megtudják a nevét. – Ez minden. – Nem egészen – szólt közbe kissé éles hangon Thrawn. – Car’das úr nem egyszerű látogató. Pillanatnyilag ő a tolmácsom. – Zord kifejezés költözött a vonásaira, és komoran hozzátette: – A tolmácsom és a foglyom. Car’das nagyot nézett, és alig néhány perc leforgása alatt immár másodízben akadt el a lélegzete. – El… elnézést, parancsnok úr, de… mi… mit mondott? Mi vagyok én? – hebegte zavartan.
– Nézze, ön nemrégiben meghívás nélkül behatolt a Chiss Birodalom felségterületére – magyarázta szigorúan Thrawn. – Most, alig három hónappal később egyszeriben felbukkan a maga népének megszálló flottája. Véletlen egybeesés csupán? – Nekem az égvilágon semmi közöm ehhez a flottához! – tiltakozott Car’das. – És mi nem vagyunk megszállók! – tette hozzá Stratis. – Ha megfelelő magyarázatot adnak, talán majd hiszek maguknak – válaszolta az előbbinél is komorabban a chiss férfi. – Akár kezdhetik is! Car’das az idegen fiatalemberre pillantott, és halkan, szinte esdeklő hangon odaszólt neki: – Parancsnok úr… Stratis nyugtalan pillantást vetett rá, majd visszanézett Thrawnra, aztán meglepő módon töprengő kifejezés jelent meg az arcán. – Hát, végül is, miért ne? – dünnyögte, és a híd hátulsó válaszfala felé intve folytatta: – Van ott egy iroda, ahol nyugodtabb körülmények között, zavartalanul beszélhetünk! Thrawn habozás nélkül rábólintott az ajánlatra, és megszólalt: – Rendben, mutassa az utat! Doriana bevezette az idegeneket Kav irodájába, közben a lelke mélyén feltámadó remény nyomán bizsergető érzés járta át a testét. Alig egy órával ezelőtt mindennek vége volt. A küldetés teljes kudarcba fulladt, és ő már két lábon járó halottnak tartotta magát. Jól tudta, hogy ha valamilyen csoda folytán visszatérne a Köztársaságba, Darth Sidious a föld alól is előkerítené, és könyörtelenül megtorolná rajta a kínos felsülést. Ám az előző percekben minden megváltozott, vagy legalábbis forrón remélte. – Kérem, helyezzék magukat kényelembe! – udvariaskodott, és a helyiség közepén sorakozó székekre mutatott, mialatt megkerülte a gyönyörű faragásokkal díszített, hatalmas íróasztalt, és beleült Kav szintén csodálatosan kidolgozott, trónnak is beillő székébe. A szeme sarkából látta ugyan, hogy az alfejedelem fenyegető pillantásokkal méregeti őt, de most nem volt hajlandó időt szakítani a neimoidi büszkeségének ápolgatására. A jövevényekhez fordult, és megkérdezte: – Hozathatok önöknek némi frissítőt? – Köszönöm, nem! – utasította vissza az ajánlatot Thrawn, mialatt Car’dasszal egy időben helyet foglalt. A két chiss őr lecövekelt az ajtóban, ahonnan egyszerre figyelhették úgy az irodában, mint a hídon zajló eseményeket. – Nos, akkor kezdjük! – mondta Doriana, és igyekezett minden
idegszálával az előtte álló feladatra összpontosítani. Mélyen teleszívta a tüdejét, és belevágott: – Hát akkor hadd beszéljek önöknek a Kirajzás nevezetű tervről! A fiatal titkár a következő percek folyamán mindent elmondott, amit csak tudott. Részletesen leírta az alapötlet eredetét, majd a terv születésének és kibontakozásának körülményeit. Hosszasan beszélt a megvalósítás egyes szakaszairól, majd kíméletlen őszinteséggel bevallotta, hogy őt magát miért küldték ide. A beszámoló alatt mindvégig gondosan ügyelt arra, hogy többször is kihangsúlyozza a Dreadnaughtok méreteit és tűzerejüket. – Ez igazán érdekes történet – jelentette ki Mitth’raw’nuruodo, miután Doriana elhallgatott –, de nem látom be, hogy nekünk mi közünk van ehhez az egészhez. – Az, hogy a Kirajzás veszélyt jelent úgy a Köztársaságra, mint az ön népére – válaszolta habozás nélkül Doriana. – Az imént már említettem a Jedi-rend néven ismert társaságot. Azok a teremtmények, vagyis a Jedik rendkívüli hatalommal bírnak, ugyanakkor veszedelmes bajkeverők. – Milyen értelemben? – érdeklődött hűvösen Thrawn. – Rendkívül merev eszméket vallanak arról, hogy másoknak hogyan kellene élniük, gondolkodniuk és cselekedniük – felelte Doriana, mialatt a szeme sarkából Car’dast figyelte, aki nyilván tudott egyet s mást a Jedikről. Nem merte megkérni Mitth’raw’nuruodót, hogy küldje ki a fiatal férfit, mert attól tartott, hogy a chiss parancsnok nyomban gyanút fog. Így aztán alig maradt mozgástere, mert úgy kellett veszélyesnek beállítania a Jediket, hogy Car’das ne érhesse hazugságon. A navigátoron hamarosan meglátszott, hogy csakugyan meglepődik egyes kijelentésektől, de ezzel párhuzamosan egyre bizonytalanabbnak tűnt. A titkárnak óhatatlanul is a kezére játszott a tény, hogy a Jedik minden igyekezetük ellenére sem tudtak úrrá lenni a Köztársaságban mindinkább eluralkodó zűrzavaron, valamint az, hogy a Galaxis lakói közül egyre többen tartották egyszerű hetvenkedésnek a rend és a béke megóvásában játszott, fennen hirdetett szerepüket. – Ráadásul úgy hiszik, hogy ismerik a választ az élet nagy kérdéseire – folytatta Doriana –, továbbá, hogy mindenkinek alá kell vetnie magát az általuk képviselt igazságszolgáltatásnak. – Ennek ellenére a Jedik elindultak, hogy felfedezzenek egy másik galaxist – jegyezte meg Mitth’raw’nuruodo. – Megint csak azt kérdezem, hogy az ön által elmondottak mennyiben érintik a chiss népet? – Mert szándékukban áll menet közben felderíteni a saját Galaxisunk
egyes, mindeddig ismeretlen részeit – válaszolta Doriana, miközben azt kívánta magában, hogy bárcsak ugyanúgy tudna olvasni Mitth’raw’nuruodo, mint Car’das vonásaiból. Halvány sejtelme sem volt arról, hogy a kék bőrű idegen miként vélekedik róla és az eddig elhangzottakról. – Ha megérkeznek a chiss fennhatóság alá tartozó szektorokba, bizonyára megpróbálják rákényszeríteni az akaratukat az ön népére is. – A „megpróbálják” a helyes kifejezés – jegyezte meg Mitth’raw’nuruodo, és elszánt kifejezés jelent meg az arcán. – A chissek csak alapos megfontolás után fogadnak el idegen elveket. És biztosan nem fogunk behódolni egy idegen akaratnak. Senkiének! – Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – hadarta sietve Doriana, akiben a kijelentés hallatán új erőre kapott a remény. Úgy sejtette, hogy a faji és szakmai büszkeség lehet az a kulcs, amely talán megnyithatja Mitth’raw’nuruodo szívét. Megörült a felfedezésének, és kissé megkönnyebbülve folytatta: – De szeretném figyelmeztetni, uram, hogy ne becsülje le őket! A Jedik könyörtelenek és végtelenül ravaszak, továbbá ki merem jelenteni, hogy a hatalmuk és az ütőerejük mindent felülmúl, amivel önök valaha is szembekerültek. – Valószínűleg meglepődne, ha elmesélném, hogy mi mindennel kerültünk már szembe – válaszolta komoran Mitth’raw’nuruodo, azzal váratlanul felállt, majd hozzátette: – Most viszont felfüggesztjük a megbeszélést, mert fontos ügyekben kell intézkednem. – Természetesen… – Doriana sietve felpattant. – Mit kíván, mit tegyünk a távollétében? – Jelenleg azt kérem, hogy mindketten maradjanak a híd közelében – felelte Mitth’raw’nuruodo. – Üzenni fogok, amikor ismét látni kívánom önöket. De addig is a hordozójuk fedélzetére vezénylek egy csapatot, amely átvizsgálja a hajót és annak egyes berendezéseit. – Soha! – rikoltotta dühösen Kav. – Ez a hajó a Kereskedelmi Szövetség tulajdona, és ha azt képzeli… – Hallgasson! – förmedt rá Doriana, és fenyegető pillantást lövellt a neimoidi felé. Hát ez az ostoba alak tényleg nem ért semmit? Néhány pillanattal később ismét Mitth’raw’nuruodóhoz fordult, és udvariasan válaszolt: – Természetesen minden segítséget meg fogunk adni a küldötteinek! – Előre is köszönöm! – Mitth’raw’nuruodo méltóságteljesen fejet hajtott. – Miután befejezték a munkájukat, közölni fogják önökkel az új utasításaimat. És higgye el, akkor járnak a legjobban, ha vita nélkül
végrehajtják a parancsaimat! – Ahogy óhajtja, parancsnok úr! – vágta rá engedelmesen Doriana. Mitth’raw’nuruodo ekkor Kavra nézett, és a titkár tisztán érzékelte a kettejük között szikrázó ellentétet. Ám szerencsére a neimoidi ez egyszer csendben maradt. Néhány pillanattal később a kék bőrű férfi intett Car’dasnak és a kísérőinek, majd mind a négyen elindultak a kijárat felé. Doriana addig nézett utánuk, amíg a folyosó végén várakozó felvonókabin el nem nyelte őket, ekkor megperdült, és haragosan ráförmedt a neimoidi parancsnokra: – Minden tiszteletem fenntartása mellett, alfejedelem, elárulná nekem, hogy mi a lárvagubóból kimetszett jó édesanyját csinál maga itt?! – Ugyanezt akartam kérdezni magától! – vágott vissza dölyfösen Kav. – Ha azt képzeli, hogy megbújok egy sarokban, és végignézem, hogy ez a primitív idegen elrabolja a vagyonunkat, hát nagyon téved! – Nézzen már körül, jó uram! – kiáltotta Doriana. – Ez a primitív idegen az imént percek alatt megsemmisítette az egész flottánkat! És ha emlékezetem nem csal, ő maga egyetlen hajót sem veszített az ütközet folyamán! – És ha hozzáfér a Kereskedelmi Szövetség titkaihoz, még erősebb lesz! Ezt akarja? Doriana mélyeket lélegzett, hogy lehiggadjon. Hirtelen az a benyomása támadt, hogy valahogyan visszakerült a Barlokra, és megint meg kell értetnie az ostoba, végtelenül korlátolt brolfokkal egy egyszerű merénylet tervét. Így aztán gondosan megválogatta a szavait, és magyarázni kezdett: – Jól nyissa ki a fülét, alfejedelem! A küldetésünknek vége. Kudarcot vallottunk. Még ha ez a Mitth’raw’nuruodo el is enged minket, egyetlen szál hadihajónk maradt. Nem szállhatunk szembe a Kirajzás hat nehézcirkálójával. Nem marad más választásunk, mint hogy visszatérünk a Köztársaságba, és szembenézünk Darth Sidious haragjával. És biztosíthatom, azt fogja kívánni, hogy bárcsak meghalt volna ezen a napon a chiss vadászgépek kereszttüzében! – Figyelmeztető gesztussal felemelte a jobb mutatóujját. – Hacsak… – Azzal elhallgatott, és hagyta, hogy a szó ott lebegjen kettejük között. – Hacsak? – kérdezte néhány pillanattal később Kav. – Egyféleképpen úszhatjuk meg – folytatta Doriana –, mégpedig úgy, ha rávesszük Mitth’raw’nuruodót, hogy semmisítse meg nekünk a Kirajzást. Néhány másodpercre mélységes, feszült csend borult az irodára. – Értem – mormolta végül Kav. – És gondolja, hogy meg tudja győzni? És ha meg tudja győzni, Mittrado képes lesz kivívni a győzelmet?
– Nem tudom teljes bizonyossággal megjósolni – ismerte el Doriana. – Ez a férfi nem ostoba, így nyilván rájött, hogy alaposan elferdítettem a Kirajzásról és a Jedikről szóló történetet. Erős a gyanúm, hogy azért szakította félbe a megbeszélését, mert ki akarja faggatni Car’dast. – De miért hallgatna egy emberi lényre, akit kémnek tart? – vitatkozott Kav. – A válasz egyszerű: nem tartja annak – jelentette ki mosolyogva Doriana. – Máskülönben nem hangoztatta volna a vádat Car’das jelenlétében. Szerintem csak azt akarja elhitetni velünk, hogy nem hallgat az illető úriember tanácsaira. Kav értetlenül csóválgatta a fejét, és bevallotta: – Nekem ez az egész túlontúl zavaros… – Igen, azt magam is látom – vágta rá szemrebbenés nélkül Doriana. – Éppen ezért kell mindent rám hagynia. Megértette, alfejedelem? Mindent! Kav motyogott valamit, majd felmordult: – Hát jó, legyen! Átmenetileg. De figyelni fogom magát, úgy vigyázzon! – Tegye azt – felelte hűvös nyugalommal a titkár. – Csak vésse jól az eszébe, hogy az élete sokkal, de sokkal fontosabb, mint a büszkesége! – Talán igaza van – mormolta Kav, aztán megkérdezte: – Viszont az imént azt mondta, hogy Mittrado valószínűleg nem hisz magának. Ezek után hogyan fogja rávenni, hogy semmisítse meg a Kirajzást? – Talán akad még néhány érvem… – válaszolta rejtelmesen mosolyogva Doriana. – Bízzon bennem! – Hát jó, legyen! – ismételte Kav az előző kijelentését, de rögtön hozzátette: – Átmenetileg… Car’das már három standard órája kuporgott a kabinjában, a számítógép előtt. Három órán keresztül kínlódott a cheunh nyelven írt műszaki elemzésekkel és leírásokkal, amikor Thrawn végre beállított hozzá. – Elnézését kérem a hosszas távollétért – kezdte a parancsnok, miután az ajtólemez zárt állásba siklott a háta mögött. – Remélem, talált magának hasznos elfoglaltságot! – A mérnökeinek jelentéseit olvastam, pontosan úgy, ahogyan kérte – válaszolta hűvösen Car’das, és visszafordult a számítógép felé. Jól tudta, hogy udvariatlanul viselkedik, de ezekben a pillanatokban nem volt barátkozó hangulatban. – És? – érdeklődött Thrawn. – Mi az, hogy és? Mire kíváncsi?
– Mi a véleménye a Kereskedelmi Szövetség hadihajójának ütőerejéről? – kérdezte türelmesen Thrawn. Car’das felsóhajtott, mert úgy érezte magát, mint egy valamennyi műszerétől megfosztott, mélyűri navigátor. Thrawn a csata előtt azzal vádolta őt, hogy hazudott, amikor a Köztársaságban elterjedt rabszolgatartásról beszélt. Aztán a csata után azzal vádolta, hogy a Szövetségnek kémkedik. Most pedig a véleményére kíváncsi? Ezúttal vajon mire megy ki a játék? Végül megköszörülte a torkát, és mogorva hangon bár, de belekezdett: – Azok a droid vadászok a legjobb fegyverek közé tartoznak. Néhány hónappal ezelőtt olvastam valahol, hogy csak azért nem söpörték el mindenestől az ellenfelüket a Naboónál, mert velük egy időben a neimoidik számtalan felszíni droidot is bevetettek. Az ide-oda áramló adatok milliói túlterhelték a számítógépes rendszereket, így a droid vadászok sokkal lassabbak voltak a megszokottnál. Itt viszont egyetlen felszíni egység sem harcolt. Szerény véleményem szerint, ha maga nem iktatja ki a kommunikációs rendszerüket, néhány perc leforgása alatt foszlányokra lőttek volna minket. – Egyetértek – válaszolta higgadtan Thrawn –, szerencsére az Expanziós Védőflotta hajóit rendkívül erős adó-vevőkkel látják el, mert gyakran megesik, hogy nagyon messzire távolodnak a honi reléállomások és erősítők hálózatától. És miképp vélekedik Kav uraságról, illetve Stratis parancsnokról? Car’das nem bírta tovább. Megfordult a székével, és ingerülten felcsattant: – Mondja, uram, miért tőlem kérdezi mindezt? Azt hittem, hogy nem bízik bennem! – Erről szó sincs – felelte nyugodtan Thrawn, és lassan csóválgatta a fejét. – Maga és a társai az utóbbi hetek folyamán korlátlanul hozzáférhettek a támaszpont és a hajók számítógépes rendszereihez. Ha kémek lennének, nyilván tanulmányozták volna a világainkról és a műszaki fejlettségünkről szóló anyagokat. Ám önök nem tettek mást, csupán a nyelvtudásukat fejlesztették. Khm… megengedi, hogy leüljek? – Persze, hogyne! – hadarta sietve Car’das, mert hirtelen elszégyellte magát az eddigi viselkedéséért. Kikászálódott az üléséből, és szembefordult a chiss férfival. A saját bizonytalansága és megsebzett önérzete mindeddig olyannyira lekötötte a figyelmét, hogy csak most vette észre Thrawn arcán és testtartásán a kimerültségre utaló jeleket. Zavarodottan pislogott néhányat, és óvatosan megkérdezte: – Mondja,
parancsnok úr, jól érzi magát? – Köszönöm az aggodalmát, remekül! – nyugtatta meg Thrawn, azzal letelepedett a priccs szélére, és sóhajtva hozzátette: – Csupán hosszú és fárasztó nap áll mögöttem. – Nem egyszerűen fáradtnak látom – jegyezte meg Car’das, miután alaposan szemügyre vette a parancsnok megereszkedett, ugyanakkor furcsa módon feszült vonásait. – Mi történt? – Igazából semmi komoly… – Thrawn legyintett, de úgy, mintha elhessegetne magától valamit. – Az imént értesítettek, hogy Ar’alani tábornok útban van felénk. Car’das furcsálkodva ráncolgatta a homlokát. Alig öt hét telt el azóta, hogy a rideg hölgy magával vitte a vagaariktól zsákmányolt hajót. – Máris befejezték volna a kalózhajó vizsgálatát? – Gyanítom, hogy a tábornok egyszerűen otthagyta a szakértőit, mert nem bírta kivárni, mire végeznek – vélekedett Thrawn. – Hát ezért vádoltam önt kémkedéssel a harcosaim előtt, Car’das úr! Teljesen biztosra veszem, hogy a mai nap eseményei miatt Ar’alani ki fogja hallgatni őket, és nekem védhető kifogásra volt szükségem. Meg kell indokolnom, hogy ön és társai mit keresnek még mindig a támaszponton. Elnézését kérem, ha megbántottam! – Ugyan, nem történt semmi… – Car’das nagyvonalúan legyintett, majd gondterhelten megkérdezte: – Gondolja, hogy Ar’alani gyanakszik önre? – Szemernyi kételyem sincs – válaszolta halványan mosolyogva Thrawn. – Főleg ha tekintetbe vesszük, hogy az elmúlt napok folyamán miféle jelentéseket kapott a Crustai környékéről. – Ezek szerint besúgó van a támaszpontján, aki… – Car’das hirtelen elhallgatott, mert szörnyű gondolat villant az agyába. Nagyot nyelt, és halkan kimondta: – Thrass? A fivére? – Ki más érezte volna szükségét, hogy folyamatosan tájékoztassa a tábornokot a tetteimről? – Azt mondja tehát, hogy a saját testvére akarja tönkretenni önt? – Car’das értetlenül megrázta a fejét, mert még most sem akarta elhinni a megrázó hírt. – Nézze, Car’das úr, a testvérem szentnek tekinti a családi kötelékeket, és a szívén viseli a családtagok sorsát, többek között az enyémet is – magyarázta szomorúan Thrawn. – Viszont mélységesen nyugtalanítja az általa önpusztítónak tartott viselkedésem… és miután ő a Nyolcadik Uralkodócsalád egyik syndicje, kötelességének érzi, hogy megóvja a család becsületét és egységét.
– Tehát ő küldte magára a tábornokot? – Ha Ar’alani tábornok itt lesz, bármikor felülbírálhatja a parancsaimat, és akkor már nem tehetek semmit, amivel további gondokat okoznék – mutatott rá Thrawn. – Vagy legalábbis Thrass így gondolkodik. Úgy hiszi, hogy ezzel az egyetlen lépéssel megvédi a családot, és persze engem is. Ismét hangsúlyozom, hogy ez az ő véleménye. Carr’asnak hirtelen eszébe jutott a vagaarik támadása, és a lelki szeme előtt megjelent a hajók burkolatába zárt túszok képe. – Viszont a vagaarik és a hozzájuk hasonlók továbbra is szabadon garázdálkodhatnak – jegyezte meg komoran. – Ez csakugyan így van – erősítette meg Thrawn, aztán lehajtotta a fejét, és a homlokához szorította mindkét tenyerét. Vett néhány mély lélegzetet, felnézett, és hozzátette: – Viszont a tábornok érkezéséig az én szavam a döntő. Szóval, mi a véleménye Kav uraságról és Stratis parancsnokról? Car’das nagy erőfeszítések árán elszakította a gondolatait a vagaarik eleven pajzsairól, és belekezdett: – Először is, kötve hiszem, hogy Stratis lenne a főnök. Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy a neimoidik átadják a hajójukat egy idegen faj szülöttének. – És mi van, ha az a bizonyos idegen egy rendkívül magas rangú, nagy hatalmú illető? – mutatott rá Thrawn. – Vagy egy hatalmasság képviselője? Mert természetesen a Stratis név egyszerű álnév csupán. – Minden bizonnyal – értett egyet Car’das. – Ugyanakkor az ösztöneim azt súgják, hogy igazat mondtak, amikor azt állították, hogy nem akarják lerohanni az itteni világokat. Noha a tárolóik nyilván színültig tele vannak harci droidokkal, annyit semmiképpen sem hozhattak magukkal, amennyi elegendő volna egy bolygó megszállásához. – Tehát ön szerint valóban a Kirajzásra vártak idekint? – Hajlanak erre a véleményre, ha tudnám, hogy mi az a Kirajzás – válaszolta tűnődő hangon Car’das. – De még sosem hallottam róla, és nem hiszem, hogy maradéktalanul megbízhatunk Stratis szavaiban. Thrawn nagyokat bólogatott, majd felvetette: – Talán Quennto és Maris hallott már erről a vállalkozásról. – Nincs kizárva – felelte az ifjú navigátor –, akkor most visszatérünk a Crustaihoz? – Igen, ott kell lennem, amikor Ar’alani tábornok megérkezik – válaszolta elkomorulva Thrawn. – A mérnökeim nélkülem is be tudják fejezni az itteni vizsgálatokat. – Nem fél attól, hogy Kav és Stratis lemészároltatják a szakértőit, és
elmenekülnek? – kérdezte óvatosan Car’das. – Legyen nyugodt, eszükbe sem jut – jelentette ki magabiztosan Thrawn. – Először is, nem tudják végrehajtani a hiperugrást. Mozdulni sem tudnak, amíg a Whirlwind fogva tartja őket. – Hoppá! – hördült fel Car’das, és zavarában nyakig vörösödött. Az események viharában tökéletesen elfeledkezett arról a cirkálóról, amelyet Thrawn még az űrcsata első perceiben kiküldött a jobbszárnyra. A jelekből ítélve a chiss mérnökök kitalálták, hogyan gyömöszöljék be a vagaariktól zsákmányolt gravitációsugárzót a hajó testébe. – De érzésem szerint akkor sem szöknének meg, ha megtehetnék – folytatta Thrawn. – Stratis valamiért nagyon szeretné, ha megsemmisíteném a Kirajzást. Car’das nagyot nézett, és miután magához tért a meglepetésből, halkan megkérdezte: – Tehát erre megy ki a játék? – Nyilván nem véletlenül beszélt annyit a hajók fegyverzetéről meg a Jedik viselt dolgairól – mutatott rá Thrawn. – Én csak… én azt hittem, azért hord össze hetet-havat, hogy kivágja magát a szorult helyzetből – mentegetőzött Car’das, aztán megrázta a fejét, és aggodalmas hangon rákérdezett: – És mi lesz az ön válasza? – Mindent megteszek, hogy megvédjem azokat, akik tőlem függenek – válaszolta kimérten Thrawn. – Nem többet, de kevesebbet sem. – Hirtelen felállt, és hozzátette: – De ez nem a maga gondja. Még egyszer köszönöm a segítségét! – Szóra sem érdemes! – udvariaskodott Car’das, mialatt ő is talpra vergődött, majd nyugtalanul méregette a chiss férfit. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy csupán a képzelete játszott-e vele, hogy Thrawn valóban megingott, miután felegyenesedett. Ismét zavarba jött, aztán nagy nehezen kibökte: – Talán jobb lenne, ha pihenne egyet, parancsnok! Igazán kár volna, ha összeesne a kimerültségtől, még mielőtt Ar’alaninak esélye lenne bevágni magát a fogdába! – Igazán köszönöm, hogy aggódik értem – válaszolta vigyorogva Thrawn –, a világért sem szeretnék csalódást okozni imádott felettesemnek! – Egy utolsó kérdés, ha megengedi! – szólalt meg Car’das, mialatt a parancsnok elindult az ajtó felé. – Honnan tudta, hogy a droidekák nem fognak szétlőni minket? – A micsodák? Ó, már értem, a gördülő droid harcosokról beszél! – válaszolta a chiss férfi. – Nem volt nehéz kitalálni. A híd bizonyos részei
arról árulkodtak, hogy a hajó építtetői nem szívesen teszik ki magukat veszélynek, és csak annyi kockázatot hajlandók vállalni, amennyi elengedhetetlenül szükséges. – Igen, ez kétségkívül a neimoidikre vall – ismerte el Car’das –, de ezt miből állapította meg? – Megláttam azt a három zárólemezzel ellátott zsilipet, és máris tudtam, hogy azt a hajót nem harcosok lakják – magyarázta Thrawn. – Pontosan ezért küldenek maguk helyett droidokat harcolni – tette hozzá Car’das. – És még csak fel sem merült önben, hogy ez a gyáva népség egyszerűen lemészároltat minket? Thrawn megcsóválta a fejét, és halványan mosolyogva válaszolt: – Kav alfejedelem a droidekák lővonalának közelében állt. Sosem adta volna ki a tűzparancsot! – Tehát ön biztosra ment – állapította meg Car’das. – Így igaz, már amennyire az ilyesmit biztosra lehet venni – bölcselkedett Thrawn, majd hirtelen témát váltva kijelentette: – Viszont számomra a harci gépezetek alkalmazása egy merőben új harcmodor. Forrón remélem, hogy a vagaarik mostanában nem fosztanak ki olyan világokat, amelyeken léteznek ezek a fegyverek. – Nem valószínű – Car’das töprengve ingatta a fejét. – A neimoidik általában a saját világaik közelében tartják a droidjaikat, azok meg nagyon messze vannak innen. – Hát, majd meglátjuk, mit hoz a jövő… – Thrawn megnyomta az ajtó nyitógombját. – Aludjon jól, Car’das úr! A parancsnok távozása után Car’das hosszú percekig töprengve bámult maga elé. Thrawn az imént biztosította afelől, hogy nem gyanúsítja kémkedéssel sem őt, sem pedig a társait. Viszont ugyanilyen határozottan és ugyanilyen őszinteséggel állította ennek ellenkezőjét mások előtt. Az ifjú navigátor sehogy sem tudta tisztázni magában a helyzetet. Mi tehát az igazság? Lehet, hogy Maris, Quennto és ő maga csupán feláldozható bábuk egy politikai játszmában? És ha igen, mi a játszma lényege? Mi a célja? Car’das jól tudta, hogy Maris vakon megbízik a chiss parancsnokban. De azzal is tisztában volt, hogy a másodpilótával ellentétben Quennto fikarcnyit sem bízik az idegen teremtményben, és a kapitány ellenszenvét tovább fokozza a tény, hogy Thrawn egy fontos katonai bázis parancsnoka. Maga Car’das már nem is tudta, hogy mit gondoljon. Azt viszont határozottan érezte, hogy a helyzetük egyre bonyolultabbá és egyre forróbbá válik, s az a kínos benyomása támadt, hogy az Alkuvadász legénysége máris tovább élvezte a chissek vendégszeretetét,
mint kellett volna. Car’das mindebből azt a következtetést vonta le, hogy meg kell találniuk a hazajutás módját. Méghozzá hamarosan. Uliar már akkor tudta, hogy baj van, amikor befordult a sarkon, és meglátta, hogy az éjszakai műszak két tagja a vezérlőterem bejárata előtt ácsorog. – Mi folyik itt? – kérdezte fennhangon, amikor odaért hozzájuk. – Látogatókat kaptunk – válaszolta Sivv, a rangidős tiszt. – Ma’Ning van odabent néhány palántával. – Néhány micsodával? – kérdezte csodálkozva Uliar. – Hát Jedi-palántával, tudod, a tanítványaival… – magyarázta rosszkedvűen Algrann, az egyik karbantartó. – Grassling műszakjának vége előtt tíz perccel betódultak az ajtón, és mindenkit kizavartak. – És most nem mehetünk be? – kérdezte megrökönyödve Uliar, mert nem akart hinni a fülének. Sivv előbb csak a vállát vonogatta, aztán gondterhelten válaszolt: – A mester közölte Grasslinggal, hogy majd szól, ha visszamehetünk. Én magam már meg sem kérdeztem. Uliar komor pillantást vetett az ajtóra. Jedik. Már megint. – Nem bánod, ha megpróbálom? – kérdezte halkan. – Parancsolj! – Sivv udvarias mozdulattal a bejáratra mutatott. Uliar odaállt az ajtó elé, és megnyomta a nyitógombot. A zárólemez félresiklott előle, mire ő belépett a helyiségbe. Justyn Ma’Ning a központi műszerfal előtt állt, és éppen az ellenőrző rendszerek működéséről magyarázott. A mester kérdőn meredt a felé közeledő Uliarra, de zavartalanul beszélt tovább, egyetlen ütemet sem hagyott ki. A kezelőpult előtt sorakozó üléseken négy gyermek foglalt helyet, akik közül a két legkisebbnek térdelnie kellett, hogy átlásson az előttük húzódó kezelőpult felett. A látvány egy alsó tagozatos osztályteremre emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a székekről hiányoztak a felhajtható írótáblák, és a diákok előtt nem állt központi monitor. És persze a helyiség sem tanterem volt, hanem a négyes számú Dreadnaughtot elektromos árammal ellátó reaktorok egyikének vezérlője. Ma’Ning bejezte az imént megkezdett mondatát, majd a szemöldökét kérdőn felvonva odaszólt a jövevénynek: – Mit óhajt, Uliar úr?
– Már ne vegye sértésnek, Ma’Ning mester – válaszolta a férfi, mialatt tovább közeledett a Jedi felé –, de mi a bánat verte csillagködöt keresnek maguk itt?! A mester kissé felszegte az állát, és kimérten válaszolt: – A reaktorok működésének alapjaira oktatom a padavanokat. Uliar ismét szemügyre vette a kicsiket, akik közül a legfiatalabb öt-, míg a legidősebb nyolcéves lehetett. Első pillantásra csupán gyermeki kíváncsiságot olvasott ki a felé forduló, csillogó szemekből. Aztán még valamit meglátott az apró szempárokban, méghozzá egyfajta komolyságot, amelyről tudta, hogy egyáltalán nem jellemző a hasonló korú apróságokra. Nem igazán értette a jelenség okát, de sejtette, hogy az Erővel van összefüggésben. Ismét a mesterhez fordult, és határozott, erős hangon folytatta: – Nagyra értékelem a tudásvágyukat, mester, de ez a hely nem gyerekeknek való! És nem szeretném megbántani, de kötve hiszem, hogy ön tudná a legjobban elmagyarázni a reaktorban zajló folyamatokat. – Nem merülünk bele a részletekbe, csupán általános áttekintést adok nekik – válaszolta Ma’Ning. – Erről a témáról semmit sem volna szabad átadni nekik – vitatkozott Uliar. – Itt mi magasfeszültséggel és hatalmas energiákkal dolgozunk. Egy ilyen helyen a csekély tudás rosszabb, mint a teljes tudatlanság. Egyébként kinek a fejében fogant meg ez az ostoba ötlet? Ma’Ning egy pillanatra, éppen csak láthatóan legörbítette a szája két sarkát, aztán mély lélegzetet vett, és válaszolt: – C’baoth mester úgy döntött, hogy valamennyi Jedinek és valamennyi padavannak meg kell tanulnia kezelni és felügyelni a Kirajzás fontos rendszereit. – Tréfál velem, uram? – kérdezte Uliar, és hitetlenkedve csóválgatta a fejét. – Eszemben sincs – jelentette ki Ma’Ning –, különben se aggódjon, fél órán belül elmegyünk innen! – Annál sokkal hamarabb! – mordult fel Uliar, azzal odalépett az egyik kezelőpulthoz, aktiválta a zárt láncú adó-vevőt, majd a pultból kimeredő mikrofon fölé hajolt, és beleszólt: – Hármas reaktorvezérlő hívja a hidat! Omano parancsnokkal szeretnék beszélni. – Pillanat türelmet! – válaszolta valaki a vonal túlsó végén. Uliar felnézett, és azon törte a fejét, hogy vajon mihez kezd, ha a mester közbelép, hogy meghiúsítsa a szándékát. Ám a Jedi moccanás nélkül állt ugyanott, ahol az imént, és furcsa, szinte révedező tekintettel meredt maga
elé. Néhány pillanattal később a kommunikációs panel hangszórójában megszólalt a hajó parancsnokának jól ismert hangja: – Itt Omano, hallgatom! – Uliar vagyok, a négyes számú reaktorkezelő, uram! – közölte Uliar. – Illetéktelen személyek tartózkodnak a vezérlőben, akik felszólításra sem hajlandók távozni! Omano mély sóhajtással reagált a hírre, amelyet a készülék éles sziszegéssé torzított. – Jedik? – kérdezte letörten. Uliarnak hirtelen az az érzése támadt, hogy a padló kiszakadt a lába alól, és ő most a fekete és végtelen semmi felett lebeg. – Igen, uram, az egyikük Jedi – válaszolta óvatos hanghordozással. – De akkor sincs felhatalmazásuk, hogy… – Sajnálattal közlöm, hogy van felhatalmazásuk! – szakította félbe Omano. – C’baoth mester kérvényezte, hogy ő és a társai korlátozás nélkül beléphessenek a hajóegyüttes valamennyi helyiségébe, és hozzáférhessenek valamennyi fő- és alrendszerhez. Noha Uliar az ösztönei sugallatára nagyjából erre a válaszra számított, a szavak úgy érték, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jéghideg vízzel. – Minden tiszteletem fenntartása mellett, parancsnok úr – tiltakozott elszántan –, de ez az ötlet egyfelől ostobaság, másfelől beláthatatlan következményekkel járhat. Gyerekeket vinni egy… – Megkapta az utasításait, Uliar úr! – szólt közbe ismét Omano. – Ha nem teszik, forduljon bizalommal C’baoth mesterhez! Végeztem, Omano kiszáll! – Halk kattanás hallatszott, és a készülék elnémult. Uliar felnézett, és azon kapta magát, hogy egyenesen Ma’Ning szemébe bámul. – Így is jó… – dörmögte, és megérezte, hogy a Jedi tekintete megmozdít benne valamit. Elhatározta, hogy csak azért sem hagyja magát. Ha ezek az alakok azt képzelik, hogy térdre veti magát előttük csak azért, mert ócska köpenyeket hordanak, és fénykardot viselnek, hát nagyon tévednek! Mélyen belenézett a középkorú férfi szemébe, és halk, kissé fenyegető hangon megkérdezte: – Elárulná, hogy hol találom C’baoth mestert? – Ő most odalent van, a kiképző központban – felelte nyugodt hanghordozással a Jedi-mester –, a raktármagban keresse, a százhuszonnégyes rekeszben! Uliar nagyot nézett, és megkérdezte: – A raktármagban rendezték be az iskolát? Miért, mi bajuk a Dreadnaughtokkal?
Ma’Ning különös, tompa hangon válaszolt: – C’baoth mester úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha a lehető legmesszebb leszünk mindentől, ami elvonhatná a tanítványok figyelmét a tanulástól… Uliar mindeddig csak csodálkozott, de ezúttal nagyon megdöbbent. A Jedik netán zavaró tényezőnek tartják a szülőket, a családokat, a hétköznapi teremtményeket? A jelekből ítélve igen. A reaktorkezelő megérezte, hogy a lelke mélyén kavargó neheztelés csendesen parázsló haraggá kezd alakulni. – Azt hiszem, értem… – dünnyögte, és fennhangon hozzátette: – Hamarosan visszajövök! – Nos? – kérdezte tőle Algrann, miután kilépett a vezérlő ajtaján. – Omano már behódolt nekik – válaszolta Uliar ingerülten. – Most megyek, és beszélek a nagyfőnökkel. Hátha sikerül jobb belátásra bírnom… – Pakmillu kapitányt? – kérdezte meglepetten Sivv. – Szerintem itt már nem Pakmillu vezényli a parádét – morogta Uliar. – Megyek, megkeresem C’baoth-ot. Velem jöttök? A két férfi összenézett, aztán mindketten lejjebb eresztették a vállukat, és a kissé előregörnyedtek. – Inkább itt maradunk – mormolta szégyenkezve Sivv –, azt azért ne felejtsük el, hogy mi ketten szolgálatban vagyunk! Ha Ma’Ning valaha kibújik onnan, nekünk be kell mennünk oda. – Jó, persze! – vágta rá Uliar, és megvetően lebiggyesztette a száját. Képtelen volt megérteni, hogy miért hajlik kétrét mindenki a Jedik előtt. Megcsóválta a fejét, és elbúcsúzott: – Tartsatok ki, nemsokára visszajövök! Uliar az egyik belső turbólifttel leereszkedett a négyes Dreadnaught legalsó fedélzetére, aztán addig gyalogolt az orr irányába, amíg el nem érte a bal elülső pilon felvonóállomását. Az aknában közeledő hat kabin közül négy úton volt valahol, de a másik kettő az állomáson várakozott, így a fiatal férfi néhány perc leforgása alatt megérkezett a központi hengerbe. A raktármag jókora termek egész sorából állt, amelyeket a padozattól a mennyezetig érő, erős fémhálók szabdaltak kisebb, alig háromszor három méteres tárolórekeszekre. Az egymásra tornyozott ládákkal teli rekeszek között vezető keskeny járdák és a termek közepén húzódó, mintegy három méter széles közlekedőutak szabályos rácsmintát alkottak. A középső járatok végénél két zsilipen lehetett átjutni a szomszédos termekbe: egy kisebbfajta személyi átjárón és egy rakodójárművekre méretezett teherkapun.
Uliar kilépett a felvonókabinból, a szemközti falra festett, jókora számokból megállapította, hogy a százhúszas számú teremben jár, így aztán elindult a tat felé. Néhány perc leforgása alatt átvágott a közbeeső termeken, és megérkezett a százhuszonnégyesbe nyíló átjáróhoz. Itt viszont hiába futtatta végig a tekintetét a válaszfalakon és a két zsilipkapun, egyetlen feliratot sem látott, amely a raktárból iskolává minősített terem új rendeltetését hirdette volna. A fiatal reaktorkezelő összeszedte minden bátorságát, kisöpörte a fejéből a Jedik hatalmáról szóló legendákat, odalépett a személyi átjáróhoz, és megnyomta annak nyitógombját. Legnagyobb meglepetésére semmi sem történt. Újra megnyomta a gombot, de a zárólemez meg se moccant. Átsietett a teherkapuhoz, de azzal kellett szembesülnie, hogy azt is lezárták. Visszatért a kisebbik zsilip elé, ökölbe szorította a kezét, és óvatosan rácsapott néhányszor a sima, hűvös fémlapra. Fél percig várt, és miután nem kapott választ, az iméntinél hosszabban és egyre növekvő erővel megdöngette a zárólemezt. Ismét várt, és már éppen körülnézett volna, hogy más megoldást keressen, amikor tőle balra megszólalt egy érces hang: – Mit akar? Uliar ijedtében ugrott egyet, aztán észbe kapott, és szembefordult a személyi zsilip mellé épített kommunikációs panellel. A tenyérnyi monitoron C’baoth szigorú arcának képe fénylett. – Beszélnem kell önnel a tanítványairól és a tanárairól, uram! – válaszolt Uliar, és riadtan érzékelte, hogy a Jedi ijesztő tekintete láttán az elszántsága gyors párolgásnak indul. – Egy csapatuk éppen a reaktorvezérlőben tartózkodik, ahol nincs semmi keresnivalójuk, és… – Köszönöm az érdeklődését – szakította félbe C’baoth –, de igazán feleslegesen nyugtalankodik miattunk! – Elnézését kérem, C’baoth mester, de az aggodalmaim nagyon is megalapozottak! – vitatkozott Uliar. – A vezérlőben könnyű nagy bajt csinálni, és azok a rendszerek eléggé bonyolultak. Nekem négy évembe telt, hogy elsajátítsam a kezelésüket. – A hétköznapi teremtmények és a Jedik útjai nem feltétlenül esnek egybe – jegyezte meg C’baoth. – Ez igazán szép mondás, uram… – morogta Uliar, akinek haragja alábbhagyott ugyan az idevezető út folyamán, de most ismét fortyogni kezdett. – Ám a természetfeletti képességekbe vetett hit nem pótolhatja a műszaki ismereteket! C’baoth még jobban elkomorodott, és rekedtes hangon válaszolt:
– A maga hitetlensége egyfelől ostobaság, másfelől sértő. Most menjen el, és ne jöjjön ide soha többé! – Addig nem, amíg azok a gyermekek ott vannak a reaktorvezérlőben! – jelentette ki makacsul Uliar. – Azt mondtam, menjen! – ismételte C’baoth. A következő pillanatban Uliar úgy érezte, mintha egy jókora, láthatatlan tenyér tapadt volna a mellkasára, amely nem túl durván, de ellenállhatatlan erővel tolni kezdte őt a terem másik vége felé. – Várjon! – tiltakozott, és hevesen küzdött a mellkasára nehezedő nyomás ellen, de hasztalan. A titokzatos erőhatás tovább tolta, egyre csak tolta, és nem tehetett mást, mint hogy szapora léptekkel hátrált az orr felé eső válaszfal irányába. Az ellenállását jelentősen lecsökkentette a megdöbbenése, mert álmában sem gondolta volna, hogy a Jedik akár egy kommunikációs készüléken keresztül is képesek az ilyen és ehhez hasonló jelenségek előidézésére. Mélyet lélegzett, és elkeseredetten felkiáltott: – Mi lesz a gyerekekkel? Ám C’baoth már válaszra sem méltatta, bár az arcképe mindaddig ott maradt a képernyőn, amíg Uliar el nem érte a 122-es raktárba vezető átjárót. Ekkor a monitor elsötétült, ezzel egy időben a mellkasának feszülő, láthatatlan erő is megszűnt létezni. A reaktorkezelő egy-két percig mozdulatlanul álldogált a zsilip előtt. Hevesen zihált, és a szíve vadul dübörgött a mellkasában, mialatt azon törte a fejét, hogy mihez kezdjen. Nem látta értelmét egy újabb próbálkozásnak, így aztán vett egy mély lélegzetet, sarkon fordult, és visszatért a négyes Dreadnaughtra. Mire megérkezett a reaktorvezérlőhöz, Ma’Ning és a gyermekek már messze jártak. Sivv, illetve Algrann a munkaállomások előtt ültek, és kérdőn néztek rá. – Nos? – érdeklődött Sivv, mialatt Uliar szótlanul elfoglalta a megszokott helyét. – Azt mondta, hogy táguljak onnan, és a törődjek a magam dolgával – felelte komoran Uliar. – De hát éppen az lett volna a dolgunk, hogy felügyeljük a reaktort! – háborgott Sivv. – Ne nekem magyarázd – vágott vissza mérgesen Uliar –, menj, és mondd meg neki! – Talán Pakmilluhoz kellene fordulnunk – vetette fel bizonytalanul Algrann. – Aztán minek? – mordult fel Uliar. – Pár perce még csak feltételeztem,
de most már biztosra veszem, hogy a Jedik vezénylik a parádét! Algrann káromkodott egy sort, aztán felsóhajtott: – Ez valami szörnyű… Elmenekültünk egy hivatalnokok és korrupt politikusok által irányított zsarnokságból, erre tessék, belecsöppenünk egy másikba, amelyet a változatosság kedvéért a Jedik uralnak! – Azért ne túlozz, amiben most élünk, az nem zsarnokság – jegyezte meg Sivv. – Igazad van, nem az – ismerte el Algrann, de rögtön hozzátette: – Legalábbis, most még nem… Tizennyolcadik fejezet – Tehát a Kirajzás… – ízlelgette a szót Quennto, aztán kinézett az ablakon, és néhány pillanattal később lassan megcsóválta a fejét. – Hát nem! Még sosem hallottam róla. – És én sem – tette hozzá Maris. – Szóval, azt mondod, hogy Kav meg az a Stratis meg akarja semmisíteni? – Kav és még valaki – felelte gondterhelten Car’das –, tudniillik Thrawn szerint az illető álnevet visel. – Remek, tehát Kav és a rejtélyes idegen! – vágta rá türelmetlenül a kapitány. – A nagy kérdés, hogy miért akarják elpusztítani azt a népséget? Car’das bizonytalanul megvonta a vállát, és tűnődő hangon válaszolt: – Ez a Stratis előadott egy szép mesét arról, hogy milyen veszélyesek a Jedik, és meg akarják kaparintani a hatalmat, meg hogy mindent a maguk módján akarnak intézni. Ám a történet java része szemenszedett hazugság volt. – Nem feltétlenül – dünnyögte Quennto –, mert azt azért ne felejtsük el, hogy az utóbbi időben egyre többen esnek gondolkodóba a Jedik miatt. – Az befejezett tény, hogy segítenek fenntartani a coruscanti hivatalnoksereg hatalmát – magyarázta Maris. – Ha valaki netán kormányzati reformokat akar, addig egy tapodtat sem léphet előre, amíg el nem nyeri a Jedik támogatását. – Vagy meg nem öli őket… – mormolta alig hallhatóan a kapitány. Maris jól láthatóan megborzongott, és tompa, színtelen hangon kijelentette: – Nem tudom elhinni, hogy az valaha is bekövetkezzen… – Nos, ez a Stratis biztosan nem a meggyőzés útját választotta – összegezte Car’das, majd megkérdezte: – És mi a helyzet a Dreadnaughtokkal? Azokról azért hallottatok? – Igen, azok a nehézcirkálók a Rendili Űrhajógyár legújabb ajándékai a fegyverek megszállottjainak – válaszolta nagyokat bólogatva Quennto. –
Hatszáz méter hosszú szörnyetegek, tele erős energiapajzsokkal és egy egész rakás továbbfejlesztett turbólézerrel. Ezek többségét a törzs közepe táján sorakozó tornyokba építették, így állítólag a hajók félelmetes oldalsortűzre képesek. A személyzetük létszáma nagyjából tizenötezer fő, de rajtuk kívül két-háromezer gyalogos is elfér a fedélzeten. Úgy hallottam, hogy az Egyesült Szektor úgy vásárolja ezeket az egységeket, ahogyan te az ajándékokat a Koréliai Karneválon, és állítólag egy-két peremvidéki világ sem nagyon marad le mögötte. – És vajon a coruscanti kormányzatnak van köze ehhez a felvásárláshoz? – vetette fel Maris. Quennto néhány pillanatig tétován vonogatta a vállát, majd tűnődő hangon válaszolt: – Az utóbbi időben többfelé hallottam, hogy a Köztársaság hamarosan felállít egy a központi kormányzat alá rendelt hadsereget és hadiflottát. De hát ez a szóbeszéd már évek kering a Galaxisban, és még sosem történt semmi. – Szóval, ha valóban hat Dreadnaught vesz részt az expedícióban, akkor a Kirajzás fedélzetén körülbelül százezer ember utazik? – kérdezte Car’das. – Inkább csak feleannyi – vélte Quennto. – Az egyes részfeladatokat megoszthatták az egységek között, és valószínű, hogy ahol tudtak, önműködő rendszereket alkalmaztak. – De így is rengetegen fognak meghalni, ha megtámadják őket – jegyezte meg komoran Maris. – Ne aggódj, a te nemes lelkű Thrawn parancsnokod biztosan ügyelni fog arra, hogy csak azokat a csúnya Jediket pusztítsa el! – gúnyolódott Quennto. – Ám ha Thrawn nem is fog együttműködni vele, Stratisnak még mindig a rendelkezésére áll az a hadihajó – emlékeztette a társait Car’das. – És az is meglehet, hogy az otthon hagyott neimoidik máris útnak indították az erősítést. – Tehát mit tegyünk? – hozakodott elő a nagy kérdéssel Maris. – Mi nem teszünk semmit. Az égvilágon semmit! – jelentette ki határozottan Quennto. – Nem a mi dolgunk, hogy vigyázzunk a Kirajzásra. – Akkor sem nézhetjük tétlenül végig, hogy lecsapjanak rájuk, és lemészárolják őket! – tiltakozott Maris. – Aggodalomra semmi ok, nem fogunk tétlenkedni – közölte a kapitány. – Elhúzzuk innen a csíkot, amilyen gyorsan csak lehetséges. Azt hiszem, az időzítés a lehető legjobb.
– Viszont… – Figyelj rám, Maris! – vágott a másodpilóta szavában Quennto. – Nekünk semmi közünk ehhez az egészhez. Hallod, amit mondok? Semmi közünk hozzá! Nehogy már a mi fejünk fájjon miatta! Ha a Jedik át akarnak repülni az Ismeretlen Szektorokon, akkor nekik kell kitalálniuk, hogy hogyan védjék meg magukat. Nekünk azt kell kitalálnunk, hogyan jussunk ki innen. Ha egyáltalán még szándékodban áll elhagyni ezt a nemes és kifinomult alakokkal teli, pompás helyet! – Ez így nem tisztességes, Rak! – tiltakozott durcásan Maris, és bár szigorú, elszánt tekintettel meredt a kapitányra, az arca kissé kipirult. – Bánom is én, hogy tisztességes, vagy sem! – Quennto rántott egyet a vállán, és Car’dashoz fordult: – Figyelj, kölyök, úgy vettem észre, hogy az utóbbi időben Thrawn a bizalmába fogadott téged. Valahogyan rá kellene venned, hogy adja ki nekünk azt a zsákmányrészt, amelyet a fivére elzáratott. Mit gondolsz, menni fog? – A hüvelykujjával a nőre bökött, és hozzátette: – Vagy inkább Marist kérjem meg? – Rak… – sóhajtotta Maris. – Nem fog menni, Rak! – jelentette ki sietve Car’das, mert megérezte, hogy a két társa egyre dühösebb egymásra. – Nem fog visszaadni semmit, amíg a testvére és a tábornok nem engedi neki. – És vajon hogyan hozzuk vissza ide a tábornokot? – vetette fel Maris. – Azt szerencsére már nem kell megoldanunk… – Car’das elvigyorodott, és az órájára pillantva folytatta: – Thrawn ezekben a percekben fogadja a hölgyet az űrkikötőben! – Na végre, valami jó hír! – csattant fel Quennto, akinek egyből felderült a képe. – Akkor most beszéljünk a hölggyel, markoljuk fel a zsákmányt, és tűnjünk el innen! – Attól tartok, nem lesz ilyen egyszerű – jegyezte meg komoran Car’das. – A tábornok azért jött ide, mert még be akar gyűjteni egy-két információt, mielőtt eldönti, hogy leváltja-e, vagy a helyén hagyja Thrawnt. A baljóslatú kijelentést követően a három ember egy-két percig szótlanul, döbbenten meredt egymásra. – Ez őrültség… – suttogta végül Maris. – Thrawn kiváló parancsnok. És derék, becsületes férfi! – No és ezek a vonások mióta számítanak? – dünnyögte Quennto. – Ó, barátaim… És az a karót nyelt, kék bőrű nőszemély volt az, aki elkoboztatta tőlünk a csecsebecséket. Elég rossz előjel… – Megtennéd, hogy egy percre elfeledkezel a zsákmányról? – csattant
fel ingerülten Maris. – Thrawn pályafutása, sőt talán az élete a tét! – Nem, még egy másodpercre sem fogok megfeledkezni a zsákmányról! – vágott vissza a kapitány. – Nem szívesen emlékeztetlek rá, édesem, de Drixo két és fél hónapja hiába várja a szőrméit meg a drágaköveit. Egyféleképpen maradhatunk életben, miután visszatérünk a Köztársaságba, mégpedig úgy, hogy kárpótlást fizetünk neki, amivel lecsillapítjuk a haragját. Maris lassan bólogatott, és alig hallhatóan mormolta: – Igen, magam is tudom… – Tehát, mit fogunk tenni? – kérdezte Car’das. – Te például visszaszerzed a zsákmányt! – vágta rá Quennto, és miután látta, hogy a navigátora szóra nyitja a száját, gyorsan hozzátette: – Ne kérdezd, hogy hogyan csináld, mert nem érdekel! Könyörögj, hízelegj, vesztegess meg valakit, amit csak akarsz! – Figyelj, Jorj, hármunk közül egyedül te vagy abban a helyzetben, hogy ezt elintézd – tette hozzá szelíden Maris. – Rak és én valahányszor kitesszük a lábunkat a lakosztályunkból, egyből díszkíséretet kapunk, amely mindenhová követ minket. Car’das hatalmasat sóhajtott, és beadta a derekát. – Megteszem, ami tőlem telik – ígérte, és elindult az ajtó felé. – És amennyire lehet, igyekezz – szólt utána a kapitány –, eléggé sürget az idő! Most még valamennyire számíthatunk Thrawnra. Ha kirúgják, akkor már ennyi támogatásunk sem lesz. – Megteszem, ami tőlem telik – ismételte Car’das, azzal megnyomta az ajtónyitó gombot, és búcsúképpen hozzátette: – Majd jelentkezem! Miután kilépett a folyosóra, jobbra fordult, és elindult az űrkikötő felé. Valószínűnek tűnt, hogy a fogadási szertartás már véget ért, s a tábornok és Thrawn együtt maradt, hogy Thrass vádjairól tárgyaljanak. Car’das azt remélte, hogy valamelyik helyi tisztnél üzenetet hagyhat a parancsnoknak, amelyben tudatja, hogy az első lehetséges alkalommal beszélni szeretne vele. – Szóval, maga szabadon kóborolhat a támaszponton! Car’das megfordult, és meglátta, hogy Thrass közeledik felé. A chiss férfi kifürkészhetetlen tekintettel meredt rá, és az arckifejezéséről sem lehetett leolvasni a szándékait. – A, Syndic Mitth’ras’safis! – szólalt meg Car’das, és igyekezett összeszedni csapongó gondolatait. – Őszintén bevallom, meglep, hogy itt látom önt! Azt hittem, hogy a fivére és a tábornok társaságában időzik… Thrass kimérten fejet hajtott, majd udvariasan, de határozottan
megszólalt: – Kérem, jöjjön velem! Azzal a navigátor válaszát meg sem várva sarkon fordult, és elindult vissza abba az irányba, ahonnan jött. Car’das mélyet sóhajtott, és rosszat sejtve indult utána. Thrass a támaszpont legfelső szintjére vezette az ifjú navigátort, oda, ahol a főtisztek lakosztályai sorakoztak a folyosók mentén. Menet közben elhaladtak néhány chiss harcos mellett, akik legfeljebb egy-egy kíváncsi pillantásra méltatták a szokatlan párost, máskülönben nem törődtek velük. Végül megérkeztek egy ajtó elé, amelynek cheunh nyelvű feliratait Car’dasnak már nem maradt ideje elolvasni. Thrass megnyomta a nyitógombot, és kimért udvariassággal rámutatott a feltáruló nyílásra. – Fáradjon be! – mormolta. Car’das összeszedte magát, a chiss férfit megelőzve átlépett a padozatba süllyesztett, a küszöböt helyettesítő fémsínen, és gyorsan körülnézett. A kisebbfajta tárgyalóterem közepét jókora holoasztal foglalta el, amelyet hat, számítógéppel és monitorral felszerelt ülés vett körül. A bejárattól legmesszebb eső, magas háttámlájú, kényelmes széken Ar’alani tábornok ült, aki ezúttal is szemkápráztatóan fehér egyenruhát viselt. – Jöjjön, Car’das, foglaljon helyet! – mondta a chiss hölgy cheunh nyelven, mialatt a navigátor mögött Thrass is belépett a terembe. – Köszönöm, asszonyom! – válaszolta Car’das ugyanezen a nyelven, gyorsan leült a tábornokkal szemben, és az udvariasság kedvéért hozzátette: – Örülök, hogy újra látom! Ar'alani aprót biccentett, és gondterhelten tanulmányozta Car’dast, mialatt Thrass elfoglalta a tőle jobbra álló széket. – Sokat javult a kiejtése – állapította meg néhány pillanattal később a tábornok –, fogadja elismerésemet! – Köszönöm, asszonyom – ismételte Car’das –, az önök nyelve nagyon szép! Még nekem, vagyis egy idegen teremtménynek is jólesik hallani. Csak azt sajnálom, hogy sosem fogom olyan szépen beszélni, mint önök. – Igen, ez valóban így lesz – értett egyet Ar’alani, majd a lényegre tért: – A tudomásomra jutott, hogy ön is részt vett Mitth’raw’nuruodo parancsnok legutóbbi kalandjában. Mondja el nekünk, hogy mi történt! Car’das óvatos pillantást vetett Thrassra, majd ismét a tábornokra fordította a tekintetét. – Elnézését kérem, asszonyom – kezdte bizonytalanul –, de ezt a kérdést talán magának Mitth’raw’nuruodo parancsnoknak kellene feltenni, nem
gondolja? – Őt is meg fogjuk hallgatni – jelentette ki komoran Ar’alani –, de most az ön beszámolójára vagyok kíváncsi. Mondjon el mindent erről a legutóbbi támadásról! Car’das vett egy mély lélegzetet, és a szavait gondosan megválogatva válaszolt: – Először is, határozottan állítom, hogy a parancsnok nem azért repült oda, hogy megtámadja az ismeretlen jövevényeket. Jelentést kapott, hogy hadihajók bukkantak fel a közelben, és ő elindult, hogy felmérje a helyzetet. – Már az a jelentés sem futott volna be, ha Mitth’raw’nuruodo nem állomásoztat őröket a környező űrben – mutatott rá Ar’alani. Thrass mocorogni kezdett az ülésén, és halkan közbeszólt: – Már megbocsásson, tábornok, de az Expanziós Védőflotta alapító okiratának értelmében az egységparancsnokok feladatai közé tartozik a Chiss Birodalmat határoló űrszektorok felderítése és folyamatos megfigyelése. – Igen, a felderítés és a megfigyelés – vágott vissza hűvös nyugalommal Ar’alani –, de nem az indokolatlan katonai akciók kezdeményezése. – A szemöldökét felvonva az ifjú navigátorhoz fordult, és nekiszegezte a kérdést: – Vagy talán tagadja, hogy sor került fegyverhasználatra, illetve hogy a chiss kötelék veszteségeket szenvedett? Car’das csodálkozva meredt a kék bőrű hölgyre. Thrawn egyetlen szóval sem említette neki a veszteségeket. – Erről az utóbbiról nem tudtam – mondta végül. – A Whirlwind nem tért vissza a csatából – válaszolta egyszerűen Ar’alani. – Ó… – Car’das nagyot sóhajtott, és valamennyire megkönnyebbült. Azonnal tudta, hogy a hiányzó cirkáló továbbra is a csata helyszínén tartózkodik, és a vagaariktól zsákmányolt gravitációsugárzó segítségével fogva tartja a Darkvenge-t. És arra is rájött, hogy Thrawn valamiért nem tájékoztatta a tábornokot erről a lépéséről. Miután ezek a gondolatok a másodperc törtrésze alatt átcikáztak az elméjén, megköszörülte a torkát, és kibökte: – Továbbra is fenntartom, hogy Mitth’raw’nuruodo parancsnok csakis önvédelemből bocsátkozott harcba. – Ezek szerint az ismeretlen ellenség kezdte a tüzelést? – Nem csak lézertűzzel lehet kifejezni a támadó szándékot – válaszolta megfontoltan Car’das, miközben úgy érezte magát, mintha egy gundark okkal teli verem felett egyensúlyozna egyetlen szál vékony pallón. – A
Kereskedelmi Szövetség hadihajóiról rengeteg droidot lőttek ki. Nézzék, én már sokat hallottam ezekről a fegyverekről, így biztosan állíthatom, hogy ha Mitth’raw’nuruodo parancsnok nem semlegesíti őket, akkor percek alatt elsöpörtek volna minket. – Talán így lett volna – mormolta Ar’alani –, de nyilván erről is többet fogunk tudni, miután körülnézünk az ütközet helyszínén. Car’das megérezte, hogy a szája egy pillanat leforgása alatt kiszárad, és riadtan dadogta: – A… az ütközet hely… úgy érti… – Talán kifogásai vannak? – csattant fel Ar’alani, és szúrós tekintettel méregette őt. – Hát először is, fogalmam sincs, hogy hol jártunk! – nyögte kétségbeesetten Car’das, hogy húzza az időt, mialatt a gondolatai sebesen forogtak. Ha a tábornok meglátja a Darkvenge-t, illetve a Whirlwindet… – A helyszín koordinátái miatt egy pillanatig se fájjon a feje! – jelentette ki Ar’alani, és felmutatott egy ujjnyi hosszúságú, a két végén elkeskenyedő fémhengert. – Birtokomban vannak a Springhawk navigációs számítógépének adatai, amelyekből a napnál világosabban kiderül, hogy a cirkáló merre járt az elmúlt két hónap folyamán. Car’das elfojtott egy újabb sóhajt, és tudálékos képet vágva, nagyokat bólogatott. – Részemről rendben – mondta, miután képtelen volt olyan érveket találni, amelyekkel megállíthatta volna a tábornokot –, de nem volna jobb, ha először mégis csak beszélnének Mitth’raw’nuruodo parancsnokkal? – Pontosan azért megyünk oda most, mert nem akarom, hogy a parancsnok tudomást szerezzen erről az utazásunkról – közölte elégedett hangon Ar'alani. – Elküldtem őt járőrözni a közeli rendszerekbe, így bőven lesz időnk, hogy átvizsgáljuk az összecsapás helyét, és visszatérjünk ide. – A hölgy mélyen Car’das szemébe fúrta szigorú tekintetét, aztán hozzátette: – És csak azután fogjuk meghallgatni az ő beszámolóját! – Irányítsák a lövegeket az első célpontra! – rendelkezett C’baoth, akinek mély, erős hangja ezúttal kissé idegesen zengett. – Tüzeljenek, most! Az ősz hajú mester furcsa, lassú mozdulatot tett a jobbjával az irányítópult felett. A jelzőfények egy pillanatra felvillantak, amikor az egyes számú Dreadnaught jobb oldali, középső ütegei egyszerre elszabadították a töltőegységükben felgyülemlett, iszonyatos energiákat. A tűzvezető központ bejáratában álló Obi-van megidézte magában az
Erőt. Érzékelte, hogy a nehézcirkáló bal oldali vezérlőjében ülő Lorana Jinzler szintén lead egy elsöprő erejű oldalsortüzet, mialatt a Kirajzás túlsó felén, a négyes Dreadnaught fegyvereit felügyelő Ma’Ning mester ugyanígy tesz. – Hoppá – dünnyögte a mestere mellett ácsorgó Anakin –, ez szép volt! – Tényleg jól sikerült sorozat! – ismerte el Obi-van, és kissé csodálkozva fürkészte C’baoth-t. A gyakorlatban részt vevő Jedik immár harmadjára egyesítették a tudatukat ezen a napon, de az ősz hajú mester nem adta tanújelét annak, hogy az eljárással járó erőfeszítések elszívták volna a testi-lelki energiáit. Obi-van korábban mindig is úgy vélte, hogy C’baoth már-már ijesztő, megingathatatlan önbizalma vagy puszta színjáték, vagy annak köszönhető, hogy az ősz mester mérhetetlenül túlbecsüli önnön képességeit. Most viszont első ízben felmerült benne a gondolat, hogy a férfit tényleg olyan mélyen átjárja az Erő, mint ahogyan állítani szokta. – Itt a célfigyelés! – hallatszott egy gépies, higgadt hang a kommunikációs panel felől. – Valamennyi lövés talált! – Egész jó – állapította meg Anakin. – Úgy érted, nagyon jó! – javította ki Obi-van a tanítványát, és nyomban rákérdezett: – Érzékelted az imént C’baoth mester parancsait, vagy csupán az egyesített tudat jelenlétét? – Nem is tudom… – válaszolta elgondolkodva Anakin, és Obi-van megérezte, hogy a fiú még a korábbinál is jobban összpontosít. – Lövegeket a második célpontra! – parancsolta ekkor C’baoth. – Célfigyelő készen áll! – közölte egykedvűen a férfihang. – Tüzeljenek, most! – adta ki az utasítást az ősz mester. A pultok jelzőfényei ismét felvillantak. – Több találat a kettes célponton! – jelentette a célfigyelő. – Egy lövés röptébe ment! – Az mit jelent? – érdeklődött halkan Anakin. – Azt, hogy az egyik lövedék elvétette a célt – magyarázta Obi-van, majd lehajtotta, és lassan, tétován megcsóválta a fejét. Az utolsó sortűz leadásának pillanataiban valami furcsát érzett, de hogy pontosan mit, azt nem tudta nevén nevezni. Ismét megidézte magában az Erőt, és ezúttal nem az egyesített tudat középpontjára, hanem a széleire figyelt. – Lövegeket a harmadik célpontra! – folytatta C’baoth. – Tüzeljenek, most! A következő pillanatban harmadjára is felgyúltak, majd kialudtak a jelzőfények, és Obi-van végre érzékelte, hogy az imént mi okozta azt az
enyhe zavart az Erőben. C’baoth hat önvezérlő céldroidot készíttetett elő ehhez a gyakorlathoz. Kenobi mester türelmet kényszerített magára, és megvárta, amíg a Kirajzás lövegei lenyűgöző pontossággal megsemmisítették mind a hat célpontot. A célfigyelő végre leadta az utolsó jelentését is, ekkor C’baoth hevesen megrázta a fejét, és megbontotta az egyesített tudatot. Ezt követően a mester néhány pillanatig mozdulatlanul ült a helyén, és szaporán pislogott, mialatt az őt, illetve a többi Jedit összekapcsoló, láthatatlan kötelékek mindenestől eltűntek. Végül mélyen teleszívta a tüdejét, majd lassan kiengedte a levegőt, aztán Anakin felé fordult, és odaszólt neki: – Nos, mi a véleményed, ifjú Skywalker? – Ez csodálatos volt, mester! – lelkendezett a fiatal fiú. – Még sosem tapasztaltam ehhez foghatót! Mikor próbálhatom ki? – Majd ha befejezted a felkészülést – válaszolta elégedett, de szigorú hangon C’baoth. – A tudategyesítés túl komoly eljárás ahhoz, hogy a padavanok belekontárkodjanak! – De én igenis képes vagyok rá! – állította makacsul Anakin. – Engem nagyon mélyen átjár az Erő, kérdezd csak meg Obi-vant… – Én hiszek neked, de szó sem lehet róla, amíg nem lesz belőled legalább lovag! – jelentette ki határozottan C’baoth, majd a homlokát ráncolva Obi-vanra irányította a tekintetét, és megkérdezte: – Jól sejtem, hogy szeretnél kérdezni valamit, Kenobi mester? – Igen, ha volna egy perced a számomra – kérte Obi-van, és igyekezett közömbös hanghordozással beszélni, amikor a tanítványához fordult: – Anakin, légy szíves, menj vissza a kettes reaktorhoz, és segíts a helyükre tenni azokat a hűtőrudakat! Néhány perc múlva utánad megyek! – Máris indulok, mester! – válaszolta a fiú, és bár gyanakodva pislogott, minden ellenkezés nélkül kisietett a vezérlőből. – Nos? – kérdezte kihívó hangon C’baoth. – Az imént nem csupán Ma’Ning mester, hanem négy tanítvány is ott ült a négyes Dreadnaught tűzvezérlőjében, ugye? – kérdezte habozás nélkül Obi-van. – Így igaz – ismerte el C’baoth. – Miért, mi ezzel a baj? – Épp az előbb mondtad, hogy az eljárás meghaladja egy padavan képességeit! – vágott vissza Obi-van. C’baoth váratlanul elmosolyodott, és a legteljesebb lelki nyugalommal magyarázta: – Ha ezért aggódtál, Kenobi mester, feleslegesen tetted! A tanítványokat magától értetődően nem vontuk be tudategyesítésbe.
– Akkor miért tartózkodtak a vezérlőben? – Ugyanazért, amiért a te padavanod itt volt velünk – közölte az ősz hajú mester, és mintha árnyalatnyi türelmetlenség érződött volna a hangjából. – Így most már képet kaptak arról, hogyan működik a Jedik tudategyesítése. – És mégis, miféle képet kaptak? – vitatkozott Obi-van. – Jószerével még el sem kezdődött a felkészítésük! Semmivel sem láttak vagy tapasztaltak többet, mint amennyit egy átlagos képességű, hétköznapi teremtmény érzékelt volna a helyükben. – Megint csak azt kérdezem, hogy mi ezzel a baj? – kérdezte kihívó hangon és kissé gőgösen C’baoth. Kenobi mester mélyen teleszívta a tüdejét, és halkan válaszolt: – Csupán annyi, hogy az ehhez hasonló, sok tudást és tapasztalatot kívánó eljárások arra ösztönzik őket, hogy erőltessék az előrehaladást. Ezek a lenyűgöző élmények nem elmélyülésre és szorgalmas tanulásra, hanem kapkodásra és felületességre késztetik a padavanokat! C’baoth résnyire vonta a jobb szemét, felszegte az állát, és ingerülten kifakadt: – Vigyázz a szádra, Kenobi mester! Magam is jól tudom, hogy a türelmetlenség a sötét oldal eszköze! Csak nem azzal vádolsz, hogy a végromlás útjára terelem a gondjaimra bízott padavanokat? – Nem vádollak az égvilágon semmivel – válaszolta hűvösen Obi-van. – Csupán attól tartok, hogy túl sokat követelsz a tanítványoktól. C’baoth megvetően felhorkant, és kijelentette: – Megítélésem szerint sokkal jobban járunk, ha szinte elérhetetlenül magas követelmények elé állítjuk a padavanokat, mintha csak annyit várunk el tőlük, amennyit könnyűszerrel teljesítenek. – Még jobban járunk, ha sok munkát és tanulást igénylő, de valós célokat tűzünk ki nekik, amelyek elérése esetén sikerélményük lesz! – vágott vissza Obi-van. – A sikerélmény növeli az önbizalmat, és további tanulásra ösztönöz! C’baoth hirtelen felpattant, és kimondottan indulatosan tiltakozott: – Nem hagyom, hogy bárki ízekre szedje a tanítási elveimet, mintha csak holmi érdekes állatot vagy növényt tanulmányozna! Főleg nem tűröm el egy olyan fiatal valakitől, mint amilyen te vagy, Kenobi mester! – Az Erőben való jártasság nem szükségképpen függ az életkortól! – jegyezte meg Obi-van, akinek immár hatalmas erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyugalmát. – Nem, de a tapasztalat mindenképpen – vágott vissza C’baoth. – Ha
majd te is felkészítesz annyi Jedit, amennyit én, visszatérhetünk a témára! Addig viszont nem tűröm, hogy kétségbe vond a módszereimet! Most pedig, ha emlékezetem nem csal, a padavanod a kettes reaktornál vár rád! Obi-van mélyeket lélegzett, hogy lehiggadjon. – Hát rendben, C’baoth mester – mondta végül –, a viszontlátásra! Obi-van lassú léptekkel rótta a folyosókat, közben az Erőhöz fordult, hogy visszanyerje a lelki békéjét. Eredetileg nem is akart bekapcsolódni az expedícióba, dacára annak, hogy Windu mesterhez hasonlóan ő maga is aggódott C’baoth miatt. Még az a lehetőség sem vonzotta, hogy útközben fény derülhet Vergere hollétére. Ezzel szemben most már örült, hogy felszállt a Kirajzásra. Még az is megfordult a fejében, hogy amikor majd négy nap múlva elérik a Roxulirendszert, és még egyszer, utoljára megállnak a Köztársaság határain belül, engedélyt kér a Tanácstól, hogy Anakinnal együtt a hajón maradhasson az utazás teljes időtartamára. A Jedi-templomba sok egyéb szempont mellett azért fogadtak be csakis csecsemőket, mert az apróságok még nem alakítottak ki maguknak a Jedik életéről szóló, különféle téveszméket, és nem képzelték azt, hogy rövid idő leforgása alatt elérhetnek bizonyos célokat. Obi-van jól tudta, hogy ha valamennyi padavan olyan óvatos és visszafogott lenne, mint Lorana Jinzler, sosem kellene törődniük ezzel a problémával. És akármilyen tapasztalatokkal rendelkezett a jövő Jedijeinek felkészítéséről, Anakin jóvoltából tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mivel jár, ha a tanítvány türelmetlen. Márpedig a tudategyesítés folyamán türelmetlenséget és mohó tudásvágyat érzékelt a gyermekekben, ami azt jelentette, hogy az expedícióban részt vevő Jedik nem egykönnyen fogják kordában tartani a heves vérmérsékletű padavanokat. Obi-van fontos feladatának érezte, hogy megértesse C’baoth-szal az erőltetett előrehaladás veszélyeit, még mielőtt késő nem lesz. A hiperűr örvénylő fényjátéka néhány pillanat alatt elsötétült, aztán ezernyi fénypont jelent meg a helyén. A Darkvenge orra majdnem pontosan egy távoli, vörös napra mutatott. – Most mi van? – mordult fel Kav. – Türelem, alfejedelem! – tanácsolta Doriana, és a kormányos mellett álló, kék bőrű mérnökre nézett, aki azért maradt a fedélzeten, hogy elvezesse a hajót a Mitth’raw’nuruodo parancsnok által meghatározott szektorba. A teremtmény három-négy másodpercen keresztül elmélyülten tanulmányozta a bal kezében tartott apró készüléket, aztán elégedetten
biccentett, és odaszólt a mellette álló, ezüstös fényű TC-18 tolmácsdroidnak. – A mérnök úr azt mondja, megérkeztünk, uram! – jelentette gépies hangján a droid. – Megérkeztünk, megérkeztünk, de hová? – zúgolódott Kav. – Oda, ahová Mitth’raw’nuruodo akarta! – förmedt rá Doriana a neimoidire, és ezúttal már meg sem próbálta leplezni az iránta érzett ellenszenvét. Kavnak rengeteg idő állt a rendelkezésére ahhoz, hogy szembenézzen a helyzettel, és felfogja végre, hogy a csapásmérő flottája megsemmisült, de még most is ugyanolyan dölyfös, akaratos és ingerült volt, mint korábban. A titkár attól tartott, hogy ha a neimoidi uraság továbbra sem vigyáz a nyelvére, és nem uralkodik az indulatain, akkor előbb-utóbb valamennyiüket elveszejti. – Tehát akkor, hol vagyunk? – követelőzött fennhangon Kav. – Hajók közelednek, uram! – kiáltotta a felderítőaknában ülő neimoidik egyike. – Egy chiss cirkáló és egy kisebb egység! A kormányos munkáját felügyelő chiss mérnök ismét mondott valamit. – Az ott a Springhawk és egy hosszú hatótávolságú komp, uram – fordította kérés nélkül a tolmácsdroid a sy bisti nevezetű kereskedőnyelvre az elhangzó szavakat. – Mitth’raw’nuruodo parancsnok engedélyt kér, hogy a fedélzetre léphessen, méghozzá azonnali hatállyal… – Mondják meg a parancsnok úrnak, hogy máris előkészítettük neki azt a dokkot, amelyben az előző látogatása során kikötött! – válaszolta Doriana. Néhány perccel később Mitth’raw’nuruodo két harcosának kíséretében belépett a Darkvenge hídjára. – Üdvözlöm a fedélzeten, parancsnok úr! – köszönt Doriana, és frissen felpattant ültéből. – Köszönöm – válaszolta kurtán Mitth’raw’nuruodo, majd a tekintetét Kav kőmerev arcára villantotta, és miután visszanézett Dorianára, hozzátette: – Nagyra értékelem, hogy gyorsan és engedelmesen végrehajtották az utasításaimat! – Ahogyan már korábban is jeleztem, szándékunkban áll mindenben együttműködni önnel – jegyezte meg Doriana. – Megint csak köszönöm, és szívből örülök! – vágta rá Mitth’raw’nuruodo, és máris folytatta: – Ebben az esetben arra kérem önöket, hogy haladéktalanul kezdjék meg a droid vadászok kirakását! Az újabb parancs hallatán Kav úgy összerándult, mintha hasba rúgták volna.
– Mit mondott? – zihálta felindultan, és a szemei még a megszokottnál is jobban kidülledtek. – A droid vadászokat átszállítjuk arra az aszteroidára! – jelentette ki halk, de ellentmondást nem tűrő hangon Mitth’raw’nuruodo, miközben rámutatott egy szabálytalan formájú, sötétszürke szikladarabra, amely a hajótól néhány kilométerre lebegett a semmiben. Kav magába roskadva motyogott valamit, és Doriana ez egyszer mélységesen együtt érzett vele. A Kereskedelmi Szövetség hadihajóinak ütőereje a droidokban rejlett. A gyűrűforma test középvonalára utólagosan felszerelt, négycsövű lézerlövegek legfeljebb a közelkörzeti elhárítás céljaira feleltek meg. Így aztán a titkár is jól tudta, hogy ha eltávolítják a fedélzetéről a droid vadászokat, akkor a Darkvenge ugyanolyan védtelen lesz, mint annak idején volt, amikor még teherhajóként szolgált. – Ez egyszerűen felháborító! – tiltakozott a neimoidi uraság, miután összeszedte magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. – Nem fogom megengedni, hogy… – Hallgasson már el! – szólt közbe Doriana, mialatt a szemét Mitth’raw’nuruodón tartotta. Hirtelen megsejtette, hogy a chiss parancsnok nem azért készül megfosztani a hajót az elsődleges fegyvereitől, mert így akarja kiszolgáltatottá tenni, hanem mert különleges ötletet forgat a fejében. Úgy döntött, hogy megpróbálja tisztázni a helyzetet, ezért a tekintetét a chiss férfi szemébe fúrta, és nyíltan rákérdezett: – A Kirajzással kapcsolatban tervez valamit, igaz? – Igen, valóban van egy tervem – erősítette meg Mitth’raw’nuruodo –, de még nem döntöttem el, hogy végrehajtom-e, vagy sem. Minden attól függ, hogy önök mennyire lesznek őszinték, és elmondják-e végre a valódi indítékaikat, illetve céljaikat. Doriana torka elszorult az aggodalomtól, ezért nagyot nyelt, és megkérdezte: – Elárulná, hogy mire gondol? – Az ön neve nem Stratis – jelentette ki Mitth’raw’nuruodo –, és nem a maga ura, hanem valaki más utasításait hajtja végre. És nem a Jedik által képviselt veszélyek miatt akarja megsemmisíteni a Kirajzást. – Gyanakodva résnyire húzta a szemét, és hozzátette: – Még arra sem vennék mérget, hogy ön valóban el akarja pusztítani azt a köteléket. – Mi másért jöttünk volna ide? – kérdezte meghökkenve Doriana. – Talán azért, hogy csatlakozzanak hozzájuk – vetette fel Mitth’raw’nuruodo. – Felmerült bennem a gondolat, hogy a Kirajzáson talán nem is telepesek, hanem harcosok utaznak. Ebben az esetben az önök
flottája a hat nehézcirkálóval kiegészülve már rendelkezett volna egy erős hídfőállás kialakításához és megtartásához szükséges tűzerővel, illetve személyzettel. – Már megmondtam, hogy nem hódítani jöttünk ide! – jelentette ki Doriana. – Tudom, hogy mit mondott nekem – válaszolta Mitth’raw’nuruodo, akinek az arca semmit sem árult el az érzéseiről –, most már csak meg kell győznie, hogy el is higgyem az állításait. – Ahogy óhajtja… – Doriana fejet hajtott, és vett egy mély, nagyon mély lélegzetet. Jól tudta, hogy kockázatos lépésre készül, de már az első perctől kezdve gyanította, hogy előbb vagy utóbb színt kell vallania. És a jelekből ítélve most jött el az ideje annak, hogy feltárja Mitth’raw’nuruodo előtt az igazságot. Megköszörülte a torkát, és nyugodt hanghordozással folytatta: – Azt hiszem, valamennyi kérdésére egyszerre fogom megadni a választ. Kérem, szíveskedjen utánam fáradni, szeretném bemutatni önt a felettesemnek! – Jelentőségteljes, szigorú pillantást vetett Kavra, és hozzátette: – Maga pedig, alfejedelem, ezúttal itt marad! Doriana nem várta meg a neimoidi elkerülhetetlen tiltakozását. Egyszerűen sarkon fordult, gyors léptekkel átszelte a hidat, és bevezette Mitth’raw’nuruodót abba az irodába, amelyben két nappal korábban már beszéltek egymással. Megvárta, amíg a chiss férfi belép a helyiségbe, majd bezárta mögötte az ajtót. A következő pillanatban minden különösebb meglepődés nélkül megállapította magában, hogy Mitth’raw’nuruodo is hátrahagyta a kísérőit. A felismerés nyomán úgy vélte, hogy a parancsnok vagy mérhetetlenül bízik a saját képességeiben, vagy arra a következtetésre jutott, hogy egyáltalán nem kell tartania az ismeretlen emberi lénytől. Legalábbis egyelőre… Doriana már korábban becsatlakoztatta különleges holokészülékét és hordozható számítógépét a Darkvenge kommunikációs rendszerébe. Most gyorsan leült, begépelte a titkos azonosítókódját, közben intett Mitth’raw’nuruodónak, hogy foglaljon helyet. Mialatt a rendszer felépítette a kapcsolatot, hátradőlt az ülésén, és megfontoltan belekezdett: – Nos, parancsnok úr, az első állítása tökéletesen helytálló! – Beszéd közben fél szemmel számítógépének apró képernyőjét fürkészte, és buzgón imádkozott magában, hogy a hadihajó hatalmas adó-vevője képes legyen eljuttatni a jelet a HoloHálózat legközelebbi reléállomásáig. – Mindent elmondok önnek, ám arra kérem, hogy senkinek se beszéljen arról, amit most látni és hallani fog. Bizonyos okokból még Kav uraság személyzete
és más szövetségeseim sem tudhatják meg, hogy ki vagyok valójában. – Ezek szerint ön egyszerre szolgál két egymással szemben álló felet? Doriana nagyot nézett, és megrökönyödve visszakérdezett: – Ezt meg miből gondolja? – Nyilvánvalónak tűnt – válaszolta egyszerűen Mitth’raw’nuruodo. – Tehát kicsoda ön, és ki a megbízója? – A nevem Kinman Doriana, és a nyilvánosság előtt is ismert, hivatalos felettesem Palpatine főkancellár, a Köztársaság első számú vezetője – válaszolta Doriana, és eléggé elcsodálkozott, mert különös módon idegennek hallotta a saját szavait. Egészen mostanáig az elméjének legmélyebb zugaiban őrizte a szörnyű titkot, és el sem tudta képzelni, hogy valaha is beszélni fog róla valakinek, nemhogy egy tökéletesen ismeretlen, idegen teremtménynek. Mélyet lélegzett, és kissé rekedtes hangon folytatta: – Ám a valódi gazdám egy Darth Sidious nevezetű Szith Nagyúr. – Ez az utóbbi megnevezés mit takar? – Egy olyan teremtményt, aki nem tűri a Jedik uralmát – magyarázta Doriana. – Á, értem – dünnyögte Mitth’raw’nuruodo, és halványan elmosolyodott –, tehát egy hatalmi harcról beszélünk! – Bizonyos értelemben véve igen – ismerte el Doriana. – Csakhogy ez a harc olyan síkon zajlik, amely messze esik attól, amelyiken az önhöz és a hozzám hasonlatos teremtmények élnek. Tehát a lényeg, hogy Sidious Nagyúr rendelkezik bizonyos hírforrásokkal, amelyekkel a Jedik nem. – Úgy, és miről szólnak a hírek? – kérdezte Mitth’raw’nuruodo, és látszott rajta, hogy most először valóban feltámadt benne az érdeklődés. Doriana összeszedte minden bátorságát, és folytatta: – Egy ismeretlen eredetű hódító közeledéséről. Óriási hadiflottáról, amelynek egységei külön-külön is pusztító tűzerőt hordoznak. Organikus alapokra épített technológiáról, amelyhez hasonlóval még sosem találkoztunk. Úgy hisszük, hogy ezek az általunk kívülállóknak nevezett lények máris megvetették a lábukat a Galaxis legkülső határain, és a felderítőik javában gyűjtögetik a meghódítani tervezett világokról és népekről szóló anyagokat. – Hát igen, ha valaki olyan helyzetbe kerül, mint most ön, általában jó hasznát veszi a titokzatos támadókról szóló történeteknek – jegyezte meg kissé gúnyos hanghordozással Mitth’raw’nuruodo. – Nem beszélve arról, hogy ezeket az állítólagos értesüléseket elég nehéz lenne ellenőrizni vagy megcáfolni. Árulja el, Stratis parancsnok, vagy ha úgy tetszik, Doriana úr, miért csak most beszél nekem ezekről a dolgokról?
Doriana a bejárat felé biccentett. – Mert még Kav alfejedelem és a társai sem tudnak semmiről – magyarázta. – Mindeddig a Köztársaságnak csupán néhány lakója hallott a kívülállókról. – Sidious Nagyúr mikor óhajtja nyilvánosságra hozni ezeket a híreket? – Miután helyreállította a rendet a Köztársaságban – válaszolta Doriana. – Amikor már készen lesz az a flotta és az a hadsereg, amely képes elhárítani a veszélyt. Ha idő előtt bejelentené, nem érne el mást, csupán pánikot gerjesztene. És akkor semmi sem védhetne meg minket a katasztrófától. – Idáig világos – összegezte bólogatva Mitth’raw’nuruodo –, de a Kirajzásnak mi köze van ehhez az egészhez? – Ahogy már az imént is említettem, véleményünk szerint a kívülállók most még csupán adatokat gyűjtenek – magyarázta Doriana. – Mindeddig nincs jele annak, hogy egyáltalán tudomást szereztek a Köztársaság létezéséről. Bár ebben nem lehetünk teljesen biztosak – tette hozzá, és ismét elszorult a torka. – A közelmúltban történetesen az érintett területeken veszett nyoma egy Jedinek, egy Vergere nevezetű teremtménynek. A Kirajzáson utazó Jedik feladatai közé tartozik, hogy kiderítsék a hollétét, illetve hogy mi történt vele. – Értem – mormolta Mitth’raw’nuruodo, és ismét bólintott néhányat. – És mialatt egyetlen fogolyból csupán korlátozott mennyiségű adatot lehet kicsikarni, több tízezer már szolgálhat annyi információval, amennyi bőven elegendő egy átfogó támadás megindításához. – Pontosan! – erősítette meg Doriana a chiss férfi vélekedését. – Ha a kívülállók elfogják és kivallatják az expedíció résztvevőit, aprólékos pontossággal megismerik gyakorlatilag az egész életünket, amiből megfejthetik, hogy miben vagyunk erősek, és miben gyengék. Ha a Kirajzás a hídfőállásuk közelébe téved, könnyen megeshet, hogy felkészületlenül kell felvennünk a harcot egy párját ritkítóan erős ellenséggel. – És a Jedik ezt képtelenek megérteni? – Ők a Galaxis urainak hiszik magukat – válaszolta keserűen Doriana. – Főleg a Kirajzáson utazó Jedik vezetője, egy Jorus C’baoth nevezetű nagymester. Nem hinném, hogy bármit is számítana neki, ha tudomást szerezne a kívülállókról és az általuk képviselt veszélyekről. Alig fejezte be a mondatot, amikor az asztalra állított holokészülék felett megjelent a csuklyával borított fej háromdimenziós, kék fényben úszó képe. A hologram kissé szaggatottabb volt a megszokottnál, de a
kapcsolat stabilnak bizonyult, amiből Doriana arra következtetett, hogy Sidious nem a coruscanti búvóhelyén, hanem egy annál jóval közelebb eső helyen tartózkodik. – Jelentsen! – parancsolta a Szith Nagyúr. A következő pillanatban nyilván meglátta Mitth’raw’nuruodót, mert még a szokásosnál is jobban legörbítette a szája sarkát, és síri hangon csikorogta: – Ki ez az illető? – Az úr Mitth’raw’nuruodo parancsnok, a Chiss Expanziós Védőflottának tisztje, uram! – válaszolta Doriana, azzal oldalra lépett, hogy a nagyúr szabadon szemügyre vehesse az idegen teremtményt, és hozzátette: – Sajnálattal közlöm, nagyúr, hogy a feladat végrehajtása során zavarok keletkeztek. – Nem szeretnék zavarokról hallani, Doriana úr! – jelentette ki Sidious fenyegető hangon. – Igenis, nagyuram! – vágta rá Doriana, és minden lelkierejét összeszedte, hogy megőrizze a hidegvérét. Noha fényévek százai választották el a Szithtől, még így is érezni vélte a torkán az Erő vasmarkú szorítását. – Engedje meg, hogy megmagyarázzam! A következő néhány perc folyamán elmesélte Sidiousnak a chissekkel vívott egyoldalú ütközet történetét. Körülbelül a beszámoló felénél tartott, amikor a Nagyúr a parancsnok felé fordította mély árnyékokban rejtőző arcát, és onnantól kezdve egyfolytában őrá meredt. – Lenyűgöző teljesítmény – mondta, miután a titkár befejezte a mondanivalóját. – Tehát egyetlen hajójuk vészelte át a támadást? – Igen, nagyúr – felelte Doriana –, és az is csak azért, mert Mitth’raw’nuruodo parancsnok úgy döntött, hogy sértetlenül hagyja. – Még inkább lenyűgöző teljesítmény! – jelentette ki Sidious. – Árulja el nekem, Mitth’raw’nuruodo parancsnok, a népének fiai közül sokan rendelkeznek az önéhez hasonló képességekkel? – Erre a kérdésére nem áll módomban választ adni, uram – válaszolta méltóságteljes hanghordozással a chiss férfi. – Csupán annyit jegyeznék meg, hogy én vagyok a Védőflottánk legfiatalabb egységparancsnoka. – Azt hiszem, értem is, hogy miért… – mormolta Sidious, és halvány mosolyra húzta kegyetlenségről tanúskodó száját. – A jelenléte arra enged következtetni, hogy Doriana elmagyarázta önnek a helyzetet. Tehát tisztában van azzal, hogy miért kell megállítani a Kirajzást, még mielőtt túl messzire távolodik a Köztársaság felségterületétől? – Igen, uram – erősítette meg Mitth’raw’nuruodo –, bizonyítékai is vannak a hódító nép létezéséről? – A birtokomban van néhány jelentés – válaszolta Sidious. Ha sértette
is, hogy az idegen teremtmény nem hitt a puszta szavának, nem mutatta tanújelét. – Ha óhajtja, Doriana úr a rendelkezésére bocsátja azokat a beszámolókat. Ha feltételezzük, hogy sikerül meggyőznünk önt, miféle válaszra számíthatunk? Mitth’raw’nuruodo a mellette álló fiatal férfira villantotta a tekintetét, és kijelentette: – Amennyiben meggyőzőnek találom a bizonyítékokat, teljesítem Doriana úr kérését. Felkutatom, és feltartóztatom a Kirajzást. – Kiváló – örvendezett a maga komor, hátborzongató módján Sidious –, de legyen nagyon óvatos! A Jediket nem könnyű legyőzni! Különleges képességeik révén irányítani tudnak bizonyos energiákat, amelyek segítségével akár nagy távolságról is befolyásolhatják más teremtmények gondolatait, és felülírhatják mások akaratát. Különösen arra vigyázzon, parancsnok úr, hogy csakis a támadás megkezdése után szerezzenek tudomást az ön szándékairól! – Megértettem! – Mitth’raw’nuruodo lassan bólogatott, majd megkérdezte: – Árulja el nekem, uram, hogy ezek a titokzatos kapcsolatok visszafelé is működnek? Például, ha én kellő mélységű meggyőződéssel hiszem, hogy nekik vissza kell térniük a Köztársaságba, azzal én is befolyásolhatom az ő gondolataikat és döntéseiket? – Természetesen érzékelni fogják, hogy ön mire biztatja őket – válaszolta Sidious, és ismét legörbítette a szája két sarkát. – De ne számítson rá, hogy ennek megfelelően fognak cselekedni! C’baoth mester inkább meghal, de nem tér vissza a Köztársaságba. Vigyázzon, parancsnok, ha csak felajánlja nekik a megadás vagy a visszavonulás lehetőségét, máris megfosztja magát a meglepetés erejétől. – Nyilván így van – dörmögte Mitth’raw’nuruodo –, bár azokat, akik olvasni tudnak mások gondolataiban, eleve nehéz meglepni. – Ezért döntött úgy Doriana, hogy droid vadászokkal hajtja végre a támadást – mutatott rá Sidious. – Viszont minden erősségnek megvan a maga hátulütője is. Több tízezer teremtmény utazik a Kirajzás fedélzetén, és a gondolataik özöne nyilván leköti a Jedik figyelmének java részét, illetve jelentősen eltompítja az érzékszerveiket. És ha azok a teremtmények haldokolni kezdenek a csata során… – idegesen megrándult az ajka –, utolsó, rémült és kétségbeesett gondolataikkal még jobban akadályozni fogják a Jedik tisztánlátását. – Megértettem – mondta ismét Mitth’raw’nuruodo. – Köszönöm, Sidious nagyúr, hogy időt szakított rám! – Remélem, legközelebb már azért fognak hívni, hogy jó híreket
közöljenek – válaszolta Sidious, azzal kimérten odabiccentett a chiss parancsnoknak, vetett még egy gyors pillantást Dorianára, és megszakította a kapcsolatot. Miután a hologram elenyészett, Mitth’raw’nuruodo néhány másodpercig szótlanul meredt maga elé, és látszott rajta, hogy erősen töri a fejét. – Szükségem lesz a Kirajzás, illetve a Dreadnaughtok teljes műszaki leírására – mondta végül, és a titkárra fordította a félhomályban látványosan izzó szemét. – Ön rendelkezik ezekkel az adatokkal? – Egészen a végleges utaslistáig bezárólag – biztosította elégedetten Doriana. – Szóval, most már tudja, hogy a Jedik bele tudnak piszkálni az eleven teremtmények agyába… khm… Töröltessem a droid vadászok kirakására vonatkozó parancsát? – Eszébe ne jusson! – tiltakozott hevesen Mitth’raw’nuruodo. – Sőt elvárom, hogy még a mai napon befejezzék a kirakást. Továbbá szükségem lesz két droidekára és négy lövészdroidra. Ezeket is készítsék elő a szállításhoz, majd rakják be őket a teherkompomba. Ugye, jól sejtem, hogy a droidokat nem csupán a hajók számítógépes hálózatán keresztül lehet irányítani, hanem egyszerűbb eszközökkel is? – Rendelkezünk hordozható számítógépekkel, amelyek egyenként kétszáz droid vezérlésére alkalmasak – válaszolta Doriana, és rosszat sejtve csóválgatta a fejét. Kav alfejedelem már így is tombolt haragjában, amiért a chissek megfosztották a vadászaitól, és sejteni lehetett, hogy nem fog a csillagokig ugrani örömében, amikor megtudja, hogy néhány harci droidjáról is le kell mondania. – Majd berakatok egy vezérlőegységet az egyik droideka mellé. – Előre is köszönöm! – mondta Mitth’raw’nuruodo. – Ugye, jól tudom, hogy csak a droidekák rendelkeznek beépített energiapajzsokkal? – Pontosan – válaszolta Doriana –, de ha netán arra gondol, hogy átalakíttatja a pajzsokat a harcosai számára, lebeszélném róla. Azok a védelmi eszközök rendkívül magas sugárzást bocsátanak ki magukból, ráadásul olyan mágneses mezőt gerjesztenek működés közben, amely jelentősen károsíthatja az élő szervezeteket. – Köszönöm, hogy aggódik a chissek testi épségéért! – udvariaskodott Mitth’raw’nuruodo, és fejet hajtott. – Történetesen mi is ismerjük az ilyen és ehhez hasonló berendezéseket, bár mi fordított polaritással használtuk őket. – Fordított polaritással? – dünnyögte Doriana, és értetlenül ráncolgatta a homlokát, majd hirtelen megértette, és rákérdezett: – Azt akarja mondani,
hogy befelé fordították a hárítófelületüket? – Így van – erődítette meg a chiss parancsnok, és tovább magyarázott: – Elsőrangú védelmi fegyver betörők ellen. Jó néhány óvatlan rabló ropogósra sütötte saját magát, amikor a pajzs belsejéből tüzet nyitott egyegy háztulajdonosra, rendőrre vagy biztonsági őrre. – Világos… – mormolta Doriana, és megborzongott. – Ám idővel bizonyosságot nyert, hogy ezek az eszközök nem csupán a bűnelkövetőkre jelentenek veszélyt – folytatta Mitth’raw’nuruodo –, hanem az ártatlan bámészkodókra, a házak lakóira és hasonlókra is. Éppen ezért néhány évtizeddel ezelőtt felfüggesztettük a gyártásukat és alkalmazásukat. – Hirtelen felállt, és kijelentette: – Most viszont mennem kell. Hamarosan visszatérek, és ellenőrzöm, hogy végrehajtották-e az utasításaimat. Tizenkilencedik fejeiét – Ez itt tizennégy hajó – állapította meg Ar’alani, miután a tekintetével többször is végigpásztázott a cirkáló előtt elterülő roncsmezőn. – Talán tizenhárom, amennyiben az a két jókora roncsdarab egy egységet alkotott, amely kettétört, mielőtt felrobbant volna. – Pontos a szám, Car’das úr? – érdeklődött Thrass. – Igen, nagyjából annak tűnik – értett egyet Car’das, és megkönnyebbülten ellazította mindeddig feszült izmait. Akárhogy forgatta a fejét, nyomát sem látta a tizenötödik hajónak. Miután nem kapott hírt a Kereskedelmi Szövetség épen maradt hadihajójának sorsáról, csak remélni tudta, hogy nem magától szökött el, hanem Thrawn vitette el innen, vagyis az ütközet helyszínéről. Az ifjú navigátor megköszörülte a torkát, és hozzátette: – Természetesen én magam csupán megfigyelőként voltam jelen, így nem fértem hozzá a szenzorok adataihoz. – És azokból is rengeteg van itt – folytatta a tábornok, azzal rámutatott két droid vadász kiégett maradványaira, amelyek ezekben a pillanatokban sodródtak el a híd elülső ablaksora előtt. Ar’alani néhány pillanatig szótlanul figyelte a lassan forgó roncsokat, aztán megjegyezte: – Túl kicsik ahhoz, hogy személyzettel repüljenek. – Így igaz, asszonyom – vágta rá Car’das –, ezek többé-kevésbé önműködő harci berendezések. A nevük: droid csillagvadász, vagy röviden: droid vadász. – A látottakból ítélve nem sokat érnek – állapította meg megvetően Thrass. – Attól tartok, félreérti a helyzetet, Syndic Mitth’ras’safis! –
figyelmeztette Ar’alani a chiss férfit. – Valami azt súgja, hogy az ön fivérének különleges képességei döntötték el a csata sorsát. Ha ezek az úgynevezett droidok valóban hasznavehetetlenek volnának, senki sem áldozna időt, pénzt és energiát a gyártásukra. – Jómagam már sokat olvastam és hallottam róluk – szólt közbe Car’das. – Befejezett tény, hogy félelmetes ellenfelek! – Azt elhiszem, de még mindig nem kaptam bizonyítékot arra, hogy az idegenek támadtak elsőnek – jegyezte meg Ar’alani. – Én csak azt tudom megismételni, amit már korábban is mondtam, tábornok – magyarázkodott Car’das. – Az ellenség már a droidok indításával is tanújelét adta támadó szándékainak. Mitth’raw’nuruodo parancsnok csak válaszolt a fenyegetésre, hogy megvédje a saját egységeit és harcosait. Nem volt más választása. – Talán igaza van – mormolta Ar’alani –, de ezt majd a katonai törvényszék fogja eldönteni. – Tessék?! – hördült fel riadtan Car’das. – Bíróság elé akarják állítani a parancsnokot? Mivel vádolják? – A vádat majd a nyomozó hatóság fogja megállapítani – felelte egykedvűen Thrass. – De először is megvizsgáljuk a csata folyamán készült hang- és holofelvételeket, aztán kihallgatjuk azokat a harcosokat, akik részt vettek az ütközetben. – Úgy ebben az ütközetben, mint a vagaarik elleni támadásban – tette hozzá a tábornok. – Értem! – vágta rá Car’das, akinek hirtelen felgyorsult a szívverése, mert felismerte a várva várt lehetőséget. Vett egy mély lélegzetet, és belevágott: – Ha már szóba kerültek a vagaarik, a társaim és én abban reménykedünk, hogy rendezhetjük végre a nekünk ígért értéktárgyakkal kapcsolatos kérdéseket, és hamarosan útnak indulhatunk. Ar’alani csodálkozást színlelve megkérdezte: – Nocsak, hová ez a nagy sietség? Egészen mostanáig nyugodtan vártak, most meg egyszeriben sürgősen hazatérnének? – Nézze, tábornok, mi kereskedők vagyunk! – magyarázta idegesen Car’das. – Az elmúlt hetek során roppant érdekes és gyümölcsöző tapasztalatokat szereztünk, de már régen le kellett volna szállítanunk a hajónk gyomrában lapuló rakományt. – Azt a rakományt, amelyet olyannyira szeretnének kiegészíteni a kalózok bűnös úton szerzett zsákmányának egy részével – szúrta közbe Ar’alani. – Igen, de csak azért, mert a megbízónk kárpótlást fog követelni a
késlekedésért – felelte Car’das. – És mi csak úgy tudunk fizetni, ha magunkkal visszük a Quennto kapitány által kiválasztott tárgyakat. – Erről akkor kellett volna elgondolkodniuk, amikor úgy döntöttek, hogy Mitth’raw’nuruodo parancsnokkal maradnak – jelentette ki komoran Thrass. – Mindenesetre csak akkor fogunk dönteni a szóban forgó értéktárgyak sorsáról, miután a törvényszék meghozta az ítéletét. Ha bebizonyosodik, hogy a fivérem megszegte a chiss katonai doktrína rendelkezéseit, senki sem fogja támogatni a kincsekre vonatkozó kérésüket. – Erre magam is rájöttem… – mormolta gondterhelten az ifjú navigátor, majd a hangját felemelve megkérdezte: – Körülbelül meddig fog tartani ez a vizsgálat? – Az attól függ, hogy mennyi idő alatt tudjuk összegyűjteni a két ütközettel kapcsolatos adatokat és értesüléseket – válaszolta Ar’alani. – Miután végeztünk, indítványozni fogom a törvényszék összehívását. Car’das elkeseredetten bámult a tábornokra. Az ösztönei azt súgták, hogy a chiss törvénykezési folyamat hetekig, ha nem hónapokig fog tartani. Hatalmasat sóhajtott, és megkérdezte: – És mi lesz Mitth’raw’nuruodo parancsnok sorsa az ítélethirdetésig? – Nem záratom fogdába, de a személyes felügyeletem alatt fog tevékenykedni – válaszolta Ar’alani. – Az engedélyem nélkül nem kezdhet semmiféle vállalkozásba, és nem adhat ki nagyobb horderejű parancsokat. – Thrass felé biccentett, és hozzátette: – Mindezt Syndic Mitth’ras’safis kérésére teszem. Car’das a chiss férfira pillantott, és különös bizsergést érzett a tarkójában. A jelekből ítélve Thrawn ezúttal is helytálló elemzést adott a háttérben zajló eseményekről. – Megtenné ezt a saját testvérével? – kérdezte halkan az ifjú navigátor. Thrass dacosan felszegte az állát, ám Ar’alani válaszolt helyette: – Nézze, Car’das úr, Syndic Mitth’ras’safis és én nem azért jöttünk ide, hogy tönkretegyük Mitth’raw’nuruodót. Egyikünk sem táplál ellenszenvet iránta. Sőt éppen ellenkezőleg, szeretnénk megóvni őt a vakmerőségéből és képességeiből eredő túlkapásoktól. – A képességeiből eredő túlkapásoktól? – csodálkozott fennhangon Car’das. – Hát ez nekem újdonság! – Semmi kétség, Mitth’raw’nuruodo parancsnok zseniális taktikus, és kitűnő egységparancsnok – jelentette ki Ar’alani. – De ha nem tartjuk kordában, előbb-utóbb túl messzire merészkedik, és az lesz a vége, hogy száműzetésben vagy börtönben fogja leélni a hátralévő éveit. Akkor pedig
ki veszi hasznát az ő valóban párját ritkító képességeinek? – Közben pedig tétlenül végignézik, hogy a vagaarik és a hozzájuk hasonlók szabadon rabolnak, gyilkolnak és fosztogatnak? Ar'alani elfordította az arcát, a kabin falára szegezte a tekintetét, és színtelen hangon válaszolt: – A chisseknek semmi közük ahhoz, hogy mások hogyan boldogulnak. Nem avatkozhatunk bele más népek életébe, akár jó, akár aljas szándékok vezérlik őket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy-egy zsarnok áldozatai iránti együttérzésünk befolyásolja a döntéseinket… – Hát akkor bízzák ezt a kérdést Mitth’raw’nuruodóra! – vágott közbe felindultan Car’das. – Mindketten elismerik, hogy kiváló taktikus, ő pedig meggyőződéssel vallja, hogy a vagaarik előbb-utóbb rátámadnak a chissekre is. Minél tovább várnak az ellencsapással, ők annál több idegen technológiát és fegyvert gyűjtenek be, így annál erősebbek lesznek. – Hát akkor majd a megerősödött vagaarikkal fogunk elbánni! – jelentette ki határozottan Thrass, majd kissé gőgösen hozzátette: – És a Nyolcadik Uralkodócsalád képviselőjeként nem vagyok hajlandó tovább vitatkozni erről a témáról! – A jobb mutatóujját a hajó előtt sodródó roncsmezőre szegezte, mélyen belenézett Car’das szemébe, és ingerülten felcsattant: – Most szépen rátérünk a lényegre! Mondja el, hogyan zajlott le az ütközet! Másfél órával a műszakváltás után a vacsorázó munkások és családtagjaik szinte zsúfolásig megtöltötték a D-4-es egység hármas számú étkezdéjét. Lorana belépett a terembe, félrehúzódott, hogy ne állja el a kijáratot, majd a tekintetével Ma’Ningot keresve fürkészte a tömeget. A fejét jobbra-balra forgatva nézelődött, de nyomát sem látta a Jedinek. Hamarosan feladta, sarkon fordult, és már indult volna, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. A vékony, de meglepően éles gyerekhang olyan erővel szólt, hogy áthatolt a morajló háttérzajon. Lorana ismét körülnézett, és szinte azonnal meglátta Jorad Pressort, aki a villájával integetett neki, hogy felhívja magára a figyelmét. A gyermekkel ellentétben a szülők mereven a tányérjukra szegezték a tekintetüket, és egykedvűen forgatták evőeszközeiket. Lorana azonnal felmérte, hogy szándékosan nem vesznek róla tudomást, és azt is tudta, hogy miért. Két nappal korábban Ma’Ning mester rövid időre elfoglalta Pressor munkahelyét, az egyik hiperhajtómű vezérlőjét, hogy megmutasson valamit a tanítványainak. Mialatt ő lelkesen magyarázott, az egyik gyerek véletlenül a padlóra borított egy törékeny alkatrészekkel és érzékeny
mérőműszerekkel teli ládát. Az eset miatt Pressor szemrehányást tett Ma’Ningnak, és a szóváltásuk parázs vitává fajult. Idővel valahonnan előkerült C’baoth is, aki természetesen bekapcsolódott a veszekedésbe, és az általa arcátlanságnak minősített viselkedésért cserébe kétnapi bérének megvonásával büntette Pressort. Lorana úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha békén hagyja őket, amíg nem teszik túl magukat a kínos eseten. Visszaintegetett, és rámosolygott a kisfiúra, majd megfordult, hogy távozzon. Ám alig lépett kettőt, amikor kis híján összeütközött Chas Uliarral, aki gyors léptekkel robogott be az étterem bejáratán. – Mi van, alszunk? – dünnyögte morcosan a reaktorkezelő, aki meg sem próbált uralkodni a vonásain, így valósággal ordított róla, hogy mélységes ellenszenvet érez a fiatal Jedi-lovag iránt. – Ma’Ning mestert keresem – válaszolta Lorana, és kedvesen rámosolygott a férfira, mert feltette magában, hogy csak azért is barátságosan viselkedik vele. Uliar néhány nappal korábban megpróbált behatolni a Jedi-iskolába, amiért C’baoth fogdába akarta záratni őt. Pakmillu kapitánynak minden diplomáciai érzékét be kellett vetnie, hogy lebeszélje az ősz hajú mestert a szándékáról. Az ifjú Jedi kissé félrebillentette a fejét, és megkérdezte: – Nem látta véletlenül? – Ó, ő sosem teszi be ide a lábát! – válaszolta keserűen Uliar. – A tisztek és a más fontos személyiségek ennél jóval szebb étkezdékbe járnak. Lorana ismét körüljáratta a tekintetét a termen. Ezúttal a falak és a berendezés állapotát figyelte, de akárhogy meresztette a szemét, nem talált sehol kivetnivalót. – Igen, teljesen biztosra veszem, hogy a maguk éttermei is ilyenek ott, a D-1-esen – folytatta Uliar. – De sokkal kellemesebb életkörülményeket teremthetnénk magunknak, ha a Jediknek lenne egy ujj-hegynyi stílusuk és alkotókészségük. – Mi köze a stílusnak és az alkotókészségnek ehhez az egészhez? – kérdezte csodálkozva Lorana. Uliar néhány pillanatig figyelmesen fürkészte az ifjú Jedi-lovag arcvonásait, mintha hazugságra utaló jeleket keresett volna. Aztán megrándult a szája, és mogorván válaszolt: – A jelekből ítélve tényleg fogalma sincs a történtekről. Szerettük volna átalakítani ezt a termet, hogy úgy nézzen ki, mint egy hangulatos kocsma, tudja, egy olyan laza, kissé lepusztult hely. – És? – És az a betonnyakú Ma’Ning mester nem engedte! – válaszolta
ingerülten Uliar. – Valami ostobasággal hozakodott elő, hogy a kulturálatlan környezet erősíti a rosszra való hajlamot, vagy tudom is én… Lorana önkéntelen megborzongott, mert most, hogy a férfi felelevenítette, eszébe jutott, hogy hallott az esetről, és ő sem találta logikusnak a mester döntését. – Majd én beszélek vele – ajánlotta –, talán rá tudom venni, hogy meggondolja magát. Van valami ötlete, hogy merre találom? – Nézzen be a főtiszti eligazítóba! – javasolta Uliar, valamivel kevésbé ellenséges modorban. – Úgy hallottam, hogy elég sokat időzik ott, ha üres a helyiség… – Köszönöm – felelte Lorana. – Hamarosan keresni fogom önt, addig is viszontlátásra! Ma’Ning egymagában üldögélt a terem külső falánál, és az apró, kerek ablakokon át bámulta a hiperűr örvénylő fényjátékát. – Nem zavarlak, Ma’Ning mester? – kérdezte bizonytalanul Lorana, mialatt az ajtó bezáródott mögötte. – A, Jinzler lovag! – mormolta halkan a mester anélkül, hogy hátrafordult volna. – Mi szél fújt a D-4-esre? – Nem értünk el az adó-vevődön – válaszolta Lorana –, így aztán C’baoth mester megkért, hogy keresselek meg téged. – Éppen meditáltam – magyarázta Ma’Ning –, olyankor mindig kikapcsolom a rádiómat. – Értem – mondta Lorana, azzal közelebb sétált a mesterhez, és alaposan szemügyre vette őt. A férfi vonásai, valamint egész testtartása fáradtságról és különös feszültségről tanúskodott. A lány megköszörülte a torkát, és óvatos hangon megszólalt: – Jól vagy, mester? – Nem állítom, hogy semmi bajom – dünnyögte Ma’Ning, és váratlanul megkérdezte: – Áruld el nekem, Jinzler lovag, mit gondolsz arról, amit C’baoth művel? Lorana meglepődött, és visszakérdezett: – Ezt meg hogy érted? – Tudtad például, hogy felfüggesztette a tiszti bíróság működését? – Nem én! – Lorana gondterhelten megcsóválta a fejét. – És mit tervez, milyen rendszert állít a helyére? – Minket – válaszolta a mester. – Ha jól értelmezem a szándékait, akkor azt akarja, hogy a Jedik vegyék át az irányítást a Kirajzás életének minden területén. – Mint például, hogy az utasok hogyan rendezzék be az ebédlőiket? Ma’Ning keserűen felsóhajtott, és megállapította:
– Látom, te is összeakadtál Uliarral és az ő bizottságával. – Igen, beszéltem Uliarral – erősítette meg Lorana –, de a bizottságáról most hallok először. – Persze, nem hivatalos bizottság, inkább csak egy kisebb csapat, amelynek tagjai nem szeretik, ha előírják nekik, hogy mit és hogyan csináljanak – magyarázta Ma’Ning, és elutasító gesztussal legyintett. – A panaszaik java része szóra sem érdemes, jelentéktelen problémákról szól. – A világért sem szeretnék senkit megsérteni, Ma’Ning mester, de eléggé nevetségesnek érzem, hogy olyasmibe is beleártjuk magunkat, mint például a közös helyiségek berendezése és díszítése – jegyezte meg halkan Lorana. – Ezzel nem is tudok vitatkozni – ismerte el Ma’Ning. – De C’baoth mester hajthatatlannak bizonyult, egy tapodtat sem engedett az álláspontjából. Azt állította, hogy ha az étkezde úgy fog festeni, mint egy közönséges bűntanya, akkor a puszta látvány antiszociális viselkedésre fogja késztetni az oda betérő utasokat. Márpedig azt nem engedhetjük meg magunknak, miután rendkívül kis helyre zárt közösség vagyunk, és feltétlenül össze kell tartanunk. A lényeg, hogy érzésem szerint az utasaink egyre jobban haragszanak ránk. Attól tartok, hogy C’baoth mester előbbutóbb túlzásba viszi ezeket az úgynevezett reformjait. – Mondjuk, a kiindulópontja éppenséggel helyesnek tűnik… – mormolta Lorana, aki egyre kínosabban érezte magát amiatt, hogy így beszél a volt mesteréről annak háta mögött. – A Jediknek az Erő jóvoltából sokkal fejlettebb az igazságérzetük, mint a hétköznapi teremtményeknek, így aztán mi jóval alkalmasabbak vagyunk egy közösség egységének kialakítására és megőrzésére, mint ők. Bár még így sem értem igazán, hogy ennek mi köze egy étterem hangulatához. – Látod, ezt én sem tudom felfogni – értett egyet Ma’Ning. – Valahogyan meg kellene értetni C’baoth-szal, hogy csupán módjával szólhatunk bele az utasok mindennapi életébe. Azt viszont nem tudom, hogy hogyan magyarázzam meg neki. Mint gondolsz, neked sikerülne? Lorana halkan sziszegett, és kétkedve ingatta a fejét. Az imént Uliar megkérte, hogy beszéljen Ma’Ninggal, erre tessék, Ma’Ning most azt kéri, hogy beszéljen C’baoth-szal. Lehet, hogy a távollétében kinevezték őt a Jedi-rend hivatalos békéltetőjének és közvetítőjének? – Őszintén szólva, kétlem, hogy énrám jobban hallgat, mint másokra – figyelmeztette a mestert –, de azért megpróbálom. – Nem is kértem mást – jelentette ki Ma’Ning, és lerítt róla, hogy jelentősen megkönnyebbült. – És ne becsüld le magadat, nagyon is előnyös
helyzetből indulsz. Tudod, egy mester és a tanítványa között kialakul egy kötelék, amely életük végéig megmarad, és amely sokkal mélyebben gyökerezik, mint minden más kapcsolat. Könnyen előfordulhat, hogy te vagy az egyetlen a Kirajzás fedélzetén, akire C’baoth hallgatni fog. – Erre azért nem vennék mérget – jegyezte meg borúlátón Lorana –, de megteszem, ami tőlem telik. – Előre is köszönöm! – Ma’Ning ismét felsóhajtott, és visszatért az első témához: – Szóval, azt mondod, hogy C’baoth mester keresett? – Igen – Lorana szaporán bólogatott –, azt kéri, hogy fedélzeti idő szerint este nyolc órára gyere el a vezérhajó főtiszti eligazítótermébe. Beszélni akar veletek, vagyis az összes mesterrel. – Újabb reformok következnek, semmi kétség… – dünnyögte komoran Ma’Ning, és felállt. – Akkor hamarosan beszélsz vele? – Ha el tudom érni, hogy odafigyeljen rám – felelte a fejét csóválva Lorana –, de addig is, mint mondjak Uliarnak? – Mondd neki azt, hogy meggondolom a dolgot – válaszolta rosszkedvűen Ma’Ning. – Talán C’baoth mester végül annyi üggyel foglalkozik majd, hogy észre sem fogja venni, ha egy kicsit átalakítjuk a hajókat. Lorana kinézett az ablaksoron, néhány pillanatig szótlanul bámulta a színes fénycsíkokat, aztán megjegyezte: – Ezt valahogy nem tudom elképzelni… Ma’Ning komoran megcsóválta a fejét, és kijelentette: – Hát, róla én sem… A neimoidik hosszú órákon keresztül erejüket megfeszítve dolgoztak, de végül az utolsó droid vadászokat is kirakták, és széttelepítették az aszteroida kisebb kráterekkel teli felszínén. Doriana majdnem mindvégig figyelemmel kísérte a műveletet, és csupán korgó gyomra juttatta eszébe, hogy későre jár. Így aztán elhagyta a hidat, és elsietett a Darkvenge tiszti éttermébe, hogy egyen valamit. Mire ő megérkezett, Kav már az egyik sarokasztalnál üldögélt, és olyan komoran bámult maga elé, hogy senki sem merészelte zavarni. Doriana is megértette a kimondatlan célzást, ezért a terem másik sarkában álló asztal felé indult. Az alfejedelmet egész nap rázta a tehetetlen düh, összevissza ordítozott, ami szinte mulatságos viselkedésnek hatott a gyávaságáról közismert népség egyik képviselőjétől. Ám a fedélzeten tartózkodók közül senki sem mert nevetni rajta, és Doriana sem akarta megpróbálni, mert jól tudta, hogy még egy gyáva teremtmény is szörnyű dolgokat művelhet, ha
az idegei végképp felmondják a szolgálatot. A fiatal férfi körülbelül a vacsorájának felével végzett, amikor Kav váratlanul felpattant, és odarobogott hozzá. – Ez a Mittrado… – morogta minden bevezető nélkül a neimoidi, mialatt leült Dorianával szemben – maga afféle lángésznek hiszi őt, igaz? – Inkább úgy fogalmaznék, hogy rendkívül rátermett katonai vezetőnek és elsőrangú stratégának tartom – felelte kimérten Doriana, és gyanakodva méregette Kavot, mert nem értette, hogy ez a téma honnan és miért került elő. – Az egyéb képességeiről mit sem tudok, így véleményem sem lehet róluk. – Ez igazán lenyűgöző! – mordult fel gúnyosan a neimoidi. – De szerintem még stratégának sem olyan káprázatos. Sőt egyenesen ostoba! – A köntösének egyik hajtásából előhúzott egy tenyérnyi számítógépet, amit határozott mozdulattal lecsapott Doriana elé, és felkurjantott: – Ezt nézze meg! Nézze meg, milyen vezérlőprogramot íratott a droid vadászaimnak! Doriana futó pillantást vetett a droidok elektronikus nyelvének képjeleivel teli, apró képernyőre, és a vállát vonogatva kijelentette: – Én ebből egyetlen betűt sem értek. Megtenné, hogy elmagyarázza? Kav megvetően felhorkant, és közölte: – A maga kék bőrű barátja közeli támadásra programoztatta a gépeket! Doriana ismét a számítógép monitorára sandított, és megkérdezte: – Mennyire közeli támadásra? – Közel járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a droid vadászaink karcolni fogják az ellenséges hajók burkolatát! – Kav jelentőségteljes mozdulatokkal megkopogtatta a képernyőt, és hozzátette: – A főprogramozó szerint az egységeink a héjazattól legfeljebb öt méterre fognak tüzet nyitni. Doriana töprengve dörzsölgette az állát. Jól tudta, hogy ez a harcmodor elméletileg jelentős előnyökkel jár. Ha a droidok közvetlenül a nehézcirkálók héjazata felett fognak röpködni, akkor a közelkörzeti elhárítólövegek nem tudják célba venni őket, ráadásul sokkal pontosabb lövésekkel támadhatják a burkolaton kívül lévő, sérülékeny berendezéseket. Csakhogy ehhez a gépeknek először is át kell jutniuk az elhárítás zárótüzén, ami veszedelmes feladatnak ígérkezett. A férfi végül hümmögött egy sort, és megkérdezte: – Gondolom, senki sem hívta fel Mitth’raw’nuruodo parancsnok figyelmét arra, hogy a Dreadnaught osztályú nehézcirkálókat különösen erős védőfegyverzettel látják el, ugye? – A programozók úgy vélték, nem az ő dolguk, hogy mindenről
felvilágosítsák azt a kék bőrű alakot… – válaszolta gúnyosan Kav. – No és ön? Ön miképp vélekedik? – jegyezte meg Doriana. – Hogy én? – kérdezte felháborodást színlelve Kav. – Hogy jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem egy katonai lángész parancsait? Doriana, hogy megőrizze a nyugalmát, vett egy mély lélegzetet, majd elszámolt tízig, és csendesen megszólalt: – Figyeljen rám, alfejedelem! Erősen ajánlom, hogy egy pillanatra se tévessze szem elől az eredeti célkitűzéseinket. Minket azért küldtek ide, hogy megsemmisítsük a Kirajzást. És ha tetszik, ha nem, Mitth’raw’nuruodo parancsnok segítsége nélkül nincs esélyünk végrehajtani a feladatot. – Ugyanakkor egy lángész bizonyára eligazodik egy nyomorult műszaki leíráson! – vitatkozott Kav. – Talán azt tervezi, hogy egyszerűen nekivezeti a droidokat a Kirajzásnak, mert azt reméli, hogy a burkolatnak csapódó és darabokra szakadó fémtestek látványa úgy megijeszti azt a Pakmillu kapitányt, hogy azon nyomban megadja magát! Doriana hirtelen megelégelte a mellébeszélést és a merőben felesleges gúnyolódást. Az állát felszegve a neimoidi szemébe fúrta szigorú tekintetét, és fenyegető hangon megszólalt: – Szóval, önt még most is csupán az a sértett büszkesége irányítja! Még az sem érdekli, hogy ha kudarcot vallunk, akkor Darth Sidious végezni fog velünk. A lényeg, hogy talált egy apró rést Mitth’raw’nuruodo tervében, és most kedvére fölényeskedhet, igaz? – Nyugodjon meg, Stratis parancsnok! – vágott vissza Kav, azzal hátradőlt, és kényelmesen elhelyezkedett a széken. – Azért, mert csorba esett a büszkeségemen, még megnyerhetjük a csatát. – Ezt magyarázza meg! – Nem szóltam Mitth’raw’nuruodónak, hogy hibás a terve – válaszolt gőgös elégedettséggel az alfejedelem –, viszont utasítottam a programozókat, hogy készítsenek egy második támadósablont, és rejtsék el Mittrado elsődleges parancsai alá. Amennyiben az ő ostobasága miatt elveszítjük az első hullám egységeit, átveszem az irányítást, és áttérünk egy jóval hatékonyabb harcmodorra. Doriana végiggondolta az elhangzottakat, és úgy ítélte meg, hogy a neimoidi terve a gyakorlatban is beválhat. – De még így is elveszítünk egy teljes támadóhullámot – jegyezte meg végül –, nem beszélve a meglepetés erejéről. – Ugyan már, miféle meglepetésről beszél? – vágott vissza megvetően Kav. – Amint megpillantják a Darkvenge-t, azonnal tudni fogják, hogy
droid vadászokra kell számítaniuk! Doriana mélyen lehorgasztotta, és megcsóválta a fejét. Arra már régen rájött, hogy nem várhat sokat a neimoidi uraságtól, de nem hitte volna, hogy ennyire ostoba. Hatalmasat sóhajtott, felemelte a fejét, és halkan megszólalt: – Még csak fel sem merült önben, hogy Mitth’raw’nuruodo pontosan azért rakatta ki a gépeket, mert nem akarja, hogy Pakmillu kapitány meglássa ezt a hajót? 50% hogy valószínűleg nem is szándékozik bevetni a Darkvenge-t? Kav levegő után kapkodva hápogott, amiből nyilvánvalónak tűnt, hogy ez a lehetőség valóban nem jutott eszébe. – Ez nevetséges! – rikácsolta felháborodottan, miután végre lélegzethez jutott. – Egyetlen parancsnok sem hagyja hátra a flottájának legerősebb egységét! Doriana nem tudott ellenállni a késztetésnek, és kárörvendő vigyorgás kíséretében megjegyezte: – Leszámítva talán azt a parancsnokot, aki már látta, hogy milyen könnyű megsemmisíteni a szóban forgó osztály egységeit… Kav egész testében megmerevedett, majd megvető hangon visszavágott: – Most már világosan látom, hogy önt teljesen elbűvölte Mittrado személyes varázsa! Ne féljünk kimondani, hogy behódolt neki! Magát félrevezette az ő kulturált viselkedése, Stratis parancsnok! De engem nem tud megtéveszteni az a kék bőrű senki! Én jól tudom, hogy ő csupán egy primitív idegen teremtmény… És nem számít, hogy mi lesz a Kirajzással vívott csata végeredménye, Mittradónak pusztulnia kell! Doriana letörten bólogatott. Egyre kevésbé tudta elviselni a neimoidit, de ebben az egyben igazat adott neki. Mitth’raw’nuruodo tanúja volt annak, hogy Sidious, Kav és ő maga elárulták a Kirajzást, és miután a chiss férfi napi kapcsolatban állt Jorj Car’dasszal, illetve a társaival, fennállt a veszély, hogy továbbadja nekik az értesüléseit, ők pedig elviszik a hírt a Köztársaság világaira. – Ettől függetlenül egyelőre még szükségünk van rá – mondta végül Doriana. – De most térjünk vissza az előző témára! Hogyan fogja aktiválni azt a rejtett támadókódot? – Lesz nálam egy nagy hatótávolságú távirányító – válaszolta elégedetten Kav. – Miután Mitth’raw’nuruodo terve kudarcot vall, átveszem az irányítást a gépeink felett, és befejezem a küldetést. – Gőgösen felszegte az állát, és hozzátette: – Netán akadnak még további kifogásai?
Doriana gondterhelten ingatta a fejét, majd tűnődve megjegyezte: – Nincs ellenvetésem, de még azt is el kell intézni, hogy mi ketten Mitth’raw’nuruodo parancsnok hajójának hídjáról nézhessük az ütközetet. – Ezt a részt magára hagyom – közölte habozás nélkül Kav. – Egyébként ez a Mittrado nem csupán csapnivaló stratéga, de más ügyekben is meglepően ostoba. Tudta, hogy kettesével összekapcsoltatott húsz vadászt, és egy-egy tartalék üzemanyagtartályt szereltetett közéjük? – Hát ennek meg mi értelme? – mormolta félhangosan Doriana. – A droidok szilárd tüzelőanyaggal üzemelnek… – Talán megihlette a Kirajzás felépítése – horkantott közbe megvetően a neimoidi. – Még az is meglehet, hogy hat droidot akart összeépíttetni, de ahhoz kicsik a tartályok! – Mondja, alfejedelem, nem lehet, hogy valami egészen mást raktak a gépek közé? – kérdezte gyanakodva Doriana. – Ugyan már, mi mást? – vágott vissza Kav, azzal lendületesen felállt, és elköszönt: – További kellemes estét, Stratis parancsnok! Doriana magára maradt, és ismét nekilátott a vacsorájának, ám különös módon az étel már korántsem ízlett neki annyira, mint néhány perccel korábban. – Íme, a Roxuli! – jelentette ki ünnepélyesen Pakmillu, mialatt a D-1-es hídjának elülső ablaksora felé fordult, és úszóhártyás kezével rámutatott egy sárgás fénnyel izzó csillagra –, az ismert világon belüli utolsó megállónk következik! Amikor majd továbbindulunk, olyan szektorokban fogunk repülni, amelyekben még a Köztársaság egyetlen csillagközi utazója sem járt! – Valóban történelmi pillanatokat élünk – tette hozzá Obi-van. – Engedelmével, kapitány úr, szeretnék kapcsolatba lépni a Coruscant-tal a Roxuli reléállomásán keresztül! – Ahogy óhajtja – válaszolta udvariasan Pakmillu, és a híd hátsó része felé intett. – Szabadon használhatja a fő adó-vevőt, miután a vendégünk kijött a lehallgatásbiztos kommunikációs kabinból. Obi-van a homlokát ráncolva meredt a kapitányra. Még egy óra sem telt el azóta, hogy a Kirajzás orbitális pályára állt, és máris látogatójuk érkezett? – Netán egy helyi méltóság érdeklődik irántunk? – kérdezte halkan. – Nem egészen – válaszolta mosolyogva Pakmillu, majd a tat felé nézett, és hozzátette: – Ó, már végzett is! Obi-van a híd hátulsó fala felé fordult, és úgy meglepődött, hogy
kimaradt a lélegzete. Nem egy kíváncsi helyi főhivatalnok kereste fel a hajó-együttest. A látogató nem volt más, mint maga Palpatine főkancellár. – Nahát, Kenobi mester! – örvendezett szélesen mosolyogva Palpatine, miután a hidat átszelve a Jedi közelébe ért. – Pontosan az a derék férfiú, akire nekem szükségem van! Obi-van gyorsan összeszedte magát, udvariasan fejet hajtott, és megszólalt: – Üdvözlöm, főkancellár úr! Micsoda váratlan megtiszteltetés! Megkérdezhetem, hogy mi szólította önt ide, a Köztársaság határvidékére? – Ugyanaz a dolog, amely miatt mostanában oly sokan keresztbe-kasul repkedünk a Galaxisban – válaszolta Palpatine. – A politika, természetesen, mindig a politika. Legmélyebb sajnálatomra nézeteltérések támadtak a Roxuli központi kormányzata, illetve a rendszer aszteroidamezőin működő bányásztelepek között. – Nyilván komoly az ügy, ha ön személyesen intézkedik – jegyezte meg Obi-van. – Igazából nem is az én szolgálataimat óhajtják igénybe venni – magyarázta szerényen mosolyogva Palpatine. – Tőlem csak azt kérik, hogy szerezzem meg nekik a barloki tárgyalások hősét, vagyis magát Jorus C’baoth mestert. Obi-van bizonytalan pillantást vetett Pakmillura, és a fejét csóválva válaszolt: – Nem hiszem, hogy C’baoth mestert érdekelni fogja a feladat. – Én már biztosan tudom, hogy nem érdekli – erősítette meg kesernyésen mosolyogva Palpatine. – Már beszéltem vele, és azonnal visszautasította az ajánlatot. Hallani sem akar arról, hogy kitegye a lábát a Kirajzás fedélzetéről. – Várhatunk az indulással, amíg ő befejezi a tárgyalásokat – ajánlotta a kapitány. – Nem látom okát, hogy miért ne tölthetnénk itt néhány napot. – Ezt már én is felvetettem neki – válaszolta a főkancellár, és megcsóválta a fejét. – Azt felelte, inkább kidugja a fejét valamelyik ablakon, mint hogy megváltoztassa az ütemtervet. És persze szóba sem kerülhet, hogy kiszálljon az expedícióból. – Palpatine ekkor Obi-van felé fordult, és hozzátette: – De szerencsére van másik megoldás is! Talán ön, Kenobi mester, hajlandó lesz közvetíteni ebben az eléggé kényes és sürgős ügyben. Obi-van meglepetten pislogott, majd mélyet lélegzett, és megszólalt: – Elnézését kérem, főkancellár úr, amiért vitába szállok, de az iménti kijelentései után kötve hiszem, hogy az itteniek velem is beérnék…
– Éppen ellenkezőleg – Palpatine biztatóan rámosolygott a Jedi-mesterre –, az imént beszéltem velük, és rendkívül hálásak lennének, ha segítene nekik! – Még szélesebben mosolygott, és hozzáfűzte: – Hiszen C’baoth mesternek kiváló segítői is voltak a Barlokon! Obi-van töprengve bámult maga elé. Más körülmények között boldogan segített volna. Csakhogy baljóslatú folyamatok zajlottak a Kirajzáson, ezért úgy döntött, hogy a Tanácshoz fordul, és engedélyt kér, hogy tovább maradhasson a fedélzeten, mint ahogyan azt ő és Windu eredetileg tervezték. Ám ez a fordulat egy csapásra keresztülhúzta a számításait. Úgy sejtette, hogy ha C’baoth nem volt hajlandó késleltetni a Kirajzás indulását saját maga miatt, más kedvéért végképp nem fogja megtenni. Vagyis, ha ő és Anakin most kiszállnak, végérvényesen búcsút mondhatnak az expedíciónak. Obi-van nagyot szusszant, és megkérdezte: – Szóval, mennyire komoly az ügy? – Sajnos, nagyon – válaszolta elkomorodva Palpatine –, a szektorhoz tartozó rendszerek felét a szóban forgó aszteroidamező bányái látják el fontos ásványokkal és ércekkel. Ha a helyzet elmérgesedik, elakadnak a szállítmányok. Ha netán fegyveres összetűzésekre is sor kerül, és megsérülnek a bányák, illetve a gépek, komoly gazdasági visszaesés következik be, amely akár évekig is eltarthat. – Értem, de feltétlenül beszélnem kell a Jedi-tanáccsal – közölte Obivan. – Remélem, megbocsátja, Kenobi mester, de miután minden perc számít, vettem a bátorságot, és intézkedtem – válaszolta Palpatine. – Yoda mester engedélyt adott önnek, hogy elhagyja a Kirajzást, és az itteni üggyel foglalkozzon. Noha a főkancellár engedélyről beszélt, Obi-van nyomban felismerte az udvarias szavakba csomagolt parancsot. – Részemről így is jó lesz – jelentette ki, és mélyet sóhajtott. – Gondolom, a padavanomat is vinnem kell, ugye? – Hacsak nem akarja, hogy ön nélkül elrepüljön egy másik galaxisba – válaszolta Palpatine, és megkönnyebbülése jeleként ismét felvillantotta messze földön híres, megnyerő mosolyát. – Megtiszteltetésnek venném, ha velem tartanának, Kenobi mester! Jöjjenek, majd én leviszem magukat a bolygóra a hajómon! Aztán sajnos vissza kell térnem a Coruscantra, de itt hagyom az egyik személyi testőrömet és egyik kísérő egységemet, amely majd hazarepíti önöket, miután itt végeztek. – Köszönjük a nagylelkűségét, főkancellár úr! – felelte udvariasan Obi-
van, de közben az járt a fejében, hogy talán jobb lenne, ha a D-3-as egyik hangárában várakozó Delta-12 Skysprite-tal utaznának. Ám jól tudta, hogy a gép indulás előtti előkészítése, feltöltése és ellenőrzése órákat venne igénybe, márpedig az idő döntő fontosságú tényezőnek tűnt. Ráadásul, a Palpatine kíséretéhez tartozó hajó kényelmesebbnek ígérkezett a kétüléses gépnél, még akkor is, ha a főkancellár egyik sótlan, mogorva testőrével kell együtt utazniuk. Obi-van néhány pillanat alatt megrágta magában a kérdést, aztán megfontoltan bólintott, és folytatta: – Máris szólok Anakinnak, hogy kezdjen csomagolni. Néhány perc türelmet kérünk, és indulhatunk! – Rendkívül hálás vagyok önnek, Kenobi mester! – mondta ünnepélyesen Palpatine. – Elképzelni sem tudja, hogy ez a döntése milyen sokat jelent nekem! – Örömmel segítek, főkancellár úr! – válaszolta Obi-van, és előhúzta az adó-vevőjét. Hirtelen nagyon megsajnálta, hogy végül mégis elhagyja a Kirajzás fedélzetét, de udvarias mosolyt erőltetett az arcára, és szelíden hozzátette: – Elvégre mi, vagyis a Jedik, azért élünk, hogy másokat szolgáljunk… – Na, most indul… – mormolta Anakin, miközben Palpatine kompja belemerült az alattuk fénylő bolygó légkörének felső rétegeibe. Obi-van felkapta a fejét, és kinézett az ablakon, de már nyomát sem látta a gigászi hajóegyüttesnek. – Tartaniuk kell az ütemtervet – dünnyögte halkan. – És tartják is – mordult fel rosszkedvűen, sőt kimondottan keserűen Anakin –, pedig szívesen töltöttem volna több időt a társaságában. – Nocsak, fiam, így megkedvelted Pakmillu kapitányt? – érdeklődött barátságosan Palpatine. – Nem, uram, én C’baoth mesterről beszélek – válaszolta a padavan. – Tudja, ő rendkívül ügyesen irányít másokat, és szerintem mindig okos döntéseket hoz. Rendet teremt a zűrzavarban, és így vagy úgy, de mindenkit rávezet a helyes útra. – Igen, magam is úgy látom, hogy C’baoth mester eszményi vezetője az expedíciónak – vélekedett Palpatine. – Jól jönne, ha sok hozzá hasonló teremtmény segítene nekünk ezekben a nehéz és vészterhes időkben. Végtelenül sajnálom, hogy elhagyja a Köztársaságot. Viszont az is igaz, hogy ami nekünk veszteség, az a Kirajzásnak nyereség. – Az expedíció résztvevői biztos nagyon örülnek, hogy ő is velük utazik… – mormolta Obi-van.
– Ám ahogyan neki, úgy nekünk is megvan a magunk feladata – folytatta Palpatine, azzal átnyújtott Obi-vannak egy adatkártyát. – Íme, a roxuli kormányzat és a bányászok közötti vita anyaga! Talán az lenne a legjobb, Kenobi mester, ha még a megérkezés előtt áttekintené a helyzetet! – Köszönöm! – Obi-van a hordozható számítógépének oldalsó nyílásába csúsztatta a kártyát, és hümmögve megjegyezte: – Gondolom, maguk a panaszosok elmondják majd azokat a részleteket, amelyeket az ön megbízottai nem tudtak begyűjteni, vagy valamiért kihagytak az összefoglalóból… – Így lesz, semmi kétség – válaszolta Palpatine, és rosszalló pillantást vetett a Jedire, majd kissé emelt hangon hozzátette: – De most már tényleg lásson neki, Kenobi mester! Hosszú és fárasztó nap áll ön előtt! Thrawn járőröző köteléke Ar’alani hosszú hatótávolságú kompjának megérkezése után körülbelül két órával szállt le a támaszpont űrkikötőjében. A parancsnok gyorsan beszámolt a tapasztalatairól a tábornoknak, és alig másfél órával a visszatérése után már egy kisebbfajta teremben üldögélt, ahol a Köztársaság közös nyelvének rendhagyó igeragjairól faggatta Car’dast és Marist. Ha rá is jött, hogy fontos események zajlottak a távollétében, Car’das nem fedezett fel erre utaló jeleket sem az arcán, sem a viselkedésében. A következő két nap eseménytelenül telt. Ar’alani ideje túlnyomó többségét a csata helyszínén begyűjtött adatok tanulmányozásával töltötte. Gyakorlatilag csak az étkezések idején lehetett látni, még a kihallgatni kívánt chisseket is a lakosztályába rendelte. Úgy tűnt, hogy mindeddig nem talált rá azokra a harcosokra, akik jelen voltak, amikor Thrawn kémkedéssel vádolta az Alkuvadász személyzetét, de Car’das tudta, hogy csupán idő kérdése, és a tábornok tudomást szerez a kínos kijelentésről. Maga Thrawn rossz hangulatban volt, látszott rajta, hogy megviseli az ellene folyó vizsgálat. Car’das mindössze egyszer tudott vele hosszabban elbeszélgetni, méghozzá a saját kabinjában, a visszatérésük éjszakáján. A parancsnokon ekkor már nyíltan megmutatkoztak a feszültség és a kimerültség jelei, ami arra utalt, hogy alaposan túlhajszolta magát. A két nap folyamán Car’das megpróbált több időt tölteni Maris és Quennto társaságában, ám ezek a találkozók csak még jobban elcsüggesztették. A kapitány kezdett úgy viselkedni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Eszelősebbnél eszelősebb terveket szövögetett arról, hogy ők hárman feltörik a támaszpont egyik fegyverraktárát, aztán visszaszerzik a kincseiket, végül elmenekülnek az Alkuvadásszal. Maris továbbra is
rendületlenül hitte, hogy Thrawn becsületes, de már ő maga is kezdett kételkedni abban, hogy a parancsnok meg tudja védeni őket Ar'alanitól. Car’das érezte, hogy a helyzetük folyamatosan romlik, és azt is tudta, hogy őneki kell cselekedni. Hamarosan nekilátott az előkészületeknek. Először is kerítenie kellett egy űrhajót. A chissek éjjel-nappal őrizték az Alkuvadászt, és egyébként sem vágyott arra, hogy átvezesse a nehézkes teherhajót a hosszú bejárati alagúton, az üldözésére induló chiss vadászgépekkel a háta mögött. Ám az űrkikötő egyik sarkában állt egy hosszú hatótávolságú komp, amellyel a chissek fikarcnyit sem törődtek. Az ifjú navigátor előkereste a támaszpont adatbázisából a gép adatait, és azokat tanulmányozva néhány óra alatt elsajátította a vezetésének alapismereteit. Ezt követően sikerült észrevétlenül felosonnia a hajó fedélzetére, ahol elhelyezkedett a pilótaülésben, majd sorban megkereste az indításhoz és az irányításhoz szükséges kapcsolókat, billentyűket, műszereket és vezérlőkarokat. Igyekezett mindent az emlékezetébe vésni, mert szerette volna elkerülni, hogy a kritikus pillanatokban Ar’alani berontson hozzá a pilótafülkébe, és azon kapja őt, hogy összezavarodva matat a műszerfalon. Car’das elégedett volt az előrehaladásával, ám a navigációs adatok megszerzése már nehezebb feladatnak ígérkezett. Aztán maga Thrawn sietett a segítségére, amikor meghívta vacsorázni Ar’alanit és Thrasst. A chissek fejében fel sem merült a gondolat, hogy akad olyan eszeveszett alak, aki éppen a tábornokhoz akar betörni, ezért nem is őrizték a lakosztályát. Car’das percek alatt megtalálta a bejárat nyitókódját a számítógépes rendszerben, így gyakorlatilag akadály nélkül bejutott a chiss hölgy kabinjába. Az egyik oldalsó fülkében álló íróasztalon jó néhány adathenger hevert, de szerencsére hamar megismerte azt, amelyiket maga Ar’alani mutatott meg neki. Zsebre vágta a Springhawk számítógépéből letöltött adatokat rejtő fémhengert, és sietve visszatért a saját kabinjába. És ezzel az utolsó, vakmerő lépéssel gyakorlatilag mindent előkészített. Azon az estén korán lefeküdt, de nem sokra ment vele. Éberen forgolódott szinte egész éjszaka, közben lázasan töprengett, és betegre aggódta magát. Jól ismerte a vihar előtti csend fogalmát, így tisztában volt azzal, hogy a bázison uralkodó viszonylagos nyugalmat súlyos csapás, ha nem mindjárt katasztrófa fogja követni. És az a harmadik nap délelőttjén be is következett. – Nem – jelentette ki határozottan Car’das, és olyan higgadtan meredt Ar’alani izzó szemébe, amennyire csak tudott –, nem vagyunk kémek! Nem kémkedünk sem a Köztársaságnak, sem senki másnak!
– Akkor arra adjon választ, hogy miért szegezte magának Mitth’raw’nuruodo ezt a vádat? – csattant fel a tábornok. – És meg se próbálja tagadni, hogy mondta! A birtokomban van két chiss harcos esküvel megerősített vallomása. Mindketten jelen voltak, amikor azok a szavak elhangzottak. – Egy pillanatig sem tagadom, hogy a parancsnok kémkedéssel vádolt minket – felelte Car’das, és Thrassra pillantott. A chiss férfi egyenes tartásba merevedve, szótlanul ült néhány lépésnyire Ar’alani mögött, és szigorú képet vágva bámult maga elé. Ő valószínűleg mindenkinél jobban tudta, hogy a kémek rejtegetésének vádja milyen befolyást fog gyakorolni fivére pályafutására. A navigátor ismét a tábornokra fordította a tekintetét, és komoran folytatta: – De nem szolgálhatok magyarázattal arról, hogy miért tette. Talán csak arra játszott, hogy összezavarja a Kereskedelmi Szövetség parancsnokait. – Azokat a parancsnokokat, akiknek azóta érthetetlen módon nyomuk veszett – mormolta sejtelmesen Ar’alani –, egy sértetlen idegen hadihajóval együtt. – Én arról sem tudok semmit – jelentette ki Car’das. – Csak azt tudom, amit már elmondtam magának. Egy távoli világban élő kereskedők vagyunk. Éppen úton voltunk valahová, amikor meghibásodott a hajónk hiperhajtóműve, és merő véletlenségből ezen a környéken kötöttünk ki. Ha nekem nem hisz, faggassa ki a társaimat! Ők is ugyanezt fogják mondani. – Legyen nyugodt, hamarosan arra is sort kerítünk – válaszolta hűvösen a tábornok –, de addig is kabinfogságra ítélem önt. Az engedélyem nélkül nem hagyhatja el a szálláshelyét. Egyelőre végeztünk, Car’das úr, most távozzon! Noha Car’das továbbra is Thrawnt tekintette a támaszpont parancsnokának, jobbnak látta, ha nem száll vitába. Sarkon fordult, és köszönés nélkül elhagyta a termet. A folyosóra érve nem a kabinja, hanem az űrkikötő felé vette az irányt. A helyben szolgáló chiss harcosok már hozzászoktak ahhoz, hogy ő szabadon jár-kel a bázis területén, és valószínűnek tartotta, hogy a tábornok csupán Maris és Quennto kihallgatását követően fogja kiadni azt a parancsot, amellyel fogságra kárhoztatja őt. Car’das néhány másodperc alatt arra a következtetésre jutott, hogy most kell megszöknie, mert később már aligha lesz rá alkalma. A komp szerencsére ugyanott állt, ahol az előző napok folyamán. Néhány chiss karbantartó dolgozott az űrkikötőnek ezen a környékén, és Car’das tisztában volt azzal, hogy az óvatoskodás ideje lejárt, mert ha
megállítják, nem tud választ adni arra, hogy mit keres itt. Így aztán úgy viselkedett, mintha az övé lett volna, nem csupán a támaszpont, de az egész szektor. Kihúzta magát, szigorú képet vágott, és határozott léptekkel besietett a komphoz vezető járatba. Néhány pillanattal később már a pilótafülkében szorgoskodott. A gép szerencsére közönséges teherhajó volt, amelyet jóval egyszerűbben és gyorsabban lehetett elindítani, mint a katonai egységeket. Öt perccel a megérkezése után már valamennyi rendszer üzemelt, és a hajtómű is javában melegedett. Újabb öt perc múlva Car’das kioldotta a rögzítőkapcsokat, felemelte a kompot, és az aszteroida felszínére vezető alagút felé vette az irányt. Szerencsére senki sem követte. Amikor elérte a nyílt űrt, gyorsan körülnézett, mert félig-meddig arra számított, hogy a környéken lebegő sziklatömbök sötét árnyékaiban megpillanthatja a neimoidik épen maradt hadihajóját. Ám a felderítő műszerek képernyői üresen sötétlettek, és szabad szemmel sem látta nyomát a hajónak. Car’dasnak már ez sem számított. Mialatt nagy sebességgel távolodott a támaszpontot rejtő aszteroidától, olyan elszántságot érzett magában, hogy legfeljebb akkor állíthatták volna meg, ha megölik. Miután a navigációs számítógép feldolgozta a beletáplált adatokat, a megfelelő irányvektorra fordította a kompot, és végrehajtotta az űrugrást. Az idegen rendszerbe indult, amelynek egyik bolygója felett öt héttel korábban szemtanúja volt a kalózok támadásának. Mialatt a hajó előtt szempillantás alatt kialakuló, hosszú fénysávokat bámulta, forrón remélte, hogy a vagaarik időközben befejezték a hadjáratot. Még ennél is jobban remélte, hogy azóta sem tűntek el a támadás helyszínéről… A komp hat órával később kitört a hipertérből, és Car’das meglátta, hogy a csata valóban véget ért. A bolygón élő teremtmények nem adták olcsón a bőrüket. Ádázul védték a világukat, aminek eredményeképpen kiégett hadihajók megtépázott törzséből, darabokra robbant gépezetek, burkolatok és hajtóművek maradványaiból álló roncsmező terült el a barátságos bolygó légköre felett. És a milliónyi, kisebb-nagyobb fémdarab között holttestek lebegtek a fagyos semmiben. Rengeteg holttest. Ám a védők áldozata hiábavalónak bizonyult. Több tucatnyi vagaari hajó állomásozott a bolygó körüli pályákon, amelyek úgy köröztek a világ felett, ahogyan a dögevő madarak szoktak a friss tetem felett. A flottát elsősorban hadihajók alkották, amelyeknek burkolatát százával borították a túszok fogva tartására szolgáló, áttetsző buborékok, de a harci egységek
között jó néhány fegyvertelen, teherszállító egység is akadt. Kisebb hajók százainak valóságos folyama áramlott felfelé, illetve lefelé a légkörben, amelyek felhozták a zsákmányt és a rabszolgákat az orbitális pályákon keringő teherhajókhoz, és a kirakodást követően máris visszaereszkedtek a felszínre, hogy új rakományt vételezzenek. A komptól harminc-negyven kilométerre zajló események láttán Car’das lelki szemei előtt peregni kezdett az a sokszor látott jelenet, amikor egy portyázó rovar rátalál valahol egy elejtett gyümölcsre, aztán egy óra múlva a rovarsereg már eleven szállítószalagként hordja be a táplálékot a várába… Hirtelen egy keményre fagyott tetem ütődött közepes erővel a pilótafülke páncélüveg kupolájának, és a koppanás visszarángatta őt a valóságba. Jól tudta, hogy ha volna egy csepp józan esze, akkor azonnal megfordítaná a kompot, visszarepülne a Crustaihoz, és megpróbálna a lelkére beszélni Ar’alaninak. Vagy még jobban járna, ha Quenntót és Marist a sorsára hagyva meg sem állna a Köztársaság határáig. Végül kisöpörte a fejéből ezeket az áruló gondolatokat, elmorzsolt a fogai között egy trágár átkot, és a legnagyobb hadihajó felé fordította a gépe orrát. Noha a vagaarik elsősorban a legyőzött világ módszeres kirablására fordították a figyelmüket, nem hagyták védtelenül a hátukat. Car’das legfeljebb öt kilométerrel jutott közelebb a kiszemelt egységhez, amikor megreccsentek a műszerfalába épített hangszórók, aztán a rádió meglepően dallamos, de így is fenyegetőnek ható beszédhangokat kezdett közvetíteni. Car’das sietve aktiválta a mikrofonját, és sy bisti nyelven válaszolt: – Sajnálom, de egyetlen szavukat sem értem! Önök beszélik a sy bistit? A kérdésére újabb érthetetlen szóözön áradt a hangszórókból. – Hányadán állnak a minnisiattal? – érdeklődött Car’das ezen az általa újonnan elsajátított nyelven. – Van ott valaki, aki beszéli a minnisiatot? Rövid szünet következett, aztán erős akcentussal árnyalt, de érthetően kiejtett, minnisiat nyelvű szavakat hallott: – Közölje a nevét, a faját, a származási helyét és a szándékait! – A nevem Jorj Car’das – felelte az ifjú navigátor. – Ember vagyok, egy Korélia nevezetű világ lakója. – Vett egy mély lélegzetet, és nagy nehezen, de kimondta: – Azért jöttem, hogy üzletet ajánljak önöknek. Huszadik fejezet A vadászok egy kisebb hadihajóhoz terelték Car’dast, majd bevezették egy jókora hangárba. Miután kilépett a kompból, állig felfegyverzett,
tetőtől talpig páncélba öltözött harcosok várták. Az alacsony, meglepően hosszú kezű, két lábon járó teremtmények sisakjának arclemezét a különféle domborítások és festések ijesztő maszkká változtatták. A katonák egy berendezésekkel teli helyiségbe vezették Cafdast, ahol anyaszült meztelenre vetkőztették, átkutatták, és különféle műszeres vizsgálatokat végeztek rajta, illetve a ruházatán. Ezt követően átvitték egy másik kabinba, amelynek közepén egyetlen, fémvázas szék árválkodott, és magára hagyták. Car’das a következő két órát azzal töltötte, hogy megpróbálta megőrizni a hidegvérét, de a próbálkozásai rendre kudarcot vallottak. Hosszú percekig mozdulatlanná merevedve üldögélt, majd felpattant, és fel-alá szaladgált a szűkös, nyomasztóan alacsony mennyezetű helyiségben, aztán ismét visszaült a kényelmetlen székre. Egyfolytában az járt az eszében, hogy ha a vagaariknak egy csepp eszük van, egyszerűen végeznek vele, és tovább fosztogatják az áldozataikat. Ám eközben forrón remélte, hogy a rettegett kalózok nem csupán okosak, de kapzsik is. Kapzsik és kíváncsiak. Két órával azután, hogy belökték a cellájába, az őrei visszatértek, és a ruháját is magukkal hozták. A harcosok szótlanul végignézték, amint felöltözött, aztán kihívták a kabinból, és elindultak vele egy hosszú, kanyargós és félhomályos folyosón. Néhány perccel később megérkeztek egy jókora zsilipajtó elé, amelynek közepén vagy tíz centiméteres, vörös színű írásjelek hívták fel valamire a figyelmet. Car’dason szempillantás alatt eluralkodott a rémület, mert azt hitte, hogy a vagaarik egyszerűen ki fogják hajítani őt a hajójukból. Aztán a zárólemez felsiklott a mennyezetbe, és meglátta, hogy a zsilipen túl nem a világűr dermesztően fagyos vákuuma, hanem egy kisebbfajta teherhajó várja. Az egyik vagaari határozottan meglökte a fellélegző Car’dast, aki nyomban elindult a hajó felé. Az őrei feltaszigálták egy kurta, meredek rámpán, ők is benyomakodtak mellé a szűkös raktérbe, és egy perccel később máris úton voltak. A hajónak egyetlen oldalsó ablaka sem akadt, így Car’dasnak sejtelme sem volt arról, hogy merrefelé tartanak. Az átkelés legfeljebb tizenöt percig tartott, és amikor ismét kinyílt a raktér zsilipajtaja, azon túl vagaari harcosok kettős sorfala húzódott. Ezek a katonák jóval díszesebb egyenpáncélt viseltek, mint az eddigi kísérői, amiből az ifjú navigátor úgy sejtette, hogy egy magas rangú illető óhajtja látni őt. Car’das arra számított, hogy egy kisebbfajta, nyomasztó és jellegtelen helyiségben fogják kihallgatni. Így aztán mélységesen megdöbbent, amikor néhány perces gyaloglást követően felnyílt előtte az utolsó zsilipajtó, és
meglátta a hatalmas csarnokot, amely a méreteit és a díszeit tekintve a Köztársaság leggazdagabb uralkodóinak tróntermével vetekedett. A bejárattal szemközti falnál lépcsőzetes emelvény magasodott, amelynek közepén gyönyörű faragványokkal és drágakövekkel teli, jókora trón állt. A fa- és fémelemekből összeállított, pazar széken ülő vagaari többszínű, ránézésre is súlyosnak látszó köntöst viselt. A vállát és a könyökét kisebb drágakövekkel kirakott páncéldarabok védték, míg a derekán nem kevesebb, mint négy különálló öv feszült. A méltóság mellett kétfelől egyegy valamivel kevésbé díszes öltözetű vagaari állt, akik tanácsadók vagy másféle, magas rangú tisztviselők lehettek. A három uraság arcának felső részét – szintén ijesztő mintázattal ellátott – maszk takarta, amely a pofacsontjuk alsó vonalától indult, és vagy tíz centiméterrel a fejük búbja fölé nyúlt. Car’das elméjén átvillant a gúnyos gondolat, hogy ezek a teremtmények talán az alacsony termetüket próbálják ellensúlyozni a furcsa maszkokkal, vagy pedig arra törekednek, hogy már a puszta megjelenésükkel megfélemlítsék mindazokat, akik megpillantják őket. A csarnok két hosszanti falának mentén vagaarik százai ácsorogtak, akik előtt páncélos katonák tucatjai álltak sorfalat. A teremre mélységes csend borult, és az ifjú navigátor érezte, hogy valamennyi szempár őrá, vagyis az itteniek számára nyilván ismeretlen teremtményre szegeződik. Az őrök a trónemelvénytől három-négy méterre állították meg Car’dast, aki hirtelen ötlettől vezérelve mélyen meghajolt, és minnisiat nyelven, fennhangon megszólalt: – Üdvözlöm a nagy és dicső vagaari… Nem folytathatta tovább, mert akkora ütést kapott a vállára, hogy térdre rogyott. – Nem beszélhetsz a miskara jelenlétében, amíg ő nem szólít téged! – mennydörögte fölötte egy rekedtes hang. Car’das már nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen az illetlen viselkedéséért, de még idejében észbe kapott, és hallgatott. Egy végtelenül hosszúnak tűnő perc erejéig a csarnokra is csend borult. Car’das először arra gondolt, talán arra várnak, hogy ő felkeljen, de az előzmények fényében jobbnak látta, hogy nem mozdul, amíg nem kap rá utasítást. Hamarosan kiderült, hogy jól döntött. – Nagyon helyes – hallatszott egy mély hang a trón irányából. – Látom, gyorsan tanulsz. Most már felkelhetsz! Car’das lassú, óvatos mozdulatokkal feltápászkodott, közben mindvégig behúzta a nyakát, mert újabb ütésekre számított. Ám az Őrei ezúttal szerencsére nem bántották.
– Én a vagaari nép miskarája vagyok – jelentette ki érces hangon a trónon ülő vagaari. – Te pedig méltóságos uramnak fogsz szólítani engem! Úgy hallottam, megátalkodott pimaszságodban vetted a bátorságot, és azt követelted, hogy kössek veled üzletet! – Én nem követeltem semmit, méltóságos uram – jegyezte meg sietve Car’das. – Csupán arról van szó, hogy szorongatott helyzetbe kerültem, és idejöttem, mert azt reméltem, hogy a hatalmas és dicső vagaarik esetleg hajlandóak lesznek segíteni nekem. Azt reméltem továbbá, hogy a segítségért cserébe felajánlhatok valamit, amit önök megfelelő fizetségnek találnak. A miskara higgadt pillantásokkal méregette a foglyot, és rövid töprengés után rászólt: – Beszélj arról a szorongatott helyzetről! – A társaim és én egy távoli világban élő és dolgozó kereskedők vagyunk – kezdte megfontoltan Car’das. – Körülbelül három hónappal ezelőtt meghibásodott a hajónk hajtóműve, aminek következtében eltévedtünk, aztán fogságba ejtettek minket egy chiss nevezetű nép harcosai. Szerettünk volna hazautazni, de nem engedtek el minket. Én ugyan megszöktem, de a társaim azóta is foglyok. A csarnokban összegyűlt vagaarik fojtott hangon tárgyalni kezdték egymás között az eddig elhangzottakat. – Azt mondod tehát, hogy foglyul ejtettek titeket – dörmögte a miskara. A chiss szó említésére jól látható, ideges hullám futott végig az arcának alsó részében lévő izmokon, de a hangja semmit sem árult el az érzéseiről. – Viszont akárhogy nézlek, nem látom a nyakadon a rabláncot! – Ne tévessze meg a pillanatnyi szabadságom, méltóságos uram! – válaszolta Car’das. – A társaim továbbra is a chissek markában vannak, és a hajónk is a bázisukon állomásozik. Szóval, a chissek parancsnoka a késlekedésért cserébe kárpótlást ígért nekünk. Az illető tiszt néhány héttel ezelőtt elfogott egy vagaari hajót, és nekünk adta a fedélzetén talált kincsek egy részét. – Alig fejezte be a mondatot, amikor a teremben tartózkodó vagaarik felhördültek, sőt néhányan kiabálni kezdtek, de az őrök gyorsan elhallgattatták a sokaságot. Miután a tömeg elcsendesedett, Car’das mélyet lélegzett, és folytatta: – Nagy szükségünk van azokra az értéktárgyakra, méltóságos uram, hogy kifizethessük a késedelmi díjat, amit a megbízónk követelni fog. Ám nemrégiben egy tábornok érkezett a chiss támaszpontra, aki lefoglalta a nekünk járó fizetséget, amely nélkül odahaza a biztos halál vár minket. – Értem, és hol tartják fogva a társaidat? – kérdezte a miskara.
– Egy aszteroida mélyén rejtőző támaszponton, méltóságos uram – felelte Car’das. – A helyzetének adatait megtalálják a hajóm navigációs számítógépében. – És honnan tudtad, hogy hol találsz minket? Car’das ismét vett egy mély lélegzetet, és összeszedte minden bátorságát. A fejében Thrawn szavai visszhangoztak: mindent megteszek, hogy megvédjem azokat, akik tőlem függenek. Nyelt egyet, és kissé remegő hangon, de kimondta: – Öt héttel ezelőtt itt, ennél a bolygónál egy kisebb chiss kötelék megtámadta az ön flottáját, méltóságos uram. És a támadás idején a chiss cirkáló hídján tartózkodtam. Halálos csend telepedett a csarnokra. Car’das szótlanul várt, és minden pillanatban arra számított, hogy a vagaari úr egyetlen intésére a háta mögött álló harcosok vagy egyszerűen lelövik, vagy nekiesnek, és agyonverik. – Ti elraboltátok az egyik hajócsapdánkat! – mondta végül vészjósló, vádló hanghordozással a miskara. – Azt a chiss harcosok tették, méltóságos uram! – tiltakozott Car’das. – Ahogy már az imént is említettem, én magam fogoly voltam. Magukkal hoztak, de a csatában nem vettem részt. – Hol van most ez a chiss parancsnok? – Nem tudom pontosan – felelte Car’das. – De ő a parancsnoka annak a támaszpontnak, amelyen a társaim raboskodnak, és ahol a hajónkat őrzik. Akárhová utazik, mindig oda tér vissza. A miskara halványan elmosolyodott, és kissé gúnyosan megkérdezte: – Szóval, azt kéred tőlünk, hogy ütközzünk meg a chissekkel, és szabadítsuk ki a társaidat. Te pedig nem tudsz felajánlani mást, csupán a saját, jogos tulajdonunk egy részét, illetve hogy bosszút állhatunk a minket ért veszteségekért és a sérelemért. Ez lenne az az üzlet, amiről beszéltél? Cafdas kétségbeesetten törte a fejét, hogy mit mondhatna még, aztán elkeseredetten kibökte: – És visszaszerzik a hajócsapdájukat is! – Nem! – csattant fel a miskara. – Ez még kevés! Ennyivel nem érem be! Car’das nagyot nyelt, mert a torka úgy összeszorult, hogy alig jutott át rajta a levegő, aztán kissé sípoló hangon megszólalt: – Könyörgök, méltóságos uram… – Ne könyörögj! – vágta rá ingerülten a miskara. – A férgek könyörögnek! Az alávaló senkik szoktak könyörögni! És nem azok a
teremtmények, akik megpróbálnak alkut kötni a vagaarikkal! Ha azt szeretnéd, hogy segítsünk rajtatok, többet kell ajánlanod! – De nekem nincs semmim, méltóságos uram! – tiltakozott felindultan Car’das, és az idegességtől megremegett a hangja. Alig hitt a fülének: a vagaarik vezére a fizetség mértékéről vitatkozott, ami arra utalt, hogy talán hajlandó lesz támadást indítani a chissek ellen. Hevesen megrázta a fejét, és hozzátette: – Esküszöm, méltóságos uram, hogy nem tudok többet felajánlani! – Tényleg? No, és azokkal mi a helyzet? – kérdezte a miskara, azzal a főbejárat felé mutatott. Car’das megfordult, és meglátta, hogy a beszélgetésük alatt valakik négy jókora fémládát hoztak a terembe. A két nagyobb láda még nála is magasabb volt, míg a másik kettő körülbelül a derekáig érhetett. – Nem tudom, hogy miről beszél, méltóságos uram – válaszolta, és értetlenül csóválgatta a fejét. – Mik azok? – Azokat a hajód rakterében találtuk – válaszolta a miskara, és érezni lehetett a hangján, hogy feltámadt benne a gyanakvás. – Azt állítod, hogy semmit sem tudsz róluk? – Sajnálom, uram, de így van – jelentette ki Car’das, aki mostanra már teljesen összezavarodott. Mi a szentséges csillagport tárolhatott Thrawn azon az átkozott teherhajón? Visszafordult a trónemelvény felé, és megszólalt: – Én csak elloptam azt a hajót, hogy iderepüljek, és a segítségüket kérjem, méltóságos uram. Eszembe se jutott, hogy benézzek a raktérbe! – Hát akkor nézd meg őket most! – parancsolta a miskara. – Nyisd fel a fedelüket, és mondd meg, hogy mit látsz bennük! Car’das óvatos léptekkel megközelítette a jókora fémdobozokat, amelyeken a vagaarik már természetesen feltörték a zárakat, aztán úgyahogy visszaillesztették a helyére az elülső lemezeket. A navigátor megmarkolta, majd határozott mozdulattal felemelte az egyik borítópanelt. És elakadt a lélegzete. A láda a Kereskedelmi Szövetség két harci droidját rejtette. A szállítási helyzetben lévő gépezetek a térdüket a mell vértjükhöz húzva, fémkarjukkal a lábaikat átkarolva kuporogtak. – Felismered azt a valamit? – érdeklődött a miskara. – Igen, méltóságos uram! – Car’das nagyokat bólogatott, mert egy csapásra mindent megértett. – Ezeket a harci droidokat a mi birodalmunk egyik népe, a neimoidik gyártják és használják. Nemrégiben egy neimoidi flotta bukkant fel a közelben, és a chiss parancsnok őket is megtámadta. Ezek a gépezetek nyilván…
– Ez most kevésbé fontos – szólt közbe a miskara –, inkább arról beszélj, hogy mik azok a droidok! – Gépszolgák, méltóságos uram – magyarázta Car’das, közben megállapította magában, hogy Thrawn nem hazudott, amikor azt állította, hogy a világegyetemnek ebben a zugában senki sem ismeri a droidokat. Legalábbis azok a népek nem, akikkel a chissek és a vagaarik mindeddig találkoztak. Megköszörülte a torkát, és folytatta: – Egyes típusok saját magukat vezérlik, míg más fajták központi számítógépektől, rádióhullámok közvetítésével kapják az utasításokat. – Mutasd meg, hogyan működik! – parancsolta a vagaari vezér. Car’das ismét a láda felé fordult, és bekémlelt annak belsejébe, ám nyomát sem látta távirányítónak vagy hordozható számítógépnek. – Egy pillanat türelmét kérem, méltóságos uram, de nem találom azt a készüléket, amellyel el lehet indítani! – mondta esdeklő hanghordozással, azzal odalépett a másik kisebb ládához, és annak is kiemelte az elülső fedőlapját. A fémdoboz belsejében két további lövészdroid lapult, ám itt sem találta a hozzájuk való vezérlőegységet. Car’das ekkor a nagyobb ládákhoz lépett, és azokat is felnyitotta. Aztán hosszú pillanatokig a meglepődéstől elbambulva pislogott, mert ezek egy-egy droidekát tartalmaztak. Hamarosan összeszedte magát, ám hiába keresgélt, továbbra sem bukkant olyan berendezésre, amellyel életre kelthette volna a gyilkos gépezeteket. Végül felegyenesedett, a vagaari főúr felé fordult, és a két kezét tehetetlenül széttárva kijelentette: – Szívből sajnálom, méltóságos uram, de megfelelő elektronikus eszköz nélkül nem tudom üzembe helyezni a droidokat! – Talán próbáld meg ezzel! – mondta ekkor a miskara, és intett valakinek. A következő pillanatban díszes öltözetet viselő vagaari lépett ki az őrök sorfalából, és gyors léptekkel elindult Car’das felé. Menet közben benyúlt a köpenye alá, és előhúzott egy kéttenyérnyi fémdobozt, amelyet végül az ifjú navigátor felé nyújtott. Car’das felismerte a készüléket, és megkönnyebbülten sóhajtott. A vagaari egy droidvezérlő egységet tartott elé, amelynek fedelén az otthoni közös nyelven írt feliratok, illetve neimoidi írásjelek szerepeltek. – Köszönöm, méltóságos uram, pontosan erre volt szükségem! – hálálkodott Car’das, mialatt átvette, és bekapcsolta a készüléket. – Akkor most megpróbáljam felébreszteni a droidokat? – Próbálkozásról beszélsz? – förmedt rá a miskara. Carr’as lesütötte a szemét, és gyorsan módosította az előző kérdését:
– Óhajtja, hogy felébresszem a droidokat, méltóságos uram? – Láss neki! Car’das gyorsan megkereste az aktiváló billentyűt, összeszedte minden bátorságát, és megnyomta a zöld fénnyel világító gombot. Aztán nagyokat fújtatott megkönnyebbülésében, mert pontosan a remélt választ kapta. A lövészdroidok tökéletesen egyszerre végrehajtott mozdulatokkal kimásztak a ládákból, aztán a fejüket is felemelve felálltak, végül a jobb karjukkal a jobb válluk mögé nyúltak, és előhúzták a hátukra erősített tokban lapuló sugárvetőket. A droidekák még ennél is hatásosabb bemutatóval szolgáltak. Kigördültek a ládáikból, néhány pillanat leforgása alatt kibontakoztak, végül, mintha csak a képességeiket akarták volna szemléltetni, bekapcsolták a védőpajzsaikat, így egy áttetsző, színes félgömb jelent meg körülöttük. Car’das hirtelen rádöbbent, hogy ezekben a pillanatokban összesen tizenkét sugárvető szegeződik az emelvényre, vagyis többé-kevésbé a miskara irányába. Lassan és óvatosan megfordult, és kissé félve pislogott a trón felé. Ám a miskarának eszébe sem jutott a katonái mögé bújni, és maguk a harcosok nem fordították a fegyvereiket sem a droidok, sem pedig Car’das felé. – Ez igazán lenyűgöző! – állapította meg higgadtan a vagaarik vezére. – Ki parancsol nekik? Car'das lehajtotta a fejét, a tekintetével megkereste az ujjlenyomatok azonosítására szolgáló, apró fémlemezt, majd felnézett, és fennhangon válaszolt: – Jelenleg még bárkinek engedelmeskednek, aki a kezébe veszi ezt a vezérlőegységet. De tudtommal be lehet programozni őket arra, hogy csakis egyetlen személy parancsait teljesítsék. – Helyes! Máris intézd el, hogy nekem, és csak nekem engedelmeskedjenek! – Azonnal, méltóságos uram! – hadarta Car’das, azzal ismét lehajtotta a fejét, és gyorsan előhívta a mini számítógép személyi azonosítórendszerének paneljét. Gyorsan elolvasta a képernyőn felködlő, rövid tájékoztatót, majd kissé zavartan megszólalt: – Bocsásson meg, méltóságos uram, de arra kérném, fáradjon ide, hogy a droidok közelebbről is szemügyre vehessék önt. A miskara szótlanul felállt, intett a két tanácsadójának, hogy maradjanak a helyükön, majd lassú, méltóságteljes léptekkel lesétált a trónemelvényről. Hamarosan belépett a két droideka közé, és megszólalt: – Csináld, de gyorsan!
Car’das minden figyelmét a parányi monitoron felbukkanó, majd eltűnő feliratokra összpontosítva végigment a műveletsoron, közben megérezte, hogy hideg verejtékpatakok kezdenek csordogálni a hátán. Néhány másodperccel később a hat droid a miskara felé fordult, aztán – Car’das legnagyobb megkönnyebbülésére – a négy lövész-droid felemelte a jobbját, és a mennyezetre irányozta a sugárvetőjét, míg a droidekák kissé oldalra csavarták a törzsüket, így már nem a közöttük álló vagaarira szegezték a fegyvereiket. – Készen vagyunk, méltóságos uram! – közölte elégedetten Car’das, majd eszébe jutott valami, és nyomban folytatta: – Arra viszont nem tudom beprogramozni őket, hogy megértsék a minnisiat nyelven kiadott parancsokat. – Hát akkor majd megtanítasz engem a megfelelő szavakra – válaszolta a miskara. – Az első parancs, amit tudni akarok: „célozz”. A második: „tűz”! – Igenis, méltóságos uram! – mondta készségesen Car’das, és gondosan hangsúlyozva kimondta a két szót, majd hozzátette: – Talán az egyik alattvalója felírhatná valahová a… – Arra semmi szükség – vágott közbe a miskara, azzal felemelte a jobbját, rámutatott Car’dasra, és szinte akcentus nélkül kimondta a vezényszót: – Célozz! Az ifjú navigátor rémülten hátrahőkölt, amikor mind a hat droid egyszerre rászegezte a fegyverét. Levegőért kapott, és felnyögött: – De méltóságos uram… – Most pedig – folytatta nyájasan a miskara –, mondd ki a másik szót! Car’das nagyot nyelt. Ha az imént elnézett vagy rosszul értelmezett valamit, akkor másodpercek vannak hátra az életéből. Összeszedte minden bátorságát, és rekedtes hangon kibökte: – Tűz! Aztán néhány pillanattal később megállapította, hogy még mindig él, és hatalmasat sóhajtott. A droidok ugyan továbbra is felé irányították a sugárvetőiket, de szerencsére nem hajtották végre a parancsát. – Kiváló munkát végeztél – állapította meg nyugodtan a miskara. – És nem próbálkoztál semmiféle trükkel, ami arra utal, hogy egész okos teremtmény vagy. – Felemelte a jobbját, és a fejét kissé félrefordítva hátraszólt: – Hozzatok ide három geroont! – Parancsára, méltóságos uram! – harsogta egy harcos, és kirohant a teremből. – Annak a chiss parancsnoknak több ilyen gépe is van? – kérdezte a
miskara Car’dastól. – A pontos adatokat nem ismerem, méltóságos uram – felelte az ifjú navigátor –, de a számuk több százra, esetleg több ezerre rúghat. – Ekkor futó léptek csattogását hallotta a bal keze felől, és a fejét oldalra fordítva meglátta, hogy néhány harcos három apró termetű teremtményt terel be a csarnok főbejáratán. Úgy elcsodálkozott a látványon, hogy megfeledkezett magáról, és nyíltan nekiszegezte a kérdést a miskarának: – Hát ezek meg kicsodák? A vezér ezúttal nem vett tudomást az arcátlan megnyilvánulásról. Csupán rántott egyet a vállán, és közönyösen válaszolt: – Rabszolgák. Annak a jelentéktelen, szánalmas kis világnak a lakói, amely itt forog alattunk. Gépek: célozz! – Várjon! – kiáltotta kétségbeesetten Car’das, mialatt a droidok a célpontok felé fordultak. – Tiltakozni merészelsz? – csattant fel nyomban a miskara. Car’das lehunyta a szemét. Mindent megteszek, hogy megvédjem azokat, akik tőlem függenek – visszhangzott a fejében Thrawn kijelentése. Hatalmasat nyelt, és rekedtes hangon megszólalt: – Csupán aggódom a katonáinak és híveinek testi épsége miatt. – Legalább kiderül, hogy mennyire pontosan céloznak a droidok – válaszolta megvetően a miskara, és emelt hangon hozzátette: – Gépek: tűz! A lövészdroidok sortüze azonnal megölte a három rabszolgát. Aztán a droidekák pillanatnyi késleltetéssel érkező rövidsorozatai szó szerint kettészelték az elzuhanó holttesteket, még mielőtt azok elterültek volna a padlólemezeken. A csarnokra döbbent csend borult. Car’das valahogyan megérezte, hogy a vagaarikat nem a teremtmények halála, hanem a gépezetek tűzereje döbbentette meg. – Kiváló! – örvendezett a miskara, miután néhány pillanat alatt felocsúdott. – És hol tartják a chissek a többit? – Úgy tudom, a parancsnok a támaszpontjának közelében állomásoztatja az egész droidsereget – válaszolta gépiesen az ifjú navigátor, miközben hiába próbálta elfordítani a tekintetét a megperzselt, szétszaggatott tetemekről. – Hát akkor elvesszük tőle azt a sereget! – jelentette be ünnepélyes hangon a miskara, és odaszólt az egyik tanácsadójának: – Riasszák a kettes számú rohamegységet! Mihelyt felkészültek, indulunk! – Igenis, méltóságos uram! – válaszolta a tanácsadó, azzal lesietett az emelvényről, és elhagyta a termet.
– És mialatt várakozunk – folytatta a miskara, miközben szembefordult Car’dasszal –, te megtanítod nekem a droidok irányításához szükséges valamennyi vezényszót! Az ifjú navigátor mélyeket lélegzett, és ezúttal is Thrawn mondásából próbált erőt meríteni: mindent megteszek, hogy megvédjem azokat, akik tőlem függenek. Megköszörülte a torkát, és a tekintetét a miskara ijesztő maszkjára szegezve megszólalt: – Ahogy óhajtja, méltóságos uram… Miután a Springhawk kitört a hiperűrből, a hídjának elülső ablaksorán túl elszórtan villódzó csillagok százai pislákoltak, illetve egy kisebbfajta, gyönyörű csillaghalmaz ragyogott a fekete végtelenben. Jól látszottak a csillagok, a halmaz, de semmi más. Doriana lopva az órájára pillantott, és megállapította, hogy a Kirajzás késik. A következő pillanatban kiderült, hogy valaki felfigyelt a nyugtalanságról árulkodó mozdulatra. – Türelem, Stratis parancsnok! – szólalt meg a terjedelmes parancsnoki forgószéken üldögélő Mitth’raw’nuruodo. – Eljönnek, majd meglátja! – Késésben vannak! – jegyezte meg panaszos hangon a chiss férfi mögött ácsorgó Kav alfejedelem. – Már két órája itt kellene lenniük! – Két óra késés semmi egy háromhetes utazás esetében – érvelt higgadtan Mitth’raw’nuruodo. – Csakhogy Pakmillu kapitány, vagyis a hajóegyüttes parancsnoka egy született mon calamari! – vágott vissza Kav. – Márpedig az a népség arról híres, hogy valamennyien a pontosság megszállottjai. – El fognak jönni – ismételte a chiss parancsnok, azzal ültében félfordulatot vett, hogy a neimoidi szemébe nézhessen, és hozzátette: – Az egyetlen kérdés, hogy ott vagyunk-e, ahol lennünk kell? Vajon valóban a Kirajzás előző és következő megállóját összekötő útvonal mentén várjuk őket? – Hogy merészeli… – horkant fel ingerülten Kav. – A helyzetszámítások pontosak – vágott közbe sietve Doriana, és figyelmeztető pillantást lövellt az alfejedelem felé. – Szerintem inkább az a kérdés: miből gondolja ön, hogy a Kirajzás éppen itt fog megállni? – Úgy lesz, ezért kezeskedem – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal Mitth’raw’nuruodo. – Egyébként előkészítették a droid vadászokat? – Amennyire lehetséges… – dünnyögte Kav. A chiss parancsnok éppen a híd eleje felé figyelt, így csak Doriana
láthatta a neimoidi bosszúszomjas, kárörvendő vigyorgását. A vadászok valóban készen álltak, és elektronikus agyuk rejtett zugaiban, az elsődleges vezérlőprogramjuk alatt ott lapult a második is, amelyet az alfejedelem tápláltatott beléjük. Mitth’raw’nuruodo megint a neimoidire nézett, és a két kezét széttárva kijelentette: – Hát akkor most már csak várnunk kell… Azzal visszafordult az elülső ablaksor felé… … és ekkor a hajó orrától alig öt kilométeres távolságban éles fény villant, majd egy hatalmas test bukkant elő a semmiből. A Kirajzás megérkezett. – A berendezés neve: gravitációsugárzó – jelentette ki ünnepélyes hangon Mitth’raw’nuruodo. – Pszeudo, vagyis hamis gravitációs teret állít elő, így a hiperűrből való kitörésre kényszeríti azokat a hajókat, amelyeknek hipervektora átszeli vagy érinti a hatómezejét. – Valóban? – dünnyögte Doriana, és minden akaraterejét összeszedve próbált uralkodni magán, nehogy elárulja a felindultságát. A Köztársaságban már réges-régen kidolgoztak néhány elméletet a hiperűrben száguldó hajók feltartóztatására, ám legjobb tudomása szerint ezeket az alapötleteket még senki sem tudta átültetni a gyakorlatba. A tény, hogy a chissek megoldották a problémát, nyugtalanító gondolatok tucatjait ébresztette fel az elméjében. Kav a tőle elvárható módon egy pillanatig sem izgatta magát a hosszú távú következmények miatt, most is csak arra tudott gondolni, ami az orra előtt zajlott. – Hát akkor elkaptuk őket! – harsogta elégedetten. – Figyelem, minden egységnek: támadás! – Várjanak! – csattant fel Mitth’raw’nuruodo, majd a hangját letompítva odaszólt a neimoidinek: – Ezen a hajón én parancsolok, Kav uraság! – Ez a mi küldetésünk, Mittrado parancsnok! – vágott vissza acsarogva Kav. – Mialatt itt vitatkozunk, az ellenség felfigyel ránk, és elesünk a meglepetés erejétől! – Lendületes mozdulattal belenyúlt a köntösének egyik hajtásába, előrántott egy adó-vevővel felszerelt vezérlőegységet, és hozzátette: – Maga tegye azt, amit jónak lát! Ha várni akar, hát várjon! De az én vadászaim támadni fognak! – Ne! – kiáltotta Doriana, és a vezérlőegység felé kapott. Attól tartott, hogy ha az ostoba Kav keresztülhúzza Mitth’raw’nuruodo számításait, akkor a Kirajzás végül mégis kisiklik a markukból. Ám a keze rövidnek, kétségbeesett mozdulata lassúnak bizonyult. Kav elrántotta a karját,
diadalittasan elvigyorodott, és megnyomta az indítógombot. Doriana dühödten átkozódva kinézett az aszteroidára, amelynek felszínét valósággal ellepték a sűrű sorokban várakozó harci gépezetek. És meglepetten látta, hogy a droidok meg sem mozdulnak. Kav ismét megnyomta a gombot, de ezúttal sem történt semmi. – Ne erőlködjön, jó uram, nem fog működni – szólalt meg higgadtan Mitth’raw’nuruodo. – Néhány órával ezelőtt vettem a bátorságot, és töröltettem azt a másodlagos vezérlőprogramot, amelyet maga csempésztetett a droidok agyába. Kav belátta, hogy veszített. Lassan leengedte a karját, de ezúttal sem állta meg szó nélkül. – Magának aztán vág az esze, parancsnok – dörmögte rekedtes hangon –, de jól vigyázzon! Még az is megeshet, hogy egy napon pontosan az az éles esze okozza a vesztét! – Talán így lesz – válaszolta Mitth’raw’nuruodo, majd halványan elmosolyodott, és folytatta: – De addig is, szeretnék köszönetet mondani önnek, amiért megmutatta, hogy hogyan kell végrehajtani ezt a bizonyos másodlagos programozást! Egy napon még nagy hasznát vehetem az eljárásnak. – Szóval, most mi következik? – kérdezte óvatosan Doriana, aki hamar túltette magát a neimoidi újabb kudarcán. – Most beszélünk velük – válaszolta a vállát vonogatva Mitth’raw’nuruodo, azzal lenyomta az ülésének kartámaszába épített kommunikációs panel hívógombját, és megszólalt: – Híradóközpont, figyelem! Nyissanak meg egy sávot az idegen űrjármű felé! Mire Lorana megérkezett a D-1-es parancsnoki hídjára, a jókora teremben már eluralkodott a csendes zűrzavar. A személyzet tagjai ugyan fojtott hangon beszéltek egymással, és szinte lábujjhegyen rohangáltak, de majdnem mindenki beszélt, és rengetegen rohangáltak a pultok között. C’baoth a kapitány ülése mellett állt, és mozdulatlanná dermedve bámult az orr irányába. Maga Pakmillu a fedélzeti mérnökök állomáshelyénél tartózkodott, és mialatt a képernyőket tanulmányozta, idegességében folyamatosan ökölbe szorította, majd rögtön kinyitotta úszóhártyás ujjait. A hajó előtt néhány kilométerre tizenkét kisebbfajta, a Köztársaságban ismeretlen típusú hajó lebegett. Az egységek különös alakzatba szerveződtek, amelynek révén egy rohamra készülő ragadozófalkára emlékeztették Loranát. Az ifjú Jedi a kapitányhoz sietett, és éppen akkor ért oda, amikor az egyik fedélzeti mérnök a fejét csóválva magyarázkodott:
– Nézze, uram, a műszerek adatai szerint jelenleg egy bolygó gravitációs mezejében repülünk, ami nyilván képtelenség, ahogy azt ön is láthatja. A következő pillanatban a híd hangszórói kellemes, mély férfihangot közvetítettek: – Itt Mitth’raw’nuruodo parancsnok beszél, a Chiss Expanziós Védőflotta tisztje! Kérem, válaszoljanak! Lorana nagyot nézett, és döbbenten suttogta: – Hát ez meg kicsoda? A kapitány így is meghallotta a halk kérdést, a lány felé fordult, és kesernyésen mosolyogva válaszolt: – Az előttünk álló kötelék parancsnoka. Az elmúlt félórában ötpercenként hívott minket. – És miért nem válaszolunk neki? – érdeklődött meglepetten Lorana. Pakmillu egy pillanatra megmerevítette a szája körül lebegő nyúlványokat, és rosszkedvűen, szinte mogorván válaszolt: – C’baoth mester megtiltotta. Azt mondja, előbb meg kell tudnunk, hogy mi ütött a hiperhajtóműbe, és csak aztán állhatunk szóba velük. – Lehet, hogy éppen ez az ismeretlen parancsnok tudná megmondani, hogy mi történt – vetette fel Lorana. – Én is pontosan ettől tartok… – közölte komoran Pakmillu. – De hamarabb viszem át a Kirajzást egy szupernóva magján, mint hogy jobb belátásra tudnám térítem C’baoth mestert. Lorana szégyenkezve lesütötte a szemét, majd felnézett a kapitányra, és halkan odaszólt neki: – Engedelmével uram, azért én is megpróbálom… C’baoth még akkor is az idegen hajókat bámulta, amikor Lorana odalépett mellé. A mester lapos pillantást vetett a lányra a szeme sarkából, és megszólalt: – A, az ifjú Jinzler-lovag! Nézz csak oda, szembekerültünk az első ellenségünkkel! – Teljesen biztos, hogy az ismeretlenek harcolni akarnak, mester? – kérdezte halkan Lorana. – Az nem lehet, hogy csak beszélni szeretnének velünk? – Nem – jelentette ki határozottan C’baoth. – Mindent átható rosszindulatot, gonoszságot és aljas szándékokat érzékelek. És ezek a szándékok egytől egyig felénk irányulnak. – Azok ott idegen teremtmények, mester – jegyezte meg Lorana, és hirtelen megérezte, hogy felgyorsult a szívverése. Nem először látta, hogy
C’baoth-on eluralkodik ez a fajta, rendíthetetlen konokság, és jól tudta, hogy ilyenkor valóban nem érdemes szólni hozzá. Ám harc nélkül ő sem akarta feladni, ezért tovább érvelt: – Lehet, hogy csupán rosszul érzékeled az agyhullámaikat, vagy félreértelmezed a gondolataikat. – Nem – ismételte a mester –, a szándékaik aljasak és gonoszak. Én pedig azt akarom, hogy teljesen felkészültek legyünk, amikor beszélek velük. – Parancsnokság, itt Ma’Ning beszél! – hallatszott ekkor a Jedi-mester hangja a rejtett hangszórókból. – A négyes Dreadnaught valamennyi fegyverrendszere készen áll! – Tudomásul vettem, és köszönöm! – válaszolta fennhangon C’baoth, azzal a hangját lefojtva odaszólt a lánynak: – A D-4-es volt az utolsó a sorban. Látod, most már felkészültünk. Akármit terveznek, megvédjük magunkat! – A mester megfontolt mozdulatokkal leereszkedett Pakmillu ülésére, aktiválta az előtte álló pultból kimeredő mikrofont, és határozott, erős hangon megszólalt: – Itt Jorus C’baoth mester beszél, a Galaktikus Köztársaság Kirajzás nevű expedíciójának parancsnoka! Lorana ijedten bámult Pakmillura, és végigfutott a hátán a hideg, amiért a mester saját magát nevezte a vállalkozás első számú vezetőjének. Ám a mon calamari jóindulatú vonásain, illetve a tartásán nyoma sem látszott ingerültségnek vagy bosszúságnak – a testbeszéde inkább csak csendes beletörődésről árulkodott. Pakmillu kapitány szemlátomást megadta magát az elkerülhetetlennek. – Üdvözlöm, C’baoth mester, itt Mitth’raw’nuruodo parancsnok beszél! – jelentkezett nyomban a kellemes férfihang. – Látni akarom az arcát! – morogta C’baoth. Rövid szünet következett, aztán a híd főmonitorán megjelent egy kék bőrű, humanoid teremtmény képe. A kékesfekete hajú, vörösen izzó szemű lény tökéletesen szabott, fekete zubbonyt viselt, amelynek magas, egyenes gallérján ezüstös fényű rangjelzések csillogtak. – Rendkívül fontos ügyeket kell megbeszélnünk, C’baoth mester – közölte a teremtmény –, amelyek nem tűrnek halasztást. Megtenné, hogy meglátogat itt, a vezérhajómon, vagy inkább én keressem fel önt? C’baoth dacosan felszegte az állát, és kissé fenyegető hanghordozással kijelentette: – Nem tárgyalok magával, amíg nem kotródik az utamból! – Én viszont nem engedem el önöket, amíg nem beszéltünk – vágott vissza higgadtan Mitth’raw’nuruodo. – Vagy talán a Jedik félnek tárgyalásokba bocsátkozni?
– A Jedik nem félnek semmitől – válaszolta a fejét csóválva C’baoth, majd hozzátette: – De tudja, mit? Jöjjön át, ha annyira ragaszkodik hozzá! Kivilágítunk önöknek egy hangárkaput, csak kövessék a fényjelzéseket! – Hamarosan ott leszek, és köszönöm a szívességét! – Mitth’raw’nuruodo udvariasan fejet hajtott, majd odaintett valakinek, aki nem látszott a képen, és az adás megszakadt. – Tehát felengedi a fedélzetre ezt a teremtményt? – kérdezte Pakmillu, aki a beszélgetés ideje alatt a saját ülése mellé sétált. – Természetesen – válaszolta elmélyülten bólogatva C’baoth, aztán hirtelen felkapta a fejét, a kapitány felé fordult, és éles hangon megkérdezte: – Ön nem találja furcsának, hogy az Ismeretlen Szektorok egyik lakója a Köztársaság közös nyelvén szól hozzánk? Loranának elakadt a lélegzete, és hirtelen nagyon megharagudott magára, mert ő sem vette észre ezt a valóban különös tényt. – Ezt az idegent nem a puszta kíváncsiság hajtja – folytatta C’baoth. – Többről van itt szó, mint egy egyszerű udvariassági látogatásról. Azért hívtam át, mert tudni akarom, hogy mit forgat a fejében. – … jöjjön át, ha annyira ragaszkodik hozzá! Kivilágítunk önöknek egy hangárkaput, csak kövessék a fényjelzéseket! – hallatszott C’baoth hangja a négyes Dreadnaught reaktorvezérlőjének hangszóróiból. A következő pillanatokban a kommunikációs pult halk csilingelést hallatott, majd a hangszórók egy másik hangot közvetítettek: – Figyelem, D-4-es! Hogy állnak? Uliar némi erőfeszítés árán visszatérítette a gondolatait a pillanatnyi teendőihez. Gyorsan végigfuttatta a tekintetét az előtte sorakozó képernyőkön, aktiválta a mikrofonját, és rosszkedvűen válaszolt: – Egyelőre sehogy, uram. Az energia szabadon áramlik a hiperhajtóműbe, csakhogy miután odaér, nem csinál az égvilágon semmit. Amikor befejezte a mondatot, a hangszórókban felzendült a hiperhajtómű vezérlőtermében dolgozó Dillian Pressor hangja: – Ezt én is megerősítem, parancsnok úr! A számítógépünk makacsul állítja, hogy gravitációs mező vesz körül minket, ezért nem hajlandó hipersebességre gyorsítani a hajót. – Itt elöl is ezeket az adatokat kapjuk – morogta a hídon szolgálatot teljesítő ügyeletes tiszt. – Rendben. További utasításig futtassák le az összes létező ellenőrző programot, és álljanak készenlétben! Halk kattanás jelezte, hogy az ügyeletes tiszt megszakította a kapcsolatot.
– Ez egyszerűen őrültség! – dünnyögte tehetetlenül Pressor. – Nagyobb őrültség, mint hinnéd – tódított Uliar, akinek a fejében egymást kergették a gondolatok, mert úgy érezte, hogy eljött a várva várt és egyben utolsó alkalom –, vagy talán nem vetted észre, hogy ez a Mitt… ez az akármilyen parancsnok a közös nyelven beszélt? Rövid szünet következett, majd Pressor óvatosan visszakérdezett: – Ezek szerint a Köztársaságból jött? – Hát az biztos, hogy nem az Ismeretlen Szektorokból! – válaszolta egyre jobban nekihevülve Uliar. – Beszélnünk kell vele! – Beszélnünk? Kinek? Nekünk? – értetlenkedett Pressor. – Persze, hogy nekünk! – vágta rá gondolkodás nélkül Uliar. – Neked, nekem, az egész bizottságnak! Ha ez a fickó tényleg a Köztársaság küldötte, akkor talán hatalmában áll kirúgni innen C’baoth-t meg a többi semmirekellő Jedit! – Hát azért akad köztük jóravaló… – vitatkozott Pressor. – Egyébként mit keresne itt a Köztársaság valamelyik nagymenője? Szerintem inkább kalózokkal akadtunk össze, akik szeretnének körülnézni a raktárainkban! Uliar lelki szemei előtt megjelent a Jedik közös lőgyakorlatának eredménye, és gyorsan kijelentette: – Hidd el nekem, Pressor, ha valóban a rakományunkra fáj a foguk, nem lesz könnyű dolguk. De akárki ez az illető, mindenképpen meg kell próbálnunk! – És mégis, hogyan? – érdeklődött kissé ingerülten Pressor. – Ha nem vetted volna észre, szolgálatban vagyunk! – Persze, de minek? – vágott vissza Uliar. – Van egy tökéletesen működő reaktorunk, meg van egy egyáltalán nem működő hiperhajtóművünk. Pillanatnyilag egyiknek sem kell felügyelet! – Igaz, de… – Semmi de! – torkollta le tiltakozni próbáló barátját Uliar. – Vágjunk bele, Dillian! Talán ez az utolsó esélyünk, hogy megszabaduljunk attól az erőszakos őrülttől, és visszaállítsuk a Kirajzás fedélzetén a törvényes rendet! Rövid szünet következett. – Jó, benne vagyok – mondta végül Pressor. – De ha ez a Mittakárkicsoda már úton van, nincs sok időnk. Sőt arra már biztosan nincs időnk, hogy összeszedjük a csapatot, és mindenkit felvigyünk a D-1-esre! – Csak gyűjts össze mindenkit! – válaszolta Uliar. – Én meg elintézem, hogy a látogató itt maradjon, amíg ti odaértek! – Könyörgöm, hogyan?
– Egyelőre fogalmam sincs! – ismerte be Uliar. – Te csak rántsd össze a társaságot! És feltétlenül hozd el a kicsiket! A gyerekek különösen jól jönnek, ha fel akarjuk ébreszteni valakiben az együttérzést… – Rendben, intézem! Uliar kikapcsolta a mikrofont, majd néhány pillanatig mozdulatlanul meredt maga elé, amíg összeszedte a gondolatait. Valóban nagy távolság választotta el a D-1-es egységtől, és jól tudta, hogy C’baoth nem fog teketóriázni, rövid úton lezárja a jövevénnyel folytatott tárgyalást. Mindez azt jelentette, hogy ha gyalog indul útnak, akár inaszakadtából is rohanhat, valószínűleg lekési a látogatót. Ám a négyes számú Dreadnaught egyik fedélzeti robogója odakint állt, a vezérlő bejáratától alig néhány méternyire nyíló keresztjáratban. Kilencven másodperccel később Uliar már a gép nyergében ülve száguldott az orr felé, méghozzá akkora sebességgel, hogy a menetszél szétkorbácsolta a haját, és könnyeket csalt a szemébe. Szerencsére már a hiperűrből való kitörés utáni pillanatokban elrendelték a teljes riadót. A személyzet tagjai a harcálláspontjaikon, míg az utasok a kabinjaikban tartózkodtak, így a folyosók teljesen elnéptelenedtek. Uliar percek alatt elérte az elülső pilont, és lecsapott a lift hívógombra. Miután megérkezett az egyik fülke, esze ágában sem volt az előírásoknak megfelelően a felvonóállomáson hagyni a robogót, hanem egyenesen besiklott vele a kabinba. Számított rá, hogy a Jedik utólag megróják majd ezért a tettéért, de most az sem érdekelte, ha napokat, netán heteket kell a fogdában eltöltenie. Mindenáron találkozni akart az idegen jövevénnyel. Car’das körülbelül három órát várt egy üres kabinban, mire a miskara ismét magához hívatta. – Készen állunk a támadásra! – közölte minden bevezető nélkül a vagaarik vezére. – Hamarosan elindulunk, hogy bosszút álljunk a chisseken, azokon az álnok tolvajokon! – Értem, méltóságos uram! – válaszolta Car’das, és fejet hajtott, közben lesütötte a szemét, hogy ne lássa a trónterem padozatán heverő, frissen lemészárolt geroonok tetemeit. A jelekből ítélve a miskara ismét kipróbálta a legújabb játékszereit. Az ifjú navigátor erőt vett magán, és hozzátette: – Engedelmével, méltóságos uram, szeretném ismét megjegyezni, hogy társaim a támadásra kiszemelt helyszínen tartózkodnak, és a hajónk a támaszpont űrkikötőjében állomásozik. Kérem, adja utasításba a katonáinak, hogy legyenek óvatosak! – Nem fogom elfelejteni – ígérte a miskara. – Sőt ennél is többet fogok
tenni az érdekedben! Úgy döntöttem, hogy a legjobb kilátást biztosító helyről nézheted végig az ütközetet. Car’dasnak hirtelen rossz előérzete támadt. – Úgy érti, méltóságos uram, hogy a hídon leszek? – kérdezte gyanakodva. – Szó sincs róla – válaszolta jeges nyugalommal a vagaari. – A vezérhajóm orrának hegyén lévő külső cellában leszel! Car’das súlyos lépteket hallott a jobb oldala felől, és amikor odakapta a fejét, két páncélos vagaarit látott, akik elszánt léptekkel tartottak felé. – Nem igazán értem, méltóságos uram… – tiltakozott riadtan. – Az én ajánlatom révén ön bosszút állhat, és még némi haszonra is szert tesz. – Vagy egyenesen belerepülök egy csapdába – tette hozzá a miskara, majd szempillantás alatt feldühödve ráripakodott a fogolyra: – Ennyire ostobának nézel, emberlény?! Tényleg azt hiszed rólam, hogy annyira büszke és annyira meggondolatlan vagyok, hogy egy kisebb harci egységgel indulok háborúba? – A miskara elhallgatott, vett néhány mély lélegzetet, majd lecsillapodva folytatta: – Hát nem, emberlény! Nem csupán néhány hajót viszek magammal, hanem az egész flottámmal fogok lecsapni arra a támaszpontra! Az én hatalmas és legyőzhetetlen flottámmal! Hamarosan kiderül, hogy mennyire élesek a chissek csapdájának fogai! – A chissek nem állítottak csapdát önöknek! – hadarta Car’das. – Esküszöm, méltóságos uram! – Hát akkor nincs mitől félned – állapította meg a miskara. – Ha a chissek valóban olyan kevesen vannak, ahogy azt te állítottad, könnyűszerrel elbánunk velük, és akkor szabadon engedlek téged meg a társaidat is. Ha viszont csapda vár minket, vagy egy nagyobb flotta… – közömbösen megvonta a vállát – te leszel a csata első halottja. – A vezér ekkor oldalra billentette a fejét, és megkérdezte: – Szeretnél közölni velem valamit, mielőtt a harcosaim elvisznek az új lakosztályodba? Car’das nem igazán tudta, hogy miféle választ várnak tőle. Talán beismerő vallomást? – Semmit, méltóságos uram – válaszolta rövid töprengés után. – Most már csak azt remélem, hogy a pilótái, illetve a katonái eléggé rátermettek, és elbánnak a chissekkel! – A harcosaim rátermettségéről a geroonokat kérdezd! De hamarosan a saját szemeddel is meggyőződhetsz a képességeikről… – válaszolta gőgösen a miskara, azzal intett a páncélos vagaariknak, és kurtán odavetette nekik: – Vigyétek! Öt perccel később a katonák valósággal átpréselték Car’dast egy szűk
nyíláson, amelyen túl egy mindössze két méter hosszú, egy méter széles és egy méter mély, áttetsző fedelű cella fogadta az ifjú navigátort. A nulla gravitációjú kabin egyik falán férfiököl méretű levegőztető és légszűrő berendezés sziszegett, míg a másik oldalon egy Car’das számára ismeretlen rendeltetésű, gyémántformájú berendezés csillogott. Miután az ifjú navigátor körülnézett a fojtogatóan szűkös térben, a lába alatt felfedezett egy hálószerű táskát, amely néhány, a chiss kompról származó táprudat, illetve három vizespalackot tartalmazott. Car’das összeszedte minden bátorságát, és kinézett a fölé boruló, átlátszó burán. És mialatt a vagaari harcosok légmentesen lezárták mögötte a cella kerek búvónyílását, rájött, hogy a sorsának irányítása végképp kicsúszott az ujjai közül, és az élete mostantól csakis a vakszerencsén, illetve mások döntésén múlik. Már csak abban reménykedett, hogy a miskara igazat mondott, amikor azt állította, hogy beveti a teljes flottáját. Huszonegyedik fejezet Lorana először azon lepődött meg, hogy a Köztársaság határaitól több száz fényévre egy az emberi lényekre ennyire hasonlító teremtménnyel találkoztak. Még jobban meglepődött, amikor az asztal másik oldalán ülő Mitth’raw’nuruodo parancsnok beszédéből és viselkedéséből pillanatok alatt kiderült, hogy a tudományos és társadalmi fejlettség magas fokán álló népséggel akadtak össze. És amikor Mitth’raw’nuruodo elmondta, hogy miért tartóztatta fel a Kirajzást, az volt leginkább meglepő, egyben a legfélelmetesebb újdonság. Ám C’baoth-t a tőle elvárható módon egyáltalán nem nyűgözte le az indoklás. – Ez nevetséges! – mordult fel megvetően, amikor a chiss férfi a magyarázatának végére ért. – Hogy egy titokzatos, hódító nép közeledne felénk a Galaxis határai felől? Ugyan, kérem! Az efféle mesékkel az ostoba szülők szokták riogatni a gyermekeiket! – Ezek szerint önök abban a hitben ringatják magukat, hogy mindent tudnak a világegyetemről? – érdeklődött udvariasan Mitth’raw’nuruodo. – Mert én egészen mostanáig úgy tudtam, hogy az űrnek ez a környéke teljesen ismeretlen az önök számára. – Igen, ez így igaz – ismerte el C’baoth, de nyomban hozzátette: – Ám azzal is tisztában vagyok, hogy a rémhírek és a kocsmaasztal mellett kieszelt mesék terjedését nem korlátozza sem a politika, sem pedig a földrajzi határok. Ha valóban létezne egy ennyire veszedelmes népség, már
biztosan hallottunk volna róla. – És mi a helyzet Vergere-rel? – mormolta halkan Lorana. – Ezek az események magyarázattal szolgálhatnak az eltűnésére. – Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem! – vágta rá C’baoth. – Egyetlen Jedi elhallgattatásához nincs szükség egy egész hadseregre. – Hirtelen vadul megvillant a szeme, és gyorsan folytatta: – Na persze, egy csapatra való Jedivel már más a helyzet. Ami pedig ezt az ön által idézett Darth Sidioust illeti, az ő szavainak még kevesebb hitelt adok, mint a szállongó pletykáknak. Tudja, a Darth név a Szith Nagyurak címe volt, márpedig a Szithek réges-régen eltűntek a Galaxisból. Vagyis ez az illető egy közönséges és hazug csaló! – Én ehhez nem tudok hozzászólni – válaszolta Mitth’raw’nuruodo –, de nem is azért jöttem ide, hogy ilyesmikről vitatkozzak. Akár léteznek azok az idegen hódítók, akár nem, attól még nem engedhetem át önöket az űrnek ezen a szektorán. Vissza kell térniük a Köztársaságba! – Vagy pedig? – kérdezte kihívó hangon C’baoth. Mitth’raw’nuruodo a Jedi-mester szemébe fúrta higgadt tekintetét, és halkan, de határozottan közölte: – Vagy pedig kénytelen leszek elpusztítani önöket. Lorana visszafojtotta a lélegzetét, és várta az elkerülhetetlennek vélt kitörést. Ám legnagyobb meglepetésére C’baoth csupán halványan elmosolyodott, és gyakorlatilag harag nélkül válaszolt: – Így szólt a háziszárnyas a hegyek sárkányához… Mondja, parancsnok, komolyan azt képzeli, hogy az ön tizenkét hajója akárcsak tíz percig is kitarthat azzal a tűzerővel szemben, amely az én kezemben összpontosul? Mitth’raw’nuruodo felvonta a jobb szemöldökét, és udvarias hanghordozással visszakérdezett: – Úgy érti, a saját kezében? – Nézze, parancsnok úr, a társaim már a köteléket alkotó nehézcirkálók tűzvezető központjaiban tartózkodnak – magyarázta türelmesen C’baoth. – Hamarosan jómagam is csatlakozom hozzájuk. A jelekből ítélve ön még sosem került szembe Jedikkel, így fogalma sincs, hogy mire vagyunk képesek. Biztosíthatom, hogy ha ránk támad, megrázó és egyben kijózanító élményben lesz része. Mitth’raw’nuruodónak a szeme se rebbent az udvarias formába csomagolt fenyegetés hallatán. – Akármilyen felkészültek, nem sokra mennek a tudásukkal – válaszolta szinte közömbösen. – Az egyetlen esélyük, ha szépen megfordulnak, és hazaviszik az utasaikat. Máskülönben valamennyien itt pusztulnak.
– És mi lenne, ha nem vágnánk át az önök birodalmán? – vetette fel Lorana. C’baoth oldalra fordította a fejét, és ingerülten ráförmedt a lányra: – Hogy merészelsz közbekotyogni… – Megkerülhetnénk a chiss fennhatóság alá eső szektorokat – folytatta az ifjú Jedi, mialatt kétségbeesetten próbálta elterelni a figyelmét a mellette ülő mester indulatairól. – Elrepülhetnénk a Peremvidék más részére, hogy onnan vágjunk neki a szomszédos galaxis felé vezető útnak. – Nem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon C’baoth. – Szó sem lehet róla! Egy ilyen kitérővel több ezer fényévnyi távolságra kerülnénk az eredetileg tervezett útvonaltól. – Első megfontolásra elfogadhatónak vélem az ajánlatot – válaszolta Mitth’raw’nuruodo, ám eközben nem a mesterre, hanem a lányra nézett. – Nem! – ismételte haragosan C’baoth, és a lányhoz fordulva hozzátette: – Lorana, te mostantól hallgass! – Ekkor a chiss férfi szemébe fúrta a tekintetét, és haragosan folytatta: – Nem írhatja elő nekünk, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk. Sem maga, sem senki más! – Hirtelen a székét hátrarúgva felpattant, teljes magasságában kihúzta magát, és a kék bőrű teremtmény fölé tornyosulva érces hangon hozzátette: – Mi Jedik vagyunk, a világegyetem legfőbb hatalmának birtokosai! És megsemmisítjük azt, aki az utunkba merészel állni! Lorana felnézett a mesterre, és úgy érezte, mintha felgyorsulva lüktető szíve a torkában dobogna. Mit beszél C’baoth? Mit művel a volt mestere? Hát teljesen megfeledkezik arról, hogy a Jedik a béke őrzői? Hogy mindig, minden körülmények között uralkodniuk kell önmagukon? Hogy tisztelniük kell az életet, annak minden megjelenési formáját? – Ebben az esetben a tárgyalásnak itt a vége – jelentette ki Mitth’raw’nuruodo. A hangja semmit sem árult el az érzéseiről, ám az arcára elszánt kifejezés költözött, amelynek láttán Lorana hátán végigfutott a hideg. A chiss férfi felszegte az állát, és hűvösen folytatta: – Egy órát adok önöknek, hogy megfontolják az ajánlatomat. – Egy órát? Hát nem, parancsnok úr! – csattant fel C’baoth. – Követelem, hogy azonnal állítsa le azokat a gépeket, amelyek fogva tartanak minket, és takarítsa el a hajóit az utunkból! – Egy órát adok – ismételte higgadtan Mitth’raw’nuruodo, azzal hátratolta a székét, felállt, majd udvariasan megkérdezte: – Jinzler lovag, volna szíves visszakísérni engem a hajómhoz? – Ahogy óhajtja, parancsnok úr! – válaszolta készségesen és bátran Lorana, ám miközben a férfiak példáját követve talpra állt, nem mert a
mesterre pillantani. – Akár indulhatunk is… A tárgyalás előtt Pakmillu kapitány felajánlotta a biztonsági őreinek szolgálatait, hogy felkészült harcosok kísérgessék Mitth’raw’nuruodót a fedélzeten. C’baoth a rá jellemző módon visszautasította a segítséget, majd közölte, hogy neki és Loranának nincs szükségük efféle erőfitogtatásra ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tartsák az idegent. Így aztán Lorana és Mitth’raw’nuruodo kettesben sétált a hangár felé. – Az ön C’baoth mestere egyfelől rendkívül elbizakodott, másfelől megdöbbentően makacs – jegyezte meg a chiss férfi. – Nem túl szerencsés egyveleg… – Ezt nem is vitatom – ismerte el Lorana. – Ám ugyanakkor Jedi-mester is, így olyan tudás és hatalom birtokosa, amely mindörökre rejtve marad a legtöbb teremtmény elől. A saját érdekében kérem önt, hogy ne becsülje le őt! – Amennyiben az a tudás olyannyira rejtett, honnan lehet tudni, hogy a mester miben téved, és miben van igaza? Lorana beharapta az alsó ajkát, és megcsóválta a fejét, mert ezt a kérdést ő maga is jogosnak érezte. – Hát, azt nem tudom… – mondta néhány pillanatnyi töprengés után. – Biztosra veszem, hogy nem ön az egyetlen, akiben kételyek merültek fel – folytatta Mitth’raw’nuruodo. – Bizonyára sokan vannak olyanok, akiknek elegük van C’baoth mester zsarnokságából. Zsarnokság. Erre a fogalomra Lorana jószerével gondolni sem mert. Ám az elmúlt percek során egy csapásra olyan helyzet állt elő, hogy többé nem kerülhette meg a kérdést. – Igen, vagyunk néhányan – suttogta alig hallhatóan, majd a szemét erőltetve figyelt előre, mert ebben a pillanatban kiértek a főfolyosóra, és meglátta Chas Uliart, aki tőlük húsz-harminc méternyire, a jobb oldali falnál toporgott. Lorana biztosra vette, hogy a férfit egy újonnan felmerült és minden bizonnyal sürgős probléma vezérelte ide. Igyekezett lélekben felkészülni egy újabb fordulatra, ám Uliar egyetlen szót sem szólt, mialatt megközelítették, majd elhaladtak mellette. Meg sem mozdult, csupán különös képet vágva bámulta őket. A chiss űrhajó közelében egy másik hajó állt, a Kirajzás egyik rövid hatótávolságú kompja, amit Lorana furcsának talált. Jól tudta, hogy ez a hajó még nem volt itt, amikor Mitth’raw’nuruodo megérkezett. Ismét csak a fejét csóválta, majd a parancsnokra nézett, és halkan megjegyezte: – Nézze, uram, azt feltétlenül tudnia kell, hogy nem akarunk ártani az ön népének!
– Hiszek magának, Jinzler lovag – válaszolta Mitth’raw’nuruodo –, ám a szándékaink önmagukban véve még semmit sem érnek, és semmit sem jelentenek. A sorsunkat a tetteink határozzák meg. Lorana nagyot nyelt, és kibökte: – Igen, ezzel magam is tisztában vagyok. – Egy órájuk van, Jinzler lovag. – A chiss férfi udvariasan meghajolt, majd sarkon fordult, és besietett hajójának személyi zsilipjén. Lorana elhátrált a géptől, hogy a pilótának legyen helye manőverezni, és mialatt így tett, ismerős tudat közelségét érzékelte. Megfordult, és meglátta, hogy Uliar sétál felé. És a fiatal férfi mellett ott lépdelt C’baoth, akinek a tekintete nehezen uralt, izzó haragról árulkodott. – Jinzler lovag! – szólalt meg az ősz hajú mester, mialatt Mitth’raw’nuruodo kompja átsiklott a légkörzáró energiapajzson, és eltűnt a fekete semmiben. – Újabb feladatom van a számodra! A megbeszélés tovább tartott annál, ahogyan azt eredetileg Uliar számította, ezért bőven volt ideje, hogy megszabaduljon a robogótól, és elfusson a D-1-es elülső hangárának közelébe. Még így is majdnem húsz percen keresztül várakozott a folyosón, közben először lehiggadt, aztán ismét eluralkodott rajta az idegesség, mert el sem tudta képzelni, hogy merre járnak és miért késnek a társai. Természetesen felhívhatta volna Pressort, ám az egyes Dreadnaughtok közötti rádióadások mindegyike áthaladt egy központi adó-vevőn. Így aztán fennállt a veszély, hogy a gyanakvó természetű C’baoth figyelteti a rádióforgalmat, és esetleg neszét veszi, hogy ő, valamint a bizottság tagjai készülnek valamire. Mialatt azon törte a fejét, hogy hogyan vehetné fel a kapcsolatot Pressorral, az egyik kereszt járatból két alak lépett a főfolyosóra: Lorana Jinzler és egy emberforma teremtmény, aki nem lehetett más, mint Mitth’raw’nuruodo parancsnok. Uliar nagyon megdöbbent. Odahaza sosem látott a kék bőrű férfihoz hasonló lényt. Ráadásul Mitth’raw’nuruodo ruházatán és felszerelésén egyetlen jel sem utalt arra, hogy ő egy a Coruscantról érkezett hivatalos személy volna. Uliar letörten csóválgatta a fejét, és a lelkére máris rátelepedett a kudarc nyomasztó érzése. Ám rövid töprengés után ráeszmélt, hogy még mindig nem kell feladnia a reményt. Eszébe jutott, hogy ez a Mitth’raw’nuruodo akár egy nagy birodalom katonája, akár egy nagyra vágyó űrkalóz, a szavaiból ítélve feltette magában, hogy nem engedi át a Kirajzást a felségterületén. Ha visszaűzné őket a Köztársaságba, vagy ha a bandája eléggé kifosztaná a
Kirajzás raktárait ahhoz, hogy Pakmillu kénytelen legyen visszafordulni utánpótlásért, akkor a bizottság odahaza talán rávehetne Palpatine-t, hogy vessen véget C’baoth egyre ijesztőbb uralmának. De legalábbis az utasok lehetőséget kapnának arra, hogy kiszálljanak a hajóból, és a jövőben más módon keressék a boldogulás útját. Jinzler és Mitth’raw’nuruodo állhatatosan közeledett felé. A társai még mindig nem bukkantak fel a környéken, így az egész feladat őrá maradt. Uliar teleszívta a tüdejét, és kinyitotta a száját, hogy megszólaljon… Pontosabban csak megpróbálta kinyitni, ám legnagyobb rémületére azon kapta magát, hogy az állizmai, a szája és a nyelve nem engedelmeskednek az akaratának. Döbbenten bámulta a gyorsan közeledő párost, közben újra és újra próbálkozott, de egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából. Néhány pillanattal később Jinzler és Mitth’raw’nuruodo odaért hozzá. Ekkor megpróbált eléjük ugrani, hogy legalább feltartóztassa őket, amíg kioldódik az izmait megbénító, titokzatos eredetű görcs, ám a lába is felmondta a szolgálatot. A fiatal lány és a chiss férfi elsietett előtte, és bár mindketten érdeklődve fürkészték az arcát, egyikük sem vette észre rajta a kín és a tehetetlenség jeleit. Néhány másodperccel később, amikor a páros már vagy tizenöt méterre távolodott tőle, a háta mögött megszólalt valaki: – Szóval, azt képzelte, hogy elárulhat engem, Uliar? A fiatal reaktorkezelő nyaka még működött ugyan, de nem kellett megfordulnia, hogy megállapítsa, ki förmedt rá. Ismerte ezt a hangot, túlságosan is jól ismerte. – Komolyan azt hitte, hogy észrevétlenül fel tud jönni egy robogóval a D-4-esről? – folytatta C’baoth. – Most már maga is láthatja, hogy az árulás mindig elárulja önnön magát! Uliar ekkor furcsa rángást érzett az arcának alsó részén, mintha az állkapcsa mélyén kioldott volna egy záróretesz, és végre kinyithatta a száját. – Szó sincs árulásról! – recsegte ingerülten, miután meg tudott szólalni. – Csak azt akartuk, hogy ez a küldetés olyan legyen, amilyennek eredetileg terveztük! – Ez az expedíció az enyém, Uliar! – válaszolta szenvedélyesen C’baoth. – Ez az én küldetésem! Én döntöm el, hogy milyen legyen, megértette? És most halljam, magán kívül ki keveredett még bele ebbe a szánalmas kis összeesküvésbe? Uliar megmakacsolta magát, és komor hallgatásba burkolózott. – Nem baj, hamarosan úgyis kiderül – folytatta C’baoth, mert rájött,
hogy hiába faggatózik, itt és most nem fog megtudni semmit. – Induljunk! És feltűnés nélkül, ha kérhetem! Uliar belátta, hogy nincs más választása. Elfordult, és C’baoth-szal a nyomában elindult a hangár felé. Ők ketten abban a pillanatban léptek be a hatalmas csarnokba, amikor Jinzler és Mitth’raw’nuruodo odaért az idegen űrhajó elülső személyzsilipjéhez. Néhány méterre tőlük a Kirajzás egyik kisebbfajta kompja állt… Uliarnak hirtelen megfagyott a vér az ereiben, mert rádöbbent, hogy miért nem kerültek elő a társai. Pressor nem a folyosókon keresztül, illetve a pilonokban közlekedő turbóliftekkel hozta át a csapatot, hanem mindenkit beterelt a D-4-es egyik átkelőhajójába, és rávette Mosht, hogy vezesse át a gépet erre a cirkálóra. A reaktorkezelő kissé megkönnyebbült, mert mindez azt jelentette, hogy még mindig van esélyük. Pressor mindjárt felnyitja a zsilip zárólemezét, és mire C’baoth felfogja, hogy mi történik körülötte, valamennyien ott teremnek Mitth’raw’nuruodo előtt, és megkérik, hogy járjon közben az érdekükben… Ám a komp zsilipjének ajtaja nem mozdult, és ha mindez nem lett volna elég, Uliar megérezte, hogy ismét megbénulnak az arcizmai, a szája, illetve a nyelve. Így aztán csak tehetetlenül bámult, mialatt Mitth’raw’nuruodo váltott néhány szót a fiatal Jedivel, majd beszállt a hajójába, és bezárta maga mögött a zsilipet. Uliar tompa nyögéseket hallatott kínjában, mert felismerte, hogy most már az utolsó esélyük is elveszett. C’baoth ekkor hátba bökte őt, hogy elindítsa, majd rideg, de elégedett hanghordozással megszólalt: – Hát akkor ezt is megoldottuk… Már csak azt kell eldöntenem, hogy mit csináljak önökkel! Lorana meghallotta a mester szavait, gyorsan megfordult, és meglepetten bámulta a felé közeledő férfiakat. – Üdvözöllek, Jinzler lovag! – köszönt C’baoth, miközben Mitth’raw’nuruodo hajója felszállt, egy helyben lebegve megfordult, és fokozatosan gyorsulva kirepült a hangárból. – Újabb feladatom van a számodra! – A baljával a D-4-es kompja felé intett… … és a zsilipajtó hirtelen felpattant. Pressor és Mosh kizuhant a hajóból, és elterült a fedélzeten, ami arra utalt, hogy a teljes súlyukat nekivetve tolták-feszegették a zárólemezt, amit C’baoth mindeddig az Erő segítségével tartott zárt állásban. – Tehát megpróbálták kinyitni a zsilipet… – mormolta letörten Uliar. – Persze, hogy próbálkoztak, de én résen voltam! – vágta rá megvetően
C’baoth. – Ha még egy robogó sem kerülhette el a figyelmemet, miből gondolta, hogy nem fogok észrevenni egy kompot? – Felemelte a hangját, és hozzátette: – Maguk ott, valamennyien! Bújjanak szépen elő, hadd lássam az arcukat! – Mi folyik itt? – kérdezte csendesen Lorana, és értetlenül bámulta a kompból előbukkanó kisebbfajta tömeget. – Ez itt, Jinzler lovag, egy összeesküvés – magyarázta ingerülten C’baoth. – Ezek az utasok szemlátomást nem értékelik mindazt az erőfeszítést, amit a Kirajzás megteremtésére áldoztunk. Nem becsülik semmire, hogy létrehoztunk egy olyan világot, amelyben és amelyért érdemes élni és dolgozni. – És ha pusztán arról van szó, hogy mi másképp képzeljük el az életünket? – kérdezte keserűen Uliar. – Az meg sem fordul a fejében, hogy nincs ínyünkre, ha gyereknek néznek minket? Hogy sérti a méltóságunkat, ha úgy bánnak velünk, mintha nem tudnánk eldönteni, hogy mit kezdjünk a saját életünkkel? – Netán átjárja magát az Erő? – vágott vissza C’baoth. – Érzékeli azokat az energiákat, azokat a láthatatlan kötelékeket, amelyek magát a világegyetemet tartják össze, így automatikusan meghatározzák, hogy mi a legjobb önnek, nekem és mindnyájuknak? – Kötve hiszem, hogy Erő uralni akarná az életünk minden apró mozzanatát – vitatkozott Uliar. – Még kevésbé hiszem, hogy ennek a fajta uralomnak maga lenne a szószólója vagy a képviselője! – Igen? És mégis, maga kicsoda? – hördült fel sértetten az ősz hajú Jedi. Mielőtt a fiatal férfi válaszolhatott volna, a háta mögött megszólalt valaki: – C’baoth mester! Uliar megfordult, és meglátta Justyn Ma’Ningot, aki a hangár főbejáratában állt, és kifejezéstelen arcot vágva fürkészte a körülbelül ötvenöt-hatvan főből álló tömeget. – C’baoth mester – ismételte a Jedi –, válthatnék veled néhány szót? Most, azonnal! – Te meg mit keresel itt? – mordult fel C’baoth. – A harcálláspontodon lenne a helyed! Lorana a következő pillanatban tisztán érzékelte, hogy a volt mestere nagyon meglepődött, illetve hogy szempillantás alatt feltámadt benne a gyanakvás. – Feltétlenül beszélnünk kell – jelentette ki szelíden, de határozottan Ma’Ning.
C’baoth morgott valamit, amit a körülötte állók sem értettek, aztán elindult a főbejárat felé. Lorana néhány pillanatnyi tétovázás után a nyomába szegődött. – Ajánlom, hogy fontos legyen! – jegyezte meg mogorván C’baoth, amikor a társa közelébe ért. – Pillanatnyilag rengeteg a dolgom. – Az ügy nem tűr halasztást – felelte bámulatra méltó higgadtsággal Ma’Ning, és belekezdett: – Az utóbbi napok folyamán sok időt töltöttem töprengéssel és meditációval. Alaposan kielemeztem magamban a Kirajzáson kialakult helyzetet. És arra a következtetésre jutottam, hogy mi, Jedik messze túlléptük a béke őreiként, illetve a tanácsadóként játszott szerepünket. – Jól fontold meg, hogy mit mondasz, Ma’Ning mester! – figyelmeztette a társát C’baoth. – Ha nem vetted volna észre, az expedíció hivatalosan kinevezett, teljhatalmú vezetőjével beszélsz! – Igen, valóban az vagy – ismerte el Ma’Ning –, de néha még a legnagyobb tudással felvértezett, leghatalmasabb Jedik is eltévelyednek. Meglátásom szerint te már nem csupán utat mutatsz a gondjaidra bízott utasoknak, hanem a határokat átlépve egyenesen uralkodsz felettük! – Akkor nagyon rosszul ítéled meg a cselekedeteimet – válaszolta gőgösen C’baoth. – Én csak azt teszem, amit tennem kell, hogy ez az expedíció zökkenőmentesen haladjon előre, és beváltsa a hozzáfűzött reményeket. – Mások nem így gondolják – felelte Ma’Ning, azzal jelentőségteljes pillantást vetett a komp mellett felsorakozott utasokra, és hozzátette: – Mindenesetre, a helyzet már olyannyira tarthatatlan, hogy a megoldásához ki kell kérnünk a Kirajzáson utazó valamennyi Jedi véleményét. C’baoth hátrahőkölt, és a szemét résnyire vonva, gyanakodva megkérdezte: – Arra célzol, hogy hívjuk össze az ítélőkört? – Nos, C’baoth mester, én már meg is tettem az előkészületeket – jelentette ki Ma’Ning. – Mihelyt megoldódik a chissek miatt kialakult válsághelyzet, összeül a Kör. A két mester néhány feszült pillanat erejéig szótlanul meredt egymás szemébe, aztán C’baoth kissé megemelte az állát, és megszólalt: – Nem bánom, üljön össze, ha ennyire akarod! Ám végül te is meg fogod érteni, hogy én azt teszem, ami a legjobb a Kirajzásnak és a rajta utazóknak. – Loranához fordult, és hozzátette: – Mindannyian meg fogjátok érteni! – Visszafordult Ma’Ning felé, és kijelentette: – De addig is én vagyok a parancsnok! Haladéktalanul térj vissza a négyes
Dreadnaughtra, és készülj a harcra! Ma’Ning fájdalmas képet vágott, és szomorúan megkérdezte: – Ezek szerint a tárgyalás eredménytelenül zárult? – Nem volt mit megtárgyalni – felelte kurtán C’baoth. – Menj vissza a D-4-esre! Ma’Ning a szeme sarkából Loranára pillantott, mintha azon törte volna a fejét, hogy kikérje-e a lány véleményét, de végül nem hozakodott elő a kérdéssel. Ismét C’baoth szemébe fúrta a tekintetét, és halkan annyit mondott: – Rendben… – azzal megpördült, és gyors léptekkel elhagyta a hangárt. C’baoth mélyet lélegzett, és fojtott hangon megkérdezte: – Te tudtál erről? A lány letörten csóválgatta a fejét. – Merő időpocsékolás – jelentette ki megvető hangsúllyal az ősz hajú mester. – Ettől függetlenül joga van hozzá, így ha megoldjuk végre ezt az ostoba helyzetet, összehívhatja a Kört. Most gyere velem! A mester nekilódult, aztán a szokásos, elnyújtott és határozott lépteivel elindult a néma csendben várakozó csoport felé. – Igazán kíváncsi lennék, hogy miről beszélnek… – mormolta fojtott hangon Pressor. – Fogalmam sincs – súgta vissza Uliar, és figyelmesen fürkészte a három Jedit. Ám hiába hegyezte a fülét, a jókora, üres térben szétszaladtak a hangok. De abban már nem gátolhatta meg sem a távolság, sem a hangár rossz akusztikája, hogy figyelje az arckifejezésüket. Így aztán Uliar egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy a három Jedi gondterhelt, sőt mindhármukat erős nyugtalanság gyötri. – Talán most leállítják az öreget – vetette fel halkan. – Ne reménykedj – dünnyögte keserűen Pressor –, a Jedik úgy összetartanak, mint az egymáshoz hegesztett padlólemezek… – Igen, ezt én is megfigyeltem – mormolta Uliar. – Talán csak abban nem tudnak megegyezni, hogy hogyan csapják agyon azokat a kék bőrűeket. – Igen, inkább ez a valószínű – ismerte el Pressor, majd megköszörülte a torkát, és az előzőnél is halkabban folytatta: – Tudod, Chas, eszembe jutott, hogy még mindig akad egy kártyánk, amit kijátszhatnánk. Hátul, a reaktor melletti raktárban van két, végső megoldásnak szánt droideka. Ha előszednénk és szabadon engednénk őket, még a Jedik is elgondolkodnának… – De el ám! – horkant fel Uliar. – Főleg azon, hogy hogyan gyűjtsék
össze a szerteszét heverő hullákat! Felejtsd el, Pressor! Azok a gépfickók túl veszélyesek ahhoz, hogy műkedvelők szórakozzanak velük. – Igazad lehet – válaszolta fojtott hangon Pressor –, de akkor is… – A szünetnek vége – szakította félbe Uliar, amikor a Jedik befejezték a megbeszélést. Ma’Ning kiviharzott a hangárból, aztán Jinzler és C’baoth váltott még néhány szót, majd mindketten elindultak a komp felé. Uliar szemügyre vette az arcukat, és úgy ítélte meg, hogy mindkettőjüket mélységesen nyomasztja valami. Lorana és C’baoth pillanatok alatt odaért a mozdulatlanul, hallgatagon álldogáló csoporthoz. A mester a tekintetével végigsöpört az arcokon, mintha az emlékezetébe akarta volna vésni, hogy kik voltak azok, akik szembeszálltak az akaratával, majd megszólalt: – Jinzler lovag, kísérd vissza ezt a népséget a négyes Dreadnaught-ra! Nem is, jobb ötletem támadt! Vidd a raktármagba, és zárd be őket a kiképző központunkba! A lány a mester felé fordult, és megrökönyödve kérdezte: – A kiképző központba? – Egy pillanatig se aggódj, bőven lesz hely odalent! – közölte C’baoth. – Az összes tanítványt felrendeltem az Egyesített Vezérlőbe, ahol biztonságos körülmények között tanulmányozhatják a tudategyesítő eljárást. – Értem én, de akkor sem zárhatjuk be őket, mester! – tiltakozott Lorana, és a tekintetével végigsöpört az apró gyermekeken, akik kétségbeesetten markolták szüleik kezét. A lány mélyet sóhajtott, és hozzátette: – A kapitány elrendelte a harci riadót, mester. A felnőttekre most az állomáshelyeken és a harcálláspontokon van szükség! – Ahol szabadon hirdethetik a felforgató ostobaságaikat? – vágott vissza komoran C’baoth. – Hogy zendülést szítsanak? Azt már nem, Jinzler lovag! Most szépen elkülönítjük őket, hogy ne csinálhassanak még nagyobb bajt. Később, miután elbántunk a chissekkel, fontolóra veszem, hogy mi legyen a további sorsuk. Lorana összeszedte minden bátorságát, és ismét megszólalt: – Nézd, mester… – Hajtsd végre a parancsomat, Jinzler lovag! – vágott közbe C’baoth. Csendesen beszélt, ám a közelben álló Uliar így is kihallotta a hangjából az akarat, a kor és a tapasztalat súlyának parancsoló nyomatékát. A Jedi megcsóválta a fejét, és komoran folytatta: – Odakint chissek lesnek ránk, ráadásul egy Sidious nevezetű szélhámos áskálódik ellenünk, így aztán nincs időm zendülőkkel bíbelődni!
Néhány pillanattal később Uliar szomorúan állapította meg magában, hogy Lorana Jinzler ellenállása véget ért. A lány nem vitatkozott tovább, csupán engedelmesen mormolta: – Igenis, C’baoth mester… Az ősz hajú Jedi még egyszer végighordozta szigorú tekintetét a komp mellett felsorakozott tömegen, majd sarkon fordult, és döngő léptekkel kisietett a hangárból. – Uliar úr, ha megkérhetném – mondta ekkor halkan Lorana, miközben elfordította a fejét, hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie. A fiatal reaktorkezelő a távolodó Jedi után bámult. Egy napon – fogadkozott magában –, egy napon még elszámolok veled. Végül megköszörülte a torkát, a társai felé fordult, és fennhangon odaszólt nekik: – Hallottátok a frissen kinevezett rabszolga-felügyelőnket! Mindenki szálljon vissza a kompba! Car’das korábban még sosem látta ennyire közelről a hiperűr örvénylő fényjátékát, amely egyfelől elbűvölte, másfelől halálra rémítette. Mindössze egy alig két centiméter vastag, áttetsző műanyag réteg választotta el a villódzó fényektől, ezért szörnyűbbnél szörnyűbb látomásai támadtak, amelyeket nem tudott kiverni a fejéből. Minden pillanatban várta, hogy a fénycsíkok egyszer csak betörnek hozzá, kiragadják őt cellája kétes biztonságából, hogy magára hagyatva pusztuljon el a hiperűr felfoghatatlanul hatalmas ürességében. Védekezésképpen először lehunyta a szemét, aztán arccal a hajótest felé fordult, de csak annyit ért el, hogy még jobban rettegett, mert így nem látta, hogy mi történik a háta mögött. Hatórás utazás várt rá, hat bizonytalansággal és gyötrelmekkel teli órát kellett átvészelnie. A fémkoporsójának áttetsző fedelét ostromló, anyagtalan hullámok látványa hihetetlen lelki megterheléssel járt, ezért többször is eltűnődött azon, hogy egyáltalán megússza-e ép ésszel ezt a kalandot. Aztán egy váratlan fordulat mindent megváltoztatott. Két órával azután, hogy a vagaari flotta maga mögött hagyta a geroonok bolygóját, a vezérhajó előtt örvénylő fénymező előbb színes csíkokká, majd csillagokká alakult. Car'das ekkor halk kattanást hallott, majd a miskara dühös hangja hasított a fülébe: – Emberlény! Car'das ijedtében görcsösen összerándult, és alaposan beverte a fejét a cella fedelébe. – Emberlény! – harsogta ismét a miskara.
Az ifjú navigátor oldalra kapta a fejét, és rájött, hogy a hang a fémfalra szerelt, gyémántforma készülékből jön, amelyről mindeddig elképzelni sem tudta, hogy mi célt szolgál. Tétova mozdulattal megfogta a berendezést, és a mutatóujja azonnal rátalált egy apró billentyűre. Hirtelen kitisztultak a gondolatai, és rájött, hogy egy a vagaariknál rendszeresített adó-vevőt tart a kezében. Megnyomta az apró gombot, és megszólalt: – Parancsol, méltóságos uram? – Miféle csapdába csaltál minket? A kelleténél sokkal hamarabb tértünk vissza a mélyűrbe! – mondta a miskara olyan hangon, hogy Car’das úgy érezte, mintha jeges karmok szántanának végig a hátán. – Nem értem, méltóságos uram… – védekezett riadtan. – Az nem lehet, hogy a megbízottai nem a megfelelő koordinátákat töltötték le a teherhajó számítógépéből? – A vagaarik sosem tévednek! – közölte gőgösen a miskara. – A tőlünk lopott hajócsapdát használták fel ellenünk! Car'das ekkor tompa kattanásokat hallott a háta mögül, ami arra utalt, hogy valaki sorban kioldja a cellája ajtajának záróreteszeit. – De hogyan tervelhették ki ezt a chissek? – kérdezte kétségbeesetten, mialatt azon törte a fejét, hogy miféle érvekkel hozakodjon elő, mielőtt a vagaarik kinyitják a búvónyílás fedelét. Az ösztönei azt súgták, hogy ha most a miskara elé viszik, akkor valószínűleg gyors, de módfelett fájdalmas halál vár rá. Ám akárhogy forgatta magában a dolgot, csakis egyetlen magyarázatot talált a váratlan eseményre, és gyorsan folytatta: – Bizonyára másvalaki ellen vetették be azt a fegyvert, mi meg véletlenül belerepültünk a hatósugarába. – Itt van körülöttünk az egész hatalmas űr! A chissek éppen a mi hipersávunk mentén állítottak csapdát valakinek? – vágott vissza a miskara, aki még most is dühös volt, de mintha kissé alábbhagyott volna a haragja. – Nevetséges! – Ennél különösebb dolgok is történtek már, méltóságos uram! – állította makacsul a navigátor, miközben megérezte, hogy a homlokán gyöngyözni kezd a verejték. Ekkor a háta mögött hangos recsegés-nyikorgás kíséretében felnyílt a cellaajtó. Car’das egész testében megfeszült, ám a vagaarik nem bántották, csupán a kezébe nyomtak egy a chiss kompról származó, elektronikus makrotávcsövet. – Nézz előre! – parancsolta egy ütemmel később a miskara. – És beszélj nekem arról a hajóról! A búvónyílás fedele fülsértő dörrenéssel ismét bezáródott. A fiatal
navigátor megkönnyebbülten fujtatott, majd a szeméhez emelte a távcsövet, és végigpásztázott vele a hajó előtti zónákon. Nem esett nehezére megtalálni azt az objektumot, amely felkeltette a vagaarik vezérének érdeklődését. Hat óriási nehézcirkálóból állt, amelyeket egy hatalmas kúpokban végződő, központi henger köré építettek. Car’das azonnal tudta, hogy a Kirajzás lebeg előttük. Vett egy mély lélegzetet, majd óvatosan belekezdett a magyarázatba: – Ha minden igaz, méltóságos uram, akkor a Kirajzás nevezetű köteléket látjuk, amely egy kutató és gyarmatosító expedíció résztvevőit szállítja. Körülbelül ötvenezer teremtmény utazik a fedélzetén, akik tudomásom szerint több évre, esetleg több évtizedre elegendő készleteket hoztak magukkal. – Igen, és szerinted hány harci droidjuk van? – Azt nem tudom pontosan megmondani – válaszolta Car’das. – Bizonyára néhány tucat, esetleg néhány száz, amelyeknek egy része droideka lehet. Mindezeken felül karbantartó droidok és másfajta, kiszolgáló gépek is utaznak azokon a hajókon, amelyeknek létszáma úgy húszezerre rúghat. – És ezeket a gépszolgákat ugyanolyan elektronikus aggyal és toldalékokkal látták el, mint a harci droidokat? – érdeklődött higgadtan a miskara, akinek a lelkében a kíváncsiság és mohóság időközben elfojtotta a haragot. Car’das a fejét csóválva fintorgott, mert azonnal megértette, hogy a vagaari hová akar kilyukadni. – Igen, valószínűleg át lehet alakítani őket harcoló egységekké – válaszolta rosszkedvűen. – De az a népség nem fog önként lemondani róluk, méltóságos uram! És azok a Dreadnaught nevezetű nehézcirkálók iszonyatos tűzerőt hordoznak. – Igazán megindító, hogy aggódsz értünk! – válaszolta gúnyos hanghordozással a miskara. – De mi vagaarik vagyunk. Mi elvesszük azt, amit akarunk. Azzal az adó-vevőből halk kattanás hallatszott, és a készülék elnémult. – Igen – mormolta Car’das –, én is így hallottam… – Ott – közölte Mitth’raw’nuruodo, és a jobbjával mutatta az irányt –, látja őket, Stratis parancsnok? – Aligha lehetne eltéveszteni – mormolta Doriana, akinek az idegességtől összeszorult a torka, mialatt a pszeudogravitációs csapda peremén váratlanul megjelenő, idegen hajókat bámulta. – Ezek meg
kicsodák? – Egy vagaari nevezetű vándorló faj, akik más népek kifosztásából élnek – magyarázta Mitth’raw’nuruodo. – És mit keresnek itt? – csattant fel reszkető hangon Kav. – Hogyan találtak ránk? – Azt hiszem, hogy a mi Car’das barátunk jóvoltából – válaszolta Mitth’raw’nuruodo a legteljesebb lelki nyugalommal. – Ez a zóna, ahol most vagyunk, merő véletlenségből a vagaarik utolsó ismert tartózkodási helyét, illetve az én támaszpontomat összekötő egyenes mentén helyezkedik el. Doriana néhány pillanatig értetlenül pislogott, majd nagyot nézett, és csodálkozva megkérdezte: – Arra céloz, hogy Car’das elárult minket? – Car’dasnak megvannak a saját problémái és céljai – Mitth’raw’nuruodo a jobb szemöldökét felvonva, jelentőségteljes pillantást vetett a fiatal férfira, és hozzátette: –, ahogyan mindnyájunknak… Erre a kijelentésre nem lehetett mit felelni, pontosabban Doriana jobbnak látta, ha nem ad hangot a véleményének, ezért csupán újabb kérdéssel hozakodott elő: – És most mihez kezdünk? – Először várunk, hogy megtudjuk, milyen szándékkal érkeztek – felelte Mitth’raw’nuruodo, és ismét kinézett a híd elülső ablaksorán. – Talán hajlandók lesznek az együttműködésre. – Ezt mégis hogyan képzeli? – kérdezte Doriana, és aggodalmasan ráncolgatta a homlokát. Mitth’raw’nuruodo szelíden elmosolyodott, és halkan megszólalt: – Türelem, parancsnok úr, türelem! Most várunk egy kicsit, aztán idővel minden ki fog derülni. Lorana már a raktármag mélyén járt, amikor C’baoth felhívta, és néhány kurta mondattal tájékoztatta őt a megváltozott helyzetről. A lány a fejét csóválva meredt az adó-vevőjére, mialatt a mester tovább magyarázott: – Teljesen váratlanul bukkantak fel. Úgy hiszem, a chissek csellel próbálkoznak. – Most éppen mit csinálnak? – érdeklődött Lorana, miközben a tekintetével végigsöpört a ládahalmok között néma csendben vonuló, gyermekekből, nőkből és férfiakból álló menetoszlopon. Fojtott hangon beszélt, mert nem akarta még jobban felidegesíteni a leendő foglyokat, akik már így is éppen eléggé nyugtalanok voltak.
– Mindeddig csak vártak – válaszolta C’baoth. – A hajóik a külsejük, a felépítésük és a méreteik tekintetében jelentősen eltérnek a chiss egységektől, de ez még nem jelent az égvilágon semmit. – Megkérdezted már róluk Mitth’raw’nuruodo parancsnokot? – kérdezte Lorana, mialatt észrevette, hogy a néhány méterrel előtte haladó Uliar hátranéz, majd lelassít, hogy bevárja őt. A lány rosszat sejtve fintorgott, és hozzátette: – Mi van, ha a chisseknek semmi közük az újonnan érkezettekhez? – És merő véletlenségből bukkantak fel éppen itt? – horkant fel ingerülten C’baoth. – Ugyan, Jinzler lovag, ne gyerekeskedj! A következő pillanatban Lorana utolérte Uliart, aki felé fordult, és halkan megkérdezte: – Látom magán, hogy baj van. Elárulná, hogy mi folyik odakint? Lorana előbb tétovázott, aztán eszébe jutott, hogy az expedíció résztvevői együttesen kerültek szorult helyzetbe, így mindenkinek joga van megtudni, hogy mi történt. – Felbukkant mellettünk egy egyelőre ismeretlen flotta – válaszolta komoran. – Több mint kétszáz egység, ennek legalább a fele hadihajó. – Kivel beszélsz? – kérdezte ekkor C’baoth. Lorana ez egyszer nem vett tudomást a közbeszólásról, zavartalanul folytatta: – Éppen azt próbáljuk kideríteni, hogy kicsodák az újonnan érkezettek: chissek, vagy a chissek szövetségesei, netán egy tőlük teljesen független népség. – Vizsgálták már a reaktoraik emisszióját? – kérdezte Uliar. – Ugyanazt a spektrumot mérjük náluk, mint a chissek hajóinál, vagy valami egészen mást? Mielőtt a lány válaszolhatott volna, az adó-vevő ismét C’baoth – ezúttal már türelmetlenségről és gyanakvásról tanúskodó – hangját közvetítette: – Ki az? Kivel beszélsz? Ott vagy, Jinzler lovag? Lorana mélyet lélegzett, és hadarva felelt: – Uliar reaktorkezelő szerint a reaktorok emissziós jelei alapján meg lehet állapítani, hogy az újonnan érkezetteknek van-e közük a chissekhez, vagy nincs. – És ez a bizonyos Uliar reaktorkezelő miért nincs még börtönben az összeesküvésben részt vevő társaival együtt? – kérdezte haragosan C’baoth. – Még nem értünk oda, mester – válaszolta Lorana, miközben megérezte, hogy az elszántsága és ellenállása még így, a távolból is
szempillantás alatt összezsugorodik a Jedi-mester személyiségének súlya és nyomása alatt. – Úgy gondoltam, hogy miután ő a téma szakértője… – Idefent is vannak szakértőink – vágott közbe C’baoth –, méghozzá hűséges szakértők! Neked most csak arra legyen gondod, hogy bezárd Uliart és a cinkosait oda, ahol nem okozhatnak több bajt, és hagyd az idegen flottát… A mester váratlanul elnémult, cserébe az adó-vevő idegen nyelvű, meglepően dallamos mondatokat közvetített, amelyek különös módon úgy hangzottak, mintha két idegen teremtmény beszélt volna kánonban. – Mi volt ez? – kérdezte meglepetten Lorana. – Alighanem üdvözölnek minket – vélte C’baoth. Lorana a már-már zenei beszédhangokra összpontosított, amelyek az iméntinél valamivel erősebben szóltak az adó-vevőből, ami arra utalt, hogy a mester időközben közelebb ment a híd egyik hangszórójához. Az ifjú Jedi néhány pillanatig erősen figyelt, aztán halkan megszólalt: – Uliar, ez maga szerint micsoda? A férfi gondterhelten csóválgatta a fejét. – Valaki beszél hozzánk, semmi kétség, de még sosem hallottam ehhez foghatót – válaszolta suttogva. – Szerintem egyetlen humanoid teremtmény sem tud kiadni magából ezekhez hasonló hangzókat, vagyis kötve hiszem, hogy a chisseket halljuk. Egyetértése jeléül Lorana nagyokat bólogatott, aztán a szájához emelte az adó-vevőt, és beleszólt: – C’baoth mester? Mi itt valószínűnek tartjuk, hogy… – Vidd az összeesküvőket a leendő börtönükbe! – szakította félbe gorombán C’baoth. – Aztán menj fel a négyes Dreadnaughtra, és jelentkezz Ma’Ning mesternél a tűzvezérlő központban! A mondat végén halk kattanás tudatta, hogy a mester megszakította a kapcsolatot. – Igenis, C’baoth mester… – mormolta Lorana, majd egy hangos, mély sóhajtás kíséretében visszaakasztotta a rádiót a derékszíjára. – Bajban vagyunk, igaz? – kérdezte csendesen Uliar. – Minden rendben lesz – válaszolta Lorana, miközben megpróbálta sugározni magából azt az önbizalmat, amit valójában egy másodpercig sem érzett. Először Mitth’raw’nuruodo, aztán ez az új veszély… A lánynak hirtelen nagyon rossz előérzete támadt, és sietve kijelentette: – Fel kell mennem a D-4-esre! Ma’Ning mester már biztosan vár. Vigye be a társait a százhuszonnégyes raktárrekeszbe, tudja, a Jedi-iskolába! Hamarosan rendeződik ez az ügy, és akkor elsimítjuk a maguk problémáját
is! Uliar gúnyosan felhorkant, és megjegyezte: – Nézze, hölgyem, ez nem a mi problémánk… – Tudom – ismerte el bánatosan bólogatva Lorana –, de ne aggódjon, akkor is rendbe hozunk mindent. A szavamat adom rá! – Valószínűleg azért nem válaszolnak, mert nem értik önt, méltóságos uram – magyarázta Car’das türelmesen, holott olyan ideges volt, hogy a szíve majd kiugrott a mellkasából. – Ahogy már említettem, ők az űrnek ugyanarról a környékéről származnak, ahonnan jómagam is, márpedig arrafelé senki sem beszéli a dicső és nemes vagaarik nyelvét. – Nem kell hozzá sok idő, és meg fogják tanulni – jelentette ki fagyosan a miskara –, de addig is te leszel a tolmácsom! Car’das felkapta a fejét, és felszisszent. Más már nem is hiányzott neki: mostantól kezdve a Kirajzáson utazók renegátnak, vagy ami még rosszabb, egyenesen árulónak fogják tartani őt. Aztán ismét átvillant az agyán Thrawn mondása, mire megköszörülte a torkát, és alázatos hangon válaszolt: – Megtiszteltetésnek veszem, méltóságos uram! Boldogan szolgálom a hatalmas miskarát és a vagaari népet. Mindent megteszek, amit csak óhajt! – Természetesen! – vágta rá a miskara olyan magabiztos hanghordozással, mintha a fogoly részéről akárcsak hajszálnyi tétovázást is elképzelhetetlennek tartott volna. – Először is, azt mondd meg nekem, hogy azokon a hajókon hol tárolják a harci droidokat? Közvetlenül a burkolatok alatt, vagy mélyebben? – A hajók gyomrában – válaszolta kapásból Car’das, pedig fogalma sem volt az igazságról, csak éppen nem akart időt vesztegetni a részletkérdésekre. – Helyes – dünnyögte elégedetten a vagaarik vezére –, akkor úgy is leszámolhatunk velük, hogy a leendő zsákmányunk nem kerül veszélybe. Car’das hátán végigfutott a hideg. A miskara legalább száz hadihajónak, vagyis hatalmas, pusztító erőknek parancsolt, így ez a kijelentése akár az expedíció résztvevőinek halálos ítélete is lehetett. Az ifjú navigátor kissé előregörnyedt, és a vállát is leeresztette, mert hirtelen úgy érezte, mintha egyszerre rázuhant volna a tettének súlya. Mert hiába minden magyarázat, ő, Jorj Car’das volt az, aki a chissek és a Kirajzás utasainak nyakára hozta ezt a könyörtelen, vérszomjas rablóbandát… – Most pedig lépj a mikrofonhoz, és fordítsd, amit mondok! – folytatta a miskara. – A Kirajzás néven ismert hajónak: mi a vagaarik vagyunk!
Adjátok meg magatokat, vagy elpusztultok! Huszonkettedik fejezet – … vagy elpusztultok! A tűzvezérlő központ kezelőpultjánál ülő Lorana hátrafordult, és Ma’Ning mesterre nézett, aki a száját szorosan összepréselve, komoran meredt a saját műszereire. Az ismeretlen hajókról érkező, előző hangokat bizonyosan egy idegen teremtmény adta ki magából. Ezeket a mostani szavakat viszont ugyanilyen biztosan emberi hangszalagok, emberi gégefő és emberi száj formálta. Ráadásul az illető az otthoni közös nyelven szólt hozzájuk, ami nem sok jót ígért… – Talán egy a Köztársaságban született férfi, akit az idegenek foglyul ejtettek? – vetette fel tétován a lány. – Vagy egy áruló! – vágta rá bőszen Ma’Ning. – Akármi az igazság, ez a helyzet egyre bonyolultabb. – Nincs jelentősége! – hallatszott a D-1-es hídján tartózkodó C’baoth hangja a kommunikációs pult hangszóróiból. – Akármit mondott nekik az az ember, nem készülhettek fel arra a fajta védelemre, amelyet a mi tudategyesítésünk nyújthat. – Legalább száz hadihajóval jöttek – vitatkozott Ma’Ning –, így aligha aggódnak amiatt, hogy miféle ellenállásba ütköznek! – Türelem, Ma’Ning mester – válaszolta jeges nyugalomról tanúskodó hangon C’baoth –, bízz az Erőben! – Elindultak felénk – jelentette ekkor Pakmillu kapitány a háttérből. – Minden löveg készüljön! Lorana mélyet lélegzett, és megidézte magában az Erőt, hogy nyugalmat és kitartást merítsen belőle. Jól tudta, hogy döntő pillanatokat élnek át, mert elérkezett az első igazi próbája annak a védelmi és irányítórendszernek, amelynek megteremtésén C’baoth oly sokat fáradozott… – Az meg mi a magasságos napkitörés? – mormolta váratlanul Ma’Ning, és ráhajolt a kezelőpultjára, hogy közelebbről szemügyre vegye az egyik képernyőt. – C’baoth mester, látjátok azokat a… – Igen, látjuk – szólt közbe az ősz hajú Jedi. – Hát ilyen ellenséggel kerültünk szembe! – Mi történt? – kérdezte Lorana, mialatt gyorsan megfordult az ülésével, és a tekintetével végigsöpört a saját monitorain. – Nézd meg a hadihajókat! – felelte Ma’Ning. – Nézd meg azokat a műanyag buborékokat a burkolatukon!
Lorana engedelmeskedett, majd úgy érezte, mintha váratlanul hatalmas erő préselte volna össze a mellkasát. – Élő teremtmények vannak bennük! – zihálta elfulladva. – Eleven pajzs – jelentette ki megvető hangon C’baoth –, a valaha kitalált legaljasabb és leggyávább elrettentő és védelmi módszer! – Mihez kezdünk most? – kérdezte a felindultságtól remegő hangon Lorana. – Nem mészárolhatjuk le őket! – Bátorság, Jinzler lovag – válaszolta a belső hírközlő rendszeren keresztül C’baoth –, egyszerűen a túszok közé fogunk lőni! – A lehetetlenre vállalkozol, C’baoth mester! – szólt közbe Ma’Ning. – Hiába ültettél Jediket a tűzvezető központokba, még nekünk sem sikerülhet, mert ebből a távolságból a turbólézerek nem elég pontosak. – Ennyire ostobának nézel, Ma’Ning mester? – csattant fel sértetten C’baoth. – Természetesen csak akkor nyitunk tüzet, amikor jóval közelebb leszünk hozzájuk! – És addig ölbe tett kézzel üldögélünk? – vágott vissza Ma’Ning. – Tétlenül végignézzük, hogy mozgó céltáblának használnak minket? – Szó sincs róla – válaszolta C’baoth, és némi rosszindulatú izgatottság árnyalta a hangját. – Tartogatunk némi meglepetést a vagaariknak. Figyelem, minden Jedi készüljön a tudategyesítésre! Leszámolunk velünk! Idézzétek meg magatokban az Erőt, most! – Továbbra is hallgatnak! – jelentette ki vádló hangon a miskara, mintha a foglya tehetett volna arról, hogy a Kirajzás parancsnoka továbbra sem válaszolt a felszólítására. – Talán még most is tanácskoznak, méltóságos uram – vetette fel Car’das, mialatt a tekintetével a hajó előtti űrt pásztázta. A vagaari egységek gyors ütemben közeledtek a hatalmas hajóegyütteshez. Szorosan zárt kötelékekben repültek, hogy kihasználják az egymást átfedő elülső védőpajzsok fokozottan hatékony védelmét. A vagaari hadigépezet támadásba lendült. És a Kirajzásról még mindig nem érkezett válasz. Ráadásul a chissek sem mutatkoztak, pedig Car’das biztosra vette, hogy ők is itt vannak valahol. De vajon hol? – Akkor most átadsz nekik egy új üzenetet! – rendelkezett a miskara. – Mondd utánam: a tárgyalás ideje lejárt! Haladéktalanul adjátok meg magatokat, különben… És ekkor, a mondat kellős közepén a szavai bugyborékoló zagyvasággá torzultak. Car’das értetlenül meredt az adó-vevőre, majd közelebb vergődött hozzá, és a fülét az apró hangszóróra szorította. A készülékből
rikácsoló, értelmetlen hangok egész özöne áradt, mintha a hídon tartózkodók egyszerre megőrültek volna. Car’das döbbenten hallgatózott, aztán tétova pillantást vetett a Kirajzásra, és megborzongott, mert megsejtette, hogy mi történt. A koréliai kocsmákban sokszor hallotta, hogy a Jedik akár nagy távolságból is képesek befolyásolni mások elméjét. De mialatt bizonyos történetek arról szóltak, hogy a Jedik szükség esetén összedolgoznak, és az erőiket, illetve titokzatos energiáikat egyesítve mérnek csapást az ellenségeikre, Car’dasnak sosem jutott a fülébe olyan hír, hogy akárcsak egyszer is alkalmazták volna ezt a módszert. Most viszont az ösztönei azt súgták, hogy a Kirajzáson utazó Jedik pontosan ilyen támadást hajtanak végre. A következő pillanatban arra is rádöbbent, hogy ezzel az ő életének is vége. Belátta, hogy a szerencse végleg elpártolt mellőle, és biztosra vette, hogy percek választják el a haláltól. A fülét továbbra is az adó-vevőhöz préselve ellazította az izmait, és a távoli csillagmező fenséges látványát fürkészve várta, hogy lesújtson rá az elkerülhetetlen vég. – Szóval, azok a hihetetlen történetek végül igaznak bizonyultak… – mormolta halkan Mitth’raw’nuruodo. – A Jedik valahogyan áthidalták a távolságot, és megzavarták vagy megsemmisítették a vagaarik agyát. – Igen, minden jel erre utal – erősítette meg Doriana, aki különös módon bénultnak érezte magát, mialatt a vagaari flottát fürkészte. A hadihajók mindeddig egyetlen lövést sem adtak le, miközben szemmel láthatóan irányítás nélkül száguldottak, vagy éppen oldalazva sodródtak. A jelenség arra utalt, hogy Jedik a maguk titokzatos módszerével semlegesítették úgy az idegen pilótákat, mint a tüzéreket. Előre megjósolható módon Kav alfejedelem törte meg a Springhawk hídjára boruló, döbbent csendet. – És mi nem teszünk semmit? Tétlenül üldögélünk csupán? – károgta rekedtes hangon. – Hamarosan mi is elvégezzük azt, amiért idejöttünk – válaszolta Mitth’raw’nuruodo, aztán az ülésének kartámaszába süllyesztett kezel őpanel felé nyúlva kijelentette: – Eljött az idő, hogy végezzünk a vagaarikkal! – A vagaarikkal? – háborgott a neimoidi. – Még mit nem! Én azért adtam oda magának a droid vadászaimat, hogy a Kirajzás ellen vesse be őket!
– Ön nem adott nekem az égvilágon semmit – jegyezte meg hűvös nyugalommal Mitth’raw’nuruodo. Ezalatt az aszteroida felszínén sorakozó droid kötelékek sorban felszálltak, és teljes sebességgel megindultak a vagaari flotta felé. A chiss parancsnok elégedetten szemlélte a szempillantás alatt kialakuló támadóhullámok egyszerre lenyűgöző és félelmetes látványát, majd hozzátette: – Én döntöm el, hogy mire használom azokat a gépeket. Kav ingerülten felhorkant, mondott valamit a saját anyanyelvén, aztán sy bistire váltva folytatta: – Ezt nem ússza meg szárazon, parancsnok! – Vigyázzon a nyelvére, uraság! – dörmögte Mitth’raw’nuruodo, és a neimoidire villantotta izzó szemét. – Ne felejtse el, hogy nem csupán a vadászgépeit vettem el magától! Doriana különös bizsergést érzett a tarkójában, és riadtan megpördült. Arra számított, hogy a droidekákat fogja megpillantani a híd hátulsó részében, amint egyenesen őrá és Kavra szegezik a fedélzeti fegyvereiket, ám nyomát sem látta a két romboló droidnak. – Nem, Stratis parancsnok, ne is keresse azokat a harci gépezeteket – szólalt meg Mitth’raw’nuruodo, aki észrevette a férfi ösztönös reakcióját. – Másutt vannak, ahol sokkal nagyobb szolgálatot tehetnek nekünk, mint itt. – Miért, hol vannak? – kérdezte meglepetten Doriana. Mitth’raw’nuruodo halványan, elégedetten elmosolyodott, és halkan válaszolt: – A lehető legjobb helyen. A vagaari vezérhajó parancsnoki hídján. A minden előjel nélkül elszabaduló össztűz lármájának hallatán Car’das ösztönösen oldalra rándult, és miközben kapkodó mozdulatokkal eltolta magát az adó-vevőtől, úgy beverte a könyökét az áttetsző burkolat peremébe, hogy hangosan feljajdult. A füle még harsányabban csengett, amikor a két droideka mellett a lövészdroidok is bekapcsolódtak a harcba, és egyesével leadott lövéseik éles süvítései tovább fokozták a hangorkánt. Szinte azonnal rájött, hogy mi történt: valaki egy másodlagos vezérlőprogramot rejtett a droidok elektronikus agyába, amely a kellő pillanatban felülírta azt, amelyet ő állított be a miskara számára. És ez a valaki nem lehetett más, mint Syndic Mitth’raw’nuruodo parancsnok. Néhány másodperccel később a lövések hangja kissé megváltozott, ami arra utalt, hogy a droidok lassan, módszeresen átszelték a hidat, és sorban kivégeztek mindenkit, aki a fegyvereik és szenzoraik elé került. És mialatt ők a hídon módszeresen lefejezték a vagaari tisztikart,
odakint megérkeztek a droid vadászok. Az első és a második hullám gépei lassítás nélkül süvítettek el a vezérhajó felett, annak héjazatától – és a döbbenten pislogó Car’dastól – alig ötméteres távolságban, majd a távolabb lebegő hadihajók felé vették az irányt. Aztán a harmadik hullámot alkotó gépek lecsaptak a vagaari vezérhajóra, és szinte egyszerre tüzet nyitottak. Car’das hátrahőkölt, de jószerével arra sem volt ideje, hogy megrémüljön, mert ezek a droidok is szempillantás alatt átsöpörtek felette, közben vakító fényű, vörös lézernyalábok tucatjait zúdították a burkolatra. Hamarosan eltűntek a navigátor szeme elől, így csupán a szanaszét repülő, felizzott páncéldarabok, illetve a frissen nyitott sérüléseken keresztül kisüvítő, fehérlő levegőoszlopok emlékeztettek a támadásra. Car’das megdörzsölte erősen káprázó szemét, és bár előre rettegett attól, hogy mit fog látni, gyorsan körülnézett. Néhány másodperccel később meglepetten állapította meg, hogy a droid vadászok – pontosabban azok programozói – megkönyörültek a túszokon. A látókörébe eső valamennyi műanyag buborék sértetlen maradt, így a geroon rabok gyakorlatilag karcolás nélkül megúszták a tűzcsapást. Halálra rémültek ugyan, sőt néhányan eszüket vesztve kaparászták és csépelték a cellájuk fedelét, mintha azt sem bánták volna, ha egyenesen az űrben kötnek ki, de valamennyien éltek. A Jedik jóvoltából a vagaari tüzérek nem védhették meg a hajóikat, így a droidoknak bőséges idő állt a rendelkezésükre, hogy gondosan célozzanak, és halálos pontossággal leadott lövéseikkel az eleven pajzsok között hasogatták fel a hajó burkolatát. És nem csupán a vezérhajó járt így. Car’das a többi vagaari egységre fordította a tekintetét, és látta, hogy azokat is kisebb-nagyobb törmelékmezők veszik körül. A hajók belsejéből kiszökő levegőben lévő vízpára azonnal jéggé fagyott. Lassan oszladozó, csillogó ködfelhők alakultak ki a kötelékek között, amelyek mélyén droidok cikáztak, bár belőlük csupán a hajtóműveikből származó, elmosódott szélű, kék fényfoltokat lehetett látni. Car’das hol ide, hol oda kapta a fejét, és a helyzetet felmérve úgy becsülte, hogy Thrawn az első támadásával máris megsemmisítette az ellenséges hajók legalább egynegyedét. Ráadásul, az épen maradt egységek sem reagáltak. Car’das úgy számította, hogy ha a Jedik képesek lesznek még néhány percig megbénítani a vagaari védelmet, azzal el is döntik a csata sorsát. Füllel továbbra is a hídon tomboló, egyoldalú mészárlás hátborzongató lármáját hallgatta, közben a szeméhez emelte, és a Kirajzásra irányította a
makrotávcsövet. Loranát még sosem töltötte ehhez a mostanihoz fogható érzés. Eddigi élete során álmában sem hitte volna, hogy valaha is így fog érezni, ezért fel sem készülhetett erre az élményre. Minden gondolatával, minden idegszálával, egész lényével belemerült az egyesített tudat hatalmas, meleg és barátságos felhőjébe, majd rábízta magát C’baoth irányítására, hogy ő és a többiek összezavarják a vagaari tiszteket és tüzéreket. Csakhogy néhány perccel a mentális támadás megkezdése után váratlan fordulat következett be, amelyre végképp nem számított: a gondolati energiáinak szorításában vergődő idegen elmék kezdtek megsemmisülni. Máskor is érzékelte már egy-egy értelmes lény halálát, de akkor az utolsó pillanataikat élő teremtmények gondolatai és érzései csupán kisebb zavart és enyhe, elviselhető fájdalmat okoztak az elméjében. Ám a halál ezúttal viharos áradatként zúdult rá. Rettegésből, gyötrelemből és haragból szövődő hullámok ostromolták máris túlerőltetett, sebezhető elméjét. Érzékelte, hogy megszédül, ekkor vaktában támaszték után kapott, ám az ujjai csak a levegőt markolták, aztán éles fájdalom hasított a vállába és a fejébe. Néhány pillanattal később, elhomályosult tudatának mélyén felfogta, hogy kizuhant az üléséből, és elterült a fedélzeten. Hamarosan arra is rájött, hogy egész testében vadul vonaglik és remeg, aztán megérezte társai bátorító gondolatait, amelyek áthatoltak az egyesült tudat hatalmas felhőjén, és új erővel töltötték fel a lelkét. Mindeközben vad rikoltások és elnyújtott sikolyok visszhangoztak a koponyájában, mialatt a távoli űrhajókon utazó idegen teremtmények testéből elszállt az élet. Különleges érzékei ezer és ezer vagaari utolsó agyhullámait fogták be, de a sötétlő messzeségben további ezrek és tízezrek várták, hogy kiélhessék gyilkos ösztöneiket… Mitth’raw’nuruodo vett egy mély lélegzetet, és fennhangon megszólalt: – Ch’tra! A parancs elhangzását követő másodpercben a chiss egységek tökéletesen egyszerre megindultak előre. – Eljött az idő, hogy beszálljunk a játékba? – érdeklődött Doriana, aki továbbra is iszonyodással vegyes ámulattal figyelte a vagaari flottát megtizedelő droid vadászokat. – Nem – a chiss parancsnok megcsóválta a fejét –, eljött az idő, hogy belekezdjünk a saját játszmánkba! Doriana kinézett az elülső ablaksoron, és csak ekkor vette észre, hogy a
Springhawk vezetésével előretörő flotta nem a vagaarik, hanem a Kirajzás felé tart. Ökölbe szorította mindkét kezét, és idegesen várta azt a pillanatot, amikor a nehézcirkálók tüzérei felfigyelnek rájuk, és tűz alá veszik őket. Ám hiába múltak a másodpercek, semmi sem történt. A Springhawk átszáguldott a turbólézerek minimális lőtávolságának határán, minden gond nélkül átjutott azon a zónán, ahol a közelkörzeti elhárítólövegek még hatékonyan tűz alá vehették volna, végül a hozzá legközelebb eső Dreadnaught orra felett – némi rázkódás árán – áttört a védőpajzsok láthatatlan energiaszövetén. Ekkor a chiss vadászok elszakadtak a vezérhajótól, és miközben a Springhawk lapos szögben ereszkedve tovább közeledett a kiválasztott célpontjához, a kisebb gépek a szomszédos nehézcirkálók felé vették az irányt. És a szétválás után néhány másodperccel a chiss hajók tüzet nyitottak. Az első sortüzek a lövegtornyokra zúdultak. A ragyogó kék fényt árasztó lézernyalábok felszaggatták a héjazat páncéllemezeit, valósággal elpárologtatták a lövegeket energiával ellátó tároló és utántöltő egységeket, és hatalmasan tátongó, mély sebeket ütöttek a tornyok burkolatába. A Springhawk csökkentette a sebességét, majd lassú kanyarokat leírva repült, mialatt a tüzérei sorban kilőtték a Dreadnaught pajzssugárzóit. Doriana feszülten figyelt, közben önkéntelenül megjegyezte magának, hogy a cirkáló legénysége a lehető legnagyobb hatékonysággal hajtja végre a feladatát. A kormányos megdöbbentő pontossággal irányította a hajót, mialatt a tüzérek egyetlen célpontot sem hagytak ki. A tökéletesen kivitelezett csapás láttán Doriana rájött, hogy Mitth’raw’nuruodo a Kirajzás műszaki leírása alapján tervezte meg a támadást, vagyis azokra az anyagokra támaszkodott, amelyeket ő maga adott neki. Alig várta a folytatást, ám a Springhawk egy éles fordulóval elvált a Dreadnaughttól, és a mélyűr felé vette az irányt. A titkár a taktikai képernyőre pillantott, és azt látta, hogy a többi chiss egység is maga mögött hagyta a gigászt. – Mi a baj? – érdeklődött megrökönyödve. A tekintetével gyorsan végigpásztázott a különféle képernyőkön, mert azt hitte, hogy Mitth’raw’nuruodo egy váratlanul felbukkant, új veszély miatt szakította félbe a támadást. – Szerencsére semmi baj – válaszolta a chiss parancsnok –, miért kérdezi? – Mert beszüntette a támadást! – vágta rá Kav, aki szemlátomást szintén összezavarodott. – Pedig már teljesen kiszolgáltatottak voltak! – Pontosan ezért álltunk le – felelte nyugodtan Mitth’raw’nuruodo, majd
aktiválta az ülésébe épített mikrofont, és fennhangon folytatta: – C’baoth mesternek, a Kirajzás vezetőjének! Lefegyvereztük a hajóit, így már nem képesek megvédeni magukat. Még egyszer, és egyben utoljára felajánlom a békekötés lehetőségét. Adják meg magukat, és térjenek vissza a Köztársaságba! – Mi van? – hördült fel nyomban Kav, és meglepetésében hatalmasra nyitotta a szemét. – Miket hord itt össze? Semmisítse meg őket! Azért jöttünk ide! – Egyelőre még én vagyok itt a parancsnok, én hozom a döntéseket, Kav uraság! A maga dolga az, hogy türelmesen és főleg csendben várakozzon! – jelentette ki határozottan Mitth’raw’nuruodo, majd a szavait ismét a Jedi-mesternek szánva hozzátette: – Figyelem, Kirajzás, várom a válaszukat! Lorana elméjére zavaros köd borult, amely elhomályosította a gondolatait. Mialatt továbbra is özönlöttek felé az utolsó pillanataikat élő vagaarik borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatai, és sebesültek nyögései hatoltak a fülébe, valamennyire összeszedte magát, és ekkor rádöbbent, hogy ő maga is haldoklik. Kicsivel később felismerte, hogy a fulladásos halál réme fenyegeti. A légzőizmai erőlködtek ugyan, de szinte légüres tér vette körül, amelyben nem volt semmi, amit magába szívhatott volna. Mozdulni akart, de kiderült, hogy egy súlyos tárgy a fedélzethez szögezi a lábát, valamint az alsótestét. Ekkor megpróbálta megidézni magában az Erőt, ám a messzeségben sorra pusztuló vagaarik agyhullámai mellett most már a saját társai kínjait is érzékelte, így nem tudott eléggé összpontosítani. Váratlanul hideg, kemény tárgy zárult a csuklója köré. Kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy egy karbantartó droid fogja a kezét. – Mit művelsz? – recsegte elhaló hangon, aztán megrökönyödve és megkönnyebbülve vette észre, hogy meg tudott szólalni, ami arra utalt, hogy valahogyan mégiscsak kapott levegőt. Ellazította pattanásig feszített izmait, vett egy mély lélegzetet, és valami hihetetlen nyugalom telepedett rá, amikor megérezte, hogy a poros, hűvös levegő beáramlik tüdejének összeszorult kamráiba. Tétova, gyenge mozdulattal felemelte a jobbját, megdörzsölte a szemét, és miután szertefoszlott a látását elhomályosító köd, gyorsan körülnézett. Azonnal felfedezte a feje felett tátongó rést, és szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a tűzvezérlő központban szempillantás alatt bekövetkező nyomáscsökkenés okát látja. A hosszú hasítékra úgy keresztben, mint
hosszában szétszaggatott, megtépázott panelek tapadtak. A falakból kitépett burkolatdarabokon kisebbfajta droidok mászkáltak ide-oda, amelyek hosszú szikraesőket lövellve maguk alá, hozzáhegesztették az egyes elemeket a mennyezet fémlemezeihez. Lorana oldalra fordította a fejét, és meglátta a tőle néhány méternyire heverő Ma’Ningot, aki a hátán feküdt, és mindkét kezét a mennyezet felé nyújtotta. Az ifjú Jedi ekkor döbbent rá, hogy a mester az Erő közvetítésével tartja a helyükön a még nem rögzített lemezdarabokat. Aztán végigjáratta a tekintetét Ma’Ningon, és az együttérzéstől elszorult a szíve. A találatok lökéshullámától szétrepülő súlyos roncsdarabok iszonyúan összeroncsolták a férfi testét. – Ma’Ning mester… – zihálta Lorana elfúló hangon, és megpróbált feltápászkodni, de a lába nem engedelmeskedett az akaratának. – Nem, ne küzdj értem… – válaszolta Ma’Ning. A hangja szörnyű testi kínokról árulkodott, de a szavaiból így is kicsengett egy Jedi-mester tekintélye. – Ne pazarold rám az erődet! – De… – kezdte volna Lorana, ám elakadt a hangja, mert ijesztő gondolat villant át az agyán. A támadást követő, hosszas fuldoklás alatt elvesztette a kapcsolatot a vagaarikat kordában tartó, egyesített tudattal. Összeszedte minden akaraterejét, megidézte magában az Erőt, ám azzal kellett szembesülnie, hogy a különleges eljárás során kialakult, láthatatlan kötelékek nyomtalanul eltűntek. – Jaj, ne… – nyöszörögte kétségbeesetten, de a lelke mélyén máris tudta, hogy minden hiába. Amikor a támadók kilőtték a lövegtornyokat, akár szándékosan, akár akaratuk ellenére, de a Jediket is elpusztították. Néhány kivételtől eltekintve valamennyi mester, lovag és tanítvány életét vesztette. – Már korábban… meg… kellett volna… állítanom… – zihálta Ma’Ning. A hangja egyre gyengült, ami arra utalt, hogy rohamosan fogy az ereje. – De ő egy… ő egy Jedi-mester… Lorana mélyeket lélegzett, és nagy erőfeszítések árán elfojtotta a lelkében ébredező pánikot. – Ne beszélj, mester – mondta, és ismét mozdulni próbált –, megyek, segítek! – Nem… ne gyere ide – nyögte Ma’Ning – nekem már késő! De másoknak még van esélyük… – Leengedte a jobb kezét, mire a Lorana lábát leszorító fémgerenda felemelkedett, odébb lendült, aztán hangos csörömpölés kíséretében visszazuhant a padozatra. A mester ekkor ismét a mennyezetre szegezte a jobbját, és hozzátette: – Menj… és keresd meg…
őket! – Nem hagylak itt! – tiltakozott Lorana, és nehézkes, fáradt mozdulatokkal feltápászkodott. – Rajtam már… nem segíthetsz – válaszolta szomorúan Ma’Ning. – Menj… segíts azokon… akiken még lehet! – De… – Ne vitatkozz! – hördült fel Ma’Ning, miközben az arca vadul összerándult a testét marcangoló fájdalomtól. – Te Jedi vagy… Lorana… esküt tettél, hogy szolgálni fogsz… másokat. Menj… siess… Lorana nagyot nyelt, és engedelmesen kibökte: – Igenis, mester… – Elhallgatott, mert hirtelenjében nem tudta, hogy mit mondhatna még. Ma’Ning néhány pillanatig merőn bámult rá, valószínűleg ő is a megfelelő szavakat kereste. – Az Erő legyen veled – mondta végül egyszerűen, és mosolyt erőltetett kínoktól eltorzult arcára. – Az Erő legyen veled! – búcsúzott Lorana. A mester ismét a mennyezetre irányította a tekintetét, hogy tovább segítse a droidok munkáját. Lorana hátat fordított neki, és a padozatra hullott roncsokat kerülgetve odabicegett az ajtóhoz. Az ösztönei azt súgták, hogy most látta utoljára Justyn Ma’Ning Jedi-mestert. Néhány másodperc múlva már más nehézségekkel kellett szembenéznie. Hiába nyomta a nyitógombot, a bejárat zárva maradt. Amennyire tudta, megidézte magában az Erőt, és sikerült félrehúznia valamennyire a zárólemezt, aztán némi erőlködés árán átpréselte magát a szűkös nyíláson. A folyosón majdnem ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint a vezérlőben. A válaszfalakból kiszakadt lemezdarabok és tartóelemek meggörbült csonkjai borították a padozatot, de idekint legalább nem szakadt át a külső burkolat. A vezérlő bejáratától tíz méterre mindkét irányban egy-egy szakaszolóajtó állt, amelyek bezárultak, amikor felhasadt a központ mennyezete, hogy elszigeteljék ezt a rekeszt a hajó többi részétől. Ám a droidok időközben befoltozták a léket, aztán a mentőrendszer a vésztartalékokból helyreállította a nyomást, így az orr felé eső zsilip minden ellenállás nélkül feltárult, amikor Lorana megnyomta a nyitógombját. Az ifjú Jedi távoli kiáltásokat és sikolyokat hallott, de úgy érezte, most nem törődhet az itteni utasokkal. A Dreadnaughtokat a tervezők bőven ellátták mentőfülkékkel, amelyekben a túlélők menedéket kereshettek,
amíg a droidok elhárították a vészhelyzetet. Ám a Kirajzás fedélzetén akadt egy csoport, amelynek tagjai nem kapták meg ezt az esélyt: az az ötvenhét úgynevezett összeesküvő, akiket C’baoth a raktármagba záratott. Azok az utasok, akiket ő, Lorana Jinzler zárt a raktármag százhuszonnégyes rekeszébe. Lorana hangosan felnyögött, részben a lelki megpróbáltatások miatt, részben pedig azért, mert mindkét lába elkezdett éktelenül sajogni ott, ahol eltalálta a lezuhanó fémgerenda. Megidézte magában az Erőt, hogy elnyomja a fájdalmait, és erősen sántítva megindult a legközelebbi pilon felé. – Alkut kötöttünk! – rikácsolta dühödten Kav. – Arról volt szó, hogy maga megsemmisíti nekünk a Kirajzást! – Nem kötöttem magukkal semmiféle alkut – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal Mitth’raw’nuruodo. – Én csupán annyit mondtam, hogy elhárítom a népemre leselkedő veszélyt. – De mi nem ezt akartuk! – makacskodott a neimoidi. – Nézze, alfejedelem, maga nem volt abban a helyzetben, hogy követelőzzön – jegyezte meg Mitth’raw’nuruodo –, és ami azt illeti, most sincs! Ebben a pillanatban különös sziszegés áradt a híd hangszóróiból. – Hát ott van… – recsegte aztán egy gyűlölettel teli hang – azt hitte, hogy megnyerte a csatát, ostoba idegen? Néhány másodperccel később életre kelt a kommunikációs képernyő, és a hívó fél láttán Doriana hátán végigfutott a hideg. Jorus C’baoth jelentkezett, akinek vérfoltos és részben megégett arca halálosan sápadt volt, míg ősz haja szerteszét állt. A ruhája foszlányokra szakadva lógott róla, de a szemében elszántságról és feneketlen haragról árulkodó tűz lobogott. A mester tekintete láttán Dorianát elfogta a rémület, mert éppen elég történetet hallott már a Jedik képességeiről. Gyorsan elkapta és megrángatta Mitth’raw’nuruodo zubbonyának ujját, miközben izgatottan hadarta: – Kavnak igaza van, parancsnok! Meg kell semmisítenie őket! Ha nem teszi meg, mindannyian itt pusztulunk! A chiss férfi Dorianára villantotta nyugodt tekintetét, majd ismét a képernyőre nézett. – Csakugyan megnyertem a csatát – mondta C’baoth-nak. – Egyetlen parancsot kell kiadnom… – megmozdította a jobb kezét, és a mutatóujját az ülésének kartámaszába épített kezelőpanel egyik vörössel szegélyezett
védőburkolatára koppantotta – és akkor ön, illetve a gondjaira bízott utasok egytől egyig meghalnak. Mondja, C’baoth mester, megér ekkora áldozatot a büszkesége? – A Jedik számára nem létezik olyan, hogy büszkeség! – vágott vissza dühösen C’baoth. – És nem törődnek az üres fenyegetőzéssel. Csupán a saját végzetük parancsait követik. – Hát akkor rajta, mester, döntse el, hogy mi legyen a végzete! – válaszolta komoran Mitth’raw’nuruodo. – Nekem azt mondták, hogy a Jedik szerepe mások védelme és szolgálata. – Akkor rosszul mondták – felelte C’baoth. – A Jedik szerepe, hogy irányítsanak, utat mutassanak, és megsemmisítsék a gonoszt! A mester megégett szája sarka féloldalas, torz mosolyra húzódott. A következő pillanatban Mitth’raw’nuruodo vadul hátrahőkölt, és egész testével mélyen belepréselődött az ülésébe. Mindkét kezével a torkához kapott, majd tehetetlenül markolászta és karmolta a saját nyakát. – Parancsnok! – kiáltotta Doriana. Ösztönösen megragadta, és egy mozdulattal letépte a chiss férfi zubbonyának magas gallérját, de nem ért el vele semmit. A Mitth’raw’nuruodo fojtogató, láthatatlan valaminek nem volt fizikai megtestesülése. A felbőszült C’baoth az Erőt használta… így aztán Doriana vagy a chissek semmit sem tehettek, hogy megállítsák őt. A fiatal titkár döbbenten meredt maga elé. Jól tudta, hogy legfeljebb néhány perc van hátra Mitth’raw’nuruodo életéből. Lorana az elülső pilon egyik kabinjában utazott a raktármag felé, amikor megérezte, hogy C’baoth támadásba lendül. A különleges érzékei felfogták az Erőn keresztül szétterjedő jelet, amely különös módon úgy hatott rá, mintha egy óriási fémlemezre lesújtó, hatalmas pöröly fülrepesztő dörrenését hallotta volna a messzeségből. Görcsösen összerándult, majd hosszú másodperceken keresztül kétségbeesetten törte a fejét, hogy értelmezze a haragról, csalódottságról és sértett büszkeségről árulkodó agyhullámokat, és kitalálja, hogy mire készül a mester. Hirtelen iszonyatos gondolat villant az agyába, amitől úgy érezte magát, mintha egy fénykard energiapengéje hasított volna a testébe. – Ne! – kiáltotta torkaszakadtából a fel vonókabin mennyezete felé. – C’baoth mester, ne tedd! Pillanatokkal később rádöbbent, hogy elkésett. A beszűkült tudatállapotba került, őrjöngő bosszúvágytól fűtött Jorus C’baoth, a galaxisszerte megbecsülésnek örvendő Jedi-mester átlépte az Erő világos
és a sötét oldalának határát. Fájdalomból és iszonyatból szövődő hullám söpört végig Loranán, amelyet ugyanolyan gyötrelmesnek érzett, mintha savval öntötték volna le a lábán tátongó, nyílt sebeket. Eddigi élete során még sosem volt tanúja egy Jedi elbukásának. Tudta, hogy megtörténhet, sőt hogy néhányszor már meg is történt a történelem folyamán. Ám ezek az események tőle térben és időben távol zajlottak. Ez a fajta hátborzongató végzet sosem sújtott le olyan valakire, akit személyesen ismert. Egészen mostanáig… Loranát egy pillanatról a másikra gyötrő bűntudat kerítette hatalmába. Mert ő volt C’baoth padavanja, az a személy, aki a legtöbb időt töltötte a társaságában. Sőt ahogyan azt Ma’Ning vélte, talán ő volt az egyetlen, akire a mester valamennyire hallgatott. Vajon megakadályozhatta volna ezt a szörnyűséget? Megállíthatta volna C’baoth-t, akár Ma’Ning és a többiek segítségével, akár egymagában? Akkor kellett volna lépnie, amikor a mentora elkezdte apránként magához ragadni a hatalmat? Akkor nem tett semmit, időközben sem cselekedett, és mostanra mindennel elkésett. Vagy mégsem? – Nem kell megölnünk senkit – suttogta, közben megidézte magában az Erőt, és a különleges érzékeit a D-1-es hídjára összpontosítva elkeseredetten próbálkozott, hogy a gondolatai útján üzenetet küldjön C’baoth-nak. Hirtelen ötlettől vezérelve a derekához kapott, ám az elmúlt fél óra folyamán elvesztette az adó-vevőjét. Rekedt sóhajtást hallatott, és kétségbeesetten folytatta: – Nem kell megölnünk őket, mester! Forduljunk meg, és térjünk haza! Ők is csak azt akarják tőlünk, hogy menjünk haza! Hiába erőlködött, nem kapott választ. Biztosra vette, hogy az üzenete eljutott C’baoth-hoz, ám cserébe nem érzékelt mást, csupán a mester mások szenvedése iránti teljes közönyét, valamint az elszántságát, hogy végigmenjen azon az ösvényen, amelyre az imént lépett. Lorana végül belátta, hogy Jorus C’baoth egyszer és mindenkorra átállt a sötét oldalra, ahonnan nem hozhatja vissza sem ő, sem senki más. Az elméjének egyik rejtett zugában felmerült a gondolat, hogy a mesterre talán mindenképpen ez a sors várt, hogy ennek így kellett lennie. Ekkor a felvonókabin megállt, és az ajtaja is feltárult. Ám Lorana meg sem mozdult, mert azon törte a fejét, ott hagyja a foglyokat, ahol most vannak, és elrohan a D-1-esre. Rövid töprengés után rájött, hogy már úgysem érne oda idejében, de ha mégis, abból sem sülne ki semmi jó. Hosszú évek óta ismerte C’baothot, így tisztában volt azzal, hogy nála
konokabb teremtmény kevés akad a Galaxisban. Jól tudta, hogy hiába állna ott mellette, nem tehetne és nem mondhatna semmit, amivel megállíthatná őt. C’baoth addig fogja folytatni a támadást, amíg meg nem öli Mitth’raw’nuruodót, majd az összes többi chisst, aki jelenleg a Kirajzás környékén tartózkodik. Lorana mélyen lehorgasztotta a fejét, és majdnem megszakadt a szíve, de kilépett a kabinból, és bicegve elindult a börtönné minősített százhuszonnégyes rekesz felé, amelyben nem is olyan régen még az újdonsült padavanok iskolája működött… A híd személyzete azonnal reagált a váratlan vészhelyzetre. A chis-sek durván félrelökték Dorianát, szempillantás alatt körülvették a parancsnokukat, és vadul kapkodtak, hogy megszabadítsák őt az életét fenyegető, láthatatlan támadótól. Ám hiába törték magukat, ők sem jutottak többre, mint az imént a fiatal férfi. Doriana néhány lépésnyire távolodott a parancsnok ülésétől, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Először abban reménykedett, hogy a súlyos sérüléseket szenvedett C’baoth talán hamarabb kimerül, semhogy befejezné a művét. Ám a kommunikációs képernyőre vetett egyetlen pillantással felmérte, hogy a Jedi-mester haragtól és gyűlölettől izzó tekintetében nyoma sincs gyengeségnek. Ekkor megfordult a fejében, hogy kikapcsolja a monitort, mert azzal legalább megfosztja Cbaot-hot az áldozatának látványától, bár a lelke mélyén egy pillanatig sem hitte, hogy ezzel a lépéssel megakadályozhatja a gyilkosságot. Ráadásul fogalma sem volt arról, hogy hol keresse a képernyő vezérlőpaneljét, és biztosra vette, hogy hiába fordulna a chissekhez, ezekben a pillanatokban nem törődnének vele. Megoldás után kutatva kapkodta a fejét, végül a parancsnoki ülés kartámaszába süllyesztett kapcsolótáblára esett a tekintete. A kapcsolótáblára és a vörössel szegélyezett védőburkolatra. Még csak nem is sejtette, hogy mit fog elindítani az a billentyű, de úgy érezte, nincs más választása, ha meg akarja menteni Mitth’raw’nuruodo életét. Átbújt az útjában álló chissek között, felpattintotta a fedőlapot, és megnyomta az alatta rejlő, kerek gombot. Car’das már olyannyira visszanyerte a nyugalmát, hogy szinte élvezettel szemlélte az űrcsatát. Valahányszor a droidok harcképtelenné tettek egyegy újabb vagaari hadihajót, kis híján felujjongott örömében. Aztán nagyon meglepődött, mert a kötelékek váratlanul és tökéletesen egyszerre
elszakadtak a soros célpontjuktól, gyors fordulót hajtottak végre, és új irányba álltak. Az ifjú navigátor rosszat sejtve ráncolgatta a homlokát, miközben a makrotávcsővel végigpásztázott a harci zónán. A vagaari flotta tekintélyes része sértetlen maradt, és a még manőverképes hajók kétségbeesetten küzdöttek, hogy mihamarabb kivergődjenek a pszeudogravitációs mezőből. A droidok mégis otthagyták a védekezésre képtelen, teljesen kiszolgáltatott cirkálókat és kisebb-nagyobb hordozókat… Car’das először arra gondolt, hogy visszatérnek a támaszpontjukra, mert fogytán az üzemanyaguk. Aztán elakadt a lélegzete, mert a kötelékek pályaívét figyelve rájött, hogy nem a bázisuk, hanem a Kirajzás felé tartanak. Még akkor is hitetlenkedve bámult, amikor az első hullám lecsapott az óriási hajóegyüttesre. A droidok nem nyitottak tüzet a fedélzeti fegyvereikből, és nem lőttek ki protontorpedókat. Egész egyszerűen nekirepültek a Dreadnaughtoknak, teljes sebességgel belevágódtak azok burkolatába, és az ütközés erejétől éles fényű felvillanások kíséretében csillámló szilánkfelhővé robbantak. A második hullám ugyanilyen öngyilkos támadást hajtott végre, noha ezek az egységek a nehézcirkálók héjazatának más területeibe csapódtak. Aztán a harmadik és a negyedik hullám gépei is elérték a célpontokat. Ezek a droidok már lézertűzzel és protontorpedók valóságos záporával árasztották el a sérült lövegtornyok és pajzssugárzók környékét. Car’das hirtelen megborzongott, mert megértette a támadási terv lényegét. Az első két hullám gépei meg sem próbálták áttörni a Dreadnaughtok vaskos külső páncélzatát. Csupán az volt a feladatuk, hogy bizonyos pontokon mélyen behorpasszák a burkolatot. Azokon a pontokon, amelyek alatt a belső zsilipajtók álltak. És most, miután a szakaszolóajtók tönkrementek vagy beszorultak, így nem zárhatták le a rekeszeket, a megmaradt droidok össztüze ezernyi helyen felszaggatta a külső burkolatot, és megnyitotta a Dreadnaughtok belsejét a világűr felé. Egyre több és több roncsdarab szakadt ki a nehézcirkálókból, amikor a héjazatok alatt bekövetkező, kisebb-nagyobb robbanások tátongó sebeket szakítottak a hatalmas fémtestek felszínébe. Ám C’baoth nem adta tanújelét, hogy a pusztító csapás befolyásolta volna. Továbbra is ádáz arcot vágva, rezzenéstelen tekintettel meredt az előtte álló kamerába.
És Mitth’raw’nuruodo még mindig fuldoklott. Doriana ökölbe szorította mindkét kezét, és szinte toporzékolt tehetetlenségében. Mostanra már teljesen kifogyott az eszközökből. Ez a második támadás sem végzett a Jedivel, őt nem érte el az a vákuum, amely minden életet elpusztított a nehézcirkálók külső rekeszeiben. A fiatal férfi kétségbeesetten bámulta az elsöprő erejű roham alatt vergődő gigászt, amikor különös gépezeteken akadt meg a tekintete: egymás közvetlen közelében száguldó droidokon, amelyek között jókora, vaskos henger sötétlett. Aztán azt is meglátta, hogy nem egy, hanem tíz ilyen páros tart a Kirajzás felé. Eszébe jutott, hogy Kav nemrégiben említette neki Mitth’raw’nuruodónak ezt a furcsa ötletét, amelyről egyikük sem tudta, hogy milyen célt szolgál. Gyanakodva fürkészte az egymáshoz kapcsolt droidokat, mialatt azok egyesével-kettesével lecsaptak egy-egy Dreadnaughtra, és nyílegyenesen belerepültek a héjazatukon tátongó lyukakba. Egy végtelennek tűnő másodperc erejéig nem történt semmi, aztán halvány, kék fények gyúltak a nyílásokban, amelyek éppen csak áthatoltak a milliónyi roncsdarab sűrűn kavargó felhőin. A következő pillanatban Mitth’raw’nuruodo élesen süvítő hang kíséretében végre fellélegzett, majd előreborult, de olyan lendülettel, hogy kis híján kizuhant az üléséből. – Jól van, uram? – kiabálta Doriana, akit a parancsnokuk felé lóduló chissek ismét félresöpörtek. – Kö… köszönöm… most már… igen… – zihálta Mitth’raw’nuruodo, mialatt a jobbjával a torkát dörzsölgette, a baljával pedig elhessegette maga mellől a tisztjeit. – Azt hiszem, elkaptuk őt – vélte Doriana, miután a kommunikációs képernyőre pillantott, amelyen már csak a Dreadnaught hídjának egyik részletét lehetett látni. – Szerintem meghalt. – Igen – erősítette meg halkan Mitth’raw’nuruodo –, valamennyien… meghaltak. A baljóslatú kijelentés hallatán különös érzések szállták meg Dorianát, válaszképpen megrázta a fejét, és kibökte: – Az lehetetlen. Azokból a bombákból egy, legfeljebb kettő jutott egyegy nehézcirkálóra. – Egy is bőven elég volt – közölte végtelenül szomorúan a chiss férfi. – Tudja, az imént egy egészen különleges fegyvert látott működés közben. Szörnyű fegyvert. Miután egy ilyen bomba bejut egy hajó külső páncélzata
alá, felrobban, és pusztító sugárzás szabadul fel belőle. Ez a különleges hullám áthatol a belső válaszfalakon, és elpusztít minden eleven teremtményt. Doriana nagyot nyelt, és fojtott hangon megjegyezte: – Tehát mindenkit megöltünk… nem értem. Nemrégiben még nem akart végezni az expedíció résztvevőivel. Mitth’raw’nuruodo komoran felsóhajtott. – Azokat a tölteteket nem a Kirajzásnak szántam – válaszolta, és váratlanul olyan kifejezés költözött az arcára, hogy annak láttán Doriana önkéntelenül is távolabbra hátrált tőle. A parancsnok mélyen a fiatal férfi szemébe fúrta a tekintetét, és folytatta: – A legnagyobb vagaari hadihajók ellen akartam bevetni őket. – Értem – dünnyögte Doriana, és nagyokat bólogatott. – Dehogy érti! – vágott vissza részben bánatosan, részben ingerülten Mitth’raw’nuruodo. – Most már csak úgy számolhatunk le a vagaarikkal, ha átszállunk a hajóikra, és közelharcot vívunk velük. – A mutatóujjával az elülső ablaksor felé bökött, és keserűen hozzátette: – Ami ennél is rosszabb, hogy néhány hadihajójuk, illetve szállítóegységük megszökött, és eltűnt a mélyűrben. Bőven lesz idejük, hogy kijavítsák a sérüléseket, rendezzék a soraikat, és ki tudja, egy napon talán ismét zaklatni fogják a környékbeli szektorok lakóit. – Értem – ismételte komoran Doriana –, és higgye el, szívből sajnálom! A következő pillanatban eléggé meglepődött, mert rádöbbent, hogy csakugyan így érez. Mitth’raw’nuruodo kifürkészhetetlen tekintettel, merőn bámult rá, majd lehorgasztotta, és megcsóválta a fejét. – Soha, egyetlen parancsnok sem uralhatja tökéletesen a csatamezőt – jegyezte meg halkan, és a hangjából érződött, hogy bár továbbra is eléggé zaklatott, lassan visszanyeri a nyugalmát –, de azt kívánom, hogy bárcsak másképp lenne. Doriana ekkor Kavra nézett, aki csodával határos módon mindeddig mélyen hallgatott. A neimoidi nagyot szusszant, majd részvétteljes hangon megkérdezte: – És most mihez kezdünk? – Ahogy már említettem, sorban megtámadjuk a vagaari hadihajókat – válaszolta Mitth’raw’nuruodo –, és kiszabadítjuk a geroon túszokat. Doriana a gondolataiba temetkezve bólogatott. Hát ennyi volt… A Kirajzás megsemmisült, a Jedik és az utasok egytől egyig meghaltak. És ezzel az ő, valamint Kav szerepe véget ért. Idáig jutott a töprengésben,
amikor eszébe jutott, hogy maradt még egy elvarratlan szál. Híven emlékezett még Kav gyűlölködő szavaira: nem számít, hogy mi lesz a Kirajzással vívott csata végeredménye, Mittradónak pusztulnia kell! Márpedig a hajók fedélzetén vívott fegyveres összecsapások forgatagában könnyen előfordulhattak balesetek… Doriana megköszörülte a torkát, és határozott hangon megszólalt: – Parancsnok úr, megengedné, hogy elkísérjem önt és a támadó alakulatát? Szívesen megnézném, hogyan harcolnak a chissek. Mitth’raw’nuruodo rövid töprengés után aprót biccentett. – Nem látom akadályát, Stratis parancsnok – válaszolta –, ahogy óhajtja! Úgy sejtem, roppant tanulságosnak fogja találni a hadműveletet. – Magam is így vélem – vágta rá Doriana –, éppen ezért szeretnék önökkel tartani! A hatalmasan ívelő pilonok jelentősen letompítva bár, de továbbították a Dreadnaughtokat érő találatok lökéshullámait a raktármagnak. Hosszú percek teltek el, mire a válaszfalakban és a padozatban megszűnt a jól érzékelhető vibráció. – Vége van? – kérdezte ekkor félénken Jorad Pressor. Lorana óvatosan elengedte a tartóelemet, amelybe mindeddig kapaszkodott, és hatalmasat sóhajtott. Tisztán érzékelte, hogy körülöttük minden irányban gazdagon arat a halál, és a nyomában nem marad semmi. Egyetlen árva életjel sem… – Igen – mondta halkan, és minden akaraterejét összekaparva biztató mosolyt villantott a fiúra –, vége van. – Akkor most már felmehetünk? – érdeklődött a mit sem sejtő gyermek. Lorana a fiú apjára pillantott, aki keményen összepréselte a száját, és a felindultságtól szaggatottan vette a levegőt. A kicsik semmit sem értettek abból, hogy mi történt körülöttük, de felnőttek pontosan tudták. – Sajnos még nem – válaszolta az ifjú Jedi, miután ismét lenézett Joradra. – A droidjaink még javában takarítanak odafent, úgyhogy alighanem csak útban lennénk. – És valószínűleg vissza kellene tartanunk a lélegzetünket – jegyezte meg keserűen egy férfi a tömegből. Valaki rásziszegett, hogy hallgasson, aztán megint mély csend telepedett a raktárhelyiségre. – Egyébként sincs értelme annak, hogy itt ácsorogjunk – vetette fel néhány pillanattal később egy idősebb férfi. – Akár vissza is mehetnénk a Jedi-iskolába, ahol valamivel kényelmesebbek a körülmények. – És ahol megfelelően bezárhatnak minket? – mordult fel Uliar.
– Nem, az természetesen szóba sem jöhet – jegyezte meg sietve Lorana, és igyekezett összeszedni a gondolatait, hogy kitalálja, mit tegyenek az újonnan kialakult helyzetben. Rövid töprengés után újra megszólalt: – Ha jól emlékszem, a ládák egy részében tartalék építőanyagokat tárolunk. Levágok egy megfelelő méretű fémgerendát, és kiékelem vele a zsilipet, hogy ne is lehessen lezárni. Rajta, menjünk vissza a százhuszonnégyes rekeszbe! Az utasok engedelmesen megfordultak, és menet közben izgatottan sugdolózva elindultak visszafelé. Néhány gyermek felsírt, más apróságok ijedten faggatták a szüleiket, akik igyekeztek megnyugtatni őket. Lorana a leghátul ballagok nyomába szegődött, de néhány lépés múlva megállt, mert Uliar bevárta őt, és finom mozdulattal megfogta a karját. – Mennyire súlyos a helyzet odafent? – kérdezte fojtott hangon a férfi. – Nem érzékelek életjeleket – válaszolta letörten az ifjú Jedi. – Egyetlen, árva agyhullámot sem. – Az nem lehet, hogy téved? – találgatott reménykedő hangon Uliar. – Minden lehetséges – ismerte el a lány –, de az ösztöneim azt súgják, hogy nem tévedek. Uliar néhány másodpercig komoran hallgatott, aztán ismét megszólalt: – Mindenképpen tudnunk kell, hogy hányadán állunk. Lehet, hogy vannak túlélők, csak olyan gyengék, hogy maga nem észlelheti őket. – Igen, ez is előfordulhat – válaszolta Lorana. – De most még akkor sem mehetünk fel. Az előbb hiába hívtam a liftet, egyetlen kabin sem érkezett. Mármost ez arra utal, hogy a pilonok megsérültek, és egyelőre nincsenek nyomás alatt. Meg kell várnunk, amíg a droidok befoltozzák a lékeket. Uliar felszisszent, és rámutatott: – Az órákba telhet… – Tudom, de ezen nem segíthetünk – felelte szomorúan Lorana. – Jelenleg nem tehetünk semmit. Várnunk kell. Huszonharmadik fejezet A csata már három órája véget ért, és Car’das egyre jobban unatkozott, amikor végre ritmikus kopogást hallott a háta mögül. Félig a burkolat felé fordult, és a makrotávcsövével visszakopogta az iménti jelzést, majd ismét a csillagokra bámult, ellazította görcsbe rándult izmait, és türelmesen várakozott. Aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott körülötte, és olyan forgatag közepén találta magát, hogy az események csak utólag tudatosultak benne. Hirtelen felpattant a cellájának zárófedele, és egy
dühödt szélroham kirántotta őt a folyosóra. Ösztönösen visszafojtotta a lélegzetét, és már mozdult volna, amikor űrruhás alakok vették körül. A következő pillanatban puha, kissé tapadós anyag borult az arcára és egész testére, majd kezek ragadták meg, amelyek felemelték a padozatról. Éles süvítést hallott, amely hamarosan halk sziszegesse szelídült, ezzel egy időben a fedélzet sima fémlemezeit érezte a talpa alatt. Megrázta a fejét, kinyitotta a szemét, és azon kapta magát, hogy egy áttetsző mentőlabdában áll. – Hoppá! – dörmögte, és nagyokat nyelt, mert a füle fájdalmasan pattogott az elmúlt pillanatok alatt többször is bekövetkező nyomásváltozástól. – Jól van, Car’das úr? – kérdezte egy ismerős hang a jókora, rugalmas golyóba épített, apró adó-vevőn keresztül. – Igen, parancsnok, hála önnek – válaszolta megkönnyebbülten az ifjú navigátor. – Ezek szerint minden a terv szerint történt? – Többé-kevésbé – felelte Thrawn, és meglepő módon elkomorult. Ekkor az egyik megmentője közelebb hajolt Car’dashoz, aki meglepődve ismerte fel benne azt a fiatal férfit, aki a Darkvenge hídján Stratis parancsnokként mutatkozott be neki. – Car’das úr? – kiabálta Stratis. – Elárulná, hogy mit keres itt? – Ő volt az, aki becsalogatta a vagaarikat az általam felállított csapdába – szólt közbe Thrawn olyan hangsúllyal, mintha a válasz teljesen magától értetődő lett volna. – Vagy talán már elfelejtette, Stratis parancsnok, hogy a chissek nem csaphatnak le a potenciális ellenségeikre? – Kezdem érteni – mormolta Stratis, tetőtől talpig végigmérte Car’dast, majd ismét a chiss férfihez fordult: – Ezek szerint csak azért vádolta őt kémkedéssel, hogy megtévesszen minket? Hogy fedezze magát arra az esetre, ha a terve kudarcba fullad? – Nagyjából igen, de nem magamat akartam fedezni – válaszolta Thrawn, mialatt intett néhány harcosának, akik nyomban odaléptek a mentőlabdában ácsorgó Car’dashoz, és segítettek neki elindulni. A parancsnok ekkor ismét Stratishoz fordult, és folytatta: – A felettesemet, Ar’alani tábornokot igyekeztem megvédeni ezzel a módszerrel. – Aki nyilván nem engedhette meg magának, hogy akár hivatalosan, akár nem hivatalosan, de belekeveredjen az ügybe – egészítette ki a magyarázatot Stratis, mialatt ők ketten a Car’dast terelgető harcosok nyomába eredtek. – És aki a megfelelő pillanatban mindig másfelé nézett, mialatt maga és Car’das cselekedtek. Így, ha balul sült volna el a hadművelet, a flotta parancsnoksága csakis önt hibáztatta volna.
– A felelősség kérdése nem számít – szólt hátra Car’das, aki minden szót hallott. – Azt mondják meg inkább, hogy mi történt a Kirajzással? Láttam, hogy mit műveltek vele a droidok! Thrawn és Stratis különös pillantást váltott egymással, aztán a chiss parancsnok válaszolt: – A körülmények szerencsétlen összjátéka folytán arra kényszerültünk, hogy nagyobb csapást mérjünk rájuk annál, mint amekkorát eredetileg akartunk. – Egészen pontosan mekkorát? – kérdezte rosszat sejtve Car’das. – Meghaltak – felelte fojtott hangon Thrawn. – Mindannyian meghaltak. A gyászos kijelentést hosszú hallgatás követte. Car’das előrefordította az arcát, és mialatt a chissek tovább segítették a távoli zsilip felé, a tekintete a fedélzeten heverő, halott vagaarikra esett. Értetlenül csóválgatta a fejét, mert nem tudta felfogni, hogy Thrawn miért szakította félbe a vagaarik elleni támadást, és miért ártatlan teremtmények tízezreit ölte meg ahelyett, hogy a gyilkosokat és rabszolgatartókat pusztította volna el. – Nem volt más választásunk – szólalt meg a háta mögött Stratis, mintha csak kitalálta volna, hogy mi jár a fejében. – C’baoth az Erő segítségével akart végezni Mitth’raw’nuruodo parancsnokkal. Másképp nem állíthattuk volna meg. – Mondja, parancsnok úr, egyáltalán tárgyalt velük? – vágott vissza ingerülten Car’das. – Felajánlotta nekik a megadás vagy a hazatérés lehetőségét? – Igen – válaszolta egyszerűen Thrawn. – Nem is egyszer – tette hozzá Stratis. – Mitth’raw’nuruodo parancsnok több esélyt adott nekik, mint az ő helyében én adtam volna. És ha ez számít valamit, én voltam az, aki megnyomtam azt a bizonyos gombot. Én küldtem rá droidokat a Kirajzásra. Car’das lebiggyesztette az ajkát, és kétkedve ingatta a fejét. Úgy érezte, valahol számít, valahol viszont fikarcnyit sem, hogy ki szabadította el a tízezrek halálát követelő katasztrófát. – A csapás csúcspontján sugárbombák robbantak a Dreadnaughtok belsejében – magyarázta komoran Stratis. – Noha senkit sem küldtünk át körülnézni, a parancsnok szerint ezt a csapást senki sem élhette túl. – Szóval ön, Stratis parancsnok, végül megkapta azt, amit akart – jelentette ki Car’das, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Most bizonyára boldog… A fiatal férfi elfordította az arcát, a folyosó oldalfalára függesztette a tekintetét, és halkan válaszolt:
– Igen, megkaptam, és elégedett vagyok. De boldog nem. – Nos? – érdeklődött mogorván Kav, mialatt Doriana a Springhawk egyik öltözőjének rejtekében kibújt az űrruhából. – Akárhogy hegyeztem a fülemet, nem hallottam a haldokló parancsnok utolsó sóhajtását! – Nyilván azért, mert még életben van – felelte Doriana. – Egyetlen lehetőség sem adódott, hogy végezzek vele. – Nem adódott? – csapott le a kifejezésre a neimoidi. – Vagy ön nem teremtett magának? – Egy pillanatra sem maradtunk kettesben – fogalmazott másképp Doriana, és fagyos pillantást vetett Kavra, mert nem volt abban a hangulatban, hogy ilyesmikről vitatkozzon. – Ha ön szeretne végezni a parancsnokkal a harcosai szeme láttára, hát rajta, nem tartóztatom! Néma csendben fejezte be a vetkőzést, aztán amikor elkezdte felvenni a fedélzeten viselt ruházatát, Kav ismét megszólalt: – Akkor is meg kell halnia. Túl sokat tud úgy rólunk, mint az itteni eseményekről. – Mitth’raw’nuruodo nem hétköznapi teremtmény – mutatott rá Doriana –, és még mindig itt van a megfelelő alkalom kérdése. – Vagy a megfelelő alkalom megteremtésének a kérdése – akadékoskodott ismét a neimoidi, azzal közelebb lépett a társához, és kisebbfajta, kemény tárgyat nyomott annak kezébe. – Fogja! Doriana zavarodottan lenézett. – Ezt meg honnan szerezte? – suttogta riadtan, miközben sietve összezárta az ujjait a kisméretű lézerpisztoly körül. – Mindig is nálam volt – felelte egy hanyag vállrándítás kíséretében Kav. – A lövedéke olyan apró, hogy jóformán látni sem lehet, viszont gyilkos energiát hordoz. Gyorsan és feltűnés nélkül öl. – És engem is gyorsan megölnek, ha megtalálják nálam – dörmögte Doriana, aki hirtelen megérezte, hogy hideg verejtékcseppek kezdenek gyülekezni a gallérja alatt. Gyorsan zsebre vágta a pisztolyt, és mogorván megszólalt: – Csak annyi kérek, hogy bízza rám az időzítést, alfejedelem! Nem szeretném, ha ott körözne körülöttem, mint egy prédára leső ragadozó! – Ne aggódjon! – mordult fel Kav. – Hol van most a parancsnok? – Az űrkikötőbe ment, hogy beszéljen a felettesével – válaszolta Doriana, mialatt végre belebújt az ujjasába, és a csizmájáért nyúlt. – Car’das is vele van. Alighogy kiejtette a száján a mondatot, nyomban emlékeztette magát, hogy a fiatal navigátor újabb problémát jelent a számukra, mert
Mitth’raw’nuruodóhoz hasonlóan ő is sokat tudott arról, hogy mi történt idekint. És amíg a chissek a közeljövőben nem fogják felkeresni a Köztársaságot, addig a navigátor előbb vagy utóbb, de biztosan hazatér, így aztán Doriana jól tudta, hogy miután végzett Mitth’raw’nuruodóval, arról is gondoskodnia kell, hogy Car’das senkinek se mesélhesse el a nagy kaland történetét. A chissek a teherhangárba terelték a megmentett geroonokat, mert ez volt az egyetlen helyiség, ahová mindannyian befértek. A már korábban kiszabadított, apró termetű lények kisebb-nagyobb csoportokba gyűlve üldögéltek a fedélzeten, és fojtott hangon tárgyalták az elmúlt órák eseményeit, mialatt a nemrég érkezett társaik a chissek-től kapott táprudakkal és forró italokkal a kezükben lépkedtek közöttük. Szinte valamennyien zavarodottan forgatták a fejüket, mintha még most sem hitték volna el, hogy valóban kiszabadultak a vagaarik fogságából. Car’das a hangár főbejáratának hatalmas tartóoszlopa mellett ácsorgott, onnan fürkészte a tömeget. Az egész testét és a lelkét korábban sosem tapasztalt fáradtság járta át. A különös teremtményeket bámulva ezredszerre is megkérdezte magától, hogy hogyan került ebbe az őrült helyzetbe; ezredszerre is eltűnődött azon, hogy Thrawn mivel tudta rávenni őt, hogy játssza el a csalétek szerepét. Ám a ravaszul kieszelt, fortélyos terv kétségkívül bevált. A geroonok kiszabadultak, és nem csupán a hajókon fogva tartott szerencsétlenek, mert a vagaarik a bolygójukról is eltakarodtak. Továbbá, Ar’alani tábornok egy kisebb flottát vezényelt a világukhoz, hogy a jövőben chiss hadihajók vigyázzanak rájuk. Egy másik kötelék is elindult, hogy felkutassa és megsemmisítse az esetleg még a környéken bujkáló vagaarikat. Car’das végül a Kirajzásra gondolt, és lehunyta a szemét. Ötvenezer teremtmény vesztette életét, a hat óriási Dreadnaught valamennyi lakója. Tényleg szükség volt erre az iszonyatos tömegmészárlásra? Stratis szerint igen, és különös módon Thrawn sem mondott ellent neki. De tényleg nem lehetett volna másképp elintézni? Az ifjú navigátor sejtette, hogy ha valaki, ő biztosan nem fog választ kapni erre a kérdésre. Aztán átvillant az agyán, hogy Maris vajon mit fog szólni, amikor megtudja, hogy mit követett el a kedvenc, nemes hőse. Idáig jutott a töprengésben, amikor a bal keze felől megszólalt egy halk, dörmögő hang: – Ha jól látom, még most sem fogják fel… Car’das kinyitotta a szemét, és oldalra fordította a fejét. Thrass állt mellette, aki furcsa arcot vágva fürkészte a hangárban nyüzsgő sokaságot.
– Üdvözletem, Syndic Thrass! – köszönt Cajfdas. – Nem is tudtam, hogy a fedélzeten tartózkodik. – Ar’alani tábornok javaslatára jöttem ide – válaszolta Thrass, mialatt továbbra is a geroonokat bámulta. – Egyébként önnek is üzent. Azt mondta, hogy most már rendezhetjük végre az elkobzott kincsek sorsát. Hajlandó visszaszolgáltatni a lefoglalt zsákmányrészt, és az ellen sincs kifogása, hogy szabadon engedjük önöket. – Car’dasra villantotta a szemét, és hozzátette: – Most, hogy mindannyian eljátszottuk a nekünk szánt szerepet… Az ifjú navigátor szemrebbenés nélkül állta a chiss férfi átható tekintetét, majd a vállát vonogatva válaszolt: – Őszintén szólva, nekem nem okoz fejfájást, hogy a fivére bevont a tervébe. – Engem manipuláltak, és akaratom ellenére irányítottak! – jegyezte meg bosszúsan Thrass. – Csakis a saját érdekében – vágott vissza Car’das. – Ha Thrawn és Ar’alani magát is beavatták volna a tervükbe, azzal nem csupán a kettejük, hanem az ön pályafutása is veszélybe került volna. – Hát, a pályafutásuknak vége, annyi bizonyos… – dörmögte komoran Thrass. – Az Uralkodócsaládok aligha fognak szemet hunyni egy ennyire törvénytelen és erkölcstelen támadás felett. – Először is, ez a rendszer a Chiss Expanziós Védőflotta járőrözési útvonalain belül van – érvelt derűsen Car’das –, vagyis chiss fennhatóság alá tartozik. Aztán, a vagaarik hadiflottával érkeztek, és többször kinyilvánították ártó szándékait. Vagyis Thrawn parancsnok a saját, illetve a chiss nép védelme érdekében cselekedett. – Csakis azért jöttek ide, mert ön idecsalogatta őket – vetette ellen Thrass. – Lehet, csakhogy engem az önök törvényei nem kötnek – emlékeztette Car’das a chiss előkelőséget. – Ráadásul, Ar’alani tábornok tanúsítani fogja, hogy az ön fivére mások jelenlétében kémkedéssel gyanúsított engem. Én pedig a szörnyű vád hallatán olyannyira kétségbeestem, hogy elmentem a vagaarikhoz, és a segítségüket kértem a társaim kiszabadításához. És ezért a meggondolatlan tettemért igazán senki sem hibáztathatja Thrawn parancsnokot! Thrass lefelé görbítette a szája két sarkát. – Az már tény, hogy a fivérem mindig ügyesen lefedezi magát – mondta elismerő hangsúllyal. – Ami szerintem azt jelenti, hogy ügyel a törvények betartására –
következtetett Car’das. – Ami pedig az ön további vádjait illeti – a jobbjával végigmutatott a geroonok tömegén –, kérem, vessen egy pillantást ezekre a teremtményekre, aztán magyarázza el nekem, hogy a kiszabadításuk hogyan és miért minősül erkölcstelenségnek… – Hogy a cselekedeteink erkölcsösek-e, vagy sem, azt nem az eredményeink határozzák meg – válaszolta ridegen Thrass, de nyomban megenyhült, és hozzátette: – Viszont ebben a mostani helyzetben nem könnyű érveket találni ennek bebizonyítására. – Nézze, uram, én láttam, hogy a vagaarik hogyan bánnak a rabszolgáikkal – folytatta Car’das, és megborzongott, mert eszébe jutottak azok a szerencsétlen geroonok, akiket a miskara a szeme láttára lövetett agyon. – Véleményem szerint a világegyetem jól jár, ha az a kalóznépség egyszer és mindenkorra eltűnik. – Jómagam még hajlanék is az egyetértésre – válaszolta Thrass –, ám attól tartok, hogy Chaf’orm’bintrano főnemes másképp gondolkodik, és ha valakit, hát őt nem lesz könnyű meggyőzni. – Neki meg mi köze van ahhoz, ami itt történt? – kérdezte csodálkozva Car’das. – Az most teljesen mindegy. A lényeg, hogy úton van ide, méghozzá az Ötödik Uralkodócsalád hajóinak kíséretében – felelte zord képet vágva Thrass. – Mielőtt elindultam a Crustaitól, váltottam vele néhány szót. Erős a gyanúm, hogy le akarja tartóztatni Thrawnt. A lelke mélyén pillanatok alatt feltámadó nyugtalanság görcsösen összeszorította Car’das torkát. Az ifjú navigátor nagyot nyelt, és megkérdezte: – És a fivére tud erről? – Még nem. – Azonnal el kell mondanunk neki! – csattant fel izgatottan Car’das. – Nem tudja véletlenül, hogy hol van most? – Ha minden igaz, elkísérte Ar’alanit, hogy együttesen vizsgálják meg a Kirajzást – felelte gondterhelten Thrass. – Akkor mi is odamegyünk! – vágta rá Car’das. – Jöjjön, a kompom itt áll, a jobb oldali dokkban! A felvonókabin ajtaja fülsértő nyikorgásokat hallatott, és többször is elakadt, de végül kinyílt. – Úgy néz ki, újra légmentesen zárunk – állapította meg Uliar, azzal bedugta a fejét a fülkébe, és felnézett. A mennyezet egyik illesztéke felszakadt, és a szűk résen át halvány, színes fényeket látott, amelyek a
radioaktív anyagokból kiszabaduló sugárzás fényjátékára emlékeztették. Először arra gondolt, hogy megsemmisült néhány reaktor, ám rövid megfontolás után elvetette ezt a magyarázatot, mert jól tudta, hogy egy reaktor robbanását még a raktármagban is hallották volna. – Ezt az aknát alaposan szétlőtték – jegyezte meg Keely, miután odaóvakodott Uliar mellé, és a társát utánozva felnézett. – A Dreadnaughtokban alighanem még rosszabb lesz a helyzet. A javítás eltart egy darabig. – Hát akkor ne pazaroljuk az időt fecsegésre – mormolta Uliar, és már belépett volna a kabinba, amikor Lorana megfogta a karját. – Ne, várjon – mondta a fiatal Jedi, és aggodalmas képet vágva ő is felnézett mennyezetre –, maguk itt maradnak! Egyedül megyek. – Nem túl jó ötlet az adott helyzetben… – dünnyögte Keely. – Tudja, a Jedik gyakran cselekednek társak nélkül – válaszolta Lorana, és a férfira nézett. – Ne aggódjanak, mihelyt találok egy biztonságos helyet, visszajövök magukért! – Nem lenne jobb, ha legalább az egyikünk elkísérné? – erősködött Uliar, pedig a lelke mélyén szemernyit sem vágyott arra, hogy odafent sétálgasson, a halottakkal teli, szétrombolt hajókban. Ám az sem volt ínyére, hogy szem elől tévessze a Jedit. – Nem, egyedül is boldogulni fogok – felelte Lorana. – Menjenek a százhuszonnégyes rekeszbe, és várjanak, amíg visszajövök! – Hát, ha ezt szeretné, nem bánom – felelte végül Kelly, és megrángatta a társa ruhája ujját. – Gyere, Chas! – Rendben! – Uliar vonakodva bár, de elhátrált a lifttől, és miután a lány beszállt a kabinba, odaszólt neki: – Aztán igyekezzen! – Amennyire az erőmből telik… – válaszolta Lorana, és biztatóan rámosolygott a két férfira. Még akkor is mosolygott, amikor a kabin ajtaja csikorogva bezárult előtte. Car’das és Thrass a vezérhajó parancsnoki hídján talált rá Thrawn-ra és Ar’alanira. A jókora teremben chissek tucatjai sürögtek-forogtak, akik módszeresen ellenőrizték a még működőképes vezérlőpultokat. A padozat sima fémlemezein mindenfelé holttestek hevertek, de Car’das most szinte észre sem vette a gyászos maradványokat. – A, üdvözöllek, fivérem! – köszönt Thrawn, amikor a két jövevény a konzolok erdején átvágva megközelítette őt. – Hogy érzik magukat a geroonok?
– Ne törődjön most a geroonokkal! – szólalt meg Car’das, mielőtt Thrass válaszolhatott volna. – Chaf’orm’bintrano főnemes úton van ide az Ötödik Család flottájával. – Erre vajon ki hatalmazta fel? – csattant fel mérgesen a tábornok. – Valami azt súgja, hogy a főnemes hatalmazta fel saját magát – borongott Thrawn, majd résnyire vonta a szemét, és megkérdezte: – Mikorra várhatjuk őket? – Bármelyik pillanatban befuthatnak – válaszolta Thrass. – Attól tartok, azért jön, hogy vádat emeljen ellened. – Ebben az esetben aligha volna szüksége egy egész hajóhadra – mutatott rá Thrawn. – Nem, a főnemes egy ennél sokkal nagyobb haszonnal kecsegtető tervet forgat a fejében. – A Kirajzásra fáj a foga? – kérdezte Car’das. – Nem, arról egyelőre nem tud. Szerintem inkább a vagaari flotta maradványait szeretné megkaparintani – vélekedett rosszkedvűen Thrawn. – Ám ön sem jár messze az igazságtól, Car’das úr. Amint a főnemes megpillantja a Kirajzást, azonnal kelleni fog neki. – Csakhogy nem teheti rá a kezét! – háborgott Thrass, majd Ar'alanira pillantott, és megkérdezte: – Vagy igen? – Törvényesen nem – felelte idegesen a tábornok. – De a dolgok gyakorlati oldalát nézve, ha elég hajót hoz magával, nem tudjuk megállítani. – A Családok Tanácsa… – hördült fel Thrass. – … a végén bizonyára tiltakozni fog – vágott közbe Ar’alani –, ám az eljárás hosszú lesz, és végtelenül összetett. – És mire a Tanács ítéletet hoz, az Ötödik Család kifürkészi a Kirajzás titkait – tette hozzá Thrawn. Thrass megcsóválta a fejét, közben összeszorított fogsorán keresztül engedte ki a levegőt, és az így keletkező hang meglepően hasonlított a hüllők sziszegésére. – Azt semmiképpen sem engedhetjük meg – mondta végül. – Ha a Kirajzás nem az összes, hanem egyetlen család tulajdonába kerül, azzal évtizedekre felborulhat a Birodalomban kialakult, amúgy is kényes erőegyensúly. Car’das nagyokat bólogatott, közben a balsejtelmei miatt a gyomra idegesen össze-összerándult. A vagaarikat már a droidtechnológia megszerzésének puszta gondolata is olyan erősen csábította, hogy meggondolatlanul, vakon belerohantak a végzetükbe. Ezek után mit várhatnak egy nyilván hatalomvágyó chiss uraságtól, ha nem csupán
néhány tucat droid, hanem a fejlett műszaki eszközökkel teli hajóegyüttes lesz a tét? – Fel kell tartóztatnunk Chaf’orm’bintranót – jelentette ki Ar’alani, de érződött a hangjából, hogy korántsem biztos a dolgában. – Távol kell tartanunk őt és a harcosait a Kirajzástól, amíg megérkezik a Védőflottának az a különítménye, amelyet nemrégiben idehívtam! – Csakhogy azok az egységek nem fognak időben ideérni – vélte komoran Thrawn. – Azonnal el kell vinnünk a Kirajzást egy katonai támaszpontra, és a Védőflotta tulajdonává kell nyilváníttatnunk! – Milyen hosszú utazásról beszélünk? – érdeklődött gondterhelten Car’das. – Mert súlyos károk keletkeztek ebben az óriásban. – Igen, ez az út a végső tűréshatárig igénybe fogja venni a hajókat – ismerte el Thrawn –, de vállalnunk kell a kockázatot. Egyébként, inkább semmisüljön meg a Kirajzás, mint hogy egyetlen Család birtokába kerüljön. Car’das ekkor mozgást érzékelt a szeme sarkából. Gyorsan az elülső ablaksor felé perdült, és meglátta, hogy a Kirajzástól alig néhány kilométerre jókora chiss hajók törnek ki a hiperűrből. – Késő – mondta rosszkedvűen –, megjöttek… A baljóslatú bejelentést követően furcsálkodva hegyezte a fülét, mert Ar’alani olyan szavakat dörmögött, amelyek egyszer sem hangzottak el a Thrawntól vett nyelvórákon. Miután a tábornok kikáromkodta magát, megköszörülte a torkát, és fennhangon folytatta: – Azzal a személyzettel kell megcsinálnunk, amelyik már itt van velünk! Gyorsan, mielőtt… Nyilván tovább sorolta volna az utasításait, ám ebben a pillanatban felcsilingelt Thrawn adó-vevője, amelynek hallatán elakadt a szava. Thrawn az újonnan érkezett hajókra pillantott, aztán vonakodva előhúzta, és a szája elé emelte a rádióját, végül bejelentkezett: – Itt Mitth’raw’nuruodo parancsnok… – Parancsnok úr, az imént Chaf’orm’bintrano főnemes, az Ötödik Család képviselője hívta a Springhawkot! – közölte egy izgatott férfihang. – Arra utasítja önt, hogy haladéktalanul jelenjen meg a Chaf Exalted fedélzetén! Thrawn a tábornokra villantotta a tekintetét. – Egyelőre ne igazolják vissza a vételt! – válaszolta nyugodtan. – Uram, ez nem kérés volt, hanem parancs! – jegyezte meg félénk hanghordozással a Springhawk rádiósa. – Értem, de akkor se igazolják vissza! – rendelkezett Thrawn, és
kikapcsolta az adó-vevőjét. – Thrawn, nem tagadhatod meg egy főnemes nyílt parancsát! – tiltakozott elkeseredetten Thrass. – Nem tagadom meg, mert még nem is kaptam parancsot, ugyebár… – válaszolta szemrebbenés nélkül Thrawn, majd az ifjú navigátorhoz fordult: – Car’das úr, megtenné, hogy megkeresi a kormánypultot? – Természetesen – válaszolta készségesen Car’das, és a tekintetével végigpásztázott a hozzá legközelebb eső konzolokon. És ebben a pillanatban megszólalt Ar’alani adó-vevője. Valamennyi szempár a tábornokra irányult, mialatt ő elővette, és a szája elé emelte a készüléket, majd fojtott hangon bejelentkezett: – Itt Ar’alani tábornok… – Itt pedig Chaf’orm’bintrano főnemes – mennydörgött egy mély férfihang a készülék hangszórójából. – Jól figyeljen, tábornok! Nem tudok kapcsolatot teremteni Syndic Mitth’raw’nuruodóval, és az a sanda gyanúm, hogy nem műszaki hiba miatt. Biztosra veszem, hogy a parancsnok szándékosan nem reagál a hívásomra. Mint az Ötödik Uralkodócsalád főnemese, ezennel utasítom önt, hogy keresse meg, és vegye őrizetbe őt! Ar’alani jól láthatóan habozott, aztán rekedtes hangon válaszolt: – Vettem, főnemes úr! Megértettem a parancsot, és végrehajtom! – azzal kikapcsolta az adó-vevőjét, és odaszólt Thrawnnak: – Sajnálom, parancsnok! Nincs más választásom, mint hogy letartóztassam önt. – Ez a lépés a Chiss Birodalom bukását okozhatja, tábornok – jegyezte meg halkan Thrawn. – A Védőflotta, és csakis a Védőflotta garantálhatja, hogy a Kirajzásban rejlő ismeretanyag az egész chiss nép javát fogja szolgálni. – Én tökéletesen megértem, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy megállítsam a főnemest – válaszolta Ar’alani –, de addig is, maga a foglyom, parancsnok! Szóljon a harcosainak, hogy gyülekezzenek a hangárban! Thrawn néhány pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lassan lehajtotta a fejét, majd újra a szájához emelte, és aktiválta az adó-vevőjét. – Itt Mitth’raw’nuruodo parancsnok beszél! – mondta komoran. – A Kirajzás fedélzetén tartózkodó összes harcosnak: haladéktalanul térjenek vissza a hangárba, és szálljanak be a hajókba! – Köszönöm – mormolta szemlátomást megkönnyebbülten a tábornok, majd a híd bejárata felé intve hozzátette: – Most pedig, ha volna szíves… – Miután Thrawn elindult a jókora zsilip felé, az ifjú navigátorhoz fordult: – Ön is, Car’das úr!
Car’das vett egy mély lélegzetet, és határozott hangon kijelentette: – Nézze, tábornok, én nem vagyok a Védőflotta harcosa! És szeretnék még itt maradni egy darabig. Ar'alani résnyire húzta vörösen izzó szemét, és gyanakodva megkérdezte: – Mire készül, Car’das úr? Ugye, tudja, hogy egyedül nem képes elvezetni ezt a szörnyeteget? – Én nem vagyok a Védőflotta harcosa – ismételte Car’das –, és a főnemes rólam nem tett említést a parancsában. Ar'alani először Thrawnra pillantott, majd az Ötödik Család közeledő hajóira, végül ismét Car’dasra nézett. – Megadom az engedélyt – mondta egyszerűen, és elindult a hatalmas zsilip felé. – Én is maradok – szólalt meg ekkor Thrass. Ar’alani megtorpant, visszafordult, és csodálkozva megkérdezte: – Mit mondott? – Én sem vagyok a Védőflotta tagja – válaszolta Thrass. – És Chaf’orm’bintrano főnemes velem kapcsolatban sem rendelkezett. Ar’alani furcsa pillantást vetett a mosolyogva várakozó Thrawnra, és kissé ingerülten odaszólt neki: – Ugye, tudja, hogy ezzel mindkettőnknek befellegzett! – A chiss harcos feladata és szerepe a chiss nép védelme – emlékeztette Thrawn a felettesét. – A harcos saját túlélése, de főleg a pályafutása másodlagos fontosságú. A parancsnok és a tábornok néhány feszült pillanat erejéig szótlanul meredt egymás szemébe, aztán Ar’alani hatalmasat sóhajtott, és ismét Thrass felé fordulva megszólalt: – A Védőflotta legközelebbi támaszpontja a Pesfavrinál van. Ismeri a koordinátákat? – Igen. – Thrass aprót biccentett. – Hát akkor, mi most elhagyjuk a Kirajzást! – jelentette ki Ar’alani. – A harcosok szerencséje kísérje lépteiket! Azzal a chiss hölgy sarkon fordult, és elsietett a kijárat felé. Thrawn még kivárt néhány másodpercig, különös tekintettel méregette a fivérét, aztán a tábornok után indult. Alig egy perccel később Car’das és Thrass magukra maradtak. – Komolyan azt hiszi, hogy el tudja kormányozni ezt a hajót egészen a támaszpontig? – kérdezte Car’das. – Attól tartok, barátom, hogy ön elsiklott egy fontos kijelentés mellett –
válaszolta komoran a chiss férfi. – Nem hallotta, hogy mit mondott a fivérem? Inkább semmisüljön meg a Kirajzás, mint hogy egyetlen Család birtokába kerüljön. Car’das felkapta a fejét, és ingerülten kifakadt: – Na, várjunk egy kicsit! Én csak megpróbálom lezárni a Kirajzást, hogy a főnemes harcosai ne tudjanak egykönnyen bejutni a fedélzetére. Nem akarok mást, mint húzni az időt. Nem öngyilkos küldetésre jelentkeztem! – Legyen nyugodt, én sem! – válaszolta mosolyogva Thrass. – Bátorság, Car’das úr! Mit szólna ahhoz, ha előbb a rendszer napjának kellős közepébe vezető pályára állítanánk a hajót, aztán elmennénk innen azzal a komppal, amelyikkel jöttünk? Car’das gyorsan végiggondolta a javaslatot, és alapjában véve kivitelezhetőnek ítélte. Mélyet lélegzett, és kijelentette: – Ha be tudjuk indítani legalább az egyik Dreadnaught hajtóművét, és ha a vezérlőkábelek nem sérültek meg, akkor igen, meg tudjuk csinálni. – Lássunk neki nyomban! – vágta rá Thrass, és hozzátette: – A maga népe építette ezt az óriást. Mondja meg, mit tegyek! A liftakna belsejében egyetlen komoly akadály sem állta útját a felvonókabinnak, amely néha zökkent egyet-egyet, de biztonságosan elérte a D-4-est. Miután az ajtó félresiklott előtte, Lorana kilépett a felvonóállomásra, és néhány pillantással felmérte, hogy itt, a hatalmas hajó mélyén csak kisebb károk keletkeztek. Viszont rengeteg holttest hevert a főfolyosón. Lorana sejtette, hogy a droidok már elkezdték összeszedni az áldozatok maradványait, de belátta, hogy ennyi idő alatt nem végezhették el a hátborzongató munkát. Nekivágott a keresztfolyosónak, és először lassú, majd egyre gyorsuló léptekkel haladt a bal oldali felvonóállomás felé. Menet közben megidézte magában az Erőt, kiterjesztette az érzékeit, és folyamatosan figyelte a környezetét, mert az eddig látottak ellenére is élt benne a remény, hogy valaki csodával határos módon túlélte a Kirajzásra lesújtó, iszonyatos csapást. Ám hiába tapogatózott, hiába keresgélt, sehol sem érzékelt gondolatokat. A négyes számú Dreadnaughtról nyomtalanul eltűnt az élet. Eltűntek róla úgy a lakói, mint a támadók, amit Lorana részben különösnek, részben pedig baljóslatúnak talált. A chissek hatalmas erőfeszítéseket tettek, és komoly áldozatokat hoztak annak érdekében,
hogy megállítsák vagy megszerezzék a Kirajzást. Most pedig egyszerűen a sorsára hagyták volna? Az ifjú Jedi hamarosan elérte a cirkáló jobb oldalából induló turbóliftek állomását. Néhány perc múlva már a D-5-ös egység fedélzetén járt, ahol szintén csak holttestek fogadták. Nem időzött sokat ezen a hajón, rövidesen a hatos számú Dreadnaughton folytatta hátborzongató körutazását, de hiába próbálkozott, itt sem érzékelt életjeleket. Viszont mindhárom eddig megvizsgált cirkáló légmentesen zárt, továbbá mindegyiken működött a világítás, a levegőellátás, a fűtés és a mesterséges gravitáció, ami arra utalt, hogy a karbantartó droidok nem tétlenkedtek az elmúlt órák során. Lorana úgy ítélte meg, hogy ha a chissek valóban elhagyták a Kirajzást, akkor ő és a társai valószínűleg ismét működésre bírhatják a hajóegyüttest, de legalábbis a legjobb állapotban lévő Dreadnaughtot. Aztán, amikor már a D-1-es felé utazott az egyik felvonókabinban, különleges érzékszervei távoli, halvány életjeleket fogtak. Szorosan nekipréselte a homlokát a fülke oldalfalának, és amennyire a sérülései engedték, megidézte magában az Erőt. Néhány pillanattal később már biztosan tudta, hogy eleven teremtmények vannak a közelében: legalább egy ember, és legalább egy chiss. Hamarosan már a helyzetüket is be tudta mérni, ekkor rájött, hogy pontosan feléjük tart. Ellépett a faltól, és a kezébe vette a fénykardját. Akár a pontos tervezésnek, akár a vakszerencsének köszönhetően, de Mitth’raw’nuruodo parancsnok beváltotta a fenyegetését. Alaposan feldúlta a Kirajzást, és csaknem maradéktalanul kiirtotta a rajta utazókat. Az idegen teremtmények egyszer sem bocsátkoztak közelharcba. Biztonságos távolságból vívták az ütközetet, s droidokra bízták a legnehezebb feladatot. A gondolat nyomán elszántság költözött Lorana lelkébe. Dacosan felszegte a fejét, és szorosan megmarkolta a fénykardját. Úgy érezte, legfőbb ideje kideríteni, hogy mire képesek a chissek, ha szemtől szemben állnak az ellenséggel. A felvonókabin hamarosan megállapodott, és az ajtaja is kinyílt. Ekkor azonban a mennyezetről leszakadt fémgerendák és burkolólapok valóságos útvesztője állta Lorana útját. Az ifjú Jedi sietve megidézte magában az Erőt, majd a láthatatlan energiák segítségével utat tört magának az állomásról induló főfolyosó torkolatához. Miután az egyes egységeket összekötő, hatalmas pilonok a Dreadnaughtok legalsó szintjére
csatlakoztak be, négy fedélzet választotta el a parancsnoki hídtól. Lorana úgy ítélte meg, hogy az adott körülmények között nem bízhat meg a belső turbóliftekben, ezért a legközelebbi lépcsőhöz sietett, és elindult felfelé. A zsilip vaskos zárólemeze hangtalanul besiklott a falba, majd az egyik sárga egyenruhás chiss egy eléggé erős lökéssel elindította Dorianát. A fiatal férfi áttántorgott a padozatba süllyesztett sínen, és egy parancsnoki hídon találta magát, amely többé-kevésbé úgy nézett ki, mint a Springhawk központi vezérlője, csak annál valamivel nagyobb volt. A teremben szolgálatot teljesítő chissek ruházata élénksárga színben pompázott, így a helyiség közepe táján álló, éjfekete egyenruhát viselő Mitth’raw’nuruodo és a mögötte elhelyezkedő, tetőtől talpig hófehérbe öltözött chiss hölgy erősen kirítt közülük. A parancsnok előtt szemlátomást magas rangú chiss férfi állt, akinek válláról cikornyás mintákkal telehímzett, szintén sárga palást lógott. Ez az illető tetőtől talpig végigmérte az őrök noszogatására felé tartó Dorianát, aztán mondott valamit a saját anyanyelvén, amit Mitth’raw’nuruodo nyomban lefordított: – Szóval, itt van az összeesküvők idegen cinkosa… – Aligha – válaszolta Doriana, és igyekezett méltóságteljesen viselkedni, illetve beszélni. A részletekről ugyan mit sem tudott, de azt azonnal felismerte, hogy egy hatalmi harc kellős közepébe csöppent. Márpedig Kinman Doriana, Palpatine főkancellár személyi titkára otthonosan mozgott a belső hatalmi harcok világában. Megköszörülte a torkát, büszkén felszegte az állát, és fennhangon kijelentette: – Én a Galaktikus Köztársaság nevezetű, hatalmas államszövetség nagykövete vagyok. Engem és a társaimat nemes célok vezéreltek a világegyetemnek erre a tájára! Mialatt Mitth’raw’nuruodo lefordította a szavait, feltűnés nélkül, de alaposan megnézte magának a palástot viselő férfit. A magas rangú chiss gúnyosan elmosolyodott, és odavetett néhány szót a parancsnoknak, aki máris tolmácsolta az elhangzottakat: – Chaf’orm’bintrano főnemes azt mondja, hogy önök zűrzavart és háborút hoztak a világegyetemnek erre a tájékára. Pusztító fegyverekkel érkeztek, amelyeket a chiss nép ellen akartak bevetni… Amikor Mitth’raw’nuruodo befejezte, a főnemes kihúzta magát, és újra beszélni kezdett. A parancsnok végighallgatta, majd Doriana felé fordulva különös, fojtott hangon közölte: – Ám kudarcot vallottak. Így a fegyvereik most már az Ötödik
Uralkodócsalád tulajdonát képezik. Én, Chaf’orm’bintrano főnemes ezennel lefoglalom… Doriana nem figyelte a folytatást, mert eleget hallott. Most már biztosan tudta, hogy az egyelőre fegyvertelen harc a Kirajzásért, valamint a fedélzetén lévő műszaki eszközökért folyik. És mert ismerte az ehhez hasonló belviszályokat, azt is sejtette, hogy mi a harc tétje: ha a chissek egy bizonyos csoportja kaparintja meg a hatalmas hadizsákmányt, akkor eltolódnak a birodalmukon belüli erőviszonyok, ami előbb-utóbb komoly összetűzésekhez, sőt talán az egész chiss népre kiterjedő polgárháborúhoz vezet. Doriana mélyen a gondolataiba temetkezett. Biztosra vette, hogy Darth Sidious kifejezetten örülne egy polgárháború hírének. A saját belső problémáival vívódó Chiss Birodalom fikarcnyit sem fenyegetné a Szith Nagyúr terveit. Amikor a titkár eljutott ehhez a felismeréshez, már azt is tudta, mit fog tenni annak érdekében, hogy a helyzet minél jobban elfajuljon. Segít Chaf’orm’bintranónak, hogy rátehesse a kezét a Kirajzásra, és azzal el is indítja a chiss népet azon a bizonyos hosszú és fájdalmakkal teli úton. Ám amikor kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, véletlenül Mitth’raw’nuruodóra nézett, és eszébe jutott, hogy még őt is meg kell gyilkolnia. Az ösztönei azt súgták, hogy ha most a főnemes mellé áll, bizonyosan elveszíti a parancsnok bizalmát, és akkor nem lesz könnyű kettesben maradni vele… Így aztán megköszörülte a torkát, és határozottan kijelentette: – Sajnálattal közlöm, Chaf’orm’bintrano főnemes, de önök nem dönthetnek a Kirajzás további sorsáról. Mint az expedíciót útnak indító államszövetség minden joggal felruházott képviselője, kijelentem, hogy a hajóegyüttes maradványai továbbra is a Köztársaság tulajdonát képezik! Amikor a parancsnok befejezte a fordítást, a főnemes jól láthatóan meghökkent, majd kurtán felcsattant. – Ez nevetséges – fordította Mitth’raw’nuruodo –, a támadó félnek nincsenek jogai! – Tagadom az állítását, amely szerint a Kirajzás valaha is támadó szándékkal lépett volna fel az önök népével szemben! – vágott vissza nyomban Doriana. – Követelem, hogy folytassanak le teljes vizsgálatot, majd bírósági eljárást, mielőtt egyetlen chiss a Kirajzás fedélzetére tenné a lábát! Mitth’raw’nuruodo lefordította az ellenvetést, mire Chaf’orm’bintrano résnyire vonta a szemét, a fehér ruhás, magas hölgyre nézett, és mondott
neki valamit. A chiss hölgy válaszolt, majd ők ketten néhány percen keresztül hol meglehetősen heves, hol valamivel békésebb vitát folytattak egymással. Doriana ezalatt óvatosan a parancsnokra pillantott. Mitth’raw’nuruodo kifejezéstelen arcot vágva, némaságba burkolózva hallgatta felettesei szóváltását, ám amikor észrevette, hogy a fiatal férfi őt figyeli, helyeslése jeléül alig észrevehető mosolyra húzta a száját. Doriana hirtelenjében el sem tudta képzelni, hogy Mitth’raw’nuruodo mit fog csinálni ebben a frissen kavart zűrzavarban. Aztán eléggé meglepődött, mert azon kapta magát, hogy alig várja a folytatást, annyira kíváncsi a parancsnok következő trükkjére… A Kirajzás indulásra való előkészítése jóval tovább tartott, mint ahogyan azt Car’das eredetileg számította, de végül elkészültek. – Rendben, akkor most menjen a kormányhoz! – mondta Thrass-nak, és az elülső ablakokon kinézve szemügyre vette a közelben lebegő hajókat. Hiába törte a fejét, még most sem tudott rájönni, hogy az újonnan érkezett chissek miért nem küldtek megszálló csapatokat a Kirajzásra. Egyetlen magyarázat adódott: Thrawn és Ar’alani megtalálta a módját, hogy feltartsa őket. – Kész vagyok, kezdhetjük! – kiáltotta Thrass. Car’das ekkor a navigációs pulthoz ugrott, hogy még egyszer, utoljára ellenőrizze az előző percek folyamán betáplált adatokat. Néhány gyors pillantással meggyőződött arról, hogy beállították, és rögzítették az irányt, illetve hogy a Kirajzás készen áll viszonylag rövid pályafutásának utolsó útjára. Aztán átfutott a fedélzeti mérnökök állomáshelyére, és mindkét kezével megmarkolta a tolóerő-szabályzókat… – Vigyázzon! – kiáltotta ebben a pillanatban Thrass. Mialatt Car’das megpördült, arra számított, hogy sárga ruhás chiss harcosokat fog megpillantani, akik rohamléptekkel közelednek felé. Így aztán alaposan meglepődött, amikor egy fiatal lánnyal találta szemben magát, aki a zsilip küszöbén állt. A szeme sarkából látta, hogy Thrass az ujjasa alá nyúl, és előránt egy közepes méretű pisztolyt. A következő pillanatban rövid fémhenger jelent meg a lány kezében, amelynek végéből sistergő bugás kíséretében zöld energiapenge tört elő… – Ne, ne lőjön! – kiáltotta rémülten Car’das, de már elkésett. Kék fényű lövedék röppent elő Thrass fegyveréből, amelyet a lány könnyed mozdulattal hárított. Az energiapengéről lesikló töltet felfelé pattant, és a mennyezetnek egy olyan pontjába csapódott, ahol nem okozott semmiféle
kárt. – Mondtam, hogy álljon le! – zihálta felindultan Car’das. – Kár próbálkozni, a hölgy Jedi-lovag! Thrass szerencsére hallgatott rá, másodjára már nem húzta meg az elsütőbillentyűt. Ugyanakkor továbbra is a lányra szegezte a pisztolyát, és odakiáltott neki: – Ki maga? És mit akar tőlünk? A navigátor megköszörülte a torkát, és gyorsan lefordította a cheunh nyelven elhangzó kérdést: – A társam azt kérdezi, hogy ki maga, és mit akar? A lány ekkor Carr’asra villantotta a szemét, és visszakérdezett: – A társa nem beszéli a közös nyelvet? – Nem, azt a chissek közül egyedül Mitth’raw’nuruodo parancsnok beszéli – válaszolta Car’das. – Viszont ismeri a sy bistit, ha ez segít. – Igen, az jó lesz – felelte a lány, majd sy bistire váltva odaszólt a chiss férfinak: – Először azt mondja meg, hogy maga kicsoda? Thrass mélyet lélegzett, és bemutatkozott: – Syndic Mitth’ras’safis vagyok, a Chiss Birodalom Nyolcadik Uralkodócsaládjának tagja! – Én pedig Jorj Car’das vagyok, az Alkuvadász teherhajó navigátora! – tette hozzá Car’das. – És hogy kerül maga ide? – Meghibásodott a hajónk hiperhajtóműve, és a két társammal ezen a környéken kötöttünk ki – válaszolta Car’das. – Most már elárulná végre, hogy ki maga? – Lorana Jinzler, Jedi-lovag – felelte a lány. Bár nem kapcsolta ki, de legalább leengedte a fénykardját, majd belépett a hídra, és erősen sántítva elindult előre. Menet közben gyors pillantásokkal körülnézett, a holttesteket látva többször is megrándult az arca. Amikor már csupán néhány méter választotta el Car’dastól, ismét megszólalt: – Csak maguk vannak a fedélzeten? – A jelen pillanatban igen – válaszolta Thrass, majd némi habozás után visszadugta a fegyverét az ujjasa alatt rejlő tokba, és hozzátette: – Viszont az egyik Uralkodócsaládunk magas rangú képviselője ezekben a percekben is azon fáradozik, hogy megszerezze magának a Kirajzást. Mi ketten éppen ezt próbáljuk megakadályozni. Jinzler résnyire húzta a szemét, és gyanakodva megkérdezte: – És mégis, hogyan? – Belekormányozzuk a legközelebbi csillagba – válaszolta Car’das, és
kíváncsian fürkészte a lány arcát. Nem kellett csalódnia, a várt reakció nem maradt el. A fiatal Jedi hevesen megrázta a fejét, és felcsattant: – Azt nem lehet! Nem tehetik meg! – Nézze, én igazán sajnálom – mondta Car’das együtt érz hanghordozással –, tudom, hogy otthonának tekintette ezt a hajót, és erősen kötődik hozzá, de nézzen körül! Nincs itt már semmi, csak pár millió tonna halott fém és néhány tucat droid… – Érdekel is engem ez a roncshalmaz! – vágott közbe Jinzler. – De rajtunk kívül mások is vannak a fedélzeten! Car’das úgy meglepődött, hogy elfelejtett lélegzetet venni. – Nem, ez képtelenség! – hördült fel, miután végre teleszívta a tüdejét levegővel. – Azt még elhiszem, hogy egy Jedi túlélte a csapást, de mások nem maradhattak életben! – Pedig ez az igazság – válaszolta a lány –, ötvenheten vannak, még kisgyerekek is akadnak közöttük! Car’das ekkor Thrassra nézett, és a saját rémületét látta visszatükröződni a chiss férfi arcáról. – Ki tudjuk vinni őket innen? – kérdezte, és idegességében mindkét kezével beletúrt a hajába. – Azzal a komppal? – nyögte Thrass, még mielőtt a lány megszólalhatott volna. – Talán még tízen sem férünk el benne… – Egyébként is sok időbe telik, mire felhozzuk őket ide – tette hozzá Lorana, közben kikapcsolta, és elrakta a fénykardját. – Odalent várakoznak, a raktármagban. Car’das felkapta a fejét, majd hümmögve bólogatott, mert egyszerre megkapta a magyarázatot. Igen, a raktármagban maradhattak túlélők, miután a támadás nem érintette a hatalmas hengert. – Akkor tehát, mihez kezdünk most? – kérdezte elgyötörten. – Nem értem, hogy mi a probléma – jelentette ki a Jedi, és felváltva nézett hol az egyik, hol a másik férfira. – Egyszerűen elrepülünk innen, és kész. Ez miért nem jó? – Először is, nem jutnánk messzire, mert ilyen kevesen nem bírunk el a Kirajzással – magyarázta Car’das. – Még akkor sem, ha felhozzuk ide a maga csapatát, és ők is besegítenek. Lorana körülhordozta a tekintetét a hídon, és lassan, megfontoltan kijelentette: – Nem is lesz rájuk szükség. Majd én elvezetem a Kirajzást. – Egyedül? – kérdezte döbbenten Thrass. – Egy szál magában?
– Én Jedi vagyok – válaszolta kurtán Lorana. – C’baoth mester ragaszkodott hozzá, hogy valamennyien megtanuljuk a főbb rendszerek kezelését, így aztán, ha minden igaz, elboldogulok velük. Legalábbis normális körülmények között. – A mostani körülményeket aligha nevezhetjük normálisnak – jegyezte meg Car’das. – És továbbra is nyitott a kérdés, hogy hová menjünk. A Köztársaságba biztosan nem érünk vissza, ahhoz túlontúl sérült a hajó. – El kell jutnunk a Védőflotta egyik bázisáig, ahogyan a fivérem eredetileg akarta – mondta gondterhelten Thrass. – És ott mi vár az utasainkra? – kérdezte Lorana. – Hadifoglyok lesznek? A maguk tudósai tanulmányozni fogják őket? – A chissek nem ilyenek – vágta rá Car’das. – Sajnos akkor is előállhat valami hasonló helyzet – ismerte el Thrass. – Ha elérjük a támaszpontot, és az Ötödik Uralkodócsalád vezetői továbbra is fenntartják a Kirajzásra vonatkozó igényüket, akkor bizony kérhetik, hogy az ítélethirdetésig vegyék őrizetbe a fedélzeten tartózkodókat. – Más szóval, börtönbe kerülnek – tette hozzá komoran Lorana. – Mennyi ideig tart maguknál egy bírósági eljárás? – Ha akkora a per tárgya, mint a Kirajzás? – Thrass keserűen felhorkant. – Évekig! – Vagyis elfelejthetjük a chiss fennhatóság alá eső vidékeket – összegezte Car'das. – Egyéb ötlet? Vannak errefelé lakható világok? – Még ha tudnám is a választ, lebeszélném a környező szektorokról – válaszolta Thrass. – Ez a környék veszedelmes, mindenfelé űrkalózok hemzsegnek. – Nem is beszélve az életben maradt vagaarikról… – tette hozzá borzongva a navigátor. – Gyerünk, Thrass úr, gondolkodjon! Olyan nincs, hogy ne legyen megoldás! Thrass kibámult az elülső ablaksoron, néhány pillanatig hallgatagon fürkészte az Ötödik Család flottáját, majd kissé bizonytalanul kijelentette: – Talán akad egy lehetőség. A Védőflotta erődítési munkálatokat végez egy csillaghalmaz belsejében. Két nap alatt odaérhetünk. Láttam a halmaz adatait, legalább tíz lakható, de egyelőre felderítetlen bolygó kering benne. – Első hallásra eléggé félreeső helynek tűnik – jegyezte meg Car’das. – Ráadásul chiss fennhatóság alá esik – tette hozzá Lorana. – Így igaz, viszont ott az Ötödik Család hajói nem bukkanhatnak rá a Kirajzásra – magyarázta Thrass. – Csakis a Védőflotta személyzeti állományához tartozók utazhatnak a halmaz belsejébe, de ők is kizárólag abba a rendszerbe, amelyben éppen dolgoznak.
– Eddig világos… – Car’das nagyot bólintott, és rosszat sejtve megkérdezte: – Mi a bökkenő? – A bökkenő, hogy nem ismerem a halmazon belüli útvonalakat – válaszolta a fejét csóválva Thrass. – Vajon az önök navigációs berendezései képesek maguktól rátalálni a biztonságos röppályákra egy efféle helyen? – Valószínűleg nem – válaszolta Lorana –, de én talán igen. Ha minden igaz, a Jedik navigációs eljárásai megfelelnek a célra. – És mi fog történni, ha az ifjú hölgynek sikerül elvezetni a Kirajzást a csillaghalmaz mélyére? – vetette fel Car’das. – Letelepszünk, és megvárjuk, amíg a rozsda szétmarja a hajókat? – Arra gondoltam, hogy én visszatérek a Birodalomba, és megállapodást kötök a Családok Tanácsával – folytatta ötletének ismertetését Thrass. – Bár még ezek a tárgyalások is eltarthatnak néhány hónapig, a túlélők legalább egy kellemes bolygón várakoznának. – A lányra pillantott, és megkérdezte: – Vannak olyan űrjárművek a fedélzeten, amelyek képesek a hipersebességre? – Csupán egy, egy kétüléses Delta-12 Skysprite – válaszolta Lorana. – Kisebbfajta gép, de a hatótávolsága bőven elég lesz. – Hát akkor, készen is vagyunk? – kérdezte csodálkozva Car’das, mert alig merte elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt előálltak egy kivitelezhetőnek tűnő tervvel. – Elrejtjük a Kirajzást abban a csillaghalmazban, alkut kötünk a chissekkel, az összes chisszel, és mindenki megkapja azt, amit akart? – Igen, nagyjából így állunk – jelentette ki Lorana, majd néhány pillanat múlva, szemlátomást elbizonytalanodva hozzátette: – Csakhogy önnek más feladatot szánnék, Car’das úr! Bár hálás vagyok a segítségéért, jobban örülnék, ha minél hamarabb visszarepülne a Köztársaságba. Ha velünk marad, és történetesen mindannyian meghalunk, odahaza soha senki nem fogja megtudni, hogy mi történt a Kirajzással. Ezen felül szeretném, ha megtenne nekem valamit. Egy személyes szívességet. – Egészen pontosan? – kérdezte gyanakodva a navigátor. – Arra kérem, hogy keresse meg az öcsémet – felelte Lorana. – Dean Jinzlernek hívják, és úgy tudom, hogy a Szenátus Ellátószolgálatánál dolgozik. Ha megtalálja… – egy másodpercre elakadt a szava, de rögtön erőt vett magán, és folytatta: – ha megtalálja, mondja meg neki, hogy a nővére sokat gondol rá, és reméli, hogy egy napon képes lesz megszabadulni a haragjától. Az ellenem, a szüleink ellen és a saját maga ellen irányuló haragjáról. – Rendben – egyezett bele Car’das, de közben végigfutott a hátán a
hideg, mert a szavai alapján Lorana Jinzler nem számított arra, hogy életben marad. Zavartan megköszörülte a torkát, és hozzátette: – Megteszem, ami tőlem telik. A fiatal Jedi néhány pillanat erejéig szomorúan meredt a szemébe, aztán biccentett, és kijelentette: – Az lesz a legjobb, ha azonnal indul. És kérem, ne feledkezzen meg az üzenetről! – Feltétlenül átadom – ígérte Car’das. – Vigyázzanak magukra, és sok szerencsét! – Thrassra pillantott, és hozzátette: – Mindannyiuknak! Tíz perccel később az ifjú navigátor kivezette a hosszú hatótávolságú kompot a Dreadnaught hangárjából. A távolban lebegő chiss flotta irányába fordította a gép orrát, aztán visszanézett a hajóegyüttesre, amely a csodálatosnak ígérkező, ám megrendítő kudarcba fulladt expedícióról kapta a nevét. Mialatt a komp felgyorsulva repítette az Ötödik Uralkodócsalád cirkálója felé, Car’das azon tűnődött, hogy a jövőben vajon látja-e még valaki a halálos sebet kapott gigászt. Doriana töprengve bámult kifelé a cirkáló hídjának ablakain. Már csak szórakozottan, fél füllel hallgatta Chaf’orm’bintrano, Mitth’raw’nuruodo és a chiss tábornok heves szóváltását, amikor a Kirajzás minden látható előjel nélkül hiperűrsebességre váltott, és beleveszett a nagy feketeségbe. A titkár néhány másodpercig döbbenten és hitetlenkedve meredt a sötét űrbe… aztán lassan elvigyorodott, mert megértette, hogy Mitth’raw’nuruodo miért kezdeményezte a főnemessel folytatott, kilátástalan vitát. A parancsnok húzta az időt, mialatt a megbízottai felkészültek, és ellopták a Dreadnaughtokat, méghozzá Chaf’orm’bintrano orra elől… Doriana megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Elnézést, figyelnének rám egy pillanatra? – Megvárta, amíg a három chiss elhallgatott, ekkor kimutatott az ablakon, és fennhangon kijelentette: – Csak azért szakítottam félbe önöket, mert a zsákmány eltűnt! Huszonnegyedik fejezet Színpompás fényjáték örvénylett a Dreadnaught előtt, mialatt a Kirajzás teljes sebességgel száguldott az ismeretlenbe. Lorana azonban egyetlen másodpercre sem csodálhatta meg a szemkápráztató, lenyűgöző látványt, mert a hatalmas hajóegyüttes vezérlő- és meghajtórendszerének felügyelete minden figyelmét lekötötte. Pakmillu kapitány terjedelmes forgószékében
ülve az Erő segítségével ellenőrizte és kezelte a különféle irányítópultok ezernyi műszerét, képernyőjét és kapcsolóját. Kemény munka volt, iszonyatosan kemény munka, amely a végsőkig próbára tette a képességeit. Éppen egy reaktor újra meg újra leálló hűtőrendszerével vívott elkeseredett harcot, amikor homályosan érzékelte, hogy valaki odalép mellé, és a nevén szólítja. – Elérték őket? – suttogta rekedtes hangon. Éppen csak egy tizedmásodpercre terelődött el a figyelme, de már majdnem ez is végzetesnek bizonyult. Mire befejezte a kurta kérdést, ismét csökkent a meghibásodott hűtőrendszer teljesítménye, válaszképpen az Erő közvetítésével gyorsan átállított néhány szabályzókart. – Sajnálom – felelte szomorúan Thrass –, de még ebből a hajóból sem jutottunk ki. Egyetlen felvonókabin sem közlekedik a pilonokban. Gyanítjuk, hogy roncsok torlaszolják el az aknákat. Egyetlen megoldás maradt, ha kerítünk magunknak űrruhát, és a burkolaton kívül átmászunk a raktármagba. Ám ehhez előbb ki kell vinnie a hajót a hiperűrből! – Nem! – csattant fel hevesen Lorana. Érezte, hogy a szavak türelmetlenül és sértő hangsúllyal törnek elő a torkából, de most nem volt sem ideje, sem energiája az udvarias modorra. – Baj van hiperhajtóművel! Egy pillanattal később úgy érezte, hogy a kelleténél finomabban fejezte ki magát, mert valójában rettenetesen nagy baj volt a hiperhajtással. Számos kisegítő berendezés iszonyatosan túlhevült, és ő alig tudta megakadályozni, hogy a vezérlés önismétlő hurokba forduljon, és mindenestől kiragadja a rendszert az ellenőrzése alól. Biztosra vette, hogy ha leállítják a hajtóművet, soha többé nem tudják újraindítani. De még ha valami csoda folytán sikerülne is újra beüzemelni, előbb-utóbb magától összeomlana. Másrészről viszont a megvadult meghajtás alaposan túlgyorsította a Kirajzást, ezért már csak néhány órányi repülés választotta el őket a csillaghalmaz peremétől. Így aztán Lorana úgy számította, hogy a vészjósló körülmények ellenére is elérhetik a Thrass által megjelölt rendszert, feltéve persze, ha a Jedik navigációs módszereire támaszkodva át tudja vezetni a hajót az egymás veszedelmes közelségében keringő csillagok között. – Értem – válaszolta higgadtan Thrass. – Addig megnézem a belső kommunikációs rendszert, hátha azon beszélhetünk a csapatával. A chiss férfi eltávolodott tőle, és Loranát elöntötte a bűntudat. A raktármagban várakozó túlélőknek sejtelmük sem lehetett arról, hogy ő
miért nem tért vissza hozzájuk. Élt a gyanúperrel, hogy Uliar és a társai a Jedikkel kapcsolatos rossz tapasztalataik fényében arra a következtetésre jutottak, hogy elmenekült, és a sorsukra hagyta őket. Ebben a pillanatban a híd mélyén életre kelt egy vörös jelzőfény, amely arra figyelmeztetett, hogy az alluviális fojtószelepek túl nagyra nyíltak. Lorana a homlokát ráncolva összpontosított, hogy megőrizze a többi, ezernyi más berendezés feletti uralmát, mialatt az Erő közvetítésével szűkített a szelepek fúvónyílásain. Miután sikeresen elhárította az újabb üzemzavart, szilárdan megfogadta, hogy ha elérik a célpontjukat, és végre készenléti állapotba kapcsolhatja a hajó rendszereit, tűzön-vízen át, de megkeresi Uliarékat, és elmagyarázza nekik, hogy mi történt. Forrón remélte, hogy meg fogják érteni. Sőt biztosra vette, hogy megértik majd… Ekkor a híd másik pontján kezdett villogni egy vészjelzés. Lorana mélyet lélegzett, egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon meddig bírja még, aztán az Erő közvetítésével állított két szabályzókaron. – Ezért még megfizetnek! – mordult fel ingerülten Chaf’orm’bintrano, aki tehetetlen dühében fel és alá járkált az eligazítóterem közepén felsorakozott három férfi előtt. Hirtelen megállt, mélyen belenézett először Doriana, majd Car’das, végül Thrawn szemébe, és folytatta: – Megértették? Mindannyian megfizetnek! Bíróság elé állíttatom magukat, méghozzá hazaárulás vádjával! A keskeny íróasztal mögött álló Ar’alani megmoccant, mélyet lélegzett, és megszólalt: – Nem hiszem, hogy ez a vád megáll ellenük, főnemes úr! Car’das szemügyre vette a chiss hölgyet. Ar’alani az imént higgadtan, semleges arcot vágva hallgatta a főnemes dühöngését, de most mintha a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak volna a vonásain. Az ifjú navigátor hirtelen észbe kapott. Hát persze, hiszen a tábornok végül megkapta azt, amit akart: Chaf’orm’bintrano már nem teheti rá a kezét a Kirajzásra. Ezek után néhány fogoly, de legalábbis a két idegen teremtmény sorsa már valószínűleg teljesen hidegen hagyta őt. – Szóval, nem hiszi, hogy megáll a vád… – mormolta vontatottan a főnemes, és a tábornokra irányította átható tekintetét. Ar’alani szemrebbenés nélkül állta a férfi zord pillantását. – Nem, nem hiszem – jelentette ki határozottan. – Car’das úr már az imént megmondta, hogy Syndic Mitth’ras’safist és egy Lorana Jinzler nevezetű embert terhel a felelősség.
– Csakhogy az ő segítségével és az ő tanácsára követték el a bűncselekményt – mutatott rá Chaf’orm’bintrano. – Lehet, viszont a tanácsadás még nem tekinthető hazaárulásnak – vitatkozott a tábornok. – Sőt miután Car’das úr nem a Chiss Birodalom alattvalója, aligha vádolhatjuk hazaárulással. Ami pedig Doriana urat illeti, neki aztán végképp semmi köze ehhez az egészhez. – Miről beszélnek? – suttogta Doriana a navigátor fülébe. – A főnemes szeretne nyársra húzni, és lassú tűzön megsütni minket – mormolta Car’das. – A tábornok azt javasolja, hogy fontolja meg a vádjait. Halkan beszéltek, ám a chissek természetesen így is felfigyeltek a közjátékra. – A vádlottak talán szeretnének hozzátenni valamit az elhangzottakhoz? – kérdezte éles hangon Chaf’orm’bintrano. – Valójában, főnemes úr, a vendégeink bármikor szabadon távozhatnak – jelentette ki határozottan Thrawn. Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt, mióta a főnemes beterelte őket a terembe. – Nem tettek semmit, amiért felelősségre kellene vonni őket. Ha már mindenképpen hibáztatni akar valakit, hát engem hibáztasson! – Legyen nyugodt, arra is sor kerül! – hördült fel Chaf’orm’bintrano. – Csak előbb elszámoltatom a bűntársait! – Az urak nem a bűntársaim – válaszolta hűvösen Thrawn. – Továbbá ők az én foglyaim, így az ügyük a Védőflotta hatáskörébe tartozik. – Felvonta a jobb szemöldökét, és hozzátette: – Akárcsak az enyém. – Annak már vége! – vágott vissza Chaf’orm’bintrano. – Ön indokolatlan támadást indított értelmes lények ellen, amiért én ezennel megfosztom a rangjától és a katonai pozíciójától! – Egy pillanat, főnemes úr! – szólalt meg ekkor Ar'alani, és lépett egyet előre. – Nem foszthatja meg Mitth’raw’nuruodo parancsnokot a rangjától olyan bűncselekményért, amelyért még nem ítélték el! – Azt javaslom, olvassa el újra az ilyen esetekre vonatkozó törvényeket, tábornok! – válaszolta gőgösen Chaf’orm’bintrano. – Mitth’raw’nuruodo parancsnok a legutolsó alkalommal messze túllépte a hatáskörét, és súlyos törvénysértést követett el. Rengeteg bizonyítékunk van ellene, amelyek itt keringenek körülöttünk. Nézzen ki az ablakon, és maga is láthatja! – A vagaarik állandó veszélyt jelentettek a Chiss Birodalomra – vetette közbe Thrawn. – És ez a rendszer még chiss fennhatóság alá esik. – Csakhogy ezúttal elfeledkezett valamiről, parancsnok! Nem hagyta, hogy az áldozatai nyissanak tüzet elsőnek – mutatott rá diadalittasan a főnemes. – Ne is próbálja tagadni, nálam vannak a hajóiról származó
hang– és holofelvételek! – A vagaarik megfenyegettek minket – érvelt Thrawn. – És miután hatalmas hadiflottával érkeztek, határozottan állítom, hogy azok a felszólítások elegendő okot szolgáltattak az ellentámadás megindítására! – Azt állít, ami akar – vágott vissza gőgösen Chaf’orm’bintrano. – De a bizonyítékok súlya akkor is magát terheli! – A tábornokra nézett, és folytatta: – A tárgyalás kezdetéig jogomban áll megfosztani Mitth’raw’nuruodót a rangjától, és meg is teszem! Nem hagyom, hogy a Flotta védőszárnyai alá bújva ússza meg a felelősségre vonást! Ar’alani ezúttal nem válaszolt. Chaf’orm’bintrano még néhány pillanatig haragtól villámló tekintettel meredt rá, aztán ismét Thrawn felé fordult, és tovább fenyegetőzött: – És a cinkosait is bíróság elé állítjuk! Nem csupán ezt a kettőt, hanem azokat is, akik jelenleg a Crustai melletti támaszponton tartózkodnak! – Hirtelen elhallgatott, és néhány másodperccel később valamelyest lehiggadva hozzátette: – Ám ha ön hajlandó alkut kötni, talán meggondolom magam. Thrawn furcsa pillantást vetett Ar’alanira és Dorianára, és megkérdezte: – Miből állna ez az alku? – Futni hagyom az emberi lényeket, ha ön egyszer s mindenkorra lemond a rangjáról és a pozíciójáról – közölte Chaf’orm’bintrano. – Ugyanígy lemond a Nyolcadik Uralkodócsaládban betöltött, próba-szülötti státusáról is, eltűnik a chiss átlagpolgárok névtelen tömegében, és soha többé nem bukkan fel olyan szerepkörben, ahol megszegheti a törvényeket, illetve a szokásokat. – Ön tehát néhány idegen teremtmény szabadságáért cserébe az egész életemet kéri – állapította meg nyugodtan Thrawn. – Bizonyosan képes lesz együtt élni a következményekkel? – Miféle következményekkel? – horkant fel megvetően Chaf’orm’bintrano. – Először is, a Nyolcadik Uralkodócsalád nem fogja hagyni, hogy egy próbaszülöttük csak úgy egyszerűen eltépje azokat a kötelékeket, amelyek a családhoz fűzik – magyarázta Thrawn. – Ragaszkodni fognak a részletes vallomásomhoz. És kötve hiszem, hogy elengednének. Biztosan nem, miután meglátják az ajándékot, amit viszek nekik. Chafr’rnfbintrano felszegte az állát, és mozdulatlanná merevedett. – Azt még maga sem merészeli… – károgta rekedten, majd megköszörülte a torkát, és vészjósló hangon folytatta: – Ha a Kirajzás felbukkan a Nyolcadik Család valamelyik erődítményében…
– A Kirajzás eltűnt! Én egy bizonyos műszaki eszközről beszélek – szólt közbe Thrawn, és a jobbjával az ablak felé intett. – Egészen pontosan arról a berendezésről, amellyel kirántottam a hiperűrből úgy a Kirajzást, mint a vagaari flottát. Chaf’orm’bintrano megpördült, meglepett pillantást vetett a tábornokra, majd visszafordult a parancsnok felé, és hitetlenkedve megkérdezte: – Miket hord itt össze? Azt állítja, hogy nem a saját jószántukból jöttek ide? – Én döntöttem el, hogy itt törjenek ki a hipertérből – jelentette ki Thrawn. – Ha gondolja, szívesen rendezek önnek egy gyors bemutatót! – Nézze, parancsnok, az a berendezés nem az öné – avatkozott közbe Ar'alani, akinek az arca elárulta, hogy a lelki nyugalma hirtelen semmivé foszlott –, hanem a Védőflotta tulajdonát képezi! – Amennyiben a Védőflotta tagja maradok, természetesen átadom önnek – biztosította Thrawn a szemlátomást zaklatott chiss hölgyet. – Ám ha elbocsátanak a Flotta kötelékéből, onnantól már csupán a befogadó családomnak tartozom hűséggel. És akkor bizony… – Hirtelen elhallgatott, és várakozva nézett hol a tábornokra, hol a főnemesre. Chaf’orm’bintrano elég okos volt ahhoz, hogy kitalálja a mondat folytatását. – Tábornok, nem hagyhatja, hogy ez az alak manipulálja önt! – csattant fel sértetten. – Ez nem más, mint közönséges zsarolás! – Ez nem más, mint maga a rideg valóság – javította ki higgadtan Thrawn az ismét feldühödő főnemest. – És Ar’alani tábornok nem nyilatkozhat ebben a kérdésben. Nem ő, hanem maga fenyegetőzik azzal, hogy kirúg a Flottától, főnemes úr! A két chiss férfi legalább egy percen keresztül szótlanul meredt egymás szemébe. Aztán Chaf’orm’bintrano váratlanul sarkon fordult, és minden további szó nélkül kirohant a teremből. – Hát ez elég csúnya volt… – mormolta halkan Doriana, miután az ajtó bezárult a főnemes mögött. – Hányadán állunk? – Egész tűrhetően – dünnyögte Car’das. – Legalábbis, azt hiszem. – Igen, valószínűleg mindannyian megússzuk – erősítette meg Thrawn a navigátor véleményét, közben a válla megereszkedett, és feszült arcvonásai is elernyedtek. – Chaf’orm’bintrano nagyon dühös, de most már nem merészel megfosztani a rangomtól. – A parancsnok mélyet lélegzett, azzal Ar’alanihoz fordult: – És biztosra veszem, hogy miután a Védőflotta megkapja a gravitációsugárzót, a feletteseim megvédenek a további támadásoktól.
– Megtesszük, ami módunkban áll – jelentette ki Ar'alani, majd gondterhelten hozzátette: – De egyvalamit meg kell értenie, parancsnok! Ha a jövőben is újra meg újra átlépi a törvények által szabott határokat, eljöhet az a nap, amikor már nem tudunk kiállni önért! – Ezzel magam is tisztában vagyok – válaszolta Thrawn. – Cserébe ön is értse meg, hogy a népem védelme érdekében továbbra is meg fogok tenni mindent, amit szükségesnek ítélek. – Pontosan ennyit várok el öntől. Nem többet, és nem is kevesebbet – felelte Ar’alani, aztán Dorianára és Car’dasra villantotta a szemét, és folytatta: – Önre bízom a foglyok sorsát. Térjenek vissza a Crustaihoz, a vagaari hajók roncsainak ügyében személyesen óhajtok intézkedni! – Értettem, és engedelmeskedem! – vágta rá Thrawn, és méltóságteljesen fejet hajtott. – A gravitációsugárzó a támaszponton lesz. Akkor jön el érte, amikor jónak látja. Ar’alani kimérten viszonozta a főhajtást, és szótlanul elhagyta a helyiséget. Thrawn hatalmasat sóhajtott, és a két emberhez fordult. – És ezzel, ha minden igaz, vége – jelentette ki fáradt hangon. – Már vár ránk a komp, amely a Springhawkra repít minket. Aztán pedig gondoskodom róla, hogy ön, Doriana úr, és Kav alfejedelem visszatérhessenek a saját hajójukra. – Előre is köszönöm! – hálálkodott a titkár. – Már alig várom, hogy újra otthon legyek! Mialatt a három férfi kisétált az eligazítóból, és elindult a hangár felé, Car’das azon törte a fejét, hogy miféle érzéseknek tulajdonítsa a Doriana testtartásán és mozdulatain eluralkodó, különös merevséget. A Kirajzás egy a csillaghalmaz közepe táján keringő rendszer mélyén járt, amikor a hiperhajtómű végleg leállt. – Semmi esély, hogy újra beindítsuk? – érdeklődött halkan Thrass. Lorana szomorúan megcsóválta a fejét. – Én biztosan nem tudom helyrehozni – válaszolta –, érzésem szerint a hajtómű hajógyári nagyjavítást igényel. Thrass kinézett az ablakon, egy távoli napra szegezte a tekintetét, és felvetette: – Ezen kívül még öt Dreadnaught alkotja a köteléket. Mi lenne, ha átköltöznénk valamelyikbe? Lorana a homlokát dörzsölgette, és össze-összerezzent, amikor a nyomásaival felerősítette a koponyájában lüktető fájdalmat. – Az Egyesített Vezérlőből érkező adatok szerint a többi cirkáló
hajtóműve sem működik – válaszolta szomorúan. – Ráadásul a vezérlőkábelek is megsérültek. Akármit művelt a maga fivére, hogy… hogy véget vessen C’baoth támadásának, kiégette a fedélzeti elektronikák java részét. Hónapokba vagy talán évekbe telne, hogy szétszedjük, és megjavítsuk az összes meghibásodott alkatrészt. Thrass a gondolataiba temetkezve dobolt az ujjaival az egyik irányítópult peremén. – Akkor ebben a naprendszerben kell megállnunk – jelentette ki néhány pillanattal később. – Lekapcsoljuk a hajtóművet, beszállunk abba a bizonyos kétüléses gépbe, és elrepülünk, hogy tárgyaljunk a Kirajzás további sorsáról. – Az ötlettel alapjában véve egyetértek, csakhogy nem állíthatjuk le a hajtóművet – válaszolta Lorana, és ő is összeszedte a gondolatait. – Amilyen állapotban van, ha kikapcsoljuk, valószínűleg soha többé nem tudjuk újraindítani. – Ha viszont nem állítjuk le, a Kirajzás hamarosan kirepül a halmazból – mutatott rá Thrass. – Hónapokba telhet, mire megállapodunk a Védőflottával és a Családok Tanácsával, addigra ez az óriás kijut a csillagközi térbe, ahol nem lesz könnyű megtalálni. Sőt ha a hajtómű javíthatatlannak bizonyul, a Kirajzás mindörökre a csillagközi térben marad. – Akkor keressünk neki itt egy helyet, ahol leállítjuk egy időre! – javasolta Lorana. – Mondjuk, egy szép, magas orbitális pályát! Kapcsoljuk be a megmaradt szenzorokat, és nézzünk körül! A vizsgálat közel két órát vett igénybe, és a végére kiderült, hogy mindössze egyetlen égitest, egy lakatlan, sivár kisbolygó jöhet számításba. – Jóval kisebb a kelleténél – jegyezte meg Thrass, mialatt egymás mellett állva tanulmányozták a felderítőpult adatait. – Eléggé gyenge a gravitációja, ami azt jelenti, hogy a közelben keringő égitestek tömegvonzása letérítheti a Kirajzást a bolygó körüli pályákról. – Így igaz, viszont a légköre nagyon ritka, vagyis nem kell attól tartanunk, hogy a súrlódás és a közegellenállás lefékezi a hajót – vetette ellen Lorana. – Ráadásul a jelenlegi pályaívünk érinti az orbitális pályáit, ami azt jelenti, hogy nem lesz szükség bonyolult manőverekre. Azt mondom, vágjunk bele! – Egyetértek – Thrass megfontoltan bólogatott –, már csak az kell, hogy a gép kitartson addig! Hamarosan elérték a célul megjelölt kisbolygót, és éppen nekikezdtek a végső megközelítésnek, amikor a hajtómű felmorajlott, és leállt.
– Mi történt? – nyögte elgyötörten Lorana, miközben az Erő közvetítésével sikertelenül próbálta életre kelteni a meghajtást. – Thrass! Hogy állunk? – A vörös ív erősen befelé hajlik – jelentette komoran a chiss férfi a navigációs konzol mellől. – Átvezet tizenöt orbitális pályán, aztán metszi a felszínt! Loranán egy pillanatra eluralkodott a kétségbeesés, de villámgyorsan összeszedte magát. Szilárdan megfogadta, hogy mindazok után, amin eddig keresztülmentek, nem hagyja, hogy a Kirajzás ilyen méltatlan körülmények között fejezze be a pályafutását. – Thrass, menjen a szenzorállomáshoz! – kiáltotta. – Keressen olyan helyet, ahová letehetjük a hajót! – Ezt a szörnyeteget nem arra tervezték, hogy valaha is leszálljanak vele! – figyelmeztette a lányt Thrass, mialatt a felderítőpulthoz rohant. – Nem tudunk rátérni egy bolygó körüli pályára? – Ezen dolgozom – válaszolta Lorana, mialatt átvágott a mérnöki állomások között, és a tekintetével zöld állapotjelzők után keresgélt a vörösen világító lámpák tengerében. Hirtelen felfedezte, hogy két elülső manőverező és fékfúvóka még most is üzemképes maradt. Ha sikerülne száznyolcvan fokkal átfordítani a Kirajzást, és a fúvókákkal gyorsítanának egy kicsit a jelenlegi vektoruk mentén… A hajó már beért a kisbolygó gravitációs mezőjébe, és túlhaladt az első orbitális pályán, mire Lorana nagy nehezen belátta, hogy képtelenség végrehajtani a manővert, mert túl nagy tömeget kellene megmozgatniuk túl rövid idő alatt. – Nincs szerencsénk – jelentette ki, miután odasietett a chiss férfihoz. – Talált valamit? – Talán – válaszolta bizonytalanul Thrass – bemértem egy zárt völgyet, amely szerintem elég hosszú és elég mély ahhoz, hogy lelassítson minket. – Azzal nem sokra megyünk – vitatkozott Lorana –, a végén beleütközünk a völgy falaiba. – Igaz, de addigra már elveszítjük a sebességünk java részét – magyarázta Thrass, és a képernyőre mutatott. – Nézzen csak oda! Lorana erősen hunyorogva előrehajolt, hogy jobban lásson. Hamarosan rájött, hogy a férfinak igaza van. A szenzorok adatai szerint kavicsméretű kövek töltötték meg a völgyet, az aljától kezdve csaknem a határait képező hegyek csúcsáig. – Kíváncsi vagyok, hogyan került oda az a rengeteg kő… – jegyezte meg halkan a lány.
– Valószínűleg néhány meteor felaprította a környék szikláit – vélekedett Thrass –, de ez most nem számít. Ez az egyetlen hely, amely esélyt kínál a túlélésre. Lorana összepréselte a száját, és komoran csóválgatta a fejét, de magában ismét igazat adott a chiss méltóságnak. A Kirajzás immár meghajtás és irányítás nélkül repült. Nem tudtak sem fékezni, sem manőverezni. Mindez azt jelentette, hogy ha másutt érik el a kisbolygó felszínét, közel orbitális sebességgel fognak belecsapódni. A hatalmas kavicstenger legalább némileg fokozatos lassulást ígért. – Elérhetjük azt a völgyet? – kérdezte Lorana, és begépelt egy parancssort, amellyel útvonalelemzésre utasította a számítógépet. – A jelenlegi pályaívünk a közelébe mutat – válaszolta Thrass. – Azt hiszem, az épen maradt manőverező fúvókákkal módosíthatjuk kissé az irányt, és talán egy kicsit fékezhetünk is a becsapódás előtt. A következő pillanatban a képernyőn feltűnt a felderítőrendszer jelentése. – A számítógép egyetért önnel – erősítette meg Lorana, majd kinézett az alattuk forgó, sötét égitestre, és összeszedte a gondolatait. Néhány másodperc múlva vett egy mély lélegzetet, és belevágott: – Szóval, mi most a D-1-esen vagyunk, a Skysprite a D-3-asban, míg a túlélők a raktármagban. Ha azt akarjuk, hogy a D-3-as a kavicshalom felett legyen a leszállás után, át kell fordítanunk a Kirajzást, hogy a D-6-os legyen legalul. Az a hajó fog elsőnek becsapódni, így az kapja a legnagyobb ütést. Aztán reméljük, lelassulunk annyira, hogy a többi hajóban más csak kisebb károk keletkeznek. – Például ebben is? – kérdezte éles hangon Thrass. Lorana megrázta a fejét, és gyorsan kijelentette: – A saját biztonságom egy pillanatig sem érdekel! Másról van szó. El kell érnünk, hogy a kövek ne torlaszolják el a hármas Dreadnaught hangárkapuit. Tehát, ha alulra forgatjuk a D-6-ost, ahogy az imént mondtam, aztán kihozzuk a… A mondat közepén elakadt a szava, mert ismerős hang zendült a híd hangszóróiban: – Hahó! Jinzler lovag! Ott van valahol? Itt Chas Uliar beszél! Már nagyon untuk odalent a várakozást, így aztán feljöttünk a D-4-esre! Hall engem, Lorana? Egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanaton keresztül Lorana és Thrass rémülten meredt egymásra. Aztán az ifjú Jedi lerázta magáról a bénultságot, a kommunikációs pulthoz rohant, lecsapott az adógombra, és
beleszólt a mikrofonba: – Itt Lorana Jinzler beszél! Uliar, azonnal vigyen vissza mindenkit a raktármagba! Hallja, amit mondok? Azonnal menjenek vissza… – Jinzler lovag, merre jár? – érdeklődött derűs hangon a reaktorkezelő. – Ha kiderül, hogy bújócskázik velünk, nagyon mérges leszek! – Uliar! – kiáltotta kétségbeesetten Lorana. – Uliar! Hiába ismételgette a férfi nevét, nem kapott választ. – Nem hallják magát – állapította meg komoran Thrass. – A hírközlő csak egy irányba működik. Lorana elfordította a fejét, ismét szemügyre vette a kisbolygót, majd lehunyta a szemét, és megpróbált úrrá lenni a fejében lüktető, kínzó fájdalmon. Nem akarta elhinni, hogy a túlélők éppen a D-4-es-re mentek. Miért éppen oda? Aztán eszébe jutott a kézenfekvő magyarázat: mert ez a hajó esett a legközelebb a százhuszonnégyes rekeszhez, így aztán ötvenhét teremtmény bolyongott odaát, akik még csak nem is sejtették, hogy mi történik körülöttük. Lorana végül kinyitotta a szemét, ekkor meglátta, hogy Thrass idegesen figyeli őt. – Nincs más választásunk – mondta csendesen. – Úgy kell átforgatnunk a Kirajzást, hogy a D-4-es kerüljön legfelülre. Thrassnak arcizma sem rezdült, ami arra utalt, hogy ő már valamivel korábban eljutott ehhez a felismeréshez. – Ami azt jelenti, hogy a D-1-es lesz legalul – jegyezte meg fojtott hangon. – Mi kapjuk a legnagyobbat. – Tudom, de akkor sem tehetünk mást – mondta határozottan Lorana. – Az csupán feltételezés, hogy a legalsó Dreadnaught majd felfogja az ütést, és a többi többé-kevésbé sértetlen marad. Ugyanígy az is megtörténhet, hogy valamennyi hajó összetörik, és felhasad a burkolatuk. Arra kell törekednünk, hogy a becsapódás pillanatában a D-4-es a lehető legmesszebb legyen a szikláktól. – Értem – dörmögte Thrass, aztán néhány pillanatnyi hallgatás után folytatta: – Még mindig van idő arra, hogy elmenjen innen, Jinzler lovag. Maga még elérheti a raktármagot a becsapódás előtt. Sőt talán még a D-4esbe is eljut. Lorana gondolkodás nélkül megrázta a fejét. – Egyedül nem tudja letenni a gépet – jelentette ki –, én viszont igen, úgyhogy maga menjen! – Csakhogy én nem jutok át a pilonokon, önnek pedig a hajóval kell törődnie, és nem azzal, hogy megtisztítsa nekem az utat! – mutatott rá
Thrass, majd megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Nem, Jinzler lovag! Úgy tűnik, hogy hamarosan mindketten feláldozzuk az életünket azért a csapatért. A komor kijelentés hallatán könnyek szöktek Lorana szemébe, amelyek elhomályosították a látását. Az elmúlt órák folyamán az elméjének rejtett zugaiban többször is felmerült a gondolat, hogy vajon miért üzent a fivérének Car’dasszal. Most már tudta, hogy az Erő sugallatára tette. – Hát, őszintén szólva, nem ilyen átmeneti otthont képzeltem a túlélőknek – dünnyögte Thrass. – Ráadásul attól tartok, hogy sokkal tovább kell majd várniuk, mint ahogyan eredetileg terveztük. – Lehet, de az ön népe egy napon meg fogja találni őket – állította Lorana, viszont közben azon törte a fejét, hogy ezt vajon honnan veszi? Talán a vágyálmait mondta ki hangosan? Vagy ezt a kijelentést is az Erő sugallta? Megköszörülte a torkát, és bizakodó hangvételben folytatta: – Rengeteg a tartalékuk, a készletek akár több nemzedék számára is elegendőek. Túl fogják élni. Tudom, hogy életben maradnak. – Hát akkor készüljünk a végjátékra! – javasolta Thrass, néhány másodpercig szótlanul bámulta a lányt, aztán felé nyújtotta mindkét kezét. – Csupán néhány órát tölthettem az ön, illetve más emberi lények társaságában, Jinzler lovag, de ez alatt az idő alatt megtanultam csodálni és tisztelni önöket. Remélem, hogy egy napon az emberek és a chissek képesek lesznek egymással együttműködve, békességben élni és közösen alkotni. – Én is ezt remélem, Syndic Mitth’ras’safis! – válaszolta Lorana, és megfogta Thrass kezét. A fiatal lány és a chiss férfi egy teljes percen keresztül szótlanul meredt egymás szemébe, és a maguk módján mindketten felkészültek a halálra. Aztán Thrass mélyet lélegzett, elengedte Lorana kezét, és határozottan megszólalt: – Hát akkor zárjuk le a történelemnek ezt a fejezetét! Ahogy a chissek mondják, a harcosok szerencséje kísérje lépteinket! – Úgy legyen – felelte mosolyogva Lorana –, és ahogyan mifelénk mondják: az Erő legyen velünk! – A D-4-es felé intett, és hozzátette: – És persze velük is! – Remélem, most már önök is látják, hogy a fedélzeten minden a legnagyobb rendben! – jelentette ki Mitth’raw’nuruodo, és széles mozdulattal körbemutatott a Darkvenge hídján, mialatt a hátsó fal mögötti iroda felé vezette Dorianát és Kavot. A válla felett hátranézve a neimoidire
pillantott, és hozzátette: – Ha jól tudom, erősen aggódtak amiatt, hogy a harcosaim vagy mérnökeim esetleg tönkretesznek valamit, mialatt vizsgálódnak. Kav alfejedelem dacosan összepréselte vértelen, kiszikkadt ajkait, és a fejét felszegve lépdelt tovább. Hamarosan odaértek az iroda bejáratához, és mialatt besétáltak a helyiségbe, Mitth’raw’nuruodo ismét megszólalt: – Úgy sejtem, már nagyon szeretnének hazatérni. Nem is tartóztatom tovább önöket, de mielőtt útnak indulnak, feltétlenül meg kell beszélnünk egy-két dolgot. – Állunk rendelkezésére, parancsnok úr! – válaszolta udvariasan Doriana, aztán félrehúzódott, mert a háta mögött ballagó Kav hirtelen felgyorsított, és nyílegyenesen megindult előre. A neimoidi kis híján fellökte Mitth’raw’nuruodót, mialatt elrobogott mellette, aztán megkerülte az íróasztalát, és levágta magát trónnak is beillő forgószékébe. A fiatal titkár furcsálkodva meredt az alfejedelemre, aztán leült az asztal bal sarkánál álló székre, a parancsnokra pillantott, és odaszólt neki: – Megtesszük, ami tőlünk telik. – Előre is köszönöm – válaszolta Mitth’raw’nuruodo, azzal leereszkedett az íróasztal jobb sarkánál lévő székre, majd az asztal felett Dorianára nézett, és belekezdett: – Nos, úgy hiszem, mindhárman azt szeretnénk, ha ez a népeink közötti első találkozás egyben az utolsó is lenne. – Nem igazán értem – válaszolta Doriana, és csodálkozást színlelve hozzátette –, a kapcsolatunk mindeddig kölcsönösen hasznosnak tűnt. Miért ne tarthatnánk fenn a jövőben is? – Ugyan már, Stratis parancsnok – felelte nyájas hanghordozással Mitth’raw’nuruodo –, ami engem illet, biztonságban tudhatom magam. Fogalmuk sincs, hogy hol van a támaszpontom, és hol vannak a chiss világok. Könnyűszerrel elrejtőzhetünk a Köztársaság elől, amilyen hosszan csak óhajtjuk. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán valamivel komorabban folytatta: – Most már csak önöknek kellene gondoskodniuk arról, hogy ne vihessem el a Köztársaságba az árulásuk hírét. Doriana meghökkenten bámult a parancsnokra. Úgy érezte, mintha egy jeges kéz megmarkolta volna a szívét, miközben kétségbeesett gondolatok cikáztak az agyában: Mitth’raw’nuruodo valahogyan tudomást szerzett a Kavval folytatott beszélgetéséről? Vagy valaki meglátta, amikor Kav odaadta neki a pisztolyt? Vagy a parancsnok egyszerűen kikövetkeztette, hogy ők végezni akarnak vele? A fiatal férfi lassan, tétovázva a ruhája alá rejtett fegyver felé nyúlt,
közben heves harcot vívott önmagával. Őszintén csodálta Mitth’raw’nuruodót, elismeréssel adózott a képességeinek, de jól tudta, hogy el kell tüntetnie a nyomait. Az ő kettős életében az elvarratlan szálak bármikor végzetesnek bizonyulhattak. Azzal is tisztában volt, hogy Sidious is ragaszkodna a chiss parancsnok elhallgattatásához, miután Mitth’raw’nuruodo látta és hallotta őt. Végül arra gondolt, hogy miután segédkezet nyújtott ötvenezer értelmes teremtmény elpusztításához, eggyel több vagy kevesebb gyilkosság már tényleg nem számít. Mitth’raw’nuruodo szótlanul várakozott, továbbra is figyelmesen méregette őt. Doriana megfogta a pisztoly markolatát… … és ekkor mozdulatlanná dermedt, mert különös, kijózanító gondolat cikázott át az elméjén. Syndic Mitth’raw’nuruodo ült vele szemben, a zseniális stratéga. Mitth’raw’nuruodo, a zseniális taktikus. Egy teremtmény, aki megküzdött a neimoidikkel, a vándor kalózokkal, sőt még a Jedikkel is, és valamennyit legyőzte. Ezek után ő, Kinman Doriana, az előkelő szalonokhoz szokott titkár komolyan azt képzeli, hogy végezhet vele? – Mire vár? – hördült fel türelmét vesztve Kav alfejedelem. – Egyedül van, és védtelen! Lője már le! Doriana halványan elmosolyodott, és ekkor egy csapásra elillant belőle az a feszültség, amely a csapásmérő flotta pusztulása óta gyötörte őt. – Ugyan, jó uram, használja már egy kicsit a fejét! – válaszolta derűsen, azzal előhúzta, és a mellette álló, üres székre tette a pisztolyt. – Hamarabb török össze puszta kézzel egy tízezer éves kristályt, mint hogy megöljek egy olyan teremtményt, mint a parancsnok úr! Mitth’raw’nuruodo fejet hajtott neki, közben a szeme különös fényre gyúlt. – Tehát jól ítéltem meg önt – jegyezte meg halkan. – Úgy tűnik, igen – ismerte el Doriana. – Meglátásom szerint, ön amúgy sem tévedhet sokszor. – Lehet, de most végzetes hibát követett el! – rikácsolta Kav, azzal lecsapott a székének karfájára, és felpattintotta az asztalába épített titkos rekesz fedelét. Egyetlen, villámgyors mozdulatsort végrehajtva előrántott egy apró lézerpisztolyt, célzott, és azonnal tüzelt. Az energianyaláb kiröppent a fegyver csövéből, ám alig tett meg fél métert, amikor beleütközött az asztal körül szempillantás alatt megjelenő, áttetsző burába, visszapattant, és a neimoidi mellkasába csapódott. Kavnak éppen csak egy meglepett nyögésre maradt ideje, aztán előrebukott, elnyúlt az íróasztalán, és mindörökre elcsendesedett.
Doriana egy-két másodpercig döbbenten bámulta az alfejedelem tetemét, majd a tekintetét a halványan derengő burára fordította, és végre ráeszmélt, hogy mit lát. Ekkor a védőpajzson keresztül a chiss férfi szemébe nézett, és megszólalt: – Ezt még mindenképpen meg kellett kockáztatnia, igaz? – Valójában nem voltam veszélyben – jelentette ki a legteljesebb lelki nyugalommal Mitth’raw’nuruodo. – Kiszereltük az egyik droidekából a pajzsgenerátorát, amelynek aztán megfordítottuk a polaritását. És miután könnyű volt megjósolni, hogy Kav uraság nem fogja átengedni nekünk a saját székét, egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges, hogy hol helyezzük el a berendezést. – Az imént arra céloztam, hogy velem vállalt kockázatot – dörmögte Doriana. – Én így is megölhettem volna. – Igen, valóban megtehette volna… – Mitth’raw’nuruodo egyetértése jeléül nagyokat bólogatott. – De mindenképpen tudnom kellett, hogy megbízhatok-e önben. – Miért? – kérdezte Doriana, és gyanakodva ráncolgatta a homlokát. Mitth’raw’nuruodo néhány másodpercig hallgatott. Aztán előrehajolt, felkapta az üres széken heverő pisztolyt, majd kényelmesen hátradőlt. – Ön és Darth Sidious arról beszéltek, hogy egy idegen nép bukkant fel a Galaxis határán – mondta megfontoltan, mialatt ide-oda forgatta a kezében a fegyvert. – Árulja el nekem, önök találkoztak már ezekkel a teremtményekkel, vagy még csak hallottak felőlük? – Amennyire én tudom, még sosem láttuk őket – vallotta be Doriana. – Mindjárt gondoltam – felelte Mitth’raw’nuruodo, aztán kibökte: – Mi viszont igen. Doriana hátán végigfutott a hideg. – Hol? – kérdezte rekedtes hangon. – A Chiss Birodalom távoli határvidékén – válaszolta elkomorulva Mitth’raw’nuruodo. – Csupán egy kisebbfajta felderítőegységgel akadtunk össze, ám az önök által kívülállóknak nevezett lények meglepően ádázul harcoltak, mielőtt nagy nehézségek árán elűztük őket. – Hány hajóval érkeztek? – kérdezte Doriana, és hirtelen felélénkült, mert eszébe jutott, hogy Darth Sidious valósággal rajong az ilyen és ehhez hasonlatos információkért. Azt remélte, hogy ha kellő mennyiségű bizalmas értesüléssel tér haza, a zord Szith könnyebben megbocsátja neki a csapásmérő flotta elvesztését. Lélegzet után kapott, és nekihevülten folytatta a kérdezősködést: – Milyen a fegyverzetük? Milyenek a védőpajzsaik? Újszerű taktikákat alkalmaznak?
– A birtokomban van a róluk készült elemzés – szólt közbe Mitth’raw’nuruodo. – Ar’alani tábornok irányította azt a flottát, amely elkergette őket. Ezért jött ide, hogy személyesen vallassa ki Car’dast és társait. Attól tartottunk, hogy az általuk említett Köztársaság szövetségre lépett az idegenekkel. – Értem, tehát a tábornok ezért nézett másfelé, mialatt ön elbánt a vagaarikkal – mondta sűrű bólogatás közepette Doriana, akinek az elméje mélyén a helyükre kerültek a nagy kirakós játék utolsó, mindeddig hiányzó darabkái. – Nem szívesen vívtak volna kétfrontos háborút. – Pontosan! – vágta rá Mitth’raw’nuruodo, aki elégedetten mosolyogva nyugtázta, hogy a titkár ilyen gyorsan rájött a megfejtésre. – Az én tetteim szöges ellentétben álltak a chiss törvényekkel és alapelvekkel, de Ar’alani is tisztában volt azzal, hogy a vagaarikat el kell intézni, méghozzá a lehető leggyorsabban. Majd beszélek vele, és ha rábólint, átadom önnek a kívülállókról szóló jelentést. – Előre is köszönöm! – Doriana udvariasan fejet hajtott. – Viszont az imént a kettőnk közötti bizalomról beszélt. Megtudhatnám, hogy mi jár a fejében? – Pillanatnyilag semmi különös – válaszolta Mitth’raw’nuruodo. – Mindkettőnknek megvan a maga feladata. Meg kell védenünk a saját népeinket. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő? A népeink egy napon talán vállt vállnak vetve fognak küzdeni a most még java részben ismeretlen kívülállók ellen. – Remélem, úgy lesz – felelte Doriana. – A magam részéről mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a vezetőink a lehető legjobban felkészítsék a Köztársaságot arra a bizonyos napra. – Én is erre fogok törekedni a chiss vezetőknél – jelentette ki Mitth’raw’nuruodo –, bár előttem áll néhány akadály, amelyeket elég nehéz lesz leküzdeni. Doriana a Szith Nagyúrra, pontosabban az ő idegengyűlöletére gondolt, és rádöbbent, hogy neki sem lesz könnyű dolga. – Nézze, parancsnok, láttam már önt, amint csodát tett egy-egy ütközet során – jegyezte meg mosolyogva. – Biztosra veszem, hogy a belpolitikai csatározások folyamán is kitelik öntől egy-két csoda. – Jómagam is ebben reménykedem – válaszolta Mitth’raw’nuruodo. – Reményeim szerint a fivérem is a segítségemre lesz. – Kényelmes mozdulatokkal felállt, előrenyújtotta a lézerpisztolyt, és hozzátette: – Természetesen, önök most már szabadon távozhatnak. Doriana kézmozdulattal jelezte, hogy nem tart igényt a fegyverre.
– Tartsa meg, parancsnok úr! – mondta. – Tekintsen rá úgy, mint az első közös győzelmünk emléktárgyára! – Igazán köszönöm! – Mitth’raw’nuruodo udvariasan biccentett, és a nadrágjának zsebébe csúsztatta a pisztolyt. – Ez volt az első közös diadalunk, de talán nem az utolsó. – Idővel ez is kiderül – felelte elégedetten Doriana. – Jut eszembe, van még egy apróság, amit szeretnék megbeszélni önnel… – Maga most viccel? – kérdezte furcsálkodva Car’das, és sanda pillantásokkal méregette Thrawnt. – Munkát ajánlott nekem? – Nem csupán munkát, hanem kifejezetten vezetői beosztást – felelte a parancsnok. – Engem kért fel, hogy tolmácsoljam az ajánlatát. Meghívta önt a Darkvenge fedélzetére, hogy együtt repüljenek vissza a Köztársaságba. Azt reméli, hogy az utazás alatt alaposan megtárgyalhatják a részleteket, és végül megköthetik a megállapodást. – Csakhogy én nem látom semmi értelmét! – vágta rá hevesen Car’das. – Jóformán tegnap kerültem ki az iskolából. Miféle vezetői beosztásra lennék alkalmas? – A rátermettség nem függ az életkortól – bölcselkedett Thrawn. – Az történt, hogy a szóban forgó úriembert lenyűgözte az, ahogyan ön csapdába csalta a vagaarikat. Tanúbizonyságát adta, hogy intelligens, találékony, és vészhelyzetben sem veszíti el a fejét. Márpedig ezeket a tulajdonságokat hozzám hasonlóan ő is nagyra értékeli. Car’das töprengve dörzsölgette az állát. Nevetségesnek tartotta az ajánlatot, ám az sokkal jobban érdekelte annál, semhogy megfontolás nélkül elutasítsa. – És azt megmondta, hogy miféle munkáról van szó? – kérdezte bizonytalanul. – Úgy tudom, hogy csempészkedni kellene – magyarázta Thrawn. – De ez csupán álcául szolgálna, mert valójában egy titkos és független információs hálózat megteremtése, illetve működtetése lenne a dolga. Car’das elmélyülten bólogatva hümmögött. A csempészettel már éppen torkig volt, de ez az utóbbi feladat roppant érdekesnek ígérkezett. – De ugye nem várja el tőlem, hogy egyedül hozzam létre azt a bizonyos hálózatot? – kérdezte óvatosan. Thrawn megrázta a fejét. – Emiatt egy pillanatig se aggódjon! – válaszolta. – A munkája több hónapos elméleti, majd gyakorlati felkészítéssel kezdődne. Aztán az illető átadná önnek bizonyos kapcsolatait és forrásait, amelyekkel a jövőben már
csakis ön foglalkozna. – Szó se róla, elég izgalmasnak tűnik… – dörmögte Car’das, és erősen törte a fejét. Szempillantás alatt belátta, hogy ha elfogadja az ajánlatot, nem lesz többé kiszolgáltatva Quenntónak, illetve a hozzá hasonló, kétes alakoknak. Soha többé nem kell aggódnia amiatt, hogy szétesik alatta egy pénzhiány vagy nemtörődömség miatt elhanyagolt hajó. És ami a legjobb: soha többé nem fog huttokkal üzletelni. – A döntést természetesen önnek kell meghozni – tette hozzá Thrawn – , de szilárdan hiszem, hogy magában megvannak azok az adottságok, amelyek révén remekelhet ezen a bizonyos területen. – És ön sem járna rosszul, mert rajtam keresztül máris lenne kapcsolata a Köztársasággal, igaz? – vágott vissza savanyú képet vágva Cafdas. – Ez a kérdése is bizonyítja, hogy rendelkezik a szóban forgó munkához szükséges képességekkel – válaszolta mosolyogva Thrawn. – Nos, abból nem lehet baj, ha végighallgatom az illető úriembert… – dünnyögte Car’das, és figyelmesen tanulmányozta a parancsnok arcát, majd megkérdezte: – Van még valami? Alaposan meglepődött, mert a mindig határozott Thrawn lesütötte a szemét, és csupán hosszas hallgatás után válaszolt: – Kérnék öntől egy szívességet! Arra kérem, hogy akármelyik hajóval tér haza, soha ne mondja el Quenntónak vagy Ferasinak, hogy mi történt a Kirajzással! Car’das nagyokat bólogatott, mert ez a gondolat már benne is felmerült. Sőt elég sokat forgatta magában. – Főleg Ferasinak? – kérdezte óvatosan. – Főleg neki – felelte meglepően bánatosan Thrawn. – A kelleténél jóval kevesebb idealista él a világmindenségben, Car’das úr. Alig néhányan törekednek arra, hogy meglássák a jót másokban. Nem szeretném, ha éppen én zúznám szét egyikük álmait. – És nyilván az sincs ellenére, hogy Ferasi tántoríthatatlanul rajong önért, igaz? Thrawn halvány mosolyra húzta a szája sarkát, és a két kezét széttárva visszakérdezett: – Kinek ne esne jól, ha rajonganak érte? Elismerésem, Car’das úr, ön remekül olvas mások gondolataiban és érzéseiben! Stratis parancsnok jól választott, ebben teljesen biztos vagyok. – Idővel ez is kiderül – hümmögte gondterhelten Car’das, azzal kezet nyújtott a chiss férfinak. – Hát akkor, a viszontlátásra, parancsnok! Megtiszteltetés, hogy megismerhettem önt!
– Én is annak tartom, hogy találkozhattam önnel – válaszolta Thrawn. – A harcosok szerencséje kísérje lépteit… Jorj! – Hát nem tudom… – jelentette ki Quennto, és megcsóválta a fejét. – Ha engem kérdezel, elég rossz ötletnek tűnik. – Nem lesz semmi bajom – állította Car’das –, Thrawn szerint Stratis nem az a fajta, aki azért csal a hajójára, hogy aztán elveszejtsen. Nem az ő stílusa. – Ezt egyikünk sem tudhatja – mutatott rá Quennto. – Azt biztosan nem szeretné, ha kiállnál egy coruscanti utcasarokra, és minden arra járónak elmesélnéd, hogy mit művelt az utóbbi időben. – És mi lesz velünk? – vetette fel Maris. – Mi is tudjuk, hogy miféle tervei voltak a Kirajzással kapcsolatban. – Viszont nem ismeritek a valódi nevét – emlékeztette Car’das a másodpilótát. – Hallottatok egy álnevet meg néhány bizonytalan eredetű, szállongó hírt. Ez még nem elég ahhoz, hogy fényt derítsetek a kilétére. – Még akkor sem, ha elég ostobák lennénk ahhoz, hogy megpróbáljuk? – kérdezte Quennto, és figyelmeztető pillantást lövellt Maris felé. – Többé-kevésbé erről van szó – ismerte el a navigátor, aztán eszébe jutott, hogy a társai bizonyára hallották Kav nevét. Ugyanakkor a Kav eléggé hétköznapi névnek számított a neimoidik között, továbbá az alfejedelem meghalt, ezért valószínűleg ez sem okozhatott problémát. Ráadásul Stratis egyszer sem adta tanújelét, hogy nyugtalankodna Maris és Quennto miatt. Car’das megköszörülte a torkát, és kissé zavartan hozzátette: – Egyébként meg Thrawn kezeskedik azért az emberért. – Akkor nem lesz semmi baj – jelentette ki határozottan Maris. – Most már csak azt remélem, hogy Drixóval is lehet majd beszélni. – Drixo miatt egy pillanatig se fájjon a fejed! – mordult fel Quennto. – Elég kincset kap ahhoz, hogy lecsillapodjon. Sőt fogadjunk, hogy még egy kis plusz pénzt is ki tudok facsarni belőle! Maris hatalmasat sóhajtott, és felnyögött: – Megint kezdi… – Hé, én üzletember vagyok, világos? – tiltakozott a kapitány. – Ehhez értek, ez a dolgom. – Csak legyél nagyon óvatos! – kérte Car’das. – Nem szeretnék aggódni miattatok. – Minket ne félts, inkább magad miatt aggódj! – vágott vissza Quennto, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, a mutatóujjával mellbe bökte a navigátort. – Akármit mondott neked a kék bőrű cimborád, az a Stratis
olyan kifürkészhetetlen, mint egy fekete lyuk, és kétszer olyan veszedelmes. – És nyilván az sem tett jót a hangulatának, hogy Thrawn keresztülhúzta a számításait, így nem tudta megsemmisíteni a Kirajzást – tette hozzá Maris, majd gyanakodva ráncolgatta a homlokát, és hozzátette: – Mert Thrawn állította meg a támadást, ugye? Car’das különös, mardosó fájdalmat érzett a gyomrában. Maris a társa volt, akivel fél éven keresztül együtt élt, dolgozott és harcolt. Mindennek a tetejébe a barátjának tartotta a nőt. Eddigi életében még egyszer sem hazudott a barátainak. Tényleg most akarja elkezdeni? És éppen egy ilyen szörnyű hazugsággal? Aztán eszébe jutottak Thrawn szavai: a kelleténél jóval kevesebb idealista él a világmindenségben… Jól tudta, hogy az igazság már nem segíthet azokon, akik a Kirajzáson vesztették életüket, vagyis ha kimondaná, nem érne el mást, csupán fájdalmat okozna Marisnak. Így aztán minden lelkierejét összeszedve természetesnek ható mosolyt erőltetett az arcára, és kimondta: – Igen, ő állította meg Stratisék támadását. Ott voltam, és a saját szememmel láttam, amikor a Kirajzás elrepült. A nő elmosolyodott, és a homlokán kisimultak a ráncok. – Tudtam, hogy ő csinálta – mondta jókedvűen, és kezet nyújtott a navigátornak. – Hát akkor sok szerencsét, Jorj, és vigyázz magadra! Remélem, összefutunk még valamelyik hipersáv kanyarulatában! Car’das továbbra is szívélyesen mosolyogva megfogta, és megszorította a nő kezét, aztán megszólalt: – Igen, egyszer még biztosan találkozunk! A mennydörgő csattanások és a fülsértő csikorgások lassan elhaltak. A heves rázkódás lecsillapodott, és a felkavart por kezdett visszatelepedni az elsötétült fedélzetre. Uliar lassan, óvatosan kiemelte a fejét a székpárnák közül, amelyek közé az imént vetődött, és halkan felnyögött, mert éles fájdalom hasított a nyakába. – Hahó! – kiáltotta, és nyomban megborzongott, mert a hangja kísértetiesen visszhangzott a helyiség fémfalai között. – Uliar? – szólt vissza fojtott hangon valaki, majd fuldokolva köhögött egy sort, és folytatta: – Itt Pressor! Nem esett bajod? Jól vagy? – Igen, azt hiszem… – válaszolta Uliar, azzal feltápászkodott, és a hangforrás irányba botorkált. A mennyezeti fények kialudtak, már csak az oldalfalakra szerelt vészlámpák világítottak, amitől a D-4-es eligazítóterme különös módon úgy nézett ki, mintha egy jókora, föld alatti sírkamra lett
volna. A reaktorkezelő torkát erősen izgatta a por, ezért nagyot nyelt, és visszakérdezett: – Hát ti? – Minden rendben! – felelte Pressor. – Néhány karcolással megúsztuk. A következő pillanatokban két sötét alak mászott ki egy íróasztal alól: egy magas és egy alacsony. Hamarosan mindketten felegyenesedtek, ekkor egy vészlámpa vöröslő fénye megvilágította őket, és Uliar végre meglátta Dillian, illetve Jorad Pressor vastag porréteggel lepett arcát. Pressor ismét köhögött, aztán megkérdezte: – Hol vannak a többiek? – Sejtelmem sincs – válaszolta komoran Uliar. – Miután elrendelted az ütközésriadót, szétszóródott a csapat. – Körüljáratta a tekintetét a termen, és egy hatalmas sóhajtás kíséretében hozzátette: – Micsoda felfordulás! – Az már biztos… – dörmögte rosszkedvűen Pressor, és tétován megdörzsölte vérfoltos állát. – Kíváncsi lennék, hogy mi történt. – Hát, nem úgy hangzott, mintha lézer- vagy torpedótalálat lett volna – vélekedett Uliar –, ezt leszámítva halvány fogalmam sincs. – Mindenesetre, kezdjük a legfontosabbal! – mondta Pressor, és fennhangon sorolta a teendőket: – Először összeszedjük a jónépet, majd gondoskodunk vízről, gyógyszerekről és élelemről. Ezt követően biztonságos helyet keresünk, és ha csak részlegesen is, de visszaállítjuk az áramszolgáltatást. Ha azzal is megvagyunk, megpróbálunk eljutni a hídra, ahol remélhetőleg kideríthetjük, hogy mi történt. Miután befejezte a mondatot, szorosan megmarkolta a fia kezét, és a padozaton heverő roncsdarabokat kerülgetve elindult a kijárat felé. – Szívből örülök, hogy leadtad a riasztást – jegyezte meg Pressor, amikor mindhárman odaértek az ajtóhoz. – Csak azt nem értem: honnan tudtad, hogy mi várható? Pressor töprengve megcsóválta a fejét. – Őszintén szólva, sejtelmem sincs – válaszolta –, egyszerűen csak bepattant a fejembe a gondolat. Uliar meglepetten pislogott, és megkérdezte: – Hé, ez valami Jedi-trükk? – Nem vagyok Jedi, Chas! – jelentette ki határozottan Pressor. – Talán meghallottam, hogy valami hozzásúrlódik a héjazathoz. Egy aszteroida törmeléke, vagy tudom is én… – Világos, rendben… – dörmögte Uliar. – Végül is mindegy, a lényeg, hogy még idejében szóltál. Pressor és a fia kilépett az ajtón. Uliar néhány pillanatig furcsálkodva bámult utánuk, közben a lelke mélyére befészkelte magát a gyanakvás.
Szempillantás alatt felidéződött benne mindaz, amit a Jedik műveltek a Kirajzás fedélzetén, és szentül megfogadta, hogy a jövőben figyelni fog Pressorra és családjának tagjaira. Nagyon odafigyel rájuk. Aztán arra gondolt, hogy ehhez először is életben kell maradniuk, és neki ki kell vennie a részét a túlélésért vívott küzdelemből. Hatalmasat sóhajtott, kilépett a folyosóra, ahol átbújt egy rézsútosan álló, leszakadt gerenda alatt, és elindult Pressorék után.
