Brandon Sanderson - Ködszerzet 1. - A végső birodalom 1.pdf

1

Brandon Sanderson KÖDSZERZET

2

BRANDON SANDERSON KÖDSZERZET I. kötet

Az író kiadónk gondozásában megjelent egyéb mővei: ELANTRIS

3

BRANDON SANDERSON

Delta Vision Kft. Budapest

4

BRANDON SANDERSON KÖDSZERZET (I. KÖTET) © Delta Vision Kft., 2009 Fordította: Kopócs Éva és Matolcsy Kálmán Szerkesztı: Járdán Csaba Korrektúra: Dobos Attila, Vértessy Tamás Nyomdai elıkészítı: Ádám Krisztina Borítófestmény: Jon Foster Térképek: Isaac Stewart Kiadja a Delta Vision Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: BRANDON SANDERSON: MISTBORN Copyright © BRANDON SANDERSON, 2006 Minden jog fenntartva

ISBN 978 963 9890 36 7 ISBN 978 963 9890 27 5 Ö

Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (1) 217-6119 Fax: 36 (1) 216-7054 www. deltavision.hu

5

BETH SANDERSONNAK, Aki már régebb óta olvas fantasyt, Mint hogy én a világon volnék, És megérdemli, hogy unokája Pont olyan lökött legyen, amilyen ı maga.

6

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Megint úgy érzem, hogy köszönetemet kell kifejeznem csodálatos ügynökömnek, Joshua Bilmesnek és hasonlóan tüneményes szerkesztımnek, Moshe Federnek. Bámulatos munkát végeztek ezzel a könyvvel. Büszke vagyok rá, hogy velük dolgozhattam. Mint mindig, írásgyakorlat csoportjaim fáradhatatlan tagjai folyamatos visszajelzésekkel és bátorítással láttak el: köszönöm nektek, Alan Layton, Janette Layton, Kaylynne ZoBell, Nate Hatfield, Bryce Cundick, Kimball Larsen és Emily Scorup. Köszönöm továbbá azoknak a próbaolvasóknak is, akik látták e könyv sokkal kezdetlegesebb változatát, és segítettek a mostani formájába önteni: Krista Olsonnak, Benjamin R. Olsonnak, Micah Demoux-nak, Eric Ehlersnek, Izzy Whitingnak, Stacy Whitmannek, Kristina Kuglernek, Megan Kauffmannak, Sarah Bylundnak, C. Lee Parkernek, Ethan Skarstedtnek, Jillena O'Briennek, Ryan Juradónak és a kiszámíthatatlan Peter Ahstromnek. Van, akinek külön köszönetet szeretnék mondani: Isaac Stewart, aki a térképet készítette, mind az ötleteket illetıen, mind vizuális téren kifogyhatatlan forrásnak bizonyult. Heather Kirby kiváló tanácsokkal látott el a fiatal nık titokzatos lelkivilágát és bensı mőködését illetıen. Igazán nagyra becsültem Chersti Stapely és Kayleena Richins korrektúrázását is. Kedves olvasó, a továbbiakban szeretném elismerni néhány nagyon fontos ember munkáját, akik láthatatlanul azon munkálkodnak a színfalak mögött, hogy te megvásárolhasd ezeket a könyveket. Irene Gallo, a Tor mővészeti vezetıje igazán nagyszerő munkát végez — neki köszönhetı, hogy mind a Ködszerzet, mind az Elantris olyan csodálatos borítót kapott. S nem utolsósorban ott van David Moench, a Tor marketing részlegének munkatársa, aki a munkakörébıl adódó kötelességeinél messzemenıen többet tett azért, hogy az Elantris legyen. Mindkettıjüknek hálásan köszönöm. Végül, mint mindig, köszönöm családomnak a folytonos támogatást és lelkesedést. 7

Külön köszönet illeti fivéremet, Jordant, buzgalmáért, segítségéért és hőségéért. Az érdeklıdık megtekinthetik a keze munkáját a weboldalamon: www.brandonsanderson.com.

8

9

10

Ködszerzet

11

Olykor elfog az aggodalom, hogy mégsem vagyok az a hıs, akinek mindenki hisz... A filozófusok mind próbálnak megnyugtatni: azt állítják, hogy elérkezett az idı, és hogy a jelek is megjelentek. De mi van, ha rossz emberre tettek? Oly sok élet múlik rajtam. Azt mondják, az egész világ jövıje nyugszik a vállamon. Vajon mit gondolnának, ha tudnák, hogy hısüket — az Örök Hıst, a megváltót — magát is kétségek gyötrik? Lehet, hogy meg sem lepıdnének. Valahogy ez aggaszt a leginkább. Szívük mélyén talán ık is ugyanúgy kételkednek, mint én. Amikor rám néznek, vajon egy szélhámost látnak?

Elıszó Hamu hullott az égbıl. Tresting nagyúr összehúzta a szemöldökét, és felnézett a vörös, déli égboltra. Szolgálói elıresiettek, és kinyitottak egy napernyıt az uraság és elıkelı vendége feje fölött. A hamuesı nem volt szokatlan jelenség a Végsı Birodalomban, Tresting mégis abban reménykedett, hogy gyönyörő új felöltıjét és piros mellényét, amelyek nemrég érkeztek gondolán Luthadelbıl, nem teszi tönkre a pernye. Szerencséjére a szél nem fújt erısen — így a napernyı talán pont elég védelmet nyújt majd. Tresting és vendége egy dombra épült, kicsiny épület belsı udvarában álldogált, ahonnan a szántóföldeket lehetett látni. Barna munkásruhába öltözött emberek százai dolgoztak a szemerkélı hamuban; a termést gondozták. Munkájuk kissé lomhának tőnt — de hát a szkák már csak ilyenek: földmővesek; lusta és haszontalan népség. Természetesen nem panaszkodtak, annál több eszük volt. Egyszerően csak dolgoztak, lehajtott fejjel, és teljes közönyt tanúsítottak a munkájuk iránt. A felügyelık ostorcsapásai pár pillanat erejéig kemény robotra sarkallták ıket, de amint a felügyelı ellépett mellılük, visszatértek eredeti ritmusukhoz. A dombtetın Tresting a mellette álló férfihoz fordult: — Azt hinné az ember — jegyezte meg —, hogy ezer, földmőveléssel töltött év után némileg hatékonyabbak. 12

Az obligátor megfordult, és felhúzta a szemöldökét. Mindezt úgy tette, mintha a legjellegzetesebb vonására, a szeme körüli területet tarkára festı, tekervényes tetoválásra akarná felhívni a figyelmet. Az óriási rajzok betakarták az orrnyergét is, és lefutottak mindkét orrcimpájára. A férfi valóban nagyon fontos obligátor lehetett, valószínőleg egy fıprelán. Trestingnek is megvoltak a saját személyes obligátorai a majorságban, de jelentéktelen funkcionáriusok lévén nemigen díszítették rajzok az ábrázatukat. Ez a férfi Luthadelbıl jött, ugyanazzal a gondolával, ami Tresting új felöltıjét is szállította. — Látnia kellene a városi szkákat, Tresting! — szólalt meg az obligótor, és újra a szká munkásokra pillantott. — Ezek még igencsak szorgalmasak a Luthadel központi negyedeiben lakókhoz képest. Ezeket itt legalább szigorúan lehet fogni. Mit mondott, mennyi az egyhavi vesztesége? — Ó, körülbelül fél tucat — válaszolta Tresting. — Vannak, akik a verésbe, mások a kimerültségbe halnak bele. — Szökevények? — Ilyen jellegő gondunk nincsen! — horkantott fel Tresting. — Amikor a rangommal együtt megörököltem ezt a földet, volt néhány szökési kísérlet, de kivégeztem a családjukat. Így hát a többieknek hamar elment a kedvük a próbálkozástól. Soha nem értettem azokat, akiknek gondot okoz a szkák kordában tartása. Szerintem elég könnyen kezelhetı népség, persze kellıen erıs kézzel kell bánni velük. A szürke köpenyébe burkolózó csendes obligátor biccentett. Elégedettnek tőnt, és Tresting ezt igen örvendetesnek találta. Szkái valójában nem voltak Tresting tulajdonában. Mint minden szkával, velük is az Uralkodó rendelkezett. Tresting csupán bérbe vette munkásait Istenétıl, ahhoz hasonlatosan, ahogyan az Uralkodó az obligátoroknak is fizetett a szolgálataikért. Az obligátor a zsebórájára pillantott, megnézte az idıt, majd az ég felé emelte az arcát. A hamuesı ellenére a nap fényesen ragyogott, és bíborvörös tündöklésével ellensúlyozta az ég kormos feketeségét. Tresting elıhúzott egy zsebkendıt és megtörölte a szemöldökét, miközben hálát adott a napernyı nyújtotta árnyéknak a forró nap déli órájában.

13

— Rendben, Tresting — mondta az obligátor. — Kérésének megfelelıen javaslatát eljuttatom Venture nagyúrhoz. Kedvezı tartalmú jelentést fog kapni tılem az ön itteni ténykedéseirıl. Tresting visszatartotta megkönnyebbült sóhaját. Nemesek közti szerzıdés vagy üzletkötés alkalmával mindig jelen kellett lennie egy obligátornak. Bár igaz, hogy a Tresting szolgálatában álló, alacsony rangú obligátorok is megteszik, de mennyivel többet jelent, ha sikerül lenyőgözni Straff Venture saját emberét. Az obligátor Tresting felé fordult. — Ma délután visszatérek a csatornán. — Máris elmegy? — kérdezte Tresting. — Nem maradna vacsorára? — Nem — válaszolta a obligátor. — Bár van még valami, amirıl beszélnünk kellene. Nem pusztán Venture nagyúr parancsát teljesítem azzal, hogy itt vagyok, hanem... az inkvizíciós kanton is megkért valamire. A szóbeszéd szerint ön szívesen enyeleg szká nıkkel. Tresting vére megfagyott az ereiben. Az obligátor elmosolyodott. Valószínőleg bátorításként tette, Tresting mégis inkább hátborzongatónak találta. — Ne aggódjon emiatt, Tresting! — nyugtatta az obligátor. — Ha a viselkedése igazán aggodalomra adna okot, egy acélinkvizítort küldtek volna helyettem. Tresting lassan bólintott. Inkvizítor. Még egyet sem látott ezek közül az embertelen teremtmények közül, de hallott egy s mást. — A szká nıkhöz való hozzáállásával teljes mértékben meg vagyok elégedve — jelentette ki az obligátor, majd visszatekintett az ültetvényekre. — Az itt látottak és hallottak arra engednek következtetni, hogy ön mindig elvarrja a szálakat. Egy önhöz hasonló, hatékony és eredményes férfi még sokra viheti Luthadelben. Néhány dolgos év, egy-két jól sikerült kereskedelmi szerzıdés, és ki tudja? Az obligátor elfordult, és Tresting elmosolyodott. Nem ígéret volt ez, még csak jóslat sem — hiszen a legtöbb obligátort inkább bürokrataként vagy tanúként rendelték ki, s nem papi minıségben — de ilyen dicséretet kapni az Uralkodó saját szolgálójától... Tresting tisztában volt vele, hogy egynéhány nemest zavart volna az obligátorok jelenléte, sıt néhányukat egyenesen bosszantotta volna, de ı maga ebben a pillanatban legszívesebben megcsókolta volna elıkelı vendégét. 14

Tresting figyelme ismét a szkákra irányult, akik a vérvörös nap melegében és a lustán hulló hamupelyhek zivatarában dolgoztak némán. Tresting vidéki elıkelınek született és ültetvényén élt, bár álmaiban talán Luthadelben járt. Hallott a bálokról és rendezvényekrıl, a csillogásról és az intrikákról, és ez csillapíthatatlan izgalommal töltötte el. Ma este ünnepelnem kell — gondolta. Ott volt az a lány a tizennegyedik kunyhóban. Egy ideje már kinézte magának... Ismét mosolyra húzta száját. Néhány munkás év, mondta az obligátor. De vajon meg lehetne-e rövidíteni az idıszakot, ha egy kicsit keményebben dolgozna? Szkái szépen gyarapodtak mostanában. Ha egy kicsit erıszakosabb lenne velük, talán az elvártnál jobban sikerülne a betakarítás, és a Venture nagyúrral kötött szerzıdést is túlteljesíthetné. Tresting bólintott, amikor a tohonya szká tömegre pillantott. Egyesek kapáltak, míg mások négykézláb tisztogatták a hamuban nyiladozó termést. Nem panaszkodtak. Nem is reméltek. Még gondolkozni is alig mertek. De ez így volt rendjén. A szkák esetében ez a szokás. Hisz a szkák... Tresting hirtelen megdermedt, mert rádöbbent, hogy az egyikük ıt nézi. A férfi szúrós szemét az övébe fúrta, arckifejezésében pedig egy szikrányi — nem is, inkább egy egész tábortőznyi — dac mutatkozott. Tresting még soha nem találkozott ehhez hasonlóval, legalábbis nem egy szká esetében. Ösztönösen hátralépett és megrázkódott, miközben a különös, egyenes derekú szká rajta tartotta a szemét. A rabszolga mosolygott. Tresting elfordította a fejét. — Kurdon! — csattant fel. A termetes felügyelı felszaladt az emelkedın. — Igen, uram? Tresting megfordult, és rámutatott a... Megráncolta homlokát. Hol is állt az a bizonyos szká? A lehajtott fejjel dolgozó, pernyétıl és izzadságtól mocskos rabszolgák annyira egyformának tőntek. Tresting megállt, és szemével a fiatal férfit kereste. Azt remélte, felismeri a helyet... egy olyan üres sort kell keresnie, ahol senki sem áll. De hiába...

15

Ez nem lehet! Nem tőnhetett el a tömegbıl ilyen gyorsan! Ott kell lennie valahol, bent a tömegben. Bizonyára lehajtotta a fejét, és újra munkába fogott. Mégis, az a pillanatnyi dac megbocsáthatatlan... — Uram? — szólt újra Kurdon. Az obligátor kíváncsian figyelte az eseményeket egy kicsit távolabbról. Nem lenne túl szerencsés, ha megtudná, hogy az egyik szkája ilyen arcátlan módon viselkedik. — Dolgoztassa meg azokat a szkákat ott délen egy kicsit keményebben! — parancsolta Tresting, a kijelölt területre mutatva. — Ma még önmagukhoz képest is lomhának tőnnek. Egynek-kettınek lássa el a baját! Kurdon vállat vont, majd engedelmesen biccentett. Nem sok okot talált a verésre. De hát egy jó kis veréshez soha nem is kellett indok. Hiszen ezek csak szkák. *** Kelsier hallotta a mendemondákat. Hallott szóbeszédeket olyan idıkrıl, amikor a nap még nem volt ilyen vörös. Olyan ısidıkrıl, amikor az eget nem takarta el hamu és füst, amikor a növényeknek nem kellett küszködniük, hogy növekedhessenek, és amikor a szkák még nem éltek rabszolgasorban. Az Uralkodó elıtti idıkrıl. Azonban ezek a korok mára szinte teljesen a feledés homályába merültek. Még a legendák is kezdtek elhalványulni. Kelsier a napot nézte; a szemével követte a nyugati horizont felé haladó, hatalmas korongot. Egy hosszú pillanatig csendesen álldogált, egyedül a kiürült szántóföldeken. Az aznapi munka a végéhez ért; a szkákat visszaterelték kunyhóikba. Hamarosan megérkezik a köd. Kelsier felsóhajtott, és megfordult, aztán elindult a barázdák és ösvények között, nagy hamukupacok mellett kanyarogva. Próbált nem rálépni a növényekre, bár azt nem tudta biztosan, miért törıdik velük. A termés sem úgy nézett ki, mint ami megéri a fáradozást. A sápadt, lankadt leveleket hajtó növények épp olyan lehangoltnak tőntek, mint az ıket gondozó tömegek. A szká kunyhók halványan derengtek a gyorsan fogyatkozó fényben. Kelsier figyelte, hogyan formálódik a köd, hogyan homályosítja el a 16

tájat és kölcsönöz valószerőtlen, megfoghatatlan kinézetet a halomszerő épületeknek. A kunyhókat nem védte senki — nem volt szükség ırökre, mivel egy szká sem mert kimerészkedni, miután leszállt az éj. A ködtıl való félelmük annál sokkal erısebbnek bizonyult. Egy nap ki kell gyógyítanom ıket ebbıl — gondolta Kelsier, miközben az egyik nagyobb épület felé közeledett. — De mindent a maga idejében. Kinyitotta az ajtót, és belépett. Az odabenn folyó beszélgetés azonnal félbeszakadt. Kelsier bezárta az ajtót, majd mosollyal az arcán megfordult, hogy köszönjön a körülbelül harminc fıt számláló szká társaságnak. A nagyobbacska kunyhó közepén, egy gödörben tőz pislákolt. A mellette álló nagy kondérban zöldségekkel gyéren meghintett víz állt — a vacsora elsı fogása. A leves természetesen főszerek nélkül készül. Mégis ínycsiklandó illat szállt fel az üstbıl. — Jó estét mindenkinek! — köszönt Kelsier mosollyal az arcán. Málháját letette a lába elé, és az ajtónak támaszkodott. — Milyen volt a napotok? Szavai megtörték a csendet, és a nık visszatértek a vacsora körüli tennivalókhoz. A kis csoport férfi, akik egy megmunkálatlan asztalnál üldögéltek, és továbbra is elégedetlen tekintettel méregették a jövevényt. — A mi napunk munkával telt, vándor — fortyant fel Tepper, a szká vének egyike. — Tudod, a munka az, ami alól neked sikerült kibújni. — A szántóföldi dolog sohasem állt igazán közel hozzám — felelte Kelsier. — Tönkreteszi a bırömet. Elmosolyodott, és feltartotta mindkét karját. A végtagokat többrétegnyi vékony sebhely borította. Az egész bırfelületen, fıleg hosszanti irányban futó hegeket mintha valami szörnyeteg marása okozta volna. Tepper felhorkantott. Valójában még fiatal volt ahhoz, hogy a vének közé tartozzon — talán a negyvenes évei elején járhatott, és legfeljebb úgy öt esztendıvel lehetett idısebb Kelsiernél —, azonban a nyeszlett férfi szeretett úgy tenni, mintha valami nagyon fontos szerepet töltene be. — Most nincs helye a könnyelmősködésnek! — szólt szigorúan. — Amikor befogadunk egy vándort, elvárjuk tıle, hogy annak 17

megfelelıen viselkedjen, és kerülje a feltőnést. Viszont amikor ma reggel megszöktél a földekrıl, miattad akár meg is ostorozhatták volna a körülötted álló férfiakat. — Ez igaz — értett egyet Kelsier. — Viszont kevesebbért is megtáncoltatták volna a hátukon az ostort. Például, ha éppen rossz helyen állnak, túl hosszú szünetet tartanak, vagy olyankor köhintik el magukat, amikor a felügyelı elhalad mellettük. Egyszer láttam, hogy azért vernek meg valakit, mert a gazdája szerint „nem illı módon pislogott". Tepper szúrósan nézett és merev testtartásban ült, karját az asztalon nyugtatva. Arckifejezése elárulta: nem tőr ellentmondást. Kelsier sóhajtott, és a szemét forgatta. — Rendben. Ha a távozásomat kívánjátok, már itt sem vagyok. Csomagját a vállára hajította és bárminemő félelem nélkül kitárta az ajtót. Ekkor vastag köd ereszkedett a bejáratra, lomhán körbeölelte Kelsier testét, a padlón kis tócsává győlt össze, és tétova állatként, tapogatózva osont tovább a kunyhó belsejébe. Néhányan félelmükben levegı után kapkodtak, bár a legtöbben annyira meglepıdtek, hogy egy árva hang sem jött ki a torkukon. Kelsier még mindig az ajtóban állt; a sötét ködpamacsokat bámulta. Nézte, ahogyan a tőzrakásban parázsló zsarátnok lágyan megvilágítja a köd gomolygó formáit. — Zárd be az ajtót! — Tepper szavai inkább hasonlítottak könyörgésre, mint utasításra. Kelsier engedelmeskedett a kérésnek, és az ajtót bezárva elvágta a beözönlı fehér ködfelhık útját. — Ne dıljetek be a látszatnak! Túlságosan féltek a ködtıl. — Akik kimerészkednek a ködbe, otthagyják lelküket — suttogta egy nı. Mondata egy kérdést is magában rejtett. Vajon az idegen is járt a ködben? És ha igen, mi történt a lelkével? Ha ti azt tudnátok — gondolta magában Kelsier. — Akkor hát, ha jól sejtem, maradhatok. — Intett egy fiúnak, hogy hozzon neki egy széket. — Ez már csak azért is jó így, mert szégyen lett volna rám nézve, ha anélkül hagylak itt benneteket, hogy átadtam volna értesüléseimet. A megjegyzés hallatán egyszerre többen is felkapták a fejüket. Hiszen ez a valódi oka annak, hogy egyáltalán megtőrik — amiért még az 18

ilyen félénk parasztok is be mernek fogadni egy Kelsier-féle figurát. Egy olyasvalakit, aki ellenszegül az Uralkodónak azáltal, hogy egyik ültetvényrıl a másikra utazgat. Meglehet, hogy szökevény és veszélyt jelent az egész közösségre, azonban a külsı világból származó hírekkel szolgált. — Északról érkeztem — kezdte Kelsier. — Olyan területrıl, ahol az Uralkodó hatalma kevésbé érvényesül. Hangja tisztán csengett, és az emberek önkéntelenül is közelebb húzódtak hozzá. Holnapra minden szava eljut a több száz, kunyhóban bujkáló emberhez. Lehet, hogy a szkák szolgalelkőek, de javíthatatlan pletykálkodók is egyben. — Nyugaton a helyi földbirtokosok parancsolnak — folytatta Kelsier —, és közel sem olyan kemények, mint az Uralkodó és obligátorai. Sıt, néhány ilyen távoli nemes egyenesen úgy tartja, hogy a boldog szkából jobb szolga válik, mint abból, akivel rosszul bánnak. Az egyik elıkelı, Renoux lovag, még azt is parancsba adta a felügyelıinek, hogy tartózkodjanak a jóvá nem hagyott verésektıl. Azt suttogják, hogy az ültetvényen dolgozó szkáinak fizetséget tervez adni, mint ahogyan a városi kézmővesek is pénzt kapnak a munkájuk után. — Badarság! — csattant fel Tepper. — Elnézésedet kérem! — így Kelsier. — El is felejtettem, hogy Tepper koma mostanában járt Renoux úr birtokain. Amikor utoljára együtt költöttétek el a vacsorátokat, valami olyasmit is elárult neked, amit nekem nem? Tepper elvörösödött. A szkák soha nem utazgattak, és egyértelmő, hogy urak társaságában sem étkeztek. — A bolondját járatod velem, vándor — szólt sértıdötten —, de én tudom, hogy miben mesterkedsz! Az vagy, akit Túlélınek hívnak; a sebhelyek a karodon épp elég ékesen beszélnek arról, amit eltitkolsz. Csak bajt hozol ránk: járod az ültetvényeket, és zavargásokat szítasz. Eszel az ételünkbıl, hangzatos történeteket és hazugságokat mesélsz, aztán eltőnsz, és a hozzám hasonló embereknek kell majd megbirkózni a hamis reményekkel, amiket elültetsz a gyermekeink szívében. Kelsier felvonta egyik szemöldökét. — Álljon meg a menet, Tepper koma! — vágott vissza. — Aggodalmad teljességgel alaptalan. Nincsen szándékomban kienni titeket a vagyonotokból. Hoztam magammal ételt bıven! — Azzal fogta a csomagját és a döngölt földpadlóra dobta, 19

éppen Tepper asztala elé. A lazán megkötött táska az oldalára dılt, és különbözı étkek gurultak ki belıle. Finom kenyerek, gyümölcsök, sıt még néhány vastag, pácolt kolbász is kicsusszant belıle. Az egyik nyári gyümölcs végiggurult a padlón, és puhán nekiütközött Tepper lábának. A középkorú szká hitetlenkedve meredt a gyümölcsre. — De hisz ez a nemesek eledele! Kelsier felhorkantott. — Aligha. Ugyanis ahhoz képest, hogy milyen megbecsült és magas rangú úr ez a ti Trestingetek, az ízlése csapnivaló. Éléskamrája egyenesen szégyent hoz nemesi nevére. Tepper, ha lehet, még inkább elsápadt. — Hát ott jártál ma délután — suttogta. — Elmentél az uradalomba. Te... loptál az uraságtól! — Valóban — hagyta jóvá Kelsier. — És ha szabad megjegyeznem, bár uratok ízlése az ételek tekintetében szánalomra méltó, a katonák kiválasztásához nagyon is jó szeme van.Fényes nappal besurranni az uradalomba valódi kihívás volt. Tepper még mindig a táskányi ételt nézte. — Ha a felügyelı megtalálja... — Akkor azt javaslom, tüntessétek el! — mutatott rá Kelsier. — Bármibe lefogadom, hogy jobban fog ízleni, mint néhány vízzel felöntött zöldség. Kéttucatnyi éhes szempár tanulmányozta a táska tartalmát. Ha Tepper akarta is folytatni a vitát, nem volt elég gyors. A pillanatnyi csendet a többiek beleegyezésnek vették. Az étel néhány percen belül megvizsgálásra és kiosztásra került. A kondér leves pedig elfeledve bugyogott tovább, hiszen a szkák most valami sokkal egzotikusabb eleséghez jutottak. Kelsier újra kényelembe helyezte magát: nekidılt a fakunyhó falának, és figyelte, amint a többiek mindent felfalnak. Nem hazudott, az éléskamra kínálata lehangolóan unalmasnak bizonyult. Azonban ezek az emberek gyermekkoruk óta kizárólag levesen és kásán éltek. Számukra a kenyér és gyümölcs ritka élvezetes csemege volt, és leginkább csak akkor jutottak hozzá, amikor a szolgák elhozták a házból a szemétre szánt maradékokat. 20

— Elnézést, hogy félbeszakítottuk a mondandódat, fiatalember! — jegyezte meg egy korosodó szká, és odabicegett a Kelsier mellett álló székhez. — Ó, hiszen lesz még rá idı bıven, hogy folytassam — nyugtatta meg Kelsier. — Miután lopásom bizonyítékait teljesen eltüntettétek. Te nem kérsz belıle? — Nincs rá szükségem — felelte az öreg. — Mikor legutoljára az urak eledelével próbálkoztam, három napig tartó hasfájás gyötört. Az új ízek olyanok, mint az új ideák, ham: minél öregebb az ember, annál nehezebben veszi be ıket a gyomra. Kelsier eltöprengett. Az öreg nem tőnt fenyegetınek. Cserzett bıre és kopaszodó feje miatt inkább látszott törékenynek, mint bölcsnek. Mégis, bizonyosan sokkal erısebb volt a látszatnál — nagyon kevés szká élt ennyi ideig. Sok úr nem nézte jó szemmel, ha az öregek otthon lebzselnek a napi munka helyett, ráadásul a szkák életéhez nagyban hozzátartozó verések is jócskán ritkították az idısödık számát. — Mit mondtál, hogy hívnak? — kérdezte Kelsier. — Mennis. Kelsier hátrapillantott Tepperre. — Akkor, Mennis koma, válaszolj nekem valamire! Miért engeditek át a vezetést ennek a Teppernek? Mennis megvonta a vállát. — Ha valaki ilyen kort él meg, jól meg kell gondolnia, mire fecsérli az energiáit. Vannak olyan csaták, amiket egyszerően nem érdemes megvívni. — Mennis tekintete jelentıségteljesen megvillant. Valami fontosabbra utalt, mint saját kis harcára Tepperrel. — Akkor tehát neked megfelel ez a helyzet. — Kelsier a kunyhó felé pillantott, és félholtra éheztetett, agyonhajszolt lakóira. — Meg vagy elégedve egy verésbıl és végtelen robotból álló élettel? — Legalább valamilyen szinten életnek mondható — válaszolta Mennis. — Tudom, milyen árat kell fizetni a zúgolódásért és lázadásért. Néhány ostorcsapás igazán semmiség az Uralkodó szeméhez és az acélminisztérium éktelen dühéhez képest. A magadfajták szüntelen a változásról prédikálnak, de sokszor elgondolkodom, hogy valóban volna-e értelme belekezdeni egy ilyen harcba? — Már most is harcoltok, Mennis koma, csak éppen vesztésre álltok — vonta meg a vállát Kelsier. — De ez nem az én dolgom. Én csupán 21

egy vándorló semmirekellı vagyok, akinek az ételetekre fáj a foga, és a fiataljaitok elıtt akar tetszelegni. Mennis megrázta a fejét. — Tréfálkozz csak, de lehet, hogy Teppernek igaza volt. Félek, ittléted sok keserőséget okoz még nekünk. Kelsier elmosolyodott. — Éppen ezért nem mondtam neki ellent, legalábbis, ami a bajkeverıre vonatkozó megjegyzését illeti. — Megállt egy másodpercre, aztán a száját még szélesebb mosolyra húzta. — Az igazat megvallva, talán ez a megjegyzése volt az egyetlen, ami a valóságnak megfelelt eddig. — Hogy csinálod? — érdeklıdött Mennis, és felhúzta a szemöldökét. — Mit? — Hogy ilyen gyakran mosolyogsz. — Ó, egyszerően csak jól érzem magam a bırömben. Mennis lepillantott Kelsier kezére. — Tudod, ilyen sebhelyeket eddig csupán egyvalakin láttam: egy halotton. Testét visszaküldték Tresting nagyúrnak, mintegy bizonyítékul, hogy végrehajtották a kirótt büntetést. — Mennis felnézett Kelsierre. — Elkapták, amikor éppen felkelésrıl szónokolt. Tresting elküldte Hathsin Bugyraiba, ahol halálra dolgoztatták. Szegény pára egy hónapig sem bírta. Kelsier is a saját kezét és alkarját bámulta. A sebek olykor még mindig sajogtak, bár meg volt róla gyızıdve, hogy a fájdalom pusztán az elméje szüleménye. Feltekintett Mennisre és elmosolyodott. — Azt kérded, miért mosolygok, Mennis koma? Nos, az Uralkodó talán úgy gondolja, hogy a nevetés és az öröm egyedül ıt illetik meg, de én nem vagyok hajlandó elfogadni ezt. Ehhez a harchoz igazán nem is kell óriási erıfeszítés. Mennis Kelsiert bámulta, és egy pillanat erejéig úgy tőnt, hogy az öreg is menten elmosolyodik. De végül megrázta fejét, és azt mondta: — Nem tudom, egyszerően nem tudom... A beszélgetést sikoly szakította félbe. Kintrıl hallatszott, talán északról, bár a köd köztudottan eltorzította a hangokat. A kunyhóban tartózkodók csendbe burkolóztak, és a halk, magas hangra figyeltek. A távolság és a köd ellenére a vándor kihallotta a sikolyokban megbúvó fájdalmat. Kelsier értett hozzá, hogyan kell forraszt égetni. 22

Többévnyi gyakorlás után már könnyen ment. A forraszt egyéb allomantikus fémekkel együtt már korábban lenyelte, és a darabkák most arra vártak a gyomrában, hogy megérintse ıket. Elméje segítségével mélyre hatolt, gondolataival körülölelte a fémet, és olyan erıket szabadított fel, melyeket még ı maga is kevéssé értett. A gyomrában várakozó forrasz életre kelt, és úgy égette a belsejét, mint amikor az ember túl gyorsan iszik valamilyen forró italt. A fémerı szétáradt az egész testében, és felerısítette az érzékeit. A csendes szoba egyszeriben hangosnak tőnt, és a halovány tüzecske vakító fényt árasztott. Még a fa göcsörtjeit és érezni vélte a hátsója alatt. A korábban bekapott kis vekni kenyér íze is ott lebegett még szájában. De ami a legfontosabb, immár természetfeletti élességgel hallotta a sikolyokat. Két különbözı torokból törtek fel a kiáltások. Az egyik idısebb nıé, míg a másik egy fiatal lányé, talán gyermeké volt. A fiatal sírása egyre távolabbról hallatszott. — Szegény Jess! — sóhajtott egy nı a közelben, és hangja szinte dübörgött Kelsier túlérzékeny fülében. — A gyermeke csak átok volt a számára. Egy szká jobban teszi, ha nem szül csinos lányokat. Tepper egyetértıen biccentett. — Mindenki tudta, hogy Tresting nagyúr elıbb vagy utóbb elküldet a lányért. Egyértelmő volt. Maga Jess is tudta. — Attól még gyalázat — dühödött fel egy másik férfi. A sikolyok a távolban is folytatódtak. A forraszt égetve Kelsier pontosan meg tudta határozni az irányt. A lány hangja az uradalom felé tartott. A sikolyok elindítottak benne valamit, és érezte, hogy vonásait eltorzítja a düh. Megfordult. — Tresting nagyúr visszaadja a lányokat, miután kiszórakozta magát? Az öreg Mennis megrázta a fejét. — Tresting nagyúr törvénytisztelı nemesember. Néhány hét után megöleti a szerencsétleneket, mert nem akarja felhívni magára az inkvizítorok figyelmét. Így szólt az Uralkodó parancsa. Egy nemesember sem engedhette meg magának, hogy fattyak rohangáljanak körülötte, olyan tulajdonságokkal rendelkezı félszerzetek, amelyek létezésérıl egy szkának még csak tudnia sem szabad...

23

A sikolyok elhalkultak, de a düh Kelsierben egyre nıtt. A jajszavak emlékeztették valamire. Egy múltbéli nı hangos sirámaira. Váratlanul felállt, széke a földre borult. — Óvatosan, fiatalember! — szólt Mennis aggódón. — Emlékezz, mit mondtam az energiák elkótyavetyélésérıl! Sosem fogod tudni megszervezni azt a felkelést, ha ma este megöleted magad. Kelsier az öreg felé pillantott. A fájdalomsikolyok ellenére nagy nehezen sikerült elmosolyodnia. — Nem az a célom, hogy felkelést szítsak közöttetek, Mennis koma. Csak egy kicsit fel akarom kavarni az állóvizet. — Abból meg milyen jı sülhet ki? Kelsier mosolya kiszélesedett. — Új idık jönnek. Ha kibírod még egy kicsit, csodás dolgoknak lehetsz tanúja a Végsı Birodalom életében. Köszönöm a szíves vendéglátást! Azzal kinyitotta az ajtót, és kilépett a ködbe. *** Mennis éberen feküdt a kora reggeli órákban. Úgy látszik, minél öregebb vagyok, annál nehezebben megy az alvás — gondolta. Ez fıleg akkor volt így, ha valamin erısen gondolkodott, például azon, hogy a vándor miért nem tért vissza a kunyhóba. Mennis nagyon remélte, hogy Kelsiernek megjött a józan esze és úgy döntött, továbbáll. Azonban erre nem sok kilátás volt — látta a tüzet a fiatalember szemében. Gyalázat lenne, ha valaki, aki túlélte a Bugyrokat, itt lelné halálát, egy véletlenszerően kiválasztott ültetvényen, miközben megpróbál megmenteni egy lányt, akirıl már mindenki lemondott. Vajon Tresting nagyúr mit lépne erre? Az a hír járta, hogy különösen kegyetlenül bánt azokkal, akik megzavarták az éjszakai szórakozásában. Amennyiben Kelsiernek sikerült megzavarnia az úr mulatozását, könnyen lehet, hogy Tresting vele együtt ıket, többieket is megbünteti. Más szkák is ébredeztek. Mennis a kemény földön feküdt; a csontjai fájtak, a háta panaszkodott, az izmai kimerültek. Ilyen állapotban próbálta meg kitalálni, hogy egyáltalán megéri-e felkelni. Minden egyes nap közelebb került hozzá, hogy feladja. Minden egyes nappal 24

nehezebb lett az élet. Egyszer majd a kunyhóban marad, és megvárja, amíg a felügyelı megjelenik, és megöli a munkához túl beteg vagy túl öreg szkákat. De nem ma. Túl sok félelmet látott a többiek tekintetében: tudták, hogy Kelsier éjszakai tevékenysége még bajt foghozni rájuk. Szükségük volt Mennisre; megbíztak benne. Fel kellett kelnie. És meg is tette. Ahogy megmozdult, az idıs korral járó fájdalom is alábbhagyott, és egy fiatalabb férfira támaszkodva el tudott indulni ki a földek felé. Ám akkor valami illat megcsapta az orrát. — Mi ez? — kérdezte. — Te is érzed a füstöt? Shum, akire Mennis támaszkodott, megállt. Az éjszakai köd utolsó maradványai is eltőntek, és a vörös nap felragyogott az égen elterülı, szokásos sötét felhık mögött. — Mostanában mindig füstszagot érzek — válaszolta Shum. — A hamuhegyek nagyon aktívak az idén. — Nem — felelte Mennis egyre növekvı aggodalommal a hangjában. — Ez valami más. Észak felé fordult, abba az irányba, ahol egy csoport szká gyülekezett. Elengedte Shumot, és elindult feléjük. Léptei nyomán por és hamu szállingózott a levegıben. A csoport közepén Jesst pillantotta meg. Lánya, akirıl mindenki azt gondolta, hogy Tresting nagyúr magával vitte, mellette állt. A szeme vöröslött a kialvatlanságtól, de bántalmazás nyomai nem látszottak rajta. — Nem sokkal azután visszajött, ahogy elvitték — magyarázta a nı. — Hazajött, az ajtót verte, és sírt a ködben. Flen biztosra vette, hogy egy ködlidérc bújt a bırébe, de muszáj volt beengednem! Nem érdekel, mit beszél, akkor sem mondok le róla. Kihoztam a napfényre, és nem tőnt el. Ebbıl is látszik, hogy nem ködlidérc! Mennis elhátrált a gyülekezettıl. Senki sem vette észre. Egy felügyelı sem jött, hogy feloszlassa a tömeget. Egy katona sem ellenırizte a reggeli létszámot. Valami nagyon nem volt rendben. Az öreg északnak tartott, az uradalom irányába. Mire megérkezett, már mások is észrevették a reggeli fényben alig látszó, tekergı füstkígyót. Felmászott a többiekhez a kis domb tetejére, ahol helyet szorítottak neki. 25

Az uradalomnak nyoma veszett. Mindössze egy fekete, parázsló sebhely maradt a helyén. — Az Uralkodó szerelmére! — súgta Mennis. — Mi történt? — A fiú mindenkivel végzett. Mennis megfordult. Jess lánya szólalt meg, aki az összeomlott házat nézte, miközben elégedettség ült ki az arcára. — Már mind halottak voltak, mikor engem kihozott — mesélte. — Mindannyian... a katonák, a felügyelık, az urak... mind halottak. Még Tresting nagyúr és az obligátorai is. Az uraság otthagyott, hogy megnézze, mi az a zaj. Kifelé jövet láttam, hogy a saját vérében fekszik, szúrt sebekkel a mellkasán. A férfi, aki megmentette az életemet, fáklyát dobott a tetıre, és elment. — Ennek a férfinak — szólt Mennis. — Sebhelyek borították a kezét és karját, a könyöke felett is? A lány csendesen bólintott. — Miféle démon lehetett? — dörmögött az orra alatt félszegen az egyik szká. — Ködlidérc — suttogta egy másik, nyilvánvalóan elfelejtve, hogy Kelsier fényes nappal távozott. Viszont egyedül vágott neki a ködnek — gondolta Mennis. — És hogy sikerülhetett egy ilyen tettet véghezvinnie...? Tresting több mint két tucat katonát tartott! Lehet, hogy Kelsier titkos felkelı csapatot rejtegetett valahol? A fülében csengtek a legény éjszaka kimondott szavai. Új idık jönnek... — De mi lesz velünk? — tette fel a kérdést a halálra vált Tepper. — Mi lesz, amikor az Uralkodó tudomást szerez a történtekrıl? Azt fogja hinni, mi tettük! Mindannyiunkat a Bugyrokba küld! Még az is lehet, hogy ránk szabadítja a kolosszait, és azok irtanak ki bennünket! Miért tett ez a bajkeverı ilyesmit? Hát nem éri fel ésszel, micsoda kárt okozott? — Feléri — morogta Mennis. — Figyelmeztetett minket, Tepper. Azért jött, hogy felkavarja az állóvizet. — De miért? — Mert tudta, hogy önszántunkból sohasem lázadnánk, de így most nem marad más választásunk. Tepper elsápadt. 26

Az Uralkodó ellen — gondolta Mennis. — Ehhez én kevés vagyok. Még felkelni is alig bírok reggelente. Nem tudom megmenteni ezeket az embereket! Ám nem volt egyéb választása. Mennis megfordult. — Tepper, győjtsd össze az embereket! El kell menekülnünk, mielıtt a történtek híre eljut az Uralkodóhoz. — De hová menjünk? — A keleti barlangokba — javasolta Mennis. — A vándorok szerint lázadó szkák élnek ott. Hátha befogadnak minket. Tepper már falfehér volt. — De... de... az út napokig is eltarthat! Éjszakákat kell tölteni a ködben... — Vagy ezt tesszük — mondta Mennis keményen —, vagy itt maradunk és meghalunk. Tepper egy pillanatig kıvé meredve állt. Mennis úgy látta, az események okozta döbbenet kimerítette a férfit. Végül azonban a fiatalabb szká nekiiramodott, hogy az utasításnak megfelelıen összegyőjtse a többieket. Mennis felsóhajtott, szemével a tekergı füstcsíkot követte, és gondolatban csendesen átkozta Kelsiert. Új idık jönnek, ez nem kétséges.

27

ELSİ RÉSZ

HATHSIN TÚLÉLİJE

28

Elvhő embernek tartom magam. De ki nem? A maga módján még az orgyilkos is bizonyos „erkölcsi elveket" követ, legalábbis én így látom. Meglehet, hogy az élettörténetemet olvasók valamiféle vallási zsarnoknak tartanak. Könnyen tekinthetnek önteltnek. És az ı véleményük vajon nem ugyanannyira igaz, mint a sajátom? Végül egy dolog dönti el a vitát: a hadsereg az én kezemben van.

Elsı fejezet Hamu hullott az égbıl. Vin csendben figyelte, amint a pelyheket felkapja és sodorja a szellı. Milyen ráérısen lebegtek. Milyen gondtalanul. Milyen szabadon. A pernyepamacsok fekete hópihékként szállingóztak, és beborították Luthadel sötét városát. Beszorultak a sarkokba, és a lágy légáramlatok hátán utazva apró forgószelekként pörögtek a macskakövek felett. Olyan nyugodtnak tőntek. Vajon milyen lehet pernyének lenni? Vin némán üldögélt a banda egyik kémlelıablaka elıtt, a rejtekház téglái közé rejtett fülkében. A bandatagok innen figyelhették az utcát, a veszély jelei után kutatva. Vint nem osztották be ırségre — mindössze arról volt szó, hogy egyedül itt ücsöröghetett magában. És a lány szerette a magányt. Ha egyedül vagy, senki nem árulhat el. Reen szavai. A bátyja sok mindenre megtanította, és aztán szavainak úgy adott nagyobb nyomatékot, hogy azt tette, amit mindig is ígérgetett neki — ı maga árulta el Vint. Csak így tanulhatsz. Bárki elárulhat, Vin. Bárki. A hamu még mindig hullott. Néhanapján Vin azt képzelte, hogy ı is olyan, mint a hamu, vagy a szél, vagy maga a köd. Egy gondolatok nélküli valami, ami egyszerően csak létezik, s nem törıdik semmivel, nem bánt senkit, vagy éppenséggel bántani. Akkor szabad lehetne. Csoszogást hallott a közelben, és a kicsiny üreg hátsó csapóajtaja kinyílt. 29

— Vin! — kiáltotta Ulef, és bedugta fejét a szobába. — Hát itt vagy! Camon már vagy fél órája téged keres. Fıleg ezért rejtıztem el. — Készülıdnöd kéne! — folytatta a fiú. — Mindjárt kezdıdik a munka. Ulef nyurga termető volt. A maga módján kedves. Naiv, már ha lehet olyasvalakit naivnak nevezni, aki az alvilágban nıtt fel. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a fiú nem árulná el. Az árulásnak nem sok köze van a barátsághoz; inkább a túlélésrıl szól. Az élet kemény az utcán, és ha egy szká el akarta kerülni, hogy elkapják és kivégezzék, gyakorlatiasan kellett gondolkodnia. És a könyörtelenség a leggyakorlatiasabb érzelem. Egy újabb mondás Reen szájából. — Na? — kérdezte Ulef. — Indulnod kellene. Camon elég zabos. És mikor nem az? Vin mindenesetre biccentett, és kikászálódott a kémlelılyuk szők — ámbátor kényelmes — üregébıl. Kifelé menet karjával végigsúrolta Ulef vállát, de aztán kiugrott a csapóajtón, és egy lepusztult éléskamra felé vette az irányt. A szoba a rejtekházul szolgáló mőhely mögött húzódott többedmagával. A banda a ház alatt vájt barlangfolyosókban bújt meg. Egy hátsó ajtón keresztül hagyta el az épületet, Uleffel a nyomában. A munka néhány háztömbnyivel arrébb lesz, a város gazdagabb részén. Ez alkalommal különleges feladatot kaptak — az egyik legbonyolultabbat, amiben Vin valaha is részt vett. Amennyiben Camont nem kapják el, a különösen magas fizetség sem marad el. Ha viszont igen... Nos, az elıkelık és obligátorok átverése kockázatos szakma, de mindenesetre jobb, mint a kovácsmőhelyben vagy a ruhagyárban robotolni. Vin elıbújt a sikátorból, és rátért a város egyik szká nyomortelepének bérházakkal zsúfolt utcájára. A beteg és munkaképtelen szkák a sarkokban kuporogtak és csatornákban feküdtek, miközben folyamatosan hullott rájuk a pernye. Vin lehajtott fejjel közlekedett, felvette köpönyege csuklyáját, hogy arcát megvédje a szüntelenül szemerkélı pelyhektıl. Milyen szabadon hullanak... De én sosem leszek szabad. Reen maga gondoskodott róla, amikor lelépett. 30

*** — Végre itt vagy! — Camon felemelte egyik vaskos, zömök ujját, és durván Vin arcába tolta. — Hol voltál? A lány nem hagyta, hogy arca elárulja győlöletét vagy lázadását. Lesütötte a szemét, megadva Camonnak, amit az látniakart. Volt más módja is annak, hogy az ember erıs legyen. Ezt a leckét annak idején a saját kárán tanulta meg. Camon halkan morgott valamit az orra alatt, majd felemelte a kezét, és visszakézbıl lekevert neki egyet. Az ütés ereje a falhoz csapta Vint, és arca égett a fájdalomtól. Némán tőrte a büntetést. Eggyel több kék folt, na és? Elég jól meg tudott már birkózni az ilyesféle esetekkel. Sajnos tudta, hogyan csinálja. — Figyelj! — sziszegte Camon. — Ez nagyon fontos munka. Több ezer dobzost — nálad pedig százszor többet — ér. Nem hagyom, hogy tönkretedd! Megértetted? Vin bólintott. Camon egy pillanatig püffedt, dühtıl vörös arccal tanulmányozta a lányt. Végül elfordította a tekintetét, és magában motyogott. Valami felingerelte — valami, aminek semmi köze nem volt Vinhez. Lehet, hogy hallott a néhány napi járóföldre északra élı szkák szította felkelésrıl. Az egyik vidéki urat, Themos Trestinget nyilvánvalóan meggyilkolták, uradalmát pedig porig égették. Az ilyen zavargások nem tesznek jót az üzletnek: az arisztokraták éberebbek lesznek, és nehezebb becsapni ıket. És ez kihat Camonra is, a bevétele jelentısen megcsappanhat. Szüksége van valakire, akin kitöltheti a mérgét - gondolta Vin. — Mindig ideges a munkák elıtt. Felnézett a férfira, és ajkán a vér ízét érezte. Elnyomott önérzete bizonyára megmutatkozott, mert Camon a szeme sarkából figyelte, és arca elkomorult. Felemelte a kezét, mint aki újra ütni akar. Vin elıvette a Szerencséjét. Csupán egy csipetnyit küldött rá a férfira — a többi kellett a munkához. Camon felé irányította, és lecsillapította a férfi idegességét. A bandavezér megtorpant. Bár nem vett tudomást Vin ténykedésérıl, a 31

hatását azért megérezte. Egy darabig tétovázott, majd sóhajtott, és leeresztette a kezét. Miután Camon eloldalgott, Vin megtörölte az ajkát. A bandavezér rendkívül meggyızıen festett nemesi öltözékében. A legdrágább viselet volt, amit Vin valaha látott: fehér ing, ami felett egy sötétzöld mellény virított gravírozott aranygombokkal. A fekete öltönykabát a legutolsó divat szerinti hosszal rendelkezett, és mindehhez stílusban hozzá való fekete kalap tartozott. Ujjain győrők csillogtak, sıt még egy párbajpálcát is szerzett magának. Meg kell hagyni, Camon tökéletesen utánozta az elıkelıket — amikor szerepek eljátszásáról volt szó, kevés tolvaj bizonyult olyan tehetségesnek, mint ı. Feltéve, hogy sikerült kordában tartania az indulatait. Maga a szoba kevésbé volt lenyőgözı. Miközben Camon összeszidta a bandatagokat, a kiegyenesedett Vin körülnézett. Az egyik helyi hotel felsı szintjén béreltek egy nem túl fényőzı lakosztályt, de pont ez volt a lényeg. A bandavezér „Jedue nagyurat", egy vidéki nemest készült eljátszani, aki nehéz pénzügyi helyzetbe került és azért érkezett Luthadelbe, hogy végsı elkeseredésében szerzıdéseket kössön. A szobát egyfajta fogadóteremmé alakították át, beállítottak Camonnak egy hatalmas íróasztalt, ami mögé majd leülhet, a falakat pedig olcsó mővészeti alkotások díszítették. Két férfi állt az asztal mellett, inasi öltözetben; ık alakítják majd „a nagyúr" férfi szolgálóit. — Mi ez a csetepaté? — kérdezte egy jövevény, aki épp az imént lépett be a szobába. A magas termető férfi egyszerő, szürke inget és pantallót viselt, és oldalára erısítve egy vékony pengéjő kard himbálózott. Theron volt az, a másik bandavezér — ez a mostani munka is eredetileg tıle származott —, aki társként vette be az üzletbe Camont, mert kellett nekivalaki, aki eljátssza Jedue nagyurat. Mindenki tudta, hogy erre Camon a legalkalmasabb. A másik vezér felpillantott. — Hm? Csetepaté? Ó, csak egy kis rendreutasítás történt. Ne is törıdj vele, Theron! — és nyomatékot adva szavainak legyintett egyet. Nem volt véletlen, hogy ilyen jól alakította az arisztokratákat. Elég dölyf szorult belé ahhoz, hogy ránézésre az ember azt higgye, a nagy házak egyikébıl származik. Theron szeme összeszőkült. Vin sejtette, hogy a férfi mire gondol: éppen azt fontolgatta, vajon mennyire volna kockázatos dolog kést szúrni Camon húsos hátába, ha egyszer a munkát elvégzik. Végezetül a 32

magasabb bandavezér elfordította tekintetét Camonról, és Vinre pillantott. — Ez meg ki? — Egy bandatag — válaszolta Camon. — Azt hittem, nincs már szükségünk senkire. — Nos, rá igen — jelentette ki Camon. — Ne is törıdj vele! A mővelet rám esı része csakis az én gondom. Theron Vint vizslatta. Láthatóan észrevette a lány vérzı ajkát. Vin gyorsan más irányba nézett. Theron továbbra is rajta legeltette a szemét, és alaposan szemügyre vette az egész testét. A lány egyszerő, fehér, gombokkal ellátott inget és durva kezeslábast viselt. Igazából aligha tőnhetett vonzónak, hisz cingár alkata és kölyökképe miatt még tizenhat évesnek sem nézett ki. Bár bizonyos férfiak pont az ilyen nıket kedvelik. Vin azon tőnıdött, hogy kipróbálja-e Szerencséjét a férfin, de végül elfordult. — Az obligátor mindjárt ideér — szólt Theron. — Készen álltok? Camon a szemét forgatta, és terjedelmes hátsóját letette a székre. — Minden tökéletes! Csak engedd, hogy magamat adjam, Theron! Menj vissza a szobádba, és ott várakozz! Theron felhúzta a szemöldökét, de aztán sarkon fordult és kisétált a szobából. Ám közben végig magában dörmögött. Vin feltérképezte a szobát, végigpillantott az ajtókon, a szolgákon. Végül odalépett Camon íróasztalához. A bandavezér egy köteg papír között lapozgatott. Azt próbálta meg kitalálni, hogy melyiket tegye ki az asztal tetejére. — Camon — súgta Vin —, a szolgák ruhája túl jól fest. A férfi grimaszolt, majd felnézett. — Mit gügyögsz itt? — A szolgák — ismételte meg Vin, még mindig suttogva. — Jedue lovag kétségbeesett ember. Az ı drága ruhái származhatnak korábbról, de hogyan engedhetne meg magának ilyen költséges szolgákat? Szkákat alkalmazna. Camon a lányra bámult, majd elgondolkodott. A nemesek és a szkák nem sokban különböztek egymástól. A férfi által kinevezett szolgák azonban nemeseknek tőntek: színes mellényt hordtak és kicsit talán túl magabiztosan álldogáltak. 33

— Az obligátornak azt kell hinnie, hogy az elszegényedés határán élsz — mondta Vin. — Inkább pakold tele a szobát szká szolgákkal. — Mit tudsz te errıl? — kérdezte Camon gunyorosan. — Eleget. — Azonnal meg is bánta szavait: túl dacosnak tőnt. A férfi felemelte egyik felékszerezett kezét, és Vin felkészült egy újabb pofonra. Azt nem engedhette meg magának, hogy újra a Szerencséjét hívja segítségül, hisz már így is kevés maradt az értékes kincsbıl. Azonban Camon nem ütötte meg. Ehelyett felsóhajtott és kövérkés kezét a lány vállára tette. — Miért kell neked mindig provokálnod, Vin? Tudod jól, a bátyád milyen adósságot hagyott hátra az eltőnésével. Nem látod be, hogy egy kevésbé könyörületes férfi már rég eladott volna a kurvapecéreknek? Gondold csak el, milyen lenne egy nemes ágyában szolgálnod, míg végül rád nem un, és ki nem végeztet? Vin a lábfejét bámulta. Camon szorítása erısebb lett; ujjai ott csípték össze a lány bırét, ahol a nyaka a vállával találkozott, és Vin akarata ellenére levegı után kapkodott a fájdalomtól. A férfi elvigyorodott. — İszintén, Vin, nem is tudom, miért tartok ki melletted — mondta, és fokozta a harapófogószerő szorítást. — Hónapokkal ezelıtt meg kellett volna szabadulnom tıled, amikor a bátyád elárult. Gondolom, túl lágyszívő vagyok... Végre elengedte a lányt, majd ujjával mutatta, hogy álljon a falhoz, az egyik magas növény mellé. Vin a parancsnak megfelelıen cselekedett, és úgy irányította lépéseit, hogy jól szemügyre tudja venni a szobát. Amint Camon másfelé nézett, megvonta a vállát. Csak fájdalom. Bírom a fájdalmat. A férfi néhány másodpercig csak üldögélt. Majd, ahogy azt sejteni lehetett, intett a mellette álló két „szolgának": — Ti ketten! — kiáltott oda nekik. — Túl drága az öltözéketek. Menjetek és vegyetek magatokra valami olyan göncöt, amitıl szká szolgának néztek ki! És hozzatok magatokkal még hat embert! A szoba hamarosan megtelt, ahogyan Vin javasolta. Pár perc múlva az obligátor is megérkezett. A lány figyelte, amint Laird prelán gıgösen belép a szobába. Az obligátorokra jellemzı módon fejét ı is kopaszra nyíratta, és szürke öltözéket viselt. A szeme körüli minisztériumi tetoválások mindenki 34

számára egyértelmővé tették: prelán, azaz a minisztérium pénzügyi kantonjának vezetı bürokratája.A beosztásába tartozó alacsonyabb rangú obligátorok tetoválásai közel sem ilyen mőgonddal készültek. Ahogy a prelán belépett, Camon a tisztelet jeléül felállt a székérıl. Ezt még a nagy házak legrangosabb nemesei is megtették a Laird beosztásával rendelkezı obligátorok je-lenlétében. Laird a maga részérıl nem hajolt meg, de az elismerés egyéb jelét sem adta. Határozottan Camon asztalához sietett, és leült az ott felkínált székre. Az egyik szolgát játszó bandatag gyorsan odalépett, és hőtött borral, illetve gyümölcsökkel kínálta. Az obligátor a gyümölcsök közt válogatott, és hagyta, hogy a szolga engedelmesen álldogáljon a tálcányi étellel kezében, mintha csak egy berendezési tárgy volna. — Jedue lovag — szólalt meg végül. — Örülök, hogy végre lehetıségünk adódik személyesen találkozni. — Szintúgy, kegyelmességed — felelte Camon. — Mi is az oka annak, hogy nem tudott a kantonépületben megjelenni, hanem azt kívánta, hogy én tegyek önnél látogatást? — A térdem, kegyelmességed — válaszolta Camon. — Orvosaim tanácsára a lehetı legkevesebb utazást teszem. Meg persze semmi esetre sem jelennél meg személyesen egy minisztériumi erıdben — gondolta Vin. — Értem — mondta Laird. — A térdfájdalmak elég szerencsétlen helyzetet teremtenek egy szállítással foglalkozó ember számára. — Nekem nem kell elmennem az utakra, kegyelmességed — magyarázkodott Camon, és meghajtotta a fejét. — Én csupán megszervezem azokat. Jó — gondolta Vin. — Maradj csak alázatos! Kétségbeesettnek kell tőnnöd. Vinnek fontos volt, hogy a svindli sikerüljön. Camon félelemben tartotta és verte, de ugyanakkor szerencsét hozó talizmánnak is tartotta. A lány úgy érezte, a férfi nincsen tudatában annak, tervei miért mennek jobban az ı jelenlétében, de annyi bizonyos, hogy egyértelmő kapcsolatot látott a két dolog között. Ez értékessé tette Vint a szemében, és Reen mindig azt mondta, hogy az alvilágban való életben maradás legbiztosabb módja, ha az ember nélkülözhetetlenné teszi magát. 35

— Értem — ismételte meg Laird. — Nos, attól tartok, találkozónk már nem segíthet az ügyben. A pénzügyi kanton már szavazott a beadványával kapcsolatban. — Ilyen hamar? — kérdezte Camon valódi meglepettséggel a hangjában. — Igen — válaszolt Laird, és kortyolt egyet a borából, de a szolgát még mindig nem engedte útjára. — Úgy döntöttünk, hogy nem fogadjuk el a szerzıdését. A „lovag" egy pillanatig letaglózva ült. — Ezt sajnálattal hallom, kegyelmességed. Laird eljött a találkozóra — gondolta Vin. — Ez azt jelenti, hogy még van esély a tárgyalásra. — Ez kiváltképp kellemetlen — folytatta Camon, mivel ı is úgy gondolkodott, ahogy Vin. —, ugyanis hajlandó lettem volna egy, a minisztérium számára még kedvezıbb ajánlattal elıállni. Laird megemelte egyik tetovált szemöldökét. — Kétlem, hogy ez változtatna az ügy állásán. A tanács bizonyos része úgy gondolja, hogy a kanton jobb szolgáltatást kapna, ha egy biztosabb lábakon álló ház szállítaná az embereinket. — Az nagyon súlyos hiba lenne — szólt Camon lágyan. — Legyünk ıszinték, kegyelmességed! Mindketten tudjuk, hogy ez a szerzıdés a Jedue-ház utolsó esélye. Most, hogy elestünk a Farwan üzlettıl, többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy gondoláinkat Luthadelbe irányítsuk. A minisztérium pártfogása nélkül a házam üzletileg halálra van ítélve. — Ez vajmi kevéssé gyız meg engem, uraságod — felelte az obligátor. — Tegye fel magának a kérdést, kegyelmességed: ki fogja jobban szolgálni? Egy olyan ház, amelynek figyelmét a többtucatnyi szerzıdés megosztja, vagy egy olyan ház, amely szerzıdését utolsó reményének tekinti? A pénzügyi kanton nem is találhatna készségesebb társat egy elkeseredett ügyfélnél. Engedje meg, hogy az én csónakjaim szállítsák ide a tanoncokat északról! Engedje, hogy az én katonáim kísérjék ıket, és ígérem, nem fog csalódni! Jó — gondolta Vin. — Ééértem — szólt az obligátor, immár összezavarodva. 36

— Lehet szó egy másik szerzıdésrıl is, utanként ötvendobzosnyi árral, kegyelmességed. Az újoncok jöhetnek-mehetnek a gondolákon kedvükre, és mindig lesz kíséretük. Az obligátor felvonta egyik szemöldökét. — Ez a korábbi díj fele. — Hisz már mondtam — szólt Camon. — El vagyunk keseredve. Muszáj, hogy a házam továbbra is indíthasson hajókat! Ötven dobzos nem nagy bevétel, de nem az a lényeg. Ha egyszer megszereztük a minisztérium szerzıdését, és az állandóságot hoz az életünkbe, más szerzıdések után nézünk, hogy feltöltsük a kincses ládát. Lairden látszott, hogy mélyen elgondolkodott. Mesés üzletnek tőnt; olyannak, ami normális esetben gyanakvást keltett volna. Azonban Camon elıadása sikeresen keltette azt a benyomást, hogy egy csıd szélén álló házat képvisel. A másikbandavezér, Theron, öt évet töltött azzal, hogy felépítse ezt a pillanatot. A minisztérium hibát követne el, ha nem gondolná újra az ajánlatot. Laird éppen ezt ismerte fel. Az acélminisztérium nem csak a Végsı Birodalom bürokratikus hatalma és jogi hatósága volt, hanem maga is nemesi háznak számított. Minél több vagyonra, és minél jobb kereskedelmi kapcsolatokra tett szert, annál nagyobb befolyással bírhattak a minisztériumi kantonok egymásra — és magukra a nemesi házakra. Laird azonban még mindig egyértelmően vonakodott. Vin látta a jól ismert gyanakvást a szemében. Nem fogja elfogadni a szerzıdést. Most — gondolta a lány —, most rajtam a sor. Vin felhasználta a Szerencséjét Laird ellen. Óvatosan, tapogatózva nyúlt ki a férfi irányába; nem is nagyon tudta, pontosan mit csinál, vagy hogyan képes ezekre a mutatványokra. Mégis, az érintés ösztönösen jött, mint amit az évekig tartó gyakorlás tesz kifinomulttá. Tízéves korában döbbent rá, hogy mások nem képesek arra, amire ı igen. Közel férkızött Laird érzelmeihez, és egy kicsit tompított rajtuk. A férfi ezúttal már nem gyanakodott annyira, és kevésbé félt. Engedelmes lett. Aggályai eltőntek, és Vin látta, amint nyugodt elhatározás költözik a szemébe. De még így is bizonytalankodott valamennyire. A lány merészebben közelített. A férfi oldalra biccentette a fejét, és elmélázott. Beszédre 37

nyitotta száját, de Vin újból próbálkozott, kétségbeesetten használva fel Szerencséje utolsó kis morzsáját is. Laird ismét szünetet tartott. — Rendben — bökte ki végül. — A tanács elé terjesztem az új javaslatot. Talán még mindig van esély egy megállapodásra.

38

Ha férfiak olvassák eme sorokat, tudniuk kell, hogy a hatalom nehéz teher. Törekedjenek arra, hogy ne hagyják eluralkodni magukon. A Terris-prófécia szerint hatalmamban áll megmenteni a világot. Ugyanakkor a jóslat arra is céloz, hogy akár el is pusztíthatom.

Második fejezet Kelsiert lehangolta Luthadel városa, az Uralkodó székhelye. Az épületek nagy részét kıtömbökbıl emelték, a gazdagoknak cseréptetıvel, a szegényeknek pedig egyszerő, csúcsos fatetıvel. A házak szorosan összezsúfolódtak, amitıl töpörödött hatást keltettek, annak ellenére, hogy általában három emeletet húztak fel rájuk. A bérházak és mőhelyek külsıleg ugyanúgy néztek ki: Luthadelben egyik épület sem rítt ki a többi közül. Hacsak a tulajdonosa nem tartozott a fınemesek sorába. A városban szétszórva masszív várak álltak. A bonyolult alapszerkezető, lándzsaszerő tornyokkal és mélyen ülı, boltíves kapukkal ellátott építmények a fınemesek otthonául szolgáltak. Valójában a várak lettek a fınemesi családok védjegyei: nagy háznak tekintettek minden olyan családot, akik megengedhették maguknak, hogy várat építsenek és gazdag életvitelt tartsanak fenn Luthadelben. A legtöbb nyílt terület eme várak körül helyezkedett el. A bérházak közötti szabad foltokon, a hatalom tisztásain a vártornyok magányos, fekete hegyekként magasodtak a táj fölé. Csakúgy, mint a város többi részét, a várakat is beszennyezte a megszámlálhatatlan évnyi hamuesı. Luthadel összes építménye — valójában mindegyik, amit Kelsier valaha is látott — valamilyen mértékben elfeketült. Még a városfalat is, amelynek tetején Kelsier ebben a pillanatban állt, a korom patinája díszítette. Általában az épületek teteje volt a legsötétebb, ott, ahol a hamu felhalmozódott, de az esıvíz és az éjjeli pára a párkányokról tovább mosta a koszt a falakra. Mint ahogyan a festék végigfut a vásznon, a sötét foltok úgy kúsztak egyre lejjebb az épületek oldalán. Fekete utcák pókhálója szıtte be a várost. Kelsier némán fürkészte Luthadelt. Látta, hogy szká munkások egy csoportja az alatta elterülı 39

utcákon friss hamuhegyeket igyekszik eltakarítani. A belvárost kettészelı Channerel-folyóba hordják, és a víz majd leviszi a hamut, nehogy a végén annyira felgyőljön, hogy betemesse a várost. Néha Kelsier azon tőnıdött, hogyan lehet, hogy a birodalom nem válik egyetlen hatalmas hamukupaccá. Úgy gondolta, a végén valamilyen oknál fogva úgyis termıföld lesz a pernyébıl. Mégis, a városok és földek tisztán tartása óriási erıfeszítést követelt. Szerencsére mindig akadt elég szká, hogy elvégezze a munkát. Az alatta dolgozók hamufoltos, szakadt kabátot és nadrágot viseltek. Ahogyan az ültetvényen robotoló szkák, akiket néhány héttel korábban hagyott el, ezek az itteniek is lelassult, csüggedt mozdulatokkal tevékenykedtek. További szká csoportok haladtak el a munkások mellett, hogy a távolban megszólaló harangok hangjának engedelmeskedve reggeli mőszakjukra induljanak a kohókba vagy üzemekbe. Luthadel fı kiviteli terméke a fém volt — a városban hemzsegtek a kohók és finomítók. Ugyanakkor a bıviző folyó partja a malmoknak és textilüzemeknek is kiváló terepül szolgált. A szkák tovább folytatták munkájukat. Kelsier elfordította a tekintetét és felnézett a messzeségbe, a városközpont felé, ahol az Uralkodó palotája, Kredik Shaw, az Ezerormú Hegy, gigantikus, többgerincő rovarként terjeszkedett a láthatáron. A palota mérete többszörösen meghaladta bármelyik nemes váráét, és messze a legmagasabb épület volt a városban. Újabb hamuesı örvendeztette meg a Luthadelt szemlélı Kelsiert. A pelyhek lágyan hullottak az utcákra és épületekre. Túl sok a hamuesı mostanában — Kelsier megörült a hirtelen adódott lehetıségnek, hogy a fejébe húzhatja a csuklyáját. — A hamuhegyek bizonyára megint aktívak. Nem tőnt valószínőnek, hogy bárki is felismerje Luthadelben, hisz elfogatása óta már három év is eltelt. A csuklya azért megnyugtató hatással volt rá. Ha minden jól megy, eljön az idı, amikor azt akarja majd, hogy lássák és felismerjék. De egyelıre okosabb arctalanságba burkolózni. Egy alak közelített a fal tetején. A férfi, Dockson, alacsonyabb volt Kelsiernél, és négyszögletes arca jól illett közepesen erıs testalkatához. Fekete haját jellegtelen, barna színő kámzsa rejtette, és ugyanolyan rövid félszakálla volt, mint amit még úgy húsz évvel azelıtt elıször nyírt magának pelyhedzı állára. 40

Kelsierhez hasonlóan nemesi öltözéket viselt: színes mellényt, sötét kabátot és nadrágot, meg vékony köpönyeget, ami megvédte ruháját a koromtól. A ruha nem volt túl drága, de arisztokrata külsıt kölcsönzött viselıjének — a luthadeli középosztály járt ilyenben. A legtöbb nemesi születéső lakos nem számított elég jómódúnak ahhoz, hogy a nagy házak egyik örökösének tekintsék, de a Végsı Birodalomban a nemesi cím nem csupán a pénzrıl szólt. Számított a vérvonal és a történelem is. Az Uralkodó halhatatlan, és nyilvánvalóan még mindig emlékezett azokra a férfiakra, akik a támogatásukról biztosították uralkodása elsı éveiben. Ezen nemes urak leszármazottai — függetlenül attól, mennyire elszegényednek —, mindig élvezni fogják az İ jóindulatát. Az öltözék az elhaladó járıröket és kérdéseiket is távol tartotta. Kelsier és Dockson esetében a ruházat természetesen a szemfényvesztés része volt. Valóban egyikük sem született nemesi házba, bár, ami azt illeti, Kelsier félig nemesnek mondhatta magát. Sok szempontból azonban így rosszabbul járt, mintha egész értékő szkának születik. Dockson odasietett Kelsierhez, nekidılt a pártázatnak, és vaskos kezét a kövön nyugtatta. — Késtél néhány napot, Kel. — Úgy döntöttem, hogy beiktatok egypár terven kívüli megállót az északi ültetvényeken. — Ó! — mondta Dockson. — Szóval tényleg van közöd Tresting nagyúr halálához. Kelsier elmosolyodott. — Igen, mondhatni. — A meggyilkolása elég nagy zőrzavart keltett a helyi nemesek körében. — Pontosan ez volt a szándékom — válaszolta Kelsier. — Bár, hogy ıszinte legyek, a rajtaütést nem terveztem ilyen drámaira. Véletlenül sült el ilyenformán a dolog. Dockson összeráncolta a szemöldökét. — Hogy lehet egy nemest a saját uradalmában „véletlenül" megölni? — Egy mellkasába állított késsel — ecsetelte Kelsier nyugodtan. — Vagy inkább két késsel... az alaposság mindig kifizetıdı. Dockson a szemét forgatta. — A halála nem kimondottan nagy veszteség, Dox — mondta Kelsier. — Tresting még a nemesek körében is kegyetlenségérıl volt hírhedt. 41

— Nem érdekel Tresting! — csattant fel Dockson. — Inkább az épelméjőségemet vonom kétségbe, hogy képes vagyok újra összeállni veled. Megtámadni egy vidéki elıkelıt az uradalmi házában, miközben ırök veszik körül... İszintén, Kel, majdnem elfelejtettem, milyen vakmerı tettekre vagy képes. — Vakmerı? — kérdezett vissza Kelsier nevetve. — Ez nem vakmerıség. Csak apró figyelemelterelés. Azt kellene látnod, miket tervezek! Dockson egy pillanatra eltőnıdött, aztán ı is elnevette magát. — Az Uralkodó szerelmére, örülök, hogy visszajöttél, Kel! Félek, közben unalmas fickó lett belılem. — Nos, ezen változtatunk! — ígérte Kelsier. Vett egy mély lélegzetet. A hamu lágyan hullott körülötte, és a szká takarítóbrigád visszatért. Csendben folytatták munkájukat az alattuk elterülı utcán: némán seperték a sötét hamut. A szkák mögött elhaladt egy járır, és odabiccentett a két férfinak. Némán várták, hogy az ır odébbálljon. — Jó újra itt lenni — mondta végül Kelsier. — Van valami otthonos Luthadelben, még akkor is, ha csupán egy lehangoló, kietlen gödör az egész. Megszervezted a találkozót? Dockson bólintott. — Viszont estig nem kezdhetjük el. Mellesleg, hogy jutottál be? Embereket állítottam a kapukhoz. — Hogyan? Ó, már tegnap este besurrantam. — De hogyan tudtál...? — lepıdött meg Dockson. — Hát igen, ehhez még hozzá kell szoknom. Kelsier megrántotta a vállát. — Nem értem, miért. Mindig mívesekkel dolgozol. — Igen, de ez más! — vágott vissza Dockson. Egyik kezét felemelte, hogy elejét vegye a további vitának. — Nem titkolok semmit, csak azt mondtam, ehhez még hozzá kell szoknom. — Rendben. Ki jön ma este? — Nos, Szellı és Ham ott lesz, természetesen. Nagyon kíváncsiak erre a mi titokzatos munkánkra. Meg persze haragosak is, mert nem voltam hajlandó elárulni, mostanság miben mesterkedsz. — Jó — mondta Kelsier mosolyogva. — Csak hadd találgassanak. És mi a helyzet Trappel?

42

Dockson megrázta a fejét. — Trap halott. A minisztérium pár hónappal ezelıtt végül lecsapott rá. Még azzal sem bajlódtak, hogy elküldjék a Bugyrokba. A helyszínen lefejezték. Kelsier behunyta a szemét és lágyan kifújta a levegıt. Úgy látszik, az acélminisztérium a végén mindenkit elkap. Néha Kelsier úgy érezte, hogy egy szká míves élete nem is annyira a túlélésrıl, mint inkább arról szól, hogyan képes kiválasztani halála megfelelı idıpontját. — Tehát most nincs füstösünk — szólalt meg végül Kelsier, és kinyitotta a szemét. — Van valami javaslatod? — Vörheny — felelte Dockson. Kelsier megrázta a fejét. — Nem. Vörheny jó füstös, de nem jó ember. Dockson elmosolyodott. — Nem elég jó ember ahhoz, hogy egy tolvajcsapattal dolgozzon... Kel, hiányzott a közös munka. Rendben, akkor ki? Kelsier egy pillanatig gondolkodott. — Dorongnak megvan még a furkósbotja? — Amennyire én tudom — válaszolta Dockson lassan. — Azt beszélik, ı a város legjobb füstöse. — Igen — értett egyet Dockson. — De... úgy mondják, nehéz vele dolgozni, nem? — Nem olyan rossz a helyzet — felelte Kelsier. — Ha már megszokta az ember. Mellesleg szerintem ezt a munkát különösen élvezné. — Rendben — vonta meg a vállát Dockson. — Akkor ıt is meghívom. Azt hiszem, egyik rokona ónszemő. İt is hívjam meg? — Jól hangzik — válaszolta Kelsier. — Rendben — szólt Dockson. — Nos, akkor már csak Yeden maradt. Feltéve, hogy még mindig érdekli... — Ott lesz — mondta Kelsier. — Jobban is teszi! — vágott vissza Dockson. — Végül is ı fog minket kifizetni. Kelsier bólintott, aztán összeráncolta a homlokát. — Még nem beszéltünk Marshról. Dockson vállat vont. — Figyelmeztettelek. A bátyád sosem lelkesedett a módszereinkért, és most... nos, ismered Marshot. Nem lesz hajlandó tudomást venni Yedenrıl és a felkelésrıl, fıleg olyan bőnözıkrıl nem, mint mi. Szerintem valaki mást kell keresnünk, aki beépül az obligátorok közé. 43

— Nem — mondta Kelsier. — Benne lesz, csak fel kell keresnem, hogy meg tudjam gyızni. — Ha te mondod. — Dockson némaságba burkolózott, így egy darabig csak álldogáltak a korlátnak dılve, és a hamuval borított várost szemlélték. Dockson végül megrázta a fejét. — Kész ırület, nem? Kelsier elmosolyodott. — De azért jó érzés, ugye? Dockson helyeslıen bólintott. — Fantasztikus. — Különleges munka lesz! — biztosította Kelsier, és elnézett észak felé, a város központjában álló tekervényes épület irányába. Dockson leugrott a falról. — Van még néhány óránk a találkozó elıtt. Valamit meg akarok neked mutatni. Talán van még idınk, ha sietünk. Kelsier kíváncsian megfordult. — Nos, éppen el akartam indulni, hogy azt a szemérmes bátyámat móresre tanítsam. De talán... — Nem fogod megbánni! — ígérte Dockson. *** Vin a rejtekház fı búvóhelyének sarkában üldögélt. Az árnyékok közé húzódott, mint általában. Minél inkább kívül esett a többiek látótávolságán, annál kevésbé vettek róla tudomást. Azt már végképp nem engedhette meg magának, hogy Szerencséjét a férfiak közeledése ellen használja fel. Még azt is alig tudta újrateremteni, amit néhány nappal korábban, az obligátorral való találkozás során elhasznált. Az asztaloknál a szokásos csıcselék múlatta az idıt. Kockáztak, vagy kisebb jelentıségő munkákról társalogtak. A tucatnyi pipából kiáramló füst összegyőlt a helyiség mennyezetén, és a falakat sötétre festette a sok-sok éve folytatott szokás. A padlót hamufoltok tarkították. Mint akármelyik másik banda tagjai, Camon emberei sem a tisztaságukról voltak híresek. A szoba végén ajtó nyílott, mögötte pedig egy kanyargó kılépcsı vezetett a sikátorban lévı, álcázott csatornarácshoz. Ennek a szobának — mint megannyi további titkos barlangnak — a birodalmi fıvárosban nem lett volna szabad léteznie. 44

A szoba elsı felébıl nyers nevetés hallatszott. Camon egy fél tucat cimborájával éppen szokványos szórakozásaiknak hódoltak világos sör és vaskos viccek társaságában. Camon asztala a bárpult mellett helyezkedett el, ahol a méregdrága italok szintén azt a célt szolgálták, hogy a bandavezér minél jobban kihasználhassa a neki dolgozókat. Luthadel bőnözı elemei elég gyorsan tanultak a nemességtıl. Vin megpróbált észrevétlen maradni, amennyire csak lehetett. Hat hónappal korábban még nem gondolta volna, hogy élete Reen nélkül még annál is rosszabb lehet, mint vele együtt. Bátyja gyalázkodó, haragos természete ellenére legalább távol tartotta a bandatagokat. Hozzá sem mertek nyúlni. Viszonylag kevés nıi tolvaj élt a városban, és általában minden nıbıl, aki bekerült az alvilágba, szajha vált. Reen mindig azt mondogatta, hogy egy lánynak szívósnak kell lennie — még a férfiaknál is keményebbnek —, ha életben akar maradni. Gondolod, hogy a bandavezérek szívesen vesznek a vállukra egy magadfajta terhet? — okította annak idején. — Még én se akarnám, hogy veled kelljen dolgoznom, pedig a testvéred vagyok. A háta még mindig sajgott. Camon az elızı nap megkorbácsolta. A vér tönkretette az ingét, de nem tudott újat venni. A vezér visszatartotta a fizetségét, hogy lerója Reen hátrahagyott tartozását. Erıs maradok. A sors különös fintora. A verések szinte már nem is fájtak, hiszen Reen gyakori bántalmazásai ellenállóvá tették. Ugyanakkor azonban azt is elsajátította, hogyan tőnjön szánalmasnak és megtörtnek. A verésekbıl a maguk módján önvédelem lett. A foltok és hurkák eltőnnek, de minden egyes újabb korbácsütés jobban megkeményítette és megerısítette Vint. Camon felállt. Mellényzsebébe nyúlt, és elıhúzta arany zsebóráját. Egyik társa felé biccentett, majd körülnézett a szobában és szemével a lányt kereste. Tekintete megállapodott Vinen. — Itt az idı. A lány felhúzta a szemöldökét. Mire?

***

45

A minisztérium pénzügyi kantonja lenyőgözı építmény volt. Mint minden egyéb, ami kapcsolatban állt az acélminisztériummal. A magas, tömbszerő épület homlokzatán óriási rozetta díszelgett, bár az üveget kívülrıl sötét homály borította. Két nagymérető zászló lógott az ablak két oldalán. A koromfoltos, vörös lobogók az Uralkodót voltak hivatottak dicsıíteni. Camon töprengve tanulmányozta az épületet. Vin érezte a férfi aggodalmát. A pénzügyi kanton aligha volt a legfélelmetesebb minisztériumi hivatal: az inkvizíciós kanton, de még az ortodoxia kantonja is sokkal vészjóslóbb hírnévvel rendelkezett. Mégis, önként belépni bármelyik minisztériumi hivatalba... az obligátorok hatalmára bízni az életedet... nos, ilyet csak alapos megfontolás után tett az ember. Camon vett egy mély lélegzetet, majd elırelépett, és párbajpálcája mentében nekiütıdött a kınek. Gazdag nemesi öltözékét vette fel, és fél tucat bandatag kísérte — Vint is beleértve —, akik a „szolgáinak" adták ki magukat. A lány követte Camont felfelé a lépcsın, aztán megvárta, hogy az egyik bandatag elıreugorjon, és kinyissa „ura" elıtt az ajtót. A hat kísérı közül úgy tőnt, egyedül Vin nem tud semmit Camon tervérıl. Érdekes módon Theront — Camon állítólagos partnerét a minisztériumi svindliben — sehol sem látta. A lány belépett a kanton épületébe. A rozettából kék csíkokkal átszelt, pislákoló, vörös fény hullott rájuk. A csarnokban egy asztal állt, amely mögött középszintő tetoválással rendelkezı obligátor ült. Camon közelebb lépett, és pálcája minden egyes lépésnél a szınyeget súrolta. — Jedue lovag vagyok — mondta. Mit mővelsz? — gondolta Vin. — A szavadat adtad Theronnak, hogy nem fogsz Laird prelánnal találkozni a kanton hivatalában. És tessék, most itt vagy. Az obligátor bólintott, majd az érkezı nemes nevét feljegyezte a nyilvántartásába. Kezével egy ajtóra mutatott. — Egy kísérıt magával vihet a váróterembe. A többieknek itt kell maradniuk. Camon megvetıen felfortyant, ami elárulta a tiltással kapcsolatos véleményét. Az obligátor azonban fel sem pillantott. A bandavezér várt még egy kicsit, és Vin nem tudta eldönteni, hogy valóban dühös-e, 46

vagy csak egy pökhendi elıkelı szerepét játssza. Végül ujjával Vinre bökött. — Gyere! — szólította fel a lányt, majd megfordult és az ajtó felé botorkált. Az ajtó mögötti szoba fényőzıen és elegánsan volt berendezve. Számos nemes múlatta benne idejét különbözı várakozó pózokban. Camon kiválasztott egy széket és elhelyezkedett, majd az asztalon lévı borra és piros cukoröntetes süteményre mutatott. Vin engedelmesen egy pohár bort, és egy tálcán ételt vitt neki, saját éhségét figyelmen kívül hagyva. A férfi mohón, halkan cuppantgatva nekilátott a süteménynek. Ideges. Sokkal idegesebb, mint korábban bármikor. — Ha egyszer bejutunk, egy szót sem szólsz! — dörmögött Camon rágás közben. — Hisz te elárulod Theront... — suttogta Vin. A férfi bólintott. — De hogyan? Miért? — Theron terve bonyolult végrehajtást igényelt, ám maga az ötlet egyszerőnek tőnt. A minisztérium minden évben egy északi kiképzıhelyrıl szállította Luthadelbe az újonc obligátorokat, ahol a végsı oktatást kapták. Theron azonban felfedezte, hogy ezek az újoncok és felügyelıik nagy mennyiségő minisztériumi pénzt hoznak magukkal — csomagnak álcázva —, amit aztán a fıvárosban ıriznek. A zsiványmunka nehéz mesterségnek bizonyult a Végsı Birodalomban, a csatorna menti állandó ırjáratoknak köszönhetıen. Ha valaki azonban pont az újoncokat szállító hajókat irányítja, a rablás könnyen kivitelezhetıvé válik. Egy megfelelıen idızített támadással... amikor az ırök saját utasaik ellen fordulnak... valaki jó kis bevételt szerezhet magának, aztán az egészet ráfoghatja a banditákra. — Theron csapata gyenge — súgta Camon halkan. — Túl sok pénzt ölt már bele ebbe a munkába. — De a haszon, ami származik belıle... — próbálkozott Vin. — Soha nem lesz az övé, ha most fogok mindent, amit tudok, és meglógok — válaszolta Camon mosolyogva. — Rábeszélem az obligátorokat, hogy elıleget fizessenek. Azzal elindíthatom a saját hajókaravánomat, aztán mikor a minisztérium rájön a csalásra, én felszívódok, és az egészet itt hagyom Theron nyakában. 47

Vin enyhén meglepetten hátrahıkölt. Egy ilyen szélhámosság kitervelése Theronnak bizonyára több ezer dobzosába került, és ha az üzlet most dugába dıl, a bandavezér teljesen tönkremegy. Ha pedig még a minisztérium is vadászni kezd rá, bosszút állni sem marad ideje. Camon viszont gyorsan jut haszonhoz, ráadásul egyúttal meg is szabadul egyik fı riválisától. Theron ostoba volt, hogy ıt is bevette a dologba. Ugyanakkor a Camonnak ígért összeg elég busásra sikeredett. Theron valószínőleg úgy gondolta, hogy a másik kapzsisága végett nem veri át, és végül ı maga játszhatja ki ideiglenes partnerét. Csakhogy Camon gyorsabban dolgozott, mint ahogy azt bárki — Vint is beleértve — gondolta. Honnan is tudhatta volna Theron, hogy szövetségese ellehetetleníti a munkát, ahelyett, hogy vár, amíg az egész rakományt ellophatná a hajókról? Vin émelygett. Csak egy újabb árulás. Miért zavar mégis annyira? Mindenki elárul mindenkit. Ilyen az élet... Szemével valami sarkot keresett — egy szők és magányos helyet —, ahol elbújhat. Egyedül. Akárki elárulhat. Akárki. De itt nem volt hová rejtızni. Végül elıkerült egy alacsony rangú obligátor, és Jedue urat szólította. Vin követte Camont, s az obligátor bekísérte ıket a fogadóterembe. A bent várakozó férfi a kihallgató asztalnál ült. Azonban Camont és „szolgáját" nem Laird prelán várta. A bandavezér megtorpant a küszöbön. A szoba üresen kongott; a berendezés mindössze egy asztalból és egy egyszerő, szürke szınyegbıl állt. A kıfalakat semmi sem díszítette, az egyetlen ablak résnyire nyitva állt. Az ıket köszöntı obligátor az egyik legkülönlegesebb tetoválást viselte, amit Vin élete során látott — nem is igazán tudta, hogy milyen rangot jelez, mindenesetre cirádái még az obligátor fülére és homlokára is felszaladtak. — Jedue uraság — szólt a furcsa kinézető obligátor. Lairdhez hasonlóan ı is egy rend szürke ruhába burkolózott, de nagyon különbözött azoktól a komor hivatalnokoktól, akikkel Camonnak korábban dolga akadt. A férfi nyúlánk és izmos teste, valamint kopaszra borotvált, háromszög alakú feje valami ragadozóra emlékeztette. 48

— Arra számítottam, hogy Laird prelánnal fogok találkozni — mondta Camon, még mindig a küszöbön tétovázva. — Laird prelán fontos ügyben van távol. Én Arriev fıprelán vagyok, az ön javaslatát megvitató testület vezetıje. Igen kivételes alkalom ez, hogy közvetlenül velem beszélhet. Általában nem szoktam személyes meghallgatásokon részt venni, de Laird távolléte miatt kénytelen voltam helyettesíteni. Vin ösztönei rosszat súgtak. El kéne innen mennünk. Most azonnal! Camon eltőnıdött egy hosszú pillanatig, és Vin látta, hogy ı is ezt fontolgatja. Elfutni? Most? Vagy kockáztassak a nagyobb jutalom érdekében? Vint nem érdekelték a jutalmak — élni szeretett volna. A férfi azonban nem azért lett bandavezér, hogy aztán egyszerően kihagyja az alkalom szülte, kockázatos helyzeteket. Lassan belépett a szobába, és szemében gyanakvás tükrözıdött, amikor elfoglalta az obligátorral szemközti helyet. — Nos, Arriev fıprelán — szólt Camon óvatosan. — Jól sejtem, hogy az újabb személyes találkozó az ajánlatom újratárgyalását jelenti a testület részérıl? — Igen, errıl van szó — nyugtatta meg az obligátor. — Bár meg kell mondjam, egyes tanácstagokat nyugtalanít a gondolat, hogy egy csıd szélén álló családdal kössenek üzletet. A minisztérium többnyire jobb szereti a konzervatív megoldásokat, ha üzleti mőveletekrıl van szó. — Értem. — Mindazonáltal — folytatta Arriev —, más testületi tagok alig várják, hogy kihasználják az ön kedvezı ajánlatát. Szerintük takarékoskodnunk kell. — És kegyelmességed melyik csoporthoz tartozik? — Én még nem hoztam döntést — hajolt elıre az obligátor. — Éppen ezért jegyeztem meg, micsoda lehetısége akadt. Gyızzön meg, Jedue uraság, és öné lesz a szerzıdés! — Laird prelán bizonyára részletesen felvázolta ön elıtt az ajánlatomat — mondta Camon. — Igen, de én a saját fülemmel szeretném hallani az érveket. Nyőgözzön le! Vin felvonta a szemöldökét. Továbbra is a háttérbıl figyelte az eseményeket, és inkább elfutott volna. — Nos? — kérdezte Arriev. 49

— Szükségünk van erre a szerzıdésre, kegyelmességed — szólt Camon. — Nélküle nem tudjuk folytatni a hajózási megbízásainkat a csatornán. Ez a szerzıdés régóta várt stabilitást biztosítana számunkra; esélyt arra, hogy addig is megtartsuk a karaván hajóit, míg nem kötünk további szerzıdéseket. Arriev egy pillanat erejéig Camon arcát tanulmányozta. — Biztosan tud ennél meggyızıbb is lenni, Jedue lovag. Laird elmondása szerint ön nagyon jól érvel. Bizonyítsa be, hogy megérdemli a támogatásunkat! Vin elıkészítette a Szerencséjét. El tudná érni, hogy Arriev hajlandóbb legyen bízni Camonban... de valami visszatartotta. A helyzet nem tőnt rózsásnak. — Mi vagyunk a legjobb választás, kegyelmességed — próbálkozott tovább Camon. — Attól fél, hogy a házunk gazdaságilag tönkremegy? Nos, ha így történik is, mit veszíthet? A legrosszabb esetben is a hajóim nem indulnak többé, önöknek pedig más kereskedı után kell nézniük. Ugyanakkor, amennyiben a támogatásuk elegendı ahhoz, hogy a házamat fenntartsam, nyertek egy irigylésre méltó, hosszú távú szerzıdést. — Értem — válaszolta Arriev könnyedén. — És miért éppen a minisztérium? Miért nem mással próbálnak meg üzletet kötni? Bizonyára létezik más lehetıség is a hajói számára. Egyéb csoportok, akik ráharapnának a kedvezı árra. Camon rosszallóan nézett. — Ez nem a pénzrıl szól, kegyelmességed, hanem a gyızelemrıl. A bizalomról, amit a minisztériumi szerzıdéssel nyernénk. Ha önök bíznak bennünk, akkor mások is így tesznek. Szükségem van a támogatásukra! — Camon immár erısen izzadt. Valószínőleg kezdte megbánni, hogy belement a játékba. Vajon elárulták? Lehet, hogy Theron áll az egész különös találka hátterében? Az obligátor némán várt. Elpusztíthatná ıket, ezzel Vin is tisztában volt. Ha csak a csalás gyanúja felmerül benne, átadja ıket az inkvizíciós kantonnak. Nem egy nemesrıl tudni, hogy miután belépett a kanton kapuján, soha nem tért vissza. Vin Szerencséjét fogcsikorgatva az obligátor felé lıtte, és egy kicsit tompított a férfi gyanakvásán. Arriev elmosolyodott. — Nos, sikerült meggyıznie — jelentette ki végül. Camon megkönnyebbülten felsóhajtott. 50

Arriev folytatta. — A mostani levelében arra tesz utalást, hogy háromezer dobzosra lenne szüksége elıleg gyanánt, és ezzel felújíthatná felszereléseit és újraindíthatná a hajózást. Keresse fel az írnokot az elıcsarnokban! İ majd segít a papírmunkában, hogy igénybe vehesse a szükséges pénzösszeget. Az obligátor a kötegbıl elıhúzott egy vastag hivatali papírt, majd egy pecsétet nyomott az aljára. Végül átnyújtotta Camonnak. — A szerzıdése. Camon szélesen elmosolyodott. — Tudtam, hogy az a legjobb választás, ha eljövök a minisztériumba — mondta, és átvette a szerzıdést. Felállt, tiszteletteljesen bólintott az obligátor felé, majd jelzett Vinnek, hogy nyissa ki elıtte az ajtót. A lány így is tett. Valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel. Amikor Camon elhagyta a termet, a lány megtorpant, és hátrapillantott az obligátorra. A különös férfi még mindig mosolygott. Egy boldog obligátor mindig rosszat jelent. Mégsem állta útjukat senki, ahogyan végighaladtak a nemesekkel zsúfolt várótermen. Camon lepecsételte a szerzıdést és átnyújtotta a megfelelı írnoknak, s közben egy katona sem akarta ıket letartóztatni. Az írnok kihúzott egy kicsiny, aprópénzzel teli ládikát, és érdektelenül átnyújtotta a bandavezérnek. Ezt követıen gond nélkül elhagyták a kanton épületét, és Camon egyértelmő megkönnyebbüléssel összegyőjtötte a többieket. Egyetlen segélykiáltás sem hangzott, egyetlen katona csizmája sem dübörgött végig az utcákon. Szabadok voltak. Camon sikeresen becsapta a minisztériumot és a másik bandavezért is. Látszólag. *** Kelsier újabb piros cukormázas süteményt tömött a szájába, és elégedetten csámcsogott. A kövér tolvaj nyurga kísérıjével áthaladt a várótermen, és kilépett a kapun. Az obligátor az irodájában látszólag a következı megbeszélésre várt. — Nos? — kérdezte Dockson. — Mit gondolsz?

51

Kelsier a süteményekre pillantott. — Elég jók — válaszolta, aztán vett egy újabbat. — A minisztérium mindig is kiváló ízléssel rendelkezett. Láthatóan a vendégváró falatokra is nagy gondot fordítanak. Dockson értetlenül nézett Kelsierre. — A lányról mit gondolsz, Kel? Kelsier mosolygott, és közben négy süteményt halmozott fel egyik tenyerében, majd a kijárat felé mutatott. A kanton várótermében egyre többen gyülekeztek ahhoz, hogy a két barát további kényes ügyet vitasson meg egymás között. Kifelé menet Kelsier megállt, és jelezték az obligátor sarokban üldögélı titkára felé, hogy új idıpontra van szükségük. Mindketten átsiettek a bejárati termen, és elhaladtak a túlsúlyos bandavezér mellett, aki épp az írnokkal beszélt. Kelsier kilépett az utcára, felhúzta a kapucniját, védekezésül a még mindig hulló hamu ellen, majd átment az utca túloldalára. Dockson követte. Megálltak egy sikátornál, és úgy helyezkedtek el, hogy szemmel tarthassák a kanton épületét. Kelsier jóízően majszolta a süteményeket. — Hogy találtál rá? — kérdezte két falat között. — A bátyádon keresztül — magyarázta Dockson. — Camon Marshot is megpróbálta átverni néhány hónapja, és akkor is a lányt vitte magával. A kis talizmánja a megfelelı körökben kezd igen híressé válni. De még mindig nem vagyok biztos benne, hogy Camon tudja, a lány mire is képes valójában. Tudod, a tolvajok milyen babonásak tudnak lenni. Kelsier bólintott, és leseperte a morzsát a kabátjáról. — Honnan tudtad, hogy ma is magával hozza? Dockson a vállát vonogatta. — Egy-két elejtett fillér a megfelelı helyeken. Azóta tartom szemmel a lányt, hogy Marsh felhívta rá a figyelmemet. Szerettem volna, ha te is látod munka közben. Az utca túloldalán a kantonépület ajtaja végre kinyílt, és Camon a „szolgálói" körében lement a lépcsın. Az alacsony, rövid hajú lány is vele tartott. Látványára Kelsier összeráncolta a homlokát. Vin lépései feszült izgatottságról árulkodtak, és mindig megrezzent, ha valaki hirtelen mozdulatot tett mellette. Az arca jobb oldalán éktelenkedı halvány elszínezıdés félig gyógyult zúzódásra utalt. Kelsier alaposan megnézte magának az öntelt Camont. Valami neki való dolgot kell kitalálnom a számára. 52

— Szerencsétlen teremtés — morgott Dockson. Kelsier helyeselt. — Hamarosan megszabadul ettıl a szörnyetegtıl. Csoda, hogy eddig senki nem fedezte fel. — Ezek szerint a bátyádnak igaza volt? Kelsier bólintott. — A legkevesebb, hogy míves, de ha Marsh azt mondja, több is van benne, én hajlandó vagyok hinni neki. Kicsit meglep, hogy allomanciával próbálkozik a minisztérium egyik embere ellen, fıleg egy kantoni épületen belül. Szerintem fogalma sincsen róla, mit is csinál valójában. — Lehetséges ez? — csodálkozott Dockson. Kelsier újra bólintott. — A vízben található ásványokat is el lehet égetni, bár csak kevéske energiát adnak. Ez az egyik oka annak, hogy az Uralkodó ide építette ezt a várost. Itt sokféle fém rejtızik a föld alatt. Legalábbis úgy hiszem... Kelsier hirtelen elhallgatott, és enyhén összeráncolta a homlokát. Valami gyanúsat érzékelt. Camont és bandáját figyelte, akik éppen átkeltek az úton, és délnek vették az irányt. Egy alak jelent meg a kantonépület bejáratában. Nyúlánk, határozott arcú férfi volt, a pénzügyi kanton fıpreláni tetoválásával a szeme körül. Talán Camon és segédje éppen vele beszéltek nem sokkal korábban. Az obligátor kilépett az épületbıl. İt pedig egy másik férfi követte. A Kelsier mellett álló Dockson hirtelen kıvé meredt. A második, magas és erıs testalkatú fickó megfordult, és Kelsier látta, hogy a férfi két szemébıl vasrag fémcövekek meredeznek. A szemüreget teljesen kitöltı, szögszerő cövekek olyan hosszúak voltak, hogy hegyük két centire kiállt a férfi kopaszra borotvált koponyájából. Laposra csiszolt végük úgy fénylett a férfi szemöldöke alatt, akár két ezüstös korong; ott, ahol a szemeknek kellett volna lenni. Egy acélinkvizítor. — Ez meg mit keres itt? — kérdezte Dockson meglepetten. — İrizd meg a hidegvéred — javasolta Kelsier, és megpróbált ı is ugyanígy tenni. Az inkvizítor feléjük pillantott, és cövekszemével jól megnézte magának Kelsiert, mielıtt abba az irányba indult volna, amerre Camon és a lány mentek. Az összes többi inkvizítorhoz hasonlóan különleges szemtetoválás díszítette arcát — túlnyomórészt fekete minta, határozott, vörös csíkkal —, ami azt jelezte, hogy az 53

inkvizíciós kanton egyik magas rangú tagjáról van szó. — Nem minket keres — nyugodott meg Kelsier. — Nem égetek semmit, tehát azt hiszi, hogy hétköznapi nemesek vagyunk. — Akkor a lányra fáj a foga — szólt Dockson riadtan. Kelsier bólintott. — Azt mondod, Camon már régóta dolgozik ezen a minisztériumi munkán? Nos, akkor valamelyik obligátor biztosan kiszúrta a lányt. Ki vannak képezve rá,hogy felismerjék, ha egy allomanta megpiszkálja az érzelmeiket. Dockson elgondolkodott és rosszallóan nézett. A túloldalon az inkvizítor a másik obligátorral beszélt, majd mindketten ráérısen az állovag társasága után eredtek. — Biztosan utánuk küldtek egy megfigyelıt — így Dockson. — Ez a minisztérium — válaszolta Kelsier. — Két vagy akár több emberük is rátapadhatott Camonra. Dockson helyeselt. — Camon egyenesen a rejtekházba vezeti ıket. Több tucat tolvaj leli majd a halálát. Egyáltalán nem méltók a csodálatunkra, de... — ...a maguk módján a Végsı Birodalom ellen harcolnak — fejezte be a gondolatot Kelsier. — Mellesleg nem engedhetem, hogy egy lehetséges ködszerzet kicsússzon a kezünk közül. Beszélnem kell azzal a lánnyal. El tudod intézni a minisztériumi kopókat? — Azt mondtam, unalmassá váltam, Kel — háborodott fel Dockson —, nem petyhüdtté! Néhány minisztériumi talpnyalóval még el tudok bánni. — Jó — felelte társa, aztán benyúlt a kabátja zsebébe és elıhúzott belıle egy kis üvegcsét. Az üveg belsejében többféle fémdarabka úszott alkoholos oldatban. Vas, acél, ón, forrasz, vörösréz, bronz, cink és sárgaréz — a nyolc alapfém. Kelsier kihúzta a dugót, és egy szuszra ledöntötte a fiola tartalmát. Zsebre tette a kiürített üveget, és megtörölte a száját. — Majd én kezelésbe veszem azt az inkvizítort. Dockson aggódva figyelt. — Megpróbálod elkapni? Kelsier megrázta a fejét. — Az túl kockázatos volna. Csak elterelem a figyelmét. Most pedig indulás! Nem akarjuk, hogy a minisztérium kopói rátaláljanak arra a rejtekházra. Dockson bólintott. 54

— Találkozzunk visszafelé a Tizenötödik keresztútnál! — javasolta, aztán elindult a sikátorban és eltőnt a sarkon. Kelsier tízig számolt, és csak azután érintette meg a testében lévı fémeket. Elkezdte lassan égetni ıket. Testét azon nyomban elöntötte az erı, látása kitisztult. Kelsier elmosolyodott, majd — cinket égetve — az inkvizítor után nyúlt és nagyot csavart a férfi érzésein. Az alak azonnal megdermedt. Aztán megfordult és visszanézett a kantonépület irányába. Fogócskázzunk! Csak te és én — gondolta a kalandor.

55

A hét elején érkeztünk Terrisbe, és meg kell mondjam, gyönyörőnek találom a vidéket. Az északra elterülı hatalmas hegyek — kopasz, hófödte csúcsaikkal és erdıköpönyegeikkel — figyelı istenekként emelkednek a termékeny, zöld táj fölé. Az én hazám délen többnyire lapos területekbıl áll, bár gondolom, nem lenne annyira kietlen, ha néhány hegycsúcs is színesítené. Az itt élık fıleg pásztorok, bár favágókban és gazdálkodókban sincsen hiány. Annyi azonban bizonyos, hogy a táj igen idilli. Különös, hogy egy ilyen békés területrıl származnak azok a próféciák és hiedelmek, melyeken most egy egész világrend nyugszik.

Harmadik fejezet Camon megszámolta az aranydobzosokat, aztán egyesével az asztalon álló kis ládikába potyogtatta ıket. Még mindig alig hitte, mi történt velük. Nem is csoda: háromezer dobzos mesés összeg — sokkal több, mint amennyit Camon egy jól menı évben megkeresett. Legbizalmasabb talpnyalói az asztalnál ültek; sör és nótázás egyaránt szabadon folyt. Vin a sarokban kuporgott és félelemérzetét elemezgette. Háromezer dobzos. A minisztériumnak nem lett volna szabad ilyen gyorsan kiengedni a markából egy ekkora összeget. Arriev fıprelán túl fondorlatosnak tőnt ahhoz, hogy ilyen könnyen át lehessen verni. Camon újabb érmét dobott a ládikába. Vin nem tudta eldönteni, hogy ostoba vagy okos dolog-e a gazdagság ilyen mérvő fitogtatása. Az alvilági bandák szigorú szabályok alapján mőködtek: mindenki a csoporton belül elfoglalt pozíciója alapján kapott részesedést. Míg néha csábítónak tőnt megölni a bandavezért és elvenni a pénzét, egy sikeres vezérrel mindenki jól járt. A bandavezér túl korai halála elvágja a többiek jövıbeni kereseti lehetıségét, ugyanakkor viszont a csoport haragját is kivívja. Mégis, háromezer dobzos... Ettıl még a legésszerőbben gondolkozó tolvaj is kísértésbe eshet. Az egész dolog sántított valahol... Ki kell jutnom innen! — határozta el magát Vin. — Meg kell lógnom Camon karmai közül, el errıl a búvóhelyrıl, mert ha valami történik... 56

De mégsem volt képes felkerekedni... Elmenni? Egyedül? Korábban soha nem volt egyedül; Reen mindig a gondját viselte. İ volt az, aki különbözı tolvajbandákhoz verıdve, egyik városról a másikra vezette. Vin szerette a magányt. A városon kívül megélt egyedüllét gondolata azonban félelemmel töltötte el. Ezért nem menekült el soha Reen mellıl, és ezért maradt Camonnal. Nem volt képes elmenni. Pedig meg kellett tennie. Felnézett a sarokból, és végigtekintett a szobán. A csoportban senkihez sem kötıdött. Azonban voltak köztük olyanok, akiket sajnált volna, ha bántódásuk esik, amikor az obligátorok esetleg tényleg rajtuk ütnek. Azon kevés férfiak, akik nem próbálták meg kihasználni, és akik — nagy ritkán — kedvesen bántak vele. Ulef állt a lista legelején. Nem tartotta igazi barátnak, de Reen távozása óta ıt engedte magához a legközelebb. Ha legalább ı vele tartana, nem érezné magát olyan egyedül. Vin óvatosan felállt, és a szoba azon részéhez osont, ahol Ulef a többi fiatalabb bandataggal iszogatott. Megrángatta Ulef ingujját. A kissé pityókás fiú odafordult. — Vin? — Ulef — suttogta a lány. — El kell mennünk. A férfi értetlenül nézett. — Menni? Hová? — El innen — suttogta Vin. — Ki ebbıl a lyukból. — Most? Vin sürgetıen bólogatott. Ulef visszapillantott a barátaira, akik maguk közt kuncogtak, és sokat sejtetı pillantásokat vetettek a két fiatalra. A férfi elvörösödött. — El akarsz menni valahová, csak te meg én? — Nem úgy értem... — mondta Vin. — Muszáj elhagynom a búvóhelyet. És nem akarok egyedül menni. Ulef elfintorodott. Közelebb hajolt a lányhoz, lehelete sörszagot árasztott. — Mi ez az egész, Vin? — érdeklıdött halkan. Vin szünetet tartott. — Úgy érzem... valami történni fog, Ulef — suttogta. — Valami, aminek az obligátorokhoz van köze. Értsd meg, nem akarok itt maradni! Ulef egy pillanatig csendben ült. — Rendben — felelte végül. — Mennyi ideig fog ez tartani? 57

— Nem tudom — mondta Vin. — Legalább estig. De mennünk kell. Most! A fiú lassan bólintott. — Várj itt egy kicsit! — suttogta Vin, majd megfordult. Vetett egy pillantást Camonra, aki éppen a saját tréfáján nevetett. Aztán a füstös szobán keresztül lassan átment a tekervényes kamrarendszer leghátsó helyiségébe. A banda alvóhelye egy hosszú folyosóból állt, sorba rakott matracokkal. Zsúfolt és kényelmetlen volt, Vin mégis százszor jobban aludt itt, mint a hideg sikátorokban a Reennel töltött utazások során. Sikátorok... Lehet, hogy megint meg kell szoknom ıket. Korábban is túlélte, most is képes lesz rá. A matracához lépett; a férfiak nevetése és az üvegek csörömpölése tompán hallatszott a szomszédos szobából. Vin letérdelt és átnézte a holmiját. Ha valami valóban történne a bandával, soha többé nem jöhet vissza a búvóhelyre. Soha többé. De az ágynemőjét most nem vihette magával — az túl feltőnı lett volna. Ezen kívül csupán egy kicsiny dobozkával rendelkezett, ami néhány személyes tárgyat rejtett: egy-egy kavicsot minden városból, ahol járt, azt a fülbevalót, amit Reen állítása szerint az édesanyjától kapott, egy könyvecskét, és egy kis darab, érme mérető obszidiánt. Szabálytalan alakúra csiszolták — korábban Reen hordta magánál szerencsetalizmánként. Ezt az egyetlen dolgot hagyta hátra neki, amikor fél évvel ezelıtt megszökött a bandától. Amikor Vin magára maradt. Pont, ahogyan mindig is mondta — motyogta magának komoran a lány. — Sohasem gondoltam, hogy egyszer tényleg itt hagy — és pontosan ezért kellett megtennie. Megmarkolta a kis obszidiándarabot, a könyvet a kezeslábasába dugta, a kavicsokat pedig zsebre tette. A fülbevalót — az egyszerő, acélból öntött ékszert — berakta a fülébe. Csupán két kis szegecs volt, amit még ellopni sem érdemes. Ezért nem félt a hálófolyosón hagyni ıket. Ennek ellenére alig hordta, mivel azt gondolta, felcicomázva nıiesebbnek fog tőnni. Egyetlen fityingje sem volt, de Reen annak idején megtanította a győjtögetés és koldulás mesterségére. Mindkettı nehéz foglalkozás a Végsı Birodalomban, kiváltképp Luthadelben, de biztosan megtalálná a módját, ha rá lenne kényszerítve. 58

Otthagyta a dobozkát és az ágynemőt, aztán visszaosont a közösségi terembe. Az is lehet, hogy az egésznek túl nagy jelentıséget tulajdonít, és a bandával valójában semmi sem történik. De ha mégis... Nos, ha valamit jól megtanult Reentıl, az az volt, hogyan mentse az irháját. Ulefet magával vinni jó ötletnek tőnt. Sok embert ismert Luthadelben. Ha valami történne Camon bandájával, Ulef valószínőleg mindkettejük számára tudna munkát találni... Amint beért az ivószobába, kıvé meredt. Ulef már nem annál az asztalnál ült, ahol elváltak, hanem odasomfordált a szoba elsı részébe. A bárpult közelébe. Camonhoz. — Mi ez?! — állt fel Camon dühtıl lángvörös arccal. Felkapta a bárszéket, és félrészegen Vin felé lódult. — Szökni próbálsz? Be akarsz árulni a minisztériumnál, mi? A lány a csapóajtó felé rohant, és kétségbeesetten kerülgette az asztalokat és a bandatagokat. A vezér elhajította a faszéket, és az pont a háta közepén találta el Vint, aki a földre hanyatlott. Éles fájdalom hasított a gerincébe. Néhány bandatag felkiáltott, amikor a szék lepattant a hátáról, és a padlólapra esett. Vin kábultan feküdt. Aztán... valami legbelül... valami, amirıl tudott, de nem értett... egyszer csak erıvel vértezte fel. A feje kitisztult, és a fájdalom egy pontba sőrősödött össze. Végül Vin ügyetlenül lábra állt. Camon ott lihegett mellette. Álltában újra megütötte a lányt. Az ütéstıl Vin feje oldalra biccent, és nyaka olyan fájdalmasan kicsavarodott, hogy még azt sem érezte, amikor újra a földre zuhant. A bandavezér lehajolt, és inge elejénél fogva felemelte a lányt, lábra állította, aztán megint ütésre emelte az öklét. Vinnek nem maradt ideje gondolkozni, vagy beszélni — csak egyetlen dolgot tehetett. Tomboló mérgében felhasználta az összes Szerencséjét: Camon ellen fordította, és lecsendesítette a férfit. A vezér megtántorodott. Egy pillanatra megenyhült az ábrázata. Lassan letette a lányt. De aztán a harag visszatért. Még keményebben, még félelmetesebben szikrázott a szeme. — Átkozott fehércseléd! — hörögte, majd a vállánál fogva megragadta és megrázta Vint. — Az az áruló bátyád sosem tisztelt, és 59

te ugyanolyan vagy! Túl könyörületes voltam mindkettıtökkel. Már rég... Vin megpróbálta kiszabadítani a vállát, de Camon túl erısen szorította. Kétségbeesetten nézett körbe, segítségkérı pillantásokat vetve a többi bandatagra, bár tudta jól, hogy mire számíthat. Közömbösségre. Elfordultak, és arcuk zavarodottságról, nem pedig aggodalomról árulkodott. Ulef még mindig a vezér asztala mellett állt, és bőntudattól gyötört arccal a földet nézte. Vin legbelül úgy hallotta, mintha nagyon halkan egy hang szólna hozzá. Reen hangja. Bolond! A könyörtelenség a legalapvetıbb érzelem. Egyetlen barátod sincs az alvilágban. Sohasem lesznek barátaid az alvilágban! Újra harcba lendült, de Camon ismét megütötte, és Vin elesett. Az ütéstıl megszédült és levegı után kapkodott. Kitartás! — gondolta összekuszált elmével. — Nem fog megölni. Szüksége van rám. Mégis, ahogyan elgyengülve megfordult, azt látta, ahogy Camon, az arcán részeg dühvel, hajol fölé a homályos szobában. Vin megérezte: ez most valami más — a férfi ezúttal nem éri be egyszerő veréssel. A bandavezér azt hitte, a lány beakarja árulni a minisztériumnál, és elvesztette az önuralmát. Gyilkos indulatok lángoltak a tekintetében. Kérlek! — gondolta Vin elkeseredve, és a Szerencséjéhez folyamodott, hátha még mőködésre tudja bírni. Nem jött felelet. A Szerencse, úgy ahogy volt, cserbenhagyta. Camon lehajolt, és magában motyogva megragadta Vin vállát. Egyik karját felemelte, és húsos keze újra ökölbe szorult. Izmai megfeszültek, a harag izzadságcseppjei végiggördültek az állán, és felkészült, hogy lesújtson a lány arcára. Néhány méterrel arrébb megmozdult a csapóajtó. Aztán egyszer csak valaki kívülrıl feltépte. Camon megtorpant, és karját még mindig a levegıben tartva az ajtó felé pillantott, hogy megnézze, melyik szerencsétlen bandatag választotta éppen ezt az alkalmatlan pillanatot a visszatérésre. Vin megragadta a lehetıséget, és az újonnan érkezıt figyelmen kívül hagyva megpróbálta magát kiszabadítani a férfi fogásából. Azonban túl gyengének bizonyult. Az arcán lángolt az ütés helye, és szájában megérezte a kiömlı vér ízét. Válla furcsán kicsavarodott, és az egész 60

oldala fájt az eséstıl. Megkarmolta Camon kezét, de hirtelen elgyengült: belsı ereje ugyanúgy elhagyta, mint Szerencséje tette korábban. Fájdalma hirtelen ijesztıen és követelızın tört rá. Reményvesztetten az ajtó felé fordult. Közel volt — fájdalmasan közel. Majdnem kiszabadult. Csak még egy kicsit... Ekkor megpillantotta a bejáratnál csendesen álldogáló, ismeretlen férfit. A magas termető, sasorrú és világos hajú idegen laza nemesi ruhát viselt, köpönyege szárnya szabadon lobogott. Talán harmincas évei közepén járhatott. Fejét nem takarta kalap, párbajpálcát sem hordott magánál. És nagyon-nagyon dühösnek látszott. — Mi ez? — kérdezte Camon parancsolón. — Ki vagy te? Hogy kerülte ki az ırszemeket... ? — gondolta Vin, aki azon igyekezett, hogy összeszedje a gondolatait. Fájdalom. A fájdalommal meg tud birkózni. — Az obligátorok... vajon ık küldték? Az idegen Vinre pillantott, és az arca ellágyult. De amikor felnézett a bandavezérre, a szeme elsötétedett. Camon dühös követelızése hirtelen abbamaradt, és úgy repült hátra, mintha valami hatalmas erı dobta volna el. Keze elengedte Vin vállát, és akkorát csattant a kıpadlón, hogy az egész terem beleremegett. Néma csend borult a helyiségre. El kell tőnnöm! — Vin erınek erejével négykézlábra állt. Camon kicsivel odébb fájdalmas nyögéseket hallatott, és a lány lassan odébb kúszott, aztán becsusszant egy üres asztal alá. A búvóhelynek volt egy titkos kijárata, egy csapóajtó a túlsó hátsó fal mellet. Ha el tudna jutni odáig... Ekkor az egész testében szétáradó békét érzett. Az érzés olyan váratlanul csapott le rá, mint valami ragadozó, és érzelmei elnémultak, mintha egy erıs kéz összezúzta volna ıket. Félelme kialudt gyertyalángként tőnt a semmibe, és többé a fájdalmát sem érezte fontosnak. Lelassult, és azon tőnıdött, vajon miért is aggódott annyira. Felállt, de amikor a csapóajtóra pillantott, megtorpant. Egy kicsit még kábultan, zihálva lélegzett. Camon megpróbált megölni! — figyelmeztette elméje racionális fele. — És valaki megtámadta a búvóhelyet. El kell tőnnöm! Érzései azonban nem 61

követték az eszmefuttatást. Derősnek érezte magát. Gondtalannak. És rettentıen kíváncsi lett. Valaki Szerencsét használt ellene. Annak ellenére felismerte az érzést, hogy saját maga ellen még soha nem fordította. Megállt az asztal mellett, kezét az asztal lapján pihentette, aztán lassan megfordult. Az idegen még mindig az ajtóban állt. Fürkészı tekintettel tanulmányozta a lányt, és megnyugtatóan elmosolyodott. Mi folyik itt? Az idegen végül belépett a terembe. Camon bandájának többi tagja mind ülve maradt. Meglepettnek, de furamód nyugodtnak tőntek. Mindenkire kiterjesztette a Szerencséjét. De... hogyan volt képes egyszerre ilyen sok emberen használni? Vin sosem tudott annyit felhalmozni e titkos erıforrásból, hogy nagyobb mértékben tudta volna használni a bevetések alkalmával. Az idegen belépett a helyiségbe, és Vin észrevette, hogy mögötte egy másik is álldogál a lépcsıfeljáróban. Ez a másik kevésbé nyújtott olyan lenyőgözı látványt. Az alacsonyabb termető alak sötét szakállt viselt, egyenes haját rövidre nyírva hordta. Szintén nemesi öltözékben jelent meg, bár az övé nem tőnt annyira testre szabottnak. A szoba másik végében Camon nyögdécselve felült, és fejét két kezében támasztotta. Az idegent nézte. — Dockson úr! Micsoda meglepetés! — Szó szerint — mondta az alacsonyabb férfi —, Dockson. — Vin értetlen arcot vágott, mert úgy érezte, valahonnan ismeri ezt a két férfit. Valahol már látta ıket. Hát persze! A pénzügyi kantonban. A váróteremben ültek, amikor Camon és én elhagytuk a termet. Camon feltápászkodott, és a szıke idegent tanulmányozta. A férfi két kezét nézte, a különös, egymásba olvadó sebhelyeket. — Az Uralkodóra mondom! — suttogta. — Hisz ez a Hathsini Túlélı! Vin értetlenül nézett. A név nem csengett ismerısen. Ismernie kéne ezt az alakot? Sebei a rátelepülı béke ellenére még mindig lüktettek, és szédült is. A padlóra hajolt támaszért, és nem volt képes felülni. Bárki is volt ez az idegen, Camon egyértelmően fontosnak tartotta. — Nahát, Kelsier úr! — hadarta. — Micsoda ritka megtiszteltetés! Az idegen — Kelsier — megrázta a fejét. 62

— Nem igazán érdekel a mondanivalód. Camon újból hátrarepült, és nagyot nyögött. Semmi jel nem utalt arra, hogy Kelsier csinálja, de a bandavezér úgy zuhant a földre és úgy esett össze, mintha valami láthatatlan erı taszítaná. Camon elnémult, Kelsier tekintete pedig körbevándorolt a szobán. — Ti tudjátok, ki vagyok? Sokan bólintottak. — Jó. Azért jöttem el a búvóhelyetekre, mert ti, barátaim, sokkal tartoztok nekem. A szobában csend volt, kivéve a vezér nyöszörgését. Végül az egyik bandatag megragadta a szót. — Valóban, Kelsier úr? — Igen. Valóban. Amint láthatjátok, Dockson mester és én épp megmentjük az életeteket. Ez a ti csapnivalóan ostoba vezéretek úgy egy órával ezelıtt hagyta el a minisztérium pénzügyi kantonjának épületét, és közvetlenül ide tért viszsza. Két minisztériumi járır követte, valamint egy magas rangú prelán... és egy acélinkvizítor. Mindenki hallgatott. Ó, te jó ég...! — gondolta Vin. Tehát igaza volt, csak éppen nem volt elég gyors. Ha inkvizítor is jött velük... — Elintéztem az inkvizítort — folytatta Kelsier. Szünetet tartott, és hagyta, hogy mindenki felfogja szavai jelentıségét. Hiszen miféle ember állíthatta magáról ilyen könnyedén, hogy „elintézett" egy inkvizítort? A szóbeszéd szerint ezek a lények halhatatlanok, belelátnak az ember lelkébe, és ráadásul páratlan harcosok. — Fizetséget kívánok, az elvégzett szolgálatomért — jelentette ki Kelsier. Camon ez alkalommal nem állt fel. Nagyot zuhant, láthatóan eszméletét vesztette. A szoba ismét elnémult. Végül Milev — egy sötét bırő férfi, aki a a bandavezért követte a ranglétrán — felnyalábolta a pénzes ládikát és odaszaladt vele Kelsierhez. — A pénz, amit Camon a minisztériumtól kapott — magyarázta Milev. — Háromezer dobzos. Milev túlságosan segítıkész — gondolta Vin. — Ez nem lehet csupán a Szerencse mőve. Vagy talán olyan Szerencsérıl van szó, amit én eddig nem voltam képes használni. Kelsier tétovázott, aztán elfogadta a ládikát. 63

— Te pedig... — A nevem Milev, Kelsier úr. — Rendben, Milev bandavezér, ezt a fizetséget kielégítınek tartom. Feltéve, hogy még egy dolgot megtesztek nekem. Milev várakozott. — Mi volna az? — Kelsier az eszméletlen Camon felé intett. — Intézzétek el! — Természetesen! — felelte Milev sietısen. — Azt akarom, hogy életben maradjon, Milev! — utasította Kelsier, egyik ujját feltartva. — De úgy, hogy abban ne lelje örömét. Milev bólintott. — Koldust csinálunk belıle. Az Uralkodó ellenzi ezt a foglalkozást, és Camonnak nem lesz könnyő dolga Luthadelben. És amint Milev úgy hiszi, hogy ez a Kelsier már nem figyel, gyorsan meg is szabadul korábbi fınökétıl. — Jó — mondta Kelsier, majd kinyitotta a ládikát és kivett belıle néhány aranydobzost. — Ügyes férfi vagy, Milev. Gyors a lábad, és nem ijedsz meg olyan könnyen, mint a többiek. — Korábban is volt már dolgom mívesekkel, Kelsier úr — válaszolta Milev. Kelsier bólintott. — Dox — szólította a társát —, hol is akartuk megejteni a ma esti találkozót? — Arra gondoltam, hogy mehetnénk Dorong mőhelyébe — felelte a másik férfi. — Aligha természetes választás — ellenkezett Kelsier. — Fıként, ha úgy dönt, hogy nem csatlakozik. — Igaz. Kelsier Milevre nézett. — Egy munkát készítek elı ezen a környéken. Hasznos lenne, ha néhány helyi is besegítene. — Majd Milev felé nyújtott egy maroknyi, körülbelül száz dobzost. — Ma estére elkérjük a rejtekházat. El lehet ezt intézni? — Természetesen — válaszolta Milev, és sietısen elvette az érméket. — Jó — mondta Kelsier. — Most pedig tőnés. — Tőnés? — kérdezte Milev vonakodva. — Tőnés! — válaszolta Kelsier ellentmondást nem tőrı hangon. — Fogjátok magatokat és hagyjátok el a búvóhelyet! Vigyétek a volt bandavezért is. Négyszemközt kell beszélnem Vin mesterrel. 64

A szoba megint csak elnémult, és Vin tudta: nem ı az egyetlen, aki azon tőnıdik, vajon Kelsier honnan ismerheti. — Nos, hallottátok, mit mondott! — csattant fel Milev. Intett néhány haramiának, hogy szedjék össze Camont, majd a többieket felzavarta a lépcsın. A lány nézte, amint elmennek, és nyugtalansága egyre nıtt. Ez a Kelsier nagy hatalmú férfi, és az ösztönei azt súgták, a nagy hatalmú férfiak többnyire veszélyesek is. Vajon tudott az ı Szerencséjérıl? Minden bizonnyal: különben mi oka lenne, hogy pont ıt szúrta ki? Hogy akar majd felhasználni ez a Kelsier? — gondolta, és megdörzsölte a karját ott, ahol ráesett. — Mellesleg, Milev — vetette oda Kelsier —, mikor azt mondtam „négyszemközt", arra gondoltam, hogy a hátsó kémlelılyukaknál álló négy embert sem akarom ott látni. Senki ne leselkedjen utánam! Tedd meg, hogy felviszed ıket magaddal a sikátorba! Milev elfehéredett. — Természetesen, Kelsier úr. — Jó. Odafenn megtaláljátok a két halott minisztériumi kémet is. Legyetek olyan kedvesek, és szabaduljatok meg a testektıl. Milev bólintott, majd nekiindult. — És, Milev... — főzte hozzá Kelsier. A férfi ismét visszafordult. — Tegyél róla, hogy egy emberednek se támadjon kedve elárulni minket! — szólt Kelsier halkan. Ekkor Vin újra érezte, hogy a rejtélyes idegen újabb lökést eszközöl a férfi érzelmein. — Ezt a bandát már figyeli az acélminisztérium. Ne akarjátok, hogy én is az ellenségetek legyek! Milev buzgón bólogatott, aztán eltőnt a csapóajtón keresztül, és jól behúzta maga mögött. Néhány pillanattal késıbb Vin lépéseket hallott a titkos leskelıdıhelyiségbıl, majd minden elcsendesedett. Egyedül maradt egy férfival, aki valamilyen oknál fogva olyan egyedülállóan mély hatást tudott gyakorolni bárkire, hogy még egy egész szobányi gyilkost és tolvajt is képes volt összezavarni. Vin a csapóajtót, Kelsier pedig ıt figyelte. Vajon mit tenne a férfi, ha most megpróbálna elszökni elıle? Azt állítja, hogy megölt egy inkvizítort — gondolta Vin. — És... Szerencsét használt. Maradnom kell, legalább addig, míg kiderítem, mit tud. Kelsier mosolya kiszélesedett, aztán végül elnevette magát. — Ez jó kis móka volt, Dox! 65

A másik férfi, akit Camon Docksonnak szólított, felhorkantott, és besétált a terembe. Vin egész testében megfeszült, de a férfi nem az ı irányába tartott, hanem inkább a bárpultot vette célba. — Elviselhetetlenül sok voltál, Kel — szólalt meg. — Nem is tudom, hogy kezeljem ezt a te új hírnevedet. Legalábbis nem tudom biztosan, hogyan tudok jó pofát vágni az egészhez. — Féltékeny vagy. — Igen, persze! — vágott vissza Dockson. — Rettentıen féltékeny vagyok arra, hogy képes vagy piti bőnözıket megfélemlíteni. Ha egyáltalán érdekel a véleményem, szerintem túl keményen bántál Camonnal. Kelsier átsétált a szobán és helyet foglalt az egyik asztalnál. Jókedve lassan alábbhagyott, miközben beszélt. — Láttad, mit mővelt a lánnyal. — Valójában nem — válaszolta Dockson szárazon, és feltúrta a bár készletét. — Valaki elállta az utat az ajtóban. Kelsier megvonta a vállát. — Nézz rá, Dox! Félholtra verte szerencsétlent. Egyáltalán nem érzek sajnálatot Camon iránt. Vin nem mozdult a helyérıl; mindkét férfit szemmel tartotta. Ahogy a pillanat feszültsége egyre csökkent, sebei újra lüktetni kezdtek. A lapockacsontjai közé kapott ütés — jó nagy zúzódás lesz — és az arcára mért pofon helye is sajgott. Egy kicsit még mindig szédelgett. Kelsier ıt figyelte. Vin összeszorította a fogát. Fájdalom. A fájdalommal el tud bánni. — Szükséged van valamire, kölyök? — kérdezte Dockson. — Egy nedves zsebkendı az arcodra, esetleg? A lány nem válaszolt, hanem továbbra is Kelsierre összpontosított. Gyerünk! Mondd meg, mihez akarsz kezdeni velem! Add elı a mesédet. Dockson végül vállat vont, majd egy pillanatra eltőnt a bárpult alatt. Aztán néhány üveggel bukkant fel ismét. — Találtál valamit? — érdeklıdött Kelsier, és megfordult. — Mit gondolsz? — kérdezte Dockson. — Camon még a tolvajok körében sem a kifinomult ízlésérıl ismert. A zoknim is többet ér, mint ez a bor. Kelsier felsóhajtott. — Azért adj egy kupával! — Majd hátrapillantott Vinre. — Te kérsz valamit? A lány nem felelt. 66

Kelsier elmosolyodott. — Ne aggódj! Korántsem vagyunk olyan félelmetesek, mint ahogy azt a barátaid gondolják. — Szerintem nem voltak a barátai, Kel — szólt ki Dockson a bárpult mögül. — Fején találtad a szöget — hagyta rá Kelsier. — Ettıl függetlenül, kölyök, semmi félnivalód sincs tılünk. Dox leheletét leszámítva. Dockson a szemét forgatta. — Vagy Kel tréfáit. Vin csendesen felállt. Tudott gyengének mutatkozni, mint ahogy azt Camon esetében tette, de az ösztönei azt súgták, hogy ez a két férfi nem nézné jó szemmel a taktikát. Így hát maradt, és felmérte a helyzetet. Ismét nyugalom öntötte el. Arra bátorította, hogy nyugodtan viselkedjen, hogy bízzon, hogy egyszerően azt tegye, amit a férfiak javasolnak... Nem! A helyén maradt. Kelsier felhúzta egyik szemöldökét. — Ez váratlan. — Mi? — kérdezte Dockson, miközben bort öntött egy serlegbe. — Semmi — mondta Kelsier, és a lányt vizslatta. — Szeretnél egy italt, vagy nem, kedvesem? — kérdezte Dockson. Vin nem válaszolt. Egész életében, amennyire csak vissza tudott emlékezni, a Szerencséje mindig vele volt. Erıssé tette, és különlegessé a tolvajok között. Talán ennek köszönhette, hogy még életben van. Mégis, ennyi éven keresztül sosem tudta igazán, hogy mit használ, vagy miért képes a használatára. Logikája és ösztönei is ugyanazt súgták: ki kell derítenie, mit tud ez a rejtélyes idegen. Akármilyen szándékkal is akarta felhasználni, akármit is tervezett, tőrnie kell. Meg kell tudnia, hogyan lett ez a férfi ilyen nagy hatalmú. — Sört — felelte végezetül. — Sört? — furcsállta Kelsier. — Ennyi? Vin bólintott, és alaposan végigmérte a férfit. — Szeretem. Kelsier megvakarta az állát. — Ezen még alakítanunk kell — mondta. — Mindegy, foglalj helyet! A lány tétován odalépett és leült a kis asztalhoz, Kelsierrel szemben. Sebei lüktettek, de nem engedhette meg, hogy gyengének mutatkozzon. A gyengeség öl. Úgy kellett tennie, mintha figyelmen kívül tudná hagyni a fájdalmat. Akárhogy is, ültében a feje kezdett kitisztulni. 67

Dockson egy pillanattal késıbb csatlakozott hozzájuk, átadott Kelsiernek egy üveg bort, Vin felé pedig egy korsó sört nyújtott. De a lány nem kortyolt bele az italába. — Ki vagy te? — kérdezte halk hangon. Kelsier felhúzta az egyik szemöldökét. — Te aztán nem sokat kertelsz, mi? Vin nem válaszolt. Kelsier felsóhajtott. — Ennyit a rejtélyes kisugárzásomról. Dockson halkan felhorkantott. Társa elmosolyodott. — A nevem Kelsier. Az a fajta vagyok, akit bandavezérnek hívnak. De én olyan embereket irányítok, akik egyik általad ismert haramiacsapathoz sem hasonlíthatók. A Camon-félék, bandáik tagjaival egyetemben, szeretik magukat olyan ragadozóknak hinni, akik a nemesekbıl és a minisztérium különbözı szervezeteibıl táplálkoznak. Vin megrázta a fejét. — Nem ragadozók. Dögevık. — Azt hihette volna az ember, hogy az Uralkodó közvetlen közelében nem létezhetnek tolvajbandák. Mégis, Reen megmutatta neki, hogy épp az ellenkezıje igaz. Befolyásos, gazdag nemesség győlt az Uralkodó köré. És ahol a hatalom és a gazdagság együtt jár, ott megjelenik a korrupció is... Fıként, mivel az Uralkodó hajlamos volt nemesi osztályát a szkáknál sokkal kevésbé felügyelni. Választása szemmel láthatóan az elıkelık ıseinek tiszteletébıl adódott. Akárhogy is, a Camonéhoz hasonló bandák a városi korrupcióból élı patkányok. És mint a patkányokat, ıket is lehetetlenség végleg kiirtani. Fıként egy Luthadel mérető nagyvárosban. — Dögevık — ismételte meg Kelsier mosolyogva. Láthatóan gyakran mosolygott. — Ez helyénvaló jellemzés, Vin. Nos, Dox és én, mi is dögevık volnánk... Csak mi egy magasabb szinten végezzük a dolgunkat. Mondhatni, jobb családból származunk. Vagy talán csak több törekvés szorult belénk. A lány furcsán nézett. — Nemesek vagytok? — Nem, dehogy — felelte Dockson. — Vagy legalábbis — magyarázta Kelsier — nem teljesen. — Félszerzetek elvileg nem léteznek — mondta Vin óvatosan. — A minisztérium vadászik rájuk. 68

Kelsier megvonta a szemöldökét. — Félszerzetek, mint te? A lány megdermedt. Hogyan...? — Még az acélminisztérium is hibázhat, Vin — mondta magyarázatképpen Kelsier. — Ha téged nem vettek észre, más hasonló helyzet is elıfordulhat. A lány elgondolkozott. — Milev mívesnek nevezett benneteket. A mívesek valamiféle allomanták, ugye? Dockson Kelsierre pillantott. — Jó megfigyelı — bólintott az alacsonyabb férfi elismerıen. — Valóban — helyeselt Kelsier. — Tényleg mívesnek szólított minket, Vin, bár a megszólítás kissé elhamarkodottnak tekinthetı, hiszen sem Dox, sem én nem vagyunk a szó szoros értelmében vett mívesek. Viszont kapcsolatban állunk velük. Vin egy darabig mozdulatlanul ült, a két férfi fürkészı tekintetétıl övezve. Allomancia. A nemesek rejtélyes hatalma, amit az Uralkodó néhány évezreddel ezelıtt adományozott nekik hőségük elismeréséül. Alapvetı minisztériumi tan volt ez, amit még egy Vinhez hasonló szká is ismert. Az elıkelık ıseik jogán őzték az allomancia mesterségét, és elsıbbséget élveztek benne; a szkákat pedig ugyanezen ok miatt büntették. Az igazság azonban az volt, hogy Vin nem sok mindent tudott az allomanciáról. Mindig úgy vélte, hogy egyszerően a harchoz van köze. Az járta, hogy egy „míves", ahogyan ezeket nevezték, elég veszélyes ahhoz, hogy képes legyen egy egész tolvajbandát kiirtani. Mégis, az általa ismert szkák suttogva, bizonytalan hangon beszéltek errıl a képességrıl. Korábban soha nem gondolt arra, hogy ez az erı esetleg azonos lehet az ı Szerencséjével. — Áruld el, Vin! — kérte Kelsier, és érdeklıdve közelebb hajolt. — Tisztában vagy vele, mit tettél azzal az obligátorral a pénzügyi kantonban? — A Szerencsémet használtam — suttogta a lány. — Arra használom, hogy tompíthassam az emberek dühét. — Vagy gyanakvását — tette hozzá Kelsier. — Így könnyebb átverni ıket. Vin bólintott. Kelsier feltartotta az egyik ujját. — Nagyon sokat kell még tanulnod. Technikákat, szabályokat és gyakorlatokat. Az elsı lecke azonban nem 69

várathat magára. Soha ne támadj érzelmi allomanciával egy obligátorra! Mindegyiket kiképezték, és azon nyomban felismerik, ha az érzelmeikkel babrálnak. Még a fınemességnek is tiltják, hogy magukhoz vonják vagy taszítsák egy obligátor érzelmeit. Az obligátor miattad küldte utánuk azt az inkvizítort. — Imádkozz, hogy soha többet ne kapjon rajta, kedvesem! — mondta halkan Dockson, és a bort kortyolta. Vin elsápadt. — Hát nem öltétek meg az inkvizítort? Kelsier megrázta a fejét: — Csak egy kicsit eltérítettem az útjából. Ami szintén elég veszélyes, meg kell, hogy mondjam. Sok róluk szóló híresztelés azonban nem igaz. Most, hogy a nyomodat veszítette, nem fog többé rád bukkanni. — Nagy valószínőséggel — egészítette ki Dockson. Vin aggódva pillantott az alacsonyabb férfira. — Nagy valószínőséggel — értett egyet Kelsier. — Sok dolgot nem tudunk még az inkvizítorokról. Nem olyannak tőnnek, mint akik tartják magukat a szabályokhoz. Például azok a szemükbe szúrt cövekek meg kellene, hogy öljék ıket. Bármit is tudtam meg az allomanciáról, semmi sem szolgált magyarázattal arra nézve, hogy miért élnek ilyen sokáig. Ha csupán egy egyszerő míves fürkész loholna utánad, nem kellene aggódnunk. De egy inkvizítor... Nos, én a helyedben nyitva tartanám a szemem. Persze ez már most elég jól megy. Vin egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát. Végül Kelsier a korsó sörre mutatott. — Nem is iszol. — Mi van, ha valamit belecsempésztetek? — szólt Vin. — Ó, nem kellett semmit sem az italodba csempésznem — felelte Kelsier mosolyogva, és kihúzott egy tárgyat öltönykabátja zsebébıl. — A végén úgy is készséggel fogod lehajtani ennek a kis üvegcsének a tartalmát. Egy kicsiny üvegfiolát helyezett az asztallapra. A lány grimaszolva vizsgálta a benne lévı folyadékot. Az alján sötét lerakódás látszott. — Mi ez? — kérdezte. — Ha elárulnám, már nem tőnne olyan rejtélyesnek — válaszolta Kelsier tovább mosolyogva. Dockson a szemét forgatta. — Ez a kis üvegcse alkohololdatot, meg néhány fémlemezkét tartalmaz. 70

— Fémet? — kérdezte a lány, furcsállva a dolgot. — A nyolc alapfém közül kettıt — magyarázta Kelsier. — El kell végeznünk néhány kísérletet. Vin az üvegcsét szemlélte. Kelsier megvonta a vállát. — Meg kell innod, ha többet szeretnél megtudni a Szerencsédrıl. — Elıször idd meg te a felét! — javasolta Vin. Kelsier felhúzta a szemöldökét. — Látom, még mindig tartasz tılünk. Vin nem válaszolt. Végül a férfi felsóhajtott, felkapta az üveget és kihúzta a dugót. — Elıbb rázd fel! — hangzott Vin utasítása. — Hogy a lerakódott részbıl is kerüljön a szádba. Kelsier kicsit dühösen nézett, de engedelmeskedett: felrázta az oldatot, majd kiitta a felét. Aztán egy csattanással visszatette az üveget az asztalra. Vin összeráncolta a szemöldökét, és Kelsiert tanulmányozta, aki továbbra is csak mosolygott. Tudta, hogy sikerült meggyıznie a lányt. Már korábban is bemutatta hatalmát, és azzal érdeklıdıvé tette. Egyedül azért érdemes fejet hajtani a hatalmasok elıtt, hogy közben megtanuljuk elvenni, amijük van. Így hangzottak Reen szavai. Vin a fioláért nyúlt, és lehajtotta a maradék folyadékot. Aztán csak ült, és arra várt, hogy valami mágikus átalakuláson megy keresztül, vagy valami nagy erı hatja át a testét. Esetleg méreg hatását érzi. De nem érzett semmit. Milyen... kiábrándító. Nem értette. Hátradılt a székében. Csupán kíváncsiságból a Szerencséjéhez nyúlt. És megdöbbenve érezte, hogy kinyílik a szeme. Ott volt minden, mint valami hatalmas mennyiségő, elrejtett kincs. Olyan hihetetlenül óriási erı, hogy az szinte minden elképzelését felülmúlta. Korábban mindig fukarkodnia kellett Szerencséjével, valamennyit mindig tartalékolnia kellett belıle, és takarékosan használta a kis morzsákat. Most úgy érezte magát, mint egy éhezı, akit meghívtak egy magas rangú nemes lakomájára. Megrökönyödve ült, és a bensıjében ragyogó óriási gazdagságot figyelte. — Most pedig — szólt Kelsier incselkedve. — Próbáld ki! Tompíts el! Vin nekikészült, és óvatosan, tapogatózva érintette meg újdonsült Szerencséjét. Magához vett egy darabot, és Kelsier felé irányította. 71

— Jó — hajolt elıre Kelsier buzgón. — De azt már tudjuk, hogy erre képes vagy. Most jön az igazi próba, Vin. Fordítva is tudod csinálni? Képes vagy eltompítani az érzéseimet, de vajon lángra is tudod ıket lobbantani? A lány értetlenül nézett. Ilyen módon még sosem használta Szerencséjét. Azt sem tudta, hogy képes lenne-e ilyesmire. Miért volt ennyire lelkes ez a Kelsier? Vin gyanakvóan közelített Szerencséjéhez. Miközben ezzel foglalatoskodott, felfedezett valami érdekeset. Amit elıször hatalmas energiaként értelmezett, azt most két különbözı forrásnak érzékelte. Különféle Szerencsék léteztek. Nyolc. Azt mondta, nyolc van. De... mire való a többi? Kelsier még mindig várt. Vin a másodikra koncentrált, az idegen Szerencse forrására, és mindent úgy csinált, ahogy korábban is. Majd a férfi felé irányította. Kelsier mosolya kiszélesedett. A lány hátradılt a székében, aztán Docksont nézte. — Akkor ennyi. Megcsinálta. Dockson megrázta a fejét. — Hogy ıszinte legyek, Kel, nem igazán tudom, mit higgyek. Egyet is nehéz volt elviselni a magadfajtából. De kettıt... Vin kétkedın hunyorított a két férfira. — Két micsodát? — Még a nemesség körében is meglehetısen ritka az allomancia, Vin — magyarázta Kelsier. — Igaz, hogy a fınemesség erıteljesebb vérvonalai körében veleszületett tehetség, azonban pusztán a származás nem garantál allomantikus erıt. — A fınemesek többsége csak egy allomantikus erıvel bír. Az ilyen embereket — akik az allomancia nyolc alapképessége közül csak eggyel rendelkeznek — hívják mívesnek. Néha a képességek megjelennek a szkákban is, de csak akkor, ha az adott szká közeli leszármazottai ereiben nemesi vér csörgedezik. Általában úgy tízezer félvér szkából egy míves, ha akad. Minél közelebbi az elıkelı kékvérő rokon, annál nagyobb valószínőséggel lesz a szkából míves. — Kik voltak a szüleid, Vin? — kérdezte Dockson. — Emlékszel rájuk? — A féltestvérem, Reen nevelt — mondta Vin halkan, és kényelmetlenül érezte magát. Ezeket a dolgokat soha nem beszélte meg senkivel. 72

— Mesélt neked az édesanyádról és édesapádról? — folytatta a kérdezısködést Dockson. — Alkalomadtán — ismerte be a lány. — Reen azt mondta, hogy az anyánk szajha volt. Persze nem ı döntött így, de hát az alvilág... — A lány gondolatai elkalandoztak. Az anyja egyszer megpróbált végezni vele, amikor még nagyon kicsi volt. Alig emlékezett a történtekre. Reen mentette meg. — És mi a helyzet az apáddal, Vin? — Dockson nem adta fel. A lány felpillantott. — İ az acélminisztérium egyik fıprelánja. Kelsier halkan füttyentett. — Ezt nevezem kötelességszegésnek! Vin az asztalra pillantott. Végül a söréért nyúlt és jókorát kortyolt belıle. Kelsier elmosolyodott. — A minisztérium legtöbb rangos obligátora fınemes. Az apád révén rendkívül ritka adomány csörgedezik az ereidben. — Ezek szerint... én is egy ilyen míves vagyok, akikrıl beszéltél? A férfi megrázta a fejét. — Valójában nem. Érted már? Ezért lettünk rád olyan kíváncsiak. A mívesek csak egy allomantikus képességhez értenek. De te éppen most bizonyítottad be, hogy kettıben is járatos vagy. És ha legalább kettıhöz hozzá tudsz férni, az azt jelenti, hogy a többivel is elboldogulsz. Ez így mőködik: allomantaként az ember vagy egy képességgel rendelkezik, vagy nyolccal. Aztán elırébb hajolt. — Te olyasvalaki vagy, Vin, akit általában ködszerzetként emlegetnek. Még a nemesek közt is hihetetlenül ritka jelenség. A szkák között pedig... Nos, legyen elég annyi, hogy életem során rajtad kívül csak egyetlen szká ködszerzettel találkoztam. A szobára mély, nyugodt csend telepedett. Vin elkalandozva bámulta a söröskorsóját. Ködszerzet. Természetesen hozzá is eljutottak a hírek meg a legendák. Kelsier és Dockson némán ültek az asztalnál, hagyták, hogy a lány a gondolataiba merüljön. Végül Vin megszólalt. — Akkor hát... mit jelent ez az egész? Kelsier elmosolyodott. — Azt jelenti, hogy nagyon különleges személy vagy. Olyan erıvel rendelkezel, amit a legtöbb nemes irigyel. Olyan képesség ez, amitıl, ha arisztokratának születsz, az egész Végsı Birodalom egyik leghalálosabb és legbefolyásosabb vezetıjévé válhatsz. 73

A férfi ismét elırehajolt. — De nem arisztokratának születtél. Nem vagy nemes, Vin. Nem kell a szabályaikat betartva cselekedned — és ez még hatalmasabbá tesz!

74

Utam ezúttal Terris hegyvidékébe vezet. Hideg, kérlelhetetlen helyként emlegetik — olyan területként, ahol a hegyek maguk is jégbıl vannak. Hétköznapi kísérık nem vállalkoznak ilyen utazásra. Valószínőleg fel kell bérelnünk néhány terrisi teherhordót, hogy a holminkat utánunk hozzák.

Negyedik fejezet — Hallottad, mit mondott! Egy munka tervein dolgozik. — Ulef szeme csillogott az izgatottságtól. — Kíváncsi vagyok, vajon melyik nagy házra fog lecsapni? — Az egyik legbefolyásosabbra — szólt Disten, Camon egyik fı ırszeme. Disten egyik karja hiányzott, de szeme és füle a legjobbak közé tartozott a bandában. — Kelsier nem szokott apró-cseprı ügyekbe bonyolódni. Vin csendben ült, söre — amit még Kelsiertıl kapott — továbbra is az asztalon várta, szinte érintetlenül. Emberek zsúfolódtak köréjük. Kelsier hagyta, hogy a tolvajok egy kis idıre hazatérjenek, mielıtt elkezdıdne a találkozó. Vin azonban jobb szeretett volna egyedül maradni. Reen mellett hozzászokott az egyedülléthez. Ha túl közel engedsz magadhoz valakit, nagyobb az esélye, hogy elárulnak. Vin Reen eltőnése után is magának való maradt. Nem akart elmenni, de ahhoz sem volt kedve, hogy közelebbrıl megismerje a többi bandatagot. Cserében hagyták, hogy tökéletesen egyedül lehessen. A helyzete kétes volt, és a vele való barátkozás bárkit megbélyegzett. Egyedül Ulef tett némi kísérletet, hogy jobban megismerje a lányt. Ha hagyod, hogy közel kerüljenek hozzád, csak jobban fog fájni, mikor majd elárulnak. Mintha csak Reen suttogott volna a fülébe láthatatlanul. Vajon Ulef tényleg a barátja? Az biztos, hogy elég hamar elárulta. Továbbá a bandatagok meglehetısen könnyedén vették Vin verését és hirtelen jött szabadulását, és nem említették árulásukat sem, illetve azt, hogy megtagadták tıle a segítségnyújtást. Csupán azt tették, ami egyébként is elvárható volt tılük. — A Túlélı semmiféle munkával nem erıltette meg magát mostanában — vélte Harmon, egy idısebb, bozontos szakállú tolvaj. — Alig látták 75

pár alkalommal Luthadelben az elmúlt néhány évben. Valójában nem szervezett munkát, mióta... — Ez lesz az elsı? — kérdezte Ulef türelmetlenül. — Az elsı a Bugyrokból való szabadulása óta? Akkor biztos valami látványos meló lesz! — Neked mondott valamit róla, Vin? — kérdezte Disten. — Vin? — Egyik vaskos karját meglengette a lány elıtt. — Mi az? — kérdezte a lány, és felpillantott. Kicsit már összeszedte magát Camon verése óta; a vért is letörölte az arcáról azzal a zsebkendıvel, amit végül elfogadott Docksontól. A zúzódásokkal azonban nem sok mindent lehetett kezdeni. Azok még mindig sajogtak. Remélhetıleg csontja nem tört. — Kelsier — ismételte meg Disten — mondott valamit a leendı munkáról? Vin megrázta a fejét. Lenézett a véres zsebkendıre. Kelsier és Dockson már korábban elmentek. Ígéretük szerint visszatérnek, miután ı elgondolkozott a hallottakról. Azonban volt valami utalásféle a hangjukban. Egy ajánlat. Akármi legyen is a munka, Vin szívesen látott segítség. — Mellesleg, Vin, ez a figura miért pont téged választott összekötınek? — tudakolta Ulef. — Erre adott valami magyarázatot? Arra gyanakodtak, hogy Kelsier valamiféle összekötınek használja a lányt Camon... azaz Milev bandájával. A luthadeli alvilágnak két oldala van. Léteznek a hétköznapi bandák, mint amilyen a Camoné, és vannak a különlegesek. A rendkívül ügyesek, rendkívül merészek és rendkívül tehetségesek csoportjai. Az allomanták. Az alvilág e két fele nemigen keveredett egymással; a hétköznapi tolvajok nem háborgatták a kiválókat. Azonban néha elıfordult, hogy az egyik míves banda felkért egy hétköznapi csapatot valamilyen unalmas munkára, és ilyenkor választottak egy közvetítıt — egy közbenjárót —, aki mindkét társaságnak dolgozott. Innen eredt Ulef vélekedése. Milev banditáinak feltőnt, hogy a lány nem szívesen válaszolgat, így témát váltottak. Az allomantákról beszéltek bizonytalan, halk hangon, Vin pedig figyelt, és kényelmetlenül érezte magát. Hogy lehet neki valami olyasmihez köze, amirıl ilyen megilletıdve beszélnek? 76

Szerencséjét... allomanciáját... parányi képességét a túlélésre használta, de nagy becsben tartotta. De egy ekkora erı... — gondolta, és bepillantott Szerencse-tartalékába. — Mit csinálhatott Kelsier az elmúlt néhány évben? — tette fel a kérdést Ulef. Az elején kicsit kellemetlenül érezte magát a lány társaságában, de gyorsan elmúlt. Elárulta Vint, de hát az alvilág már csak ilyen. Nincsenek barátok. Kelsier és Dockson esete azonban másra utal. Úgy tőnt, bíznak egymásban. Álca? Vagy egyszerően azon ritka csapatokhoz tartoztak, ahol nem egymás átejtése a lényeg? A legérthetetlenebb az volt velük kapcsolatban, hogy milyen nyitottan viselkedtek vele. Úgy látszott, hajlandóak bízni benne, sıt ilyen rövid idın belül el is fogadni. Ez nem lehetett ıszinte érzelem. Efféle taktikát követve senki sem maradhatott sokáig életben az alvilágban. Mégis, barátságosan viselkedtek, s ez érthetetlen volt. — Két év — mondta Hrud, egy lapos orrú, hallgatag fickó. — Biztos egész idı alatt ezt a munkát tervezgette. — Valóban pazar kis munka lehet... — értett egyet Ulef. — Meséljetek róla! — kérte Vin halkan. — Kelsierrıl? — kérdezte Disten. A lány bólintott. — Ott délen nem beszéltek Kelsierrıl? Vin megrázta a fejét. — İ volt a legnagyobb bandavezér Luthadelben — magyarázta Ulef. — Még a mívesek között is legendának számított. Sorra rabolta ki a leggazdagabb nagy házakat a városban. — És? — érdeklıdött Vin. — Valaki elárulta — felelte Harmon halkan. Hát persze... hogy is lehetett másként? — Maga az Uralkodó kapta el — folytatta Ulef. — És a feleségével együtt Hathsin Bugyraiba küldte. De megszökött. Megszökött a Bugyrokból! İ az egyetlen, akinek ez valaha sikerült. — És a nı? — kérdezte Vin. Ulef Harmonra pillantott, aki megrázta a fejét. — Neki nem sikerült. Szóval ı is elveszített valakit. Hogy képes mégis ennyit nevetni, és ilyen ıszintén? 77

— Ott szerezte azokat a sebhelyeket is — magyarázta tovább Disten. — A karján lévıket. A köveken vagdosta össze magát, mert szökés közben meg kellett másznia egy merıleges falat. — Én azt hallottam, akkor szerezte, amikor összecsapott a Bugyrokat ırzı egyik szörnyeteggel — mondta Ulef. — Benyúlt a torkába és belülrıl fojtotta meg. A szörny fogai marták össze. Disten felvonta a szemöldökét. — Hogy lehet valakit belülrıl megfojtani? Ulef megvonta a vállát. — Ezt hallottam. — Van abban a fickóban valami természetellenes — motyogta Hrud. — Valami történt vele a Bugyrokban, valami borzasztó. Ugyanis annak elıtte nem volt allomanta. Hétköznapi szkáként került be a Bugyrokba, most meg... Nos, most míves, az már egyszer biztos... Ha egyáltalán maradt még benne valami emberi. Rengetegszer járt kint a ködben, azt is mondják. Néhányan azt állítják, hogy az igazi Kelsier halott, és hogy ami az arcát magára ölti, az már valami egészen más. Harmon megrázta a fejét. — Hisz ez csak amolyan ültetvényes szká ostobaság. Mindnyájan voltunk már kint a ködben! — De nem a városon kívül — erısködött Hrud. — Ott kint élnek a ködlidércek. Elkapják az embert, és megszerzik az arcát. Ez olyan biztos, mint ahogyan az Uralkodó létezik. Harmon a szemét forgatta. — Hrudnak egy dologban igaza van — mondta Disten. Ez a férfi nem emberbıl van. Lehet, hogy nem ködlidérc, de az is holtbiztos, hogy nem szká. Állítólag olyan dolgokat csinált, amire egyedül azok képesek. Azok, akik éjszaka jönnek elı. Láttad, mit mővelt Camonnal is... — Ködszerzet... — motyogta Harmon. Ködszerzet. Vin természetesen már hallotta ezt a kifejezést, egyenesen Kelsier szájából. De hát ki nem? Azonban a ködszerzetekrıl szóló találgatások mellett még az inkvizítorokról és mívesekrıl szóló történetek is tényszerőnek tőntek. Azt híresztelték, hogy a ködszerzetek a köd elıfutárai, és az Uralkodó különleges erıvel ruházta fel ıket. Kizárólag fınemesek lehettek ködszerzetek: egy titkos orgyilkos szekta tagjainak hitték ıket, akik éjszaka jelennek meg. Reen mindig azt tanította, hogy az egész csak legenda, és Vin azelıtt hitt is neki. 78

Most meg ez a Kelsier azt állítja, hogy — hozzá hasonlóan — én is a ködszerzetek sorába tartozom. De hát hogyan is lehetnék az, akinek Kelsier tart? Egy prostituált gyermekeként senki sem volt. Semmi sem volt. Sose bízz abban, aki jó híreket hoz! — mondogatta neki Reen. — Ez a legısibb, de egyben legkönnyebb módja az emberek lóvá tételének. Mégis, a Szerencséje itt lapult a bensıjében. Az allomantikus ereje. Még mindig érezte a Kelsier által hátrahagyott tartalékot, és a bandatagokon is próbálgatta az erejét. Mivel már nem kellett apró napi adagokra hagyatkoznia, rájött, hogy sokkal feltőnıbb hatásokat képes elérni. Kezdte megérteni, hogy élete régi célja — a túlélés — nem ösztönzi eléggé. Annyival több mindent tehetne! Korábban Reen rabszolgájaként élt, aztán Camon tartotta rabláncon. Most pedig ennek a Kelsiernek is aláveti magát, ha ezen keresztül végleg szabaddá válhat. Milev az asztalánál ülve ránézett zsebórájára, majd felállt. — Rendben, mindenki kifelé! A szoba lassan kiürült, hogy átadja helyét a Kelsier-féle találkának. Vin a helyén maradt. A szıke férfi elég nyilvánvalóvá tette, hogy igényt tart a lány jelenlétére. Vin egy darabig csendben ült. Miután a szoba kiürült, sokkal jobban érezte magát. Röviddel ezután Kelsier barátai is megérkeztek. A lépcsın elıször megjelenı férfinak olyan teste volt, akár egy katonának. Laza, ujjatlan inget viselt, amibıl kilátszott lenyőgözı izmoktól duzzadó karja. A rövidre nyírt hajú férfi ennek ellenére mégsem volt óriás. A katona társaságában egy feltőnıen öltözött férfi érkezett nemesi öltönyben — szilvaszínő mellény, aranygombok, fekete felöltı —, amit keskeny karimájú kalap és párbajpálca tett teljessé. Idısebbnek látszott a katonánál, és az összhatást kerek kis pocak egészítette ki. A szobába lépéskor megemelte a kalapját, és kivillant jól fésült, hollófekete haja. A két férfi kedélyesen csevegett séta közben, de amikor észrevették az üres szobát, megtorpantak. — Ó, bizonyára ı lesz a közbenjárónk — mondta az öltönyös férfi. — Kedveském, Kelsier megérkezett már? — úgy beszélt, mintha ismerısök, vagy régi barátok lennének. Vin akarata ellenére rögtön megkedvelte ezt a jól öltözött, elegáns beszédő férfit. 79

— Nem — válaszolta halkan. Bár a kezeslábas és a munkásing mindig jól állt neki, most azt kívánta, bárcsak valami szebb ruha lenne rajta. A férfi puszta jelenléte hivatalosabb légkört kívánt. — Tudhattam volna, hogy Kel a saját találkozójáról is elkésik — mérgelıdött a katona, és leült az egyik, középen elhelyezkedı asztalhoz. — Valóban — helyeselt az öltönyös férfi. — Gondolom, ez a kis késés alkalmat ad arra, hogy igyunk valami frissítıt. Nekem nagyon is jólesne most egy ital... — Hozok valamit — mondta Vin gyorsan, és felpattant. — Milyen kedves tıled! — köszönte meg az öltönyös, és leült a katona melletti székre. Egyik kezét az asztalon nyugtatta, lábát keresztbe tette, párbajpálcájának hegye a padlónak koppant. Vin a bárpulthoz sétált, és italok után kutatott. — Szellı — figyelmeztette társát a katona, miközben a lány kiválasztotta Camon legdrágább borát és elkezdte kitölteni egy pohárba. — Ham...? — kérdezte az öltönyös, és felhúzta a szemöldökét. A katona Vin irányába biccentett. — Na jó... — mondta az öltönyös egy sóhaj kíséretében. A lány megtorpant. A bort már félig kitöltötte, de alig észrevehetıen elfintorodott. Mit mővelek? — Esküszöm, Ham — folytatta az öltönyös —, néha félelmetesen vaskalapos tudsz lenni. — Csak mert képes vagy másokat irányítani, nem jelenti azt, hogy mindenáron ezt is kell tenned. Vin meghökkenve állt. Ellenem fordította a Szerencséjét. Amikor Kelsier próbálta manipulálni, érezte az érintését, és képes volt ellenállni. Ez alkalommal azonban fogalma sem volt róla, hogy mit tesz. Felpillantott a férfira és hunyorított. — Ön ködszerzet, uram? A Szellınek nevezett öltönyös férfi hangja megcsuklott. — Aligha. Kelsier az egyetlen szká ködszerzet, akivel életed során valaha is találkozni fogsz, kedvesem. Imádkozz, hogy a sors soha ne hozzon össze egy nemesi származásúval sem! Nem, én csak egy egyszerő, szerény míves vagyok. — Szerény? — kérdezte Ham. Szellı megvonta a vállát. 80

Vin lenézett a félig töltött pohár borra. — Rántott egyet az érzéseimen. Úgy értem, allomanciával. — Valójában inkább taszítottam. — magyarázta a férfi. — A rántás bizalmatlanabbá és határozottabbá teszi az embereket. Az érzelmek megtaszítása — lefojtása — bizakodóbbá varázsol. — Akárhogy is, az irányítása alá vont — mondta Vin. — Elérte, hogy hozzak egy italt. — Ó, azt nem mondanám, hogy elértem magyarázta Szellı —, csak egy kissé megváltoztattam az érzéseidet; olyan elmeállapotba vezettelek át, ahol nagyobb valószínőséggel cselekszel a kívánságomnak megfelelıen. Ham megdörzsölte az állát. — Nem tudom, Szellı. Ez mindenesetre érdekes kérdés. Az érzelmei megváltoztatásával a döntésképességét is elvetted? Ha például az irányításod alatt ölne vagy lopna, az vajon az ı, vagy a te bőnöd lenne? A kérdezett értetlenül nézett. — Nincs mit tépelıdni ezen. Nem kéne ilyesmin törni a fejed, Hammond! Még a végén kilyukad az agyad. Egy kicsit felbátorítottam a lányt, csak nem éppen a szokványos módon. — De... — Nem szállok vitába veled, Ham. A tagbaszakadt férfi sóhajtott, és Vin egy kicsit megszánta. — Hozod azt az italt...? — kérdezte Szellı, és bizakodóan nézett a lányra. — Úgy értem, már úgyis felálltál, és egyébként is ebben az irányban fogsz visszatérni a székedhez... Vin megvizsgálta az érzelmeit. Valóban szokatlanul vonzotta volna valami, hogy a férfi kérésének eleget tegyen? Megint manipulálni próbálta? Végül egyszerően elsétált a bárpult mellıl, és otthagyta az italt. Szellı felsóhajtott, de nem állt fel, hogy a bort odavigye magának. Vin tétován a két fura szerzet felé lépett. Jól értett hozzá, hogyan kell árnyékok között és sarkokban elrejtızni, elég közel ahhoz, hogy hallgatózhasson, de megfelelı távolságban, ha menekülnie kell. Mégis, ez elıl a kettı elıl nem tudott elbújni. Legalábbis addig nem, amíg a helyiség ilyen üres. Így hát leült a férfiak mellett álló üres asztalhoz, és figyelmesen szemlélıdött. Értesüléseket kellett győjtenie: a tudatlanság komoly hátrányt jelentett a míves bandák új világában. Szellı felkuncogott: — Ideges vagy, ugye, kicsikém? 81

Vin figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. — Na és ön, uram — kérdezte, miközben Hamre nézett. — Ön is míves? Az izmos férfi bólintott. — Én martalóc vagyok. A lány zavartan pislogott. — Forraszt égetek — tette hozzá Ham. Vin újból kérdın nézett a férfira. — Képes emberfeletti erıt kölcsönözni a testének, kedvesem — magyarázta Szellı. — Folyton ütlegel valamit; fıleg más embereket, akik megpróbálnak beleszólni a többi bandatag dolgába. — Sokkal többrıl van itt szó — helyesbített Ham. — Biztosítom a munkálatok minden részét, és munkaerıvel meg harcosokkal látom el a bandavezért, ha erre van szükség. — Amikor pedig nincs szükség a munkájára, mindenféle filozófiai marhaságokkal untat — tette hozzá az öltönyös. Ham felsóhajtott. — Szellı, ıszintén, én nem is értem, miért... — De nem fejezhette be a gondolatát, mert miközben felállt és odébb sántikált, újra nyílott az ajtó, és egy harmadik férfi lépett be rajta. Az újonnan érkezı dísztelen, vörösesbarna felöltıt, barna nadrágot, és egyszerő, fehér inget viselt. Ruházatával szemben arca sokkal jellegzetesebb vonásokkal rendelkezett. Ragyák és göbök tarkították, mint valami göcsörtös fatönköt, szeme pedig olyan rosszallón és elégedetlenül szikrázott, amit csak a rosszindulatú öregek tekintetében látni. Vin nem tudta meghatározni a jövevény korát. Ahhoz még fiatal volt, hogy ilyen hajlott háttal járjon, de ahhoz már elég idısnek nézett ki, hogy még a középkorú Szellı is csak legénynek tőnjön mellette. A férfi a lányt és a két mívest levegınek nézve, megvetı arccal átbicegett a terem túlfelébe, és leült egy asztalhoz. Szellı sóhajtott. — Hiányozni fog Trap. — Mindannyiunknak hiányozni fog — helyeselt Ham. — Dorong viszont nagyon jó. Már dolgoztam vele azelıtt. A felöltıs férfi a jövevényt tanulmányozta. — Azon tőnıdöm, vajon ıt rá tudnám-e venni, hogy hozza ide az italomat. Ham kuncogott. — Még fizetek is neked, ha sikerül. — Hiszem, ha látom! — vágott vissza Szellı. Vin is a harmadik férfit nézte, akit olyan önelégült arccal pöffeszkedett a terem túlsó végén, mintha senki más nem létezne rajta kívül. 82

— İ micsoda? — Dorong? — kérdezett vissza a felöltıs. — İ, kedvesem, füstös. İ az, akinek hála nem fognak bennünket felfedezni az inkvizítorok. Vin a szája szélét harapdálta, és az új információt emésztette, de szemét továbbra sem vette le Dorongról. A férfi egy pillantást vetett felé. Közben észrevette, hogy Ham is ıt figyeli. — Tetszel nekem, kölyök! — vallotta be a katonás külsejő míves. — Azok a közvetítık, akikkel eddig dolgoztam, vagy túl félénkek voltak, hogy hozzánk szóljanak, vagy éppenséggel féltékenyek, mert az ı területükre merészkedtünk. — Tanult kollégámnak igaza van — helyeselt Szellı. — Te nem olyan vagy, mint a többi morzsa. Persze sokkal jobban megkedvelnélek, ha idehoznád azt a kupa bort... A lány tudomást sem vett róla, hanem egyenesen Hamre nézett. — Morzsa? — Társadalmunk önteltebb alakjai így hívják a kisebb tolvajokat — magyarázta Ham. — Morzsának neveznek benneteket, mivel... kevésbé komoly ügyekkel foglalkoztok. — Természetesen ezt ne vedd sértésnek! — kérte Szellı. — Ó, soha nem sértıdnék meg egy... — Vin megtorpant, és hirtelen ismét szokatlan vágyat érzett, hogy teljesítse a jól öltözött férfi kívánságát. A lány Szellıre pillantott. — Elég legyen ebbıl! — Látod? — kérdezte a férfi és Hamre pillantott. — Még mindig nála van a választás lehetısége. — Reménytelen vagy. Azt hiszik, valami közvetítı vagyok. Szóval Kelsier nem mondta el nekik, amit tud rólam. Vajon miért? Nem volt ideje? Vagy túl értékes titok ahhoz, hogy másokat is beavasson? Menynyire megbízható ez a két férfi? És ha tényleg csak morzsa volt a szemükben, miért viselkedtek vele ilyen kedvesen? — Kire várunk még? — kérdezte Szellı, és az ajtóra pillantott. — Úgy értem Kelen és Doxon kívül. — Yedenre — felelte Ham. A felöltıs savanyú ábrázatot vágott. — Ja, persze. — Egyetértek — mondta Ham. — De bármibe le merem fogadni, hogy ı is ugyanígy érez irántunk. 83

— Nem is értem, miért kapott meghívást — háborgott a nemesi öltözéket viselı férfi. Az izmos míves megvonta a vállát. — Valahogyan csak köze van Kel tervéhez, gondolom. — Ó, az az átkozott „terv"! — Szellı összevonta a szemöldökét. — Milyen munka lehet ez, de tényleg, milyen...? Ham megrázta a fejét. — Kel átkozottul jó drámai érzékkel van megáldva. — Az már szent igaz! Egy pár pillanattal késıbb kinyílt az ajtó, és belépett rajta az emlegetett Yeden. Kiderült, hogy igen szerény emberrıl van szó, és Vin nemigen értette, a két másikat miért dühítette ennyire a jelenléte. A rövid, barna, göndör hajú Yeden egyszerő, szürke szká ruházatban és foltozott, pernyével bepiszkított barna munkáskabátban jelent meg. Rosszalló pillantással vette sorra a környezetét, de közel sem viselkedett olyan nyílt ellenségességgel, mint Dorong, aki továbbra is a szoba túlfelén ült, és mogorván nézett mindenkire, aki az irányába mert tekinteni. Nem túl nagy banda. Kelsierrel és Docksonnal együtt mindössze hatan vannak. Persze Ham mondta, hogy ı egy csapat „martalóc" vezetıje. Lehet, hogy ezek az emberek itt mind különbözı csoportokat képviselnek? Különféle képességekre szakosodott csoportok vezérei? Hallott bandákról, amelyek így dolgoztak. Szellı háromszor nézte meg az idıt a zsebóráján, mire Kelsier végre megérkezett. A ködszerzet vidám buzgalommal robbant be a szobába, háta mögött Dockson lépdelt megfontoltan. Ham azonnal felállt, szélesen mosolygott és kezet szorított Kelsierrel. Szellı szintén felegyenesedett, és míg kissé visszafogottabban üdvözölte a szıke allomantát, Vin megállapította, hogy soha egy bandavezért sem látott még, akit a saját emberei ilyen fogadtatásban részesítenek. — Ó! — mondta Kelsier, és a terem túlvégére pillantott. — Dorong és Yeden is itt vannak! Akkor hát mindenki eljött. Jó. Ki nem állhatom, ha megvárakoztatnak. Szellı felvonta egyik szemöldökét. İ és Ham visszaültek a székükbe, és Dockson is az ı asztaluknál foglalt helyet. — Kapunk választ késésed okára? 84

— Dockson és én meglátogattuk a bátyámat — magyarázta Kelsier, és továbbsétált a búvóhely eleje felé. Megfordult és nekidılt a bárpultnak, majd szemügyre vette a szobát. Mikor szeme megakadt Vinen, kacsintott. — A bátyádat? — kérdezte Ham. — Marsh is jön a találkozóra? Kelsier és Dockson pillantása találkozott. — Nem ma este — válaszolta Kelsier. — De mindenesetre csatlakozni fog a bandához. Vin a többieket tanulmányozta. Hitetlennek tőntek. Talán valami feszültség bújik meg Kelsier és a bátyja között? Szellı megemelte párbajpálcáját, és a hegyét az allomantára irányította. — Ide figyelj, Kelsier! Idestova nyolc hónapja tartod titokban elıttünk ezt a „munkát". Tudjuk, hogy valami nagy horderejő dologról van szó. Tudjuk, hogy izgatott vagy. De mindannyiunkat eléggé zavar, hogy ennyire titkolódzol. Szóval, miért nem magyarázod el végre, hogy mi ez az egész? Kelsier elmosolyodott. Aztán felegyenesedett, és egyik kezével a koszos, egyszerő kinézető Yeden felé intett. — Uraim, ismerjék meg új munkáltatójukat. Ez nyilvánvalóan sokkolóan hatott mindenkire. — İ lenne az? — kérdezte Ham. — Igen, ı — válaszolta Kelsier egy bólintással kísérve. — Mi van? — kérdezte az elsı ízben megszólaló Yeden. — Talán gondot okoz olyasvalakivel dolgoznotok, akinek még vannak erkölcsei? — Nem errıl van szó, kedves uram — mondta Szellı, és a pálcáját keresztbe fektette az ölében. — Mindössze az a furcsa benyomásom támadt, hogy ön talán nem szívelheti magunkfajtát. — Jól érzi — válaszolta Yeden szárazon. — Maguk önzık, fegyelmezetlenek, és hátat fordítottak a szkáknak. Szép ruhájuk alatt ugyanolyan mocskosak, mint a hamu. Ham felhorkant. — Már látom, hogy ebbıl a munkából sokat tanulhatunk a csapatszellemrıl. Vin csendben szemlélıdött, és az ajkát harapdálta. Yeden ezek szerint szká munkás, valószínőleg valamelyik kohó vagy üzem dolgozója. Milyen kapcsolatban állhat az alvilággal? És... hogyan engedheti meg 85

magának egy tolvajbanda szolgáltatásait, ráadásul egy ennyire különleges bandáét, mint amilyen a Kelsieré? A vezér bizonyára láthatta a lány zavarodottságát, mert Vin egyszer csak azt vette észre, hogy miközben a többiek szócsatájukat vívják, a férfi ıt figyeli. — Még mindig nem látok teljesen tisztán — mondta Ham. — Yeden, mindannyian tudjuk, hogyan viszonyulsz a tolvajokhoz. Akkor hát... miért bérelsz fel minket? A kérdezett kissé feszengett, majd a következıket felelte. — Mindenki tudja, milyen hatékonyan dolgoztok. Szellı kuncogott. — Ha jól értem tehát: erkölcseink helytelenítése nem akadályoz meg abban, hogy igénybe vedd a képességeinket. Szóval, milyen munka vár ránk? Mit kíván tılünk a szká forradalom? Szká forradalom? A kirakó egy darabja rögtön a helyére került. Az alvilág két részbıl állt. A nagyobb részt a tolvajok, bandák, kurvák, és koldusok tették ki, akik a hétköznapi szká kultúra berkein kívül próbáltak meg életben maradni. A kisebb részt pedig a lázadók tették ki. Azok, akik a Végsı Birodalom aláásásán dolgoztak. Reen folyton bolondnak hívta ıket, de véleményében a legtöbben osztoztak. Mind az alvilág lakói, mind a szkák, akikkel Vin találkozott. Lassan minden szempár Kelsier irányába fordult, aki eközben nekidılt a bárpultnak. — A szká lázadás vezetıje, Yeden, valami igazán különleges feladatra bérelt fel minket. — Mire? — kérdezte Ham. — Rablásra? Orgyilkosságra? — Egy kicsit mindkettıre — magyarázta Kelsier —, s ugyanakkor egyikre sem. Uraim, ez nem szokványos munka lesz. Mindentıl különbözik, amit bandák valaha is véghezvittek... Segíteni fogunk Yedennek megdönteni a Végsı Birodalmat. A szobára néma csend telepedett. — Hogy mondtad? — kérdezte az izmos férfi. — Jól hallottad, Ham — felelte Kelsier. — Ezt tervezem már egy ideje: a Végsı Birodalom, vagy legalábbis a kormányközpont elpusztítását. Yeden azzal bízott meg minket, hogy katonaságot szervezzünk számára, aztán megteremtsük a megfelelı alkalmat, amikor is átveheti az irányítást a város fölött. 86

Ham nagyot huppant, ahogyan visszaült. Aztán Szellı szemébe nézett. Mindkét férfi Dockson felé fordult, aki ünnepélyesen bólintott. A szoba még egy pillanatig néma maradt; majd a csend megtört, amikor Yeden szomorkásan felnevetett. — Sosem kellett volna beleegyeznem — mondta búbánatos hangon. — Most, hogy kimondtátok, jöttem rá, milyen nevetségesen hangzik az egész. — Bízz bennem, Yeden! — nyugtatta Kelsier. — Ezek a férfiak ahhoz szoktak hozzá, hogy az elsı pillanatban nevetségesnek hangzó terveken köszörüljék a nyelvüket. — Lehet, hogy tényleg ez a helyzet, Kel — mondta Szellı. — De ebben az esetben úgy érzem, egyetértek rosszalló barátommal. A Végsı Birodalom megdöntése... az valami olyasmi, amin a szká lázadók már ezer éve munkálkodnak! Mibıl gondolod, hogy nekünk sikerül elérnünk, amire ık sosem voltak képesek? Kelsier elmosolyodott. — Azért fog sikerülni, mert nekünk van elképzelésünk az egészrıl, Szellı. Ez mindig hiányzott a forradalomból. — Hogyan, kérem? — méltatlankodott Yeden. — Sajnos ez így igaz — bizonygatta Kelsier. — A forradalom megveti a hozzánk hasonlókat pénzvágyunk okán, de a magas erkölcsi mércéjük miatt — amit egyébként nagyra becsülök — soha semmit nem érnek el. Yeden, az embereid erdıkben és hegyekben bujkálnak, és azt tervezgetik, hogy egy nap majd felkelnek és dicsıséges háborúba indulnak a Végsı Birodalom ellen. De a fajtádnak fogalma sincs róla, hogyan kell egy jó tervet elıkészíteni és kivitelezni. A lázadók fejének arckifejezése elkomorult. — Neked pedig arról nincs fogalmad, hogy mirıl beszélsz! — Valóban? — vágott vissza Kelsier alig hallhatóan. — Akkor mondd meg, ezeréves küzdelme során mit ért el a te híres forradalmad? Hol vannak a gyızelmek? Talán a tougieri mészárlás volna az, ahol háromszáz évvel ezelıtt hétezer szká lázadót koncoltak fel? Az alkalomszerő rajtaütések a csatornán járó hajókon, vagy az alacsonyabb rangú arisztokrata hivatalnok elrablása? Yeden elvörösödött. — A meglévı embereinktıl ennyire telik! Ne az embereimet hibáztasd bukásaik miatt: hibáztasd a többi szkát. Sosem vagyunk képesek rávenni ıket, hogy segítsenek. Egy évezrede nyomják 87

el ıket; már semmi lelkesedés nincs bennük. Még az is nehéz, hogy ezer közül egy olyat találjunk, aki meghallgat minket, nem hogy lázadni merjen! — Nyugalom, Yeden! — békítette Kelsier a férfit, és felemelte az egyik kezét. — Nem akarom kétségbe vonni a vitézségedet. Ugyanazon az oldalon állunk, emlékszel? Kimondottan azért kerestél meg, mert nehezen ment új embereket toboroznod a hadseregedhez. — Egyre jobban sajnálom a döntésemet, te gazember — kesergett a forradalmár. — Nos, a fizetséget már ideadtad — mondta Kelsier. — Most már késı lenne kihátrálni. Mi összehozzuk neked azt a hadsereget, Yeden. Ezek az emberek itt a szobában a leghozzáértıbb, legokosabb és legrátermettebb allomanták az egész városban, majd meglátod! A szoba ismét elcsendesedett. Vin az asztalánál ült, és szemét összehúzva figyelte az eseményeket. Milyen játékot őzöl, Kelsier? A Végsı Birodalom megdöntésérıl szóló szavak nyilvánvalóan csak valami álca részei voltak. Nagyon úgy tőnt, hogy Kelsier hasznot akar húzni a szká forradalomból. De ha már kifizették, miért folytatja a színjátékot? A szıke vezér Yedentıl Szellı és Ham irányába fordult.— Rendben, uraim, mit gondoltok? A két férfi összenézett. Végül a felöltıs szólalt meg. — Az Uralkodó a megmondhatója, én soha nem ijedtem meg a kihívásoktól. Viszont kénytelen vagyok megkérdıjelezni az érvelésedet, Kel. Biztos vagy benne, hogy sikerülhet? — Tökéletesen - vágta rá a kérdezett. — Az Uralkodó megdöntésére irányuló korábbi törekvések azért vallottak kudarcot, mert hiányzott a szervezés és tervezés. Tolvajok vagyunk, uraim, ráadásul kiemelkedıen jók. Kiraboljuk a kirabolhatatlanokat, és becsapjuk a becsaphatatlanokat. Tudjuk, hogyan fogjunk hozzá egy mérhetetlenül nagy feladathoz, szedjük apró darabokra, és oldjuk meg egyik részletet a másik után. Tudjuk, hogyan szerezzük meg, amit akarunk. Ezért vagyunk tökéletesek erre a munkára. Szellı összeráncolta homlokát. — És mennyi fizetséget kapunk, ha elvégezzük ezt a bizonyos elvégezhetetlen feladatot? — Harmincezer dobzost — válaszolta Kelsier helyett Yeden. — A felét most, a másik felét pedig akkor, amikor a sereg készen áll. 88

— Harmincezer? — kérdezte Ham. — Egy ilyen fontos mőveletért? Ez még a költségeket is alig fedezi. Szükségünk lesz egy besúgóra a nemesek közt, aki szemmel tartja a szóbeszédet, egy rejtekházra, nem is beszélve egy jókora területrıl, ahol egy egész hadsereget ki lehet képezni és el lehet bújtatni. — Nincs értelme a kicsinyes alkudozásnak, tolvaj! — csattant fel Yeden. — Lehet, hogy harmincezer nem hangzik túl soknak a magadfajtának, viszont a mi részünkrıl ez több évtizednyi kuporgatás eredménye. Nem tudunk többet fizetni, mivel ennél nincs többünk. — Jó munka lesz, uraim! — jegyezte meg Dockson, aki elıször csatlakozott a beszélgetéshez. — Igen, minden nagyon szép és jó — vélte Szellı. — Elég kedves fickónak tartom magam, de ez azért kicsit túl emberbaráti gesztus. Ráadásul ostoba is. — Nos — szólt közbe Kelsier —, meglehet, hogy tartogat még számunkra valamit az ügy. Vin felpillantott és Szellı elmosolyodott — Az Uralkodó kincstáráról volna szó — magyarázta Kelsier. — A terv a mostani állás szerint az, hogy megszerezzük a sereget Yedennek, és alkalmat biztosítunk számára, hogy megkaparintsa a várost. Amint elfoglalja a helyét, megszerzi a kincstárat, és a vagyont arra használja, hogy hatalmát bebiztosítsa. Azonban a kincstár közepén ırzik... — ...az Uralkodó atiumját — fejezte be a mondatot Szellı. Kelsier bólintott. — A Yedennel kötött egyezségünk szerint a helyszínen talált atiumkészlet fele bennünket illet, akármilyen hatalmas mennyiségrıl legyen is szó. Atium. Vin már hallott errıl a fémrıl, de még sosem látott olyat. Hihetetlenül ritka ércrıl volt szó, olyanról, amit feltehetıleg kizárólag a nemesség használhatott. Ham elvigyorodott. — Nos — kezdte —, ez már majdnem elég jutalom ahhoz, hogy igent mondjak. — Az az atiumkészlet állítólag óriási — mondta Kelsier. — Az Uralkodó csak hébe-hóba ad el a nemességnek kis mennyiségeket belıle, és persze felháborító összegekért. Hatalmasnak kell lennie a készletnek, ha elég arra, hogy uralja a piacot, és elegendı vagyont biztosít bármilyen vészhelyzetre. 89

— Ez igaz lehet... — helyeselt Szellı. — De jól meggondoltad? Tényleg ezt akarod? Ráadásul ilyen hamar azután, ami a legutóbb történt, amikor megpróbáltunk bejutni a palotába? — Ezúttal másképp csináljuk — nyugtatta meg Kelsier. — Uraim, ıszinte leszek hozzátok. A munka nem könnyő, de összejöhet. A terv egyszerő: kitalálunk valami módot, hogy semlegesítsük a luthadeli helyırséget, miáltal a város területén megszőnik a rendfenntartó erık jelenléte. Ezután a városon eluralkodik a káosz. — Ennek kivitelezésére már van néhány ötletünk — vette át a szót Dockson. — De errıl majd késıbb. Kelsier bólintott. — Aztán a zőrzavar kellıs közepén Yeden a seregével bevonul Luthadelbe, beveszi a palotát, és foglyul ejti az Uralkodót. Mialatt Yeden biztosítja a várost, mi ellopjuk az atiumot. A felét neki adjuk, a másik felével pedig eltőnünk. Ezek után már az ı dolga vigyázni a szerzeményére. — Kicsit veszélyes vállalkozásnak tőnik, Yeden — jegyezte meg Ham, és a lázadók vezérére pillantott. Amaz megvonta a vállát. — Talán. De ha valamilyen csoda folytán sikerül uralmunk alá vonni a palotát, legalább tettünk valamit, amit elıttünk egyetlen szká lázadásnak sem sikerült. Az embereim számára ez nem csupán a meggazdagodásról szól, de még csak nem is a túlélésrıl. Hanem arról, hogy végre valami nagyszerőt hajthatnak végre, valami csodálatosat, ami reményt nyújt a szkáknak. De nem várom el, hogy ezt megértsétek. Kelsier engesztelı pillantást vetett Yedenre, mire a férfi megszívta az orrát, és visszaült. Vajon ı is gyakorolta az allomanciát? — tőnıdött Vin. Látott már megbízó-banda viszonyt eleget, de most úgy tőnt, sokkal inkább Kelsier vágta zsebre Yedent, mint fordítva. A bandavezér visszafordult Ham és Szellı irányába. — Több van ebben, mint a merészség fitogtatása. Amennyiben sikerül ellopnunk az atiumot, azzal hatalmas csapást mérünk az Uralkodó pénzügyi helyzetére. Attól a pénztıl függ hatalma, amit az anyag értékesítésébıl szerez. Anélkül könnyen meglehet, hogy nem tudja kifizetni a hadseregét. — Még ha el is kerüli a csapdánkat — vagy, ha akkor vesszük be a várost, amikor távol van és így nem kell vele is megküzdenünk —, pénzügyileg abban az esetben is teljesen tönkremegy. Nem lesz képes 90

csatarendbe állítani a katonáit, és nem tudja majd visszafoglalni a várost Yedentıl. Ha minden jól sül el, Luthadelben egyébként is zőrzavar uralkodik majd. És a nemesség túl gyenge lesz ahhoz, hogy lépéseket tegyenek a lázadó erık ellen. Az Uralkodó azt sem tudja majd, hogy mit tegyen, és képtelen lesz megfelelı haderejő sereg felállítására. — Na és a kolosszok? — kérdezte Ham halkan. Kelsier elgondolkozott. — Ha azokat a teremtményeket is saját fıvárosa ellen küldi, a pusztítás még a pénzügyi csıdnél is hatalmasabb lesz. A káoszban a vidéki nemesek is fellázadnak és kinevezik magukat helyi királyoknak, az Uralkodónak pedig nem lesz akkora csapata, hogy leverje ıket. Yeden lázadói meg tudják tartani Luthadelt; mi pedig, barátaim, nagyon, nagyon gazdagok leszünk. Mindenki megkapja, amit akar. — Elfeledkezel az acélminisztériumról! — vetette oda Dorong, aki eddig szótlanul ült a terem másik végében. — Az inkvizítorok nem fogják hagyni, hogy papi uralmuk csak úgy a semmibe hulljon. Kelsier hallgatott egy pillanatig, majd a göcsörtös arcú férfihoz fordult. — Ki kell találnunk, hogyan bánjunk el a minisztériummal. Erre is akad néhány tervem. Akárhogy is, ezeket a problémákat kell nekünk — csapatként — megoldanunk. Meg kell szabadulnunk a luthadeli helyırségtıl; esélyünk sincs bármit is véghezvinni, ha ık az utcákat járják. Azt is ki kell találnunk, hogyan keltsünk káoszt a városban, és végül arra is megoldást kell keresni, hogy az obligátorok ne találhassanak ránk. — De ha jól végezzük a dolgunkat, talán elérhetjük, hogy az Uralkodó a palotaıröket, sıt még az inkvizítorokat is szétküldi a városba, hogy helyreállítsák a rendet. Ezáltal a palota szabaddá válik, és Yeden megkapja a lehetıséget, hogy lecsapjon. Ezek után már nem érdekes, mi történik a minisztériummal vagy a helyırséggel: az Uralkodónak nem marad annyi vagyona, hogy fenntartsa a birodalma feletti uralmát. — Nem tudom, Kel — mondta Szellı, és a fejét rázta. Nyeglesége eltőnt; úgy látszott, komolyan fontolgatja a tervet. — Az Uralkodó valahonnan szerezte azt az atiumot. Mi van, ha további adagokat termeltet ki belıle? 91

Ham bólintott. — Senki sem tudja, merre van az atiumbánya. — Azt azért nem mondanám, hogy senki sem tudja — válaszolta Kelsier vigyorogva. Szellı és Ham egymásra néztek. — Te tudod? — kérdezte aztán Ham a vezértıl. — Természetesen — felelte Kelsier magától értetıdıen. — Egy évig ott gürcöltem. — A Bugyrok? — Ham meglepıdött. Kelsier bólintott. — Ezért tesz meg az Uralkodó mindent, hogy senki se kerüljön ki élve az ottaniak közül. Nem engedheti meg magának, hogy a titok kiszivárogjon. A Bugyrok nem pusztán büntetıgyarmat, ahová a szkákat küldik meghalni, de bánya is. — Hát persze... — csapott a homlokára Szellı. Kelsier felegyenesedett, ellépett a bárpulttól, és odasétált két embere asztalához. — Ezúttal komoly esélyt kaptunk, uraim. Esélyt arra, hogy véghezvigyünk valami nagyszerőt: valamit, ami tolvajbandának még sohasem sikerült. Magát az Uralkodót fogjuk kirabolni! — De ezzel még nincs vége. A Bugyrokban majdnem ott hagytam a fogam, és szabadulásom óta bizonyos dolgokat másként látok. Látom, milyen reménytelenül robotolnak a szkák. Látom, ahogy a tolvajbandák az arisztokrácia moslékán próbálnak életben maradni, miközben gyakran saját magukat és a szkákat emésztik fel. Látom, amint a szká forradalom keményen ellenáll az Uralkodónak, de mégsem történik soha semmi. — A forradalom azért bukik el mindegyre, mert ügyetlen a szervezése, és nem eléggé elterjedt a mozgalom. Amikor a sok apró részlet összeáll, és a szkák megerısödnek, az acélminisztérium eltiporja ıket. Nem ez a módja a Végsı Birodalom legyızésének, uraim. De egy kis csapat — különleges képességekkel rendelkezı szakértı csapat — reményre adhat okot. Anélkül dolgozhatunk, hogy szem elıtt lennénk. Tudjuk, hogyan kerüljük ki az acélminisztérium csápjait. Értjük, hogyan gondolkozik a fınemesség, és hogyan húzzunk hasznot a tagjaiból. Képesek vagyunk rá! Megállt Szellı és Ham asztalánál.

92

— Nem tudom, Kel — tétovázott Ham. — Nem arról van szó, hogy nem értenék egyet a céljaiddal. Csak annyi, hogy az egész egy kicsit... merésznek tőnik. Kelsier elmosolyodott. — Tudom. De azért végigcsinálod, nem? Ham elgondolkozott, majd bólintott. — Tudod, hogy benne vagyok a bandában, akármilyen munka vár is rám. İrültségnek hangzik, csakúgy, mint az összes többi terved. Csak...csak azt az egyet mondd meg: komolyan gondolod, hogy végzel az Uralkodóval? Kelsier bólintott. Valamilyen oknál fogva Vin is egyre jobban hitt neki. Ham határozottan biccentett. — Akkor rendben, benne vagyok. — Szellı? — kérdezte Kelsier A jól öltözött férfi megrázta a fejét. — Nem tudom, Kel. Ez egy kicsit túl vakmerı. Még hozzád képest is. — Szükségünk van rád, Szellı! — kérlelte Kelsier. — Senki sem tud úgy lecsillapítani egy tömeget, mint te. Amennyiben hadsereget állítunk, szükségünk lesz az allomantáidra és a képességeidre. — Nem tagadom, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk — mondta Szellı —, de akkor is... Kelsier elmosolyodott, aztán valamit letett az asztalra. Az a kupa bor volt, amit Vin öntött ki korábban. A lány észre sem vette, hogy a férfi elvette a bárpultról. — Gondolj a kihívásra, Szellı! — javasolta a szıke vezér. Szellı a poharat bámulta, majd felnézett Kelsierre. Végül elnevette magát, és a pohár után nyúlt. — Rendben, benne vagyok! — Lehetetlenség — szólalt meg egy zsémbes hang a szoba végébıl. Dorong karba tett kézzel ült, és mogorván ıket figyelte. — Mi az igazi terved, Kelsier? — Igazat beszélek — válaszolta a kérdezett. — Azt tervezem, hogy megkaparintom az Uralkodó atiumját, és megdöntöm a birodalmát. — Ez nem fog menni — jelentette ki a férfi. — Ostobaság az egész. Az inkvizítorok a torkunknál fogva fognak minket felakasztani a kampóikra. — Meglehet — értett egyet Kelsier. — De gondolj a jutalomra, ha mégis sikerül! Gazdagság, hatalom, és egy olyan világ, amelyben a szkák végre emberként, és nem rabszolgaként élhetnek. 93

Dorong hangosan felhorkantott. Aztán felállt, de úgy, hogy a széke is felborult alatta. — Semmiféle jutalom nem lenne elég. Az Uralkodó egyszer már megpróbált megöletni. Látom, addig nem nyugszol, amíg meg nem adod neki a magadét. — Ezzel az idısebb férfi megfordult, és kisántikált a szobából, az ajtót pedig becsapta maga mögött. A búvóhely elnémult. — Nos, úgy gondolom, másik füstösre lesz szükségünk — vélte Dockson. — Hagyod, hogy csak úgy elmenjen? — kérdezte követelızı hangon Yeden. — Mindenrıl tud! Szellı kuncogott. — Nem te vagy az erkölcscsısz a csapatban? — Az erkölcsnek ehhez semmi köze! — csattant fel Yeden. — Hagyni, hogy valaki így elmenjen, ostobaság! Perceken belül ránk hozhatja az obligátorokat. Vin beleegyezıen bólintott, de Kelsier csak a fejét rázta. — Nekem nem ez a munkamódszerem, Yeden. Dorongot olyan találkozóra hívtam, ahol felvázoltam egy veszélyes tervet, olyat, amit egyesek esetleg megveszekedett ırültségnek tartanak. De nem fogom megöletni, mert úgy döntött, hogy ez túl veszélyes a számára. Ha így intézel el dolgokat, hamarosan egyáltalán senki sem fog eljönni, hogy a terveidet meghallgassa. — És egyébként is — folytatta Dockson —, nem hívunk meg olyan embereket, akikben nem bízunk. Lehetetlen — gondolta Vin, és összevonta a szemöldökét. Biztosan blöfföl, hogy életben tartsa a csoportszellemet; ennyire senki sem bízik a másikban. És különben is, nem azt mondták a többiek, hogy Kelsier bukását néhány évvel ezelıtt — ami miatt a Hathsin Bugyraiba került — épp árulás okozta? Dorongot nyilván ebben a pillanatban is orgyilkosok követik, és figyelik minden lépését, nehogy a hatóságokhoz forduljon. — Rendben van, Yeden — mondta Kelsier, visszatérve az egyezkedéshez. — Elfogadták a feltételeket. A munka ezennel hivatalosan is elkezdıdött. Még mindig benne vagy? — Visszaadod a lázadók pénzét, ha nemet mondok? — kérdezte a forradalmár. Az egyetlen válasz mindössze halk kuncogás volt Ham irányából. Yeden arca elkomorult, de csak a fejét rázta. 94

— Ha lenne bármi más lehetıségem... — Elég legyen ebbıl a panaszkodásból! — vágott közbe Kelsier. — Ezennel hivatalosan is egy tolvajbanda tagja lettél, így hát éppenséggel ide is jöhetnél az asztalunkhoz. Yeden egy pillanatig tétovázott, aztán felsóhajtott és odalépett a többiekhez. Vin még mindig a szomszéd asztalnál ült. Kelsier megfordult, és a lányra nézett. — És mi a helyzet veled, Vin? Miért kérdez engem? Már tudja, hogy a markában tart. A munka nem számít, míg általa kideríthetem, amit tud. A férfi türelmetlenül várt. — Benne vagyok — válaszolta Vin, gondolván, hogy a vezér ezt akarja hallani. Jól gondolta, mert Kelsier elmosolyodott, aztán az asztal utolsó széke felé biccentett. A lány sóhajtott, de a jelzésnek megfelelıen cselekedett; felállt, és odasétált az utolsó székhez. — Ki ez a gyerek? — kérdezte Yeden. — Közvetítı — vágta rá Szellı. Kelsier magasra rántotta az egyik szemöldökét. — Inkább olyan újoncféle. A bátyám lett rá figyelmes, amikor pár hónappal ezelıtt letompította az érzelmeit. — Bábos, mi? — kérdezte Ham. — Gondolom, hasznunkra válhat még egy. — Valójában olybá tőnik — jegyezte meg Kelsier —, hogy a zendítéshez is ért. Szellı összerezzent. — Tényleg? — kérdezte Ham. Kelsier bólintott. — Docks és én kipróbáltuk néhány órával ezelıtt. A felöltıs férfi felkuncogott. — És én még azt mondtam neki, hogy valószínőleg sosem fog rajtad kívül más ködszerzettel találkozni. — Egy másik ködszerzet a csapatban? — szólt Ham elismerıen. — Hát, ez valamelyest növeli az esélyeinket. — Mit beszélsz? — hadarta Yeden. — Szkák nem lehetnek ködszerzetek! Még abban sem vagyok biztos, hogy a ködszerzetek egyáltalán léteznek. Én legalábbis még eggyel sem találkoztam. Szellı felvonta szemöldökét. Majd egyik kezét Yeden vállára helyezte. 95

— Meg kellene próbálnod kevesebbet beszélni, barátom! — javasolta. — Akkor kevésbé tőnnél ostobának. Yeden lerázta magáról a leereszkedı érintést, és Ham felnevetett. Vin azonban csendben üldögélt tovább, és Kelsier szavainak jelentıségét fontolgatta. Az atiumkészlet ellopásáról szóló rész csábítóan hangzott, de miért kell ehhez bevenni a várost? Tényleg ennyire vakmerıek lennének? Kelsier odahúzott egy széket az asztalhoz, megfordította és ráült, aztán karját a háttámlán nyugtatta. — Rendben — kezdte. — Egy bandába tartozunk. A részleteket a következı találkozón beszéljük meg, de addig is azt kérem tıletek, hogy gondolkozzatok a munkán! Nekem is vannak ötleteim, de mindig jól jönnek a friss gondolatok. Ki kell találnunk, miként csalogassuk ki a luthadeli helyırséget a városból, és hogy milyen módon taszíthatjuk Luthadelt akkora káoszba, hogy a nagy házak képtelenek legyenek mozgósítani az erıiket, és útját állni Yeden seregének, mikor támad. A tagok, Yeden kivételével bólogattak. — Azonban mielıtt befejeznénk az estét — folytatta Kelsier —, van még egy része a tervnek, amivel kapcsolatban figyelmeztetni szeretnélek titeket. — Mi jöhet még? — kérdezte Szellı kuncogva. — Ellopni az Uralkodó vagyonát és megdönteni a Birodalmat nem elég? — Nem — mondta Kelsier. — Ha lehetıségem adódik, meg is ölöm. Csend. — Kelsier — szólalt meg Ham lassan. — Uralkodó a Végtelenség Szilánkja. İ Isten egy darabja. Nem lehet megölni. Valószínőleg az elfogása is lehetetlen lesz. A szıke férfi nem válaszolt. Szeme azonban eltökéltséget mutatott. Most már legalább tudom. Biztos, hogy ırült. — Az Uralkodónak és nekem — szólalt meg Kelsier halk hangon —, van egy rendezetlen ügyünk. Elvette tılem Marét, és kis híján a józan eszemet is. Bevallom, a terv ezen része a puszta bosszúállásról szól. Megfosztjuk a birodalmától, az otthonától és a vagyonától. — Azonban ahhoz, hogy mindez sikerüljön, tıle magától is meg kell szabadulnunk. Esetleg bebörtönözhetjük a saját tömlöcébe, de a legkevesebb, amit megérdemel, hogy kiőzzük a városból. Bár mindkét 96

lehetıségnél tudok sokkal jobbat is. Odalent a mélyben, a Bugyrokban, ahová engem küldött, valami elszakadt bennem, és tudatára ébredtem allomanta erıimnek. Ezeket most arra használom majd, hogy megöljem az Uralkodót. Kelsier az öltönye zsebébe nyúlt, valamit kihúzott belıle, majd letette az asztalra. — Az északiak mesélnek egy legendát — folytatta. — Eszerint az Uralkodó nem halhatatlan, legalábbis nem teljesen. Azt állítják, hogy a megfelelı fémmel meg lehet ölni. A tizenegyedik fémmel. Azzal a fémmel, ott! Minden szempár az asztalon heverı tárgyra tapadt. Vékony ezüstfehér fémrúdnak látszott. Talán olyan hosszú és széles volt, mint Vin kisujja, az oldalait egyenesre csiszoltál. — A tizenegyedik fém? — kérdezte Szellı bizonytalanul. — Én nem hallottam ilyen legendáról. — Mert az Uralkodó betiltatta — magyarázta Kelsier. — De még mindig mesélnek róla. Csak megfelelı helyen kell keresni. Az allomanta tanítások szerint tíz fém létezik: a nyolc alapfém, és a két fıfém. Azonban létezik egy tizenegyedik is, amirıl a legtöbben nem is tudnak. Egy sokkal hatalmasabb és erısebb fém, melyben a tíz másik együttvéve van jelen. Szellı hitetlenkedve összeráncolta a homlokát. Yeden azonban érdeklıdınek tőnt. — És ez a fém valahogyan képes megölni az Uralkodót? Kelsier bólintott. — Ez a gyenge pontja. Az acélminisztérium azt akarja, hogy higgyünk az Uralkodó halhatatlanságában; de még ıt is el lehet pusztítani. Amennyiben egy allomanta ezt a fémet égeti. Ham a vékony rúdért nyúlt. — Hol szerezted? — Északon — válaszolta a szıke férfi. — A Fakó-félszigethez közel, egy olyan vidéken, ahol a lakók még emlékeznek régi királyságuk nevére a megdicsıülés elıtti idıkbıl. — Hogy mőködik? — folytatta a kérdezısködést Szellı. — Nem tudom biztosan — vallotta be Kelsier ıszintén. — De szándékomban áll megtudni. Ham az ujjai közt forgatta a porcelánszínő fémrudat.

97

Megölni az Uralkodót? Hisz az Uralkodó maga is egy elemi erı, olyan, mint a szél vagy a köd. Az ember nem ölheti meg ezeket, mert valójában nem is élnek. Egyszerően csak léteznek. — Akárhogy is — szólt Kelsier, miközben visszavette a fémet Hamtıl —, nektek emiatt nem kell aggódnotok! Az Uralkodó kiiktatása az én feladatom. Ha lehetetlennek bizonyulna, akkor megelégszünk azzal, hogy elcsaljuk a városból és kiraboljuk. Csak gondoltam, jó, ha tudjátok, mire készülök. Egy ırülthöz láncoltam magam — gondolta Vin lemondóan. De ez nem is igazán számított. Egy ırülttıl is meg lehet tanulni az allomancia titkait.

98

Még nem igazán értem, mit kell tennem. A terrisi tanítás szerint tudni fogom majd, amikor eljön az ideje, de engem ez kevéssé nyugtat meg. A Mélységet el kell pusztítani, és látszólag én vagyok az egyetlen, aki képes erre. Ebben a pillanatban is a világ rombolásán munkálkodik. Ha nem állítom meg, ebbıl a vidékbıl nem marad semmi, csak csontok és por.

Ötödik fejezet — Aha! — bukkant elı Kelsier gyızelemittas arccal Camon bárpultja mögül. A pultra csapta a kezében tartott porlepte borosüveget. Dockson alig hitt a szemének. — Ezt meg hol találtad? — Az egyik titkos fiókban — válaszolta a vezér, és leporolta az üveget. — Azt hittem, mindet megtaláltam — mondta Dockson. — Igen. Az egyiknek álcázott hátulja van. Dockson kajánul felnevetett. — Okos! Kelsier bólintott, felbontotta az üveget és három kupába öntött belıle. — A lényeg az, hogy soha nem szabad abbahagyni a keresést! Mindig lesznek újabb titkok. — Felvette a három kupát, majd odasétált Vin és Dockson asztalához. A lány tétován nyúlt a serleg után. A találkozó kevéssel azelıtt ért véget. Szellı, Ham és Yeden már elmentek, és valószínőleg mind azon rágódtak, amit Kelsiertıl hallottak az este folyamán. Vin úgy érezte, neki is mennie kellett volna, de nem volt hová. Úgy tőnt, Kelsier és Dockson is egyértelmőnek vették, hogy velük marad. A szıke vezér nagyot kortyolt a vöröses italból, majd elmosolyodott. — Ó, így már sokkal jobb. Dockson egyetértıen bólintott, de Vin nem kóstolt bele saját poharába. — Szereznünk kell egy másik füstöst — mondta Dockson. Kelsier bólintott. — A többiek látszólag jól fogadták. — Szellı még mindig bizonytalan — mutatott rá Dockson. 99

— Akkor sem fog kifarolni. Szereti a kihívásokat, és ennél nagyobb kihívást keresve sem találna. Egyébként is beleırülne, ha megtudná, hogy nélküle hoztunk össze egy munkát. — De azért igaza van, hogy nyugtalankodik — kelt Dockson Szellı védelmére. — Egy kicsit magam is aggódom. Kelsier egy biccentéssel tudomásul vette a mondottakat, Vin pedig furcsán nézett. Most akkor komolyan gondolják a tervet? Vagy még mindig a kedvemért színjátszanak? A két férfi teljesen hozzáértınek látszott. De mégis, megdönteni a Végsı Birodalmat? Jobban járnának, ha a leszálló ködöt akarnák feloszlatni, vagy a napfelkeltét szeretnék megakadályozni. — A többi barátod mikor ér ide? — kérdezte Dockson. — Néhány napon belül — válaszolta Kelsier. — Addigra kerítenünk kell egy másik füstöst. És még egy kis atiumra is szükségem lesz. Dockson felhúzta a szemöldökét. — Máris? A vezér bólintott. — A nagy részét akkor használtam el, mikor megvettem OreSeur szerzıdését, az utolsó darabkát pedig Tresting ültetvényén. Tresting. A nemes, akit az uradalmán öltek meg az elızı héten. Kelsier milyen szerepet játszott benne? És mi volt az, amit korábban az atiumról mondott? Azt állította, hogy az Uralkodó úgy irányította a nemességet, hogy magának tartotta fenn az atiumhoz való jogot. Dockson megvakarta szakállas állát. — Nem könnyő atiumhoz jutni, Kel. Majdnem nyolc hónapba került megtervezni, hogy ezt az utolsó darabot is ellophassam. — Ez csak azért van, mert kifinomult vagy — ugratta Kelsier kaján mosollyal az arcán. Dockson enyhén megrovó pillantással méregette a barátját. De az csak még szélesebben vigyorgott, míg végül az alacsonyabb férfi a szemét forgatva felsóhajtott. Aztán Vinre nézett. — Hozzá sem nyúltál az italodhoz. A lány megrázta a fejét. Dockson magyarázatra várt, így végül Vin beadta a derekát. — Nem szeretek olyasmit inni, amit nem én készítettem. Kelsier a markába nevetett. — Ventre emlékeztet. 100

— Vent! — horkantott fel Dockson. — Lehet, hogy ez a lány üldözési mániában szenved, de azért nem olyan rossz a helyzet. Szavamra, Vent annyira félt mindentıl, hogy még a saját szívverésétıl is megijedt. A két férfi egyszerre nevetett. Vin azonban a barátságos hangulattól csak még kényelmetlenebbül érezte magát. Mit akarnak tılem? Valamiféle segéd lennék? — Nos, akkor — kezdte Dockson — elárulnád, hogyan tervezel atiumot szerezni? Kelsier szóra nyitotta a száját, mikor a lépcsı felıl lépések kopogását lehetett hallani. A két tolvaj megfordult, de Vin természetesen úgy helyezkedett el, hogy mindkét bejáratot szemmel tarthassa. A lány úgy vélte, bizonyára Camon egyik bandatagja érkezik, hogy megnézze, Kelsier végzett-e a találkozóval. Éppen ezért teljesen meglepıdött, mikor az ajtó kinyílt, és a göcsörtös képő Dorong lépett be rajta. Kelsier elmosolyodott, a szeme csillogott. Nincs meglepve. Örül, de nem meglepett. — Dorong — köszöntötte Kelsier. A szólított megállt a küszöbön, és rosszalló pillantást vetett mindhármuk felé. Végül bebicegett a szobába egy vékony, fura kinézető, serdülı legény kíséretében. A fiú hozott Dorongnak egy széket és letette Kelsierék asztalához. A ragyás arcú helyet foglalt, és közben halkan morgolódott magában. Végül hunyorgó szemmel, orrát magasra tartva Kelsiert kezdte vizslatni. — A bábos már elment? — Szellı? — kérdezett vissza Kelsier. — Igen, el. Dorong röffentett, majd az üveg borral szemezett. — Szolgáld ki magad! — kínálta Kelsier. A ragyás férfi intett a fiúnak, hogy hozzon neki egy kupát a bárpultról, majd visszafordult Kelsierhez. — Biztosra kellett mennem — mondta. — Ne bízz magadban, ha egy bábos tartózkodik a közelben! Fıleg ha olyan, mint ı. — Te meg füstös vagy, Dorong — felelte Kelsier. — Nem sokra mehet veled, hacsak te magad nem engeded neki. Dorong vállat vont. — Nem szeretem a bábosokat. Nem csak az allomanciáról van szó... az ilyen emberek... nos, soha nem lehetsz 101

benne biztos, hogy nem befolyásolnak, ha a közeledben vannak. Vörösréz ide vagy oda. — Nem támaszkodnék ilyesmire, hogy hőségedet elnyerjem — nyugtatta Kelsier a férfit. — Én is ezt hallottam — mormolta Dorong, miközben a fiú bort öntött a kupájába. — De azért biztosra kellett mennem. Szellı jelenléte nélkül kellett átgondolnom a dolgokat. — Fenyegetıen nézett, bár Vin nem tudta meghatározni, miért. Aztán fogta a poharat és egy kortyra kiitta a felét. — Jó bor — dörmögte.— Szóval a Bugyrok tényleg elvették az eszed, mi? — pillantott Kelsierre. — Teljesen — válaszolta a megszólított kifejezéstelen arccal. Dorong elmosolyodott, bár a mosoly közben az arca határozottan eltorzult. — Tényleg komolyan gondolod, hogy végigcsinálod? Ezt a te úgynevezett munkádat? Kelsier ünnepélyesen bólintott. A ragyás lehajtotta a maradék bort. — Akkor szereztél magadnak egy füstöst. De nem a pénzért csinálom. Ha tényleg komolyan meg akarod dönteni a kormányzatot, akkor benne vagyok. Kelsier vigyorgott. — És ne vigyorogj rám! — csattant fel Dorong. — Ki nem állhatom. — Meg sem fordult a fejemben. — Nos — szólalt meg Dockson, és egy újabb pohárral töltött magának —, ezzel a füstös kérdése megoldva. — Nem sokat számít — vélte Dorong. — Úgyis elbuktok. Egész életemben míveseket rejtegettem az Uralkodó és az obligátorai elıl. A végén mégis mindet elkapta. — Akkor miért bajlódsz azzal, hogy nekünk segítesz? — kérdezte Dockson. — Mert — kezdte Dorong, miközben felállt — az Uralkodó elıbbutóbb engem is elkap. Így legalább alkalmam lesz az arcába köpni, mikor elvisznek. A Végsı Birodalom megdöntése... — Elmosolyodott. — Stílusos. Menjünk, kölyök! Rendbe kell hoznunk a mőhelyt. Vin nézte, ahogy Dorong kibiceg az ajtón, a fiú pedig bezárja maguk után. Majd Kelsierre tekintett. — Tudtad, hogy visszajön? 102

A szıke vezér csak a vállát vonogatta, aztán felállt és kinyújtóztatta a végtagjait. — Reméltem. Az emberek vonzódnak a nagyra törı tervekhez. Ez a munka pedig, amit elıterjesztettem... emellett nem lehet egyszerően elsétálni. Legalábbis egy unatkozó öregember, aki haragszik az egész életre, képtelen rá. Szóval, Vin, jól gondolom, hogy ez az egész épület a bandád tulajdona? A lány bólintott. — A fenti mőhely csak álca. — Jó — mondta Kelsier, aztán megnézte az idıt a zsebóráján, és átadta Docksonnak. — Mondd meg a barátaidnak, hogy visszakapják a búvóhelyüket. Most már valószínőleg leszállt a köd. — És mi mit csinálunk? — kérdezte Dockson. Kelsier elmosolyodott. — Mi felmegyünk a tetıre. Ahogy már említettem, szereznem kell egy kis atiumot. *** Nappal Luthadel szénfekete, hamufoltos, a vörös naptól perzselt város volt. Fenyegetı és elszigetelt hely, amely béklyóba veri az embert. Éjszaka viszont a köd elmosta a határvonalakat. A fınemesek vártornyai kísérteties, vészjósló árnyképpé váltak. Az utcák még keskenyebbnek tőntek, és a fıútvonalak is csak magányos, veszélyes sikátorokként szelték át a várost. A nemesek és a tolvajok egyaránt félve merészkedtek ki, ha leszállt az éj. Bátor szív kellett ahhoz, hogy bárki is elviselje a balsejtelmő, borús csendet. A sötét város éjszaka a kétségbeesettek és merészek helye lett; olyan vidék, ahol rejtélyek örvénylenek és különös lények lopóznak. Hozzám hasonló, különös figurák — gondolta Kelsier. Kiállt a rejtekház lapos tetejének peremére. Árnyékba borult épületek emelkedtek körülötte, és a köd miatt úgy tetszett, mintha minden mozogna és dülöngélne. Itt is, ott is halvány fények pislákoltak az ablakokból, de a közvilágítás apró pontjai rémülten bújtak egymáshoz az utcákon. Hővös szellı fújdogált a tetın, fellebbentette a ködfátyolt, és úgy súrlódott neki Kelsier köd áztatta arcának, mintha valami hatalmas, láthatatlan lény lehelt volna rá. A régi idıkben — még mielıtt minden rosszra fordult — a munkát megelızı éjszakán általában keresett egy 103

tetıt magának, és lepillantott a városra. Csak akkor tudatosult benne, hogy e régi szokását eleveníti fel, amikor oldalra tekintett, arra várva, hogy Mare is mellé lépjen. A nı helyén azonban csak homályt talált. Magányos és hallgatag ködöt. A köd megpróbálta átvenni az asszony helyét. Nem sok sikerrel. Sóhajtott, aztán megfordult. Vin és Dockson mögötte álltak. Mindkettıt nyugtalanította, hogy köd veszi ıket körül, de megbirkóztak félelmükkel. Az alvilágban csak úgy lehetett érvényesülni, ha az ember megtanulta elviselni a ködöt. Kelsier ennél messzebb ment. Olyan gyakran járt ki a ködbe, hogy lassan kezdte magát jobban érezni az éjszakai, mindent elhomályosító párafátyol takarásában, mint nappal. — Kel — szólította meg Dockson —, muszáj így állnod a tetıélen? Lehet, hogy a tervünk ırültség, de azt nem szeretném, ha azért kellene lemondanunk róla, mert szétloccsantod a fejed a macskakövön. Kelsier elmosolyodott. Még mindig nem ködszerzetként gondol rám. Beletelik egy kis idıbe, amíg hozzászokik. Évekkel ezelıtt a leghírhedtebb bandavezér lett Luthadelben, és mindezt úgy érte el, hogy nem is volt allomanta. Mare ónszemő volt, de ı és Dockson... ık csak amolyan hétköznapi figurák. Egyikıjük egy hatalom nélküli fattyú, a másik meg egy szökevény ültetvényes szká. Így együtt azonban nagy házakat kényszerítettek térdre, és sikerrel raboltak a legbefolyásosabb férfiaktól a Végsı Birodalom egész területén. Ám Kelsier ma már sokkal, de sokkal több volt ennél. Annak idején csak álmodott az allomanciáról, olyan hatalomra vágyott, mint ami Marének van. Sajnos a nı még azelıtt meghalt, hogy ı a Bugyrokban tudatára ébredt volna erejének. Már sohasem fogja látni, kedvese mikre képes. Ezelıtt a fınemesség tartott tıle. Az Uralkodó csapdája kellett ahhoz, hogy elfoghassák. Most viszont az egész Végsı Birodalom bele fog remegni, mielıtt végez a zsarnokkal. Még egyszer végigmérte a várost, beszívta a ködöt, aztán a peremrıl visszahuppant a tetıre, és ráérısen Vin és Dockson mellé szegıdött. Nem volt náluk lámpa; a ködfátyolba keveredett lágy csillagfény általában elegendınek bizonyult ahhoz, hogy látni lehessen. Kelsier levette a zakóját és a mellényét, odaadta Dockson104

nak, majd kihúzta az ingjét a nadrágja korcából, és leengedte a hosszú anyagot. A szövet elég sötét volt ahhoz, hogy elrejtse gazdáját az éjszakai fénynél. — Rendben — szólalt meg Kelsier. — Kikkel próbálkozzunk? Dockson a szemöldökét ráncolta. — Biztosan ezt akarod? A vezér elmosolyodott. Köpcös barátja felsóhajtott. — Az Urbain- és Teniert-házakat mostanában érte csapás, bár nem az atiumkészletük miatt. — Melyik ház jelenleg a legerısebb? — kérdezte Kelsier, és leguggolt, hogy meglazítsa csomagja kötését, ami Dockson lábánál hevert. — Kik azok, akik egyáltalán nem számítanak rajtaütésre? A körszakállas férfi elgondolkozott, aztán rávágta. — A Venture-ház. Az elmúlt években ık lettek a legnagyobbak. Több száz fıs hadseregük van, és a saját nemeseik között több mint két tucat míves. Kelsier bólintott. — Nos, akkor oda megyek. Biztosan akad egy kis atiumuk. Széthúzta a táskát és kirántott belıle egy sötétszürke köpönyeget. Száznál is több hosszú, szalagszerő, egymást takaró csíkból összevarrt ruhadarab volt. A vállnál és a mellkas körül egybedolgozták a szalagokat, de a végeik megannyi zászlóként lobogtak. Kelsier magára dobta a köpenyt, és az anyagdarabok úgy kacskaringóztak meg hullámoztak körülötte, akár a köd maga. Dockson puhán kifújta a levegıt. — Még sohasem álltam közel olyasvalakihez, aki ilyen köpenyt viselt. — Mi ez? — kérdezte Vin, és halk hangja kísértetiesnek tetszett a ködös éjszakában. — Ez a ködszerzetek köpenye — magyarázta Dockson. — Mindannyian ezt hordják. Olyan, mint valami közös jelvény. — Úgy festették meg, hogy eltüntessen a ködben — vette át a szót Kelsier. — Továbbá figyelmezteti a városıröket és a többi ködszerzetet, hogy ne piszkáljanak. — Megfordult, mire a köpeny szalagjai látványosan csapdostak a teste körül. — Szerintem jól áll... Dockson a szemét forgatta, — Rendben — nyugtázta Kelsier, majd lehajolt és elıhúzott a táskájából egy vászonövet. — Tehát Venture-ház. Mit kell még tudnom róluk? 105

— Venture nagyúr minden bizonnyal tart egy széfet a dolgozószobájában — tőnıdött Dockson. — Gondolom, ott találod az atium rejtekhelyét is. A szoba a harmadikon van; a déli erkély felıli harmadik terem. Légy óvatos, Venture nagyúr a szokásos csapatán és mívesein felül körülbelül egy tucat páragyilkossal veszi körül magát! Kelsier bólintott, majd a derekára kötötte az övet. Csatja nem volt, viszont lelógott róla két kicsi tırhüvely. A táskából két üvegtırt húzott elı, megnézte, nincsenek-e kicsorbulva, majd a hüvelyekbe csúsztatta ıket. Lerúgta a cipıjét, aztán levetette a harisnyáját, és úgy, mezítláb álldogált a hővös kövön. A cipıjével együtt az utolsó darab fém is lekerült testérıl, kivéve pénzeszacskóját és a három, övébe dugott, fémdarabkákat tartalmazó üvegcsét. Kiválasztotta a legnagyobbat, kiitta a tartalmát, majd az üres üveget átadta Docksonnak. — Ennyi? — kérdezte még utoljára. A körszakállas bólintott. — Sok szerencsét! Vin kíváncsian figyelte Kelsier készülıdését. A csendes, apró lányból olyan fokú érdeklıdés áradt, ami teljesen magával ragadta a férfit is. Lehet, hogy minden sarkon rajtaütéstıl tartott, de ijedıs az nem volt, annyi biztos. Rád is sor kerül, kölyök! — futott át az agyán. — Csak nem ma éjszaka. — Nos — szólalt meg aztán, majd elıvett egy érmét a zacskóból, és lehajította az épület szélérıl. — Akkor elindulok. Hamarosan találkozunk Dorong mőhelyében. Dockson bólintott. Kelsier megfordult, visszalépett a tetıélre, aztán fogta magát, és leugrott. A köd hullámzott körülötte. Acélt égetett, az alapfémek közül a sorban a másodikat. Testét átlátszó kék vonalak fonták körbe, de ezeket csak ı láthatta. Minden egyes vonal a mellkasából eredt, és egy-egy közeli fémlelıhely felé irányult. A vonalak viszonylag halványan villództak, ezzel jelezvén, hogy csak kisebb készletekre mutatnak: ajtókilincsekre, szegekre és egyéb apró fémtárgyakra. A fém típusa nem számított. Vas vagy acél égetése során bármiféle fémet kék vonalak jeleztek, feltéve persze, ha elég közeliek és elég nagyok voltak ahhoz, hogy észre lehessen venni ıket. Kelsier a közvetlenül a föld felé, az eldobott érme felé mutató vonalat választotta, és acélt égetve nekifeszült a pénzdarabnak. 106

Zuhanása azonnal abbamaradt: visszarepült a levegıbe, a kék vonal mentén az ellenkezı irányba. Kinyújtotta az egyik kezét, kiválasztott egy ablakkilincset, majd nagyot taszítva rajta oldalvást folytatta. Az óvatosan kivitelezett oldalirányú lökéstıl az egyik szemközti épület tetején sikerült landolnia. Ruganyosan, guggolva érkezett, majd átfutott az épület nyeregtetıjén. A másik oldalon ólálkodó sötétség leplében megállt, és a kavargó ködbe pillantott. Ónt égetett, és érezte, ahogy a fém lángra kap a mellkasában, amitıl érzékei felerısödtek. Hirtelen a köd már nem is tőnt olyan átláthatatlannak. Nem az éjszaka sötétje szakadozott fel: egyszerően csak a szeme lett élesebb. Észak felé a távolban éppen hogy csak ki tudott venni egy nagy épületet. A Venture-várat. Hagyta tovább égni az ónt; a fémdarabka lassan pislákolt és valószínőleg nem kellett attól tartania, hogy elfogy. Ahogy ott állt, a köd lassan körbefonta testét. Forgott és pörgött, lágy, alig észrevehetı hullámokban hömpölygött. Felismerte Kelsiert, és magának követelte. Megérezte benne az allomantát. Egy fémkéménynek taszítva testét, Kelsier lapos ívben, vízszintes irányban nagyot ugrott. Ugrás közben eldobott egy újabb érmét, és a kicsiny fémdarab csillogva zuhant lefelé a sötét ködben. Még mielıtt földet ért volna, nekifeszült az érmének, de tömege miatt éles, lefelé irányuló pályán mozgott. Alighogy földet ért a macskaköves utcán, a taszítás ereje újra felfelé lökte, és a második ugrásból elegáns ív sikeredett. Újabb hegyes fatetın landolt. Az acéltaszítás és vashúzás volt az elsı dolog, amit Gemmel megtanított neki. Amikor valami felé taszítasz, az olyan, mintha teljes súlyoddal ránehezednél — magyarázta a félesző aggastyán. — És a súlyodon nem változtathatsz: allomanta vagy és nem holmi északi varázsló. Azonban sose vonj magad felé semmi olyat, ami nálad kevesebbet nyom, hacsak nem akarod, hogy a fejednek repüljön! És ne taszíts olyan tárgyon, ami nehezebb nálad, mert könnyedén az ellenkezı irányba repülhetsz. Kelsier a sebhelyeit vakargatta, majd a tetın guggoltában szorosra húzta testén a ködköpönyeget. A fa erezete nyomta meztelen talpát. Gyakran kívánta, hogy az ónégetés bárcsak ne járna az összes érzék felerısödésével, vagy legalább az érzékek kiélesedése ne jelentkezne egyszerre. A Jobb látásra szüksége volt, hogy lásson a sötétben, és a 107

kifinomultabb hallásnak is hasznát vette. Ugyanakkor az ón miatt az éjszaka sokkal hővösebbnek tőnt felettébb érzékennyé vált bıre számára, talpa pedig minden egyes kavicsot és fafelületet fokozottan érzékelt. A Venture-vár pont elıtte magasodott. A homályos várossal ellentétben a tornyok fényben úsztak. A fınemesség az átlagembertıl eltérı ritmusban élt: megengedhették maguknak a kivilágítást, sıt kedvükre pazarolhattak az olajlámpák és gyertyák együttes használatával, jelezve, hogy nekik nem kell fejet hajtani az évszakok szeszélyei vagy akár a nap járása elıtt. A várkastély lenyőgözı látványt nyújtott: bár csak egy védıfal vette körbe az udvart, az épület maga sokkal inkább hasonlított holmi mővészeti alkotáshoz, mint erıdítményhez. Oldalt robusztus támpillérek íveltek ki a falból, ami kiemelte a míves ablakok és ízléses tornyok hatását. A téglalap alaprajzú épület falait magasba nyúló, belülrıl megvilágított, festett üvegablakok díszítették, melyek színes fénnyel árasztották el környezetüket. Kelsier vasat égetett, mégpedig magas lángon perzselte, hogy nagyobb mennyiségő fémet találjon az éjszakában. Ahhoz túl messze állt a vártól, hogy elég lett volna érméket vagy kilincseket használnia. Valami testesebb kiindulópontot kellett találnia, hogy a távolságot megtehesse. A kék vonalak legnagyobb része halványan jelzett. Ám felfigyelt két fémforrásra, melyek lassan mozogtak valami magaslaton: valószínőleg a tetın sétálgató ırök lehettek, és a mellvértjüket meg fegyvereiket érzékelte. Az allomantikus fenyegetés ellenére a legtöbb nemes még mindig fémmel vértezte fel katonáit. Fémeket vonni és taszítani tudó mívesbıl kevés járkált a városban, valódi ködszerzetbıl pedig még annál is kevesebb. Sok várúr nem vélte ésszerő megoldásnak, hogy viszonylagos védelem nélkül hagyja katonáit és ıreit, mikor csupán a lakosság elhanyagolható számú tagja ellen nem lehet fémmel védekezni. Ehelyett egészen más módszerekre támaszkodtak az allomantákkal szemben. Kelsier elmosolyodott. Dockson azt mondta, Venture nagyúr egy egész osztag páragyilkost tartott a szolgálatában. Ha ez igaz, minden bizonnyal még azelıtt találkozik velük, mielıtt feljön a nap. Ebben a pillanatban azonban nem foglalkozott a katonákkal. Ehelyett 108

arra az erıs, kék fénynyalábra koncentrált, ami az épület magasan fekvı teteje felé mutatott. Nagy valószínőséggel a tetı bronz vagy vörösréz borítású lehetett. Kelsier felerısítette a vas égetését, vett egy mély lélegzetet, majd rántott egyet a nyalábon. Hirtelen rándítással felemelkedett a levegıbe. Tovább égette a vasat, és hihetetlen sebességgel húzta magát a torony felé. Néhányan azt híresztelték, hogy a ködszerzetek tudnak repülni, de ez pusztán romantikus képzelgés volt. A fémek segítségével végzett vonzás és taszítás inkább zuhanáshoz, mint repüléshez hasonlított. Az allomantának hatalmasat kellett rántani ahhoz, hogy megfelelı lendületet nyerjen, és ilyenkor szédítı sebességgel száguldott horgonya felé. Kelsier kitartóan haladt a vár irányába; a köd fodrozódott körülötte. A területet körülvevı védıfalon könnyedén átjutott, de teste enyhén a föld felé kanyarodott repülés közben. Megint azzal az átkozott tömegével volt baj; lefelé húzta. Még a leggyorsabb nyílvesszı is kénytelen egy ponton lefelé kanyarodni. A súlya miatt nem egyenesen a tetıre lıtte ki magát, hanem ívben repült. A falat jó néhány méterrel a tetı alatt érte el, és még mindig szörnyő sebességgel száguldott. Mély lélegzetet vett tehát és forraszt kezdett égetni, hogy meghatványozza testi erejét. Az ég felé fordult, ezért lábbal érkezett a kıfalra. Még megerısített izmai is lázadoztak a durva bánásmód ellen, de végül sikerült úgy megállnia, hogy nem tört csontja. Azonnal eleresztette a tetıre tartott nyalábot, és leejtett egy érmét, majd még estében nekifeszült. Ezután az egyik festett ablak keretét kiválasztva a fém felé húzta magát. Az érme közben földet ért, és megtartotta a súlyát, így egyszerre az érmének feszülve és az ablakkeret felé vonva magát, testét ismét nyílvesszıként lıtte ki a levegıbe. Miután mindkét fém energiája megcsappant, hagyta, hogy az utolsó néhány méteren a lendület vigye felfelé a gomolygó ködben. Köpenye halkan csapdosott, miközben ı felmászott a vár felsı gyilokjárójának kiszögellésére, átlendítette magát a mellvéden, és puhán megállapodott a peremen. Nem egészen háromlépésnyire tıle egy meglepett ır állt. Kelsier egy szempillantás alatt rávetette magát: az ır acél mellvédje felé vonta testét, és a levegıbe lódulva kibillentette a férfit az egyensúlyából. Aztán elırántotta egyik üvegtırét, és hagyta, hogy a vas, amit égetett, 109

még közelebb húzza az ırhöz. Mindkét lábával a férfi mellkasának csapódott, majd forrasztól felerısödve feléje suhintott. Az ır elvágott torokkal rogyott össze. Kelsier könnyedén lehuppant mellé, és a fülét hegyezte. Semmi gyanúsat nem hallott. Egyedül hagyta a haláltusáját vívó ırt. Valószínőleg alacsonyabb rangú nemes lehetett. Ellenség. Ha ellenben szká katona volt, aki kevés fizetség ellenében elárulta a saját népét... Nos, akkor még boldogabban küldte az örökkévalóságba. Taszított egyet a haldokló férfi mellvértjén, és felugrott a kıperemrıl — egyenesen a tetıre repült. A bronztetı hővös és csúszós volt a talpa alatt. Gyorsan végigszaladt rajta, az épület déli oldala felé tartva, hogy megkeresse azt az erkélyt, amirıl Dockson beszélt. Nem igazán aggódott, hogy észreveszik; az éjszakai látogatás elsıdleges célja az volt, hogy atiumot szerezzen, az allomantikus fémek közül a tizediket, egyben a legerısebbet. Akadt azonban egy másik célja is: a zavarkeltés. Könnyen megtalálta az erkélyt. Szélessége és hosszúsága révén valószínőleg kisebb társaságok szórakoztatására szolgált. Ebben a pillanatban némán és — két ırt leszámítva — üresen várta a reggelt. Kelsier hangtalanul guggolt az erkély felett az éjszakai ködben, a figyelı szemek számára láthatatlanul, szürke köpönyegébe burkolózva. Lábujjaival a tetı fémperemébe kapaszkodott. A két ır odalent mit sem sejtve csevegett egymással. Ideje egy kis zajt csapni. Kelsier közvetlenül a katonák közé ugrott. A forrasztól megerısödve meg egy kis acéltaszítással hevesen a két férfira támadt. Mivel kettıjük között helyezkedett el, lökése ellentétes irányba dobta az ıröket. Mindkettı felkiáltott a meglepetéstıl, amikor a váratlan lökés eltaszította ıket. Aztán az erkély korlátján át lezuhantak az alattuk elterülı sötétségbe. Míg az ırök üvöltve hullottak le a mélybe, Kelsier kitárta az erkélyajtókat, hogy ı és az ıt körülölelı köd nyúlványai bejuthassanak a szoba sötétjébe. A harmadik terem — futott át az agyán, miközben összegörnyedve szaladt elıre. A második terem egy csendes, melegházszerő helyiségnek bizonyult: nagyobb részét szépen gondozott bokrokkal és kicsiny fákkal beültetett, alacsony ágyások foglalták el, és az egyik fal valójában hatalmas ablakokból állt, melyek napközben bizonyára 110

bıséges napfényt engednek be a helyiségbe. A sötét ellenére Kelsier érzékelte, hogy a növények színe eltér a szokásos barna árnyalattól: né hány fehér, vöröses, sıt talán még pár világossárga is akadt köztük. A barnától eltérı színő növények ritkaságszámba mentek; csak a nemesek tarthattak és gondozhattak ilyesféléket. Kelsier gyorsan mozgott az üvegházban. Megállt a következı ajtónyílásnál, mert a terembıl világosság szőrıdött ki. Kioltotta az ónt, nehogy felerısödött látása miatt megvakuljon, amint belép a megvilágított terembe. Lehorgasztott fejjel, pislogva indult el, mindkét kezében üvegtırt tartott. A szoba azonban üres volt. Egyértelmően dolgozószobának használták; a könyvespolcok mellett mindegyik falon egy-egy lámpa égett, a sarokban egy íróasztal állt. Kelsier visszadugta a tıröket a hüvelyükbe, és acél égetésével fémkeresésre indult. A szoba sarkában állt egy nagy széf, de az túl magától értetıdı lett volna. A keleti fal belsejébıl valami más, erıs fémforrást érzékelt. Megközelítette a helyet, és ujjaival végigtapogatta a vakolatot. Sok nemesi várkastély díszítéséhez hasonlóan ezt a falat is freskó ékesítette, melyen idegen lények tespedtek a vörös nap alatt. Egy kevesebb mint két négyzetméteres területen a fal azonban álfal volt, melyet úgy helyeztek el, hogy a repedéseket elfedje a freskó. Mindig lesznek újabb titkok. Nem bajlódott azzal, hogy megpróbálja kinyitni a furcsa szerkezetet. Inkább acélt égetett, aztán erısen belekapaszkodott az acél energiájába, és nekifeszült a gyenge fémforrásnak, melyrıl úgy gondolta, hogy a csapóajtó zárja. A fém elıször ellenállt, nekirántotta Kelsiert a falnak, ezért forrasz égetésével erısebben nekirugaszkodott. A zár felpattant, az ajtó kitárult és elıbukkant egy falba épített, kicsiny széf. A férfi elmosolyodott. A széf elég aprónak tőnt ahhoz, hogy egy forrasztól megerısödött ember magával tudja vinni, feltéve, hogy ki tudja emelni a falból. Felugrott, vassal rántott egyet a széfen, és úgy érkezett a falra, hogy az ajtó éppen a lába között helyezkedett el. Még nagyobbat rántott, és fellobbantotta a forrasz alacsony lángját. Erı áramlott végig a lábán, és az acéllal a széfnek feszült. Az erılködéstıl felhördült. Most kiderül, melyik adja meg magát elıbb: a páncélszekrény, vagy a lábszárcsontja. 111

A széf megmozdult foglalatában. Kelsier még erısebben húzta; az izmai tiltakoztak. Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. Végül a páncélszekrény megrázkódott és kiszakadt a falból. Kelsier hátraesett, és acélt égetve megtaszította a széfet, hogy ki tudjon térni az útból. Ügyetlenül ért földet, verejték csepegett a homlokáról. A páncélszekrény szilánkokat felverve zuhant a faburkolatra. Két meglepett arcú ır rontott a szobába. — Éppen ideje — jegyezte meg Kelsier, majd felemelte a kezét és ráhúzott az egyik fegyveres kardjára, mire a penge kirepült a tokjából, megpördült a levegıben és hegyével a ködszerzet felé tartott. Kelsier kioltotta a vasat, félrelépett, és a markolatánál fogva elkapta a kardot, miközben az a lendülettıl elrepült mellette. — Ködszerzet! — kiáltotta az ır. Kelsier mosolyogva elırelendült. A katona elıhúzott egy tırt. Az allomanta nekitaszította magát, kitépte a fegyvert a férfi kezébıl, aztán megpördült és az ır fejét elválasztotta a testétıl. A másik fegyveres káromkodva oldozta ki mellvértje zsinórját. A fordulatot befejezvén Kelsier megtaszította a saját kardját, és az ujjai közül kilökıdı penge egyenesen az ır felé száguldott. Abban a pillanatban, hogy az elsı fegyveres teste tehetetlenül zuhant a földre, a másik páncélja leesett — így Kelsier többé nem tudott nekifeszülni, a kardja azonban az ır védtelen mellkasába ágyazódott. A férfi bukdácsolt néhány lépést, aztán összeesett. Kelsier susogó köpönyeggel elfordult a testektıl. Ezúttal néma dühvel küzdött, nem úgy, mint azon az estén, amikor végzett Trestinggel. De most is ugyanazt a haragot érezte, amit sebeinek viszketésekor vagy szeretett nıje fülében visszhangzó sikoltásaitól öntötte el. Ítélete szerint bárki, aki a Végsı Birodalom fenntartásában segédkezett, egyben lemondott az élet jogáról is. Fellobbantotta a forraszt, és immár emberfeletti erıvel felemelte a széfet. Egy ideig tántorgott súlya alatt, majd visszanyerte az egyensúlyát és visszacsoszogott az erkélyre. Akár volt a páncélszekrényben atium, akár nem, arra már nem maradt ideje, hogy egyéb lehetıségeket is számba vegyen. Már az üvegház végében járt, amikor lépéseket hallott a háta mögül. Mikor megfordult, látta, hogy a 112

dolgozószobában alakok sürögnek. Nyolcan vártak rá: mindegyik laza szürke köpenyt viselt, kezükben pajzsokat és párbajpálcákat tartottak. Páragyilkosok. Kelsier elengedte a kis páncélszekrényt. A páragyilkosok távolról sem értettek az allomanciához, de arra képezték ki ıket, hogy mívesek és ködszerzetek ellen harcoljanak. Testükön a legapróbb fémdarabot sem lehetett megtalálni, és ismerték az összes trükköt. Az allomanta hátralépett, majd nagyot nyújtózkodva elmosolyodott. A nyolc férfi óvatos mozgással szétszóródott a teremben. Ez érdekesnek ígérkezik! A páragyilkosok támadásba lendültek: kettesével tódultak be az üvegházba. Kelsier elırántotta a tıreit. Az elsı összecsapás során lehajtotta a fejét, és belevágott az egyik férfi mellkasába. A páragyilkos visszaugrott, ugyanakkor párbajpálcájának suhintásával távol tartotta magától Kelsiert. İ forraszt lobbantott, majd egyik kezével maréknyi érmét szórt ellenfeleire. A fémkorongok szédítı sebességgel repültek elıre, a levegıt szelték, de ellenfelei erre is felkészültek: felemelték a pajzsukat, és az érmék lepotyogtak a faburkolatra. Ugyan faszilánkok repkedtek a nyomukban, de a katonák sértetlenek maradtak. Kelsier némán figyelte, ahogy a többi páragyilkos megtölti a szobát. Nem akartak elnyújtott harcot — azt a taktikát választották, hogy hirtelen, egyszerre rohanják le áldozatukat. Így a veszély gyorsan elhárulhat, de rosszabb esetben legalább addig közrefogják emberüket, míg a ház allomantái elı nem kerülnek, hogy ık is bekapcsolódjanak a küzdelembe. Kelsier a széfre pillantott. Nem hagyhatja itt. Ugyanakkor gyorsan be kell fejeznie a csatát. Forraszt égetett, elıreugrott, és kísérletképp elıresújtott a tırével, de nem sikerült áttörnie ellenfelei védelmi vonalát. Sıt: hajszál híján kerülte el, hogy a fejét betörje egy pálca vége. Három páragyilkos eközben mögé került, és elvágták a menekülési útvonalát az erkélyes szoba irányába. Remek! — futott át az agyán, miközben próbálta egyszerre szemmel tartani mind a nyolc férfit. Egy csapatként, mindent aprólékosan kiszámítva közeledtek felé. Mikor a fogát csikorgatva ismét forraszt lobbantott, arra lett figyelmes, hogy a fém már nem ég akkora erıvel. A nyolc alapfém közül a forrasz égett a leggyorsabban. 113

Nincs most idı ezen aggódni! A mögötte álló férfiak támadásba kezdtek, de Kelsier félreugrott elılük és a széf felé rántotta magát, amitıl a szoba közepére került. Amint földet ért, azonnal taszított egyet a széfen, miáltal a levegıbe repítette magát. Térdét felhúzva átpördült támadói feje fölött, majd végül egy szépen gondozott fácska ágyásában landolt. Megfordult, felerısítette a forrasz hatását, és kezét felemelve várta a suhintást. A párbajpálca nekicsapódott, és alkarjában égetı fájdalom suhant végig, de a forrasztól megerısödött csont kitartott. Hirtelen elırerántotta a másik kezét, és tırt vágott ellenfele mellkasába. A férfi a meglepetéstıl hátrahıkölt, amitıl Kelsier tırét kitépte a sebbıl. Egy újabb páragyilkos is támadásba lendült, de a ködszerzet behúzta a fejét és szabad kezével leszakította az aprópénzes zacskót az övérıl. A páragyilkos készült, hogy elhárítsa az ellenség tırdöfését, de Kelsier ehelyett felemelte a másik kezét, és a zacskót a férfi pajzsának vágta. Majd taszított egyet az érméken. A páragyilkos feljajdult, mikor az erıs acéllökés hátravetette. Kelsier ekkor acélt égetett, és olyan erıvel taszított, hogy ı maga is hátrarepült. Így viszont kikerülte két másik férfi támadását is. İ és ellenfele elrepültek egymástól, és a szoba két különbözı végében értek földet. Kelsier a távolabbi falnak ütközött, de továbbra is lökött: ellenfelét pénzeszacskóstól és pajzsostól együtt az egyik hatalmas üvegházi ablaknak csapta. Az üveg összetört, a dolgozószobából kiáradó lámpafény szikrái megcsillantak a szerteszét szóródó szilánkokon. A páragyilkos kétségbeesett arca eltőnt mögöttük a sötétben, és a köd — békésen, de baljóslatúan — bekúszott a betört ablakon. A maradék hat támadó könyörtelenül haladt elıre. Kelsiernek le kellett gyıznie a karjában áramló fájdalmat, amikor lehajolt, hogy kivédjen két csapást. Elperdült az útból, és magával sodort egy kisebb fát is, de a harmadik támadónak csak sikerült pálcájával oldalba vágnia. Az ütéstıl a ködszerzet az ágyásba zuhant. Megbotlott, majd a kivilágított dolgozószoba bejárata elıtt összeesett; még a tırét is elejtette. Levegı után kapkodott fájdalmában, és az oldalát fogta. Az 114

ütés mindenki másnak a bordáját törte volna, de még neki is hatalmas zúzódása lesz tıle. A hat férfi újra körbevette. Kelsier nehezen, a fájdalomtól és az erılködéstıl elhomályosodott szemmel, fogcsikorgatva feltápászkodott. Elıvett egy újabb fémtartalmú üvegcsét, és egy húzásra ledöntötte a tartalmát. Feltöltötte forraszkészletét, aztán ónt égetett. A fény majdnem megvakította; hirtelen a karjában és az oldalában sajgó fájdalom is erısebbnek tőnt, de a felerısödött érzékeinek köszönhetıen kitisztult a feje. A hat páragyilkos gyors, összehangolt támadásba lendült. Kelsier széttárta karját, és vasat égetve fémet keresett. A legközelebbi forrásnak a dolgozószobában tartott, vaskos ezüstszínő levélnehezék bizonyult. A kezébe rántotta-csavarintotta, majd megfordult, karját pedig támadó állásban a közeledı férfiak elé tartotta. — Hát legyen! — dörmögte. Hirtelen jött erıvel acélt égetett. A téglalap alakú nemesfém kiszakadt kezébıl, és végigszáguldott a levegın. A legelöl álló páragyilkos felemelte a pajzsát, de a mozdulatai lassúnak bizonyultak. A nemesfém ropogva találta el a férfi vállát, aki ezután jajveszékelve a földre zuhant. Kelsier megpördült, lebukott egy suhintás elıl, majd úgy ugrott, hogy az egyik páragyilkos közé és a leterített katona közé essen. A fémet egyre maga felé húzva vasat égetett. A fémdarab megint a levegıbe repült, és eltalálta egy másik páragyilkos halántékát. A férfi összeesett. Egy harmadik szitkozódva rohant Kelsier felé. İ rátolt a levegıbe röppenı fémdarabra, amitıl az irányt változtatott és elfordult mind tıle, mind a támadó páragyilkostól, aki eközben a magasba emelte a pajzsát. Kelsier hallotta, amint a fémtégla a háta mögött a földre esik, majd forraszt lobbantva a feje fölé nyújtotta a kezét, és elkapta a páragyilkos felé suhintó pálcáját. A páragyilkos felhördült, amikor szembe találta magát Kelsier megnövekedett erejével. A ködszerzet nem bajlódott azzal, hogy megpróbálja kiszabadítani a fegyvert. Ehelyett éleset rántott a mögötte fekvı fémdarabon, ami halálos sebességgel közeledett a háta felé. Az utolsó pillanatban megfordult, és ugyanazzal a lendülettel közvetlenül a levélnehezék útjába pördítette a páragyilkost is, akinek a pálcáját még mindig nem engedte el. A férfi a fémdarabbal a hátában összerogyott. 115

Kelsier még mindig forraszt égetett, így készülve a támadásokra, és nem is hiába: rögvest egy pálca vágódott a vállának. A fa nagyot reccsent és ı térdre esett, de a lángoló forrasz eszméleténél tartotta. Fájdalom és tisztánlátás kavargott elméjében. Rántott egyet a fémdarabon — amitıl az kiszakadt a haldokló férfi hátából — majd oldalra lépett, és hagyta, hogy a rögtönzött fegyver elrepüljön mellette. A hozzá legközelebb álló két páragyilkos azonnal lebukott. A téglatest az egyik férfi pajzsának csapódott, de Kelsier nem folytatta a taszítást, nehogy kibillenjen egyensúlyából. Inkább vasat égetett, amitıl a levélnehezéket erısen maga felé tudta irányítani. Lehajolt, kioltotta a vasat, és érezte, ahogy a fémdarab elsuhan a feje fölött. Roppanás hallatszott, ahogy a fém a Kelsier háta mögött lopakodó katona arcába vágódott. A ködszerzet megpördült, vasat és acélt égetett, hogy a fémet az utolsó két férfira tudja irányítani. Azok kikerülték a suhanó levélnehezék útját, de Kelsier az utolsó pillanatban rántott rajta egyet, és az közvetlenül elıttük esett le. A férfiak gyanakvón pillantottak a téglatestre, és a pillanatot kihasználó Kelsier acélt tolva feléjük futott és ugrott, úgy, hogy a férfiak feje fölé került. A páragyilkosok szitkozódva pördültek meg a tengelyük körül. Földet érés közben a ködszerzet ismét rántott egyet a fémdarabon, amitıl az felemelkedett és hátulról berepesztette az egyik férfi koponyáját. A páragyilkos egyetlen jajszó nélkül zuhant a földre. A levélnehezék tovább pörgött a levegıben, amikor Kelsier utána nyúlt. A fémtárgy hővös felületét vér borította. Az ablakból beszüremlı köd az allomanta lábához gomolygott, aztán felkúszott egészen a derekáig. A ködszerzet leeresztette a kezét, és az utolsó páragyilkosra mutatott. A szobában valaki halkan nyögdécselt. Az utolsó páragyilkos hátralépett, aztán fegyverét elhajítva futásnak eredt. Kelsier mosolygott, és leengedte a karját. Ekkor valaki hirtelen kiszakította a fémdarabot az ujjai közül. A téglatest átrepült a szobán, és betört egy másik ablakot. Kelsier átkozódva fordult meg, és egy népes kompániát látott beözönleni a szobába. Nemesi ruhát viseltek; allomanták voltak. Némelyikük felemelte a kezét és pénzérmék repültek Kelsier arcába. İ acélt égetett, és félretaszította a pénzeket. Újabb ablakok törtek be és faszilánkok röpködtek mindenfelé, ahogy az érmék elárasztották a 116

szobát. Kelsier rántást érzett az övén: utolsó üvegcséje sziszegve repült el a másik szoba irányába. Nagydarab férfiak igyekeztek felé görnyedten, a röpködı érmék pályája alatt. Martalócok voltak: olyanok, akik képesek voltak forraszt égetni, csakúgy, mint Ham. Ideje indulni! — gondolta Kelsier, miközben eltérített egy újabb érmeáradatot. Fogát összeszorítva tőrte a karjában és oldalában ólálkodó fájdalmat. Tudta, hogy a rendelkezésre álló néhány pillanat alatt nem juthat el az erkélyig. Amint egyre több míves közeledett feléje, mély levegıt vett, és az egyik törött, mennyezettıl padlóig húzódó ajtó felé iramodott. Kiugrott a ködbe, majd esés közben megpördülve megrántotta a padlón fekvı széfet. Zuhanása félúton abbamaradt, ı pedig a fal felé kezdett repülni, mintha valami kötélen csimpaszkodna. Nekicsapódott az épületnek, de továbbra sem eresztette el a páncélszekrényt, és végül megállapodott egy ablakpárkányon. Fejjel lefelé belefeszült a faragott ablakkeretbe, majd nagyot rántott a széfen. Az megjelent a falpárkány fölött a levegıben. Megbillent, aztán kibillent az ablakon, egyenesen Kelsier felé. A ködszerzet elmosolyodott, kioltotta a parázsló vasat, és ellökte magát a faltól. Úgy vetette magát bele a gomolygó ködbe, mint valami tébolyult halálugró. Háttal hullott bele a sötétségbe, és pillantásával épp csak elkapta azt a haragos arcot, ami a törött ablakból bámult utána. Aztán finoman megrántotta a széfet. A köd elhomályosította a látását, és ettıl úgy érezte, mintha nem is zuhanna, hanem a semmi közepén lebegne. Elérte a páncélszekrényt, és a levegıben megpördülve erısen nekifeszült. A széf éppen a lába alatt csapódott bele a kockakövekbe. Kelsier ezúttal enyhébben feszült neki, és addig lassította a zuhanását, míg végül megállapodott néhány méterrel a kocka alakú fémtárgy fölött. Egy pillanatig a ködben lebegett; köpönyege szalagjai vadul lobogtak a szélben. Végül eleresztette a fémdobozt, és lehuppant a földre. A pénzszekrény ripityára tört az eséstıl. Kelsier felfeszítette összegyőrıdött ajtaját, miközben óntól kiélesedett füllel a fentrıl jövı kiáltásokat hallgatta. A széfben egy kis zacskó ékkövet meg néhány ezer dobzos értékő hitellevelet talált, amit azonnal zsebre vágott. Körbetapogatta a doboz belsejét, és hirtelen elöntötte az aggodalom: 117

hátha az egész küzdelem hiábavaló volt. Aztán ujjai ráfonódtak egy a szekrényke hátuljában lapuló kis erszényre. Felrántotta a zacskó száját, és egy adag gyöngyszerő fémet pillantott meg az alján. Atium. A karján lévı sebhelyek felizzottak, és a Bugyrokban töltött napok emlékei egyszerre felelevenedtek benne. Összehúzta az erszény száját, és felállt. Majdnem elnevette magát, amikor odébb meglátta a páragyilkos összetört testét, akit ı hajított ki az ablakon. Odalépett, és egy vasrándítással letépte a férfi pénzeszacskóját. Nem — nem volt hiába. Még ha nem is találta volna meg az atiumot, minden olyan éjszaka, ami nemesemberek halálával végzıdött, jó éjszaka volt. Egyik kezébe fogta az erszényt, másikba az atiumot. Tovább égette a forraszt — a fém kölcsönözte erı nélkül valószínőleg összeesett volna a fájdalomtól —, és Dorong mőhelye felé iramodott.

118

Nem akartam belekeveredni, az igaz. Viszont valakinek meg kell állítani a Mélységet. És nyilvánvalóan Terris az egyetlen hely, ahol ez lehetséges. Ezzel kapcsolatban azonban nem kell mindent szó szerint vennem, amit a filozófusok mondanak. Már érzem a célt, érzékelem, bár a többiek még nem. Az elmémben lüktet, valahonnan a távoli hegyek közül szólít engem.

Hatodik fejezet Vin egy csendes szobában ébredt; a reggeli vörös napsugarak beszőrıdtek az ablaktábla résein keresztül. Egy pillanatig idegesen feküdt az ágyban. Rossz érzés kerítette hatalmába. Nem amiatt, mert ismeretlen helyen ébredt: a Reennel való utazgatások során hozzászokott a nomád élethez. Egész más zavarta, s hamar felismerte a rossz közérzet forrását. Egyedül volt a szobában. És nemcsak hogy egyedül volt, de a szoba szokatlanul szellısnek is érzıdött. Tágasnak. És... kényelmesnek is. Valódi matracon feküdt, ami igazi lábakon állt, és ágynemővel, illetve plüss ágytakaróval takarózhatott. A bútorzat egy vaskos faszekrénybıl és egy kerek szınyegbıl állt. Mások számára ez így talán túl puritánnak tőnt volna, de Vin pazarnak találta. Felült, és elfintorodott. Nem tőnt helyesnek, hogy egyedül pöffeszkedik egy szobában. Egész életében zsúfolt, bandatagoktól hemzsegı ideiglenes szállásokon aludt. Még az utazásai során is koldusok sikátoraiban vagy lázadók barlangjaiban kellett meghúznia magát, Reennel együtt. Ha egy kis magányra vágyott, mindig meg kellett küzdenie érte. És azzal, hogy most ilyen könnyen megkapta, az egyedüllét rövid, akkori pillanatai szinte elértéktelenedtek. Kicsusszant az ágyból, de nem bajlódott azzal, hogy kinyissa az ablaktáblákat. A napfény gyengén világított; ezek szerint még korán volt, s mégis emberek mozgolódását hallotta az elıcsarnokból. Kinyitotta a nyikorgó ajtót, és kilesett. Miután elızı éjszaka elváltak Kelsiertıl, Dockson Dorong mőhelyébe vezette ıt, és a késıi órának köszönhetıen a tulajdonos azonnal a 119

szobájukba kísérte ıket. Vin azonban nem tért rögtön nyugovóra. Megvárta, míg mindenki elalszik, aztán kilopódzott, hogy körülnézzen. A ház inkább hasonlított fogadóhoz, mint egy asztalos birodalmához. Bár az alsó szintjén egy bolt kapott helyet, mögötte pedig egy jókora mőhely, az emeleten több hosszú folyosó is húzódott, melyekbıl vendégszobák nyíltak. Volt egy harmadik szint is, ahol ritkábban követték egymást az ajtók: ez nagyobb szobákra utalt. Vin egyelıre nem tapogatózott csapóajtók és álfalak után — a lármával még felébresztett volna valakit —, de tapasztalatai azt súgták, hogy valódi búvóhely nem létezhet legalább egy titkos pince vagy néhány rejtekhely nélkül. Mindent egybevéve, le volt nyőgözve. Az asztalosmunkához használt felszerelések és a befejezetlen munkák elismert, mőködı mőhelyrıl tanúskodtak. A búvóhely biztonságosnak, jól felszereltnek, és jól irányítottnak tőnt. Az ajtórésbıl figyelve Vin észrevett egy körülbelül hat ittas fiatalemberbıl álló csoportot, akik a saját szobájával szembeni elıszobából támolyogtak kifelé. Egyszerő ruházatot viseltek, és útjukat a lépcsın folytatták lefelé, a mőhely irányába. Asztalostanoncok. Ez hát Dorong álcája — ı a szká iparos. A legtöbb szká fáradságos munkával kereste kenyerét az ültetvényeken; még a városlakó szkák nagy többségét is alantas munkára kényszerítették. Azonban néhány tehetséges embernek közülük megengedték, hogy valamilyen mesterséget őzzön. De attól még szkák maradtak: kevés pénzért dolgoztak, és ki voltak téve a nemesség szeszélyeinek. Ugyanakkor olyan mértékő szabadsággal rendelkeztek, amit a legtöbb szká irigyelt. Dorong valószínőleg asztalosmesterként dolgozott. Mi vihetett rá egy ilyen embert — aki a szká mércéhez képest lenyőgözı életet élt —, hogy mindent kockára téve csatlakozzon az alvilághoz? Bizonyára míves. Kelsier és Dockson „füstösnek" nevezte. Valószínőleg egyedül kell megfejtenie, hogy ez mit jelent, hiszen úgy tapasztalta, hogy a Kelsierhez hasonló nagy hatalmú emberek egyhamar nem osztják meg a tudásukat akárkivel. Csak apró morzsákat ejt majd el neki alkalomadtán. És igazából a férfi tudása volt az, ami Vint hozzá kötötte: nem lenne bölcs dolog túl sokat túl hamar kiadnia. Kívülrıl lépések zaja hallatszott, de a lány továbbra is a résen kukucskált kifelé. 120

— Jobb, ha készülıdsz, Vin! — szólt be Dockson, ahogy elhaladt a lány ajtaja mellett. Elıkelı inget és hozzá illı nadrágot, illetve zakót viselt. Frissnek és jól fésültnek tőnt. Egy pillanatig hallgatott, majd folytatta: — A folyosó végén lévı szobában friss fürdı vár, és szóltam Dorongnak, hogy hajtson fel egy rend váltóruhát is neked. Addig jó lesz, amíg nem szerzünk valami megfelelıbbet. Nyugodtan lazíts a fürdıkádban! Kel találkozót szervezett délutánra, de addig úgysem tudjuk elkezdeni, míg Szellı és Ham meg nem érkeznek. Dockson mosolyogva fürkészte a lányt az ajtónyíláson keresztül, aztán folytatta útját a folyosón. Vin elvörösödött, hogy rajtakapták. Ezek mindent észrevesznek. Ezt nem szabad elfelejtenem! A folyosó elcsendesült. Kibújt az ajtó mögül, és a jelzett szoba felé haladt. Egy kissé meglepıdött, amikor látta, hogy tényleg meleg fürdı várja. Felhúzott szemöldökkel vette szemügyre a csempézett helyiséget és a fémkádat. A vízbe illóolajat cseppentettek, pont úgy, ahogy a nemes hölgyeknek szokták. Ezek az emberek inkább tőnnek nemesnek, mint szkának. De maga sem volt benne egészen biztos, mire is gondol ez alatt. Csakhogy láthatóan elvárták tıle, hogy azt tegye, amit ık is, így hát bezárta, majd bereteszelte az ajtót, levetkızött, és bemászott a kádba. *** Fura illata lett. Annak ellenére, hogy gyengén érzıdött, néha-néha megcsapta az orrát. Olyan illat volt, mint valami elhaladó nemeshölgy, vagy egy bátyja tolvajujjai által kihúzott, beparfümözött fiók illata. Az idı elırehaladtával egyre halványult, de még mindig aggasztotta. Kitőnik majd a többi szká közül. Ha ez a banda elvárja tıle, hogy rendszeres fürdıket vegyen, szólnia kell, hogy a parfümöt hagyják el belıle. A reggeli már sokkal inkább megfelelt az elvárásainak. Különbözı korú szká nık dolgoztak a mőhely konyhájában, és paraszttekercset — fıtt árpával és zöldségekkel töltött vékony, lapos kenyeret — készítettek. Vin a konyhaajtóban állt, és a sürgı-forgó nıket figyelte. Egyikük sem volt olyan illatos, mint ı, viszont az átlag szká asszonyoknál sokkal tisztábbaknak és ápoltabbaknak tőntek. 121

Valójában az egész épületet a tisztaság különös érzete járta át. Éjszaka ez nem tőnt fel neki a sötétség miatt, de a padló is tisztára volt súrolva. Az összes munkásnak — a konyhán dolgozó nıknek és a tanoncoknak is — tiszta volt az arca és a keze. Mindez furcsának tőnt Vin számára. İ ahhoz szokott hozzá, hogy a hamufoltok befeketítik az ujját. Reen idejében például, ha valaha is megmosta az arcát, azonnal újra bekente hamuval, mert a tiszta arc veszélyesen kirítt a többi közül az utcán. Nincs hamu a sarkokban — gondolta, és a padlót vizslatta. A szobát kínosan tisztán tartották. Azelıtt soha nem lakott ehhez hasonló helyen. Úgy érezte, mintha valami nemes házában vendégeskedne. Visszapillantott a konyhásnıkre. Egyszerő fehér és szürke ruhába öltöztek, a fejük tetejét sállal tekerték körbe, hajuk hátul hosszú lófarokban hullott alá. Vin az ujjaival végigsimította a saját haját. Rövidre vágva viselte, fiúsan — jelenlegi egyenetlen frizuráját az egyik bandatagnak köszönhette. Nem hasonlított ezekhez a nıkhöz, soha nem is volt ilyen. Reen parancsára úgy élt, hogy a bandatagok elıször tolvajként gondoljanak rá, és csak másodsorban vegyék benne észre a nıt. De mi vagyok most? A fürdıtıl illatosan, ám egy tanonc barna nadrágjában és gombos ingjében egyértelmően kirítt a társaságból. És ez nem volt jó érzés: ha esetlennek érezte magát, minden bizonnyal esetlennek is nézett ki. Ez csak még biztosabbá teszi, hogy kitőnik majd a tömegbıl. Megfordult és szemügyre vette a mőhelyt. A tanoncok máris hozzáláttak a reggeli teendıkhöz: mindegyikıjük különbözı bútordarabon dolgozott. Hátul maradtak, miközben Dorong az üzletben munkálkodott, és egy-egy kész bútoron elvégezte az utolsó simításokat. Hirtelen kivágódott a hátsó konyhaajtó. Vin önkéntelenül oldalra húzódott. Hátát a falnak támasztotta, és bepislantott a konyhába. Ham állt az ajtóban; alakját vörös napsugarak keretezték. Laza, ujjatlan inget és mellényt viselt, kezében számos nagymérető csomagot tartott. Ruháját nem mocskolta be a pernye — igazából egyik bandatagét sem, amennyire Vin fel tudta idézni. A férfi átsétált a konyhán és belépett a mőhelybe. — Szóval — kezdte, miközben letette a csomagokat —, tudja valaki, hogy melyik az én szobám? 122

— Megkérdezem Cladent mestert — felelte az egyik tanonc, és átsietett az elsı szobába. Ham elmosolyodott, nyújtózkodott, majd a lány felé fordult. — Jó reggelt, Vin! Nem kell menekülnöd elılem. Egy csapathoz tartozunk. A lány megenyhült, de maradt, ahol volt, egy sor félkész szék mellett. — Maga is itt fog lakni? — Mindig megéri egy füstös közelében tartózkodni — felelte az izmos férfi, aztán sarkon fordult és eltőnt a konyhában. Mikor pár pillanat múlva visszatért, négy nagy paraszttekercset tartott a kezében. — Tudja valaki, hogy Kel merre van? — Alszik — válaszolta Vin. — Késın jött haza az éjszaka, és még nem kelt fel. Ham mordult egyet, majd beleharapott az egyik tekercsbe. — Dox? — A szobájában, a harmadik emeleten — közölte a lány. — Korán kelt fel; lejött, hogy egyen valamit, majd visszament. — Azt nem tette hozzá, hogy a kulcslyukon keresztül kukucskálva látta, amint Dockson az asztalánál ül és egy papírra firkál. Ham felvonta a szemöldökét. — Mindig így nyomon követed, ki merre tartózkodik? — Igen. A férfi egy pillanatra eltőnıdött, majd felnevetett. — Furcsa egy kölyök vagy te, Vin. Mikor a tanonc visszaérkezett, felvette a csomagjait, majd mindketten felmentek a lépcsın. Vin a lépteket hallgatta. Megálltak az elsı folyosó felénél, néhány szobányira az övétıl. Ellenállhatatlanul vonzotta a párolt árpa illata. A konyhát figyelte. A férfi csak úgy bement, és ételt vett magához. Vajon ı is megteheti ugyanezt? Megpróbált magabiztosnak látszani, mikor belépett a konyhába. Az egyik tálcán paraszttekercsek sorakoztak. Talán a tanoncoknak fogják ıket felszolgálni. Felkapott közülük kettıt. Egyik nı sem ellenezte; sıt néhányan még elismerıen bólintottak is hozzá. Most már fontos személy vagyok — futott át a lány agyán, de ugyanakkor kellemetlenül érezte magát. Vajon tudják, hogy ı... ködszerzet? Vagy csak azért viselkedtek vele tiszteletteljesen, mert vendég? 123

Végül elvett egy harmadik tekercset is, és bemenekült a szobájába. Az étel több volt, mint amit képes lett volna megenni; ennek ellenére azt tervezte, hogy csak az árpát eszi meg, a kenyeret pedig, ami jól eláll, elrakja késıbbre, hátha szüksége lesz rá. Valaki kopogott. Vin óvatosan kinyitotta az ajtót. Egy fiatal férfi állt a küszöbön: az a fiú, aki elızı éjszaka Dorongot kísérte el Camon búvóhelyére. A vékony, magas, furcsa kinézető fiú szürke ruhát viselt. Tizennégy esztendıs lehetett, bár a magassága miatt sokan idısebbnek is nézhették. Valami miatt idegesnek tőnt. — Igen? — kérdezte Vin. — Ööö... A lány összeráncolta a homlokát. — Mi az? — Várnak — szólalt meg a fiú vaskos keleti tájszólással. — Fentebb, ni, ahun az készülıdik ottan! Ugrómesterrel a második emeleten. Meme-mennem kell. — A fiú elpirult, majd megfordult és sietve felkaptatott a lépcsın. Vin a csodálkozástól földbe gyökerezett lábbal állt a szobája küszöbén. Jelentett ez valamit egyáltalán? — törte a fejét. Kinézett a folyosóra. Úgy tőnt, a fiú azt akarta, hogy kövesse. Végül úgy döntött, hogy utána indul. Óvatosan kapaszkodott fel a lépcsın. A folyosó végén álló egyik nyitott ajtó mögül hangok hallatszottak. Közelebb merészkedett és benézett a sarkon. Ízléses szınyeggel és kényelmesnek látszó székekkel szépen berendezett szoba tárult a szeme elé. A helyiség egyik végében kandalló égett, és a székeket úgy rendezték el, hogy egy festıállványra erısített szénfekete írótábla felé néztek. Kelsier egyik könyökével a téglakandallónak támaszkodva álldogált. Egy kupa bort szorongatott a kezében. Vin egy kicsit jobban behajolt, így láthatta, hogy a vezér Szellıhöz beszél. A bábos kora délután érkezett, és Dorong tanoncainak a felét igénybe vette csak ahhoz, hogy kipakolják csomagjait. Vin az ablakából nézte, ahogy a tanoncok a ládákat felcipelik Szellı szobájáig — fahulladékot tartalmazó dobozoknak álcázták ıket. A gazdájuk maga nem bajlódott azzal, hogy segítsen. Ham is ott volt, csakúgy, mint Dockson, Dorong pedig egy hatalmas, túlzottan is puha fotelben foglalt helyet, a lehetı legtávolabb Szellıtıl. 124

A fiú, akit leküldtek Vinért, egy bárszéken ült Dorong mellett, és egyértelmően kerülte a lány pillantását. Az utolsó foglalt szék Yedené volt, aki — a korábbiakhoz hasonlóan — közönséges szká ruhát viselt. Úgy ült a székén, hogy nem támasztotta meg a hátát, mintha csak helytelenítené a bútordarab plüssborítását. Arcát befeketítette a pernye, pontosan úgy, ahogyan Vin a szká munkásoktól megszokta. Két üres szék árválkodott még a helyiségben. Kelsier észrevette a küszöbön álló Vint, és mosolyogva behívta a szobába. A lány körbepillantott. Az egyetlen ablak behajtott táblái elállták a kíváncsi tekintetek útját. Ülıalkalmatosságból is csak annyi volt, amennyit Kelsier körül látott. Beletörıdve elırement és leült a Dockson melletti üres székre, ami a méretéhez túl nagynak bizonyult, így végül a térdét maga alá húzva helyezkedett el benne. — Mind megvagyunk — kezdte Kelsier. — Kié az utolsó hely? — kérdezte Ham. A vezér kedélyesen kacsintott, de elengedte a füle mellett a kérdést. — Rendben, beszéljünk! Feladatok várnak ránk, és minél hamarabb elkezdjük a tervezést, annál jobb. — Azt hittem, van már kész terved — szólalt meg nyugtalanul Yeden. — Nagy vonalakban igen — válaszolta Kelsier. — Tudom, minek kell történnie, és arról is van elképzelésem, hogy miként valósítsuk meg. De az nem úgy van, hogy az ember összehívja a csapatot és elmondja a tennivalókat. Együtt kell kidolgoznunk a részleteket, kezdve azokkal a problémákkal, amelyekrıl el kell gondolkoznunk, ha azt akarjuk, hogy mőködjön a terv. — Akkor hát — folytatta Ham —, elıször is vegyük át a tervet nagy vonalakban! Az a célunk, hogy hadsereget szervezünk Yedennek, káoszt okozunk Luthadelben, elfoglaljuk a palotát, ellopjuk az Uralkodó atiumját, majd végignézzük, ahogy a kormányzat összeomlik. Jól értem a lényeget? — Alapvetıen igen — helyeselt Kelsier. — Ez esetben — folytatta az izmos férfi — a legnagyobb gondunk a helyırség. Ha káoszt akarunk Luthadelben, nem engedhetjük meg, hogy egy húszezer fıs sereg ırizze a rendet. Nem is beszélve arról, hogy Yeden emberei sem fogják tudni bevenni a várost, míg bármiféle ellenállással találják szembe magukat a falaknál. 125

Kelsier bólintott, majd kézbe vett egy darab krétát és felírta a táblára, hogy luthadeli helyırség. — Mi a következı? — Ki kell találnunk, hogyan kelthetünk káoszt Luthadelben! — javasolta Szellı, egy pohár borral a kezében. — Az ösztöneid helyesek, kedves uram. Ez az a város, ahol a minisztérium fıhadiszállását találni, és ahonnan a nagy házak mőködtetik kereskedelmi birodalmaikat. Le kell rombolnunk Luthadelt, ha el akarjuk érni, hogy az Uralkodó ne tudjon kormányozni. — Ha már a nemességet emlegeted, ez eszembe juttat egy másik problémát — tette hozzá Dockson. — Mindegyik nagy háznak vannak csapatai a városban, nem is beszélve az allomantáikról. Amennyiben Luthadelt Yeden kezére akarjuk juttatni, akkor ezekkel a nemesekkel is el kell bánnunk. Kelsier biccentett, majd a luthadeli helyırség mellé felírta a táblára a káosz és nagy házak szavakat. — A minisztérium — szólt Dorong, aki annyira lehajtotta a fejét, hogy Vin szinte alig látta zord ábrázatát. — Addig nem lesz semmiféle változás a kormányban, míg az acélinkvizítoroknak a legcsekélyebb beleszólásuk is van a dolgokba. Kelsier felírta a minisztérium szót is a többi mellé. — Mi jut még eszetekbe? — Atium — jelentette ki Ham. — Akár ezt is felírhatod a táblára. Ha egyszer az általános zőrzavar kezdetét veszi, gyorsan el kell foglalnunk a palotát, nehogy valaki más használja ki a lehetıséget, és elıttünk surranjon be a kincstárba. A vezér bólintott, és felírta a táblára: atium — a palota biztosítása. — Azt is ki kell találnunk, hogyan szedjük össze a sereget Yedennek — tette hozzá Szellı. — Csendben kell dolgoznunk, ugyanakkor gyorsan, és olyan helyen kell az embereket kiképeznünk, ahol az Uralkodó nem talál rájuk. — Arról is meg kell bizonyosodnunk, hogy a szká forradalom kész átvenni az irányítást Luthadel felett — főzte hozzá Dockson. — A palota bevétele látványos eseménynek ígérkezik, de jó lenne, ha Yeden és emberei fel lennének készülve a kormányzásra, amennyiben ennek az egésznek egyszer vége. A sereg és szká forradalom szavak is felkerültek a táblára. 126

— Továbbá — folytatta Kelsier —, felírom az Uralkodó nevét is. Az a legkevesebb, hogy kikergetjük a városból, ha minden más lehetıség kudarcba fullad. — Miután az Uralkodó is felkerült a listára, Kelsier visszafordult a csapathoz. — Nem felejtettem ki semmit? — Nos — szólt Yeden szárazon —, ha azokat a dolgokat írod fel, amikkel meg kell küzdenünk, akkor azt is hozzá kellene tenned, hogy mindannyian eszeveszett ırültek vagyunk. Bár kétlem, hogy ezen változtatni tudnánk. A csapat kuncogott, és Kelsier felírta a táblára, hogy Yeden negatív hozzáállása. Ezután hátralépett, és a listára pillantott. — Így lebontva már nem is olyan rossz, ugye? Vin elfintorodott, és próbálta eldönteni, hogy a férfi ezt vajon viccnek szánta-e. A lista nem csupán félelmetes, hanem zavaró is volt. Húszezer birodalmi katona? Összesített erık és a fınemesség hatalma? A minisztérium? Úgy tartották, hogy egy acélinkvizítor ezer katonánál is erısebb. Még inkább nyugtalanította az, hogy a többiek mennyire tárgyilagosan kezelték a problémákat. Hogy juthat eszükbe akár csak ellenállni is az Uralkodónak? Hiszen ı... az Uralkodó. İ uralta az egész világot. İ teremtette, védelmezte és büntette az emberiséget. İ mentette meg a világot a Mélységtıl, majd hamut és ködöt eresztett büntetésül a világra az emberek hitetlensége miatt. Vin nem mondhatta magát kifejezetten vallásos típusnak — az intelligens tolvajok tudták, hogy messzire el kell kerülniük az acélminisztériumot —, de még ı is ismerte a legendákat. És mégis, a csapat eltökélten szemlélte a felvázolt problémákat. Édesbús jókedv kerítette ıket a hatalmába, mintha rájöttek volna, hogy sokkal nagyobb eséllyel kel fel éjszaka a nap, mint hogy ık megdöntsék a Végsı Birodalmat. Ennek ellenére úgy érezték, meg kell próbálkozniuk vele. — Az Uralkodó szerelmére! — suttogta Vin. — Komolyan gondolják! Tényleg véghez akarják vinni. — Ne vedd a szádra a nevét hiába! — tanácsolta Kelsier. — Még a gyalázkodás is dicséretként hangzik vele kapcsolatban. Ha annak a teremtménynek a nevével átkozódsz, elfogadod istenedként. A lány elnémult, és a meglepetéstıl némileg kissé megbénulva visszadılt a székében. 127

— Nos — kérdezte Kelsier lágyan mosolyogva —, van valakinek bármiféle elképzelése, hogyan oldhatnánk meg ezeket a problémákat? Leszámítva persze Yeden hozzáállását, hisz mindenki tudja, hogy azon változtatni reménytelen dolog. A szobában lévık némán eltőnıdtek. — Ötletek? — kérdezte Kelsier. — Irányelvek? Benyomások? Szellı megrázta a fejét. — Most, hogy már minden fent van a táblán, nem hagy nyugodni a gondolat, a kölyök vajon mit szól mindehhez. Ez az egész feladat bizony elég nyugtalanító. — De megoldható — válaszolta Kelsier. — Kezdjük azzal, hogy a város megdöntésérıl beszélünk. Mit tehetünk, ami annyira félelmetes, hogy a nemesség káoszba hullik tıle, vagy ami még jobb, kivonul a palotaırség a városba, és kiteszi magát seregeink támadásának? Valami olyat, ami elvonja a minisztérium és az Uralkodó figyelmét, mi meg közben bevezetjük a csapatainkat, támadásra készen. — Nos, legelıször is egy a lakosság körében futótőzként terjedı, általános lázadásra gondolna az ember — jegyezte meg Ham. — Az nem lesz jó — szólalt meg Yeden szigorú hangon. — Miért nem? — kérdezett vissza mellényes társa. — Tudjuk, hogyan bánnak az emberekkel. Nyomornegyedekben élnek, egész nap üzemekben és kovácsmőhelyekben dolgoznak, és a felük még ennek ellenére is éhezik. Yeden megrázta a fejét. — Hát nem érted? A forradalom ezer éve azon munkálkodik, hogy rávegye a szkákat, jöjjenek el a városba, és lázadjanak fel! De sosem teszik. Túlságosan el vannak nyomva. Hiányzik belılük az akarat és a remény, hogy ellenálljanak. Éppen ezért kértelek fel benneteket egy sereg megszervezésére. A szoba ismét elnémult. Vin azonban lassan bólintott. İ látta — érezte — azt, amirıl Yeden beszélt. Senki sem mer harcolni az Uralkodó ellen. Még tolvajként, a társadalom szélére szorítva is jól tudta ezt. Nem lesz semmiféle lázadás. — Attól tartok, igaza van — értett egyet Kelsier is. — A szkák nem fognak fellázadni, legalábbis nem a mostani állapotukban. Ha meg akarjuk dönteni ezt a kormányt, a tömegek segítsége nélkül kell tennünk. Talán tudunk közülük katonákat toborozni, de az egész lakosságra nem számíthatunk. 128

— Tudnánk valamiféle katasztrófát okozni? — kérdezte Ham. — Tüzet esetleg? Kelsier megrázta a fejét. — Egy idıre megállítaná a kereskedelmet, de kétlem, hogy azt a hatást érné el, amit szeretnénk. Ezenkívül sok szká élete veszne oda, ami túl magas ár lenne. A nyomornegyedek égnének le, és nem a kıbıl épült nemesi vártornyok. Szellı sóhajtott. — Akkor hát mitévık legyünk? Kelsier ragyogó szemmel elmosolyodott. — Mi lenne, ha a nagy házakat fordítanánk egymás ellen? Szellı elgondolkozott. — Egy házak közti háború... — ízlelgette, és töprengın belekortyolt a borába. — Már jó ideje, hogy ilyen elıfordult a városban. — Ami azt jelenti, hogy tetemes feszültség halmozódhatott fel közöttük — vonta le a következtetést Kelsier. — A fınemesség egyre hatalmasabbá válik. Az Uralkodó mára már nemigen tud uralkodni felettük, és éppen ezért van esélyünk meglazítani ezt a bilincset. A kulcs Luthadelhez a nagy házakban rejlik: ık irányítják a birodalmi kereskedelmet, nem is beszélve a szkák leigázásáról. Majd a tábla felé fordult, és ujjával a káosz valamint nagy házak szavakra mutatott. — Ha a luthadeli házakat egymás ellen tudjuk fordítani, miénk lehet a város. A ködszerzetek elkezdik leölni a házak fejeit. A hatalmas vagyonok összeomlanak. Nem kell sokáig várni, és nyílt utcai harcok törnek ki. A Yedennel kötött szerzıdés egy része szerint megfelelı alkalmat kell biztosítanunk a lázadás vezetıjének arra, hogy megkaparinthassa a várost. Tudtok ennél jobb alkalmat? Szellı mosolyogva bólintott. — Jónak tőnik. És tetszik az ötlet, hogy a nemesek egymást ölik. — Mindig is jobban szeretted, ha más végzi el a munkát, Szellı — jegyezte meg Ham. — Drága barátom — vágott vissza a megszólított —, az élet arról szól, hogy mindig találj valakit, aki elvégzi helyetted a munkát. Hát semmit sem tudsz a közgazdaságtan alapjairól? Az izmos férfi felhúzta a szemöldökét. — Én valójában... — Költıi kérdésnek szántam, Ham! — vágott közbe Szellı a szemét forgatva. 129

— Az a legjobb fajta kérdés! — toldotta meg Ham. — Filozofálgatásra most nincs idınk — szólalt meg Kelsier. — Maradjunk a feladatunknál! Mi a véleményetek a javaslatomról? — Jó is kisülhet belıle — vélte a martalóc, és hátradılt a székében. — De nem hiszem, hogy az Uralkodó engedné a dolgokat idáig fajulni. — A mi feladatunk az, hogy gondoskodjunk róla: ne legyen más választása — mutatott rá Kelsier. — Tudjuk róla, hogy nem akadályozza meg az elıkelık közti civakodást. Talán azért, hogy kilendítse ıket az egyensúlyukból. Mi csak felerısítjük ezeket a feszültségeket, aztán valahogy elérjük, hogy a helyırség szétszóródjon a városban. Ha a házak igazi harcba kezdenek egymással, az Uralkodó semmit sem tehet, hogy megakadályozza ıket. Hacsak azt nem, hogy kiküldi a palotaırséget az utcára, és mi pontosan azt szeretnénk. — Idehívhat egy kolossz sereget — jegyezte meg Ham. — Ez igaz — mondta Kelsier. — De elég messze állomásoznak. Ezt a hibát ki kell használnunk. A kolosszok elsırendő katonák, de távol kell ıket tartani a civilizált városoktól. A Végsı Birodalom központja ki van téve a támadásoknak, az Uralkodó mégis bízik az erejében — és miért ne tenné? Évszázadok óta nem érte komoly fenyegetés. A legtöbb városban csak elenyészı rendfenntartó erı mőködik. — Húszezer ember aligha elenyészı erı — vélte Szellı. — De ezt országos szinten kell érteni — magyarázta Kelsier, és feltartotta egyik ujját. — Az Uralkodó seregei nagy részét a birodalom végein állomásoztatja, ahol a lázadás esélye a legnagyobb. Ezért fogunk mi itt, Luthadelben lecsapni rá, és ezért fogunk gyızedelmeskedni. — Feltéve, hogy megbirkózunk a helyırséggel — jegyezte meg Dockson. Kelsier bólintott, aztán megfordult, hogy felírja a házak közti háborúskodás szavakat is a táblára, a nagy házak és a káosz szavak alá. — Rendben, akkor beszéljünk a helyırségrıl! Mihez kezdjünk velük? — Nos — tőnıdött Ham —, a történelem tanulsága szerint az a legjobb módja egy nagy haderejő sereg leküzdésének, ha az embernek van egy másik nagy haderejő serege. Az a célunk, hogy hadsereget toborzunk Yedennek — miért ne fordítanánk ıket a helyırség ellen? Alapvetıen nem ez lenne a célja egy sereg felállításának? — Nem sikerülne, Hammond — vetette ellen Szellı. Üres poharára tekintett, majd a Dorong mellett ülı fiú felé emelte, aki azonnal 130

odarohant, hogy teletöltse. — Ha le akarjuk gyızni a helyırséget — folytatta a választékosan öltözött míves, — a saját seregünknek legalább ugyanakkorának kellene lennie. De jobban járunk, ha egy sokkal nagyobb sereget szedünk össze, mivel a mieink újoncok lesznek. Lehet, hogy össze tudjuk toborozni a csapatokat Yedennek, talán még olyanokat is, amelyek képesek egy darabig tartani a várost. De akkora hadat szervezni, hogy le tudja gyızni a helyırséget saját erıdítményének falain belül? Ha ez a tervünk, akár most azonnal feladhatjuk. A csapat csendben ült. Vin feszengett a székében, és minden véleményt egyenként számba vett. Szellı szavai mélyen érintettek mindenkit. Ham beszédre nyitotta a száját, de aztán újra becsukta, és hátradılt, hogy ismét átgondolja a mondottakat. — Rendben — szólalt meg végül Kelsier. — Rögvest visszatérünk a helyırséghez, azonban most nézzük a saját seregünket! Hogy lehetne megfelelı számú katonát összeszedni és elrejteni az Uralkodó elıl? — Hát igen, ezt is nehéz lesz megoldani — vélte Szellı. — Az Uralkodónak jó oka van biztonságban éreznie magáta Belsı Uradalomban. Az emberei folyamatosan járıröznek az utcákon meg a csatornákon, és az ember nemigen utazhat úgy akár egy napig is, hogy ne akadna az útjába egy falu vagy ültetvény. Ez nem az a hely, ahol észrevétlenül fel lehetne állítani egy hadsereget. — A forradalomnak vannak barlangjai fenn északon — szólt Dockson. — Ott talán elbújtathatjuk az összes embert. Yeden elsápadt. — Te tudsz az arguoisi barlangokról? Kelsier türelmetlenül forgatta a szemét. — Még az Uralkodó is tud róluk, Yeden. Csak a lázadók még nem jelentenek akkora veszélyt, hogy foglalkozzon velük. — Hány embered van, Yeden? — kérdezte Ham. — Luthadelben és környékén, a barlangokat is beleértve. Mennyivel indulunk? A forradalmár megvonta a vállát. — Talán háromszáz, nıkkel és gyerekekkel együtt. — És mit gondolsz, azok a barlangok hány embernek tudnának búvóhelyül szolgálni? — kérdezte a martalóc. Yeden ismét a vállát rángatta. — Az biztos, hogy a barlangok egy nagyobb csapatot is be tudnak fogadni — jelentette ki Kelsier. — Talán tízezer embert is. Már jártam 131

ott. A forradalom évek óta bújtat ott személyeket, és az Uralkodó eddig nem bajlódott a lerombolásával. — Meg tudom érteni — mondta Ham. — A barlangi harcok mindig csúnyán sülnek el, fıleg a támadó fél számára. Az Uralkodó szereti alacsony szinten tartani a veszteségeit. Mi másért persze, mint hiúságból? Mindenesetre a tízezer ember azért elég takaros szám. Ennyi katona könnyedén elfoglalhatná a palotát, talán még a várost is, ha be tudnák venni a falakat. Dockson Yedenhez fordult. — Mikor sereget akartál, pontosan milyen nagyságúra gondoltál? — Tízezer elég jól hangzik — felelte a lázadóvezér. — Valójában több is, mint amire számítottam. Szellı enyhén megdöntötte a poharát, amitıl a bor örvényleni kezdett. — Sajnálom, hogy megint ellent kell mondanom, hisz ez általában Hammond feladata, de kénytelen vagyok visszatérni az elızı problémánkhoz. Tízezer ember még csak meg sem ijeszti a helyırséget. Húszezer fegyveres, jól képzett katonáról van szó. — Van benne valami, Kel — értett egyet Dockson, aki korábban talált egy kis könyvet valahol, és most abba készített feljegyzéseket a győlésrıl. Kelsier fancsali képet vágott. Ham bólintott. — Akárhogy is nézzük, a helyırség kemény dió. Lehet, hogy csak a nemességre kellene koncentrálnunk. Talán elı tudnánk idézni akkora káoszt, hogy még a helyırség se legyen képes helyreállítani a rendet. Kelsier megrázta a fejét. — Kétlem. A helyırség elsıdleges feladata, hogy rendet tartson a városban. Ha nem bánunk el velük, nem fog sikerülni a tervünk. — Elgondolkozott, majd Vinre nézett. — Te mit gondolsz, Vin? Van valami elképzelésed? A lány megdermedt. Camon sosem kérte ki a véleményét. Mit akart tıle Kelsier? Kicsit jobban összekucorodott a székében, mikor észrevette, hogy a többiek mind megfordultak, és ıt nézik. — Én... — kezdte lassan. — Zavarba hozod szerencsétlen teremtést, Kelsier! — jegyezte meg Szellı, és legyintett a kezével. Vin bólintott, de Kelsier nem fordult el tıle. 132

— Valóban kíváncsi vagyok a véleményedre, Vin. Ha egy sokkal nagyobb számú ellenség fenyeget, mit teszel? — Nos — felelte megfontoltan a lány. — Nem harcolsz ellene, az biztos. Még ha sikerülne is legyıznöd, annyira megsebesülnél és tönkremennél, hogy nem maradna erıd másokkal harcolnod. — Ez így igaz — helyeselt Dockson. — Azonban lehet, hogy nem marad más választásunk. Valahogyan meg kell szabadulnunk attól a seregtıl. — És ha a katonák egyszerően csak elhagynák a várost? — kérdezte a lány. — Az is jó megoldás lenne. Ha nekem valami hatalmas ellenféllel kellene szembeszállnom, elıször megpróbálnám elterelni a figyelmét, hogy hagyjon nekem békét. Ham felnevetett. — Azt akarod elérni, hogy a helyırség hagyja el Luthadelt? Sok szerencsét hozzá! Az Uralkodó néhanapján kiküld osztagokat járırözni, de tudomásom szerint az utolsó alkalom, amikor az egész helyırség elhagyta a helyét, fél évszázaddal ezelıtt volt, amikor kitört a szká lázadás Courteline-ben. Dockson megrázta a fejét. — Vin ötlete túl jó ahhoz, hogy ilyen könnyen elvessük! Tényleg nem harcolhatunk a helyırség ellen. Legalábbis addig nem, amíg a sáncaik mögé bújhatnak. Tehát el kell érnünk valahogyan, hogy elmenjenek a városból. — Igen — vélte Szellı —, viszont ahhoz valami nagy jelentıségő krízisre volna szükség, amihez csak a helyırséget hívhatják. Ha a probléma nem elég fenyegetı, az Uralkodó nem fogja kiküldeni ıket. Amennyiben viszont túl veszélyesnek bizonyul, akkor inkább meghúzza magát, és a kolossz sereggel végezteti el a piszkos munkát. — Mi lenne, ha lázadás törne ki valamelyik közeli városban? — javasolta Ham. — Azzal ugyanaz a probléma, mint amirıl korábban beszéltünk — szólt Kelsier, és megrázta a fejét. — Ha nem tudjuk elérni, hogy a szkák idejöjjenek fellázadni, a városon kívül sem fogják megtenni. — És mi lenne, ha valamiféle cselhez folyamodnánk? — kérdezte Ham. — Abban reménykedünk, hogy képesek leszünk összehozni egy jókora sereget. Ha azt a látszatot keltenénk, hogy megtámadtunk egy közeli várost, az Uralkodó talán kivezényelné a helyırséget, hogy segítsenek. 133

— Kétlem, hogy egy másik város védelmére kiküldené ıket — ellenkezett Szellı. — Fıleg úgy, hogy ezáltal Luthadel védelem nélkül marad. A csapat ismét elnémult, és mindenki a fejét törte. Vin körbepillantott, majd magán érezte Kelsier tekintetét. — Mi az? — kérdezte a férfi. A lány egy kicsit fészkelıdött, majd lesütötte a szemét. — Milyen messze vannak ide Hathsin Bugyrai? — kérdezte. A banda egy pillanatig némán ült. Szellı felnevetett. — Ez aztán fondorlatos! A nemesség nem tudja, hogy a Bugyrokból származik az atium, ezért az Uralkodó nem csaphat nagy felhajtást. Legalábbis anélkül, hogy felfedné, valami miatt különlegesek a számára. Ez azt jelenti, hogy nem hívhatja a kolosszokat. — Egyébként sem érnének ide idıben — mondta Ham. —A Bugyrok néhány nap járóföldre esnek. Ha valaki megtámadná ıket, az Uralkodónak gyorsan kellene lépnie. A helyırség lenne az egyetlen, amely elég közel van ahhoz, hogy csapást mérjen rá. Kelsier elmosolyodott, és a szemeibe élet költözött. — És ha a Bugyrokra akarunk ráijeszteni, nem szükséges óriási sereggel rendelkeznünk. Akár ezer ember is megteheti. Elıreküldjük ıket, hogy támadjanak, majd mikor a helyırség elhagyja a várost, beküldjük a második, nagyobb csapatunkat, akik elfoglalják Luthadelt. Mire a helyırség rájön, hogy átverték, már nem tud idejében visszaérni, és megakadályozni, hogy bevegyük a várost. — Rendben, hogy bevesszük, de meg is tudjuk tartani? — kérdezte Yeden nyugtalanul. Ham buzgón bólogatott. — Tízezer szká katonával meg tudom tartani a várost a helyırséggel szemben. Az Uralkodónak a kolosszokért kellene küldetnie. — Addigra lesz atiumunk — mutatott rá Kelsier. — És a nagy házak sem lesznek már útban: a belsı viszályoktól meggyengülnek. Dockson buzgón jegyzetelt a könyvecskéjébe. — Akkor fel kell használnunk Yeden barlangjait. Mindkét célpontunkhoz megfelelı távolságban vannak, és Luthadelhez is közelebb helyezkednek el, mint a Bugyrok. Ha a seregünk onnan indul el, akkor hamarabb ér ide, mint a helyırség a Bugyrokból. 134

Kelsier helyeslıen bólintott. Dockson tovább jegyzetelt. — El kell kezdenem tartalékokat felhalmozni a barlangokban, sıt talán el is kellene mennem, hogy megnézzem az ottani állapotokat. — És hogyan visszük oda a katonákat? — firtatta Yeden. — Ez egy hetet jelent városon kívül. És szkák nem utazhatnak egyedül. — Már találtam valakit, aki ebben a segítségünkre lesz — jelentette ki Kelsier, és felírta a luthadeli helyırség alá, hogy Hathsin Bugyrainak megtámadása. — Van egy barátom, akinek a segítségével csatornajáró hajókat küldhetünk északra. İ majd segít az álcázásban. — Feltéve — tette hozzá Yeden —, hogy betartod az elsı és legfontosabb ígéretedet. Azért fizettem, hogy sereget szervezz nekem. Tízezer ember nem kevés, de még mindig nem látom tisztán, hogy miként fogod ıket beszervezni. Már említettem, milyen problémáink akadtak a luthadeli toborzással. — Nem kell, hogy az egész lakosság támogasson minket — válaszolta Kelsier. — Elég egy kis százalékuk is. Közel egymillióan dolgoznak Luthadelben és a környékén. Valójában ennek kellene a legkönnyebben mennie, hiszen körünkben tudhatjuk a világ legjobb bábosát. Szellı, számítok rád és az allomantáidra! Remélem, sikerül felzendíteni egy jó csapatnyi újoncot! A szólított belekortyolt a borába. — Kelsier, kedves barátom... Szeretném, ha nem használnád a „zendíteni" szót a képességeimmel kapcsolatban. Én egyszerően csak lelkesítem az embereket. — Nevezd, ahogyan akarod! Fel tudsz nekünk lelkesíteni egy seregnyi embert? — tudakolta Dockson. — Mennyi idı áll a rendelkezésemre? — kérdezett vissza Szellı. — Egy év — válaszolta Kelsier. — Úgy tervezzük, hogy az események jövı ısszel kezdıdnek. Ha az Uralkodó tényleg összehívja a csapatait és megtámadja Yedent, miután bevettük a várost, mindezt megteheti télen is. — Tízezer embert összegyőjteni egy vonakodó nép tagjai közül — mondta Szellı mosolyogva —, kevesebb mint egy év alatt: ez kemény kihívás. Kelsier felkacagott. — A te szádból ez felér egy igennel. Kezdd Luthadelben, aztán folytasd a környezı városokban! Olyanokra van szükségünk, akik elég közel élnek a barlangokhoz. 135

Szellı bólintott. — Fegyverek és készletek is kellenek majd — jelezte Ham. — És ki is kell képezni az embereket. — Már azt is kiterveltem, hogyan szerezhetünk fegyvereket — biccentett Kelsier. — Tudsz olyanokat, akik kiképeznék az embereket? Ham elgondolkodott. — Talán. Ismerek néhány szká katonát, akik harcoltak az Uralkodó hadjárataiban. Yeden falfehér lett. — Árulók! Ham megvonta a vállát. — A legtöbben nem büszkék arra, amit tettek — mondta. — Viszont sokan szeretik, ha van mit enni. Nehéz világot élünk, Yeden. — Az embereim nem lesznek hajlandóak ilyenekkel együtt dolgozni! — jelentette ki a forradalmár. — Muszáj lesz nekik — felelte Kelsier szigorúan. — Egy sor szká lázadás azért bukott el, mert a felkelık nem kaptak megfelelı kiképezést. Ehelyett mi egy jól felszerelt, jóllakott sereget adunk neked, és ne legyen a nevem Kelsier, ha azért esnek el, mert nem tudják, hogy a kard melyik végét kell megfogniuk! A bandavezér abbahagyta a mondókáját, és Hamre pillantott. — Mindazonáltal olyan emberek kellenek, akik megkeseredtek amiatt, amire a Végsı Birodalom kényszerítette ıket. Nem bízok az olyanokban, akiknek a hősége csupán addig tart, amíg a dobzosok a zsebükben nem csengenek. Az izmos míves bólintott, Yeden pedig megnyugodott. Kelsier megfordult, aztán felírta a táblára: Ham — kiképzés, Szellı — toborzás. — Érdekelne, milyen terved van arra, hogyan szerezhetünk fegyvereket? — szólalt meg Szellı. — Pontosan hogyan szándékozol felfegyverezni tízezer embert anélkül, hogy az Uralkodó gyanút fogna? Rendkívüli módon odafigyel a fegyverek áramlására. — Elkészíthetjük magunk is a harci eszközöket — szólalt meg Dorong. — Van elég leesı faanyagom ahhoz, hogy naponta elıállíthassunk egy vagy két harci botot. — Nagyra értékelem az ajánlatodat, Dorong — mondta Kelsier. — És úgy gondolom, hogy jó ötlet. Azonban botoknál többre lesz szükségünk. Kardokat és páncélokat kell szereznünk, méghozzá minél hamarabb, hogy elkezdhessük a kiképzést. — Akkor hát hogyan akarod csinálni? — tudakolta Szellı. 136

— A nagy házak képesek fegyvert szerezni — felelte a csoport vezére. — Nekik nem okoz problémát, hogy felfegyverezzék a személyzetet. — Azt akarod, hogy tılük lopjuk el? Kelsier megrázta a fejét. — Nem. Most az egyszer jogszerően intézzük a dolgokat: meg fogjuk venni a fegyvereket. Vagyis inkább lesz egy szimpatikus nemesünk, aki megveszi ıket. Dorong tompán felnevetett. — Egy nemes, aki a szkák szemében szimpatikus? Ilyet soha nem találsz. — Hát, akkor a „soha" nemrég megtörtént — vetette oda Kelsier könnyedén. — Ugyanis már találtam is valakit, aki segíteni fog. A szobára — leszámítva a tőz pattogását — csend telepedett. Vin a székében fészkelıdött, és a többieket figyelte. Mindannyian rémültnek tőntek. — Ki az? — kérdezte Ham. — A neve Renoux lovag — válaszolta Kelsier. — Néhány nappal korábban érkezett a területre. Most Fellise-ben tartózkodik. Nem rendelkezik túl sok befolyással ahhoz, hogy Luthadelben megvethesse a lábát. Ráadásul Renoux óvatos: nem akarja, hogy tevékenységei az Uralkodó szeme elıtt folyjanak. Vin felkapta a fejét. Fellise kicsi, külvárosi jellegő település volt, egy órára Luthadeltıl; még Reenel dolgoztak együtt ott, mielıtt a fıvárosba költöztek volna. Hogy szedte össze Kelsier ezt a Renoux nagyurat? Megvesztegette a férfit, vagy talán valami csalásról van szó? — Ismerem Renoux-t — szólt Szellı lassan. — Nyugati úr; meglehetısen nagy hatalommal rendelkezik a Legkülsı Uradalomban. Kelsier bólintott. — Renoux mostanában döntötte el, hogy a családját megpróbálja fınemesi rangra emelni. A hivatalos változat szerint azért érkezett délre, hogy kiterjessze kereskedelmi lehetıségeit. Abban reménykedik, hogy ha jó minıségő déli fegyverzetet szállít északra, akkor elég pénzt kereshet — és elegendı kapcsolatra tesz szert —, hogy az évtized végére felépítsen magának egy vártornyot Luthadelben. A szobában mindenki szótlanul hallgatott. — Ezek a fegyverek azonban — mondta Ham kimérten — ehelyett hozzánk fognak vándorolni. Kelsier bólintott. — Meg kell hamisítanunk a szállítási feljegyzéseket, arra az esetre, ha valami történne. 137

— Ez... elég grandiózus terv, Kel — vélte Ham. — Egy úr és családja, akik a mi oldalunkon állnak? — De hát — szólalt meg Szellı teljesen összezavarodva —, Kelsier, te győlölöd a nemeseket! — Ez most más — felelte a szıke férfi ravasz mosollyal az arcán. A banda Kelsiert tanulmányozta. Nem szerettek nemesekkel dolgozni; ezt Vin is könnyen észrevette. Valószínőleg az sem segített, hogy ez a Renoux nagy befolyással bírt. Majd Szellı váratlanul elnevette magát. Hátradılt a székében és felhajtotta a maradék borát. — Te megveszekedett bolond! Megölted, ugye? Renoux-t... Megölted, és egy csalóval helyettesíted! Kelsier mosolya kiszélesedett. Yeden szitkozódott, Ham egyszerően csak mosolygott. — Aha, így már értem! Vagyis azt legalább értem, hogy te vagy Kelsier, a Vakmerı. — Renoux állandó lakhelyet fog keresni magának Fellise-ben — folytatta Kelsier. — İ lesz az álcánk, ha bármi hivatalos ügyintézésre lesz szükségünk. Például arra fogom használni, hogy megvegye a fegyvereket, és beszerezze a készleteket. Szellı elgondolkodva bólintott. — Hatékony. — Hatékony? — kérdezte Yeden. — Megöltél egy nemest! Ráadásul egy fontosat. — Te készülsz a birodalom megdöntésére, Yeden — jegyezte meg Kelsier. — Nem Renoux lesz az egyetlen arisztokrata halott ebben a kis kalandban. — Igen, de a bırébe bújni? — kérdezte a lázadó. — Ez egy kicsit túl kockázatosnak tőnik számomra. — Drága barátom, azért béreltél fel minket, mert különleges eredményeket vársz tılünk — mutatott rá Szellı, és újra bort szürcsölgetett. — A mi munkánk során a különleges eredmények különleges kockázatokkal járnak. — Amennyire csak tudjuk, csökkentjük a kockázatokat, Yeden — mondta Kelsier. — Ez a színész nagyon jó. Ugyanakkor jobb, ha hozzászoksz az efféle megoldásokhoz. — És ha azt mondom, hogy néhány munkát fejezzetek be? — kérdezte Yeden. 138

— Bármikor véget vethetsz a munkának — magyarázta Dockson, és fel sem nézett a jegyzeteibıl —, de amíg folyamatban van, Kelsier mondja ki az utolsó szót a tervekkel, célokkal és eljárásokkal kapcsolatban. Így dolgozunk; de ezt akkor is tudtad, amikor felbéreltél bennünket. Yeden bánatosan csóválta a fejét. — Nos? — érdeklıdött Kelsier. — Folytatjuk, vagy sem? Tiéd a döntés, Yeden. — Ne habozz véget vetni a tervnek, barátom! — biztatta Szellı segítı hangon. — Ne félj attól, hogy megsértesz minket! Én például szívesen nézek az ölembe hulló pénz elé. Vin látta, amint Yeden enyhén elsápad. A lány elıször úgy vélte, a szká lázadónak szerencséje van, hogy Kelsier egyszerően nem fogja a pénzt és szúrja mellkason. De aztán jobban belegondolt, és rájött, hogy itt minden látszat szerint máshogy mennek a dolgok. — Ez kész ırület! — kesergett Yeden. — Megpróbálni megdönteni az Uralkodót? — kérdezte Szellı. — Igen, az igazat megvallva, tényleg az. — Rendben — mondta végül a szká vezér, és sóhajtott. — Folytatjuk. — Jó — helyeselt Kelsier, és felírta a sereg szó alá, hogy Kelsier — felszerelés. — Renoux álcája segítségével bekerülhetünk Luthadel elıkelı társaságába is. Ez nagyon fontos elınye lesz ennek az egésznek: oda kell figyelnünk a nagy házak között folyó politizálásra, ha ellenségeskedést akarunk szítani. — Nem biztos, hogy ez a házak közti háború olyan könynyen fog menni, mint ahogy azt gondolod, Kelsier! — figyelmeztette Szellı. — A jelenlegi fınemesség nagyon óvatos kompánia. A szıke allomanta mosolygott. — Még jó, hogy itt vagy nekünk te, Szellı! Szakértıje vagy annak, hogyan kell rávenni az embereket, hogy azt tegyék, amit elvársz tılük. Mi ketten majd kiötöljük, hogyan fordítsuk a fınemességet egymás ellen. Úgy látszik, minden második évszázadban sor kerül egy nagyobb, házak közti háborúra. A jelenlegi tagok hatalma csak még veszélyesebbé teszi ıket, tehát nem lehet annyira nehéz felbıszíteni ezt a társaságot. Igazából már el is kezdtem a dolgot...

139

Szellı felvonta a szemöldökét, aztán Hamre pillantott. A martalóc felmordult, majd kihúzott egy arany tízdobzost a zsebébıl és keresztülhajította a szobán, egyenesen az önelégült Szellı kezébe. — Mi volt ez az egész? — kérdezte Dockson. — Fogadtunk — magyarázta Szellı —, hogy vajon Kelsiernek volt-e köze a tegnap esti felforduláshoz. — Milyen felforduláshoz? — érdeklıdött Yeden. — Valaki megtámadta a Venture-házat — válaszolta Ham.— A pletykák szerint három vérbeli ködszerzetet küldtek, hogy végezze ki Straff Venture-t. Kelsier felhorkant. — Hármat? Straff ezek szerint nagyra tartja magát. A közelébe sem kerültem ıuraságának. Az atium miatt mentem oda, meg hogy egész biztosan meglássanak. — Venture nem igazán tudja, kit okoljon — találgatta Szellı.— Viszont mivel a történet valami ködszerzetekrıl szól, mindenki azt hiszi, valamelyik nagy ház lehet a dolog mögött. — Ez volt a szándékom — jelentette ki Kelsier vidáman. —A fınemesség nagyon komolyan veszi a ködszerzetek okozta támadásokat: létezik egy hallgatólagos megállapodás, miszerint merényletekre nem használhatnak fel ködszerzeteket. Még néhány ilyen támadás, és úgy fognak acsarkodni egymásra, mint a veszett kutyák. Megfordult, aztán felírta a táblára, a nagy házak szavak alá: Szellı — tervezés; Kelsier — általános zőrzavar. — A lényeg az — folytatta aztán —, hogy nyomon kell követnünk a helyi politikai életet. Tudnunk kell, mely házak kötnek egymással szövetséget. Ez azt jelenti, hogy besúgókat kell ültetnünk bizonyos pozíciókba. — Ez tényleg elengedhetetlen? — kérdezte Yeden aggódva. Ham bólintott. — Igazából bármilyen luthadeli állás esetében ez a szokásos eljárás. Ha van valami, amirıl érdemes tudni, arról elıbbutóbb minden befolyásos személy értesül. Mindig kifizetıdı nyitott füllel járni a köreikben. — Nos, ez nem szabad, hogy gondot okozzon — mondta Szellı. — Szólunk a színészednek, és elküldjük a rendezvényekre. Kelsier megrázta a fejét. — Sajnos Renoux nagyúr maga nem tud eljönni Luthadelbe. 140

Yeden összeráncolta a homlokát. — Miért nem? Ez a te színészed nem állná ki a próbát, ha közelrıl szemlélnék? — Ó, dehogy! Úgy néz ki, mint Renoux lovag — Kelsier. — Valójában pontosan úgy. Csak éppen nem engedhetjük, hogy egy inkvizítor a közelébe férkızzön... — Aha — jegyezte meg Szellı, és tekintete Hamre vetıdött. — Az egyik olyan. Nos, rendben. — Mi? — csattant fel Yeden. — Mirıl beszél Szellı? — Jobb, ha nem tudod — válaszolta az említett. — Jobb? Az elegáns öltözékő férfi megrázta a fejét. — Emlékszel, milyen nyugtalan lettél, mikor Kelsier azt mondta, hogy egy csalóval helyettesítette Renoux-t? Nos, ez legalább egy tucatszor nyugtalanítóbb érzés. Bízz bennem: minél kevesebbet tudsz, annál nyugodtabb maradsz! A forradalmár Kelsier felé fordította a fejét, aki szélesen vigyorgott. A szká vezetı elsápadt, aztán visszahanyatlott a székében. — Úgy érzem, igazad van. Vin is elhúzta a száját, és a többieket figyelte. Úgy tőnt, ık tudták, Kelsier mirıl beszél. Majd alaposan szemügyre veszi magának ezt a Renoux-t, ha alkalom nyílik rá. — Egy szó mint száz — folytatta Kelsier —, kell valaki, aki betölti a társadalmi funkciókat. Dox fogja eljátszani Renoux unokaöccsét, a család örökösét, aki nemrég nyerte el Renoux kegyeit. — Egy pillanat, Kel! — vágott közbe Dockson. — Errıl nekem nem beszéltél. Kelsier megvonta a vállát. — Kell valaki, aki a nemesség köreiben mozoghat. Úgy gondoltam, hogy te ideális lennél erre a szerepre. — Nem tudom elvállalni — vetette ellen a barátja. — Az Eiser-munka során néhány hónappal ezelıtt megjelöltek. Kelsier elfintorodott, mint aki valami savanyúba harapott. — Hogy mi? — kérdezte Yeden. — Most jó, ha tudom, hogy mirıl beszélnek? — Úgy érti — magyarázta Szellı —, hogy a minisztérium keresi. Nemesnek adta ki magát, és rajtakapták.

141

Dockson bólintott. — Az egyik alkalommal maga az Uralkodó vett észre, és hibátlan a memóriája. Még ha ıt sikerülne is elkerülnöm, valaki a végén úgyis felismerne. — Akkor hát... — kezdett bele Yeden. — Akkor hát — vette át a szót Kelsier —, valaki másnak kell eljátszania Renoux örökösét. — Miért nézel rám? — érdeklıdött a szká forradalmár feszülten. — Bízz bennem! — nyugtatta Kelsier. — Senki sem gondolt rád. Dorong is kiesett: túlságosan elıkelı helyet foglal el a szká mesteremberek társadalmában. — Én is kiestem — szúrta közbe gyorsan Szellı. — Már így is van néhány álnevem a nemesek között. Használhatnám valamelyiket, de nem tudnék elmenni egy fontosabb rendezvényre vagy bálba sem. Eléggé kellemetlen lenne, ha olyannal találkoznék, aki egy másik álnéven ismer. Kelsier elgondolkodva húzta fel a szemöldökét. — Én eljátszhatom — jegyezte meg Ham. — De tudod, hogy nem vagyok valami jó színész. — És az unokaöcsém? — vetette fel Dorong, majd a mellette ülı fiatal fiúra bökött. Kelsier a fiút tanulmányozta. — Hogy hívnak, fiam? — Lestibournes-nak. Az allomanta összeráncolta a homlokát. — Ez túl hosszú. Nincs beceneved? — Még nincs nem még. — Kell találnunk egyet — szögezte le Kelsier. — Mindig ezt a keleti utcanyelvet beszéled? A fiú a vállát vonogatta, és láthatóan rosszul érezte magát, amiért ennyire a figyelem középpontjába került. — Voltam a helynek, kicsi koromtól. Kelsier Docksonra nézett, aki a fejét rázta. — Nem hiszem, hogy jó ötlet, Kel. — Szerintem sem. — Azzal a vezér Vinre pillantott, aztán elmosolyodott. — Ezek szerint csak te maradtál. Mennyire tudsz nemeshölgyeket utánozni? 142

A lány kissé elsápadt. — A bátyám megtanított néhány dologra, de a valóságban soha sem próbáltam... — Nem lesz vele gond! — biztatta Kelsier, és felírta a nagy házak alá: Vin — beépülés. — Rendben. Yeden, neked pedig el kellene kezdeni tervezni, hogy miként fogod a birodalmat irányítani, miután végeztünk! A forradalmár bólintott. Vin egy kicsit sajnálta a férfit, mert látta, hogy mennyire megviseli a tervezés, az egész vérlázító könnyedsége. Ugyanakkor nehéz volt együtt érezni vele, miután Kelsier éppen az imént vázolta fel a saját szerepét ebben az egészben. Eljátszani egy nemeshölgyet? Biztosan lenne más, aki alkalmasabb erre a szerepre... Szellı figyelme még nem terelıdött el Yedenrıl, és látható aggodalmáról. — Ne legyél már ennyire komoly, drága barátom! — vigasztalta. — Hiszen soha nem is kell majd igazából uralkodnod a város felett. Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy mindannyiunkat elkapnak és kivégeznek, mielıtt ez bekövetkezhetne. Yeden elmosolyodott. — És ha nem? Mi fog visszatartani attól, hogy leszúrjatok, és átvegyétek a birodalmat? Szellı a szemét forgatta. — Tolvajok vagyunk, drága barátom, nem politikusok. Egy nemzet túl nagy és ormótlan árucikk ahhoz, hogy megérné az idınket pazarolni rá. Mi megelégszünk azzal, hogy megszerezzük az atiumot. — És persze azzal, hogy meggazdagszunk — mondta Ham. — Ez a kettı ugyanazt jelenti, Hammond — vetette oda neki dorgálón Szellı. — Mellesleg — folytatta Kelsier, még mindig Yedenhez intézve szavait —, nem lesz az egész birodalom a tiéd: remélhetıleg darabjaira fog hullani, amint Luthadel meginog. Tiéd lesz a város és valószínőleg egy jó nagy darab a Belsı Uradalomból. Feltéve, hogy rá tudod venni a helyi seregeket a támogatásukra. — És... az Uralkodó? — kérdezte a forradalmár. Kelsier csak mosolygott. — Még mindig úgy tervezem, hogy személyesen bánok el vele. Csak azt kell kitalálnom, hogyan hozzam mőködésbe a tizenegyedik fémet. — És ha nem sikerül? 143

— Nos — szólt Kelsier, és felírta a táblára a Szká forradalom szavak alá: Yeden — elıkészületek és uralkodás —, akkor valahogyan ki kell csalogatnunk a városból. Talán rávehetjük, hogy kísérje el a seregét a Bugyrokhoz, és majd ott gondoskodunk a többirıl. — És mi lesz aztán? — kérdezte a szká lázadók vezére. — Akkor majd te kitalálod, hogyan intézd el — felelte Kelsier. — Nem azért béreltél fel minket, hogy megöljük az Uralkodót. Ez csak egy lehetıség, amivel élni kívánok, ha úgy adódik. — Én a helyedben nem aggódnék túl sokat, Yeden! — tette hozzá Ham. — Nem sok mindent tehet pénz és hadsereg hiányában. Nagy hatalmú allomanta, de semmi esetre sem mindenható. Szellı elmosolyodott. — Azért, ha belegondolunk, nehéz lehet ellenséges, trónfosztott félistenek szomszédságában élni. Ki kell találnod, mi legyen a sorsa. Yeden nem tőnt túlságosan boldognak az ötlettıl, így nem is folytatta a vitát. Kelsier megfordult. — Akkor ennyi. — Ööö — szólt közbe Ham —, mi a helyzet a minisztériummal? Nem kéne kitalálnunk valamit, hogy legalább szemmel tartsuk az inkvizítorokat? A szıke allomanta mosolygott. — Majd a bátyám kezelésbe veszi ıket. — Az már egyszer biztos — szólalt meg egy új hang a szoba hátsó részébıl. Vin talpra ugrott, megpördült, és a szoba árnyékba borult küszöbe felé nézett. Magas, széles vállú, szoborszerően merev férfi állt ott. Visszafogott stílusú öltözéket viselt — egyszerő nadrágot és inget, felette laza szká zekével. Karját elégedetlenül keresztbe fonta, arca kemény, szögletes vonásai pedig kissé ismerısnek tőntek Vin számára. A lány visszanézett Kelsierre. A hasonlóság egyértelmően látszott. — Marsh? — kérdezte Yeden, miközben felállt székébıl. — Marsh, hisz ez te vagy! Megígérte, hogy csatlakozni fogsz, de... nos... isten hozott újra körünkben! A megszólított arca egykedvő maradt. — Nem vagyok meggyızıdve róla, hogy „újra" közétek állok, Yeden. Ha nem bánjátok, szeretnék négyszemközt beszélni az öcsémmel. 144

Nem úgy tőnt, mintha Kelsier megijedt volna bátyja szigorú hangvételétıl. A csoport felé biccentett. — Ma estére végeztünk. A többiek lassan felálltak, és nagy ívben elkerülték Marshot, mikor elhagyták a szobát. Vin követte ıket, lement a lépcsın, és úgy tett, mintha visszatérne a szobájába. Kevesebb mint három perccel késıbb újra az ajtónál állt, és figyelmesen hallgatta az odabent folyó társalgást.

145

Rashek magas férfi — persze a legtöbb terrisi nagy növéső. Fiatal kora ellenére a többi teherhordó munkás rendkívül tiszteli. Karizmatikus személyiség, és az udvarhölgyek valószínőleg a maga durva módján jóképőnek jellemeznék. Ennek ellenére csak ámulok, hogy valaki, aki csupa győlöletet áraszt a beszédével, ennyi figyelmet érdemeljen ki. Még sosem látta Khlenniumot, mégis egyfolytában szidja a várost. Engem sem ismer, s mégis dühöt és ellenségességet látok a szemében.

Hetedik fejezet Marsh kinézete nem sokat változott három év alatt. Most is annak a zord, parancsoló, idısebb fivérnek tőnt, akinek Kelsier gyermekkora óta ismerte. Tekintetében a régi csalódottság tükrözıdött; hangjában még mindig rosszallás csengett. Mégis, ha Docksonnak hinni lehet, Marsh hozzáállása sokat változott a három évvel ezelıtt történtek óta. Kelsiernek még mindig nehezére esett elhinni, hogy bátyja feladta a szká lázadás vezetését. Hiszen mindig olyan szenvedélyes volt a munkájával kapcsolatban. Úgy látszik, a szenvedély elhalt. Marsh odalépett a táblához, és kritikus szemmel vizsgálgatta a feliratokat. Ruháját enyhén bepiszkította a sötét pernye, bár egy szkához képest az arca fehéren világított. Kis darabig csak állt, és Kelsier listáján tőnıdött. Végül megfordult, és egy papírlapot tett az öccse mellett álló székre. — Mi ez? — kérdezte Kelsier, és felvette a lapot. — Annak a tizenegy embernek a neve, akiket tegnap este megöltél — válaszolta Marsh. — Gondoltam, legalább ennyit akarsz tudni róluk. A szıke allomanta a ropogó tőzre dobta a papírt. — A Végsı Birodalmat szolgálták. — Emberek voltak, Kelsier! — csattant fel Marsh. — Életük, családjuk volt. Sıt, néhányan közülük szkának mondhatták magukat. — Árulók voltak. — Emberek — kötötte az ebet a karóhoz Marsh. — Emberek, akik megpróbálták a legtöbbet kihozni abból, amit az élet nyújtott számukra. 146

— Én is ugyanezt teszem — vetette ellen Kelsier. — És szerencsére nekem az élet azt a képességet adta, hogy le tudom lökni az ilyeneket az épületek tetejérıl. Ha nemesemberként akarnak kiállni ellenem, akkor nemesemberként halhatnak meg. A bátyja arca elborult. — Hogy lehetsz ennyire pökhendi az élet és halál dolgában? — Úgy, Marsh — felelte Kelsier —, hogy a tréfa az egyetlen, ami megmaradt nekem. A tréfa és az elszántság. Az idısebbik testvér halkan felhördült. — Örülnöd kéne! — mutatott rá Kelsier. — Több évtizednyi papolásod után végre elhatároztam, hogy valami értelmesre használom a tehetségemet. És most, hogy segítesz, biztos vagyok benne... — Nem azért jöttem, hogy segítsek — szakította félbe bátyja a mondandóját. — Akkor miért jöttél? — Hogy feltegyek neked egy kérdést. — Marsh tett egy lépést elıre, és megállt az öccse elıtt. Körülbelül egyforma magasak voltak, de komor személyisége miatt úgy tőnt, mintha bátyja Kelsier fölé magasodna. — Hogy merészeled ezt tenni? — kérdezte Marsh halkan. — Egész életemet annak szenteltem, hogy megdöntsem a Végsı Birodalmat. Míg te és a tolvaj barátaid szórakoztatok, én szökevényeket bújtattam. Míg te kisstílő betöréseket tervezgettél, én fosztogatásokat szerveztem. Míg te luxus körülmények között éltél, én végignéztem, amint bátor emberek halnak éhen. Majd egyik ujját Kelsier mellkasának szegezte. — Hogy merészeled? Hogy merészeled elrabolni a forradalmat és besorolni a többi „munkád" közé? Hogy merészeled ezt az álmot saját magad meggazdagítására felhasználni? Kelsier eltolta bátyja vádló ujját. — Ez nem errıl szól. — Nem? — kérdezte Marsh és az atium szóra mutatott a táblán. — Miért játszadozol? Miért cipeled ide Yedent, és teszel úgy, mint aki elfogadja ıt „megbízójának"? Miért teszel úgy, mint akit érdekelnek a szkák? Mindketten tudjuk, hogy valójában mit akarsz. Kelsier összeszorította a fogát, és jókedve egy része elszállt. Mindig képes volt ezt tenni velem. 147

— Már rég nem ismersz, Marsh — szólt halkan. — Ez nem a pénzrıl szól. Egyszer már volt akkora vagyonom, hogy ember nem tudta volna elkölteni. Ez a munka másról szól. Marsh közel állt az öccséhez, és az arcát tanulmányozta, mintha az igazságot kereste volna a vonásokban. — Mindig is jól hazudtál — szólalt meg végül. Kelsier a szemét forgatta. — Rendben. Gondolj, amit akarsz! De ne prédikálj nekem! Lehet, hogy az álmod egyszer arról szólt, hogy megdöntöd a Végsı Birodalmat, de mostanra már csak egy rendszeretı szká vált belıled, aki a mőhelyében dolgozgat és a betévedı nemesek talpát nyalja. — Szembenéztem a valósággal — felelte Marsh. — Erre te sohasem voltál képes. Még ha komolyan is gondolod ezt a tervet, el fogsz bukni. Ami eddig a lázadások során történta fosztogatások, a rablások, a halálesetek — mind hiábavaló volt. Még a legeredményesebb próbálkozásaink sem érték el, hogy a legkisebb mértékben is háborgassák az Uralkodót. — Ó — mondta Kelsier —, de hisz én éppen a háborgatásban és zavarkeltésben vagyok nagyon jó! Sıt, még annál is több: állítólag egyenesen idegesítı tudok lenni. Akár jó ügy érdekében is felhasználhatnám ezt a képességemet, nem? Marsh felsóhajtott és elfordult. — Nem „ügyrıl" van itt szó, Kelsier, hanem bosszúállásról. Ez az egész rólad szól, mint ahogy mindig minden. Elhiszem, hogy nem a pénz érdekel. Még azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy tényleg szándékodban áll összeszedni azt a sereget Yedennek, amiért felbérelt. De azt nem hiszem el, hogy törıdésbıl teszed. — Nagyon is tévedsz! — válaszolta az öccse halkan. — Ez az, amivel kapcsolatban mindig is tévedtél. Bátyja összeráncolta a homlokát. — Lehet. Egyébként hogy kezdıdött? Yeden keresett meg téged, vagy pedig te mentél el hozzá? — Számít ez? — kérdezett vissza Kelsier. — Nézd, Marsh, szükségem van valakire, aki beépül a minisztériumba! Nem fog sikerülni a tervünk, ha valahogyan nem tudjuk szemmel tartani az inkvizítorokat. A bátyja elfordult. — Tényleg azt várod tılem, hogy segítsek? Kelsier bólintott. — Akármivel is áltatsz, tudom, hogy ezért jöttél ide. Egyszer azt mondtad nekem, egy értelmes cél fellelésével nagy 148

dolgokat vihetnék véghez. Hát, most pont ezt teszem... a te segítségeddel. — Már nem olyan könnyő, Kel — felelte Marsh, és a fejét ingatta. — Sokunk megváltozott. Mások pedig... meghaltak. Öccse nem szólt, és a szobára csend telepedett. Még a tőz is kezdett kialudni. — Nekem is hiányzik. — Tudom, Kel, de ıszintének kell lennem. Annak ellenére, amit tett... néha azt kívánom, bárcsak ne te lennél az, aki túlélte a Bugyrokat. — Ugyanezt kívánom én is nap mint nap. Marsh megfordult, és Kelsiert tanulmányozta hővös, mélyreható tekintetével. Egy fürkész tekintetével. Akármit is látott öccse bensıjébıl visszatükrözıdni, végül elnyerte a tetszését. — Most megyek — szólt végül. — De valamilyen rejtélyes oknál fogva most tényleg ıszintének tőnsz. Visszajövök, és meghallgatom, milyen eszelıs tervet agyaltál ki. Aztán majd... nos, meglátjuk. Kelsier elmosolyodott. Minden bosszantó vonása ellenére Marsh jó ember volt, jobb, mint amilyen ı valaha is lehetett. Ahogyan bátyja az ajtó felé fordult, Kelsier észrevette, hogy valami árnyék villan meg a küszöb alatt. Azonnal vasat kezdett égetni, mire áttetszı kék vonalak lıttek ki a testébıl, és a közelben lévı fémforrásokhoz kapcsolódtak. Marsh testén természetesen egy sem volt — még érmék sem. A város szkák lakta részein veszélyes úgy átkelni, ha egy kicsit is vagyonosnak néz ki az ember. Valaki más azonban nem tanulta meg, hogy ne hordjon magánál fémet. A kék vonalak gyengén jeleztek — nehezen hatoltak át a fán —, de ahhoz elég erısnek bizonyultak, hogy rámutassanak egy, a folyosón tartózkodó személy övcsatjára, aki halkan távolodott az ajtótól. Kelsier magában mosolygott. A lány rendkívül ügyes, de az utcán töltött évek maradandó nyomokat hagytak rajta. Remélhetıleg felszínre tudja majd hozni a képességeit, és közben a sebeket is begyógyítja valamelyest. — Holnap visszajövök — ígérte Marsh, mikor az ajtóhoz ért. — Csak ne gyere túl korán! — szólt utána Kelsier kacsintva. — Még van egy kis dolgom ma este. *** 149

Vin némán várakozott sötét szobájában, amikor meghallotta, hogy lefelé tartó lépések csattognak a lépcsın. Az ajtaja elé kuporodott, és próbálta eldönteni, a két ember vajon merrefelé tart. A folyosó elnémult, mire a lány megkönnyebbülten sóhajtott. Ekkor centiméterekre a fejétıl kopogás hallatszott. Ijedtében majdnem a földre zuhant. Milyen ügyes trükk! Gyorsan összeborzolta a haját és megdörzsölte a szemét, hogy úgy tőnjön, mint akit álmából ébresztettek. Kihúzta az ingét, és megvárta, míg újra kopogtatnak, mielıtt ajót nyitott. Kelsier az ajtófélfának támaszkodott, a folyosó egyetlen lámpájától hátulról megvilágítva. A magas férfi felhúzta a szemöldökét, mikor észrevette a lány zilált kinézetét. — Igen? — kérdezte Vin, aki próbált álmos hangon megszólalni. — Mi a véleményed Marshról? — Nem tudom — felelte a lány —, nem sokat láttam belıle, mielıtt kiküldött minket. A szıke allomanta elmosolyodott. — Nem fogod beismerni, hogy rajtakaptalak, ugye? Vin majdnem visszamosolygott, de Reen tanítása a segítségére sietett. Attól a férfitól kell leginkább tartanod, aki azt akarja, hogy bízz benne! Mintha csak hallotta volna bátyja hangját a fejében suttogni. Mióta Kelsierrel találkozott, ez a belsı hang felerısödött, mintha csak ösztönei élesedtek volna ki. Kelsier egy pillanatig tanulmányozta a lányt, majd hátrébb lépett az ajtóból. — Győrd be az inged, és kövess! Vin fancsali képet vágott. — Hová megyünk? — Elkezdjük a kiképzésedet. — Most? — kérdezte a lány, és szobája sötét ablaktábláira pillantott. — Persze — felelte a férfi. — Sétálunk egy jót. Vin rendbe hozta öltözékét, és a folyosón csatlakozott Kelsierhez. Ha valóban tanítani akarja, nem fog ellenkezni, akármennyit mutasson is az óra. Lementek az elsı emeletre. Félkész bútorok hevertek a mőhely sötétjében. A konyhából viszont fény szőrıdött ki. — Egy pillanat — szólt Kelsier, és a konyha felé sietett. A lány a mőhely sötétjében várakozott, és figyelte, amint 150

az allomanta bemegy a konyhába. Nem nagyon látott be, de annyit sikerült kiderítenie, hogy egy nagy asztal körül Dockson, Szellı és Ham ült Dorong illetve tanoncai társaságában. Bort és világos sört ittak, bár kis mennyiségben, és puffasztott árpasüteménybıl meg aprított zöldségbıl álló, könnyő vacsorát majszoltak. Nevetés hangja szőrıdött ki a mőhelybe. De nem érdes nevetés, mint amilyen Camon asztalától szokott jönni. Ez puhábban csengett: igazi vidámságot és jókedvet sugárzott. Vin nem tudta igazán, mi tartja távol a szobától. Habozott — mintha a fény és a jó hangulat meggátolta volna, hogy belépjen —, így inkább a néma, komor mőhelyben maradt. Ugyanakkor a sötétbıl figyelte az eseményeket, és nem tudta teljesen elnyomni vágyakozását. Kicsivel késıbb Kelsier visszatért, csomagjával és egy kis ruhaköteggel együtt. Vin kíváncsian szemlélte a köteget, amit a férfi egy mosoly kíséretében átnyújtott neki. — Ajándék. Az anyag simán és puhán csusszant a lány ujjai közé, és ı hamar rájött, hogy mi az. Hagyta, hogy a szürke kelme leomoljon; egy ködszerzet köpönyeg tőnt elı. A Kelsier által viselt köpenyhez hasonlóan ezt is teljesen különálló, szalagszerő anyagcsíkokból varrták. — Meglepettnek tőnsz — jegyezte meg a férfi. — Azt gondoltam, valahogy ki kell érdemelnem. — Mit kellene kiérdemelni? — kérdezte Kelsier, és elıvette a saját köpenyét. — Hiszen ez te vagy, Vin! A lány várt egy kicsit, aztán a vállára dobta a ruhadarabot és megkötötte. A furcsa és ormótlan köpeny a vállára nehezedett, a karját és lábát azonban lazán, gyengén, szorítás nélkül fonta körbe. A szalagokat a nyak körül dolgozták össze, ami lehetıvé tette, hogy az egészet szorosabbra húzza, ha úgy kívánta. Úgy érezte, becsomagolták, és most valami oltalom alatt áll. — Milyen érzés? — érdeklıdött Kelsier. — Jó — felelte a lány kurtán. A férfi bólintott, és elıhúzott néhány üvegcsét. Kettıt átnyújtott Vinnek. — Az egyiket idd meg! A másikat tartsd magadnál, és csak akkor használd, ha nagyon szükséges. Késıbb azt is megmutatom, hogyan tudsz új keverékeket készíteni. 151

A lány bólintott és ledöntötte az egyik fiola tartalmát, a másikat pedig az övébe rakta. — Új ruhákat készíttetek neked — magyarázta Kelsier. — Meg kell szoknod, hogy olyan ruhákat viselsz, amelyekben nincsen fém: csat nélküli öveket, bebújós cipıket, kapocs nélküli nadrágokat. Talán késıbb, mikor már elég merésznek érzed magad, szerzünk neked nıi ruhákat is. Vin alig láthatóan elpirult. A férfi felnevetett. — Csak ugratlak. Mindenesetre most egy új világba lépsz be, és olyan helyzetekkel találkozhatsz, amikor elınyösebb számodra, ha nem valami tolvajbanda tagjának, hanem inkább fiatal hölgynek látszol. A lány bólintott, és követte az allomantát a mőhely bejárati ajtajához. A férfi kinyitotta az ajtót, és szemben találták magukat a sötéten örvénylı ködfallal. Kelsier kilépett. Vin vett egy mély lélegzetet, és követte. A férfi bezárta az ajtót. Vin úgy érezte, mintha a macskaköves utcán minden érzéke eltompult volna. A ködben minden egy kicsit nyirkossá vált. Egyik irányba sem látott el messzire, az utcavégek szinte a semmibe, a gyalogutak pedig a végtelenségbe olvadtak. Az ég is eltőnt fejük fölül; örvénylı szürke ködhullámok borítottak mindent. — Rendben, kezdjük! — mondta Kelsier. Szavai hangosan kongtak a néma, üres utcán. Hangjában bizalom bujkált, és ilyet a köd leple alatt álló Vin még sohasem tapasztalt. — Az elsı lecke — folytatta a férfi, és végigsétált az utcán, miközben Vin mellette haladt — nem az allomanciáról szól, hanem a hozzáállásról. — Kinyújtotta a kezét. — Ez itt mind a miénk, Vin! Az éjszaka, a köd: ez mind hozzánk tartozik. A szkák úgy kerülik a ködöt, mintha a halál ólálkodna benne. A tolvajok és a katonák kimerészkednek éjszaka, de ugyanúgy félnek. A nemesek közömbösséget színlelnek, ám a köd ıket is kényelmetlen érzésekkel tölti el. Megfordult, és a lányt figyelte. — A köd a barátod, Vin. Elrejt, megvéd... és erıt kölcsönöz. A minisztériumi tanok szerint — amiket aligha osztanak meg a szkákkal — a ködszerzetek annak a férfinak a leszármazottai, aki egyedül maradt hő az Uralkodóhoz a megdicsıülés elıtti napokban. Más legendák még az Uralkodó hatalmánál is nagyobb erıt tulajdonítanak 152

nekünk. Olyan erıt, ami aznap született, amikor a köd elıször ereszkedett a földre. A lány aprót biccentett. Szokatlan volt Kelsiert ilyen ıszintének hallani. Az utca mindkét oldalát alvó szkákkal telezsúfolt épületek szegélyezték. Mégis, a sötét ablaktáblák és a csend miatt Vin úgy érezte, mintha ık ketten egyedül lennének odakint. Egyedül a Végsı Birodalom legsőrőbben lakott, túlzsúfolt városában. A férfi továbbsétált. Léptei ruganyossága nehezen fért össze a sötét homállyal. — Nem kell a katonák miatt aggódnunk? — firtatta Vin halkan. A bandája mindig tartott az éjszakai helyırségi járıröktıl. Kelsier megrázta a fejét. — Még ha annyira óvatlanok volnánk is, hogy észrevennének, egyetlen birodalmi járır sem merne belekötni egy ködszerzetbe. Megpillantják a köpönyegünket, és úgy tesznek, mintha nem vettek volna észre. Ne felejtsd el: majdnem minden ködszerzet a nagy házak tagjai közül való, a többi pedig alacsonyabb rangú luthadeli házakból származik. Akárhogy is, egytıl egyig fontos személyek. A lány elhúzta a száját. — Ezek szerint a járırök egyszerően nem vesznek tudomást a ködszerzetekrıl? A férfi megvonta a vállát. — Rossz modorra vall elismerni, hogy a háztetıkön settenkedı alak valójában egy nagyon is elıkelı fıúr vagy úrhölgy. A ködszerzetek olyan ritkák, mint a fehér holló, így a házak nem engedhetik meg maguknak, hogy különbséget tegyenek a nemek között. Mindenesetre a legtöbb ködszerzet kettıs életet él: az udvari körökben ismert arisztokrata, ugyanakkor lopakodó, kémkedı allomanta. A ködszerzet létforma szigorúan ırzött házi titok; a fınemesi pletykák középpontjában gyakran áll annak fürkészése, vajon melyikük lehet ködszerzet. Kelsier ráfordult egy újabb utcára, Vin pedig egy kicsit még mindig óvakodva követte. Nem igazán tudta, hová vezeti a férfi; könnyen el lehetett tévedni az éjszakában. Lehet, hogy nem is volt célja a sétájuknak, és csak a ködhöz akarta hozzászoktatni ıt. — Rendben — szólalt meg végül Kelsier — Most meg kell ismerkedned az alapfémekkel! Érzékeled a fémtartalékaidat? 153

A lány eltőnıdött. Ha erısen koncentrált, nyolcféle erıt tudott megkülönböztetni: mindegyiket sokkal erısebbnek érezte annál a kettınél, amelyeket Kelsier elıtt ismert. Azóta pedig tartózkodott attól, hogy használnia kelljen a Szerencséjét. Kezdett rájönni, hogy eddig olyan fegyvert használt, aminek a természetét soha nem is értette — olyan fegyvert, ami magára vonta egy acélinkvizítor figyelmét. — Kezdd el égetni ıket, egyszerre csak egyet! — biztatta Kelsier. — Égetni? — Így hívjuk, amikor mőködésbe hozol egy allomantikus képességet — magyarázta a férfi. — Azt a fémet „égeted'; amelyik az adott képességgel kapcsolatos. Majd meglátod, mire gondolok. Kezdd azokkal a fémekkel, amelyeket még nem ismersz! A csillapítással és zendítéssel majd egy másik alkalommal foglalkozunk. Vin bólintott, és megállt az utca közepén. Elkezdett kipróbálni néhányat az új erıforrások közül. Egyikıjük kissé ismerısnek tőnt. Lehet, hogy már használta korábban, csak nem tudott róla? Mire képes? Csak egy módja van, hogy rájöjjek... Nem tudván, hogy pontosan mit kellene tennie, megragadta ezt az erıt. És próbálta használni. Azon nyomban hıt érzett fellobbanni a mellkasában. Nem volt kellemetlen, de egyértelmően és mindentıl elkülöníthetı érzésként jelentkezett. A forrósággal együtt valami más is jött — megújulás és hatalom érzése. Valahogy sokkal szilárdabbnak érezte magát. — Mi történt? — tudakolta Kelsier. — Máshogy érzem magam — vallotta be a lány. Felemelte a kezét, és úgy tőnt, a végtag egy kicsit túl gyorsan mozog. Az izmok lelkesen teljesítették az utasításokat. — Furcsa a testem. Már nem fáradtnak, hanem sokkal inkább ébernek érzem magam. — Ó! — mondta a férfi. — Ez a forrasz. Felerısíti testi adottságaidat: erısebbé és ellenállóbbá tesz a fáradtsággal, illetve a fájdalommal szemben. Égetésével gyorsabban észlelsz majd mindent, és a tested is szívósabb lesz. Vin kísérletképpen behajlította a karját. Az izmai nem lettek nagyobbak, megnövekedett erejüket azonban mégis érezte. Ugyanakkor nem csupán az izmaiban érzékelte a változást — minden megváltozott vele kapcsolatban. A csontjai, a húsa,a bıre. Leellenırizte a tartalékot, és érezte, hogy zsugorodik. 154

— Kezdek kifogyni belıle — jelezte. Kelsier bólintott. — A forrasz aránylag gyorsan ég. Az üvegcse tartalma körülbelül tízpercnyi folyamatos égésre van kiszabva; bár gyorsabban fogy, ha gyakran lobbantod lángra, és lassabban, ha vigyázol rá. — Lángra lobbantani? — Próbáld csak meg kicsit erısebben égetni a fémeket! - biztatta Kelsier. — Ilyenkor hamarabb elfogynak, és nehéz fenntartani a folyamatot, viszont kivételes erıt biztosítanak. Vin felhúzta a szemöldökét, és kipróbálta, amirıl a férfi beszélt. Némi erılködés után képes volt a mellkasában szunnyadó tüzet felszítani, és lángra lobbantani a forraszt. Olyan volt, mint a lélegzetvétel egy merész ugrás elıtt. Hirtelen erı és hatalom árasztotta el testét. Egészében megfeszült a várakozástól, és egy pillanatig legyızhetetlennek érezte magát. Majd az érzés elmúlt, és a teste lassan elernyedt. Érdekes — gondolta, és észrevette, hogy a forrasz milyen gyorsan elégett az alatt a röpke pillanat alatt. — Valamit tudnod kell az allomantikus fémekrıl — magyarázta Kelsier, miközben lassan sétáltak a ködben. — Minél tisztábbak, annál hatásosabbak. Azok a keverékek, amiket mi készítünk, teljesen tiszta fémeket tartalmaznak, és kizárólag allomanták számára elérhetıek. Az ötvözetek — mint például a forrasz — még ennél is cselesebbek, mivel a fémtartalmat jól el kell találni, ha a lehetı legnagyobb hatást akarjuk elérni. Igazából, ha nem figyelünk oda, amikor a fémet vásároljuk, teljesen rossz ötvözetet állíthatunk elı. A lány összeráncolta a homlokát. — Úgy érted, hogy akár be is csaphatnak? — Nem szándékosan — helyesbített Kelsier. — De az a helyzet, hogy azok a szavak, amelyeket az emberek használnak — mint például „sárgaréz", „forrasz", és „bronz" — valójában eléggé ködös fogalmak, ha belegondolsz. A forraszról például általánosságban tudjuk, hogy ón és ólom ötvözete, meg talán egy kis vörösréz vagy ezüst is kerülhet bele, a használattól és a körülményektıl függıen. Ezzel szemben az allomanták forrasza kilencvenegy százalékban tartalmaz ónt, és kilenc százalékban ólmot. Ha a lehetı legnagyobb hatást akarod elérni a fémed segítségével, ezt az arányt kell használnod. 155

— És mi történik, ha rossz arányú ötvözetet égetsz? — érdeklıdött Vin. — Amennyiben a keverék csak egy kicsit tér el az eredeti aránytól, még fog egy kis erıt kölcsönözni — magyarázta a férfi. — Azonban ha túlságosan eltérnek az arányok, az égetés megbetegíthet. A lány lassan bólintott. — Szerintem korábban már égettem ezt a fémet is. Hébe-hóba, nagyon kis mennyiségben. — Nyomokban fellelhetı fémek — mutatott rá Kelsier. — Fémmel szennyezett víz ivásától, vagy forrasz evıeszközöktıl kerülhet az ember szervezetébe. Vin bólintott. Camon búvóhelyén akadt néhány forraszbögre is. — Rendben — nyugtázta a férfi. — Oltsd ki a forraszt, és nézzünk egy másik fémet! A lány engedelmeskedett. Az erı kioltása után gyengének, fáradtnak és sebezhetınek érezte magát. — Most — folytatta tanítómestere — egyfajta párosítást kellene érzékelned a fémtartalékok között. — Mint a két érzelmi fém esetében — találgatta Vin. — Pontosan. Keresd meg a forraszhoz kapcsolódó fémet! — Látom már — jelezte a lány. — Minden erıhöz két fém tartozik — magyarázta Kelsier. — Az egyik taszít, a másik vonz, és a második általában az elsı ötvözete. Az érzelmek — külsı mentális erık — esetében cinkkel húzol és sárgarézzel taszítasz. Te most forraszt használtál, hogy megtaszítsd a tested. Ez az egyik belsı fizikális erı. — Mint Hamnél — vetette közbe Vin. — İ is forraszt éget. A férfi bólintott. — Azokat a míveseket, akik forraszt égetnek, martalócnak hívják. Nyers elnevezés, de általában tényleg elég nyers emberek is. A mi drága Hammondunk kivétel a szabály alól. — És mit csinál a többi belsı fizikális fém? — Próbáld ki és meglátod! Vin buzgón neki is látott, és a világ hirtelen fényesebben ragyogott körülötte. Vagyis... nem pontosan ez történt. Jobban és messzebbre látott, bár a köd továbbra sem szállt fel. Egyszerően csak átlátott rajta. A halvány fények is egyszerre erısebben ragyogtak. 156

Más is megváltozott. Érezte a ruházatát. Rájött, hogy mindig is érezte, csak általában nem vett róla tudomást. Most azonban jobban érezte ezt is. Érzékelte az anyagokat, és pontosan tudatában volt annak, hogy a ruhája hol szorít. Megéhezett. Egy ideje már errıl sem vett tudomást, viszont az érzés most sokkal nagyobb erıvel támadta meg. Bırét is nyirkosabbnak érezte, és meg tudta különböztetni a csípıs levegıben áramló szagokat is egymástól: a földét, a pernyéét, a szemétét. — Az ón az érzeteket erısíti fel — magyarázta oktatója, és hangja hirtelen túlzottan is hangosnak tetszett. — És ez az egyik leglassabban égı fém; az üvegcsében lévı adag órákig is kitart. A legtöbb ködszerzet mindig éget egy kis ónt, amikor kimegy a ködbe. Én is égetem, amióta csak eljöttünk a mőhelybıl. A lány bólintott. Az érzetek gazdagsága szinte már nyomasztotta. Nyikorgásokat és csoszogást hallott a sötétben, és folyton megijedt, mert meg volt gyızıdve róla, hogy mögötte ólálkodik valaki. Ehhez még hozzá kell szoknom. — Hagyd égve! — javasolta Kelsier, majd intett, hogy lépjen mellé, miközben továbbhaladt az utcán. — Az a legjobb, ha apránként szoksz hozzá a felerısödött érzetekhez. Ne lobbantsd fel mindig! Nem csak hogy hamar kifogysz belıle, de a folyamatos fémégetés furcsa dolgokra képes. — Furcsa dolgokra? — kérdezett vissza Vin. — A fémek — fıleg az ón és a forrasz — igénybe veszik a testet. A fémek fellobbantása csak még inkább megterheli a szervezetet. És ha valamit túl erısen, túl sokáig terhelnek, könnyedén tönkremehet. A lány nyugtalanul bólintott. Kelsier elnémult, és továbbsétáltak. A férfi hagyta, hogy tanítványa kitapasztalja az új érzeteket és környezete apró részleteit, amit az ón tárt fel elıtte. Korábban éjszakai látása csupán arra korlátozódott, hogy pénztárcákat vegyen észre. Most azonban egy egész várost látott a folytonosan gomolygó, örvénylı ködbe burkolózva. Tisztán kivette a várakat, melyek hegyekként magasodtak a távolban, és látta az ablakokban megvillanó fényeket, melyek mintha tő szúrta lyukak lettek volna az éj szövetén. És mindezek felett... látta a fényeket az égen. Megállt és bámulattal tekintett felfelé. Még óntól felerısített szemével is épphogy csak megpillantotta a halványan pislákoló pöttyöket. 157

Százával, sıt ezrével sorakoztak az égen. Olyan aprók voltak, mint az ellobbant gyertya után maradó, kihunyó parázs. — Csillagok — szólt Kelsier, miközben a lány mellé lépett. — Nem túl gyakori látvány, még ón segítségével sem. Nagyon tiszta éjszaka lehet. Régen az emberek minden este felnézhettek és gyönyörködhettek bennük. Ez még azelıtt volt, hogy a köd leszállt volna a földre, és mielıtt a hamuhegyek hamut és füstöt kezdtek ontani magukból. Vin rápillantott. — Ezt honnan tudod? A férfi csak mosolygott. — Az Uralkodó megpróbálta kitörölni azoknak a napoknak az emlékét, de néhány azért fennmaradt. Megfordult, és a kérdést megválaszolatlanul hagyva továbbsétált. Vin csatlakozott hozzá. Hirtelenjében az ónnak köszönhetıen a köd már nem is tőnt annyira baljóslatúnak. Lassan kezdte megérteni, hogy Kelsier miként tudott olyan magabiztosan járkálni az éjszakában. — Rendben — szólalt meg végül a férfi. — Próbáljunk ki egy másik fémet! A lány bólintott, és újabb fémért nyúlt, miközben nem oltotta ki az ónt sem. Mikor az új fém égni kezdett, furcsa dolog történt: tömérdek halványkék vonal lövellt ki a mellkasából és tört utat magának a kavargó ködben. Vin megdermedt, kicsit levegı után kapkodott, majd lenézett a mellkasára. A vonalak többsége vékonynak tőnt, akár valami átlátszó cérnacsík, bár akadt néhány fonál vastagságú is közöttük. Kelsier felkuncogott. — Hagyd még ezt a fémet, és a párját is! Ez a kettı egy kicsit bonyolultabb, mint a többi. — Mi...? — kezdett bele a lány, és a szemével követte a kék vonalak útját. Véletlenszerően irányultak különbözı tárgyakra. Ajtókra, ablakokra. Néhány még a férfira is. — Sort fogunk rá keríteni — ígérte tanítója. — Oltsd most ki, és próbáld ki az egyiket az utolsó kettı közül! Vin kioltotta a furcsa fémet, és békén hagyta annak párját is, majd kiválasztotta a hátramaradó két fém egyikét. Azon nyomban különös vibrálást érzett. Megtorpant. A lüktetés nem adott ki hallható hangot, ı mégis érezte, amint a hullámok végigmossák a testét. Úgy tőnt, mintha egyenesen Kelsierbıl áramlanának. A férfira nézett, és érdeklıdın felhúzta a szemöldökét. 158

— Bizonyára a bronz az — találgatta Kelsier. — A belsı mentális vonzófém. Használatával érzékelheted, ha valaki a közeledben allomanciával próbálkozik. A fürkészek, mint a bátyám is, ezt égetik. Általában nem annyira fontos fém, hacsak nem acélinkvizítor az ember, aki szká mívesek után kutat. A lány elsápadt. — Az inkvizítorok értenek az allomanciához? A férfi bólintott. — İk egytıl egyig fürkészek. Nem tudom pontosan, hogy a fürkészekbıl lesznek-e az inkvizítorok, vagy az inkvizítorrá válással jár együtt ez az erı. Akárhogy is, mivel a legfontosabb feladatuk az, hogy megtalálják a félszerzet gyermekeket és az allomanciát jogtalanul gyakorló nemeseket, számukra ez rendkívül hasznos képesség. Sajnos ami nekik „hasznos"; az a mi szempontunkból „eléggé bosszantó". Vin bólintani készült, de megdermedt. A lüktetés abba-maradt. — Mi történt? — kérdezte. — Elkezdtem vörösrezet égetni — magyarázta Kelsier —, a bronz társát. Ha vörösrezet égetsz, az elrejti a képességeidet más allomanták elıl. Kipróbálhatod, hogy milyen, bár nemigen fogsz sokat érezni. A lány így is tett. Az egyetlen változás egy egész testén végigfutó, enyhe vibrálás volt. — A vörösréz használatát elengedhetetlen megtanulni — nyomatékosította a férfi. — Elrejt az inkvizítorok elıl. Ma este azonban valószínőleg nem kell aggódnunk emiatt. Az inkvizítorok bizonyára azt hinnék, hogy nemesi származású ködszerzetek vagyunk, akik kijöttek gyakorolni. Viszont ha valaha szká öltözéket öltesz, és muszáj fémeket égetned, elıször mindig a vörösrézzel kezdd! Vin elismerıen bólintott. — Igazából sok ködszerzet sosem oltja ki a vörösrezet. Lassan ég és láthatatlanná tesz más allomanták elıtt. Elrejt a bronz elıl, és azt is megakadályozza, hogy befolyásolják az érzelmeidet. A lány felkapta a fejét. — Gondoltam, hogy ez érdekelni fog — mulatott Kelsier. — Akik vörösrezet égetnek, azok nem fogékonyak az érzelmi allomanciával szemben. Továbbá a vörösréz hatása körbeveszi az embert. Ez a felhı — vörösrézfelhı — elrejt a fürkészek elıl mindenkit, aki benne tartózkodik, viszont az érzelmi allomancia ellen nem nyújt védelmet. — Dorong! — vágta rá Vin. — Ezt teszi egy füstös. 159

A férfi bólintott. — Ha az egyik emberünket kiszúrja egy fürkész, visszafuthat a búvóhelyünkre, és ott eltőnhet a fürkész szeme elıl. Sıt, úgy gyakorolhatja a képességeit, hogy nem kell tartania a lebukás veszélyétıl. Egy szkák lakta környéken lévı üzletbıl érkezı allomantikus lüktetés igen gyorsan felfedné a kilétünket egy esetlegesen arra járó inkvizítor elıtt. — De te tudsz vörösrezet égetni — értetlenkedett a lány. — Miért aggódtál annyira, hogy füstöst találj a banda számára? — Az igaz, hogy tudok vörösrezet égetni — értett egyet Kelsier. — Ahogyan te is. Az összes erıt tudjuk használni, de nem lehetünk jelen egyszerre mindenhol. Egy sikeres bandavezérnek tudnia kell felosztani a munkát, fıleg egy olyan nagyságú feladat esetében, mint ez a mostani. A szokásos eljárás szerint a búvóhelyen valaki mindig éget vörösrezet, így mindig van vörösrézfelhı is. Dorong sem egyedül csinálja: a tanoncai között is akad néhány füstös. Mikor egy Doronghoz hasonló embert bérelsz fel, egyértelmő, hogy fıhadiszállást is kínál neked, és egy csapatnyi füstöst, akik értik annyira a dolgukat, hogy folyamatosan elrejtsenek a fürkész szemek elıl. Vin bólintott. Bár ennél sokkal jobban érdekelte a vörösréz ama tulajdonsága, miszerint képes megvédeni az érzelmeit. Tartalékolnia kell annyit, hogy folyamatosan égetni tudja. Újra sétálni kezdtek, és Kelsier idıt hagyott neki, hogy szokja még egy kicsit az ónt. A lány gondolatai azonban elkalandoztak. Valami nem volt rendjén. Miért mondta el a férfi ezeket a dolgokat? Úgy tőnt, mintha túl könnyen tárná fel a titkait. Egyet kivéve — gondolta gyanakvón. — A kék vonalakat eresztı fém. Erre még nem tért vissza. Talán ez az, amit nem akar vele megosztani, az az erı, amit magának akar megtartani, hogy irányíthassa. Biztos nagyon erıs. A legerısebb fém a nyolc közül. Séta közben óvatosan tapogatózott a fémek között. Kelsiert szemlélte, majd lassan elkezdte az ismeretlen fémet égetni. A vonalak újra elıtörtek mellkasából, és látszólag véletlenszerően kiválasztott tárgyakra irányultak. És vele együtt mozogtak. Minden vonal egyik vége a mellkasához volt rögzítve, míg a másik az utca egy-egy adott pontjához ragadt. Menet közben új vonalak jelentek meg, és a régiek eltőntek. A vonalak 160

különbözı vastagságban törtek elı, és egyik-másik fényesebben ragyogott a többinél. Vin kíváncsian végigtapogatta ıket az elméjével, és próbálta megfejteni a titkukat. Egy kimondottan vékony és ártalmatlan kinézető vonalra koncentrált, és azt találta, hogy ha erısen összpontosít, képes a többitıl különállónak érzékelni. Szinte meg tudta volna érinteni. A vonalra figyelt, és egy kicsit meglökte. Az megrázkódott, majd hirtelen valami feléje repült a sötétbıl. A lány felsikoltott, megpróbált elugrani az útjából, de a tárgy — egy rozsdás szög — egyenesen felé tartott. Ekkor valami váratlanul megragadta a szeget, letaszította röppályájáról és visszahajította az utcára. Vin gurulásból felguggolt, és feszülten, csapkodó ködköpönyeggel várakozott. A sötétséget fürkészte, majd Kelsierre pillantott, aki magában kuncogott. — Gondolhattam volna, hogy kipróbálod — szólt végül. A lány szégyenkezve elpirult. — Ugyan már! — mondta a férfi, és egy kézmozdulattal magához intette. — Semmi bántódásod nem esett. — A szeg megtámadott! Ez a fém tárgyakat kelt életre? Mert akkor tényleg hihetetlen képesség. — Igazából félig-meddig magadra támadtál — magyarázta Kelsier. Vin óvatosan felállt, majd a férfihoz csatlakozott, aki újra sétára fogta. — Azonnal elmagyarázom, hogy mit mőveltél. De elıször valamit meg kell értened az allomanciával kapcsolatban. — Egy újabb szabály? — Inkább filozófia — felelte a férfi. — A következményekrıl szól. Vin értetlenül nézett. — Mire gondolsz? — Minden tettünk következménnyel jár, Vin — okította Kelsier. — Megfigyeltem, hogy ahogyan az életben, az allomanciában is azok az emberek érhetnek el sikereket, akik a legjobban képesek megítélni tetteik következményét. Vegyük például a forrasz égetését. Mik a következményei? Vin megvonta a vállát. — Erısebb leszel tıle. — És mi történik, ha valami nehezet cipelsz, és elfogy a forraszod? Vin elgondolkozott. — Gondolom, leejted. 161

— És, ha túl nehéz, az ember könnyen komolyan megsérülhet. Sok martalóc míves sebesült már meg hasonló módon harc közben, aztán belehaltak a sérülésükbe, miután a forrasztartalék kimerült. — Értem — mondta Vin halkan. — Ha! Vin rémülten ugrott egyet, és kezét az óntól felerısített füléhez tapasztotta. — Óóó! — kiáltotta panaszosan, és Kelsierre nézett. A férfi csak mosolygott. — Az ón égetésének is vannak következményei. Ha valahonnan hirtelen erıs fény, vagy hang ér, megvakulhatsz vagy megsüketülhetsz. — De mi köze van ennek az utolsó két fémhez? — A vas és acél segítségével fémeket mozgathatsz magad körül — magyarázta Kelsier. — Vassal fémtárgyakat vonzhatsz magadhoz, az acéllal pedig eltaszíthatod ıket. Ó, hát itt is vagyunk. Megállt, és felnézett. A ködfátyolon keresztül a lány észrevette a feléjük magasodó hatalmas városfalat. — Mit keresünk mi itt? — A vashúzást és acéltaszítást fogjuk gyakorolni — felelte a férfi. — De elıször az alapokat. — Kihúzott az övébıl egy „nyeset"-et, az érmék közül a legkisebb értékőt. A lány elé tartotta, és félreállt. — Égess acélt, az ellentétét annak a fémnek, amit néhány perccel ezelıtt égettél! Vin engedelmeskedett. A kék vonalak újra megjelentek körülötte. Az egyik pontosan a Kelsier kezében lévı érmére mutatott. — Jól van — nyugtázta a férfi. — Most taszíts rajta egyet! Vin a megfelelı vonalra koncentrált, és meglökte. Az érme kipördült Kelsier ujjai közül és elrepült. A lány továbbra is összpontosított, és addig tolta az érmét a levegıben, míg az egy közeli ház falának nem csapódott. Vint hatalmas erıvel taszította hátra a hirtelen jött lökéshullám ereje. Kelsier azonban elkapta, és megakadályozta, hogy a földre zuhanjon. A lány botladozva felegyenesedett. Az utca túloldalán az érme — immár az ı hatása nélkül — leesett a levegıbıl, és megcsendült a földön. — Mit gondolsz, mi történt? — kérdezte tanítómestere a lánytól. Vin a fejét rázta. 162

— Nem tudom. Taszítottam az érmét, és az elrepült. De amikor elérte a falat, én lökıdtem hátra. — És mi az oka ennek? A lány eltőnıdött. — Gondolom... gondolom, az érme már nem tudott hová menni, így nekem kellett elmozdulnom. A férfi elismerıen bólintott. — Következmények, Vin. Amikor acéllal taszítasz, a saját súlyodat használod fel. Ha sokkal nehezebb vagy, mint a célpontod, úgy az elrepül, mint ez az érme az elıbb. Azonban ha a tárgy nehezebb nálad — vagy valami olyasmibe ütközik, ami nehezebb, te repülsz. A vashúzás is hasonló elven mőködik: vagy téged húz magához a tárgy, vagy te húzod a tárgyat magadhoz. Amennyiben a tömegetek közel megegyezik, mindketten elmozdultok. Ez az allomancia mővészete. Ha tisztában vagy vele, hogy milyen messzire vagy közelre fogsz elmozdulni, amikor acélt, illetve vasat égetsz, óriási elınnyel rendelkezel ellenfeleiddel szemben. Rá fogsz jönni, hogy ez a kettı a legváltozatosabb és leghasznosabb képességed. A lány bólintott. — Ne felejtsd el — folytatta Kelsier —, hogy a vonzás illetve taszítás ereje mindkét esetben pontosan feléd vagy felıled irányul! Nem lehet tárgyakat az elméddel abba az irányba röptetni, amerre csak akarod ıket. Az allomancia nem így mőködik, hiszen a fizikai világ sem így mőködik. Amikor valamit meglöksz — akár allomanciával, akár a kezeddel — pontosan az ellentétes irányba fog elmozdulni. Hatásellenhatás, következmények. Világos? Vin ismét bólintott. — Remek — nyugtázta a férfi vidáman. — Most pedig ugorjuk át ezt a falat! — Micsoda? Kelsier otthagyta a letaglózott lányt az utcán, aki csak nézte, ahogy a férfi megközelíti a fal tövét. Majd odasietett hozzá. — İrült vagy! — jelentette ki halkan. A férfi mosolygott. — Ha jól emlékszem, ma már másodjára mondod ezt nekem. Jobban kellene figyelned: ha emlékeznél arra, mit mondtak a többiek, tudhatnád, hogy a józan eszem már rég elhagyott.

163

— Kelsier — tétovázott a lány, és felnézett a falra. — Nem tudom... Úgy értem, a ma éjszaka elıtt még soha nem kísérleteztem allomanciával! — Tudom, de hát olyan gyorsan tanulsz — jött a válasz, és a férfi elıhúzott valamit a köpenye alól. Egy öv volt. — Vedd fel! Fémsúlyok vannak ráerısítve, arra az esetre, ha valami rosszul sülne el. Így valószínőleg el tudlak kapni. — Valószínőleg? — kérdezte Vin idegesen, miközben felkötötte az övet. Kelsier mosolygott, majd a lába elé dobott egy nagy fémöntvényt. — Tedd az öntvényt pontosan magad alá, és emlékezz, hogy acéltaszítanod kell, nem pedig vashúznod! Addig taszítsd, míg el nem éred a fal tetejét! Azzal lehajolt és elrugaszkodott. Majd kilıtt a levegıbe, és sötét alakja hamarosan eltőnt a kavargó ködben. Vin várt egy pillanatig, de a férfi csak nem zuhant le. Az utcán csend honolt, még felerısített fülei számára is. A köd játékosan, kötekedın, kihívón örvénylett körülötte. Lepillantott az öntvényre, aztán acélt égetett. A kék vonal halványan, kísértetiesen világított. Az öntvény fölé lépett, lábait megvetette annak két oldalán. Felnézett a ködre, majd még egyszer, utoljára, lepillantott a földre. Végül vett egy mély lélegzetet, és teljes erıbıl megtaszította az öntvényt.

164

„Védelmezni fogja hagyományaikat, de meg is szegi ıket. Meg-mentıjük lesz, s mégis eretneknek kiáltják ki. Neve Viszály lesz, s mégis szeretni fogják érte.”

Nyolcadik fejezet Vin kilıtt a levegıbe. Visszafojtott egy sikolyt, de emlékezett, hogy bárhogy is retteg, folyamatosan taszítania kell. Az orra elıtt alig néhány centiméterre lévı kıfalból csupán valami elmosódott mintát látott. A föld eltőnt alóla, és az öntvényre mutató kék vonal is egyre halványodott. Mi történik, ha eltőnik? Lassulni kezdett. Minél inkább fakult a vonal, sebessége annál inkább csökkent. Néhány pillanatnyi repülés után megállt, és ott lógott a levegıben egy majdnem láthatatlan kék vonal fölött. — Mindig is szerettem innen a kilátást. Vin elfordította a fejét. Nem messze tıle Kelsier állt; de a lány annyira összpontosított, hogy észre sem vette: néhány lábnyira a fal fölött lebeg. — Segíts! — kérte a férfit, és kétségbeesetten tolt tovább, nehogy leessen. Alatta a köd forgott és kúszott, mint az elátkozott lelkek sötét óceánja. — Ne aggódj túlságosan! — tanácsolta Kelsier. — Könnyebb úgy egyensúlyozni a levegıben, ha háromágú horgonyod van, de egy sima, egyágú rögzítıpont is megteszi. A tested megszokta az egyensúlyozást. Egy része annak, amit azóta csinálsz, hogy megtanultál járni, az allomanciában is érvényes. Amíg nem mozdulsz, és teljesen felhasználod taszítóképességedet, elég biztosan mozoghatsz. Elméd és tested az alattad fekvı horgony középpontjától való legkisebb eltérést is kijavítja, ezért nem fogsz oldalvást lezuhanni. Ha valami mást kezdenél el taszítani, vagy túlságosan elmozdulnál az egyik irányba, akkor... nos, akkor elszakadnál a horgonyodtól, és már nem merılegesen felfelé haladnál. Akkor bajban lennél: leesnél, mint valami ólomnehezék egy nagyon magas oszlopról. 165

— Kelsier... — kérlelte Vin. — Remélem, nem félsz a magasban! — ugratta a férfi. — Az elég nagy hátrány egy ködszerzet számára. — Nem... félek... a... magasban — dadogta a lány összeszorított fogakkal. — De ahhoz sem vagyok szokva, hogy a levegıben lógjak, több száz méterrel a tetves utca felett! Kelsier kuncogott, de Vin egyszerre csak érezte, amint egy erı megragadja az övét, és a levegın keresztül a férfihoz húzza. Aki megragadta a lányt, áthúzta a kımellvéd fölött, aztán maga mellé ültette. Egyik karját átnyújtotta a falon. Egy másodperccel késıbb az öntvény kilıtt a levegıbe, karmoló hangot hallatva végigsiklott a falon, és a férfi várakozó kezébe repült. — Jól csináltad! — dicsérte meg aztán a lányt. — Most pedig visszamegyünk. Átdobta az öntvényt a válla fölött a fal másik oldalán várakozó sötét ködbe. — Tényleg kimegyünk? — kérdezte Vin. — A városfalon kívülre? Éjszaka? Kelsier jól ismert dühítı mosollyal válaszolt, majd átmászott a falon, fel az oromzatra. — A taszítás illetve húzás erısségét nehéz változtatni, de lehetséges. Az a legjobb, ha egy kicsit elkezdesz zuhanni, majd rátaszítasz, hogy lelassítsd magad. Aztán zuhanj újra, és ezt kövesse ismét egy tolás. Ha elkapod a ritmust, gond nélkül földet érsz. — Kelsier — szólt a lány, és a falhoz lépett. — Nem is tudom... — A városfal tetején állsz — azzal a férfi kilépett a levegıbe, és egyensúlyát megtartva lebegésbe kezdett, pont úgy, ahogyan Vinnek magyarázta. — Kétféleképpen juthatsz le. Vagy leugrasz, vagy elmagyarázod annak az ırnek, hogy ködszerzet létedre miért a lépcsın közlekedsz. Vin aggódva megfordult, és észrevette a feléjük közeledı ır lámpásának a fényét a sötétben. Visszafordult a férfihoz, de az addigra eltőnt. A lány szitkozódott, és lepillantott a fal tetejérıl, bele a ködbe. Hallotta az ırök hangját, akik séta közben beszélgettek. Kelsiernek igaza volt: nem sok választási lehetısége maradt. Mérgesen felmászott az oromzatra. Különösebben nem félt a 166

magasban, de ki ne nyugtalankodna, mikor egy fal tetején állva a végzetébe pillant? A gyomra összerándult, a szíve pedig zakatolt. Remélem, Kelsier nem lesz útban! — futott át az agyán, és leellenırizte a kék vonalat, hogy biztosan az öntvény fölött áll-e. Aztán leugrott. Szédítı sebességgel kezdett zuhanni a föld felé. Automatikusan acélt égetett, hogy taszítson, de kitért a pályájáról, és nem pontosan az öntvény felé, hanem mellé tartott. Ennek következtében a taszítás csak még inkább oldalra térítette, és bukdácsolni kezdett a levegıben. Megijedt, ezért újra taszított egy nagyot — ezúttal erısebben, lángra lobbantva az acélt. A hirtelen erıkifejtés visszalökte a pályára. Ívben újra felfelé repült, a fal teteje felé. Az arra haladó ırök döbbent arccal megperdültek, de alakjuk hamar elhomályosodott, ahogy Vin újra a föld felé zuhant. Elméjét irtózatos félelem öntötte el, és automatikusan rántott egyet az öntvényen, hátha odavonzhatja magát. De természetesen az öntvény repült az ı irányába engedelmesen. Végem van! *** Teste nagyot zökkent, ahogy az öv felfelé rántotta. Ereszkedése addig lassult, míg végül csak puhán lebegett a levegıben. Közvetlenül alatta Kelsier jelent meg a ködben, és — mint mindig — mosolygott. Hagyta, hogy Vin leessen az utolsó néhány méter magasságból, aztán elkapta, és a földön talpra állította. A lány egy ideig reszketett, és idegesen zihált. — Hát, ez jó móka volt! — summázta a férfi könnyedén. Vin nem válaszolt. Kelsier leült egy közeli sziklára, és idıt hagyott neki, hogy összeszedje magát. Végül a lány forraszt égetett, ami megnyugtatta az idegeit. — Jól ment — dicsérte meg tanítója. — Majdnem meghaltam. — Mindenki ezt érzi az elsı alkalommal — bátorította a férfi. — A vashúzás és acéltaszítás veszélyes képességek. Felnyársalhatod magad egy darab fémmel, ha saját tested felé húzod, túl messze ugorhatsz a horgonyfémedtıl, és még tucatnyi egyéb hibát véthetsz. Bár csekély 167

ilyen irányú tapasztalattal rendelkezem, mégis az a véleményem, hogy jobb korán átesni ezeken a szélsıséges körülményeken, ha közben van, aki figyel rád. Akárhogy is: gondolom, most már érted, miért olyan fontos egy allomanta számára, hogy a lehetı legkisebb mennyiségő fémet tartsa magánál. Vin bólintott, majd a füléhez kapott. — A fülbevalóm — mondta. — Ki kell vennem. — Kapoccsal záródik? — kérdezte Kelsier. A lány megrázta a fejét. — Bedugós fajta; hátul egy meggörbített tővel rögzül. — Akkor nem lesz semmi baj — nyugtatta meg Kelsier. — A testben elhelyezett fémet, még ha csak egy kis része is van a testedben, nem lehet se húzni, se taszítani. Különben egy másik allomanta ki tudná tépni a gyomrodból a fémeket, miközben égeted ıket. Jó tudni — gondolta Vin. — Ezért van az is, hogy az inkvizítorok nyugodtan járkálnak a fejükbıl kiálló acélcövekekkel. Mivel a fém a testükbe ágyazódik, a többi allomanta nem kezdhet vele semmit. Tartsd meg a fülbevalót! Kicsi, így nem sok mindent kezdhetsz vele, de veszély esetén talán mégis használhatod fegyverként. — Rendben. — Nos, mehetünk? A lány felnézett a falra, felkészült az újabb ugrásra, majd bólintott. — Nem megyünk vissza — jelentette ki Kelsier. Vin csodálkozva nézett utána, ahogy belesétált a ködbe. Akkor hát mégiscsak van valami úticélunk errefelé — vagy csak úgy döntött, hogy sétálgatunk még egy kicsit? Különös, kellemes hidegvérősége miatt nehezen lehetett eligazodni a férfin. Sietett, hogy utolérje Kelsiert; nem akart egyedül maradni a ködben. A Luthadelt körülvevı táj néhány bokortól és gyomnövénytıl eltekintve sivárnak tőnt. Séta közben korábbi hamuesıktıl bemocskolt tüskék és száraz levelek hullottak a lába elé. A ködpárától nedves bozót csendesen ropogott a nyomukban. Néha egy-egy hamudomb mellett haladtak el, amit a városi takarító szkák hordtak ki oda. Egyébiránt a hamut rendszerint a várost kettészelı Channerel-folyóba dobták: a víz elıbb-utóbb úgyis lebontja, 168

vagy legalábbis Vin így gondolta. Máskülönben már az egész kontinenst rég ellepte volna a hamu. Nem mozdult Kelsier mellıl. Bár járt már a városfalon kívül, olyankor mindig csónakosok társaságában tette; olyan szká munkásokkal, akik keskeny csónakokat és bárkákat üzemeltettek a Végsı Birodalom számtalan csatornáján. Nehéz munka volt — a legtöbb nemes szká munkásokat alkalmazott lovak helyett, akik a csónakokat a csatornákon felfelé vontatták —, mégis bizonyos mértékő szabadsággal járt, ugyanis így legalább utazhatott, hiszen a legtöbb szká, de még a szká tolvajok sem sőrőn hagyták el az ültetvényüket vagy városukat. Az állandó, egyik városból a másikba tartó vándorlás Reen választása volt; a rögeszméjévé vált, hogy soha sehová ne legyen lekötve. Általában alvilági bandák által üzemeltetett csónakokon szerzett maguknak helyet, és soha nem maradtak egy évnél tovább egyazon helyen. Folyamatosan vándoroltak, mindig változtatták a helyüket. Mintha menekültek volna valami elıl. Folytatták az útjukat. Éjszaka még a kopár hegyek és a bokrokkal tarkított pusztaságok is félelmetes látványt nyújtottak. Vin egy szót sem szólt, és megpróbált a lehetı legkevesebb zajjal mozogni. Hallott meséket arról, hogy mi zajlik a városon kívül éjszaka a köd leple alatt. És még most is, ónnal a testében, úgy érezte, hogy figyelik. Az érzés egyre rémisztıbbé vált, ahogyan továbbhaladtak, és hamarosan hangokat hallott a sötétben. Tompa és távoli hangok voltak: a gaz ropogása, susogása a visszhangzó köd fátyla alatt. Egyszerően csak rémeket látsz! — mondta magának, miközben egy alig hallható zajra felugrott. Végül már nem bírta tovább. — Kelsier! — suttogta sürgetıen, olyan hangerıvel, ami elviselhetetlennek tőnt felerısített fülének. — Szerintem van ott valami. — Mit mondasz? — kérdezte a férfi a gondolataiba merülve. — Szerintem valami követ minket! — Ó! — válaszolta Kelsier. — Igazad van: egy ködlidérc. Vin kıvé dermedt a szavak hallatán. Társa azonban csak ment tovább. — Kelsier! — kiáltotta a lány, amitıl a férfi megtorpant. — Úgy érted, ködlidércek valóban léteznek? 169

— Hát persze, hogy léteznek — hangzott a válasz. — Mit gondolsz, mi az alapja a történeteknek? Vin mozdulatlanul állt. — Meg akarod nézni? — érdeklıdött a férfi. — Megnézni egy ködlidércet? — kérdezett vissza a lány elképedve. — Te meg vagy...! — De inkább nem folytatta. Kelsier kuncogott, és visszalépett a lányhoz. — Lehet, hogy kicsit felkavaró látványt nyújtanak, de viszonylag ártalmatlanok. Fıleg dögöket esznek. Gyere! Újra nekiindult, és intett a lánynak, hogy kövesse. Vin vonakodva, kissé beteges kíváncsisággal követte. Kelsier gyorsan lépdelt, és felvezette a lányt egy bokroktól viszonylag mentes dombtetıre. Ot leguggolt, és jelzett, hogy Vin is tegye ugyanezt. — A hallásuk nem túl jó — magyarázta, miközben a lány letérdelt mellé a durva, hamutól mocskos földre. — De a szaglásuk, vagy inkább ízlelésük elég kifinomult. Most bizonyára a nyomunkban van, és reménykedik, hogy valami ehetıt hagyunk magunk után. Vin hunyorgott a sötétben. — Nem látom. — Szemével valami árnyék után kutatott a ködben. — Ott! — mondta a férfi, és egy lapos dombra mutatott. A lány összerezzent, mikor arra gondolt, hogy valami domb tetején guggoló alak éppen ıt nézi, miközben ı ezt az alakot fürkészi. Ekkor a domb megmozdult. Vin felugrott ijedtében. A sötét — talán úgy három méter magas és kétszer olyan hosszú — halom furcsa, ingadozó járással megindult feléjük. A lány elırébb hajolt, hogy jobban láthassa a teremtményt. — Lobbantsd fel az ónt! — javasolta Kelsier. Vin bólintott, és elıhívta allomantikus képességét. Minden azonnal világosabb lett, a köd már kevésbé jelentett akadályt. A látványba belereszketett: lenyőgözte, elborzasztotta, és nem is kicsit zavarba ejtette, ami a szeme elé tárult. A lényt füstös, átlátszó bır borította, és Vin látta a csontozatát. Többtucatnyi végtag állt ki belıle, és mintha mindegyik különbözı állattól származott volna. Akadt köztük emberi kéz, szarvasmarha patája, kutyaláb, és egyebek, amiket nem tudott azonosítani. A lény ezeken az össze nem illı végtagokon járt, bár járását helyesebb lett volna inkább cammogásnak nevezni. Lassan vánszorgott elıre, egy 170

különös százlábú mozgásával. A sok végtag közül néhánynak nem is akadt feladata; a természetellenes, kicsavart nyúlványok egyenesen a lény húsából törtek elı. A ködlidércnek hosszúkásan elnyúló, gömbszerő teste volt. De nem egyszerő, formátlan húshalomnak nézett ki... idomait valami különös logika alakította ilyenre. Egyedülálló csontszerkezettel rendelkezett, és az ón miatt a lány úgy gondolta, látni véli a csontokat körülvevı áttetszı izmokat és inakat is. A lény járás közben különféle bizarr izomkötegeket feszített meg, és úgy tőnt, tucatnyi különbözı bordakosár egészíti ki csontvázát. A fı test mentén groteszk szögekben kezek és lábak lógtak. És a fejek! Vin hatot számolt belılük. Az átlátszó bır ellenére egy szarvasfej mellett rögtön egy lófejet látott. Egy másik fej éppen feléje fordult, és ı megpillantotta az emberi koponyát. Az egy hosszú gerincoszlop tetején ült, ami viszont valamilyen állat törzséhez tartozott, és ez egy kötegnyi ormótlan csontból nıtt ki. A lány kis híján rosszul lett. — Mi a... ? Hogy lehet...? — A ködlidércek képlékeny testtel rendelkeznek — magyarázta Kelsier. — Bırükkel bármilyen csontvázat képesek körbefonni, sıt még izmokat és szerveket is tudnak rá növeszteni, ha van mirıl mintát venni. — Úgy érted, hogy...? A férfi bólintott. — Amikor találnak egy tetemet, körbeveszik, aztán lassan megemésztik az izmokat és a szerveket. Majd az elfogyasztott dolgokat mintaként felhasználva létrehozzák a halott lény pontos mását. A részeket egy kicsit átrendezik — megszabadulnak a számukra nem fontos csontoktól, és a testükhöz hozzáadnak olyanokat, amelyekre szükségük van —, miáltal olyan halmazok születnek, mint amilyet az elıbb láttál. Vin figyelte, ahogy a lény átvánszorog a síkságon, és követi a nyomukat. Alhasáról nyálkás bırdarab lógott, amit maga után húzott a földön. Bizonyára szaglászik — villant át a lány agyán. — Követi a szagunkat. Hagyta, hogy az ón visszaálljon a normális égésmódra, és a lidérc újból csak egy ködbe veszı földrakásnak tőnt. A körvonalai ugyanakkor csak még inkább kiemelték a lény nem e világi kinézetét.

171

— Ez azt jelenti, hogy intelligensek? — kérdezte Vin. — Ha fel tudnak darabolni egy testet és a részeket oda teszik, ahová csak akarják... — Intelligensek? — tőnıdött a férfi. — Nem, az ilyen fiatal példányok inkább ösztönösek, mint intelligensek. A lány ismét megrázkódott. — Az emberek tudnak ezekrıl a dolgokról? Úgy értem, a legendákat leszámítva. — Mit értesz „emberek" alatt? — kérdezett vissza mestere. — Egy csomó allomanta tud róluk, és biztos vagyok benne, hogy a minisztérium is. A hétköznapi emberek... Nos, ık nem járnak ki éjszaka. A szkák nagy része féli és átkozza a ködlidérceket, bár úgy élik le az életüket, hogy a saját szemükkel soha egyet sem látnak. — Ami nem is baj — morogta Vin. — Miért nem tesz valaki valamit ellenük? Kelsier megvonta a vállát. — Nem olyan veszélyesek. — Ennek itt volt egy emberi feje! — Bizonyára talált egy holttestet — találgatta a férfi. — Sosem hallottam, hogy egy ködlidérc valaha is felnıtt, egészséges emberre támadott volna. Talán ezért hagyja ıket mindenki békén. És a fınemesség már azt is kiagyalta, hogyan használhatja fel ezeket a lényeket saját hasznára. Vin kérdın a férfira nézett, de Kelsier nem árult el ennél többet, hanem feltápászkodott, és elindult lefelé a dombról. A lány még egy utolsó pillantást vetett a szokatlan jelenségre, majd követte a férfit. — Ezért jöttünk ide, hogy ezt megmutasd nekem? — kérdezte aztán, mire Kelsier felnevetett. — Bár való igaz, hogy a ködlidércek elég hátborzongató élményt nyújtanak, miattuk nem éri meg ekkora utat megtenni. Oda megyünk. A lány a szemével követte a férfi mutatóujjának irányát, és látta, hogy az elıttük elterülı táj megváltozik. — A birodalmi fıút. Körbementünk, a város bejáratához. Kelsier bólintott. Egy rövid séta után — mely során Vin nem kevesebb, mint háromszor pillantott hátra, hogy megbizonyosodjon róla, a ködlidérc nem érte be ıket — elhagyták a bozótost, és ráléptek a birodalmi fıút döngölt földjére. Ott a férfi megállt, és minden irányban alaposan szétnézett. A lány csodálkozva figyelte. 172

Aztán meglátta a hintót. A fıút mellett vesztegelt, és Vin észrevette, hogy a belsejében egy férfi várakozik. — Üdv, Sazed! — köszöntötte Kelsier a férfit, és odasétált a kocsihoz. Az illetı meghajolt. — Kelsier mester! — felelte, és hangja kellemesen csengett az éjszakában. Magas hanghordozással, s szinte dallamos kiejtéssel beszélt. — Már szinte azt hittem, hogy meggondoltad magad. — Ismersz, Saz — felelte a szıke allomanta, és joviálisan meglapogatta a férfi hátát. — Maga vagyok a pontosság. — Majd megfordult, és odaintette a lányt. — Ez a félénk kis teremtés itt Vin. — Ó, igen — szólt Sazed, lassan, szépen formálva a szavakat. Volt valami furcsa a beszédmódjában, és a lány bizalmatlanul közeledett hozzá, miközben végig a férfit tanulmányozta. Sazednek hosszú, lapos arca és nyúlánk testalkata volt. Még Kelsiernél is magasabbra nıtt — pont annyira magasra, hogy az már természetellenesnek tőnjön —, karja pedig végképp szokatlanul hosszan lógott a teste mellett. — Te terrisi vagy... — szólalt meg a lány. A férfi fülcimpája ki volt nyújtva, és a fülét körben tüskék díszítették. A terrisi szolgák pompás, színes köpenyét viselte: hímzett, egymást félig takaró, V alakra vágott anyagdarabokból álló köntöst, mely vegyesen hordozta ura házának színeit. — Igen, gyermekem — válaszolta Sazed, és meghajolt. — Sok népembelit ismer? — Egyet sem — felelte Vin —, de azt tudom, hogy a fınemesség kedveli a terrisi szolgákat és a terrisi kiszolgáló személyzetet. — Ez valóban így igaz, gyermekem — felelte Sazed, majd Kelsierhez fordult. — Ideje lenne indulnunk, Kelsier mester. Késı van, és még egy órára vagyunk Fellise-tıl. Fellise — gondolta Vin. — Szóval megnézzük a csalót, aki Renoux nagyúr bırébe bújt. Sazed kinyitotta a kocsiajtót elıttük, majd miután utasai beszálltak, becsukta. Miközben Vin leült az egyik plüssborítású ülésre, hallotta, ahogy Sazed felmászik a szerkezet tetejére, aztán a lovak közé cserdít. ***

173

Kelsier némán ült a hintóban. Az ablaktáblákat bezárták, hogy kívül tartsák a ködöt, és egy kicsi, félig leárnyékolt lámpa világított a sarokban. Vin pontosan szemben helyezkedett el a férfival. A lábát maga alá húzta, és beburkolózott a köpenyébe, hogy minden testrészét eltakarja. Mindig ezt csinálja — futott át Keliser agyán. — Akárhol legyen is, megpróbál olyan kicsinek és észrevétlennek tőnni, amennyire csak lehet. Milyen feszült! Vin nem ült, hanem inkább guggolt. Nem gyalogolt, hanem ólálkodott. Még amikor nyílt terepen tartózkodott, olyankor is úgy tőnt, mintha el akarna bújni. Ennek ellenére bátor. Saját kiképzése során ı korántsem ugrott le ennyire készségesen a városfalról: szegény öreg Gemmelnek kellett meglöknie. Vin ıt figyelte csendes, sötét szemével. Mikor észrevette, hogy a férfi is rá néz, félrepillantott, és egy kicsit még szorosabbra húzta magán a köpönyegét. Aztán váratlanul megszólalt. — A bátyád — mondta finom, suttogáshoz hasonló hangján. — Ti ketten nem nagyon jöttök ki egymással. Kelsier felhúzta egyik szemöldökét. — Nem, igazából sosem értettük meg egymást. Sajnos, ez elég nagy szégyen. Pedig jó volna, de egyszerően nem megy. — Idısebb nálad? A férfi bólintott. — Gyakran megvert? — kérdezte Vin. Kelsier elhúzta a száját. — Megverni? Nem, sosem vert meg. — Mert megakadályoztad? — firtatta a lány. — Talán csak ezért nem kedvel. Hogyan menekültél elıle? Elfutottál, vagy csak egyszerően erısebb voltál nála? — Vin, Marsh sosem próbált megverni. Vitatkoztunk, az igaz, de igazából sosem akartuk bántani egymást. A lány nem ellenkezett, de a férfi látta a szemében, hogy nem hisz neki. Micsoda élet — villant át rajta, és némán a gondolataiba merült. Milyen sok Vinhez hasonló gyermek él az alvilágban. Természetesen a legtöbbjük meghal, mire elérnék a lány korát. İ maga a szerencsésebbek közé tartozott: leleményes anyja egy fınemes szeretıje volt; ügyes nı, akinek sikerült elrejteni ura elıl a tényt, hogy szká. 174

Kelsier és Marsh kivételes körülmények között nıttek fel: törvénytelen, de mégis nemes gyermekeknek tartották ıket, míg apjuk egy napon fel nem fedezte az igazságot. — Miért tanítottad meg nekem mindezt? — kérdezett rá a lány, megzavarva Kelsiert az emlékezésben. — Úgy értem, az allomanciával kapcsolatban. A szıke allomanta összeráncolta a homlokát. — Megígértem, hogy megteszem. — És most, hogy már tudom a titkaidat, mi tart vissza attól, hogy elszökjek tıled? — Semmi — jött a felelet. A lány bizalmatlan tekintete ismét arról árulkodott, hogy nem hisz a férfinak. — Van még olyan fém, amirıl nem beszéltél. Az elsı napon, a találkozón azt mondtad, hogy tíz fém létezik. Kelsier bólintott, és elırehajolt. — Így is van. De nem azért hagytam ki az utolsó kettıt, mert valamit el akarok titkolni elıled. Csak... azokhoz nehéz hozzászokni. Egyszerőbb, ha elıször az alapfémeken gyakorolsz. Azonban ha tudni akarsz az utolsó kettırıl is, megtaníthatlak a használatukra, amint Fellise-be értünk. Vin szeme összeszőkült. A férfi a szemét forgatta. — Nem próbállak meg becsapni, Vin! Az emberek azért állnak a csapatomba, mert azt akarják, és azért vagyunk hatékonyak, mert a tagok megbízhatnak egymásban. Nincs bizalmatlanság, és így nincs árulás sem. — Egyet kivéve — suttogta Vin. — Ami miatt a Bugyrokba kerültél. Kelsier megdermedt. — Ezt meg hol hallottad? A lány megvonta a vállát. A férfi felsóhajtott, és megdörzsölte a homlokát. Valójában azonban nem a homloka viszketett: a sebhelyeket akarta megvakarni. Azokat, amelyek végigfutottak az ujjain, fel a kezén, majd egy csavarvonalban a karjára kanyarodva végül a vállán értek véget. — Errıl nem érdemes beszélnünk — jelentette ki végül. — Tehát volt köztetek egy áruló — akadékoskodott Vin. — Nem tudjuk biztosan. — Ez még Kelsier fülének is gyenge érv volt. — Mindettıl függetlenül a bandáim a bizalmon alapulnak. Ez azt 175

jelenti, hogy nincs kényszer. Ha ki akarsz szállni, most azonnal visszamehetünk Luthedelbe. Megmutatom neked az utolsó két fém használatát, és mehetsz az utadra. — Nincs annyi pénzem, hogy a magam erejébıl megéljek — felelte a lány. A férfi benyúlt köpenye alá, kihúzott egy zacskó aprópénzt, majd a lány mellé dobta. — Háromezer dobzos. A pénz, amit Camontól vettem el. Vin bizalmatlanul pillantott a zacskóra. — Vedd el! — tanácsolta Kelsier. — Te kerested meg. Az alapján, amit eddig láttam, a te allomanciád segítette hozzá Camont mostani sikereihez, és az is te voltál, aki az életét kockáztatta azzal, hogy egy obligátor érzelmeivel babrált. A lány nem mozdult. Rendben — gondolta a férfi, aztán kezét kinyújtva alulról megkopogtatta a kocsis ülését. A fogat megállt, és Sazed kisvártatva megjelent az ablaknál. — Fordítsd meg a kocsit, Saz! — mondta Kelsier. — Vigyél vissza minket Luthadelbe! — Igenis, Kelsier úr. A hintó pillanatokon belül az ellenkezı irányba zötyögött tovább. Vin némán figyelt, de már kevésbé volt biztos a dolgában. A zacskó pénzt nézte. — Komolyan gondoltam, Vin — erısítette meg Kelsier. — Nem engedhetem meg, hogy olyan ember legyen a csapatom tagja, aki nem akar velem dolgozni. Ha lemondok rólad, az nem büntetés; egyszerően csak így kell lennie. A lány nem felelt. Elengedni kockázatos volna, de még kockázatosabb maradásra kényszeríteni. Kelsier csak ült, és megpróbálta kitalálni Vin gondolatait, hogy beleláthasson a szívébe. Vajon beárulná ıket a Végsı Birodalomnál, ha most elmenne? Úgy vélte, nem. Nem tőnt rossz embernek. Csupán úgy hitte, hogy mindenki más az. — Az a véleményem, hogy az ötleted ırültség — jelentette ki halkan a lány. — Ezzel a banda fele is így van. — Nem gyızheted le a Végsı Birodalmat. 176

— Nem is kell legyıznöm — mutatott rá Kelsier. — Elég, ha összetoborzunk egy sereget Yedennek, és elfoglaljuk a palotát. — Az Uralkodó úgyis megállít — vetette ellen Vin. — Nem gyızheted le! Halhatatlan. — De nálunk van a tizenegyedik fém — emlékeztette Kelsier. — Megtaláljuk a módját, hogyan ölhetjük meg. — A minisztérium túlságosan erıs. Megtalálják a seregedet, és elpusztítják. A férfi elırehajolt, és a lány szemébe nézett. — Megbíztál bennem annyira, hogy leugorj a városfal tetejérıl, és én elkaptalak. Most is bíznod kell bennem. Egyértelmően látszott, hogy Vin nem igazán kedveli a „bízni" szót. Újra a férfit tanulmányozta a halvány lámpafénynél, és olyan sokáig hallgatott, hogy az már kezdett kellemetlenné válni. Végül fogta a zacskó pénzt, és gyorsan elrejtette a köpenye alá. — Maradok — jelentette ki aztán. — De nem azért, mert megbízom benned. Kelsier felhúzta a szemöldökét. — Akkor meg miért? Társnıje megvonta a vállát, és tökéletesen ıszintének tőnt, amikor megszólalt. — Mert látni akarom, hogy mi történik. *** Ha valaki várral rendelkezett Luthadelben, az egyenlı volt a nemesi ranggal. Azonban a vár birtoklása még nem jelentette azt, hogy benne is kell élni, fıleg nem mindenkor. Sok család tartott fenn lakóhelyet a Luthadelhez tartozó kisvárosokban is. Fellise gazdag helynek számított, ahol nem volt zsúfoltság, tisztább volt a levegı, és ahol nem kellett annyira szigorúan betartani a birodalmi törvényeket. A lenyőgözı, támpillérekkel megerısített várak helyett itt pazar villák és kúriák sorakoztak. Néhány utcát még fasor is szegélyezett; legtöbbjük nyárfa volt, melyek csontfehér kérge valahogyan ellenállt a hamunak. Vin az ablakából nézte a ködbe burkolózott várost; a kocsi lámpáját kérésére eloltották. Ón segítségével figyelmesen tanulmányozhatta a szépen rendezett és karbantartott utcákat. Fellise olyan negyedén 177

haladtak keresztül, amit nemigen látott még; az adott hely gazdagságától függetlenül a nyomornegyedek minden városban feltőnıen hasonlítottak egymásra. Kelsier is kémlelte a várost saját ablakából, és elhúzta a száját. — Ellenzed a pazarlást — találgatta a lány suttogó hangon, hiszen hangját úgyis érzékelte a férfi felerısített hallása. — Nézed a város gazdagságát, és azokra a szká munkásokra gondolsz, akik mindezt létrehozták. — Részben — ismerte el Kelsier, bár az ı hangját még suttogásnak is alig lehetett nevezni —, de többrıl van itt szó. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyi pénzt költöttek el rá, ennek a városnak gyönyörőnek kellene lenni. Vin felkapta a fejét. — De hát az is. A férfi a fejét rázta. — A házakat még így is fekete mocsok borítja. A talaj száraz és élettelen. A fák barna leveleket hajtanak. — Hát persze, hogy barnákat. Mi mások lehetnének? — Zöldek — válaszolta Kelsier. — Mindennek zöldben kellene pompázni. Zöldben? — döbbent meg a lány. — Micsoda ırült gondolat! Próbálta elképzelni a fákat zöld levelekkel, de a kép ostobán hatott. — Az egyszer biztos, hogy a férfinak vannak különös dolgai — bár aki ennyi idıt töltött a Hathsin Bugyraiban, nem is lehet teljesen épelméjő. Kelsier visszafordult a lányhoz. — Mielıtt elfelejteném, van még néhány dolog, amit tudnod kell az allomanciáról. Vin bólintott. — Elıször is — kezdte a férfi —, ne felejtsd el elégetni az összes fel nem használt fémet, mielıtt felkel a nap! Néhány fém mérgezı lehet, ha megemésztik; az a legjobb, ha úgy alszol el, hogy nincs a gyomrodban belılük. — Rendben — hangzott a felelet. — Továbbá — folytatta a szıke allomanta — soha ne próbálkozz olyan fémmel, ami nem tartozik a tíz közé! Már figyelmeztettelek, hogy a nem tiszta fémek és az ötvözetek megbetegíthetnek. Ha pedig olyan fémet égetsz, mely ismeretlen az allomanciában, az halálos is lehet. Vin komolyan bólintott. Jó tudni. — Ó — mondta Kelsier, és visszafordult az ablakhoz. — Itt is vagyunk. Az újonnan vásárolt Renoux-kúria. Talán le kellene vetned a 178

köpenyedet. Az emberek itt nagyrészt lojálisak hozzánk, de azért nem árt az óvatosság. Ezzel a lány is maradéktalanul egyetértett. Lehúzta a köpönyeget, és átadta Kelsiernek, ı pedig eltette a csomagjába. Majd Vin kikukucskált a hintó ablakán, és a ködön keresztül az egyre közelebb kerülı kúriát szemlélte. A birtokot alacsony kıkerítés vette körbe. Két ır kinyitotta a vaskaput, miután Sazed azonosította magát. A kocsiutat nyárfák szegélyezték, és beljebb, egy domb tetején a lány megpillantotta a nagy kúriát, melynek ablakaiból lidércfény áradt. Sazed felhajtott a kastély elé, aztán odaadta a gyeplıt egy cselédnek, ı pedig lekászálódott a bakról. — Isten hozta a Renoux-kúriában, Vin kisasszony! — szólt, majd az ajtót kinyitva jelezte a lánynak, hogy segít kiszállni. Vin rápillantott a férfi kezére, de nem fogadta el, inkább egyedül küszködte le magát. A terrisi nem vette sértésnek a visszautasítást. A kúriába vezetı lépcsısort két sorban elhelyezett lámpaoszlopok világították meg. Ahogy Kelsier leugrott a hintóról, Vin látta, hogy férfiak gyülekeznek a fehér márványlépcsı tetején. A szıke allomanta sietısen tette meg az utat felfelé a lépcsın; a lány követte, és észrevette, milyen tiszták a lépcsıfokok. Biztosan rendszeresen súrolják ıket, hogy nem ragad rájuk a hamu. Vajon azok a szkák, akik rendben tartják az épületet, tudják, hogy a gazdájuk egy csaló? Vajon Kelsier „jótékony" terve a Végsı Birodalom megdöntésére milyen módon segíti majd azokat a hétköznapi szolgákat, akik ezeket a lépcsıket takarítják? A cingár és öregedı „Renoux lovag" drága öltönyt és arisztokrata okulárét viselt. Ajka felett gyér, szürke bajusz virított és — kora ellenére — nem támaszkodott sétapálcára. Tiszteletteljesen, ám méltósággal bólintott Kelsier felé. Vin azonnal rádöbbent a nyilvánvaló tényre: ez a férfi tudja, mi a dolga. Camont is kiképezték, hogy képes legyen nemeseket megszemélyesíteni, de önteltsége miatt alakítását Vin mindig is éretlennek tartotta. Míg akadtak a Camonhoz hasonló nemesek, a lenyőgözıbb fajta olyan volt, mint Renoux nagyúr: nyugodt és magabiztos. Olyanok, akiknek a nemesi lét a lényükben rejlik, és nem abban, hogy megvetıen tudnak beszélni a körülöttük lévıkrıl. Vinnek erıt kellett vennie magán, hogy ne rezzenjen meg, mikor a csaló tekintete ráesett: túlságosan 179

is elıkelınek látszott, ıt pedig arra képezték ki, hogy automatikusan kerülje el az elıkelık figyelmét. — A kúria sokkal jobban néz ki — mondta Kelsier, és kezet rázott Renoux-val. — Igen, engem is lenyőgöz a fejlıdés — válaszolta a nemes. — A takarítóim meglehetısen tapasztaltak. Még egy kis idı, és a kastély olyan pompában tündöklik, hogy nem leszek rest meghívni magát az Uralkodót sem. Az allomanta felkuncogott. - Hát, az nem mindennapi vacsora lenne! — Hátralépett, majd Vin felé mutatott. — Íme a fiatal hölgy, akirıl beszéltem. Renoux élénk érdeklıdéssel tanulmányozta a lányt, mire az félrenézett. Nem szerette, ha így vizslatják. Ilyenkor azon tőnıdött, bizonyára ki akarják használni valamilyen módon. — Errıl még beszélnünk kell önnel, Kelsier! — szólt végül Renoux, és az épület bejárata felé biccentett. — Késı van, de... A ködszerzet belépett az ajtón. — Késı? Hiszen alig múlt éjfél. Szóljon az embereinek, hogy készítsenek valami harapnivalót! Vin kisasszony és jómagam nem is vacsoráztunk. Egy kihagyott étkezés semmi újdonságot nem jelentett a lány számára. Csakhogy Renoux intett néhány szolgának, akik rögvest szaladtak a dolgukra. A kúria ura besétált az épületbe, Vin pedig követte. A bejáratnál azonban megtorpant; Sazed türelmesen várt mögötte. Kelsier is megállt, mikor észrevette, hogy a lány nem követi, — Vin? — Olyan... tiszta minden — hangzott a felelet, mert semmi más nem jutott Vin eszébe, amivel jellemezhette volna az épületet. Munkája során néhanapján látta egy-két nemes otthonát, de ez mindig éjszaka történt, sötét homályban. Felkészületlenül érte a megvilágított látvány. Renoux nagyúr fehér márványpadlója szinte tündökölt, és tucatnyi lámpa fényét verte vissza. Minden olyan... romlatlan volt. A falak is fehérre voltak festve, kivéve ott, ahol állatokat ábrázoló festmények díszítették. Egy kettıs lépcsı felett fényes csillár ragyogott, és a szoba egyéb díszei — kristályszobrok, nyárfaágakkal megtőzdelt vázák — is csillogtak és villogtak. Nyoma sem volt pernyének, piszoknak, vagy koszos ujjak nyomának. 180

Kelsier kuncogott. — Nos, a hölgy viselkedése mindent elárul az erıfeszítéseirıl, Renoux úr. Vin engedte, hogy bevezessék az épületbe. A csapat jobbra fordult, és egy olyan szobába jutottak, melynek fehér színét valamelyest tompította a vörösesbarna bútorzat és drapéria. A ház ura megállt. — Talán a hölgy elfogadna egy kis frissítıt ebben a szobában — javasolta Kelsiernek. — Akad néhány kényes téma, melyeket szeretnék megvitatni önnel. Kelsier megvonta a vállát. — Nekem mindegy — jelentette ki, és követte Renoux-t egy másik szobába. — Saz, itt maradnál Vin kisasszony társaságában, míg Renoux úr és én váltunk néhány szót? — Természetesen, Kelsier mester. A szıke allomanta elmosolyodott, és Vinre pillantott, aki persze tudta: Sazedet azért hagyják hátra vele, hogy ne tudjon hallgatózni. Bosszús pillantást vetett a két férfi felé, akik eltőntek egy ajtószárny mögött. Mit is mondtál a „bizalomról", Kelsier? Akárhogy is, önmagára sokkal bosszúsabb volt, hogy ilyen zaklatott lett. Miért zavarta ennyire, hogy Kelsier nem viszi mindenhová magával? Egész életében figyelmen kívül hagyták és elutasították. Ezelıtt sosem zavarta, amikor a bandavezérek kihagyták a haditanácsukból. Így leült az egyik keményre tömött vörösesbarna székre, és a lábát maga alá dugta. Tudta jól, hogy mi a probléma: Kelsier túl sok tiszteletet mutatott iránta, amitıl ı túl fontosnak érezte magát. Már kezdte azt hinni, hogy megérdemelten árthatja bele magát a férfi titkaiba. Reen gúnyos nevetése az elméjében azonnal megkérdıjelezte a gondolatait, és csak ült ott maga és Kelsier miatt bosszankodva. Szégyenkezett, bár nem tudta pontosan, miért. Renoux szolgái egy tál gyümölcsöt és kenyeret hoztak be neki. Kis állványt helyeztek a széke mellé, és még egy csillogó, vörös itallal megtöltött kristályserleget is átnyújtottak neki. Nem tudta eldönteni, hogy bor vagy gyümölcslé van-e benne, de nem is szándékozott megtudni. Az ételhez azonban hozzápiszkált — ösztönei nem engedték, hogy elmulaszszon egy ingyen étkezést, még akkor sem, ha a fogást ismeretlen kezek készítették. 181

Sazed odalépett hozzá, és pontosan a széke mögé, annak jobb oldalára állt. Merev pózban várakozott, kezét összefonva maga elıtt, tekintetével egyenesen elıremeredve. A testtartás nyilvánvalóan a tisztelet jele volt, de a Vin fölé tornyosuló alak egy cseppet sem segített abban, hogy felderítse a lány kedvét. Vin megpróbált a környezetére összpontosítani, ám ezzel csak azt érte el, hogy eszébe jutott, milyen sokat érhetnek a bútorok. Kényelmetlenül nehezedett rá az ıt körülvevı elegancia; úgy érezte, mintha ı maga fekete paca lenne egy tiszta szınyegen. A kenyérbıl sem evett, mert félt, hogy lemorzsálja a padlót. Attól is tartott, hogy a lábával — ami a hamutól koszos lett, miközben a vidéket járta — bepiszkítja a bútorokat. Mindez a tisztaság csak a szká munkások terheit növeli — gondolta Vin. — Miért aggódom annyira, hogy esetleg tönkreteszem? Ugyanakkor felháborodni is gondot okozott, mivel tudta, hogy ez az egész csak álca. Renoux-nak muszáj fenntartania egy bizonyos szintő pompát. Feltőnı volna, ha másképp tenne. Ezt leszámítva valami más is visszatartotta attól, hogy elítélje a pazarlást. A szolgák boldogan dolgoztak. Üzletszerő hozzáértéssel tették a dolgukat, nyoma sem volt a fáradságos munkának. Nevetést hallott a külsı folyosóról. Nem olyan szkáktól eredt, akikkel rosszul bántak. Az, hogy részesei voltak-e Kelsier tervének vagy sem, nem számított. Így hát Vin rávette magát, hogy egyen egy kis gyümölcsöt, és még ásított is egyet. Valóban kezdett hosszúra nyúlni az éjszaka. A szolgák végül békén hagyták, bár Sazed továbbra is ott tornyosult fölötte. Nem tudok így enni — gondolta a lány csalódottan. — Megkérhetlek, hogy ne állj így mögöttem? Sazed bólintott, és tett két lépést elıre, amitıl pontosan Vin széke mellé került. Felvette ugyanazt a merev pózt, és ugyanúgy tornyosult a lány fölé, mint azelıtt. Vin bosszúsan elhúzta a száját, aztán észrevette a Sazed ajkán bujkáló mosolyt. A férfi lepillantott rá, a szeme csillogott saját tréfájától, majd végül ellépett a lány elıtt és leült egy szomszédos székre. — Sosem találkoztam még olyan terrisivel, akinek lett volna érzéke a tréfához — főzte hozzá Vin szárazon. 182

Sazed felhúzta a szemöldökét. — Az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem ismert elıttem terrisit, Vin kisasszony. A lány elgondolkodott ezen. — Nos, sohasem hallottam olyanról, akinek lett volna humorérzéke. Azt tartják rólatok, hogy nyársat nyeltek és hivatalosak vagytok. — Csupán kifinomultak, kisasszony — helyesbített Sazed. Bár még mindig merev tartásban ült, volt valami... könnyedség a viselkedésében. Olybá tőnt, akkor érzi jól magát, ha merev testtartásban ülhet, mint ahogyan másoknak az nyújt megelégedést, ha lustán elnyúlhatnak. İk ilyenek. A tökéletes szolgák, akik teljes odaadással viseltetnek a Végsı Birodalom iránt. — Bántja valami, kisasszony? — érdeklıdött a terrisi, miközben a lány ıt bámulta. Vajon mennyit tudhat? Lehet, nem is sejti, hogy Renoux valójában csaló. — Csak azon tőnıdtem, hogy... hogyan kerültél ide — bökte ki végül. — Úgy érti, hogy keveredett bele egy terrisi szolga a Végsı Birodalom megdöntését megcélzó lázadásba? — érdeklıdött Sazed lágy hangon. Vin elvörösödött. A férfi roppant szabatosan fogalmazott. — Ez izgalmas kérdés, kisasszony — folytatta a terrisi. — Az biztos, hogy a helyzetem nem mindennapi. Azt kell, hogy mondjam, a hitem miatt kötöttem itt ki. — A hited miatt? — Igen. Árulja el nekem, kedves kisasszony, ön miben hisz? Vin elfintorodott. — Miféle kérdés ez? — A legfontosabb fajta. A lány egy darabig csak ült, de a férfi választ várt tıle, így végül megvonta a vállát. — Nem tudom. — Az emberek gyakran élnek ezzel a válasszal — hitetlenkedett Sazed —, de úgy találom, hogy csak a legritkább esetben igaz. Hisz a Végsı Birodalomban? — Abban hiszek, hogy erıs — felelte Vin. — Halhatatlan? A lány megvonta a vállát. — Eddig annak bizonyult.

183

— És az Uralkodó? İ vajon tényleg Isten megdicsıült megtestesülése? Elhiszi, hogy amint azt a minisztérium is tanítja, ı a Végtelenség Szilánkja? — Sosem... sosem gondolkodtam el ezen. — Talán még nem késı — javasolta a terrisi. — És ha a vizsgálódása során arra jutna, hogy a minisztérium tanítása nem felel meg önnek, akkor megtisztelne, ha felajánlhatnék egy másik lehetıséget. — Milyen lehetıséget? Sazed elmosolyodott. — Ez attól függ. Véleményem szerint a helyesen megválasztott hit olyan, mint egy jó köpeny. Ha illik az emberre, melegen és biztonságban tartja. Ezzel szemben ha rossz a méret, az ember úgy érzi, az öltözék megfojtja. Vin elgondolkodott, és egy kicsit felhúzta a szemöldökét, de Sazed továbbra is mosolygott. A lány végül a figyelmét újból az étel felé fordította. Röviddel ezután az oldalajtó kinyílt és kilépett rajta Kelsier és Renoux. — Nos — szólalt meg Renoux, miközben leültek, és egy csapatnyi szolga egy másik tányér étellel jelent meg, amit át-nyújtottak Kelsiernek —, beszéljünk errıl a gyermekrıl! Azt mondja, a férfi, aki az örökösömet játszotta volna el, nem alkalmas erre. Jól értem? — Sajnos — ismerte el a megszólított, és gyorsan nekilátott bekebelezni az elé rakott fogást. — Ez fölöttébb megbonyolítja a dolgokat — mutatott rá Renoux. Kelsier megrántotta a vállát. — Vin lesz az örököse. Renoux megrázta a fejét. — Egy ilyen idıs lány örökölhet, de gyanús lenne, ha ıt választanám. A Renoux-ágnak számos egyéb férfileszármazottal bír, akik sokkal jobb választás lennének. Már az is épp elég bonyolultnak ígérkezett, hogy találjunk egy olyan középkorú férfit, aki nem vonja magára az udvar fürkészı tekintetét. De egy fiatal lány... Nem: túl sokan kezdenének el vájkálni a múltjában. Összeolvadt családi vonalaink kibírják a felületes vizsgálódást, de ha igazi küldöttet uszítanak ránk, hogy utánajárjon a lány vagyonának... Kelsier összeráncolta a homlokát. — Ezenkívül — tette hozzá a kúria ura — van egy másik dolog is. Amennyiben egy fiatal hajadont neveznék meg örökösömnek, ı lenne a 184

legkeresettebb fiatal lány egész Luthadelben. Nehéz lenne számára az információgyőjtés, ha ekkora figyelem övezné. Vin elpirult a gondolattól. Magát is meglepte, de kezdett elszomorodni, mikor az öreg csaló folytatta. Ez volt az egyetlen rész, amit Kelsier nekem szánt a tervben. Ha nem tudom elvégezni, mire vagyok jó a bandában? — Nos, akkor mit javasol? — kérdezte Kelsier. — Hát, nem kell okvetlenül az örökösömnek lennie — válaszolta Renoux. — Mi lenne, ha inkább egyszerően csak a család egy fiatal leszármazottját játszaná, akit magammal hoztam Luthadelbe? Mondhatnánk azt, hogy megígértem a szüleinek - távoli, de kedves unokatestvéreknek —, hogy a lányukat bemutatom az udvarban. Mindenki azt hinné, hogy titokban azt tervezem, beházasítom egy fınemesi családba, miáltal kapcsolatokat építhetek ki a hatalmasokkal. Azonban az alacsony származású és lehetıleg kissé vidékies unokahúg nem keltene nagy feltőnést. — Ami megmagyarázná, hogy miért kevésbé kifinomult, mint az udvar többi tagja — tette hozzá Kelsier. — Ne vedd sértésnek, Vin! A lány felpillantott, miközben éppen egy darab szalvétába csomagolt kenyeret rejtett az ingzsebébe. — Miért sértıdnék meg? Kelsier elmosolyodott. — Lényegtelen. Renoux biccentett. — Igen, ez sokkal jobban fog így mőködni. Mindenki úgy véli, hogy a Renoux-ház elıbb-utóbb csatlakozik a fınemességhez, így már csak udvariasságból is befogadják maguk közé. Viszont ı maga eléggé lényegtelen lesz ahhoz, hogy a legtöbb ember ne vegye figyelembe. Ez ideális felállás ahhoz, amire mi akarjuk felhasználni ezt a gyermeket. — Tetszik az ötlet! — jelentette ki Kelsier. — Az ön korabéli, hasonló kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezı férfiaktól kevesen várják el, hogy bálokra és rendezvényekre járjanak, de ha a visszautasító üzenet helyett egy fiatal elıkelıséget küld, az csak jót tehet a hírnevének. — Valóban — értett egyet Renoux. — Azért szüksége lesz egy kis finomításra, és nem csak a külsejét illetıen. Vin egy kicsit feszengett a vizslató tekintetek kereszttüzében. Úgy tőnt, mégiscsak szükség lesz a szerepére, és hirtelen ráeszmélt, ez mivel is fog járni. Nem érezte otthonosan magát Renoux közelében, pedig ı 185

csupán hamis nemes volt. Hogyan fog majd viselkedni egy egész szobányi valódi arisztokrata elıtt? — Attól tartok, kölcsön kell kérnem Sazedet egy kis idıre — tőnıdött Kelsier. — Rendben — mondta Renoux. — Valójában nem is az én szolgám, hanem az öné. — Vagy inkább — helyesbített Kelsier — senkinek sem a szolgája egy ideje. Igaz-e, Saz? Sazed felkapta a fejét. — Egy úr nélküli terrisi olyan, mint a fegyver nélküli katona, Kelsier mester. Jól éreztem magam Renoux nagyúr szolgálatában, és bizonyos vagyok benne, hogy hozzád is örömmel térek vissza. — Ó, nem az én szolgálatomba fogsz állni — felelte a szıke allomanta. Sazed felhúzta a szemöldökét. Kelsier a lány felé biccentett. — Renoux-nak igaza van, Saz. Vinnek magánórákra van szüksége, és rengeteg fınemest ismerek, aki nincs annyira kifinomult, mint te magad. Mit gondolsz, tudnál a lánynak segíteni a felkészülésben? — Biztosan tudnék nyújtani a fiatal hölgynek egy kis segítséget — ismerte el Sazed. — Jó — jelentette ki a ködszerzet, és még egy süteményt nyomott a szájába, aztán felállt. — Örülök, hogy ezt elintéztük, mert kezdek elfáradni, és szegény Vin is úgy néz ki, mint aki mindjárt ráborul a gyümölcsöstálra. — Jól vagyok — válaszolt a lány kisvártatva, de a kijelentést megkérdıjelezte elnyomott ásítása. — Sazed — szólalt meg Renoux —, elvezetnéd ıket a vendégszobáikba? — Természetesen, uram — így Sazed, és lágy mozdulatokkal felállt a székérıl. Vin és Kelsier követték a magas terrisit, és a szolgák elvitték az ételmaradékokat. Ételt hagytam hátra! — döbbent rá a lány kissé álmatagon. Azt azonban nem igazán tudta, hogy mit kezdjen ezzel az észrevétellel. Miután felmentek a lépcsın és befordultak egy oldalsó folyosóra, a férfi mellé került. 186

— Sajnálom, hogy az elıbb hátrahagytalak, Vin! A lány megvonta a vállát. — Nem szükséges, hogy minden tervedbe beavass. — Ez badarság — vágta rá Kelsier. — A ma esti döntéseddel ugyanolyan tagja lettél a csapatunknak, mint bárki más. A négyszemközt elhangzott szavak azonban személyes jellegőek voltak. Renoux ragyogó színész, de kényelmetlenül érzi magát olyanok társaságában, akik tisztában vannak vele, milyen körülmények között vette át a nagyúr helyét. Állíthatom, hogy az elhangzottaknak semmi közük a tervben betöltött szerepedhez. Vin továbblépett. - Hiszek neked. — Jó — nyugtázta a férfi mosolyogva, és megveregette a lány vállát. — Saz, innen már egyedül is odatalálok a férfirészleghez; végtére is én vettem ezt a házat. — Rendben, Kelsier mester — felelte Sazed tiszteletteljes biccentés kíséretében. A szıke férfi rámosolygott Vinre, majd befordult egy folyosón, és jellegzetesen tetterıs lépteivel továbbsietett. Vin nézte, ahogyan távolodik, majd követte Sazedet egy másik oldalfolyosón, és az allomanciából kapott leckén, a kocsiban folytatott beszélgetésen, majd végül Kelsier legutóbb tett ígéretén elmélkedett. A háromezer dobzos egy kisebb vagyon — szokatlan súlyként húzta az övét. Végül Sazed kinyitotta elıtte az egyik ajtót, és bement, hogy meggyújtsa a lámpákat. — Az ágynemő frissen van húzva, és reggel majd küldök szolgálólányokat, hogy fürdıt készítsenek. Ezután megfordult, és odaadta a gyertyát a lánynak. — Van még egyébre szüksége, hölgyem? Vin megrázta a fejét, Sazed pedig mosolyogva jó éjszakát kívánt, majd kilépett a folyosóra. A lány egy pillanatig elgondolkodva állt, és a szobát tanulmányozta. Aztán megfordult, és abba az irányba tekintett, amerre Kelsier távozott. — Sazed? — szólt a férfi után, és kipillantott az ajtón a folyosóra. A szolga megállt, és visszafordult. — Igen, kisasszony? — Kelsier... — mondta Vin halkan. — Jó ember, ugye? A terrisi elmosolyodott. — Nagyon jó ember, kisasszony. Az egyik legjobb, akit valaha ismertem. 187

Vin alig észrevehetıen bólintott. — Jó ember... — ismételte lágyan. — Nem hiszem, hogy találkoztam volna ezzel a fajtával korábban. Sazed mosolygott, majd tiszteletteljesen fejet hajtott, és sarkon fordult. A lány hagyta, hogy az ajtó magától becsukódjon.

188

MÁSODIK RÉSZ

LÁZADÓK A HAMUSZÍN ÉG ALATT

189

Félek, hogy önteltségem a végén mindannyiunkat elpusztít.

Kilencedik fejezet Vin megtaszította az érmét, és kilökte magát a ködbe. Elrepült a földtıl és a kövektıl, az ég sötét áramlatain lebegett, és a szél csapdosta a köpenyét. Ez az igazi szabadság — gondolta, és mély lélegzeteket vett a hővös, nyirkos levegıbıl. Becsukta a szemét, hogy jobban érezhesse a testéhez simuló szelet. — Mindig is ez hiányzott, bár eddig nem tudtam róla. Amikor ereszkedni készült, kinyitotta a szemét. Kivárta a megfelelı pillanatot, aztán eldobott egy érmét, ami megcsörrent a macskaköves utcán. Gyengéden rátolt, és lassú ereszkedésbe kezdett. Fellobbantotta az égı forraszt, és futva ért földet, majd végigszáguldott Fellise nyugodt utcáin. A késı ıszi levegı már hővös volt, bár a Belsı Uradalom területén télen sem igen történt ennél nagyobb lehőlés. Néha évek teltek el úgy, hogy akár csak egy hópihe is lehullott volna az égbıl. A háta mögé dobta az érmét, hogy kicsit magasabbra és jobbra taszítsa magát. Alacsony kıfalra érkezett, és alig esett ki a ritmusából, miközben fürgén végigszaladt a fal tetején. A forrasz égetése nem csak az izmok munkáját erısítette fel; a test minden fizikai képességére hatással bírt. A forrasz lassú, alacsony hıfokon való égetése olyan egyensúlyérzéket kölcsönzött neki, amit bármelyik éjszakai besurranó megirigyelt volna. A fal észak felé kanyarodott, és Vin megállt a sarkon. Leguggolt, és érzékeny talpa mezítelen lábujjaival a hővös kıbe kapaszkodott. A vörösrezet már régóta égette, hogy elrejtse allomanciáját, és most ónt lobbantott fel, hogy felerısítse az érzékeit. Mozdulatlanság. A nyárfák olyan véznán magasodtak a ködben, ahogy a lesoványodott szká munkások sorakoznak az ültetvényeken. A távolban birtokok — fallal körülvett, karbantartott, jól ırzött lakhelyek 190

— terültek el. Itt sokkal kevesebb fényfoltot lehetett látni, mint Luthadelben. Számos házat valójában csak idılegesen laktak, hisz az urak gyakran látogatták meg a Végsı Birodalom egyéb csücskeit. Egyszer csak kék vonalak tőntek fel elıtte; mindegyik a mellkasára mutatott, míg a másik végük beleolvadt a ködbe. Vin azonnal félreugrott, és kikerülte a két érmét, melyek a ködben nyomot hagyva repültek felé. Fellobbantotta a forraszt, és egy fal mellett landolt a macskaköves utcán. Óntól felerısített füle kaparászást hallott, mikor is egy sötét alak lıtt ki az ég felé, és néhány kék vonal a saját pénzerszényére mutatott. Vin ledobott egy érmét, és kilıtte magát az ellenfele után. Egy darabig lebegtek, elrepülve néhány gyanútlan nemes felett. A másik hirtelen irányt változtatott a levegıben, és a kúria felé rántotta magát. A lány követte, hátrahagyta az eldobott érmét, helyette vasat égetett, és felhúzta magát a kúria egyik ablakkilincsével. Elıször az ellenfél érkezett meg: tompa puffanás kíséretében beszaladt az épület oldalsó szárnyába. Egy pillanattal késıbb már el is tőnt. Valahol felcsavartak egy lámpát, és egy döbbent arc bukkant elı az egyik ablakból. Vin eközben megpördült a levegıben és páros lábbal érkezett az épület falára. Azonnal elrúgta magát a függıleges felülettıl, kiegyenesedett, majd taszított egyet az ablakkilincsen. Az üveg összetört, ı pedig kilıtte magát az éjszakába, mielıtt a tömegvonzás kifejthette volna a hatását. A szemét meresztve repült a ködben, nehogy nyomát veszítse zsákmányának. Ellenfele maga mögé hajított néhány érmét, de Vin lenézı érzés kíséretében azon nyomban eltaszította ıket magától. Halvány kék vonal irányult lefelé — az egyik eldobott érme földet ért —, és ellenfele ismét oldalra rándult. İ is ledobott egy saját pénzdarabot, majd nekifeszült, azonban az érme rögvest visszapattant a földrıl, mert az ellenfél rávonzott. A hirtelen mozdulat megváltoztatta a lány pályáját, és Vin oldalirányba repült. Átkozódott, és egy újabb érmét hajított el, hogy a segítségével visszatérhessen eredeti nyomvonalára. Addigra azonban elveszítette a zsákmányát. Te akartad... — gondolta, és a fal belsı oldalán nagyot huppanva megérkezett a puha talajra. Kiborított néhány pénzdarabot a tenyerébe, 191

és az immár csak félig telt zacskót feldobta a levegıbe, aztán lökött egy nagyot abba az irányba, amerre az ellenségét látta eltőnni. A zacskót elnyelte a köd; csak egy vékonyka allomantikus vonalat húzott maga után. Hirtelen a szemben lévı bokrokból érmék csaptak ki, és a zacskója felé tartottak. Vin elmosolyodott. Az ellenfele azt gondolta, hogy a zacskó ı maga. Ahhoz túl messze járt, hogy látta volna a lány kezében az érméket, mint ahogy ahhoz is túl messze volt, hogy Vin látta volna a férfi kezében lévı pénzt. Sötét alak mászott elı a bokrok közül, és felugrott a kıfal tetejére. A lány csendesen várt, míg az alak végigfut a falon, és leereszkedik a másik oldalon. Majd egyenesen a levegıbe lökte magát, és a maroknyi érmét rádobta az alatta elhaladó alakra. A férfi azonnal taszított, amitıl a pénzdarabok szanaszét repültek — de mindez csupán a figyelemelterelést szolgálta. Vin leszállt ellenfele elé, és elıkapta üvegkéseit a hüvelyükbıl. Döfött, a levegıbe hasított, de a másik elugrott a támadások elıl. Valami nincs rendjén. Vin a nyakát behúzva félreugrott, miközben egy maroknyi érme — a sajátjai, amelyeket az ellenfele taszított el magától — visszazuhantak az égbıl, egyenesen a másik kezébe. A férfi megfordult, és visszaszórta az érméket a lány irányába. Vin halk sikollyal eldobta a tıröket, majd elırenyújtotta a kezét, és erısen az érmék felé tolt. Azon nyomban az ellentétes irányba repült: úgy tőnt, hogy az érmék pályájának túlfelén az ellenfele erısebben taszított. Az egyik érme a levegıben lebegett, pontosan kettejük közt. A többi eltőnt a ködben; leestek az összeütközı erık hatására. Repülés közben Vin fellobbantotta az acélt, és hallotta, amint az ellenfele mordul egyet, midın az erı nagy sebességgel hátralökte. A férfi nekicsapódott a falnak. Vin egy fába ütközött, de forraszt égetve tudomást sem vett a fájdalomról. Megtámaszkodott a fán, és továbbra is tolt. Az érme a levegıben reszketett, a két allomanta megnövelt erejének csomópontjában. A feszültség egyre nıtt. Vin a fogát vicsorgatta, és érezte, hogy a fiatal nyárfa meghajlik mögötte. Ám ellenfele kitartóan taszított tovább. 192

Nem... hagyom, hogy... legyızzenek! — gondolta a lány, majd fellobbantotta az acélt meg a forraszt, és halkan felnyögött, miközben teljes erıbıl az érmére összpontosított. Egy pillanatig csend honolt a tájon. Aztán Vin hátratántorodott, és a fa egy hangos reccsenéssel kettétört. Bukdácsolva ért talajt, faszilánkok hullottak rá. Még az ón és forrasz együttes hatása sem volt elég, hogy elméje tiszta maradjon, így végül a macskaköves utcán tántorgott szédülten és kénytelen volt megpihenni. Sötét alak közelített felé; ködköpönyege szalagjai körülhullámozták a testét. Vin nagy nehezen feltápászkodott, és a kései után kapott. Elfelejtette, hogy már korábban elhajította ıket. Kelsier levette a csuklyáját, és a lány elé tartotta az üvegkéseket. Az egyik eltört. — Tudom, hogy ez ösztönösen jön, Vin, de nem kell magad elé tartanod a kezed, mikor taszítasz, és a kezedben tartott dolgokat sem kell eldobnod! A lány elfintorodott a sötétben, a vállát dörzsölte, és bólintott, mikor visszavette a tıröket. — A zacskós trükk ügyes volt — ismerte el a férfi. — Egy pillanatra megfogtál. — Bár nem sokat ért — mormogta Vin. — Még csak pár hónapja gyakorlod — vigasztalta Kelsier lágyan. — Mindent összevetve fantasztikusan haladsz. Annyit azonban javasolnék, hogy kerüld a taszítómérkızéseket a nálad nehezebb ellenfelekkel. — Elhallgatott, és az apró, vékony lányt figyelte. — Ami azt jelenti, hogy nagyjából mindenkivel. Vin felsóhajtott, és egy kicsit kinyújtóztatta a tagjait. Biztosan szerzett egy-két kék foltot is. Legalább nem fognak látszani. Most, hogy a Camontól kapott ütések nyomai eltőntek az arcáról, figyelmeztette, hogy oda kell figyelnie. Az arcfesték nem tud mindent elfedni, és „valódi" fiatal nemesölgynek kell látszania, ha be akar épülni az udvarba. — Tessék — szólt Kelsier, és átadott valamit neki. — Ajándék. Vin maga elé tartotta a tárgyat: az az érme volt, ami kettejük között lebegett. Meghajolt és ellaposodott a nyomástól. — Találkozzunk bent az épületben! — mondta a férfi. Vin bólintott, és Kelsier eltőnt az éjszakában. Igaza van — gondolta a lány. — Kisebb vagyok, kevesebbet nyomok, és rövidebb a karom, mint bárki 193

másnak, akivel valószínőleg harcolni fogok. Ha szembıl támadok valakire, veszítek. Egyébként is jobb szeretett más módszereket használni: némán küzdeni és észrevétlennek maradni. Meg kellett tanulnia, hogyan tudja az allomanciát is hasonlóképpen használni. Kelsier folyamatosan azt hangoztatta, milyen jól halad tanulással. A férfi a saját tanítása eredményének tudta be, de Vin érezte, hogy valami másról van itt szó. A köd... az éjszakai portyázások... mindez természetes volt a számára. Nem félt tökélyre fejleszteni allomantikus képességeit, hogy idıvel segíthessen Kelsiernek más ködszerzetek ellenében. A terv szerinti másik szerepe azonban jobban aggasztotta. Sóhajtott, majd átugrott a falon, hogy megkeresse az érmés zacskót. A kúriában — nem Renoux otthonában, hanem egy másik nemes tulajdonában — égtek a fények, és emberek járkáltak ide-oda. Egyikıjük sem merészkedett ki az éjszakába. A szkák a ködlidércektıl féltek, a nemesség pedig nyilván rájött már, hogy ködszerzetek okozzák a zőrzavart. Egyik sem olyan dolog, amivel épesző ember találkozni szeretne. Végül egy acélvonal segítségével rátalált az erszényére egy fa felsı ágai között. Enyhén megrántotta, majd leeresztette a kezébe, és kiment az utcára. Kelsier valószínőleg hátra hagyta volna a zacskót — a körülbelül kéttucatnyi „nyeset" miatt nem vesztegette volna idejét. Azonban Vin szinte egész életét portyázással és éhezéssel töltötte. Nem tudta rávenni magát, hogy pazaroljon. Még az is zavarta, hogy az ugrásokhoz érméket kell felhasználnia. Így hát óvatosan bánt az érmékkel, miközben Renoux kúriája felé vette az irányt, és inkább épületeket meg egyéb eldobott fémdarabokat használt, ha rántani vagy taszítani akart. A ködszerzetek félig ugráló, félig futó közlekedésmódja már nem tőnt szokatlannak számára, és a mozdulatait sem kellett elıre megterveznie. Hogy fog boldogulni, mikor el kell játszania a nemeshölgy szerepét? Nem tudta elrejteni az aggodalmát, még maga elıtt sem. Camon azért tudta jól alakítani a nemeseket, mert volt önbizalma, és az a tulajdonság Vinbıl hiányzott. Az allomanciában elért sikerei is csak azt bizonyították, hogy neki a sarkok és árnyékos helyek valók, és nem az, hogy csinos ruhában lépdeljen az udvari bálokon. 194

Kelsier azonban nem engedte, hogy visszakozzon. Vin guggolásban érkezett a Renoux-kúria elé, és kicsit lihegett az erıfeszítéstıl. Rossz elıérzettel figyelte a fényeket. Meg kell tanulnod ezt is, Vin! — mondogatta folyton a férfi. — Tehetséges allomanta vagy, de az acéltaszításnál többet kell tudnod, hogy sikeres lehess a nemességgel szemben is. Amíg nem tanulsz meg olyan könnyedén mozogni a társaságukban, mint ahogyan azt a ködben teszed, hátrányban vagy velük szemben. Némán sóhajtva felegyenesedett, levetette a köpenyét, és eltette késıbbi használatra. Ezután felment a lépcsın, és belépett a házba. Mikor Sazed után érdeklıdött, a kúria szolgái a konyhaszárnyba irányították, így elindult a kastély lezárt, a szolgák lakhelyéül szolgáló része felé. Még a kastély ezen részén is tökéletes tisztaság uralkodott. A lány kezdett rájönni, hogy Renoux miért ilyen meggyızı csaló: a tökéletességre törekedett. Ha csak feleannyira olyan tökéletesen tudja fenntartani az álcát, mint amilyen tökéletes rendet tartott a birtokán, akkor Vin biztos volt benne, hogy soha senki nem fog rájönni a csalásra. De biztosan neki is vannak hibái. Két hónappal ezelıtt a megbeszélésen Kelsier azt mondta, hogy Renoux lebukna, ha inkvizítori vizsgálat alá vonnák. İk vajon képesek lennének valamit megsejteni az érzelmeivel kapcsolatban, valami olyat, ami elárulja? Apróság, de Vin nem felejtette el. Annak ellenére, amit Kelsier a bizalomról és az ıszinteségrıl papol, még vannak titkai. Mint mindenkinek. Sazedet valóban a konyhaszárnyban találta meg. Egy középkorú szolga társaságában álldogált, aki túl magas volt ahhoz, hogy szká nı legyen, bár Sazed mellett még így is teljesen eltörpült. Vin felismerte benne a ház személyzetének egy tagját; Cosahnnak hívták. A lány próbálta megjegyezni a helyi személyzet összes tagjának a nevét, hogy szemmel tudja ıket tartani. Sazed felnézett, amikor Vin belépett. — Ó, Vin kisasszony! Pont idıben tért vissza. — Majd a mellette álló nıre mutatott. — İ Cosahn. A magas nı kissé hivatalosan méregette a lányt. Vin alig várta, hogy visszatérjen a ködbe, ahol az emberek nem nézhették meg így maguknak. 195

— Most már elég hosszú, gondolom — mondta Sazed. — Valószínőleg — felelte Cosahn —, de csodákra nem vagyok képes, vaht úr. Sazed bólintott. Ezek szerint a „vaht" volt a terrisi szolgák megfelelı titulusa. A terrisiek nagyon furcsa helyet foglaltak el a birodalmi társadalomban, mivel sem igazi szkáknak, sem nemeseknek nem számítottak. Vin gyanakvóan figyelte kettejüket. — A haja, kisasszony — magyarázta Sazed nyugodt hangon. — Cosahn le fogja vágni. — Ó! — érintette meg a haját a lány. Az ı ízléséhez képest már tényleg túl hosszúra nıtt; bár abban kételkedett, hogy Sazed engedélyezné a fiúsan rövid frizurát. A magas nı egy székre mutatott, és Vin vonakodva helyet foglalt. Nyugtalanította, hogy engedelmesen kell ülnie, miközben valaki ollókkal dolgozik a fején, de nem volt mit tenni. Cosahn néhány pillanatig a kezével fésülte a lány fürtjeit, aztán elkezdte lenyisszantani a tincseket. — Micsoda gyönyörő haj! — mormolta inkább magának, mint Vinnek. — Sőrő és szép fekete. Kár, hogy látni, mennyire nem törıdnek vele, vaht úr. Sok udvarhölgy mindenét odaadná, ha ilyen haja lehetne. Van annyi tartása, hogy leengedve is szépen mutat, ugyanakkor egyenes annyira, hogy könnyő vele dolgozni. A terrisi mosolygott. — Gondunk lesz rá, hogy a jövıben több törıdést kapjon — jelentette ki. A magas nı folytatta a munkát, és magában bólogatott. Végül Sazed odasétált Vinhez, és leült pár méternyire elıtte. — Kelsier még nem tért vissza? — kérdezte a lány. Sazed megrázta a fejét, Vin pedig felsóhajtott. Kelsier nem gondolta ıt elég gyakorlottnak ahhoz, hogy magával vigye az éjszakai rajtaütésekre, melyekre gyakran azután indult, hogy befejezte a vele való gyakorlást. Az elmúlt két hónap során a férfi egy tucat különbözı nemesi házban tett látogatást, Luthadelben és Fellise-ben egyaránt. Az álruhákat és az indítékokat mindig megváltoztatta, hogy zavart keltsen a nagy házak között. — Mi az? — kérdezte Vin, és Sazedre nézett, aki kíváncsian figyelte. A terrisi lassan meghajtotta a fejét tisztelete jeléül. 196

— Azon tanakodtam, hogy hajlandó lenne-e a hölgy meghallgatni egy másik javaslatot. Vin ismét sóhajtott, és a szemét forgatta. — Rendben. Nem mintha tudnék bármi mást is csinálni, azon kívül, hogy itt ülök — tette hozzá gondolatban. — Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes vallást az ön számára — kezdte Sazed, és egyébként rezzenéstelen arcán felvillant a lelkesedés. — Trelagizmusnak hívják, Trell isten után. Trellt a nelaz népcsoport imádta, akik messze északon éltek. Területükön rendkívül furcsán váltakozott a nappal és az éjszaka. Az év bizonyos hónapjaiban szinte egész nap sötét volt. Nyáron viszont csak néhány órára sötétedett be. A nelazok úgy hitték, hogy a sötétség gyönyörő, és a nappali fény sokkal hétköznapibb. A csillagokban Trell Ezer Szemét látták, aki az égrıl figyelte ıket. A nap Trell féltékeny fivére, Nalt egyetlen szeme volt. Az egyszemő Naltnak fényesen kellett sütnie, hogy túlragyogja a bátyját. A nelazokat azonban ez nem nyőgözte le, és szívesebben imádták a csendes Trellt, aki akkor is felügyelt rájuk, mikor Nalt eltakarta az eget. Sazed befejezte a mondandóját. A lány nem tudta, hogy mit válaszoljon, így nem szólt semmit. — Tényleg jó vallás, Vin kisasszony — folytatta a terrisi. — Nagyon szelíd, ugyanakkor nagyon erıteljes. A nelazok nem voltak haladó gondolkodásúak, viszont amit elhatároztak, azt végigvitték. Feltérképezték az egész éjszakai égboltot. Megszámoltak és elhelyeztek minden fontosabb csillagot. Az ı gondolkodásuk illik a kisasszonyra; fıleg az éjszaka szeretete. Mesélhetek többet is, ha úgy kívánja. A lány megrázta a fejét. — Ennyi elég volt. — Ezek szerint nem tetszik? — kérdezte Sazed, és egy kicsit elhúzta a száját. — Nos, rendben. Akkor még gondolkodnom kell. Köszönöm, kisasszony — ön nagyon türelmes velem! — Még gondolkodnod kell? — kérdezte Vin. — Ez már az ötödik vallás, amire megpróbáltál áttéríteni, Saz. Hány van még? — Ötszázhatvankettı — válaszolta a férfi. — Vagy legalábbis ennyi vallásrendszerrıl van tudomásom. Valószínőleg léteztek olyan hitek, melyek sajnálatos módon úgy tőntek el a világ színérıl, hogy nem hagytak nyomot maguk után, és így a népem nem győjthette össze ıket. Vin elgondolkozott. — És te az összes vallást megtanultad? 197

— Amennyire az lehetséges — felelte Sazed. — Az imáikat, a hiedelmeiket, a mitológiájukat. Sok nagyon hasonló akad; egymásból kinövı szekták. — De hát, hogy tudsz ennyi mindenre emlékezni? — Megvannak... a módszereim — hangzott a válasz. — De mi szükség van erre? Sazed felvonta a szemöldökét. — A válasz szerintem egyértelmő. Az emberek értékesek, Vin kisasszony, és éppen ezért a hiedelmeik is. Az ezer évvel ezelıtti megdicsıülés óta rengeteg vallás eltőnt. Az acélminisztérium csak az Uralkodó imádatát engedélyezi, és az inkvizítorok ennek megfelelıen szorgalmasan ki is irtottak több száz hitet. Ha senki nem emlékszik már rájuk, akkor eltőnnek. — Ez azt jelenti — kérdezte a lány hitetlenkedve —, hogy olyan vallások felvételére akarsz rávenni, amelyek ezer éve nem is léteznek? A terrisi bólintott. Hát mindenki megveszekedett ırült, akinek köze van Kelsierhez? — A Végsı Birodalom nem tarthat örökké — magyarázta a férfi halkan. — Azt nem tudom, hogy Kelsier úr lesz-e, aki elhozza a véget, de hogy bekövetkezik, az biztos. És amikor megtörténik, és az acélminisztérium már nem tartja uralma alatt a népet, az emberek vissza akarnak majd térni atyáik hitére. Aznap majd az ırzıkhöz fordulnak, mi pedig visszaadjuk az emberiségnek rég elfeledett igazságait. — İrzıkhöz? — kérdezte Vin, miközben Cosahn körbejárta, hogy megigazítsa a tincseit. — Többen is vagytok? — Nem sokan — felelte Sazed. — Csupán néhányan, de ahhoz elegen, hogy átadjuk a tudásunkat a következı generációnak. A lány elmerengett a hallottakon, és megpróbált nem fészkelıdni Cosahn ügyködése közben. A nı nem sajnálta az idıt. Amikor annak idején Reen vágta Vin haját, néhány gyors nyisszantás után be is fejezte. — Vegyük át újra a leckét, amíg várakozunk, Vin kisasszony? — érdeklıdött Sazed. A lány a terrisit nézte, aki mosolyra húzta a száját. Tudta, hogy Vin most nem hagyhatja faképnél; nem tud elrejtızni, még az ablakhoz sem mehet oda, hogy a ködöt bámulja. Csak annyit tehet, hogy ül, és figyel. — Rendben. 198

— Fel tudja sorolni a tíz luthadeli nagy házat hatalmuk szerinti sorrendben? — Venture, Hasting, Elariel, Tekiel, Lekal, Erikeller, Erikell, Haught, Urbain és Buvidas. — Jó — mondta Sazed. — És ön kicsoda? — Valette Renoux kisasszony vagyok, Teven Renoux nagyúr negyedunokatestvére, akié ez a kúria. A szüleim — Hadren nagyúr és Fellette Renoux úrhölgy — Chakathban élnek, a Nyugati Uradalomban. Fı kiviteli cikkünk a gyapjú. A családom festékekkel kereskedik, fıleg mélyvörössel, amit az ott nagy számban található csigákból nyernek ki, és mocsári sárgával, amit fakéregbıl készítenek. Egy távoli unokatestvérrel kötött kereskedelmi szerzıdés folytán a szüleim Luthadelbe küldtek, hogy eltölthessek egy kis idıt az udvarban. A férfi bólintott. — És mit gondol errıl a lehetıségrıl? — Le vagyok nyőgözve, és egy kis meghatódottságot is érzek — kántálta a lány. — Az emberek odafigyelnek majd rám, mert be szeretnének férkızni Renoux nagyúr kegyeibe. És mivel nem vagyok járatos az udvar szokásaiban, hízelgı lesz a figyelmük. Megpróbálom elnyerni az udvari társaság jóindulatát, de meghúzom magam, és nem keveredem bajba. — Az emlékezıtehetsége bámulatos, kisasszony — ismerte el Sazed. — Szerény szolgája azon tőnıdik, mennyivel többre vihette volna a kisasszony, ha a tanulásnak szenteli magát, és nem a leckék elkerülésének. Vin a férfit fürkészte. — Minden „szerény terrisi szolga" ennyire visszabeszél az urának, mint te? — Csak a sikeresebbek. A lány tovább nézte a férfit, aztán felsóhajtott. — Sajnálom, Saz. Nem szándékozom elkerülni a leckéidet. Csak... a köd... néha elkalandoznak a gondolataim. — Nos, szerencsére — ıszintén mondom — nagyon gyorsan tanul. Azonban az udvaroncok egész életükben az etikettet tanulmányozzák. Még vidéki nemes hölgyként is vannak bizonyos dolgok, amelyekkel tisztában kell lennie. — Tudom — válaszolta Vin. — Nem akarok feltőnni. 199

— Ó, az elkerülhetetlen, kisasszony. Új udvaronc a birodalom egy távoli részébıl? Észre fogják venni. Csak azt akarjuk elkerülni, hogy gyanút fogjanak. Azt kell elérnünk, hogy tudjanak önrıl, de hamar felejtsék is el. Ha viszont már túlságosan ostobán viselkedik, az szintén gyanús. Nagyszerő! Sazed elhallgatott, és enyhén félrebiccentette a fejét. Pár pillanattal késıbb a lány lépéseket hallott a folyosóról. Kelsier lépett be a szobába, és önelégülten vigyorgott. Levette a köpenyét, majd megtorpant, amikor észrevette ıt. — Mi az? — kérdezte a lány, és egy kicsit lejjebb csúszott a székben. — Jól áll az új frizura — mondta Kelsier. — Szép munka, Cosahn! — Semmiség, Kelsier úr. — Vin hallotta, ahogy a nı hangja megbicsaklik a dicséret hallatán. — Hozott anyagból dolgozom. — Tükröt! — parancsolta a lány, és kinyújtotta a kezét. Cosahn odaadta, Vin pedig feltartotta, és a látványtól ı is meglepıdött. Úgy nézett ki, mint... egy lány. A magas szká nı feltőnıen jó munkát végzett. Egyformára vágta a tincseket és megszabadult a kilógó részektıl. Vin mindig is úgy hitte, hogy ha hagyja a haját túl hosszúra nıni, a tincsek szerteszét állnak. Cosahn valamit ezzel is tudott kezdeni. A lány haja még így sem volt túl hosszú — alig ért túl a fülén — de legalább a fejére simult. Ne akard, hogy lányként gondoljanak rád! — figyelmeztette Reen hangja. Ez egyszer azonban nem akart tudomást venni a hangról. — A végén tényleg hölgyet faragunk belıled, Vin! — jelentette ki Kelsier nevetve, mire ı mérgesen rápillantott. — Elıször is meg kell gyıznünk róla, hogy ne nézzen olyan morcosan, Kelsier mester — jegyezte meg Sazed. — Az nem lesz könnyő — vélte a szıke allomanta. — Eléggé szeret fintorogni. Mindenesetre remek munka, Cosahn! — Még hátravan egy kis igazítás, Kelsier úr — mondta a nı. — Persze, folytasd csak! — hagyta rá Kelsier. — Egy kis idıre ellopom Sazedet. Aztán Vinre kacsintott, rámosolygott Cosahnra, majd Sazeddel együtt kimentek a szobából. Megint úgy hagyta ott a lányt, hogy neki esélye sem volt hallgatózni. 200

*** Kelsier bepillantott a konyhába, és Vint figyelte. A lány komoran ült a székben. A frizura tényleg remekül sikerült. Azonban bókjának volt egy hátsó szándéka is: gyanította, hogy tanítványa életében túl sokszor hallotta, mennyire értéktelen. Talán ha egy kicsivel több önbizalma volna, nem akarna olyan gyakran elrejtızni. Hagyta, hogy az ajtó becsukódjon, majd Sazedhez fordult. A terrisi, mint mindig, most is nyugodtan várt. — Hogy megy a tanulás? — érdeklıdött a szıke férfi. — Nagyon jól, Kelsier mester — válaszolta Sazed. — Már eleve tudott néhány dolgot a bátyjától. Mindezeken túl rendkívül éles esző lány: jó felfogású és könnyen jegyez meg dolgokat. Nem vártam ilyen képességeket olyasvalakitıl, aki úgy nıtt fel, mint ı. — Az utcagyerekek közül sokan nagyon okosak — mutatott rá Kelsier. — Mármint azok közül, akik életben maradnak. Sazed komoly arccal bólintott. — Rendkívül visszahúzódó, és úgy érzem, hogy nem értékeli teljes szívvel a tanításaimat. Nagyon szófogadó, de hamar kihasználja a hibákat és a félreértéseket. Ha nem mondom meg, hogy pontosan hol és mikor találkozunk, gyakran az egész kúriát fel kell érte kutatnom. A ködszerzet bólintott. — Gondolom, így tudja valamennyire uralni az életét. Mindegy is, igazából azt szeretném tudni, hogy készen áll-e. — Nem vagyok benne biztos — válaszolta a terrisi. — A puszta tudás nem egyenlı a képességgel. Nem tudom biztosan, hogy képes-e egy nemeshölgy utánzására, még ha fiatal és tapasztalatlan hölgyrıl is van szó. Gyakoroltuk már a lakomaszokásokat, a beszélgetés etikettjét, és memorizáltunk a pletykákat. Irányított helyzetben minden jól megy neki. Olyankor is ügyes, mikor Renoux nemes vendégeket hív teára. Viszont nem lehet megmondani, hogy mennyire boldogul, míg egyedül részt nem vesz egy arisztokratákkal zsúfolt eseményen. — Bárcsak lenne még idı gyakorolni! — rázta a fejét Kelsier. — De minden gyakorlással töltött hét csak növeli az esélyét, hogy a minisztérium felfedezi egyre növekvı seregünket a barlangokban. 201

— Akkor ez most a megfelelı egyensúlyról szól — összegezte Sazed. — Elég hosszú ideig kell várnunk, hogy elegendı embert toborozzunk, ugyanakkor elég gyorsan is kell lépnünk ahhoz, hogy ne fedezzenek fel minket. Az allomanta bólintott. — Nem állhatunk le egyetlen bandatag miatt. Másik besúgót kell találnunk, ha Vin ügyetlenül végzi a dolgát. Szegény lány! Bárcsak lett volna idım jobban megtanítani neki az allomancia gyakorlatát! Alig vettük át az elsı négy fémet. Egyszerően nincs elég idım! — Ha lehet egy javaslatom... — Természetesen, Saz. — El kellene küldeni a lányt néhány míves bandatag közé — javasolta a terrisi. — Ahogy hallom, az a Szellı nevő férfi nagyon elismert bábos, és bizonyára a többiek is ugyanolyan képzettek. Hadd mutassák meg ık Vin kisasszonynak, hogyan használhatja a képességeit. Kelsier elgondolkodott. — Ez jó ötlet, Saz. — De? A szıke férfi visszafordult az ajtó felé. A szomszédban a lány még mindig zsémbeskedve tőrte, hogy a haját igazítsák. — Nem vagyok benne biztos. Ma, amikor gyakoroltunk, egy acéltaszigálós párbajba keveredtünk. A lány súlya kevesebb mint fele az enyémnek, de még így is jól megdögönyözött. — Különbözı emberek más-más erıvel rendelkeznek az allomancián belül is — vélte Sazed. — Igen, de általában nincs ilyen nagy különbség — ellenkezett Kelsier. — Ráadásul nekem hónapokba telt, míg megtanultam rendesen a taszítást és a rántást. Nem olyan könnyő, mint amilyennek látszik, még egy olyan pofonegyszerő dologhoz is, mint feltolni magad egy fal tetejére, meg kell értened a súly, egyensúly és röppályák természetét. De úgy tőnik, Vin ezeket a dolgokat ösztönösen tudja. Igaz, hogy még csak az elsı négy fém használatát ismeri, de a fejlıdés, amin végigment, csodálatra méltó. — Különleges lány. A ködszerzet bólintott. — Megérdemli, hogy több idıt kapjon a képességei tanulmányozására. Egy kicsit bőnösnek érzem magam, 202

hogy belerángattam a tervünkbe. Valószínőleg egy minisztériumi kivégzési ceremónián fogja végezni velünk együtt. — De ez az érzés nem akadályoz meg abban, hogy felhasználd az arisztokrácia ellen, Kelsier mester. A másik megrázta a fejét. — Nem — mondta halkan. — Valóban nem. Minden megszerezhetı elınyre szükségünk van. Csak... figyelj oda rá, Saz! Mostantól Vin szolgája leszel, és ırködsz felette minden funkcióban, amit betölt! Nem lesz szokatlan, ha egy terrisi szolgával jelenik meg. — Egyáltalán nem — értett egyet Sazed. — Igazából az lenne furcsa, ha egy ilyen korú lány kísérı nélkül jelenne meg az udvari eseményeken. Kelsier bólintott. — Vigyázz rá, Saz! Lehet, hogy erıs allomanta, de tapasztalatlan. Kevésbé fogom magam rosszul érezni, mikor beküldöm az arisztokraták oroszlánbarlangjába, ha tudom, hogy te vele vagy. — Az életem árán is megvédem, Kelsier mester. Ezt megígérem. A szıke férfi mosolygott, és kezét hálásan Sazed vállára tette. — Elıre sajnálom azt az embert, aki az utadba mer állni. A terrisi alázatosan hajtotta meg a fejét. Ártalmatlannak látszott, de Kelsier tudta, milyen erı lakozik a férfiban. Nagyon kevesen — legyenek bár allomanták vagy hétköznapi halandók — képesek elbánni egy ırzıvel, akinek felkeltették a haragját. Talán éppen ez volt az oka, hogy a minisztérium szinte teljesen levadászta a szektát. — Rendben — mondta végül az allomanta. — Folytasd a tanítást! Venture nagyúr a hét végén bált rendez, és Vin is ott lesz — akár készen áll, akár nem.

203

Lenyőgözı, hogy mennyi nemzet fogott össze a célunk érdekében! Természetesen még most is akadnak szakadárok, és néhány királyság háborúba indult egymás ellen, amit, sajnos, nem tudtam megakadályozni. Mégis, az általános összefogás, ha belegondolunk, dicsıséges, sıt, alázatos. Azt kívánom, az emberiség nemzeteinek bár ne kellett volna ilyen iszonyatos fenyegetéssel szembetalálni magukat! Bárcsak önmaguktól is felismerték volna a béke és együttmőködés értékét!

Tizedik fejezet Vin felhúzta csuklyáját, és végigsétált a Repedt-telep — Luthadel egyik szká nyomornegyede — utcáján. Valamilyen oknál fogva a csuklya fojtott melegét elviselhetıbbnek érezte az erıteljes vörös napsugaraknál. Lassan, lesütött szemmel csoszogott az utca szélén. A mellette elhaladó szkák ugyanilyen levert hangulatban közlekedtek. Senki nem nézett fel; senki nem sétált egyenes derékkal, vagy arcán derős mosollyal. A nyomornegyedekben ezek a dolgok bárkit gyanússá tesznek. Már majdnem el is felejtette, hogy Luthadel milyen nyomasztó is tud lenni. A Fellise-ben eltöltött néhány hét alatt hozzászokott a fákhoz és a tisztára mosott kövekhez. Itt azonban semmi sem volt fehér — sem kúszó nyárfa, sem fehérre meszelt gránit. Minden fekete volt. Az utcákat lemoshatatlanul bemocskolta a számolatlanul hulló, ismétlıdı hamuesı. A levegı fullasztó volt a hírhedt luthadeli kovácsmőhelyekbıl és a nemesi konyhákból áradó füsttıl. A macskaköveket, küszöböket és sarkokat eltömítette a korom: a nyomornegyedekben ritkán takarítottak. Olyan, mintha éjszaka minden világosabb és fényesebb volna, mint nappal — gondolta Vin, és szorosabbra húzta magán foltokból összevarrt szká köpenyét, miközben befordult egy sarkon. Kinyújtott kező, kolduló szerencsétlenek mellett haladt el, akiknek könyörgése nem hatotta meg a szintén éhezı emberek sokaságát. Lehajtott fejjel, behúzott nyakkal 204

közlekedı munkások kerültek az útjába: sapkájukat vagy csuklyájukat a szemükbe húzták, hogy a hamu ne hulljon az arcukba. Néha-néha a helyırség állig felfegyverzett, mellvértbe, sisakba és fekete köpenybe öltözött csapataival is találkozott, akik megpróbáltak minél ijesztıbb arcot vágni. Ez utóbbiak az Uralkodó közvetlen végrehajtó szerveként keltek át a negyeden, amit a legtöbb obligátor túl visszataszítónak tartott ahhoz, hogy személyesen látogassa meg. A helyırségiek megrugdosták a koldusokat, hogy lássák, valóban nyomorékok-e, megállították a ténfergı munkásokat és bántalmazták ıket azért, mert az utcán tartózkodtak ahelyett, hogy dolgoztak volna, és egyáltalán, kellemetlenséget okoztak, akinek csak tudtak. Vin behúzta a nyakát és lejjebb rántotta a csuklyáját, amikor az egyik ilyen csapat keresztezte az útját. Elég idıs volt már: így vagy gyermeket kellett volna hordania a szíve alatt, vagy éppen valamelyik üzemben kellett volna serénykednie, azonban a termeténél fogva sokkal fiatalabbnak látszott. Vagy az álcázás sikerült jól, vagy az osztagot nem érdekelte igazából, hogy munkakerülıkre bukkanjon, mert úgy mentek el Vin mellett, mintha észre sem vették volna. A lány befordult egy újabb sarkon, keresztülment egy hamuval teleszórt sikátoron, és megérkezett az utca végén álló népkonyhához. Mint minden hasonló kifızde, ez a népkonyha is piszkosnak és rendetlennek tőnt. Egy olyan gazdasági helyzetben, ahol a munkások alig kapták kézbe a fizetésüket — ha egyáltalán kaptak valamit —, a kifızdéket a nemességnek kellett támogatnia. Néhány helyi elıkelı — bizonyára a területen található üzemek és kovácsmőhelyek tulajdonosai — fizettek a kifızdék vezetıinek, hogy élelemmel lássák el a helyi szkákat. A munkások kuponokat kaptak a munkájuk után, és az engedélyezett rövid szünetben elmehettek megebédelni. Így a központi konyha lehetıvé tette a kisebb üzletek számára, hogy elkerüljék a helyszíni étkeztetés költségeit. Természetesen, mivel közvetlenül a konyha tulajdonosa kapta meg a pénzt, mindent zsebre vághatott, amit meg tudott spórolni az alapanyagokon. Vin tapasztalata szerint a kifızdék ételei éppen olyan ízletesek voltak, akár a vizes hamu. Szerencsére ezúttal nem azért jött, hogy egyen. Beállt az ajtónál kígyózó sorba, és csendben várta, hogy a munkások felmutassák a 205

kuponjaikat. Mikor ı került sorra, elıhúzott egy kicsi fakorongot, és átadta az ajtónál álló szkának. Az lassú mozdulattal elvette a tárgyat, majd alig észrevehetıen jobbra biccentett. Vin elindult a jelzett irányba, és áthaladt egy büdös, hamuszínő lábnyomokkal összepiszkolt ebédlın. Amikor elérte a helyiség túlvégét, a sarokban észrevett egy több helyen szilánkosra hasadt ajtót. Az odaültetett férfi elkapta a pillantását, biccentett egyet, és kitárta neki az ajtót. A lány fürgén besurrant az ajtó mögött álló kicsi helyiségbe. — Vin, kedvesem! — köszöntötte Szellı, aki a szoba közepén álló asztalnál terpeszkedett. — Isten hozott! Milyen volt Fellise? A lány megvonta a vállát, és leült az asztalhoz. — Ó — szólt a bábos —, már majdnem elfelejtettem, milyen remek társalkodó vagy. Bort? Vin megrázta a fejét. — Hát, én szívesen innék egy keveset. — Szellı egyik feltőnı öltönyét viselte, párbajpálcája az ölében nyugodott. A szobát csak egy szál gyertya fénye világította meg, de még így is látszott, hogy sokkal tisztább, mint a külsı helyiség. Az odabenn tartózkodó négy másik férfi közül Vin csak egyet ismert fel — egy tanoncot Dorong mőhelyébıl. Az ajtónál álló kettı minden bizonnyal ırködött. Az utolsó férfi átlagos szká munkásnak tőnt; megjelenését befeketedett kabátja és behamuzott arca tette teljessé. A belıle áradó magabiztosság azonban arra utalt, hogy a földalatti mozgalom tagja. Talán éppen Yeden egyik lázadója. Szellı felemelte a poharát, és körmével az oldalát kocogtatta. A lázadó komoran figyelte a jelenetet. — Most bizonyára azon tőnıdsz, hogy vajon allomantikus befolyással vagyok-e rád. Talán igen, talán nem. De számít ez? A vezetıd meghívására vagyok itt, és te azt az utasítást kaptad tıle, hogy ellenırizd, mindent megkapok-e, amire szükségem van. És biztosíthatlak róla, egy pohár bor a kezemben elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magam. A szká férfi csak állt egy darabig, majd kikapta a poharat Szellı kezébıl és menet közben felesleges kiadásokról meg elpazarolt tartalékokról dünnyögött. A bábos elfintorodott, majd Vinhez fordult. Egészen meg volt elégedve magával. 206

— Ezek szerint taszítottál rajta? — kérdezte a lány. Szellı jelzett a fejével, hogy nem. — Csak a sárgarezemet pazarolnám. Kelsier elmondta, miért kéretett ma ide? — Meghagyta, hogy figyeljelek — válaszolta Vin, akit kicsit zavart, hogy ilyen könnyedén a férfi gondjaira bízták. — Azt mondta, nincs ideje, hogy megtanítson minden fém használatára. — Nos, akkor vágjunk bele! Elıször is, fontos megértened, hogy a csillapítás több egyszerő allomanciánál. A csillapítás a befolyásolás nemes és finom mővészete. — Valóban nemes — mondta Vin. — Ó, úgy beszélsz, mint azok. — Mint kik? — Mint mindenki más — válaszolta Szellı. — Láttad, az a szká úriember hogy viselkedett velem? Az emberek nem kedvelnek minket, kedvesem. Attól, hogy valaki játszadozhat az érzelmeikkel, hogy valaki „rejtélyes módon" ráveheti ıket bizonyos dolgokra, kényelmetlenül érzik magukat. Amit azonban nem vesznek figyelembe — és amit neked muszáj figyelembe venned —, az az, hogy az emberek befolyásolásával mindenki egyaránt él. A befolyásolás valójában társas érintkezéseinkben gyökerezik. Hátradılt a székében, és beszéd közben a pálcájával gesztikulált. — Gondolj csak bele! Mit csinál egy férfi, amikor fel kívánja kelteni egy fiatal hölgy érdeklıdését? Megpróbálja úgy befolyásolni, hogy azt a hölgy kedvezıen értékelje. Mi történik, amikor két régi barát leül egy italra? Történeteket mesélnek, és megpróbálják lenyőgözni a másikat. Az ember élete nem más, mint pózolás és befolyásolás. De ez nem rossz dolog — valójában függünk tıle. Az ilyen érintkezéseken keresztül tanuljuk meg, hogyan viszonyuljunk a többiekhez. Abbahagyta a beszédet, és a pálcájával Vinre mutatott. — Annyi a különbség a hétköznapi ember és a bábos között, hogy mi tudatában vagyunk a cselekedeteinknek. És van egy kis... elınyünk is a többiekkel szemben. De valóban „erıteljesebb" hatalom ez, mint amikor valaki karizmatikus személyiséggel vagy hibátlan fogsorral rendelkezik? Szerintem nem. A lány elgondolkodott. — Mellesleg — tette hozzá Szellı —, mint már említettem, egy jó bábosnak többet kell tudnia az allomancia puszta használatánál. Az 207

allomancia egyedül nem tesz képessé arra, hogy olvass mások elméjében, illetve gondolataiban. Bizonyos értelemben ugyanolyan vak vagy, mint bárki más. Érzelmi rezgéseket küldesz egy-egy kiválasztott ember vagy terület felé, és a célba vett érzelmei megváltoznak; remélhetıleg olyan irányba, ahogyan azt szeretted volna. Azonban az igazán nagy bábosok ügyesen használják az ösztöneiket és szemüket, és azt is tudják, hogy az illetı hogyan érezte magát a befolyásolás elıtt. — Mit számít, hogy mit éreznek? — kérdezte Vin, és megpróbálta elnyomni a dühét. — Így is, úgy is befolyásolva lesznek. Szóval a végén azt fogják érezni, amit a bábos akar. A férfi felsóhajtott, és a fejét rázta. — Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy a beszélgetésünk alatt háromszor is befolyásoltalak? A lány meglepıdött. — Mikor? — tudakolta. — Számít az valamit? — kérdezett vissza Szellı. — Ez az, amit meg kell tanulnod, kedvesem! Ha nem tudod kitalálni, hogy a másik mit érez, akkor sohasem leszel képes pontosan használni az érzelmi allomanciát. Elég egy kicsit erısebben taszítanod, és a legostobább szká is rá fog jönni, hogy valamilyen módon befolyásolták. Ha pedig túl enyhén befolyásolsz, nem éred el a kívánt hatást: más, erısebb érzelmek fogják továbbra is uralni a célpontodat. Szellı ismét a fejét rázta. — Az egész arról szól, hogy megérted az embereket — folytatta. — Tudnod kell, a másik mit érez, és ezt változtathatod a megfelelı irányba. Aztán az új érzelmi állapotot úgy használod fel, ahogy a saját érdeked kívánja. És ez az, kedvesem, ami igazi kihívást jelent a munkánk során! Nem egyszerő, de akik jól csinálják... Kinyílt az ajtó, és belépett a zord ábrázatú szká, aki egy egész üveg bort tartott a kezében. Az üveget egy kupával együtt a bábos elé tette az asztalra, majd felállt, és a szoba túlvégébe ment, a kémlelılyuk mellé, ahonnan az ebédlıbe lehetett látni. — ...azoknak nagy jutalom ütheti a markát — fejezte be mondatát Szellı halvány mosoly kíséretében. A lányra kacsintott, majd öntött a borból. Vin nem igazán tudta, mit gondoljon. Szellı elgondolása túl kegyetlennek tőnt. Ugyanakkor Reen jól kiképezte: ha ı nem veszi a kezébe ezt a hatalmat, mások fognak rajta uralkodni ugyanezzel a 208

módszerrel. Elkezdett vörösrezet égetni — úgy, ahogy Kelsier mutatta —, hogy megvédje magát Szellı további próbálkozásaitól. Az ajtó újból kinyílt, és egy ismerıs, mellényes alak lépett be rajta. — Hé, Vin! — szólt Ham, és barátságosan integetett. Az asztalhoz sétált, és a bort nézte. — Szellı, tudod jól, hogy a forradalomnak nincsen pénze ilyesféle dolgokra. — Kelsier majd megfizeti nekik — felelte a bábos, és hessegetı mozdulatot tett a kezével. — Egyszerően nem tudok száraz torokkal dolgozni. Mi a helyzet a területtel? — Biztonságos, de ónszemőeket állítottam a sarkokra, biztos, ami biztos. A vészkijárat a mögött a tolóajtó mögött van. Szellı bólintott, Ham pedig megfordult, aztán Dorong tanoncára pillantott. — Te füstölsz ott hátul, Cobble? A fiú igenlıen bólintott. — Jó fiú — dicsérte meg a férfi. — Akkor hát mindennel megvolnánk. Már csak Kel beszéde hiányzik. Szellı megnézte az idıt a zsebóráján. — Még van pár perce, hogy ideérjen. Intézzem el, hogy valaki hozzon neked is egy pohárkával? — Most inkább ne — válaszolta Ham. A bábos megvonta a vállát, és tovább szürcsölgette a borát. Egy darabig senki sem szólalt meg. Végül Ham törte meg a csendet. — Szóval... — Ne! — vágott közbe Szellı. — No de... — Akármit is akarsz mondani, nem akarjuk hallani. Ham laposan pillantott a bábosra. — Engem nem kényszeríthetsz engedelmességre, Szellı. A megszólított kérdın nézett társára, majd nagyot húzott a kupából. — Mi az? — kérdezte Vin. — Mit akart mondani? — Ne bátorítsd, kedvesem! — kérte Szellı. A lány a szemöldökét ráncolta, és Hamre pillantott, aki mosolygott. A bábos felsóhajtott. — Csak engem hagyjatok ki! Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy értelmetlen vitákba bocsátkozzak. — Ne is törıdj vele! — vágta rá Ham gyorsan, és közelebb húzta székét Vinéhez. — Szóval, valami nem hagy nyugodni. Azzal, hogy megdöntjük a Végsı Birodalmat, jót, vagy rosszat teszünk? 209

A lány elgondolkodott. — Számít ez? A férfi megdöbbent, Szellı viszont felkuncogott. — Jól feleltél! — méltatta aztán. Ham Szellıre meredt, majd visszafordult a lányhoz. — Persze, hogy számít. — Nos — így Vin —, szerintem jót teszünk. A Végsı Birodalom évszázadok óta elnyomja a szkákat. — Ez idáig rendben van — vélte a férfi. — De akad egy bökkenı. Az Uralkodó az isten, ugye? Vin a vállát vonogatta. — És ez miért fontos? Ham a lányt fürkészte. İ a szemét forgatta. — Jól van. A minisztérium azt állítja, hogy ı az isten. — Igazából — jegyezte meg Szellı — az Uralkodó csupán isten egy darabkája. İ a Végtelenség Szilánkja; nem mindenható, nem mindenütt jelenvaló, csupán egy önmagában létezı tudat elkülönült része. Mellényt viselı társa sóhajtott egy nagyot. — Azt hittem, nem akarsz belekeveredni. — Csak megbizonyosodom róla, hogy mindenki tudja, mirıl beszélünk — felelte Szellı könnyedén. — Mindenesetre — folytatta Ham —, Isten a mindenség teremtıje, igaz? İ a világegyetemet mozgató erık eredıje, és ettıl fogva a normák végsı forrása. İ az abszolút erkölcs. Vin pislogott. — Látod már, mi a dilemmám? — kérdezte Ham. — Csak egy idiótát látok — morogta Szellı. — Össze vagyok zavarodva. Mi a probléma? — kérdezte Vin. — Azt állítjuk, hogy jót cselekszünk — magyarázta Ham. — Ugyanakkor istenként az Uralkodó határozza meg, mi számít jónak. Így hát azzal, hogy szembeszegülünk vele, igazából gonoszat cselekszünk. Viszont, mivel ı egyértelmően gonosz, a gonosz ebben az esetben valójában jónak számít? A lány értetlenül ráncolta a homlokát. — Nos? — erısködött a mellényes férfi. — Úgy érzem, megfájdult a fejem ettıl az egésztıl — vallotta be Vin. — Én figyelmeztettelek! — jegyezte meg Szellı. 210

Ham tovább sóhajtozott. — Nem gondoljátok, hogy érdemes legalább elgondolkodni rajta? — Nem vagyok benne biztos. — Én igen — mondta Szellı. Izmos barátja megrázta a fejét. — A környezetemben senki sem szereti az intelligens, értelmes vitákat. A sarokban meghúzódó szká lázadó hirtelen felkapta a fejét. — Kelsier megérkezett! Ham felvonta a szemöldökét, és felállt. — Megyek, megnézem a védelmi vonalunkat. Gondolkozz el ezen, Vin! — Rendben... — válaszolta a lány a távozó Hamnek. — Gyere! — szólt Szellı, és felegyenesedett. — Kémlelılyukak vannak itt a számunkra. Légy olyan kedves, és hozd ide az én székemet is, rendben? Szellı hátra sem nézett, hogy lássa, a lány megteszi-e a szívességet. Vin bizonytalanul toporgott. Mivel égette a vörösrezet, Szellı nem befolyásolhatta, s mégis... Végül nagy sóhaj kíséretében mindkét széket odavitte a férfihoz. Szellı elhúzott egy hosszú, vékony lécet a falban, amitıl kilátás nyílott az ebédlıre. Egy csapat barna, szakadt munkáskabátba öltözött, piszkos szká férfi ült az asztaloknál. Hamuszürke arcukkal és roskatag testtartásukkal megannyi sötét pacának tőntek. Azonban puszta jelenlétük azt ígérte, hogy hajlandóak odafigyelni. Yeden szokásos foltozott munkáskabátjában egy a terem elejéhez közeli asztalnál foglalt helyet. Úgy látszik, míg ı Fellise-ben tartózkodott, a férfi göndör haját rövidre nyírták. Vin valamiféle grandiózus belépıt várt Kelsiertıl. Ehelyett azonban egyszerően besétált a konyhából. Megállt Yeden asztalánál, mosolygott, halkan néhány szót váltott a férfival, majd a székeiken ülık felé fordult. A lány korábban nem is látta ilyen egyszerő öltözetben a férfit. Barna szká kabátot és rozsdabarna nadrágot viselt, mint sokan mások is a hallgatóságban. Ám Kelsier ruházata — a többiekével ellentétben — tisztának látszott. Nem voltak rajta pernyefoltok, és bár ugyanabból az erıs anyagból készült, mint a szkák ruhája, sehol egy szakadás vagy folt nem csúfította. A különbség így is eléggé feltőnı volt, gondolta Vin, ha öltönyben jelenik meg, az már túl sok lett volna. 211

Karját a háta mögött tartotta, és a munkások tömege lassan elhallgatott. Vin kíváncsian figyelt a nyíláson keresztül, és rögvest magával ragadta Kelsier azon képessége, hogy pusztán kiállásával elhallgattatott egy rakás éhes férfit. Lehet, hogy allomanciát alkalmazott? Még a vörösréz folytonos égetésével is érezte a férfibıl áradó... jelenlétet. Miután a terem elcsendesedett, a szıke allomanta belefogott a beszédébe: — Bizonyára mind hallottatok már rólam. És nem lennétek itt, ha nem rokonszenveznétek egy kicsit is az elképzeléseimmel. A Vin mellett elhelyezkedı Szellı az italát szopogatta. — A csillapítás és zendítés nem olyan, mint a többi allomantikus képesség — magyarázta halkan. — A legtöbb fém esetében a taszításnak és vonzásnak ellentétes hatásai vannak. Az érzelmek esetében azonban gyakran mind csillapítással, mind zendítéssel ugyanazt az eredményt lehet elérni. A szélsıséges érzelmi állapotokra, teljes érzelemmentességre és a végletes szenvedélyre persze mindez nem érvényes. Mégis, a legtöbb esetben mindegy, melyik erıt használod. Az emberek nem olyanok, mint a tömör fémdarabok: minden pillanatban több tucat különféle érzelem kavarog bennük. Egy tapasztalt bábos mindent le tud tompítani, azt az egy érzelmet kivéve, melyrıl azt akarja, hogy uralkodjon el a többi fölött. Szellı enyhén elfordult. — Rudd, küldd be a kék felszolgálót, légy szíves! Az egyik ır bólintott, résnyire nyitotta az ajtót, majd a kívül álló férfi fülébe súgott valamit. Egy pillanattal késıbb Vin egy kifakult kék ruhába öltözött felszolgálólányt pillantott meg, aki a tömegben járkált, és italokat töltött a férfiaknak. — A bábosaim a tömegbe vegyülve dolgoznak — magyarázta Szellı, és hangja egyre szórakozottabbnak tőnt. — A felszolgálólányok jelzik az embereimnek, hogy mikor melyik érzelmet kell lecsillapítani. Most munkába fognak, ahogyan én is... — A gondolatai elkalandoztak, és a tömegre koncentrált. — Fáradtság... — suttogta. — Erre most nincs szükségünk. Éhség... eltéríti az ember gondolatait. Gyanakvás... egyértelmően nincs a javunkra. Igen, és miközben a bábosok dolgoznak, a zendítık felerısítik azokat az érzelmeket, amiket mi kiválasztunk a tömeg 212

számára. Kíváncsiság... erre van most szükségünk: igen, hallgassátok csak Kelsiert! Hallottatok már mindenféle legendákat és történeteket. Most nézzétek meg magatoknak magát az embert, és hagyjátok, hogy lenyőgözzön benneteket! — Tudom, miért jöttetek el ma — folytatta eközben Kelsier halkan. Nem azzal a buzgó ékesszólással beszélt, amit Vin már megszokott tıle. A hangja halk volt, de egyértelmő. — Tizenkét órás mőszakok az üzemekben, bányákban és kovácsmőhelyekben. Verések, kevés fizetés, rossz minıségő étel. És mindez miért? Hogy a nap végén, mikor visszamentek olcsó bérlakásotokba, újabb tragédiával találjátok szembe magatokat. Egy barát, akit megölt egy embertelen munkafelügyelı. Egy leánygyermek, akit elvittek, hogy valamilyen nemes játékszere legyen. Egy fivér, aki azért halt meg, mert a mellette elhaladó úrnak éppen rossz napja volt. — Igen — suttogta Szellı. — Jó. Vörös, Rudd. Küldd be a halványvörösbe öltözött lányt! Újabb felszolgálólány lépett a terembe. — Szenvedély és düh — szólt Szellı, szinte dünnyögve. — De csak egy kevéske. Csak egy apró lökés... Egy kis emlékeztetı. Kíváncsiságtól vezetettetve Vin eloltotta a vörösrezet egy pillanatra, és bronzot égetett, hogy érezhesse, Szellı hogyan használja az allomanciát. Semmilyen rezgés nem jött felıle. Hát persze, megfeledkeztem Dorong tanoncáról, aki megakadályozza, hogy bármiféle allomantikus rezgést érzékeljek. Újra vörösrezet kezdett égetni. Kelsier folytatta a beszédét. — Barátaim, nem vagytok egyedül a tragédiátokkal! Több millióan szenvednek úgy, ahogy ti. És szükségük van rátok! Nem könyörögni jöttem, abból már bıven volt részünk életünk során. Csupán annyit kérek, hogy gondolkozzatok: mire fordítanátok inkább az energiátokat? Az Uralkodó fegyvereinek kovácsolására? Vagy valami értékesebbre? Nem említi a csapatainkat — jutott Vin eszébe. — Sem azt, hogy mi lesz a feladatuk, ha csatlakoznak hozzá. Nem akarja a munkásokat beavatni a részletekbe. Lehet, hogy ez pont így jó. Akiket sikerül összetoboroznia, azok elmehetnek a seregbe, a többiek pedig semmi pontosabbat nem tudnak majd elmesélni a győlésrıl. — Tudjátok, hogy miért vagyok itt — folytatta a szıke férfi. — Ismeritek a barátomat, Yedent, és hogy mit képvisel. A városban 213

minden szká tud a lázadásról. Talán már az is megfordult a fejetekben, hogy csatlakoztok. A legtöbben persze nem fogtok. A legtöbben vissza fogtok menni a pernyelepte mőhelyekbe, a tüzes kovácsmőhelyekbe és a haldokló otthonokba. Azért, mert azt a szörnyő életet legalább ismeritek. De néhányan... néhányan velem tartotok majd. És az elkövetkezı években ezekre az emberekre fognak emlékezni. Arra, hogy valami nagyszerőt hajtottak végre. A munkások közül sokan egymásra pillantottak, bár néhányan csak a félig telt levesestányérjukat bámulták. Végül valaki a szoba végébıl megszólalt. — Bolond vagy! — mondta. — Az Uralkodó megöl. Nem lázadhatsz isten ellen a saját városában. A terem elcsendesedett. Feszültség. Vin felült, és hallotta, hogy Szellı magában suttog. A szobában Kelsier egy darabig némán állt. Majd karját felemelte, és felgyőrte a kabátja ujját, minek következtében láthatóvá váltak a karján ejtett sebhelyek. — Az Uralkodó nem az isten — mondta halkan. — És nem ölhet meg. Megpróbálta, de nem sikerült neki. Ugyanis én vagyok az, amit soha nem tud elpusztítani. Ezzel megfordult, és elindult abba az irányba, ahonnan érkezett. — Hm — szólalt meg Szellı, — ez egy kissé drámaira sikeredett. Rudd, hozd vissza a vöröset, és küldd ki a barnát! A barnába öltözött felszolgálólány kilépett a tömegbe. — Csodálat — mondta Szellı. — És igen, büszkeség. Most egy idıre csillapítsátok a dühöt... A tömeg némán ült egy darabig, amitıl a terem kísértetiesnek tőnt. Végül Yeden felállt, hogy szóljon még néhány bátorító szót, és elmagyarázza a férfiaknak, hogy mit tegyenek, ha többet szeretnének hallani. Beszéde közben a szkák visszatértek az ételükhöz. — Zöld, Rudd! — utasította a bábos a fiút. — Igen. Legyetek elgondolkodók, és kaptok még egy kis löket hőséget is. Nem akarjuk, hogy bárki is az obligátorokhoz szaladjon, ugye? Kel elég jól elfedte a nyomokat, de minél kevesebb jut el a hatóságok fülébe, annál jobb, nem? Ó, és mi a helyzet veled, Yeden? Egy kicsit túl ideges vagy. Csillapítsunk ezen egy hajszálnyit, vegyük el az aggodalmaidat! Csak a szenvedély maradjon. Remélhetıleg elég lesz ahhoz, hogy eltakarja azt az idétlen hanghordozásodat. 214

Vin tovább figyelt. Most hogy Kelsier elment, könnyebb volt szemmel tartani a tömeg viselkedését és a bábos munkáját. Yeden beszéde alatt úgy tőnt, a férfiak pont úgy viselkednek, ahogy Szellı irányítja ıket. Yedenen is látszottak a csillapítás hatásai: nyugodtabb lett, és hangja is magabiztosabbá vált. A lány — ismét a kíváncsiságtól őzve — eloltotta a vörösrezet. Arra összpontosított, hogy érzi-e Szellı munkájának hatását a saját érzelmein; hogy ı is részesült-e a férfi allomantikus kivetüléseibıl. Arra nem volt ideje a bábosnak, hogy egy-egy személyt kiválasszon, kivéve talán Yedent. Nagyon nehéz volt bármit is érzékelni. Mégis, ahogy Szellı ott ült és magában mormogott, Vin pontosan azokat az érzelmeket kezdte érezni, amiket a férfi leírt. Nem tudott ellenállni, behódolt Szellı tehetségének. Azon ritka alkalmakkor, amikor Kelsier érzelmi allomancia segítségével befolyásolta, olyan volt, mintha hirtelen valaki pofon vágta volna. A szıke allomanta erıs volt, de nem eléggé kifinomult. Szellı érintése ezzel szemben pillekönnyőnek tetszett. Bizonyos érzelmeket megbékített, lecsendesített, míg a többihez nem nyúlt. Vin a segédek zendítését is érezni vélte magán, de ezek a próbálkozások korántsem sikeredtek olyan finomra, mint Szellı esetében. Továbbra sem égette a vörösrezet, figyelte az érzelmein esett változásokat Yeden beszéde közben; aki elmagyarázta, hogy azoknak, akik csat-lakoznak, egy idıre — akár egy évre is — el kell hagyniuk családjukat és barátaikat, viszont ezen idı alatt jól lesznek tartva. Vin Szellı iránt érzett tisztelete egyre nıtt. Hirtelenjében már nem volt olyan dühös, amiért a bábos gondjaira bízták. A férfi csak egy dologhoz értett, de ahhoz mesterien. Kelsiernek viszont ködszerzetként minden egyes allomantikus képességet ki kellett tanulnia; ezért hát érthetı volt, hogy nem tud mindegyikre teljes mértékben odafigyelni. El kell érnem, hogy küldjön el a többiekhez is tanulni. Mindegyik a saját képessége mestere. A lány visszafordította figyelmét az ebédlı felé, ahol Yeden éppen összefoglalta a mondandóját. — Hallottátok Kelsiert, a Hathsin Túlélıjét! — summázta. — A róla szóló híresztelések igazak: feladta tolvaj életmódját, és ereje legnagyobb részét a szká forradalomra fordította! Emberek, mi itt valami magasztos dologra készülünk. Valami olyanra, amirıl 215

kiderülhet, hogy valóban az utolsó próbálkozásunk a Végsı Birodalom ellen. Csatlakozzatok! Csatlakozzatok fivéreitekkel együtt! Csatlakozzatok a Túlélıhöz! Az ebédlıre csend borult. — Élénkvörös! — szólalt meg Szellı. — Azt akarom, hogy ezek a férfiak szenvedéllyel a szívükben térjenek haza. — Az érzelmek egy idı után az erejüket veszítik, ugye? — kérdezte Vin, amint egy vörös ruhás felszolgálólány lépett ki a tömegbe. — Igen — hangzott a válasz, aztán a bábos visszaült és bezárta a kémlelılyukat —, de az emlékek megmaradnak. Ha az emberek erıs érzelmeket kapcsolnak egy eseményhez, arra jobban emlékeznek. Néhány perccel késıbb Ham belépett a hátsó ajtón. — Ez jól ment. A férfiak felcsigázva indultak hazafelé, és néhányan hátramaradtak. Elég sok önkéntest fogunk tudni a barlangokba küldeni. Szellı a fejét rázta. — Nem eleget! Doxnak több napba is beletelik, hogy megszervezzen egy-egy ilyen találkozót, és mindegyik után csak körülbelül húsz ember jelentkezik. Ilyen ütemben soha nem fogjuk elérni a tízezer fıt. — Úgy gondolod, hogy több találkozóra lenne szükség? — kérdezte Ham. — Az nehéz lesz — nagyon óvatosnak kell lennünk ezekben a dolgokban. Csak azokat hívhatjuk meg, akik igazán megbízhatóak. Elegáns öltözető társa elgondolkodva ült, majd lehúzta a maradék bort. — Nem tudom, de valamit ki kell találnunk. Most mindenesetre menjünk vissza a mőhelybe! Úgy hiszem, Kelsier szeretné megvitatni a dolgok állását. Kelsier nyugat felé pillantott. A délutáni nap méregvörösben pompázott; haragosan ragyogott a füstfátyol mögül. Éppen a lemenı nap alatt egy sötét csúcs körvonalai látszottak. A Tyrian volt az, a legközelebb esı hamuhegy. A szıke férfi Dorong mőhelyének lapostetıjén állt, és az utcán alatta elhaladó munkásokat hallgatta. A lapostetı azzal a veszıdséggel jár, hogy néhanapján le kell lapátolni róla a hamut, éppen ezért a legtöbb ház hegyes tetıvel épült; de Kelsier véleménye szerint a kilátás megért egy kis bajlódást. 216

A munkások csüggedt sorokban vánszorogtak az utcán, lépteik kisebb hamufelhıket kavartak. Kelsier elfordult tılük, és a látóhatár északi része felé nézett... Hathsin Bugyrai felé. Hová tart az a sok rakomány? — töprengett. — Az atium eléri a várost, majd eltőnik. Nem a minisztériumba: figyeltük ıket, és szká kezek meg sem érinthetik a fémet. Úgy véljük, hogy a kincstárba vándorol. Legalábbis reméljük. Atium égetésekor a ködszerzetek szinte megállíthatatlanná váltak, és részben ez volt az oka, hogy olyan értékes fémnek számított. Kelsier terve azonban nem csak a gazdagságról szólt. Tudta, mennyi atiumot termelnek a Bugyrokban, Dockson pedig kiderítette, hogy az Uralkodó milyen mennyiséget oszt szét szőkmarkúan — és vérlázító áron — a nemeseknek. A kibányászott mennyiség alig tíz százaléka került végül az elıkelık kezébe. A világon elıállított atium kilencven százalékát tehát évrıl évre, ezer év óta folyamatosan felhalmozták. Ekkora mennyiségő fémmel Kelsier csapata képes lett volna a legbefolyásosabb nemesi házakat is megfélemlíteni. Yedennek a palota lerohanására vonatkozó terve valószínőleg sokak számára hiábavaló kísérletnek tőnt, és magában nézve valóban az is volt. Azonban az ı további tervei... Kelsier lenézett a kezében tartott fehéres rúdra. A tizenegyedik fém. Ismerte a róla szóló mendemondákat: mindegyiket ı maga terjesztette el. Most már csak ki kellett használnia ıket. Felsóhajtott, majd tekintetét kelet felé fordította, Kredik Shaw, az Uralkodó palotája irányába. A név terrisi eredető volt; azt jelentette: „az Ezerormú Hegy". Találó elnevezés, hiszen az egész palota úgy nézett ki, mintha egy területen gigantikus lándzsákat szúrtak volna szorosan egymás mellé a földbe. Egyes tornyok íveltek, mások egyenesen álltak. Némelyikük vastag volt, a többi vékony, tőszerő. A változó magasságú építmények mindegyike magasba nyúlt, és mindegyik hegyes csúcsban végzıdött. Kredik Shaw. Minden ott ért véget három évvel ezelıtt. És most vissza kell mennie. A csapóajtó felnyílt, és valaki kimászott a tetıre. Kelsier felhúzott szemöldökkel fordult Sazed felé, aki leporolta a köpenyét, majd jellegzetes, tiszteletteljes járásával a szıke allomanta felé közelített. Még egy lázadó terrisi sem feledkezik meg soha a neveltetésérıl. 217

— Kelsier mester — szólt, és meghajolt. A megszólított bólintott, Sazed pedig odalépett mellé. İ is a birodalmi palota felé tekintett. — Ó... — lehelte halkan, mintha megértette volna Kelsier gondolatait. A ködszerzet elmosolyodott. A terrisi valóban felbecsülhetetlen kincsnek bizonyult. İ és társai, az ırzık, szükségszerően titkolózni voltak kénytelenek, mivel az Uralkodó gyakorlatilag a megdicsıülés napja óta vadászott rájuk. Bizonyos legendák szerint csupán azért igázta le teljes egészében a terrisieket — és azért indította el nemzési és szolgaképzési programjait is közöttük —, mert mérhetetlenül győlölte az ırzıket. — Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha tudná, hogy egy ırzı tartózkodik Luthadelben? — tőnıdött Kelsier — Egy köpésre magától a palotától. — Reménykedjünk, hogy sosem tudjuk meg! — válaszolta Sazed. — Nagyra értékelem, hogy hajlandó voltál eljönni a városba, Saz. Tudom, mennyire kockázatos ez neked. — Jó munkát ajánlottál, Kelsier mester — felelte a terrisi. — És hát a terv minden érintett számára veszélyes. Továbbá, ha jobban belegondolok, a puszta létezésem is veszélyes számomra. Nem egészséges egy olyan szektához tartozni, amelytıl maga az Uralkodó is fél. — Fél? — kérdezett vissza az allomanta, és megfordult, hogy felnézhessen Sazedre. Az ırzı egy fejjel magasodott az átlagosnál magasabb termető ködszerzet fölé. — Nem hiszem, hogy félne bármitıl is, Saz. — Az ırzıktıl fél — erısítette meg a terrisi. — Bizonyítottan és megmagyarázhatatlan módon. Talán a hatalmunk miatt van. Nem vagyunk allomanták, de... valami mások igen. Valami olyan, amit ı nem ismer. Kelsier bólintott, és visszafordult a város felé. Olyan sok terve volt, olyan sok tennivaló, és mindezek legmélyén szkák lapultak. A szegény, alázatos, leigázott szkák. — Mesélj nekem egy másikról, Saz! Olyanról, amelynek hatalma van. — Hatalma? — kérdezte Sazed. — Ez viszonylagos fogalom, véleményem szerint, a vallások esetében. Talán szívesen hallanál a dzsaizmusról. Követıi hithőek és áhítatosak voltak. 218

— Mesélj róluk! — A dzsaizmust egyetlen ember alapította — magyarázta Sazed. — Igazi nevét senki sem tudja, a követıi egyszerően úgy hívták „a Dzsa". Egy helyi király ölte meg, amiért ellentétet szított — nyilván nagyon jól ment neki —, de ezzel csak nıtt követıi száma. — A dzsaisták szerint odaadásuk kinyilvánított mértékének megfelelıen nyerték el boldogságukat, így gyakori és buzgó hitgyakorlásukról váltak ismertté. Állítólag elég bosszantó lehetett egy dzsaistával folytatott beszélgetés, mert szinte minden mondatukat az „Áldassék a Dzsa neve!" imával zárták. — Ez nagyon szép, Saz — mondta Kelsier —, de a hatalom több a szavaknál. — Ó, valóban — értett egyet a terrisi. — A dzsaisták erısen kitartottak a hitük mellett. A legendák szerint a minisztériumnak teljesen ki kellett ıket irtani, mivel egyetlen dzsaista sem volt hajlandó az Uralkodót elfogadni istenének. A Megdicsıülés után nem sokáig éltek, de csak azért, mert annyira kirívóan viselkedtek, hogy könnyő volt ıket levadászni és megölni. Kelsier bólintott, majd mosolyogva Sazedre nézett. — Nem kérdezted meg, hogy át akarok-e térni. — Elnézésedet kérem, Kelsier mester — felelte a terrisi —, de szerintem ez a vallás nem illik hozzád. A vakmerısége tetszene neked, de a tanokat túl egyszerőnek találnád. — Kezdesz túl jól ismerni — szólt a szıke allomanta, és továbbra is a várost szemlélte. — A végén, amikor a királyságok és seregek mind elestek, a vallások tovább harcoltak egymással, ugye? — Pontosan — mondta Sazed. — Néhány szívósabb vallás kitartott egészen az ötödik századig. — Mitıl voltak ennyire erısek? — érdeklıdött a ködszerzet. — Hogy csinálták, Saz? Mi adott ezeknek a tanoknak ekkora hatalmat az emberek fölött? — Ez nem ugyanazon a dolgon múlott, gondolom. Néhányat az igaz hit tett erıssé, másokat a remény, amit ígértek. Megint mások kényszerítették a tagjaikat. — De mindegyikben megvolt a szenvedély mutatott rá Kelsier. — Igen — bólintott Sazed. — Ez egy egészen helyénvaló megállapítás. 219

— Ez az, amit mi már elveszítettünk — szomorkodott az allomanta és végignézett a városon, melynek több százezernyi lakosa közül alig maréknyi ember merne harcba indulni. — Nem hisznek az Uralkodóban, csupán félnek tıle. Már nincs miben hinniük. — Te miben hiszel, Kelsier mester, ha megkérdezhetem? A ködszerzet elfintorodott. — Még nem vagyok benne teljesen biztos — vallotta be —, de a Végsı Birodalom megdöntése egész jó kezdetnek tőnik. Akad a listádon olyan vallás, ahol a nemesek legyilkolása szent küldetésnek számít? Sazed rosszallóan ráncolta a homlokát. — Nem hiszem. — Akkor talán alapítanom kellene egy ilyet — mondta Kelsier idétlenül mosolyogva. — Egyébként Vin és Szellı visszajöttek már? — Pont azelıtt érkeztek meg, hogy én felmásztam ide. — Jó. Mondd meg nekik, hogy egy perc, és lent vagyok! *** Vin a keményre tömött székén, lábát maga alá húzva ült a tanácsteremben, és a szeme sarkából Marshot nézte. A férfi nagyon hasonlított Kelsierre. Csak valahogy olyan... szigorú volt. Nem tőnt haragosnak, vagy éppenséggel morcosnak, mint Dorong. Egyszerően csak nem volt boldog. A székén ült, és arca semmiféle érzelmet nem árult el. A többiek már mind megérkeztek, Kelsier kivételével. Vin elkapta Lestibournes tekintetét, és odaintette maga mellé. A fiatal fiú odáment és leguggolt a lány széke mellé. — Marsh — suttogta Vin a szobában uralkodó általános hangzavarban. — Ez a beceneve? — Hívták a szülei így. A lány eltöprengett; próbálta megfejteni a fiú keleti tájszólását. — Akkor hát nem becenév? Lestibournes megrázta a fejét. — Volt egy neki olyan egy. — És mi volt az? — Vasszemő. Rá mások aztán nem mondták már. Túl ahhoz hasonlít, mikor igazi szemben van vas, mi? Inkvizítor. Vin ismét Marshra pillantott. A férfi arckifejezése kemény volt, szeme mereven egy irányba nézett, mintha tényleg vasból volna. A lány meg 220

tudta érteni, az emberek miért nem szólítják a becenevén: már attól is borsódzott a háta, ha valaki csak utalt egy acélinkvizítorra. — Köszönöm. Lestibournes mosolygott. İszinte fiúnak tőnt. Furcsának, szenvedélyesnek, nyugtalannak — de ıszintének. Amikor Kelsier végre megérkezett, visszament a bárszékéhez. — Jól van, bandatagok! — szólt a szıke vezér. — Mi újság? — A rossz híreken kívül? — kérdezte Szellı. — Halljuk. — Már tizenkét hét eltelt, és még kétezer embert sem győjtöttünk össze — fejtegette Ham. — Még úgy sem érjük el a kitőzött haderıszámot, ha hozzáadjuk a forradalom már meglévı tagjait. — Dox? — kérdezte Kelsier. — Tudsz még találkozókat szervezni? — Talán — válaszolta Dockson lajstromokkal megrakott asztala mellıl. — Biztos, hogy kockáztatni akarsz, Kelsier? — kérdezte Yeden. Hozzáállása sokat változott az elmúlt hetek során, fıleg, miután Kelsier újoncai elkezdtek gyülekezni. Ahogy Reen mindig mondta, a pozitív eredmények gyorsan új barátokat szereznek. — Már most is veszélyben vagyunk — folytatta a forradalmár. — Az egész alvilág pletykáktól harsog. Ha a zőrzavar egy kicsit is nagyobb lesz, a minisztérium rá fog jönni, hogy valami nagyszabású dolog készülıdik. — Valószínőleg igaza van, Kelsier — figyelmeztette barátját Dockson. — Mellesleg nincs olyan nagyon sok szká, aki hajlandó lenne meghallgatni minket. Luthadel nagy város, az igaz, de a mozgalmunk itt csak korlátozott mértékben mőködhet. — Rendben — állapította meg a csapat vezére. — Akkor elkezdünk a környék többi városában is dolgozni. Szellı, szét tudod osztani a csapatodat két hatékony bandára? — Gondolom, igen — felelte a bábos kissé vonakodón. — Akkor az egyik csapat dolgozhat Luthadelben, a másik pedig a környezı városokban. Én valószínőleg minden találkozón részt tudok venni, feltéve, hogy nem egy idıpontra szervezzük ıket. — De ilyen nagyszámú találkozó csak még inkább feltőnıvé tesz bennünket — mutatott rá Yeden. 221

— És mellesleg ez egy másik problémát is felvet — vetette közbe Ham. — Nem az volt a tervünk, hogy beszivárgunk a minisztériumi pozíciókba? — Nos? — kérdezte Kelsier, és Marshhoz fordult. Bátyja megrázta a fejét. — A minisztériumot szigorúan ırzik. Több idıre van szükségem. — Nem fog sikerülni — morogta Dorong. — A forradalom már megpróbálta. Yeden bólintott. — Már vagy egy tucatszor próbáltunk kémeket ültetni a belsı minisztériumokba. Lehetetlen. Csend ereszkedett a szobára. — Van egy ötletem — szólalt meg Vin halkan. Kelsier kérdın nézett a lányra. — Camon. Egy munkán dolgozott, mielıtt hozzátok kerültem. Valójában ez volt az a munka, ami miatt az obligátorok kiszúrtak minket. A terv eredetileg egy másik tolvajtól származott, egy Theron nevő bandavezértıl. Egy álhajókaravánt akart összehozni, hogy minisztériumi pénzeket szállítson Luthadelbe. — És? — kérdezte Szellı. — Ugyanezek a csatornajáró hajók szállították volna a minisztérium újoncait is Luthadelbe, hogy itt fejezzék be képzésüket. Az útvonal mentén van Theronnak egy kapcsolata, egy alacsonyabb rangú obligátor személyében, aki megvesztegethetı. Talán rávehetnénk, hogy építsen be egy „újoncot" a saját helyi csoportjából. Kelsier elgondolkozva bólintott. — Érdemes lenne utánanézni. Dockson a töltıtollával felfirkantott valamit egy lapra. — Felveszem a kapcsolatot Theronnal, és utánajárok, hogy lehet-e még használni ezt a besúgót valamire. — Mi a helyzet a készletekkel? — kérdezte a barátja. Dockson vállat vont. — Ham talált két leszerelt katonai kiképzıt. A fegyverek azonban... nos, Renoux-val együtt kapcsolatokat építünk és szerzıdéseket ajánlunk, de nem tudunk túl gyorsan lépni. Szerencsére, ha a fegyverek egyszer elindulnak, utána már nagy mennyiségben fognak érkezni. Kelsier bólintott. — Akkor ez minden?

222

Szellı a torkát köszörülte. — Egy... egy csomó pletykát hallok az utcákon — újságolta. — Az emberek errıl a te tizenegyedik fémedrıl beszélnek. — Helyes — nyugtázta a szıke allomanta. — Nem aggódsz, hogy az Uralkodó fülébe is eljut? Ha megsejti, hogy mire készülsz, sokkal nehezebb lesz... szembeszállni vele. Nem azt mondta, hogy „megölni" Nem hiszik, hogy Kelsier képes rá. A banda vezére csak mosolygott. — Ne aggódjatok az Uralkodó miatt: ura vagyok a helyzetnek! Sıt, az elkövetkezı néhány nap során szándékomban áll személyesen meglátogatni az Uralkodót. — Meglátogatni? — kérdezte Yeden izgatottan. — Meg akarod látogatni az Uralkodót? Megırül... — nem fejezte be, hanem a csapat többi tagjára nézett. — Jól van, elfelejtettem. — Egész jól halad — jegyezte meg Dockson. A folyosón súlyos lépéseket lehetett hallani, és kisvártatva Ham egyik ıre jelent meg. Egyenesen az izmos martalóc székéhez ment, és átadott neki egy rövid üzenetet. Ham arca eltorzult. — Mi az? — kérdezte Kelsier. — Váratlan esemény történt. — Váratlan esemény? — firtatta Dockson. — Miféle esemény? — Emlékeztek a búvóhelyre, ahol néhány héttel ezelıtt találkoztunk? — kérdezte a mellényes férfi. — Ahol Kelsier elıször beszélt a tervérıl? Camon búvóhelye — gondolta Vin, és szorongás öntötte el. — Nos — folytatta Ham —, úgy néz ki, a minisztérium megtalálta.

223

Úgy tőnik, Rashek a terrisi kultúra egyik terjeszkedı csoportját képviseli. A fiatalok nagy része úgy gondolja, hogy különös erejét másra is használhatná a földmunkán, gazdálkodáson és kıvájáson kívül. Vadak és még erıszakosak is; nagyban különböznek a csendes, kifinomult terrisi filozófusoktól és szent emberektıl, akiket eddig megismertem. Ezekre a terrisiekre nagyon oda kell figyelni. Nagy veszélyt jelenthetnek, ha a zendülésre egyaránt adódik lehetıségük és okuk.

Tizenegyedik fejezet Kelsier megállt a küszöbön, így elállta Vin kilátását. A lány lehajolt, és megpróbált a férfi mellett bekukucskálni a rejtekházba, de túl sokan álltak elıtte. Csak annyit látott, hogy az ajtó a sarkából kifordulva, szilánkokra törve lóg az alsó sarokvason. Kelsier egy hosszú pillanatig csak állt. Végül megfordult, és Dockson mellett a lányra pillantott. — Hamnek igaza van, Vin. Talán jobb, ha nem látod. A lány a helyén maradt, és eltökélten nézett a férfira. Végül a szıke férfi felsóhajtott, és belépett a szobába. Docksona nyomában, Vin pedig megpillantotta, amit addig eltakartak elıle. A padlón szanaszét hullák hevertek: Dockson magányos lámpájából fény vetült kicsavart végtagjaikra, amitıl minden kísértetiesnek tőnt. Még nem indultak rothadásnak — a támadás aznap reggel történt —, de a halál szaga már megülte a levegıt. A lassan száradó vér, a szenvedés és a félelem szaga. Vin a küszöbön maradt. Már korábban is találkozott a halállal — az utcán gyakran látni ilyesmit. Késelések a sikátorokban. Verekedések. Éhen pusztult gyermekek. Egyszer tanúja volt, ahogy egy idıs asszony nyakát puszta kézzel elroppantja egy dühös arisztokrata. A holttest három napig feküdt az utcán, mire egy szká halottas brigád végre elvitte. Ennek ellenére egyik esemény sem hordozta magán olyannyira a szándékos mészárlás nyomát, mint amit most látott Camon 224

búvóhelyén. Ezeket az embereket nem csupán meggyilkolták, hanem szó szerint darabokra tépték. A végtagok a testekbıl kiszakítva hevertek a földön. Törött székek és asztalok nyársalták fel a bandatagok mellkasát. A padlón alig akadt olyan apró terület, amit ne borított volna ragacsos, fekete vér. Kelsier a lányra pillantott, valamiféle megnyilvánulást várva tıle, de ı csak állt ott, nézte a halottakat, és tompának érezte magát. Hogyan kellene viselkednie? Ezek a férfiak rosszul bántak vele, loptak tıle és verték. Ugyanakkor ık adtak neki menedéket, befogadták és etették, amikor mások esetleg egyszerően odavetették volna a kurvapecéreknek. Reen valószínőleg lehordta volna hitszegı szomorúságáért, amit a látvány váltott ki belıle. Persze olyankor is mindig mérges lett, amikor — még gyermekként Vin sírva fakadt, ha elhagytak egy várost és egy másikba indultak, amikor nemakart megválni azoktól az emberektıl, akiket kezdett megismerni, akármilyen kegyetlenek vagy érzéketlenek is voltak. Ebbıl a gyengeségébıl láthatóan még mindig nem nıtt ki. Belépett a szobába, és bár könnyet nem hullatott a férfiakért, azt kívánta, bárcsak ne ilyen véget értek volna. Ráadásul az alvadt vér látványa is felkavarta. Próbált erısnek látszani a többiek elıtt, de minduntalan azon kapta magát, hogy összerezzen, és elfordítja tekintetét a megcsonkított testekrıl. Az elkövetık egészen alapos munkát végeztek. Szélsıségesnek tőnik, még a minisztériumhoz képest is. Miféle ember képes ilyesmire? — Inkvizítorok — szólt Dockson halkan, egy test mellett térdelve. Kelsier bólintott. Vin mögött Sazed lépett a szobába, és vigyázott, hogy a köpenye ne érjen bele a vérbe. Vin a terrisi felé fordult. Legalább a férfi mozdulatai elvonták a figyelmét egy különösen ijesztı hulláról. Kelsier ködszerzet volt, Dockson pedig harcedzett katona. Ham és emberei ırizték a környéket. Ugyanakkor a többiek — Szellı, Yeden és Dorong — hátramaradtak. A környék túl veszélyesnek bizonyult. Kelsier elıször még Vin azon óhaját is visszautasította, hogy eljöhessen. Mégis, Sazedet mindenféle látható vonakodás nélkül magával hozta. Ez az apró gesztus újból felkeltette a lány érdeklıdését a szolga iránt. Vajon miért túl veszélyes idejönni egy míves számára, és egy terrisi 225

szolga számára miért nem? Sazed talán valamiféle harcos? De akkor hogyan tanult meg harcolni? A terrisieket állítólag születésüktıl fogva nagyon alapos képzés szerint nevelték. Sazed puha járása és nyugodt arca elárult néhány dolgot. Ugyanakkor nem tőnt döbbentnek a vérontás láttán. Érdekes — gondolta Vin, miközben óvatosan mozgott a összetört bútorok között, és Kelsier felé tartott. Két holttest mellé. Az egyik, amint azt rémülten felfedezte, Ulef volt. Eltorzult arcán bánat tükrözıdött, mellkasa elülsı fele pedig törött csontok és kiszakított hús halmaza — mintha valaki két kezének erejével zúzta volna össze a bordakosarat. A lány megrázkódott, és félrenézett. — Valami nincs rendjén — jegyezte meg Kelsier. — Az acélinkvizítorok általában nem bajlódnak egyszerő tolvajbandákkal. Rendszerint annyi történik, hogy az obligátorok lejönnek a csapataikkal, mindenkit foglyul ejtenek, és a kivégzéssel példát mutatnak. Inkvizítorok csak akkor lépnek közbe, ha valaki különösen érdekli ıket a csapatból. - Úgy gondolod... — kezdett bele Vin. — Úgy gondolod, hogy ugyanaz lehetett, aki korábban is? A férfi bólintott. — Az egész Végsı Birodalom területén összesen körülbelül húsz acélinkvizítor mőködik, és a felük mindig Luthadelen kívül tartózkodik. Túlságosan sok véletlen egybeesésnek tartom, hogy felkelted valamelyik érdeklıdését, elmenekülsz, majd lecsapnak a régi búvóhelyedre. A lány csendben állt, és kényszerítette magát, hogy Ulef testére nézzen, hogy szembesüljön a fájdalmával. A végén elárulta ıt, de egy darabig majdnem a barátja volt. — Szóval — mondta halkan, — az inkvizítor még mindig a nyomomban van? Kelsier bólintott. — Akkor ez az egész az én hibám. Ulef és a többiek... — Camon hibája — szögezte le a szıke ködszerzet határozottan. — İ próbált meg rávenni egy obligátort... — Abbahagyta, majd a lányra nézett. — Meg tudsz vele birkózni? Vin felnézett Ulef szétmarcangolt testérıl, és próbált erıs maradni. Megvonta a vállát. — Egyikıjük sem volt a barátom. 226

— Ez elég szívtelen kijelentés, Vin. — Tudom — válaszolta a lány, és némán bólintott. Kelsier egy ideig figyelte még, aztán átment a szobán, hogy Docksonnal beszéljen. Vin visszapillantott Ulef sebeire. Olyan volt, mintha az egészet valami vadállat, és nem emberi kéz követte volna el. Az inkvizítornak biztosan akadt segítsége — mondta a lány magában. — Lehetetlen, hogy egy ember, még ha inkvizítor is, el tudja követni mindezt. A testek kupacba hányva hevertek a rejtekhely kijáratánál, de gyors fejszámolás szerint a legtöbben — ha nem is mindannyian — odavesztek a bandából. Egy ember nem lehetett képes elég gyorsan megtámadni mind-egyiket... vagy igen? Sok mindent nem tudunk még az inkvizítorokról — mondta neki egyszer Kelsier. — Nem egészen a hétköznapi szabályok szerint mőködnek. Vin újra belereszketett. A lépcsı felıl lépéseket hallottak, és ı feszültté vált. Összekuporodott, és felkészült rá, hogy elfusson. Ham ismerıs alakja jelent meg a lépcsıfeljáróban. — A környék biztonságos — jelentette ki, és feltartott egy újabb lámpát. — Nyoma sincs obligátoroknak, sem helyırségieknek. — Ez rájuk vall — szólt Kelsier. — Azt akarják, hogy más is felfigyeljen a mészárlásra: jelként hagyták itt a testeket. A helyiség távoli, bal oldalán tartózkodó Sazed mély dünnyögésétıl eltekintve a szobában mindenki elnémult. Vin óvatosan odalépkedett a terrisihez, és a férfi ritmikus hangját figyelte. Végül Sazed is abbahagyta a dünnyögést, lehajtotta a fejét, és becsukta a szemét. — Mi volt ez? — érdeklıdött a lány, amikor a férfi ismét felnézett. — Egy ima. A kazzik egyik halotti éneke. Azért énekelték, hogy felélessze a holtak lelkét, kicsalogassák ıket a test fogságából, és azok szabadon visszatérhessenek a lelkek hegyére. — Vinre pillantott. — Megtanítom önnek ezt a vallást, ha kívánja, kisasszony. A kazzik érdekes nép volt: jól ismerték a halál természetét. A lány megrázta a fejét. — Ne most! Azt mondtad, ez az imájuk... akkor hát ezt a vallást gyakorlod? — Mindegyiket gyakorlom. Vin összehúzta a szemöldökét. — És egyik sem mond ellent a többinek? 227

Sazed mosolygott. — Ó, sok pontban és rendszeresen ellentmondanak egymásnak. De én a mögöttük meghúzódó igazságokat tisztelem, és hiszek abban, hogy mindegyikre szükséges emlékezni. — Akkor hogyan döntöd el, hogy melyik vallás imáját használd? — Egyszerően most ez tőnt... megfelelınek — felelte halkan a terrisi, és az árnyékba borult holttesteket figyelte. — Kel! — szólt Dockson a szoba túlvégébıl. — Gyere, és nézd meg ezt! Barátja elindult, és Vin követte. Dockson a hosszú, folyosószerő teremnél állt, ami korábban a banda alvóhelyéül szolgált. A lány bedugta a fejét, és már felkészült, hogy ugyanolyan látvány fogja fogadni, mint a közös helyiségben. Ehelyett azonban egyetlen, székhez kötözött testet találtak. A gyenge fényben alig tudta kivenni, hogy a férfi szemeit kinyomták. Kelsier egy pillanatig némán állt. — Ez az a férfi, akit én bíztam meg a banda vezetésével. — Milev — erısítette meg Vin, és bólintott. — Mi van vele? — İt lassan ölték meg — magyarázta a szıke allomanta. — Nézd meg a vér mennyiségét a földön; azt, ahogyan a végtagjai ki vannak csavarva! Neki volt ideje ellenállni és üvölteni. — Megkínozták — erısítette meg bólogatva Dockson. Vin érezte, ahogy a hideg futkos a hátán. Felpillantott Kelsierre. — Költöztessük el a hadiszállásunkat? — kérdezte Ham. A csapat vezére lassan megrázta a fejét. — Amikor Dorong eljött ide, bizonyára álcázta magát valahogyan, hogy elrejtse bicegı járását. Füstösként az a munkája, hogy megbizonyosodjon róla, csak úgy, az utcán kérdezısködve senki nem talál rá. Ebbıl a bandából senki sem árulhatott el minket. Még biztonságban vagyunk. De senki nem mondta ki a tényt, ami pedig nyilvánvaló volt. Elvileg az inkvizítor sem találhatott volna rá a búvóhelyre. Kelsier visszalépett a közös helyiségbe, Docksont félrehívta, és halkan beszélgettek. Vin közelebb ment hozzájuk, megpróbálta kihallgatni ıket, de Sazed vállára tett keze visszatartotta. — Vin kisasszony — szólt rosszallóan a terrisi —, ha Kelsier mester azt akarná, hogy halljuk a szavait, vajon nem beszélne hangosabban? A lány mérges pillantást vetett a terrisi felé, aztán a fémjeire koncentrált, és ónt kezdett égetni. A hirtelen megerısödött vérszagtól 228

majdnem hátraesett. Hallotta Sazed lélegzését. A szoba már nem tőnt olyan sötétnek. A két lámpa erıs fényétıl könnyezni kezdett a szeme. Zavarta a kamra fülledt, szellızetlen levegıje. És egészen tisztán hallotta Dockson hangját. — ...néhányszor elmentem leellenırizni, ahogyan kérted. A Négykút keresztezıdéstıl három utcára nyugatra találod. Kelsier bólintott. — Ham! — szólalt meg hangosan, és Vin nagyot ugrott az ijedségtıl. Sazed rosszalló tekintettel pillantott a lányra. Valamicskét biztosan ért az allomanciához — fürkészte Vin a férfi arcát. — Kitalálta, hogy mit csinálok. — Igen, Kel? — kérdezte Ham, és kitekintett a hátsó szobából. — Vidd vissza a többieket a mőhelybe! És legyél nagyon óvatos! — Ez csak természetes — ígérte mellényes barátja. A lány a szıke allomantát figyelte, majd sértıdötten hagyta, hogy Sazed és Dockson társaságában kivezessék a búvóhelyrıl. *** A kocsival kellett volna jönnöm — gondolta Kelsier, akit zavart, hogy milyen lassan haladnak. — A többiek visszasétálhattak volna egyedül is Camon búvóhelyérıl. Legszívesebben acélt égetett volna, hogy nagyokat ugorva jusson el úticéljáig. Sajnos azonban nagyon körülményes lett volna feltőnés nélkül átrepülni a város felett nappali fény mellett. Így inkább megigazította a kalapját és továbbsétált. Egy gyalog járó nemes nem nyújtott szokatlan látványt, fıleg nem a kereskedınegyedben, ahol a tehetısebb szkák és a kevésbé tehetıs nemesek vegyültek az utcákon — annak ellenére, hogy mindkét társaság mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne vegyenek tudomást egymásról. Türelem! A sebesség nem számít. Ha tudnak róla, már halott. Elért a nagy keresztezıdésig. A sarkokat négy kút díszítette, és a keresztút közepét egy hatalmas réz szökıkút uralta, melynek zöld bevonatára már rászáradt a fekete pernye. A szobor az Uralkodót ábrázolta, amint drámai pózban áll köpenyében és fegyverzetében, a lábánál a vízben pedig a halott Mélység alaktalan formája volt látható. 229

Kelsier elhaladt a szökıkút mellett, melynek vizébe hamupelyhek kerültek egy nem sokkal korábbi hamuesı alkalmával. Szká koldusok kéregettek a járdán, szánalmas hangjuk a hallhatóság és az elviselhetıség határán mozgott. Az Uralkodó nem nagyon tőrte meg ıket; csak a komoly testi torzulásokkal élı szkák koldulhattak. Nyomorult életüket azonban még az ültetvényeken dolgozó rabszolgák sem nagyon irigyelték. Kelsier dobott feléjük néhány pénzdarabot, és nem törıdött vele, hogy ezzel felhívja magára a figyelmet, majd folytatta útját. Három utcával odébb egy sokkal kisebb keresztezıdéshez ért. Ezt is koldusok szegélyezték, de ennek a közepén semmiféle szökıkút nem lövellt vizet magából, és kutak sem álltak a sarkokon, hogy odavonzzák a népeket. Az itteni koldusok még az elızıeknél is lesújtóbb látványt nyújtottak: ezek a szerencsétlenek már ahhoz is túl nyomorultak voltak, hogy elverekedjék magukat egy forgalmasabb térre. Alultáplált gyermekek és az öregségbe belerokkant felnıttek szólongatták a járókelıket félénk hangon; két, vagy annál több végtagot elveszített férfiak dülöngéltek a sarkokon. Pernyétıl bemocskolt alakjukat szinte alig lehetett megkülönböztetni az árnyékoktól. Kelsier ösztönösen pénzes erszényéhez nyúlt. A feladatodra figyelj! — figyelmeztette magát. — Nem mentheted meg mindet. Legalábbis nem érmékkel. Eljön az ı idejük is, ha egyszer a Végsı Birodalom leomlik. Füleit bezárta szánalmas sirámaik elıtt — melyek egyre hangosabbá váltak, miután a koldusok észrevették, hogy figyeli ıket —, és minden egyes arcot alaposan szemügyre vett. Csak rövid ideig látta Camont, de remélte, hogy még felismeri a férfit. Azonban egyik arc sem hasonlított rá, és egyik koldus sem bírt akkora termettel, ami még többhétnyi éhezés után is szembetőnı lett volna. Nincs itt — gondolta Kelsier csalódottan. Utasítását — amit Milevnek, az új bandavezérnek adott —, miszerint Camonból csináljanak koldust, kivitelezték. Dockson eljött megnézni, hogy megbizonyosodjon. Hogy most Camon nem volt itt a téren, jelentheti azt is, hogy egyszerően talált egy jobb helyet. Azt is jelentheti viszont, hogy a minisztérium megtalálta. Kelsier elgondolkodott, miközben a koldusok kísérteties nyögdécselését hallgatta. Az égbıl pedig hamupelyhek kezdtek hullani. 230

Valami nincs rendjén. A keresztezıdés északi végénél senki nem kéregetett. Ónt égetett, és vérszagot érzett a levegıben. Lerúgta a cipıjét és lecsatolta az övét. Ezután a köpenye csatja következett. A míves tárgy nagyot koppant a macskakövön. Az egyetlen, testére erısített fémforrás most már csak a pénzes tarsolya volt. Néhány érmét vett a kezébe, aztán óvatosan elırement, és ledobált ruházatát hátrahagyta a koldusoknak. A halál szaga egyre erısödött, de a mögötte csoszogó kéregetıkön kívül semmit sem hallott. Befordult az északi utcára, és balra rögtön észrevett egy keskeny sikátort. Vett egy nagy lélegzetet, aztán forraszt égetve óvatosan elindult abba az irányba. A szők, sötét sikátor szeméttel és hamuval volt tele. Senki sem várt rá — legalábbis senki olyan, aki még élt volna. Camon, a bandavezérbıl lett koldus némán lógott egy magasra függesztett kötélrıl. Hullája ráérısen himbálózott a szellıben, és a hamu lágyan szállingózott körülötte. Nem a szokásos módon akasztották fel: a kötelet egy kampóhoz erısítették, majd lenyomták a torkán. A kampó véres vége kitüremkedett az álla alatt lévı bırbıl. Kötéllel a szájában, fejét hátravetve lógott; a kezét megkötözték, és még mindig kövér testén kínzás nyomai látszottak. Ez nincs rendjén. Valaki a macskaköveken lépdelt mögötte, mire Kelsier megpördült, közben fellobbantotta az acélt, és szétszórt egy maréknyi érmét. Az apró alak lányos sikkantással lekuporodott a földre, és az érmék kitértek pályájukról, mivel ı is acélt égetett. — Vin? — lepıdött meg Kelsier. Káromkodott egyet, majd fogta a lányt, és berántotta a sikátorba. Körbenézett a sarkon, és látta, ahogy a koldusok felkapják a fejüket a fémpénz csörgésére. — Mit csinálsz te itt? — tudakolta, ahogy visszafordult. Vin ugyanazt a barna kezeslábast és szürke inget viselte, mint korábban, de legalább annyi esze volt, hogy felvegyen egy seszínő, csuklyás köpenyt. — Látni akartam, hogy mit csinálsz! — válaszolta, és kissé reszketett mérgében. — Ez akár veszélybe is sodorhatott volna! — kiáltotta Kelsier. — Mégis, mit gondoltál? A lány még jobban összekuporodott. 231

Kelsier nyugalmat kényszerített magára. Nem hibáztathatom azért, mert kíváncsi — gondolta, miközben néhány felbátorodott koldus elindult az érmék után. — Egyszerően csak... Megdermedt. Olyan szelíden történt az egész, hogy alig vette észre. Vin csillapított az érzelmein. Lenézett. A lány nyilvánvalóan próbált láthatatlanná válni, a falhoz simulni. Olyan félénknek tőnt; ugyanakkor Kelsier észrevette a szemében megcsillanó eltökéltséget is. Ez a gyermek tökélyre fejlesztette az ártalmatlannak tőnés mővészetét. Milyen finoman csinálja! — futott át a férfi agyán. — Hogy lett ilyen ügyes ilyen rövid idı alatt? — Nem kell allomanciával védekezned, Vin! — mondta aztán lágyan. — Nem akarlak bántani. Ezt te is tudod. Vin elpirult. — Nem gondoltam komolyan... csak szokásom. Még mindig. — Jól van — mondta a férfi, és kezét a lány vállára tette. — Csak jó, ha tudod, hogy rossz modorra vall barátok érzelmeit befolyásolni. Ezenkívül a nemesek is sértésnek veszik, ha hivatalos alkalmakkor valaki allomanciára vetemedik. Az ilyen ösztönös cselekvések bajba sodorhatnak, ha nem tanulsz meg uralkodni rajtuk. Vin bólintott, és felállt, hogy megnézze magának Camont. Kelsier azt hitte, undorral elfordul majd, de csak állt ott csendben, komor megelégedéssel az arcán. Nem, ez a lány nem gyenge. Akármit is hitetett el velem. — Itt kínozták meg? — érdeklıdött Vin. — Itt, a szabadban? Kelsier bólintott, és elképzelte, ahogy az ordítások eljutnak a nyugtalan koldusok fülébe. A minisztérium szerette, ha a büntetések látványosak. — És mire jó a kampó? — kérdezte a lány. — Rituális gyilkossági módszer a legelvetemültebb bőnösök számára: azoknak, akik rossz célra használják az allomanciát. Vin elfintorodott. — Camon allomanta volt? A férfi megrázta a fejét. — Bizonyára valamilyen förtelmes dolgot vallhatott be kínzása során. — A lányra pillantott.— Tudhatta, hogy mire vagy képes, Vin. Szándékosan használt fel. A lány elsápadt. — Akkor... a minisztérium tudja, hogy ködszerzet vagyok? 232

— Talán. Az attól függ, hogy Camon tudta-e. Lehet, hogy csak annyit sejtett, míves vagy. Vin egy pillanatig csendben állt. — Ez mit jelent a csapatban betöltött szerepemre nézve? — Minden megy tovább a terv szerint — válaszolta Kelsier.— Csak néhány obligátor látott a kanton épületében, és nagyon különleges ember kell ahhoz, hogy valaki összekössön egy szká szolgát és egy jól öltözött nemeshölgyet. — És az inkvizítor? A férfi erre nem tudott válaszolni. — Gyere! — mondta végezetül. — Már így is túlságosan felhívtuk magunkra a figyelmet.

233

Milyen lenne, ha minden nemzet — a déli szigetektıl az északon fekvı terrisi hegyekig — egyetlen kormány alá tartoznának? Minı csodákat lehetne létrehozni, minı fejlıdés jöhetne létre, ha az emberiség végleg félretenné viszályait és összefogna? Ez azonban minden bizonnyal még ahhoz is túl elrugaszkodott elgondolás, hogy egyáltalán reménykedjünk benne. Egyetlen, egyesült birodalom? Ez sosem jöhet létre.

Tizenkettedik fejezet Vin fékezte magát, és nem kötekedett elıkelı ruházata miatt. A terjedelmes darabokat még azután is kényelmetlennek érezte, hogy — Sazed javaslatára — egy hétig egyfolytában ugyanazt a ruhát viselte. Derekánál és mellkasánál szorosan illeszkedett, deréktól lefelé pedig a fodrokkal díszített anyag megannyi rétegben omlott a padlóra, amitıl nehézkessé vált benne a járás. Folyamatosan azt hitte, hogy menten orra bukik, és a ruha terjedelmes volta ellenére is úgy érezte, mintha mindenki szők felsırészét nézné, nem is beszélve a melltájék mély kivágásáról. Bár az úri öltözék körülbelül ugyanannyi fedetlen területet mutatott, mint a hétköznapi, gombokkal ellátott férfiingek, valahogy mégis más érzés volt. Azt azért el kellett ismernie, hogy az öltözet teljesen megváltoztatta. A tükörbıl egy idegen, furcsa lény nézett vissza rá. A halványkék, fehér fodros-csipkés ruha jól illett a haját ékesítı zafír hajcsathoz. Sazed kijelentette, hogy akkor lenne igazán boldog, ha a lány haja legalább a válláig érne, de Vin így is az ı javaslatára vette meg a brosszerő csatokat, és tette közvetlenül két füle fölé. — Az arisztokraták gyakran nem fedik el hiányosságaikat — magyarázta a terrisi —, hanem inkább kiemelik ıket. Elég felhívni a figyelmet a rövid hajra, és ahelyett, hogy divatjamúltnak gondolnák, lenyőgözi ıket az érdekes viselet. Zafír nyaklánc is ékesítette a lány nyakát, mely nemesi mércével mérve szerénynek számított, de még így is többet ért kétszáz dobzosnál. Mindezt egyetlen rubin karkötı egészítette ki, ami kiemelte 234

az öltözék színét. A legújabb divat szerint illett valamilyen eltérı színő kiegészítıt viselni, amely ellentétet képezett a ruházattal. És mindezt a magáénak tudhatta. A banda kasszájából fizették. Ha elszökne és elvinné az ékszereket meg a háromezer dobzost, évtizedekig eléldegélhetne belıle. Sokkal jobban csábította a gondolat, mint azt magának is be merte volna vallani. A csendes búvóhelyen látott, kicsavart férfitestek látványa folyamatosan a szeme elıtt lebegett. Valószínőleg rá is ez vár, ha marad. Akkor hát miért nem megy el? Elfordult a tükörtıl, és a vállára borított egy halványkék selyemkendıt, a köpeny nıi arisztokrata változatát. Miért nem megy el? Talán a Kelsiernek tett ígérete miatt. Tıle kapta az allomancia képességét, ı pedig függött a lánytól. Talán a többiek iránt érzett felelısség miatt. Hogy egy banda életben maradhasson, fontos, hogy mindenki elvégezze a számára kiszabott feladatot. Az ilyen emberek ırültek — tanította Reen —, de Vin vonzódott a Kelsier és a többiek által felkínált csábító lehetıséghez. Végül nem a gazdagság vagy a munka izgalma miatt maradt. Az a halovány, valószínőtlen és ésszerőtlen, ám mégis magával ragadó esély mondatott vele igent, hogy ebben a csapatban a tagok valóban megbíznak egymásban. Muszáj volt maradnia. Tudnia kell, hogy tartós lesz-e a dolog, vagy ahogy Reen egyre hangosabb suttogása bizonygatja, az egész csak egy nagy hazugság. Megfordult, kiment a szobából, és a Renoux-kúria bejáratához sétált, ahol Sazed hintóval várta. Úgy döntött: marad. Ez pedig azzal járt, hogy el kellett játszania a szerepét. Eljött az ideje, hogy elıször jelenjen meg nemeshölgyként a nyilvánosság elıtt. *** A fogat megrázkódott, és Vin ijedtében felugrott. A jármő tovább folytatta útját, mintha mi sem történt volna, és Sazed sem mozdult a bakról. Aztán odafentrıl hangokat hallott. A lány feszülten fellobbantotta a fémeit, mire egy alak pottyant le a hintó tetejérıl és érkezett az inas 235

pihenıhelyére, közvetlenül az ajtó elé. A vigyorgó Kelsier bedugta a fejét az ablakon. Vin megkönnyebbülten felsóhajtott, majd visszahanyatlott az ülésére. — Megkérhetted volna Sazedet, hogy vegyen fel! — Szükségtelen — felelte a férfi, és kinyitotta a kocsiajtót, majd belibbent. Kint már besötétedett, és a szıke allomanta ködköpönyegét viselte. — Szóltam Sazednek, hogy valamikor beugrok az út során. — Csak nekem nem szóltál! Kelsier kacsintott, és behúzta az ajtót maga mögött. — Gondoltam, még tartozom neked azért a múltkoriért, amikor rám ijesztettél a sikátorban. — Milyen érett viselkedés! — jegyezte meg Vin határozottan. — Mindig is erıt nyertem az éretlenségembıl. Szóval, készen állsz az estére? A lány megvonta a vállát, így próbálva leplezni idegességét, majd végigpillantott magán. — Hogy festek? — Mesésen. Akár valami ifjú nemeshölgy. Ne idegeskedj, Vin — az álca tökéletes! De a lány valahogy nem ilyen válaszra várt. — Kelsier? — Igen? — Már egy ideje meg akarom kérdezni — mondta, és kinézett az ablakon, de csak ködöt láthatott. — Értem, hogy szerinted fontos, ha van egy beépített emberetek az elıkelık között. De... nos, biztos, hogy ez az egyetlen útja? Nem lehetne, hogy az utcai besúgók mondják el, amit tudni akarunk a házak közti viszonyokról? — Talán lehetne — válaszolta Kelsier —, de azokat az embereket nem véletlenül hívják „besúgónak". Minden általad feltett kérdés elárul valamit az igazi indítékaidról: már maga az, hogy találkozol velük, olyan információkat fedhet fel, amit aztán el lehet adni másoknak. Jobb, ha a lehetı legkevésbé támaszkodunk az efféle alakokra. Vin sóhajtott. — Nem teszlek ki semmi veszélynek meggondolatlanul! — nyugtatta Kelsier a lányt, és közelebb hajolt. — Szükségünk van egy beépített emberre a nemesség körében. A besúgók általában a szolgáktól szerzik értesüléseiket, de a legtöbb arisztokrata nem bolond. A fontos találkozók szolgák nélkül zajlanak. 236

— És te azt várod, hogy én képes leszek beférkızni ezekre a találkozókra? — Talán. Talán nem. Akárhogy is, megtanultam, hogy mindig jó, ha akad egy embered a nemesség közt. Te és Sazed olyan fontos dolgokat is meghallhattok, amiket a szolgák esetleg nem tartanak lényegesnek. Igazából már csak azzal is, hogy jelen vagy az efféle eseményeken — ha nem is hallasz semmit —, értesülésekkel szolgálhatsz. — Hogyan? — kérdezte Vin összehúzott szemöldökkel. — Jegyezd meg azokat, akik érdeklıdést mutatnak irántad! — tanácsolta a férfi. — Ezek lesznek azok a házak, amelyeket érdemes lesz szemmel tartanunk. Ha ugyanis figyelmet fordítanak rád, akkor valószínőleg Renoux nagyúrra is odafigyelnek. És ennek csak egyetlen oka lehet. — Fegyverek — vágta rá a lány. Kelsier bólintott. — Renoux fegyverkereskedıi helyzete értékes lehet azok számára, akik katonai megmozdulást terveznek. Ezekre a házakra kell összpontosítanunk. Lehet, hogy már most is ellentétek feszülnek a nemesség tagjai között, és remélhetıleg elkezdenek majd azon gondolkozni, mely házak fognak egymás ellen fordulni. Már több mint egy évszázada nem volt átfogó háború a nagy házak között, de a legutolsó bizony pusztító erejő volt. Ezt kell megismételnünk. — Ez egy csomó nemes halálát is jelentheti? A férfi elmosolyodott. — Én együtt tudnék élni ezzel. És te? Feszültsége ellenére Vin elmosolyodott. — Van egy másik oka is annak, hogy téged választottunk erre a munkára. Elképzelhetı, hogy valamikor a tervem során találkoznunk kell az Uralkodóval. De van egy érzésem, hogy jobban járunk, ha minél kevesebb emberünket csempésszük be hozzá. És egy szká ködszerzet a nemesség között... nos, az hatalmas elınnyel járhat. A lány megborzongott. — Az Uralkodó... ott lesz ma este? — Nem. Obligátorok lesznek jelen, de inkvizítorok talán nem, és biztos, hogy az Uralkodó sem. Egy ilyen esemény nem kelti fel az érdeklıdését. Vin bólintott. Sosem látta még az Uralkodót, de soha nem is vágyott erre. — Ne aggódj annyira! — nyugtatta Kelsier. — Még ha találkoznál is vele, biztonságban lennél. Nem gondolatolvasó. 237

— Biztos vagy benne? A férfi elgondolkodott. — Hát, nem igazán. De ha képes is a gondolatokban olvasni, nem teszi mindenkivel, akivel összefut. Sok szkát ismerek, akik eljátszották elıtte, hogy nemesek. Én is többször megcsináltam, mielıtt... — Nem fejezte be a gondolatot, csak sebhelyes karjára nézett. — Végül elkapott — fejezte be helyette halkan a lány. — És valószínőleg újra megteszi — felelte Kelsier, majd kacsintott. — De egy darabig most ne foglalkozz vele! Ma este az a célunk, hogy bemutassuk az úri társaságnak Valette Renoux kisasszonyt. Semmi szokatlan vagy veszélyes dolgot nem kell tenned. Csak megmutatod magad, és hazaindulsz, amikor Sazed szól. A bizalom kiépítésével majd késıbb foglalkozunk. Vin bólintott. — Jó kislány! — dicsérte a férfi, majd elırehajolt, és kinyitotta az ajtót. — A vár közelében fogok elrejtızni, és figyelek. A lány hálásan bólintott, mire Kelsier kiugrott a hintóból, aztán eltőnt a ködben. Vint a sötét ellenére felkészületlenül érte a Venture vár fényes ragyogása. Az egész hatalmas épületet halvány fény övezte. Ahogy a fogat közeledett, észrevette, hogy nyolc óriási fényforrás ragyogja be a négyszöglető palotaerıdöt. Olyan élesen tündököltek, akár az örömtüzek, csak sokkal állandóbb fénnyel. A mögöttük elhelyezett tükrök a vár felé terelték a ragyogást. Vinnek nehezére esett megfejteni a fények célját. A bál bent zajlik — akkor meg mi értelme az épület külsejét is megvilágítani? — Befelé nézzen, legyen szíves, Vin kisasszony! — figyelmeztette Sazed a hintó bakjáról. — Az igazi úri hölgyek nem nézelıdnek szájtátva. A lány a szeme sarkából a férfira pillantott, de aztán behúzta a fejét, és türelmetlen izgalommal várta, hogy a kocsi felguruljon a hatalmas épület elé. Végül a jármő megállt, és egy Venture-szolga azonnal kinyitotta az ajtót. Majd egy második inas is érkezett, és a kezét nyújtotta, hogy Vint lesegítse. A lány elfogadta a segítı kezet, és amilyen kellemmel csak tudta, megpróbálta felemelni a fodros ruha alját, és kilépni a hintóból. Miközben óvatosan lelépdelt — vigyázva, nehogy elessen — hálát 238

adott a szolga egyensúlyt adó kezéért, és rájött, miért várják el a férfiaktól, hogy a hölgyeket lesegítsék a hintókról. Mégsem holmi ostoba szokásról volt szó: a ruha maga volt ostoba szabású. Sazed átadta a kocsit, és néhány lépéssel mögötte lépdelt. Még a szokásosnál is szebb díszruhát öltött; hagyományos, V alakot mintázó színes szövetcsíkokból álló öltözetét öv fogta össze, ujjai egymásra hajtott anyagokból álltak. — Elıre, kisasszony! — utasította halkan a terrisi hátulról. — Fel a szınyegre, hogy a ruháját ne húzza végig a macskakövön, majd be a fıbejáraton! Vin bólintott, és megpróbálta túltenni magát a kellemetlen érzésein. Elindult, miközben különféle öltönyökbe és báli ruhákba öltözött nemesurak illetve hölgyek mellett haladt el. Bár egyikıjük sem nézett rá, ı mégis úgy érezte, hogy közszemlére van téve. Járása korántsem volt olyan kecses, mint a többi hölgyé, akik gyönyörően festettek a számukra kényelmes ruhákban. Keze izzadni kezdett a halványkék selyemkesztyőben. Erıt vett magán, és folytatta az útját. Sazed bemutatta az ajtónál, majd átadta a meghívót a személyzetnek. A két, fekete és piros inasruhába öltözött férfi meghajolt Vin elıtt, és betessékelték. Az arisztokraták egyik nagyobb csoportja az elıtérben lıdörgött, arra várva, hogy belépjenek a fıterembe. Mit csinálok én itt? — gondolta a lány kétségbeesetten. Képes volt szembenézni a köddel, az allomanciával, a tolvajokkal, a betörésekkel, a ködlidércekkel és a verésekkel. Mégis, megjelenni a nemesek között, világosban járkálni köztük úgy, hogy nem képes elrejtızni elılük... A gondolat megrémítette. — Elıre, kisasszony! — hallotta Sazed megnyugtató hangját. — Emlékezzen a tanultakra! Bújj el! Találj egy sarkot! Árnyékot, ködöt, bármit! Vin mereven összekulcsolva tartotta a kezét maga elıtt, és elıresétált. A terrisi követte. A lány a szeme sarkából észrevette az aggodalmat az egyébként nyugodt férfi arcán. Lám, még ı is aggódik! Minden, amit tanított, elillant — semmivé lett, mint a köd maga. Semmire sem emlékezett. Sem a nevekre, sem a szokásokra, semmire. 239

Megállt az elıtér közepén, és egy fekete öltönyös, dölyfös kinézető nemes odafordult hozzá, hogy szemügyre vegye. Vin megdermedt. Aztán a férfi átnézett rajta, és elfordult tıle. A lány tisztán hallotta, ahogy a „Renoux" szót suttogják körülötte, így nyugtalanul oldalra pillantott. Különbözı nık vették szemügyre. Ennek ellenére olyan volt, mintha nem is igazán ıt néznék. Az estélyi ruháját, haját és ékszereit vizslatták. Késıbb észrevette, hogy egy csapatnyi fiatal férfi is figyeli. Látták a dekoltázsát, a csinos ruhát, az arcfestéket, de ıt magát nem. Egyikıjük sem látta Vint. Az arcot, amit felvett aznap estére, azonban annál inkább. Valette kisasszonyt látták. Mintha Vin ott sem lett volna. Mintha... elrejtızött volna, mintha a szemük láttára bújt volna el. És hirtelen a feszültsége kezdett alábbhagyni. Egy hosszú, nyugodt lélegzet segítségével az aggodalma is elszállt. Sazed tanítása hirtelen mind visszajött, és ı felvette az elsıbálozók csodálkozó arckifejezését. Oldalra lépett, kendıjét átadta a személyzetnek, a terrisi pedig nyugodtan lépdelt mellette. Vin rámosolygott, és elindult a bálterem felé. Képes végigcsinálni. Még mindig ideges volt, de a riadalom elillant. Már nem kereste az árnyékok vagy a köd menedékét: elég volt a zafírból, sminkbıl és kék selyembıl létrehozott álca. A Venture-ház grandiózus bálterme lenyőgözı látványt nyújtott. A négy vagy öt emelet magas terem hosszúsága többszöröse volt a szélességének. A csarnok falán óriási, téglalap alakú, festett üvegablakok sorakoztak, és a szokatlanul erıs, kívülrıl érkezı világítást pont ezekre irányították, amitıl a helyiségre színek zuhataga hullott. A falba hatalmas, díszes kıoszlopokat illesztettek, melyek az ablakok közt helyezkedtek el. Mielıtt az oszlopok elérték volna a padlót, a fal meredek szögben megtört és eltávolodott a pillérektıl, létrehozva egy egyszintes galériát az ablakok alatt. Az oszlopok árnyékában többtucatnyi, fehér abrosszal letakart asztal állt, és távolabb, a terem másik végében Vin észrevett egy alacsonyan fekvı, falba épített erkélyt, ahol szintén asztalok várták a vendégeket, csak kisebb számban. — Straff Venture nagyúr asztala — suttogta Sazed, és a távoli erkély felé intett. Vin bólintott. — És azok a fények odakint? 240

— Mészkıfények — magyarázta a férfi. — Nem tudom pontosan, milyen eljárást alkalmaznak, de valahogy fel lehet úgy hevíteni az égetett mészkövet, hogy világítson, ám ne olvadjon el. Tılük balra az emelvényen egy vonószenekar játszott; zenét szolgáltattak a terem közepén táncoló pároknak. Jobbra a felszolgáló asztalokon többtálcányi étel várta, hogy a fehérbe öltözött sürgı-forgó személyzet feltálalja a vendégeknek. Sazed odalépett az egyik felszolgálóhoz, és megmutatta Vin meghívóját. A férfi bólintott, majd az egyik fiatalabb felszolgáló fülébe súgott valamit. A fiatal férfi meghajolt a lány elıtt, és mutatta az utat a terem felé. — Egy kicsi, egyszemélyes asztalt kértem — magyarázta Sazed. — Gondolom, nem fontos, hogy már most elvegyüljön a tömegben. Elég, ha látják. Vin hálásan bólintott. — Az egyszemélyes asztal jelezni fogja, hogy egyedülálló — figyelmeztette a terrisi. — Egyen lassan; az étkezés befejeztével férfiak fognak jönni, hogy felkérjék táncolni! — De hát meg se tanítottál táncolni! — suttogta a lány idegesen. — Nem maradt már rá idı, kisasszony. De ne aggódjon — tisztelettel és jogosan visszautasíthatja ezeket a férfiakat. Azt fogják gondolni, hogy csupán izgul, hiszen ez az elsı bálja, és nem fog senki megsértıdni. Vin bólintott, miközben a szolga egy kicsiny asztalhoz vezette ıket, közel a csarnok közepéhez. Leült az egyetlen ülıhelyre, Sazed pedig megrendelte számára az ételt. Majd közelebb lépett, és a lány széke mögé állt. İ kimérten, várakozón ült. A legtöbb asztal a galéria kinyúló része alatt helyezkedett el — közel a táncparketthez —, miáltal a fal mellett létrejött egy folyosószerő ösvény. Ezen a kis közlekedın halkan beszélgetı párok és csoportok haladtak végig. Nagy ritkán valaki intett, vagy bólintott Vin irányába. Nos, Kelsier terve eddig mőködik. Egyre többen vették észre. Azonban meg kellett erıltetnie magát, hogy ne kuporodjon össze, vagy süppedjen bele a székébe, amikor egy magas rangú prelán haladt el mögötte a közlekedın. Szerencsére nem az volt, akivel annak idején 241

találkozott, bár ugyanolyan szürke öltözéket és sötét tetoválásokat viselt a szeme körül. Elég sok obligátor volt jelen a bálon. Fel-alá ténferegtek, és a bálozókkal vegyültek, de ennek ellenére volt valami... tartózkodó a magatartásukban. Távolságtartás. Úgy jöttekmentek, mint valami gardedámok. A helyırség a szkákat figyeli, és úgy tőnik, az obligátorok ugyanezt a feladatot látják el a nemesség között. Furcsa látvány volt — mindig is úgy gondolt a nemesekre, mint akik szabad akarattal rendelkeznek. És ami igaz, az igaz, tényleg sokkal magabiztosabban éltek, mint a szkák. Sokukon látszott, hogy jól érzik magukat, és az obligátorok sem viselkedtek rendfenntartókként vagy besúgókként. De mégiscsak ott lıdörögtek, és bekapcsolódtak a beszélgetésekbe. Az Uralkodó és birodalma állandó emlékeztetıiül. Ennyi elég volt az obligátorok megfigyelésébıl, döntött végül, bár jelenlétük továbbra is zavarta, és inkább valami másra koncentrált: a gyönyörő ablakokra. Néhány közülük pontosan az asztala felett helyezkedett el. Vallási témákat ábrázoltak, az arisztokrácia ugyanis kedvelte az efféle jeleneteket. Talán elkötelezettségük jeleként, talán azért, mert kötelezı volt. Errıl nem sokat tudott: de valószínőleg Valette sem tudott volna sokkal többet, így hát ez nem okozott problémát. Szerencsére — fıleg Sazed tanításainak köszönhetıen — azért felismert néhány jelenetet. Úgy tőnt, a férfi ugyanannyit tud az Uralkodó mitológiájáról, mint a többi vallásról; bár Vin furcsának tartotta, hogy valaki azt a vallást tanulmányozza, amit ennyire elnyomónak tart. Számos ablak központjában a Mélység állt. Fekete — azaz az ablakok esetében lila —, alaktalan, bosszúálló, csápszerő halmok kúsztak felfelé az ábrázolásokon. Vin az Uralkodó csodálatosan változatos színeivel díszített jeleneteket nézte, és azon kapta magát, hogy nem tudja levenni a szemét a hátulról megvilágított alkotásokról. Mi ez? — tőnıdött. — Mi a Mélység? Miért van ilyen alaktalan formában ábrázolva? Miért nem mutatják be a maga valójában? Azelıtt nemigen elmélkedett a Mélységrıl, de Sazed tanításai elgondolkodtatták. Ösztönei azt súgták, szemfényvesztés van a háttérben. Az Uralkodó kitalált valami borzasztó fenyegetést, melyet a 242

múltban sikerült legyıznie, és ezáltal „nyerte el" trónját. Vin hiába tudta ezt; mikor erre a szörnyő, tekergı valamire nézett, majdnem elhitte, amit látott. Mi van, ha tényleg létezett valami hasonló? És ha igen, az Uralkodó hogyan tudta elpusztítani? Sóhajtott, majd a fejét rázta a gondolatra. Máris úgy gondolkozik, mint egy nemeshölgy. A díszítést csodálta — miközben jelentésén tőnıdött —, és csak futólag jutott eszébe az a gazdagság, ami mindezt létrehozta. De hát itt minden olyan pompában díszelgett. A terem pillérei sem egyszerő oszlopok voltak, hanem faragott mestermővek. Széles zászlók lógtak az ablakok fölött, és a boltíves, magas mennyezeten szerkezeti merevítések futottak keresztül-kasul, helyenként pontszerő zárókövekkel. Bár túl messze voltak ahhoz, hogy jól lássa ıket, valahogy tudta, hogy a záróköveket is aprólékos faragások díszítik. A táncosok pedig tökéletesen illettek a pazar háttérhez, sıt talán túl is ragyogták azt. A párok kecsesen mozogtak, szinte erılködés nélkül; puhán libbentek ide és oda a lágy zene dallamára. Sokan még csevegtek is tánc közben. A hölgyek felszabadultan mozogtak ruháikban, melyek mellett saját fodros öltözéke egyszerőnek tőnt. Sazednek igaza volt: egyértelmő, hogy a hosszú haj volt a divat, viszont ugyanannyian hordták leengedve, mint feltőzve. A fenséges teremben álló, öltönyös nemesurak valahogy másnak látszottak. Elıkelınek. Valóban ık azok, akik megverik a barátait, és leigázzák a szkákat? Túl... tökéletesnek tőntek, túl jó modorúnak ahhoz, hogy ilyen borzalmakat tegyenek. Vajon egyáltalán tudomást vesznek a külvilágról? — fonta össze karját az asztal felett, ahogy a táncosokat nézte. — Lehet, hogy nem is látnak tovább a váraiknál és báljaiknál, mint ahogy nem látnak át a ruhámon és az arcfestéken sem. Sazed megveregette a vállát, mire Vin sóhajtva felvett egy hölgyekhez jobban illı testtartást. Néhány pillanat múlva megérkezett az étel: különös ízek kavalkádja, amit rémülten utasított volna vissza, ha az elmúlt hónapok során nem fogyaszt hasonlókat. Lehet, hogy Sazed kihagyta a tánctanítást, viszont oktatása az étkezési etikettel kapcsolatban mindenre kiterjedt, amiért most Vin nagyon hálás volt. 243

Ahogy Kelsier is mondta, az este fı célja az, hogy megmutassa magát, éppen ezért fontos, hogy jó benyomást keltsen. Finom mozdulatokkal étkezett, az utasításoknak megfelelıen: lassan, aprólékosan fogyasztotta az elé tett ételt. Nem nagyon örült, hogy hamarosan felkérhetik; félig-meddig attól tartott, hogy újra rémület fogja el, ha valaki megszólítja és társalognia kell. Azonban az étkezést el lehet nyújtani, különösen a hölgyek apró adagjait figyelembe véve. Egy idı múlva azonban mégis végzett az étkezéssel, és villáit keresztbe tette a tányérján, jelezve, hogy befejezte. Az elsı kérı két percen belül megérkezett. — Valette Renoux kisasszony? — kérdezte a fiatalember, és alig észrevehetıen meghajolt. Hosszú, sötét öltönykabátja alatt zöld mellényt viselt. — Az én nevem Rian Strobe lovag. Lenne kedve egy tánchoz? — Uram — felelte Vin, és szerényen lesütötte a szemét. — Nagyon kedves öntıl, de ez az elsı bálom, és minden olyan nagyszerő! Félek, hogy idegességemben elbotlanék a táncparketten. Esetleg máskor...? — Természetesen, hölgyem — válaszolta a férfi udvariasan meghajolva, és odébbállt az asztaltól. — Nagyon jól csinálta, kisasszony! — méltatta Sazed halkan. — A kiejtése mesterire sikeredett. Persze a következı bál alkalmával táncolnia kell majd ezzel a fiatalemberrel. Addig megtanítjuk táncolni. Vin kissé elpirult. — Lehet, hogy ott se lesz. — Lehet, de nem valószínő. A nemesi fiatalság eléggé odavan az éjszakai mulatságokért. — Minden este ezt csinálják? — Majdhogynem. Ugyanis az emberek fıleg a bálok miatt jönnek Luthadelbe. Amennyiben valaki a városban tartózkodik, és éppen bált rendeznek valahol — és bál persze szinte mindig akad —, akkor arra elmegy, fıleg, ha fiatal és még nem házas. Öntıl nem várják el, hogy ilyen gyakran részt vegyen a bálokon, de valószínőleg heti két-három alkalommal meg kell jelennie ezeken az eseményeken. — Kettı vagy három... — tőnıdött a lány halkan. — Több estélyire lesz szükségem! Sazed mosolygott. — Ó, máris úgy gondolkodik, akár valami arisztokrata hölgy. Most pedig, kisasszony, ha megbocsát...! — Ha megbocsátok? — kérdezte Vin, és megfordult. 244

— Megyek a szolgák vacsorájára — magyarázta a terrisi. —A hozzám hasonló rangú szolgákat általában elbocsátják, miután a gazdájuk elfogyasztotta a vacsoráját. Vonakodok elmenni, és önt itt hagyni, de az a terem tele lesz beképzelt fınemesi szolgákkal, és olyanokról is fognak beszélgetni, amirıl Kelsier mester is szeretne tudni. — Magamra hagysz? — Eddig mindent ügyesen csinált, kisasszony! — bátorította Sazed. — Semmi komoly hibát nem vétett; legalábbis olyat nem, ami ne volna természetes az udvarban elsı látogatását tevı fiatal hölgytıl. — Mint például? — kérdezte Vin nyugtalanul. — Majd késıbb megvitatjuk. Csak maradjon az asztalnál, és szürcsölje a borát! Vigyázzon, hogy ne töltsék újra túl gyakran, és várja meg, míg visszaérek! Amennyiben újabb fiatalemberek próbálkoznának, olyan finoman utasítsa vissza ıket, ahogy az elsıvel tette. A lány tétován bólintott. — Körülbelül egy órán belül itt vagyok — ígérte a férfi.Azonban továbbra sem indult, mintha még várna valamire. — Öhöm, elmehetsz — adta meg az engedélyt Vin. — Köszönöm, kisasszony! — válaszolta Sazed, és meghajolva visszavonult, magára hagyva pártfogoltját. Nem vagy egyedül. Kelsier is ott van valahol kívül, és figyel az éjszakában. Ez a gondolat, bár azt kívánta, bárcsak ne érezné ennyire üresnek a széke mellett álló teret. Három újabb férfi kérte fel táncolni, és mindannyian kedvesen fogadták a visszautasítást. Utánuk már senki sem próbálkozott; bizonyára elterjedt, hogy nem érdeklıdik a tánc iránt. Megjegyezte a négy kérı nevét — Kelsier tudni akarná —, és türelmesen várt. Érdekes mıdon hamarosan unni kezdte magát. A szobát jól átjárta a levegı, de még így is melege volt a többrétegnyi szövet alatt. A lába különösen rosszul tőrte a meleget, hiszen meg kellett birkóznia a bokáig érı alsónemővel. A ruha hosszú ujja sem segített a helyzeten, bár a bırével érintkezı selymes anyag kellemes érzetet keltett. A tánc folytatódott, és egy ideig érdeklıdéssel figyelte a körbe-körbe keringı párokat. Azonban figyelme rövidesen az obligátorok felé fordult. Különös, de mégiscsak volt valamiféle szerepük a bálon. Annak ellenére, hogy többnyire távol tartották magukat a csevegı nemesek 245

csoportjaitól, néha azért csatlakoztak hozzájuk. Sıt, egyszer-egyszer a csoportok is abbahagyták a beszélgetést, és tiszteletteljes mozdulattal odahívtak egy obligátort. Vin összehúzta a szemét, és próbálta kitalálni, mirıl marad le. Végül egy közelebbi asztalnál ülı csoport odaintett egy arra haladó obligátort. Ahhoz messze volt a társaság, hogy segítség nélkül kihallgassa a beszélgetést, de ónnal... Összpontosított, majd nekifogott a fémet égetni, de megtorpant. Elıször a vörösrezet — gondolta, és azzal a fémmel kezdte. Hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy szinte folyamatosan égetnie kell a vörösrezet, nehogy felfedje magát. Miután elrejtette allomanciáját, belekezdett az ón égetésébe. A terem fényei azon nyomban vakítóvá váltak, annyira, hogy be kellett csuknia a szemét. A zenekar hangosabban játszott, és többtucatnyi beszélgetés váltott hümmögésrıl tisztán hallható lármává. Nehéz volt a kiválasztott társaságra összpontosítani, de mivel az az asztal állt a legközelebb hozzá, végül sikerült megkülönböztetnie a megfelelı hangokat. — ...esküszöm, hogy hamarabb közlöm vele eljegyzésem hírét, mint bárki mással! — mondta az egyikük. Vin résnyire kinyitotta a szemét: az asztalnál ülı nemesurak egyike beszélt. — Nagyon helyes! — felelte az obligátor. — Tanúja voltam a kijelentésnek, és feljegyeztem. A nemes kinyújtotta az egyik kezét, amiben pénzérmék csörögtek. Vin eloltotta az ónt, és még pont idıben nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa az obligátort elmenni az asztaltól. Valamit — minden bizonnyal az érméket — csúsztatott épp a ruhája zsebébe. Érdekes. Sajnos az asztaltársaság hamar felállt és szétszéledt, így már senki nem maradt a közelben, akiket kihallgathatott volna. Unalma visszatért, amikor látta, hogy az obligátor átmegy a termen az egyik társához. Vin tétlenül kopogtatta az asztal lapját, és a két obligátort figyelte, amikor valami feltőnt neki. Egyiküket felismerte. Nem azt, aki az imént elfogadta a pénzt, hanem a másikat, egy idısebb férfit. Alacsony, határozott vonású alak volt, 246

gıgösen tartotta magát. Még a másik obligátor is hódolattal viseltetett iránta. A lány elıször azt hitte, a pénzügyi kantonban tett látogatásáról ismeri a férfit, és rémület fogta el. De aztán rájött, hogy ez nem ugyanaz az ember. Látta már korábban, de nem ott. İ... Az apám! — döbbent rá elképedve. Még Reen mutatta meg neki, amikor elıször érkeztek Luthadelbe egy évvel ezelıtt: az obligátor éppen a munkásokat ellenırizte egy helyi kovácsmőhelyben. Reen magával vitte ıt, és beosontak, mert bátyja ragaszkodott hozzá, hogy legalább egyszer ı is lássa az apját. Bár hogy miért, azt Vin még ekkor sem értette. Mindenesetre az arcot megjegyezte magának. Ellenállt a csábításnak, hogy a székébe kuporodjon. Lehetetlen, hogy a férfi felismerje, hiszen azt sem tudja, hogy a világon van! Erınek erejével elfordította róla a figyelmét, és inkább az ablakokat nézte. Azonban nem tudta tökéletesen szemügyre venni ıket, mert a pillérek és a kinyúló rész eltakarta a kilátását. Ahogy ott ült, észrevett valamit, amit korábban nem látott — egy magasan fekvı, beépített erkélyt, ami végigfutott az egész szemközti falon. Olyan volt, mintha az ı oldalán húzódó ablakok alatti bemélyedés párja lett volna, azzal a különbséggel, hogy ez a fal tetején ült, a festett üvegablakok és a mennyezet között. Párok és egyedülálló bálozók jöttek-mentek az erkélyen, és onnan nézték az alattuk zajló történéseket. Ösztönei az erkély irányába húzták, ahonnan észrevétlenül figyelhetné az eseményeket. Ráadásul pompás kilátása nyílhatna az asztala fölötti zászlókra és ablakokra. Sıt, a kıfaragást is anélkül tudná szemügyre venni, hogy száját tátó mamlasznak tőnne. Bár Sazed azt mondta, maradjon, minél tovább ült ott, annál jobban vonzotta a rejtett erkély. Égett a vágytól, hogy felálljon, és végre mozoghasson, kinyújtóztathassa a lábát, és esetleg megszellıztesse egy kicsit. Apja jelenléte — akár észrevette ıt, akár nem — csak újabb indokot szolgáltatott arra, hogy elhagyja a szintet. Nem úgy tőnik, mintha bárki más fel akarna kérni táncolni — gondolta. — És azt is megtettem, amire Kelsier kért: megmutattam magam a nemesség elıtt. Még várt egy kicsit, aztán intett egy felszolgálófiúnak, aki készségesen közelített. — Igen, Renoux kisasszony? 247

— Hogyan lehet oda feljutni? — kérdezte Vin, és az erkélyre mutatott. — A zenekar melletti lépcsın, hölgyem — válaszolta a fiú. — Menjen fel egészen a felsı lépcsıfordulóig! Vin köszönetképp bólintott, majd határozottan felállt, és elindult a csarnok bejárata felé. Senki nem szentelt egy pillantásnál több figyelmet neki, ı pedig egyre nagyobb önbizalommal sétált, ahogy átkelt az elıcsarnokon, és a lépcsı felé indult. A kıfolyosó elıször felfelé kanyarodott, aztán lépcsıvé tekeredett, és a lépcsıfokok egyre rövidebbek és meredekebbek lettek. A belsı falat apró, a kézfejénél nem szélesebb festett üvegablakok díszítették — bár ezek sötétek maradtak, mivel hátulról nem kaptak fényt. Buzgón lépegetett felfelé, kihasználta nyughatatlan energiáit, de hamarosan levegı után kapkodott a ruha súlya miatt, és mert folyamatosan fel kellett emelnie a szegélyét, nehogy elessen. A forrasz apró szikrája azonban elég volt ahhoz, hogy erılködés nélkül feljusson, ne izzadjon, és az arcfestékét se kenje el. Megérte felkapaszkodni. A felsı erkélyen félhomály uralkodott — csak néhány apró, a falban elhelyezett kék üveglámpa világított —, és lenyőgözı kilátás nyílt az üvegablakokra. Az egész terület csendes volt, Vin pedig úgy érezte, hogy egyedül van, ahogy a két pillér közti vaskorláthoz közelített, hogy lenézzen. A padló kılapjai olyan motívumot formáztak, amit eddig észre sem vett: egyfajta szürke és fehér, kanyargó mintát. A köd ábrázolása lenne? — tőnıdött tétován, és nekidılt a korlátnak. Ezt is, csakúgy, mint a lámpa falikarját, aprólékosnak és részletesen kidolgozottnak találta — mindkettı vastag, kacskaringós szılıindát ábrázolt. Tıle jobbra és balra az oszlopfıkre kıállatokat faragtak, melyek mintha éppen elrugaszkodtak volna az erkélyrıl. — Lám, lám: ez történik, ha az ember elmegy újratöltetni a poharát. A váratlanul megszólaló hangra Vin aprót ugrott, és megpördült. Fiatal férfi állt mögötte. Öltönyénél látott már szebbet, és a mellénye sem volt olyan díszes, mint a többieké. A zakó és az ing kicsit lógott rajta, és a haja is kissé ziláltnak tőnt. Egy pohár bort tartott a kezében, és külsı mellényzsebe könyv alakban kidudorodott, de a könyv túl nagynak bizonyult börtönéhez képest. 248

— Az a baj — folytatta a fiatal férfi —, hogy mire az ember visszaér, egy csinos lány elrabolja a kedvenc helyét. Nos, egy úriember ilyenkor keres magának egy másik helyet, és hagyja, hogy a hölgy tovább elmélkedjen. Ugyanakkor ez a legjobb hely az erkélyen; az egyetlen olyan, ami elég közel van a lámpákhoz, hogy olvasni lehessen. Vin elvörösödött. — Sajnálom, uram! — Ó, ne! Én érzem magam bőnösnek. Minden egy pohár bor miatt. Nézze, van itt bıven hely két ember számára is — csak húzódjon odébb egy kicsit! A lány elgondolkodott. Utasítsa vissza udvariasan? A férfi egyértelmően kívánta a társaságát — vajon felismerte valahonnan? Próbálja megtudakolni a nevét, hogy elmondhassa Kelsiernek? Kissé oldalra lépett, és a férfi mellé állt. Az nekidılt az oldalsó korlátnak, majd meglepı módon elıhalászta a könyvét, és olvasni kezdett. Igaza volt: a lámpa közvetlenül a könyv lapjait világította meg. Vin egy darabig nézte, de az ismeretlen fiatal arisztokrata látszólag teljesen elmerült az olvasmányában. Még annyi idıre sem hagyta abba, hogy felnézzen ırá. Egyáltalán nem fog rám figyelni? — gondolta a lány, és saját bosszankodása meghökkentette. — Talán csinosabb ruhát kellett volna felvennem. A férfi a bort iszogatta, és a könyvre összpontosított. — Mindig olvas a bálokon? - érdeklıdött Vin. A másik felnézett. — Amikor csak alkalmam adódik, és nem veszik észre. — És nem áll ez ellentétben eljövetele céljával? Miért vesz részt egy ilyen eseményen, ha kerüli a társasági megmozdulásokat? — Ön is itt fent tartózkodik — világított rá a lényegre a férfi. A lány elvörösödött. — Csak meg akartam nézni a báltermet felülrıl. — Ó, és miért utasította vissza mindhárom kérıjét? Vin megdermedt. A férfi mosolygott, azután visszatért a könyvéhez. — Négyen voltak — vágott vissza a lány sértıdötten. — És azért mondtam nemet, mert nem nagyon tudok táncolni. A férfi lassan leeresztette a könyvet, és szemügyre vette beszélgetıpartnerét. — Valóban sokkal szégyenlısebb, mint ahogyan kinéz. 249

— Szégyenlıs? — kérdezte Vin. — Nem én bámulom a könyvemet, mikor egy hölgy áll mellettem, akinek be sem mutatkoztam tisztességesen. A férfi töprengın felhúzta a szemöldökét. — Nos, ugyanúgy beszél, mint az apám. Sokkal csinosabb, de ugyanolyan zsémbes. A lány rámeredt. Végül a másik beadta a derekát. — Rendben, úriember leszek. — Kifinomult mozdulattal, udvariasan meghajolt Vin elıtt. — Elend lovag a nevem. Valette Renoux kisasszony, megtisztelne azzal, hogy megosztja velem ezt az erkélyt, míg olvasok? A lány összefonta a karját. Elend? Családi vagy keresztnév? De miért is érdekel? Csak a helyemet akartam visszaszerezni. De... honnan tudta, hogy visszautasítottam a kérıimet? Azt gyanította, Kelsier szívesen hallana errıl a beszélgetésrıl. Különös módon ettıl a férfitól nem akart úgy megszabadulni, mint a többitıl. Sıt, inkább bosszantotta, amikor a fiatalember ismét felemelte a könyvét. — Még nem válaszolt arra, hogy miért olvas szívesebben, mint hogy részese legyen az eseményeknek! — szólt rá. A férfi sóhajtott, és ismét leeresztette a könyvet. — Hát, ha tudni akarja, én sem vagyok valami jó táncos. — Ó! — felelte Vin. — Ám — folytatta a férfi, és felemelte egyik ujját — ez csak az egyik fele a magyarázatnak. Lehet, hogy ön még nem érzékeli, de nagyon könnyen túlszórakozhatja magát az ember. Öt-hatszáz ilyen bál után kezdenek kissé unalmassá válni az efféle alkalmak. A lány megvonta a vállát. — Lehet, hogy jobban tudna táncolni, ha gyakorolná. Elend kérdın nézett a lányra. — Nem engedi, hogy visszatérjek a könyvemhez, ugye? — Nem ez volt a szándékom. A férfi sóhajtott, majd visszagyömöszölte a könyvet a zsebébe, ami már kezdett könyv alakban kikopni. — Rendben. Akkor inkább táncolna? Vin kıvé meredt, de Elend hanyagul mosolygott. Atyavilág! Ez vagy nagyon dörzsölt, vagy teljesen járatlan a társadalmi érintkezések terén. Zavarta, hogy nem tudta eldönteni, melyik. — Gondolom, ez nemet jelent — mondta a férfi. — Jó. Csak gondoltam, felajánlom, ha már egyszer megegyeztünk, hogy 250

úriemberrel áll szemben. Ugyanakkor kétlem, hogy a lent táncoló párok örülnének, ha a lábujjukon taposnánk. — Egyetértek. Mit olvasott? — Dilistenitıl a Monumentus megpróbáltatásait. Hallott már róla? Vin megrázta a fejét. — Semmi gond, nem sokan ismerik. — Majd a férfi áthajolt a korláton, és lenézett. — Nos, hogy tetszik elsı jelenése a nagyvilági életben? — Nagyon... nehéz befogadni ezt a sok mindent. Elend kuncogott. — Akármit beszélnek is a Venture-házról, itt tudják, hogyan kell bált rendezni. Vin bólintott. — Ezek szerint nem kedveli a Venture-házat? — kérdezte. Lehet, hogy a férfi az egyik olyan rivális házhoz tartozott, amilyeneket Kelsier keresett. — Nem kimondottan. Nem — válaszolta Elend. — Kérkedı banda, még a fınemesekhez képest is. Nem elégszenek meg akármilyen bállal. İk rendezik a legjobb bálokat. Ne is törıdjön azzal, hogy a szolgák rongyosra dolgozzák magukat, míg mindent elıkészítenek, majd megverik a szerencsétleneket, ha másnap reggel nem csillog-villog minden a tisztaságtól. A lány behúzta a nyakát. Nem éppen ilyen szavakat vártam egy nemestıl. Elend abbahagyta, és egy kicsit zavarba jött. — Mindenesetre, ne is törıdjön ezzel! Úgy látom, terrisi kísérıje már keresi. Vin odalépett és lepillantott az erkélyrıl. Valóban, Sazed magas alakja ott állt az üres asztalnál, és egy felszolgálófiúval beszélgetett. A lány halkan felsikkantott. — Mennem kell! — hadarta sietve, és a lépcsı felé fordult. — Ó, rendben, akkor én folytatom az olvasást. — A férfi búcsút intett neki, és már azelıtt kinyitotta a könyvét, hogy Vin elérte volna az elsı lépcsıfokot. Levegı után kapkodva jutott le a lépcsı aljába. Sazed azonnal észrevette. — Sajnálom! — szabadkozott Vin szomorúan, ahogy közeledett a férfi felé. — Ne kérjen tılem elnézést, kisasszony! Nem helyénvaló, és nem is szükséges. Jó ötlet volt egy kicsit kiruccanni. Magam is ajánlottam volna, ha nem tőnt volna annyira idegesnek. 251

Vin bólintott. — Akkor hát, ideje indulnunk! — Most megfelelı az idı, hogy hazamenjünk, ha úgy kívánja — mondta Sazed, és felnézett az erkélyre. — Megkérdezhetem, hogy mit csinált ott fenn, kisasszony? — Szerettem volna jobban szemügyre venni az ablakokat, de végül beszédbe elegyedtem valakivel. Elıször azt hittem, érdeklem, de most már kétlem, hogy valaha is szándékában állt figyelmet szentelni nekem. Lényegtelen... nem tőnt annyira fontosnak, hogy Kelsiert a nevével zaklassam. Sazed elgondolkodott. — Kivel beszélgetett? — Azzal a fiatalemberrel ott, az erkély sarkában — mutatta a lány. — Venture nagyúr egyik barátjával? Vin megdermedt. — Van köztük egy Elend nevő? Sazed látványosan elsápadt. — Ön Elend Venture lovaggal csevegett? — Öhm... igen. — Felkérte önt táncolni? A lány bólintott. — De nem hiszem, hogy komolyan gondolta. — Ó, atyám! Ennyit az irányított névtelenségrıl. — Venture? — kérdezte Vin csodálkozva. — Mint a Venture-ház? — Elend úr a ház örököse — magyarázta Sazed. — Hm — felelte a lány, és rádöbbent, hogy ijedtebbnek kellene magát éreznie. — Egy kissé bosszantó volt a modora, de kellemes módon. — Ezt nem itt kellene megvitatnunk. Sokkal, de sokkal távolabb áll az ı pozíciójától. Menjünk, vonuljunk vissza! Nem kellett volna elmennem arra a vacsorára... Kiviharzott, és magában motyogott, miközben Vint a bejárat felé vezette. Aki még egy utolsó pillantást vetett a bálterem felé, miközben a vállára kapta a kendıjét. Majd forraszt égetett, és a fény ellenében hunyorogva a felsı erkélyt kereste. A férfi csukott könyvet tartott a kezében. A lány meg mert volna esküdni rá, hogy ıt nézi. Elmosolyodott, és hagyta, hogy Sazed a kocsihoz kísérje.

252

Tudom, hogy nem kellene egy egyszerő teherhordó munkás miatt izgatnom magam. Ez az ember azonban Terrisbıl való, ahonnan a próféciák származnak. Ki más képes észrevenni egy csalást, ha nem ı? Mindenesetre folytatom a kijelölt utat, amelyen a jövendölés szerint végzetemre találok: megyek elıre, és közben minduntalan érzem Rashek tekintetét a hátamon. Féltékeny. Gunyoros. Győlölködı.

Tizenharmadik fejezet Vin lábát felhúzva ült Renoux egyik kényelmes székében. Jó érzés volt végre megszabadulni a nehéz ruhától, és újra belebújni a megszokott ingbe és nadrágba. Ugyanakkor Sazed elégedetlensége miatt fészkelıdött egy kicsit. A férfi a szoba másik végében állt. A lány egyértelmően érezte, hogy bajba keverte magát. A terrisi alaposan kikérdezte; minden apró részletet tudni akart az Elenddel történt beszélgetésrıl. Érdeklıdése természetesen tiszteletteljes maradt, de azért minden kérdése erélyesen hangzott. Vin véleménye szerint Sazed aggodalma alaptalan volt. Igazából semmi fontosról nem beszéltek, és Elend maga sem tőnt kimondottan feltőnı személyiségnek ahhoz képest, hogy egy nagy házhoz tartozó lovag volt. De azért volt valami furcsa vele kapcsolatban — valami, amit a lány nem vallott be Sazednek. Kellemesen érezte magát Elend társaságában. Utólag végiggondolva a találkozás részleteit rájött, hogy arra a rövid idıre nem is Valette kisasszonynak érezte magát. Ám Vin sem volt; a szerény bandatag szerepe ugyanolyan álságosnak tőnt, mint Valette-é. Nem, egyszerően csak az lehetett, aki... valóban volt. Különös élményt jelentett ez a számára. Néhanapján Kelsier és a többiek társaságában is érzett hasonlót, de korlátozottabb módon. Hogy volt képes Elend kihozni belıle igazi énjét ilyen hamar, és ilyen mindent felkavaró erıvel?

253

Lehet, hogy allomanciával próbálkozott nálam! — futott át elsı ízben az agyán. Elend fınemes volt, és talán egyben bábos. Esetleg többrıl szólt a beszélgetés, mint ahogy ı gondolta. Hátradılt a székében, és töprengett. A bálon folyamatosan égette a vörösrezet, így a férfi nem használhatott érzelmi allomanciát. Valahogyan azonban talán mégis áthatolt a védelmi vonalán. Visszagondolva a helyzetre, különösnek tetszett az a nyugalom, ami megszállta az Elenddel való társalgás közben. Utólag úgy gondolta, hogy nem volt elég óvatos. Legközelebb elıvigyázatosabb leszek! Érezte, hogy még találkoznak. Jobb lenne. Belépett egy szolga, és súgott valamit Sazednek. Ón égetésével Vin tisztán hallotta a szavakat: „Kelsier végre visszatért." — Kérlek, küldess Renoux nagyúrért! — mondta a terrisi. A fehér ruhás szolga bólintott, és gyors léptekkel elhagyta a szobát. — A többiek elmehetnek — folytatta Sazed nyugodt hangon, és a személyzet elsomfordált. A terrisi csendes ırködése alatt egyszer sem mertek leülni, és mind ez idáig feszülten és némán várakoztak a szobában. Kelsier és Renoux együtt érkeztek; halkan csevegtek egymással. Mint mindig, Renoux most is drága, furcsa, nyugati szabású öltönyt viselt. A vékonyra és csinosra nyírt bajuszú, korosodó férfi járása magabiztosságot árasztott. Renoux arisztokratikus viselkedése még azután is megdöbbentette Vint, hogy az egész estét nemesek társaságában töltötte. A szıke allomanta még nem vette le ködköpönyegét. — Saz? — kérdezte, mikor belépett az ajtón. — Híreid vannak? — Attól tartok, igen, Kelsier mester. Úgy tőnik, Vin kisasszonynak sikerült a ma esti bálon felkeltenie Elend Venture nagyúr figyelmét. — Elendét? — kérdezte férfi, és összefonta a karját. — Nem ı az örökös? — Igen, ı az! — vágta rá Renoux. — Találkoztam a fickóval úgy négy évvel ezelıtt, amikor az apja nyugatra látogatott. Egy kicsit meglepett, hogy a rangjához képest mennyire nem ad a tekintélyre. Négy éve? — gondolta Vin. — Nem létezik, hogy ilyen régóta játssza Renoux szerepét! Kelsier is csak két éve szökött meg a Bugyrokból! A csalót 254

vizslatta, de — ahogy az lenni szokott — a férfi viselkedésében semmi hibát sem vett észre. — Mennyire volt figyelmes a fiú? - érdeklıdött Kelsier. — Felkérte táncolni a kisasszonyt, de Vin kisasszony volt olyan bölcs, és visszautasította. Találkozásuk láthatóan a puszta véletlennek tudható be, de attól tartok, a lovagnak megakadt a szeme a kisasszonyon. Kelsier kuncogott. — Túl jól sikerült a tanításod, Saz. Vin, a jövıben meg kell próbálnod egy kicsit kevésbé vonzónak látszani. — Miért? — kérdezte a lány, és próbálta leplezni a bosszúságát. — Azt hittem, azt akarjátok, hogy megkedveljenek. — De nem egy olyan fontos személy, mint Elend Venture, gyermekem — magyarázta Renoux lovag. — Azért küldtünk az udvarba, hogy kapcsolatokat építs ki, és nem botrányokat okozni. Kelsier bólintott. — Venture partiképes fiatalember, és az egyik befolyásos ház örököse. Egy vele folytatott viszony komoly problémákat jelentene számunkra. Az udvarban a hölgyek mind irigykednének, az idısebb férfiak pedig elleneznék a rangbéli különbséget. Az udvar egy nagy részétıl elidegenítenéd magad. Ahhoz, hogy a szükséges információkat megszerezzük, az arisztokratáknak bizonytalan és jelentéktelen fiatal hölgynek kell látniuk, aki — és ez a legfontosabb — semmiféle fenyegetést sem jelent rájuk nézve. — Mellesleg, gyermekem — folytatta Renoux —, igen valószínőtlen, hogy Elend úr valódi érdeklıdést mutatna irántad. Az udvarban a különcségével szerzett hírnevet magának: minden bizonnyal csak fokozni szeretné ezt azáltal, hogy valami váratlan dolgot mővel. Vin elpirult. Valószínőleg igaza van — gondolta komoran. Mégsem tudta csillapítani a három férfi viselkedése miatt érzett bosszúságát; különös tekintettel Kelsier pökhendi, közönyös szavaira. — Igen — főzte hozzá a szıke vezér —, az lenne a legjobb, ha teljesen elkerülnéd Venture-t! Próbáld megsérteni valamivel, vagy ilyesmi. Csak nézz rá azzal a rád jellemzı pillantással! A lány üres pillantást vetett Kelsierre. — Pontosan errıl beszéltem! — nevetett fel a férfi. Vin a fogát csikorgatta, majd erınek erıvel megnyugtatta magát. 255

— Ma este láttam az apámat a bálon — jelentette be abban a reményben, ezzel eltereli a figyelmet Elend Venture-rıl. — Valóban? — kérdezte Klesier érdeklıdve. A lány bólintott. — Emlékeztem rá, mert a bátyám egyszer megmutatta. — Mi ez az egész? — kérdezte Renoux. — Vin apja obligátor — magyarázta a szıke allomanta. — És láthatóan fontos beosztású, ha van annyi hatalma, hogy részt vegyen egy ilyen bálon. Tudod a nevét? A lány a fejét rázta. — Hogy néz ki? — érdeklıdött Kelsier. — Ööö... kopasz, a szeme körül tetoválásokkal... A férfi vigyorgott. — Legközelebb megmutatod, jó? Vin bólintott, mire Kelsier Sazedhez fordult. — Szóval, megvan azoknak a neve, akik felkérték Vint táncolni? Sazed bólintott. — A kisasszony adott egy listát, Kelsier mester. És a szolgák vacsoráján is hallottam egy-két érdekes dolgot. — Jó — nyugtázta a vezér, és a nagy állóórára pillantott a sarokban. — Azzal még várnod kell reggelig. Nekem most mennem kell. — Menni? — kapta fel a fejét Vin. — De csak most érkeztél! — Ez az érdekes abban, ha valahová megérkezik az ember — válaszolta Kelsier egy kacsintás kíséretében. — Miután már megérkeztél, az egyetlen dolog, amit tehetsz az, hogy újra elindulsz. Menj aludni! Kissé elnyőttnek tőnsz. Majd búcsút intett a társaságnak, és kedélyesen fütyörészve kiment a szobából. Túlságosan közömbös — gondolta a lány —, és túl titokzatos. Általában el szokta mondani, hogy melyik családot látogatja meg. — Megyek lefeküdni — szólt végül hangosan, majd ásított. Sazed gyanakvón fürkészte, de ráhagyta. Renoux halkan beszédbe elegyedett a terrisivel. Vin feltápászkodott a székébıl. A szobájába érve azonban felvette ködköpönyegét, és kinyitotta az erkélyajtókat. Köd áramlott be a szobába. A lány fellobbantotta a vasat, és rögvest megjelent egy a távolba mutató, halványkék vonal. Lássuk, merre mész, Kelsier mester! Ezután acélt égetett, és beleolvadt a hővös, párás ıszi éjszakába. Az ón felerısítette a látását, a nedves levegı a torkát kaparta. Erısen a háta 256

mögé tolt, majd óvatosan az alatta lévı kapu felé vonzotta magát. A mővelet hatására ívben repült át az acélkapun, amelyen aztán ismét taszított egyet, hogy továbbrepítse magát a levegıbe. Nem tévesztette szem elıl a kék vonalat, ami Kelsier felé mutatott, de olyan távolságból követte, hogy a férfi ne vegye észre. Nem volt nála semmiféle fém — még érmék sem —, és a vörösrezet is folyamatosan égette, hogy elrejtse allomanciáját. Elméletileg csak zajok árulkodhattak Kelsiernek a jelenlétérıl, ezért olyan halkan mozgott, ahogy csak tudott. Meglepı módon a férfi nem a város felé vette az irányt. A kúria kapui után az északi részek felé indult. Vin a nyomában futott az egyenetlen talajon. Hová megy? — gondolta teljesen összezavarodva. — Megkerüli Fellise-t? Vagy az egyik városszéli kúriát szúrta ki magának? Kelsier egy ideig még északnak tartott, aztán a kék vonal hirtelen elhalványult. Vin megállt egy csoport alacsony növéső fa mellett. A vonal sebesen halványodott: a férfi váratlanul felgyorsított. A lány magában átkozódott, és futásnak eredt. Kelsier csíkja azonban eltőnt az éjszakában. Vin felsóhajtott, majd lelassított. Fellobbantotta a vasat, de ez is csak arra volt elég, hogy elkapja azt a pillanatot, amikor a férfi ismét eltőnik a szeme elıl. Sosem fogja utolérni. A fellobbantott vas azonban valami mást is megmutatott. A lány elhúzta a száját, és addig ment elıre, míg egy mozdulatlan fémforrásra nem bukkant: két apró bronzrúd állt ki a földbıl, nem messze egymástól. Az egyiket felrántotta a levegıbe, majd a rúddal a kezében az észak felé kavargó ködbe pillantott. Ugrál — gondolta. — De miért? Az ugrálás valóban gyorsabb volt, mint a gyaloglás, de semmi hasznát nem látta a kietlen pusztaságban rohanni. Hacsak... Folytatta az útját, és két újabb bronzrudat talált a földben. Hátrapillantott. Nehéz volt a sötétben megállapítani, de úgy tőnt, mintha a rudak egy közvetlenül Luthadel felé tartó utat jelöltek volna. Szóval ez a titka — gondolta. Kelsier hihetetlen sebességgel közlekedett Luthadel és Fellise között. Vin korábban azt hitte, hogy lovakat használ, de úgy tőnt, jobb megoldása is volt annál. A férfi — 257

vagy talán valaki más ıelıtte — lefektetett egy allomantikus utat a két város között. Az elsı rudat a kezében szorongatva — szüksége lesz rá, hogy csillapítsa a földet érést, ha valami balul ütne ki — a második pár rúdnál ismét a levegıbe repítette magát. Erıset taszított, fellobbantotta az acélt, és olyan messze repült, amennyire csak tudott. Repülés közben vasat lobbantott, és újabb fémforrásokat keresett. Hamarosan meg is jelentek — kettı közvetlenül északi irányában, és még kettı a távolban, kicsit oldalra a fı csapástól. Az oldalt elhelyezkedık azért vannak, ha ki kell javítani a repülés szögét — döbbent rá. Észak felé kell tartania, ha nem akar letérni a bronzútról. Egy kicsit balra lökte magát, és így most már pontosan a fı csapást szegélyezı két rúd között haladt. Aztán ismét elırerántotta magát egy íves ugráshoz. Hamar ráérzett a dologra, és pontról pontra ugrált. Még csak közelébe sem került a talajnak. Pár percen belül olyan jól eltalálta a ritmust, hogy már szinte nem is kellett oldalról kisegítenie a röppályát. Az egyenetlen tájon át vezetı utazása hihetetlenül felgyorsult. A köd úgy süvített mellette, mintha a szél fújna, a köpenye pedig mögötte csapdosott — de még ennél is gyorsabban akart haladni. Túl sok idıt vesztegetett a rudak tanulmányozásával. Utol kellett érnie Kelsiert, máskülönben úgy ér be Luthadelbe, hogy nem tudja, merre keresse. Szinte már vakmerı sebességgel haladt pontról pontra, és kétségbeesetten kutatott valamiféle allomantikus mozgás után. Körülbelül tízpercnyi ugrálás után végül újra megjelent elıtte a kék csík — viszont inkább felfelé, mint lefelé, a rudakra mutatott. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezután feltőnt egy második, majd egy harmadik csík is. Vin értetlenkedve nézett, és tompa puffanással földet ért. Ónt lobbantott, mire hatalmas árnyék jelent meg elıtte, amelynek a tetején fénygömbök világítottak. A városfal? — csodálkozott. — Ilyen hamar? Kétszer olyan gyorsan tettem meg az utat, mintha lóháton jöttem volna! Ez azonban azt jelentette, hogy Kelsiert nem érte utol. Homlokát ráncolva fogta a kezében tartott rudat, és felrepítette magát az oromzat tetejére. Miután megvetette lábát a párás kövön, hátrapillantott, és a 258

rudat felrántotta a kezébe. Majd a fal másik széléhez közelített, felugrott és leguggolt a kıkorlátra. A várost szemlélte. És most mi legyen? — Bosszús volt. — Menjek vissza Fellise-be, vagy nézzek be Doronghoz? Egy darabig tétován ücsörgött a fal tetején, de aztán leugrott, és a háztetıkön keresztül folytatta útját. Véletlenszerően kóválygott, ablakkilincsekbe és fémdarabokba kapaszkodva, hosszú ugrások esetén a bronzdarab segítségével — amit minduntalan visszarántott a kezébe. Amíg meg nem érkezett, nem tudatosult benne, hogy ösztönösen egy bizonyos cél felé tartott. A Venture-vár magaslott elıtte az éjszakában. A fényeket eloltották, csak néhány fantomfáklya világított az ırhelyek mellett. Vin az egyik tetı szélén kuporgott, és azon morfondírozott, hogy vajon mi vezette ismét az óriás épülethez. A hővös szellı a haját és a köpenyét csapdosta, és mintha néhány esıcsepp gördült volna végig az arcán. Hosszú percekig ült így, és a lábujjai kezdtek kihőlni. Aztán egyszer csak mozgásra lett figyelmes. Még jobban összehúzta magát, és fellobbantotta az ónt. Az egyik, alig háromháznyira lévı, sötétbe burkolt tetın Kelsier ült. Valószínőleg nem vette észre a lányt. A várat figyelte, de az arca túl messzire volt ahhoz, hogy bármilyen kifejezést le lehetett volna olvasni róla. Vin gyanakvóan nézte. Úgy csinált, mintha nem venné komolyan az Elenddel történt találkozást, de talán jobban aggasztotta a dolog, mint amennyire bevallotta. Hirtelen félelem hasított belé. Azért jött, hogy megölje Elendet? Egy örökös meggyilkolása valóban nagy feszültséget keltene a nemesség körében. A lány nyugtalanul várakozott. Végül azonban Kelsier felállt, és megfordult. Eltaszította magát a falról, és eltőnt a levegıben. Vin eldobta a bronzrudat — hiszen csak elárulná — és utána iramodott. A vas láttatta vele a távolban ugráló kék vonalakat, így gyorsan leereszkedett az utcára, és egy csatornarácsnak taszított. Eltökélt szándéka volt, hogy ezúttal nem veszíti szem elöl a férfit. Aki a városközpont felé tartott. A lány furcsállta a dolgot, és próbálta kitalálni, mi lehet az úti cél. Az Erikeller-vár állt abban az irányban, melyben nagy mennyiségő fegyvert tartottak. Talán Kelsier hozzá akar 259

piszkálni a készlethez, hogy a Renoux-ház így nagyobb jelentıségre tegyen szert a helyi nemesség körében. Egy háztetın landolt, és nézte, ahogy a férfi újra kilövi magát az éjszakába. Megint nagyon gyorsan mozog. Egy kéz szorította meg a vállát. Felsikoltott, hátraugrott, és fellobbantotta a forraszt. Kelsier felhúzott szemöldökkel fürkészte a lányt. — Neked nem ágyban lenne a helyed, fiatal hölgy? Vin oldalra pillantott, a fémcsík felé. — De... — Az érmés zacskóm — válaszolta a férfi mosolyogva. — Egy jó tolvaj a trükköket is ugyanolyan könnyen ellopja, mint a dobzosokat. Óvatosabban dolgozom, mióta a múlt héten észrevétlenül követtél: elıször azt hittem, Venture ködszerzet vagy. — Köztük is vannak olyanok? — Biztosan. A nagy házak majd' mindegyikébe születnek — de a te Elend barátod nem ilyen. Még csak nem is míves. — Honnan tudod? Lehet, hogy csak jól álcázza. Kelsier a fejét rázta. — Egyszer majdnem odaveszett egy rajtaütésen pár évvel ezelıtt. Ha lett volna alkalom, hogy megmutassa képességeit, akkor az tökéletesnek bizonyult volna. Vin bólintott, de továbbra is kerülte a férfi tekintetét. Aki felsóhajtott, leült a meredek tetıre, és egyik lábát lelógatta oldalt. — Telepedj le! A lány szemközt vele helyezkedett el a cserepeken. Felettük továbbra is kavargott a hővös köd, és alig észrevehetıen szemerkélni kezdett, de ez nem sokban különbözött a szokásos éjszakai nyirkosságtól. — Ez így nem járja, hogy folyton titkon a nyomomban vagy, Vin! — kezdte Kelsier. — Emlékszel a múltkori beszélgetésünkre a bizalomról? — Ha bíznál bennem, elmondanád, hogy hová indulsz. — Nem feltétlenül. Talán csak nem akarom, hogy te és a többiek halálra aggódjátok magatokat miattam. — Minden megmozdulásod veszéllyel jár. Miért aggódnánk jobban, ha beavatnál minket a részletekbe? — Bizonyos munkák veszélyesebbek — magyarázta halkan a férfi. A lány eltöprengett, majd oldalra pillantott. Abba az irányba, amerre Kelsier korábban tartott. A városközpont felé. Kredik Shaw felé, az Ezerormú Hegy felé. Az Uralkodó palotája felé. 260

— Meglátogatod az Uralkodót! — döbbent rá. — Mondtad a múlt héten, hogy meg akarod látogatni. — A „látogatás" talán kissé túl erıs kifejezés. Valóban elmegyek a palotába, de ıszintén remélem, hogy nem botlok bele az Uralkodóba. Erre még nem készültem fel. Te azonban ettıl függetlenül egyenesen Dorong mőhelyébe indulsz. Vin engedelmesen bólintott. Kelsier elhúzta a száját. — De úgyis megpróbálsz követni, nem igaz? A lány gondolkodott, majd újra bólintott. — Miért? — Mert segíteni akarok — magyarázta Vin. — Eddig az összes feladatom abból állt, hogy elmentem egy bálba. De köd- szerzet vagyok, és te magad tanítottál. Nem fogok hátradılni, és nézni, ahogy mindenki más veszélynek teszi ki magát, míg én finom vacsorákat fogyasztok, és nézem a táncoló párokat! — Amit azokon a bálokon csinálsz, az nagyon is fontos — mutatott rá a férfi. A lány bólintott, és a lábujját nézte. Hagyja, hogy a másik elinduljon, majd követi. Érvelése egy része igaz volt: egyfajta bajtársiasság ébredt benne a többiek iránt, és ilyet korábban sosem érzett. Része akart lenni a bandának; segíteni akart. Azonban a lelke mélyén valami azt súgta, hogy Kelsier nem mond el neki mindent. Lehet, hogy bízik benne, lehet, hogy nem. Annyi azonban bizonyos, hogy megvannak a maga kis titkai. A tizenegyedik fém, és ezen keresztül maga az Uralkodó is része ezeknek a titkoknak. A férfi elkapta Vin pillantását, és minden bizonnyal látta benne a lány szándékát, miszerint követni akarja. Felsóhajtott, és hátradılt. — Komolyan beszélek, Vin. Nem jöhetsz utánam! — Miért nem? — kérdezte a lány minden tettetés nélkül. — Ha az, amit csinálsz, annyira veszélyes, nem volna hasznos egy másik ködszerzet, aki fedez hátulról? — Még mindig nem ismered az összes fém mőködését. — Csak azért, mert még nem tanítottad meg. — Több gyakorlásra van szükséged. — A legjobb gyakorlás, ha rögtön élesben csinálhatja az ember. A bátyám úgy tanított meg lopni, hogy magával vitt a betörésekre. A szıke allomanta a fejét csóválta. — Akkor is túl veszélyes. 261

— Kelsier — szólalt meg Vin komoly hangon —, azt tervezzük, hogy megdöntjük a Végsı Birodalmat! Egyébként sem hiszem, hogy túlélem az év végét. Folyton azt mondogatod a többieknek, hogy micsoda elıny két ködszerzet a csapatban. Nos, addig nem sok elınnyel fog járni, míg nem hagyod, hogy tényleg ködszerzetként viselkedjek. Meddig akarsz még várni? Míg „készen nem állok"? Nem hiszem, hogy az valaha is megtörténik. A férfi egy darabig a lányt vizslatta, majd elmosolyodott. — Mikor elıször találkoztunk, alig tudtalak rávenni, hogy egy szót is szólj. Most meg tessék: elıadást tartasz nekem. Vin elvörösödött. Végül Kelsier felsóhajtott, benyúlt a köpenyébe, és elıhúzott valamit. — El sem hiszem, hogy tényleg ezt fontolgatom — mormogta, és átnyújtotta a lánynak a fémdarabot. Vin az ezüstösen csillogó, apró fémlabdát tanulmányozta. Olyan fényesen csillogott, olyan különösen verte vissza a fényt, mintha folyadék lenne, azonban érintésre szilárd volt. — Atium — magyarázta a férfi. — A tizedik, és a legerısebb az ismert allomantikus fémek közül. Ez a kis golyócska többet ér, mint az egész erszény dobzos, amit a múltkor adtam neked. — Ez a picike darab? — kérdezte meglepve a lány. Kelsier bólintott. — Atiumot csak egyetlen helyrıl lehet bányászni: a Hathsin Bugyraiból, ahol a termelést és a szétosztást is egyaránt az Uralkodó irányítja. A nagy házak is csak a havi járandóságukat vásárolhatják meg belıle. Ez az egyik legfontosabb módja annak, ahogyan az Uralkodó a nemesek felett uralkodik. Tessék, nyeld le! Vin a parányi fémet nézte. Nem tudta biztosan, hogy el akar-e pazarolni egy ilyen értékes portékát. — Nem tudnád eladni — mondta a férfi. — A tolvajbandák próbálkoznak vele, de mindig utolérik, és kivégzik ıket. Az Uralkodó nagyon éberen ırködik az atiumkészlet felett. A lány bólintott, aztán lenyelte a fémet. Rögvest valami új erıforrás jelent meg bensıjében, ami csak arra várt, hogy felhasználja. — Jól van — nyugtázta Kelsier, és felállt. — Kezdd el égetni, amint elindulsz! Vin bólintott. Ahogy elindult, a mondottaknak megfelelıen égetni kezdte az új erıforrást. 262

Úgy tőnt, a férfi vonalai halványan elmosódnak a szeme elıtt: átlátszó, lidércszerő alak jelent meg a ködben Kelsier mellett. Az alak pont úgy nézett ki, mint a férfi, és csak néhány lépéssel haladt elıtte. A képmást és Kelsiert halovány, szellemképszerő fénynyalábok kötötték össze. Olyan volt az egész, mint valami... fordított árnyék. A képmás mindenben ugyanazt tette, amit eredetije, azzal a különbséggel, hogy az mozgott elıször. Ha megfordult, Kelsier követte minden mozdulatát. A képmás szája kinyílt. Egy pillanattal késıbb a férfi is megszólalt. — Az atium segítségével beleláthatsz a nagyon közeli jövıbe. Legalábbis láthatod, hogy mit fognak csinálni az emberek egy pár pillanattal késıbb. Ezenkívül felerısíti az elmédet, és így a megfelelı módon dolgozhatod fel a szerzett értesüléseket, tehát gyorsabban és összeszedettebben cselekedhetsz. Az árnyék megállt, aztán Kelsier odasétált hozzá, és ı is megállt. Hirtelen az árnyék keze kinyúlt, és pofon vágta. Vin ösztönösen felemelte a kezét. Épp, amikor a férfi valódi karja is meglendült — így még a levegıben elkaphatta. — Ha atiumot égetsz, nem érhet meglepetés. Meglengethetsz egy tırt, és biztos lehetsz benne, hogy az ellenségeid mind egyenesen belerohannak. A támadásokat könnyőszerrel kivédheted, mert látod, hogy az ütések hová irányulnak. Sıt, az atiumtól legyızhetetlenné válik az ember. Felerısíti az elmédet, aminek segítségével hasznot húzhatsz minden új információból. Váratlanul többtucatnyi újabb szellemkép vált ki a férfi testébıl. Mindegyik más-más irányba indult. Egyesek nagy léptekkel haladtak a tetın keresztül, míg mások beleugrottak a levegıbe. Vin leeresztette a karját, majd újra felemelte, és zavartan hátrahıkölt. — Én is atiumot égettem — magyarázta Kelsier. — Látom, hogy mire készülsz, így ez megváltoztatja azt, hogy én mit fogok tenni, azonban ez rögvest megváltoztatja a te szándékodat is. Az alakok azokat a lehetséges cselekedeteket tükrözik, amiket választhatunk. — De hát ez zavaró — mondta Vin, aki még mindig az összekuszálódott árnyképek ırületét figyelte. A régiek elhalványultak, és folyton újak jelentek meg. 263

A férfi bólintott. — Az egyetlen módja, hogy legyızz valakit, aki atiumot használ, ha magad is égetni kezded: ily módon egyikıtök sem juthat elınyhöz. Az árnyak eltőntek. — Most mit csináltál? — kérdezte a lány, és összerezzent. — Semmit — válaszolta Kelsier. Valószínőleg elfogyott az atiumod. Vin meglepıdve tapasztalta, hogy a férfinak igaza van — az atium eltőnt. — Milyen gyorsan ég! Kelsier bólintott, és újra leült. — Valószínőleg ezt a vagyont herdáltad el eddig a leggyorsabban. A lány döbbenten bólintott. — Micsoda pazarlás! A férfi megvonta a vállát. — Az atium csak az allomancia miatt ilyen értékes. Ha nem égettük volna el, nem érne annyit, amennyit. Persze azzal, ha égetjük, még keresettebbé tesszük. Olyan ez, mint valami fura kapcsolat: egyszer kérdezd meg errıl Hamet. Imád az atium gazdasági vonatkozásairól beszélni. Akárhogy is, akárhány ködszerzettel találkozol, valószínőleg lesz náluk atium. Ugyanakkor vonakodnak a használatától. Ráadásul nem szokták lenyelni: az atium törékeny, és az emésztınedvek órák alatt tönkreteszik. Szóval óvatosan kell lavírozni a megırzés és a hatékonyság között. Ha úgy látod, hogy az ellenfeled atiumot használ, legjobb, ha te is égetni kezded. Azonban vigyázz, nehogy arra késztessen, hogy hamarabb felhasználd a tartalékaidat, mint ahogyan azt ı tenné! Vin bólintott. — Ez azt jelenti, hogy elviszel magaddal? — Biztosan meg fogom bánni — ismerte el Kelsier, és nagyot sóhajtott. — Viszont semmi egyéb lehetıséget nem látok arra, hogyan tartsalak távol magamtól. Azon kívül persze, hogy jó erısen megkötözlek. De figyelmeztetlek, Vin: ez veszélyes lehet! Nagyon veszélyes. Nem szándékozom az Uralkodóval találkozni, viszont az erıdítményébe be kell jutnom. Azt hiszem tudom, merre keressek segítséget arra vonatkozóan, hogy miként gyızhetem le. A lány mosolygott, és odalépett Kelsierhez, amikor az intett neki. A férfi benyúlt az erszényébe, és kihúzott egy üvegcsét, majd átadta neki. Olyan volt, mint az átlagos allomantikus üvegcsék, azzal a kivétellel, 264

hogy a folyadék egyetlen csepp fémet tartalmazott. Az atiumgyöngy jóval nagyobb volt, mint amivel az imént gyakorolt. — Csak akkor használd, ha tényleg elkerülhetetlen! — figyelmeztette. — Szükséged van még bármilyen fémre? Vin bólintott. — Majdnem az összes acélt felhasználtam, míg ideértem. A férfi egy másik üvegcsét nyújtott át. — Elıször menjünk, szedjük össze az érmés zacskómat!

265

Néha eltőnıdöm, vajon nem léptem-e az ırület útjára. Talán annak köszönhetı, hogy tudom, egyszer egy egész világ terhét kell a vállamon viselnem. Vagy talán a sok halálnak, amit végignéztem, az elveszített barátoknak. Kiknek meggyilkolására rákényszerítettek. Akárhogy is, néha árnyakat látok, akik követnek. Sötét lények, akiket nem értek és akiket nem is akarok érteni. Talán csak túlhajszolt elmém koholmányai lennének?

Tizennegyedik fejezet Ahogy megtalálták az erszényt, rögtön eleredt az esı. Nem esett erısen, de mintha kicsit kitisztult volna a levegı. Vin vacogott, felvette a csuklyáját, és Kelsier mellé guggolt egy háztetın. A férfi nem sokat törıdött az idıjárással, így a lány sem. Egy kis nedvesség nem árthat, sıt valójában talán még jól is jöhet, mivel az esı kopogása elnyomja közeledtük hangjait. Kredik Shaw elıttük terült el. A csúcsos tornyok és meredek bástyák oroszlánkarmokként meredtek az éjszakában. A méretük nagyban különbözött: némelyikük elég vastag volt ahhoz, hogy lépcsısor és széles szobák férjenek el benne, mások azonban vékony acélpálcaként törtek az ég felé. Ettıl a változatosságtól az építmény kicsavarodott, aszimmetrikus elrendezéső lett — mintha elvesztette volna az egyensúlyát. A tüskék és tornyok baljós árnyakat vetettek a nyirkos, ködös éjszakában, akár egy hamutól megfeketedett, elkorhadt tetem. Mikor ezeket nézte, Vin úgy érezte, valamiféle... csüggedés járja át. Mintha pusztán azáltal, hogy ilyen közel áll az épülethez, minden reménye elpárolgott volna. — Célpontunk egy csatornarendszer az egyik távoli torony aljában — kezdte a férfi, akinek hangját alig lehetett hallani a kopogó esıben. — A rendszer közepén található terembe tartunk. — Mi van ott? — Nem tudom — válaszolta Kelsier. — Ezt fogjuk kideríteni. Háromnaponta — és a mai nem tartozik közéjük — az Uralkodó 266

elmegy ebbe a terembe. Három órán keresztül marad ott, aztán távozik. Egyszer már megpróbáltam bejutni. Három évvel ezelıtt. — A munka — suttogta Vin. — Az, amelyik... — ...miatt elfogtak — fejezte be a mondatot a férfi és bólintott. — Akkoriban azt gondoltuk, hogy az Uralkodó kincseket rejteget abban a teremben. Ma már nem hiszem ezt, de még mindig kíváncsi vagyok. Az, hogy ilyen rendszeresen megy el oda, valahogy nagyon... különös. Van valami abban a teremben, Vin. Valami fontos. Talán a hatalmával és halhatatlanságával kapcsolatos titkot rejteget ott. — És nekünk miért kell ezzel foglalkoznunk? — kérdezte a lány. — Nálad van a tizenegyedik fém, nem? Kelsier enyhén felvonta a szemöldökét. Vin válaszra várt, de nem jött magyarázat. — A múltkor nem sikerült bejutnom — közölte igazi válasz helyett. — Közel kerültünk, de túl könnyen jutottunk el odáig. Mikor megérkeztünk, inkvizítorok álltak a terem bejáratánál. Vártak ránk. — Valaki szólt nekik az érkezésetekrıl? A férfi bólintott. — Hónapokig terveztük az a munkát. Elbíztuk magunkat, de megvolt rá az okunk. Mare és én voltunk a legjobbak. Hiba nélkül kellett volna sikerülnie. — Elgondolkodott, majd Vinhez fordult. — Ma éjszakára egyáltalán nincsenek terveim. Csak besétálunk. Elhallgattatunk mindenkit, aki megpróbál megállítani, majd behatolunk a terembe. A lány csendben üldögélt; figyelte a kezére és karjára hulló esıcseppeket. Végül bólintott. Kelsier halványan elmosolyodott. — Semmi ellenvetés? Vin a fejét rázta. — Rávettelek, hogy vigyél magaddal. Most nincs helye az ellenvetéseknek. A férfi felkacagott. — Úgy gondolom, túl sokat lógtam mostanában Szellı társaságában. Nem érzem jól magam, míg valaki ırültnek nem nevez. A lány megvonta a vállát. Azonban ahogy a tetın járkált, újra érezte a csüggedést, ami Kredik Shaw-ból sugárzott. — Van valami, Kelsier. A palotából valami... rossz érzés árad. 267

— Az maga az Uralkodó — magyarázta a szıke allomanta. — Olyan erıket közvetít, mint valami hihetetlenül erıteljes bábos. Eltompítja mindazok érzelmeit, aki a közelébe férkıznek. Égess vörösrezet, az érzéketlenné tesz vele szemben. Vin bólintott, és elkezdte égetni a vörösrezet. A furcsa érzés azon nyomban elillant. — Jobb? — érdeklıdött Kelsier. A lány újból bólintott. — Akkor jó — nyugtázta a férfi, és átnyújtott egy maréknyi aprópénzt. — Maradj mellettem, és tartsd készenlétben az atiumot, ha esetleg szükség lenne rá! Azzal elrugaszkodott a tetırıl. Vin követte, és köpenye rojtja csak úgy szórta az esıcseppeket. Zuhanás közben forraszt égetett, és allomantikusan felerısített lábakra érkezett. Kelsier hihetetlen iramot diktált, de a lány követte. A sebesség vakmerınek tőnhetett volna a macskakövek miatt, de a forrasztól megerısített izmok nagy pontossággal, erıvel és egyensúllyal mőködtek. Szaladt a nedves, ködös éjszakában, miközben ónt és vörösrezet égetett — az egyiket azért, hogy lásson, a másikat, hogy elrejtızzön. A férfi megkerülte a palotaegyüttest. Furamód a Kredik Shaw-t nem vették körbe falak. Hát persze, hogy nincsenek falak. Ki merné megtámadni az Uralkodót? Sík, macskaköves terep: ennyi és nem több húzódott az Ezerormú Hegy körül. Sem fa, sem lombkorona, sem épületek nem állták útját az ember tekintetének: a szárnyak, tornyok és bástyák aszimmetrikus gyülekezete szabadon megfigyelhetıvé vált. — Itt is vagyunk — suttogta Kelsier, de Vin jól hallotta ónnal felerısített fülével. A férfi megfordult, és egyenesen a palota egyik alacsony, bunkerszerő szárnya felé szaladt. Ahogy közelebb értek, a lány két ırt pillantott meg, akik egy díszes kapu elıtt álltak. Kelsier egy szempillantás alatt nekik ugrott, és levegıt szelı tıreivel le is vágta az egyiket. A másik megpróbált felkiáltani, de a ködszerzet a mellkasába taposott. Az emberfeletti erejő taszítástól a férfi nekirepült a falnak, aztán némán csuklott a földre. A következı pillanatban Kelsier már talpon volt, és teljes erejébıl nekirohant az ajtónak. Ami azonnal kitárult. 268

Lámpafény világította meg az odabenn húzódó kıfolyosót. A szıke ködszerzet bebújt az ajtón. Vin mérsékeltebben égette ónját, és dübörgı szívvel, kétrét görnyedve követte. Tolvajként töltött élete során még soha nem csinált ilyesmit. Az ı világa a lopakodás és szemfényvesztés volt; a betörés és útonállás messze állt tıle. Miközben Kelsiert követte a folyosón — lábuk és köpenyük nedves nyomot hagyott a simára csiszolt kövön —, idegesen elıhúzta egyik üvegkését, és a bırnyelet izzadó tenyerébe szorította. Éppen az orruk elıtt egy férfi lépett ki a járatba. Nyilván valamiféle ırszobából érkezett. Kelsier nekirontott, könyökével gyomron vágta, aztán nekitaszította a falnak. Ott összeesett, Kelsier pedig berontott a helyiségbe. Vin utána. Mire belépett, odabenn már állt a bál. Kelsier ormótlan fém gyertyatartóval hadonászott: pörögve csapdosta fejbe a katonákat, egyiket a másik után. A kiabáló ırök riadtan szaladtak a falhoz támasztott botjaikért. Még a félig elfogyasztott ételekkel megrakott asztalt is félrelökték, hogy nagyobb helyük legyen. Az egyik katona a lány felé fordult, és ı gondolkodás nélkül cselekedett: acélt égetve maroknyi érmét repített a férfi felé. A lövedékek szédítı sebességgel lıttek ki a tenyerébıl, és átmentek a katona testén. Aztán Vin vasat égetve visszahúzta a kezébe az érméket. Véres ujjakkal megfordult, majd teleszórta a termet pénzdarabokkal, rögvest leterítve három másik ırt. Az utolsó katonát Kelsier ütötte le rögtönzött harci botjával. Éppen most öltem meg négy embert — villant át a lány agyán. Azelıtt mindig Reen végezte a piszkos munkát. Surrogást hallott a háta mögül. Vin megpördült, és látta, amint a szemközti ajtón újabb osztag árad be a helyiségbe. Mellette Kelsier eldobta a kandelábert, és elırelépett. A szoba négy lámpása váratlanul kiszakadt a tartójából, és mindegyik a ködszerzet felé repült. İ félreugrott, és hagyta, hogy a lámpások összeütközzenek. A szoba sötétbe borult. Vin ónt égetett, és a szeme rövidesen megszokta a folyosóról beszüremlı gyenge fényt. Az ırök azonban megtorpantak. Kelsier a következı pillanatban már közöttük volt. A sötétben tırök villantak. Ordítások hallatszottak. Aztán minden elcsendesült. 269

Halál vette körül Vint; és vértıl csöpögı érméket szorított bénult ujjai között. Erısen markolta a tırét, mintha csak a karja remegését akarná megállítani. Kelsier a vállára tette a kezét, mire ı nagyot ugrott.— Ezek gonosz emberek voltak, Vin! — kezdte a férfi. — Legbelül minden szká tudja, nincs annál elvetemültebb bőn, mint amikor valaki fegyvert fog a Végsı Birodalom védelmére. A lány bénultan bólintott. Valahogy... olyan rossz érzés kerítette hatalmába. Lehet, hogy a halál okozta, de most, hogy már az épület belsejében voltak, meg mert volna esküdni rá, hogy érzi az Uralkodó hatalmát. Valami taszította az érzelmeit, és a lány a vörösréz ellenére egyre mélyebb bánatba süllyedt. — Gyere. Kevés az idınk... — Kelsier nekiiramodott, könnyedén átugorva a tetemeket. Vin zsibbadtan követte. Én akartam, hogy magával hozzon. Harcolni akartam, úgy, mint ı. Kénytelen leszek hozzászokni ehhez az egészhez. Végigrohantak egy másik folyosón, és Kelsier felugrott a levegıbe. Röptében megingott, majd újra elırelendült. Vin ugyanezt tette. Felugrott, és keresett a folyosó végében egy horgonyfémet, majd annak segítségével végigszánkázott a levegın. Oldaljáratok nyílásai suhantak el mellette, és a belılük kiáradó levegı fütyülve süvített ónnal kiélesített fülébe. Elıttük két katona lépett be a folyosóra. Kelsier lábbal elıre belerepült az elsı mellkasába, aztán nagyot szaltózva belevágta a tırét a másik nyakába. Mindkét férfi holtan hanyatlott alá. Nincs náluk fém — gondolta Vin, miközben földet ért. — Egyik ır sem visel magán fémet. Ezek páragyilkosok; allomanták ölésére kiképzett katonák. Kelsier bebújt egy oldalfolyosóra, és neki futnia kellett, hogy utolérje. Forraszt égetett, és lába egyre gyorsabban vitte. A távolban a férfi megtorpant, és hamarosan Vin is nagyot fékezett mellette. Jobbra tılük boltíves ajtónyílás állt, mely sokkal fényesebben ragyogott, mint a folyosói lámpások. Kioltotta az ónt, és követte Kelsiert a helyiségbe. A nagy, kupolás terem sarkaiban hat parázstartóban tőz égett. Az egyszerő folyosókkal ellentétben ezt a termet ezüstberakású faliképek díszítették. Mindegyik egyértelmően az Uralkodót ábrázolta: olyanok voltak, mint az ablakok, amiket korábban látott, az ábrázolásokon 270

kevésbé elvont alakokkal. Hegyeket vett ki rajtuk, egy nagy barlangot, fényességet. És valami nagyon sötétet. A férfi elıresietett, és Vin megfordult. A terem közepén egy kicsi építmény állt: épület az épületen belül. Faragott kövek, és hullámzó minták díszítették a méltóságteljes, egyszintes templomot. A lány érezte, hogy valamiféle ünnepélyesség járja át a csendes, kihalt teremben. Kelsier elıresétált; mezítelen talpa puhán érintette a sima fekete márványpadlót. Vin idegesen és összegörnyedve követte: bár a csarnok üresnek tőnt, biztosan voltak még ırök valahol. A férfi odament egy nagy tölgyfa ajtóhoz, ami a belsı épületbe vezetett. Az ajtólapba írást véstek, de a lány nem ismerte fel a jeleket. Kelsier kinyújtotta a karját, és kitárta az ajtót. Odabenn egy acélinkvizítor fogadta ıket. A teremtmény mosolygott; ajkai kísértetiesen kunkorodtak a két óriási fémcövek alatt, melyeket hegyükkel elıre szúrtak bele szemeibe. Kelsier csak egy pillanatig töprengett, majd elkiáltotta magát: „Vin, futás!" Azonban az inkvizítor addigra már megragadta a férfi torkát. A lány megdermedt. Két másik, fekete köpönyeges inkvizítor sétált feléjük a nyitott, boltíves folyosón. Két magas, szikár és kopasz férfi, akiknek szemébıl szintén cövekek álltak ki; a többi tisztviselıtıl a minisztérium tekervényes szemtetoválása különböztette meg ıket. A legközelebbi inkvizítor nyakánál fogva a levegıbe emelte a szıke allomantát. — Kelsier, Hathsin Túlélıje — szólalt meg csikorgó hangon. Aztán Vin felé fordult. — És... te! Már kereslek egy ideje. Ígérem, hogy ez itt a kezemben kínok nélkül és hamar meghal, ha elmondod, hogy melyik nemes ivadéka vagy, félszerzet! Kelsier levegı után kapkodott, és közben megpróbált félrekandikálni a teremtmény szorításában. Az inkvizítor feléje fordult, és cövekszemével a férfit figyelte. Kelsier ismét köhögött, mintha mondani akarna valamit, mire az inkvizítor érdeklıdve közelebb húzta magához. Ekkor a férfi elırántotta a kezét, és egy tırt döfött az inkvizítor nyakába. Miközben az levegı után kapkodva tántorgott, Kelsier az öklével akkorát ütött a teremtmény karjára, hogy a csontok 271

elroppantak. Az inkvizítor elejtette a férfit, és az köhögve zuhant a fényesen szikrázó márványpadlóra, Majd tátogva Vinre meredt. — Azt mondtam, futás! — krákogta, és valamit odadobott a lánynak. Vin kinyújtotta a karját, hogy elkapja az érmés zacskót. Az azonban váratlanul megingott a levegıben, és elırerepült. Ekkor jött rá, hogy Kelsier nem neki, hanem hozzá akarta dobni a zacskót. Az erszény a mellkasánál találta el, és a férfi taszításának köszönhetıen átrepítette a szobán: Vin elrepült a két meglepett inkvizítor elıtt, aztán végül esetlenül ért földet, megcsúszva a márványpadlón. Kábultan pillantott fel. Látta, hogy a terem távoli sarkában Kelsier újra lábra áll. A fı inkvizítor azonban nem úgy tőnt, mint akit egy kicsit is zavar a nyakából kiálló tır. A két másik inkvizítor közte és a férfi között állt. Az egyik feléje fordult, és a lány bıre borsódzni kezdett a szörnyő, természetellenes tekintettıl. „FUTÁS!" Visszhangzott a szó a kupolás teremben. Ezúttal azonban végre értı fülekre talált. A félelemtıl reszketı Vin feltápászkodott. A rettegés cselekvésre késztette. A legközelebbi árkádos folyosó felé rohant, bár nem volt benne biztos, hogy ezen keresztül jutottak be ide. Magához szorította Kelsier érmés zacskóját, és vasat égetett, közben kétségbeesetten keresett valami fémtárgyat, amit felhasználhatna. Ki kell jutnom! Megragadta az elsı útjába kerülı fémdarabot, jól belekapaszkodott, és eltaszította magát a földtıl. Ijedtsége fellobbantotta a vasat, így repülése nem tudta szabályozni sebességét. Ezután hirtelen megrándult, és minden forgott körülötte. Furcsa szögben ért földet. A feje nekiütıdött a durva kınek, és szédülten feküdt. Azon töprengett, mi történhetett. Az érmés zacskó... valaki rántott rajta egyet, és a benne lévı fém hátravetette. Talpra gördült, és egy sötét alakot látott jönni a folyosón. Az inkvizítor csapdosó köpennyel, nem messze tıle ért földet. Elırelépett; arcán nem tükrözıdött semmiféle érzelem. Vin fellobbantotta az ónt és a forraszt: elméje rögtön kitisztult, és a fájdalmát is sikerült tompítania. Kikapott néhány érmét az erszénybıl, és az inkvizítor felé taszította, az felemelte az egyik kezét, és mindkét érme megállt a levegıben. A lányt saját taszítása hirtelen hátrafelé 272

lökte, amitıl bukdácsolni kezdett, és magatehetetlenül csúszott a köveken. Amikor egy kicsit megpihenhetett, hallotta, hogy az érmék a földhöz csapódnak. Megrázta a fejét, és egy tucatnyi újabb zúzódást érzett szerte a testén. Az inkvizítor átlépdelt a szétszórt érméken, és lassú lépésekkel a lány felé tartott. Ki kell jutnom! Még Kelsier is félt az inkvizítorokkal való találkozástól. Ha ı sem tudott velük megbirkózni, mennyi esélye lehet neki? Semennyi. Eldobta a zacskót, talpra ugrott, és futásnak eredt, majd befordult az elsı ajtón, ami elé került. A teremben nem volt senki. Egy aranyoltár állt a közepén. Az oltár, a négykaros gyertyatartó, és az egyéb vallási tartozékok közötti terület eléggé szőkös volt. Vin megfordult, egy gyertyatartót vett a kezébe, és eszébe jutott Kelsier korábbi trükkje. Az inkvizítor belépett a terembe, majd szinte szórakozva felemelte a kezét, és könnyed allomantikus vonzással kirántotta a lány kezébıl a kandelábert. Milyen erıs! — borzadt el Vin. Bizonyára úgy tartotta magát egyensúlyban, hogy a mögötte lévı lámpa falikarjára vonta magát. Mindenesetre az inkvizítor vasrántásai sokkal erıteljesebbnek bizonyultak, mint Kelsier próbálkozásai. Felugrott, enyhén felhúzta magát, és átrepült az oltár felett. A küszöbön álló inkvizítor célba vett egy alacsony oszlop tetején ülı tálat, és kirántott belıle egy maréknyi fém háromszöget. Minden oldaluk éles volt, és több helyen meg is vágták a teremtmény kezét, de az a sebekkel mit sem törıdve a lány felé emelte véres ujjait. Vin felsikított, és behúzódott az oltár mögé, mire a fémdarabok a hátsó falba csapódtak. — Innen nem menekülhetsz! — csikorogta az inkvizítor. — Velem jössz! A lány oldalra pillantott. Más ajtó nem nyílt a terembıl. Kikukucskált, és azt vette észre, hogy az egyik fémdarab éppen az arcának tart. Taszított rajta egyet, de az inkvizítor túl erısnek bizonyult. Le kellett buknia, hogy a fém elhaladjon felette, nehogy a teremtmény ereje a falnak szegezze. Kell valami, amivel blokkolhatom! Valami, ami nem fém. Amikor meghallotta, hogy az inkvizítor belép a terembe, megtalálta, amit keresett — egy nagy, bırkötéső könyvet, ami az oltáron feküdt. 273

Megragadta, aztán várt. Hiába gazdag, ha meghal, gondolta, azzal elıvette Kelsier üvegcséjét, lehajtotta az atiumot, és égetni kezdte. Az inkvizítor árnyéka az oltár mellé lépett, majd a valódi inkvizítor is követte egy pillanattal késıbb. Az atiumárnyék kinyitotta a tenyerét, és apró, átlátszó tırök repültek a lány felé. Vin felemelte a könyvet, mikor a valódi tırök útjukra indultak. Az árnyék vonalában lengette a könyvet, ahonnan a valódi tırök repültek felé. Mindegyiket elkapta: hegyük mélyen a bırfedélbe fúródott. Az inkvizítor megtorpant, és Vin örömmel szemlélte összezavarodott, torz arckifejezését. Majd vagy száz árnykép lépett ki a teremtmény testébıl. Az Uralkodó szerelmére! İ is atiumot éget! Ennek jelentıségén azonban nem volt idı elgondolkozni, ezért Vin keresztülugrott az oltáron, kezében a könyvvel, hogy megvédje a további lövedékektıl. Az inkvizítor megpördült, cövekszemével követte a lányt, amint az kiszaladt a folyosóra. Odakinn már egy osztag várt rá. Mindegyik katonának volt árnyképe. Vin átbújt közöttük, és nem is nagyon figyelt arra, fegyvereikkel hová sújtanak. Valahogy mégis sikerült mind a tizenkét férfi támadását kivédenie. Egy pillanatra szinte teljesen megfeledkezett a fájdalmáról és a félelmérıl: hihetetlenül erısnek érezte magát. Erılködés nélkül kerülte ki a támadásokat, pedig botok csapdostak felette és körülötte, mindegyik csak pár centire tıle. Legyızhetetlennek érezte magát. Pörgött-forgott közöttük, és nem érdekelte, hogy megöli vagy megsebesíti-e ıket — egyszerően csak el akart menekülni. Ahogy az utolsó mellett is elhaladt, befordult egy sarkon. Újabb inkvizítor lépett elé. A lény testébıl több árnykép ugrott elı, és valami éles tárgyat vágott a lány oldalának. Vin fájdalmában levegı után kapkodott. A teremtmény megrántotta a kezét, és a fegyver émelyítı hanggal cuppant ki lány testébıl: egy fadarab volt, melyre éles obszidiánpengéket erısítettek. Vin megragadta az oldalát, hátratántorodott, és érezte, ahogy a vér nagy mennyiségben ömlik a sebbıl. Az inkvizítor ismerısnek tőnt. Az elsı, a másik terembıl — futott át a lány agyán a fájdalma ellenére. — Ez azt jelenti, hogy... Kelsier halott? — Ki az apád? — recsegte a lény. 274

Vin az oldalán nyugtatta a kezét, és megpróbálta elállítani a vérzést, de súlyosan megsérült. Látott már ilyet korábban. Az áldozat mindig belehalt. İ ennek ellenére még mindig a lábán állt. Forrasz — gondolta tompa elmével. — Lobbantsd fel a forraszt! Így is tett, és a fém erıssé tette a testét: a segítségével talpon maradhatott. A katonák hátraléptek, hogy beengedjék a másik inkvizítort, aki oldalról közelített Vin felé. A lány elborzadva nézett egyikrıl a másikra. Mindketten felé tartottak. Az ujjai között és az oldalán is csurgott a vér. A vezetı inkvizítornál még ott volt a baltaszerő fegyver; az élén vér. Az ı vére. Meg fogok halni. Majd meghallotta az esıt. Alig hallhatóan kopogott, de óntól felerısödött hallása kivette a háta mögül érkezı, ismerıs hangot. Megperdült, az egyik ajtónak vetıdött, és szerencséjére a terem túlvégén nagy, árkádos folyosó nyílt. Köd áramlott be a csarnok padlójára; az esıcseppek kívül kopogtak a köveken. Az ırök bizonyára innen jöttek — villant bele a gondolat. A forraszt tovább égette, rácsodálkozva, hogy a teste még mindig milyen jól bírja, majd kibukdácsolt az esıre. A bırkötéső könyvet még mindig ösztönösen a melléhez szorította. — Azt hiszed, hogy elmenekülhetsz? — kérdezte a vezetı inkvizítor a háta mögött, hangjában derültséggel. Vin zsibbadtan az ég felé tekintett, és felrántotta magát a palota számtalan tornya közül az egyikre. Még hallotta az inkvizítor szitkozódását, ahogy a levegıbe hajította magát, és elmerült a sötét éjszakában. Ezer torony vette körbe. Az egyikhez vonzotta magát, majd átváltott egy másikra. Az esı már felerısödött, és ettıl az éjszaka még feketébbnek látszott. Nem volt köd, ami visszaverhette volna a környezetbıl érkezı fényeket, a csillagokat pedig eltakarták a felhık. Vin nem látta, merre tart; csak allomancia segítségével volt képes észrevenni a tornyok fémcsúcsait. Reménykedett, hogy nem akad fenn semmin. Nekiment az egyik toronynak, megkapaszkodott benne, és megállt. Be kell kötöznöm a sebet... — gondolta kimerülten. Teste egyre jobban zsibbadt, és a feje is egyre ködösebbé vált, a forrasz és az ón ellenére. 275

Valami a toronynak csapódott a feje felett, és mély morgást hallatott. Vin ellökte magát, bár közben érezte, hogy az inkvizítor közvetlenül mellette hasítja a levegıt. Egyetlen esélye maradt. Ugrás közben egy oldalsó toronyhoz rántotta magát, ugyanakkor taszított a kezében lévı könyvön — még mindig benne voltak a fémdarabok. Így az arra haladt tovább, amerre ı eredetileg tartott, és a fémcsíkok halványan pislákoltak az éj sötétjében. Ez volt az egyetlen fémforrás nála. A következı tornyot könnyedén elkapta, és vigyázott, hogy ne csapjon zajt. Minden idegszála megfeszült: ónt égetett, és az esı viharként dörömbölt a fülében. De mintha hallotta volna, hogy valami nekivágódik az egyik toronynak abban az irányban, amerre a könyvet taszította. Az inkvizítor bedılt a trükkjének. Vin felsóhajtott. Az esıtıl már teljesen átázva lógott a tornyon. Megnézte, hogy a vörösréz ég-e még, majd enyhén a toronyhoz vonzotta magát. Miután visszaszerezte az egyensúlyát, kiszakított egy darabot az ingébıl, és bekötötte a sebét. Zsibbadt elméje ellenére is észrevette, mekkora lyuk tátong az oldalán. Ó, istenem! — gondolta. Forrasz nélkül rég elájult volna. Már halottnak kellene lennie. Valami zajra lett figyelmes. Hővöset érzett, mikor felnézett, de minden fekete volt körülötte. Ez nem lehet! Nem lehet, hogy ı... Valami a tornyához csapódott. A lány felsikoltott, és elugrott. Egy újabb toronyhoz húzta át magát, erıtlenül megkapaszkodott, majd azonnal el is taszította magát. Ám az inkvizítor a nyomában volt, és minden ugrását tompa puffanások követték. Megtalált. Nem láthatott, nem hallhatott, nem érzékelhetett, és mégis megtalált. Egy kézzel kapta el a következı tornyot, és ernyedten lógott rajta. Ereje már szinte teljesen elhagyta. El... kell tőnnöm... el kell... rejtıznöm. Keze dermedten kapaszkodott, és elméje is hasonlóan kábult volt. Ujjai lecsúsztak a hideg, nedves fémrıl, és szabadon zuhant a sötétségbe. Együtt hullott az esıvel.

276

Ez azonban nem tartott sokáig, mert hamarosan valami keménynek ütközött — a palota egyik magasabb tornya tetejének. Szédülten négykézlábra állt, odább mászott a toronytól, és egy sarkot keresett. Elrejtızni... elrejtızni... elrejtızni... Erıtlenül odakúszott, ahol egy másik torony kis zugot képezett a tetın. Összekuporodott a sötét sarokban egy pocsolya mély, hamuval keveredı esıvizében, és karját maga köré fonta. Testét esı és vér áztatta. Egy pillanatra azt hitte, sikerült elmenekülnie. Ekkor sötét alak huppant le a tetıre. Az esı kezdett alábbhagyni, és az ón segítségével egy sötét köpönyeges testet látott. Egy cövekszemő fejet. Túl gyenge volt már, hogy megmozduljon, túl gyenge, hogy bármi mást tegyen azon kívül, hogy a pocsolyában fekszik reszketı testtel. Ruhája a testére tapadt. Az inkvizítor felé fordult. — Micsoda apró, bosszantó kis teremtés vagy! — szólalt meg a hang. Közelebb lépett, de Vin alig hallotta a szavait. Kezdett ismét besötétedni... nem, csak az elméje sötétült el. A látása kihunyt, a szeme lecsukódott. A sebe már nem lüktetett. Már... gondolkodni... sem... tudott... Valami zaj, akár a kettéroppanó ágak hangja. Aztán valaki felemelte. Meleg karok ölelését érezte, nem a várt halálos szorítást. Erılködve kinyitotta a szemét. — Kelsier? — suttogta. De nem a férfi arca nézett vissza rá aggódó tekintettel. Egy másik, kedvesebb arc volt. Vin megkönnyebbülten felsóhajtott, és elszenderedett, ahogy az erıs karok tartották — és különös módon biztonságban érezte magát az éjszakai viharban.

277

Nem tudom, Kwaan miért árult el. Még ma sem hagy nyugodni a dolog. İ volt az, aki felfedezett; ı volt az a terrisi filozófus, aki elıször szólított Örök Hısnek. Minı bizarr fordulata a sorsnak, hogy — miután annyi ideig küzdött, hogy meggyızze tudóstársait az igazáról — most ı az egyetlen fontos terrisi szent ember, aki uralmam ellen szónokol.

Tizenötödik fejezet — Magaddal vitted? — vonta felelısségre Dockson követelızı hangnemben, amikor berohant a szobába. — Elvitted Vint Kredik Shaw-ba? Neked tényleg teljesen elment az eszed? — Igen! — vágta rá Kelsier. — Mindvégig igazad volt. İrült vagyok. Holdkóros. Lehet, hogy jobb lett volna meghalnom a Bugyrokban, és akkor nem okozhatnék gondot egyikıtöknek sem! Dockson elnémult, mert megrémítette a barátja szavaiból áradó erı. A ködszerzet ingerültségében hatalmasat ütött az asztalra, és a fa megrepedt. Kelsier még mindig égette aforraszt, hogy el tudja viselni a sebei okozta fájdalmat. A köpönyege rongyosra szakadt, és testét számos apró vágás tarkította. Az egész jobb oldala hasogatott. Ha kimegy a forrasz hatása, jókora zúzódás éktelenkedik majd ott, és szerencsésnek mondhatja magát, ha egy bordája sem tört el. Fellobbantotta a forraszt. A belsı tőz most jólesett — segített célpontot keresni a dühének és saját maga iránt érzett győlöletének. Az egyik tanonc gyorsan a segítségére sietett, és bekötözte a legnagyobb vágást. Dorong és Ham a konyha mellett ültek. Szellı épp egy külvárosban tett látogatást. — Az Uralkodó szerelmére, Kelsier! — mormolta halkan Dockson. Még ı is — gondolta a ködszerzet. — Még a legrégibb barátom is az Uralkodó nevére esküdözik. Hát mi folyik itt? Hogy lehet ezzel megbirkózni? — Három inkvizítor várt ránk, Dox — magyarázta. Barátja arca falfehér lett. — És te otthagytad? — Elıttem jutott ki. Megpróbáltam elterelni az inkvizítorok figyelmét ameddig csak tudtam, de... — De? 278

— A háromból az egyik a nyomába eredt. Nem tudtam utána menni; gondolom, a másik kettı egyszerően feltartott, hogy a társuk megtalálhassa Vint. — Három inkvizítor — ismételte Dockson, és elfogadott egy kupica pálinkát az egyik tanonctól, majd azonnal fel is hajtotta. — Biztosan túl nagy zajjal mentünk be — találgatta Kelsier. — Vagy ez volt az oka, vagy egyébként is ott tartózkodtak valamiért. És még mindig nem tudjuk, mi van abban a teremben! A konyha elnémult. Az esı odakint újra felerısödött, szemrehányó haraggal csapdosva az épületet. — Akkor hát... — szólalt meg Ham — mi van Vinnel? Kelsier Docksonra pillantott, és borúlátás tükrözıdött a tekintetében. İ is épphogy megúszta, pedig évek tapasztalata állt mögötte. Ha a lány még mindig Kredik Shaw-ban van... Éles fájdalom hasított a mellkasába. İt is hagytad meghalni. Elıször Mare, most meg Vin. Hányan fognak még odaveszni, mielıtt ez az egész ırület véget ér? — Valahol a városban bujkálhat — felelte végül. — Fél idejönni a mőhelybe, mert tudja, hogy az inkvizítorok a nyomában vannak. Vagy... valamilyen oknál fogva esetleg vissza-ment Fellise-be. Talán valahol egyedül haldoklik az esıben. — Ham — mondta aztán —, mi ketten visszamegyünk a palotába! Dox, vidd magaddal Lestibournes-t, és menjetek el a többi bandához! Esetleg valamelyik felderítıjük látott valamit. Dorong, küldj egy tanoncot Renoux kúriájába, hátha odament! A búskomor csapat induláshoz készülıdött, de Kelsiernek felesleges volt kimondania, amire gondolt. İ és Ham nem tudják megközelíteni Kredik Shaw-t anélkül, hogy ne ütköznének járırökbe. Még ha Vin valóban a városban bujkál is, az inkvizítorok hamarabb rátalálnak. Már lehet, hogy... Hirtelen kıvé dermedt. Váratlan összerándulása a többiek készülıdését is félbeszakította. Valamilyen hang ütötte meg a ködszerzet fülét. Sietıs lépések visszahangoztak, ahogy Lestibournes lerohant a lépcsın, majd be a szobába. Nyúlánk testérıl csepegett a víz. — Valaki jön! Éjbıl odakinn kiáltott kinn! — Vin? — kérdezte Ham reménykedve. 279

Lestibournes megrázta a fejét. — Nagy ember. Köpeny. Akkor hát ennyi. Halált hoztam az embereim nyakába: egyenesen idevezettem az inkvizítorokat. Ham felegyenesedett, és felkapott egy botot. Dockson elıhúzott egy pár tırt, Dorong hat tanonca pedig a szoba végébe győlt; szemükben félelem tükrözıdött. Kelsier égetni kezdte a fémeket. A konyha hátsó ajtaja kinyílt. Magas, sötét alak állt az esıben, vizes köpenyben. A karjában egy rongyokba csavart test feküdt. — Sazed! — kiáltotta Kelsier. — Komolyak a sérülései — mondta Sazed, majd gyorsan belépett a szobába. Finom köpenyébıl csurgott a víz. — Hammond mester, adj egy kis forraszt! Már teljesen kifogyott a készlete, úgy vélem. A martalóc odarohant, és Sazed lefektette Vint a konyhaasztalra. A lány bıre nyirkos és sápadt volt; apró, vékony testérıl csöpögött az esıvíz. Olyan kicsi — gondolta Kelsier. — Alig több egy gyermeknél. Hogy is képzelhettem, hogy magammal viszem? Vin oldalán hatalmas, véres seb tátongott. Sazed letette, amit a hóna alatt cipelt — egy nagy könyvet —, és elvette az üvegcsét Hammondtól. Ezután lehajolt, és a folyadékot ledöntötte az ájult lány torkán. A szoba csendbe burkolózott, csak a kopogó esıt lehetett hallani, a még mindig nyitott ajtón keresztül. Vin arcába kezdett visszatérni az élet, és a légzése is állandósult. Kelsier bronzzal felerısített érzékeinek úgy tőnt, mintha a lány egész teste lágyan lüktetne. Mintha egy második szív is dobogna a mellkasában. — Így már jobb — szólt Sazed, és leszedte Vin rögtönzött kötését. — Attól féltem, hogy a teste nem ismeri fel még az allomanciát, és nem lesz képes öntudatlan állapotban fémeket égetni. Úgy gondolom, reménykedhetünk. Cladent mester, egy dézsa forró vízre, kötszerre, és a szobámban lévı gyógyszeres táskára lenne szükségem. Gyorsan, gyorsan! Dorong bólintott, és intett a tanoncainak, hogy tegyék, amit a terrisi kért. Kelsier összehúzta magát, úgy figyelte Sazed mozdulatait. A sérülés tényleg súlyos volt: rosszabb, mint amit ı valaha is szerzett. A 280

vágás mélyen behatolt a hasba; olyasfajta sebnek látszott, ami lassan, de minden esetben öl. Vin azonban kivételes lény volt — a forrasz még akkor is életben tart egy allomantát, amikor a teste már feladta a küzdelmet. Ezenkívül Sazed sem számított hétköznapi gyógyítónak. Az ırzık nem csak vallási dogmákat raktároztak rejtélyes emlékezetükben: fémelméjük hatalmas mennyiségő információt ırzött a különbözı kultúrákkal, filozófiákkal és tudományokkal kapcsolatban. Dorong kitessékelte tanoncait a szobából, amikor a mőtét elkezdıdött. Az eljárás már-már rémítıen hosszú idıt vett igénybe. Ham nyomást fejtett ki a sebre, miközben a terrisi lassan összevarrta Vin oldalát. Végül Sazed bezárta a vágás külsı részét is, tiszta anyaggal bekötözte. Majd megkérte Hamet, hogy óvatosan vigye fel a lányt a szobájába. Kelsier csak állt, és nézte, ahogy izmos barátja kiviszi Vin törékeny, erıtlen testét. Aztán kérdın az ırzı felé fordult. Dockson a sarokban ült; senki más nem tartózkodott a szobában rajtuk kívül. Sazed komoran rázta a fejét. — Nem tudom, Kelsier mester. Van rá esély, hogy túléli. Folyamatosan pótolnunk kell a forraszt — segít a testének vért elıállítani —, de még úgy is... sok férfit láttam már ennél kisebb sebekbe belehalni. A ködszerzet bólintott. — Gondolom, túl késın érkeztem. Mikor észrevettem, hogy eljött a Renoux-kúriából, amilyen gyorsan csak tudtam, egyenesen Luthadelbe jöttem. Egy egész adag fémelmét felhasználtam, hogy siessek. De még így is elkéstem... — Nem, barátom — felelte Kelsier. — Mindent jól csináltál ma este. Sokkal jobban, mint én. Sazed felsóhajtott, aztán a könyvért nyúlt, amit a mőtét elıtt félretett. A vastag kötetet esıvíz és vér áztatta. A szıke allomanta szemügyre vette, majd felhúzta a szemöldökét. — Egyébként mi az? — Nem tudom — válaszolta a terrisi. — A palotában találtam, miközben a gyermeket kerestem. Khlenni nyelven íródott. A khlenni az Uralkodó ısi, megdicsıülés elıtti szülıföldjének, Khlenniumnak a nyelve. Kelsier szeme elkerekedett. 281

— Le tudod fordítani? — Esetleg — hangzott a felelet, és hirtelen nagyon fáradt lett az ırzı hangja. — De egy darabig biztosan nem. A mai éjszaka után pihennem kell. A ködszerzet bólintott, és intett az egyik tanoncnak, hogy készítse el Sazed szobáját. A terrisi hálásan bólintott, aztán elcsigázottan felvánszorgott a lépcsın. — Nem csak Vin életét mentette meg ma este — mondta Dockson, és halkan bartájához lépett. — Amit tettél, az még magadhoz képest is ırültség volt. — Tudnom kell, Dox! — magyarázta Kelsier. — Vissza kellett mennem. Mi van, ha mégis ott tartja az atiumot? — Azt mondtad, nem ott van. — Igen, azt mondtam, és többé-kevésbé biztos is vagyok benne. De mi van, ha tévedek? — Ez nem kifogás — vágta rá barátja mérgesen. — Vin éppen az életéért küzd, és sikerült az Uralkodó figyelmét is felkeltened. Nem volt elég, hogy Mare meghalt, mikor megpróbáltatok bejutni abba a terembe? Kelsier elgondolkodott, de már ahhoz is túl tompa volt, hogy dühöt érezzen. Felsóhajtott, majd leült. — Többrıl van szó, Dox. A szakállas férfi érdeklıdve nézte barátját. — Eddig elkerültem, hogy az Uralkodóról beszéljek a többieknek, de... aggódom. A terv jó, és mégis valami szörnyő érzés kísért. Úgy érzem, nem gyızedelmeskedhetünk, amíg ı életben van. Megfoszthatjuk a vagyonától, elvehetjük a seregeit, kiüldözhetjük a városból... de attól félek, nem tudjuk megfosztani a hatalmától. Dockson elfintorodott. — Akkor hát tényleg komolyan gondolod ezt a tizenegyedik fém dolgot? Kelsier bólintott. — Két évet töltöttem azzal, hogy kitaláljam, hogyan lehetne megölni az Uralkodót. Már mindent kipróbáltak — a hétköznapi sebesüléseket fel sem veszi, a lefejezés is csak felbosszantja. Egy csapatnyi katona az egyik korai háború során felgyújtotta a fogadóját. Az Uralkodó szinte csontvázként sétált ki, majd másodpercek alatt egész testében felépült. 282

Csak a tizenegyedik fémrıl szóló történetek nyújtottak biztatást. De nem tudom, hogyan mőködik! Ezért kellett visszamennem a palotába. Az Uralkodó valamit rejteget abban a teremben, érzem! Folyton csak arra gondolok, hogy ha tudnánk mi az, képesek lennénk megállítani. — Akkor sem kellett volna magaddal vinned Vint! — Követett — védekezett a ködszerzet. — Aggódtam, hogy megteszi egyedül is, ha otthagyom. Ez a lány rettentıen csökönyös, Dox. Jól titkolja, de átkozottul akaratos tud lenni. Dockson sóhajtott, majd némán bólintott. — És még mindig nem tudjuk, mi van abban a teremben. Kelsier a könyvet nézte, amit Sazed az asztalon hagyott. Bár az esıvíz foltozta, látszott, úgy tervezték, hogy sokáig tartson. Szorosra kötötték, hogy a víz ne szivárogjon be a lapok közé, a borítót pedig jól kikészített bırbıl vágták. — Nem — mondta végül a szıke allomanta. — Nem tudjuk. — De itt van nekünk ez, akármirıl is szóljon. — Megérte, Kel? — kérdezte Dockson. — Ez a tébolyodott mutatvány tényleg megért annyit, hogy te is és a gyermek is majdnem odavesszetek? — Nem tudom — válaszolta Kelsier ıszintén. Aztán megfordult, és belenézett barátja szemébe. — Majd kérdezd meg újra, mikor már tudjuk, hogy Vin életben marad-e!

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!

283

ARS ARCANUM A mő járulékos részei és jegyzetei angolul a www.randonsanderson.com oldalon olvashatóak.

Megjegyzés: a külsı fémeket dılt betővel, a taszító fémeket pedig félkövérrel szedtük.

284

ALLOMANCIA SZÓSZEDET ACÉL (KÜLSİ FIZIKÁLIS TASZÍTÓFÉM): Az acélt égetı személy áttetszı, kék vonalakat észlel, melyek a közelben lévı fémforrásokra mutatnak. A vonalak mérete és fényessége jelzi a fémforrás kiterjedését és közelségét. Acél égetésével mindenféle fémforrás fellelhetı, nem csak az acélé. Az allomanta mentális erejével képes megtaszítani ezeket a vonalakat, és a fémeket ellökni magától. Az acélt égetı míveseket petákosoknak nevezzük.

BÁBOS: Olyan míves, aki sárgarezet éget.

BRONZ (BELSİ MENTÁLIS TASZÍTÓFÉM): A bronzot égetı személy képes érzékelni más, a közelben allomanciát gyakorló mívesek ténykedését. A fémeket égetı allomanták dobütemhez hasonlatos „allomantikus rezgéseket" bocsátanak ki, amiket csak a bronzot égetı személy észlel. A bronzot égetı míveseket fürkészeknek nevezzük.

CINK (KÜLSİ MENTÁLIS TASZÍTÓFÉM): A cinket égetı személy képes felkorbácsolni más emberek érzelmeit, különbözı szenvedélyeket ébresztve bennük. Az ilyen allomanta azonban nem tud olvasni mások gondolataiban vagy érzelmeiben. A cinket égetı míveseket zendítıknek nevezzük.

FORRASZ (BELSİ FIZIKÁLIS TASZÍTÓFÉM): A forraszt égetı személy képes felerısíteni teste fizikai képességeit, miáltal erısebbé, kitartóbbá és ügyesebbé válik. A forrasz javítja az egyensúlyérzéket és felgyorsítja a sebgyógyulást is. A forraszt égetı míveseket forraszöklőeknek vagy martalócoknak nevezzük. 285

FORRASZÖKLŐ: Olyan míves, aki forraszt éget. FÜRKÉSZ: Olyan míves, aki bronzot éget. FÜSTÖS: Olyan míves, aki vörösrezet éget. INGÁS: Olyan míves, aki vasat éget. MARTALÓC: Olyan míves, aki forraszt éget. ÓN (BELSİ FIZIKÁLIS VONZÓFÉM): Az ónt égetı személy érzékei a fém által felerısödnek. Az ilyen allomanták messzebb látnak és jobb a szaglásuk. Tapintásuk is kifinomultabbá válik, mellékhatásként pedig képesek áthatolni a ködön, miáltal éjszaka még annál is távolabbra látnak, mint akár magasabb rendő érzékeik engednék. Az ónt égetı míveseket ónszemőeknek nevezzük. ÓNSZEMŐ: Olyan míves, aki ónt éget. PETÁKOS: Olyan míves, aki acélt éget. SÁRGARÉZ (KÜLSİ MENTÁLIS VONZÓFÉM): A sárgarezet égetı személy képes csillapítani, tompítani mások érzelmeit, és ezzel kiválasztani egyet, amit késıbb manipulálhat. Egy jó allomanta ért hozzá, hogyan tompítson el minden érzelmet egyetlen indulat kivételével, és így kényekedve szerint irányíthatja egy személy hangulatát. A sárgaréz azonban nem teszti lehetıvé, hogy az allomanta 286

olvasson a gondolatokban vagy megismerje a kiválasztott személy érzelmeit. A sárgarezet égetı míveseket bábosoknak nevezzük. VAS (KÜLSİ FIZIKÁLIS VONZÓFÉM): A vasat égetı személy számára áttetszı, kék vonalak jelennek meg, melyek a közelben lévı fémforrásokra mutatnak. A vonalak mérete és fényessége jelzi a fémforrás kiterjedését és közelségét. A vas égetésével mindenféle fémforrás fellelhetı, nemcsak a vasé. Az allomanta mentális erejével képes megrántani ezeket a vonalakat, és a fémeket magához vonzani. A vasat égetı míveseket ingásoknak nevezzük. VÖRÖSRÉZ (BELSİ MENTÁLIS VONZÓFÉM): A vörösrezet égetı személy láthatatlan felhıt bocsát ki, amely elrejti a benne tartózkodókat a fürkészek elıl. Amíg az allomanta ezen a „vörösréz felhın" belül tartózkodik, bármilyen kívánt fémet égethet, és nem kell attól félnie, hogy az ellenséges mívesek bronz segítségével megtalálják. Mellékhatásként a vörösrezet égetı személyen nem fog az érzelmi allomancia (a csillapítás vagy zendítés). A vörösrezet égetı míveseket füstösöknek nevezzük. ZENDÍTİ: Olyan míves, aki cinket éget.

Kiadja a Delta Vision Kft. Felelıs kiadó: Terenyei Róbert Nyomdai elıkészítés: Ádám Krisztina Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. — 290406 Felelıs vezetı: Pogány Zoltán igazgató Megjelent 2009-ben, Budapesten 24 ív terjedelemben

287