Zahn, Timothy - A túlélők keresése

TIMOTHY ZAHN

A TÚLÉLŐK KERESÉSE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: STAR WARS: SURVIVOR'S QUEST by Timothy Zahn a Arrow Books Ltd. Copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. & ® or ™ where indicated Ali Rights Reserved. Used Under Authorization. Cover art copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. Translation copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. Fordította Szente Mihály ISBN 978-963-497-166-5 Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2008 Lektor: Kósa Éva Tördelés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 280140 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Vader Öklének, az 501-es Légiónak

A Kirajzás vázlatrajza

Első fejezet

A birodalmi csillagromboló nesztelenül száguldott a végtelen feketeségben. Ezernyi fény hunyorgott az óriási, páncélozott testen, amelyet a hajtóművek ellenállhatatlan erővel űztek-hajszoltak távoli célja felé. A parancsnoki híd középső járdáján álló férfi a csizmája talpán keresztül tisztán érzékelte a hajtóművek vibrálását, miközben a kétfelől alatta ülő repülésirányítók kurta üzenetváltásait figyelte. A fojtott hangon kiejtett, sietősen elhadart mondatokból kihallotta, hogy a személyzet tagjai legalább annyira feszültek, mint ő maga. Ám a férfit egészen más jellegű gondok emésztették, mint a hídon szolgálatot teljesítő legénységet. Számára ez a dolog személyes ügy volt, és az ő idegessége a csalódottságából táplálkozott. Mélységesen nyomasztotta, hogy mérhetetlen tapasztalatai ellenére kénytelen esendő, ügyetlen teremtmények apró-cseprő bajaival foglalkozni. Mélységesen nyomasztotta, hogy az engedetlen univerzum eseményei ezúttal egészen más irányba kanyarodtak, mint ahogyan ő eredetileg elképzelte. Hiba keletkezett a rendszerben, méghozzá nagyon komoly hiba. És joggal számíthatott arra, hogy ez a hiba kellemetlen következményeket fog maga után vonni. Az egyik repülésirányító elmorzsolt a fogai között egy trágár káromkodást. A férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna, bár ez a tény hidegen hagyta a csillagromboló személyzetét. Őket kizárólag a saját teljesítményük érdekelte, valamint az, hogy az utazás végén miként értékelik a munkájukat: farba rúgással, vagy vállveregetéssel. Vagy talán csak az irdatlanul hatalmas hajtóművek miatt idegeskedtek, mert attól tartottak, hogy azok bármikor felrobbanhatnak, vagy egyszerűen csak darabokra hullhatnak. Ennél a hajónál sosem lehetett tudni, hogy mi történik vele a következő percben. A férfi lassú, méltóságteljes léptekkel odasétált az elülső ablaksorhoz. Végighordozta tekintetét a milliónyi pontfénnyel világító csillagmezőn, majd szemügyre vette a csillagromboló több mint egy kilométeres hosszúságba nyújtózó, ék alakú törzsét. Emlékezetében néhány pillanatra felderengett az az időszak, amikor ezeknek a hajóknak a puszta látványa elég volt ahhoz, hogy a hideg futkározzon akár a legbátrabb harcosok és a legpimaszabb csempészek hátán is. De azok az idők elmúltak, remélhetőleg mindörökre. A Birodalmat rehabilitálták, noha ezt a tényt az Új Köztársaság több milliárd polgára nem tudta elhinni vagy elfogadni. A Pellaeon főparancsnok szigorú és következetes irányítása alatt álló Birodalom békét kötött az Új Köztársasággal, és már nem fenyegette annak békéjét, illetve rendjét. A férfi önkéntelenül elmosolyodott, mialatt elmélyülten szemlélte a hajótestet. Ez a bizonyos űrjármű még a Birodalom fénykorában is inkább csak zavart, semmint félelmet keltett volna azokban, akik megpillantják. Hiszen nem könnyű komolyan venni egy élénkvörös színben pompázó csillagrombolót... Váratlanul léptek kopogását hallotta a háta mögül. – Kész vagyunk, Karrde – dörmögte Booster Terik, mialatt odaért hozzá, és lecövekelt mellette. – Végre rendbe hoztuk az adóvevőt. Most már szabadon forgalmazhatsz vele, amit csak

akarsz. – Köszönöm – Talon Karrde hűvösen biccentett, és visszafordult a híd belseje felé. Nehezére esett, hogy ne Boostert hibáztassa a hajó pocsék műszaki állapotáért. Viszont belátta, hogy a csillagromboló óriási, és Boosternek sosem áll a rendelkezésére megfelelő létszámú és szaktudású személyzet. – H'sishi? Mehet! – Értettem, főnök – szólt vissza a kommunikációs pult előtt ülő togoriai, akinek sűrű bundája kissé felborzolódott, mialatt karmos ujjaival rövid parancssort gépelt a billentyűzetén. – Üzenet elküldve, főnök. Riasszam az egész hálózatot? – Igen – válaszolta Karrde –, és köszönöm. H'sishi bólintott, és ismét a konzoljához fordult. Karrde úgy gondolta, hogy ezzel mindent megtett, amit pillanatnyilag tehetett. A tekintetét ismét a csillagokra fordította, összefonta a karját a mellkasán, és minden akaraterejével arra összpontosított, hogy összekaparja magában türelme maradványait. – Minden rendben lesz – mormogta Booster. – Másfél óra alatt megkerüljük ezt a gázóriást, aztán végrehajtjuk a hiperűrugrást. Legfeljebb két standard nap, és ott leszünk a Domgrin-rendszerben. – Feltéve, ha a hiperhajtóművek nem mondják fel ismét a szolgálatot – Karrde lemondóan legyintett. – Sajnálom. Én csak... ugye, megérted. – Persze – válaszolta Booster próbálj megnyugodni, rendben? Luke-ról és Maráról szól a történet, nem holmi frissiben kikelt neimoidi lárváról. Akármi történjék, őket nem tudják felkészületlenül elkapni. – Legalábbis reméljük – dünnyögte Karrde. – Néha még egy Jedit is meg lehet lepni. – Aggodalmas képet vágva megcsóválta a fejét. – De most nem ez a lényeg, igaz? A lényeg, hogy alaposan eltoltam a dolgot. És pocsékul érzem magam, ha ilyesmi történik. Booster megvonta széles, izmos vállát. – Miért, melyikünk rajong ezért az érzésért? – kérdezte. – Nézz szembe a tényekkel, Karrde! Az első és legfontosabb tény, hogy manapság már nem ismerhetsz mindenkit, aki neked dolgozik. Karrde újra a messzeségbe nyúló, vidáman vöröslő hajótestet fürkészte. Igazat adott Boosternek. Készséggel belátta, hogy a rendszer teljes körű felügyelete és valamennyi esemény irányítása rég kisiklott a kezéből. Annak idején szerényen kezdte. Nem tett mást, csupán értesüléseket szállított mind az Új Köztársaság, mind a Birodalom vezetőinek, így mindkét fél biztosra vehette, hogy a másik nem sző összeesküvést ellene. És az első néhány évben minden remekül működött. A bajok akkor kezdődtek, amikor az Új Köztársaság egyes helyi kormányzatai ráébredtek ennek az ötletes szolgáltatásnak az előnyeire, és úgy döntöttek, hogy ők is beszállnak a játékba. Később történt, hogy a Caamas-iratok miatt kis híján kitört az újabb polgárháború, de Karrde még ezt követően sem akart elutasítani senkit, aki igényt tartott a szolgálataira. Így aztán a coruscanti és bastioni ügyfeleinek engedélyével kiterjesztette a hálózatát. A folyamat természetesen azzal járt, hogy jelentős mértékben megnövelte az alkalmazottak létszámát. Utólag már rádöbbent, hogy e miatt a lépés miatt csupán idő kérdése volt, hogy valami hasonló forduljon elő. Most már csak azt bánta, hogy éppen Luke-kal és Marával kellett megtörténnie. – Ebben igazad van – mondta fennhangon – de akkor is én vagyok az első számú felelős, ha nem irányíthatok mindent személyesen. – Világos – Booster nagyokat bólogatott –, ezek szerint az önérzeted az, ami megsérült, jól sejtem?

Karrde metsző pillantást vetett régi barátjára, és megszólalt: – Árulj el nekem valamit, Booster! Mondták már neked, hogy akkor vagy a legidegesítőbb, amikor megpróbálsz együtt érezni másokkal? – Igen, egyszer-kétszer már felmerült – ismerte el vigyorogva Booster, és barátságosan megveregette Karrde vállát. – Gyere, menjünk. Szépen leballagunk a Transis-folyosóra, és meghívlak egy italra. – Feltéve persze, ha ezen a szép napon működnek az italautomaták – jegyezte meg epésen Karrde, mialatt végigmentek a központi futójárdán. – Hát igen – mondta Booster – ez a veszély mindig fennáll. Mara Jade Skywalker úgy érezte, hogy ennél különösebb kocsmában még soha életében nem járt. A furcsa benyomást részben a hely szellemének tulajdonította. A Külső Gyűrű világain a kultúra és az ízlés ritkán ütötte meg a Coruscanton és a többi belső világon megszokott mércét. Például a modern italadagolók mögötti, rikító sárgára mázolt falon ósdi vezetékek kígyóztak, amelyekre díszítés gyanánt a klónháborúk korából származó, fénylő droidalkatrészeket aggattak. A törhetetlen anyagból készült poharakra és a súlyos kőlapokkal fedett asztalokra a csak ímmel-ámmal elsimított, sugárnyalábok okozta falsérülések szolgáltattak magyarázatot. A vaskos kőlapok nyilván kapóra jöttek, amikor egy-egy tűzharc folyamán a vendégtérben rekedt felszolgálóknak fedezékre volt szükségük. És alighanem azért a gondolatért sem rajongtak, hogy törött üvegszilánkok százain kelljen kúszniuk-mászniuk, mialatt az életüket mentik. Viszont semmi sem indokolta a hangos, fülsértően hamis zenét. Mara megérezte, hogy könnyű szellő söpör át a vállán, aztán egy tagbaszakadt férfi bukkant fel mellette, aki durván lökdösődve nyomakodott át a kavargó sokaságon. – Elnézést – lihegte az illető, miután megkerülte az asztalt, és lezöttyent a Jedi-hölggyel szemközti székre. – Üzleti ügyek, üzleti ügyek, mindig csak az átkozott üzleti ügyek. Az embernek nincs egy szabad perce. – Vagyunk így egypáran – mondta Mara. A férfi egy pillanatig sem tudta megtéveszteni. Még az Erő közvetítése nélkül is tisztán érzékelte, hogy a lárma és a tömeg csak arra kell, hogy elrejtsenek előle valamit. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Jerf Huxley csempészvezér, a Külső Gyűrű egyik nagy hatalmú, széles körben rettegett hadura készül valamire. Csupán az volt a kérdés, hogy meddig hajlandó elmenni. – Igen, de idekint az üzlet maga az őrület – folytatta Huxley, és nagyot kortyolt az italából, amit hátrahagyott, amikor az imént elrohant, hogy elintézze azt a titokzatos ügyet, amely elszólította az asztaltól. – Na persze, ezt te magad ugyanolyan jól tudod, mint én. Nem először csinálod. – Gyanakodva összehúzta a szemét, és megkérdezte: – Mi olyan vicces? – Oh, semmi, semmi – válaszolta Mara, de nem tüntette el az arcáról a mosolyt. – Csak sosem hittem volna, hogy ennyire megbízol másokban. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Huxley, és értetlenül ráncolta a homlokát. – Az italod – magyarázta Mara, és a pohárra mutatott. – Eltűntél innen, magamra hagytál vele, aztán amikor visszatértél, egyben ledöntötted. És ha beledobtam valamit? Huxley töprengve csücsörített. Mara az Erőn keresztül tisztán érzékelte a belőle áradó bosszúságot. Tisztában volt azzal, hogy a csempész azért nem aggódott az itala miatt, mert a távolléte alatt árgus szemek figyelték az ő összes mozdulatát. Természetesen Huxleynak eszébe sem jutott, hogy szóba hozza kémei tevékenységét. – Na jó, erről ennyit! – jelentette ki határozottan a férfi, és visszakoppantotta a poharát az

asztalra. – Elég a játékból. Halljuk, miért jöttél ide? Mara jól tudta, hogy Jerf Huxley esetében értelmetlen a ködösítés és a szépítgetés, ezért nyíltan rátért a lényegre: – Talon Karrde dolgában járok. Megkért, hogy a nevében én mondjak köszönetet neked és a szervezetednek az elmúlt tíz év folyamán elvégzett munkákért, és tudassam veled, hogy a jövőben nem tart igényt a szolgálataidra. Huxleynak a szeme sem rebbent, ami arra utalt, hogy előre tudta, de legalábbis sejtette, hogy mi lesz az üzenet. – Mikortól? – kérdezte kurtán. – Mostantól – válaszolta Mara. – Köszönöm az italt, és már itt sem vagyok. Viszlát! – Csak ne olyan gyorsan! – csattant fel Huxley, és felemelte a kezét. Mara már félig felemelkedett a székéről, de most mozdulatlanná dermedt. A csempész háta mögött sugárvetők jelentek meg három férfi kezében, akik mindeddig közönyösen, az italukat szürcsölgetve ácsorogtak a bárpultnál. És ezek a sugárvetők fikarcnyit sem meglepő módon egytől-egyig Marára irányultak. – Ülj le! – parancsolta Huxley. A Jedi-hölgy lassan, óvatosan visszaereszkedett a székére. – Nocsak, van még valami más is? – érdeklődött ártatlan képet vágva. Huxley ismét intett, ezúttal jóval szélesebb mozdulattal, mire végre-valahára elhallgatott az idegtépő háttérzene, és a helyiségben vége szakadt minden beszélgetésnek. – Szóval így állunk? – mormolta vontatottan a csempész a hirtelen beálló csendben. – Karrde megunt minket, és most egyszerűen elhajít? Erről szól a dal? – Gondolom, hozzá is eljutottak a hírek – válaszolta Mara higgadtan. Az Erő közvetítésével tisztán érzékelte a környezetében lévő teremtmények ellenséges érzéseit, amelyek természetesen mind őrá irányultak. A jelekből ítélve Huxley a tárgyalás idejére maga köré gyűjtötte a barátait és a szövetségeseit. – Karrde ki akar szállni a csempészüzletből. Már három éve ezen dolgozik. És többé nincs szüksége a szolgálataidra. Ennyi a történet. – Világos, neki nincs szüksége ránk – jegyezte meg fanyalogva Huxley. – Hogy nekünk mire van szükségünk, az senkit sem érdekel, ugye? – Fogalmam sincs – válaszolta Mara. – Miért, mire van szükségetek? – Nézd, Jade, talán már elfelejtetted, hogy mi a helyzet idekint, a Külső Gyűrűben – kezdte Huxley, és előrehajolt. – Idekint nem lehet ugrálni. Vagy egy bizonyos csapatnak dolgozol, vagy nem dolgozol. Pont. És mi minden hidat felégettünk magunk mögött, amikor elszegődtünk a barátodhoz. Szerinted mi lesz velünk, ha ő most egyszerűen kiszáll? – Gondolom, kötsz néhány új szerződést – felelte Mara. – Nézd, Huxley, tudnod kellett, hogy ez fog történni. Számítanod kellett rá. Karrde nem csinált titkot abból, hogy milyen irányba tart. – Igen, ez igaz – vágta rá megvetően a csempész. – De igazából egyikünk sem hitte el, hogy jó útra akar térni. – Felegyenesedett, kihúzta magát, és folytatta: – Szóval, tudni akarod, hogy nekünk mire van szükségünk? Rendben, megmondom. Szükségünk van egy halom kreditre, hogy átvészelhessük azt az időszakot, amíg új megbízót találunk magunknak. Egy szép, nagy halom kreditre. Mara megértőn bólogatott. Ettől a társaságtól nem is számított másra. Előre tudta, hogy nem fognak előállni kifinomultabb követelésekkel, hogy nem akarnak majd mást, csak pénzt, pénzt, és még több pénzt. – Tehát, mennyit akarsz? – kérdezte. – Ötszázezret – válaszolta Huxley, és halványan elmosolyodott. – Nem értékpapírokban,

nem áruban, hanem kreditben. Csakis kreditben. Mara némi erőfeszítés árán uralkodott a vonásain, hogy azok ne árulják el az érzéseit. Ez az összeg túlment minden ésszerű, józan határon. – És mégis mit képzelsz, honnan varázsoljak elő ötszázezer kreditet? – kérdezte szélesen mosolyogva. – Elég ritkán hordok magamnál ennyi költőpénzt. – Ne gúnyolódj – mordult fel haragosan Huxley. – Magad is jól tudod, hogy Karrde-nak van egy pénzváltója a Gonmore-on. Ott van annyi, amennyi nekünk kell. Belekotort a zsebébe, és előhúzott egy kisebbfajta, de fenyegető külsejű lézerpisztolyt. – Most szépen kapcsolatba lépsz velük, és szólsz nekik, hogy hozzák ide a pénzt – folytatta, mialatt egyenesen a Jedi-hölgy arcára szegezte a fegyvert. – Félmillió kreditet. Most. – Látom, komolyan gondolod – állapította meg Mara, majd mindkét kezét az asztalon tartva lassan hátrafordította a fejét, hogy megnézze, mi történik mögötte. A kocsmában mostanra már csak Huxley szervezetének tagjai maradtak, mindenki más sietve elhagyta a jókora helyiséget, ami Mara szerint bölcs előrelátásra vallott. Néhány gyors pillantással felmérte, hogy elsősorban egy körülbelül húszfős, emberi lényekből és idegen teremtményekből álló, vegyes társaság miatt kell aggódnia, amelynek tagjai félkörívben felsorakoztak mögötte, és valamennyien őrá irányították a fegyvereik csövét. A Jedi-hölgy kaján elégtételt érzett, amikor észrevette, hogy a fegyveresek aggódva, sőt, riadtan meresztik rá a szemüket, ami arra utalt, hogy a hírneve ezúttal is megelőzte őt. – Ugyan, Huxley, még a végén tönkreteszed ezt az amúgy szórakoztatónak ígérkező mulatságot – jegyezte meg, miután ismét szembefordult a csempésszel. – Te most komolyan azt gondolod, hogy el tudsz bánni egy Jedivel? Huxley szája széles vigyorra húzódott. Egy nagyon gonosz, vicsorgásnak is beillő vigyorgásra. Sőt, az adott helyzetben meglepően gonosznak ható vigyorgásra. – Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de igen, komolyan gondolom – válaszolta, és felkiáltott: – Hé, Bats! Mehet! Rövid szünet következett. Mara az Erő segítségével próbált tájékozódni, de nem érzékelt mást, csak a tömegből áradó, feszült várakozást. Aztán a terem átellenes végében hangos nyikorgás kíséretében életre kelt egy titokzatos, láthatatlan gépezet. A félhomályos sarokban félresiklott a fapadló egy darabja, majd a sötét, szögletes nyílásból egy csőkeretes, nyitott oldalú felvonókabin bukkant elő. Mialatt az alagsorból kiinduló fülke a padlószint fölé emelkedett, kiderült, hogy egy jókora fémszerkezetet hoz magával, amelynek egykor fényes felületeit fakóvá varázsolták az idők folyamán rárakódott rozsda- és mocsokrétegek. Mara a szemét résnyire húzva próbált a tekintetével áthatolni a félhomályon. A tárgy magas volt, és karcsú. A két oldalából egy-egy vékony, de erősnek tűnő fémkar állt ki, amelynek révén körvonalai az emberi lényekére emlékeztettek. Mara ismerősnek találta a formát. Biztosan tudta, hogy látott már ilyesmit, de hirtelenjében nem tudta beazonosítani, hogy hol és mikor. A kabin tovább emelkedett, így láthatóvá vált a benne lévő gépezet zömök törzsének alján lévő, medencecsonthoz hasonlatos központi rész, és az abból kiinduló három hosszú, vékony, ízekre osztott fémláb. Mara hirtelen rádöbbent, hogy mit lát. Egy droideka állt a kabinban, egy romboló droid, a Kereskedelmi Szövetség egykori hadseregének egykori büszkesége. Visszanézett Huxleyra, aki most még az előbbinél is szélesebben vigyorgott. – Hát erről lenne szó, Jade – jelentette ki a férfi, és kárörvendő pillantásokkal méregette Marát. – Ez az én saját droidekám. Gondolom, hallottál már ezekről a masinákról. Garantáltan elbánnak egy mégoly hatalmas Jedivel is. Fogadni mernék, sosem hitted volna, hogy valaha is

szembekerülsz egy ilyennel! – Valóban nem – ismerte el a Jedi-hölgy, és miután a kabin egy hangos szusszanás kíséretében megállapodott, szakértő szemmel, az aljától a tetejéig végigmérte a droidekát. Nyomban felkeltette a gyanakvását a tény, hogy a droid már harci pozícióban állva érkezett, ahelyett, hogy a helyváltoztatás során alkalmazott kerékformában gördült volna be a helyiségbe. Így aztán arra a következtetésre jutott, hogy a gépezet talán már nem is képes önálló mozgásra. És ez vajon azt jelentené, hogy a fegyverei sem tudják nyomon követni a kijelölt célpontot? – tette fel magának a kérdést Mara, és próbaképpen hátradőlt a széken. Egy másodpercig semmi sem történt. Aztán a droid megrándult, és a törzsével elfordulva követte a mozdulatot, így az alkarjába épített, ikercsöves sugárvetők ismét a célpontra szegeződtek. A jelekből ítélve a gépezet fegyverei működőképesek maradtak, bár a pillanatnyi késlekedés arra utalt, hogy nem egy központi számítógép, vagy maga a droideka vezérli azokat, hanem egy élőlény, valószínűleg egy távirányító közbeiktatásával. Mara a rossz megvilágítás miatt nem tudta megítélni, hogy vajon üzemel-e a droid védőpajzsa vagy sem, de ez nem is számított. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy a droideka fegyverei az eltelt évtizedek ellenére is működőképesek maradtak. Huxley nem túlzott az imént. Még annak a letűnt korszaknak a jedi-mesterei is kerülték a nyílt összecsapást a galaxis szerte rettegett harci gépezetekkel, és ha tehették, kitértek az útjukból. – Persze gondolhattam volna rá – folytatta, miután ismét Huxley felé fordult. – Ez a kocsma tele van régi droiddarabokkal. Eszembe juthatott volna, hogy valaki képes lesz összekaparni annyi alkatrészt, hogy megépítsen egy droideka-utánzatot, hogy aztán azzal riogassa a jónépet. Huxley haragosan felfortyant: – Tudod, mit? Csak próbálkozz valami ócska trükkel, aztán kiderül, hogy másolat-e vagy sem! – Azzal oldalra fordította a fejét, és végighordozta a tekintetét a tőle jobbra álldogáló csoporton. Hamarosan kiszúrt valakit, és odavakkantott neki: – Hé, Sinker! Te, igen, te! Gyere csak! A legfeljebb tizenhat éves kölyök kilépett a nála jóval idősebb társai közül. – Igen, uram? Mit óhajt? – érdeklődött félénken. – Vedd el tőle a fénykardját! – parancsolta Huxley, és Marára mutatott. A kölyök nagyot nézett, és riadtan meredt a Jedi-hölgyre. – Hogy... mit... mit csináljak? – dadogta zavartan. – Mi van, megsüketültél? – bődült fel dühösen a bandavezér. – Talán berezeltél? Mitől félsz? Sinker némán hápogott, döbbenten pislogott Marára, aztán nagyot nyelt, és vonakodva elindult. Marának arcizma sem rezdült, mialatt a közeledő fiút nézte, aki lépésről-lépésre, egyre jobban rettegett. Végül, mire megállt, már jól láthatóan reszketett a félelemtől. – Ööö... izé... elnézést kérek, hölgyem – hebegte zavartan – de nekem most... – Csak vedd el tőle! – üvöltötte Huxley. Sinker nagy nehezen összeszedte magát. Villámgyorsan leguggolt, leakasztotta a fénykardot Mara derékszíjáról, majd felpattant, és sietve visszahátrált a barátai elé. – Ugye, hogy sikerült! – jegyezte meg gúnyosan Huxley. – Nem is volt olyan nehéz, igaz? – Hát, értelme sem sok volt! – szólt közbe Mara, és mosolyogva megcsóválta a fejét. – Gondolod, hogy ennyivel megállítasz egy Jedit? Elveszed a fénykardját, és kész? Okosabbnak hittelek, Huxley!

– Ez még csak a kezdet – vágott vissza a csempész. Mara ismét megcsóválta a fejét, és halkan kijelentette: – Még annak is kevés! Azzal a fiúra nézett, és az Erőn keresztül a fénykard felé nyúlt. Sinker elkeseredett, rémült nyögése beleveszett a jellegzetes, sistergő-búgó hangba, amellyel életre kelt az éles fényt árasztó, kék energiapenge. A fiú úgy megdöbbent, hogy eszébe sem jutott eldobni a fegyvert, csupán esetlenül tartotta maga előtt, és meredten bámulta. – Mi a frászt csinálsz, kölyök! – ordította Huxley. – Ki mondta, hogy kapcsold be? Az nem játék! – Nem én csináltam! – tiltakozott Sinker a rémülettől egészen elvékonyodott hangon. – Igazat mond – szólt közbe Mara, mielőtt a bandavezér teleszívhatta volna a tüdejét egy újabb üvöltéshez. – És ezt sem ő csinálja! Ismét az Erőhöz folyamodott, és annak közvetítésével ide-oda rángatta a fénykardot. A kölyök hol jobbra, hol balra perdülve követte a látszólag önálló életet élő fegyver mozdulatait, közben olyan képet vágott, mintha váratlanul egy felbőszült fenevad hátán találta volna magát, és most nem tudná, hogyan szálljon le róla. A helyiségben tartózkodó bandatagok hasonlóan érezték magukat. Az első pillanatokban egymást taposva-taszigálva menekültek a fénykarddal hadonászó Sinker közeléből. Aztán a legtöbben megálltak, és biztonságosnak ítélt távolságból, szájtátva bámulták a nem mindennapi látványt. Az óvatosabbak viszont úgy döntöttek, hogy ideje eltűnni a kocsmából, mielőtt teljesen elfajul a helyzet, és sorban a kijárat felé vették az irányt. – Hagyd abba, Jade! – horkant fel Huxley. – Nem hallod? Azt mondtam, hogy állj le! – Miért, mit fogsz csinálni, ha nem hagyom abba? – érdeklődött Mara, és tovább rángatta a fénykardot, illetve azon keresztül a fiút, miközben a szeme sarkából a férfi lézerpisztolyát figyelte. Úgy sejtette, hogy a többiek nem fognak tüzet nyitni a vezérük parancsa nélkül, de előfordulhatott, hogy maga Huxley feneketlen haragjában megfeledkezik az eredeti céljairól, és azok fontossági sorrendjéről. Mara néhány pillanattal később meglátta, hogy megérte vállalni a kockázatot. Miután a kocsmában tartózkodók tekintete kivétel nélkül Sinkerre, és az engedetlen fénykardra irányult, senki sem figyelt a sarokban őrködő droidekára. Így aztán senki sem vette észre egy zöld fényű energiapenge éppen csak látható hegyét, amely váratlanul felbukkant a harci gépezet mellett, majd néhány másodperc leforgása alatt jókora kört vágott alatta a fülke padozatát alkotó fémlemezbe. – Darabokra téplek, azt fogom csinálni! – fenyegetőzött Huxley. – Most pedig engedd el, különben... Sosem fejezte be a mondatot. Meggyötört, túlterhelt fém fülsértő nyikorgása hallatszott a sarok felől. Huxley éppen jókor pillantott oda, így még láthatta, amint drága pénzen beszerzett droidekája megbillen, és hangos csörömpölés kíséretében lezuhan az alagsorba. A csempész felüvöltött, és trágár átkokat szórt, de hamarosan elhallgatott. A kabin aljában tátongó lyukból fekete, emberforma alak szökkent elő. Az illető magabiztos ügyességgel visszaérkezett a frissen vágott lyuk peremére, kihúzta magát, és tisztelgésre emelte a jobb kezében tartott rövid, baljóslatúan csillogó hengert. A következő pillanatban újabb, élesen sistergő-búgó hang hallatszott, és a sötét sarokban felragyogott egy zöld színű energiapenge. Huxley azonnal reagált, mégpedig pontosan úgy, ahogyan Mara várta. – Kapjátok el! – ordította, és a jövevényre mutatott. Nem kellett megismételnie a parancsot. A félkörben felsorakozott fegyveresek tüzet nyitottak.

– Te pedig... – hörögte vérszomjasan Huxley, és ismét a Jedi-hölgyre szegezte a lézerpisztolyát, míg a mutatóujját rászorította az elsütő billentyűre. Mara már az előző pillanatokban mozgásba lendült. Félig felemelkedett a székéről, megragadta az előtte elterülő kőlap peremét, és villámgyorsan felemelte, gyakorlatilag két lábra állította a másfél méter széles, három méter hosszú asztalt. A másodperc törtrészével később a Huxley fegyveréből kiröppenő energianyaláb lepattant a simára csiszolt, sziklakemény felületről, ártalmatlanul elsüvített a Jedi-hölgy feje mellett, és újabb, megperzselt szélű rést szántott a mennyezetbe. Mara még jobban megemelte az asztalt. A csempész döbbenten bámult, amikor rájött, hogy ha a súlyos bútordarab ráborul, akkor vagy odaszegezi őt a székéhez, hogy mozdulni sem tud, vagy egyszerűen belezúzza-beledöngöli a padlóba. Huxley ezúttal is tévedett. Mialatt rémülten kapkodott, hogy kikecmeregjen a székéből, és elmeneküljön, Mara elrúgta az útjából a saját székét, aztán az asztal szélén vett fogást forgáspontnak használva előre és lefelé lendítette a testét, miközben minden erejével lefelé rántotta a rézsútosan felmeredő kőlapot. Egy könnyebb bútorral aligha vált volna be a terve. Nem jutott volna másra, mint hogy fenékre tottyan, és magára rántja az asztalt. De ez a bútor a súlyából eredően annyi tehetetlenséggel bírt, hogy mire visszazuhant a négy lábára, Mara könnyűszerrel átsiklott alatta. Mialatt ő a hátán csúszva megérkezett Huxley lába elé, a lendület tovább hajtotta az asztalt, amely felbillent, és tompa dördülés kíséretében az oldalára borult. Mara ezzel a trükkel elérte, hogy egy vaskos, másfél méter magas kőlap kerüljön a háta és a hátára szegezett, húszegynéhány sugárvető közé. Huxley úgy meglepődött, hogy moccanni sem tudott. Éppen csak csuklott egyet, miközben Mara felpattant, a baljával kiverte a kezéből a fegyvert, a jobbjával torkon ragadta őt, és magával rántotta az asztal takarásába. A Jedi-hölgy a következő pillanatban felnyúlt a bal ruhaujjába, előrántotta onnan az alkarjához szíjazott tokban lapuló, apró lézerpisztolyt, amelynek csövét nyomban a férfi állába döfte. – Ismered a játékszabályokat – mondta halkan, jeges nyugalommal. – Gyerünk, hallani akarom! A csempész előbb csak bambán, értetlenül pislogott, mintha még nem fogta volna fel, hogy milyen helyzetbe került. A higgadt hang hallatán valamennyire összeszedte magát, teleszívta a tüdejét, és torkaszakadtából felordított: – Hé, Huxley fiai! Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! A parancsot részben tiltakozó, részben pedig bizonytalanságról tanúskodó kiáltások és mordulások fogadták, majd a fegyverek sorban elhallgattak. – Eddig nagyon jól csináltad – jelentette ki Mara –, most pedig, mi következik? Halljuk! Huxley idegesen rágta vastag, sötétvörös ajkát, aztán felkiáltott: – Fegyvert eldobni! Nem hallottátok, nyomorultak? Azt mondtam, hogy fegyvert eldobni! Rövid szünet következett, amelyet a bandatagok méltatlankodó dörmögése, és a padlóra hulló sugárvetők csörömpölése követett. Mara az Erőn keresztül kiterjesztette az érzékeit, de nem talált árulásra, cselre vagy csapdára utaló jeleket. Huxley végleg feladta, és a csempészbanda tagjainak több eszük volt annál, semmint felülbírálják a főnökük döntését. Mara a pisztolyának csövét továbbra is a vezér torkába fúrva felállt, és felhúzta magával Huxleyt is. Lassan körbefordulva végighordozta a tekintetét a részben mogorván, részben pedig ijedten bámuló bűnözőkön. Egy-egy pillanatra mélyen belefúrta fagyos, átható tekintetét valamennyiük szemébe, hogy megértesse velük, mivel jár az elhamarkodott, és merőben felesleges hősködés, aztán a tetőtől-talpig feketébe öltözött férfira nézett, aki lassú léptekkel közeledett felé. – Ezek szerint nem vetted észre azt a droidekát, amíg Huxley fel nem emeltette ide? –

kérdezte tőle a legteljesebb lelki nyugalommal. – De igen, természetesen észrevettem – válaszolta Luke Skywalker, és kikapcsolta a fénykardját. – Hát akkor? – Kíváncsi voltam, hogy működik-e még – felelte Luke a vállát vonogatva. – Működött? – Nem futtattunk le egy teljes harci tesztet – válaszolta Mara. – Nem tűnik túl mozgékonynak, és azt hiszem, távvezérléssel irányítják a fegyvereit. De valami azt súgja, hogy így is rettenetes tűzerőt hordoz. – Hordozott – javította ki Luke. – Ahhoz, hogy újra lőni tudjon, újra össze kell rakni. Elég sok darabra vágtam. – Hát ez igazán remek – örvendezett Mara, mialatt visszacsúsztatta az apró pisztolyt a ruhaujja alá rejtett tokba –, így legalább Huxley emberei elüthetik valamivel az unalmas óráikat. Azzal ellökte magától a csempészt. A férfi megingott, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. – Figyelj rám, Huxley, megmondom, hogy mit fogunk csinálni – mondta fennhangon Mara. – Mielőtt elmegyünk innen, átutaltatok húszezer kreditet a számládra. Nem mintha Karrde tartozna neked. Vedd úgy, hogy ez afféle búcsúajándék. Köszönet az eddigi szolgálataidért. – Karrde eléggé lágyszívű – állapította meg Luke. – Igen, lágyszívű – mondta Mara, majd a csempészre pillantva folytatta: – Másrészről viszont, én magam nem vagyok az. Úgyhogy, szépen átveszed a pénzt, örülsz neki, és a jövőben még csak nem is gondolsz arra, hogy még egyszer bajt okozz nekünk. Világos? Huxley mogorván meredt maga elé, és lassan bólintott. – Világos – dörmögte alig hallhatóan. – Remek – a Jedi-hölgy aprót biccentett, és Sinker felé fordult. – Visszakaphatnám a fénykardomat? A fiú minden akaraterejét összeszedve, lassú léptekkel indult Mara felé, majd kartávolságból, óvatos mozdulattal odanyújtotta neki a továbbra is aktív fegyvert. Mara átvette tőle, majd kikapcsolta, és az övére akasztotta a kardot. – Nagyon köszönöm – mondta, és szelíden rámosolygott Sinkerre. – Térj jó útra, kölyök! Most még fiatal vagy, sikerülhet! Ebben a pillanatban a terem végében félresiklott egy ajtó, és egy másik fiatalember rontott a helyiségbe. Eltartott egy-két pillanatig, mire felfogta a helyzetet, ekkor zavartan megtorpant, és értetlenül meredt Huxleyra. – Remélem, Fisk, fontos ügy miatt zavarsz – figyelmeztette a csempész. – Hát, nem is tudom – Fisk bizonytalanul körülnézett éppen most vettem egy üzenetet, ami egy bizonyos Marának szól. A küldője... – Talon Karrde – szólt közbe Luke. – Azt kéri Marától, hogy keresse fel őt az Errant Venture fedélzetén, amilyen gyorsan csak lehetséges... – résnyire vonta a szemét, egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzáfűzte: – ... méghozzá a Domgrin-rendszerben. Fisk tátott szájjal bámult a Jedi-mesterre. – Izé... szóval... igen – nyögte még az iméntinél is nagyobb zavarban. – Pontosan így. – Helyes – Luke nagyokat bólogatott, és ismét megszólalt: – Oh, és a Paspro-ötös kóddal titkosították. Azzal, amelyik úgy kezdődik, hogy usk-herf-enth... a többit te is tudod, ugye? A fiatal férfi álla még jobban leesett. Pislantott néhányat, aztán bólintott. – Akkor jobb lesz, ha megyünk – jelentette ki Mara. Tett egy lépést az ajtó irányába, de nyomban megállt, és visszafordult a bandavezér felé. – Jut eszembe, a nevem már nem csupán Jade, hanem Jade Skywalker. Ez az úr a férjem, Luke Skywalker. Igen, a Jedi-mester. És a

jövőbeli békesség kedvéért közlöm, hogy ő még nálam is ügyesebben intézi az efféle ügyeket. – Világos – dörmögte Huxley, és tetőtől-talpig végigmérte Luke-ot. – Rendben, vettem az adást. – Helyes – Mara bólintott –, hát akkor viszlát, Huxley! Azzal ő és Luke elindultak az ajtó felé, azon a széles résen keresztül, amely mintegy varázsütésre nyílott előttük a tömegben. Néhány pillanattal később már az utcán jártak. – Igazán hatásos volt – állapította meg Mara, mialatt sietős léptekkel tartottak az űrkikötő felé, ahol a Jade Sabre várta őket. – Mióta tudod kiolvasni mások agyából a gondolatokat? – Nem is olyan nehéz, ha valaki tudja, hogyan kell – válaszolta Luke rezzenéstelen arccal. – Ugyan-ugyan... – Mara mosolyogva ingatta a fejét –, hadd találgassak. Karrde neked is elküldte ugyanazt az üzenetet. Ráhibáztam? – Persze – a Jedi-mester aprót biccentett – mialatt átkutattam az alagsort, a hajód vette az adást, és rögtön továbbította nekem. – Mindjárt gondoltam – mondta Mara. – Aztán pedig, amint alkalom kínálkozott, nem tudtál ellenállni a kísértésnek, és eljátszottad a mindenható, mindent tudó Jedit. Luke mosolyogva vonogatta a vállát, és kijelentette: – Azt hiszem, néha rádörrenthetünk ezekre a bűnözőkre. Az sosem árthat, ha félnek, vagy legalábbis tartanak a Jediktől. – Talán igazad van – ismerte el Mara, de a hangjából bizonytalanság érződött. Luke a szeme sarkából rápillantott, és megkérdezte tőle: – Te másként gondolod? – Nem is tudom – felelte töprengve a Jedi-hölgy –, egy kicsit zavar a dolog. Talán azért, mert Palpatine császár mindig is a megfélemlítésre alapozta az uralkodását. – Igen, jogos a kifogás – ismerte el Luke –, de azért ez mégsem ugyanaz. Én nem azt akarom, hogy tőlem féljenek, hanem azt, hogy az igazságszolgáltatástól. És természetesen, sosem félemlíteném meg a tisztességes polgárokat. – Tudom, és a félelem valamennyire talán kordában tartja Huxleyt, valamint a hozzá hasonlókat – válaszolta Mara, azzal türelmetlenül legyintett, és sietve áttért a fontosabb témára. – De most már hagyjuk, mert torkig vagyok a bűnözőkkel. Szóval, egészen pontosan mit akar tőlünk Karrde? – Lényegében azt, amit már a kocsmában is elmondtam – felelte Luke. – Szeretné, ha találkoznánk vele és Boosterrel a Domgrin-rendszerben, amilyen hamar csak lehetséges. – És egyszerre két helyre is üzent... – Úgy tűnik, igen – Luke megcsóválta a fejét –, nyilván fontos az ügy, ha ennyire ég a vágytól, hogy beszéljen velünk. – Éppen ez az, ami gyanús. Az efféle lépések nem vallanak Karrde-ra. – Mara töprengve meredt maga elé, majd hozzátette: – Hacsak nem érlelődik egy újabb válsághelyzet. – Mindig ugyanaz a történet, nem igaz? – Luke lemondóan sóhajtott. – Egyik válság a másik után. Na, mindegy. Gyere, utaljuk át azt a pénzt, aztán tűnjünk el innen!

Második fejezet

A Jade Sabre az élénkvörös színű csillagrombolótól alig néhány kilométerre töri ki a hiperűrből. – Íme, ott van – jelentette ki Luke, és a hajó felé mutatott. – Te mit gondolsz? – Bányász- és teherhajók repkednek a környéken – mormolta Mara, mialatt a hosszú hatótávolságú szenzorok képernyőit tanulmányozta –, jobb lesz, ha közelebb megyünk, ha nem akarjuk, hogy lehallgassanak minket. – Szeretnéd odavinni a hajót, vagy én vezessek? – Nem kell, pihenj egy kicsit – válaszolta mosolyogva Mara, azzal még egy utolsó pillantást vetett a monitorokra, majd a jobbjával megmarkolta a kormányt, míg a balját a tolóerő-szabályzóra tette. Luke kényelmesen hátradőlt az ülésében, csinált néhány váll-körzést, hogy kilazítsa a hosszú utazás alatt megmerevedett izmait, és némán figyelte a feleségét. A felesége. Hosszú másodpercekig töprengve forgatta-ízlelgette magában a szót. Még most is elámult tőle. Közel háromévnyi házasság után még most is különösnek, és kissé félelmetesnek találta az egész gondolatot. Természetesen aligha volt ez három év úgy, ahogyan a hétköznapi házaspárok számították az időt. Még Han és Leia is, akik a házasságuk korai szakaszában egyik válságot a másik után élték át, legalább egymás oldalán, egymás közvetlen közelében vívták meg a harcaikat. Luke és Mara gyakorlatilag több időt töltöttek egymástól távol, mint együtt. Luke-ot a Jedi-akadémia iránti kötelességei szólították el otthonról, míg Marának rengeteg idejét emésztette fel, mire erőszakos módszerek alkalmazása nélkül kiszabadult Talon Karrde szervezetének bonyolult hálójából. Az elmúlt három év során alig néhány hetet, esetleg egy-két hónapot lehettek egyhuzamban együtt. Az ő házasságukban mindössze ennyi volt az, amelyet Han egyszer az összecsiszolódás időszakának nevezett. Luke gyakorlatilag emiatt kísérte el a feleségét erre az utazásra. Marának természetesen dolgoznia kellett, unalmasan hosszúra nyúló tárgyalásokat folytatott Karrde korábbi és jelenlegi üzletfeleivel, illetve szövetségeseivel. De Luke azt remélte, hogy legalább két ilyen találkozó között élvezhetik egymás társaságát. És a terv alapjában véve egész jól bevált. Egészen mostanáig. – Gondolom, magad is észrevetted, hogy mennyire különös ez az egész – dünnyögte halkan Mara, így szempillantás alatt kirántotta férjét a tűnődéseiből. – Legalább egyheti repülés választ el minket a Coruscanttól, még akkor is, ha kihozzuk a Sabréból, amit csak lehet. Akármiféle válság állt elő, túl messze vagyunk ahhoz, hogy az otthoniak a hasznunkat vegyék. – Főleg, mivel indulás előtt világosan megmondtam Leiának, hogy csak akkor zavarjanak, ha nagy erejű, közvetlen támadás fenyeget – tette hozzá Luke. – Természetesen, ha nem Leia üzent, akkor már csak egy lehetőség maradt. – Pontosabban kettő – javította ki Mara. – És szívből remélem, Karrde-nak több esze van annál, hogysem apró-cseprő ügyek miatt háborgasson minket.

– Leia, és Karrde kettő – számolta Luke –, mi a harmadik lehetőség? A felesége talányos pillantást vetett rá a szeme sarkából, és visszakérdezett. – Karrde barátunk az Errant Venture-ön vár minket, igaz? – Értem – válaszolta fintorogva Luke –, tehát Booster. – Pontosan – Mara aprót biccentett –, és elképzelhetőnek tartom, hogy neki nincs annyi esze. De ha most feleslegesen ugráltatott minket, akkor egy kicsit a lelkére beszélünk, ugye? – Részemről rendben – felelte Luke. A Jedi-mester a pilótafülke acélüveg ablakain keresztül szemügyre vette a csillagokat, és elmosolyodott. Minden külön töltött idő ellenére Mara és ő rendelkeztek egy jelentős előnnyel, amelyről a hétköznapi házaspárok még csak nem is álmodozhattak: mindketten Jedik voltak. Ebből eredően ők ketten egy olyan erős és olyan mélyre ható szellemi illetve érzelmi köteléken osztoztak, amelynek kialakításához más párok esetében egy egész élet sem lehetett elég. Még most is élénken emlékezett arra a pillanatra, amikor ez a bizonyos kötelék váratlanul megjelent kettejük között. Egyszer csak kialakult, mintha a semmiből ugrott volna elő, mialatt ők ketten harci droidokkal csatáztak annak az erődítménynek a gyomrában, amelyet régi ellenségük, Thrawn főadmirális építtetett a Nirauan bolygón. Luke akkor azt hitte, csupán az élethalálharc hevében és annak nyomására egyesült a szellemük, mindössze egy átmeneti időre. Aztán az összecsapás véget ért, de az érzéseik továbbra is megmaradtak, és a Jedi-mester rádöbbent, hogy a láthatatlan kapocs az életük tartós részévé vált. De még ekkor sem látta át az egészet. Azt képzelte, hogy azalatt a néhány röpke óra alatt tökéletesen megismerték egymást, olyan mélységekig, amennyire csak lehetséges. Ám az azóta eltelt három évben rá kellett ébrednie, hogy a kezdet kezdetén éppen csak megkarcolta a felszínt. Kiderült, hogy Mara jóval bonyolultabb személyiség annál, mint ahogyan eredetileg képzelte és hitte. Legalább olyan bonyolult, mint ő maga. Mindez azt jelentette, hogy kettejük különleges, rendkívüli képességeitől függetlenül még rengeteg mindent meg kell tanulniuk egymástól és egymásról az elkövetkező évek folyamán. Talán az egész életük folyamán. És Luke-ot minden ízében átjárta a boldogság, amikor erre a hosszúnak ígérkező közös utazásra gondolt. Mindettől függetlenül néha elfogta a bizonytalanság. Úgy érezte, a Marával kötött házassága tökéletesen megfelel neki, de minden közös boldogságuk és sikerük közepette elméjének zugaiban alkalmanként felderengtek azok a történetek és tanítások, amelyeket sok-sok évvel korábban Yodától hallott a Dagobah bolygón. Nevezetesen, hogy a Jediknek tartózkodniuk kell mindennemű érzelmi kötődéstől, de főleg a szerelemtől. Akkoriban nem tulajdonított túl sok jelentőséget ezeknek a példázatoknak. Az ismert Galaxisban Palpatine császár uralkodott. Darth Vader csillapíthatatlan vérszomjjal űzte-hajszolta a lázadókat, és az ő valamennyi gondolatát a saját, illetve a barátainak életben maradása kötötte le. Amikor jóval később Han és Leia összeházasodtak, nem okozott problémát, hogy Leiát is átjárta az Erő. Már csak azért sem, mert sosem haladt előre annyira a tanulmányaiban és a felkészülésben, hogy Jedinek nevezhesse magát. Ezzel szemben Luke teljesen más helyzetbe csöppent. Ő már kész Jedi volt, amikor megkérte Mara kezét. Igaz, a kérdéses pillanatban meglehetősen bizonytalannak tűntek a túlélésük esélyei, de ez a tény fikarcnyit sem befolyásolta az érzelmeit, és ajánlatának őszinte voltát. És az időnként rátörő, bizonytalan érzések sem akadályozhatták meg azt, hogy házassága meghozza neki a hőn áhított boldogságot és lelki békét. Yoda talán tévúton járt, amikor az érzelmi kötődések veszélyeiről beszélt? Luke ezt tartotta a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb válasznak, ám ez egyben azt is jelentette volna, hogy

az egész Jedi-rend hosszú évezredeken keresztül rosszul ítélt meg bizonyos, létfontosságú kérdéseket, ami eléggé valószínűtlennek tűnt. Ez a magyarázat ugyanis arra utalt, hogy a Rend nagymesterei valami elképesztően hosszú időn keresztül nem hallották meg, vagy rosszul értelmezték az Erő útmutatásait. Luke fejében még az is megfordult, hogy talán éppen ez az előírás vezetett a Jedi-rend végső széthullásához. Yoda annak idején beszélt neki néhányszor az Erő egyensúlyának helyreállításáról, bár ennek lényegét és részleteit sosem tárta fel előtte. Ő azóta számtalanszor eltöprengett ezen a rejtélyen. Lehet, hogy a régi, évezredeken át megszokott világrend felborulása azzal járt, hogy a Jedik régi törvényeit többé már nem kell, nem lehet, vagy nem szabad alkalmazni? Nem ismerte a válaszokat ezekre a súlyos kérdésekre, és gyakran vélte úgy, hogy talán soha nem is fogja megismerni. – Most állnak ránk – jelentette be Mara, és hátradőlt az ülésen. – Az egyik antennájuk átváltott szűk sávra. Kíváncsi lennék, hogy a szenzoraik mekkora távolságból érzékelnek minket. Luke visszatérítette csapongó gondolatait a pillanatnyi helyzethez. – Az Errant Venture esetében sosem lehet biztosra menni – válaszolta mosolyogva. – Mindig számítani kell üzemzavarokra. – Ez igaz – ismerte el a nő. – Ez a csillagromboló néha úgy jelenik meg a képzeletemben, mint egy túlméretezett, ék alakú, vörös hibajelző lámpa. – Az már tény, hogy a színe rendkívüli – Luke megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, sosem fogom megszokni. – Nekem kimondottan tetszik – válaszolta Mara. – Főleg, ha arra gondolok, hogy hogyan kapta ezt az árnyalatot. – Arra célzol, hogy Booster fondorlatos vagy erőszakos úton csikarta ki Bel Ibis admirálisból a nagyjavítást és az újrafestést? – Nem, csak magára a festésre gondolok – felelte a nő. – Tudtad, hogy az Új Köztársaság magától Karrde-tól vásárolta a festéket? – Te most ugratsz, ugye? – Luke hitetlenkedve pislogott. – Bel Ibis tud róla? – Ugyan már, Luke, használd a fejed! – Mara szája sarka féloldalas, ravaszkás mosolyra görbült. – Hiszen ismered Bel Ibist. Őrjöngött volna, ha a tudomására jut, hogy Karrde valóságos vagyont keresett az üzleten. Nem, Karrde nagyon megfontoltan és okosan játszott. Közbeiktatott vagy három közvetítőt, és egy frissen alapított, majd nyomban fel is oszlatott vállalatot. Valami azt súgja, hogy még Booster sem ismeri a történetet. – Hidd el, nem tud róla – biztosította Luke. – Corran szerint Booster barátunk a mai napig azzal szokott kérkedni, hogy a nagy Talon Karrde segítsége vagy közbenjárása nélkül is el tudta intézni az ügyet. Ezek után kíváncsi lennék, hogy mit szólna, ha valaki közölné vele, hogy Karrde festéke virít a hajóján. – Azt nem tudom, azt viszont sejtem, hogy maga Karrde mit szólna – jelentette ki vidáman Mara. – Mind azelőtt, mind azután, hogy a hajótestre szegezte a bőrömet. Tudniillik ő meg abban leli örömét mostanában, hogy az utóbbi évek folyamán belevitte Boostert a jó öreg kalózéletbe, méghozzá úgy, hogy az érintett úriembernek fogalma sem volt róla. Luke elnéző mosollyal csóválgatta a fejét, majd felvetette: – Összeillő páros, nem gondolod? Szerintem meg is érdemlik egymást! – Azért ezt se mondd meg nekik! – szólt derűsen Mara. A következő pillanatban figyelmeztető jelzés csendült a műszerfalon. – Rendben, kezdünk. A Paspro-kilences kóddal dolgozunk... Lenyomott néhány billentyűt. Kisvártatva újabb, éles sípolás hallatszott, majd a

kommunikációs képernyőn felfénylett Talon Karrde ismerős arcának képe. A férfi komoran meredt a kamerába. – Mara, Luke, üdvözlöm önöket! – köszönt rekedtes, feszültségről árulkodó hangon. – Köszönöm, hogy ilyen hamar eljöttek. Sajnálom, hogy elrángattam önöket a jelenlegi feladataiktól. Főleg öntől kérek elnézést, Skywalker mester. Jól tudom, mennyit fáradozott azon, hogy időt szabadítson fel ehhez az utazáshoz. – Emiatt ne aggódjon – válaszolta Mara kettejük nevében. – Ez az utazás már úgyis kezdett unalmassá válni. Nos, mi a baj? – A baj az, hogy elvesztettem egy üzenetet – közölte Karrde minden kertelés nélkül. – Négy nappal ezelőtt a comrai reléállomásom kapott egy sürgős jelzésű hívást, amelyet önnek címeztek, Skywalker mester. – Hogy nekem? – kérdezte Luke, és meglepetten pislantott néhányat. – Az állomásparancsnok szerint igen – felelte Karrde. – De ez minden, amit tud róla. Mielőtt bárki továbbíthatta volna, az üzenetnek nyoma veszett. – Gondolja, hogy ellopták? – kérdezett közbe Luke. Karrde egy pillanatra szorosan összepréselte az ajkát, majd megszólalt: – Nem gondolom, hanem tudom. Biztosan tudom, hogy ellopták. Még az elkövető nevét is ismerjük, mert az üzenettel egy időben ő is eltűnt az állomásról. Hallották valaha a Dean Jinzler nevet? – Még csak nem is ismerős – jelentette ki Luke, miután gyorsan átkutatta az emlékezetét. – Mara? – Semmi – válaszolta a felesége. – Tehát, kiféle-miféle ez az illető? Karrde megcsóválta a fejét. – Sajnos, én magam sem tudom – felelte letörten. – Álljunk csak meg egy pillanatra! – szólt közbe Mara. – Azt akarja mondani, hogy ez az ember magának dolgozott, és nem tud róla mindent, amit tudni kell? Karrde arca megrándult, és sietve magyarázkodni kezdett: – Nézze, Mara, önről sem tudtam mindent, amikor belépett hozzám. Mára már hatalmasra bővült a hálózat, így nem ismerhetem személyesen valamennyi alkalmazottamat. – Ezt megértem, bár én talán különleges esetnek számítok – jegyezte meg Mara. – Azt hittem, hogy a többiek esetében nagyobb körültekintéssel jár el. Na, mindegy. Van valami elgondolása, hogy ki küldte az üzenetet, vagy hogy honnan érkezett? – Történetesen mindkettőre tudom a választ – felelte Karrde, miközben az arca még az előbbinél is komorabbra váltott. – A Nirauan bolygóról érkezett... – pillanatnyi szünetet tartott, majd hozzátette: – ...a küldője pedig nem más, mint Voss Parck admirális. Luke lelke mélyén különös érzések bolydultak fel. Ezen a bolygón működött Thrawn saját, birodalmiakkal és chiss harcosokkal teli támaszpontja. Ez volt az az erőd, ahonnan három évvel ezelőtt ő és Mara éppen csak el tudtak menekülni. És az üzenet Voss Parck admirálistól érkezett, az egykori birodalmi kapitánytól, akit maga Thrawn nevezett ki röviddel a halála előtt a bázis parancsnokává. Annak idején a felesége és ő rövid összetűzésbe keveredtek vele, közvetlenül azután, hogy az admirális megpróbálta maga mellé állítani Marát. – Látom az arcukon, ez a név már mindkettőjük fülében ismerősen cseng – állapította meg Karrde. – Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy önök eltitkolták előttem a Nirauanon tett látogatásuk bizonyos eseményeit. Luke érzékelte, hogy a feleségén kínos érzések lesznek úrrá, és gyorsan megszólalt: – Ez miattam történt. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy csupán az Új Köztársaság legmagasabb rangú tisztviselői ismerhessék meg az ügy valamennyi részletét.

– Teljesen jogos kívánság – ismerte el higgadtan Karrde. – De azt hiszem, hogy most, miután előkerült Parck neve, már magamtól is össze tudom illeszteni a történet darabjait, és a hiányzó részeket is ki tudom pótolni. A szóban forgó úriember Thrawn fő-admirális egyik legközelebbi bizalmasának számított, ugye? – Eredetileg egy Victory-osztályú csillagrombolón parancsnokolt. Az Ismeretlen Szektorokban kóborolva véletlenül rábukkant Thrawnra, akit a katonáival együtt negyven-egynéhány évvel korábban száműztek oda – magyarázta Mara. – Parckot olyannyira lenyűgözte Thrawn katonai szakértelme, hogy vállalta a kockázatot, és elvitte őt Palpatine-hoz. Amikor később maga az uralkodó visszazavarta Thrawnt a Galaxis felderítetlen vidékeire, Parck egyike volt azoknak a tiszteknek, akiket szintén odaküldtek. – Tehát ismét száműzték – dünnyögte töprengve Karrde. – Világos. Jól értem, hogy akármi volt Thrawn valódi küldetése, Parck admirálisra várt a feladat, hogy befejezze? – Gyakorlatilag igen – felelte Luke. Kissé bosszantotta, hogy ilyen könnyen lelepleződött az a kisded fedőtörténet, amelyet valaha maga Palpatine császár eszelt ki, hogy magyarázatot adjon Thrawn távozására. Azt viszont előre sejtette, hogy az éles elméjű Karrde hamar átlát a szitán. – Jómagam szívesen elárulnék még néhány részletet, de nem tehetem. – Ne mentegetőzzön, Skywalker mester – Karrde nagyvonalúan legyintett. – Gondolom, az Új Köztársaságnak is szüksége van néhány kisebb-nagyobb titokra. – Ugyan, Karrde – szólt közbe mosolyogva Mara, és elismerő hangon folytatta: – ne tegyen úgy, mintha maga előtt sokáig rejtve maradhatnának a titkok! De talán térjünk vissza a tárgyhoz. Szóval, hányadán állunk ezzel a Dean Jinzlerrel? Karrde vállat vont, és sorolni kezdte az adatokat: – Középkorú férfiú, úgy a hatvanas éveinek derekán járhat. Eléggé okos, bár sosem szerzett magának hírnevet semmiféle szakmában vagy rendszerben. A klónháborúk idején ide-oda utazgatott. Szinte az egész Galaxist bejárta, de hogy ebben az időszakban mivel foglalkozott, azt sűrű homály borítja. Körülbelül egy évvel ezelőtt lépett be hozzám. A papírjai szerint elektroműszerész, droid-karbantartó és hiperhajtómű-szerelő. – Ezek a bizonyítványok széleskörű szakértelemre vallanak – jegyezte meg Mara. – Mit keres egy efféle ezermester egy peremvidéki reléállomáson? – Hát, innen kezd érdekessé válni a dolog – Karrde nagyot szusszant, és folytatta. – Amikor elővettem a személyi anyagait, kiderült, hogy nagyjából nyolc standard héttel ezelőtt ő maga kérte az áthelyezését arra a bizonyos állomásra. Luke és Mara jelentőségteljes pillantás váltottak egymással. – Ez valóban érdekes – szólalt meg a nő – nyolc standard hetet mondott? – Annyit – felelte Karrde. – Sejtelmem sincs, hogy jelente valamit, de a kutatóim nagyjából ekkorra gyűjtötték össze azokat a Nirauanról, Thrawnról, és a hozzájuk kötődő témakörökről szóló anyagokat, amelyeket én kértem tőlük. – Könnyen elképzelhető, hogy a mi Jinzler nevezetű barátunk a lehallgatáshoz és az adatlopáshoz is ért – vélekedett Mara. – Mondja, Karrde, megtenné, hogy ráállít valakit erre a sokoldalú úriemberre? Szeretném, ha előásnának róla minden létező adatot. – Nem probléma – vágta rá habozás nélkül Karrde. – Csak az efféle kutakodás sajnos időbe telik, de haladéktalanul nekilátunk. Hanem eszembe jutott valami! Miután Jinzler úgy ítélte meg, hogy érdemes ellopni Parck admirális üzenetét, az nyilvánvalóan fontos, talán rendkívüli jelentőségű dolgokról szólt. A kérdés az, hogy mit akar csinálni vele. Ha ezt megfejtjük, rábukkanunk a nyomára. – Én úgy látom, hogy nincs választási lehetőségünk – vélekedett Luke. – Amíg nem tudjuk, hogy mi áll az üzenetben, még csak nem is sejthetjük, hogy Jinzler mit akar kezdeni vele.

Vagyis, alighanem el kell utaznunk a Nirauanra. Mara mocorogni kezdett az ülésében, és Luke az Erőn keresztül hirtelen megérezte, hogy a felesége mindeddig nyugodt hangulata hirtelen feszültté válik. – Pontosan ettől tartottam – jelentette ki borús képet vágva Karrde –, előre tudtam, hogy ezt fogja mondani. Nem hallottam mindent az önök utolsó ottani látogatásáról, de azt igen, hogy gyakorlatilag kikergették magukat a rendszerből. Ez igaz? – Nem pontosan így történt – felelte Luke, és megcsóválta a fejét. – Bár azt is kétlem, hogy virágesővel fogadnak majd minket, ha visszatérünk. De minden jel arra vall, hogy a helyzet megváltozott. Nem mi kerestük meg Parckot, hanem ő akar közölni velünk valamit. Ami azt jelenti, hogy legalább addig nem fogja kiadni a tűzparancsot, amíg át nem adta az üzenetet. Aztán persze lehet, hogy rögtön megnyomja a nagy, vörös gombot. – Ez egyáltalán nem vicces! – szólt rá szemrehányó hangon Mara. – Elnézést – mentegetőzött Luke. – Szóval, nekem nincs más ötletem, de nyitott vagyok minden józan javaslatra. – És mi lenne, ha innen lépnénk kapcsolatba Parckkal? – vetette fel Karrde. – A Venture központi adóvevőjén keresztül biztosan el tudjuk érni a HoloHálózat legközelebbi reléállomását! Luke azonnal megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla! – tiltakozott higgadt, de határozott hangon. – Ő is a maga rendszerét használta, és nem a mindenki által hozzáférhető HoloHálózatot. Továbbá kizárólag nekem szánta a mondandóját, és nem a szenátusnak vagy a coruscanti kormányzat tagjainak. Ami arra utal, hogy Parck nagyon nem szeretné, ha kiszivárogna valami. – Ezzel mintha már egy kicsit elkéstünk volna – dünnyögte Karrde. – Akkor sem kockáztathatunk. Nem használhatjuk a megszokott kommunikációs csatornákat – jelentette ki Luke. – És az események fényében az ön hálózatában sem bízhatunk. Előfordulhat, hogy Jinzler hátrahagyta egy-két szövetségesét arra az esetre, ha további üzenetek érkeznének. – Igen, ez könnyen elképzelhető – ismerte el kényszeredetten Karrde. – Mara, önnek mi a véleménye? – Itt és most nem teszünk mást, csak a sötétben tapogatózunk – jelentette ki a Jedi-hölgy. – Ahhoz, hogy megoldjuk az ügyet, utaznunk kell. Mindenesetre köszönjük a felvilágosítást. – A jelenlegi körülmények között ez a legkevesebb, amit megtehettem – dörmögte komoran Karrde. – Tudják, az jutott eszembe, hogy talán szívesebben utaznának azzal az idegen gyártmányú hajóval, amit még önök hoztak el a Nirauanról. Ha óhajtják, felkészítjük a Wilde Karrde-ot, és Shada odaviszi önökhöz. – Igazán remek ötlet – udvariaskodott Luke –, de attól tartok, erre már nincs időnk. – Így van, azonnal indulnunk kell – erősítette meg Mara a férje szavait. – De ezt is köszönjük. Egyébként hányan tudnak a Wilde Karrde létezéséről? – Rajtam kívül csakis Shada – felelte Karrde – és senki más. – Helyes – vágta rá Mara – szeretném még egy darabig titokban tartani, amennyiben lehetséges. – Vegye elintézettnek – biztosította a férfi. – Ha történetesen sikerül előbányásznunk némi anyagot Jinzlerről, elküldjem maguk után egy futárral? – Ne fáradjon – válaszolta Luke. – Addigra mi már alighanem a Coruscant felé fogunk repülni. – Nézze, Karrde, azt javaslom, hogy ne is nagyon törődjön Jinzler múltjával – javasolta Mara. – Összpontosítson inkább a jelenlegi tartózkodási helyének kiderítésére. A legutóbbi alkalommal, amikor titkos értesülések csúsztak ki a kezünk közül, kis híján polgárháború lett az

eredménye. Karrde arca fájdalmasan megrándult. – Igen, a Caamas-iratok – jegyezte meg vontatottan, rekedtes hangon. – Ne aggódjanak, előkerítjük ezt a Jinzlert, akárhová bújt is előlünk! – Rendben – szólalt meg Luke –, miután visszatértünk az ismert Galaxis határain belülre, keresni fogjuk önt. – Köszönöm – Karrde aprót biccentett –, viszlát, és sok szerencsét! – Önnek pedig jó vadászatot! – válaszolta búcsúképpen Luke, azzal megnyomott egy gombot, és a férfi képe eltűnt a monitorról. A Jedi-mester a feleségére pillantott, és mosolyogva megjegyezte: – Nos, ahogyan te magad is mondtad, az utazás már úgyis kezdett unalmassá válni. Mara nem válaszolt. – Jól sejtem, hogy most valahogy nem örülsz a változatosságnak? – kérdezte óvatosan Luke, mialatt nekilátott, hogy adatokat gépeljen a navigációs számítógépbe. – A nirauani utazásra gondolsz? – Mara hangjából szinte csepegett a gúny. – Szóval visszatérünk a Nirauanra, ahol gyakorlatilag egymagam romba döntöttem a bázis űrkikötőjét. Gondolom, Parck a boldogságtól repesve várja, hogy viszontláthasson. – Ugyan már – nyugtatta Luke –, mára már biztosan túltette magát azon a megrázkódtatáson. Egyébként, ha valaki miatt aggódnunk kell, akkor az Fel báró. Valami azt súgja, hogy szívesen elbeszélgetne veled bizonyos múltbeli eseményekről. Mara villámló tekintettel meredt a férjére, és dühösen felcsattant: – Ma valósággal sugárzik belőled a jókedv! Csak úgy dőlnek belőled a humorosabbnál humorosabb megállapítások! – Kettőnk közül valakinek meg kell őriznie a derűlátását – jelentette ki Luke, teljességgel ártatlan őszinteséggel. Mara még néhány pillanatig vádlón meredt a férjére, aztán a vonásai ellágyultak, és csendesen megkérdezte: – Te legalább annyira nyugtalan vagy, mint én, igaz? Luke hatalmasat sóhajtott, és megfontoltan válaszolt: – Csakis egyetlen okot látok arra, hogy Parck váratlanul beszélni akar velünk. Gondolom, már benned is felrémlett. Mara elmélyülten bólogatott, majd megszólalt: – Valószínűleg ismét felbukkant az a mindeddig azonosítatlan ellenség, amelyről annak idején már beszélt nekem. Az, amelyik erősen aggasztotta őt és Felt. És ez az ismeretlen ellenség most felénk közeledik. – Vagy pedig mindketten hazudtak – találgatott Luke. – Ha nem csal az emlékezetem, a kérdéses időpontban éppen arra akartak rávenni téged, hogy csatlakozz hozzájuk. Mara az áttetsző kabintetőn keresztül felnézett a csillagokra, néhány pillanatra felidézte magában az emlékeit, majd megrázta a fejét, és határozottan kijelentette: – Nem. Mélységes meggyőződéssel állították. Lehet, hogy tévedtek, de nem hazudtak. Ebben teljesen biztos vagyok. – Valószínűleg igazad van – ismerte el Luke. – Huh, bárcsak magunkkal hoztuk volna Artut. Amikor utoljára ott jártunk, a kis fickó igencsak ügyesnek bizonyult. – Nem fogunk leszállni magára a bolygóra! – csattant fel nyomban Mara. – Ráadásul Leiának nagyobb szüksége van Artura most, a pilótaképzésének ebben a szakaszában, mint nekünk. A navigációs számítógép halk sípolással jelezte, hogy elvégezte a számítási feladatokat. – No, kész is van – dünnyögte Luke, és nyomban nekilátott, hogy betáplálja a

pályaadatokat a központi számítógépbe. – Tudod, ez már-már ijesztő – jegyezte meg Mara. – Minden jel szerint ezúttal is megérezted, hogy mi vár ránk. Emlékszel? Még tizenöt perce sincs, hogy előhozakodtál a balsejtelmeiddel. Luke rosszkedvűen grimaszolt, és felidézte magában az iménti mondatát: indulás előtt világosan megmondtam Leiának, hogy csak akkor zavarjanak, ha nagy erejű, közvetlen támadás fenyeget. – Az Erő mélyen átjárja a családom valamennyi tagját – válaszolta halkan. – Én is így hallottam – vágta rá Mara. – Hát akkor reménykedjünk, hogy a saját borúlátásod szólt belőled, és nem az Erő üzent rajtad keresztül. Vágjunk bele, és intézzük el ezt az ügyet!

Két nappal később elérték a Nirauan-rendszert. – Eléggé csendesnek tűnik – állapította meg Luke, mialatt nyílegyenesen száguldottak az egykor harcoktól dúlt bolygó felé. – Sehol egy járőrhajó, sehol egy vadászgép. Még teherhajók sem röpködnek errefelé. Teljesen üresek a képernyők. Mara hosszú pillanatokig hallgatásba burkolózott, mialatt az Erőn keresztül kutatott életjelek után a környező űrben. – Én sem érzek semmit – szólalt meg végül, és felsóhajtott. – Valami azt súgja, hogy Parck nem számít ránk. Luke a szeme sarkából a feleségére pillantott, és mosolyogva megjegyezte: – Azt hittem, te nem is szeretted volna, ha vár minket... – Nem szerettem volna, ha a harcosai várnak minket – javította ki Mara. – De a fogadóbizottság teljes hiánya arra utal, hogy az ellopott üzenet mindent tartalmazott, amit a küldője közölni akart velünk. Parck alighanem bosszús lesz, amikor megtudja, hogy váratlan látogatói érkeztek. – Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg – jelentette ki Luke, és ráhangolta az adóvevőt az itteni birodalmiak és chissek által használt hullámhosszok egyikére. – Kopogjunk be, és kiderül, hogy ki van idehaza. Lenyomott néhány billentyűt, majd higgadt, erős hangon megszólalt: – Itt Luke Skywalker Jedi-mester beszél, az Új Köztársaság képviselője. Voss Parck admirálist keresem. Ismétlem, Luke Skywalker hívja Voss Parck admirálist. Kérem, válaszoljanak! – Hátra dőlt az ülésében, és az iméntinél jóval halkabban folytatta: – Most már csak meg kell várnunk, hogy... Még mielőtt befejezhette volna a mondatot, felcsendült egy figyelmeztető jelzés. A kommunikációs képernyő kivilágosodott, és megjelent rajta egy chiss férfi képe. A kék bőrű idegen teremtmény szeméből halvány, vöröslő fény áradt, amitől úgy tűnt, mintha izzana a szemgolyója. – Üdvözlöm, Skywalker mester! – köszönt a chiss, és átható pillantásokkal méregette Luke-ot, majd kissé elfordította a fejét, és folytatta: – És önt is üdvözlöm, Mara Jade! Talán még emlékszik rám, Kres'ten'tarthi vagyok, a Kéz Birodalmának katonája, Mitth'raw'nuruodo nagyvezér palotaőrségének parancsnoka. Be kell vallanom, alaposan megleptek ezzel a váratlan látogatással! – Ennek okát nem értem igazán – válaszolta nyugodtan Luke. – Ön talán nem tudja, hogy Parck admirális üzenetet küldött nekünk? – Természetesen tudok róla – felelte Kres'ten'tarthi. – Az admirális úr pillanatokon belül

itt lesz. Addig is megtennék, hogy leszállnak, és csatlakoznak hozzánk? – A chiss arca egy pillanatra megfeszült. – Ne aggódjanak, az utolsó látogatásuk óta tökéletesen helyreállítottuk az űr kikötőt! – Igazán köszönjük a szíveslátást – udvariaskodott Mara, még mielőtt Luke megszólalhatott volna –, de inkább idefent maradunk. – Ahogy óhajtják! – a chiss férfi fejet hajtott, és a képernyő elsötétült. – Szóval ismered őt? – érdeklődött Luke. – Igen, bár eddig még csak az úgynevezett magnevét hallottam, vagyis Stentnek szólították – felelte Mara. – Amikor Parckkal és Fellel tárgyaltam, ő a chiss őrség egyik parancsnoka volt. Attól tartok, nagyon a szívére vette, hogy betörtél a bázisra, és leromboltál ezt-azt, hogy kimenekíts a karmaik közül. Luke tétován csóválgatta a fejét, és felvetette: – Ezen a világon is bőven akadnak jóakaróink, ugye? – Inkább ebben az egész szektorban – Mara lemondóan legyintett –, mert egy pillanatra se feledd, hogy Thrawn népe él errefelé. Chissek népesítik be a környező csillagrendszereket, akikről tudom, hogy nem szívesen hívnák fel magukra az Új Köztársaság figyelmét. Nem szeretnék, ha sokan tudomást szereznének akár a puszta létezésükről is. – Alighanem örülnek, ha megbirkóznak a saját gondjaikkal. Nyilván nem szívesen vennék a nyakukba a mi problémáinkat – vélekedett Luke. – Valószínűleg így van – erősítette meg Mara, és hirtelen témát váltott: – Hanem Stent érdekes kifejezést használt. Észrevetted? – A Kéz Birodalma – mondta Luke, és elmélyülten bólogatott. – Valószínűleg a Thrawn Kezével áll összefüggésben. – Én is erre gyanakszom – erősítette meg a nő. – De engem sokkal jobban érdekel a Birodalom kifejezés. Neked és a Lázadók Szövetségének annak idején alaposan meggyűlt a bajotok Palpatine császár Galaktikus Birodalmával. Gondolod, hogy a chisseknek ugyanilyen problémáik lettek volna Thrawnnal? – Elképzelhető – válaszolta Luke, és mélyen elgondolkodott. A néhai Thrawn főadmirális – teljes chiss nevén Mitth'raw'nuruodo – az ismert Galaxis egyik legnagyobb katonai géniusza volt, és egyértelműen a legnagyobb azok közül, akiket a Birodalom hadserege valaha is a soraiba fogadott. Annak idején, még a Lázadók Szövetségének megalapítása előtt, Palpatine császár egy harci különítmény kíséretében elküldte őt az űr távoli, felfedezetlen vidékeire. Az uralkodó látszólag büntetésképpen helyezte át az admirálist az Ismeretlen Szektorokba, de a valóságban azzal a feladattal bízta meg, hogy a Birodalom jövőbeli terjeszkedésének céljából derítsen fel és hódítson meg újabb és újabb csillagrendszereket. A Nirauanon tett utolsó látogatásuk alkalmával Mara és Luke a saját szemükkel győződhettek meg arról, hogy Thrawn milyen sikeresen teljesítette a küldetést. Birodalmi csapataira és maroknyi, hűséges chiss harcosára támaszkodva alig néhány standard év leforgása alatt hatalmas területeket hajtott az uralma alá. Ráadásul mindezt úgy oldotta meg, hogy a hatalmas léptékű és rendkívüli fontosságú vállalkozás mindvégig titokban maradt, sokáig még az egykori Birodalom maradványának legfőbb tisztségviselői sem tudtak róla. Aztán, Pellaeon főparancsnok és néhány megbízható tanácsadója korlátozott kapcsolatot létesített Parckkal, és az egykori Birodalom nirauani hajtásával. Leia és az Új Köztársaság egyes magas rangú vezetői tudtak a különös, rejtőzködő államalakulat létezéséről, de Luke gyanította, hogy egyik kormányzat sincs tisztában annak méreteivel és katonai erejével. Ezeket az adatokat az Új Köztársaság polgárai közül csakis ő és Mara ismerték, márpedig ők ketten úgy döntöttek, hogy egy ideig még megtartják maguknak az értesüléseiket.

Viszont a Kéz Birodalma elnevezés még nekik is újdonságot jelentett. – De akkor sem hiszem, hogy Thrawn ugyanolyan zsarnokká vált volna, mint amilyen Palpatine volt – folytatta végül Luke az imént megkezdett gondolatmenetet. – Ha felidézem magamban mindazt, amit tudok róla, valahogy nem tudom elképzelni, hogy a megfélemlítésre, vagy az elnyomásra alapozta az uralmát. – Az nem zárja ki, hogy később sem tért rossz útra – mutatott rá Mara. – Eltanulhatott egyet s mást Palpatine-tól. Vagy ha nem maga Thrawn, akkor esetleg az utódai alatt fajultak el a dolgok. Könnyen megesik az ilyesmi... – Igen, ez igaz – ismerte el Luke –, viszont... Hirtelen elhallgatott, mert a kommunikációs képernyő ismét életre kelt. Ezúttal egy ősz hajú, mélyen barázdált arcú férfi képe jelent meg rajta, akinek átható, szúrós tekintete éles észről árulkodott. – Üdvözlöm, Mara – köszönt az idős férfi –, és önt is, Skywalker mester! Őszintén szólva, nem számítottam a felbukkanásukra. Azt hittem, hogy önök már régen a Crustai felé repülnek. – A Crustai felé? – Luke homlokára mély ráncokat szántott a gyanakvás. – Ott van az előre egyeztetett találkozási pont – magyarázta Parck, és aggodalmas képpel meredt az előtte álló kamerába. – Talán nem kapták meg az üzenetet? – Sajnos, nem jutott el hozzánk – válaszolta Mara. – Egy Dean Jinzler nevezetű férfi eltüntette, még mielőtt megismerhettük volna a tartalmát. – Nahát... – dünnyögte komoran Parck, és hol Luke-ot, hol pedig Marát fürkészte, majd megkérdezte: – Önök ismerik ezt az embert? – Még sosem hallottunk róla – felelte a Jedi-hölgy de ennek most nincs jelentősége. Egyedül az számít, hogy az üzenetet megérte ellopni. Igaz? – Ha a megfelelő kezekbe kerül, komoly hasznot hozhat – vallotta be az admirális, aztán néhány pillanatra keményen beharapta az alsó ajkát, majd kibökte: – Ez eléggé kínos fordulat! – Igen, lényegében mi is erre a következtetésre jutottunk – erősítette meg Mara. – Megtenné, hogy beavat a részletekbe? – Természetesen – Parck bizonytalanul bólintott, amivel elárulta, hogy a gondolatai még mindig az eltüntetett üzenet körül forognak. – Bár, ha a chissek... – hirtelen megrázkódott, és szemlátomást összeszedte magát. – Hát, ami történt, megtörtént. A múlton felesleges rágódni. Mindig a valós helyzettel kell törődnünk, akár tetszik, akár nem. Árulja el nekem, Skywalker mester, hallott már valaha a Kirajzás fedőnevű tervről? – Igen, dereng valami – válaszolta Luke tűnődve, és mélyen elgondolkodva próbálta felidézni magában, hogy hol és milyen körülmények között találkozott ezzel a névvel. Néhány pillanattal később megszólalt: – Igen, azt hiszem, akkor bukkantam egy efféle hivatkozásra, amikor információkat kerestem Jorus C'Baoth-ról. Akkoriban történt, amikor a klónom megpróbálta elrabolni Leia húgom gyermekeit. Úgy rémlik, hogy egy nagyszabású vállalkozás volt, még a klónháborúkat megelőző időszakban. Egy másik galaxis felfedezését célzó expedíció. – Nagyon jó – válaszolta Parck elismerő hangsúllyal. – Igen, alapjában véve erről volt szó. Valaki egy igen ötletes hajót épített erre a rendkívüli célra. Egy hatalmas anyahajó-szerűség törzséhez hat újonnan épített Dreadnaughtot kapcsoltak. A kötelék együttesen a Kirajzás nevet kapta. A vállalkozást hat Jedi-mester és tucatnyi Jedi-lovag irányította, egyebek mellett az ön által is említett Jorus C'Baoth. Rajtuk kívül további ötvenezer ember és idegen teremtmény indult útnak, vagyis a személyzet és családtagjaik. – Magukkal vitték a családjukat is? – kérdezett közbe kissé meglepetten Luke. – Egy másik galaxisba való utazás rengeteg időbe telik – emlékeztette őt Parck. – Főleg, mert az az irdatlan hajó együttes viszonylag alacsony sebességre volt képes. Ráadásul néhányan

azt javasolták, hogy miután az útjuk az Ismeretlen Szektorokon keresztül fog vezetni, célszerű lenne, ha alapítanának néhány új kolóniát. – Kezdem érteni – szólt közbe Luke –, ezért kellettek a Dreadnaughtok. – Pontosan – Parck aprót biccentett. – Az volt a terv, hogy ha új kolóniát akarnak létesíteni, leválasztják, és hátrahagyják az egyik ilyen egységet. A Dreadnaught komoly védelmet és közlekedési szállítási lehetőséget tudott biztosítani a telepeseknek. – Értem – dörmögte Luke –, de amennyire én tudom, az expedíció sosem tért vissza. Ezek szerint eljutottak volna egy másik galaxisba? Mara kényelmetlenül fészkelődött az ülésében, majd halkan megjegyezte: – Még a mienkből sem jutottak ki. Miután elérték a világűr chissek által ellenőrzött részének határait, Thrawn megtámadta és megsemmisítette őket. – Igen, így történt – erősítette meg Parck a Jedi-hölgy szavait. – A többi chiss finoman fogalmazva nem volt elragadtatva. Első felháborodásukban el akarták kergetni Thrawnt, de neki valahogyan sikerült lebeszélni őket erről a lépésről. – Igen, még jól emlékszem arra a történelemleckére, amelyet az utolsó itteni látogatásunk alkalmával kaptunk – jegyezte meg Mara. – A chissek nem hívei a védelmi jellegű, megelőző csapásoknak. Szóval, admirális úr, mi közünk van nekünk ehhez az ötven évvel ezelőtti tragédiához? – Csupán annyi – válaszolta Parck, és furcsa pillantással meredt a kamerába – hogy a chissek a közelmúltban megtalálták az expedíció hajóinak roncsait. És most vissza akarják szolgáltatni azokat a jogos tulajdonosoknak. Mara hosszú pillanatokig döbbenten bámult a képernyőre, közben ezernyi gondolat és tucatnyi érzés kavargott az elméjében. – Ez nem lehet igaz – suttogta felindultan, és látszott rajta, hogy csak nagy erőfeszítések árán tudja kipréselni magából a szavakat –, egyszerűen lehetetlen. Ez csupán valami trükk! – Elismerem, hogy eléggé különösnek hangzik – Parck tehetetlenül vonogatta a vállát. – De Formbi főnemes őszintének tűnt, amikor felvette velem a kapcsolatot. – Akkor is képtelenség! – állította makacsul Mara. – Az imént ön mondta, hogy Thrawn elpusztította a hajó együttest. És ha Thrawn megsemmisített valamit, rendszerint átkozottul alapos munkát végzett. Nagyon értett hozzá! – Nézze, Mara, ezt én még önnél is jobban tudom – vágott vissza kissé sértődötten Parck. – Ettől még tény marad, hogy a chissek azt állítják, megtalálták a maradványokat. A Formbitól kapott leírás ráillik a korabeli tervekre. Továbbá, elképzelni sem tudom, hogy mit keresett volna arrafelé egy másik, az expedíciótól független Dreadnaught. – Felvonta a jobb szemöldökét, és szigorú képet vágva folytatta: – A hogyanokra és a miértekre adandó válaszokat jelenleg egyikünk sem ismeri. Egyedül azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, hogy most mihez kezdünk. – Mihez kezdünk? Hogy mi mihez kezdünk? – kérdezett vissza Luke. – Nekem úgy tűnik, hogy ez az ügy az Új Köztársaság vezetőire tartozik, és nem két Jedire. – Talán igen, talán nem – felelte talányosan az admirális. – Elvégre a Kirajzás ötlete valamelyik Jedi-mester agyából pattant ki. Nem a régi szenátorok egyike, és még csak nem is maga Palpatine császár állt elő vele. Ezért kérte Formbi, hogy Luke Skywalker Jedi-mesterrel vegyem fel a kapcsolatot. – A főnemes kifejezetten Luke-ot kérte? – kérdezte Mara. – Igen, kimondottan őt – erősítette meg Parck, azzal a tőle jobbra álló monitorra fordította a tekintetét, és folytatta: – íme, maga az üzenet. Luke Skywalker Jedi-mesternek, a Jedi-akadémiára, a Yavin Négyes világra. A feladó Chaf'orm'bintrano főnemes, az Ötödik Uralkodócsalád tagja, Sarvchi városából. A chiss Védőflotta a közelmúltban roncsokra bukkant,

amelyek minden valószínűség szerint egy régi, önök által Kirajzás fedőnéven emlegetett expedíció hajóinak maradványai. A roncsok a chiss nép fennhatósága alá tartozó területen fekszenek. A chiss nép mélységesen sajnálja a szomorú eseményben való érintettségét. Tiszteletünk jeleként, illetve, hogy kimutassuk őszinte megbánásunkat, lehetőséget biztosítunk önöknek, hogy részt vegyenek a maradványokat átvizsgáló hivatalos bizottság munkájában. A következő tizenöt standard nap folyamán a Crustai bolygó közelében várom önöket. Itt a koordináták következnek – vetette közbe Parck, és folytatta: – Amennyiben csatlakoznak hozzám, együttesen fogunk tovább utazni a roncsok lelőhelyére. Szívből remélem, hogy önök is bekapcsolódnak a vizsgálatba, mert így megtárgyalhatjuk a maradványok visszaszolgáltatásának részleteit. Üzenet vége. – Szóval, ezt írta nekünk ez a Chaf'orm... izé, akárki? – hümmögte Mara alig hallhatóan. – De vajon honnan tudta a címet? – Chaf'orm'bintrano – segítette ki az admirális. – Nevezzék egyszerűen Formbinak. És Skywalker mester címét természetesen tőlem kapta. A chissek alig tudnak valamit az Új Köztársaságról, és gyakorlatilag semmit annak világairól. – Mégis ismerik Luke nevét? – kérdezte Mara. – Nos, nem egészen – válaszolta Parck, és lerítt róla, hogy kissé zavarba jött. – Formbi tőlem kérdezte meg az Új Köztársaság legkiválóbb Jedi-mesterének nevét. Én pedig azt feleltem, hogy az illető nem lehet más, mint Luke Skywalker mester. Mara a férjére pillantott, majd folytatta a faggatózást: – Vagyis ön és Formbi baráti kapcsolatokat ápolnak? – Nem mondanám barátinak a kapcsolatunkat – felelte az admirális. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy beszélő viszonyban vagyunk. Tudják, a chissek hivatalos véleménye szerint Thrawn elhajló szélsőséges volt, aki szégyent hozott a saját népére. – Mondja ezt Stentnek – dörmögte Luke. – Érdekelne a válasza! Parck a vállát vonogatva válaszolt: – Én egy pillanatig sem állítottam, hogy valamennyi chiss egyetért a hivatalos állásponttal. A lényeg, hogy a közelmúltban Formbi és én beszéltünk néhányszor, bár egyelőre csak semleges témákról. – Ezúttal balra pillantott, és leolvasott valamit egy másik monitorról. – Időközben az egyik navigátorom kiszámította egy, a Crustait célzó utazás adatait. Feltéve, hogy önök legalább a fénysebesség egy egész és három tizedszeresével tudnak repülni azzal a hajóval, éppen csak annyi idejük maradt, hogy elcsípjék Formbit, mielőtt elhagyja a találkozási pontot, és tovább repül. De ehhez perceken belül indulniuk kell. – Köszönjük a felvilágosítást – mondta udvariasan Luke. – Most viszont, ha nem bánja, megtárgyalnánk az ügyet. Hamarosan újra jelentkezünk! – Ahogy óhajtják – Parck kimérten fejet hajtott –, itt maradok, és várom a hívásukat. És valóban mozdulatlanul ült tovább, mialatt Luke megszakította az adást. Mara a bolygóra szegezte a tekintetét. – Te mit gondolsz? – kérdezte néhány másodperccel később. Luke a fejét csóválva válaszolt: – Igazán érdekes ajánlat – a hangja kissé különösnek tűnt, mintha álmodozott volna beszéd közben –, amennyire én tudom, a Kirajzás fedőnevű tervet mélységes titokban tartották annak idején. Még a coruscanti archívumokban is alig van róla adat. – Sok mindent nem tudunk arról a korszakról – mutatott rá Mara. – A klónháborúknak, de főleg Palpatine-nak köszönhetően a feljegyzések zöme vagy megsemmisült, vagy eltűnt. – Látod, éppen ez izgat a legjobban! – magyarázta Luke, és látszott rajta, hogy feltámadt benne az érdeklődés. – Elképzelhető, hogy azokban a roncsokban maradt néhány használható

holofelvétel. Lehet, hogy rajtuk keresztül bepillantást nyerhetünk abba a ködös múltba, ahogyan mindig is szerettük volna. – Ahogyan szerettük volna? – méltatlankodott Mara, és rosszalló pillantással méregette a férjét. – Inkább csak te szeretnéd. Egyedül te! – Jó, megadom magam – jelentette ki Luke, aki láthatóan zavarba jött. – Elismerem, kettőnk közül én szeretnék minél többet megtudni azokról a Jedikről, akik a régi Köztársaság hanyatlásának idején éltek. De te miért nem? – Ez az a korszak, amikor Palpatine hatalomra jutott – emlékeztette Mara komoran a férjét, majd ismét a csillagokra meredve hozzátette: – Sok minden történt annak idején, amiről inkább nem szeretnék tudni! – Megértelek – válaszolta Luke gyengéden –, másrészről viszont, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ajánlatban rejlő lehetőségeket. Mara megcsóválta a fejét, és gúnyosan megkérdezte: – Miféle lehetőségeket? Ez inkább a chisseknek lehetőség! Elsősorban arra jó, hogy csillapíthassák a bűntudatukat, amely azért emészti őket, mert hosszú időn keresztül hagyták, hogy Thrawn szabadon garázdálkodjon! – Igen, nyilván ez is része a dolognak – ismerte el Luke. – A chissek becsületes és tisztességes népség hírében állnak. Még maga Thrawn is vigyázott, hogy csak annyit gyilkoljon és romboljon, amennyi a győzelemhez kellett. De szerintem itt jóval többről van szó, mint vezeklésről és jóvátételről. – Például? Luke vállat vont, és elbizonytalanodva válaszolt: – Nem tudom. Egyszerűen csak ezt súgják az ösztöneim. Az a gyanúm, hogy a chissek szeretnének hivatalos diplomáciai kapcsolatot létesíteni az Új Köztársasággal. És ez az eset, mármint a maradványok megtalálása és visszaszolgáltatása lehetőséget nyújt az első lépések megtételére. – Értem – válaszolta Mara – csakhogy kissé különös megoldást választottak. Ha valóban diplomáciai kapcsolatok kiépítésére törekednek, akkor miért egy Jedit kerestek meg, és miért nem mindjárt a coruscanti kormányzatot? Nézzünk szembe a tényekkel, Luke! Formbi valamiért nem akarja belekeverni az ügybe az Új Köztársaságot, legalábbis hivatalosan nem. – Ezt magam is így gondolom – ismerte el Luke. – Ellenben, ha a chissek úgy tartják, hogy a Kirajzás alapjában véve a Jedi-rend vállalkozása volt, akkor logikus, hogy egy Jedihez fordultak, és nem valamelyik magas rangú tisztviselőhöz, vagy szenátorhoz. – Feltéve persze, hogy Parck az imént igazat mondott – tette hozzá Mara. – Mert az is meglehet, hogy egyfolytában hazudott nekünk. – Ezt éppenséggel kideríthetjük – mondta Luke. – Kötve hiszem, hogy meg tud téveszteni két Jedit, ha személyesen találkozik velük. – Felejtsd el, Luke! Én nem megyek le oda – tiltakozott nyomban Mara. – Amikor utoljára egy helyiségben tartózkodtam az admirálissal, először megpróbált maga mellé állítani, aztán kis híján megöletett. Cseppet sem voltam elragadtatva, amikor a chissek lőni kezdtek rám azokkal a szörnyű hő fegyvereikkel. Igazán köszönöm a meghívást, de én idefentről is jól hallom Parckot! – Rendben, csak ne izgasd fel magad! – csitította Luke. – Én sem rajongok a gondolatért, hogy leszálljunk a Nirauanra. Csak az a bökkenő, hogy ebben az esetben nem támaszkodhatunk más forrásból származó értesülésekre. Csakis annyit fogunk tudni, amennyit az admirálistól hallunk. – Tisztában vagyok vele – dünnyögte rosszkedvűen Mara –, de akkor sem akarok

leszállni. Luke vállat vont, és kibökte: – Ne szépítsük, ez az utazás eléggé veszélyesnek ígérkezik. De én magam azt hiszem, hogy ezúttal megéri vállalni a kockázatot. – Oldalra döntötte a fejét, a szeme sarkából a feleségére pillantott, és hozzátette: – Hacsak nem ismersz egy másik, ennél jóval biztonságosabb megoldást! – Arra gondolsz, hogy időközben esetleg útmutatást kaptam az Erőtől? – Mara mogorván fintorgott. – Sajnos nem. Nincs más bennem, csak a saját, természet adta gyanakvásom. – Nem, nem csak az – javította ki Luke. – Van benned valami, ami jóval mélyebb az egyszerű óvatosságnál vagy gyanakvásnál. Szerintem most egy kicsit te is úgy érzed magad, ahogyan én éreztem annak idején, amikor Yoda megmondta nekem, hogy csakis úgy lehet belőlem igazi Jedi, ha újra szembenézek az apámmal. – De én már túlvagyok ezen! – tiltakozott Mara. – Te magad mondtad nekem, hogy az utolsó határok átlépéséhez komoly próbatételre van szükség. És én már teljesítettem a magamét! – Hirtelen az előttük fénylő bolygóra szegezte a mutatóujját. – Méghozzá pontosan ott! – Jól tudom – mondta halkan Luke. Marának hirtelen eszébe jutott, hogy a kettejük kapcsolata történetesen éppen abból a bizonyos megpróbáltatásból született. A gondolat nyomán úgy érezte, mintha egy kellemesen meleg, lágy felhő telepedett volna erős érzelmektől feldúlt lelkére, amely pillanatok alatt lecsillapította annak háborgását. Miután a Jedi-mester érzékelte, hogy a felesége visszanyerte a hidegvérét, megnyugodva folytatta: – De én nem ilyen jellegű próbára gondoltam. Sokkal inkább... áh, nem is tudom. Nevezzük talán a múlttal való szembenézésnek. Válaszképpen Mara gúnyosan felhorkant: – Még sosem jártam a chissek felségterületein. Igazán érdekelne, hogy egy efféle utazás vajon hogyan függ össze a múltammal? – Sejtelmem sincs – válaszolta őszintén Luke –, én csak a benyomásaimról beszéltem, semmi másról. – Te menni akarsz, igaz? – Mara hatalmasat sóhajtott. Luke kinyúlt, szelíden megfogta a felesége kezét, majd halkan válaszolt: – Azt hiszem, mennünk kell. Ha Parcknak igaza van, és valóban felénk tart egy korábban sosem látott ellenség, akkor szükségünk lesz minden elérhető szövetségesre. És ha lehetőséget kapunk arra, hogy magunk mellé állítsuk a chisseket, akkor nem szabad elszalasztanunk. – Igazad van – Mara nagyot bólintott, pedig mialatt kimondta, rossz érzései támadtak, és végigfutott a hátán a hideg. – Ha menni akarunk, akkor ideje indulni. Azzal gyengéden megszorította, majd elengedte Luke kezét, aztán az adóvevő kezelőpanelje felé nyúlva ismét megszólalt: – Kérjük el Parcktól azokat a koordinátákat, és vágjunk bele!

Harmadik fejezet

A. Jade Sabre csúcssebessége valamivel meghaladta a fénysebesség 1,3-szeresét, így egy standard nappal a kitűzött határidő lejárta előtt érték el a Crustait. A találkozási pontnál a Nirauan körzetében tapasztaltakkal ellentétben komoly fogadóbizottság várta őket. Miután Luke kihozta a hipertérből a hajót, öt vadászgép zárkózott fel mögéjük. A köteléket alkotó, idegen gyártmányú gépek valamivel nagyobbak voltak az X-szárnyúaknál, de kisebbek a Skipray egységeknél. A következő pillanatban szigorú hang harsant a Sabre pilótafülkéjének rejtett hangszóróiban: – Azonosítsák magukat! A vadászkíséret parancsnoka erős akcentussal, de jól érthetően beszélte a Galaxis közös nyelvét. – Itt Luke Skywalker Jedi-mester beszél. Az útitársam Mara Jade Skywalker Jedi-lovag – válaszolta Luke, és a taktikai képernyőre pillantott. A műszer adatai szerint az idegen gépek megpróbáltak úgy elhelyezkedni körülöttük, hogy az alakzatuk csupán udvarias kísérő formációnak tűnjön, de Luke-ot nem tudták megtéveszteni. Egyetlen pillantással felmérte, hogy a vadászok ezekből a pozíciókból szükség esetén azonnal meg tudják indítani a támadást. Megcsóválta a fejét, és folytatta: – Chaf'orm'bintrano főnemes kérésére jöttünk ide. – Üdvözlöm, Skywalker mester! – köszöntötte a hang. – Elkísérjük önöket a főnemes hajójához. – Előre is köszönjük! – válaszolta Luke. Az egyik vadászgép kitört az alakzatból, eléjük vágott, majd balra fordult. Luke felszólítás nélkül is megértette a pilóta szándékát, és apró kormánymozdulatokkal követte a vezérgépet. – Te mit gondolsz? – kérdezte halkan a feleségétől. – Ha át is vették a műszaki megoldásainkat, nem látom jelét – válaszolta Mara, mialatt elmélyülten tanulmányozta az egyik képernyő adatait. – A számítógépünk nem ismeri fel a fegyvereiket, amelyek egy része energianyalábot, más része szilárd lövedéket tüzel. A vízszintes stabilizátoraik alatt néhány kisebbfajta rakéta lapul. – Protontorpedók? – vetette fel Luke, miután szemügyre vette azt a vázlatrajzot, amelyet Mara küldött át neki a helyzetelemző képernyőre. – Ahhoz egy kicsit nagyok, bár ezt sem lehet világosan megítélni – felelte Mara. – Mindenesetre ütőképes vadászgépeknek tűnnek. Nem szívesen akaszkodnék össze velük. – Mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy ne kerüljön sor összecsapásra – Luke bölcselkedve bólogatott, majd hirtelen megjegyezte: – Az viszont furcsa, hogy nem használják a mi műszaki vívmányainkat. Hiszen Thrawn hosszú éveken keresztül szoros kapcsolatban állt a Birodalommal. – Te is hallottad, hogy mit mondott Parck! – emlékeztette Mara a férjét. – Idekint nem tartják valami nagyra a néhai főadmirálist.

– Igen, de azt hittem, hogy képesek félretenni a büszkeségüket, ha hasznos műszaki újításokról van szó – magyarázta Luke. – A népek túlnyomó többsége habozás nélkül megteszi. – Hát akkor rábukkantunk egy olyan népre, amelynek fiai másképp gondolkodnak – válaszolta Mara. Néhány másodperccel később megpillantották a diplomatahajót, amely újabb meglepetésekkel szolgált. Először is, jóval nagyobb volt annál, mint amire számítottak, legalább másfélszer akkora, mint azok a koréliai korvettek, amelyeket az Új Köztársaság diplomáciai testületei használtak hasonló célokra. Az alakját tekintve leginkább egy calamari cirkálóra emlékeztetett, viszont a hatalmas hajótesten egyetlen sima, áramvonalas felület sem akadt. A burkolat kisebb-nagyobb síkok, sarkok és élek ezreiből állt. A hajó egészében véve úgy festett, mintha egyetlen irdatlan szikladarabból vésték volna ki, ám a szobrászok elfelejtették volna tovább finomítani és lecsiszolni a durván kialakított formákat. – Lenyűgöző megoldás – ámuldozott Mara, mialatt nagy sebességgel közeledtek a különös látványt nyújtó űrjármű felé. – Úgy néz ki, mint egy jókora kőtömb. Ez a külső alighanem kapóra jön, ha el akarnak rejtőzni egy aszteroidamezőben. – Igen, szépen beleolvadna egy efféle környezetbe – erősítette meg bólogatva Luke. – Éppen arra gondoltam, hogy ezt a gépet könnyű felismerni, ami nyilván hasznos tulajdonság, ha már egyszer diplomatahajóról van szó. – Talán ezért ilyen – felelte Mara – de az is meglehet, hogy a chissek egyszerűen csak szeretik az esetlen, darabos formákat. Ezek után felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon milyen lehet a dokkjuk? Luke megborzongott. Annak idején, amikor megajándékozta a feleségét a Jade Sabréval, ő nyomban megjegyezte, hogy milyen sors vár arra, aki kárt tesz a hajóban. A Jedi-mester úgy érezte, más már nem is hiányzik neki, mint hogy Mara tombolni kezdjen, amiért egy kiálló sarok megkarcolja a festéket. Szerencsére kiderült, hogy feleslegesen aggódott. A fogadásukra kirendelt kötelék a diplomatahajó jobb oldalába süllyesztett, az űr felé nyitott kikötőhöz vezette őket, amelyet tökéletesen sima falak vettek körül. Egyetlen díszítőelem, antenna vagy él sem akadályozta a megközelítést. Ráadásul rengeteg helyük volt a manőverezésre, így Mara már az első próbálkozásra tökéletesen tette le a Sabrét. A rögzítőkarmok azonnal megtalálták a leszállóhely felületén kialakított fémhurkokat, majd jól hallható csattanások kíséretében nyomban be is zárultak. – Rendben, ezzel megvagyunk – jelentette ki Mara. – Most mi következik? Luke a nyakát nyújtogatva átkémlelt a hajótest felső pereme felett, majd válaszolt: – Úgy látom, hogy egy közlekedőalagutat tolnak a jobb oldali zsilipünkhöz. Igyekezzünk, ne várakoztassuk meg a házigazdát! Eltartott néhány percig, mire lezárták, vagy készenléti állapotba kapcsolták a Sabre különféle rendszereit, aztán hátrasiettek a zsiliphez, amelynek túlsó oldalán már várta őket valaki. Az illető udvariasan, halkan kopogtatott a többrétegű zsilipajtó külső felületén. – Hát, akkor kezdjük – dünnyögte Luke, azzal megnyomta a nyitógombot. A súlyos zárólemezek besiklottak az oldalfalakba. A közlekedő-alagútban egy fiatal chiss hölgy állt, aki különös szabású, sárga színekben pompázó kezeslábast viselt. – Üdvözlöm önöket a Chaf Envoy diplomatahajó fedélzetén! – köszönt udvariasan. Sokkal jobban beszélte a közös nyelvet, mint a vadászgép pilótája, éppen csak egy árnyalatnyi akcentus érződött a szavain. – A nevem Chaf'ees'aklaio. Chaf'orm'bintrano főnemes szárnysegédje vagyok. Megtiszteltetésnek venném, ha a magnevemen szólítanának, vagyis Feesának.

– Nagyon köszönjük, élni fogunk az ajánlatával – válaszolta Luke, és elegánsan meghajolt. – Én Luke Skywalker vagyok, kérem, szólítson egyszerűen csak Luke-nak. Ez a hölgy pedig Mara Jade Skywalker, a feleségem, akit nyugodtan szólíthat Marának. – Kérem! Tehát Luke és Mara – mialatt Feesa megismételte a neveket, könnyedén meghajolt. – Megtisztelnek a jelenlétükkel. Kérem, kövessenek! Azzal megfordult, és nekivágott a folyosónak. – Nagyon jól beszéli a közös nyelvet, kedves Feesa – jegyezte meg Luke elismerő hangsúllyal, miután ő és Mara felzárkóztak a chiss hölgy mögé. – Ez általános jelenség önöknél? – Sajnos, ki kell ábrándítanom – válaszolt Feesa. – Ezt a nyelvet a Látogatók ismertették meg velünk, de csak kevesen éreztek vágyat magukban arra, hogy elsajátítsák. Mara felkapta a fejét, és gyanakodva megkérdezte: – Látogatók? Csak nem a Kirajzás résztvevőit értik alatta? – Nem – Feesa méltóságteljesen megcsóválta a fejét –, a Látogatók azok, akik még korábban jöttek. – Úgy érti, a Kirajzás előtt? – Mara résnyire vont szemmel, gyanakodva méregette a hölgyet. – Mégis, kik jártak errefelé azt megelőzően? – Nem ismerem a nevüket – Feesa menet közben oldalra fordította a fejét, a szeme sarkából végigmérte Marát, és hozzátette: – De nem az én dolgom, hogy felvilágosítást nyújtsak ezekről a dolgokról. Tisztelettel kérem önöket, mostantól ne tegyenek fel ilyen jellegű kérdéseket, mert úgysem válaszolhatok rájuk. – Elnézést kérünk – mormolta Luke. A következő pillanatban figyelmeztető gondolatot küldött Mara felé, cserébe nyomban megérezte, hogy a feleségét elönti a csalódás, amiért abba kell hagynia a kérdezősködést. A járat hamarosan egy tágas zsilipbe torkollott, amelyen túl hatalmas helyiség terült el. Feesa áthaladt a zsilipen, aztán Luke is belépett a terembe... Hirtelen apró, villanásnyi zavart érzett az Erőben, mindössze egy rövid, zavaros vészjelzést. De ennyi is elég volt neki. Villámgyorsan hasra vetődött, és a következő pillanatban átsuhant felette valami. Feesa rémülten felkiáltott, közben Luke a hátára fordult, és a csizmája sarkát a zsilip küszöbének támasztva távolabbra rúgta magát. A sima fémfelületen többlépésnyi távolságra siklott, ezalatt ülő helyzetbe tolta magát, végül felpattant. Fél másodperccel később már támadóállást felvéve, a fénykardját csapásra, illetve hárításra készen tartva, ide-oda forgolódott. Első gondolatával Mara testi épsége miatt aggódott. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt látta, hogy felesége sértetlenül áll a folyosón, és ő is bekapcsolt fénykarddal, védekezésre készen várja a folytatást. A tekintetük összeakadt, és egy gyors pillantással kölcsönösen megnyugtatták egymást. Luke a szeme sarkából meglátta, hogy Feesa még most is a padozatot alkotó fémlemezeken hasal. Egyből tudta, hogy az Erő közvetítésével Mara nyomta le oda a chiss hölgyet, nehogy megsérüljön. Gondolatban figyelmeztette a feleségét, hogy maradjon ott, ahol van, majd a veszélyforrás felderítésére fordította a figyelmét. Azonnal meg is találta. Vastag, majdnem a padozatig érő kábeldarab lógott a mennyezetről, amelynek a vége történetesen abban a pillanatban szabadult el, amikor ő belépett a csarnokba. A leszakadt vezeték lassan, súlyosan lengett ide-oda, a terembe vezető járat hossztengelyére merőlegesen. Luke-ot megkönnyebbüléssel vegyes bosszankodás járta át, és kikapcsolta a fénykardját. – Minden rendben! – szólt oda Marának, és gyorsan felmérte a helyzetet. Kiszámította, hogy a kábeldarab körülbelül öt másodpercenként halad el az átjáró előtt, ám addig biztonságosan át lehet jutni alatta. – Jöhetsz!

Mara át is kelt a veszélyes szakaszon, de a rá jellemző módon. Várt néhány másodpercet, aztán hirtelen hatalmasat szökkent úgy, hogy a teste teljes fordulatot írt le a levegőben. A röppálya csúcspontján felfelé csapott a fénykardjával. Luke arra számított, hogy a felesége levágja az elszabadult kábelt, mert így akarja kimutatni a nyilván gondatlanságból bekövetkező baleset miatti elégedetlenségét. De a kéklő energiapenge elsuhant a vezeték alatt, még csak nem is érintette azt. Mara kecsesen visszaérkezett a padozatra. – Te jól vagy? – kérdezte a férjétől, mialatt kikapcsolta, és az övére akasztotta a fénykardját. – Remekül – biztosította Luke –, már úgyis hiányzott egy kis testmozgás. Alighogy befejezte a mondatot, a szeme sarkából mozgást látott, és gyorsan jobbra fordult. A terem másik végében nyíló, boltíves bejáraton keresztül két chiss férfi érkezett a tágas csarnokba. Az alacsonyabbik teremtmény kékesfekete haja már őszbe fordult. Az illető bonyolult mintákkal teli, díszes ruházatot viselt, míg a válláról hosszú, sárga árnyalatokban pompázó palást lógott, amelynek szegélyeit szürke hímzések borították. A magasabbik férfi szűk nadrágot és fekete, majdnem a térdéig érő ujjasféleséget hordott, amelynek vállrészét kopottnak tűnő, vörös foltok díszítették. – Üdvözlöm önöket a... – kezdte már messziről a fekete ruhás chiss, de hirtelen elakadt a szava, és egy pillanatig meglepetten bámulta az éppen feltápászkodó Feesát, majd megkérdezte: – Mi folyik itt? – Baleset történt, uram! – válaszolta Feesa, és gyorsan felállt. – Leszakadt egy vezeték, és majdnem eltalálta Skywalker mestert! – Értem – felelte a chiss, és mialatt folytatta, a fenyegető tónus eltűnt a hangjából. – Bocsánatáért esedezem, Skywalker mester! Nem sérült meg? – Szerencsére nem – biztosította Luke, mialatt ő és Mara odasétáltak a vendéglátóik elé, majd közelebb érve újra megszólalt: – Ön nyilván Chaf'orm'bintrano főnemes. A chiss megrázta a fejét. – Nem, én Prard'ras'kleoni tábornok vagyok, a Chiss Védőflotta tisztje – válaszolta hűvösen. – Ennek az expedíciónak a katonai parancsnoka. – Félfordulatot tett sárga ruhás társa felé, és hozzátette: – Az úr itt mellettem, ő Chaf'orm'bintrano főnemes. A két Jedi szemügyre vette a másik chisst. Az emberi lények mindig is nehezen ítélték meg egy idegen teremtmény életkorát, de Luke-nak úgy tűnt, hogy Chaf'orm'bintrano jóval idősebb a tábornoknál. Talán az arcán, vagy a tartásában volt valami, ami ezt a benyomást keltette. – Elnézését kérem, Chaf'orm'bintrano főnemes! – mondta udvariasan. – Aligha szükséges – jelentette ki a férfi könnyed, fesztelen modorban. – Honnan is ismerhetnének, hiszen még sosem találkoztunk! Remélem, eseménytelen utazásban volt részük... – Köszönjük, nagyjából igen – válaszolta Luke. Chaf'orm'bintrano hangzóit kissé vaskos akcentus színezte, viszont gördülékenyen fűzte mondatokká a szavakat, ami arra utalt, hogy kiválóan beszéli a Galaxis egyéb területein használt közös nyelvet. – Eltekintve ettől a kis meglepetéstől – jegyezte meg némileg rosszallóan Mara, mialatt a fal mentén himbálózó vezetékre mutatott, aztán, hogy enyhítse a kijelentésének súlyát, udvariasan megjegyezte: – Nagyon szépen beszéli a nyelvünket, Chaf'orm'bintrano főnemes! Ön is a Látogatóktól tanulta? – Részben tőlük, részben másoktól – válaszolta a chiss. – Miután az önök népe megérkezett a Nirauanra, szükségesnek éreztük a nyelvük elsajátítását. A jelenlegi küldetésünk valamennyi résztvevője érti és beszéli az Új Köztársaság közös nyelvét. Sőt, utasítottam a

személyzetet, hogy az önök iránti udvariasság jeleként használják is, valahányszor csak lehetséges. – Nagyon köszönjük, uram! – hálálkodott Luke. – Igazán nem számítottunk erre a figyelmességre! – Nagyon szívesen – válaszolta Chaf'orm'bintrano mosolyogva. – Ugyanígy, az udvariasság jegyében megkérném, hogy szólítson a magnevemen, vagyis Formbinak. Úgy vélem, ez a megoldás jóval könnyebbé teszi a társalgást. – Ez valóban így van – biztosította Luke, és jelentősen megkönnyebbült. Ő maga korántsem boldogult olyan könnyedén az idegen kommunikációs formákkal, mint például Han, vagy akár Leia, és C-3PO-tól pillanatnyilag fényévek százai választották el. – Még egyszer nagyon köszönjük. – Ez nagyon is ésszerű udvariasság – folytatta Formbi, mintha szükségét érezte volna, hogy megindokolja a kérését. – Mi, chissek csak a hivatalos rendezvények, vagy a különféle szertartások alkalmával használjuk a teljes nevünket. Továbbá, az ismerősök, a barátok, valamint az egyenrangú felek a magnevükön szólítják egymást. És mivel önök valamennyien az Új Köztársaság képviselői, társadalmi rang tekintetében a mi főnemeseinkkel állnak egy sorban. Luke a feleségére pillantott, és látta rajta, hogy ő is felfigyelt a jelentéktelennek tűnő, de valójában nagyon is fontos részletre. Önök valamennyien? – ismételte magában. – Miért nem azt mondta, hogy önök ketten? – Igen, így is tekinthetjük – a hangja bizonytalanul csengett, mert ő maga mentes volt mindenféle-fajta rangkórságtól. Viszont a chissek szemlátomást sokat adtak az efféle ódivatú megkülönböztetésre, és Luke nem akarta kioktatni, vagy megsérteni őket. – Remek – örvendezett Formbi –, ugyanezen okból legyenek szívesek Drask tábornoknak szólítani Prard'ras'kleoni tábornokot. – Természetesen! – Luke udvariasan biccentett, majd a tábornokra pillantott, akinek a vonásai egy pillanatra megfeszültek, majd gyorsan ismét elernyedtek. Drask szemlátomást nem tartotta magával egyenrangúnak a jövevényeket. Vagy talán csak nem szerette az emberi lényeket. – Most pedig, kérem, fáradjanak utánam – Formbi széles mozdulattal rámutatott arra a csúcsíves bejáratra, amelyen keresztül ő és a tábornok az imént beléptek a csarnokba. – Szeretném megmutatni a hajó közös helyiségeit, még mielőtt Feesa elkíséri önöket a lakosztályukba. Azzal a főnemes és a tábornok sarkon fordultak, majd a társaság elindult a bejárat felé. – Szép kis fogadóterem – állapította meg hangosan Mara, miközben áthaladtak a csúcsíves kapuszerűség alatt, és bejutottak egy kanyargós folyosóra, amelyet a hajó külső burkolatával ellentétben tökéletesen sima falak határoltak. – Mi általában még a legnagyobb hajóinkon is takarékoskodunk a hellyel. Ritkán engedünk meg magunknak ilyen mértékű helypazarlást. – Ezek szerint önök pazarlásnak tekintik az udvariasságot és a formaságokat? – mordult fel Drask. – Talán még az előzékenységet, a rangot és a társadalmi tagozódást is feleslegesnek ítélik? Mert ebben az esetben... – Tábornok úr... – Formbi halkan beszélt, de volt valami a hangjában, ami azonnal elhallgattatta a főtisztet. – A vendégeink szokásai eltérnek a mieinktől. Ők nyilván sokféle vonatkozásban másként gondolkodnak. – A tekintetét Marára fordítva folytatta: – A Chaf Envoy az Ötödik Uralkodócsalád diplomatahajója, amelynek fedélzetén gyakran fogadunk magas rangú személyeket. Márpedig a különféle rangú és rendű méltóságok fogadásához más-más méretek, díszletek és ceremóniák szükségesek. Ezen alkalmakkor az imént látott fogadóteret átalakítjuk,

hogy megfeleljen a vendégnek kijáró, előírásos formaságoknak. A mérnökeink igen elmés megoldást alkalmaztak. Az egész folyamat önműködően megy végbe. Egyetlen gombnyomásra a csarnok magától átalakul, az előre beprogramozott mintáknak megfelelően. A főnemes mosolyogva megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Akár hiszik, akár nem, ennek a csarnoknak a méretei éppen csak megfelelnek ahhoz, hogy megfelelő fogadtatásban részesítsük a Kilenc Család valamelyik egyenes ági leszármazottját. Szerencsére ők keveset utaznak, és akkor is általában a saját hajóikon. – Értem – jelentette ki kissé különös hangon Mara, akit lenyűgözött az előzékenységnek és a szertartásosságnak ez a másutt ritkán tapasztalható túltengése. Formbi alighanem félreértett valamit, mert elbizonytalanodva pislogott a Jedi-hölgyre. – Talán arra számítottak, hogy ünnepélyes külsőségek között fogadjuk önöket? – kérdezte, és szemlátomást eluralkodott rajta a nyugtalanság. – Parck admirális úgy tájékoztatott, hogy a Jedik nem várják el, és nem is szeretik a szertartásos fogadtatást. Tévedett volna az admirális úr? – Nem, szó sincs róla! – hadarta sietve Luke, hogy megnyugtassa az egyre aggodalmasabb képet vágó főnemest. – Nem tartunk igényt semmiféle ünnepségre, vagy különleges bánásmódra. – Főleg nem, amikor egy ilyen rendkívüli küldetésről van szó – jegyezte meg Mara. – Ha időközben netán olyan helyzetbe kerülünk, amely szertartásos eljárást igényel, haladéktalanul értesíteni fogjuk önt, ezt megígérem. – Cserébe mindössze annyit kérünk, hogy fordított esetben önök is értesítsenek minket, és mondják el, hogy mi a teendőnk – tette hozzá Luke. – De addig is, kérem, tekintsenek minket egyszerű utastársaknak, akik önök mellé szegődtek, hogy megnézzék egy régi hajóroncs maradványait. Formbi méltóságteljesen bólintott, és jól láthatóan visszanyerte a lelki nyugalmát. – Akkor hát így fogunk eljárni – jelentette ki ünnepélyesen. – Most, hogy valamennyien megérkeztek... Hirtelen elhallgatott, mert gépi eredetű, kellemesen csilingelő hangsor csendült fel a folyosó mennyezetébe rejtett hangszórókban, majd egy halk, szelíd hang bejelentette: – Figyelem a fedélzeten, ismeretlen hajó közeledik. Drask dörmögött valamit, és a mennyezet felé kiáltott: – Harci riadó! Azzal a vendégekre vagy a főnemesre ügyet sem vetve futni kezdett, és hamarosan eltűnt a folyosó soron következő kanyarulatában. – Jöjjenek, most egy kicsit igyekezzünk – kérte Formbi, és magyarázatképpen hozzáfűzte: – Egyébként is fel akartuk keresni a közös helyiségeket. És akár a vezérlőközponttal is elkezdhetjük az ismerkedést. A főnemes vezetésével a két Jedi szapora léptekkel rótta a folyosókat. Befordultak néhány sarkon, felsiettek egy lépcsőn, majd átszeltek egy hatszögletű termet. Végül egy rövid átjáró végén kiléptek egy kisebbfajta, félkörívet formázó erkélyre, amelyről rövid, meredek lépcső vezetett az előttük és alattuk elterülő központi vezérlő padlószintjére. A Chaf Envoy parancsnoki hídja valahol a hajótest mélyén, Luke becslése szerint annak mértani középpontjában rejtőzött. Az alapterülete körülbelül akkora lehetett, mint a fogadóteremé, de a mennyezete jóval alacsonyabban húzódott. Ám a fogadóhelyiség kongó ürességével szemben ezt a csarnokot zsúfolásig megtöltötték az irányítópultok, kisebb-nagyobb monitorok, taktikai képernyők és műszerfalak. Mindezeken felül a helyiségben többtucatnyi chiss tevékenykedett. Az idegen teremtmények túlnyomó többsége Drask tábornokéhoz hasonló, bár az övénél jóval testhezállóbb

és rövidebb, vagyis gyakorlatiasabb öltözetet viselt. Luke rövid szemlélődés után meglátta a tábornokot is. Drask a csarnok padozatának közepéből kiemelkedő, kerek pódiumon állt, és élénk eszmecserét folytatott egy másik chiss-szel. Az utóbbi illető éjfekete ujjasának vállrészét zöld foltok díszítették. – Tehát, ez itt a központi vezérlőterem – jelentette be Formbi éppoly hűvös nyugalommal, mintha csak egy ódon kövületekkel teli múzeumban magyarázta volna a látogatóknak egy-egy lelet jelentőségét. – A tiszt, aki a zöld jelzésekkel ellátott zubbonyt viseli, nem más, mint maga Brast'alshi'barku kapitány, a hajó rangidős parancsnoka. Szólítsák nyugodtan Talshib kapitánynak. Az ott – tette hozzá, és a velük szemben álló, hatalmas képernyőre mutatott –, a titokzatos hajó, amely felénk közeledik, és amely miatt a tisztikar elrendelte a riadót. Luke a fő taktikai monitoron derengő képre irányította minden figyelmét. Az idegen űrjármű távolról szemlélve úgy nézett ki, mint egy, az alsó és felső pólusain kissé benyomott gömb. A világos színűre festett, gömbölyű testen fények százai hunyorogtak, továbbá szabályos rácsmintát alkotó, sötét pontok százai feketéllettek rajta, amelyek lehettek hajóablakok, szellőzőcsövek kivezetései, zsilipek, de még egyszerű díszítőelemek is. A képernyőn ugyan nyoma sem volt távolság- és méretbecslő skálának, de a körülötte hemzsegő chiss vadászgépekhez viszonyítva tisztán látszott, hogy az idegen hajó tekintélyes méretű. – Szerintem ez nem hadihajó – vélekedett Mara. – A harci egységeket rendszerint úgy tervezik, hogy legyen egy minél kisebb célfelületet nyújtó, lövegekkel telerakott oldaluk, hogy azt fordítsák a közeledő ellenség felé. Ez a hajó viszont mindig tökéletes célpontot nyújt, függetlenül attól, hogy milyen irányból veszik tűz alá. – Megfeledkezel a Halálcsillagról – emlékeztette Luke a feleségét – többé-kevésbé az is így nézett ki! – Az teljesen más eset! – felelte Mara. – A Halálcsillag akkora volt, és olyan ijesztő, hogy aki meglátta, ész nélkül menekült. – Hát, talán nem mindenki – dünnyögte Luke, és szélesen elvigyorodott. Mara a férjére nézett, észbe kapott, aztán hangosan felkacagott, és elismerte: – Na jó, akadt egy-két elvetemült, akibe szorult annyi bátorság vagy őrültség, hogy megtámadja – hirtelen elkomolyodott, és tovább vitatkozott: – Ez a hajó viszont fele akkora sincs, mint egy Dreadnaught. Ezalatt a főnemes a szárnysegédje felé fordult, és odaszólt neki: – Feesa, kérem, keresse meg a nagykövet urat, és kérje meg, hogy csatlakozzon hozzánk. Ezt talán ő is érdekesnek fogja találni. – Máris megyek, uram – válaszolta Feesa, gyorsan meghajolt, majd elsietett. – A nagykövet? – érdeklődött gyanakodva Mara. – Igen, a nagykövet – közölte fesztelenül Formbi, és megkérdezte: – Jól értettem az imént, hogy önök ismerik ezt a hajótípust? – Nem ismerjük. Csupán egy hasonló megjelenésű harci űrállomásról beszéltünk – válaszolta Luke. – Amely réges-régen megsemmisült – tette hozzá Mara. – Szóval, ki ez a nagykövet? Mielőtt a főnemes válaszolhatott volna, újabb figyelmeztető jelzés szólalt meg, amely más hangokból állt, mint az előző. Formbi felismerte a jelzést, és félig a vendégei felé fordulva közölte velük: – Az antennáink jelet fogtak. Az idegen hajó utasai kapcsolatba lépnek velünk. Ekkor kivilágosodott az egyik oldalsó képernyő, és megjelent rajta két idegen lény arcának képe. A teremtmények meglepően hosszú, hegyes füle szorosan a fejük oldalához simult. Az arcukhoz képest aránytalanul nagy szemük sötétlila színben játszott, míg hegyes álluk felett

két vízszintes, ajkak nélküli szájnyílás sötétlett. – Melyik fajhoz tartoznak? – kérdezte halkan Luke. – Nem tudom, én is most látom őket először – válaszolta Formbi, és kissé előrehajolt, mintha jobban akarta volna látni a különös lényeket. – Úgy tudtam, hogy idekint a chiss az uralkodó nép – szólt közbe Mara. – Azt akarja mondani, hogy nem ismerik a szomszédjaikat? – Számtalan csillagrendszer tartozik a fennhatóságunk alá – válaszolta a főnemes. A szavaiból teljességgel hiányzott a büszke felhang, egész egyszerűen kimondott egy szikár tényt. – Már ezek feltérképezése és megismerése is rengeteg kutatómunkát igényel. A Kilenc Uralkodócsalád a békés viszonyok fenntartása érdekében igyekszik elvenni a vállalkozó szellemű chissek kedvét a határainkon túli utazásoktól. A szomszéd népek nyilván rossz néven vennék, ha betolakodnánk a felségterületeikre. Még a Védőflotta egységeitől, és valamennyi hivatalos személytől is elvárják, hogy a határainkon belül maradjanak. – Formbi vállat vont, és tovább magyarázott. – Ráadásul tízezernyi kisebb-nagyobb, független csoport él ezekben a szektorokban. Egyszerű űrvándorok, kalóztámadások túlélői, környezeti katasztrófák menekültjei, politikai és vallási üldözöttek. Hatalmas vállalkozás lenne ezek mindegyikének megismerése, amely rengeteg időt és energiát emésztene fel, nem beszélve az iszonyú költségekről. A képernyőn látszó lények egyike kinyitotta, és mozgatni kezdte mindkét száját, mire a vezérlőterem hangszóróiból kellemesen csengő, szinte zenei hangok egész sora áradt. Luke az Erőn keresztül próbált tájékozódni, hátha megérti az idegen szavakat úgy, ahogyan annak idején a Nirauanon sikerült megértenie Qom Qae és Qom Jha beszédét. De hiába igyekezett, az erőfeszítéseit ezúttal nem koronázta siker. – Ah, így könnyebben elboldogulunk egymással – állapította meg elégedetten Formbi. – Ez a népség eleget bolyongott mifelénk ahhoz, hogy elsajátítsa a minnisiatot. – Az meg mi? – kérdezte Mara. – A minnisiat a kereskedők és az utazók nyelve a környező szektorokban, afféle közös nyelv – válaszolta mosolyogva a főnemes. – A chissek túlnyomó többsége megért belőle valamennyit, főleg azok, akik a Crustaihoz hasonló határvilágokon élnek. – Idáig világos, de mit mondott a jövevény? – érdeklődött Luke. Formbi a homlokát ráncolva összpontosított, majd lassan, vontatottan fordított: – Üdvözlöm a nemes és jóindulatú chiss népet. A nevem Bearsh, és a geroon nép maradékának elöljárója vagyok. A pódiumon álló Drask válaszolt a köszöntésre. Ő is gördülékenyen beszélt, bár jóval kevésbé dallamosan, mint a geroon. Formbi kérés nélkül fordított: – Prard'ras'kleoni tábornok vagyok, a Chiss Védőflotta tisztje. Mit keresnek önök chiss felségterületeken? Luke nem érzékelt a tábornok kérdésében sem dühöt, sem pedig fenyegetést, de a jelekből ítélve a geroonok kihallottak belőle valamit, amit ő nem. Miután Bearsh ismét megszólalt, a Jedi-mester úgy vélte, hogy a hangját ijedt tónus árnyalja, majd ezt a benyomását Formbi fordítása is megerősítette. – Nem állt szándékunkban megsérteni önöket – dörmögte a főnemes. – Kérjük, ne nyissanak tüzet ránk. Nem akarunk ártani senkinek. Csupán szeretnénk kifejezni a hálánkat és tiszteletünket azok iránt, akik annak idején egy gyilkos ütközetben az életüket áldozták a szabadságunkért. A továbbra is a pódiumon álló Drask sietve körülnézett, és miután megpillantotta Formbit, odakiáltott neki: – Főnemes úr! Ismeri ön azt az eseményt, amelyre Bearsh elöljáró hivatkozik?

– Nincs tudomásom efféle eseményről – kiáltott vissza szabatosan Formbi. – Kérjen tőle magyarázatot! A tábornok visszafordult a hatalmas monitor felé, és újra beszélni kezdett. – Azt hittem, nem szoktak segíteni a birodalmukon kívül élő népeknek – jegyezte meg halkan Mara. – Nem is szoktunk – válaszolta Formbi, aztán vörösen izzó szeme lassan résnyire szűkült, mialatt az újra megszólaló geroon szavait hallgatta. – Ah, kezdem érteni – mondta váratlanul. – Hát ez igazán érdekes. Ezt figyeljék: tudomásunkra jutott, hogy önök rábukkantak a Kirajzás néven ismert egykori űrhajó maradványaira. Annak idején a rajta utazó teremtmények az életüket adták azért, hogy kiszabadítsanak minket a rabszolgaságból. – Álljunk csak meg! – szólalt meg halkan, de határozottan Luke, és Mara felé fordulva felvetette: – Mintha azt mondtad volna, hogy Thrawn megsemmisítette a hajókat. – Igen, így hallottam magától Parcktól – erősítette meg Mara. – Talán tévedett. – Vagy talán azelőtt történt, hogy Thrawn lecsapott rájuk – találgatott Luke. Drask ismét mondott valamit minnisiat nyelven. – A tábornok azt kérdezi tőlük – magyarázta Formbi –, hogy kik voltak azok, akik elnyomták őket. Azon gondolkodom... Hirtelen elhallgatott. Mara várt néhány pillanatig, aztán rászólt: – Mi az, mégiscsak tud valamit? – Támadt egy ötletem – közölte izgatottan a főnemes. – De előbb halljuk, mint mondanak a geroonok. Bearsh válaszolt valamit, majd a társával együtt elhátrált a kamerától, és a jobbjával bonyolult kézmozdulatokat tett. – De furcsa, vajon mi van mögöttük? – kérdezte megrökönyödve Luke, és a homlokát ráncolva erőltette a szemét. Most, hogy a két idegen arc csak negyedrészben töltötte ki a képernyőt, valamennyire rá lehetett látni a hátuk mögött lévő helyiségre, amely egy jókora, még a chiss futárhajó fogadóterménél is nagyobb csarnok lehetett. A távolban látszó, kékre festett falakat egyszerű, fehér minták díszítették. A hatalmas helyiségben csövekből és szögletes fémrudakból épített, szabálytalan formájú szerkezetek álltak mindenfelé. Luke a jobb oldalon álló geroon feje felett elnézve hirtelen észrevette, hogy a háttérben két apró alak kúszik felfelé az egyik különös fémszerkezeten. – Ez meg mi? – dörmögte, és értetlenül csóválgatta a fejét. – Játszótér... – Mara úgy meghökkent, hogy először csak suttogni tudott. – Az ott egy játszótér... Hát ezt nem hiszem el... – Pedig igazad van – erősítette meg ámuldozva Luke, mialatt az egyik apró alak felért a fémszerkezet tetejére, ahol lekapta a fejéről és diadalmasan meglengette vörösben pompázó sapkáját. – Ez egy játszótér, és azok ott nyilván a geroonok gyermekei. – Akik közül az egyik éppen most győzte le mind a félelmeit, mind a rettentő magasságot – tette hozzá az immár szélesen mosolygó Mara. – De mégis, hogyan kerül játszótér egy csillaghajóra? – Szóval a vagaarik – dünnyögte komoran Formbi. – Parancsol, főnemes úr? – kérdezte udvariasan Luke, és a házigazdájuk felé fordult. Formbi a hatalmas monitor felé intett. – Éppen most erősítették meg az iménti sejtésemet – magyarázta rosszkedvűen. – Bearsh azt mondja, hogy a vagaarik taszították őket rabszolgasorba. – Jól értem, hogy ez utóbbi faj nem ismeretlen ön előtt? – érdeklődött Mara. – Még egyetlen képviselőjükkel sem találkoztam, de már éppen eleget hallottam róluk –

felelte a főnemes. – Vándorló hódítók és rabszolga-kereskedők, akik egykor háborítatlanul röpködtek a környező szektorokban. Tetszésük szerint gyilkoltak, fosztogattak és romboltak. Elsősorban a viszonylag kevés főt számláló népek és a katonailag gyenge világok szenvedtek miattuk. – Még mindig járnak errefelé? – kérdezte Luke. – Hosszú évtizedek óta nem láttuk sem őket, sem pedig a dúlásuk nyomait – felelte Formbi. – Abban a csatában találkoztunk velük utoljára, amelynek során a Kirajzás megsemmisült. A két Jedi meglepett pillantást váltott egymással. – Ezek szerint a vagaarik részt vettek abban az ütközetben? – kérdezte Luke. – És vajon kinek az oldalán? – tette hozzá Mara. – A köztársaságiak vagy a chissek oldalán? – Abban a csatában nem volt, ahogyan ön mondta, chiss oldal, hölgyem! – vágott vissza mérgesen Formbi. – A chiss nép nem vett részt abban a gyalázatban! Csupán Syndic Mitth'raw'nuruodo volt ott, és egy maroknyi, megtévesztett harcosa. Ők nem képviselték a Chiss Védelmi Flottát, sem a Kilenc Családot, sem pedig a chiss nép akármelyik csoportját vagy rétegét! – Igen, ezt világosan értjük – jelentette ki sietve Luke, hogy megnyugtassa a szemlátomást felháborodott főnemest. – Mara pusztán azt szerette volna tudni, hogy hogyan álltak fel a küzdő felek. Formbi megrázta a fejét. – Én a csata után értem a helyszínre – magyarázta lehiggadva, majd az emlékei hatása alá kerülve, rekedtes hangon folytatta: – Addigra már csak lángoló roncsokat lehetett látni mindenfelé. És Syndic Mitth'raw'nuruodo nem törte össze magát igyekezetében, hogy pontosan beszámoljon a történtekről. – Ezek szerint lehetséges, hogy a Kirajzás utasai valóban segítettek a geroonoknak? – vetette fel Luke. – Az expedíciót Jedik vezették. Én nem tudom, hogy hogyan gondolkodtak és gondolkodnak a Jedik, maguk viszont igen – válaszolta a főnemes, és tehetetlenül széttárta a kezét. – Vagyis erre a kérdésre önöknek kellene válaszolni! Luke visszanézett a monitorra, és néhány pillanatig elmélyülten tanulmányozta az esedező geroonok arcát. Arra gondolt, hogy ő maga vajon mi tett volna a vállalkozásban részt vevő Jedik helyében? Szinte azonnal megszületett a fejében a válasz, és halkan megszólalt: – Biztosra veszem, hogy megpróbáltak segíteni az elnyomottaknak. Hogy mennyire sikerült nekik, arról sejtelmem sincs. – A jelekből ítélve maguk a geroonok úgy tartják, hogy a Jedik fontos szerepet játszottak az ő felszabadulásukban – mutatott rá Mara. – És mit szólsz ahhoz a feltevéshez, hogy Thrawn és a Kirajzás résztvevői egy időre szövetségre léptek, hogy erőiket egyesítve legyőzzék a vagaarikat? Aztán valamiért összevesztek, és a főadmirális megtámadta a köztársaságiakat. – Azt hiszem, ez is elképzelhető – vélte Luke, és tétován megvonta a vállát. – Csak elég nehéz elhinni, hogy a főadmirális be tudott csapni másfél tucat Jedit. Vagyis, ha így történt, akkor kezdetben komolyan gondolta a velük kötött szövetséget. Sosem tudta volna rávenni őket, hogy holmi kalózokra pazarolják az erejüket és idejüket, ha időközben azt tervezte, hogy a későbbiek folyamán lecsap rájuk. A Jedik egészen biztosan kifürkészték volna a gondolatait... – Vagy nagyon is jól tudták, hogy mi várható, de úgy döntöttek, hogy a geroonok megmentése érdekében vállalják a kockázatot – fűzte hozzá Mara. – Igen, ez is lehetséges – ismerte el Luke. – A kérdés csupán az...

– Ah, remek! – szólalt meg ekkor a mellettük álló Formbi. – Hát megérkezett végre! Luke oldalra fordult, és meglátta az erkélyre vezető, rövid lépcsőn felfelé haladó Feesát. A chiss hölgy mellett egy átlagos magasságú férfi lépkedett, akinek haja és rövidre nyírt körszakálla már erősen őszült. A mélyen barázdált, sötétbarna arc arról tanúskodott, hogy az illető évek hosszú sorát töltötte könyörtelenül tűző napfényben. – Üdvözlöm, nagykövet úr! – köszöntötte Formbi a jövevényt. – Örömmel közlöm, hogy időközben további vendégeink érkeztek! – Látom – dörmögte a nagykövetnek szólított férfi, majd gyors pillantással végigmérte a két Jedit, aztán a tekintetét a főképernyőre fordította. Luke ebből a közelségből már látta, hogy a magas rangú vendég szeme szokatlan, szürke színben játszik. – Ez igazán érdekes – jegyezte meg a nagykövet, akinek mély, zengő hangja érett bölcsességről és visszafogott önbizalomról árulkodott. – Lehet tudni, hogy kik ők? – Geroonoknak hívják magukat – válaszolta Formbi, és miután valaki a nevét kiáltotta a csarnok mélyén, mentegetőző gesztussal széttárta a karját. – Elnézésüket kérem, de szükség van rám odalent. Feesa, kérem, jöjjön velem! – Bemutatás... – súgta neki Mara, és a szemével a nagykövet felé intett. – Óh, igen, bocsássanak meg – hadarta kissé zavartan a főnemes. – Nagykövet úr, szíves engedelmével bemutatom Luke Skywalker Jedi-mestert és Mara jade Skywalker Jedi-lovagot. A nagykövet szeme furcsán megvillant, de továbbra is udvariasan mosolygott. – Örülök a találkozásnak – mondta nyájasan –, már sokat hallottam önökről. – Ez az úr pedig – folytatta Formbi –, az a személy, aki a coruscanti kormányzatot, vagyis az Új Köztársaságot képviseli minálunk. Ezennel bemutatom önöknek Dean Jinzler nagykövetet.

Negyedik fejezet

Formbi leviharzott a lépcsőn, majd Feesával a nyomában odasietett Drask tábornokhoz. Az erkélyen maradt három ember hallgatagon méregette egymást. Elsőnek Jinzler törte meg a mind kínosabbá váló csendet. – Látom, beszéltek Talon Karrde-dal – mondta halkan. – Miből gondolja? – kérdezte Luke higgadt, semleges hangon. – Az arckifejezésükből – válaszolta Jinzler. – Pontosabban annak tökéletes hiányáról. Mindketten olyan rezzenéstelen arcot vágnak, hogy rossz nézni. Nyilván kíváncsiak rá, hogy mi ez az egész, ugye? – Eltalálta. Mi lenne, ha elárulná? – Luke hanghordozásából sejteni lehetett, hogy esélyt akar adni a csalónak a magyarázkodásra. Mara viszont azon törte a fejét, hogy vajon mit szólna a férje, ha ő most azonnal leleplezné a szélhámost a vendéglátójuk előtt. Kapott némi haladékot a döntésre, mert a főnemes csendes, háromoldalú tárgyalást folytatott Draskkal és Talshibbal. Mara határozottan érezte, hogy ezekben a kényes pillanatokban nem lenne tanácsos megzavarni őket. – Először is, szeretném kijelenteni, hogy nem az anyagi haszonszerzés célja vezérelt ide – kezdte a magyarázatot Jinzler. – Továbbá, nem érdekel sem a hatalom, sem a befolyás, sem pedig a zsarolás. – Remek, azt már tudjuk, hogy mi nem vezérelte ide – vágott közbe csípősen Mara. – Most már elmondaná azt is, hogy miért jött? – Azt is megígérem, hogy nem csinálok bajt – folytatta Jinzler. – Nem óhajtom befolyásolni a chisseket semmiféle döntésükben, és nem akarom megzavarni a terveiket. – Már az is baj, hogy egyáltalán itt van – jegyezte meg Mara. – De még mindig egy helyben toporgunk – jelentette ki Luke. – Tehát, mit akar? Jinzler vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta a levegőt. – Látnom kell a Kirajzást – válaszolta alig hallhatóan, miközben a tekintete a főképernyő felé vándorolt, amelyen most a geroon hajó képe látszott. – Nekem muszáj... – egy pillanatra behunyta a szemét, majd hozzátette: – ... bocsássanak meg, de ez annyira személyes... Elcsuklott a hangja, és nem folytatta, csak szótlanul, kétségbeesetten bámult a Jedikre. – Igazán megható – dörmögte megvető hangsúllyal Mara – de ez még nem elég. Most próbáljuk meg másik irányból megközelíteni a problémát. Miért adja ki magát az Új Köztársaság hivatalos képviselőjének? Jinzler hatalmasat nyelt. – Mert én egy senki vagyok – válaszolta, mialatt a hangjába árnyalatnyi keserűség lopózott. – És mert a Kirajzás maradványaihoz csakis egy chiss hajó fedélzetén lehet eljutni, a chiss kormányzat hivatalos meghívására. Vajon a chissek megengednék, hogy velük utazzak, ha elmondom nekik az igazságot? – Nem tudom – felelte Luke –, de miért nem próbáljuk ki?

– Nem akarom megkockáztatni – válaszolta Jinzler, és hevesen megrázta a fejét. – Értse meg, Skywalker mester, látnom kell azt a hajót. Egyszerűen látnom kell... – ismét elhallgatott, és megint megrázta a fejét, ezúttal jóval lassabban, mint az előbb. – Hogyan is gondolhatta, hogy megússza? – kérdezte Luke. – Komolyan azt hitte, hogy nem fogjuk észrevenni, hogy nem egy kellően felkészített és felhatalmazott nagykövettel beszélünk? – Azt reméltem, hogy nem kapják meg időben az üzenetet, és lekésik a Formbi által szabott határidőt. És ha mégis idejében elérik a futárhajót – a férfi tehetetlenül vállat vont –, akkor talán megértik... – De mit értsünk meg? – kérdezte türelmetlenül Mara. – Még mindig nem mondta el, hogy mit kellene megértenünk! – Tudom – Jinzler halványan elmosolyodott –, és elég nagy ostobaság volt részemről, de csakis erre alapozhattam. A Jedi-hölgy a férjére pillantott, mert hirtelen elbizonytalanodott. Nem tehetett róla, de az a benyomása támadt, hogy Dean Jinzler őszinte hozzájuk. Viszont jól tudta, hogy néha még egy közepesen tehetséges színész is elő tud állni egy kellően megtévesztő alakítással, nem beszélve azokról a roppant sikeres szélhámosokról, akikkel eddigi élete során találkozott. Ám egy mégoly tökéletes színészi játék és néhány mély sóhajtás még korántsem volt elegendő ahhoz, hogy egy csaló megtévesszen egy Jedit. Így aztán Mara a különleges érzékeihez fordult, de azok sem jeleztek semmi gyanúsat, csupán annyit, hogy súlyos érzelmi vihar dúl a férfi lelkében. Néhány pillanattal később meghozta magában az ítéletet: Dean Jinzler hajlamos a kapkodásra, nem kimondottan előrelátó, és talán egy kicsit bolond is. De az imént nem próbálta félrevezetni őket. – Nos, Mara? – sürgette Luke. – Eddig nem hazudott – válaszolta a Jedi-hölgy. – De az a véleményem, hogy ha továbbra sem beszél, mindenképpen rakjuk ki a hajóból. – Felvonta a jobb szemöldökét, kérdőn nézett Jinzlerre, és megkérdezte: – Tehát? A férfi arca megrándult, és a válla megereszkedett. – Kérem, értsék meg – válaszolta rekedt hangon –, én csak... – megint elhallgatott, és a vezérlőterem irányába nézett. Amikor újra megszólalt, a bizonytalan és szomorú színezet egy csapásra eltűnt a hangjából. – Nos, főnemes úr, hányadán állunk a jövevényekkel? Mara megfordult, és meglátta, hogy Formbi felfelé tart a lépcsőn. A chiss méltóság arcvonásai és testtartása különös feszültségről árulkodtak. – Ők is velünk jönnek – válaszolta, miután felért az erkélyre, és lecövekelt a vendégei mellett. – Nocsak, valamennyien? – Luke szemlátomást meglepődött. – Ezt a döntés hoztuk – felelte egyszerűen a főnemes. – Bármennyire is hihetetlen, a geroon nép életben maradt tagjai egytől egyig ott vannak, abban a hajóban. – Mi történt velük? – kérdezte aggodalmas képet vágva Jinzler. Formbi felsóhajtott, és gyászos képet vágva válaszolt: – Sajnos, a Kirajzás hős harcosai elkéstek a felszabadításukkal. A vagaarik addigra már annyira tönkretették a bolygójukat, hogy egyszerűen nem tudtak megélni rajta. – Ez történt a caamasikkal és a noghrikkal is – mormolta halkan Luke. – Nem ismerem az ön által említett népeket – jegyezte meg Formbi –, mindenesetre, megannyi járvány és éhínség után a geroonoknak nem maradt más választásuk, el kellett hagyniuk a bolygójukat. Azóta az űrben vándorolnak, és egy új, békés világot keresnek, amelyen újrakezdhetik az életüket.

– Ez valami szörnyű – dörmögte Jinzler –, és önök esetleg tudnak nekik segíteni? – Talán igen – válaszolta Formbi. – Hamarosan egy küldöttségük érkezik a fedélzetre, hogy megvizsgálják a csillagtérképeinket. Reményeink szerint előbb-utóbb találunk nekik egy, a chiss felségterületen kívül eső, lakatlan világot, amelyen letelepedhetnek. – Jól látom, hogy Drask tábornok nincs elragadtatva az ötlettől? – firtatta Jinzler. – Egyáltalán nem örül neki – ismerte el Formbi, és fanyarul elmosolyodott. – Bár, őszintén szólva, ő annak sem örül, hogy emberi lényeket engedtünk a hajó fedélzetére. Hosszan vitatkoztunk, de végül az én álláspontom győzött. – És mi a helyzet a Kirajzás felkeresésére vonatkozó kérdésükkel? – érdeklődött Luke. – Megengedjük nekik, hogy elkísérjenek minket egy bizonyos határig – magyarázta a főnemes. – És ha odaértünk, kénytelen leszek újabb tárgyalásokat folytatni Drask tábornokkal. Az már szinte bizonyosnak tűnik, hogy egy kisebb küldöttségük átszállhat a hajónkra, és eljöhet velünk a lelőhelyre. – És egészen pontosan miért akarnak odajutni? – érdeklődött Jinzler. Formbi hatalmasat sóhajtott, majd a fejét csóválva válaszolt: – Hogy leróhassák a kegyeletüket. Hogy végső búcsút vegyenek azoktól, akik megmentették őket. Marának minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne hőköljön hátra. A Jinzler agyából előtörő érzelemhullám úgy hatott rá, mintha eltalálta volna egy kábítólövedék. Átható pillantásokkal méregette a férfit, de Jinzler arcán egy apró izomrángástól eltekintve nyoma sem látszott annak a kínnak és fájdalomnak, amelyet Formbi válasza szabadított el a lelkében. Hogy leróhassák a kegyeletüket. Hogy végső búcsút vegyenek... – Mindenesetre most, hogy valamennyien összegyűltünk, akár indulhatunk is – folytatta derűsen a főnemes. – Feesa elkíséri önöket a szálláshelyükre, Skywalker mester! – Nagyon köszönjük – Luke udvariasan meghajolt, majd kérdő pillantást vetett a feleségére. Mara rosszkedvűen csóválgatta a fejét. Jinzler néma gyötrődése mélyen megindította őt, és megmozdított benne valamit. Elméjén egy szempillantás alatt átviharzottak a Palpatine szolgálatában töltött időszak bizonyos emlékei, így óhatatlanul eszébe jutott a saját, akkori szenvedése. Vett egy mély lélegzetet, közben érzékelte Luke rosszallását, és Jinzler csendes rettegését. Mindketten tudni vélték, hogy mit fog mondani. És mindketten tévedtek. – Én is köszönöm a szíveslátást, Formbi főnemes – mondta vidám, csengő hangon remélem, hogy hamarosan több időt tölthetünk az ön társaságában. A mondatot befejezve finoman, elégedetten elmosolyodott, mert megérezte, hogy Luke és Jinzler alaposan meglepődtek a kijelentése hallatán. – Jómagam is alig várom ezt az örvendetes alkalmat – válaszolta Formbi, aki még csak nem is sejtette, hogy a közvetlen közelében mi zajlik a látszólag békés felszín alatt. – Néhány óra múlva viszontlátjuk egymást. A mai napon díszvacsorát adunk a vendégeink tiszteletére. Röviddel az ünnepség kezdete előtt Feesa felkeresi, és a helyszínre vezeti önöket. Ezt követően bemutatjuk önöknek a hajó tisztikarát, és a fedélzeten utazó diplomáciai testület tagjait. – Köszönjük a meghívást – Luke ismét fejet hajtott –, nagy örömmel veszünk részt a vacsorán, és alig várjuk, hogy megismerjük a chiss nép kiválóságait. – És szívből reméljük – tette hozzá Mara, mialatt jelentőségteljes pillantás vetett Jinzlerre –, hogy még a mai este folyamán folytathatjuk az imént megkezdett, rendkívül érdekfeszítő beszélgetést, nagykövet úr. Úgy sejtem, rengeteg közös témát fogunk találni.

Mialatt Feesa visszavezette őket a kanyargós főfolyosóra, Mara megígérte magának, hogy mindent ki fog deríteni Dean Jinzlerről. Mindent ki fog deríteni róla, de főleg azt az okot, amely a chissek hajójára vezérelte őt. És mindezt még azelőtt, hogy elérnék a Kirajzás roncsainak lelőhelyét. A Jedi-hölgy szilárdan megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg fel nem tárja a rejtélyt. A néma csendben félresikló ajtó mögött kisebbfajta, nagyon jó beosztású lakosztály fogadta őket, amelyhez a szokásos hálófülke és fürdőszoba mellett egy kényelmes bútorokkal ellátott, otthonos hangulatú társalgó is tartozott. – Nekem kimondottan tetszik – jelentette ki Luke, miután bekukkantott valamennyi helyiségbe. – Sokkal tágasabb, mint azok a kabinok, amelyekben általában utazni szoktam. – Igen, egész tűrhető – válaszolta szórakozottan a rövid előszobában lépkedő Mara, akinek a gondolatai továbbra is Jinzler, és az ő zavarba ejtő érzelmi reakciói körül forogtak. – Még nem is néztél körül! – jegyezte meg Luke, aztán átlépett a hálófülke boltíves bejáratán, majd messziről elrugaszkodva hanyatt vágta magát az ágyon. Miután kényelmesen elhelyezkedett, újra megszólalt: – Hadd találgassak! Jinzler, ugye? – Mióta találgat egy Jedi-mester? – kérdezte lekicsinylő hangsúllyal Mara, mialatt besétált a fülkébe, és megpróbálta legalább annyi időre félresöpörni a fejében tolongó kérdéseket, hogy nagyjából szemügyre vegye a környezetét. Mértéktartó eleganciával berendezett kabint látott maga körül. A halványzöld, tükörsima falak, a néhány ízléses fali dísz és az ügyesen megoldott, diszkrét világítás arról mesélt, hogy valaki sokat törte a fejét a berendezés kialakításán. A chissek szemlátomást semmit sem bíztak a véletlenre, nagyon komolyan vették vendéglátóként játszott szerepüket. – Néha még egy Jedi-mesternek is gondot okoz, hogy szétválogasson egy tányér prunchti nudlit – válaszolta Luke a viccelődés leghalványabb jele nélkül – és most éppen egy ilyen helyzet állt elő. – Milyen étvágygerjesztő hasonlat – jegyezte meg Mara. – Ami pedig a vacsorát illeti... – a falon lógó órára pillantott – ...addig még majdnem három óránk van. Talán akad egy kantin a fedélzeten, ahol hozzájutok némi harapnivalóhoz. – Nem akarsz inkább beszélgetni? – kérdezte Luke. – Vagy már nagyon éhes vagy? – Nem hiszem, hogy Jinzler szélhámos. Ennyi – Mara tanácstalanul széttárta a karját. – Annyi bizonyos, hogy erős érzelmi szálak fűzik a Kirajzáshoz. És ugyanezen okból azt sem tudom elképzelni róla, hogy kém vagy titkosügynök lenne. – Benned is gyakran dolgoznak erős érzelmek – szólt közbe szelíden Luke. Ez az egyik hátránya annak, ha valaki egy Jedihez megy feleségül – mérgelődött magában Mara mert onnantól kezdve a szerencsétlen nő sosem maradhat teljesen egyedül. Gondterhelten megcsóválta a fejét, majd bevallotta: – Igazából nem is tudom. Amikor Formbi kimondta, hogy a geroonok szeretnék leróni a kegyeletüket, különös hangulatom támadt. – És vajon miért? – Csak halvány sejtéseim vannak... – Mara felsóhajtott, újra körülnézett a hálófülkében, majd megborzongott. – Talán ez a hely teszi... Vagy ez az egész képtelenség. Először visszatérünk a Nirauanhoz, aztán felszállunk egy ismeretlen népség hajójára... – És Thrawn? – Talán neki is köze van hozzá – ismerte el a Jedi-hölgy. – Azt viszont elképzelni sem tudom, hogy miért vagyok ennyire nyugtalan. Luke nem válaszolt, de Mara így is érzékelte, hogy mi jár a fejében. Két-három lépéssel

átszelte a fülkét, és leheveredett a férje mellé. Luke átkarolta, és magához húzta őt, majd néhány percen keresztül szorosan összesimulva feküdtek, mialatt a testükhöz hasonlóan a szellemük is találkozott, és egymásba olvadt. – Akkor talán az Erő – vetette fel Luke –, talán az Erő üzen neked. Lehet, hogy túl kell jutnod valamin. Valamin, amit már hosszú idő óta elfojtasz magadban, és talán eljött az idő, hogy szembenézz vele. Velem is megtörtént már egyszer-kétszer. – Igen, lehetséges – válaszolta tűnődve Mara. – De most nagyon rosszkor jönne. Jobban szeretném, ha az Erő egy békésebb, nyugodtabb időszakot választana egy újabb lelki válsághoz. – Én is – biztosította Luke, majd elmosolyodott, és hozzáfűzte: – Ha valaha rájössz, hogy hogyan lehet időzíteni az efféle dolgokat, feltétlenül tudasd velem. – Te leszel az első, akinek szólni fogok – ígérte Mara, és játékosan oldalba bökte a férjét. Luke elkapta a csuklóját, és szorosan tartotta, hogy elejét vegye a további bökdösésnek. – De addig is – mondta csendesen –, csak jusson eszedbe, hogy én miattad vagyok itt. És én mindenre kész vagyok érted. Mara megszorította a férje kezét, és meghatottan suttogta: – Tudom... A következő pillanatban megérezte, hogy a Luke-ból áradó melegség, erő és szeretet csordultig tölti azokat a sötét üregeket, amelyeket Jinzler kínjai tártak fel a lelkében. És ez az egyik előnye annak, ha valaki egy Jedihez megy feleségül – gondolta boldogan Mara –, mert onnantól kezdve a szerencsés nő sosem marad teljesen magára. Hosszú percekig egymáshoz bújva, mozdulatlan feküdtek, aztán Mara egy keserves sóhajtás kíséretében visszatérítette a gondolatait az előttük álló feladatokhoz, és megszólalt: – Szóval, mit gondolsz a helyzetről? – Van itt néhány apróság, amitől korántsem vagyok elragadtatva – válaszolta megfontoltan Luke. – Észrevetted, hogy hogyan nézett ki Formbi a Drask tábornokkal, illetve Talshib kapitánnyal folytatott megbeszélés után? Mara röviden elgondolkodott. A kérdéses pillanatokban ő elsősorban Jinzlerre figyelt, ezért csupán a főnemes általános állapotára emlékezett. – Miután visszatért hozzánk? Fáradtnak tűnt – felelte kurtán. – Nem csupán annak – magyarázta Luke –, úgy festett, mintha éppen akkor vívott volna meg egy csatát, és nem tudta volna eldönteni, hogy melyik fél aratott győzelmet. – Értem – dünnyögte Mara, és egy kicsit megharagudott magára. Kettejük közül általában ő volt a jobb megfigyelő, de ezúttal nem vette észre az árulkodó jeleket. – Azt egyértelműnek látom, hogy Drask és Talshib egyáltalán nem örülnek ennyi idegen jelenlétének. És emiatt talán megkeserítik Formbi életét. – Annyi bizonyos, hogy nagyon morcosak valamiért – erősítette meg Luke. – De talán nincs is jelentősége. A jelekből ítélve a chissek ranglétráján a főnemes megelőzi a tábornokot. – Attól még a tábornok rághatja a főnemes fülét – mondta Mara. – Láttam én már olyat, amikor egy magas rangú illető azért engedett az alacsonyabb rangúnak, hogy az végre befogja a száját. – Én is jártam már így – vallotta be Luke –, mindenesetre nem fog megártani, ha menet közben odafigyelünk erre a Drask tábornokra. – Hát persze – dünnyögte szórakozottan Mara, majd hirtelen megkérdezte: – Szerinted Drask annyira nem szíveli az idegeneket, hogy emiatt akár cselekedni is hajlandó? – Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza kissé zavarodottan Luke. – Csak gondolj arra a szép, vastag vezetékre, amely éppen akkor szakadt le, amikor te beléptél a fogadóterembe – magyarázta Mara. – Majdnem tökéletes volt az időzítés. Szerinted

véletlen baleset történt? Luke néhány pillanatig nem válaszolt. Mara türelmesen, szótlanul várt, mert érzékelte, hogy a férje elméjén gondolatok és érzések egész kavalkádja özönlik át. A Jedi-mester lehunyt szemmel, sorban megvizsgálta a lehetőségeket, végül megszólalt: – Nem tudom eldönteni. Az a kábel akkor sem ölt volna meg, ha történetesen telibe talál. Mondjuk, ha megsebesít, akkor rövidebb-hosszabb időre harcképtelenné válok, ez tény. – Én pedig erre az időre magamra maradok – tette hozzá Mara –, és Drask jó ürügyet kap arra, hogy megszabaduljon tőlünk. – Ezt azért nem egykönnyen érte volna el – mondta Luke. – Formbi egyértelműen azt akarja, hogy mi is vele tartsunk. Mara elmélyülten bólogatott, majd hirtelen döntésre jutott, és felugrott az ágyról. – Nemsokára visszajövök – jelentette ki, és miután megtapogatta a derékszíjára akasztott fénykardot, elindult az átjáró felé. – Hová mész? – szólt utána Luke, és feltámaszkodott a könyökére. – Vissza, a fogadóterembe. Szeretném közelebbről szemügyre venni azt a vezetéket. – Veled menjek? – kérdezte Luke, és feltápászkodott. – Jobb lesz, ha itt maradsz – felelte Mara. – Ha csak egy Jedi szemlélődik, az puszta kíváncsiság, ha kettő, akkor az már hivatalos vizsgálat. Semmi értelme, hogy még jobban magunkra haragítsuk ezt a Drask tábornokot. – Igazad van – ismerte el Luke, és visszaereszkedett az ágyra. – Ha segítségre szorulsz, csak füttyents! – Természetesen! – hadarta sietve Mara, és mialatt ártatlanul pislogott a férjére, hozzátette: – Hiszen mindig így szoktam csinálni, nem? Azzal sarkon fordult, és mielőtt Luke előhozakodhatott volna egy kellően csípős visszavágással, kisietett a hálófülkéből. A fogadóterembe vezető folyosón viszonylagos nyugalom uralkodott. Mara legfeljebb tucatnyi, fekete egyenruhát viselő chiss-szel találkozott menet közben. Közülük alig néhányan figyeltek fel rá, de még azok is szótlanul haladtak el mellette. A Jedi-hölgy úgy sejtette, hogy vagy a neveltetésükből eredően ennyire tartózkodóak, vagy pedig Formbi utasításba adta nekik, hogy hogyan viselkedjenek az emberi lényekkel. Útközben ráeszmélt, hogy most már sokkal jobban érzékeli a chissek gondolatait és érzelmeit, mint annak idején a Nirauanon, amikor először találkozott néhány képviselőjükkel. Akkor éppen csak felfogta a közelségükre utaló jeleket. Elégedetten elmosolyodott, mert ezúttal is bebizonyosodott, hogy a tapasztalat és a gyakorlás mindig, minden területen kifizetődik. Cseppet sem meglepő módon a fogadóterem kihalt volt, amikor Mara belépett annak boltíves, kapunak is beillő bejáratán. Azt viszont cseppet sem találta meglepőnek, hogy az illemre oly kényes chissek máris visszaszerelték a helyére az elszabadult kábelt. Egy pillanatra megállt, és messziről szemügyre vette a vezetéket, amely egy, a mennyezet és az oldalsó válaszfal találkozásánál futó, mély horonyban haladt, a padozattól körülbelül hat méteres magasságban. Mara különösebb erőfeszítések nélkül is felugorhatott volna odáig, de azzal még nem ment volna sokra. Ahhoz, hogy tüzetesen megvizsgálja a kábelt, fent is kellett maradnia néhány percig. Megoldást keresve körülnézett a csarnokban, közben felidézte magában Formbi szavait. A megérkezésüket követő percekben a főnemes azt mesélte, hogy a csarnok, az előre beprogramozott mintáknak megfelelően, egyetlen gombnyomásra átalakul... Hamarosan megtalálta a falburkolattal megegyező színű lemez mögé rejtett vezérlőpanelt, amelyet a boltív bal oldali tartóoszlopába építettek. A kezelőfelület egyszerűbb már nem is lehetett volna. Mindössze másfél tucat, halványan derengő, szögletes billentyűből állt, amelyeket

rúnaszerű, díszes betűkkel jelöltek meg. Jelenleg az első, a többinél valamivel nagyobb billentyű világított. Mara néhány pillanatig töprengve fürkészte a gombokat, majd megvonta a vállát, és kísérletképpen megnyomta az egyiket. A rejtett gépezetek működésbe léptek. Helyenként félresiklottak vagy derékszögben kifordultak a falak egyes burkolóelemei, felfedve ezzel a mögöttük lévő falszakaszra, vagy a saját hátoldalukra festett díszes ábrákat, jelképeket, és Mara számára ismeretlen nyelven, ismeretlen betűkkel írt feliratokat. A padozaton is félrecsúszott számos takarólemez, ezek alól kisebb-nagyobb dobogók, változatos alakú és méretű oszlopok, zászlórudak, sőt, szebbnél szebb szobrok emelkedtek ki. A mennyezeten feltáruló nyílásokból zászlók, és függő cseppkövekhez hasonlatos, különféle hosszúságú oszlopok ereszkedtek alá. Rejtett fényforrások százai keltek életre, amelyek mozgó, örvénylő, hullámzó, néhol festménynek is beillő ábrákat varázsoltak a falakra, a mennyezetre és a padozatra. A padlóra vetített legnagyobb fényrajz széles, örvényekkel teli folyót ábrázolt, amely lassan, méltóságteljesen hömpölygött a dokkoktól idevezető folyosó torkolatától a boltíves kapu felé. Az egész, néma csendben zajló folyamat alig egy perc leforgása alatt ment végbe. Mara végighordozta a tekintetét a meglepően megváltozott termen. Bár igyekezett kivonni magát a látvány hatása alól, az mégis mély benyomást tett rá, mialatt azon törte a fejét, hogy vajon milyen magas rangú chiss méltóságnak járhat ez a pazar fogadtatás. Gyors elhatározással kipróbált még két gombot. Már az első pillanatokban észrevette, hogy a csarnok minden egyes átalakulás előtt először visszaáll a semleges állapotába. Legnagyobb sajnálatára egyik változás sem érintette a magasban futó kábelt, annak közvetlen környezete mindvégig a helyén maradt, így tapodtat sem jutott közelebb a megoldáshoz. Így aztán rövid töprengés után visszaállította az elsőnek kipróbált berendezést, amelynek egyik alkotóeleme, egy körülbelül két méter hosszú, kerek oszlopféleség a kábel közelében ereszkedett le a mennyezetről. Még egyszer, utoljára körülnézett, mert nagyon nem szerette volna, ha valaki meglátja őt az elkövetkező percek folyamán. Eszébe jutott, hogy alig néhány perccel ezelőtt mit mondott Luke-nak: ha csak egy Jedi szemlélődik, az puszta kíváncsiság. Minden önbizalma ellenére elfogta az aggodalom. Attól tartott, hogy a vendéglátóik aligha így fognák fel a problémát, ha történetesen rajtakapnák, amint az oszlopba csimpaszkodva vizsgálódik. Mégis úgy érezte, hogy nincs más választása, mindenáron ki kell derítenie az igazságot. Teleszívta a tüdejét, és futni kezdett a kiszemelt célpont felé. Néhány pillanat alatt átvágott a termen, felugrott egy körülbelül másfél méter magas dobogóra, és hatalmasat szökkent. Tökéletesen kiszámított, elnyújtott ívű repülés után könnyűszerrel elkapta, és átölelte a mennyezetről lefelé meredő, függőcseppkőhöz hasonlatos díszítőelemet. A körülbelül fél méter átmérőjű, lefelé enyhén szűkülő henger anyaga elég durva volt ahhoz, hogy biztonságosan megkapaszkodhasson. Sietve felkúszott a lehető legmagasabbra, és végre, alig másfél méteres távolságból szemügyre vette a vezetéket. Már az első pillantások után megbánta, hogy nem hozott magával lámpát. A fogadóterem ugyan fényárban úszott, de a horony pereme sötét árnyékot vetett magára a kábelre. Mara pillanatnyi töprengés után rájött a megoldásra. Kissé eltartotta a felsőtestét az oszloptól, és állát leszegve lenézett a derékszíjára. Megidézte magában az Erőt, annak közvetítésével leakasztotta, majd a vaskos kábel csatlakozási pontja felé irányította a fénykardját. Néhány másodperccel később gondosan lefelé fordította, és bekapcsolta a fegyvert, amely immár a vezeték vége alatt lebegett. Aztán önkéntelenül összerezzent, mert a hatalmas csarnok falai felerősítve verték vissza az előugró energiapenge jellegzetes, sistergő búgását. Ám a penge fényénél már szabadon szemügyre vehette azt, amit látni akart.

Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy a gyanúja nem igazolódott be: a vezetéket nem vágták el. Másrészről viszont a végére erősített csatlakozót kettős csavarkapocs rögzítette a horony felső felületéhez, márpedig azt egy földrengés sem tudta volna meglazítani. Akkor viszont hogyan szabadulhatott el? – tette fel magának a kérdést a Jedi-hölgy. Óvatosan közelebb emelte a fénykardját a vezetékhez, hogy még több fény vetüljön rá, és a szemét erőltetve próbálta kivenni az apró részleteket. Hamarosan meglátta a kábel egyik oldalába mélyedő rövid, hajszálvékony rést. Elégedetten felsóhajtott, majd a tekintetét a mennyezetre irányítva meglátott egy alig két centiméter átmérőjű, kerek lyukat, amely a vezetéknek helyt adó horony mellett, attól jobbra sötétlett. Mara fogást váltott, az apró nyílás felé nyújtotta szabaddá tett bal kezét, majd óvatosan beledugta a mutatóujját. Finoman körbetapogatta a hengerforma mélyedést, de nyomát sem találta azoknak a fűtő-hűtő, vagy légcserélő berendezéseknek, amelyeket a falburkolatok mögé szoktak rejteni. Minden jel arra utalt, hogy ez a lyuk eredetileg nem szerepelt a hajó terveiben, utólag fúrták a mennyezetbe. Mara még mindig a lehetséges válaszokon törte a fejét, amikor váratlanul zavart érzett az Erőben. Azonnal kikapcsolta a fénykardját. A hirtelen beálló csendben távoli lépteket hallott. A hangok alapján egyértelműnek tűnt, hogy több személy közeledik felé, akik túlságosan egyszerre léptek ahhoz, hogy sétálgató chissek legyenek. Mara felszisszent. Hat méteres magasságban csimpaszkodott az önhatalmúlag átalakított helyiség egyik díszítő elemén. Csapdába esett. Sietve körülnézett, és elhadart egy gyors átkot, amelyet még a Palpatine császár szolgálatában töltött idő alatt tanult a katonáktól. A közvetlen közelében egyedül a legfeljebb fél méter átmérőjű függőoszlop nyújtott némi fedezéket. De még annak is a csarnok felőli oldalán lógott, ami azt jelentette, hogy ha valaki belép a fogadóterembe, azonnal meg fogja pillantani őt. Belátta, hogy csak úgy lesz némi esélye az elrejtőzésre, ha sietve átmászik a másik oldalra. Egyre közelebbről hallotta a léptek robaját, vagyis már csak pillanatai maradtak a cselekvésre. Villámgyorsan a kezébe rántotta, és visszaakasztotta az övére a fénykardját. A két lábával minden erejét beleadva szorította a hengert, közben derékból balra hajolt, új fogást vett a két kezével, aztán balra lendítette az alsótestét, és a mozdulatsor végén gyorsan ismét az oszlop köré fonta a lábait. Ezzel a fáradságos módszerrel egyszerre csak néhány centimétert haladt, de legalább biztonságosnak ígérkezett. Körülbelül félúton járt, amikor a katonás léptű társaság bemasírozott a fogadóterembe. Alig két másodperccel később vége szakadt a léptek dübörgésének. Mara mozdulatlanná dermedt, és a fejét óvatosan oldalra fordítva lenézett a magasból. A látványtól elakadt a lélegzete. Várakozásával ellentétben nem chiss katonák érkeztek a csarnokba, akiket Drask tábornok küldött a szemtelen utas letartóztatására. És nem is egy, a hajót meghatározott időközönként, rutinszerűen átfésülő chiss őrjáratot látott. Az öt főből álló csapat a boltíves bejárat közvetlen közelében állt meg. A szabályos négyzet-alakzat közepét egy magas, széles vállú, fiatal férfi foglalta el. Az illető a birodalmi tisztek szürke egyenruháját viselte, amelynek gallérját és kézelőjét vörösfekete csíkos szegély ékesítette. És az alakzat csúcsait egy-egy birodalmi rohamosztagos alkotta...

Ötödik fejezet

Mara döbbenten bámulta a fehér páncélos alakokat. Egy csapásra felbolydult benne a múlt, amelynek kísértő emlékképei úgy örvénylettek az elméjében, ahogyan a felkavart por száguld a viharos erejű szélben. Annak idején, amikor még Palpatine szolgálatában állt, sokszor megesett, hogy rohamosztagosok is elkísérték egy-egy útjára. Néha átruházta rájuk a saját feladatát. Alkalmanként parancsolt is nekik, de az is előfordult, hogy ő, a Császár Keze egyszerűen félreállt, és némán figyelte, amint a kísérői könyörtelenül lemészárolják a célszemélyeket. Mélységes döbbenetében lehunyta a szemét. Az ösztönei azt súgták, hogy amit lát, az lehetetlen. Annak kell lennie. Hiszen a Birodalom ellen folytatott háború idején a lázadók mind egy szálig felszámolták a császár elitegységeit. Még a megteremtésükre hosszú éveken keresztül használt klónozó tartályokat is felkutatták és megsemmisítették, hogy a jövőben senki se szabadíthassa rá gyilkos és pusztító seregeiket a Galaxisra. És most mégis itt vannak... Nem csalás, nem ámítás, és nem a saját képzelete űz vele gonosz tréfát. Ez a négy alak úgy áll, ahogyan a rohamosztagosok, úgy tartják BlasTech E-ll-es sugárvetőiket, ahogyan a rohamosztagosok, és a testüket a rohamosztagosok fehér páncélzata borítja. Mara felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Miután túljutott az első megrázkódtatáson, elfogadta a kegyetlen igazságot. A rohamosztagosok visszatértek. A fiatal tiszt körülnézett a teremben. A jobb kezét a derékszíján himbálózó tokba bújtatott DH-17-es lézerpisztoly markolatán pihentette. Az egyik rohamosztagos mondott neki valamit, mire a tiszt felnézett, majd megszólalt: – Áh, hát ott van! Jól érzi magát, hölgyem? Mara összeszedte minden lelkierejét, hogy kipréseljen magából egy választ. – Fogjuk rá – nyögte nagy nehezen – semmi gond. Miért kérdi? A tiszt szemlátomást meglepődött. – Az imént egy éppen aktiválódó fénykard hangját hallottuk – válaszolta elbizonytalanodva. – Márpedig a Jedik rendszerint akkor kapcsolják be a fénykardjukat, ha bajba kerülnek. Nincs igazam? – Egészen pontosan miféle bajba? – kérdezett vissza kissé csípősen Mara. – Csak úgy általában értettem – magyarázkodott a tiszt, aki időközben visszanyerte az önbizalmát. – Ha gondolja, szívesen lesegítjük onnan! – Ki mondta, hogy le akarok kerülni innen? – csattant fel Mara. A férfi bosszúsan felhorkant: – Részemről rendben. Ha úgy tetszik, maradjon odafent. Csak arra gondoltam, hogy jó lenne beszélgetni egyet. – Miről? – Először is arról, hogy maga mit keres a mennyezeten! – vágott vissza a birodalmi tiszt.

– Aztán talán beszélhetnénk erről az egész, őrült vállalkozásról is. Mara töprengve ráncolta a homlokát, majd az Erő segítségével kiterjesztette az érzékeit. A kettejüket elválasztó távolság megakadályozta, hogy kifürkéssze a férfi szándékait, de azt így is meg tudta állapítani, hogy a tiszt őszintén beszél, és nem forgat aljas terveket a fejében. Ráadásul, ha ezek a katonák azért jöttek volna, hogy végezzenek vele, már az első pillanatban tűz alá vették volna. És ha a birodalmiak ezúttal ugyanazon az oldalon állnak, mint ő és Luke, akkor valószínűleg nem fog megártani, ha kölcsönösen felfedik egymás előtt a lapjaikat. – Remek ötlet! – kurjantotta végül. – Úgyis éppen végeztem idefent! – Óhajtja, hogy segítsünk? – érdeklődött kimért udvariassággal a tiszt. – Nem, köszönöm – válaszolta Mara, és összeszorította a fogát, mert átvillant az agyán, hogy a birodalmiak talán éppen erre az alkalomra vártak. A leérkezés pillanataiban teljesen védtelen lesz. Úgy érezte, eljött az ideje, hogy kockáztasson egy kicsit, és felkiáltott: – Most, hogy jobban belegondolok, annyit megtehetne, hogy megfogja a fénykardomat. Tessék, már megy is! Gyorsan leakasztotta az övéről, és a fiatal férfi felé hajította a fegyverét, aki előreugrott, és ügyesen elkapta azt. Mara lélegzet-visszafojtva várta a folytatást, és kellemesen csalódott. A tiszt nem adta ki a tűzparancsot, és nem kiáltott fel örömében, amiért megszerezte az egyetlen fegyvert, amellyel a Jedi-lovag megvédhette volna magát. A rohamosztagosok továbbra is mozdulatlanul álltak. Mara megkönnyebbülten fellélegzett. Most már biztosan tudta, hogy a birodalmiak nem akarják megölni – legalábbis egyelőre. – Rendben, indulok – dünnyögte, azzal kissé lazított a keze és a lába szorításán, és lassan lesiklott a henger aljáig. Miután a lába már a levegőben kalimpált, elengedte a díszítőelemet, majd az alig három méteres zuhanás végén kecses bukfenccel landolt a csarnok padlóját alkotó, sima fémlemezeken. Nyomban felpattant, gyors, határozott léptekkel odasietett a birodalmiakhoz, és lecövekelt előttük. – Igazán köszönöm – mondta udvariasan, és a tiszt felé nyújtotta a jobbját. Villámgyorsan kiterjesztette az érzékeit, és éberen figyelte az öt férfi minden rezdülését, mert attól tartott, hogy talán éppen most akarnak lecsapni rá. Szerencsére nem ez történt. A fiatal tiszt egyszerűen visszaadta neki a fénykardját, közben félig-meddig már a csarnokra figyelt. – Lenyűgöző ez a berendezés! – jegyezte meg ámuldozva. – Huh, még jó, hogy eszembe juttatta! – mormolta Mara, és a távolból, az Erő közvetítésével megnyomta a vezérlőpanelen azt a billentyűt, amellyel visszaállította a fogadócsarnok semleges állapotát. A láthatatlan gépezetek ismét működésbe léptek. A következő perc folyamán a falburkolat kifordult elemei visszacsukódtak, az oszlopok visszaereszkedtek a padlószint alá, a függődíszek felemelkedtek a mennyezet síkja fölé, a dobogók belesüllyedtek a padozatba. Végezetül a helyükre siklottak a takarólemezek, kialudtak a varázslatos fényorgiát előidéző, rejtett lámpák, és újra felgyúltak a csarnok egyszerű fénycsövei. – Ez igen! – jegyezte meg elismerő hangsúllyal az osztag parancsnoka. – Otthonra is elkelne egy ilyen rendszer! Az ember egyetlen gombnyomással kialakíthatja a pillanatnyi hangulatának megfelelő lakást. – Annál azért egy kicsit fontosabb ez a terem – válaszolta Mara, és végre szemügyre vette a tisztet. Ebből a közelségből már jól látta, hogy az illető egészen fiatal, legfeljebb a húszas éveinek derekán járhat. Egy katonásdit játszó kölyök – villant át az agyán a tiszteletlen gondolat,

de persze óvakodott attól, hogy hangosan is kimondja. Inkább megmaradt az előző témánál, és megkérdezte: – Formbi nem mesélt róla? Vagy maguk a hajó másik oldalán dokkoltak? – Nem sokat beszéltünk a főnemessel – válaszolta a fiatalember. – És a többi chiss-szel sem. Igazság szerint, miután a fedélzetre léptünk, megpróbáltuk a lehető legjobban meghúzni magunkat. – Az ajka kínos, félszeg mosolyra húzódott. – Attól tartok, a chiss harcosok parancsnoka, egy bizonyos Drask tábornok nem repes az örömtől, hogy ennyi idegen bolyong a hajóján. – Igen, nekem is úgy tűnik, hogy Drask tábornoknak nehéz a kedvében járni – válaszolta derűsen Mara, és hirtelen elkomolyodva megkérdezte: – Elárulnák végre, hogy kik maguk? Vagy nekem kell kitalálnom? – Oh, elnézést – a fiatal férfi merev vigyázzba vágta magát, és katonásan bemutatkozott: – Chak Fel százados vagyok, a Kéz Birodalmának hivatásos tisztje. Talán emlékszik még az apámra, akivel néhány évvel ezelőtt találkozott. – Hát persze! – vágta rá pillanatnyi habozás nélkül Mara. – És biztosra veszem, hogy Fel báró is emlékszik énrám! – Természetesen, asszonyom – válaszolta az ifjú százados –, sőt, apám a mai napig tiszteli és csodálja önt. Meg is kért, hogy üdvözöljem a nevében, és adjak át egy üzenetet. Tehát, apám még mindig reménykedik abban, hogy Mara Jade Skywalker egy szép napon a Kéz Birodalmának szolgálatába állítja különleges képességeit. – Igazán köszönöm, de már megcsömörlöttem a Birodalom szolgálatától – Mara megborzongott. – Ezek szerint önök tudták, hogy én is itt leszek? – Inkább csak reméltük – felelte az ifjú Fel –, Parck admirális tisztában volt azzal, hogy önt és Skywalker mestert meghívták erre az expedícióra, de azt nem tudhatta biztosan, hogy elfogadják-e ezt a meghívást. Ezért aztán elindított minket, hogy legyen, aki képviseli az emberi fajt ezen a rendkívüli fontosságú expedíción. – Tehát nem is említette önnek, hogy néhány nappal ezelőtt találkoztunk vele? – kérdezte Mara. – Nem, bár az is igaz, hogy mi addigra már úton voltunk – válaszolta Fel. – Valamiért nyilván úgy döntött, hogy már nem hív vissza minket. – Rendben, akkor most beszéljünk egy kicsit az osztagának tagjairól – javasolta Mara, és végighordozta a tekintetét a moccanás nélkül álló rohamosztagosokon. – Kérem, ahogy óhajtja – Fel udvariasan fejet hajtott, és körbemutatott a kíséretén –, ez itt a Birodalom 501-es Rohamosztagos Légiójának Aurek-hetes különítménye. A név hallatán Mara gyomra összerándult. Annak idején Palpatine császár Darth Vader személyes parancsnoksága alá rendelte ezt az egységet. Az 501-es légiót úgy nevezték: Vader Ökle. Mindenki rettegett tőlük. Gyakran elég volt megérkezniük egy-egy csillagrendszerbe, hogy az ottani bolygókon állomásozó lázadók, illetve az ott élő korrupt birodalmi tisztviselők menekülőre fogják. Az útjukba kerülő embereket sem nagyon kímélték, de a más fajokhoz tartozó teremtmények főleg nem számíthattak irgalomra. így aztán az idegen teremtmények hamar megtanultak félni még a fehér sisakok és páncélok puszta látványától is. A császár gondoskodott róla, hogy a saját, beteges idegengyűlöletét a klónozók mélyen, kitörölhetetlenül mélyen beleégessék valamennyi rohamosztagos, de leginkább az 501-es légió katonáinak agyába. – A jelekből ítélve igaz a régi mondás – állapította meg komoran Mara. – A legendás egységek sosem tűnnek el nyomtalanul. Fel közömbösen megvonta a vállát. – Akkor most maga következik – mondta, és megkérdezte: – Szóval, önök mit keresnek

ezen a hajón? Mara körülnézett. Jelenleg egyetlen chiss sem tartózkodott a közelükben, de jól tudta, hogy ez az állapot nem tarthat örökké. – Elmondom, de nem itt – válaszolta – jöjjön velem! Azzal hátat fordított a birodalmiaknak, és elindult a folyosón. Néhány pillanattal később a katonák vita vagy kérdés nélkül a nyomába szegődtek, és felzárkóztak mögé. Az egyes Jedi-lovagok között létező, az Erőből merítő, láthatatlan kapcsolat korántsem volt olyan tiszta és megbízható, ahogyan azt az Új Köztársaság polgárainak többsége gondolta. Így aztán Mara már a lakosztály közelében járt, amikor Luke megérezte, hogy a felesége feléje tart, igaz, ekkor már azt is tudta, hogy társasággal érkezik. Viszont csak akkor döbbent rá, hogy miféle társasággal, amikor kinyitotta az ajtót, és megpillantotta a fehér páncélos alakokat. Először nagyon meglepődött, de szokása szerint hamar összeszedte magát. – Üdvözlöm önöket – köszönt higgadtan, és biccentett –, a nevem Luke Skywalker. – Én pedig Chak Fel százados vagyok – válaszolta a fiatal tiszt, és a legendás harcosoknak kijáró, tiszteletteljes főhajtással viszonozta a Jedi-mester kimért bólintását. – Ez pedig a kíséretem, az 501-es Légió Aurek-hetes osztaga. Luke azonnal felismerte a hírhedt nevet. Ismét meghökkent, de az önuralma ezúttal sem hagyta cserben, így a szeme sem rebbent. – Örvendek, százados úr – mondta nyugodtan –, fáradjanak be! – Csak a százados úr fog bejönni hozzánk – szólt közbe határozottan Mara, még mielőtt Fel megszólalhatott volna. – Tudják, odabent elég szűkös a hely. Ezenfelül nem szeretném, ha Drask és a hozzá hasonlók arról értesülnének, hogy rohamosztagosok ólálkodnak a lakosztályunk környékén. Egyszóval, százados úr... – Természetesen – válaszolta egyszerűen Fel, azzal odaszólt a kísérőinek: – Térjenek vissza a csapatszállítóra! – Értettem! – válaszolta egyikük a rohamosztagosok jellegzetes hangján, amelyet a sisakokba épített szűrőbetétek közömbössé, szinte gépiessé tompítottak és torzítottak. A következő pillanatban a négy katona ugyanazokkal a mozdulatokkal, tökéletesen egyszerre sarkon fordult, majd döngő léptekkel elmasírozott. – Most pedig – kezdte Mara, miután beterelte a társalgóba, és leültette az ifjú tisztet –, kezdjük önnel, százados. Mit keres itt? – Az imént már elmagyaráztam – válaszolta Fel, és kényelmesen elhelyezkedett a mély, süppedős párnázatú karosszékben. – Parck admirális nem tudhatta biztosan, hogy önök eljönnek-e, így aztán elküldött engem, hogy képviseljem őt. – És Formbi az áldását adta erre a megoldásra? – kérdezte Mara, miközben ő és Luke leültek a fiatal férfivel szemben álló székekre. Fel tanácstalanul széttárta a kezét. – Nekem úgy tűnt, hogy Formbi nem csinál nagy ügyet a kérdésből – válaszolta –, ahogy már említettem, inkább Drask tábornok volt az, aki tiltakozott. – De most már a főnemes úr sem örül a jelenlétünknek – jegyezte meg Luke. – És Jinzler nagykövet sem – tette hozzá Mara, és valamennyi érzékszervével feszülten figyelt, de mindhiába, mert Fel egyáltalán nem reagált Jinzler nevének említésére. – Igen, ezt magam is észrevettem – válaszolta a fiatal százados. – Őszintén szólva, szerintem ez a Drask eléggé fura, magának való alak. Nem kedvel senkit, az idegeneket meg főleg nem. Talán még Formbit sem szíveli. – Csak azt nem értem, hogy Parck miért önöket küldte – vetette fel Mara. – Miért nem jött ő maga? Formbi szavai alapján úgy tűnik, hogy a Kirajzás roncsaihoz indított expedíció az év

legfontosabb diplomáciai eseménye. Parck talán attól tartott, hogy a jelenléte feldühítené a chiss harcosokat? – Higgyék el, nekem sem ez a kedvenc időtöltésem – válaszolta Fel. Mara hirtelen megérzett valamit... A százados a tekintetét a beszélgetőtársai feje fölé függesztve folytatta: – Igazából én magam sem tudom, hogy miért vagyunk itt. Ebben a pillanatban Mara árulkodó gondolathullámot érzékelt, és egyből tudta, hogy a százados hazudik. – Rendben – mondta hűvös nyugalommal Luke, akinek arcizma sem rezdült, pedig ő is megérezte, hogy újdonsült ismerősük az imént nem mondott igazat. – Akkor próbálkozzunk másképp. Mi nemrégiben beszéltünk Parck admirálissal. Vajon miért nem tett említést önről és az osztagáról? – Erre sem tudom a választ – válaszolta Fel a fejét csóválva én azt hittem, hogy megtette. Ez az utóbbi kijelentése igaznak tűnt. – De akkor... – Mara nem folytathatta, mert Fel közbeszólt. – Csak egy pillanatra – kérte, és figyelmeztető gesztussal felemelte a mutatóujját. – Én már számos kérdésükre válaszoltam. Úgy vélem, most önöknek kell következniük. Elárulná végre, hölgyem, hogy mit keresett a fogadóterem mennyezetén? Mara már korábban eldöntötte, hogy ebben a témában nincs helye a mellébeszélésnek. Ha Fel is érintett az elszabadult kábel esetében, akkor úgyis tudja, hogy mi történt. Ha pedig ártatlan, abból nem származhat probléma, ha megtudja az igazságot. – A megérkezésünket követő percekben történt egy kisebb baleset – magyarázta higgadt hangon. – Egy súlyos vezeték leszakadt a helyéről, és majdnem átrepítette a férjemet a csarnokon. Fel csodálkozva pillantott a Jedi-mesterre, majd leplezetlenül, tetőtől-talpig végigmérte őt. – Nem, nem sérültem meg – biztosította Luke –, de ahogyan Mara is mondta, nem sok híja volt. – És én meg akartam nézni azt a kábelt – folytatta Mara –, mert arra gyanakodtam, hogy valaki szándékosan elvágta. Mire odaértem, már visszaszerelték a helyére, így aztán fel kellett jutnom a magasba, hogy szemügyre vehessem. – És megkérdezhetem, hogy mit látott? – érdeklődött udvariasan Fel. – Nem találtam bizonyítékot arra nézve, hogy elvágták, viszont biztosra veszem, hogy nem magától csúszott ki a foglalatából – válaszolta Mara. – És találtam egy lyukat, amely remekül megfelel egy rugós kapocs átmeneti rögzítésére. – Hoppá... – dünnyögte Fel, azzal gyorsan fontolóra vette az elhangzottakat, és újra megszólalt: – Ezek szerint az elkövető már jó előre kihúzta a kábelvéget a csatlakozójából, megfogatta egy, a mennyezethez erősített rugós kapoccsal, majd elbújt valahol, és várta a megfelelő pillanatot. Aztán távirányítással kioldotta a kapcsot, amely elengedte a vezeték végét. Az nem lehet, hogy a tettes vagy a tettesek időközben kicserélték az egész kábelt? – Nem, mert mielőtt elhagytuk a baleset színhelyét, megjelöltem az eredetit a fénykardommal – válaszolta Mara. – Csupán egy apró, cseppet sem feltűnő karcolás a szigetelésen, ám könnyű észrevenni, ha valaki tudja, hogy hol keresse. Biztosan tudom, hogy ez ugyanaz a kábel. – Szóval arra gyanakszik, hogy balesetnek álcázott, szándékos támadás történt – összegezte Fel. – Éppen emiatt... – hirtelen elhallgatott. – Éppen emiatt mi? Gyerünk, folytassa! – sürgette türelmetlenül Mara. Fel nyakig vörösödött, és szemlátomást elbizonytalanodva válaszolt:

– Sajnálom, erről elvileg nem beszélhetnék önöknek. De most már talán jobb, ha megtudják. Azért küldött minket Parck admirális, mert úgy gondolta, hogy veszély leselkedik magukra az utazás alatt. – Büszkén elmosolyodott, és hozzátette: – Szóval, azért küldött minket, hogy vigyázzunk magukra. Mi leszünk az önök védőkísérete... Mara mélységesen meglepődött, majd oldalra pillantva megállapította, hogy a férjét is ugyanez az érzés szállta meg. – Ez igazán kedves ötlet – válaszolta, és gúnyosan elmosolyodott –, ha majd hazatért, köszönje meg a nevünkben Parck admirálisnak a figyelmességét. Fel vagy nem érzékelte, vagy elengedte a füle mellett a Jedi-hölgy szavaiban rejlő visszautasítást, mert fellelkesülve belevágott: – Ha gondolják, akár rá is térhetnénk a személyi védelem... Nem folytathatta, mert Mara dühösen közbevágott: – Na, álljunk csak meg! Szó sem lehet semmiféle személyi védelemről! Hogyne, hogy folyton egy rakás rohamosztagos csattogjon a hátam mögött! Felejtse el! Drask már így is éppen eléggé haragszik ránk. Dübörögjenek szépen vissza a saját hajójukra, és tűnjenek el az életünkből! – Nagyokat fújtatott, majd lehiggadva tovább dohogott: – Még hogy rohamosztagosok vigyázzanak Luke és Mara Jade Skywalkerre... Megáll az eszem... A százados falfehérre sápadt, és látszott rajta, hogy gyötrődik valami miatt. – Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű – jegyezte meg, miután kissé összeszedte magát. – Igen, elsősorban azért vagyunk itt, hogy önöket védjük... – Amire nekünk nincs szükségünk – szúrta közbe Mara. – ... nincs, ezt magam is belátom – ismerte el Fel, és szaporán bólogatott. – A puszta ötlet, hogy birodalmi rohamosztagosok vigyázzanak két Jedire... Hát nekem is visszásnak tetszik. De mindettől függetlenül, nekem a feletteseim, vagyis a Birodalom főtisztjei parancsolnak, nem pedig önök. – Ráadásul Formbi már megengedte nekik, hogy velünk tartsanak – mondta halkan Luke. – Akkor tehát mi legyen? – kérdezte Mara, és leplezetlen haraggal meredt az ifjú tisztre. Luke aprókat bólogatva, megfontoltan válaszolt: – Már korábban is felvetődött, hogy Formbi alighanem ezen az expedíción keresztül próbál diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni az Új Köztársasággal. Lehet, hogy a chissek a Kéz Birodalmával is szeretnének szövetségre lépni. – Értem én, de miből gondolod, hogy Parck hajlandó lenne szövetségre lépni a chissekkel? – kérdezett vissza Mara. – Hajlandó rá – szólt közbe Fel –, nagyon is! Mara dühösen méregette a birodalmi parancsnokot, majd a fogait összeszorítva, szinte vicsorogva megszólalt: – Jó, rendben. Úgy látszik, nincs mit tenni. Ez nem az én hajóm. Maguk itt akarnak ólálkodni, hát legyen. De figyelmeztetem, hogy tartsák magukat távol tőlünk! – Tudomásul veszem a kérését – Fel higgadtan bólintott. – Óhajtják, hogy nyomozzunk az elszabadult vezeték ügyében? Kikérdezhetjük a fedélzeten tartózkodókat... – Eszükbe se jusson! – csattant fel Mara. – Majd mi elintézzük. Csak húzzák meg magukat, és ne kerüljenek az utunkba! A százados elmosolyodott. – Ahogy óhajtják – válaszolta rendíthetetlen nyugalommal, azzal felpattant, összecsapta a bokáját, és hozzátette: – Most pedig, bocsássanak meg, de visszatérek a hajónkra, hogy átöltözzek a vacsorához. – Ott találkozunk! – felelte búcsúképpen Luke.

– Kérem, örültem a beszélgetésnek – jelentette ki mosolyogva Fel, azzal gyors, katonás léptekkel elhagyta a lakosztályt. – Hát ez csodás! – mordult fel Mara, miután magukra maradtak. – Más már nem is hiányzott, mint egy saját védőkíséret! – Nem is tudom... – Luke töprengve ingatta a fejét. – Még mindig jobb, mintha egy csapatra való noghri lihegne a sarkunkban. – Dehogy jobb, sokkal rosszabb! – vitatkozott Mara. – A noghrik legalább tudják, hogyan olvadjanak bele a környezetükbe. Ellenben egy rohamosztagos ugyanolyan feltűnő jelenség, mint egy vuki! Hogyan is állíthatnánk be velük egy fogadásra? – Mindenesetre már itt vannak, és a jelekből ítélve eszük ágában sincs távozni – összegezte Luke. – Jobb, ha hozzászokunk a gondolathoz. De ezt most már tényleg hagyjuk! Inkább arról mesélj, hogy mi van azzal a kábellel? – Szándékos merénylet volt – jelentette ki teljes bizonyossággal Mara, bár lerítt róla, hogy nem szívesen váltana témát. Még nem dühöngte ki magát Fel, de főleg a rohamosztagosok jelenléte miatt, ám szerencsére elég gyakorlatiasan gondolkodott ahhoz, hogy képes legyen az elsődleges fontosságú dolgokra irányítani a figyelmét. Mélyet lélegzett, és folytatta: – Valaki lyukat fúrt a mennyezetbe, beledugott egy rugós kapcsot, kihúzta a kábelt a csatlakozójából, és belefogatta a kapocsba. – És a kellő pillanatban távirányítással kioldotta – fejezte be Luke a gondolatmenetet. – Pontosan – Mara nagyot bólintott –, ami azt jelenti, hogy akár maga Drask is megnyomhatta a gombot. – Vagy éppen Feesa – tette hozzá Luke – tudniillik ő volt a legjobb helyzetben a tökéletes időzítéshez. – Igaz, de ő a főnemes szárnysegédje – emlékeztette Mara a férjét. – És Formbinak nincs kifogása a jelenlétünk ellen. – Biztos vagy benne? – Luke az ajkát szorosan összepréselve megcsóválta a fejét. – Vagy Felhez hasonlóan ő is csak parancsokat hajt végre, amelyekkel nem feltétlenül ért egyet? – Ez is igaz – ismerte el Mara, és miután felidézte magában a főnemessel való első találkozásukat, hozzátette: – Hát, nem tudom. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy Formbi valóban szívesen lát minket a fedélzeten. – Valószínűleg így is van, de akkor is rejteget előlünk valamit – válaszolta Luke. – Határozottan érzem. Ügyesen leplezi, de azért látszik rajta, hogy feszült. Persze, az is meglehet, hogy csupán ideges, amiért ennyi idegen szaladgál a hajóján. – Vagy azért, mert nyomasztja a felelősség súlya – találgatott Mara. – Hiszen ha az imént helyesen gondolkodtunk, akkor a chissek jövőbeli külpolitikája múlik azon, hogy ő milyen sikereket ér el nálunk és a Kéz Birodalmának képviselőjénél. – Igen, ez is szerepet játszhat – hagyta jóvá Luke, és egyetértése jeléül nagyokat bólogatott. – Jó, akkor Formbit kihúzhatjuk a gyanúsítottak listájáról. Ki maradt? Például Drask? – Gyakorlatilag mindenki szóba jöhet, leszámítva a geroonokat – felelte Mara. – De ők is csak azért nem, mert a kérdéses időpontban még nem voltak itt. Megtehette Drask, Jinzler, vagy Fel és az osztaga. Mindannyiuknak bőven lehetett rá indítékuk. – Rosszkedvűen megcsóválta a fejét, majd tekintetét az egyik fali díszre függesztve hozzátette: – Az öt-nulla-egyesek. Ezt képtelen vagyok felfogni. Hogy Parcknak pont ezt a csapatot kellett feltámasztania... Nem hiszem el! Hát igen, a legendás egységek sosem tűnnek el nyomtalanul. – És a régi szokások sem – dünnyögte szórakozottan Luke. – Ezzel meg mire akarsz célozni? – kérdezte gyanakodva Mara. – Semmi különös, csak az imént észrevettem, hogy milyen könnyen magadra öltötted a

birodalmi parancsnok szerepét – válaszolta kissé feszengve Luke. – Először idevezetted őket, aztán elküldted a rohamosztagosokat, végül nyíltan közölted Fellel, hogy mit vársz el tőle. – És akkor mi van? – Mara hanyagul megvonta a vállát. – Mindig, mindenkinek a szemébe mondom, hogy mit akarok. – Ezt magam is jól tudom – felelte mosolyogva Luke –, csupán megjegyeztem, hogy meglepő könnyedséggel és természetességgel bújtál bele egy birodalmi parancsnok bőrébe. Ennyi az egész. Nem mondtam semmi mást. – Ezt sem kellett volna! – csattant fel hevesen Mara, és elkomorodott. Jól tudta, hogy lappang valami a férje higgadt szavai mögött. Az ösztönei azt súgták, hogy Luke-nak nem tetszett, ahogyan ő az elmúlt félóra folyamán viselkedett. Az első, heves indulatától vezérelve nyomban tisztázni akarta a problémát. Már majdnem ráförmedt Luke-ra, hogy álljon elő nyíltan a kérdéseivel és érveivel, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hogy mi tartotta vissza, azt ő maga sem tudta meghatározni. Talán megérezte, hogy a helyszín és az időpont nem alkalmas egy ilyen jellegű beszélgetésre vagy inkább vitára. Vagy talán csak attól félt, hogy nem tud megfelelő válaszokat adni. Azt azért belátta, hogy Luke-nak bizonyos értelemben véve igaza van. Az előbb ő maga is meglepődött azon, hogy milyen könnyen beletalált a régi szerepébe. Sőt valóságos felüdülést jelentett a számára, hogy olyan katonákkal akadt dolga, akik kérdés és vita nélkül végrehajtották a parancsait. Noha még a férjének sem beszélt róla, de már nagyon unta, hogy állandóan olyan teremtményekkel kell bajlódnia, amelyeknek megvan a saját akaratuk, nézőpontjuk és véleményük. Folyton megkérdőjelezték, félreértették vagy nem hajtották végre az utasításait. Az imént azt mondta Felnek, hogy már megcsömörlött a Birodalom szolgálatától. De tényleg így érzett? Valóban? – Egyébként ideje volna visszatérni a Sabréra, hogy keressünk magunknak valami ünnepi öltözetet – javasolta végül Luke, és a szavaiból kitűnt, hogy itt és most ő sem akar előhozakodni az aggályaival. – Hamarosan kezdődik a vacsora, és szeretnék elkészülni, mire Feesa ideér.

Hatodik fejezet

A fogadóterem méreteinek ismeretében Luke hasonló nagyságú és felszereltségű helyiségre számított, de csalódnia kellett. Várakozásaival ellentétben a Chaf Envoy étterméről kiderült, hogy legfeljebb akkora, mint egy átlagos űrcirkáló tiszti étkezdéje, bár a Jedik itt is felfedezték azokat a visszafogottan elegáns vonásokat, amelyek a lakosztályukat jellemezték. Úgy tűnt, hogy miután a chissek az előírásoknak megfelelő fogadtatásban részesítették a vendégeiket, a továbbiakban már jóval kevesebbet törődtek a látványos külsőségekkel. A pompa hiányát valószínűleg a ruházatukkal próbálták ellensúlyozni. Formbi és Drask a korábbinál is díszesebb öltözetet viseltek, bár ezek színösszeállítás tekintetében tökéletesen megfeleltek az előzőeknek. Chak Fel századoson úgy állt a birodalmi tisztek díszegyenruhája, mintha ráöntötték volna. Tökéletes szabású zubbonyának bal felső mellrészén apró, színes fémlemezek és szövetcsíkok jelezték azokat a hadjáratokat, amelyekben személyesen részt vett, illetve azokat a győzelmeket, amelyek kivívásához ő maga is hozzájárult. Jinzler az alkalomhoz tökéletesen illő, nemes anyagokból varrt, többrétegű ujjast, és a térdéig érő, hímzett köpenyt viselt, amely ruha együttes illett volna akár egy legfelső szintű, coruscanti fogadásra is. Mara nem sokkal maradt le a magát nagykövetnek kiadó férfi mögött. Rendkívül vonzó látványt nyújtott a nyakán magasan záródó, alul a padlót seprő, a karján a csuklójáig érő estélyi ruhájában, amelyhez szemkápráztató színekben pompázó, kurta mellényt vett fel. Luke kissé kínosan érezte magát, mert néhány gyors pillantással felmérte, hogy dísztelen, sötétszürke kezeslábasában és ujjatlan, térdig érő köntösében eléggé kilóg a sorból. Éppen ezért megjegyezte magának, hogy a legközelebbi útjára feltétlenül magával kell vinnie néhány kellően díszes, alkalmi öltözetet is. De még így sem ő volt a társaság legrosszabbul öltözött tagja. A jókora, kerek asztal vele szemben lévő részénél ülő geroonok szinte ágrólszakadt nyomorultaknak tűntek a chiss méltóságokhoz képest. Mindkét idegen teremtmény vastag, durva anyagból készült, sötétbarna köpenyt viselt, alatta pedig hosszú, világosbarna kezeslábast. Egyikük egy karcsú, ragadozóféle állat kipreparált testét hordta a jobb vállán átvetve. A lény hosszúkás, keskeny feje és elülső lábai a geroon hasát verdesték, míg a hátulsó két lába leért egészen a viselője derekáig. A nyakán kék és arany színben pompázó nyakörv csillogott – a geroonok viseletének egyetlen díszes darabja. – Nos, Skywalker mester, hogy ízlik az étel? – érdeklődött nyájasan a Jedi-mester balján ülő Feesa. – Köszönöm kérdését, egyenesen kiváló – biztosította Luke a hölgyet. Valójában egyes fogásokat túlságosan fűszeresnek talált, és különös módon a villa minden egyes falat után furcsa, fémes utóízt hagyott a szájában. De a házigazdáik jól érzékelhetően mindent elkövettek annak érdekében, hogy ő és Mara, vagyis az Új Köztársaság képviselői otthonosan érezzék magukat – mintha egy coruscanti díszvacsorán vennének részt –, ezért Luke úgy döntött, hogy nem törődik az apró részletekkel. Az este folyamán többször is felmerült benne, hogy a chissek alighanem Parck admirálistól szerezték be nem csupán egy efféle rendezvény szertartásrendjét, de még a

felszolgált ételek receptjeit is. – Bearsh elöljáró igazán érdekes trófeát visel a vállán, nem gondolják? – jegyezte meg halkan a Feesa balján ülő Jinzler. – Egy állat tartósított tetemét, ha jól látom. – Igen, az ott egy wolvkil – válaszolta Feesa. – Bearsh elmesélte, hogy ez a teremtmény a geroonok egyik réges-régen háziasított, kedvtelésből tartott állatának vadon élő változata. Ez a trófea egyfajta kitüntetés, amelyet a családja már négy nemzedék óta birtokol. – Micsoda fenevad lehetett! – Jinzler aggodalmas képpel méregette a wolvkil elülső lábából kimeredő hosszú, éles karmokat. – Őszintén szólva, nem szívesen találkoznék vele egy erdő közepén, és azt sem szeretném, ha úgy találnék rá, hogy az ágyamon szundikál. – Nos, igazság szerint erre már sosem kerülhet sor – felelte a chiss hölgy, és a hangjába árnyalatnyi szomorúság vegyült. – A geroonok bolygóját érő sorozatos katasztrófák az utolsó szálig kipusztították ezeket a ragadozókat. – Értem – dörmögte Jinzler, és a két Jedi érzékelte, hogy a lelkében ezúttal is felbolydulnak az érzelmek. Luke úgy vélte, hogy bár a férfi uralkodik magán, a nyugodt felszín alatt mélyen átérzi mások szenvedéseit. Jinzler megcsóválta a fejét, és szomorúan folytatta: – Micsoda szörnyű csapás! Vajon Formbi főnemes tud segíteni abban, hogy új otthonra leljenek? – Sajnos, keveset tudunk a határainkon túli területekről – válaszolta Feesa. – Attól tartok, egyelőre nem sikerült megfelelő világot találni a számukra. – Remélem, a főnemes úr nem adja fel ilyen hamar – jelentette ki Jinzler kissé szemrehányó hangsúllyal. – Hiszen legfeljebb néhány órán keresztül tanulmányozhatták a csillagtérképeket. – Biztosra veszem, hogy a későbbiek folyamán lesz még lehetőségük a vizsgálódásra – felelte diplomatikusan Feesa. – Sajnálom, hogy nem tudok határozott válasszal szolgálni, de Chaf'orm'bintrano főnemes engem sem szokott beavatni valamennyi tervébe. Az asztal másik oldalán ülő Bearsh megmoccant, és miután észrevette, hogy Luke felfigyelt rá, az ujjait az álla előtt egymásnak támasztva, mélyen fejet hajtott. A Jedi-mester udvarias bólintással viszonozta a köszöntést, mire a geroon felkapta hosszú, keskeny poharát, és felállt. Gyors, szinte surranó léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt Luke mögött, aki hátrafordult, és barátságosan, várakozva méregette őt. – Jó estét kívánok – köszönt a geroon, és mialatt beszélt, a szavak egyszerre törtek elő mindkét, egymás felett elhelyezkedő szájából. – Ha nem tévedek, Luke Skywalker Jedi-mesterhez van szerencsém, ugye? Luke meglepetten pislogott. Az idegen teremtmény az Új Köztársaság közös nyelvén szólította meg, holott mindeddig csupán dallamos minnisiat szavakat hallott tőle. – Igen, én vagyok – préselte ki magából nagy nehezen. – Elnézését kérem, de most egy kissé meghökkentem. Nem tudtam, hogy beszéli a közös nyelvet. A geroon résnyire nyitotta mindkét száját, és kivillantotta mind a négy fogsorát, amit Luke mosolynak értelmezett. – Miért ne ismernénk a felszabadítóink nyelvét, ha nem is tökéletesen? – válaszolta Bearsh. – Inkább mi lepődtünk meg, amikor megtudtuk, hogy a Chaf Envoyon utazó chissek is beszélik. – Igen, méghozzá kiválóan – felelte Luke, és hirtelen a régi, műveletlen parasztfiúnak érezte magát, aki most ugrott le a bantha-szekérről a város szélén. Ő maga körülbelül tucatnyi nyelven értett, de ezek mindegyike a Mag és a Belső Gyűrű legnagyobb létszámú népcsoportjainak anyanyelve volt. Mindeddig még csak eszébe sem jutott, hogy elsajátítsa a Külső Gyűrű valamelyik széles körben beszélt kereskedőnyelvét. Hirtelen rádöbbent, hogy ennek eredményeképpen a körülötte ülők kénytelenek

alkalmazkodni az ő hiányosságaihoz. Egyedüli mentségének azt érezte, hogy nem számított ilyen helyzetre, és a nagy sietségben nem tudta magával hozni C-3PO-t, vagy egy másik protokolldroidot. – Semmi kétség, ők így fejezik ki a tiszteletüket a Kirajzás utazói iránt – állapította meg hódolatteljes hangon Bearsh. – Ha nem veszi tolakodásnak, az imént véletlenül meghallottam, hogy Feesa és ön rólunk beszélgetnek. – Igen, így történt – erősített meg Luke –, és szívből remélem, hogy hamarosan találnak maguknak egy új világot. – Köszönöm, hogy együtt reménykedik velünk, életben maradt geroonokkal – felelte Bearsh, akinek a hangját ezúttal árnyalatnyi szomorúság színezte. – Nos, én éppen emiatt bátorkodtam megzavarni. Azt reméltem, hogy ön talán segíthet nekünk. – Egészen pontosan milyen módon? – kérdezte előzékenyen Luke. Bearsh heves mozdulattal széttárta a kezét, így kis híján kilöttyintette az italát. – A tudomásomra jutott, hogy ezer és ezer bolygó tartozik az önök Új Köztársaságához. Az előbb felmerült bennem, hogy ha ön, Skywalker mester elfogyasztja a vacsoráját, talán hajlandó lesz átnézni a saját adattárát, hátha rábukkan egy olyan világra, amely megfelelne a mi szerény igényeinknek és céljainknak. – Egy pillanatra lehajtotta, majd ismét felemelte a fejét, és folytatta: – Természetesen nem kívánjuk, hogy ingyen bocsássanak a rendelkezésünkre egy egész bolygót. Az anyagi lehetőségeink korlátozottak, de azt reméljük, hogy hiteleznek nekünk. És valamennyi geroon készen áll arra, hogy minden erejét és tudását beleadva, éjt nappallá téve dolgozzon, amíg vissza nem fizetjük az adósságunkat. – Amennyiben rábukkanunk egy megfelelő világra, biztosra veszem, hogy meg fogjuk találni a megoldást – biztosította Luke a szelíd szavú teremtményt. – Sőt, tudja mit, Bearsh úr? Éppen végeztem a vacsorával. Ha úgy gondolja, elkísérhet a hajómig. Kimondottan örülnék a társaságának. A geroon hátrahőkölt, és szemlátomást zavarba jött. – Fel akar vinni a hajójára? – zihálta felindultan. – Miért, az valamilyen problémát jelent? – kérdezte Luke, és elfogta az aggodalom, mert átvillant az agyán, hogy az ajánlatával esetleg súlyosan vétett a geroonok számára ismeretlen etikettje ellen. – Mert ha kellemetlen az ön számára... – Oh, dehogy – jajdult fel Bearsh, azzal fél térdre ereszkedett, és mélyen fejet hajtott a Jedi-mester előtt. Ezúttal valóban sikerült kilöttyintenie az italát, amely az ujjairól lecsöpögve apró tócsába gyűlt a ragyogóan fényes fémpadlón. – De ez már sok! Túl sok. Túl nagy megtiszteltetés egy geroonnak! Egyszerűen nem fogadhatom el. – Hát akkor csak odaadom az adatkártyákat – javasolta Luke, és mert eszébe jutott, hogy az idegen teremtények aligha rendelkeznek az Új Köztársaság szabványainak megfelelő számítógépekkel, sietve hozzátette: – És adok melléjük egy leolvasó egységet is, mert anélkül esetleg nem tudják használni őket. – És azt megengedné, hogy kifejezésre juttassuk az ön iránti tiszteletünket? – kérdezte mohón Bearsh. – Megtenné, hogy eljön velem a mi szerény hajónkra? – Természetesen – válaszolta Luke, azzal megtörölte a száját a finom szövetű szalvétával, és felállt. – Akár indulhatunk is! – Hatalmas megtiszteltetés! – jelentette ki emelt hangon Bearsh, azzal folyamatosan hajlongva hátrálni kezdett a kijárat felé. – Hatalmas megtiszteltetés! – Ugyan már, uram, nagyon szívesen megteszem – válaszolta Luke, aki egyre kellemetlenebbül érezte magát, és már nagyon szeretett volna véget vetni a kínos jelenetnek. Marára pillantott, akinek a válla furcsán rázkódott, míg a szeme könnyben úszott. Luke

rádöbbent, hogy a feleségét majd szétveti a visszafojtott nevetés. – Majd a lakosztályunkban találkozunk – mondta neki, és figyelmeztető pillantást vetett rá, amit Mara széles jókedvében észre sem vett. – Ha szükséged lesz rám, a geroonok kompján leszek. – Rendben – válaszolt a Jedi-hölgy különös, tompa hangon. – Vigyázz magadra, és jó szórakozást! – Igazán köszönöm – mordult fel Luke, azzal visszafordult a továbbra is lelkesen hajlongó teremtmény felé. És Leia még éhezi is ezt az agyonbonyolított diplomataéletet – dohogott magában, aztán udvariasan odaszólt a geroonnak: – Kérem, mutassa az utat, Bearsh úr! A geroon komp a Chaf Envoy bal oldali űrkikötőjében állomásozott, alig húsz méterrel a Jade Sabre mögött. Menet közben a Jedi-mester beugrott a saját hajójába, felmarkolt néhány csillagászati adatkártyát, illetve egy hordozható leolvasót, majd ismét csatlakozott Bearshhez, és együtt ballagtak az átkelőhajó felé. Luke híven emlékezett arra, hogy mit érzett annak idején, amikor Mos Eisley űrkikötőjében első ízben megpillantotta a Millennium Falcont. Hosszú percekig kételkedett abban, hogy a toldozott foldozott hajó egyáltalán képes lesz a levegőbe emelkedni. De most, amikor meglátta a geroonok hajóját, gondolatban bocsánatot kért Hantól és Csubakkától a huszonkét évvel korábbi, lesújtó véleményéért. A komp valóságos roncshalmaz volt, amelyet meglátása szerint csupán tulajdonosainak imádságai tartottak egyben. A fedélzeten sokszorosan javított, és rögtönözve átalakított berendezések, összevissza hegesztett, vaskos varratokkal teli csövek, hevenyészve összetákolt kapcsolótáblák és kibogozhatatlanul összegubancolódott elektromos kábelek fogadták az elképedten bámészkodó Jedi-mestert. Két hálófülke és egy raktárhelyiség ajtaján vákuumveszélyre figyelmeztető jelzés villogott. A parancsnoki híd képernyőinek fele mindörökre elsötétült, a műszereknek legalább harmada működésképtelennek tűnt. A hajó levegőjében furcsa szagkeverék terjengett, amelyben különféle kenő- és üzemanyagok, hidraulikafolyadék, és az elektromos tartaléktelepekben használt, maró oldatok bűzét lehetett felfedezni. Luke már azon is csodálkozott, hogy a komp el tudott vergődni a geroon anyahajótól a Chaf Envoyig. A fedélzeten három további idegen teremtmény tartózkodott. Miután ezek megpillantották a vendéget, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vezetőjük még vissza is fogta magát a chiss hajó éttermében. A geroonok már az első pillanatoktól kezdve körülzsongták Luke-ot. Mialatt végigkísérték a rozsdás falakkal körülvett, szűkös főfolyosón, sűrű hajlongások közepette, az izgalomtól remegő hangon újra meg újra tudtára adták, hogy mekkora megtiszteltetésben van részük, amiért Luke felkereste a hajójukat. Nem kellett hozzá sok idő, és Luke olyan zavarba jött, mint még soha életében. Néhányszor megpróbálta ugyan finoman elmagyarázni nekik, hogy ez a fajta hódolat igazából nem őt illeti, ám csak annyit ért el, hogy a különös teremtmények még szenvedélyesebben, és még kitartóbban dicsérték és éljenezték. Luke végül feladta a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Akármit tettek a Kirajzáson utazók a sanyarú sorsú geroonokért, az mélyen, nagyon mélyen beleivódott ebbe a népbe, és a mai napig elképesztő hatást gyakorolt rájuk. A Jedi-mester nem tehetett mást, mint hogy mosolyogva, némán tűrte a szeretetteljes rajongást, és nem hagyta, hogy az a fejébe szálljon, miközben forrón remélte, hogy a házigazdái előbb-utóbb kifogynak a dicsérő jelzőkből. Végül a geroonok bevezették őt egy kisebbfajta étkezőbe, és odaültették a kissé megdőlve álló, repedezett felületű, kerek asztalhoz. Ők maguk is letelepedtek a rozoga székekre, aztán üdvözülten mosolyogva, áhítatos csendben várták a vendég szavait. Luke zavartan megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Nos, vágjunk bele! Összeszedtem a Külső Gyűrű rendszereiről szóló valamennyi információt, amit hamarjában elő tudtam kapni. Előrebocsátom, és kérem, jól jegyezzék meg, hogy számos ottani rendszer nem tagja az Új Köztársaságnak, illetve még több olyan akad, amely még csak nem is szövetségesünk. De ígérem, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk önöknek. Most pedig, egészen pontosan milyen világot keresnek maguknak? – Először is olyat, amelyiknek ilyen a levegője – válaszolta Bearsh, és körülmutatott a jobbjával. – Nem annyira telített, és nem annyira illatos, mint az, amit a chissek hajóján lélegeztünk. Luke úgy sejtette, hogy a geroon vezető kevésbé oxigéndús levegőre gondolt. – Rendben, nézzük – mondta, és begépelt néhány adatot a leolvasóba. – Feltételezem, hogy vízre is szükségük van. Mi a helyzet az éghajlattal és a földrajzi adottságokkal? – Nagy, tágas hely kell nekünk! – kiáltotta mohón a Jedi-mester számára ismeretlen geroonok egyike. – Sok-sok hely, ahol a gyerekek szabadon játszhatnak! – Nyugalom, ifjú barátom – szólt rá szelíden Bearsh, és felvillantotta kettős mosolyát –, egy egész világon rengeteg hely lesz, ahol a kicsik kedvükre szórakozhatnak. – Hátba veregette társát, és a vendég felé fordulva folytatta: – Kérem, bocsássa meg Estoshnak, hogy kissé elragadtatta magát. Ő már ebben a hajóban nőtt fel, így fogalma sincs a kinti világról. El sem tudja képzelni, hogy milyen lehet az élet egy bolygón. – Megértem, és semmi baj – biztosította Luke –, már eddig is tudtam, hogy önök nagy gondot fordítanak a gyermekeik nevelésére. – Ezt meg honnan veszi? – kérdezte csodálkozva Bearsh, majd a homlokára csapott, és lelkendezve hozzátette: – Ah, már értem! A Jedik hatalmas és hírneves tudománya! – Most éppen nem volt szükségem semmiféle különleges képességre vagy tudományra – válaszolta Luke, és mosolyogva megcsóválta a fejét. – Csupán levontam egy nyilvánvaló következtetést. Ha egy nép fiai képesek játszóteret telepíteni a hajójuk parancsnoki hídjának közvetlen közelébe, akkor az azt jelenti, hogy az illetők rengeteget törődnek a gyermekeikkel. – Igen, ez így van – bizonygatta lelkesen Bearsh –, pontosan így. Tudja, az anyahajónkat eredetileg tudományos kutatások céljára építették. Abban a teremben kapott helyet a különféle érzékelők jeleit feldolgozó, hatalmas központi számítógép. Az egész hajóban egyedül ez a helyiség volt akkora, hogy kialakíthattuk benne a megfelelő méretű játszó- és gyakorlóterületet. A hajótest java részét parányi kabinok alkotják. Nekünk már nem kellettek a műszerek, ezért szétszereltük és kihajítottuk őket, hogy helyet csináljunk a gyermekeinknek. – Kihúzta magát, felszegte a fejét, majd a tekintete kissé elhomályosult, mintha nem a kabin rozsdás falát, hanem a jövőt látná maga előtt, és folytatta: – De egy szép napon... egy szép napon majd bőven lesz helyünk mindenre. És akkor, Skywalker mester, meg fogja látni, hogy mire képes a geroon nép! – Feltétlenül meg fogom látogatni magukat – ígérte Luke –, most pedig beszéljünk a földrajzi adottságokról! Bearsh kizökkent az álmodozásból. – Nincsenek különösebb igényeink – válaszolta, és megvonta a vállát. – Nekünk mindenféle-fajta vidék megfelel. Hegyek vagy tavak, erdők vagy síkságok, nem számít. – Rendben – válaszolta Luke, és kezdett megkönnyebbülni, mert Bearsh szavaiból kitűnt, hogy a geroon nép nem különösebben válogatós faj. – Hányadán állunk a hőmérsékleti határokkal? Bearsh ismét körülmutatott a jobbjával. – Mi kissé melegnek találjuk a chiss hajóban uralkodó hőmérsékletet – válaszolta, és bocsánatkérő gesztussal széttárta a kezét. – Ha lehet választani, akkor egy kicsit hűvösebb éghajlatot szeretnénk, de persze tudunk alkalmazkodni mindenféle...

Hirtelen elhallgatott, mert a talpuk alatt megrándult a fedélzet. – Mi volt ez? – kérdezte ijedten Estosh, és gyorsan körülnézett. Egyetlen másodperccel később távoli, fojtott dörrenés válaszolt a kérdésre, amelynek visszhangja a nyitott zsilipen keresztül beszökött a komp belső tereibe. – Ez egy robbanás volt – jelentette ki Luke, azzal felpattant, és a kijárat felé lódult. Mialatt kirohant a kompból, és átszáguldott a zsilipen, átadta magát az Erőnek, és kiterjesztette az érzékeit. Már a közlekedőalagútban járt, amikor döbbent és riadt gondolatok tucatjait észlelte, amelyek becslése szerint a diplomatahajó tatjának irányából szálltak felé. Előrántotta az övéből az adóvevőjét, a szája elé tartotta, és erős hangon beleszólt: – Mara, jelentkezz! Hallasz engem? A felesége azonnal válaszolt: – Valami felrobbant, és tűz ütött ki a tat bal oldalán. Hátramegyek, és megnézem, hogy tudok-e segíteni! – Helyes, ott találkozunk – felelte Luke, miközben elérte a járat végét, és ráfordult a hajót keresztben átszelő folyosók egyikére. – Tudjátok már, hogy mi történt? Mi van azon a környéken? – Fogalmam sincs – mondta Mara –, de Drask arckifejezéséből ítélve azt hiszem, hogy komoly az ügy. Valószínűleg létfontosságú berendezések, vagy üzemanyagtartályok lehetnek arrafelé. Luke megborzongott, és ismét beleszólt a rádiójába: – Rendben, hamarosan látjuk egymást! A Jedi-mester félúton járt a jobb oldali főfolyosón, amikor megérezte az égéstermékek maró bűzét. Egyre sűrűsödő füst vette körül, de lendületesen futott tovább. Hamarosan berontott egy jókora terembe, ahol kis híján belerohant egy tucatnyi főből álló csapatba. A chissek kézi tűzoltó készülékeket tartottak a kezükben, és sorban átszaladtak egy ovális, félig nyitott zsilipen, amelynek nyílásából világosszürke füst áradt a helyiségbe. Luke észrevette az oldalfal mentén várakozó Marát, illetve Felt, és nyomban feléjük vette az irányt. Menet közben elhaladt egy egyenruhás chiss mellett, aki kurta parancsokat osztogatott az anyanyelvén. – Mi a helyzet? – kérdezte Luke, amikor már csak három méter választotta el a feleségétől. – A tűz egy kötegre való manőverező fúvóka és az azokat ellátó üzemanyagrendszer környékén tombol – válaszolta komoran Mara, aki időközben megszabadult meghökkentően tarkabarka mellényétől és díszruhájától. Jelenleg nem viselt mást, csak egy középszürke, testhez simuló, a könyökéig, illetve a térdéig érő kezeslábas-szerűséget, illetve puha talpú lábbelit. Ezeket a ruhadarabokat még a Sabrén vette fel az estélyi ruhája alá, hogy felkészüljön minden eshetőségre. – A rohamosztagosok már odabent vannak, és megpróbálják elszigetelni a tüzet, nehogy átterjedjen az üzemanyagtartályokra. Luke az ifjú birodalmi tisztre pillantott. A fején rádiómodult viselő százados feszülten figyelte a szomszédos helyiséget, mintha a puszta tekintetével áthatolhatott volna a benne terjengő, sűrű füstön. – És mi a helyzet az automata tűzoltórendszerrel? – vetette fel Luke. – Éppenséggel van odabent – válaszolta Mara –, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy pontosan abban a rendszerben keletkezett a tüzet okozó meghibásodás. – Csodás masinák lehetnek – dohogott Luke, és kipislogott néhány könnycseppet, amelyeket a maró füst csalt a szemébe. Váratlanul fuldokolva köhögő chissek tántorogtak ki az átjáróból, és sorban lerogytak, hogy pihenjenek egyet az újabb bevetés előtt. Luke a fejét csóválva méregette a tűzoltócsapat tagjait, majd ismét a feleségéhez fordult: – És hogyan kerültek

oda a rohamosztagosok? – Ők voltak az elsők a helyszínen, akik rendelkeztek zárt légző-berendezéssel – vágott közbe a százados, mielőtt Mara megszólalhatott volna. – Ha már a légzésről beszélünk, hogyan boldogulnak a Jedik oxigénben szegény környezetben? – Néhány percig kibírjuk levegővétel nélkül – válaszolta Luke –, de komoly fizikai vagy szellemi igénybevétel esetén jóval kevesebb ideig. Miért, mire van szükségük? – A fénykardjukra, és egy-két óvatos, pontos vágásra – felelte a birodalmi tiszt, és az egyre sűrűbb füstöt eregető zsilip felé mutatott. – A katonáim elszigetelték ugyan az üzemanyagtartályokat, de a tűz továbbra is terjed, és egyre közelebb nyomul hozzájuk. Úgy sejtik, hogy megtalálták a tűzoltórendszer... – Úgy sejtik? – horkant fel Mara. – Pontosan ezért kellene az a néhány finom metszés – válaszolta mosolyogva Fel. – A rohamosztagosok rábukkantak néhány vezetékre, de nem tudják, hogy mi van bennük. Ők ugyebár legfeljebb szétlőhetik, vagy felrobbanthatják azokat a csöveket, amelyeket aztán már nem lehet elzárni. Igencsak kapóra jönne, ha önök a fénykardjukkal apró vágást ejtenének az egyik vezetéken, éppen csak akkorát, hogy kicsorduljon néhány csepp, és meggyőződhessünk róla, hogy miféle folyadék kering benne. Gondolom, egyikünk sem szeretné, ha véletlenül üzemanyagot, vagy egyéb, gyúlékony folyadékot eresztenénk ki. – Világos beszéd – Mara kurtán bólintott. – Tételezzük fel, hogy a katonáinak igazuk van. Mi lenne a következő lépés? – Akkor önök teljesen átvágják a szóban forgó vezetéket – magyarázta Fel. – A robbanás tönkretette a szórófejeket, de ha önök elvágják előttük a csövet, akkor percek alatt elárasztjuk a sérült rekeszt, és azzal gyakorlatilag meg is oldottuk a helyzetet. Luke az egyenruhát viselő chissre pillantott, aki a legénység további néhány tagjával együtt éppen ezekben a pillanatokban csatolta fel magára a hordozható légtartályt és a légző maszkot. A Jedi-mester jól tudta, hogy a formaságok szellemében engedélyt kellene kérniük a hajó valamelyik tisztjétől, de az egyenruhás chiss túlságosan elfoglaltnak tűnt, ezért nem akarta tovább nehezíteni a dolgát. – Rendben, indulunk! – jelentette ki, miután döntésre jutott. – Hogyan találom meg a vezetékeket? – A férjem azt akarja kérdezni, hogy hogyan találjuk meg a vezetékeket – javította ki Mara. – De Mara... – Eszedbe ne jusson! – csattant fel a Jedi-hölgy. – És ne feledd, én sokkal finomabban bánok a fénykarddal, mint te. Luke tisztában volt azzal, hogy Marának igaza van. Nagy erőfeszítések árán úrrá lett az első, ösztönös reakcióján, amely arra késztette, hogy megóvja a feleségét minden veszélytől. Nagyot fújt, és megkérdezte: – Tehát, százados úr, hogyan fogjuk megtalálni a vezetéket? – Majd a katonáim odavezetik önöket – válaszolta Fel. – Keressék a sárga fényt! – Rendben, megyünk! Luke a kezébe vette a fénykardját, és mialatt átadta magát az Erőnek, teleszívta a tüdejét levegővel. Kérdő pillantást vetett a feleségére, és miután Mara biccentett, sietős léptekkel az átjáró felé vette az irányt. A zsilipen túli, tíz-tizenkét méter hosszú folyosón sűrű füst fogadta őket, amely kavarogva örvénylett, mialatt a csúcsra járatott szellőzőrendszer a levegővel együtt több-kevesebb sikerrel kiszívta a helyiségből. A járat másik végében újabb ajtó nyílt, amelynek

résén keresztül Luke megpillantotta a lángokat. A szemét a füst miatt résnyire húzva belépett a második ajtó mögött elterülő, jókora terembe, majd az ide-oda szaladgáló chisseket és a helyenként felcsapó lángnyelveket kerülgetve kereste a rohamosztagosokat. Az első pillanatokban nyomukat sem látta, viszont felfedezett egy hatszögletű átjárót, amelynek vaskos, súlyos záró fedele majdnem teljesen nyitva állt. Már éppen meg akart fordulni, hogy kikérje Mara véleményét, amikor élénksárga színű, keskeny fénycsóva sugárzott elő a hatszögletű nyílásból. Mara is meglátta. Luke érzékelte a felesége néma, figyelmeztető gondolatát, amire ő maga is szavak nélküli megerősítéssel válaszolt. Néhány gyors pillantással utat keresett maguknak a padlórácsok résein feltörő lángok között, aztán intett Marának, és elindult. Ugyan mindketten beszereztek néhány felületes, kisebb égési sérülést, de alig egy percen belül átjutottak a szomszédos helyiségbe. A négy rohamosztagos a bejárattól legtávolabb eső sarokban, félköríves alakzatban állt. A hátuk mögött jókora, hengerforma üzemanyagtartályok sorakoztak. A katonák meredten figyelték a tőlük alig néhány méterre lobogó tüzet, és ha annak szegélye közelebb kúszott hozzájuk, kézi tűzoltó készülékeikből hosszú, fehér habsugarakat lőttek rá, amíg vissza nem húzódott. Miután a sárga fénnyel utat mutató rohamosztagos felfigyelt a Jedikre, felfelé irányította a lámpáját. Az erős fénysugár öt vezetékre vetült, amelyek közvetlenül a mennyezet alatt futottak. A rohamosztagos állított egy keveset a lámpáján, így a körülbelül fél méter átmérőjű, sárga fényfolt már csupán az egyik szélső csövet világította meg. Luke intett a katonának, hogy megértette a feladatot, aztán, ahogyan az előző teremben, itt is körülnézett, hogy kiderítse, hol juthatnának át a terem közepét keresztben elzáró tűzszőnyegen. Ezúttal azonban nem látott biztonságos útvonalat. A tekintetével a helyiséget pásztázta, közben a másodperceket számlálva figyelte a saját szívverését, mert még a Jedik teljesítőképességének is voltak határai. Felmerült benne a gondolat, hogy az Erő segítségével felrepíti a fénykardját a csövekhez, de attól tartott, hogy a rossz látási viszonyok miatt nem tudná pontosan irányítani a fegyvert, így elhibázná azt a finom vágást, amit Fel kért tőle. Nem látott más megoldást, csakis azt, hogy a levegőbe emeli Marát, és rábízza a munkát. A feladat kockázatosnak ígérkezett. Luke jól tudta, hogy ez a fajta erőfeszítés gyorsan kizsarolja az oxigént a szervezetéből, és rákényszeríti, hogy akarata ellenére levegőt vegyen. És csakis abban reménykedhetett, hogy a géptermet betöltő füst nem tartalmaz mérgező anyagokat. De így is meg kellett tennie. A felesége felé fordult, visszaakasztotta az övére a fénykardját, majd a sárga fénykörrel megjelölt vezetékre mutatott. Mara a fejét csóválva jelezte, hogy nincs elragadtatva az ötlettől, de ő is tudta, hogy nincs idő a vitára. Felemelte a fénykardját, és intett, hogy készen áll. Luke lehunyta a szemét, és mindenestől átadta magát az Erőnek. A láthatatlan, titokzatos energiák hamarosan szétáradtak az egész testében, ekkor az Erőn keresztül gyengéden megfogta, és felemelte Marát. Magasan a lángok fölött, de vigyázva, nehogy beverje a fejét a mennyezetről lefelé meredő berendezésekbe és csövekbe, a sárga fénykör felé mozgatta a feleségét. A Jedi-hölgy aktiválta a fegyverét, gondosan kivárta a megfelelő pillanatot, aztán szinte hanyag könnyedséggel felfelé csapott a kardjával, így hajszálvékony, néhány milliméteres lyukat vágott a vezetékbe. Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. Aztán apró, csillogó folyadékcseppek jelentek meg a cső alján, amelyek két-három másodperccel később, egyetlen, nagyobb cseppben egyesülve lehullottak a magasból. A Mara által nyitott rés alatt kisebbfajta lángnyelv táncolt, amely a következő pillanatokban megremegett, és jól hallható sercegés kíséretében kialudt. Az eredmény láttán a Jedi-hölgy nem várt további utasításokra. Ismét meglendítette a

fénykardját, és keresztben kettévágta a vezetéket. A csonka csővégből fehéren habzó folyadék tört elő, amely széles sugárban fröcskölve beterítette a mennyezetet, de bőven jutott belőle a padozaton lobogó lángokra is. Luke elmosolyodott, de közben rádöbbent, hogy már majdnem kifutottak az időből. A látása kezdett elhomályosulni, és a végtagjai egyre jobban remegtek. Az agya alig kapott oxigént, így már nem maradt annyi ereje, hogy visszahozza maga mellé Marát. Csak annyi telt tőle, hogy egy helyben tartotta a feleségét a halódó lángok és a felforrósodott fedélzet felett. A fogait szorosan összepréselve, minden testi és lelkierejét beleadva erőlködött. Még néhány másodperc – mondta magának. Még néhány másodperc, és kialszik a tűz, de legalábbis eltűnik a lángok java része. Akkor majd leteheti Marát, és mindketten vehetnek egy nagy-nagy lélegzetet. Hirtelen újra felrémlett benne a néhány pillanattal korábbi gondolata. Mi van, ha a helyiség füsttel és oltópermettel teli levegőjében mérgező gázok is keringenek? Ebben az esetben már csak abban reménykedhet, hogy ha ők elveszítik az eszméletüket, a rohamosztagosok kiviszik őket a helyiségből, mielőtt halálra égnek vagy megfulladnak... Még néhány másodperc... Luke már csak addig akart kitartani, amíg Mara alatt kialszik a tűz, mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ha ő elájul, akkor a felesége egyenesen a lángok közé zuhan. Már alig volt magánál, amikor hirtelen megérezte, hogy egy felülről érkező, hengeres tárgy rásiklik a fejére. Meglepetten pislogott, aztán ráeszmélt, hogy szögletes, éles fényű képernyők világítanak közvetlenül a szeme előtt, és hűvös, tiszta levegő árad az arcába. Tétova mozdulattal felnyúlt, hogy megtapogassa a feje tetejét. Az ujjvégei domború, kemény és forró tárgyba ütköztek. Ám ez a reakció már teljesen ösztönös volt, mert az oxigéndús levegőnek köszönhetően az agya varázslatos gyorsasággal kitisztult, és rájött, hogy mi történt. Az egyik rohamosztagos észrevette, hogy nem tud lélegezni, odarohant hozzá, és kérés nélkül kölcsönadta neki a sisakját, méghozzá úgy, hogy egyszerűen ráhúzta a fejére. Luke mélyen teleszívta a tüdejét, és nem győzött csodálkozni azon, hogy milyen jólesik neki a friss levegő. Újra meg újra hatalmasakat lélegzett, hogy alaposan kiszellőztesse a tüdejét, és az mihamarabb oxigénre cserélje a vérében keringő széndioxidot. Miután kissé összeszedte magát, egyből Mara járt az eszében. De mielőtt körülnézhetett volna, máris érzékelte a felesége gondolati úton küldött üzenetét, amelyből kiderült, hogy ő is kapott egy sisakot attól a katonától, aki alatta állt a forró, de legalább már nem lángoló fedélzeten. Luke megkönnyebbülten felsóhajtott, és leengedte Marát a rohamosztagos segítőkészen kinyújtott karjai közé. A következő pillanatban erős fogású kezet érzett a vállán, amely óvatos, de határozott mozdulattal megfordította, és a kijárat felé tolta-terelte. Ő, valamint a kéz tulajdonosa néhány pillanat alatt elérték a hatszögletű nyílást, és átbújtak rajta. – Köszönöm, már jól vagyok – nyögte Luke, azzal vett még egy mély lélegzetet, és levette magáról a sisakot. Legnagyobb meglepetésére a rohamosztagos azonnal kikapta a kezéből a sisakot, amelyet gyakorlott mozdulattal, azon nyomban visszahúzott a saját fejére. Az egész jelenet nem tartott tovább egyetlen másodpercnél, de Luke így is meglátta a sötét bőrű arcot, amelynek vonásai visszafojtott feszültségről árulkodtak. Sietve hátrapillantott, hogy megnézze, a felesége jól van-e, és a látványtól a velejéig átjárta a döbbenet. Az előző percekben Mara is teleszívta magát tiszta levegővel, és amikor Luke hátrafordult, éppen visszaadta a kölcsönkapott sisakot a tulajdonosának. És a koromfoltokkal tarkított, fehér páncélzatból nem egy ember, hanem egy idegen teremtmény feje meredt ki... A zöld alapon sárga foltos bőrrel borított arc java részét két hatalmas, olajos fénnyel

csillogó szem foglalta el. A lény nyakát és fejét fekete, fényes pikkelyek borították, amelyek a homlokán keresztül egy keskeny sávban lenyúltak egészen az orra tövéig. A teremtmény észrevette, hogy Luke meredten bámulja őt, mire jókedvűen rávigyorgott. A Jedi-mester nem tudott sem megszólalni, sem megmozdulni. Az 501-es Rohamosztagos Légió annak idején Palpatine császár idegengyűlöletének eleven megtestesülése volt. Ezzel szemben az újonnan életre hívott sereg soraiban egy idegen lény is szolgált... Luke elismerte magában, hogy a körülményekhez képest Drask meglepően udvariasan és visszafogottan viselkedik. – Nagyra értékeljük a segítségüket – jelentette ki a tábornok, aki a lábait szétvetve, rendíthetetlenül állt a füstös levegőjű folyosó kellős közepén, mialatt a romeltakarításban és a károk helyreállításában részt vevő chissek kisebb folyamai áramlottak előtte és mögötte. Gondosan uralkodott a hangján és az arcvonásain, de a tekintetében izzó tűz nem sok kétséget hagyott a valódi érzései felől. – De a jövőben eszükbe se jusson cselekedni, ha nem kaptak rá külön engedélyt tőlem, vagy Chaf'orm'bintrano főnemestől, Brast'alshi'barku kapitánytól, vagy valamelyik magas rangú tiszttől. Megértették? – Természetesen – válaszolta Fel, mielőtt Luke vagy Mara megszólalhattak volna – és elnézését kérem, amiért túlléptük a hatáskörünket. Drask hűvösen biccentett, majd minden további nélkül faképnél hagyta őket, és elsietett a tat irányába. – Akár mehetünk is – javasolta a százados a két Jedinek, mialatt a szája széle gúnyos mosolyra görbült. – Úgy tűnik, a mi munkánk immáron véget ért. Mindhárman elindultak a hajó orra felé. – Meglehetősen szívélyes alak, nemde? – jegyezte meg Mara, mialatt újabb chiss csapatok rohantak el mellettük. – Próbáljuk meg az ő szemszögéből nézni az eseményeket – emlékeztette Fel a Jedi-hölgyet. – Először is, mi itt távoli birodalmak diplomatái, illetve nagyra tartott vendégek vagyunk, nem pedig önkéntes tűzoltók. – Vigyázat, ez Formbi álláspontja, és nem Draské! – vitatkozott Mara. – Főleg, ami a nagyra tartott jelzőt illeti. Szerintem örüljünk, hogy egyáltalán megtűr minket a hajóján. – Hogy ő személy szerint mit érez irántunk, az fikarcnyit sem számít – válaszolta a birodalmi tiszt. – Parancsot kapott, márpedig, ha egy chiss parancsot kap, akkor végre is hajtja. Pont. Viszont gyanítom – hirtelen elmosolyodott –, hogy a mi derék Drask tábornokunk most pocsékul érzi magát. Nem rajong az emberi fajért úgy általában, és egyenesen utál mindent, ami a Kéz Birodalmával kapcsolatos. És most végtelenül dühíti, hogy mi mentettük meg a hajóját. – Ami felvet egy jóval fajsúlyosabb kérdést – szólt közbe Luke. – Nevezetesen, hogy mi történt ott hátul? Baleset, vagy szándékos gyújtogatás? – Biztosra veszem, hogy a házigazdáink ki fogják deríteni – vélekedett a százados. – De ha gyújtogatás történt, akkor az elkövető csapnivaló munkát végzett. Ha fel is robbantak volna azok az üzemanyagtartályok, csupán jelentéktelen károk keletkeztek volna. Az a detonáció semmiképpen sem pusztította volna el a hajót, vagy annak jelentős részét. – És mi van, ha az elkövető pontosan ekkora károkat akart okozni? – vetette fel Mara. – Esetleg nem is állt szándékában végezni velünk. Talán csak azt akarta, hogy jelentős késéssel folytathassuk az utunkat. – Jó, de miért akarná valaki lelassítani az expedíciót? – kérdezte megfontoltan Fel. – Nekem úgy tűnik, a fedélzeten tartózkodók mindegyike ég a vágytól, hogy mihamarabb elérjük a

célunkat. – Igen, magam is így látom – ismerte el Mara. – Ettől függetlenül könnyen meglehet, hogy valaki csak színleli a nagy lelkesedést. – Ez igaz – ismerte el a fiatal százados, majd értetlenül ráncolta a homlokát, és megjegyezte: – Én azt hittem, hogy a Jedik észreveszik, ha valaki hazudik. – Előfordul, de sajnos korántsem olyan gyakran, mint szeretnénk – felelte Luke. – Érzékeljük a másokban dúló erős érzelmeket, de ha valaki kellően gyakorlott, és ügyesen uralkodik az idegein, akkor minket is be tud csapni. – És az is meglehet, hogy az elkövető el akar jutni a Kirajzás maradványaihoz, csak éppen nem szeretné, hogy vele együtt mások is eljussanak oda – vélekedett Mara. – Esetleg nem akar mást, csak azt, hogy mi itt ragadjunk, mialatt ő egy másik hajón folytatja az utat. – De mit nyerne azzal, ha elsőnek érné el a roncsokat? – kérdezte Luke, és értetlenül csóválgatta a fejét. – Egyébként, a chissek már jártak ott, nem? – Igazából csupán annyi történt, hogy az egyik felderítő egységük nagy magasságban elrepült néhányszor a lelőhely felett – válaszolta Fel. – Ezalatt éppen elég adatot szereztek ahhoz, hogy rájöjjenek, mit találtak, majd sietve elhúztak onnan. Aztán elküldték az információkat a Kilenc Családnak, és utasítást kértek. A Családok gyorsan megvitatták a helyzetet, tiltott területnek nyilvánították a Kirajzás környékét, majd Formbira bízták a kutatóexpedíció megszervezését. – Akkor most lépjünk vissza egyet – javasolta Luke –, az előző kérdéshez. Tehát, miért töri magát valaki ennyire, hogy lehetőleg egyedül, de legalábbis elsőnek jusson el a Kirajzáshoz? Mi van ott? Mara vállat vont, és tűnődő hangon megszólalt: – Az ottani műszaki eszközök, számítógépek és fegyverek a Régi Köztársaság korából származnak. Vagyis több mint ötven éves, múzeumba való régiségek. A kereskedelmi értékük a nullával egyenlő. – Ne felejtse el, hogy jelenleg az Új Köztársaság határain kívül hajózik! – figyelmeztette a százados. – Az űrnek ezen a részén élő fajok jó része a műszaki fejlődésnek igencsak alacsony fokán áll. Ezen népek bármelyike rengeteget tanulhatna akár még a roncs állapotú Dreadnaughtok tanulmányozásából is. Ki merem jelenteni, hogy szerintem még a chissek is tanulhatnának egy-két dolgot, ha szétszednének és megvizsgálnának bizonyos készülékeket. – Vagy talán a geroonok szeretnék rátenni a kezüket a maradványokra, hogy azokat eladva jussanak hozzá az új otthon megteremtéséhez szükséges anyagiakhoz – találgatott komoran Luke. – Noha nem nézek ki belőlük semmiféle aljasságot, nem tudhatjuk, hogy elkeseredésükben mire képesek. – Hirtelen megrázta a fejét, és felsóhajtott: – Bárcsak többet tudnánk a Kirajzásról... – Dehát bőven vannak információink! – jegyezte meg Fel, és érződött a hangján, hogy kissé zavarba jött. – Pontosabban, nekem vannak információim. – Tessék? – Luke meglepetten pislogott az ifjú tisztre. – Tudják, mielőtt elindultunk – magyarázta a százados –, Parck admirális átnézte Thrawn adattárát, hátha előkerül valami, amiből megtudhatunk egyet s mást a Kirajzásról. És a néhai főadmirális anyagai között ott lapult a nagyszabású vállalkozás hivatalos leírása. – Az egész? – kérdezte hitetlenkedve Luke. – Az expedíció teljes dokumentációja – erősítette meg Fel az előbbi állítását. – Elképesztő mennyiségű anyag, négy adatkártyára fért rá! Névsorok, személyi akták, raktárkimutatások, leltárívek, műszaki adatok, karbantartási és kezelési útmutatók, repülésellenőrző listák, rutineljárások leírása, különleges utasítások, tervrajzok, vagyis, az égvilágon minden. Szeretnék

megnézni? – Már azt hittem, hogy sosem kérdezi meg – morogta Mara –, gyerünk, induljunk!

A birodalmi csapatszállítót befogadó bal oldali dokk minden vonatkozásában megegyezett a jobb oldali, nyitott űrkikötővel – természetesen egy gombnyomásra átalakuló fogadóterem is tartozott hozzá. A rohamosztagosok már a készenléti kabinban tartózkodtak. Valamennyien megszabadultak a páncélzatuktól, és javában ellenőrizték rajtuk a tűzzel vívott küzdelem során keletkezett sérüléseket. Mialatt a kisebb-nagyobb hibákat javítgatták, fojtott hangon tárgyalták a különös esetet. – Azt hiszem, még sosem láttam rohamosztagost a páncélja nélkül – dünnyögte félhangosan Luke, mialatt a százados vezetésével átvágtak a tágas kabinon, majd besétáltak egy hosszú, szűkös folyosóba. – Legalábbis olyat nem, amelyik eszméleténél volt. – Tudja, néha azért lehámozzák magukról a héjukat – válaszolta vigyorogva Fel –, bár csakis szűk körben, kívülállók előtt soha. – Eddig rendben is volnánk, már csak azt nem értem, hogy miért kellett újra életre hívni a rohamosztagosokat? – kérdezte éles hangon Mara. – Miért nem teremtettek maguknak egy új elitgárdát, ha már mindenképpen ez volt a szívük vágya? Fel tűnődve vonogatta a vállát, és megfontoltan válaszolt: – Azt hiszem, elsősorban azért, mert velük együtt készen kaptunk bizonyos előnyöket is. Annak idején Thrawn számos birodalmi egységet hozott ide magával, amelyek rendkívül hatékonynak bizonyultak a környékbeli bajkeverők ellen folytatott hadjáratok során. És miután a potenciális ellenségeink már megtanulták tisztelni és félni a rohamosztagosok fehér páncélzatát, ésszerűnek tűnt, hogy ezt a megoldást válasszuk. – Még akkor is, ha ezt a bizonyos páncélt már nem csupán emberi lények öltik magukra? – firtatta Luke. – Hát igen, Su-mil – felelte mosolyogva a birodalmi tiszt. – Aki egyben a Csáklya névre is hallgat. – Nocsak, elnevezik a rohamosztagosaikat? – Mara jól láthatóan elcsodálkozott. – Én úgy tudtam, hogy csak sorszámot kapnak! – Még Palpatine rohamosztagosainak is volt nevük – magyarázta Fel. – Egyébként a nevüket nem tőlünk kapják, hanem ők aggatják egymásra. Ha esetleg érdekli önöket, az osztagom, vagyis az Aurek-hetes osztag tagjainak neve: Csáklya, Őrszem, Árnyék és Felhő. – Milyen színes társaság – gúnyolódott Mara. – De ugye, nem várják el tőlünk, hogy nyilvánosan így szólítsuk őket? – Már csak azért se, mert úgysem tudjuk megkülönböztetni őket egymástól – tette hozzá Luke. – A nevük nincs feltüntetve sem a sisakjukon, sem pedig a páncéljukon. – És soha nem is lesz – jelentette ki határozottan Fel. – Nem rakunk a páncéljukra semmiféle azonosítót. Így egy összetűzés esetén senki sem tudja megállapítani, hogy ki áll vele szemben: a Kéz Birodalmának legtapasztaltabb, legfelkészültebb harcosa, vagy egy frissen kiképzett, tapasztalatlan újonc, aki még nem esett át a tűzkeresztségen. Vagyis, az ellenségeink kevésbé tudják kihasználni a gyenge pontjainkat. – És ennek a Su-milnak a népe is a szövetségesük? – érdeklődött Mara. – Most már igen – vágta rá nyomban a százados. – Su-mil egy eickarie. Ez a faj az utolsók között, nemrégiben lépett szövetségre a Kéz Birodalmával. Tudják, ez a nép szétszóródva élő törzsekből áll. Nemrégiben segítettünk nekik, hogy megszabadulhassanak egy egyeduralomra törekvő, erőszakos hadúrtól.

– Mégis, hogyan segítettek nekik? – szólt közbe Mara. – Elzavarták az illetőt, és betelepedtek a helyére? – Aligha boldogultunk volna ilyen egyszerűen – válaszolta mosolyogva Fel. – Az eickarie-k sziklakemény, ádáz harcosok. Hosszú éveken keresztül gyilkos belháborúkat vívtak egymással. Az a bizonyos hadúr a saját, központi hatalmának kiépítése érdekében, a széthúzást kihasználva kijátszotta egymás ellen az egyes törzseket. Mi nem tettünk mást, csak összebékítettük és felfegyvereztük őket. A többit már ők maguk intézték. – És miután megszabadultak a zsarnoktól, szabad elhatározásukból úgy döntöttek, hogy csatlakoznak önökhöz? – kérdezte Luke. – Nézze, Skywalker mester, a Kéz Birodalma nem azonos Palpatine császár Galaktikus Birodalmával – válaszolta ünnepélyesen, nagyon komolyan Fel. – A miénk inkább egyfajta konföderáció, mintsem igazi birodalom. Szövetségesekből, és nem leigázott népekből áll. Igen, megtartottuk a régi elnevezést, de inkább csak a hagyományok kedvéért. – És persze a tudatra gyakorolt hatás miatt – tette hozzá komoran Mara. – Természetesen – ismerte el az ifjú százados –, ugyanis roppant hasznos név. Ha valaki egyszer már hozzászokott, hogy a Birodalmat nem lehet legyőzni, akkor valószínűleg nyomban leteszi a fegyvert, amikor egy csillagromboló jelenik meg a bolygója felett, vagy amikor a fegyverének irányzékán keresztül megpillantja az első rohamosztagost. Tudják, mi már úgy gondolkodunk, hogy az a legjobb csata, amelynek során az ellenség még a tűzharc kirobbanása előtt megadja magát. – Értem, és igazán nem akarom megsérteni, de be kell vallanom, hogy nem látom önt jellegzetes rohamosztagos tisztnek – jegyezte meg óvatosan Luke. – Kíváncsi lennék, hogy mit szólt az édesapja, amikor megtudta, hogy milyen pályát választott! – Valójában én a Birodalom Űrflottájának kötelékében teljesítek szolgálatot. Egy karomhajó-kötelék parancsnoka vagyok – válaszolta Fel, és szélesen vigyorogva hozzátette: – És a papám nagyon, de nagyon büszke rám! Időközben elérték a folyosó végét, és beléptek a teljesen elhagyatott parancsnoki hídra. – Senki sincs szolgálatban? – dünnyögte furcsálkodva Luke, miután körülnézett. – Miért, az önök hajóján talán jelenleg is van ügyeletes tiszt? – vágott vissza mosolyogva Fel. Odasétált egy jókora munkaállomáshoz, megfordult, majd udvarias kézmozdulatokkal jelzett vendégeinek, hogy foglaljanak helyet a legközelebbi irányítópult mögött, és folytatta: – Gyakorlatilag nincs is külön hajózószemélyzetünk. Ezt az egységet rohamosztagosok szállítására tervezték, ami azt jelenti, hogy szinte teljesen automatizált. Képes önmagától elnavigálni az űrben, legalábbis ha rutinfeladatokról, például járőrszolgálatról van szó. Ezzel a megoldással igyekszünk csökkenteni a pilótaállományra nehezedő terhelést. – Ezek szerint nem áll a rendelkezésükre kellő létszámú, gyakorlott személyzet? – Mara kérdéséből ezúttal hiányzott minden gúny, a hangja őszinte kíváncsiságról tanúskodott. – Ugyan, hölgyem, mutasson nekem egy olyan világot, ahol bővelkednek tapasztalt pilótákban! – Fel lemondóan legyintett, majd leült, és az ülésével egy adatkártyákkal telezsúfolt tároló rekesz felé fordulva folytatta: – Kétlem, hogy az Új Köztársaságban más lenne a helyzet. Bár mi most egész tűrhetően állunk. Legalább két olyan népcsoport tartozik a Birodalomhoz, amelynek fiaiból egész ügyes pilótát tudunk faragni... Hirtelen elhallgatott, és a következő pillanatban a Jedik érzékelték, hogy sötét, baljós gondolatok viharzanak át az elméjén. – Ez meg mi? – dünnyögte, majd néhány másodpercnyi töprengést követően visszafordult a vendégei felé, és megfontoltan kijelentette: – Most már sejtem, hogy mire volt jó az a tűz. A gyújtogató jól tudta, hogy a Birodalom 501-es Légiójának tagjai nemes önfeláldozással, a saját és

a hajójuk biztonságával nem törődve rohannak majd, hogy megakadályozzák a nagyobb katasztrófát. – Mire akar kilyukadni? – kérdezte gyanakodva Mara. Fel a tároló rekeszre mutatott, és fojtott hangon válaszolt: – A távollétünk alatt valaki eltüntette a Kirajzásról szóló anyagokat. A teljes dokumentációt.

Hetedik fejezet

A két Jedi jelentőségteljes pillantást váltott egymással, majd mindketten visszanéztek Felre. Mara megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Ügyes húzás! – Kétségkívül az – ismerte el a százados. Továbbra is halkan beszélt, de a vonásai szempillantás alatt átalakultak, amitől idősebbnek és elszántabbnak tűnt, mint korábban bármikor. Mara azon kapta magát, hogy már nem egy katonásdit játszó kölyköt, hanem egy érett, felnőtt férfit, egy kemény katonát lát maga előtt. Fel megcsóválta a fejét, és kijelentette: – Ezen nincs mit szépíteni, csúnyán átvertek. – De ugye nem azt akarja mondani, hogy nincs másolata az anyagról? – kérdezte csendesen Luke. – Az volt a másolat – felelte komoran az ifjú tiszt. – Az eredeti példányok a Nirauanon vannak. – Ez világos, de én úgy értettem... – Tudom, hogy hogyan értette, Skywalker mester – Fel előrehajolt ültében, és a tenyerébe temette az arcát. Néhány pillanattal később felnézett a Jedikre, és rekedtes hangon hozzátette: – Elnézésüket kérem. Én csak... Ezt most nagyon elszúrtam. És nagyon utálom, ha elszúrok valamit. – Üdvözöljük a klubban – válaszolta epésen Mara, de közben különös érzés cikázott át rajta. Azon törte a fejét, hogy a császár szolgálatában töltött idő alatt egyáltalán hallott-e olyan esetről, amikor egy birodalmi tiszt elismerte a hibáját vagy a felelősségét. Furcsálkodva méregette a fiatal férfit, majd odaszólt neki: – Százados úr, most hagyjuk az önmarcangolást, inkább próbáljuk meg kitalálni, hogy ki lehet a tettes. Nem tudja véletlenül, hogy hány személy tartózkodik a fedélzeten? – Nem olyan sok – válaszolta Fel, és a hangjából kitűnt, hogy máris kezdi összeszedni magát. – Becslésem szerint egy ekkora hajót csupán harminc-harmincöt fős személyzet kezel és irányít. Van velünk egy díszszakasz, ami nagyjából tizenkét chiss harcost számlál. Egy chiss főnemes kísérete általában húsz főből áll. Vagyis, Formbival együtt legfeljebb hatvannyolc-hetven chiss-szel számolhatunk. – Ezen felül öt geroon, ön és a négy rohamosztagos, valamint Jinzler és mi ketten – tette hozzá Luke. – Hacsak nincs még valaki, akiről nem tudunk. – Igen, nagyjából így állunk – erősítette meg Fel. – Álljunk csak meg egy pillanatra! – szólalt meg Mara, majd szemlátomást erősen összpontosítva kutatott az emlékezetében, végül megkérdezte: – Százados úr, az imént ugye azt mondta, hogy Formbi kísérete húsz főből áll. – Nem, én azt mondtam, hogy általában ennyien kísérnek egy chiss főnemest – helyesbített a birodalmi tiszt. – Nem számoltam meg őket. – Jó, akkor most tételezzük fel, hogy ők valamennyien Formbi családjából kerültek ki – folytatta Mara. – Az azt jelenti, hogy elméletileg sárga ruházatot viselnek, ugye?

– Igen, ez a Chaf család hagyományos színe – erősítette meg Fel –, de ez miért fontos? – Mert a mai vacsorán csupán négy sárgaruhás chisst láttam – válaszolta Mara. – Formbit, Feesát és további két méltóságot. – Igazad van – Luke nagyokat bólogatott, majd Felre pillantva megkérdezte: – Nem tudja véletlenül, hogy melyik család színe a fekete? – Egyiké sem – válaszolta gondolkodás nélkül az ifjú tiszt. – Az a Chiss Védelmi Flottáé. A fekete egyesíti magában valamennyi színt, ezért esett rá a választás. A fekete jelképezi a Családok összetartását. – Értem, és mi a helyzet a díszőrséggel? – folytatta Mara a kérdezősködést. – Vajon ők is a főnemes családjához tartoznak? Fel határozottan megrázta a fejét, és közölte: – A díszőrséget alkotó harcosok egytől-egyig fekete egyenruhát hordanak. Mellesleg, kíváncsi lennék, hogy mi történt Formbi megszokott kíséretének távol lévő tagjaival... – Valami azt súgja, hogy nem hozhatta magával őket – mondta Luke. – Szerintem a legfőbb vezetőik nem akarták, hogy valamelyik család túl sok fővel képviseltesse magát ezen a rendkívüli jelentőségű utazáson. – Ebben lehet igazság – vélte Fel. – Az Uralkodócsaládok közötti erőegyensúly mindig is kényes kérdésnek számított, és számít jelenleg is. – Reggel ellenőrizzük a létszámot! – javasolta Mara. – De addig is, törjük még egy kicsit a fejünket. Százados úr, ön szerint itt, a fedélzeten hányan tudhattak az eltűnt anyagok létezéséről? – Ezzel még korántsem szűkítjük le a kört annyira, amennyire gondolja – válaszolta Fel, és lemondóan legyintett. – Például, néhány perccel a vacsora kezdete előtt meséltem róluk Jinzler nagykövet úrnak, mialatt az étterem előtti folyosón várakoztunk. – Beszélt róluk Jinzlernek? – hördült fel Mara. – Miért ne tettem volna? – kérdezett vissza az ifjú tiszt, akit szemlátomást meghökkentett a Jedi-hölgy heves reakciója. – Azt akartam megtudni tőle, hogy hozott-e magával a Kirajzáshoz kapcsolódó iratokat, amelyeket összevethetnék a saját információimmal. De miért, mi ezzel a baj? Mara türelmetlenségről árulkodó, hessegető mozdulatot tett a jobbjával. Akármilyen dühös volt, azt azért belátta, hogy feleslegesen tenne szemrehányást Felnek, miután ő semmiképpen sem tudhatta, hogy Dean Jinzler közönséges csaló. – Hagyjuk ezt – morogta bosszúsan. – Szóval, neki vannak anyagai? – Egy kicsit furcsállom, de nincsenek – Fel megcsóválta a fejét. – Azt felelte, hogy az Új Köztársaság archívumaiban tárolt, valamennyire hasznavehető információk vagy eltűntek, vagy megsemmisültek. – Ez talán még igaz is – dünnyögte Luke. – Az nem lehet, hogy valaki esetleg kihallgatta a beszélgetésüket? A százados néhány pillanatra elgondolkodott, majd kesernyésen elmosolyodott, és a vállát vonogatva válaszolt: – Egyszerűbb lenne azt kideríteni, hogy ki nem hallotta! Gyakorlatilag mindenki szóba jöhet. A vacsorára meghívott vendégek egész idő alatt ott jöttek-mentek körülöttünk. – Elhiszem, de az egész társaság bizonyosan nem figyelt önökre – mutatott rá Mara. – Neveket kérünk, százados úr! Fel a tekintetét a semmibe fúrva töprengett, majd módszeresen belekezdett a felsorolásba: – Először is, szóba jöhet néhány chiss. Emlékszem, egyszer Feesa elhaladt mellettünk. Azt hiszem, éppen önöket vezette az étterem felé. Aztán ott volt...

– Egy pillanat! – vágott közbe Luke. – Mire felvetődött önök között a téma, mi ketten már a helyszínen voltunk? – Azt hiszem, igen – válaszolta a fiatal tiszt. – Bár a folyosó másik végében tartózkodtak, és ha emlékezetem nem csal, Formbival társalogtak. – Az nem számít – mormolta Luke, és a feleségére pillantva megkérdezte: – Te mit gondolsz? – Mindenképpen megér egy próbát – jelentette ki Mara, és odaszólt Felnek: – Ne felejtse el, hogy mit akart mondani, százados úr! Egy percet kérünk, és visszatérünk magára. Azzal a választ meg sem várva lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és átadta magát az Erőnek. A Palpatine császártól tanult emlékezetjavító eljárás csupán a rövid távú memóriában rögzített emlékeket tudta feltárni, de a felidézni kívánt időszakasz óta alig pár óra telt el. Mara elindította a folyamatot, majd erősen összpontosítva figyelte a lelki szemei előtt fordított sorrendben elvonuló emlékképeket. Újra leperegtek előtte a tűz, majd a vacsora eseményei, aztán a folyosói beszélgetés következett... Hirtelen meglátta a keresett pillanatokat: Formbi előrelépett, hogy üdvözölje őt és Luke-ot, mialatt Feesa elvegyült a gyülekező vendégek között. Ők ketten váltottak néhány szót a főnemessel. Először is megnyugtatták, hogy igen, tökéletesen elégedettek a rendelkezésükre bocsátott lakosztállyal, majd közölték vele, hogy nem, nem sokat tudnak a Kirajzásról, de éppen ezért nagy várakozással tekintenek az utazás elébe. Ezalatt a folyosó átellenes végében Fel és Jinzler békésen, elmélyülten beszélgettek egymással. Mara kimerevítette a képet, és tüzetesen átvizsgálta. Aztán – ezúttal alaposan lelassítva – újra elindította az emléksort, és aprólékos gonddal megfigyelt minden egyes részletet. Nem kellett hozzá sok idő, és megkapta a választ. Mély sóhajtás kíséretében visszatért a megváltozott tudatállapotból, és férje felé fordult. Luke már befejezte saját emlékezetének az átkutatását. – Nos, mi a véleményed? – kérdezte halkan. – A századosnak igaza van – válaszolta egy grimasszal Mara. – Egyszerűbb lenne kitalálni, hogy ki nem szerzett tudomást a dokumentumokról. Például a két geroon elég közel volt ahhoz, hogy mindent halljon, de a közelben ácsorgott a chiss személyzet néhány tagja, és két magas rangú tisztjük is. – Többek között Drask tábornok – tette hozzá Luke. – Csak hárman nem hallgathatták ki Fel százados és Jinzler szavait: Formbi és mi ketten. – Ne felejtsük el, hogy Feesa kinek dolgozik – vetette közbe Mara. – Bármikor beszámolhatott a főnemesnek az értesüléseiről. Luke felkapta mindkét kezét, majd visszaejtette őket a combjára, és megállapította: – Vagyis, mi ketten maradtunk. Zsákutca. – Nem feltétlenül – mondta sietve Mara, miután újabb gondolat villant át az elméjén. – Rendben, megszerezték az adatkártyákat. De semmire sem mennek velük, ha nincs leolvasójuk. Tehát, már csak Jinzler jöhet számításba! – És a geroonok – fűzte hozzá Luke. – A robbanás pillanatában éppen velük tárgyaltam, és otthagytam a leolvasó egységemet a kompjukon. – Sajnálom, de ez is zsákutca – szólt közbe Fel, és egy másik tároló állványra mutatott. – Akárki lopta el az adatkártyákat, egy leolvasót is magával vitt. Ott volt egy, de most sehol sem látom. – Hirtelen felderült az arca, és folytatta: – Ami azt jelenti, hogy Jinzlert és a geroonokat kihúzhatjuk a listáról. Az önök szavai alapján nekik nem volt szükségük egy efféle masinára. – Vagy szándékosan vitték el, hogy eltereljék magukról a gyanút – mutatott rá Luke. A százados arca ismét elkomorult.

– Óh, ez igaz – mélyet sóhajtott, majd dörmögött valamit, amit a két Jedi nem értett, aztán fennhangon folytatta: – Sajnálom, de a nyomozómunka nem tartozik a szakterületemhez. – A miénkhez sem igazán – biztosította Luke az elkedvetlenedő tisztet. – De ne aggódjon, megoldjuk az ügyet. Ha végképp elakadunk, még mindig megkérhetjük Formbit, hogy kutassák át a hajót. – De miért csak akkor, ha már nem tudunk továbblépni? – értetlenkedett az ifjú százados. – Egyébként nem fogjuk megkérni? Luke széttárta a karját, és magyarázatot adott: – Nézze, egy ekkora hajóban könnyen el lehet rejteni négy apró adatkártyát. De az is meglehet, hogy a tolvaj máris átmásolta az anyagokat egy számítógépre, vagy éppen egy droid elektronikus agyába, és rég megszabadult a bűnjelektől. – A chisseknek nincsenek droidjaik – válaszolta Fel –, de értem, hogy mire gondol. – Másrészről viszont, ha nem csapunk lármát – folytatta megfontoltan Luke –, a tettes nem fogja tudni, hogy felfedeztük-e a hiányt vagy sem. Amiből számos előnyünk származhat. Például hogy biztonságban hiszi magát, és lanyhul az óvatossága. – Talán igen – felelte tűnődve az ifjú tiszt, és a hangjából érződött, hogy még nincs igazán meggyőzve. – Bízzon bennem, százados úr – kérte halkan, szelíden Luke –, Talon Karrde szavajárásával élve: a tájékozottság hatalom. – Ahogyan azt Thrawn főadmirális számos esetben be is bizonyította – bölcselkedett az ifjú tiszt. – Erre inkább ne emlékeztessen minket, ha kérhetem – jegyezte meg Luke. – Egyébként nem tudja véletlenül, hogy a Chaf Envoy hordoz-e hiperhajtóművel felszerelt teherhajókat, esetleg kompokat? – Úgy tudom, hogy ez a hajótípus mindenképpen szállít egy ilyen egységet – válaszolta Fel. Néhány pillanatig mélyen töprengett, közben résnyire húzta a jobb szemét, majd folytatta: – Igen, megvan. Úgy hívják, hogy parancsnoki sikló. Bár ez egy diplomatahajó, így szerintem nem Talshib kapitány, hanem Formbi főnemes rendelkezik felette. Miért kérdi? – Mert lehet, hogy Marának igaza volt, amikor feltételezte, hogy valaki megpróbál lelassítani vagy feltartóztatni minket, hogy ő maga mindenki mást megelőzve érjen a helyszínre – magyarázta Luke. – Főleg most, hogy megszerezte a Kirajzás teljes dokumentációját. Ebben az esetben az illetőnek szüksége lesz egy űrjárműre, amivel eltűnhet innen, miután megbénította a Chaf Envoyt. Az önök csapatszállítójával, a mi hajónkkal és a parancsnoki siklóval együtt a tettesünk legkevesebb három lehetőség közül választhat. – Továbbá, ott van a geroonok kompja, és az a hajó, amelyik Jinzlert idehozta – folytatta a felsorolást Mara. – A geroonok kompját nyugodtan elfelejthetjük – felelte Luke, és szánakozó arcot vágva csóválgatta a fejét. – Szerintem még a legközelebbi holdig sem tudna elrepülni. – Annyira rossz állapotban van? – kérdezte együtt érző hangon Mara. – Mióta megláttam, másként gondolok vissza a jó öreg T-16-osom-ra – válaszolta fintorogva Luke. – Egyébként meg kötve hiszem, hogy van benne hiperhajtómű. – Jó, akkor már csak Jinzler hajója maradt – összegezte Mara az elhangzottakat. – Mondja, százados úr, nem tudja véletlenül, hogy a khm... nagykövet mivel jött? – Szerintem neki nincs saját hajója – vélekedett Fel. – Nem láttam, amikor megérkezett. Már csak azért sem, mert mire mi ideértünk, ő már itt volt. Viszont, mintha Formbi említette volna, hogy Jinzler nagykövet egy erre járó hajóról szállt át. – Csak nem azt akarja mondani, hogy felkéredzkedett egy akármilyen hajóra? – Mara

nagyot nézett, és hitetlenkedve hozzáfűzte: – Idekint, a nagy semmiben? A birodalmi tiszt tehetetlenül széttárta a karját. – Én csak azt mondom, amit Formbitól hallottam – válaszolta. – A nagykövet úr talán Parck admirálishoz fordult, aki elintézte neki. – Igen, ez végső soron elképzelhető – dünnyögte Mara, pedig egy pillanatig sem hitte el ezt a magyarázatot, csak éppen nem látta értelmét, hogy tovább vitatkozzanak róla. Hirtelen felvetette a fejét, és Luke-ra pillantva megkérdezte: – Tehát, mi legyen a következő lépésünk? – A mi következő lépésünk az lesz, hogy szépen visszamegyünk a lakosztályunkba – jelentette ki határozottan Luke. – Nem tudom, hogy te hogyan érzed magad, de én beszereztem néhány kisebb égési sérülést. – Jaj, bocsánat – mentegetőzött zavartan Fel, azzal felpattant, és az oldalsó válaszfalhoz erősített elsősegélyláda felé lódult. – Szégyellem, de fel sem merült bennem... – Köszönjük, de miattunk igazán ne fáradjon – szólt utána Luke. – Nincs szükségünk orvosi segítségre. Egy Jedi-gyógymód segítségével egyetlen éjszaka alatt rendbe hozzuk magunkat. – Ah, értem! – Fel megtorpant, és visszafordult, majd idegesen köhécselt, és újra megszólalt: – Ismét csak elnézést kérek. Attól tartok, korántsem tudok a Jedikről annyit, mint korábban hittem. – Egyáltalán, találkozott már Jedikkel? – érdeklődött Mara. – Hát, még nem – vallotta be Fel – de már sokat olvastam róluk. Szóval, khm... Úgy értem, hogy magukról. Jaj, nem magukról, hanem... értik, ugye? – Jól tudjuk, hogyan értette – Luke mosolyogva leintette a zavarában összevissza dadogó fiatalembert. – Egy pillanatig se aggódjon – tette hozzá, azzal felállt, és a feleségére nézve megkérdezte: – Indulhatunk? – Holnap találkozunk, Fel százados – búcsúzott Mara, és ő is talpra ugrott. – Jöjjenek, kikísérem magukat – ajánlkozott Fel. – Köszönjük, de magunktól is kitalálunk – felelte mosolyogva Luke. – Inkább a katonáival törődjön! – Talán megbeszélhetnének néhány új biztonsági intézkedést – javasolta Mara. Fel komoly képet vágva bólintott, és kijelentette: – Vettem az adást. Jó éjszakát! Mire a két Jedi elérte a készenléti kabint, a rohamosztagosok már eltűntek onnan. A fehér páncélok gondosan megtisztítva, példás rendben lógtak a falra szerelt tartóállványokon. – Az utolsó megjegyzésed kissé gonosz volt, ugye tudod? – jegyezte meg néhány perccel később Luke, mialatt a lakosztályukhoz vezető folyosón sétáltak. – Biztosra veszem, hogy Fel már réges-régen életbe léptetett néhány szigorú rendszabályt. – Látod, éppen ezért mondtam, hogy új intézkedésekre volna szükségük – vágott vissza Mara. – A régiek nem bizonyultak kellően hatékonynak. – Hmm – mormolta halkan Luke –, talán igazad van. Talán nincs. Mara a szeme sarkából gyors pillantást vetett a férjére, és mosolyogva megkérdezte: – Nocsak, eszedbe jutott valami? Luke lassan, higgadtan hátrafordult, és miután meggyőződött arról, hogy nem követik őket, fojtott hangon megszólalt: – Igen, felrémlett bennem egy apróság. Fel szavain kívül nincs az égvilágon semmilyen bizonyítékunk arra, hogy azok az adatkártyák valóban ott voltak a csapatszállító parancsnoki hídján. – És arra sincs, hogy tényleg beszélt róluk Jinzlernek a vacsora előtt – egészítette ki Mara.

– Lehet, hogy egész idő alatt csak ködösített, és megpróbálta elhitetni velünk, hogy mindenki gyanús, egyedül ő nem. Mit gondolsz, nem kellene beköszönnünk Jinzlerhez, mielőtt nyugovóra térünk? – Nem is tudom – Luke tanácstalanul vakargatta a tarkóját, majd folytatta: – Nem, most nem látom értelmét. Az biztos, hogy beszélnünk kell vele, de csak később, amikor ezek az égési sérülések már nem terelik el folyton a figyelmemet. Emellett, még ha a százados beszélt is neki a Kirajzás anyagairól, az sem bizonyít semmit. Fel a saját bevallása szerint megpróbálta kipuhatolni, hogy mit tud Jinzler az egykori vállalkozásról. Mármost, ha Jinzler nem tudott semmit, de kijelentette, hogy látni kívánja Fel anyagait... – Ha Felnek egyáltalán voltak anyagai – mormolta Mara. – Igen, de most tételezzük fel, hogy voltak – javasolta Luke, és folytatta: – Szóval, Fel valamiért nem akarta megmutatni neki a dokumentációt, ezért kitalálta a lopási históriát. – Csak azzal nem számolt, hogy mi ketten esetleg rajtakaphatjuk – fűzte hozzá Mara. – Igaz, de elfeledkeztél a sorrendről! – emlékeztette Luke a feleségét. – Fel csak azután említette az adatkártyákat, miután bevallottuk neki, hogy nem minden esetben érzékeljük a hazugságot. Mara visszapörgette az emlékezetében a csapatszállítón folytatott beszélgetést, és rájött, hogy a férjének igaza van. – Úgy látszik, feltett szándékod, hogy végképp elrontsd az estémet – dünnyögte bosszúsan. – Kettőnk közül tudtommal én vagyok az, aki nyomozó kiképzésen is átesett. – Elég sok időt töltöttem Corran Horn közelében – felelte Luke, és fanyarul elmosolyodott. – Rám ragadt egy s más. De a megérzéseim azt súgják, hogy erősen töröd a fejed valamin. Mara felkapta a fejét, és gyanakodva megkérdezte: – Ezt meg hogy érted? – Azt reméltem, hogy majd te elmondod nekem – Luke szeretettel és figyelmesen méregette a feleségét. – Én csak azt tudom, hogy valami még most is ott kavarog a te gyönyörű, zöld szemed mögött. A gyönyörű, zöld szempárban felcsillant a győzelem fénye. – Szóval előkerült a hízelgés, ugye? – állapította meg mosolyogva Mara. – Ez a legbiztosabb jele annak, hogy kifogytál az érvekből. – Vagy inkább az őszinteségem, illetve a boldogságod iránti elkötelezettségem jele – vágott vissza Luke. – Oh, ez már tetszik – Mara helyeselve bólogatott. – A boldogságom iránti elkötelezettséged. A jövőben gyakrabban is emlegethetnéd! – Majd jól belevésem az agyamba – fogadkozott Luke, aztán a mosolya lassan lehervadt, és újra komoly kifejezés költözött az arcára. – Ugye tudod, hogy bármikor szívesen végighallgatlak... Mara megfogta, és gyengéden megszorította a férje kezét. – Tudom – suttogta meghatottan –, és igazán nem nagy ügy, de tényleg. Csak még egy kicsit rágnom kell magamban, mielőtt beszélünk róla, ez minden. Miután befejezte a mondatot, azonnal érzékelte, hogy a férje aggodalmai csökkennek valamelyest. De nem szűntek meg teljesen. – Rendben – Luke nagyot bólintott, és visszatért az előző témára. – Jut eszembe, van még egy tényező, amit talán nem kéne elfelejtenünk. Su-mil, az eickarie rohamosztagos. Semmit sem tudunk róla, sem pedig a népéről. Lehetséges, hogy színleg a Kéz Birodalmát szolgálja, de valójában külön utakon jár.

– Lehetséges, de nem tartom valószínűnek – vélekedett Mara a fejét csóválva. – Az 501-es Légió sosem volt holmi szedett-vedett népség. Ők az elitkatonák elitkatonái voltak. És nem hiszem, hogy Parck engedett volna a régi színvonalból vagy az annak idején kialakított szigorú szabványokból. – Én sem azt mondtam, hogy valószínű – jegyezte meg Luke. – Egy pillanatig sem feltételezem a mi Fel barátunkról, hogy kockadobással választotta ki a kísérőit erre a küldetésre. Csak arra gondoltam, hogy nem árt, ha ezt a részletet megjegyezzük magunknak. Mara és Luke úgy döntöttek, hogy lefekvés előtt még sétálnak néhány percet. Menet közben megálltak a Jade Sabrénál, mert meg akartak győződni arról, hogy rendesen lezárták a bejáratokat. Mara a Felnek szóló figyelmeztetése után úgy érezte, hogy nem élné túl a szégyent, ha valaki betörne a hajójába. Miután visszatértek a lakosztályukba, éppen lefekvéshez készülődtek, amikor az egész hajót behálózó hírközlő rendszer rejtett hangszórói Formbi hangját közvetítették. A főnemes bejelentette, hogy a javítócsapatok sikeresen helyrehozták a farban keletkezett sérüléseket, így az expedíció zavartalanul folytathatja az útját. Nem tett említést arról a segítségről, amelyet a chissek kaptak a tűzzel vívott csatában, és nem adott magyarázatot arra, hogy mi okozta a tüzet kiváltó robbanást. Néhány perccel később, mialatt mozdulatlanul hevert a férje mellett, Mara a mennyezetet bámulta, és azon tűnődött, hogy vajon mi zajlik a bensőjében. Olyan hirtelen történt az egész, olyan gyorsan csapott le rá a bűntudat, hogy úgy érezte magát, mintha egy könyörtelen kéz torkon ragadta volna. Egy csapásra ott kísértett körülötte minden, amit a Palpatine szolgálatában töltött évek alatt tett, látott vagy hallott. A kínvallatással egybekötött nyomozások. A szabadságjogok semmibevétele. A sommás ítéletek. A statáriális kivégzések. Az orgyilkosságok. De Mara úgy hitte, hogy mindezt már maga mögött hagyta. Vagy mégsem? Hiszen ő sosem állt igazán a sötét oldalon! Ezt maga Luke bizonyította be neki, vagy három évvel ezelőtt. Igen, legjobb tudásának megfelelően, őszinte szívvel szolgálta az uralkodót és a Birodalmat, csakhogy, amint az utóbb kiderült, mindvégig félrevezették. Szándékosan elferdített információkat adtak neki. És vajon mi volt az, ami felidézte benne mindezt? Fel és az ő rohamosztagosai, vagyis a Birodalom hatalmának és erőszakosságának legfeltűnőbb, kézzelfogható jelképei? Vagy valami egészen más, ami sokkal szövevényesebb, sokkal finomabb, és persze láthatatlan? Esetleg ez a küldetés, amely folyton arra emlékeztette, hogy a Kirajzás megsemmisítése Palpatine legelső aljasságainak egyike volt? Ám Palpatine végül az életével fizetett a bűneiért. Ugyanígy járt Darth Vader, valamint Tarkin és az összes többi csúcsvezető. Még Thrawn is meghalt, pedig őbelé több tisztesség szorult, mint az összes többi vezetőbe együttvéve. A Palpatine körüli, szűk hatalmi kör tagjaiból egyedül ő, Mara Jade, a Császár Keze élte túl a császár Galaktikus Birodalmának bukását. De miért? Mara óvatos mozdulatokkal az oldalára fordult, és a tekintetét a mennyezetről a kabin tőle legtávolabb eső, sötét sarkára irányította. Hirtelen eszébe jutott egy régen hallott kifejezés: a túlélők bűntudata. Vajon ez az az érzés, amely az események hatására feltámadt a lelkében? Ha igen, akkor elég későn jött... Vagy talán az történik vele, amit Luke már korábban felvetett. Talán még mindig maradtak benne olyan, a Birodalomhoz kötődő érzések, amelyektől valamiért vonakodott megszabadulni. Vett egy mély lélegzetet, aztán halkan, hosszan kiengedte a levegőt. Jól tudta, hogy Luke

is ébren van, és hallgatagon figyeli az ő kavargó érzéseit. Azzal is tisztában volt, hogy egyetlen szavába kerül, és a férje támogatni fogja őt a múlt kísértő szellemeivel vívott küzdelmeiben. Hátranyúlt, és óvatosan kitapogatta, majd megfogta Luke kezét. – Nem arról volt szó, hogy ma éjszaka meggyógyítjuk magunkat? – mormolta halkan. Luke megértette a célzást. – De igen – súgta vissza. – Szeretlek. – Én is szeretlek – suttogta Mara. – Jó éjszakát. Azzal lehunyta a szemét, a tagjait kinyújtóztatva kényelmesen elhelyezkedett, majd ellazította az izmait, és megnyitotta magát az Erő áramlatainak. Ezzel egy időben mélységes nyugalom telepedett rá. Eszébe jutott, hogy Luke mindenestől, a múltjával együtt elfogadta őt. És ha a férje képes volt rá, akkor talán neki magának is sikerülni fog. Mara légzése egyre lassult, ezzel párhuzamosan a lelkében dúló érzelmi vihar is lecsendesedett. Miután már néhány percen keresztül egyenletesen, halkan szuszogott, Luke óvatosan kiszabadította a kezét, és a fal felé fordult. Fárasztó nap állt mögötte, és a Jedi-mester úgy gondolta, legfőbb ideje, hogy a saját sérüléseivel foglalkozzon. Hosszú percekkel később még mindig éberen feküdt. A gyógyító tudatállapot eléréséhez szükséges lelki béke és nyugalom messze elkerülte. Az ösztönei azt súgták neki, hogy titokzatos dolgok történnek a Chaf Envoy fedélzetén. A fedélzeten tartózkodók közül valakit – és talán nem is csupán egyetlen személyt – nem a tudományos érdeklődés, és nem is a tisztelet kimutatásának szándéka ösztönzött arra, hogy felkeresse a Kirajzást. Luke kényelmetlenül fészkelődött a takaró alatt. Mélyet sóhajtott, mert hirtelen rájött, hogy nincs joga másokat hibáztatni, mivel ő maga is gondosan eltitkolta mindenki előtt a saját céljait és szándékait. Ugyanis a Kirajzás a Régi Köztársaság utolsó, zűrzavaros korszakából származó ereklye volt. A puszta maradványai, valamint a fedélzetén tárolt – és remélhetőleg használható állapotban fennmaradt – felvételek lehetőséget nyújtottak arra, hogy a történészek betömködjék végre az Új Köztársaság történelemírásán tátongó réseket. Luke ezen felül abban reménykedett, hogy olyan feljegyzésekre bukkan, amelyeken keresztül részletes bepillantást nyerhet az akkor még ereje teljében lévő Jedi Rend utolsó nemzedékének mindennapi életébe. Arra számított, hogy az előkerülő anyagok segítségével pótolhatja a saját hiányosságait, és megtudja belőlük, hogy mikor cselekszik helyesen, és mikor helytelenül. Az orrát felhúzva fintorgott a sötétben. Hát, ennyire biztos magában Luke Skywalker, a Jedi-mester. Sőt, az Új Köztársaság polgárainak szemében a Jedi-mester. A lassan újjáéledő Jedi Rend alapítója, tanítója és vezetője. Sokszor ő maga sem értette, hogy hogyan jutott el idáig. Hogyan is vállalhatta magára annak felelősségét, hogy újjáépít valamit, aminek a megteremtéséhez valaha több évszázad és több tucat nemzedék kellett? Noha gyakran marcangolta magát emiatt, valójában ismerte a választ: nem is cselekedhetett volna másként. Miután én meghalok – mondta neki Yoda pillanatokkal a halála előtt –, te leszel az utolsó Jedi. Add tovább mindazt, amit megtanultál. És ő minden tőle telhetőt megtett, hogy teljesítse Yoda utolsó kívánságát. De néha – sajnos jó néhány esetben – még ez sem bizonyult elegendőnek. A Yodától tanultak sokat segítettek, de nem eleget. A Holokron sokat segített, de nem eleget. Leia és Mara tanácsai sokat segítettek, de nem eleget. Vajon maradt valami a Kirajzás fedélzetén, amitől további segítséget kaphat? Luke nem tudta, nem tudhatta előre. És nem szívesen bár, de bevallotta magának: valósággal félt attól, hogy idővel meg fogja tudni.

Azt mindenesetre szilárdan megfogadta, hogy a félelmei ellenére is kutatni fog a Jedikkel kapcsolatos anyagok után, már csak azért is, mert nem tehet mást. Amikor ő és Mara elfogadták Formbi meghívását, mindketten megérezték, hogy az Erő is befolyásolja az akaratukat a maga gyengéd, de jól felismerhető módján. És Luke azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy ha figyelmen kívül hagyja ezt a szelíd ösztönzést, akkor idővel keservesen meg fogja bánni. Akármi vár rájuk, el kell menniük a Kirajzáshoz... És ki tudja, esetleg előkerül valami, amiből megnyugtató, egyértelmű választ kap a Jedik házasságával kapcsolatos kérdéseire. Lehet, hogy megismeri egyes Jedi-mestereknek a Rend hivatalos álláspontjától eltérő véleményét, vagy bizonyítékot talál arra nézve, hogy az egész Rend tévedett, amikor megtiltotta tagjainak a szerelmet és a házasságot. Luke mélyet sóhajtott. Hiába emészti magát, nem fog megtudni semmit, amíg oda nem érnek. Viszont nem ártana, ha egészségesen, ereje és képességei teljében érne oda. Teleszívta a tüdejét levegővel, minden akaraterejét megfeszítve elnyomta magában a kételyeit és aggodalmait, aztán átadta magát az Erőnek. A Chaf Envoy hatalmas testét behálózó folyosókra már a mesterséges éjszaka csendje borult, amikor Dean Jinzler kikapcsolta az adatolvasóját, és lassú léptekkel besétált a fürdőszobába. Hosszú, furcsa nap állt mögötte. Különös teremtményekkel ismerkedett meg, és különös események történtek vele, illetve körülötte. A testére és lelkére ezúttal is ráborult az a fajta ólmos fáradtság, amely oly gyakran tört rá az utóbbi évtizedek folyamán. Ám a régtől fogva ismerős kimerültség súlyos, nyomasztó rétegei alatt ezúttal egy korábban sosem tapasztalt, furcsa izgatottság táncolt és kavargott a lelkében. A Kirajzás… Fél évszázad után végre látni fogja azt a hatalmas, titokzatos gépezetet, amely annak idején elvitte Loranát a Régi Köztársaságból. Hamarosan ott fog állni, ahol egykor ő állt, és látni fogja azt, amit ő látott. Talán, ha nagy-nagy szerencséje lesz, érzékelni fogja a távoli, ősrégi visszhangját annak az ideálnak, vagy célkitűzésnek, amely annak idején magával ragadta Lorana képzeletét, és amelyért az életét áldozta. És azt a helyet is látni fogja, ahol véget ért az ő túlságosan rövidre szabott élete. Mialatt Jinzler a fogát mosta, belenézett a fürdőszoba falára szerelt tükörbe, és aprólékos gonddal szemügyre vette a saját arcmását. A mély vetődések és ráncok mögött még most is látta azt a fiatal, gúnyos arcot, amely gyakorlatilag elüldözte Loranát, aki úgy menekült el, hogy még csak el sem búcsúzott. Végül mélyen belenézett saját tükörképének a szemébe. Akárhogy erőltette az emlékezetét, nem tudta felidézni magában Lorana szemének színét. De biztosra vette, hogy akármilyen színű is volt, az ő szeméből biztosan nem az a jeges, szinte élettelenül kőkemény tekintet sugárzott, mint most a sajátjából, hanem éppen ellenkezőleg, meleg, eleven és szenvedélyes. Lorana még őrá, Dean Jinzlerre is így nézett, holott egyáltalán nem érdemelte meg a barátságos érzéseket. És akkoriban a szája sem ez a mostani, összeszorított, zárkózottságot és elutasítást sugalló száj volt. Vagy talán mégis. Jinzler jól tudta, hogy hosszú idő óta hordozza magában a csendes keserűséget. Valahogy úgy, ahogyan az a fiatal nő, akit ezen a napon ismert meg. Mara Jade Skywalkerről valósággal ordított, hogy az elméjében újra meg újra feltolulnak egy zavaros múlt keserédes, vagy éppen hátborzongató emlékei. Ugyan jól láthatóan igyekezett uralkodni az arcvonásain, de Jinzler tisztán leolvasta róluk, hogy azon emlékek közül néhánynak sok idő kell

még, hogy teljesen elhalványodjon. Sőt, a férfi jól tudta, hogy bizonyos emlékek sosem tűnnek el nyomtalanul, függetlenül attól, hogy valaki mennyire szeretne megszabadulni tőlük. Jól tudta, mert ennek a tételnek ő maga volt az eleven bizonyítéka. Miután végzett a fürdőszobában, visszament a hálófülkébe, közben értetlenül csóválgatta a fejét. Noha Mara Jade Skywalker a mai napig az arcán viselte a régi énjének, egy könyörtelen és céltudatos énjének lenyomatát, Jinzler határozottan érezte, hogy nem a férje, hanem az ő döntésén múlott, hogy nem leplezték le Formbi előtt. Ez a tény már önmagában véve is idegessé tette. Réges-régen megtanulta, hogy nagy ívben ki kell kerülnie azokat, akik szánalommal tekintenek rá, és egy Jedi részvétét valamiért még riasztóbbnak, még baljóslatúbbnak találta. Éppen elégszer hallotta az ősrégi történeteket, amelyek szerint a Jedik egyetlen pillantással felmérik mások jellemét. De vajon képesek kifürkészni mások gondolatait és szándékait is? Ha igen, akkor Mara Jade Skywalker vajon mit olvasott ki az ő elméjéből? Jinzler gúnyosan felhorkant. Micsoda képtelenség! Hogy a csillagporos, hepehupás hipersávba tudná kiolvasni bárki az érzéseit, amikor ő maga sem tud eligazodni közöttük? Nem ismerte a választ, és felvetődött benne, hogy talán megkérdezhetné Marától. Rövid latolgatás után úgy döntött, hogy mégsem teszi. Úgy ítélte meg, hogy mostantól az eseményeket már a saját lendületük hajtja előre, vagyis nem befolyásolhatja a jövő alakulását. Más szavakkal, a szerencsekockát elhajították, így ő legfeljebb annyit tehet, hogy meghúzza magát, és kivárja, hogy mi történik, mire a kocka leér az asztalra és megállapodik. Ami pedig a Jediket illeti, akkor viselkedik a legbölcsebben, ha távol tartja magát tőlük. Jinzler leoltotta a lámpát, és elhelyezkedett az ágyon. Lehunyta a szemét, aztán minden lelkierejével arra összpontosított, hogy legalább annyi időre kordában tartsa folyton előnyomakodó emlékeit, amíg elnyomja az álom.

Nyolcadik fejezet

A következő két nap jószerével eseménytelenül telt. Luke az idejének túlnyomó részét a geroonokkal töltötte. Elmélyülten, higgadtan böngészte az Új Köztársaság csillagtérképeit, pedig a geroonok alaposan próbára tették a türelmét. Továbbra is hősnek kijáró rajongással nyüzsögtek körülötte. Valóságos dicshimnuszokat zúdítottak rá, és kezüket-lábukat törték, hogy a kedvében járjanak. A keresgélés szüneteiben megpróbált kiszedni belőlük néhány részletet a Kirajzás utasaival való találkozásukról, ám a történeteik zavarosnak és félig-meddig misztikusnak tűntek, így hamarosan feladta a próbálkozást. Tisztán látszott, hogy a geroon küldöttség tagjai közül egy sem volt jelen az egykori eseményeknél, amelyekről még a szemtanúk is csapnivalóan számoltak be. Marával szinte csak az étkezések alkalmával találkozott, illetve este, amikor már lefekvéshez készülődtek. A tapasztalataik összevetése során rájött, hogy a felesége nagyságrendekkel több információt gyűjtött be, mint ő. Mara megszerezte magának Feesát, és az ő vezetésével módszeresen felderítette a Chaf Envoyt, továbbá megismerkedett a hajó legénységével. Az első feladatai közé tartozott néhány számadat pontosítása. Hamarosan kiderült, hogy az ifjú birodalmi tiszt helyesen becsülte meg a személyzet létszámát. Drask tábornokon felül négy tiszt, harminc gépész, műszerész és egyéb szakszolgálatos, valamint tizenkét díszőr, mindösszesen negyvenhét chiss viselte a Védőflotta fekete egyenruháját. Formbi kíséretét csupán Feesa és a Chaf család két további tagja alkotta. Arra viszont Mara sem kapott kielégítő magyarázatot, hogy a főnemes miért utazik ilyen kevés számú kísérővel, bár Feesa megemlítette, hogy átlagos körülmények között a hajó teljes személyzete a Chaf család soraiból került volna ki. Minden jel arra vallott, hogy megállja a helyét az a feltételezésük, amely szerint a Kilenc Család nem akarta, hogy egy bizonyos család túl sok érdemet és dicsőséget szerezzen magának a Kirajzást felkutató expedíció folyamán. Érdemet, dicsőséget vagy bármi mást, amivel a maradványok szolgálhatnak. A chissek túlnyomó többsége semlegesen viselkedett Marával, és valamennyien készségesen válaszoltak kérdéseire. Drask továbbra is mogorvának, de udvariasnak mutatkozott, bár azt sehogyan sem lehetett kideríteni, hogy ebből az előzékenységből mennyi szól a Jedi-hölgy rangjának, és mennyi annak a ténynek, hogy Formbi szárnysegédje is jelen volt a véletlenszerű találkozókon. A tábornok talán attól tartott, hogy Feesa jelenti a főnemesnek, ha ő durván bánik a vendégekkel. A két nap folyamán Formbinak egyetlen szabad órája sem akadt. Az idő java részét a lakosztálya mélyén töltötte, ahol a két tanácsadójával, Draskkal és Talshibbal, vagy a hajó egyéb tisztjeivel tanácskozott. Amennyire Mara meg tudta ítélni, Fel és a rohamosztagosai csendben meghúzták magukat a saját hajójuk fedélzetén – szinte senki sem látta őket. Az étkezéseket leszámítva mindössze két-három alkalommal találkozott a birodalmi tiszttel, aki elég szívélyesnek tűnt. Ettől függetlenül a Jedi-hölgy érzékelte, hogy noha a százados nyugalmat színlel, a valóságban erősen foglalkoztatja valami. Kurtára szabott beszélgetéseik alatt egyikük sem hozta szóba az ellopott

adatkártyákat. És bár Mara készségesen elismerte, hogy bizonyítékkal nem szolgálhat, az a határozott benyomása támadt, hogy Dean Jinzler kerüli őt. A második nap közepére már szándékosan kereste a férfi társaságát, ahol és ahányszor csak tehette, ám annak még így is sikerült eltűnnie előle, ami tovább ingerelte a robbanékony természetű Jedi-hölgyet. A helyzet olyannyira elfajult, hogy a második napon, a kora esti órákban Luke-nak kínos perceket kellett elviselnie, amikor azt javasolta a feleségének, hogy egy kicsit fogja vissza magát. Szerencsére a késő esti órákban Formbi főnemes a vezérlőközpont megfigyelőteraszára kérette a vendégeit. Valamennyien sejtették a meghívás okát, de mint kiderült, mindannyian tévedtek. – Üdvözlöm önöket a Brask Oto űrállomásnál – jelentette ki Formbi büszke hanghordozással, és a főképernyőre mutatott, amelyen egy oktaéder formájú, csillogóan fényes állomás képe látszott. – Ez az a hely, ahol meg kell állnunk, hogy önök fontolóra vehessenek néhány dolgot. A geroonok izgatottan zümmögtek, ahogyan egy mézmadár-raj szokott egy ígéretes virágokkal teli bokor felett. – Egészen pontosan mit kell fontolóra vennünk? – kérdezte Bearsh. – Még nem érkeztünk meg a Kirajzáshoz? – Sajnos még nem – felelte Formbi. – Ahogyan az imént mondtam, azért hívtam ide önöket, hogy gondolkodjanak egy sort. – De nekünk azt mondták, hogy megérkeztünk – makacskodott Bearsh, és meglepő módon, a hangja alapján kifejezetten mérgesnek tűnt. Luke ezen nem is nagyon csodálkozott, miután a geroonok jól láthatóan kiöltöztek az alkalom kedvéért. Hosszú, színes fémszálakkal teleszőtt, díszes és súlyos köpenyt viseltek egyszerű ruházatuk felett, és valamennyiük vállán ott lengedezett egy-egy saját, kikészített wolvkil. Luke élt a gyanúperrel, hogy az eleve hűvösebb környezetet kedvelő teremtményeknek erősen melegük van a vastag, többrétegű ruházat alatt. – Nos, Bearsh elöljáró, elértük azt a pontot, ahol az utazásunk nehezebbik része következik – magyarázta Formbi. – Valamennyiüknek meg kell tudniuk, hogy milyen veszélyek várnak ránk, aztán döntést kell hozniuk, hogy folytatják-e az utat, vagy sem. – De... – Legyen türelemmel, Bearsh elöljáró! – csitította a geroont Jinzler, aki még ebben a pillanatban is olyan messzire húzódott a két Jeditől, amennyire feltűnés nélkül megtehette. A férfi megnyugtatónak szánt mosolyt villantott az idegen teremtményre, és ismét odaszólt neki: – Előbb hallgassuk végig a főnemes urat, rendben? – Köszönöm, nagykövet úr! – mondta Formbi, és fejet hajtott Jinzler előtt. Félig hátrafordulva odaintett a vezérlőben tartózkodó chissek egyikének, aki válaszképpen állított valamit az előtte álló pulton. A következő pillanatban az űrállomás képe eltűnt a központi monitorról. Luke levegő után kapott. Az összegyűlt méltóságok közül néhányan felhördültek, de olyan is akadt, aki felkiáltott meglepetésében. A hatalmas képernyő közepén egy megdöbbentően szép csillaghalmaz képe tűnt fel. A több száz, egymás tőszomszédságában lebegő ragyogó égitest hatalmas, szinte tökéletes gömb alakzatot alkotott. – Íme, az Erőd! – közölte ünnepélyesen Formbi. – Ennek a csillagcsoportnak a belsejében található a chiss nép végső menedéke, vagy ha úgy tetszik, az utolsó mentsvára. Arra az esetre létesítettük, ha egy ellenséges erő valamennyi seregünket legyőzné, és népünknek el kellene

hagynia a megszokott lakhelyét. Jószerével bevehetetlen. Még egy mindenre elszánt ellenség sem tud gyorsan vagy könnyűszerrel behatolni oda, főleg, mert a megfelelő pontokon elhelyezett csapásmérő bázisaink alaposan megnehezítenék a dolgát. És maga a természet is számos meglepetést tartogat odabent, amelyek egy csapásra elpusztítják a figyelmetlen és óvatlan utazót. – Kezdve mindjárt a navigálás nehézségeivel – állapította meg Fel. – Azok a csillagok szörnyen közel esnek egymáshoz! – Pontosan – Formbi mosolyogva bólogatott –, ez az elsődleges, a legfőbb veszélyforrás mind a potenciális ellenségeinkre, mind miránk nézve. – Széles mozdulattal ismét a képernyőre mutatott, és elkomorulva folytatta: – Tehát, ahogyan azt Fel százados úr is említette, a csillagok rendkívül közel vannak egymáshoz, és a közöttük átvezető útvonalakat még nem sikerült teljesen feltérképezni. Innentől kezdve csakis lassan, óvatosan haladhatunk előre, sőt néha meg is kell majd állnunk, hogy betájoljuk a helyzetünket, és a frissített adatok alapján elvégezzük a navigációs számításokat. Az utazás várhatóan négy standard napig fog tartani. – Én azt hittem, hogy az önök felderítői már meghatározták annak az égitestnek a helyzetét, amelyen a Kirajzás maradványai nyugszanak – vetette fel a százados. – Nem követhetjük egyszerűen azt az utat, amelyen ők haladtak? – Valóban felhasználhatjuk az adataikat, de csupán kiindulási pontnak – válaszolta Formbi. – Ám az Erőd belsejében semmi sem állandó, mindig minden változik. Odabent rendkívül erős a sugárzás, amely miránk is hatással lesz, valahányszor megállunk, hogy tájékozódjunk. Ezen felül számtalan égitest, üstökös maradvány és aszteroida kering kiszámíthatatlan pályákon, amelyeket a különböző irányokba ható, állandóan egymással harcoló gravitációs erők irányítanak. Ezek az összevissza bolyongó, kisebb-nagyobb szikladarabok is jelentős veszélyforrást képviselnek. – Csak az időnket vesztegetjük – szólalt meg Bearsh. Az iménti ingerültsége nyomtalanul eltűnt, a hangja ismét nyugodtan csengett. – A Kirajzás utasai az életüket adták értünk. Mi feltettük magunkban, hogy lerójuk kegyeletünket a felszabadítóink sírjánál. Egyetlen geroon sem futamodhat meg, akármilyen veszély leselkedjen rá! – A Kéz Birodalmának harcosai sem hátrálhatnak meg – jelentette ki határozottan Fel mi is megyünk. – Akárcsak én – tette hozzá Jinzler. – Mi is folytatjuk az utat – mondta higgadtan Luke. – Köszönöm – Formbi sorban fejet hajtott az összes vendége előtt. – Mindenkinek nagyon köszönöm. Luke-ot különös, borzongató érzés kerítette hatalmába. Az a furcsa benyomása támadt, hogy bár Formbi valamennyiüknek köszönetet mondott, elsősorban neki és Marának szánta a szavait. A főnemes ekkor a geroonokhoz fordult: – És most, Bearsh elöljáró, önnek és jelenlevő kísérőinek el kell búcsúzniuk a hajójukon maradt társaiktól. Tovább már nem kísérhetnek minket. Itt kell várakozniuk, amíg visszatérünk. – Megértem az álláspontját – válaszolta udvariasan Bearsh. – Ebben az esetben viszont arra kérem, hogy bocsásson a rendelkezésemre egy hullámhosszt, mert beszélnem kell velük. Formbi bólintott, és ismét jelzett a kommunikációs pultnál várakozó kezelőnek. Néhány pillanatig még az Erődhalmaz látszott a képernyőn, aztán eltűnt, és a helyén egy geroon képe jelent meg, a háttérben a korábban is látott játszótérrel. – Parancsoljon, Bearsh elöljáró! – Formbi előzékeny mozdulattal a főképernyő felé intett. A geroon teljes magasságában kihúzta magát, és beszélni kezdett a saját anyanyelvén, amelynek dallamos hangzói furcsa módon két szólamban csengtek és csilingeltek. Luke egy

pillanatra meghökkent, aztán némi gondolkodás után már logikusnak vélte, hogy egy olyan faj, amelynek egyedei két szájjal is rendelkeznek, pontosan ilyen fajta beszédet fejleszt ki magának. Formbi lassú léptekkel távolabbra sétált a társaságtól, és némán figyelte a vezérlőben folyó előkészületeket. Luke óvatosan, feltűnés nélkül odaoldalazott hozzá, közben remélte, hogy a főnemes nem veszi tolakodásnak a közeledését. – Ah, Skywalker mester – köszönt halkan Formbi. – Szívből örülök, hogy önök is velünk tartanak. – Végül is ezért jöttünk – válaszolta mosolyogva Luke. – Kíváncsi lennék, vajon miféle navigációs nehézségek várnak ránk a csillagcsoport belsejében. Formbi elmosolyodott, és halványan fénylő szeme jól láthatóan felszikrázott a megfigyelőteraszra boruló félhomályban. – A tisztjeinknek nem lesz könnyű dolguk, de bizonyára boldogulnak majd – felelte. – Megtudhatom, hogy miért kérdezi? – Tudja, léteznek bizonyos Jedi-módszerek, amelyek a segítségünkre lehetnek a hipertérbeli navigációban – válaszolta Luke. – Főleg egy olyan bonyolult és zsúfolt környezetben, mint az Erődhalmaz. A Jedik néha rövidebb, és főleg biztonságosabb útvonalakat találnak, mint a legjobb navigációs számítógépek. – Érdekes gondolat – dünnyögte elgondolkodva Formbi. – Bárcsak elhívtuk volna önöket, amikor elkezdtük felderíteni a csillag együttest! Megmenthették volna jó néhány chiss életét... Luke meglepetten bámult a főnemesre, és megkérdezte: – Azt akarja ezzel mondani, hogy csupán a közelmúltban kezdték építeni azt a bizonyos végső menedéket? – Ugyan, csak tréfáltam az imént – vallotta be elégedetten mosolyogva Formbi. – Nem, több mint kétszáz évvel ezelőtt kezdtük tanulmányozni ezt a halmazt, amikor még nem is tudtunk az önök létezéséről – megfordult, gyors pillantást vetett a főképernyőre, majd visszafordulva folytatta: – Jóllehet, azt is el kell mondanom, hogy a munkálatok csupán ötven éve folynak a jelenlegi, gyorsított ütemben. De szerencsére most már közel járunk az építkezés befejezéséhez. – Értem – válaszolta Luke, és ezúttal ő töprengett el a másik szavain. Formbi ötven évet említett, és a Kirajzás abban az időben bukkant fel az űrnek ezen a vidékén. A chissek vajon a Régi Köztársaságban látták azt a bizonyos „mindenre elszánt ellenséget", amely olyannyira aggasztotta őket, hogy teljes erőbedobással nekiláttak a végső menedékük megépítésének? Vagy talán előre látták Palpatine, illetve az ő Birodalmának felemelkedését és térhódítását? Thrawn valószínűleg megsejtette, hogy mi várható, és talán meggyőzte a többi vezetőt, hogy a jövő szörnyű veszélyeket tartogat a népük számára. Luke megalapozottnak látta a chissek tervét. Úgy ítélte meg, hogy valószínűleg még a mérhetetlen önbizalommal megáldott Tarkin is vonakodott volna bevinni a Halálcsillagot abba a szörnyű útvesztőbe. – Most már értem, hogy az ön népe miért nem híve a megelőző csapásoknak – jegyezte meg kissé elhamarkodottan. – Ha ilyen menedék áll a rendelkezésükre, megengedhetik maguknak, hogy az ellenség adja le az első lövést. Formbi villámgyorsan szembefordult a Jedi-mesterrel, és haragosan ráförmedt: – Ennek semmi köze az Erődhöz! Vegye tudomásul, hogy ez minálunk csakis becsület és erkölcs dolga! A chiss nép még soha nem lépett fel támadó szándékkal, és soha nem is fog! Sosem akartunk leigázni más népeket, és ez a jövőben is így marad! Mi csak akkor háborúztunk, ha megtámadtak minket. Ez volt a mi katonai doktrínánk ezer éven át, Skywalker mester, és a jövőben sem fogunk eltérni tőle! – Megértettem, és elnézését kérem – válaszolta sietve Luke, akit meghökkentett a

főnemes heves kirohanása. A hallottak alapján már szemernyit sem csodálkozott azon, hogy a támadó harcmodort kedvelő Thrawn főadmirális felemlegetése még annyi év elteltével is felbőszíti a chisseket. Mindenesetre, hogy megnyugtassa a főnemest, tovább mentegetőzött: – Nem akartam célozni az égvilágon semmire. Kérem, nézze el nekem, hogy nem fogalmaztam világosan. – Hát persze, természetesen – vágta rá gépiesen Formbi, de ezzel párhuzamosan a szemében lobogó tűz halványodni kezdett, ami arra utalt, hogy kezdi visszanyerni az uralmát az idegei felett. – Cserébe ön is bocsássa meg nekem az iménti kitörésemet. Ez a téma... talán úgy fogalmaznék, hogy a Kilenc Uralkodócsalád napjainkban is heves vitákat folytat ezekről a kérdésekről... – Valóban? – kérdezte Luke, és kíváncsi pillantásokkal méregette a főnemest. – Igen – válaszolta Formbi olyan hangon, amelyből érezni lehetett, hogy nem akar többet elárulni a nyilvánvalóan kényes problémáról. – Mindenesetre köszönöm, hogy felajánlotta a segítségét, de valószínűleg nem lesz szükségünk az ön különleges képességeire. Luke udvariasan fejet hajtott. – Ahogy óhajtja, főnemes úr – mondta derűsen –, amennyiben meggondolná magát, értesítsen, és máris segítek. Mialatt visszasétált Marához, ismét az járt a fejében, hogy Leia vajon hogyan képes élvezni, sőt, egyáltalán elviselni a diplomácia világát... Időközben a geroonok megbeszélése is a végéhez közeledett. A képernyőn látszó idegen teremtmény különös, valósággal zúgó hangokat hallatott, amelyek úgy hangzottak, mintha egy vadászkürt harsogásából és egy hutt operarészlet egyvelegéből álltak volna össze. A dallamosan is fülsértő zagyvaságra Bearsh csengő-bongó hangáradattal felelt. – Ez meg mi volt? – érdeklődött Mara, miután a férje odaért hozzá. – Felajánlottam Formbinak, hogy segítünk elnavigálni a hajót az Erődhalmaz belsejében – válaszolta Luke, majd gyanakodva méregette a feleségét, akinek az arcára időközben feszültségről árulkodó kifejezés költözött. – Szépen megköszönte, de azt mondta, hogy nélkülünk is boldogulnak. Történt valami? – Nem is tudom – dünnyögte Mara, majd a szemét résnyire vonva, lassan körülhordozta a tekintetét a vezérlőtermen, és hozzátette: – Csak olyan rossz érzésem támadt... – Valami baj van? – kérdezte Luke, és az Erő közvetítésével próbálta kifürkészni a felesége gondolatfoszlányait. – Veszélyben vagyunk? – Valami nincs rendjén – válaszolta tétován Mara. – Valami nagyon nincs rendjén. Nem, azt hiszem, ez a titokzatos valami nem veszélyes, legalábbis önmagában véve nem az. Csak... valahogyan nem jó, és kész. Nem tudom megnevezni, hogy mi az, amit érzek. A megfigyelőterasz másik oldalán egyik pillanatról a másikra elhallgattak a már-már zenei, kétszólamú hangok. – Köszönöm a segítségét, Formbi főnemes! – hálálkodott Bearsh. A dallamos geroon mondatok után az Új Köztársaság közös nyelvén kiejtett szavak meglepően hangsúlytalannak és jellegtelennek tűntek. – A társaim mélységesen bánkódnak, amiért nem fejezhetik ki illő módon a Kirajzás hősei iránti tiszteletüket, de természetesen valamennyien megértik az ön aggodalmait. – Bearsh gyors, rágó mozdulatokat tett mindkét szájával, majd folytatta: – Azt el kell ismernünk, hogy a mi hajónk bizonyosan nem bírná ki a megterhelést. És ha a geroon nép maradéka is elpusztulna, akkor a Kirajzás hősei feleslegesen áldozták volna fel az életüket. – Így igaz, elöljáró úr – helyeselt Formbi, azzal a vezérlőterem közepe felé fordult, és ünnepélyesen, erős hangon megszólalt: – Készen állunk, Talshib kapitány! Kérem, vigyen minket a Kirajzáshoz!

Jinzler kényelmesen elhelyezkedett az egyik többszemélyes kanapén, belekortyolt a magával hozott italba, és kibámult a terem elülső falát helyettesítő, íves ablaksoron. Hirtelen eszébe jutott, hogy a Chaf Envoy fedélzetein tett, ismerkedő körséta során Feesa csillagtársalgónak nevezte ezt a helyiséget. A terem első pillantásra elnyerte a tetszését a maga tucatnyi, tágas karosszékével és kanapéjával, a léptek zaját elnyelő, vastag szőnyegével, valamint tökéletes kilátást biztosító, hatalmas ablakával, amelyen keresztül akkor még az űr chissek által uralt szektorát lehetett látni. Már akkor eldöntötte, hogy amint az ideje engedi, visszatér ide, hogy békés szemlélődéssel nyugtassa meg zilált idegeit. A látvány most már korántsem volt annyira megkapó. Fél óra telt el azóta, hogy folytatták útjukat a Kirajzás felé, és egy, a hiperűrben száguldó hajóból kitekintve mindig, mindenütt ugyanazt lehetett látni. De legalább a kanapén kényelmes ülés esett, a chiss pultos által kevert ital kellemes ízűnek bizonyult, a magányát nem zavarta senki és semmi, továbbá úton volt a Kirajzás felé. Dean Jinzler most beérte ennyivel, pillanatnyilag nem is kért többet az élettől. Megemelte poharát a hajó körül villódzó, színes fényáradat felé. – Loranára – dörmögte csendesen, csak úgy magának. Éppen ivott egy kortyot, amikor a háta mögött félresiklott a társalgó ajtaja, majd valaki bátortalanul megkérdezte: – Van itt valaki? Elnézést, be szabad jönni? Jinzler felsóhajtott. Ennyit az egyedüllétről. Erőt vett magán, és derűsen, emelt hangon megszólalt: – Persze, kerüljön beljebb! Én Dean... khm... Jinzler nagykövet vagyok. A jövevény válaszképpen felszisszent, mire Jinzler megfordult. Sötét, vékonyka alakot pillantott meg, aki a terem hátulsó részére vetülő mély árnyékban ácsorgott. – Én pedig Estosh vagyok – közölte kissé remegő hangon az alak –, ha zavarom, mondja meg nyugodtan, és elmegyek! Jinzler rájött, hogy az egyik geroon érkezett a társalgóba, méghozzá emlékezete szerint az idegen teremtmények csapatának legfiatalabb tagja. Elmosolyodott, és bátorító hangnemben odaszólt neki: – Nem, szó sincs róla! Jöjjön nyugodtan! – Köszönöm – felelte Estosh, majd a különféle ülőbútorok útvesztőjében tapogatózva odabotorkált a férfi kanapéjához. – Megkérdezhetem, hogy mit csinál itt, Jinzler nagykövet úr? – Igazából semmit – felelte Jinzler. – Csak üldögélek, bámulom az elsuhanó fényéveket, és a Kirajzásról elmélkedem. – A rajta utazók nemes lelkű, dicső teremtmények voltak – jegyezte meg áhítatosan Estosh, mialatt óvatosan leereszkedett a férfi mellé a kanapéra, majd sietve hozzátette: – Amitől természetesen önök is nemes és dicső teremtmények. Jinzler savanyú képet vágott a sötétben, és félhangosan megjegyezte: – Hát, ezzel azért tudnék vitatkozni... – Biztosan így van – állította Estosh –, még akkor is, ha ön nem érzékeli. – Mindenesetre köszönöm – mondta Jinzler –, de árulja már el, kedves Estosh, ön tudja, hogy pontosan mi történt annak idején? – Én akkor még nem éltem, tehát csak azt tudom, amit mások meséltek – válaszolta óvatosan Estosh. – Tudom, hogy jóval az ön népének megérkezése előtt a vagaarik megtámadtak és leigáztak minket. Mindent elvettek tőlünk, aminek hasznát vehették, a többit

megsemmisítették, tönkretették, lerombolták. Rabszolgát csináltak belőlünk. Éjt nappallá téve dolgoztattak minket. Bezavartak minket veszélyes bányákba, és veszélyes hegyek közé. Arra kényszerítettek minket, hogy előttük járjunk a harcmezőkön, és mi haljunk meg helyettük. – Hirtelen úgy megrázkódott, hogy beleremegett az egész kanapé. – Előbb mindent elvettek tőlünk, aztán az összeesésig hajszoltak minket, amíg kis híján mind egy szálig elpusztultunk. – És akkor megérkezett a Kirajzás? Estosh hatalmasat sóhajtott, majd kiengedte a levegőt, amely úgy hangzott, mintha valaki hosszan fütyült volna egy jókora barlang mélyén. – El sem tudja képzelni, Jinzler nagykövet úr – mondta, és az arcára szempillantás alatt átszellemült kifejezés költözött. – A népének képviselői hirtelen ott termettek előttünk. Fegyverek villogtak mindenfelé, lövedékek röpködtek, amelyek darabokra hasították és megsemmisítették az elnyomóink űrhajóit. Mialatt Jinzler a szerencsétlen geroonok történetét hallgatta, szórakozottan bámult kifelé az ablakon. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy messze a hajó előtt a hiperűr örvénylő fényfüggönye jól megkülönböztethető, színes fénysávokra válik szét, amelyekből néhány pillanattal később ragyogó csillagok ezrei, vagy inkább tízezrei alakulnak ki. – Nyilván ez az első megálló – állapította meg Jinzler. – Most számítják ki az új pályaadatokat. Lenyűgöző látvány, nemde? – Valóban az – Estosh szaporán bólogatott, majd kijelentette: –, igazán kár, hogy a chisseknek egyetlen világuk sincs errefelé, amelyet nekünk adhatnának. Pedig de jó lenne ennyi gyönyörűség között élni... – Csendet! – csattant fel váratlanul Jinzler, és a fülét hegyezve hallgatózott, mialatt a tudatának mélyén halk, figyelmeztető jelzés csendült fel. Biztosan tudta, hogy történt valami... Hirtelen észbe kapott, és felkiáltott: – A hajtóművek! – azzal talpra ugrott, és a geroonra meredve megkérdezte: – Maga is érzi? Akadozva üzemelnek! – Igen – suttogta riadtan Estosh –, igen, én is érzem. Ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy baj van velük – magyarázta felindultan a férfi, és mogorván hozzátette: – Vagy pedig a vezérlőben szerencsétlenkedő népséggel! Mara éppen lehúzta a csizmáját, és már alig várta, hogy végre-valahára bejusson a fürdőszobába, amikor a talpa alatt megremegett a fedélzet. Azonnal mozdulatlanná dermedt, szélsebesen kiterjesztette az érzékeit, és erősen összpontosítva figyelte a visszajelzéseket. – Luke... – suttogta alig hallhatóan. – Igen – dünnyögte a férje, aki a fejét oldalra billentve várakozott –, különös dolog történik a hajtóművek környékén. – Megváltozott a vibráció – állapította meg Mara, azzal átemelte a lábát az ágy pereme felett, és átgurult Luke oldalára, ahonnan már elérte a falba épített kommunikációs panelt. Kinyújtotta a kezét, megnyomta a hívógombot, és megszólalt: – Itt Mara Jade Skywalker beszél! Mi történt? – Aggodalomra semmi ok, hölgyem – válaszolta egy chiss akcentussal beszélő hang. – Kisebb üzemzavar keletkezett a tat közelében. Van egy kis baj a parancstovábbító kábelekkel. – Milyen jellegű? – érdeklődött Mara. – Azzal maga ne törődjön! – felelte durván a hang. – Mint mondtam, csupán egy kisebb üzemzavar. Megbirkózunk vele. Maradjanak a lakosztályukban!

A mondat végén halk kattanás jelezte, hogy a vonal másik végén megszakították a kapcsolatot. – Én a szeretetre méltó Drask tábornok féltő óvatosságát vélem kihallani ebből az utasításból – dörmögte Luke, azzal felkapta és a válla köré kerítette az imént levetett ingét, majd hozzátette: – Valami azt súgja, hogy a tábornok beszélt rólunk a legénységének. – De azért utánajárunk, ugye? – kérdezte Mara mosolyogva, és visszagurult arra az oldalra, ahol az előbb a csizmáit hagyta. – Igazából azon gondolkodom, hogy ezúttal más irányból kellene megközelítenünk a problémát – dünnyögte Luke, miközben végiggombolta az ingét, és a fénykardjáért nyúlt. – Láttunk már egy meglehetősen látványos figyelemelterelő manővert ennek a hajónak a fedélzetén, és ez a mostani eset is valami ilyesminek tűnik. – Egyetértek – helyeselt Mara, és ő is felkapta a fénykardját. – Az a barátságos illető azt mondta, hogy a tat közelében keletkezett üzemzavar. Vagyis, cél az orr? – Pontosan – Luke szélesen mosolyogva nézett a feleségére – kettőnk közül te ismered jobban a hajót. Mi van ott elöl, ami érdekelheti a tilosban járót? – Huh, szebbnél szebb dolgok – felelte derűsen Mara. – Az elülső navigációs és egyéb szenzorok, aztán felderítőműszerek, meteorelhárító rendszerek, pajzsgenerátorok, legénységi szálláshelyek és tároló helyiségek. – Például élelmiszerraktárak? – Igen, azok is – válaszolta Mara – és ami mind közül a legszebb, egy valóságos ínyencfalat, hogy az orr közvetlen közelében állomásozik a parancsnoki sikló. – Az a bizonyos hiperhajtóművel felszerelt hajó, amelyről Fel beszélt nekünk? – Pontosan – erősítette meg Mara. – Tessék, parancsolj! Elsőnek válassz te! – Hát, igazán nem várhatjuk el a tettesünktől, hogy megkönnyítse a dolgunkat – tréfálkozott Luke. – Megmondom, hogy szerintem hogyan kellene eljárnunk. Te elindulsz előre a jobb oldali főfolyosón, és menet közben nyitva tartod a szemedet. Én visszarohanok a geroonok kompjához, hátha arrafelé is történik valami szokatlan, aztán átmegyek a másik oldalra, és megnézem a birodalmi csapatszállítót. Ha úgy látom, hogy minden rendben van, akkor én is elindulok előre a bal oldali főfolyosón, és az orrban találkozunk. – Jól hangzik – mondta Mara –, legyen így. Vigyázz magadra! – Te is! – válaszolta mosolyogva Luke. A Jedi-hölgy gyors, nesztelen léptekkel haladt előre az elhagyatott főfolyosón, és az Erőn keresztül kiterjesztett érzékszerveivel egyszerre figyelt a tér minden irányába. Miután hosszú percek óta senkivel sem találkozott, úgy sejtette, hogy a személyzet szolgálatban lévő tagjai a hiba elhárításában vesznek részt, míg a pihenőidejüket töltő chissek vagy nyugovóra tértek, vagy valamilyen késő esti szórakozással múlatják az időt. A teljes legénységet jól érzékelhetően nem riadóztatták, ami arra engedett következtetni, hogy Drask és Talshib valóban nem ítéli jelentősnek a problémát. Mara sejtelmesen mosolyogva bólogatott, csak úgy magának. Szóval egy veszélytelen műszaki hiba, amely remekül megfelel arra, hogy az adatkártyák titokzatos eltulajdonítója végrehajtsa a soron következő bűvészmutatványát... Már az orr közelében járt, amikor váratlanul kialudtak a főfolyosó mennyezetébe süllyesztett fénycsövek. Mara megállt, és mialatt a járat teljes hosszán felgyúltak a vészvilágítás sárgás-vöröses, gyenge fényt árasztó lámpái, ő a bal oldali válaszfalhoz surrant, és behúzódott egy mélyedésbe. Aztán összefüggéstelen, kósza gondolatfoszlányokat érzékelt, mire aprólékos gonddal letapogatta a környezetét, hogy betájolja a forrásukat. Néhány pillanattal később már

teljes bizonyossággal tudta, hogy egy ismeretlen személy lapul a közelében. A szemét erőltetve meredt előre a sejtelmes fényekkel megvilágított folyosón, miközben azért küszködött, hogy felismerhető alakba öntse ködös, halvány megérzéseit és benyomásait. Idegen lények – chissek és geroonok – tucatjai vették körül, és az ismeretlen agyak, szellemiségek, gondolatok és érzések zavarták az összpontosításban. Ott, elöl és jobbra? A kereszteződésen túl, vagy előrébb? Vajon ott bujkál az a lény, amelynek megérezte a közelségét? Hirtelen halk koccanás ütötte meg a fülét. Mintha egy kemény fémtárgy finoman nekiütődött volna a válaszfalnak. Mara a fénykardját készenlétben tartva, hangtalan léptekkel lopakodott a csomópont felé. Amikor odaért a sarokhoz, újabb halk koccanást hallott, ezúttal sokkal közelebbről, mint az imént. A hátát a falnak vetette, maga elé emelte a fegyverét, és a jobb hüvelykujját annak aktiváló gombjára tette. Egy pillanatig megmaradt ebben a helyzetben. Aztán teleszívta a tüdejét levegővel, és előrelendült. Egyetlen, sima mozdulatsort végrehajtva kiperdült a sarok takarásából, egyet fordult a függőleges tengelye körül, közben aktiválta a fénykardját, végül támadóállásba ugrott a kereszteződés kellős közepén... ... és azon kapta magát, hogy egy birodalmi rohamosztagosra mered, aki nyílegyenesen őrá szegezi BlasTech E-ll-es típusú sugárvetőjét. A katona vele egy időben ugrott elő egy jókora szivattyú mögül, és most szintén támadóállásba merevedve állt a keresztfolyosó közepén, tőle alig öt méterre. Mara legelső, az elméjének legmélyebb, legsötétebb zugaiból előtörő gondolata az volt, hogy leengedi a fegyverét, és ráparancsol a katonára, hogy ő is engedje le a sajátját. A közelebbi múlt emlékeiből eredő, második gondolata azt sürgette, hogy vágjon előre a fénykardjával, és hasítsa ketté a rohamosztagos! Végül, a legfrissebb élményeiből táplálkozó, harmadik gondolata elsöpörte az egymásnak ellentmondó késztetéseket, ekkor úgy döntött, hogy nem csinál semmit. Szerencsére a rohamosztagos egy pillanatig sem tétovázott. A kiképzésének köszönhetően azonnal tudta, hogy miféle választ adjon a váratlan helyzetre. Mialatt Mara leküzdötte magában gyilkos ösztöneit, ő a mennyezet felé fordította sugárvetőjének a csövét, és megszólalt: – Elnézését kérem, hölgyem. Nem állt szándékomban megijeszteni! – Semmi gond – Mara csak nagy nehézségek árán tudta áterőltetni a szavakat görcsösen összerándult torkán. Egy pillanatra sem ijedt meg, viszont a múltja viselkedésmintáinak váratlan előkerülése alaposan összezavarta, egyszersmind el is csüggesztette. Ettől függetlenül kisvártatva összeszedte magát annyira, hogy dühösen ráförmedjen a fehér páncélt viselő alakra: – Maga meg mit keres itt? – Fel százados tudomást szerzett arról, hogy baj van a hajtóművekkel – válaszolta a rohamosztagos. – Engem ideküldött, hogy biztosítsam az orr-rekeszt. Hát ön? – Én is ugyanezért jöttem – válaszolta Mara, és a katona válla felett a sötétséget kémlelte. – Talált valamit? – A sikló környékén nem láttam semmit, ami gyanús lett volna – felelte a rohamosztagos. – Éppen elindultam előre, hogy ellenőrizzem a pajzsgenerátorokat. – Jó ötlet – Mara hűvösen, kimérten biccentett. – Akkor együtt megyünk! – Értettem! – vágta rá vita vagy tiltakozás nélkül a katona. Kérés nélkül megtett néhány lépést, majd Mara előtt, tőle kissé jobbra felderítő-fedező pozícióba állt. Néma csendben haladtak tovább az orr felé. Alig tettek meg húsz lépést, amikor messze előttük megvillant valami. – Állj! – mormolta Mara, és miután mindketten a fal mellé húzódtak, gyorsan felidézte magában a vizuális érzékelés javítására, illetve kiterjesztésére szolgáló Jedi-módszereket. Azt máris biztosra vette, hogy nem mozgást észlelt, hanem valami mást.

A rohamosztagos a sisakjába épített éjjellátó-készüléknek köszönhetően kiválóan tájékozódott a sötét árnyékokkal és bizonytalan fényekkel teli környezetben is, így elsőnek ő fejtette meg, hogy mivel állnak szemben. – Ez a folyosó az elülső pajzsgenerátor termébe torkollik – jelentette halkan. – Jelenleg nyitva van az ajtó, azon keresztül belátunk magába a gépterembe. Az iménti fényjelenség egy kézilámpából származott, amelynek fénye visszaverődött a generátor burkolatáról. – Értem – suttogta Mara, majd gondolatban összevetette a szeme elé táruló látványt az emlékezetében őrzött, a hajót ábrázoló vázlatrajzzal. Hamarosan rájött, hogy ha ők az imént egy, a pajzsgenerátor félgömb alakú héjazatáról visszatükröződő fényt láttak a főfolyosóról, akkor az azt jelenti, hogy a gépházban tartózkodó illető a hajó bal oldala felé mozog. Azt is tudta, hogy a géptermet összesen négy ponton lehet elhagyni: a jobb és a bal oldali főfolyosókra vezető átjárókon, valamint a pajzsgenerátor közép tájt elhelyezkedő vezérlőtermén keresztül hátrafelé; illetve előre, a legénységi szálláshelyek irányába. A Jedi-hölgy bosszúsan fújtatott, mert ők ketten semmiképpen sem állhattak el egyszerre négy kijáratot. Hirtelen eszébe jutott, hogy Luke valószínűleg már az orr felé tart a bal oldali főfolyosón. Az Erőhöz folyamodott segítségért, és hangtalan hívást repített a férje felé: Luke, merre vagy? – Jövök, hamarosan ott leszek – válaszolta nyomban az Erőn keresztül Luke, és egy gondolati képet is átküldött, amelyből kiderült, hogy a hajó bal oldalán is ugyanolyan sötétség uralkodik, mint a jobbon. Mara azt is megállapította, hogy a férje a nehézségek ellenére jó ütemben halad előre, már valahol a közelben jár. Ettől függetlenül úgy döntött, hogy nem várhatnak tovább. – Figyeljen rám – suttogta a rohamosztagosnak. – Menjen egyenesen előre, és gondoskodjon róla, hogy senki se juthasson ki erre a folyosóra. Ha úgy ítéli meg, hogy az ismeretlen nem tud a háta mögé kerülni, akkor szorítsa a bal oldal felé. Én visszafutok az utolsó keresztfolyosóhoz, és elvágom az útját, nehogy a vezérlőtermen keresztül megszökjön. – Értettem – válaszolta egykedvűen a rohamosztagos, azzal a vállához emelte a sugárvetőjét, és gyors, óvatos léptekkel megindult a gépterem felé. Mara csupán egyetlen pillanatig nézte a távolodó katona hátát, aztán sarkon fordult, és lábujjhegyen visszarohant a keresztfolyosóhoz. A nyílegyenes főfolyosókkal szemben ez az alagút a különféle méretű és alakú helyiségek között szeszélyesen kanyarogva vezetett át a hajótest másik oldalára. Mara sziszegve káromkodott, mert a számtalan forduló miatt csak közvetlen közelről tarthatta szemmel a biztosítani kívánt kijáratot. Szorosan összepréselte a fogát, és az Erőn keresztül figyelve a környezetének minden egyes apró rezdülését, elindult befelé a járatba. Talán öt lépést tehetett meg, amikor az egész terve egy csapásra összeomlott. A hajó orra felől éles kiáltás, majd rohanó léptek dobogása hallatszott. Mara ismét káromkodott egyet, azzal megpördült, és visszarohant a főfolyosóra. Éppen idejében érkezett ahhoz, hogy meglássa egy chiss hőpisztoly kékes fényű torkolattüzét, és a rákövetkező pillanatban meghallja egy, a távolban aktiválódó fénykard sistergő búgását. Minden erejét beleadva végigszáguldott a folyosón, és beugrott a tágas bejáraton. A következő századmásodpercben zavart érzett az Erőben. Villámgyorsan bekapcsolta a fénykardját, de így is éppen csak el tudta hárítani a felé száguldó tűztöltetet, amely máskülönben hatalmas lyukat égetett volna a vállába. – Tüzet szüntess! – kiáltotta, majd sietve visszahátrált a folyosóra, miközben két újabb töltet süvített el az orra előtt. – Ne mozduljon! – harsogta egy chiss hang. – Azonosítsa magát! – Mégis, mit gondol, ki lehetek? – ordította dühösen Mara. – Maga szerint hányan

szaladgálnak ezen a hajón fénykarddal? Néhány pillanatig nem kapott választ, de legalább a lövöldözésnek vége szakadt. – Rendben, hölgyem – szólalt meg a chiss az iméntinél jóval udvariasabb hangnemben –, kérem, jöjjön közelebb! Mara beóvakodott a gépterembe. A jobb oldali pajzsgenerátor előtt két fegyveres chiss várakozott. Miután mindketten csupán hálóruhát viseltek, nyilvánvalónak tűnt, hogy egyenesen a közelben sorakozó legénységi szálláshelyekről érkeztek. A hátuk mögött állt a rohamosztagos, aki a bal alkarjára fektetve tartotta a sugárvetőjét. Mara egyből megsejtette, hogy a chissek korántsem az ő felszólításának engedelmeskedve, hanem a fehér páncélos alak felbukkanása miatt hagyták abba a tüzelést. Végigmérte a chisseket, majd lassan, nyugodtan balra fordította a fejét. A gépterem másik oldalán, a bal főfolyosóra vezető átjáró irányából Luke közeledett feléjük, akinek fénykardja zöld fényt árasztva ragyogott az erős félhomályban. És a Luke, illetve a chissek között elterülő, tágas tér kellős közepén ott állt a valamiért különösen letörtnek tűnő Dean Jinzler...

Kilencedik fejezet

– Értse már meg, hogy nincs mit elmondanom – tiltakozott Jinzler, mialatt Mara odaterelte őt a csillagtársalgó egyik kanapéjához, majd közepes erővel mellbe taszította, hogy leültesse. A férfit meglepte az eddig nem tapasztalt, durva bánásmód, de gyorsan összeszedte magát, és folytatta: – Én csak itt üldögéltem, és a csillagokat bámultam, amikor hirtelen kialudtak a fények. – Egyedül volt? – kérdezte Luke, és megnyitotta lelkét az Erő áramlatai előtt. Jinzlernek tudnia kellett, hogy nagy bajban van, mégis meglepően nyugodtan viselkedett. A Jedi-mester nem először találkozott ezzel a fajta, búskomorsággal párosuló higgadtsággal. Rendszerint olyan személyeken látta-érezte, akiknek már nem maradt vesztenivalójuk. Ám olyan illetőkön is, akik különféle trükköket tartogattak a tarsolyukban, vagy olyanokon, akik azt képzelték, hogy szemérmetlen hazudozással még kivághatják magukat szorult helyzetükből. Azt viszont mindeddig nem tudta megállapítani, hogy Dean Jinzler melyik csoportba tartozik. – Addigra már igen – válaszolta Jinzler. – Valamivel korábban itt volt velem az Estosh nevezetű, ifjú geroon is, de amikor a hajtóművek elkezdtek vacakolni, fogta magát, és elment. Azt mondta, attól tart, hogy újabb tűz ütött ki valahol. Én meg, ahogy már az imént is mondtam, itt maradtam, amíg kihunytak a fények. Sejtettem, hogy komoly baj történt, és elindultam, hogy visszatérjek a lakosztályomba. Alighogy befejezte a mondatot, minden előjel nélkül felgyúltak a mennyezetbe épített fénycsövek, ami arra utalt, hogy a chiss legénység lassan úrrá lesz a helyzeten. – És mit keresett a legénységi szállások környékén? – kérdezte Luke. – Miért nem a külső folyosókat választotta? Ott valamivel jobbak voltak a látási viszonyok! – Igen, tudom – Jinzler közönyösen vállat vont. – A kérdéses pillanatokban elmerültem a gondolataimban, és igazából nem is figyeltem, hogy hol járok. Csak mentem és mentem, aztán meghallottam, hogy valaki járkál a közelemben, és elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Követtem egy darabig a hangokat, és a gépteremben kötöttem ki. – Tökéletesen ostobán viselkedett – jegyezte meg Mara, és megállt a férfi háta mögött. – Mi van, ha az illető előkap egy fegyvert, és tüzet nyit magára? Akkor mit tett volna? Jinzler egy pillanatra szorosan összepréselte a száját, majd kibökte: – Hát, erre sem gondoltam a kérdéses percekben. Mara a férfi felett kérdőn meredt Luke-ra, aki a fejét ingatva jelezte, hogy nem érzékel hazugságra utaló jeleket. De mindketten jól tudták, hogy ez még önmagában véve nem bizonyít az égvilágon semmit. – Jó, tehát hallott valamit – folytatta Luke de vajon látott is valakit? – Sajnos, nem – válaszolta Jinzler a fejét csóválva. – Az illető bizonyára észrevette, hogy közeledek felé, mert mire beléptem a gépterembe, az már teljesen kihalt volt. Éppen körülnéztem, hátha felfedezek valami rendellenességet, amikor önök szinte egyszerre rám törtek. Luke a társalgó bejárata felé pillantott, ahonnan a rohamosztagos és a két chiss figyelte a kihallgatást. Észrevette, hogy a chissek olyan messzire húzódnak a birodalmi katonától, amilyen

messzire csak tudnak anélkül, hogy teljesen eltávolodnának az ajtótól. – Köszönöm a segítségüket! – mondta nekik fennhangon a Jedi-mester. – Innen már mi ketten is elboldogulunk! – Ezt az embert tiltott területen találtuk – válaszolta ridegen az egyik chiss. – El kell vinnünk Drask tábornokhoz! – Ez az ember az Új Köztársaság kormányának nagykövete – vágott vissza Luke. – Ehhez a ranghoz bizonyos jogok és kiváltságok társulnak. Továbbá, Drask tábornok vagy Formbi főnemes nekünk egyetlen szóval sem említette, hogy a hajó bizonyos területeire tilos a belépés! – Jó, de mi a helyzet vele? – csattant fel a másik chiss, és a hüvelykujjával a mozdulatlanul álló rohamosztagos felé bökött. – Neki nem járnak a nagykövetet megillető kiváltságok! – Ő velem volt – válaszolta nyomban Mara –, vagy talán nem akarják elismerni a nekem járó kiváltságokat? A két chiss egymásra pillantott. Luke visszatartotta a lélegzetét. Szigorúan jogi értelemben véve sem ő, sem pedig Mara nem képviselte hivatalosan az Új Köztársaságot. Kizárólag a főnemes vendégei voltak, semmi több. Ugyan továbbra sem tudta, hogy mi történt a Chaf Envoy hajtóműveivel, de élt a gyanúperrel, hogy Drask jogosan járna el, ha kihirdetné a vészhelyzetet, és elrendelné, hogy a személyzet tagjait leszámítva mindenki más köteles a kabinjában tartózkodni. És más már nem is hiányzott nekik, mint hogy mozdulatlanságra kárhoztatva várakozzanak, mialatt titokzatos és vészjósló események zajlanak körülöttük... Ám szerencsére úgy látszott, hogy a két chissnek nincs kedve vitatkozni. – Akkor mi a folyosón fogunk várakozni – közölte határozottan az elsőnek megszólaló teremtmény. – Miután végeztek itt, visszakísérjük önöket a hajó korlátozás nélkül látogatható területére. – A rohamosztagosra nézett, és hozzátette: – És felkérem a páncélos katonát, hogy haladéktalanul térjen vissza a kijelölt tartózkodási vagy szolgálati helyére. A rohamosztagos megmoccant. Mara érzékelte, hogy a birodalmi harcos a lehetséges válaszok között válogat, és hogy megelőzze, gyorsan odaszólt neki: – Rendben, rohamosztagos, most elmehet! És kérem, mondjon köszönetet a nevemben Fel századosnak az együttműködésért. – Értettem! – a rohamosztagos tökéletes hátraarcot hajtott végre, azzal kilépett az ajtón, és eltűnt. A két chiss kurtán a Jedik felé biccentett, és ők is kisiettek a csillagtársalgóból. Luke halkan kiengedte magából a mostanáig visszatartott lélegzetet. A rohamosztagosok legjobb vonása – gondolta magában –, hogy vita és tétovázás nélkül végrehajtják a kapott parancsot. És persze ez a legrosszabb vonásuk is. – Nézze, Jinzler – mondta fennhangon, mialatt odahúzott egy karosszéket a férfi elé, és leült vele szemben –, mostanáig türelmesek voltunk. De a játéknak vége. Tudni akarjuk, hogy ki maga, és miért jött ide. – Tudom, hogy türelmesek voltak – ismerte el a férfi, és aprót biccentett – és én hálás is vagyok önöknek ezért. Tudom, hogy mindketten sokat kockáztattak miattam... – A mellébeszélés ideje is lejárt – szakította félbe Mara, majd a kanapét megkerülve megállt Jinzler előtt, és kihúzta magát, valósággal a férfi fölébe tornyosult, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. – Gyerünk, ki vele! Jinzler felsóhajtott, majd a tekintetét a fedélzetet borító, süppedős szőnyegre fordítva előregörnyedt, és lejjebb eresztette a vállát. – Ahogy már elmondtam önöknek, a nevem Dean Jinzler – mondta halkan. – Talon Karrde hírszerző szolgálatánál dolgoztam... – Ezt mind tudjuk – vágott közbe ismét Mara, az előbbinél jóval ingerültebben. – Arról

beszéljen, amit még nem tudunk! Mit keres ezen a hajón? – Körülbelül nyolc standard héttel ezelőtt megkeresett egy úriember – folytatta Jinzler. – Egy eléggé idős úriember. Számomra ismeretlen típusú űrhajóval érkezett, amelyhez foghatót még soha életemben nem láttam. – Bemutatkozott? Hogy hívják? – sürgette Luke. Jinzler jól láthatóan tétovázott, majd nagy nehezen belevágott: – Megkért, hogy ne nagyon terjesszem... de gondolom, önökben meg lehet bízni. Az illető úriember neve: Car'das. Luke megérezte, hogy Mara idegrendszerén valóságos sokkhullám szalad végig, amiből rögtön tudta, hogy a felesége ugyanúgy megdöbbent, mint ő maga. Gyanította, hogy ezt a bizonyos nevet élete utolsó percéig sem fogja elfelejteni. – Car'das? – hördült fel meglepetten Mara. – Jorj Car'das? Ezt a nevet mondta? – Pontosan ezt – Jinzler buzgón bólogatott. – Azt állította, hogy valaha Karrde-nak dolgozott. Önök talán ismerik? – Személyesen még sosem találkoztunk – válaszolta Mara, és gondosan ügyelt, hogy a hangja semlegesen, közönyösen csengjen. – Bár sokszor megpróbáltunk összefutni vele. És ön mennyire ismeri? – Azt a napot megelőzően sosem láttam – felelte Jinzler. – Egyszerűen csak beállított, és azt javasolta, méghozzá meggyőző erővel javasolta, hogy helyeztessem át magam a comrai reléállomásra. Azt mondta, hamarosan befut oda egy üzenet, amely bizonyosan fel fogja kelteni az érdeklődésemet. – Maga pedig fogta magát, összecsomagolt, és útra kelt? – kérdezte hitetlenkedve Luke. – Még csak azt sem tudta, hogy kitől kapta a tanácsot! – Magam is tudom, hogy őrültségnek hangzik – ismerte el Jinzler –, de őszintén szólva nekem az utóbbi időben már nem számított, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Ráadásul volt valami abban a Car'dasban... Elakadt a hangja, aztán némaságba burkolózott, és csak a fejét ingatta. Néhány másodperccel később Mara elvesztette a türelmét, és megszólalt: – Jó, tehát áthelyezték a reléállomásra. Car'das nyilván arról az üzenetről beszélt, amelyet maga szépen ellopott, igaz? Jinzler arca megvonaglott. – Igen – vallotta be suttogva –, amikor befutott... azt hiszem, nagyjából egy standard héttel ezelőtt... én... – hirtelen felnézett, nyakig vörösödött szégyenében, majd a tekintetét Mara szemébe fúrva, kissé remegő hangon folytatta: – ... akkor én... akkor én elloptam az üzenetet, elkötöttem egy kisebb teherhajót, és elindultam a Formbi által megadott találkozási pont felé. – Csakhogy a hajó nem bírta odáig – jegyezte meg Luke. Jinzler zavartan pislantott néhányat, és meglepetten kérdezte: – Ezt meg honnan tudják? – Jedik vagyunk – válaszolta kurtán Luke. – Tehát, mi történt? – A Flacharia-rendszerben jártam, amikor a hiperhajtómű megadta magát – mesélte Jinzler. – Egyedül is nekiállhattam volna, hiszen értek hozzá, de legalább egy hétbe telt volna, mire megjavítom. Annyi pénzem meg nem volt, hogy szerelőket hívjak. Szerencsére ismét felbukkant Car'das, és felajánlotta, hogy elvisz a találkozási ponthoz. – Véletlenül arra járt – dörmögte Mara – milyen érdekes egybeesés! Jinzler a két tenyerét felfelé fordítva széttárta a kezeit. – Nyilván követett, mert meg akart győződni arról, hogy elérem-e a Chaf Envoyt. – magyarázta. – A felderítőműszereim ugyan sosem jelezték, hogy a közelemben jár, de egy ócska

teherhajónál ez nem jelent semmit. Azt mondta... Ismét elhallgatott a mondat közepén. Luke ezúttal még annyit sem várt, mint az előbb Mara, szinte azonnal rászólt: – Mit mondott? Jinzler összerezzent, és gyorsan, szinte hadarva válaszolt: – Számomra nincs semmi értelme. Annyit mondott, hogy megpróbálja beváltani egy ígéretét, amit már réges-régen meg kellett volna tennie. – Azt nem mondta, hogy mire vonatkozott ez az ígéret? – kérdezte Mara. – Vagy azt, hogy kinek tette? – Egyiket sem – felelte a férfi. – Sőt, abból, ahogy mondta, arra következtettem, hogy nem is annyira nekem, inkább csak saját magának szánta a szavait. – Jó, menjünk tovább! – mondta határozottan Luke. – Lényegében ennyi az egész – válaszolta Jinzler, és tehetetlenül vonogatta a vállát. – Elrepültünk a Crustai-rendszer határáig, és Car'das előreküldött egy üzenetet. Formbi kijött elénk a Chaf Envoy parancsnoki siklójával, én átszálltam hozzá, és kész. – Formbi vajon miképp vélekedett Car'dasról? – vetette fel Mara. – Vagy ők ketten nem is találkoztak? – Éppen ellenkezőleg! – jelentette ki Jinzler. – Car'das és a főnemes hosszan elbeszélgettek, mialatt én áthurcolkodtam a siklóba. Ugyan egy szót sem értek azon a nyelven, amelyen ők társalogtak, de eléggé hasonlított ahhoz, amelyet a geroonok használtak, amikor megérkeztek a diplomatahajó mellé. Ők befejezték a beszélgetést, én közöltem, hogy Jinzler nagykövet vagyok a Coruscantról, és Formbi elhozott a Chaf Envoyhoz. Ennyi történt. Ennyit tudok. Luke lassan, megfontoltan bólintott. Az ösztönei azt súgták, hogy Jinzler ezúttal is, mindvégig őszintén beszélt, ráadásul úgy tűnt, hogy néhány részletet valószínűleg Formbi is meg tud majd erősíteni. Feltéve persze, ha hajlandó lesz beszélni az esetről. – Rendben, akkor most már ismerjük a hogyant – mondta végül –, térjünk rá a miértre. Jinzler nagyot sóhajtott, és belevágott. – A Kirajzás fedélzetén egy Jedi is utazott – válaszolta rekedtes hangon. – Pontosabban több Jedi, akik közül az egyiket úgy hívták: Lorana Jinzler – elcsuklott a hangja, de rögtön összeszedte magát, és hozzátette: – A nővérem volt... Ismét elhallgatott, és a könnyeivel küszködött. Luke a feleségére pillantott, és látta rajta, hogy gyanakvással vegyes zavarodottsággal figyeli a férfit. – És? – kérdezte, hogy kilendítse Jinzlert a holtpontról. A férfi megrázta a fejét, és visszakérdezett: – Hogy érti azt, hogy és? – Tehát a nővére életét vesztette a Kirajzáson, maga pedig oda akar utazni, hogy lerója kegyeletét a sírjánál – összegezte Jinzler helyett Luke. – Miért volt ez akkora titok, hogy korábban nem mondhatta el nekünk? Jinzler lesütötte a szemét, és kétségbeesetten tördelte az ujjait. – Mert mi nem... amikor elváltunk egymástól, nem voltunk jó viszonyban... – dadogta szomorúan –, ha nem bánják, erről most nem mondanék többet. Luke csalódottan legyintett, mert azonnal belátta, hogy ezen az estén ennél többet már nem fognak kihúzni Jinzlerből. Legalábbis szép szóval nem, erőszakoskodni pedig nem akart vele. Azt viszont mindenképpen a férfi javára írta, hogy vegytiszta őszinteséget érzékelt a gondolatmintáiban. Kérdő pillantást vetett Marára, aki vonakodva bár, de bólintott.

– Hát legyen, Jinzler nagykövet úr – Luke erősen kihangsúlyozta a megszólítást. – Akkor ezt a részt egy időre félretesszük. Viszont... Elhallgatott, és hagyta, hogy az utolsó szó a levegőben lebegjen néhány pillanatig, majd folytatta: – Viszont még hallani akarunk róla, mielőtt odaérünk. Ha és amikor eljön az ideje, mindent el kell mondania nekünk. Világos? Jinzler kihúzta magát, nagyot szusszant, és kijelentette: – Világos. És köszönöm. – Még ne köszönje meg – figyelmeztette Luke, és az ajtó felé biccentett. – A chissek várják. Térjen vissza a kabinjába! – És legközelebb, ha gyanús dolgot észlel, ne hősködjön, hanem keresse meg a legközelebbi kommunikációs panelt, és riassza a központi vezérlőt! – figyelmeztette Mara a férfit. – Ha az előbb így járt volna el, nagyobb esélyünk lett volna, hogy elkapjuk az illetőt. – Megértettem – válaszolta Jinzler, és búcsúképpen hozzátette: – A holnap reggeli viszontlátásra! Lassú, kissé bizonytalan léptekkel átszelte a társalgót, és kilépett a folyosóra. – Nos, te mit gondolsz? – kérdezte Luke, miután az ajtó bezáródott a férfi mögött. – Először is, kezdem unni, hogy darabokra bontva, apránként ismerjük meg a történetét – mordult fel Mara, majd előresétált, a bal karját előrenyújtva nekitámaszkodott az ablaknak, és kibámult a csillagokra. – A legszívesebben visszaültetném az iménti helyére, és kiszedném belőle az egészet. Még némi erőszaktól sem riadnék vissza. – Komolyan ezt tartod a leginkább célravezető módszernek? – kérdezte halkan Luke, és odalépett a felesége mellé. – Nem, természetesen nem – válaszolta Mara egy mély sóhajtás kíséretében –, csak szeretném, ha már előbbre tartanánk. – Nézd a dolog jó oldalát – javasolta Luke. – Legalább hozzájutottunk a nagy mozaik néhány újabb darabkájához. Kezdjük mindjárt Jorj Car'dasszal! Gondolod, hogy ez a bizonyos úriember azonos azzal a titokzatos Car'dasszal, akit úgy tíz évvel ezelőtt te és Lando megpróbáltatok előkeríteni? – Ki más lehetne? – kérdezett vissza Mara. – Az illető kapcsolatba lép Karrde szervezetének egyik tagjával, és olyan hajóval utazik, amely nem felel meg az Új Köztársaság szabványainak. Ez csakis ő lehet! – Ez utóbbi feltételezést honnan veszed? – Jinzler okleveles hiperhajtómű-szerelő – emlékeztette Mara a férjét. – Ha ő nem ismerte fel a hajót, akkor az tényleg különleges gyártmány lehet! – Értem – dünnyögte Luke. – Gondolom, Karrde-ból sosem tudtad kiszedni, hogy valójában ki ez a Car'das. – Belőle nem – válaszolta Mara – de néhány évvel ezelőtt Sha-dából ki tudtam csalni egy-két apró részletet. A mi Car'das barátunk nagyjából a klónháborúk idején szállt be a csempészüzletbe. Rövid idő alatt olyan szervezetet épített ki, amely a méreteit tekintve a hutt bandákéval vetekedett. Néhány évvel később titokzatos körülmények között, váratlanul eltűnt, és az egyik bizalmi embere lépett a helyére. – Ez volt Karrde – vetette közbe Luke. – Pontosan – Mara biccentett, és folytatta: – Hosszú ideig senki sem hallott Car'dasról, aztán Karrde elküldött engem és Landót, hogy kapjuk el őt. Amikor három évvel később beütött a Caamas-válság, és az Új Köztársaság kezdett darabokra hullani, Karrde és Shada beszálltak a Wild Karrde-ba, és maguk indultak Car'das után.

– És megtalálták? – Amikor feltettem ugyanezt a kérdést Shadának, kitérő választ adott – felelte Mara. – Annyi azért egyértelműnek tűnik, hogy igen, rábukkantak, legalábbis a nyomára. Shada említett továbbá egy hatalmas, adatkártyákkal teli könyvtárat, amely szerinte felveszi a versenyt az Új Köztársaság hivatalos, coruscanti archívumaival. – Karrde egykori mentora – mormolta töprengve Luke. – És Karrde az információk begyűjtése iránti, olthatatlan szenvedélyével. Azt hiszem, lassan összeáll... – Mire gondolsz? – kérdezte meglepetten Mara. – Hogy Car'das megtudott valamit, és a megfelelő időben a megfelelő helyre juttatta Jinzlert, hogy ő elfoghassa a beérkező üzenetet? – A megfelelő hely kiválasztásához nem kellettek különleges képességek vagy kapcsolatok – töprengett hangosan Luke. – Ha valaki el akar csípni egy, a Nirauanról vagy a chissek által uralt szektorokból érkező adást, akkor logikus, hogy a Comrára esik a választása. Ha Car'das megtudta vagy megsejtette, hogy Formbi kapcsolatba akar lépni velünk, akkor nem csoda, hogy odaküldte Jinzlert. Tisztában volt azzal, hogy az üzenet biztosan át fog haladni az ottani reléállomáson. – Viszont mindenképpen tudnia kellett, hogy mikor küldik el az üzenetet – vélekedett Mara. – Helyes észrevétel – válaszolta elismerő hangsúllyal Luke. – Látod, a dolognak ehhez a részéhez már szükség volt valami különlegesre. Jóllehet, az időzítés korántsem sikerült tökéletesre. Jinzler már legalább egy hete az állomáson dolgozott, mire befutott az a bizonyos üzenet. – Car'das talán azért számította el magát, mert Formbinak a vártnál több idő kellett ahhoz, hogy meggyőzze a Kilenc Családot, és megkapja az engedélyt arra, hogy bevonjon minket az expedícióba – vetette fel Mara, és mosolyogva hozzátette: – Csak ne rongáljuk Car'das hírnevét! A rossz időzítésért szerintem a nehézkes chiss bürokrácia a felelős. – Igen, ez valószínűnek tűnik – ismerte el Luke. – Hátravan még a kérdés, hogy ez a titokzatos úriember vajon honnan szerzett tudomást Jinzlerről és az ő nővéréről? – Hát igen, Jinzler nővére... – dörmögte Mara. – Gondolom, benned is felmerült már, hogy egészen tegnapelőttig könnyedén ellenőrizhettük volna a történetnek ezt a részét. Luke nagyot bólintott. – Pontosan. A Kirajzás repülési tervéből, amelyben szerepelt a személyzet és az utasok névsora. – Ami, ugyebár, azóta eltűnt – egészítette ki Mara. – És a mi Jinzler barátunk hirtelen előáll egy testvérrel. Egész ügyes időzítés, nem gondolod? – Valóban az – felelte bólogatva Luke –, de ez még nem bizonyíték arra, hogy ő tüntette el az anyagot. – Nézd, ebben a mostani esetben amúgy sem dúskálunk a bizonyítékokban – kesergett Mara. – Viszont, ha nem Jinzler lopta el az adatkártyákat, akkor ki? És miért? – Nem tudom – dörmögte Luke, azzal félfordulatot vett, és a kijárat felé nézett. – Engem pillanatnyilag sokkal jobban érdekel az a kérdés, hogy mit csinált itt a mi sötétben bujkáló ismeretlenünk. Hacsak nem gondolod úgy, hogy Jinzler találta ki az illetőt, mert így akarta elterelni magáról a gyanút. – Lehet, hogy megleplek, de nem gondolom úgy – válaszolta mosolyogva Mara. – Szerintem ő túl okos ahhoz, hogy ilyen szerencsétlen történettel hozakodjon elő anélkül, hogy egy kicsit meg ne cifrázná. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte értetlen képet vágva Luke. – Tételezzük fel, hogy Jinzler valami gazemberségre készült a pajzsgenerátorok

környékén. – magyarázta Mara. – Mondjuk, a gépterem bal oldalán. Mármost az első dolog, amit egy ravasz bűnöző megtesz, hogy átmegy a hajó jobb oldalára, és ott kinyitja az egyik tároló rekesz ajtaját. Nem túl feltűnően, éppen csak annyira, hogy a figyelmes szemlélő észrevehesse. Aztán, ha rajtakapják, előadja a mesét a titokzatos idegenről, de hozzáteszi, hogy látta is az illetőt egy pillanatra ott, a tároló rekeszek környékén. – A nyomozók utánajárnak a dolognak, és megtalálják a résnyire nyitott ajtót – folytatta a gondolatmenetet Luke. – Pontosan – Mara nagyot bólintott –, és ezzel nem csupán valószerűbbé színezi a történetet, hanem eltereli a figyelmet a valódi célpontról. Luke elismerően biccentett, és megjegyezte: – Egyszerű, de hatékony! – Mint a legjobb trükkök általában – tette hozzá Mara. – És a mi feltételezett szabotőrünk alapjában véve ugyanígy járt el már a kezdet kezdetétől fogva. A hajtóművekre irányította a figyelmet, majd előrejött, és elintézte a dolgát az orrban. – Igaz – ismerte el Luke, de nyomban hozzáfűzte: – Feltéve persze, hogy a hajtóműhiba valóban figyelemelterelő manőver volt. – Látod, ez is igaz – ismerte el Mara. – Mert az is meglehet, hogy valóban véletlenül következett be, és Jinzler, vagy az ismeretlen tettes csak kihasználta a helyzetet. Luke rosszallóan sandított a feleségére, és halkan megjegyezte: – Megfájdul a fejem ettől az őrülettől. Ha Jinzler gyújtotta a tüzet, hogy ellophassa a Kirajzás repülési tervét, akkor miért nem állt le, miután megszerezte? – Ki tudja? – Mara tanácstalanul megvonta a vállát. – Lehet, hogy különleges küldetésben jár. Lehet, hogy Car'dasnak vagy valaki másnak dolgozik, és csak azért kellett ellopnia az anyagokat, hogy ne leplezhessük le a fedőtörténetét. – És miután az értesüléseink egy jókora hányada tőle származik, még csak nem is találgathatunk, hogy valójában mire készül – összegezte keserűen Luke. – Valójában az összes értesülésünk tőle származik – módosította Mara a férje megállapítását. – Karrde ugyan beszélt nekünk Dean Jinzler hátteréről, de a saját szavait leszámítva mi bizonyítja, hogy a mi szürkeszemű barátunk valóban Dean Jinzler? Luke felszisszent. Ez a lehetőség még csak fel sem merült benne. – Ami annyit tesz, hogy az imént megtalált mozaikdarabkákkal nem megyünk az égvilágon semmire, igaz? – kérdezte kissé letörten. – Bizony előfordulhat, hogy azok csupán egy képzeletbeli mozaik darabkái – vélekedett Mara. – Sőt a helyzet esetleg még ennél is rosszabb! Lehetséges, hogy két sötétben bujkáló gazemberrel állunk szemben, akik sajátos célból vannak itt. Lehet, hogy párhuzamosan dolgoznak, de még az is, hogy egymás ellenében. Mert ne feledd, hogy nem csupán Jinzlert találtuk az orrban, hanem két chisst és Chak Fel egyik rohamosztagosát is! – És ha Jinzler igazat mondott, akkor az egyik geroon is járt errefelé – kerekítette ki Luke a felesége gondolatmenetét. – Már csak Formbi és Drask hiányzik, hogy teljes legyen a gyanúsítottak listája. – Lássuk be, így állunk – folytatta Mara. – Másrészről viszont a felsoroltak közül Jinzler az egyetlen, akit olyan helyen kaptunk el, ahol elvileg nem lett volna szabad tartózkodnia. Neked hogy tetszik az a magyarázata, hogy merő véletlenségből vágott át a legénységi szállások között? – Valójában nem annyira erőltetett, mint amilyennek első hallásra tűnik – válaszolta megfontoltan Luke. – Ha valóban volt egy Jedi a családjában, akkor talán őt is átjárja az Erő annyira, hogy képes legyen akár idegen helyeken is kiválasztani a legcélszerűbb útvonalat. Persze anélkül, hogy tudná, hogy hogyan és miért csinálja. És kevesen tudnak annyit a Jedi-képességek

családon belüli öröklődéséről, hogy az ismereteiket felhasználva elő tudjanak hozakodni egy ennyire kifinomult hazugsággal. – Car'das ismerheti az öröklési sémákat – mutatott rá Mara. – És akármilyen érzékei vannak vagy nincsenek Jinzlernek, egyedül akkor sem boldogult volna. Car'das tanácsára volt szüksége ahhoz, hogy idejében áthelyeztesse magát a reléállomásra – lemondóan legyintett, és hozzátette: – Persze, magam is tudom, hogy a két dolog nem ugyanaz. – Viszont akármerre indulunk, mindig visszaérünk ehhez a Car'dashoz, nem igaz? – dörmögte Luke. – Kíváncsi lennék, hogy miről beszélgetett vele Formbi. – Sejtelmem sincs – válaszolta elgondolkozva Mara. – Amennyire én tudom, maga Karrde sosem végzett semmiféle munkát az Ismeretlen Szektorokban. És ha Car'das járt errefelé, akkor az azelőtt történt, mielőtt ő és Karrde találkoztak. – Vagy az eltűnése után – fűzte hozzá Luke –, mert ugyebár arról sem tudunk semmit, hogy mit művelt abban az időben. – Ezek szerint nincs más hátra, mint hogy vallatóra fogjuk a mi Formbi barátunkat – vetette fel Mara. – Miért is ne? – vágta rá Luke. – Amúgy is figyelmeztetnünk kell, hogy ellenőriztesse a pajzsgenerátorokat! Mara elgondolkodva csóválgatta a fejét, és kijelentette: – Nem hiszem, hogy a generátorok voltak a célpontok. Szerintem valami egészen más. – Van ötleted, hogy micsoda? – Nem igazán – vallotta be Mara, majd egy mély sóhajtás kíséretében belevágott: – De ha mindenképpen szavaznom kellene, akkor amellett tenném le a voksomat, hogy valaki rárakott egy adatrögzítő vagy adattovábbító berendezést az elülső szenzorok kábeleire. Emlékszel arra, hogy néhány órával ezelőtt, a központi vezérlőben Formbi felsorolta azokat a veszélyeket, amelyek a csillaghalmaz belsejében várnak ránk? – Persze – válaszolta Luke, és kíváncsian figyelte a feleségét, hogy hová akar kilyukadni. – A természetes veszélyforrásokon kívül megemlített valamit, amit ő csapásmérő bázisnak nevezett – folytatta Mara. – Már akkor meg akartam kérdezni, hogy mik azok, de azt hiszem, most magam is rájöttem. – Kimutatott az ablakon. – Látod ott azt az aszteroidát? Azt, amelyik tele van fekete pontokkal? Luke kinézett a milliónyi, apró fénnyel ragyogó csillagmezőre. – Igen, látom! – válaszolta néhány pillanattal később. – Tízet teszek egy ellen, hogy az ott vagy rakétakilövő-állomás, vagy vadászgépek támaszpontja – magyarázta nekihevülten Mara. – A nyakamat rá, hogy azok a sötét pontok zsilipkapuk vagy kivető csövek torkolatai. – Szóval egy csapásmérő bázis – mormolta Luke, mialatt a szabálytalan formájú, hatalmas sziklatömböt méregette. – Rengeteg fekete pötty van rajta. Tekintélyes tűzerőt hordozhat! – Az biztos – helyeselt Mara. – Ha egy ellenséges hajó megáll itt, hogy kiszámítsa az új irányvektorokat, aligha ússza meg ép héjazattal! – A férjére pillantott, és elkomorodva folytatta: – Ha valakik esetleg azt tervezik, hogy valamikor a jövőben megtámadják a chisseket, akkor az illetőket nyilván erősen érdekli a chiss védelmi létesítmények pontos helyzete. Luke gyomra görcsbe rándult. Mélyet lélegzett, és halkan megkérdezte: – A Kéz Birodalma? – Vagy a geroonokat kereste meg valaki azzal, hogy az adatokért cserébe ad nekik egy szép tájakban és nyersanyagokban gazdag, lakatlan bolygót! – vélte Mara. – És persze ezúttal is szóba jöhet a mi Jinzler barátunk. Mert könnyen előfordulhat, hogy egy számunkra ismeretlen

megbízónak dolgozik. – Car'dasnak? – vetette fel Luke. – Akár ő is szóba jöhet – Mara tanácstalanul vonogatta a vállát. – Azt jól tudjuk, hogy Karrde-hoz hasonlóan Car'das is szereti begyűjteni az információkat. És ha helyesen gondolkodtunk, akkor itt és most valaki adatokat próbál beszerezni. Méghozzá vagyont érő adatokat. – Alighanem igazad van – dünnyögte Luke, és még egy utolsó pillantást vetett az Erődhalmaz ragyogó csillagaira. A chiss nép végső menedéke, ahogyan Formbi nevezte. De vajon ki akarja kifürkészni a mélyén rejlő titkokat? A Jedi-mester mélyet sóhajtott, és megszólalt: – Azt hiszem, amennyire csak lehetett, kielemeztük az értesüléseinket. Menjünk, és próbáljunk beszerezni még néhányat! Mara ellökte magát az ablaktól, és a kijárat felé fordulva megkérdezte: – Formbihoz? Luke elszántan bólogatott, és kijelentette: – Igen, most Formbi következik. Egy szervizfolyosón találták meg a főnemest, nagyjából félúton a vezérlőközpont és a hajtóművek között. Formbi szótlanul figyelt, mialatt a személyzet két tagja hosszú nyelű fogókkal kotorászott egy nyitott kapcsolótáblában. Egy harmadik chiss néhány lépéssel távolabb várakozott, a kezében egy jókora, zárt fémhengerrel. – Ah, a két nemes Jedi! – örvendezett Formbi, amikor Mara és Luke a gépészeket kerülgetve odaoldalaztak hozzá. – Az imént értesítettek, hogy önök sem tétlenkedtek ezen az estén. – És ha jól látom, önnek is jutott munka, főnemes úr – állapította meg Luke. – Megtalálták már a hibát? Formbi bölcselkedve bólogatott. – Vezetékrágók, ahogy gyanítottuk. – Vezetékrágók? – Hosszú, vékony testű teremtmények, amelyek beveszik magukat az elektromos és vezérlőrendszerekbe, és az azokban keringő elektromos árammal táplálkoznak – magyarázta Formbi. – Hihetetlenül szívós élősködők! Keményen küzdünk, hogy elpusztítsuk, vagy visszaszorítsuk őket. – Olyanok lehetnek, mint a mi kábelférgeink – jegyezte meg Mara. – És mi is sokat küszködünk, hogy megszabaduljunk tőlük! – Gondolom, nagyjából ugyanannyi sikerrel, mint mi – válaszolta kesernyés mosoly kíséretében a főnemes. – Így igaz – felelte Luke, és a kapcsolótáblára mutatva megkérdezte: – Ez a vezetékköteg pontosan mihez tartozik? – Hajtóművezérlő kábelek – válaszolta Formbi. – Ezek biztosítják az összeköttetést a parancsnoki híd és a hajtóművek között. A férgek megrongáltak néhány szálat, azért akadoztak a hajtóművek. Most szép sorban megtisztítjuk az egész hálózatot. – És mi a helyzet a hajó elülső részének világításával? – kérdezte Mara. – Oda is bejutottak? – Másról van szó – válaszolta Formbi. – Úgy tűnik, valaki lekapcsolta a lámpákat. Mara nyomban lecsapott. – Véletlenül vagy szándékosan?

Formbi halványan fénylő szemei kissé felragyogtak, mialatt a Jedi-hölgyre pillantott, és visszakérdezett: – Maguk mit gondolnak? – Mi úgy gondoljuk, hogy súlyos gondjaink vannak – jelentette ki szigorú hanghordozással Luke. – Úgy gondoljuk, a fedélzeten tartózkodók közül egyesek azt akarják, hogy a vállalkozás kudarcba fulladjon. Mialatt beszélt, villámgyorsan megidézte magában az Erőt, és kiterjesztette az érzékeit, mert árulkodó reakciót várt a főnemestől. Ám Formbi csupán megrázta a fejét, és higgadtan, csendesen válaszolt: – Ezúttal téved, Skywalker mester! Mi, akik most itt vagyunk, mindannyian azt szeretnénk, hogy a küldetés sikeres legyen! – Talán így is van – jegyezte meg Mara – csak az nem biztos, hogy mindenki ugyanazt tekinti küldetésének, mint ön vagy a többség! – Gondolom, eljutott már önhöz az orrban történt esemény híre, ugye? – érdeklődött Luke. – Természetesen igen – válaszolta Formbi. – Talshib kapitány máris intézkedett. Keresőcsapatokat küldött előre, amelyek tüzetesen átvizsgálják az orr környékét. – Bölcs lépés – helyeselt Mara, és támadásba lendült: – Akkor most megkérdezném, hogy néhány nappal ezelőtt miről beszélgetett Jorj Car'dasszal? Az imént Luke sikertelenül próbálta heves reakcióra késztetni az idősödő chisst, és most Mara kísérlete ugyanolyan hiábavalónak bizonyult. Formbinak arcizma sem rezdült. Csupán felvonta a jobb szemöldökét, és tűnődő hangnemben megismételte a nevet: – Jorj Car'das? – Az az ember, aki elhozta Jinzler nagykövetet a Crustai-rendszerhez – tette hozzá Mara, hogy kissé felfrissítse a főnemes emlékezetét. – A nagykövet szerint önök ketten hosszasan beszélgettek. Formbi szelíden elmosolyodott. – És önök gyanítják, hogy valami sötét dologról beszéltünk, ugye? – kérdezte barátságosan. – Szó sincs róla. Bemutatta nekem a nagykövet urat, aztán felsorolta az eddigi megbízatásait, és a kitüntetéseit. Ezt követően én is köszöntöttem, és üdvözöltem őket a chiss kormányzat nevében. – És mindvégig azon a bizonyos kereskedőnyelven, a minnisiaton beszéltek? – kérdezett közbe Mara. – Hát persze – Formbi ártatlan képet vágva, szaporán bólogatott –, szerintem Car'das úr nem tudta, hogy beszélem az Új Köztársaság közös nyelvét, így eleve a minnisiaton szólított meg. Mara kissé szúrós pillantásokkal méregette a főnemest, és feltette a következő kérdését: – Most találkozott első ízben Car'dasszal, vagy már régebbről ismerték egymást? – Honnan ismerhetnék bárkit, aki az Új Köztársaságból érkezett? – kérdezett vissza türelmesen Formbi. – Mindeddig legfeljebb néhány fényévnyire távolodtam el a népem fennhatósága alá tartozó űrszektoroktól! Ah, ezt nézzék! Azzal Luke válla felett rámutatott valamire. A két Jedi megfordult, és meglátták, hogy az egyik chiss a fogójával előhúz a kapcsolószekrényből egy hosszú, szelvényezett testű férget. A harmadik chiss felcsapott a fémhengerén egy kerek fedelet, mire a társa gondosan betuszkolta az élősködőt a nyíláson. – Íme, egy vezetékrágó – közölte Formbi, mialatt a gépész sietve visszazárta, és rögzítette a fedelet. – A méreteiből ítélve egy fiatal példány. Ha szabadon garázdálkodhat, akkorára megnő,

hogy a hossza egy felnőtt chiss testmagasságával vetekszik, és olyan vastag lesz, hogy talán be sem tud kúszni egy ekkora kapcsolószekrénybe! – Kezdem érteni, hogy miért nem tűrik meg őket a hajójukon – mondta mosolyogva Luke. – Sejtik már, hogy hogyan jutottak be? – Egyelőre nem – válaszolta a főnemes –, de reggel alaposan átkutatjuk az egész hajót. – Jelentőségteljes pillantást vetett Luke-ra, és hozzátette: – És nem csupán a miénket, hanem azokat is, amelyek a dokkokban állnak. – Természetesen – vágta rá gondolkodás nélkül Luke, és érzékelte, hogy a feleségében hirtelen feltámadt a gyanakvás. – Azt megkérdezhetem, hogy ez a kutatás mivel fog járni? – Az önök esetében valószínűleg nem lesz szükség különleges intézkedésekre – biztosította Formbi a két Jedit. – A vezetékrágók egy bizonyos fajta gázkeveréket lélegeznek ki, amelyet a megfelelő műszerekkel könnyű kimutatni. Ha nem találjuk meg ezt a gázelegyet a hajójuk levegőjében, azzal gyakorlatilag vége is az eljárásnak. – És ha megtalálják? – kérdezte Mara. – Akkor természetesen alaposabb vizsgálatok következnek – magyarázta a főnemes. – De szerintem önöknek nincs okuk aggodalomra. Ha a hajójuk nyílásai mindvégig zárva voltak, mialatt áthaladtak az űrnek ezen a környékén, szinte kizárt, hogy felszedtek néhány férget. Ettől függetlenül ellenőriznünk kell. – Természetesen megértjük – felelte udvariasan Luke. – Sőt, ha ezek közül a lények közül akár csak egyetlen példány bejutott a Jade Sabre fedélzetére, csak hálásak lehetünk önöknek, ha megszabadítanak tőle! Esetleg segíthetünk még valamiben? – Köszönöm az ajánlatát, de jelenleg semmiben – Formbi fejet hajtott, és hozzátette: – Természetesen értesíteni fogjuk önöket, mielőtt belépünk a hajójukba! – Ezt meg mi köszönjük – felelte Luke, aki érzékelte, hogy a chiss méltóság most már jó néven venné, ha magára hagynák, ezért elbúcsúzott: – Hát akkor, reggel találkozunk! – Még egy apróság – szólt utánuk a főnemes, miután már mindketten megfordultak, hogy elinduljanak. – Úgy értesültem, hogy a ma esti események folyamán önök mindketten aktiválták a fénykardjukat. Ez az állítás megfelel a valóságnak? – Igen, így történt – válaszolta Mara, és kissé csodálkozva pislogott Formbira. – Elvégre egy feltételezett bűnözőre vadásztunk. Nem beszélve arról, hogy meg kellett védenünk magunkat, mert egy ideges természetű chiss harcosnak ugyancsak viszketett az ujja az elsütő billentyűn. – Igen, értem – a főnemes kissé zavarba jött –, nos, az egy sajnálatos félreértés volt. Azóta már beszéltünk a katonáinkkal. Biztosíthatom önöket, hogy az eset nem fog még egyszer megismétlődni... – a szemében különös fény villant, de túl gyorsan eltűnt ahhoz, hogy Mara vagy Luke megfejtse az okát. Megköszörülte a torkát, és folytatta: – Cserébe viszont meg kell kérnem önöket, hogy ne kapcsolják be a fegyvereiket mindaddig, amíg a Chaf Envoy fedélzetén tartózkodnak! Luke a homlokát ráncolva meredt Formbira, és megkérdezte: – Egyáltalán ne? – Egyáltalán ne – erősítette meg a főnemes. – És mit tegyünk, ha veszélybe kerülünk? – kérdezte éles hangon Mara. – Vagy ha valamelyik útitársunk kerül veszélybe? – Akkor természetesen cselekedjenek saját belátásuk szerint, és tegyék azt, amit szükségesnek ítélnek – válaszolta aggodalmas képet vágva Formbi. – De kérem, járjanak el minél nagyobb körültekintéssel! Drask tábornok kijelentette, hogy nem fogja eltűrni, hogy valaki összevissza hadonásszon a fénykardjával a Chaf Envoy fedélzetén. – Összevissza hadonásszon? – csattant fel Mara, és a hangja mélységes megdöbbenésről

árulkodott. – De főnemes úr... Még mielőtt belelendülhetett volna, Luke gyorsan közbevágott: – Tudomásul vettük az elhangzottakat, uram! És minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy teljesítsük a tábornok úr utasítását! – Köszönöm – Formbi ismét fejet hajtott –, akkor a holnap reggeli viszontlátásra! Elhagyatott folyosókon ballagtak visszafelé, de Luke így is jobbnak látta, ha nem töri meg a hallgatást, amíg nem érnek vissza a lakosztályukba. Egyfelől biztonságosabbnak ítélte, ha mindketten hallgatnak, másfelől azt remélte, hogy a hosszú, csendes séta alatt feldühödött felesége is visszanyeri a nyugalmát. – Nos, mit gondolsz? – kérdezte, miután a hátuk mögött zárt állásba siklott az ajtó. – Drask tábornok szerzett magának néhány rossz pontot! – dörmögte komoran Mara. – Ezt az ostoba, gyerekes... – Csak nyugalom! – csitította Luke, azzal leült az ágy szélére, és lerántotta a csizmáit. – És ne hibáztasd Draskot, vagy legalábbis ezért a parancsért ne. Szerintem nem ő adta ki. – Hát akkor kicsoda? – csattant fel mérgesen Mara. – Talán Formbi? – Igen, ez a határozott benyomásom támadt – válaszolta sűrű bólogatások közepette Luke. – Igazán érdekes – mormolta Mara –, és vajon miért? – Sejtelmem sincs – vallotta be őszintén Luke. – De ne feledd, hogy Drask mennyire bosszús volt, amiért a rohamosztagosok és mi segítettünk eloltani a tüzet. Szerintem Formbi ezúttal is politikai megfontolásokból döntött így. Nyilván azt akarja elérni, hogy Drask minél kevesebbet támadhassa őt az idegenek jelenléte miatt. – Szörnyű... – dörmögte Mara, mialatt ezen az estén immár másodízben nekilátott a vetkőzésnek. – Igazán kellemes együtt utazni a nemes chiss nép dicső fiaival! Remek társaság! – Rosszabb is lehetne – Luke lemondóan legyintett. – Képzeld el, ha mondjuk bothaiok lennének körülöttünk! De térjünk vissza a lényegre. Tehát, mit gondolsz Formbi történetéről? – Arról, amelyik Car'dasról szól? – Mara elégedetlenül felhorkant, leült az ágy szélére, és határozottan kijelentette: – Kedvenc házigazdánk ezúttal hazudott. Miért hagyta, hogy Car'das egy különleges kereskedőnyelven cserregjen Jinzler állítólagos hőstetteiről? Bármikor szólhatott volna neki, hogy térjenek át a közös nyelvre! – Én is ugyanerre gondoltam – válaszolta Luke. – Egyetlen következtetés adódik: nem akarták, hogy Jinzler megtudja, hogy miről beszélnek. – Pontosan – helyeselt Mara. – És Formbi gyakorlatilag kitérő választ adott, amikor megkérdeztem tőle, hogy mikor ismerkedett meg Car'dasszal. Azt se felejtsük el, hogy a Crustai-rendszer határvidékén rendezték meg a találkozójukat, ahol Drask vagy a többi chiss nem hallgathatta le őket. Luke sorban lehámozta magáról a ruháit, és lefeküdt az ágyra. Mara egy darabig a gondolataiba merülve üldögélt mellette, aztán hatalmasat sóhajtott, és újra megszólalt: – Ezek készülnek valamire, Luke. Valami fondorlatos lépésre. Talán fondorlatos és aljas lépésre. – Én is így érzem – válaszolta csendesen Luke, majd lehúzta maga mellé, és gyengéden magához ölelte a feleségét. – Szeretnél kiszállni? – Szó sem lehet róla – tiltakozott hevesen Mara. – Látni akarom a Kirajzást. Feltéve persze, ha a történetnek legalább ez a része igaz, és valóban léteznek azok a maradványok. És ha valaki tényleg valami nagy-nagy aljasságra készül, gyakorlatilag mi ketten vagyunk alkalmasak arra, hogy megállítsuk az illetőt – addig mocorgott, amíg kényelmesen odasimult a férje oldalához, és hozzátette: – Hacsak nem akarod a geroonokra hagyni ezt a feladatot... Luke már puszta gondolattól is elmosolyodott.

– Nem, azt hiszem jobb lesz, ha mi intézzük el – válaszolta csendesen. – Aludj jól, Mara... Mielőtt álomba merült volna, fáradt elméjében megjelent egy szörnyűségében is mulatságos kép. Bearsht, Estosht, és a többi geroont látta lelki szemei előtt, amint a félelemtől nyüszítve lapulnak a hajó egyik folyosóján, és erősen remegő kezükkel próbálják célra tartani a sugárvetőiket.

Csáklya bedübörgött a kabinba, majd feszes vigyázzállásba vágta magát parancsnokának íróasztala előtt. Fel végigmérte a katonáját, és kurtán odavetette: – Nos? – Sikerült. Pontosan ott van, uram – válaszolta a rohamosztagos, és különös fény gyúlt ki hatalmas, nedvesen csillogó szemében. – A navigációs szenzorok egyik jelerősítő vezetékén. Fel félretolta maga elől az adatolvasóját, és megállapította: – Ez gyorsan ment – elégedetten bólintott, és megkérdezte: – Mennyi esélyt lát arra, hogy a chissek megtalálják? Csáklya bőrének narancssárga foltjai halvány sárgára fakultak, ami egy eickarie-nál a fejrázást jelentette. – Csakis egy alapos keresés során bukkanhatnak rá, uram – válaszolta határozottan. – Nem egy nyitható panel mögött vagy egy kapcsolószekrényben, hanem egy falfülke hátsó lapja mögött futó csőben lapul. – Szép munka – jegyezte meg a százados. – Mi a helyzet a Jedikkel? Sejtenek már valamit? – Természetesen gyanakodnak, uram. De nem tudnak semmiről – válaszolta Csáklya, és a bőrének világos foltjai visszanyerték az eredeti, narancssárga színüket. A szája gúnyos mosolyra húzódott, és hozzátette: – Mara Jade Skywalker megkért, hogy a nevében köszönjem meg önnek a segítségemet. – Csak ne becsülje le őket! – figyelmeztette Fel az eickarie-t. – Apámtól is, Parck admirálistól is hallottam már néhány történetet erről a két Jediről. Okosak, gyorsak, végtelenül hatékonyak. És halálos ellenfelek. – Én akkor sem félek tőlük! – biztosította a rohamosztagos a parancsnokát. – Már alig várom, hogy valódi harcban is láthassam őket! Fel vett egy mély lélegzetet. Tehát a játszma elkezdődött – állapította meg magában. Úgy ítélte meg, egy darabig nem lesz más teendője, mint hogy kényelmesen hátradőljön, és megvárja, hogy az események mintegy maguktól kibontakozzanak. – Lesz rá lehetősége – ígérte halkan Csáklyának. – Biztosíthatom, hogy lesz rá lehetősége!

Tizedik fejezet

A chissek kora reggel megkezdték a férgek utáni hajtóvadászatot. Négy, gázelemző készülékekkel felszerelkezett páros indult el a tatból, illetve az orrból, amelyek végigjárták a Chaf Envoy valamennyi helyiségét, a gépházaktól kezdve a legénységi szálláshelyeken keresztül egészen a különféle raktárakig. Az egyik osztag déltájban ért oda a Jade Sabréhoz. Mara udvarias hallgatásba burkolózva figyelte a két chiss munkálkodását, de egyetlen pillanatra sem tágított mellőlük, mialatt módszeresen átvizsgálták a hajó összes fülkéjét, rekeszét, kapcsolótábláját és szerelőpaneljét. Szerencsére Formbi jóslata helytállónak bizonyult, egyetlen vezetékrágó sem került elő. Így aztán alig fél standard órával azután, hogy a fedélzetére léptek, a chissek el is hagyták a Jedik hajóját. A birodalmiak csapatszállítóját ugyanilyen hatékonysággal és gyorsasággal kutatták át. Ám a geroonok kompjának átvizsgálása majdnem háromszor ennyi időt vett igénybe. Az ellenőrzés azért húzódott el, mert a meggyötört hajót annyiszor javították már, hogy a fedélzetén gyakorlatilag egyetlen ép, tökéletesen záródó fedél, lemez, panel, vagy burkolóelem sem maradt, így az utolsó szegletéből is mintát kellett venni. A művelet még tovább is tartott volna, de a kihermetizálódott kabinok és raktárak átkutatását a chissek nem tartották szükségesnek. A léket kapott helyiségek ajtóira szerelt műszerek azt mutatták, hogy odabent a világűr hidege és vákuuma az úr, márpedig ilyen körülmények között egyetlen vezetékrágó sem maradhatott életben. Az összes hajót érintő kutatás estefelé ért véget, és teljesen eredménytelenül zárult. – Tehát két lehetőségünk maradt – állapította meg Luke, mialatt Marával az oldalán a csillagtársalgóban üldögélt, és töprengve bámulta az ablaksoron túl lejátszódó fényjelenséget. – Az első, hogy csak az a néhány nyakon csípett féreg jutott be, amelyek egyből elmásztak a hajó közepéig, és csak ott kezdtek el garázdálkodni. A második, hogy valaki behozta, aztán szándékosan engedte szabadon őket azon a környéken. – Találd ki, hogy én melyik lehetőségre szavazok – vetette fel játékos hangnemben Mara. – Jól tudom, hogy melyikre – válaszolta szárazon Luke. – Engem csupán az aggaszt, hogy a jelekből ítélve az elkövetőnek csak ez az egy féregcsapata volt. Mi van, ha az előző este folyamán nem sikerült végrehajtani azt, amit akart, így hamarosan újabb figyelemelterelő lépésre lesz szüksége? – Talán meghagyott néhányat tartaléknak, aztán, amikor a chissek elhatározták, hogy átkutatják a hajót, kivágta őket az űrbe – vélekedett Mara. – És ez vajon mire utal? – töprengett félhangosan Luke. – Hogy elvesztette a fejét, és eltüntette a bizonyítékokat, még mielőtt véghezvitte volna a tervét? – Szerintem inkább arra, hogy az előző este során igenis megcsinálta azt, amit akart – válaszolta Mara. – Engem meg ez idegesít. – Miért? – Mert nem derítettük ki, hogy mit művelt. A chissek külön gondot fordítottak az orr átkutatására, mégsem találtak az égvilágon semmit. Tehát, mit csinált a tettesünk az orr

környékén? Luke mélyen a gondolataiba merülve simogatta-dörzsölgette az állát, majd megszólalt: – Talán rossz helyen keresgélünk. Esetleg kettős elterelő manőverrel állunk szemben: vezetékrágó férgek a tat környékén, lekapcsolt világítás az orrban, miközben az illető teljesen máshol ügyködött. – Remek – Mara nagyot bólintott, és felvetette: – De hol? És mit követett el? Mert ne feledd, a chissek ma tüzetesen átvizsgálták a hajó minden egyes zugát. – Persze, de ők csupán férgeket kerestek – jegyezte meg bizonytalanul Luke. – Meg minden mást is – javította ki Mara a férjét. – Luke, én mindvégig mellettük voltam, mialatt bejárták a Jade Sabrét. Miközben a masináik mintát vettek a levegőből, ők ketten alaposan körülnéztek. Ha lett volna valahol néhány elrejtett fegyver, vagy tudom is én, néhány kilónyi robbanóanyag, vagy bármi más, ami nem idevaló, okvetlenül észrevették volna. És fogadni mernék, hogy a birodalmiak, illetve a geroonok hajóján még jobban nyitva tartották a szemüket! – Főleg a birodalmiak csapatszállítóján... – jegyezte meg Luke, és egyetértése jeléül nagyokat bólogatott. Ebben a másodpercben az ablakon túl örvénylő, egybefüggő fényfelhő egyedülálló csíkokra bomlott, amelyek hamarosan bizonytalanul hunyorgó, vagy éppen szemkápráztató fénnyel ragyogó csillagokká alakultak. Luke azon tűnődött, hogy ennél a navigációs pontnál a chissek vajon miféle meglepetést tartogatnak a behatolóknak. Ám hiába meresztette a szemét, nem látott semmi különöset, ezért visszaterelte a figyelmét a jelen problémáihoz. Mélyet sóhajtott, és megkérdezte: – Szóval, mi legyen a következő lépésünk? – Ez, sajnos, a tettesen múlik – válaszolta komoran Mara. – Mindig a támadó fél kezdeményez, ezt egy pillanatig se tévesszük szem elől. Nem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk felkészülni... Hirtelen elhallgatott, mert éles, trillázó riadójelzés hasított a fülébe. A következő pillanatban már-már közönyösen higgadt hang hallatszott a kommunikációs panel irányából. – Figyelem, T-hetes riadó! Kód: huszonkettő-kettő! Ismétlem, T-hetes riadó! Kód: huszonkettő-kettő! Luke néhány elnyújtott ugrással a készüléknél termett, lecsapott a hívógombra, és megszólalt: – Itt Skywalker mester beszél! Mi történt? – Ahhoz magának semmi köze... A chiss kezelő a mondat közepén elhallgatott, majd a panel a főnemes hangját közvetítette: – Itt Formbi főnemes beszél! Skywalker mester, kérem, amilyen gyorsan csak lehet, jöjjenek a geroonok kompjához! – Máris indulunk! – ígérte Luke. – De addig is árulja el, hogy mi történt? A főnemes hatalmasat sóhajtott, és megadta a választ: – Valaki rálőtt az egyik geroonra.

Mire a két Jedi megérkezett a helyszínre, már vagy tucatnyi chiss nyüzsgött a komphoz vezető alagút előtt. Közülük ketten – Feesa és egy fekete ruhás férfi – a vonagló-nyögdécselő geroon mellett térdeltek, és egy jókora elsősegély-ládában keresgéltek. A mérhetetlenül komor Formbi az oldalsó válaszfalnál, a tömegtől kissé eltávolodva, némán és mozdulatlanul figyelte az eseményeket.

– Mi történt? – kérdezte a hosszú futástól lihegve Luke, miután ő és Mara átverekedték magukat a körben álló, idegesen topogó chissek között. – Miután az egyik geroon kilépett az alagútból, valaki rálőtt egy hőfegyverrel – közölte rekedtes hangon a főnemes. – A hátának bal felső részébe kapta a töltetet. Néhány beosztottam máris keresi a fegyvert. Luke köszönete jeléül odabiccentett Formbinak, majd megkerülte Feesát, és lenézett. A szíve görcsösen összeszorult a fájdalomtól, amikor felismerte a sebesültet: Estosh vergődött a fedélzet sima, hűvös fémlemezein. A fiatal geroon általában derűt és áhítatot sugárzó arcvonásait most szörnyen eltorzította a fájdalom és a rettegés. – Maguk, ugyebár, Jedik – folytatta Formbi, és közelebb lépett Luke-hoz. – Én pedig úgy tudom, hogy a Jedik rendelkeznek bizonyos gyógyító képességekkel. – Igen, ilyenek is akadnak közöttünk, de sajnos nem mindannyian értünk a gyógyításhoz – felelte Luke, azzal letérdelt Estosh mellé, és szemügyre vette a sérülést. Hirtelen megérezte, hogy a mellette álló Marát a seb láttán elönti a sajnálat és az együttérzés. Annak idején őt is megsebesítették egy ilyen fegyverrel, így pontosan tudta, hogy mit kell kiállni a szerencsétlen teremtménynek. Luke megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Sajnos, mi ketten nem vagyunk jártasak ezen a szakterületen. – Semmit sem tehetnek? – érdeklődött szomorúan Feesa. Luke leszegte az állát, és a tekintetét az égési sérülésre függesztve mélyen elgondolkodott. Ha ő maga, vagy egy másik Jedi járt volna így, akkor a kérdésre a gyógyító tudatállapot lett volna a nyilvánvaló válasz. Talán még akkor is vállalhatta volna a kockázatot, ha valamelyik emberi lényről lett volna szó. De itt és most egy idegen teremtmény feküdt a lába előtt, amelynek biológiai felépítéséről, szellemi vagy érzelmi alapjairól nem tudott az égvilágon semmit, így a feladat sokkal veszedelmesebbnek ígérkezett. – Meg tudja határozni az állapotát? – kérdezte végül Feesától. – Életveszélyben van, vagy úgy néz ki, hogy túléli a sérülést? – Annyi bizonyos, hogy erős fájdalmak gyötrik – felelte fojtott hangon a chiss hölgy. – Pontosabb diagnózissal én sem szolgálhatok. De ez most mit számít? – Nagyon is sokat számít – felelte Luke. A geroonokat keresve körülnézett, ám legnagyobb meglepetésére nyomukat sem látta, ezért gyorsan megkérdezte: – Hol van Bearsh és a többi társa? – Odabent, a kompjukban – válaszolta Formbi. – Visszavonultak, mert azt mondták, féltik az életüket. Luke értetlenül megcsóválta a fejét, de nyomban eszébe jutott, hogy nem hibáztathatja a sokat szenvedett társaságot ezért a viselkedésért. – Valaki menjen be értük, és hozza ki őket! – kérte emelt hangon. – És meg kellene értetni velük, hogy nincs mitől félniük! – Nem fognak kijönni – jegyezte meg gúnyosan az egyik chiss katona. – Most már azt hiszik, hogy a világegyetemben élő összes chiss ellenük fordult. Még soha életemben nem láttam ilyen ijedős népséget! – Majd a megfelelő időben kedvükre rémüldözhetnek – válaszolta könyörtelenül Luke de most szükségem van valakire, aki megmondja, hogy mennyire veszélyes ez a seb! – Majd én kihozom őket – ajánlkozott önként Mara, és máris elindult az alagút felé. – Ha nem bíznak a chissekben, talán megbíznak egy emberi lényben. Akármit mondott nekik a komp mélyén, tökéletesen bevált. Alig két perccel a távozása után Bearsh és a másik három geroon tétova léptekkel bár, de sorban előléptek a járat torkolatából, majd megálltak, és riadt pillantásokkal méregették a sokaságot.

– Bearsh elöljáró, kérem, fáradjon ide! – szólalt meg fennhangon Luke. – Tudnom kell, hogy mennyire súlyos a társuk sérülése! – Ez szörnyű – nyöszörgött Bearsh, miután ideges, kapkodó mozdulatokkal átoldalazott a chissek körén, és lecövekelt Estosh mellett. – Ki tette ezt vele, és miért? – Reményeink szerint hamarosan kiderítjük – válaszolta fojtott hangon Formbi. – De addig is, Skywalker mester tudni szeretné, hogy milyen állapotban van a sebesült. Bearsh letérdelt, és óvatosan, gyengéden körbetapogatta Estosh hátán az elszenesedett szövetek környékét. Az ifjú geroon megfeszítette valamennyi izmát, de egyetlen szót sem szólt. – Nincs életveszélyben – jelentette ki végül az elöljáró –, viszont nagy fájdalmai vannak! – Azt magam is tudom – dünnyögte csendesen Luke. Végre elhatározta magát, és megszólalt: – De attól tartok, a fájdalommal semmit sem tudok kezdeni. A Jedi-gyógymódok alkalmazása veszélyes is lehet. Nem akarok kockáztatni, ha úgy néz ki, hogy Estosh magától is felépül. – Természetes, hogy nem óhajt kockázatokat vállalni – jegyezte meg keserűen Bearsh –, hiszen ő csupán egy geroon! – Teljesen félreértett, Bearsh elöljáró! Nem én, hanem a társuk kerülne veszélybe, ha alkalmaznám rá az elsősorban Jedik gyógyítására szolgáló eljárásokat! – magyarázta türelmesen Luke. – Most csak annyit segíthetek, hogy beviszem szegényt a hajójukba. – Igazán kedves öntől – mormolta megenyhülve Bearsh –, köszönöm mind Estosh, mind a magam nevében. – Ugyan már, nem tesz semmit – válaszolta Luke. Szempillantás alatt megidézte magában az Erőt, majd Estosh felé irányította láthatatlan energiáit... – Erre semmi szükség! – csattant fel váratlanul Formbi, még mielőtt a Jedi-mester megemelhette volna az apró, vézna testet. – Hamarosan itt lesz egy hordágy. Majd mi bevisszük a hajóba! Bearsh felegyenesedett, szembefordult a főnemessel, és hűvösen kijelentette: – Köszönöm az ajánlatát, Formbi főnemes, de mi jobban szeretnénk, ha az emberek segítenének. Azt szeretnénk, ha többé egyetlen chiss sem tenné a lábát a hajónk fedélzetére. – Nincs választási lehetősége, Bearsh elöljáró – förmedt rá nyersen Formbi. – A Chaf Envoy a Chiss Birodalom Ötödik Családjának tulajdonában van, ami azzal jár, hogy a chiss törvények és szokásjogok vonatkoznak nem csupán a személyzetére, de az utasaira is, függetlenül azok származásától vagy állampolgárságától! Ezért aztán, ha a jövőben szükségét látjuk, hogy felmenjünk a hajójukra, meg is fogjuk tenni! A két idegen teremtmény hosszú pillanatokig némán meredt egymásra. Bearsh nevetségesen aprónak és törékenynek tűnt a magas, büszke tartású chisshez képest. Végül keservesen felsóhajtott, és lesütötte a szemét, mialatt a válla is megereszkedett. – Természetesen, Formbi főnemes – mormolta, miközben ismét a társa felé fordult –, ahogy óhajtja... Luke megmoccant, és teleszívta a tüdejét, hogy megszólaljon. Formbi részéről végképp nem számított ilyen ostoba viselkedésre... Maradj veszteg! A Jedi-mester kiengedte a levegőt, amikor Mara mentális felszólítása behatolt a gondolatai közé. Felnézett a feleségére, és a tekintetéből is ugyanezt a figyelmeztetést olvasta ki. Nagy erőfeszítések árán úrrá lett a felháborodásán, és visszanyelte tiltakozó szavait, pedig már a nyelve hegyén voltak. Kisvártatva belátta, hogy nem avatkozhat közbe, mivel valóban Formbi hajóján utaznak. És ha a főnemes fontosnak tartotta, hogy valamennyi jelenlévő előtt felhívja a figyelmet erre a tényre, akkor neki sem áll jogában, hogy vitába szálljon vele.

Ekkor a közlekedőalagút előterébe vezető folyosón megjelent két chiss, akik egy lebegő hordágyat kormányoztak maguk előtt. Luke ismét a feleségére pillantott, aki apró ujjmozdulattal jelzett neki, hogy húzódjon félre. A Jedi-mester a tanácsot megfogadva a válaszfalhoz sétált, hogy helyet csináljon az érkezőknek. Alig egy perccel később Estosh már a hordágyon feküdt, amelyet kezelői haladéktalanul elindítottak a komp felé. A másik négy geroon merev léptekkel, némaságba burkolózva követte sebesült társát. – Hát akkor, ennyi volt – jelentette ki Formbi, azzal összecsapta, és összedörzsölte a két tenyerét, majd Marára és Luke-ra pillantva hozzátette: – Köszönöm a segítségüket! Luke-nak ezúttal is szüksége volt minden lelkierejére, hogy visszanyelje azt, amit mondani akart. Végül csupán kimérten biccentett, és megszólalt: – Nagyon szívesen. Ugye, jól sejtem, hogy Estosh nem látta az elkövetőt? Formbi határozottan megrázta a fejét, és közölte: – Azt mondta Feesának, hogy akkor lőttek rá, amikor kilépett ide, az előtérbe. Még csak azt sem tudta biztosan, hogy honnan jött a lövés. De most előkerítjük a fegyvert, ha törik, ha szakad! – Remélem is – dünnyögte Luke, és emelt hangon hozzátette: – Kérem, értesítsenek, ha megtalálták! – Feltétlenül tudatni fogom önökkel – fogadkozott a főnemes –, de addig is, jó éjszakát! – Nem fognak ezek találni semmit – dohogott Luke, miután ő és Mara átnyomakodtak a chissek között, és elindultak a szálláshelyük felé. – Komoly téttel merem fogadni, hogy az a fegyver már rég visszakerült oda, ahonnan elemelték. – Gondolod, hogy ezt kereste a mi sötétben ólálkodó barátunk tegnap este? – kérdezte Mara. – Egy fegyvert? – Talán igen – vélekedett Luke –, bár akkor még nyilván nem vette magához. A nap folyamán a keresőcsapatok észrevették volna, ha valahonnan hiányzik egy hőpisztoly. Nem, tegnap a tettes nem akart mást, csak keríteni egy könnyen hozzáférhető fegyvert, amelyet ma egyszerűen felkap, rálő vele az első geroonra, amelyik az útjába akad, aztán gyorsan vissza is teszi a helyére, még mielőtt bárki felfedezné a hiányt. – De miért éppen egy geroont kellett választania? – kérdezte haragosan Mara. – Mintha nem lenne így is elég bajuk a nyomorultaknak... – Fogalmam sincs – Luke utálkozva felmordult. – A merénylő talán éket akart verni a geroonok és a chissek közé. Vagy csak a geroonok és Formbi közé. Vagy valaki nem akarja, hogy újra legyen egy saját világuk. Sejtelmem sincs... – Esetleg minket szeretne összeugrasztani Formbival – vetette fel Mara. – Téged az előbb egy hajszál választott el attól, hogy nyílt vitába keveredj vele, méghozzá a beosztottai színe előtt. Biztosan zokon vette volna, ha szemrehányást teszel neki! – Ez egyszer meg is érdemelte volna! – háborgott Luke. – így beszélni azokkal a szerencsétlenekkel... Na, hagyjuk. Mindenesetre neked volt igazad, amikor visszatartottál, nehogy beolvassak neki. Ez az ő hajója, tehát ő szabja meg a feltételeket. Egyébként meg, a tisztességes, jó vendégek nem veszekednek a vendéglátójukkal! – Hát akkor mostantól rendesen fogunk viselkedni – jelentette ki Mara, azzal megfogta, és megnyugtatónak szánt gesztussal megszorította a férje kezét, majd hozzátette: – És mialatt rendesen viselkedünk, megpróbálunk vigyázni a házigazdánkra is. Luke a szeme sarkából a feleségére sandított, és gyanakodva megkérdezte: – Vagyis, szerinted veszélyben van?

– Az már tény, hogy valaki megpróbál minél nagyobb zűrzavart kelteni ezen a hajón – felelte megfontoltan Mara. – Egy politikai gyilkosság, vagy akár csak egy merényletkísérlet is szempillantás alatt véget vetne ennek az egésznek. Azonnal lefújnák az expedíciót, nem gondolod? Luke hosszú pillanatokig némán lépkedett, aztán a fejét csóválva megszólalt: – Bárcsak tudnám, hogy miért olyan fontosak a Kirajzás roncsai... – Én is kíváncsi vagyok – biztosította csendesen Mara –, mindenesetre hamarosan megtudjuk. Fél standard órával később az egyik chiss megtalálta a keresett fegyvert. A hőpisztoly egy szellőzőnyílásban lapult, alig néhány lépésnyire a merénylet helyszínétől. A további vizsgálat arra is fényt derített, hogy egy, a tat közelében lévő fegyverszekrényből lopták el, amelynek zárszerkezetét ügyesen átalakították, hogy egyetlen mozdulattal ki lehessen nyitni. De semmiféle nyom nem utalt arra, hogy ki lopta el a fegyvert, mint ahogy arra sem, hogy ki adta le a lövést. A következő két nap folyamán Mara csendesen nyomozgatott, csak úgy, a saját felelősségére. Gondosan átvizsgálta az aljas támadás színhelyét, közben igyekezett mindent megtudni a hő pisztolyokról. Hosszas kóborlásai során szívélyesen elcsevegett mindenkivel, aki hajlandó volt szóba elegyedni vele. Ám ezek a beszélgetések sajnálatos módon nem hoztak említésre méltó eredményt. A chiss személyzet tagjai a korábbiakkal ellentétben már nem viszonyultak hozzá semlegesen, és vagy csupán félszívvel válaszolgattak a kérdéseire, vagy sehogy. A főnemes többi vendége ugyan továbbra is barátságosnak bizonyult, de velük sem ment semmire. A legtöbben egyedül voltak a merénylet időpontjában, és nem akadt senki, aki megerősíthette volna az alibijüket. Csupán a rohamosztagosok állították, hogy valamennyien a csapatszállító fedélzetén tartózkodtak, de mint kiderült, ők sem látták egymást a kritikus percekben. Mara kétszer is beszélt Estoshsal. Megpróbálta ugyan kihúzni belőle az eset minél részletesebb leírását, de a szerencsétlen geroon sem szolgálhatott hasznavehető információkkal. Elmondása szerint a merénylő a háta mögül bukkant elő, és az esze különben is más dolgokon járt. Ráadásul úgy tűnt, hogy az ijedtség és a fájdalom sűrű ködtakarót borított az emlékezetére. A sebesülttel folytatott beszélgetések végén Mara azt az egyetlen biztató következtetést tudta levonni, hogy Estosh egyértelműen a gyógyulás útjára lépett. A Jedi-hölgyön egyre inkább eluralkodott a csalódottság. Akármerre indult, mindenütt falakba ütközött, méghozzá ugyanazokba a falakba. És mégis, egy idő után azon kapta magát, hogy furcsa módon élvezi ezt az aprólékos, amúgy idegtépő munkát. Hiszen többé-kevésbé hasonló nyomozásokra képezték ki annak idején, amikor Palpatine maga mellé vette, hogy titkos ügynököt faragjon belőle. Azzal a különbséggel, hogy most sokkal jobban érezte magát a bőrében. A Chaf Envoy fedélzetén nyoma sem volt a Palpatine Birodalmában lépten-nyomon tapasztalható, reményvesztett hangulatnak, annak a szélsőséges reménytelenségnek, amely akkoriban beárnyékolta valamennyi feladatát és küldetését. A diplomatahajón tartózkodók egyike sem rándult össze, ha közeledett feléjük. Nem gyűlölték őt, nem is rettegtek tőle, és nem tanúsítottak felé hamis szívélyességet abban a reményben, hogy a saját hasznukra fordíthatják a hatalmát és befolyását. Igaz, a chissek túlnyomó többsége szívből utálta a birodalmiakat. De ez inkább egyfajta lenézéssel vegyes utálat volt, amely a vélt kulturális fölényből fakadt, és nem az a rettegésből táplálkozó, engesztelhetetlen gyűlölet, amelyet a Galaktikus Birodalom leigázott alattvalói

éreztek az elnyomóik iránt. A chissek ellenszenvére Fel százados önérzetes büszkeséggel válaszolt, amely még csak nem is hasonlított az egykori birodalmi tisztek, admirálisok és helytartók fennhéjázó gőgjéhez. Chak Fel századostól mindez távol állt. Őt csupán a saját, és a Kéz Birodalmának eredményei miatt töltötte el büszkeség. Mara számtalanszor leolvasta már ugyanezt az érzést Han, Leia, a Zsivány-osztag pilótáinak, sőt, magának Luke-nak az arcvonásairól is, és nem talált benne semmi kivetnivalót. És mialatt mindent megfigyelt, mindent kielemzett, önkéntelenül bár, de összevetette a jelenlegi életét azzal, amelyet az Új Köztársaságban hagyott maga mögött. Eszébe jutottak a Szenátusban folyó, végeérhetetlen marakodások, amelyek az egyes csillagrendszerek között szikrázó, milliónyi feszültséget és ellenségeskedést tükrözték vissza. Híven emlékezett a különféle csoportosulások és hatalmi központok között dúló, a pozíciókért, a minél nagyobb befolyásért, és az erőfölény megszerzéséért vívott ádáz küzdelmekre, amelyek felemésztették azokat az energiákat és forrásokat, amelyeket sokkal jobb, nemesebb célok szolgálatába kellett volna állítani. Annak idején Palpatine tele volt gyűlölettel, gonoszsággal, és pusztító szándékkal, amely elsősorban az uralma alá tartozó idegen fajok ellen irányult. De Mara azt is belátta, hogy pusztán gyakorlati síkon a császár Birodalmának rendje és hatékonysága hatalmas előrelépést jelentett a Régi Köztársaság tehetetlen hatalmi gépezetéhez, és korrupcióval mélyen átitatott döntéshozó rendszereihez képest. Akarva-akaratlanul eltűnődött azon, hogy milyen lett volna az egykori Birodalom, ha a szörnyeteg Palpatine helyett Parck admirálishoz és Fel századoshoz hasonló kemény kezű, de rátermett és felvilágosult személyek irányítják? Azt a kérdést is feltette magának, hogy mit érhetett volna el a régi Birodalom, ha a hatalom egy Thrawn főadmirálishoz hasonló formátumú illető kezében összpontosul? Éjszakánként, mialatt Luke oldalához simulva éberen feküdt a sötétben, többször eltöprengett azon, hogy vajon milyen érzés lett volna egy másik, egy józan ésszel kormányzott Birodalmat szolgálni. És azon is, hogy vajon milyen érzés lenne most, ha egy ilyen Birodalom szolgálatába állna? Az Estosh elleni merényletet követő második nap éjszakáján már éjfélre járt az idő, amikor Mara arra riadt fel tűnődéseiből, hogy csipogni kezd a hálófülke kommunikációs panelje. Luke szempillantás alatt felébredt, átfordult fektében, és megnyomta a vételgombot. – Tessék? – Itt Formbi főnemes beszél – válaszolta a jól ismert hang. – Elnézést a késői zavarásért, de arra gondoltam, hogy ön és a kedves felesége talán csatlakozhatnának hozzám a központi vezérlőben. – Mi történt már megint? – hördült fel mérgesen Mara. – Nyugodjanak meg, végre jó hírem van – válaszolta jókedvűen Formbi. – Megérkeztünk! – Íme, a Kirajzás maradványai! – jelentette ki ünnepélyes hangon Formbi, és méltóságteljes mozdulattal rámutatott a központi képernyőre. – Ott, a középvonaltól valamivel jobbra. Látják? – Igen – dünnyögte Luke, és szemügyre vette a monitoron derengő képet. Csakugyan egy hajót, méghozzá egy jókora hajót látott, amelynek valaha csillogóan fényes, sima burkolatán fekete égésnyomok, és kisebb-nagyobb repedések százai éktelenkedtek. Az első pillanatokban az a furcsa benyomása támadt, hogy a hatalmas fémtest egy meredek hegyoldal felett titokzatos módon belefagyott az égitest ritkás légkörébe.

Aztán, mialatt a Chaf Envoy folytatta az ereszkedést, a Jedi-mester rájött, hogy miért tűnik úgy, mintha a hajó mozdulatlanul lebegne a semmiben. Az orra és a tatja alól, a hossztengelyére merőlegesen egy-egy vaskos cső nyúlt ki. A bal oldali csövek a törzstől körülbelül ötven-hatvan méterre belefúródtak a sziklafalba, míg a jobb oldaliak hatalmas ívben lefelé fordulva belecsatlakoztak egy másik, a hegy lábánál heverő, az oldalára dőlt hajóba. Ennek az utóbbi űrjárműnek legfeljebb a felső negyedét lehetett látni, a többi részét sötét kőtörmelék borította. A szabadon maradt összekötő csövek harmadoló pontjai alól további tartóelemek íveltek egymás irányába, illetve lefelé, amelyek, bizonyos távköz után egyesülve, szintén belemélyedtek a hegyoldalba. – Ez az önök Kirajzás nevű hajó együttese? – kérdezte megilletődött hangon Formbi. Luke szótlanul bólintott. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a felül lévő hajó egy Dreadnaught, egy hatszáz méter hosszú, félelmetes turbólézer-lövegekkel felszerelt fémszörnyeteg, amely húszezer fős utas sereg és személyzet szállítására alkalmas. Vagy legalábbis valaha alkalmas volt. Most már aligha. Luke a megviselt, súlyos sérülésekkel teli hajótestet bámulva ködös, távoli sajnálatot érzett azok iránt, akik a fedélzeten tartózkodtak a katasztrófa idején. Mélyet lélegzett, és halk, de eltökélt hangon kijelentette: – Igen, minden bizonnyal a Kirajzást látjuk. Tökéletesen megfelel a leírásnak. – Érdekes, innen nézve a hajtóművek viszonylag épnek tűnnek. – állapította meg Mara. A hangja nyugodtan csengett, de Luke így is érzékelte a szavai mögött lappangó sajnálkozást és zavarodottságot. Mara némán szemlélődött még néhány pillanatig, majd hozzátette: – Az ütegsorok és a pajzssugárzók környékét rommá lőtték, de a törzs többi része nem is fest olyan rosszul, mint vártam. Szerintem ezt a hajót még rá lehet bírni arra, hogy újra repüljön. Persze sokat kellene dolgozni rajta. – Hiszik vagy sem, a két látható hajón üzemelnek az életfenntartó rendszerek – újságolta kissé fellelkesülve a főnemes. – A műszereink adatai szerint van bennük levegő, működnek a fűtőhálózatok, sőt, még némi elektromos áram is kering a vezetékekben. – De vajon mi van a többi egységgel? – vetette fel Jinzler. – Úgy tudom, hogy a Kirajzás eredetileg hat Dreadnaughtból állt. – A többi nyilván a hegy felszíne alatt rejtőzik – magyarázta Fel. – Legalábbis az, ami megmaradt belőlük. – Úgy érti, a kőfalban? Még ilyet! – ámuldozott fennhangon Bearsh. – Ki hitte volna, hogy ez a hajó még sziklában is tudott menni! – Ugyan, kedves elöljáró úr... – Formbi elnéző mosollyal csóválgatta a fejét. – Dehogy tudott szilárd közegben haladni! Talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a Kirajzás többi részét betemette a... – elhallgatott, önmagával elégedetlenül sziszegett egy sort, majd folytatta: – nem jut eszembe a megfelelő kifejezés. Hogy is nevezzük a hegyek közötti völgyekben előforduló, laza kőzetet? – Omladék? – kérdezte Luke. – Omladék, igen, ez lesz az – ismételte Formbi, és köszönete jeléül odabiccentett a Jedi-mesternek. – Szóval, a Kirajzás valószínűleg kényszerleszállást hajtott végre. A becsapódás pillanatában nyilván hatalmas mennyiségű kőzet szabadult el, és ez az omladék betemette a hajó együttes többi részét. A műszereink azt jelzik, hogy azt a hegyoldalt, továbbá alatta a völgyet leomlott szikladarabokból álló, rendkívül mély rétegek borítják, és az is biztos, hogy terjedelmes fémtárgyak lapulnak alattuk. – És vajon milyen alakúak azok a bizonyos fémtárgyak? – kérdezett közbe Jinzler. – Azt a műszereink sajnos nem tudják megállapítani – válaszolta a főnemes. – A pontos meghatározással várnunk kell, amíg a saját szemünkkel győződhetünk meg a helyzetről.

– Feltéve persze, hogy egyáltalán be lehet hatolni az eltemetett egységekbe – jegyezte meg Fel százados. – De vajon hogyan került ide ez a gigász? – vetette fel Mara. – Igencsak fúrja az oldalamat a kíváncsiság! – Attól tartok, a történetnek ez a része még sokáig rejtély marad, ha ugyan nem mindörökre – válaszolt a főnemes. – Véleményem szerint Thrawn idevontatta, hogy a későbbiek folyamán átvizsgálja. Ám semmi sem utal arra, hogy akár ő, akár valaki más visszatért volna a helyszínre. – Igazából a művelet technikai részleteire gondoltam az imént – magyarázkodott a Jedi-hölgy. – Ön nemrégiben azt mondta, hogy a főadmirális akkoriban még csupán egy kisebb járőregység felett parancsnokolt. Engem az érdekelne, hogy a flottájuk összes alacsonyabb beosztásban szolgáló tisztje tudta és tudja, hogy hogyan lehet bejutni az Erőd-halmazba, és hogyan lehet kijutni belőle? – Szó sincs róla – felelte Formbi a fejét csóválva. – Ha valaki hozzá akar jutni az ehhez szükséges információkhoz, annak mélyen bele kell ásnia magát a szigorúan titkos adatbázisokba. – Helyben vagyunk – állapította meg kissé gunyoros hangnemben Fel – ugyanis a főadmirálisnak az információk begyűjtése, és az adattárakban való kotorászás volt a kedvenc időtöltése. – Így igaz – erősítette meg Mara, és komoran hozzátette: –, a szakterülete és a munkája pedig a gyilkolás volt. A felesége szavai nyomán jeges hullám szaladt végig Luke gerincén. Parck admirális szerint több, mint ötvenezer fő tartózkodott a Kirajzás egységein, amikor azok megsemmisültek. Luke borzongva gondolt arra, hogy a holttestek talán még most is ott hevernek, ahol annak idején az áldozatok összerogytak és kiszenvedtek. Természetesen jó néhány tetemet látott már, de azok szinte kivétel nélkül harcban elesett lázadó és birodalmi katonák maradványai voltak. Viszont a Kirajzáson rengeteg civil, ezen belül számtalan gyermek is utazott... Sietve elhessegette a baljós gondolatot. Jól tudta, hogy akármi várja őket a roncsok belsejében, meg kell vele birkóznia. Miután összeszedte magát, Formbi felé fordult, és megkérdezte: – Nos, főnemes úr, megtenné, hogy ismerteti a tervet? – Ahogy óhajtja, Skywalker mester... – Formbi szemlátomást megörült, hogy végre rátérhet a lényegre, és a főképernyő felé biccentve belekezdett: – Nos, ez az égitest túlontúl kicsi ahhoz, hogy a gravitációja megtartson egy kellően sűrű légkört. Ezért aztán letesszük a Chaf Envoyt a hegyoldal felett lévő Dreadnaught mellé, majd kiépítünk egy közlekedőalagutat, amely a mi hajónk jobb hátulsó dokkját, illetve a roncs egyik külső zsilipjét fogja összekötni. Aztán felkerekedünk, és egyszerűen átsétálunk a Kirajzás fedélzetére. – A képernyőre pillantott, amelyen a felső Dreadnaught egyre nagyobbnak látszott, ahogyan a Chaf Envoy óvatosan, de állhatatosan közeledett hozzá. Visszafordult a vendégei felé, és folytatta: – Miután átszálltunk, sort kerítünk egy rövid szertartásra, amelynek keretében én először is számot vetek a népünknek a hajó megsemmisítésében játszott szerepével, és kifejezésre juttatom legmélyebb sajnálatunkat. Aztán megkövetem az áldozatokat a Kilenc Uralkodócsalád és valamennyi ma élő chiss nevében. Végezetül jelképesen visszaadom a maradványokat az Új Köztársaságot képviselő Jinzler nagykövet úrnak, illetve a Jedi Rendet képviselő Luke Skywalker Jedi-mesternek és Mara Jade Skywalker Jedi-lovagnak. – És mikor jövünk mi? – kérdezte panaszos hangon Bearsh. – Kapunk egy kis időt a ceremónia folyamán, hogy mi is kifejezhessük a geroon nép háláját, és kinyilváníthassuk az elesett hősök iránti részvétünket?

– Hogy önök beszélhetnek-e vagy sem – válaszolta méltóságteljesen Formbi –, az kizárólag a nagykövet úr döntésén múlik. – Természetesen önök is felszólalhatnak – biztosította sietve Jinzler a geroont, és biztatóan rá is mosolygott, majd Felhez fordulva hozzátette: – És magától értetődően önök is, százados úr, bár azt még most sem tudom, hogy miért érdekli önöket a Kirajzás. – Tudja, a Kéz Birodalmában is szokás a mások emlékezete előtti tiszteletadás – válaszolta a százados. Noha nyílt, őszinte tekintettel meredt Jinzler szemébe, a geroonokat leszámítva valamennyi jelenlévő pontosan tudta, hogy a feleletével valójában kitért az elvárt válasz elől. – És mi is szeretnénk szembenézni a múlt hibáival, mert hiszi vagy sem, néha minket is elfog a bűntudat. Ettől függetlenül hatalmas megtiszteltetésnek tekintjük, hogy részt vehetünk a szertartáson. Formbi észrevette, hogy Jinzler csípős visszavágásra készül, ezért gyorsan megköszörülte a torkát, és közbeavatkozott, még mielőtt a két fél összeszólalkozhatott volna. – Nos, amennyiben nincs kérdésük, azt javaslom, hogy térjenek vissza a lakosztályaikba, vagy a hajóikra, és készüljenek fel az indulásra. Ha minden jól megy, egy óra múlva belevágunk! A pilóták gyakorlottan, zökkenőmentesen tették le a Chaf Envoyt a szabadon álló Dreadnaught mellé. Egyes tisztek egészen az utolsó pillanatig aggódtak, hogy a laza kőzet esetleg nem tudja megtartani a hajó roppant tömegét, főleg úgy, hogy minden valószínűség szerint egy szerkezetében súlyosan sérült űrjármű feküdt a sziklarétegek alatt. Szerencsére a katasztrófa óta eltelt ötven évben a leomlott szikladarabok a saját súlyuknál fogva összetömörültek, így a hegyoldal kellően erősnek bizonyult. A chiss karbantartók a közlekedőalagút felszerelése közben a hajót irányító társaikéhoz hasonló ügyességről és hatékonyságról tettek tanúbizonyságot, ám a művelet befejezése után váratlan akadályba ütköztek. A Drask tábornok által kiválasztott, működőképesnek látszó zsilipről kiderült, hogy a kerete egy találat következtében rágörbült a záró lemezeire, amely így mozdíthatatlanul beszorult. A chiss tisztek némi vizsgálódás és tanakodás után belátták, hogy plazmavágók nélkül nem fognak boldogulni, ezért Drask a helyszínre vezényelt egy újabb karbantartó csapatot. Ám az eljárás még így is sok időt vett igénybe. A Régi Köztársaság hadihajójának többrétegű zsilipajtóit rendkívül ellenálló ötvözetből öntötték. Ráadásul a plazmavágók rengeteg oxigént emésztettek el, így alaposan le kellett csökkenteni a teljesítményüket, máskülönben a karbantartók megfulladtak volna a szűkös térben. Mialatt Luke a serényen dolgozó chisseket figyelte, többször is fontolóra vette, hogy odamegy Formbihoz, és felajánlja neki, hogy a fénykardjával lyukat vág abba a nyavalyás ajtóba. De valahányszor feltámadt benne a késztetés, mindannyiszor el is fojtotta. Túlságosan elevenen élt az emlékezetében Formbi figyelmeztetése, amely szerint Drask nem fogja tűrni, hogy valaki idegen fegyverekkel hadonásszon a hajója fedélzetén. Ráadásul eléggé kiismerte már a házigazdáit, így jól tudta, hogy a büszke chissek inkább a tulajdon fogaikkal rágnák át magukat a sziklakemény fémrétegeken, semmint elfogadják a segítségét. Így aztán a Dreadnaught felderítésére induló csapat tagjai – vérmérsékletük szerint ki türelmesen, ki idegesen topogva – kénytelenek voltak megvárni, hogy a karbantartók kialakítsák a megfelelő méretű nyílást. Miután a frissen elvágott lemezek fehér izzásig hevült szélei kihűltek annyira, hogy már veszélytelenül áthaladhattak közöttük, újabb közjáték késleltette az indulást. A Chaf Envoy orvosa egy apró készülék segítségével kielemezte a roncs belsejében lévő levegőt. A köztiszteletben álló méltóság hamarosan kijelentette, hogy a benti levegőben előforduló

organizmusok, gázok és lebegő részecskék nem jelentenek veszélyt sem a chissekre, sem pedig az emberi lényekre. Ezt követően közölte, hogy miután nem állnak rendelkezésére a geroonok szervezetének működését leíró adatok, nem tudja teljes bizonyossággal megítélni, hogy ugyanezek a körülmények rájuk milyen hatással lesznek. Éppen azért teljes elszigeteltséget, vagyis zárt védőruházat viselését ajánlotta a számukra, majd sok szerencsét kívánt, és visszatért a rendelőjébe. Az orvos távozása után Bearsh azonnal elhárította a javaslatot. Azt állította, hogy egy ilyen felszerelés alá nem vehetnék fel az alkalomhoz kötelezően előírt öltözetüket, majd biztosította Formbit, hogy ő és a kísérői készséggel vállalják a kockázatokat. Végül, az eredetileg tervezett időponthoz képest majdnem három standard órával később az út nyitva állt, és mindenki felkészült az indulásra. Luke végighordozta a tekintetét az összekötő alagút bejárata előtt felsorakozott csapaton, és csendesen mulatva megállapította magában, hogy eléggé különös, tarkabarka társaság verődött össze a nagy vállalkozáshoz. Drask és Formbi ugyanazt a díszruhát viselték, mint az első este folyamán rendezett fogadás alkalmával. Feesa ezúttal jóval egyszerűbb és praktikusabb ruházatot választott. A hölgy, valamint egy fekete egyenruhás chiss férfi egy-egy mívesen faragott rudat tartottak a kezükben, amelynek felső végén színes, gazdag hímzéssel díszített lobogók lengedeztek. Fel százados éjfekete gyakorló egyenruhába bújt, és Luke megesküdött volna, hogy a rohamosztagosai különös gonddal fényesítették ki a páncélzatukat az alkalom tiszteletére. Jinzler szakított a korábbi, többrétegű ujjas-köpeny együttesével, és olcsó anyagból varrt, kényelmes öltözetet vett magára. A négy, átszállni készülő geroon ezúttal is durva szövetből szabott, sötétbarna köpenyt viselt, továbbá mindegyikük egy-egy kikészített wolvkilt egyensúlyozott a vállán, amelyek nyakából most sem hiányzott a kék és arany színekben játszó nyakörv. Estosh eléggé elütött a társaitól, miután az ő vállán jókora kötés fehérlett. Az ifjú geroon sokáig vitatkozott Bearshsel, és roppant boldogtalannak tűnt, amikor az elöljáró hajthatatlannak bizonyult, és keményen ráparancsolt, hogy eszébe ne jusson elhagyni a kompot, de főleg a Chaf Envoy fedélzetét. Estosh végül kilépett a sorból, és lecövekelt a válaszfal mellett. Mialatt sebesült vállát tapogatva szemlélődött, a szokásosnál is elveszettebbnek és szánalmasabbnak tűnt. Maga Luke végre ismét felölthette kedvenc ruházatát: a fekete kezeslábast, és a hosszú, sötétszürke köpenyt. Mara is feladta az utóbbi napok során hordott alkalmi öltözetét egy ugyanilyen kezeslábas kedvéért, amelyben szükség esetén szabadon mozoghatott. Luke mégis úgy látta, hogy a felesége a természetes kisugárzásának, és könnyed, kecses mozgásának köszönhetően valahogy sokkal elegánsabbnak tűnik nála. – A legközelebbi utazás előtt – dörmögte a Jedi-mester, mialatt a zászlóhordozók elindultak az alagút felé –, okvetlenül juttasd eszembe, hogy csomagoljak néhány jobbfajta ruhát is. Mara felkuncogott, és derűsen kijelentette: – Látod, én mindig mondtam, hogy te és Han vagytok a legrosszabbul öltözött hősök, akikkel valaha találkoztam. Luke a szeme sarkából oldalra sandított. Úgy találta, hogy a megjegyzés igazán jellemző Mara Jade Skywalkerre, aki a múltban már számtalanszor vette jó hasznát ennek a gúnyos modornak, mert alaposan felidegesítette és megzavarta vele az ellenfeleit. De ezúttal pontosan tudta, hogy a jókedv csupán álca, amely arra szolgál, hogy eltakarja a valódi érzelmeket. Érzékelte, hogy különös folyamat zajlik Mara elméjének mélységes zugaiban, de hogy pontosan micsoda, azt nem tudta meghatározni. Az összekötő alagút hatalmas csarnokba torkollott, amely legalább másfélszer akkora volt, mint a Chaf Envoy egy-egy fogadóterme. A falak mentén állt ugyan néhány jókora láda,

amelyeknek feliratai szinte olvashatatlanná fakultak az elmúlt évtizedek folyamán, de ezeket leszámítva az irdatlan helyiség kongott az ürességtől. A fedélzet fémlemezeit és a néhány, szétszórva heverő, kisebb használati tárgyat meglepően vékony porréteg borította. – Nagyobb mocsokra számítottam – jegyezte meg Jinzler, mialatt a menetoszlop tagjai félkörbe gyűltek a csarnok közepén. – Nem kellene több pornak lennie? – Nyilván működik még néhány takarítódroid – találgatott Fel. – Vagy legalábbis nemrégiben még működött. Mellesleg, egy-két karbantartó droid is üzemképes maradhatott egy darabig. Gondolom, önök is látták a külső héjazaton elvégzett javításokat. – Az itteni gépek még annyi év után is működnek? – kérdezte álmélkodva Bearsh. – Anélkül, hogy bárki felügyelné vagy karbantartaná őket? – A Kirajzás fedélzetén majdnem mindent automatizáltak – magyarázta a százados. – Önállóan működő droidokra és különféle kisegítő berendezésekre bízták a legtöbb munkafolyamatot. Máskülönben minden egyes Dreadnaught irányításához és kiszolgálásához vagy tizenhatezer főnyi személyzet kellett volna. – Olyan kevés? – Bearsh csodálkozva hümmögött, gyorsan körülnézett, és hozzátette: – A mi hajónk fele ekkora, mégis több mint hatvanezer geroon él benne. – Lehet, de ez nem egyszerűen egy gyarmatosító hajó volt, amelyben egymás nyakában éltek az utasok – válaszolta mosolyogva a birodalmi tiszt. – A Dreadnaught eredetileg hadihajóként szolgált, sőt, a Régi Köztársaság legnagyobb hadihajója volt a klónháborúkat megelőző időkben. A fegyverzete és a felszereltsége... Formbi jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. A százados megértette a célzást, és a mondat közepén elharapta a szót. – A Chiss Birodalom és a Kilenc Uralkodócsalád nevében köszöntöm önöket ezen a megkésett, de így is roppant fontos megemlékezésen – kezdte a főnemes mély, érces hangon. – A mai napon egy letűnt korszakból származó hadihajó fedélzetén állunk. Ez a hatalmas cirkáló egyszerre jelképezi az emberi lények bátorságát és hősiességét, valamint a chissek egykori megtévelyedését és kudarcát... Mialatt Formbi egyre jobban belelendült az ünnepélyes szónoklatba, Luke körülhordozta tekintetét a társaságon. Hamarosan észrevette, hogy Bearsh egy jókora, megviselt burkolatú adóvevőbe suttog a maga dallamos anyanyelvén. Úgy sejtette, hogy az elöljáró afféle élő közvetítés keretében tájékoztatja Estosht, mire azon kezdett töprengeni, hogy az ifjú geroon vajon miért maradt a diplomatahajón. Ez a rövid gyaloglás bizonyosan nem merítette volna ki, és nem rontott volna az állapotán. Végül csupán egyetlen magyarázatra tudott következtetni, mégpedig arra, hogy Estosh a sérülése miatt nem vethette át a vállán a kikészített wolvkilt, amelyet a geroonok valószínűleg elengedhetetlennek tartottak a szertartáshoz. Kissé nevetségesnek érezte, hogy az ifjú geroon a ruházatának hiányossága miatt nem vesz részt a számára olyannyira fontos eseményen. Viszont már eleget élt az Új Köztársaságban ahhoz, hogy tudja, senkinek sem kell okvetlenül megértenie egy idegen kultúra valamennyi apró mozzanatát. A békés egymás mellett éléshez csupán azt kell elfogadni, hogy a sokszor különösnek tűnő törvények és szokások fontosak azoknak, akikre vonatkoznak, és a kívülállóknak kötelességük tiszteletben tartani ezeket. Luke idáig jutott el a tűnődésben, amikor minden előjel nélkül, teljesen váratlanul megérzett valamit, amire végképp nem számított. Lassan, megfontoltan oldalra fordította a fejét. Mindössze egyetlen pillantást vetett a feleségének hatalmasra tágult, mélységes megdöbbenésről árulkodó szemébe, és máris tudta, hogy ő is érzékelte a baljóslatú jelenséget. – Luke... – suttogta elhaló hangon Mara.

Formbi meghallotta a halk közbeszólást, és kissé ingerülten megkérdezte: – Tessék, mit óhajtanak? – hirtelen ő is észrevette a Jedik arcára kiülő meglepődést. Szempillantás alatt visszanyerte a nyugalmát, és óvatosan megkérdezte: – Valami baj van? Luke vett egy mély lélegzetet. – A Kirajzás... – kezdte halkan, és gyorsan átadta magát az Erőnek, hogy tisztább képet kapjon. Néhány pillanattal később már szemernyi kétsége sem maradt. Gondolatokat érzékelt, méghozzá emberi lényektől származó gondolatokat, amelyek valahonnan a mélyből eredtek. Rengeteg gondolatot. Apránként kiengedte a visszatartott levegőt, és csendesen folytatta: – Nem vagyunk egyedül, Formbi főnemes. Vannak túlélők a fedélzeten.

Tizenegyedik fejezet

Valaki felszisszent, másvalaki lélegzet után kapott, majd súlyos, nyomasztó csend borult a társaságra. – Mit... mit mondott? – dadogta néhány pillanattal később Bearsh, mialatt az adóvevő kicsúszott elernyedő ujjai közül, és a padozatra zuhant. A hangos koppanásra összerezzent, és zavarodottan kibökte: – Az imént azt mondta... túlélők? – Bizonyos jelek szerint igen, vannak túlélők – válaszolta Mara, és erősen összpontosított, hogy az Erő segítségével szétválogassa a nagy mélységből feltoluló gondolatok színes egyvelegét, közben újra megszólalt: – Emberi lények vannak odalent. Legalább száz, de talán még ennél is több. – Az egyszerűen lehetetlen! Képtelenség! – károgta rekedt hangon Jinzler. – Ezt a hajót ötven évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa sújtotta! Mara a homlokát ráncolta, majd a figyelmének egy részét elvonta a távoli elméktől, és átirányította, hogy kifürkéssze Jinzler gondolatait. A férfi vonásai rettentő feszültségről és belső vívódásról tanúskodtak. Az érzései úgy száguldottak és kavarogtak, ahogyan a sötét esőfelhők szoktak a vihar tetőfokán. A remény, a rettegés és a bűntudat furcsa keverékének áradata majdnem minden belénevelt mentális gátat elsöpört az agyában. Mara arra a következtetésre jutott, hogy a váratlan hír a teljes összeomlás határára taszította az amúgy is csapnivaló lelkiállapotban lévő Dean Jinzlert. És ebben a pillanatban már azt is biztosan tudta, hogy a férfi nem hazudott, legalábbis akkor nem, amikor azt állította, hogy a nővére a Kirajzás fedélzetén tartózkodott. Vagy talán még most is itt van? – tette fel magának a kérdést Mara. – Vajon ez az a gondolat, amely ennyire megrendítette Jinzlert? Mélyet lélegzett, és higgadtan válaszolt: – Nézze, nagykövet úr. Az lehet, hogy szörnyű katasztrófa sújtotta a hajót, de a rajta utazók közül néhányan életben maradtak. Az Erőnek hála, nem is kevesen. – Hát, ez eléggé megbonyolítja a helyzetet – jelentette ki Fel százados, akit a hangjából ítélve a váratlan fordulat egyáltalán nem rázott meg. – Valóban megbonyolítja – erősítette meg Formbi, és mialatt izzó szemét résnyire vonva eltöprengett, hozzátette: – méghozzá rettentően... Mara úgy érezte, elég a tétlenségből. A férje szemébe nézett, és fennhangon megkérdezte: – Te mit gondolsz, Luke? Mi lenne, ha itt hagynánk a többieket, hadd vitassák meg a diplomáciai és politikai következményeket, és szépen elindulnánk, hogy megkeressük azokat az embereket? A csel meglehetősen átlátszó volt, de így is bevált. Formbi azonnal kizökkent a gondolataiból. – Szó sem lehet róla! – tiltakozott erélyesen. – Nélkülünk egy tapodtat sem mehetnek tovább! – Nem bizony! – szólt közbe Drask, azzal magához intette a fekete ruhás zászlóhordozót,

és szigorúan ráparancsolt: – Maga most haladéktalanul visszatér a Chaf Envoyra, és megkéri Talshib kapitányt, hogy adjon ki drace-kettes fokozatú riasztást. Készítse fel az őrszakaszt, és... Az utasítás hallatán Luke sietve közbeavatkozott: – Álljunk csak meg egy szóra! Tábornok úr, nem vezényelhet ide egy kisebbfajta hadsereget! – Ez a hajó még most is a Chiss Birodalom tulajdonába tartozik – vágott vissza Drask, és fenyegetően meredt a Jedi-mesterre. – Azt tesszük, amit jónak látunk. – Ezt nem is vitatom – felelte Luke. – Én csupán azért aggódom, hogy mit fognak csinálni a túlélők, ha meglátják, hogy egy csapatra való, állig felfegyverzett chiss közeledik feléjük. – Ebben van némi igazság – ismerte el vonakodva Formbi. – Aligha felejtették el, hogy a Chiss Védőflotta egyik járőröző egysége támadta meg, és pusztította el a hajójukat! – Legfeljebb egy kicsit tartani fognak tőlünk, amíg nem beszélünk velük, és nem nyugtatjuk meg őket a szándékaink felől – válaszolta türelmetlenül Drask. – Szerintem néhány percnyi nyugtalankodás igazán nem nagy ár azért, amit cserébe nyerni fognak! – Én korántsem az érzéseik miatt aggódom, tábornok úr – magyarázta türelmesen Luke. – Csupán megfordult a fejemben, hogy a túlélők vajon milyen eszközökhöz fognak nyúlni, amikor észreveszik, hogy fegyveres chissek kóborolnak a hajójukon. Gondoljon arra, hogy mi történt velük, amikor utoljára láttak egy ilyen csapatot. – Syndic Mitth'raw'nuruodo nem küldött csapatokat a Kirajzás fedélzetére! – közölte szigorú hanghordozással Drask. – Semmi sem utal arra, hogy így járt volna el! – De az expedíció résztvevői biztosan láttak valakit, akinek kék a bőre, és vörösen izzik a szeme – vitatkozott Mara. – Vagy magát a főadmirálist, vagy a kíséretének valamelyik tagját. Vagy önök szerint Thrawn úgy indította meg a támadást, hogy nem is beszélt velük? Esélyt sem adott nekik arra, hogy megadhassák magukat? Drask néhány feszült pillanat erejéig mereven bámulta a Jedi-hölgyet, végül felmordult, és kijelentette: – Nem! Ennyire még Mitth'raw'nuruodo sem volt elvetemült. – Helyes! – Mara aprót biccentett a tábornok felé, és folytatta: – Tehát a túlélők minden bizonnyal tudták, hogy ki csapott le rájuk. Ötven évük volt arra, hogy felkészüljenek a következő támadásra. – És ahogyan Fel százados is említette, a Dreadnaught osztályú nehézcirkálókat eredetileg hadihajónak tervezték – tette hozzá Luke. Eltelt néhány csendes másodperc, mire a többiek is megértették a megjegyzésekben rejlő célzásokat. A hallgatást végül Formbi törte meg. – Önök mit javasolnak? – kérdezte halkan. – Azt, amit Mara mondott az imént – felelte tétovázás nélkül Luke. – Mi ketten megkeressük a túlélőket. Önök pedig visszatérnek a Chaf Envoyra, és türelmesen várakoznak. – A csillagok szerelmére! – hördült fel elgyötörten Bearsh. – Nem hagyhatnak hátra minket! Ötven éve várjuk, hogy tisztelettel adózzunk a megszabadítóink emlékének. Ezek után nem tagadhatják meg tőlünk, hogy szemtől szembe állhassunk magukkal a hősökkel, és elmondhassuk nekik, hogy mennyire hálásak vagyunk! – Később visszajövünk, és magukat is levisszük oda – mondta Mara, és biztatóan rámosolygott a feldúlt geroonra. – De előbb tisztáznunk kell velük a helyzetet! – Nem – makacskodott Bearsh –, nem hagyhatnak itt minket! – Ezt a tervet mi sem fogadhatjuk el – szólt közbe Drask tábornok. – Megértem az érveit, hogy miért ne hozzunk át egy teljes szakaszt. De Formbi főnemesnek és nekem mindenképpen jelen kell lennünk, amikor felvesszük a kapcsolatot a túlélőkkel. És a főnemes fegyveres őrök

nélkül egyetlen lépést sem tehet! Ehhez ragaszkodom! – Tábornok úr, ezennel felajánlom az 501-es Légió szolgálatait – jelentette ki ünnepélyes hangnemben Fel százados. – Az Aurek-hetes osztag mindennel meg tud birkózni, amit a túlélők felvonultathatnak ellenünk! – Köszönöm az ajánlatát, de még így sem látom biztosítottnak a főnemes személyi védelmét – válaszolta ridegen Drask. – Mindenképpen idevezényelek legalább egy fél osztagot, vagyis három harcost – Kihívó pillantást vetett Luke-ra, és odaszólt neki: – Maradt még mondanivalója, Skywalker mester? Luke feladta a reménytelennek látszó küzdelmet. – Nem maradt, tábornok úr – válaszolta, és mélyet sóhajtott. – Három harcos elég lesz. Felteszem, ön is velünk tart, nagykövet úr, ugye? – Magától értetődik – felelte eltökélten Jinzler. Az arckifejezése arra utalt, hogy a belső feszültsége jócskán alábbhagyott, ha nem is tűnt el nyomtalanul. – A nő... szóval, az otthoni feletteseim nyilván elvárnák tőlem, hogy menjek. – Hát akkor, ezt eldöntöttük – állapította meg fennhangon a birodalmi százados. – Helyes! Ne is vesztegessük tovább az időt! – Ötven év telt el a katasztrófa óta, százados úr! – szólt rá Drask az ifjú tisztre. – Azok a túlélők még igazán várhatnak néhány percet. – Azzal ismét a zászlóvivőhöz fordult, aki a vita kezdete óta feszes vigyázzállásban várakozott. – Menjen vissza a Chaf Envoyra, és intézkedjen, hogy a kapitány elrendelje a drace-kettes riadót! Aztán utasítsa a kettes számú díszosztagot, hogy haladéktalanul jelentkezzen ebben a csarnokban. A többiek álljanak készenlétben arra az esetre, ha gyors beavatkozásra lesz szükség. Miután a tábornok elsorolta az utasításait, végigjártatta szigorú tekintetét a csapaton, hogy van-e még valaki, aki vitatkozni óhajt vele, de egyetlen jelentkező sem akadt. – Nos, először is – szólalt meg néhány pillanattal később Formbi –, mindenki térjen vissza a Chaf Envoyra és vegye magához azt a felszerelést, amit szükségesnek ítél ehhez a múltidéző utazáshoz – végignézett a saját, díszes öltözetén, és hozzátette: – És talán a ruhacsere sem fog megártani. Találkozzunk harminc perc múlva ugyanitt, hogy megkezdhessük a túlélők felkutatását! A csapat a hosszúnak ígérkező gyalogtúra kezdetén nem ütközött jelentősebb akadályba. A szakaszolóajtók nyitva álltak, és a folyosókat sem torlaszolta el semmi. A Dreadnaught halálos némaságba és erős félhomályba burkolózó járatai furcsa módon egy kiterjedt katakomba járataira emlékeztettek. A vészvilágítás helyenként még pislákoló, vörös lámpáinak, és a társaság saját fény-rúdjainak fénye halvány, elmosódott foltokat festett a matt fémfalakra. A hosszú, viszonylag tágas folyosó mentén kisebb-nagyobb fülkék, kabinok és termek sorakoztak. A rég halott mérnökök néhány helyiséget akkorára méreteztek, hogy amikor valaki benyitott ezeknek az ajtaján, a kézilámpájának a fénysugara alig érte el a legmesszebbre eső zugokat, míg a távoli válaszfalak kísértetiesen verték vissza a léptek kopogását. A kisebb kabinok egy részében néma, mozdulatlan gépezetek, jókora ládák, illetve fém tárolódobozok halmai álltak. Más, valaha közös hálóteremként szolgáló helyiségek padozatán vastag porréteggel lepett személyes tárgyak, és évtizedek óta foszladozó ruhák hevertek. Mara a menetoszlop elején lépkedett, a férje oldalán. Az Erőn keresztül folyamatosan ellenőrizte a lámpáik hatósugarán túli területeket, és azon törte a fejét, hogy hogyan alakulhatott ki ez a számára eléggé különös sorrend. Azt még teljesen logikusnak tartotta, hogy Luke és ő vezetik a társaságot, és abban sem talált kivetnivalót, hogy a hátuk mögött közvetlenül Formbi, Drask és Jinzler ballagnak. Őket viszont Fel, Feesa és az egyik rohamosztagos követte, aztán jöttek a geroonok. Leghátul következett a másik három rohamosztagos, akik ahhoz képest, hogy

páncélt viseltek, meglepően csendesen lépkedtek. A Jedi-hölgyet valamiért egyre jobban bosszantotta ez az elrendezés. Ő maga, a saját kiképzésén tanultak alapján hátvédnek állította volna Felt és a rohamosztagosokat, mert a páncélzatuk és a felkészültségük jóvoltából ők feleltek meg a legjobban egy hátulról érkező, váratlan támadás elhárítására. Az is megfordult a fejében, hogy az egyik rohamosztagost közvetlenül a saját háta mögé parancsolná, ahol tűzharc esetén nem Jinzler és a két chiss méltóság füle mellett kellene lövöldöznie. Az indulás utáni percek során kétszer is felmerült benne, hogy megállítja és átrendezi a menetoszlopot, de mind a kétszer meggondolta magát, és végül le is mondott az ötletről. Fel csupán nemrégiben került ki az akadémiáról, és Mara lehetségesnek tartotta, hogy a Kéz Birodalmának katonai elemzői időközben kifejlesztettek néhány új taktikát, amelyek sokkal hatékonyabbak, mint azok, amelyeket annak idején neki tanítottak. Az első száz-százötven méter megtétele után már sokkal nehezebben boldogultak. A szigetelőanyag jókora táblái, leszakadt válaszfaldarabok, kifordult ajtók és meggörbült tartógerendák nehezítették az előrehaladást, sőt, helyenként még az oldaljáratok torkolatát és az ajtónyílásokat is eltorlaszolták. – Mi történt itt? – suttogta Feesa, mialatt Luke a biztonság kedvéért félretolt az útból egy lecsüngő kábelköteget, amelynek egyes szálait töredezett páncélburkolat borította. – Elértük a turbólézer-ütegek környékét – magyarázta halkan Luke. – Ugye emlékszik még, hogy mit mondott Mara? A hajónak ezt a részét gyakorlatilag rommá lőtték az ütközet során. Thrawn első számú célpontjai a fő ütegsorok és a pajzssugárzók voltak. – Szavamra mondom, alapos munkát végzett – állapította meg kissé keserűen Formbi. – De vajon a karbantartó droidok miért nem szüntették meg ezeket az állapotokat? – Valószínűleg nem volt akkora droid a fedélzeten, amekkora elbírta volna ezeket a hatalmas súlyokat – magyarázta Fel, és példaképpen rámutatott egy kettétört, vaskos tartóelemre. – A túlélők pedig bizonyára úgy döntöttek, hogy a romok eltakarítása nem éri meg az erőfeszítéseket. – És ne feledkezzünk meg az itteni első számú veszélyforrásról – tette hozzá Drask tábornok. – Miután az Erőd-halmazban nagyon közel keringenek egymáshoz a csillagok, a sugárzás szintje jóval magasabb annál, mint amihez az emberi lények többsége hozzászokott. – Ezek szerint mi is veszélyben vagyunk? – kérdezte idegesen Bearsh. – Ahhoz egy jó darabig itt kellene maradnunk – vélte Luke. – A külső burkolat elég vastag ahhoz, hogy felfogja a sugárzás java részét. Mondjuk, ha hónapokig, netán évekig élnénk itt, akkor már biztosan károsodna az egészségünk. – A túlélők is nyilván ezért döntöttek úgy, hogy visszahúzódnak az alsó Dreadnaughtokba – fűzte hozzá Mara. – A sugárzás nem tud áthatolni a vastag sziklarétegeken. – De az is lehet, hogy azért élnek odalent, mert a többi cirkáló nem szenvedett ilyen mértékű károkat – jegyezte meg a birodalmi százados. Luke megvonta a vállát, és közömbös képet vágva kijelentette: – Hamarosan ez is tisztázódni fog. – Ezek szerint oda tartunk? – érdeklődött Jinzler. – Az alsó hajókba? – A jelek szerint ott vannak a túlélők – magyarázta türelmesen Luke. – De mielőtt elindulnánk lefelé, szeretném megvizsgálni a parancsnoki hidat. Lehet, hogy maradt ott néhány használható állapotban lévő felvétel vagy feljegyzés, amiből megtudhatjuk, hogy pontosan mi történt. Bearsh kétszólamú füttyentést hallatott, és kétkedő hanghordozással megkérdezte: – Valóban lát erre esélyt, Skywalker mester? Csak nézzen körül, és a saját szemével

láthatja, hogy az a bizonyos Thrawn mennyire komolyan vette a dolgát, ha rombolásra került sor. – Thrawn mindig is csak annyit rombolt, amennyi feltétlenül kellett a győzelem kivívásához – szólt közbe Fel. – Miért lövette volna szét a hidat, ha csupán a pajzsgenerátorok és turbólézerek kiiktatására volt szüksége? Jinzler csodálkozó pillantást vetett a századosra, és mérgesen felcsattant: – Maga meg miről beszél? Csupán mire volt szüksége annak az alávaló gyilkosnak? Megmondjam, hogy mire volt szüksége? Arra, hogy megsemmisítse a Kirajzást! Arra! – Nyilván megvolt rá az oka – dünnyögte halkan Fel. – Mégis, miféle oka volt arra, hogy civileket öljön? – háborgott tovább Jinzler. – Fegyvertelen, békés férfiakat, nőket és gyermekeket, akik sosem ártottak sem neki, sem senki másnak? Éppen egy kis céllövészetre vágyott, amikor merő véletlenségből elé sodródott a Kirajzás, ő meg gondolt egyet, és kiadta a tűzparancsot? – Hirtelen Formbi és Drask felé perdült, és dühösen rájuk förmedt: – Na, és maguk? Maguk chissek, igaz? Mit tettek annak idején, hogy megállítsák azt a szörnyeteget? Mara elérkezettnek látta az időt arra, hogy véget vessen a kínos jelenetnek. Formbi már többször is kinyilvánította, hogy a chissek bűntudatot éreznek az egykori események miatt, és ő feleslegesnek tartotta, hogy tovább gyötörjék őket, ezért határozottan rászólt a férfire: – Ennyi elég lesz, nagykövet úr! Ami történt, megtörtént. Zárjuk le a múltat, és foglalkozzunk inkább a jövővel! – Valóban így gondolja? – kérdezte haragosan Jinzler. – Tízezrek vesztették életüket, de ne is törődjünk vele? – Sem a hely, sem az idő nem alkalmas a múlt tisztázására, nagykövet úr! – jelentette ki Luke. – Azzal nem megyünk semmire, ha felhánytorgatjuk mások hibáit. Mert néha mindannyian követünk el hibákat, ugye, nagykövet úr? Összpontosítsunk most a túlélők felkutatására, aztán nézzük meg, hogyan segíthetünk rajtuk, rendben? Jinzler tekintete továbbra is villámokat szórt, de visszafogta magát. – Elnézésüket kérem – motyogta fojtott hangon –, én csak... – Jön valaki – vágott közbe a Fel mellett álló rohamosztagos, azzal gyors félfordulatot vett, és egy, a folyosó jobb oldalába torkolló, alig fél méter átmérőjű szervizalagútra szegezte a sugárvetőjét. A társai nyomban odaugrottak mellé, így a négy rohamosztagos félkörív formájú védőalakzatba állt a szűkös járat és a csapat többi tagja között, mialatt valamennyien a sötétlő nyílásra irányították a fegyvereiket. – Várjanak! – figyelmeztette őket a parancsnokuk. – Semmiképpen se nyissanak tüzet elsőnek! Halk, állhatatos léptek kopogása hallatszott. Mara a kezébe vette a fénykardját, de nem aktiválta, viszont gyorsan megidézte magában az Erőt, és letapogatta a szervizalagút környékét. Hiába próbálkozott, nem érzékelte semmiféle élőlény közelségét. – Valószínűleg egy droid lesz – vélekedett halkan. – Ugyan már, miféle lábakon járó droid férne bele ebbe a lyukba? – vitatkozott Fel. Néhány másodperccel később megkapta a választ, amikor egy legfeljebb fél méter hosszú, alig harminc centiméter magas, lánctalpakon közlekedő droid gördült ki a szervizalagútból. A megviselt burkolatú, dobozforma gépezet egyik lánctalpába beszorult valami, ami minden egyes fordulatnál hozzákoccant a padozathoz, és léptek kopogásához hasonló hangot adott. – Íme, egy bicegő masina – jelentette ki mosolyogva Luke. – De vajon mi lehet ez? – Valószínűleg egy önjáró porszívó – találgatott a százados, és félrelépett, miközben a droid elgurult a lába mellett, majd egy halom töredezett szigetelőanyag felé vette az irányt. Fel

utána nézett, és hozzátette: – És talán a kisebb törmelékdarabokkal is megbirkózik. – Értem – dünnyögte Luke, és a feleségére pillantott. Mara aprót biccentve jelezte, hogy ő is sejti, minek köszönhetik a váratlan találkozást. A mindent elborító porrétegből ítélve hónapok, talán évek óta nem jártak errefelé porszívók. Így aztán felettébb gyanúsnak tűnt, hogy a központi számítógép éppen akkor vezényel ide egy takarítódroidot, amikor ők beállítanak a roncsba. Mindkét Jedi biztosra vette, hogy az önjáró porszívó egy apró kamerát és adóvevőt is hordoz, és azért küldték, hogy rajta keresztül távolról ellenőrizzék a behatolókat. Vagy megfigyelőnek küldték, vagy pedig csaléteknek. Mara elszakította a tekintetét a lapos gépezettől, és szemügyre vette az előttük nyújtózó folyosószakaszt. A rengeteg törmelék miatt nem látott messzire, de így is meg tudta állapítani, hogy tőlük körülbelül húsz méterre a folyosó egy kisebbfajta terembe torkollik, és annak távolabbi végéből vezet tovább. Azonnal tudta, hogy a kiszélesedő szakasz remekül megfelel egy csapda felállításához. A férjére nézett, és jóváhagyólag odabiccentett neki. Luke kacsintott, majd hangtalan léptekkel elosont, és nekivágott a következő folyosószakasznak. – Hát ez egyszerűen bámulatos! – lelkendezett Bearsh, mialatt a droid kinyújtotta apró, ízelt fémkarjait, és elkezdte felpakolni a saját hátára a szigetelőanyag töredezett darabjait. – Szóval ilyen egy droid. És ez teljesen magától dolgozik? Mialatt Luke átsurrant egy ferdén álló, leszakadt gerenda alatt, az egyik rohamosztagos odakapta a fejét, és meglátta őt. A fehér páncélmellvért egy-két centiméteres megemelkedése jelezte, hogy a katona teleszívta a tüdejét, de mielőtt megszólalt volna, valamiért meggondolta magát, és Mara felé fordult. A Jedi-hölgy finoman, mások számára észrevétlenül megrázta a fejét. A rohamosztagos apró biccentéssel jelezte, hogy megértette a célzást, és csendben maradt. – Ezt az egységet minden bizonnyal a központi számítógép karbantartó-takarító alrendszere irányítja – magyarázta Jinzler az ámulva pislogó geroonoknak. – Az ilyen apró droidoknak nincs annyi memóriakapacitásuk, hogy teljesen önállóan működjenek. – Értem – felelte Bearsh –, de olyanok is vannak, amelyek képesek önállóan cselekedni, ugye? – Persze, sok ilyen van – erősítette meg Jinzler. – Mindenféle akad, a protokolldroidoktól kezdve az asztrodroidokon át egészen a sebészdroidokig. – Na és a harci gépezetek, mint például a droidekák? – kérdezte egy másik geroon. – Azok is önállóan működnek? – A későbbi változataik már igen – válaszolta Jinzler. – De azok túlnyomó többségét is egy központi számítógép irányítja. – Micsoda szörnyű fegyverek! – hüledezett Bearsh. – Igazából nem azok – szólt közbe a százados. – Manapság a droidhadseregek alkalmazása már meglehetősen idejétmúlt stratégiának számít, legalábbis a Kéz Birodalmában. Tényleg, és mi a helyzet az Új Köztársaságban, nagykövet úr? – Néhány rendszerben használnak még droidekákat – felelte Jinzler. – Főleg a kisebb kolóniákon, vagy az elmaradottabb világokon. Ezeken a helyeken még most is szolgálatban állnak, tudniillik kiváló őrszemek. Főleg a hatalmas vadonok mélyén működő telepeken veszik jó hasznukat, ahol folyton védekezni kell a helyi ragadozók ellen. Bearsh jól láthatóan megborzongott, és halkan megjegyezte: – Félelmetes tűzerő van az önök kezében. És mégsem használják? – Nézze, elöljáró úr, az Új Köztársaság lakói nem akarnak leigázni más népeket – magyarázta Jinzler. – Továbbá, a jelentős tűzerő még korántsem elég ahhoz, hogy egy hadsereg ütőképes

legyen – tette hozzá a százados. – Tudják, a harci droidokkal az a baj, hogy alapjában véve roppant ostobák... Mara hirtelen megérezte Luke sürgető hívását. Óvatosan hátrahúzódott, és mialatt Fel tovább magyarázott, ő elsurrant, hogy csatlakozzon a férjéhez. A folyosó végéből nyíló, félig romba dőlt teremben talált rá Luke-ra. – Mivel állunk szemben? – suttogta Mara alig hallhatóan. A Jedi-mester rámutatott néhány lapos, sötétszürke ládára, amelyek a bal kézre eső válaszfal mellett sorakoztak. – Azokat nem szórták szét a lökéshullámok – dörmögte csendesen. – Szép, takaros rendben állnak, ami szerintem arra utal, hogy utólag kerültek oda. Robbanócsapdára gyanakszom. Szerinted? Válaszképpen Mara megidézte magában az érzékszervek ingerküszöbének finomítására szolgáló Jedi-módszert. Átadta magát az Erőnek, és az orrán keresztül, lassan beszívta a levegőt. Sorban szétválogatta, és azonosította a körülöttük terjengő szagkeverék egyes összetevőit: por, műanyag, fém, rozsda és némi penész. Miután az első kísérlet során nem talált semmi különöset, kifújta a levegőt, és megismételte az eljárást. Ezúttal szinte azonnal rábukkant a gyenge, de eltéveszthetetlen kipárolgásra. – Igen, azokban a ládákban robbanóanyag van – erősítette meg a férje véleményét. – Valószínűleg távirányítással hozható működésbe. – Hát igen, a családban te vagy a robbantási szakértő – jegyezte meg mosolyogva Luke. – De biztosan igazad van. Időzítő berendezésnek itt nem lenne semmi értelme. – Pontosan – értett egyet Mara. – Most mi lesz? Ostoba fejjel, nyílegyenesen belesétálunk a csapdába, vagy elég okosak vagyunk ahhoz, hogy más megoldás után nézzünk? – Olyan okosak vagyunk, hogy a közelébe sem megyünk! – dörmögte vigyorogva Luke. – Szépen elindulunk visszafelé, aztán másik utat keresünk. – Nem is tudom – válaszolta gondterhelten Mara, és körülnézett a romos helyiségben. – Már a főfolyosón is rengeteg az akadály. Attól tartok, hogy a kisebb járatokban még rosszabb a helyzet. – De csak addig, amíg el nem távolodunk a turbólézerek és a pajzssugárzók közeléből – emlékeztette Luke a feleségét. – Szerintem a törzs többi része jobb állapotban van. Ez, amelyiken most járunk, csupán egy a négy főfolyosó közül. A két felső, illetve két alsó járat a hajó hossztengelyével párhuzamosan, attól egyenlő távolságra fut végig a hajótesten, majd az orr közelében egy-egy tágas keresztfolyosóba torkollik. – Nahát – Mara nagyokat pislogva meredt a férjére –, mióta tudsz te ennyit a Dreadnaughtok szerkezeti felépítéséről? – Mióta Han és én rövid összetűzésbe keveredtünk egy rakás birodalmival a Katana fedélzetén – válaszolta Luke, és fanyarul elmosolyodott. – Tudod, alaposan megismered egy hajó belsejét, ha vadul lövöldözve végigkergetnek rajta! Gyere, mondjuk el a többieknek is, hogy hányadán állunk. Amikor visszaértek a csapathoz, a százados éppen befejezte az előadását. – Szóval itt vannak – jegyezte meg Drask, és villámló tekintettel méregette a két Jedit. – Megkérdezhetem, hogy merre jártak? – Körülnéztünk egy kicsit – válaszolta nyugodtan Luke. – Úgy néz ki, hogy át kell váltanunk egy másik folyosóra. – Miért? – kérdezte szigorúan a tábornok. Luke lenézett a droidra, amely még most is szorgalmasan szedegette a törmeléket. – Ott elöl valaki kiépített egy robbanócsapdát – válaszolta. – És most valahogy nincs

kedvem hatástalanítani. De tíz méterre innen van egy keresztfolyosó, amelyen kikerülhetjük azt a helyiséget. – Csapda van előttünk? – kérdezte hitetlenkedve Bearsh. – De hát miért akarnának az itteniek bántani minket? Hiszen mi azért jöttünk, hogy tisztelegjünk a bátorságuk előtt. – Az meglehet, elöljáró úr, csakhogy ezt ők nem tudhatják – magyarázta türelmesen Luke. – Legfeljebb annyit tehetünk, hogy igyekszünk elkerülni a bajt, amíg nem tudjuk elmagyarázni nekik, hogy kik vagyunk, és miért jöttünk. – Először is gondoskodnunk kell arról, hogy ez a találkozó egyáltalán létrejöjjön – mondta felbőszülve Drask, azzal előhúzta az adóvevőjét. – Egy pillanat, tábornok úr! – szólt rá Luke. – Elárulná, hogy mire készül? – Hívom az erősítést! – mordult fel Drask. – Ez már nem diplomáciai probléma, hanem katonai. És eszem ágában sincs fegyveres kíséret nélkül sétálgatni ezen a helyen. – De tábornok úr! – csattant fel a birodalmi százados. – Van fegyveres kíséretünk. Kérem, bízzon bennem. Az 501-esek meg tudják oldani az efféle problémákat! – Az még nem elég – morogta haragosan Drask –, még akkor sem tudnak megvédeni mindnyájunkat, ha csakugyan olyan ütőképesek, ahogyan azt ön állítja. Nagyobb egységre lesz szükségünk! – Ez nem a legjobb ötlet, uram! – figyelmeztette Luke a tábornokot. – A túlélők szemmel tartanak minket, és minden valószínűség szerint fenyegetésnek fogják venni egy komolyabb csapat felbukkanását! – Igaza van Skywalker mesternek – jelentette ki Formbi, és a hangján érződött, hogy egyáltalán nincs elragadtatva a gyorsan változó helyzettől. – Egyelőre hagyjuk meg tartaléknak azokat a harcosokat, Drask tábornok! Vonuljunk vissza, és térjünk át a Jedi-mester által javasolt útvonalra. – Én ezzel egyáltalán nem értek egyet – morogta Drask, de minden további vita helyett elrakta az adóvevőjét. – Nos, legyen. Skywalker mester, mutassa az utat! A Luke által kiválasztott járatról hamarosan kiderült, hogy semmivel sem járható könnyebben, mint a főfolyosó. Igaz, kevesebb törmelék hevert a padozaton, de a válaszfalak és mennyezet sokkal rosszabb állapotban volt, mint az előző, tágasabb alagútban. Szinte minden második-harmadik méterre jutott egy-egy iszonyúan eltorzult, megcsavarodott burkolóelem, amely meredek szögben kiállt a falból, vagy éppen lelógott a mennyezetről. A kutatócsapat a minden irányból feléjük meredő éles, rozsdás peremek miatt csak lassan haladt előre. Minden jel arra utalt, hogy az egykori űrcsata során hatalmas robbanások pusztítottak ebben a rekeszben. Több, mint egy standard órába telt, mire átvergődtek a körülbelül százötven méter hosszú, romba dőlt folyosószakaszon. Menet közben két takarítódroiddal is találkoztak, amelyek elragadtatott szavakat csaltak elő a geroonokból. Nyilvánvalónak tűnt, legalábbis a két Jedi számára, hogy valaki folyamatosan figyeli őket. De legalább nem vártak rájuk további robbanócsapdák, és háborítatlanul folytathatták az útjukat. Luke-ban rövidesen feltámadt a remény, hogy a túlélők a megfigyeléseik alapján rájöttek, hogy a hívatlan vendégek békés szándékkal érkeztek. Vagy csupán arról volt szó, hogy még emlékezetesebb fogadtatást készítettek elő nekik... Miután maguk mögött hagyták a turbólézereknek helyt adó, utolsó rekeszt is, a várakozásaiknak megfelelően, gyakorlatilag sértetlen környezetben haladtak tovább. Néhány perccel később, mintegy ötven méter megtétele után Marának már egyenesen az a benyomása támadt, hogy csupán egy elhanyagolt, poros és rendetlen raktárban járnak. Hamarosan betértek az egyik oldalsó terembe, amelyben tucatnyi kezelőpult állt, míg a falai mentén műszerfalak és jókora monitorok sorakoztak.

– Mi ez a hely? – kérdezte megilletődötten Bearsh. – Ez az úgynevezett flottairányító taktikai központ – válaszolta készségesen a birodalmi százados. – A Dreadnaughtokat annak idején kisegítő hajók százai kísérték. Vadászok, fregattok, kisebb cirkálók. Ebből a központból koordinálták a mozgásukat és műveleteiket. – Biztos a vagaarik hajóin is voltak ilyen termek! – vélekedett a geroonok egyike. – Talán még ennél nagyobbak is! Mert hatalmas flottájuk volt ám! – Bizony – erősítette meg Bearsh, és megborzongott. – Amikor lecsaptak a világunkra, annyi hajóval támadtak, hogy elsötétült az ég! – Ez talán még működőképes – dünnyögte Drask, és odalépett az egyik konzolhoz, hogy közelebbről is szemügyre vegye. – Vajon Mitth'raw'nuruodo szándékosan kímélte meg a hajónak ezt a részét? – Elképzelhető – válaszolta Fel. – A hat Dreadnaught manővereit és műveleteit valószínűleg a vezérhajón hangolták össze. Erre a taktikai központra talán olyannyira nem volt szükség, hogy még kezelők sem tartózkodtak benne. – Hacsak nem ez volt a vezérhajó! – szólt közbe Jinzler. Mara hirtelen megérzett valamit. Mintha egy ismeretlen élőlény bukkant volna fel a közelben. Azonnal Luke felé fordult, aki válaszképpen egy pillanatra felrántotta a jobb szemöldökét. A Jedi-hölgy hamiskásan rákacsintott a férjére, majd fennhangon megszólalt: – De kár, hogy nem tudjuk bekapcsolni valamelyik kezelőpultot! Fogadni mernék, hogy hemzsegnek bennük a hasznosabbnál hasznosabb információk! Mialatt beszélt, az Erő közvetítésével kiterjesztette az érzékeit. Néhány pillanatig feszülten figyelt, de nem tudta megfejteni az észleléseit. A gyenge, halvány jel hol eltűnt, hol előbukkant, amiből hirtelenjében azt az egyetlen következtetést tudta levonni, hogy az ismeretlen teremtmény szinte másodpercenként elveszti az eszméletét, majd magához tér, aztán ismét elájul. – Talán megérne egy próbát – vetette fel Luke, és a szeme sarkából a feleségére nézett, aki gyorsan elfordult, nehogy meglássa valaki, hogy kajánul vigyorog. A Jedi-mester megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – Maga mit gondol, százados úr? Fel töprengve ráncolta a homlokát. Aztán elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a neki is háttal álló Marára, és máris észbe kapott. – Egész jó ötlet! – jelentette ki ügyesen színlelt lelkesedéssel. – Sőt, lehet, hogy itt könnyebben rátalálunk a nekünk kellő adatokra, mint a parancsnoki hídon. Azt már most tudjuk, hogy ez a helyiség épen maradt. Tábornok úr, mit szólna hozzá, ha egy kicsit megpiszkálnánk azt a pultot, amelyet oly elmélyülten vizsgálgat? Drask elhátrált néhány lépésnyire, még egyszer végigmérte a konzolt, és felmordult: – Rajta, lásson neki! – Máris! – vágta rá készségesen Fel, azzal odahúzott egy fülsértően nyikorgó széket a kiválasztott pult elé, és rátelepedett. – Lássuk csak... – dünnyögte töprengve, és próbaképpen felkattintott néhány kapcsolót. A pult halkan, recsegve sípolt néhányat, aztán, némi tétova villogás után, életre kelt néhány kijelző. A százados elégedetten bólintott, és kijelentette: – Na, fog ez menni! Akkor most nézzük meg ezt... Mara lassan visszafordult a konzol előtt félkörben felsorakozott csapat felé. Luke-nak már nyomát sem látta. Várt még néhány pillanatig, és miután meggyőződött arról, hogy rajta kívül mindenki a birodalmi tiszt bűvészkedését figyeli, nesztelenül kisurrant az ajtón. Luke rögtön a kijáratnál várta. – Te is érezted a hölgyet? – kérdezte suttogva, mialatt óvatos léptekkel távolodtak a taktikai teremtől. Hölgyet? Mara elméjén szempillantás alatt átvillant az az eléggé hézagos történet,

amelyet Jinzler mesélt a nővéréről. – Én is érzékeltem egy jelet, de hol eltűnt, hol visszajött – válaszolta. – Szóval szerinted nő az illető? – Egészen pontosan egy kislány – közölte Luke, és miután pontosan tudta, hogy mi jár a felesége fejében, hozzátette: – Túlságosan fiatal ahhoz, hogy Lorana legyen. Sajnálom. – Lássuk be, az már tényleg túl szép lett volna, ha egyből megtaláljuk Jinzler barátunk nővérét – ismerte el Mara, és megpróbált úrrá lenni a csalódottságán. – Menjünk, és keressük meg, még mielőtt észreveszik, hogy leléptünk! – Ezzel már elkéstek – dörmögte egy komor hang a hátuk mögött. Luke hatalmasat sóhajtott, Mara viszont szélesen elvigyorodott, mialatt megfordult, és udvariasan köszönt: – A legmélyebb tiszteletem, tábornok úr! Drask magányosan, az állát gőgösen felszegve állt a folyosó közepén. – Maguk teljesen ostobának néznek minket – jelentette ki ridegen. – Önök, de Fel százados is. Komolyan azt hitték, hogy ugyanazzal a módszerrel kétszer is becsaphatnak egy chisst? – Bocsásson meg nekünk – kérte Luke, és fejet hajtott a tábornok előtt – mi csupán az önök biztonsága miatt aggódtunk. – Köszönöm, de nekem nincs szükségem testőrségre! Én katona vagyok, nem diplomata! – vágott vissza önérzetesen Drask. – Nem tudom, hogy maguknál, embereknél mi a szokás, de nálunk a csatában a vezérek nem hátulról, biztonságos távolságból irányítják az ifjú harcosokat, hanem mindvégig ott vannak közöttük, és maguk is harcolnak. – Így már érthető – felelte Luke. – Akkor talán rosszul fejeztem ki magam. Szóval, az imént Formbi főnemes biztonsága miatt aggódtunk. – Így már jobb – dörmögte Drask, és kissé megenyhülve folytatta: –, de jól jegyezzék meg, hogy ez a hajó még most is a Chiss Birodalom tulajdonát képezi! A jövőben ne merészeljenek előremenni, vagy eltűnni! – Megértettük – válaszolta nyomban Luke –, és megint csak elnézést kérünk. – Rendben, ez egyszer még megbocsátok – közölte méltóságteljesen Drask, aztán gyorsan visszanézett a taktikai terem kijárata felé, és hozzátette: – Akkor most haladjunk tovább, még mielőtt a többiek észreveszik a távollétünket! Talán húsz-harminc métert tehettek meg, amikor Mara ismét megérezte az idegen tudat közelségét. Ebből a távolságból már azt is meg tudta ítélni, hogy Luke-nak igaza volt az imént. Valóban egy fiatal lány tartózkodott a közelükben. – Előttünk van – súgta a férjének, majd a tekintetét a folyosó félhomályába fúrva figyelt, hogy pontosan meghatározza a lány helyzetét. Tőlük legfeljebb öt-hat méterre egy félúton beragadt ajtó állt a jobb oldali válaszfalban, amelyen túl jókora helyiség terült el. Mara óvatosan előrelopakodott, és benézett az ajtónyíláson. A derengő fénnyel megvilágított helyiségben ugyanolyan kezelőpultok álltak, mint amilyeneket a taktikai irányítóteremben láttak. – Odabent lesz, a tartalék felderítőközpontban – suttogta Luke, és a beszorult ajtóra mutatott. – Te maradj idekint, mialatt a tábornok úrral ellenőrizzük a termet! Mara már-már visszavágott, de sietve visszanyelte a mondandóját, mert rájött, hogy a férje csupán jó benyomást akar tenni a mogorva chiss főtisztre. – Jó ötlet – válaszolta halkan, azzal félrelépett az útból, és hátával a válaszfalhoz simult. Luke és Drask nesztelen, óvatos léptekkel indultak a terem felé. Menet közben a tábornok megfontolt mozdulattal a hő pisztolyára tette a kezét, amelyet a derékszíjára erősített tokban hordott. Átléptek a nyíláson, és eltűntek az ajtó mögött...

– Ti Jedik vagytok, ugye? Mara a háta mögül hallotta a vékony hangot. Villámgyorsan megpördült, és ösztönösen a fénykardjához kapott, de rögtön el is engedte a fegyvert. A tőle alig néhány lépésnyire, mozdulatlanul álló kislány legfeljebb tíz éves lehetett. Egyszerű, foltozott, de tiszta ruhát viselt. Aranybarna haja lágyan csillogott a folyosó vészlámpáinak fényében. Világoskék szemével pislogás nélkül, mereven bámulta az ismeretlen látogatót. Vele ellentétben Mara sűrűn pislogott, mert teljesen elképedt. Az imént határozottan érezte, hogy a lány előttük jár, erre tessék, a hátuk mögött bukkan fel. De hogy a táguló szupernóvák összes kínjába került oda? Hogyan tudott észrevétlenül megközelíteni egy tapasztalt Jedi-lovagot? Nagy nehezen összeszedte magát, és kibökte: – Igen, kicsim, azok vagyunk. És azért jöttünk, hogy segítsünk nektek! – Óh – a lány hatalmasat sóhajtott, aztán egy pillanatig elmélyülten, de az arcán bizonytalan kifejezéssel tanulmányozta a Jedi-hölgyet. Végül a felderítőközpont ajtaján kilépő Luke-ra és Draskra fordította a tekintetét. Ekkor mélyet lélegzett, és megkérdezte: – És a kékbőrű? Ő azért jött, hogy bántson minket? – Senki sem fog bántani titeket – válaszolta Drask, és a hangja ezúttal szokatlanul barátságosan csengett. – Ahogy a Jedi-lovag mondta, azért jöttünk, hogy segítsünk. – Óh – a lány ismét felsóhajtott, és közömbös hangon kijelentette: – Hát, ezt majd mondjátok el neki – egy, a háta mögött lévő falmélyedésre mutatott –, már vár titeket! – Mi is alig várjuk, hogy láthassuk őt! – udvariaskodott Luke, bár fogalma sem volt, hogy ki várja őket. Szelíden rámosolygott a kislányra, és megkérdezte: – Elárulod a nevedet? – Evlynnek hívnak – felelte a lány. – Erre parancsoljatok! – Előbb értesítenünk kell a többieket! – mordult fel Drask, és előkapta az adóvevőjét. – A társaitok jól vannak – közölte Evlyn, mialatt belépett a falfülkébe. – Hamarosan ők is itt lesznek! Felnyúlt, és megnyomott egy rejtett kapcsolót. A mélyedés hátsó fala néma csendben felsiklott, és eltűnt a mennyezetben, felfedve ezzel egy rövid, a másik végén ovális ajtóban végződő folyosót. – Gyertek! – hívta őket a lány, és máris elindult a szűkös járatban. Mara gyanakodva méregette a folyosót, amelynek a közepe táján, a bal kézre eső falban egy harmadik, lezárt ajtó sötétlett. Úgy sejtette, hogy egy rejtett szenzorokkal felszerelt, biztonsági átjárót lát, de az is felmerült benne, hogy a falfülkén túl újabb csapda várja őket. Miután felmérte a helyzetet, kérdő pillantást vetett a férjére, aki nyomban előállt az elgondolásával: – Tábornok úr, az lesz a legjobb, ha ön és a feleségem itt maradnak – javasolta, majd belépett a falmélyedésbe, visszafordult, és hozzátette: – És mialatt várakoznak, talán értesíthetnék a többieket! – Dehogy várok! – hördült fel Drask, azzal lendületesen elnyomakodott Luke mellett, így elsőnek ért a rövid átjáróba. Néhány lépés után megpördült, és szigorúan ráförmedt a Jedi-mesterre: – Megmondtam, hogy még egyszer nem fogják megelőzni a csapatot! Nélkülem nem, az biztos! Luke csak a fejét csóválta, és szótlanul elindult az ismét meglóduló tábornok után. Ezalatt Evlyn elérte a folyosó túlsó végét, és kinyújtotta a kezét az ajtó mellé épített, tenyérnyi vezérlőpanel felé. Mara hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. Megidézte magában az Erőt, és az érzékeit kiterjesztve próbálta kideríteni, hogy mi történik a hátrahagyott társaikkal. Némi megkönnyebbülésére szolgált, hogy nem érzékelt sem rémült, sem ideges

gondolatokat azon a környéken, így végül elszánta magát. Úgy vélte, abból nem lehet baj, ha néhány percre elszakadnak a társaiktól, főleg, mert az 501-es Légió tagjai vigyáznak rájuk. És ha kiderül, hogy a kislány tőrbe csalta őket, két Jedi nyilván könnyebben kikeveredik a szorult helyzetből, mint egy... – Majd menet közben értesítjük a többieket – dünnyögte komoran, és ő is belépett a rövid folyosóra. Éppen idejében érkezett. Alig tett meg két lépést, amikor az ajtó néma csendben bezárult a háta mögött. – Siessetek! – sürgette őket Evlyn, és intett nekik, hogy kövessék. Mara megnyújtotta lépteit, hogy utolérje Luke-ot... A két Jedi hirtelen zavart érzett az Erőben. Azonnal tudták, hogy bajban vannak, de cselekedni már nem maradt idejük. Mialatt mindketten a fénykardjukhoz kaptak, két, függőleges fémlemez siklott ki a mennyezetből. A villámgyorsan leereszkedő, vastag ötvözetlapok egyike Drask előtt dörrent a fémpadlón, a másik Mara háta mögött, így három részre osztották az átjárót, és csapdába ejtették őket a középső szakaszban. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a minden oldalról fémfalakkal körülzárt cella rándult egyet, és zuhanni kezdett.

Tizenkettedik fejezet

– Maguk Jedik! Csináljanak valamit! – ordította Drask, és az anyanyelvén hozzátett egy cifra káromkodást. Ám az első, döbbent pillanatokban egyikük sem tehetett semmit, mert mindhárman azért küzdöttek, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat. A fémcella egyre csak zuhant és zuhant, jóval nagyobb sebességgel annál, mint amekkorára a kisbolygó gyenge gravitációja elméletileg felgyorsíthatta volna. Megkésve bár, de Luke végre rájött, hogy egy álcázott felvonókabin ejtette foglyul őket. Néhány másodperccel később, oly váratlanul, és akkora erővel, hogy az utasai kis híján elterültek a fémpadlón, a fülke hatalmasat fékezett, és megállapodott. – Üdvözlöm önöket, Jedik! – recsegte egy torz férfihang a vezérlőpanel irányából. – És önt is üdvözlöm, kékbőrű idegen! – Minket chissnek szokás nevezni! – mordult fel öntudatosan a tábornok. – Értem. Hát akkor üdvözlöm önt, chiss! – válaszolta a férfi. – Én Jorad Pressor vagyok, a Nép Őrzője. – Kissé szokatlan módon fogadják a békés látogatókat! – jegyezte meg ingerülten Mara. – Azt hiszem, valamennyien jobban járnánk, ha szépen előbújnának, és nyugodtabb körülmények között, személyesen beszélnénk egymással! – Hogy hogyan és milyen körülmények között beszélünk, azt én fogom eldönteni, és nem önök! – válaszolta nyugodtan a Pressor nevű illető. – Egy ideig minden úgy marad, ahogyan most van. – Egy nagyon rövid ideig – vágott vissza Mara, és erősen kihangsúlyozta a „nagyon" szót. – Komolyan azt hiszi, hogy ezek az ócska fémfalak sokáig feltartóztathatnak minket? – Nem hiszem, hanem biztosan tudom – állította határozottan Pressor. – Engedjék meg, hogy megmagyarázzam! Az önök felvonókabinja pillanatnyilag két, egymással szembefordított tolósugár gravitációs nullpontjában lebeg. Ha a két berendezés közül az egyik megszűnik működni, akkor a másik pillanatok alatt végigtolja önöket az aknán, és beleszáguldanak vagy az alsó, vagy a felső Dreadnaughtba. Akármerre indul el a fülke, jókora csattanás lesz a vége. – De azt a maguk hajója sem ússza meg – figyelmeztette Drask a számukra láthatatlan beszélőt. – Egy ekkora becsapódás felsértheti a burkolatot, vagy összezúzhat számos tartóelemet! – Nem hinném – válaszolta Pressor higgadtan –, de ha mégis, az már a mi bajunk lesz, és nem az önöké. – Ez igaz – ismerte el Luke –, de ugye jól sejtem, hogy ez még nem minden? – Így van. Történetesen tudom, hogy mire képesek a Jedik – folytatta Pressor. – Tudom, hogy a fénykardjukkal könnyűszerrel kivághatják magukat a kabinból. Én viszont azt tanácsolnám, hogy ne próbálkozzanak ilyesmivel. A tolósugarak vezérlő és elektromos kábelei többször körülfutják a fülkét, méghozzá véletlenszerű elrendezésben. Ha netán elvágják valamelyiket, azzal felborítják a rendszer egyensúlyát, és már száguldanak is a biztos megsemmisülésbe.

Luke jelentőségteljes pillantás vetett Marára, majd emelt hangon megszólalt: – Elismerem, ezt alaposan kifundálták, Pressor! Sok Jedi járt errefelé az elmúlt ötven évben? – Senki sem járt itt – válaszolta meglepően keserű hangon a férfi. – De én mindig tudtam, hogy a Köztársaság egyszer még ide küld valakit, akinek az lesz a feladata, hogy végezzen velünk. Ezért aztán hoztunk néhány óvintézkedést. – Teljesen félreértik a helyzetet – Luke megcsóválta a fejét, és igyekezett úgy beszélni, hogy a hangja minél meggyőzőbben szóljon. – Nem azért jöttünk, hogy bosszút álljunk, hogy megtoroljunk valamit, vagy tudom is én. Azért jöttünk... Nem beszélhetett tovább, mert Pressor közbevágott, és zavartalanul folytatta a saját mondanivalóját: – És feleslegesen próbálnak kapcsolatba lépni a társaikkal, mert zavarjuk az összes hullámhosszt. Helyezzék magukat kényelembe, amennyire ez lehetséges, és gyakorolják a Jedik híres türelmét! A következő pillanatban halk kattanás tudatta, hogy Pressor megszakította a kapcsolatot. – Ez igazán érdekes – jegyezte meg gúnyosan Drask, és szembefordult Luke-kal. – Formbi főnemes azt állította, hogy a Jediket mindenki tisztelte és csodálta. A jelekből ítélve tévedett. – Méghozzá elég nagyot – ismerte el Luke, és lassan körülhordozta a tekintetét a felvonókabin belsején. Összevissza horpadozott, de máskülönben sima falakat látott. Rövidesen arra a következtetésre jutott, hogy ha a foglyul ejtőik megfigyelés alatt tartják őket, akkor a kamerának és a mikrofonnak vagy a kabin vezérlőpaneljében, vagy a mennyezet és az oldalfalak találkozásánál sötétlő repedésekben kell lennie. Kérdő pillantást vetett a feleségére, közben folytatta az előbb megkezdett magyarázatot: – Tudniillik bőven akadtak és a mai napig akadnak olyanok, akik nem szeretik a Jediket. Mara eközben a kezelőpanel felé vágott a szemével, majd egy kézjelet mutatott. Válaszképpen a Jedi-mester elmosolyodott, aztán lassú, nyugodt mozdulattal felnyitotta az egyik övtáskáját. Mara felpattintotta a derékszíjára fűzött elsősegély-készletét, közben átvette a szót. – Természetesen ezek túlnyomó többsége bűnöző, vagy háborús uszító – mialatt beszélt, beletúrt a készletbe, és az ujjaival válogatta annak tartalmát. – Tudja, tábornok úr, a Jedik mindig is a béke és a rend őrzői voltak, így aztán nem csoda, hogy egyes körökben gyűlöltek és gyűlölnek minket. – És persze a korrupt politikusok sem rajonganak értünk – tette hozzá Luke, és előhúzott egy folyékony zsinórral megtöltött fémhengert. A következő másodpercben Mara is elővett egy kisebbfajta palackot. A Jedi-mester ismét mosolygott, és felvetette: – Kíváncsi lennék, hogy Jorad Pressor melyik kategóriába tartozik... – Talán egyikbe sem – vélte Mara. Odalépett az egyik sarokhoz, és a kezében tartott palackból színtelen, porlasztott folyadékot kezdett fújni a kabintető és az egyik oldalfal illesztésére. A sebkezelésre használt, mesterséges bőr nevezetű anyag áttetsző, rugalmas hártyát képezett a fémfelületeken. Mialatt Mara aprólékos gonddal munkálkodott, csevegő hangnemben tovább beszélt: – Lehet, hogy ezzel a Pressorral nincs is különösebb baj. Esetleg csak úgy gondolja, hogy azzal nem megy semmire, ha szóba áll velünk. – Talán igazad van – felelte Luke, azzal beállt a felesége mellé, és nekilátott, hogy keskeny zsinórcsíkot nyomjon a mesterséges bőr vékony rétegére. – Idekint, a Chiss Birodalom peremvidékén a túlélők biztosan nem számítanak semmi jóra. – Ha egyáltalán tudják, hogy hol vannak – jegyezte meg Mara. – Remélem, előbb-utóbb meg tudjuk győzni őket arról, hogy segíteni jöttünk. Szívesen beszélgetnék velük, mert már

nagyon kíváncsi vagyok a teljes történetre. Kínos csend telepedett a kabinra. Mara elérte a sarkot, és áttért a másik falra, míg Luke szorosan a nyomában haladt. A levegővel való érintkezésre rugalmas, erős zsinórrá alakuló fehér, sűrű folyadékot olyan vegyületekből keverték ki, hogy ne ragadjon oda semmihez. Ezzel ellentétben a mesterséges bőrt úgy állították össze, hogy hézag nélkül rátapadjon a sérült testfelületekre. A két anyag együtt tökéletesen lezárta a réges-régi repedéseket, és elszigetelt mindent, ami mögöttük rejtőzött. Miután a Jedik végeztek a falakkal, már csak egy egyszerű lépés volt hátra. Luke levette magáról, és a kabin kezelőpaneljére terítette a köpenyét. – Ezzel kész is vagyunk – mondta elégedetten, és hátralépett, hogy megszemlélje a művét. – Ha minden igaz, akkor mostantól nem látnak, és nem hallanak minket. – Kezdésnek nem rossz – ismerte el közömbös hangon Drask, akit az egyszerű, de hatékony megoldás szemlátomást nem vett le a lábáról. – De még mindig idebent vagyunk. Hogyan tovább? – Most pedig, tábornok úr – Luke színpadias gesztussal, szélesen mosolyogva meghajolt Drask előtt megmutatjuk önnek, hogy mire képesek a Jedik! Kérem, dőljön hátra kényelmesen, és élvezze az előadást! – Mi volt ez? – kérdezte halkan Feesa, és felkapta a fejét, miután távoli, fojtott dörrenést hallott. – Valahol beindult egy gépezet – válaszolta Csáklya, azzal két kézre fogta a sugárvetőjét, és lépett egyet az ajtó felé. – És hol vannak a Jedik? – csattant fel Jinzler, aki meglepetten, értetlenül forgatta a fejét. – Képesek voltak itthagyni minket? – Aggodalomra semmi ok, nagykövet úr – szólt rá higgadtan Formbi a férfire. – A társaik Drask tábornok társaságában előrementek, hogy felderítsék a következő folyosószakaszt. De talán ideje lenne, hogy mi is csatlakozzunk hozzájuk. Fel rosszkedvűen méregette a kijáratot. Egészen mostanáig abban bízott, hogy a Jedik visszatérnek, még mielőtt a többiek észreveszik, hogy eltűntek, de legalábbis addigra, mire a csapat folytatja útját. Nyomban eszébe jutott, hogy a fordulat miatt meg kell változtatnia a menetoszlop gondosan kialakított rendjét, és máris odaszólt a katonáinak: – Figyelem, rohamosztagosok! Csáklya és Felhő az élre állnak, Őrszem és Árnyék hátul lesznek! Nem sorolhatta tovább az utasításait, mert Formbi közbeszólt: – Elnézését kérem, százados úr, de én jobban szeretném, ha önök így együttesen alkotnák a hátvédet – azzal Fel válaszát meg sem várva ráparancsolt a három chiss harcosra: – Jöjjenek velem! A főnemes minden további megjegyzés vagy magyarázat nélkül a kijárat felé vette az irányt. Az egyik harcosa sietve megelőzte, míg a másik kettő villámgyorsan felzárkózott mellé, és gyakorlott könnyedséggel felvették az ő menetütemét. A százados elsziszegett néhány, a rohamosztagosok között tanult átkot, mialatt Jinzler, Feesa és a geroonok a négy chiss nyomába eredtek. Már a puszta gondolatát is gyűlölte annak, hogy mostantól fogva leghátul kell ballagnia. A katonái felé fordult, és ingerülten bár, de módosította az előző parancsot: – Rendben, rohamosztagosok, fejlődjenek hátvédalakzatba! Formbi gyorsított iramot diktált az immár átalakult menetoszlopnak, mert szerette volna, ha mihamarabb utolérik a két Jedit, illetve a tábornokot. Ám alig tettek meg húsz métert, amikor

egy sötét árnyék mélyéről aranybarna hajú kislány lépett az élen haladó chiss harcos elé. A csapat tagjai azonnal megtorpantak, majd valamennyien meglepetten, némán bámulták az alacsony, vékonyka teremtést. – Üdvözöllek benneteket! – köszönt a lány a legteljesebb lelki nyugalommal, mintha az elmúlt évek minden egyes napján jártak volna látogatók a Kirajzás fedélzetén. – Azért jöttetek, hogy találkozzatok az Őrzővel? Formbi kérdő pillantást vetett Jinzlerre, aki csak a vállát vonogatta. A főnemes visszafordult a lány felé, és megszólalt: – Mi azért jöttünk, hogy felkutassuk a Kirajzás túlélőit, és ha módunkban áll, segítsünk rajtuk. Az Őrző netán beszélni óhajt velünk? – Igen – erősítette meg a lány –, gyertek utánam! Elvezetlek hozzá titeket. Azzal megfordult, és elindult előre a folyosón. Néhány lépés után oldalra fordította a fejét, és hátraszólt: – Kik vagytok ti? Formbi teleszívta a tüdejét levegővel, aztán ugyanolyan komoly és ünnepélyes hangnemben, mintha nem is egy gyerekkel, hanem egy felnőttel beszélne, sorolni kezdte: – A nevem Chaf'orm'bintrano, és a Chiss Birodalom Ötödik Uralkodócsaládjának főnemese vagyok. Ez a hölgy Chaf'ees'aklaio, a szárnysegédem. Ez az úr pedig Dean Jinzler, az Új Köztársaság nagykövete. Ezen felül a küldöttségünk tagjai között jelen vannak a geroon nép és a Kéz Birodalmának egyes képviselői is. – Sokan eljöttetek, hogy találkozzatok velünk – állapította meg a lány, aztán megállt, és egy, a bal oldali válaszfalban sötétlő falfülke felé fordult. – Hát igen, sokan a szívükön viselik a sorsotokat – udvariaskodott a főnemes, és megkérdezte: – És te, megmondod a nevedet? – Evlynnek hívnak – válaszolta a lány. – Erre parancsoljatok! Megnyomott egy rejtett kapcsolót, mire a mélyedés hátsó fala felemelkedett, és eltűnt a mennyezetben. A lány ekkor kézmozdulattal jelezte, hogy kövessék, és belépett a falfülkébe. Mialatt a többiek engedelmesen elindultak utána, Fel magához intette Csáklyát, és halkan megkérdezte tőle: – Tudjuk, hogy merre járnak a Jedik és Drask? – Nincs szenzorkapcsolatom – mormolta csendesen a rohamosztagos. – Rengeteg itt a fém. Ezek a falak leárnyékolják a jeleket. – Értem – dörmögte Fel, és miközben a katonáit megelőzve elérte a falfülkét, előhúzta az adóvevőjét. A következő pillanatban meglátta, hogy az ajtónyíláson túl rövid folyosó várja őket, amelynek távolabbi végét egy másik ajtó zárja le. Formbi, a három chiss harcos és két geroon közvetlenül a lány mögött haladtak, míg Jinzler, Feesa Bearsh, és a negyedik geroon néhány lépéssel lemaradva követték őket. – Felhő, Csáklya, irány előre, zárkózzanak fel a főnemes mögé – rendelkezett halkan a százados. Ebben a pillanatban Evlyn elérte a folyosó túlsó végét, megnyomott egy gombot, mire az előtte álló ajtó felemelkedett. Fel gyanakodva figyelte az eseményeket, és újra megszólalt: – Mi itt maradunk hátul, és... Sosem fejezte be az utasítást. Evlyn átlépett az ajtón, amely azonnal bezárult mögötte. Egyetlen másodperccel később két vastag fémlemez zuhant le a mennyezetről; az egyik a chissek és két geroon mögé, míg a másik Felhő elé csapódott. Ez utóbbi, súlyos lap elzárta a birodalmiakat a csapat többi tagjától. Fel azonnal megpördült, de már elkésett. A falfülke hátsó fala visszasiklott az eredeti állásába, így elvágta a visszavonulás útját. A következő pillanatban a századosnak az a benyomása támadt, hogy a padló kiszakadt a lába alól. Egy ütemmel később

rájött, hogy az egész, újonnan kialakított börtönük nagy sebességgel megindult lefelé. Aztán a fémfalakkal határolt helyiség váratlanul meg is állt, még mielőtt Fel végigmoroghatott volna egy kacskaringós káromkodást. – Üdvözlöm önöket – köszönt rájuk egy férfihang a kezelőpanelbe épített, enyhén sercegő hangszóróból. – A nevem Jorad Pressor, a Nép Őrzője. Önök jelenleg egy turbólift kabinjában tartózkodnak, amelyet két, egymással szembefordított tolósugár tart a helyén. Eddig értették, amit mondtam? – Tökéletesen – válaszolta Fel, és mialatt bemutatkozott, minden akaraterejével azért küzdött, hogy az idegessége ne érződjön a hangjából. – Én pedig Chak Fel százados vagyok, a Kéz Birodalmának katonája. El kell ismernem, ez a csapda igazán leleményes! – Csupán kihasználtuk a rendelkezésünkre álló lehetőségeket – válaszolt büszke hanghordozással Pressor. – Összesen hat liftkabin közlekedik ebben a pilonban. Ezeket úgy tervezték, hogy egymástól függetlenül működjenek, de szükség esetén össze is lehessen kapcsolni őket, például egy nagyobb szállítmány mozgatásához. – Világos – dünnyögte a százados, és megkérdezte: – Ugye, jól értem, hogy ön a Dreadnaughtokat összekötő csöveket nevezi pilonnak? Az ismeretlen férfi nem törődött a közbevetéssel, zavartalanul folytatta: – A két tolósugár elektromos és vezérlőkábeleit többször körbevezettük a kabin burkolatának külső felületén. Ezért azt tanácsolom, hogy ne próbáljanak lyukat lőni vagy robbantani az önöket körülvevő falakba. – Tudomásul vettem a figyelmeztetést – válaszolta Fel, és mert megsejtette, hogy Jorad Pressor nem óhajt hosszabb beszélgetésbe bonyolódni, röviden megkérdezte: – Mit akar tőlünk? – Egyelőre semmit – válaszolta a férfi. – Hamarosan eldöntjük, hogy mi legyen a sorsuk, és akkor újra – kapcsolatba fogok lépni önökkel. – Értem – dörmögte a százados, és mialatt körbejáratta a tekintetét a fülke belsején, újabb kérdést tett fel: – Befolyásolja a döntést, ha elmondom, hogy békével jöttünk, és azt reméljük, hogy segíthetünk önnek és a népének? – A szándékaiknak nincs jelentősége – válaszolta kurtán Pressor, és a hangszóró egy halk kattanást követően elnémult. A százados a katonáira pillantott, és halkan odaszólt nekik: – Hányadán állunk? – Zavarják a rádióinkat – felelte Árnyék. – Nem érem el a többieket. – Ezen már meg sem lepődök – Fel csak legyintett, és folytatta: – Elektromágneses jelek? – Ott – szólalt meg Csáklya, és a sugárvetőjének csövét a kabin kapcsolótáblája felé lendítette: –, kamera és mikrofon üzemel. – Megerősítem! – tette hozzá Őrszem. – Na jó... – dünnyögte a százados, majd fennhangon hozzáfűzte: – A társaink magukra maradtak. El vagyunk vágva tőlük, ami azzal jár, hogy nem tudjuk megvédeni őket. Cselekednünk kell! Gyors mozdulattal lekapta magáról a hátizsákját. Az ujjai pillanatok alatt rátaláltak a tenyérnyi méretűre összehajtogatott fűthető takaróra, és a gyorsragasztóra. Mialatt előhúzta a két tárgyat, elégedetten elvigyorodott. Szóval ez a Pressor büszke arra, hogy milyen ügyesen használják ki a korlátozott lehetőségeiket? Helyes. Alkalomadtán majd elmeséli ennek az alaknak, hogy amennyire tudni lehet, a korlátozott lehetőségek kihasználásának nem csupán egyes módszereit, de a puszta fogalmát is a Kéz Birodalmában találták ki! – Hát akkor most bezárkózunk egy időre – folytatta, és a rejtett kamera felé lépett. – Aztán megnézzük, hogy mit tudunk kihozni a helyzetből.

– ... szóval, azt javaslom, hogy ne próbálják kirobbantani a válaszfalakat – mondta fennhangon Pressor, mialatt letörölte a homlokáról a verejtéket, és még egyszer végigfuttatta tekintetét a gondosan előkészített figyelmeztető szövegen. – Megértették? – Teljes mértékben – válaszolta a kékbőrű férfi, aki valamilyen főnemes néven mutatkozott be. Az illető a négyes számú felvonókabinban szorongott másik három chiss és két, egyelőre ismeretlen idegen lény társaságában. A főnemes megköszörülte a torkát, és folytatta: – Várni fogjuk a döntést. Csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy segíteni jöttünk, és nem azért, hogy ártsunk maguknak. – Tudomásul vettem – felelte Pressor. – Hamarosan ismét jelentkezem. Kikapcsolta a pulton álló mikrofont, és komoran nézegette azokat a zavaros képsorokat, amelyeknél jobbat a turbóliftekbe szerelt kamerák már régóta nem tudtak szolgáltatni. Hát persze, hogy nem akarnak ártani senkinek! Ahogyan a fehér páncélos, az arcukat sisak mögé rejtő katonák sem azért jöttek, hogy bárkinek ártsanak, és a Jedik sem azért jöttek, hogy bárkinek ártsanak. Jedik... Pressor két-három hosszú percen keresztül némán meredt a kettes számú képernyőre. Az ősrégi, megkopott berendezés hibáinak jóvoltából nehezen tudta pontosan megítélni, de úgy vélte, hogy a két Jedi jóval fiatalabb nála. Azt viszont jól tudta, hogy az életkor önmagában véve nem jelent az égvilágon semmit. Uliar igazgató szerint a Jedi Rend kultúrájának története több évszázadra nyúlik vissza. És minden egyes Jedi-nemzedék olyan hajlíthatatlan maradisággal adta át a tudását az utána következőknek, hogy a módszereik és szokásaik évszázadokon keresztül semmit sem változtak. Mindez azt jelentette, hogy ha ez a kettő is követte a réges-régi hagyományt, akkor mindketten pontosan olyanok, mint azok a Jedik voltak, akik sok-sok évvel korábban útnak indultak a Kirajzással, Pressor kényelmetlenül mocorgott az ülésében. Ő maga mindössze négy éves volt az expedícióra lesújtó katasztrófa idején, de még így is emlékezett azokra a Jedikre. Legalábbis az egyikükre. A háta mögött félresiklott a vezérlőkabin ajtaja. A nyíláson keresztül forró levegő csapott be, aztán Evlyn is belépett a helyiségbe. – Mindenkit elkaptunk? – kérdezte. – Igen, mindenkit – válaszolta Pressor, majd megfordult az üléssel, és mélyen belenézett a kislány világoskék szemébe. Első pillantásra Evlyn maga volt a megtestesült ártatlanság, de Pressort természetesen így sem tudta megtéveszteni. Volt benne valami különös, amit ő már akkor megérzett, amikor a lány még csupán a harmadik életévében járt. Biztosra vette, hogy idővel a többiek is fel fognak figyelni a titokzatos, és kissé baljóslatú jelekre. – Örülök neki – jelentette ki Evlyn, majd lépett egyet előre, hogy az ajtó becsukódhasson a háta mögött. – Itt sokkal hűvösebb a levegő. – Szerintem meg nem sokkal – vitatkozott Pressor. – A tolósugarak generátorai rengeteg hőt termelnek. – És az nem túl jó, ugye? – kérdezte Evlyn, és a férfi válla felett a műszerfalat fürkészte. – Hát, ha valamelyik túlmelegszik, akkor akár le is állhat – magyarázta Pressor, és nyikorgó ülésével visszafordult a kezelőpult felé. – De az legalább gyors halál lenne... A tekintetével végigsöpört a monitorokon, és kissé ingerült lett, amikor felfedezte, hogy a hatos számú képernyő elsötétült, mialatt ő a lánnyal beszélt. Alig hallhatóan megátkozta az

elaggott berendezést, és a kapcsolótábla felé nyúlt. – Azzal nem mész semmire – közölte Evlyn. – A fekete ruhás férfi a kezelőpanel elé terített egy takarószerűséget. Láttam, amikor csinálta. Pressor a válla felett rosszalló pillantást vetett a kislányra, és mérgesen ráförmedt: – Ha láttad, miért nem szóltál? – Miért, tehettél volna valamit ellene? Az Őrző belátta, hogy Evlynnek igaza van. Szempillantás alatt lehiggadt, és visszafordult a műszerei felé. Igen, Evlynnek igaza van, de ez most nem számít. – Legközelebb, ha valami fontosat látsz, azonnal szólj! – morogta. A hatos számú felvonókabinban folyó hosszas beszélgetés hangjai a képpel együtt eltűntek. A hangszóróból már csak fojtott zúgás hallatszott. Hiába állított a hangerő-szabályzón, csupán annyit ért el, hogy felerősítette a zúgást. Pressor értetlenül pislogott, és hátraszólt: – A mikrofonnal is csináltak valamit? – Azt nem láttam – válaszolta Evlyn, majd megfontolt lassúsággal hozzátette: – De ez a hang olyan, mintha a tolósugár generátorai zümmögnének. – Hát persze! – mordult fel Pressor, amikor hirtelen megértette. A kapcsolótáblára borított szövet nyilván elegendő fémszálat tartalmazott ahhoz, hogy felvegye és felerősítse a kabin falának vibrációját, így egyenesen a mikrofonba továbbította a generátorok hangját. Valaki egyetlen mozdulattal megakadályozta, hogy innentől kezdve szemmel tartsa, és lehallgassa a páncélos katonákat, illetve a tisztjüket. Aztán a kettes monitorra pillantva azzal kellett szembesülnie, hogy a két Jedi is a megfigyelésre használt eszközök kiiktatásán fáradozik. – Hogy pusztulnának el... – dörmögte ingerülten. – Szempillantás alatt végezhetsz velük – emlékeztette a lány. Az Őrző komoran bólogatott. Igen, szempillantás alatt végezhet velük. Mindannyiukkal végezhet. Egyetlen gombnyomás, és néhány másodperc múlva akkora erővel csapódnak bele a liftakna valamelyik végébe, hogy péppé zúzódnak. – Egy darabig még életben hagyjuk őket – mondta végül. – Egyébként meg, akár látjuk őket, akár nem, még mindig csapdában vannak! Azzal az ötös számú kabin képernyőjére fordította a figyelmét. Ebben a fülkében a főnemes által Jinzler nagykövetként bemutatott férfi, továbbá a fiatal chiss hölgy raboskodott, és ide került két, ikerszájú idegen teremtmény is, akik közül az egyik jelenleg elkeseredetten, a puszta öklével püfölte a fülke vezérlőpaneljét. Pressor jól tudta, hogy súlyos kockázatot vállal, ha szóba áll velük, de azzal is tisztában volt, hogy mindenképpen beszélnie kell valakivel. – Menj, és engedd ki az idegeneket az ötös kabinból! – mondta a kislánynak, mialatt felé fordult. – Ne is, előbb várj öt percet, és csak aztán engedd ki őket! Emlékszel, hogy hogyan kell hatástalanítani a csapdát, és hogyan lehet visszaállítani az alaphelyzetet? – Persze – válaszolta kurtán Evlyn, azzal benyúlt a zsebébe, és előhúzta az elektronikus vezérkulcsot. – Hét-három-három-hat. – Helyes – Pressor elégedetten bólintott, és folytatta: – Vezesd őket az eligazító terembe. Ott várjatok, amíg odaérek! – Rendben – válaszolta Evlyn, és megfordult. A következő pillanatban félresiklott előtte az ajtó, újabb forró légroham csapott be a vezérlőbe, aztán a kislány szempillantás alatt eltűnt a teremből. Pressor a mikrofon kapcsolója felé nyúlt. A következő pillanatban átvillant a tudatán a nemrégiben hallott név: Jinzler nagykövet. Jinzler. Jinzler.

A mutatóujját már csupán egyetlen centiméter választotta el a szögletes gombtól, amikor jeges borzongás futott végig a hátán. Jinzler? Levegő után kapott, és dermedten bámulta a férfi képét a monitoron. Ő csak Loranának hívta azt a bizonyos Jedit, de a teljes neve Lorana Jinzler volt. Rákényszerítette az ujját, hogy megtegye azt az utolsó centimétert. Lenyomta a billentyűt, és rekedtes hangon megszólalt: – Üdvözlöm önöket, és külön köszöntöm Jinzler nagykövet urat! Minden előjel nélkül egy-egy súlyos, vastag fémlemez csapódott eléjük és mögéjük. A kettős, fülsértő csattanás elvágta Feesa rémült sikolyát. – Minden rendben lesz – szólalt meg Jinzler, miután elkapta, és magához ölelte az oldalfalnak tántorodó hölgyet. Feesa először összerezzent az érintésétől, de nem húzódott el, sőt, odabújt a férfihez, aki a testi közelségtől összezavarodva hozzátette: – Kérem, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! A szavai jól érzékelhetően nem érték el a kívánt hatást. Feesa minden ízében remegett, izzó szeme villámgyorsan cikázott ide-oda, mintha azt próbálta volna felmérni, hogy hol leselkedik rájuk veszély. Jinzler még szorosabban magához húzta, és segélykérő pillantással méregette a velük együtt csapdába esett geroonokat. Ám egyik teremtmény sem volt abban az állapotban, hogy a segítségére siessen. Bearsh társa félig áthúzta a feje felett a wolvkiljét, és ebben a tartásban mozdulatlanná dermedt. Jinzler feltételezte, hogy a szerencsétlen geroon első rémületében meg akart szabadulni a többletsúlytól, vagy talán az a képtelen ötlet fogant meg az elméjében, hogy elbújik az élettelen test alá. Maga Bearsh az ajtó mellett kuporgott, összevissza beszélt valamit az anyanyelvén, közben a jobbjával elkeseredetten csapkodta az oldalsó ajtó vezérlőpaneljét. Jinzler körülhordozta a tekintetét a fémfalakkal határolt, szűkös térben, de nem látott semmit, amiből kiindulhatott volna. A chiss hölgyet magával húzva közelebb lépett, és szemügyre vette a kezelőpanelt, bár első pillantásra az sem kínált megoldást. Az öt emeletválasztó billentyűn a D-4-1, D-4-2, D-5-1, D-5-2, valamint az RM feliratok világítottak halvány, zöldes fénnyel. Ezek alatt vöröslött a szokásos segélyhívó gomb, és a panel legalján sötétlett a csatlakozó-foglalat, amelybe egy droid beledughatta az adatforgalmazó toldalékát. Jinzler rosszkedvűen megcsóválta a fejét. Fegyvertelen volt, bár úgy vélte, hogy még akkor sem tudnia mihez kezdeni, ha történetesen lenne nála egy sugárvető. Viszont az egyik zsebében ott lapult az adóvevője. Felrémlett benne, hogy az az illető, aki kieszelte ezt az igencsak ravasz csapdát, nyilván gondolt a hullámhosszok zavarására is, de ezzel együtt úgy ítélte meg, hogy mindenképpen meg kell próbálnia. Lassú, megfontolt mozdulattal benyúlt a zsebébe. Ám mielőtt előhúzhatta volna a készüléket, halk kattanás hallatszott. Bearsh összerezzent, és sietve a másik falhoz húzódott. A következő pillanatban határozott férfihang zendült a vezérlőpanelbe épített hangszóróban: – Üdvözlöm önöket, és külön köszöntöm Jinzler nagykövet urat! A nevem Jorad Pressor. Én vagyok ennek a kolóniának az Őrzője! Jinzler a saját neve hallatán meghökkent, de sietve összeszedte magát, és amilyen nyugodtan csak tudta, kipréselte magából a választ: – Üdvözlöm, Őrző! Bevallom, eléggé meglepett! – Ebben teljesen biztos voltam – válaszolta a Pressor nevezetű férfi –, és elnézését kérem, de remélem megérti, hogy meg kellett hoznunk bizonyos óvintézkedéseket. – Természetesen – felelte Jinzler. – Elárulná, hogy mi történt a társainkkal?

– Teljes biztonságban vannak – közölte Pressor –, legalábbis pillanatnyilag. Ha nem csinálnak ostobaságot, hajuk szála sem görbül. Hogy végül mi lesz valamennyiük sorsa, az még nincs eldöntve. Éppen ezért szeretnék önnel személyesen beszélni, amennyiben hajlandó szóba állni velem, nagykövet úr. Jinzler hátán végigfutott a hideg, és hirtelen nagyon kínosan érezte magát. Nagykövet úr. Eredetileg csupán azért kezdett bele ebbe a színjátékba, hogy feljusson Formbi hajójára. A kezdet kezdetén még csak nem is sejtette, hogy valaha ilyen helyzetbe keveredik. A jelekből ítélve a túlélők is bedőltek a trükknek. És az ismeretlen túlélők ismeretlen Őrzője most vele akar tárgyalni, ráadásul könnyen elképzelhető, hogy ezen a megbeszélésen múlik a saját, és valamennyi társának sorsa. Jinzler torka összeszorult a rémülettől, és kétségbeesett gondolatok cikáztak át az elméjén. Hiszen ő valójában nem diplomata. Még soha életében nem vett részt semmiféle tárgyaláson. Ő csupán egy elektroműszerész. A saját szakmáján kívül sehol sem ért el sikereket. Valamennyi komolyabb vállalkozása kudarccal végződött. Akármivel próbálkozott, mindennel felsült. Luke-nak vagy Marának kellene tárgyalnia ezzel a Pressor nevű Őrzővel. Nekik, vagy még inkább Formbi főnemesnek, elvégre az űrnek ez a vidéke a chissek fennhatósága alá tartozik, és nem az Új Köztársasághoz. Talán még Fel százados is jobban ért az ilyesmihez, mint ő... Viszont Pressor határozottan őt választotta. Úgy érezte, hiba lenne vitába szállni vele. Valószínűleg még rosszabb helyzetet teremtene, ha bevallaná, hogy mindenkit megtévesztett. Jinzler alig néhány pillanat leforgása alatt rájött, hogy akár tetszik neki, akár nem, vállalnia kell a feladatot. Hatalmasat nyelt, és kijelentette: – Természetesen, szívesen beszélek önnel. Csak mondja meg, hogy mit tegyek! – Hamarosan ki fog nyílni a kabinjuk ajtaja – válaszolta Pressor. – A néhány perccel ezelőtt megismert kislány elkíséri önt egy közeli helyiségbe. Ott fogom várni önt. – Értem – válaszolta Jinzler, és miután lepillantott a továbbra is hozzásimuló Feesa feje búbjára, megkérdezte: – És mi lesz azokkal a társaimmal, akik most itt vannak velem? – Ott fognak várni, amíg végzünk. Feesa halkan felnyögött. – Kérem, ne – nyöszörögte halkan –, kérem, ne... – Nem hagyhat itt minket – szólalt meg halk, elcsukló hangon Bearsh. – Kérem, Jinzler nagykövet... Jinzler elkeseredetten fintorgott. Úgy érezte, percről-percre kínosabb helyzetbe sodródik. Nagyot szusszant, és fennhangon megszólalt: – Természetesen megértem az aggodalmait, Őrző. De a társaim... khm... nem kimondottan hősi alkatok! – Nekünk itt nincs szükségünk hősökre, nagykövet úr! – jelentette ki Pressor. – Nincs rájuk szükségünk, és nem is kedveljük őket! – Hát persze, megértem – vágta rá sietve Jinzler –, csupán arra akartam célozni, hogy súlyos megpróbáltatásnak tesszük ki a társaimat, ha magukra hagyom őket. – Hirtelen eszébe jutott egy ígéretes érv, és hozzátette: – Ráadásul Bearsh elöljáró és a társa azért tették meg ezt a hosszú utat, hogy kifejezzék hálájukat azoknak, akik sok-sok évvel ezelőtt megszabadították őket a vagaarik rémuralmától. Biztosan tudom, hogy nagyon boldogok lennének, ha jelen lehetnének a tárgyaláson. Néhány pillanatig nem kapott választ a felvetésére. Moccanás nélkül, Feesát ölelve várt. – Nos, rendben – mondta végül Pressor. – Elkísérhetik önt, feltéve, ha csendben meghúzzák magukat. Hajlandó kezességet vállalni azért, hogy a társai nem próbálkoznak meg semmiféle trükkel?

– Természetesen – válaszolta eltökélten Jinzler. – Egyikünk sem akar ártani önöknek. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy segíteni jöttünk. Pressor felhorkant, és kissé ingerülten megjegyezte: – Naná, hogy azért jöttek... Mara egy utolsó, finom mozdulattal befejezte a vágást. A kabin falának körülbelül kéttenyérnyi darabja kifordult a helyéről, de mielőtt a padlóra zuhanhatott volna, Luke az Erő közvetítésével megfogta, majd óvatosan, zajtalanul letette a kerek lemezdarabot. – Ezzel megvagyunk – állapította meg a Jedi-mester, és szemügyre vette a nyílást, amelyen keresztül forró levegő áramlott a fülkébe. – Lássuk, mire mentünk vele! – Van odakint egy rakás vezetékünk – felelte Mara, miközben kikapcsolta a fénykardját, és közelebb lépett a falhoz. Luke szorosan odaállt mellé, és meglátta, hogy a felesége nem túlzott. Csupán az energiapengével nyitott, legfeljebb húsz centiméter átmérőjű lyuk előtt nem kevesebb, mint nyolc, különböző színű kábel feszült. – A mi Pressor barátunk nem tréfált, amikor azt állította, hogy többször körbetekerték a kabint a vezetékekkel – jegyezte meg a Jedi-mester. – Bizony nem – dünnyögte Mara, és próbaképpen megnyomta az egyik kábelt, amely legfeljebb egy centiméternyit engedett. – És elég szorosak, vagyis nem tudjuk annyira szétfeszíteni őket, hogy kibújjunk közöttük. – Miért, azzal mire mennénk? – vetette közbe Drask. – Legfeljebb annyit érnénk el, hogy odakint, az aknában lebegnénk. – Igaz, de csak addig, amíg a tolósugárban vagyunk. Ha kikerülünk belőle, máris szabadon mozoghatunk – magyarázta Luke. – Onnantól már csak a kisbolygó természetes gravitációja hat ránk, és minden bizonnyal van egy vészlétra az akna falában, amelyen leereszkedhetünk. – Remek terv, csak előbb ki kellene jutnunk ebből a fülkéből – gúnyolódott Drask. – Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezek a vezetékek továbbra is fogva tartanak minket! Van valami ötletük, hogy mit tegyünk velük? – Még az előzőnek sem értünk a végére! – vágott vissza ingerülten Mara. – Te mit gondolsz, Luke? Nézzük meg a másik oldalt is? – Persze – helyeselt Luke –, mindig az a legjobb, ha egymásnak vetjük a hátunkat! – Remek! Mara átment a kabin másik oldalára. Újra bekapcsolta a fénykardját, majd egy sebészdroid finom, óvatos mozdulataival nekilátott, hogy egy második lyukat vágjon a válaszfalba. Mialatt lassan, centiméterről centiméterre bevezette energiapengéjének a hegyét a vastag fémlemezbe, Drask hitetlenül megcsóválta a fejét, és megkérdezte: – Miben reménykednek, mire megyünk ezzel? – Ha jól csináljuk, kijutunk innen, tábornok úr – felelte mosolyogva Luke. – Ha pedig elvétjük – tette hozzá segítőkészen Mara –, legalább gyors és fájdalommentes halálunk lesz! Drask felhorkant, de nem szólt semmit. Őrszem végighúzta az indukciómérőt a hátsó fal alsó része mentén, majd felegyenesedett, és a parancsnoka felé fordult. – Nos? – kérdezte kurtán Fel. – A felső tolósugár vezetéke pontosan itt halad – jelentette a rohamosztagos, és néhány

csepp mesterséges bőrt fújt a megjelölni kívánt területre. – Kicsivel rosszabb állapotban van, mint az alsó berendezés elektromos tápkábele. Jóval erősebb elektromágneses teret gerjeszt, ami azt jelenti, hogy a szigetelése már eléggé megkopott. – Értem – a százados Csáklyára irányította a figyelmét, aki az ajtó kerete mentén mozgatta a saját mérőműszerét. – Ott mi a helyzet? – Nem túl ígéretes – válaszolta a rohamosztagos. – Ha Őrszemnek igaza van az eltérő erősségű elektromágneses mezők kapcsán, akkor úgy tűnik, hogy a két tolósugár vezetékei többször keresztezik egymást a falak túlsó oldalán. – Ezek szerint, ha robbantunk, akkor megszakítjuk valamelyik áramkört? – kérdezte a százados. – Sokkal valószínűbb, hogy mindkettőt, uram – válaszolta közömbös hangon Őrszem. – Legalábbis elméletileg. Gyakorlatilag minden bizonnyal hamarabb nekivágódunk valami kemény és ellenálló tárgynak, hogysem átvághatnánk a másik tolósugár vezetékeit. – Akkor ezt megpróbáljuk elkerülni – jelentette ki Fel, akinek esze ágában sem volt gúnyolódni. A rohamosztagosai jeges nyugalommal beszéltek és dolgoztak, de ő jól tudta, hogy ez csupán a látszat. A valóságban valamennyien lázasan törték a fejüket, hogy előálljanak egy biztonságos megoldással. – Van valakinek egy kevésbé végzetes javaslata? Néhány pillanatnyi csend következett, aztán Felhő megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Én nem vagyok olyan jártas a műszaki tudományokban, mint Őrszem vagy Csáklya, de van egy ötletem. Ha megcsapoljuk valamelyik tápkábelt, azzal csökkentjük a hozzá tartozó tolósugár teljesítményét, nem? Fel töprengve dörzsölgette az állát. Határozottan érdekesnek találta a gondolatot, ezért odaszólt a másik katonájának: – Őrszem? – Szerintem nem fog működni – válaszolta vontatottan a rohamosztagos –, a tápvezetékekkel önmagukban véve nem megyünk semmire. – Akkor talán a vezérlőkábelekkel kezdjünk valamit – javasolta Csáklya. – Ha egy kicsit megpiszkáljuk őket, valószínűleg leereszthetjük a kabint a legalsó állomáshoz. – Igen, ez már kivitelezhetőnek tűnik – válaszolta Őrszem. – Uram, ön szerint eléggé óvatlanok vagyunk ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozzunk? Fel elvigyorodott, és jókedvűen válaszolt: – Attól tartok, igen... A helyiség, amelybe Evlyn vezette őket, a comrai reléállomás étkezdéjére emlékeztette Jinzlert. A jellegtelen, szürke, ablaktalan teremből hiányzott minden, ami széppé vagy otthonossá varázsolhatta volna. A bútorzata nem állt másból, mint egy hosszú, egyszerű asztalból, és tucatnyi, szintén egyszerű, megviselt székből. A bejárattól távolabb eső asztalfőn ötvenes éveiben járó férfi ült. A sötét hajú, ráncos arcú illető ugyanolyan dísztelen, célszerű ruházatot viselt, mint a kislány. – Jó napot – köszönt bizonytalan hangon Jinzler, és megpróbálta emlékezetébe idézni, hogy hogyan viselkedtek a diplomaták azokban a holodarabokban, amelyeket végignézett abban az időben, amikor még érdekelte ez a fajta szórakozás. – Netán magához Jorad Pressorhoz, a Nép Őrzőjéhez van szerencsém? – Így van – erősítette meg a férfi. A tekintete Feesára, és a geroonokra irányult, majd néhány másodpercig elidőzött a teremtmények válláról csüngő wolvkileken, végül visszatért Jinzlerre. – Kérem, foglaljanak helyet!

– Köszönjük – udvariaskodott Jinzler, azzal kiválasztott magának egy széket az asztal közepe táján, és gyorsan leült. Feesa azonnal letelepedett mellé. A geroonok minden bizonnyal megérezték, hogy Pressor nem látja őket szívesen, ezért az asztal másik végéhez ültek, vagyis a lehető legtávolabb a házigazdájuktól. – Egyszerűsítsük le ezt a dolgot, nagykövet úr – kezdte Pressor, miután mindenki elcsendesedett. – Először is, nem bízom magában. Sőt, egyikükben sem. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak beállítanak ide. Betódultak a hajómba anélkül, hogy megpróbáltak volna kapcsolatba lépni velem. – Megértem az érzéseit és az aggodalmait – válaszolta Jinzler. – De szilárd tény, hogy csak akkor szereztünk tudomást az önök létezéséről, miután már behatoltunk a hajójukba. Korábban még csak remélni sem mertük, hogy túlélőkre bukkanunk. – Értem – mormolta Pressor –, de ezt a részt most átugorjuk, és rátérünk a fontosabb dolgokra. Először is mondjon néhány érvet, miért engedjem meg önöknek, hogy ennél is mélyebbre hatoljanak a mi világunkba! Jinzler halványan elmosolyodott. Az a benyomása támadt, hogy talán Pressor is a réges-régi holodarabokból sajátította el a tárgyalási módszereit. – Nem arra kíváncsi inkább, hogy miért hagyjon minket életben? – kérdezte óvatosan. – Mert valójában erről szól a kérdése, nem igaz? Pressorba legalább szorult annyi tisztesség, hogy elvörösödjön. – De igen – ismerte el mogorván. – Tehát, mit tud felajánlani, amiért cserébe én elárulnám a népemet? A kérdés hallatán Bearsh mocorogni kezdett, és zavartan köhécselt, mintha szólni készült volna. Jinzler gyors, figyelmeztető pillantást vetett rá, mire azonnal elcsendesedett. – Nézze, nekem fogalmam sincs, hogy mi történt önökkel – folytatta Jinzler, miután visszafordult Pressor felé. – Az nyilvánvaló, hogy rengeteget szenvedtek. De én azért jöttem, pontosabban mindannyian azért jöttünk, hogy véget vessünk az önök szenvedésének. – És vajon mi lesz velünk? – csattant fel Pressor. – Dicsőséggel övezetten visszatérünk a Köztársaságba? Jó uram, a legtöbben azért jelentkeztek önként erre az utazásra, hogy maguk mögött hagyják azt a bizonyos világot, amit most ön fel akar ajánlani nekünk! – Ez a mostani Köztársaság nem azonos azzal, amit önök elhagytak annak idején – magyarázta Jinzler. – Ez már az Új Köztársaság. – Azt akarja ezzel mondani, hogy már nincsenek idegtépő viták a tagok és a különféle csoportosulások között? – kérdezte éles hangon Pressor. – Hogy a bürokrácia és a korrupció már nem létezik? Hogy a vezetők bölcsek, jóindulatúak és igazságosak? Jinzler elbizonytalanodott, mert nem tudta, hogy miféle választ várnak tőle. Néhány pillanatnyi hallgatás után úgy döntött, hogy itt és most az őszinteség útja az egyetlen, ami járható. – Nézze, uram, a bürokrácia természetesen még most is létezik – válaszolta megfontolt lassúsággal –, miután egyetlen kormányzat sem lehet meg hatalmi gépezet nélkül. És igen, az eltérő véleményű és érdekű csoportok még manapság is sokat vitatkoznak egymással. De mi időközben kipróbáltunk egy másik lehetőséget is, az egyetlen személy kezében összpontosuló teljhatalmat. És meg kell mondjam, a legtöbbünknek nem tetszett az, ahogyan a Birodalom működött. – Birodalom? – kérdezte csodálkozva Pressor. – Ez mikor volt? – A folyamat már akkor elkezdődött, amikor a Kirajzás elhagyta a Coruscantot – válaszolta Jinzler, és azon törte a fejét, hogy mennyire merüljön bele a témába. Meg akarta győzni Pressort, hogy az Új Köztársaság lehetőséget nyújt a túlélőknek a rendezett életre, de nem óhajtotta elmesélni a politikusok egyik legnagyobb kudarcának teljes történetét, mert úgy érezte,

azzal inkább csak elriasztaná a férfit. Nagyot szusszant, és folytatta: – Szóval, kezdetben úgy tűnt, hogy Palpatine csak békét akar... – Palpatine? – vágott közbe Pressor. – Palpatine főkancellárról beszél? – Hogyne – Jinzler nagyot bólintott –, tehát, először minden úgy nézett ki, hogy Palpatine csak rendet akar csinálni. Csupán utólag döbbentünk rá, hogy valójában mit művelt. Gyakorlatilag tétlenül néztük végig, amint egyre több és több hatalmat szerzett magának. – Igazán érdekes – szólt közbe Pressor –, de az már a múlt. Ez pedig a jelen. Még mindig várok egy jó indokot arra, hogy miért bízzak meg magukban! Jinzler vett egy mély lélegzetet, és kibökte: – Mert önök egyedül vannak idekint! Idegen fennhatóság alatt álló területen élnek. Halálos veszélyek leselkednek magukra minden irányból. Elég, ha csak a csillaghalmaz szörnyen magas háttérsugárzását említem. Ezen felül egy félig szétrombolt, és használhatatlan hajóban kuporognak. – Az egyik hajónk korántsem használhatatlan – válaszolta ridegen Pressor. – Az apám és néhány társa rengeteget dolgoztak rajta. Áldozatos munkájuk eredményeképpen az a bizonyos Dreadnaught bármikor elrepülhet innen. – Akkor miért nem utaznak el vele egy olyan helyre, ahol barátságosabb körülmények között élhetnének? – kérdezte Jinzler, miközben széttárta a kezét. – De tudja mit, megmondom, hogy miért nem! Azért nem mennek el innen, mert fogalmuk sincs arról, hogy hogyan juthatnának ki a csillaghalmazból. – Az Őrző szemébe fúrta a tekintetét, és tárgyilagos hangnemben hozzátette: – Azt hiszem, ezzel el is érkeztünk a legfőbb érvemhez, Pressor úr! Ha nem bíznak meg bennünk, nem is, ha megölnek vagy csupán elzavarnak innen minket, akkor maguk és a leszármazottaik mindörökre itt ragadnak. Pressor arca megrándult, de rögtön ráharapott az alsó ajkára, és sietve kijelentette: – Vannak ennél rosszabb sorsok... – Persze, de sokkal jobbak is – vágott vissza Jinzler. – Ha ez a történet csak magáról szólna, nem érdekelne különösebben, hogy milyen döntést hoznak. – Hirtelen megfordult ültében, és az ajtó előtt csendesen álldogáló Evlynre pillantott, majd visszafordult az Őrző felé, és hozzáfűzte: – De nem csak magáról szól, igaz? Pressor dörmögött valamit, amit rajta kívül senki sem értett, majd hangosan folytatta: – A jelekből ítélve egy bizonyos dolog ugyanolyan az Új Köztársaságban, mint amilyen az elődjében volt. A politikusok és a diplomaták még mindig ismerik a tisztességtelen, aljas módszereket, és mesterei az övön aluli ütéseknek. – Jinzler már válaszolt volna, de Pressor leintette, és fáradt hanghordozással hozzátette: – Ne is mentegetőzzön! Azt hiszem, ez mindig így volt, és mindig így is marad. – Nem szeretném belehajszolni semmibe – válaszolta szelíden Jinzler. – Mi nem sietünk, így nem kell azonnal kimondania a végső szót. De előbb-utóbb be kell látnia, hogy a döntése nem csupán a saját életére fog jelentős hatást gyakorolni. Pressor nem válaszolt. Jinzler egy darabig hallgatott, és további érveken törte a fejét. Végül eszébe jutott még valami, és megszólalt: – Mialatt gondolkodik, nagyon szeretnénk találkozni a társaival. És szívesen megnéznénk a Kirajzást. Hiszen ez a hajó együttes az önök találékonyságának és kitartásának jelképe, amely vonások nélkül aligha maradhattak volna életben ennyi ideig. Pressor egy hosszú percig résnyire húzott szemmel, némán meredt Jinzlerre, mintha azon törte volna a fejét, hogy őszinte kérést hallott-e, vagy csupán a diplomaták szófacsarásának egy újabb mintapéldányát. Végezetül a székét hátratolva felállt, és kijelentette: – Rendben van. Látni akarják az otthonunkat? Jó! Jöjjenek, megmutatom maguknak.

– De mi lesz a többiekkel? – kérdezte Jinzler, mialatt maga is felállt. – A két Jedivel, Formbi főnemessel és a többiekkel? – Egyelőre ott maradnak, ahol vannak – válaszolta Pressor, és az asztalt megkerülve elindult az ajtó felé. – Aztán, ha úgy döntünk, hogy üzletet kötünk magával, kiengedem őket. – Úgy gondolom, igazán szép gesztus lenne az ön részéről, ha legalább Formbi főnemest szabadon bocsátaná – jegyezte meg óvatosan Jinzler, mert nem akarta túlerőltetni a témát. – Jelenleg mindannyian a chissek felségterületén vagyunk, és Formbi főnemes a chiss kormányzat magas rangú képviselője. Ha azt szeretnék, hogy valaha kikerüljenek innen, a chissek segítsége nélkül nem fognak boldogulni, ezt teljesen biztosra veszem. Pressor egy pillanatra szorosan összepréselte az ajkát, majd vonakodva kijelentette: – Igen, ezt magam is belátom. Rendben. A főnemes és a kísérői csatlakozhatnak hozzánk. De a Jedik ott maradnak, ahol vannak. És a páncélos katonák is. Látni sem akarom őket! Jinzler udvariasan fejet hajtott. – Köszönöm a nagylelkűségét, Pressor úr! – válaszolta barátságosan, közben arra gondolt, hogy ő maga sem rajong a rohamosztagosokért. Az ő részéről a százados beszélhetett, amennyit csak akart arról, hogy a Kéz Birodalmára már nem jellemző Palpatine tébolyult zsarnoksága, és talán még igazat is mondott. De Jinzler egyszer már hosszú éveket élt egy birodalomban, és nem kért belőle. Továbbá réges-régen megtanulta, hogy a nagy szavak és a hangzatos szónoklatok nem kerülnek semmibe azoknak, akik rendszeresen visszaélnek velük. Időközben Pressor odaért az ajtóhoz. Hirtelen megfordult, és nekiszegezte a kérdést Jinzlernek: – Még egy apróság – megpróbált ugyan közönyösnek mutatkozni, de a hangja arról árulkodott, hogy valójában erősen nyugtalanítja valami. – Az ön családneve Jinzler. Nem rokona véletlenül Lorana Jinzler Jedi-lovagnak? Jinzler szíve azonnal jeges görcsbe rándult, bár mindent elkövetett, hogy a felindultsága ne látszódjon meg rajta. – De igen – préselte ki magából kissé rekedt hangon – a nővérem volt. – Értem – dünnyögte Pressor, és az ajtó felé biccentve hozzátette: –, erre parancsoljanak!

Tizenharmadik fejezet

– Mi volt ez? – kérdezte hirtelen Drask. – Maguk is hallották? A kabin másik végében álló Mara kikapcsolta a fénykardját. Luke megidézte magában az Erőt, gyorsan kiterjesztette az érzékeit, és feszülten hallgatózott. Valahol bezárult egy ajtó... Az egyik tolósugár-generátor mintha kissé megváltozott teljesítménnyel üzemelt volna... – Mozog az egyik felvonókabin – állapította meg a fejét oldalra billentve figyelő Mara. – Azt hiszem, lefelé tart. – De melyik? – kérdezte a tábornok. – Meg tudja állapítani, hogy melyik? Luke a szemét lehunyva összpontosított. Érzékelt valamit a mozgásba lendült fülkében, de a geroonok és chissek ismeretlen gondolatmintái erősen zavarták a pontos meghatározásban. – Nem is tudom – mondta végül. – Mara, szerinted? – Azt hiszem, Jinzler is abban a kabinban van – vélte Mara, és lassan megcsóválta a fejét. – Más újsággal nem szolgálhatok. Nagyon bizonytalan az észlelés. Drask dünnyögött valamit az anyanyelvén, majd a közös nyelven folytatta: – Azonnal ki kell jutnunk innen! Attól tartok, komoly veszély leselkedik Formbi főnemesre. – Olyan gyorsan dolgozunk, amennyire csak tudunk – válaszolta Luke, és megpróbálta elfojtani magában hirtelen támadt, baljós sejtéseit. Ha Jinzler kabinja mozog, az arra utal, hogy Pressor vele akar tárgyalni? Lehet, hogy Jinzler egész idő alatt ezt akarta elérni? Hogy ő legyen az első, aki kapcsolatba lép a Kirajzás túlélőivel? Hirtelen észbe kapott: Jinzler nem tudhatta előre, hogy maradtak túlélők a fedélzeten, így nem is lehet feltételezni, hogy velük kapcsolatos terveket forgatott a fejében. Luke nagy erőfeszítések árán kisöpörte fejéből a vészjósló gondolatokat, és halkan odaszólt a feleségének: – Meddig tart még? – Csinálom, amilyen gyorsan csak tudom – válaszolta Mara, mialatt újra aktiválta a kardját, majd a hegyét óvatosan átvezette a válaszfalon. Luke letörten sóhajtott. Hiába szeretett volna mihamarabb kikerülni a kabinból, hogy a körmére nézhessen Jinzlernek, maga is tudta, hogy a feleségének a lehető legnagyobb óvatossággal kell dolgoznia. Ha csak megkarcolja az egyik vezetéket a kardjával, akkor már nem fognak segíteni sem Formbinak, sem Jinzlernek, sem senki másnak. Luke megtapogatta a saját fénykardjának markolatát, és minden lelkierejével arra összpontosított, hogy magára erőltesse a Jedik Pressor által is emlegetett, legendás türelmét. Aztán váratlanul a második fémdarab is kifordult a falból. Luke annyira belemerült a gondolataiba, hogy éppen csak el tudta kapni. Óvatosan, lassan lerakta a padlóra, majd a feleségére pillantott. – Készen vagyok – közölte Mara, azzal kikapcsolta a fénykardját, és félreállt. – Te következel! – Máris! – Luke belépett arra a helyre, amit az imént még a felesége foglalt el, és aktiválta

a fénykardját. Átadta magát az Erőnek, majd az energiapengéje hegyét a lyukon túl feszülő vezetékek felé közelítette. – Óvatosan... – morogta Drask, és lépett egyet a Jedi felé. – Ha csak hozzáér... – Ne aggódjon! – szólt rá Mara a tábornokra. – A férjem tudja, hogy mit csinál. Luke csücsörített az ajkával, és aprót bólintott, csak úgy magának. Igen, jól tudta, hogy mit csinál, legalábbis elméletileg. De az már egy másik kérdés volt, hogy mennyire pontosan tudja végrehajtani azt, amit akart. Teljesen átadta magát az Erő áramlatainak, hogy a titokzatos, láthatatlan energiák irányítsák a mozdulatait, és a zölden izzó penge hegyét egy élénkvörös, vízszintes vezeték alá csúsztatta. Teleszívta levegővel a tüdejét, aztán néhány hajszálnyival feljebb mozdította a kardja végét. Az izzó energianyaláb nem érte el a vezetéket, de a körülötte lüktető elektromágneses tér kissé megzavarta a kábel fémszálában keringő elektronok egyenletes és folyamatos áramlását. Luke a talpán keresztül érzékelte, hogy a kabin alig észrevehetően megindul felfelé. – A piros vezeték a felső tolósugár tápkábele – jelentette ki, mialatt kikapcsolta a fénykardját, és hátralépett. – Rendben – válaszolta Mara, azzal a nyíláshoz lépett, és egy csomagolóanyag-darabkát tapasztott a megvizsgált vezetékre. Luke helyeslően bólintott, és az elsőnek nyitott lyuk felé fordult. Ismét aktiválta a fénykardját, és kiválasztott egy kék vezetéket. Megismételte az előbbi műveletet, de a kabin ezúttal meg sem moccant. Újra próbálkozott egy zöld, majd egy sötétvörös kábellel, aztán egy világoskék vezetékkel, de egyik esetben sem történt semmi. Végül egy fekete-fehér csíkos vezetékhez közelítette az energiapenge hegyét, mire a kabin néhány ujjnyival lejjebb ereszkedett. – Ez lesz a másik – mondta a feleségének, és hátralépett. – A fekete-fehér csíkos. – Értem – dörmögte Mara, majd az előbb is alkalmazott módszerrel megjelölte az alsó tolósugár tápvezetékét. – Meg is van. Készen állunk? – Készen állunk, mint mindig! – válaszolta mosolyogva Luke, és elhelyezkedett az elsőnek vágott lyukkal szemben. Mara belépett mögé, szembefordult a második nyílással, és könnyedén nekidőlt a férje hátának. – Egy pillanatra álljanak meg! – kérte kissé riadtan Drask. – Egészen pontosan mire készülnek? – Ejnye, tábornok úr, én meg azt hittem, hogy máris rájött! – szólt rá Mara mosolyogva az értetlenül pislogó chiss méltóságra. – Most szépen elvágjuk a tápvezetékeket! – Megőrültek? – fakadt ki Drask, de a Jedik tekintetének láttán visszafogta magát, és jóval csendesebben megkérdezte: – Komolyan ezt akarják? Mara a tábornok felé fordította a fejét. – Bízzon bennünk, tábornok úr – kérte szelíd, szinte gyengéd hangon. – Nem lesz semmi baj! Azzal visszafordult a nyílás felé, és aktiválta a fénykardját. Luke is bekapcsolta a sajátját, és szinte azonnal elöntötte az a bizonyos megszokhatatlan és megunhatatlan érzés. Semmihez sem hasonlítható izgalom és boldogság járta át tetőtől talpig, mialatt a feleségének szelleme beáramlott az elméjébe, és csordultig töltötte, egyszersmind körültáncolta az agyát, a lelkét, az egész lényét. Néhány hosszúra nyúló, leírhatatlanul csodálatos pillanat erejéig egy lélekké lettek, egyetlen közös értelemmé és akarattá váltak, amely két külön testben lakozott. Egyként gondolkodtak, egyként éreztek, és egyként mozogtak. Így aztán a fénykardjuk is egyszerre mozdult. A két izzó penge tökéletesen összehangolva, pontosan ugyanabban az ezredmásodpercben vágta át a két, célpontul kijelölt

vezetéket. Körülöttük a kabin rándult egyet, és lassan süllyedni kezdett. Luke fellélegzett... A következő másodpercben megérezte, hogy Mara szelleme kivonul az elméjéből, méghozzá ugyanolyan gyorsasággal, mint ahogyan az imént belehatolt. A tökéletes egyesülés érzése gyorsan elhalványult, nem hagyott maga után mást, csupán a szívmelengető emlékét. – Na, tessék! – jelentette ki derűsen Mara. – Látja, tábornok úr, minden a legnagyobb rendben! Luke kissé erőltetettnek érezte a felesége vidámságát, már csak azért is, mert jól tudta, hogy a lényük egybeolvadását és szétválását követően ő is nehezen nyeri vissza a lelki egyensúlyát. – Hogy érti azt, hogy semmi gond? – méltatlankodott Drask. – Hiszen megyünk lefelé! – Ne aggódjon, tábornok úr! – felelte Mara. – Most már a kisbolygó gravitációja mozgat minket, és az akna végén a vészfékek bizonyosan megfogják a fülkét. Eddig az volt a baj, hogy a tolósugarak akkora sebességgel repítették volna a kabint az aknában, hogy a fékek nem bírták volna megállítani. – Ezek szerint nagy kockázatot vállaltunk – morogta Drask. – Igen, de ki akarunk kerülni innen, nem igaz? – vágott vissza mosolyogva Mara. A chiss halk szavakat sziszegett az anyanyelvén, aztán gorombán megjegyezte: – A Jedik a jelekből ítélve túlságosan önhittek. A kelleténél jobban bíznak a képességeikben. De eljöhet még az a nap, amelyen akkora kockázatot vállalnak, hogy az a vesztüket okozza. Ebben a pillanatban a kabin zökkent egyet, és kissé megremegtek a falai. – Mi volt ez? – suttogta Luke, és felnézett a mennyezetre. Drask felszegte az állát, furcsa szögben oldalra billentette a fejét, és kisvártatva kijelentette: – Irányt váltottunk. Az előbb még oldalra és lefelé mozogtunk, most már inkább csak lefelé. – Honnan veszi? – kérdezte Luke, mert ő csupán a fülke egy irányba ható gravitációját érzékelte, és abban nem tapasztalt semmiféle változást. – Azt nem tudom megmondani – válaszolt a tábornok. – Nem szolgálhatok magyarázattal. Egyszerűen csak tudom, és kész. – Akkor rendben van. Hiszek önnek, uram – vágta rá Luke. Inkább engedett, mert más már nem is hiányzott neki, mint egy újabb vita a parancsolgatáshoz szokott főtiszttel. – De ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy vajon hová megyünk? – Talán ez a Pressor nevezetű illető szereti halmozni a csapdákat – vélekedett a tábornok, és ösztönös mozdulattal a pisztolyának markolatára tette a kezét. – Lehet, hogy egy újabb csapda felé tartunk, amelyet azoknak készített elő, akik átjutnak az elsőn. – Nem is tudom – szólalt meg halkan Mara, és a gondolataiba merülve körülhordozta a tekintetét a kabin belsején. – Nekem egy kicsit eltúlzottnak tűnik. Luke, előtted van, hogy hogyan néz ki kívülről a Kirajzás? A fő összekötő csövekből két vékonyabb indul ki, ugye? – Pontosan – erősítette meg Luke, miután gyorsan felidézte magában a hatalmas hajó együttes vázlatrajzát. – Két vékonyabb cső ível lefelé, amelyek belefúródnak a hegyoldalba. – Akkor szerintem a liftaknák elágaznak – folytatta Mara a gondolatmenetet. – És a vékonyabb csövek a fő aknákat, pontosabban a Dreadnaughtokat kötik össze a központi hengerrel. – Szóval ezek lennének a raktármagig vezető útvonalak – mormolta töprengve Luke. Hirtelen felcsillant a szeme, amikor megértette a szerkezet lényegét. – Hát persze! Az RM feliratú gomb a kabin kezelőpaneljén!

– Igen, raktármag – ismételte Mara –, a nyakamat rá, hogy oda tartunk! Alig fejezte be a mondatot, amikor a fülke ismét megrándult, majd a keresztirányú tengelye mentén enyhén jobbra dőlt. Luke ösztönösen megfeszítette az izmait, és a testét oldalra döntve kiegyenlítette az eltérést. Nyomban megértette, hogy mi történt. A kabin elhagyta a két Dreadnaught közötti összekötő csövet, mire megragadta a leágazó cső saját lebegtető rendszere, amely valamennyire mérsékelt sebességgel mozgatta a raktármag felé. Drask az előbbi módszerrel felemelte, és oldalra billentette a fejét, majd néhány pillanat múlva megjegyezte: – Most fordulunk át. De csak lassan, fokozatosan. – A kabin nyilván most áll rá a központi henger gravitációs vektorára – vélekedett derűsen Luke. – És az jó nekünk? – Egyértelműen – válaszolta mosolyogva a Jedi-mester, hogy megnyugtassa az aggodalmas képet vágó tábornokot. – A mesterséges gravitációt előállító berendezések általában az egyéb létfenntartó rendszerekkel összekötve üzemelnek. Vagyis, ha van gravitáció, akkor valószínűleg a légcserélő és a fűtőrendszerek is működnek odalent. Néhány pillanattal később a fülke lelassult és megállapodott. Az ajtó félresiklott, és a nyíláson keresztül a bentinél kissé hűvösebb, dohos levegő áramlott a kabinba. Luke a kezébe vette a fénykardját, átlépett a kettős fémküszöbön, és gyorsan körülnézett, hogy felmérje a helyzetet. Jókora, téglalap alaprajzú terembe érkeztek, amelyet a rövidebbik oldalakon körülbelül húsz, míg a hosszabb oldalakon harminc méter hosszúságú falak határoltak. A helyiségben erős félhomály uralkodott, mert a vészlámpáknak legfeljebb egyharmada árasztott tompa, vöröses fényt. Az egyik hosszanti fal tövében nyíló liftajtó előtt egy húsz-huszonöt négyzetméter alapterületű rakodótér terült el. A csarnok többi részét a padlótól a mennyezetig érő, sűrű szövésű fémhálók osztották fel háromszor három méteres rekeszekre, amelyek között felülről nézve szabályos rácsmintát alkotó, három méter széles járdák vezettek. A tároló helyiségek egy csekély része üresen tátongott, de a túlnyomó többségüket teljesen megtöltötték a katonás rendben egymásra rakott ládák. – Hát nem sok rekeszt ürítettek ki a túlélők, igaz? – jegyezte meg halkan Luke, miután társai odaléptek mellé. – Ezeket a tartalékokat ötvenezer ember évtizedekre szóló ellátásához állították össze – emlékeztette a férjét Mara. – Már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán hozzájuk nyúltak. Vajon hány túlélő maradt ezen a hajón? – Lehet, hogy még az utazás elején használták fel ezeket a készleteket – vélekedett Drask, mialatt fényrúdjának sugarát lassan végigjáratta néhány láda feliratain. – Szerintem az eredeti csoportból nem sokan vészelhették át a csapást. – Számomra már az is megdöbbentő, hogy egyáltalán túlélte valaki – mondta csendesen Luke, és a mag tatja felé eső válaszfalra irányította a lámpáját. Az elmosódott, halvány fénykör két zsilipkaput világított meg: egy kisebb személyi átjárót, és egy nagyobbat, amelyet járművekre méreteztek. – Induljunk el hátrafelé, a tat irányába, és nézzük meg... Hirtelen elharapta a szót, mert a derékszíján csüngő adóvevőből különös ciripelés hallatszott. A kezébe vette, és maga elé tartotta a készüléket, közben a szeme sarkából meglátta, hogy Mara és Drask ugyanígy tesznek a sajátjukkal. Bekapcsolta a rádiót, de a hangszóróból előtörő, fülsértő recsegés-sistergés hallatán rögtön ki is kapcsolta. – Hát ez különös – dünnyögte félhangosan. – Úgy hangzott, mintha adást vett volna. – Nálam ugyanez a helyzet – közölte Mara. – És önnél, tábornok úr? – Igen, nálam is – morogta Drask, és tanácstalanul hümmögve állítgatta a készüléke

különféle szabályzógombjait. – Olyan ez, mintha... Mara hosszú pillanatokig hiába várta a mondat befejezését, végül elfogyott a türelme, és rászólt a tábornokra: – Mintha? – Mintha valaki egy... nem ismerem az ideillő szót az önök nyelvén – folytatta Drask. – Ez egy különleges adásféleség, amely egyszerre indul útnak az összes használatban lévő hullámhosszon, így próbál áthatolni a zavaráson. – Mi úgy hívjuk, hogy teljes spektrumú áttörő jel – válaszolta Mara. – Viszont minálunk csak a hajókba vagy járművekbe épített, nagy teljesítményű készülékek tudják előállítani. Még csak nem is hallottam arról, hogy kézi adóvevő képes lenne a kibocsátására. Drask továbbra is hallgatott. Szemlátomást nem óhajtott bővebb magyarázattal szolgálni, ezért Luke rákérdezett: – Tábornok úr, a chissek kézi adóvevői elő tudnak állítani egy efféle áttörő jelet? Drask továbbra is tétovázott, majd nagy nehezen kibökte: – Egyes változatok igen. De azok nem, amelyekkel felszereltem a csapatot. – Közelítsük meg másik irányból a kérdést – javasolta kissé gúnyos hangon Mara. – Tábornok úr, vannak ilyen fejlettebb készülékek a Chaf Envoyon? Drask a Jedi-hölgy feje fölé függesztette a tekintetét, kicsit még vívódott magával, de végül elismerte: – Igen, van néhány. Mara a férjére pillantott, és halkan megjegyezte: – Hát ez remek. Tehát valaki vagy valakik bármikor kapcsolatba léphetnek a hajóval. Csakhogy ezek a valakik nem mi vagyunk. – Talán a túlélők forgalmaznak egymással – vetette fel Luke, kevésbé vészjósló választ keresve. – Esetleg Pressor üzen a társainak. Mara megrázta a fejét, és határozottan kijelentette: – Ők nyilván a vezetékes rendszereket használják. – Feltéve, hogy a kábelek nem sérültek meg, vagy nem mentek réges-régen tönkre – vitatkozott Luke. – Igen, ez is elképzelhető – dünnyögte Mara, de tisztán lerítt róla, hogy egy pillanatig sem hisz ebben a magyarázatban. És maga Luke is azonnal elvetette, dacára annak a vonásának, amit a felesége néha az ő parasztfiúi jóhiszeműségének nevezett. Minden jel arra vallott, hogy a Kirajzás fedélzetén valakinek sikerült áthatolni a rádiózavaráson. De vajon kinek? Luke tanácstalanul meredt a feleségére, de Mara csak a vállát vonogatta, majd összecsapta a két kezét, és határozottan kijelentette: – Ezzel a dologgal pillanatnyilag nem tehetünk semmit. Ne is vesztegessük találgatásra az időt, inkább menjünk, és nézzünk körül idelent! – Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem meglepő, hogy itt találtuk önöket – bölcselkedett Jinzler, mialatt Pressor az ötös számú felvonókabinhoz vezette a társaságot. – Régóta szilárd meggyőződésem, hogy az emberi lények még a legmostohább körülmények között is megtalálják a túlélés módját. – Kitűnő meglátás! – helyeselt Pressor, és félreállt az útból, hogy maga elé engedje a hívatlan látogatókat. Megjegyezte magának, hogy a geroonok megálltak, és riadtan összenéztek,

mielőtt beléptek volna a kabinba, de Jinzler még csak nem is lassított. Ebből az apró jelből arra következtetett, hogy a nagykövet vagy túlságosan könnyen megbízik másokban, vagy túlságosan magabiztos, vagy nagyon ostoba. Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Nos igen, nagykövet úr, életben maradtunk, bár egyesek mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy mind egy szálig elpusztítsanak minket. – Csakugyan? Igazán sajnálom – mormolta Jinzler, miután Feesával az oldalán megállt a fülke távolabbi végén. – Remélem, egyszer még megtudom, hogy ez egészen pontosan hogyan történt. – Minden bizonnyal lesz rá esélye – válaszolta Pressor, azzal elővette, és a vezérlőpanel alatti foglalatba illesztette a vezérkulcsát. – Sajnos, a korabeli felvételek zöme tönkrement a támadás idején, vagy az azóta eltelt évtizedek folyamán – fűzte hozzá, és megnyomott egy gombot a vezérkulcson. Halk szisszenés hallatszott, és a négyes, valamint az ötös kabint elválasztó fémlap felsiklott a mennyezetbe. A túloldalon álló, fekete egyenruhás chissek megpördültek, és a fegyverükhöz kaptak, de miután észrevették Jinzlert, mindhárman visszafogták magukat, és nem tettek mást, csupán parancsra várva pislogtak a főnemesre. Velük ellentétben a mindeddig fogságban lévő geroonok nem türtőztették magukat. Széttárták a karjukat, előrerontottak, majd olyan melegen ölelgették a társaikat, mintha nem is néhány perccel, hanem hosszú évekkel ezelőtt szakadtak volna el egymástól. Formbi főnemes egy chiss méltóságtól elvárható módon uralkodott az idegein. Gyors pillantással felmérte, hogy a szárnysegédjének nem esett baja, majd kimérten, méltóságteljesen odabólintott az ismeretlennek, és nyomban be is mutatkozott: – Üdvözlöm, uram. Én Chaf'ormb'intrano főnemes vagyok a Chiss Birodalom Ötödik Uralkodócsaládjának képviselője. Kérem, szólítson egyszerűen Formbi főnemesnek. Ugye jól sejtem, hogy Jorad Pressort, a Nép Őrzőjét tisztelhetem önben? – Igen, én vagyok – válaszolta Pressor, és viszonozta a rövid, tartózkodó főhajtást. Úgy vélte, a legkevesebb, amit megtehet, hogy ugyanolyan kulturáltan és udvariasan viselkedik, mint a látogatók. – Üdvözlöm a Kirajzás fedélzetén, Formbi főnemes. Szeretném az elnézését kérni ezért a barátságtalan fogadtatásért. – Ne is mentegetőzzön – felelte nagyvonalúan Formbi. – Tökéletesen megértem, hogy az önök helyzetében elengedhetetlenül fontos az elővigyázatosság. Egyikük sem udvariaskodhatott tovább, mert Jinzler elérkezettnek látta az időt arra, hogy közbeavatkozzon: – Örömhírrel szolgálhatok, főnemes úr! Képzelje, Pressor úr felajánlotta, hogy elvisz minket a hajó mélyebb részeibe, ahol lehetőségünk lesz megismerkedni a többi túlélővel. Ha minden igaz, ezt követően tárgyalni fogunk arról, hogy esetleg visszatérnek az Új Köztársaságba. – Esetleg? – kérdezte Formbi, és gyanakodva méregette az Őrzőt, majd erősen megnyomva a hangsúlyt, megismételte a szót: – Esetleg? – Pontosan, főnemes úr – válaszolta nyugodtan Pressor. – Jómagam például korántsem látom biztosnak, hogy visszatérünk az Új Köztársaságba. Sőt, még csak azt sem, hogy egyáltalán elmegyünk innen valahová – fűzte hozzá, azzal lehajtotta a fejét, és állított valamit a vezérkulcson. – Ezek szerint nem mondta meg nekik, hogy hol vannak? – kérdezte Formbi, és vádló tekintettel meredt Jinzlerre. – Igazán sajnálom, de odáig még nem jutottunk el – felelte a férfi, és kissé behúzta a nyakát, mintha szemrehányásra számított volna. Pressor felnézett Formbira, és a homlokát ráncolva megszólalt:

– Felőlem akár most is megmondhatják! – a hangja nem árult el semmit, de nyugtalanul ide-oda rebbenő tekintete elárulta, hogy kizökkent az eddig tanúsított lelki nyugalmából. Formbi arca megvonaglott. Ha rajta múlik, későbbre halasztotta volna a kínos téma megvitatását, de végül mégiscsak belevágott: – Nos, önök a Chiss Birodalom legtitkosabb, szigorúan őrzött védelmi rendszerének vonalai mögött tartózkodnak, egy csillaghalmaz mélyén. Ide csak azok utazhatnak, akit arra az illetékes chiss hatóságok felhatalmaznak. Most, miután hivatalosan tudomást szereztünk az önök ittlétéről, attól tartok, nem fognak engedélyt kapni arra, hogy továbbra is itt maradjanak. Pressor gyomra összeszorult az idegességtől, de uralkodott magán, és szinte közömbös hangon megszólalt: – Értem. És mi lesz, ha nem akarunk elmenni innen? – Akkor szívből remélem, hogy belátható időn belül meggondolják magukat – felelte higgadtan Formbi. – Természetesen minden segítséget meg fogunk adni ahhoz, hogy átköltözhessenek oda, ahová óhajtanak. Ez a legkevesebb azok után, amit kénytelenek voltak elszenvedni. – Értem – ismételte Pressor. – Nos, hamarosan előadhatja az álláspontját Uliar igazgató és az igazgatótanács előtt. A végső döntést ők fogják meghozni. Jinzler felkapta a fejét, és megkérdezte: – Ki az az Uliar igazgató? – Ő a telep első számú vezetője – válaszolta Pressor, és lenyomta a vezérkulcs aktiváló gombját. A háta mögött zárt állásba siklott az ajtó, és a kabin megindult lefelé. – Én egészen mostanáig azt hittem, hogy ön a túlélők vezetője – vallotta be Formbi. – Nem, én az Őrző vagyok – felelte Pressor. – A rendészeim és én őrködünk a telep békéje és rendje felett. Uliar igazgató és az igazgatótanács alkotják a legfőbb döntés- és törvényhozó testületet. – Úgy hangzik, mintha ez az egész egy vállalat lenne – jegyezte meg Jinzler. – Miért is ne lehetne az? – Pressor hatalmasat sóhajtott. – Egy jól kitalált szabályzat alapján működő vállalat sokkal hatékonyabb, de főleg sokkal jobban működik, mint az a politikai zűrzavar, amit annak idején magunk mögött hagytunk. – Igen, ebben van némi igazság – ismerte el sietve Jinzler. – És mindösszesen hányan élnek itt, ezen az ön által telepnek nevezett helyen? – érdeklődött Formbi. Pressor hirtelen elfordította az arcát, és a tekintetét a vezérlőpanelre szegezve, fojtott hangon válaszolt: – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha inkább Uliar igazgatóra hagyom a további kérdések megválaszolását. A társaság hosszú pillanatokra elhallgatott. A csendet csupán a fülkét mozgató gépezetek távoli morajlása, a fémfalak egy-egy nyikordulása, és a sarokban összebújó geroonok halk mormolása törte meg. Pressor úgy sejtette, hogy a különös lények egymást nyugtatgatják, mialatt undorral vegyes csodálkozással fürkészte a vállukra vetett, halott állatokat. A geroonok mesteri módon tartósították a félelmetes ragadozónak tűnő teremtményeket. Azok tökéletesen épnek tűntek, és a testük rugalmasan ide-oda himbálózva követte tulajdonosaik mozdulatait. Végül a fülke megállt. A fékezés során felhangzó, éles nyikordulások és fémes pendülések kizökkentették Pressort a gondolataiból. – Erre parancsoljanak – mondta, és megnyomta az ajtónyitó gombot. – Először is megkeressük Uliar igazgatót! Kilépett a kabinból... és megdermedt.

Vele szemben, a felvonó előterének hosszanti falánál várakoztak a rendészei, pontosan az előre megbeszélt terv szerint. A három ember arckifejezése egyszerre tükrözött riadt, ellenséges és aggodalmas érzéseket. És a néma osztag mellett ott állt maga Uliar igazgató, valamint az igazgatótanács két tagja. Mögöttük toporgott Rosemari Tabory, aki nem volt más, mint Pressor nővére, és Evlyn édesanyja. Ez utóbbi csoport látványa volt az, ami megtorpanásra késztette az Őrzőt, mivel nem számított a felbukkanásukra. Pressor nagy erőfeszítések árán elrejtette a felháborodását, közben átszelte a kisebbfajta termet, és fennhangon köszöntötte a vezetőséget: – Üdvözlöm, Uliar igazgató, és önöket is, Tarkosa és Keely tanácsos urak! Mi szél fújta ide önöket? – Ne játssza az ártatlant, Őrző! – förmedt rá az igazgató. Az idős férfi szeme köré vésődött, amúgy is mély ráncok tovább mélyültek, mialatt módszeresen, tetőtől-talpig végigmérte a felvonóból kilépő csapat minden egyes tagját. – Nem áll jól magának. Szóval, ők lennének a mi látogatóink? – Legalábbis egy részük – válaszolta Pressor, és kissé csodálkozva fürkészte a nővérét. Rosemari arcán erős nyugtalanságról árulkodó kifejezés honolt, a bőre jóval sápadtabb volt a megszokottnál. Pressor visszanézett az igazgatóra, mélyen belefúrta tekintetét az övébe, és kijelentette: – Tudja, uram, ez a hely aligha alkalmas egy történelmi jelentőségű diplomáciai találkozó lebonyolítására – jelentőségteljes pillantást vetett a két tanácsosra, és hozzátette: – Továbbá attól tartok, hogy a fogadóbizottság sem tudja maradéktalanul betölteni a szerepét. – Legyen nyugodt, a megfelelő időpontban a többi tanácstag is csatlakozni fog hozzánk – válaszolta Uliar. – De úgy hiszem, hogy azoknak van joguk elsőnek szembenézni a pusztítókkal, akik annak idején személyesen is átélték a Pusztítást. – Ez egy rendkívüli esemény, uram, amely nyilván rendkívüli következményekkel fog járni – fejtegette Pressor. – Talán a legnagyobb horderejű esemény azóta, hogy megérkeztünk ide. Az Alapokmányban foglaltak szerint a fontos alkalmakkor a teljes igazgatótanács, vagyis mind a Túlélők, mind a Telepesek képviselőinek jelenléte megkívántatik. – És úgy is lesz – ígérte Uliar, és erőltetett mosolyt varázsolt az arcára. – Eszünk ágában sincs megsérteni törvényeink szellemét. De addig is, amíg a társaink csatlakoznak hozzánk, felkérjük Tabory tanárnőt, hogy működjön közre ezen a találkozón, mint a Telepesek megfigyelője. – De... Pressor nem tiltakozhatott tovább, mert a Keelynek nevezett tanácsos közbevágott: – Melyik a két Jedi? – az idős férfi idegesen cikázó szemmel pásztázta a csoport kissé elbizonytalanodva álldogáló tagjait. – Nem hallotta, hogy mit kérdeztem, Őrző? Melyik a két Jedi? – Egyikük sem – válaszolta Pressor. – A Jedik még most is az egyik felvonókabinban vannak. – Ezek szerint pillanatnyilag senki sem tartja szemmel a Jediket? – kérdezte szigorúan Uliar. – Még csak nem is... Tessék, ezt nézze meg, Tabory tanárnő! Íme, a kedves kislánya! Ehhez mit szól? Pressor gyomra még jobban összehúzódott, amikor gyorsan hátranézett. Evlyn ebben a pillanatban bukkant elő a fülkéből. Az anyjával éles ellentétben az ő vonásai teljes lelki nyugalomról tanúskodtak. Az Őrző odafordult Uliar felé, és idegesen magyarázkodott:

– Evlyn nekem segít! – Nem mondja! – hördült fel az igazgató. Szörnyülködést színlelt, mintha az eset mélységesen megrázta volna. – Nahát, Őrző! Felvitte a saját unokahúgát a Négyesre, és kitette őt a sugárzásnak? Nem beszélve az ismeretlen, vagyis potenciálisan veszedelmes behatolók közelségéről? Micsoda szélsőségesen ostoba ötlet! – Evlyn szívesen időzik a nagybátyja társaságában – magyarázta Rosemari, minden nyugtalansága ellenére határozott hangon. – Nagyon szereti őt! – Csakugyan? – kérdezte Uliar ezúttal gúnyosan, mialatt a kislány odasietett az anyjához. – Szervusz, Evlyn! Nem esett bajod? Jól vagy? – Remekül vagyok, igazgató úr! – válaszolta a lány olyan komolysággal, amely cseppet sem illett a korához. De ahogyan átölelte Rosemarit, az már egy tízéves kislány mozdulata volt. Hamarosan kibontakozott az anyja karjaiból, és az igazgató felé fordulva folytatta: – Nem kell féltenie, uram. Jorad bácsikám mindent nagyon ügyesen csinált. Egy pillanatig sem voltam veszélyben! – Hát persze, hogy nem! – dörmögte komoran Uliar. Metsző pillantásokkal méregette Pressort, közben úgy tett, mintha továbbra is a lányhoz beszélne, de valójában az Őrzőhöz intézte a szavait: – Ahogy két évvel ezelőtt sem voltál veszélyben, ugye? Tudod, amikor Javriel megőrült, és túszul ejtette az egész óvodát! Akkor is segítettél a bácsikádnak, ha nem csal az emlékezetem! – Nem csal – dörmögte Pressor, és megérezte, hogy hideg verejtékcseppek kezdenek csordogálni a hátán. Élt a gyanúperrel, hogy egy ideje már Uliar is észrevette a lány különleges adottságait, és most némán elátkozta saját magát. Hiszen tudhatta volna, hogy az öreg Túlélő előbb-utóbb felfigyel azokra a bizonyos jelekre! És már hányszor előhozakodhatott volna ezzel a kínos témával... Az Őrzőnek a gyomra után most már a torka is összeszorult az idegességtől. Lehet, hogy Uliar szándékosan választotta ezt a pillanatot? Ezt a pillanatot, amikor ötven év elteltével első ízben járnak kívülállók – többek között Jedik – a fedélzeten? Kívülállók, akik mit sem tudva a Kirajzáson időközben kialakult sajátos világról, képesek és alkalmasak arra, hogy megerősítsék az igazgató Evlynnel kapcsolatos gyanúit? – Mindenesetre – folytatta Uliar –, különös módon viszonozza az unokahúga szeretetét, kedves Őrző! – Igen, a mai napon rászorultam a kislány segítségére – mondta határozottan Pressor. – Ugyanarra a segítségre, amelyre annak idején volt szükségem. Ezúttal is Evlyn játszotta a csalétek szerepét. Ezt a munkát nem bízhattam a rendészeimre sem akkor, sem pedig most. – De éppen a saját unokahúgára kellett bíznia? – makacskodott Uliar. – Miért nem választott valaki mást? – Halvány, könyörtelen mosoly jelent meg a szája sarkában, ami elárulta, hogy most készül becsattintani a hirtelenjében felállított csapdát. – Vagy talán az unokahúga rendelkezik bizonyos, hogy úgy mondjam, különleges képességekkel, amelyek alkalmassá teszik őt az efféle, veszedelmes feladatokra? – A lányom számos különleges adottsággal bír, igazgató úr! – avatkozott közbe Rosemari, azzal gyorsan magához húzta, és oltalmazó gesztussal átölelte a lányát. – Először is, nem omlik össze, és nem rémül meg, ha bajba kerül. Ügyes, okos, és ugyanolyan jól ismeri a Négyest, mint a telep bármelyik lakója. – Ezek szerint Evlyn beállt rendésznek, amíg nem figyeltem oda? – gúnyolódott Uliar, és gyors pillantást vetett a lányra. Szemlátomást nem volt elragadtatva attól, hogy Rosemari önként beleugrott a bátyjának állított csapdába, és kitörte annak néhány fogát. – Ami pedig az Alapokmányra való hivatkozását illeti, nekem úgy rémlik, hogy más törvények is szerepelnek

benne. Például, hogy a mindenkori Őrzőnek és az ő rendészeinek kell elhárítaniuk a ránk leselkedő veszélyeket. – Hiszen most mondta, hogy szüksége volt valakire, aki eljátssza a csalétek szerepét! – szólt közbe ismét Rosemari, az iméntinél jóval ingerültebb hangon. Rámutatott a feszengve toporgó rendészekre, és megkérdezte: – Gondolja, hogy a jövevények besétáltak volna egy álcázott felvonókabinba Trilli, Oliet vagy Ronson háta mögött? – Uliar mellkasának szegezte a mutatóujját, és hozzáfűzte: – Vagy talán valaki mást kellett volna megkérnie? Például az ön egyik unokáját? – Csalétek nélkül kellett volna megoldani az ügyet – állította az igazgató. – Az elmúlt időszak folyamán Pressor Őrző újra meg újra azzal nyugtatgatott minket, hogy a különféle csapdáknak és a kémdroidoknak köszönhetően tökéletes biztonságban vagyunk. Azzal hitegetett minket, hogy senki sem hatolhat be a telepre a Négyesen keresztül. – Óh, és ön mit javasolna inkább? Hogy robbantsuk fel a Négyest, mert akkor megszűnik vele minden gondunk? – vágott vissza dühösen Rosemari. – Azok után, hogy az apám és még sokan mások annyi munkát és annyi energiát öltek bele a helyreállításába? – Kihúzta magát teljes, 158 centiméteres magasságában, és a tekintete immár villámokat szórt, mialatt folytatta: – Vagy talán nem gondolta komolyan, igazgató úr, amikor azt ígérte, hogy egy napon elvisz minket innen? Annyira jól érzi magát a saját maga által teremtett királyságában, hogy mindannyiunkat itt akar tartani? – Hallgass, asszony! – mordult fel Tarkosa, és a szeme vészjóslóan megvillant bozontos, vastag szemöldöke alatt. – Fogalmad sincs, hogy mit beszélsz! – Igen, hallgasson, tanárnő! – ismételte gorombán Uliar. – Nem azért hívattam ide, hogy mentegesse a bátyját! – A jelekből ítélve, uraim, önök még nem ismerik az én húgomat – jegyezte meg Pressor, és halványan elmosolyodott. – De szabadjon megjegyeznem, hogy a vendégeink várnak. Uliar szorosan összepréselte az ajkát, és a jövevényekre pillantott. – Nos, legyen – válaszolta vonakodva. – Rajta, Őrző, mutasson be minket egymásnak! – Kérem... – Pressor álló helyzetben félfordulatot tett, és maga mellé intette az idegeneket. Biztatóan rájuk mosolygott, de közben erős aggodalmak gyötörték. Jól tudta, hogy Uliar nem adta fel. Mindössze egy időre félretette a problémát, de vissza fog rá térni. Idővel biztosan újra elő fogja venni. Jinzler kimért léptekkel odaballagott Pressorhoz, lecövekelt mellette, és szótlanul várt. – Először is engedjék meg, hogy bemutassam az Új Köztársaság képviselőjét – kezdte Pressor, és árgus szemekkel figyelte Uliar vonásainak minden rezdülését. – íme, Dean Jinzler nagykövet! Az igazgató ügyesen leplezte az érzéseit. A szeme sarka aprót rándult, de ezen felül semmivel sem árulta el, hogy – természetesen – azonnal felismerte a nevet. – Üdvözlöm, nagykövet úr – mondta nyájasan. – A nevem Chas Uliar. Jelenleg én vagyok a Kirajzás nevezetű telep igazgatója. Ez a két úr Tarkosa és Keely tanácsos urak, a Pusztítás két Túlélője. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem önöket – válaszolta Jinzler, és derékból meghajolt, ahogyan a diplomaták szoktak a régi holodarabokban. – Örülök, hogy életben találtuk önöket! – Azt elhiszem – válaszolta a kelleténél nyersebben Uliar. – Ez az úr Formbi főnemes, a Chiss Birodalom képviselője – folytatta Pressor –, ő pedig Bearsh elöljáró, a Geroon Maradék vezetője, míg ez a két úr a kísérői. – Milyen színes társaság – jegyezte meg Uliar, miután kimért biccentéssel viszonozta

Formbi, illetve Bearsh udvarias főhajtását. – Úgy tudom, két Jedit is hoztak magukkal. – Így igaz – erősítette meg Jinzler. – Pressor úr az imént úgy tájékoztatott, hogy őket továbbra is fogságban tartják, néhány további társunkkal együtt. – További társak? – Uliar kérdő pillantás vetett Pressorra. – Összesen öten vannak, egy másik kabinban – válaszolta az Őrző. – Az általuk Kéz Birodalmának nevezett kormányzat képviselői. – A Kéz Birodalma – ismételte vontatottan Uliar, csak úgy magának. – Érdekes. Feltételezem, nagykövet úr, hogy ragaszkodik a társaik azonnali szabadon bocsátásához. Pressor visszatartotta a lélegzetét. A felvetés logikusnak és nyíltnak tűnt, de ő már régen megtanulta, hogy ne bízzon a látszatban, ha Uliarral akad dolga. Gyanította, hogy az igazgató a javaslatával csak azt akarja kipuhatolni, hogy ki a betolakodók első számú vezetője. Maga Jinzler habozott, nyilván megérezte a csapdát. – Pressor úr az imént biztosított róla, hogy nem fenyegeti őket veszély ott, ahol most vannak – válaszolta végül óvatosan. – Természetesen szeretném, ha hamarosan kiengednék őket, de most akár nélkülük is folytathatjuk a beszélgetést. – Helyes – mormolta Uliar, és aprót biccentett, ami arra utalt, hogy a nagykövet átment a vizsgán. – így is jó. Az igazgatótanács egyik ülésterme itt van a közelben. Volnának szívesek követni? – Természetesen, és köszönjük – felelte Jinzler, és ismét fejet hajtott. Uliar megfordult, és nekivágott a felvonóállomás oldalából nyíló folyosónak. A két tanácsos azonnal felzárkózott mögé, míg Jinzler és Formbi néhány lépéssel lemaradva követték őket. Pressor a rendészeire pillantott, és kézmozdulatokkal jelzett nekik. Ronson és Oliet megszaporázták a lépteiket, majd a három Túlélő mellett lelassítottak, és onnantól fogva két oldalról közrefogva kísérték őket. A fekete egyenruhás chissek máris a főnemes mögött meneteltek egysoros vonalban, míg a geroonok tétován, bizonytalan léptekkel ballagtak mögöttük. – Ebből még baj lesz – súgta Pressor a húgának, miután a menetoszlop eltávolodott tőlük. – Uliar nem fogja annyiban hagyni ezt a kérdést. Az lesz a legjobb, ha fogod Evlynt, és... Hirtelen elhallgatott, mert lepillantott a testvére mellé, és nyomát sem látta a kislánynak. – A kis gazfickó – dörmögte halkan, és gyorsan körülnézett. Evlyn már félúton járt a folyosón, Formbi főnemes és az ő fegyveres kísérői között lépkedett. – Ezt meg hogyan csinálta? – Sejtelmem sincs – suttogta Rosemari, akinek a tekintete mélységes aggodalmakról tanúskodott. – De ha nem hagyja abba, Uliar hamarosan magától is rájön, hogy mi rejtőzik benne. – Kétségkívül – válaszolta Pressor, és megborzongott –, jobb lesz, ha te is csatlakozol hozzájuk. Igen, menj csak velük! – Hová, az ülésterembe? – kérdezte szomorúan Rosemari. – Jól tudod, hogy nincs jogom belépni oda. – De bizony van! – vágta rá Pressor. – Te képviseled a Telepeseket, emlékszel? Maga Uliar mondta! – Az csak egy újabb fondorlat volt, hogy elhallgattasson téged – válaszolta Rosemari. – Ugyanolyan, mint amikor megkérdezte tőled, hogy miért használod fel Evlynt a csapdáidhoz. Erről jut eszembe... – Ettől most kímélj meg, kérlek! – szólt közbe az Őrző. – Később megbeszéljük. Nézd, ha nem mész velük, Evlyn egymaga tönkreteszi azt a találkozót. Szerinted mit fog szólni Uliar, amikor végül észreveszi őt az ülésteremben, és fogalma sem lesz, hogy került oda? – Igazad van – ismerte el az asszony vonakodva –, de jobb lenne, ha te is jönnél... – Mennék én szívesen, csakhogy...

Pressor másodszor is elhallgatott. Ezúttal az adóvevőjének különös ciripelése késztette arra, hogy elharapja a szót. Leakasztotta az övéről, és szemügyre vette a készüléket. – Hát ez furcsa – dünnyögte Trilli, mialatt a saját rádiójával a kezében odalépett mellé. – Főnök, a te adóvevőd is csicsereg? Még sosem adott efféle hangokat! – Igen, ezzel is van valami – válaszolta Pressor, és odamutatta a rádióját a rendésznek, majd néhány pillanatig töprengve állítgatta a szabályzógombokat. A közönséges csatornákon statikus sistergés szólt, de a különleges, csavarthullámú parancsvonalon néma csend honolt. – Ez tényleg különös. – Akarod tudni, hogy mi az igazán különös? – Trilli a távolodó csoport után mutatott. – Az előbb Jinzler nagykövet és Formbi főnemes is előkapták az adóvevőjüket. Pressor a szemét résnyire vonva vizsgálgatta a készülékét, közben jeges érzés kúszott fel a gerincén, a derekától kiindulva egészen a tarkójáig. Miután a zavaró berendezés most is folyamatosan üzemelt, elméletileg egyetlen rádiójel sem röpködhetett volna szabadon. Egyetlen adóvevő sem foghatott volna semmiféle adást. – Menj vissza, és ellenőrizd a zavarómasinát – utasította a rendészét. – Lehet, hogy a vendégeink a hátunk mögött bedobtak egy-két trükköt. – Rendben. Trilli már indult volna, de Pressor elkapta a karját, és megállította. – És mialatt odafent vagy – folytatta csendesen –, zárd le az elülső csapdafülkék tolósugarainak kezelőpultját. Nem szeretném, ha valaki odamenne, és belepiszkálna a rendszerbe. – Rendben – ismételte engedelmesen Trilli, és kissé csodálkozva megkérdezte: – Attól félsz, hogy valaki véletlenül belezúzza a Jediket az akna végébe? Pressor megcsóválta a fejét, és a csapat után nézett, amelyet Uliar az állát gőgösen felszegve, a vállát feszesen kihúzva vezetett. Uliar, aki túlélte a Kirajzás pusztulását, és még most is a testén hordta a katasztrófa során szerzett sebeit. Uliar, aki jól tudta, hogy hol tartják fogva a Jediket és a birodalmiakat. Az Őrző rájött, hogy Uliar egy, a felvonóállomástól távol eső ülésterembe viszi az idegeneket, ahol nem láthatja sem ő, sem pedig a rendészei, ha valaki kisurran a helyiségből, felsiet a Négyesre, és elkezd játszadozni a toló sugarakkal. – Igen – ismerte el Pressor –, valami ilyesmitől tartok.

A felvonókabin egy nyugtalanító rándulás kíséretében elindult lefelé. – Óvatosan – szólalt meg Fel, és megtámaszkodott az enyhén rezgő oldalfalon, majd mereven figyelte Őrszem és Csáklya mozdulatait, akik a rögtönözve összerakott megszakítót állítgatták. – Ne kapkodjanak, most éppen nincs sürgős dolgunk. A legfontosabb, hogy élve kerüljünk ki a fülkéből. – Nem gyorsítjuk tovább, uram – biztosította Őrszem a századost. – És most tényleg simán megy. – Helyes – válaszolta higgadtan Fel, bár a katonája nem tudta maradéktalanul eloszlatni az aggodalmait. A tenyerén keresztül érzékelte, hogy a kabin falai egyre erősebben vibrálnak, ráadásul fojtott morajlás tört fel valahonnan a mélyből. Azzal vigasztalta magát, hogy amennyiben kudarcot vall a tervük, olyan gyorsan sújt le rájuk a végzet, hogy észre sem fogják venni. – Még mindig azt akarja, hogy a raktármagba menjünk, uram? – kérdezte Csáklya. – Ha meg tudják oldani, akkor igen – válaszolta Fel. A másik fülke, amelyben véleménye szerint Jinzler, Feesa és talán két geroon tartózkodott, a hangokból ítélve az alsó Dreadnaught

felé siklott el. Nem tartotta jó ötletnek, hogy egyszerűen csak beállítsanak a másik csapat háta mögé, főleg, mert fennállt a veszély, hogy Pressor további meglepetéseket készített elő a hívatlan látogatóknak. Úgy ítélte meg, hogy sokkal jobban járnak, ha kikerülik a főakna végét, és a mélyben, a raktármagban keresnek maguknak visszavezető utat. A szeme sarkából meglátta, hogy Felhő megrázza a fejét. – Uram, ezt ön is vette? – kérdezte egy ütemmel később a rohamosztagos. – Mit? – kérdezett vissza a százados, és a fülét hegyezve próbálta szétválogatni a különféle zajokat. – Ciripelt egyet az adóvevőm – válaszolta Felhő. – Az enyém is – szólt közbe Árnyék. – Úgy hangzott, mintha valaki leadott volna egy áttörő jelet. Fel a homlokát ráncolva méregette a katonáit. Ő maga nem észlelt semmi különöset, de ezen nem is csodálkozott, mivel az egyre erősödő háttérzaj könnyen elnyomhatta a gyengébb hangokat. A rohamosztagosok adóvevőjének hangszóróit a sisakjuk rejtette, így tisztán hallhatták a készülékük akár leghalkabb neszezését is. – Be tudják mérni az adást? – kérdezte nyugtalanul. – Akár az irányát, akár a távolságát? – Egyiket sem – válaszolta Felhő. – Ahhoz előbb át kell állítanom a kommunikációs rendszeremet. – Azonnal állítsa át! – rendelkezett a százados, és körülnézett. Hirtelen jóval szűkösebbnek, és sokkal sérülékenyebbnek látta a kabint. Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – És kockáztassunk meg egy kicsivel nagyobb sebességet! Ha Pressor beszél a társaival, akkor szeretnék kikerülni innen, amilyen hamar csak lehetséges. – Nem biztos, hogy Pressor adta le az áttörő jelet, uram – jegyezte meg Árnyék. A százados felpillantott a mennyezetre, és gondterhelten kijelentette: – Ebben az esetben szeretnék még hamarabb kikerülni innen.

Tizennegyedik fejezet

Az átjáró egy újabb raktárhelyiségbe vezetett, amely majdnem minden vonásában megegyezett az előzővel. Csupán annyi különbség akadt, hogy ide nem vezetett felvonó, és az itt felhalmozott készletek első ránézésre érintetlennek tűntek. A két Jedit és a chiss főtisztet ugyanilyen körülmények fogadták a következő két teremben is. – Az egy dolog, amikor arról beszélünk, hogy mekkora helyet foglal el egy évtizedekre elegendő ellátmány – jegyezte meg Luke, mialatt a fémhálóval leválasztott rekeszek között lépkedtek a csarnok hátsó falába épített átjáró felé. – De egészen más, amikor személyesen szembesülünk vele. Még soha életemben nem láttam ekkora raktárkészletet. – És ez még csak egyetlen szint – dünnyögte Mara, akin különös érzések cikáztak át, mialatt a mennyezetig érő ládahalmokat fürkészte. Az a rengeteg ember, közel ötvenezer fő, egyszerűen csak eltűnt az élők sorából. Kevés kivételtől eltekintve meghaltak, elenyésztek, elpusztultak, alig néhány pillanat, perc, esetleg óra leforgása alatt. Meggyilkolták őket egy olyan ember parancsára, akit ő egykoron oly büszkén szolgált. – Hahó, Mara! A Jedi-hölgy lerázta magáról a nyomott hangulatot. A férjére pillantott, aki aggodalmas tekintettel méregette őt. – Jól vagy? – kérdezte csendesen Luke. – Persze – válaszolta sietve Mara –, minden rendben. De Luke-ot természetesen nem tudta ilyen egyszerűen megtéveszteni. – Újra előkerültek a múlt kísértetei? – kérdezte még az előbbinél is halkabban. Mara a chiss tábornok felé nézett, aki tőlük valamivel távolabb vizsgálgatta a ládákat. – Igazán furcsa – válaszolta suttogva –, azt hittem, hogy ezen már rég túl vagyok. Hogy az egészet magam mögött hagytam. De odaát, a Chaf Envoy fedélzetén kezdtem úgy érezni, hogy... nem is tudom. Nehéz elmagyarázni. – Egyre kellemesebben, netán kényelmesebben érezted magad? – találgatott Luke, hogy segítsen megtalálni a helyes kifejezést. Mara néhányszor elismételte magában a két jelzőt, szinte ízlelgette őket, majd elismerte: – Igen, valami ilyesmiről van szó. Fel százados, és ez az új 501-es csapat annyira, de annyira másnak tűnnek, mint az a Légió, amelyet még Palpatine teremtett... az az érzésem támadt, hogy élvezném, ha én is része lennék... Luke elkomorult, és óvatosan megkérdezte: – De ugye nem gondolod komolyan, hogy elfogadod Parck admirális ajánlatát? – Természetesen nem! – vágta rá sietve Mara, de rögtön elhallgatott, és látszott rajta, hogy egy pillanatig sem biztos saját magában. Némi tétovázás után bevallotta: – Hát, ez nem teljesen pontos. Úgy értem, nélküled sehová sem mennék... de ezzel együtt... – hatalmasat sóhajtott, és a fejét csóválva elfordította az arcát. – Tudom, hogy mi jár a fejedben – válaszolta mosolyogva Luke.

– Az Új Köztársaság nem kimondottan fényes példája annak, hogy hogyan kell összefogni és irányítani egy egész Galaxist, igaz? Mara felhorkant. – Ez volt a hónap szépítő kifejezése – felelte kissé gúnyos hangon, de azonnal visszanyerte a komolyságát, és folytatta: – Az a számtalan ostoba kis helyi csetepaté, az értelmetlen viták... miután megtaláltuk a Caamas-irat sértetlen példányát, azt hittem, hogy mindez hamarosan elhal. De a tűzfészkek fele még manapság is parázslik, és a Szenátus semmit sem tesz annak érdekében, hogy végképp eloltsa ezeket. – Ez nem teljesen igaz – vetette ellen Luke –, de rátapintottál a lényegre. A Birodalomban sokkal csendesebben zajlott az élet, ugye? – Legalábbis addig, amíg elő nem kerültetek ti, lázadók – válaszolta Mara. – Mert onnantól kezdve megint lármás lett minden. – Hát próbálkoztunk, próbálkoztunk – felelte mosolyogva Luke. Néhány pillanattal később a mosoly lehervadt az arcáról, megvonta a vállát, és magyarázni kezdett: – Nézd, Mara, semmi értelme belemenni a „mi lett volna ha" című játékba. Mert az ugyan meglehet, hogy Palpatine elfojtotta a helyi zűröket, de ezzel egyidejűleg páros lábbal tiporta a különféle szabadságjogokat, véget vetett a pártatlan igazságszolgáltatásnak... hadd ne soroljam tovább. Ne feledkezz meg az idegengyűlöletéről, mert azzal mindketten tisztában vagyunk, hogy hogyan bánt a nem emberi lényekkel. És már sosem fogjuk megtudni, hogy milyen lett volna az a Birodalom, ha valaki más került volna az ő helyébe... – Én ezt mind értem – válaszolta Mara – de most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy különös vonzódás, szinte nosztalgikus érzések ébredtek fel bennem a Birodalom iránt. – Tétova mozdulattal körbemutatott a poros ládahalmokon, és folytatta: – És akkor tessék, meglátom ezt. Palpatine gondosan összeállíttatta ezeket a készleteket, holott akkor már tudta, hogy el fogja pusztítani az utasokat. Még most is megdöbbent az a rettenetes hidegvére. Eljátszotta a jóságos vezetőt, de közben tömeggyilkosságot tervezett. – Tudom – válaszolta Luke, azzal megfogta, és gyengéden megszorította a felesége kezét. – Annak idején egyszer sem láttad az uralkodó döntéseinek és parancsainak következményeit, ugye? – Azért elvétve előfordult – Mara hatalmasat sóhajtott –, de a nagyobb eseményeket soha. Például az Alderaan megsemmisítését, és hasonlókat. Nekem elsősorban egyénekkel, vagy kisebb csoportokkal akadt dolgom. És ezek túlnyomó többsége is birodalmi tisztviselő volt, akit sikkasztással vagy árulással vádoltak. Sosem láttam a Kirajzás léptékével mérhető tragédiát. – Igen, teljesen logikus, hogy a császár igyekezett elrejteni előled a szörnyű aljasságait – magyarázta türelmesen Luke. – Nyilván attól tartott, hogy kételyeid támadnak, azt pedig nem akarta megkockáztatni. – Skywalker mester! – szólalt meg emelt hangon Drask. A két Jedi a tábornok felé nézett, aki már a zsilipek közelében járt, és lámpájának a fénysugarát egy körülbelül fejmagasságban lévő ládára irányította. – Kérem, jöjjenek ide! – Mit talált? – kérdezte Luke, mialatt Marával az oldalán odasietett a chiss méltósághoz. – Ezt a két ládát – felelte Drask, és a fénycsövével mutatta, hogy melyik kettőre gondol. – Eredetileg nem itt voltak, utólag kerültek ide! A két Jedi összenézett. Értetlenül meredtek egymásra, aztán Luke megvonta a vállát, és megkérdezte: – Honnan veszi, tábornok úr? – Az előző raktárakban a ládák a tartalmuk szerint, egy bizonyos minta alapján voltak elhelyezve – válaszolta Drask, aki szemlátomást roppant elégedett volt önmagával. – Különféle

élelmiszerek, ruházat, tartalék alkatrészek, egyéb felszerelések, és így tovább. Az egyes készletek valamennyi helyiségben pontosan ugyanazon a helyen álltak, így minden raktár ugyanabban az arányban tartalmazta a különféle tartalékokat. Luke a feleségére nézett, és halkan megkérdezte: – Szerinted ennek mi értelme van? Mara néhány pillanatig szótlanul gondolkodott, majd felderült az arca, és lelkesen belevágott a magyarázatba: – Nagyon is van értelme! Ha az előre megbecsült fogyasztásnak megfelelően, gondosan kiszámított arányok alapján töltöd fel áruval az egyes raktárakat, akkor egy adott időszakban csak egy termet kell ürítened, nem kell ide-oda rohangálnod a helyiségek között. Sőt, ez a megoldás a rakodást is jelentősen megkönnyíti, ha úgy döntesz, hogy új telepet alapítasz valahol. – Aha, kezdem érteni – mormolta Luke. – Tehát egyszerűen csak átszállítasz a leválasztani kívánt Dreadnaughtba, mondjuk, két emeletnyi készletet. Nem kell válogatnod és számolgatnod, mert a két emeleten minden megvan, amire a távozóknak szükségük lesz. – Pontosan – helyeselt Mara, azzal ismét a tábornok felé fordulva megkérdezte: – Szóval, azt állítja, uram, hogy ezek a ládák kilógnak a sorból? – Igen – erősítette meg Drask – különféle szerszámok lapulnak bennük, továbbá szivattyúk és kisebb generátorok, pedig a korábban látottak alapján itt élelmiszernek kellene lennie. – Elhiszem önnek – válaszolta Luke, és miután körülnézett, megállapította: – Úgy tűnik, távolabbról hozták ide őket, mert a környéken nem látok olyan rekeszt, amelynek megbontották volna a tartalmát. – Vagy valaki teljesen átrendezte a raktárt – mutatott rá Mara. – És az előző termekből nem hiányoztak ládák – tette hozzá Drask. – Akkor talán a következőkből hozták át ezeket – vetette fel Luke. – Menjünk, nézzük meg! Odasietett a hátsó fal személyi átjárójához, de hiába nyomta meg a nyitógombot, az ajtó nem nyílt ki. – Furcsa – dünnyögte, és újra megnyomta a gombot. Az ajtó ezúttal sem mozdult. – Próbáljuk meg a teherzsilipet – javasolta Mara, azzal odalépett a nagyobbik átjáró kezelőpaneljéhez. Többször is megnyomta az ottani jókora, zöld színű gombot, de a széles kapu is zárva maradt. – Itt valami nincs rendjén – állapította meg Luke. – A többi ajtó tökéletesen működött. – Lehet, hogy szándékosan zárták le ezeket az átjárókat – vetette fel Drask vészjósló hangon. – Talán a túlélők olyasmit tárolnak odabent, amit szeretnének elrejteni mások elől. Mármost mi lenne, ha maguk szépen elővennék a fénykardjukat, és vágnának egy lyukat valamelyik ajtóba? – Ne hamarkodjuk el a dolgot – válaszolta Luke, és a bal tenyerével végigsimított a személyi átjáró záró lemezén. – Talán nem lesz szükség ilyen erőszakos módszerekre. Mara? A Jedi-hölgy a kezébe vette a fénykardját, odalépett a zsilip elé, és kijelentette: – Készen állok! – Rendben, kezdjük! – Luke vett egy mély lélegzetet, és átadta magát az Erőnek. A következő pillanatban fülsértő nyikorgás hallatszott, és az ajtólap elindult felfelé. Miután az erős fémlemez alsó szegélye derékmagasságig emelkedett, Mara aktiválta a fénykardját, és szempillantás alatt átbújt alatta. A másik oldalon azonnal támadóállásba ugrott, csapásra emelte a kardját, és villámgyorsan körülnézett. Néhány másodperccel később kissé leengedte a fegyverét, és lazított a

testtartásán. Az előzőekkel tökéletesen megegyező raktárt látott maga előtt, amelyben nem fenyegette őket semmiféle veszély. A biztonság kedvéért még egyszer végighordozta a tekintetét a ládák ezrein, és hirtelen észrevett valamit, ami az első pillanatokban elkerülte a figyelmét. A terem közepe táján néhány rekesz üresen állt. A belsejükben pedig... – Mara, minden rendben? – kérdezte halkan Luke. – Persze, semmi baj – válaszolta a Jedi-hölgy, azzal kikapcsolta a kardját, és újra körülnézett. A fal tövében kissé meggörbült, de erős mennyezeti tartóelem hevert, amely tökéletesen megfelelt a céljának. Az Erő közvetítésével felemelte, és maga mellé húzta a méteres hosszúságú fémdarabot, végül beállította az átjáró záró lemeze alá, és átszólt a férjének: – Nézzük meg! A Jedi-mester óvatosan ráengedte az ajtólapot a tartóelemre, amely reccsent egyet, de kitartott. – Furcsa tárgyak szóródtak szét odabent! – jegyezte meg a rögtönzött támasztékra sandítva, mialatt mélyen lehajolt, és átlépett a szomszédos helyiségbe. – Az előző termekben nem láttunk ilyesmit. – És olyant sem – tette hozzá Mara, miután Drask is megérkezett melléjük. – Azt nézd meg! – Bútorraktár lenne? – találgatott a tábornok, mialatt a szemét meresztve nézelődött. – Annál egy kicsivel érdekesebb – válaszolta Mara, miután mindhárman elindultak a kiürített terület felé. A négy-öt rekesz padozatán vastag, érintetlen porréteggel lepett, megroggyant bútorok álltak. A két férfi értetlenül szemlélődött, de Mara számára azonnal egyértelműnek tűnt, hogy mi van előttük. Mélyet lélegzett, és mutogatva magyarázni kezdte: – Nos, uraim, látják azt a három priccset az első rekeszben? Eléggé megviseltek, de fel lehet ismerni őket. A következőben négy ilyen nyomorúságos ágyféleség van, bár azokat alighanem szétverték. És a harmadikban is négy priccset láthatnak! – Az a kerek valami nyilván egy asztal – vélte Luke, és rábökött egy felborult, darabokra tört bútorra. – Székeket éppenséggel nem látok sehol. – Azok ott nyilván kisebbfajta szekrények – mondta Drask. – Minden jel szerint azok – erősítette meg Mara. – És a formátlan kupacok szerintem takarók, illetve párnák, míg a zömök kockák egyértelműen hordozható illemhelyek. – Dehát ennek semmi értelme! – fakadt ki a tábornok. – Ezek a rekeszek úgy néznek ki, mintha szegényesen berendezett hálószobák lennének. Viszont a fenti hajó egész tűrhető állapotban van. Miért költözne le ide bárki? – A Dreadnaughtokban nyilván súlyos károk keletkeztek az ütközet során – fejtegette Luke. – A túlélők talán itt húzták meg magukat, amíg a droidjaik újra lakhatóvá tették a hajókat. Mara megrázta a fejét, és mosolyogva közbeszólt: – Uraim, mindketten megfeledkeznek a lényegről! Mit kellett tennünk, hogy bejussunk ide? – Fel kellett feszítenünk a... – Luke elhallgatott, majd rövid töprengés után, bizonytalanul kibökte: – Azt akarod mondani, hogy ez egy börtön volt? – Hát persze, mi más lett volna? – kérdezett vissza Mara. – Néhány ócska bútordarabbal felszerelt, nyolc-tíz négyzetméteres cellák, elzárva mindentől, bezárt ajtók mögött. Mi más lehetne? – Látják, ez igazán érdekes – jegyezte meg elnyújtott hangon Drask. – Nekem úgy tűnik, hogy az önök Kirajzás nevezetű vállalkozása már a kezdet kezdetén kudarcba fulladt. A résztvevőknek már az utazás elején szükségük támadt egy rögtönzött börtön kialakítására, ami

szerintem arra utal, hogy a szervezők rosszul válogatták össze az utasokat. – Vagy valami szörnyűség sújtott le rájuk – vitatkozott Mara –, például egy járvány. Vagy néhány utast hatalmába kerített a mélyűri őrület. – Akkor lehet, hogy ez nem is börtön, hanem egyfajta karantén? – vetette fel Luke. – Valószínűtlen – válaszolta habozás nélkül Drask –, ahhoz kevés az ágy. Egy nagyobb járvány esetén nem jutott volna hely a betegeknek. Egy kisebb problémát pedig bizonyosan meg tudtak volna oldani a Dreadnaughtok fedélzeti kórházaiban. – Ez igaz – válaszolta Mara. – Továbbá nyomát sem látjuk orvosi felszerelésnek. – Ismét körülmutatott az üres rekeszeken, és megkérdezte: – És még mi nincs itt? – Nem tudom – dünnyögte Luke. – Én viszont igen – szólalt meg komoran Drask. – Sehol egy holttest! – Helyes észrevétel! Tehát nincsenek maradványok – erősítette meg Mara. – Ami azt jelenti, hogy valaki bejutott ide az elmúlt ötven évben, és kivitte innen a tetemeket, vagy pedig... – ... vagy pedig a foglyok valahogyan kitörtek innen – fejezte be helyette a mondatot Luke. – Pontosan erre gondoltam – folytatta Mara. – Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy vajon miféle igazságszolgáltatás működött abban a korszakban. Luke? – Sejtelmem sincs – válaszolta a Jedi-mester. – De fel nem foghatom, hogy miért kellett ennyire mélyen eltemetni valakit vagy valakiket. A Dreadnaughtokon biztosan akadt fogda, ahová bezárhatták a törvénysértőket! Alig fejezte be a mondatot, amikor Mara távoli gondolatfoszlányokat érzékelt. – Jön valaki – mondta csendesen, és leakasztotta a fénykardját a derékszíjáról. – Kicsoda? – kérdezte Drask, és nyugodt mozdulattal előhúzta a hő pisztolyát. – Talán Pressor és serege? Mara erősen összpontosítva próbálta szétválogatni a gondolatokat, hogy azok alapján azonosítsa a közeledő csapat tagjait. Néhány tudatot kifejezetten ismerősnek talált, de az illetők még túl messze voltak ahhoz, hogy pontosan megállapítsa a kilétüket. Luke is elmélyülten kutatta az Erő áramlatait, és ezúttal hamarabb jutott eredményre, mint a felesége. – Aggodalomra semmi ok – mondta, mialatt visszaakasztotta a kardját az övére. – Fel százados és az ő rohamosztagosai tartanak felénk. – Formbi főnemes is velük van? – kérdezte egyből Drask. – Sajnos nincs – válaszolta Mara, aki most már jóval tisztábban vette a jeleket. – És nem érzékelem sem Feesa, sem pedig a geroonok agyhullámait, csupán az öt birodalmiét. – Pedig megígérték, hogy megvédik a főnemest – morogta ingerülten Drask. – Akkor meg miért nincsenek mellette? – Fogalmam sincs – válaszolta Luke, és elindult a kiékelt ajtó felé –, de talán menjünk, és kérdezzük meg tőlük! Körülbelül két perccel később, az előző terem közepe táján találkoztak a raktármag hátsó része felé tartó birodalmiakkal. – Nocsak, nocsak – mondta derűsen a százados, amikor a két társaság egymás közvetlen közelébe ért. – Mit látnak szemeim? Sok mindenre számítottam, de arra végképp nem, hogy éppen magukat találjuk idelent! Nem mintha baj lenne vagy ilyesmi. Mondják csak, mit gondolnak a mi házigazdáink kisded csapdájáról? – Hol van Chaf'orm'bintrano főnemes? – csattant fel Drask, még mielőtt a két Jedi megszólalhatott volna. – Miért nincsenek vele? Hát így gondoskodnak a személyes biztonságáról?

A szélesen mosolygó Fel hátrahőkölt, és egy csapásra megkomolyodott. – Kérem, őrizze meg a nyugalmát, tábornok úr! – válaszolta. – A főnemes nincs egyedül. Ott van vele az a három chiss harcos, akiket ön rendelt a védelmére. – És ne felejtsük el, hogy ha Pressor végezni akarna velünk, már régen megtehette volna! – szólt közbe Mara. – A hölgynek igaza van – mondta Fel –, jómagam biztosra veszem, hogy a főnemes úr nincs veszélyben. – Igazán megnyugtató a derűlátásuk – gúnyolódott Drask – egyáltalán tudják, hogy jelenleg hol tartózkodik Formbi úr? – Sajnos nem szolgálhatok pontos felvilágosítással – válaszolta a százados. – De nemrégiben még a közelükben raboskodtunk, és a hangok alapján úgy ítéltük meg, hogy a felvonókabinjuk az ötös számú Dreadnaught felé indult. – Akkor miért nem próbálták felkutatni a főnemest, miután kiszabadultak a fülkéjükből? – dörrent rá Drask a birodalmi tisztre. – Mert úgy gondoltam, hogy jobban járunk, ha kerülő úton próbálkozunk, és egy olyan irányból hatolunk be a Dreadnaughtba, ahonnan nem számítanak ránk – válaszolta kissé ingerülten Fel. – Most a raktármag jobb oldalán vagyunk. Erről a fedélzetről összesen két turbóliften keresztül lehet megközelíteni a négyes és az ötös számú hajókat. Az egyik végállomása az orr mögött van, a másiké a tat előtt. Ugyanígy a tőlünk balra eső fedélzet elejéből és végéből fel lehet jutni mind az ötösbe, mind a hatosba. – Ezt vajon miért bonyolították meg ennyire? – szólt közbe Mara. – Miért nem építettek a mag közepébe egy-egy központi végállomást? Fel megrázta a fejét. – A gravitáció váltakozása miatt alakították ki ezt a fajta elrendezést – magyarázta türelmesen. – A hat Dreadnaught a hasával csatlakozott a két hatalmas összekötő gyűrűre. A fedélzetükön működő mesterséges gravitáció vektora a raktármag irányába, míg a raktármag gravitációja a saját hosszanti tengelye felé mutatott. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy henger formájú bolygót, így érték el, hogy az alsó fedélzetek úgymond lefelé legyenek a felsőkhöz képest. Tehát a Dreadnaughtokon a lefelé mindig a raktármagot jelentette, míg a magban a felfelé a legközelebbi Dreadnaughtot. – Kicsit furcsa megoldás – jegyezte meg Mara. Fel vállat vont, és tovább fejtegette a műszaki kérdéseket: – Szerintem azért alakították ki így a hálózatot, hogy ne kelljen összevissza építkezni. Ezzel a megoldással minden Dreadnaughtot pontosan ugyanúgy kellett módosítani. Két összekötő cső csatlakozik be valamelyik alsó fedélzetükbe mindkét oldalon: egy elöl, egy hátul. Továbbá, a gravitáció problémájának kezeléséhez személyzetre sem volt szükség. Ha valaki átliftezett az egyik cirkálóból a másikba, a változás automatikusan végbement. A felvonókabinok szépen elforogtak a keresztirányú tengelyeik mentén, és mire elérték a célállomást, az utasaikkal együtt teljesen átálltak az ottani gravitációs vektorra. – Jó, de most térjünk vissza az eredeti kérdéshez – javasolta Luke. – Tehát egészen pontosan hol van Formbi és a többi társunk? – Az ötös számú Dreadnaughtban – válaszolta Fel. – Az itteni rövidítést használva, a D-ötösben. Az a hajó, amelyik mellé beálltunk a Chaf Envoyal, a D-négyes. – Ezek szerint nem az volt a vezérhajó? – Én is azt hittem – válaszolta a százados a fejét csóválva –, de a felvonókabinunk szintválasztó kapcsolóiból kiderült, hogy eredetileg vagy a D-négyesre, vagy a D-ötösre szálltunk át. És tekintetbe véve a hajó együttes tájolását, egyértelmű, hogy a felszín felett lévő hajó a

D-négyes. – Jól sejtem, hogy ön a Kirajzásról szóló adatkártyákból vette ezeket az értesüléseit? – kérdezte Drask. – Igen, az adatkártyákból, amelyek nemrég még a birtokomban voltak – válaszolta a birodalmi parancsnok. – Szerencsére a műszaki leírásnak ezt a részét már áttanulmányoztam, mielőtt ellopták a kártyákat. – Ellopták? – kérdezte Drask, és résnyire vont szemmel fürkészte a századost. – Mégis, mikor lopták el őket? – Mialatt mi segítettünk eloltani a tatrekeszben tomboló tüzet – válaszolta Fel. – Akárki gyújtotta azt a tüzet, egyértelműen azért csinálta, hogy elterelje a figyelmet, és a távollétünkben felsurranhasson a hajónkra. Drask előbb a két Jedire pillantott, majd ismét a századosra fordította a figyelmét, és halkan, fenyegető hangsúllyal megkérdezte: – És engem miért nem tájékoztattak erről az esetről? Fel jól láthatóan elbizonytalanodott. Mara csendesen mulatott magában, mialatt lélegzet-visszafojtva várta a választ. Vajon szorult-e annyi vakmerőség a századosba, hogy megmondja az igazságot? Elárulja-e a tábornoknak, hogy történetesen ő is szerepelt a gyanúsítottak listáján? A Jedi-hölgy szívből remélte, hogy így lesz, mert igazán kíváncsi lett volna Drask reakciójára. Néhány pillanattal később csalódnia kellett, mert Fel óvatos, diplomatikus választ adott. – Nem tartottam valószínűnek, hogy sikerül kézre keríteni a tettest – dörmögte, és tehetetlenül széttárta a karját. – Azt hittem, még előnyünkre válhat, ha a tolvaj nem tudja meg, hogy felfedeztük a hiányt. – Egészen pontosan miféle előnyöket remélt ettől? – kérdezte értetlenül a tábornok. – Magam sem tudom – ismerte el a százados. – De akkor jó ötletnek hittem. – Szóval jó ötletnek hitte... A halkan, morogva kiejtett válasz egy kevésbé méltóságteljes alaktól kicsinyesnek, sőt, gyerekesnek tűnt volna. De a chiss nép egyik nagyhatalmú katonai vezetőjének szájából vészjóslónak hangzott. Drask metsző pillantásokkal méregette az ifjú birodalmi tisztet, és folytatta: – Fel százados, arra kérem... nem is, inkább egyenesen felszólítom, hogy a jövőben ne higgyen semmit, amennyiben a Chiss Birodalom egyik hajóján utazik. Ha ilyen, vagy ehhez hasonló gondjai támadnak, haladéktalanul forduljon az illetékes parancsnokhoz. Majd ő eldönti, hogy miben érdemes hinni, és miben nem. Érthetően fejeztem ki magam? – Tökéletesen, tábornok úr – vágta rá tiszteletteljes hanghordozással Fel, mialatt kínosan ügyelt arra, hogy semmivel se árulja el a valódi érzéseit. – Helyes – dörmögte Drask, aki a hangja alapján aligha enyhült meg. – Most pedig, kérem, vezessen el minket valamelyik turbólifthez, hogy mihamarabb csatlakozhassunk Formbi főnemeshez! – Egy pillanat türelmet kérnék! – szólt közbe Luke. – Százados úr, az ön gondolatmenete szerint a vezérhajó a D-egyes jelzést viselte, ugye? – Pontosan – válaszolta Fel. – Tehát, hat Dreadnaughttal számolva a D-négyes és a D-egyes pontosan egymással szemben helyezkedtek el a gyűrű mentén, igaz? – folytatta Luke. – Így van – erősítette meg Fel, és értetlenül ráncolgatta a homlokát, mert nem tudta, hogy a Jedi-mester hová akar kilyukadni. – Fontos ez most, éppen ebben a pillanatban? – vágott közbe türelmetlenül Drask.

– Attól tartok, nagyon is fontos, uram – válaszolta udvariasan Luke. – Mert a logika azt diktálja, hogy a hajó együttest a D-egyesről irányították. Akkor viszont miért és hogyan került legalulra ez az egység a katasztrófa pillanataiban? – Igazán érdekes felvetés – ismerte el a százados, és elgondolkodva válaszolt: – A hídon tartózkodók bizonyára súlyos irányítási gondokkal küszködtek az égitest végső megközelítése során. Máskülönben biztosan átfordították volna az egészet, hogy a bolygó felszínéhez képest a vezérhajó legyen legfelül. – Talán így történt – dünnyögte Luke –, de az is lehet, hogy valaki behatolt a parancsnoki hídra, és beleavatkozott az irányításba. – Ez valóban lehetséges – ismerte el Drask, és a hangjából érezni lehetett, hogy a kíváncsisága átmenetileg letompította a türelmetlenségét. – Talán a bűnözők tették? – Bűnözők? – Fel értetlenül pislogott a Jedi-mesterre. – Miféle bűnözőkről beszélnek? Ezek szerint lemaradtam valamiről... – Találtunk egy rögtönözve kialakított börtönt a szomszédos teremben – magyarázta Luke, és a tat felé intett. – De sehol sem láttunk tetemeket, ami talán arra utal, hogy a rabok kitörtek onnan. – Hmm – mormolta Fel –, és tekintetbe véve, hogy milyen állapotban voltak a Dreadnaughtok a csata után, az elítéltek könnyűszerrel betörhettek a hídra, hogy bajt csináljanak. – De az is lehet, hogy az egész visszafelé igaz! – figyelmeztette a társait Mara. – Lehet, hogy a rabok a katasztrófa előtt elfoglalták a hidat, és valaki megpróbálta megfékezni őket, ezért fordította át a hajó együttest. – Különös elgondolás, bár attól még igaz lehet – dünnyögte Drask. Az érdeklődése fokozatosan lanyhult, és ismét átadta a helyét a türelmetlenségnek, ezért kijelentette: – De ez már egy régi história! – Így van, tábornok úr, de mi pontosan emiatt a régi história miatt jöttünk ide, nem igaz? – mutatott rá Luke. – Egy a lényeg, hogy nekünk Formbi főnemes mellett a helyünk! – makacskodott a tábornok. – Hamarosan erre is sor kerül – ígérte Luke –, de én előbb szeretnék körülnézni a D-egyesen. Ki tart velem? Mara végignézett a csoport tagjain. A százados arckifejezése arról árulkodott, hogy ő is szeretné látni a vezérhajót. A Jedi-hölgy tisztán érzékelte, hogy a rohamosztagosokat is érdekli a dolog. Ugyanakkor Drask haragtól villámló szemmel figyelte az emberi lényeket, és idegességében szaggatottan vette a levegőt. Fel észrevette ezeket a robbanásveszélyre utaló jeleket, és ezúttal is inkább a diplomatikus megoldást választotta. – Köszönöm az ajánlatát, Skywalker mester, de nekem most másfelé van dolgom – mondta udvariasan, azzal a chiss főtiszthez fordulva folytatta: – Tábornok úr, akár indulhatunk is! Elkísérjük önt a D-ötösre! Drask néhány pillanatra mélyen belenézett Luke szemébe, mintha azt próbálta volna felmérni, hogy le tudja-e beszélni őt az általa felesleges időpazarlásnak ítélt kitérőről. Végül nyilván úgy döntött, hogy a próbálkozás nem éri meg a fáradtságot, mert visszanézett Felre, és odaszólt neki: – Köszönöm, parancsnok úr! Az imént azt mondta, hogy ezen a fedélzeten két turbólift közül választhatunk? – Igen, tábornok úr – válaszolta Fel, de nyomban hozzátette: – Bár véleményem szerint az lesz a legjobb, ha átmegyünk a szomszédos rekeszbe, közben elkísérjük Luke-ot és Marát a

D-egyesbe vezető turbólifthez. Mi ugyanazon az aknán keresztül átliftezünk a D-hatosba, onnan pedig a D-ötösbe. – Ez jókora kerülőútnak tűnik – jegyezte meg Drask. – Nem lenne egyszerűbb, ha egyből a D-ötösbe utaznánk? – De igen, természetesen rövidebb lenne – válaszolta Fel. – Csakhogy felrémlett bennem a gondolat, hogy ha a túlélők rejtegetnek valamit, amiről talán nem ártana tudomást szereznünk, akkor azt valószínűleg a D-egyesben, a D-kettesben, vagy a D-hatosban találjuk. – Ezt miből gondolja? – Mert azok az egységek vannak a legmélyebben a felszín alatt, így azokban a legalacsonyabb a sugárzás szintje – magyarázta a százados. – Luke és Mara átvizsgálják a D-egyest. Ha mi menet közben körülnézünk egy kicsit a D-hatoson, akkor a három cirkálóból máris ellenőriztünk kettőt. Drask fontolóra vette a javaslatot, és néhány pillanattal később vonakodva bár, de rábólintott. – Rendben, elfogadom az érveit. Így fogunk eljárni! – mondta kissé ünnepélyes hangnemben, majd a mutatóujját felemelve, szigorúan hozzátette: – Feltéve, hogy önnek nem áll szándékában átkutatni az egész Dreadnaughtot. – Éppen csak bekukkantunk néhány kabinba – ígérte Fel. – Egyébként hamar ki fog derülni, hogy a túlélők egyáltalán használják-e azokat az egységeket. – Részemről rendben – jelentette ki Drask. – Kérem, mutassa az utat! Fel udvariasan, mosolyogva biccentett, majd a katonái felé fordult, és odaszólt nekik: – Figyelem, rohamosztagosok! Fejlődjenek kísérőalakzatba! – visszanézett a chiss méltóságra, előrenyújtott jobbjával mutatta az irányt, és hozzátette: – Erre parancsoljon, tábornok úr!

Tizenötödik fejezet

– Íme, az ott az egyik iskolánk – közölte ünnepélyes hangnemben Uliar, és egy, a folyosón valamivel távolabb lévő bejárat felé mutatott, amely mellett kéttenyérnyi fémtáblán az „AA-7 Tűzoltóközpont" felirat szerepelt. A tábla fölé közönséges papírlapot ragasztottak, amelyre az „Előkészítő szintek" szavakat nyomtatták mívesen kidolgozott, díszes betűkkel. Az igazgató lassan elindult az ajtó felé, közben tovább magyarázott: – Itt találjuk valamennyi alsó és középszintű évfolyamunkat, míg az egyetemünk két fedélzettel felettünk kapott helyet, a hajó tudományos kutatóközpontjának tőszomszédságában. – Ez igazán lenyűgöző – Jinzler fontoskodva bólogatott. Szívesen benézett volna az osztálytermekbe, de egyelőre nem mert előhozakodni a kéréssel. – És milyen tantárgyakat tanítanak? – Természetesen mindent, amit csak tudunk – válaszolta Uliar, mialatt félfordulatot tett, és a Formbi háta mögött csendesen lépkedő Rosemarira pillantva folytatta: – De ez igazából Tabory tanárnő szakterülete. Tanárnő kérem, megtenné, hogy átveszi a szót, és tájékoztatja a vendégeinket? – Természetesen, igazgató úr – Rosemari kilépett a sorból, a lányával az oldalán odasietett Jinzler mellé, és belekezdett: – Nos, a holofelvételeink túlnyomó többsége odaveszett a Pusztítás idején. Vagy megsemmisültek, vagy a D-egyes egység roncsában maradtak, ahol legnagyobb sajnálatunkra nem férhetünk hozzájuk. Szerencsére a Túlélők tekintélyes tudást és rengeteg tapasztalatot őriztek a fejükben, és mihelyt módjukban állt, megalapították az iskolát, hogy a gyermekek elsajátíthassák a fejlődésükhöz szükséges ismereteket. Az alsó és középső évfolyamokban írás-olvasást, történelmet, különféle galaktikus nyelveket, továbbá matematikai, fizikai és kémiai alapismereteket tanítunk, gyakorlatilag a Köztársaság alsószintű iskoláinak megszokott tananyagát. Az egyetemünkön, noha ez természetesen nem igazi egyetem, gépészeti és elektronikai ismeretekre, felsőszintű matematikára, csillagászatra, navigációs és pilótaismeretekre, és mindenféle egyéb tudományra oktatjuk diákjainkat, amelyeknek jó hasznát veszik majd, amikor végre elmegyünk innen, és letelepedünk egy valódi világon. – Ez igazán bámulatos – jegyezte meg álmélkodva Jinzler –, nem szeretném megsérteni, de óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy ön például szakképzett tanár? Rosemari elmosolyodott, és a vállát vonogatva válaszolt: – Tudja, jelenleg ezzel foglalkozok, de az eredeti végzettségem szerint meteorológus vagyok, valamint zenész. Ezen az utóbbi területen sosem szerzek magamnak hírnevet – rámosolygott a mellette álló kislányra, és hozzátette: – Evlyn sokkal jobb nálam. No, és mindezeken felül rengeteg, de rengeteg javítási-karbantartási ismeretet oktatunk. – Ami különösen fontos az életben maradásunk szempontjából – szólt közbe mogorván Tarkosa, akiről lerítt, hogy alaposan felbosszantotta valami. – Bár a régi droidok közül még jó néhány üzemel, a hajók helyreállítására és karbantartására még manapság is rengeteg munkaórát fordítunk. És persze maguk a droidok is folyamatos karbantartást igényelnek. Jinzler megfontoltan bólogatott, és megkérdezte:

– És hányadán állnak az alapvető létszükségleti anyagokkal? Gondolok itt az élelmiszerre, a vízre és az energiára. – Szerencsére mindez bőséggel áll rendelkezésünkre – válaszolta Uliar. – A központi raktárhengerben csak kisebb károk keletkeztek a Pusztítás idején. Továbbá, még mielőtt a tartaléktelepek kimerültek volna, sikerült helyrehoznunk és újra beindítanunk a D-ötös, illetve a D-négyes egységek fúziós generátorait. – A szavai alapján jól sejtem, hogy ön mindvégig jelen volt ezeknél az eseményeknél? – kérdezte óvatosan Formbi. Uliar halvány mosollyal meredt a főnemesre, és aprót biccentett. – Igen, én ott voltam – válaszolta rekedtes hangon. – A huszonkettedik életévemben jártam, amikor a maga népe aljas módon megtámadott minket. – Higgye el, nagyon sajnálom – mormolta Formbi –, de szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy az nem a chiss nép és nem a Kilenc Uralkodócsalád akaratából történt. – Mindenesetre egy olyan valaki akaratából, akinek a bőre kék volt, a szeme pedig vörös fénnyel izzott – vágott vissza nyersen Uliar. – És kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a történtek után önök egészen mostanáig vártak. Nem jöttek el értünk, nem jártak utána annak, hogy hogyan alakult a sorsunk. – Hirtelen a főnemes szemébe fúrta metsző tekintetét, és dermesztő hangon felvetette: – Vagy talán nem is most járnak itt első ízben? Lehet, hogy már régóta figyelnek minket csak úgy, szórakozás gyanánt? – Szó sincs róla – válaszolta nyugodtan Formbi. – Nézze, igazgató úr, még az önök űrjárművének a puszta létezéséről is csupán a közelmúltban szereztünk tudomást. És meg sem fordult a fejünkben, hogy valaki túlélte a katasztrófát. – Akkor viszont miért jöttek ide? – csattant fel ingerülten Uliar. – Magát a hajót akarták? Vagy azt remélték, hogy kifürkészhetik a Köztársaság titkait? – Kissé elfordult, jeges pillantásokkal méregette Jinzlert, és tovább kérdezett – Vagy talán az úgynevezett Új Köztársaság vezetői kezdeményezték ezt az utazást? Maguk akartak mindenáron idejönni? Jinzler megrázta a fejét. – Mi csupán azért jöttünk, mert látni akartuk azt a helyet, ahol valaha oly sokan meghaltak a népünkből – válaszolta határozottan, közben kínosan ügyelt rá, hogy a hangja ugyanolyan nyugodtan, diplomatikusan szóljon, mint az imént a chiss főnemesé. – És hogy tisztelegjünk azok emléke előtt, akik az életüket adták a geroon nép szabadságáért – szólalt meg a sor végén álló Bearsh. – Ez így igaz, uram. Senki sem akarja bántani magukat, és nem akar elvenni önöktől semmit – összegezte Jinzler. – Hát persze, hogy nem – dünnyögte Uliar sejtelmesen, egy fagyos mosoly kíséretében. A következő pillanatban a mosolya eltűnt, és keserű hangon ismét megszólalt: – Gondolom, arra meg végképp nem számítottak, hogy találnak valakit a fedélzeten, aki még emlékszik bizonyos dolgokra. Tudja, Jinzler úr, azonnal felismertem a nevét. Hiába telt el azóta ötven esztendő, jól emlékszem arra a másik Jinzlerre, aki magunkra hagyott minket a legnagyobb megpróbáltatásunk idején. Ugye jól sejtem, hogy az a nő a rokona volt? Netán a testvére? Vagy az unokatestvére? – A nővérem volt – suttogta Jinzler, és döbbenten bámult maga elé. Lorana elhagyta ezeket az embereket, amikor nagy bajban voltak? Nem, ez csakis tévedés lehet... – Szóval, a nővére – ismételte Uliar, és az előbbinél is komorabban folytatta: – Ön nyilván imádta őt. Nyilván azért vállalkozott erre a hosszú és veszedelmes utazásra, hogy tisztelettel adózzon az emlékének. – Összefonta a karját a mellkasán, felszegte az állát, és kihúzta magát, majd ebben a kihívó testtartásban kijelentette: – Nyíltan megmondom, hogy mi egyáltalán

nem tiszteljük az ön nővérének emlékét! Nos, nagykövet úr, még mindig ég a vágytól, hogy segítsen nekünk? Jinzler mélyet lélegzett. – Nem imádtam Loranát – válaszolta, és minden önuralmát összeszedve küzdött, hogy ne remegjen a hangja. – Én biztosan nem. – Valóban? – Uliar kétkedve felvonta a jobb szemöldökét. – Sajnos, igen – válaszolta Jinzler, majd mélyen belenézett az igazgató szemébe, és rekedtes hangon hozzátette: – Egyenesen gyűlöltem őt. A kijelentés kibillentette Uliart a lelki nyugalmából. Előbb bambán pislogott, majd a homlokát ráncolgatta, aztán kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta. – Hát persze, hogy gyűlölte – bökte ki végül, de csak azért, hogy mondjon valamit. Néhány pillanatig rezzenéstelen tekintettel méregette Jinzlert, majd Formbihoz fordult: – Attól még a tény mit sem változik, hogy az önök harcosai megtámadtak minket – mondta eltökélten, hogy visszataláljon az előző kerékvágásba. – Megkérdezem, hogy ezek után mit szándékozik tenni ön és az önök Kilenc Uralkodócsaládja? Formbi már szóra nyitotta száját, de Jinzler közbevágott: – Szeretném megtekinteni az iskolát – mondta, mert hirtelen belefáradt Uliar vádaskodásába –, ha már egyszer itt vagyunk. Uliar önbizalma ezúttal is megingott. Néhány pillanatig maga elé meredve tétovázott, aztán bólintott, és kijelentette: – Miért is ne? Tabory tanárnő, volna olyan kedves, hogy körbevezeti a nagykövet urat? – Természetesen – vágta rá ösztönösen Rosemari, de közben bizonytalanul nézett a nagykövetre. A tekintete láttán Jinzler megsejtette, hogy az asszonyt is feldúlta az iménti vallomása, amikor elárulta, hogy annak idején gyűlölte Loranát. A tanárnő végül összeszedte magát, és megszólalt: – Erre parancsoljon, nagykövet úr! Azzal elfordult, és Evlynnel az oldalán gyors léptekkel elindult a tantermek bejárata felé. Jinzler a nyomukba szegődött, és menet közben hevesen küzdött az elméjének mélyéről feltoluló emlékképekkel... – Ez itt a második évfolyam tanterme! Jinzler megrázta a fejét, és nagy erőfeszítések árán kisöpörte a gyászos képeket a tudatából. Alacsony mennyezetű kabinban találta magát. A helyiségben másfél tucatnyi, kör alakba rendezett szék állt, amelyeknek jobb oldali karfájára felhajtható műanyaglapot szereltek. A kör közepén kisebbfajta holoasztal működött. A felette derengő, háromdimenziós kép jókora, lombos fát ábrázolt, amely alatt három, különféle fajhoz tartozó állat legelt. A székeken ülő, négy-öt év körüli gyermekek buzgón rajzolgattak a hordozható számítógépük elektronikus írólapjára, miközben egy fiatal nő sétálgatott körülöttük, és néma csendben figyelte a munkálkodásukat. – Ah, azt hiszem, értem – súgta Jinzler a tanárnőnek, és megpróbált érdeklődő kifejezést erőltetni az arcára. – Most éppen rajzóra van, ugye? – Rajzóra, továbbá növény- és állattani alapismeretek – válaszolta Tabory asszony ugyanolyan halkan. – Amennyire lehet, összevonjuk a különféle tantárgyakat. A harmadik évfolyam tanterme ott van, az ajtó mögött. Átvezette a nagykövetet a termen, majd a boltíves bejáraton. A szomszédos, valódi íróasztalokkal felszerelt tanteremben egyetlen tanuló vagy tanár sem tartózkodott. – Nocsak, nincsenek harmadikosok? – kérdezte Jinzler. – Minden bizonnyal külső gyakorlaton vesznek részt – válaszolta Rosemari, azzal odasietett a sarokban álló, nagyobbfajta íróasztalhoz, és miután szemügyre vette a rajta álló

monitort, hangosan megállapította: – Igen, jól sejtettem. A harmadikosok ezen a napon odalent vannak, az óvodában, ahol gyermekgondozást tanulnak. – Elég mókásan hangzik – jegyezte meg mosolyogva Jinzler –, íme, a pelenkacsere tudománya! De bocsánat, azt mondta, hogy odalent? Azt hittem, hogy ez a legalsó fedélzet. – Az óvodát a Hatoson rendeztük be, a következő Dreadnaughton – válaszolta egy férfihang Jinzler háta mögött. A nagykövet megfordult, és kissé meglepődött, amikor meglátta a lassú léptekkel felé tartó Pressort. Az imént teljesen belemerült az emlékeibe, így nem vette észre, hogy az Őrző is követi őket a tantermekbe. Pressor elmosolyodott, és folytatta: – Tudja, uram, odalent jóval alacsonyabb a sugárzás szintje, ezért oda szállásoljuk be a várandós hölgyeket, illetve a három évesnél fiatalabb gyermekeket. – És természetesen a családjaikat is – tette hozzá Rosemari. – Persze, ha megtehetnénk, valamennyien leköltöznénk oda, csakhogy az a hajó olyan súlyos károkat szenvedett a csata során, hogy kevés lakható hely maradt a fedélzetein. Ráadásul Uliar igazgató nem akarja, hogy túl közel éljünk a... – Rosemari! – csattant fel éles hangon Pressor. – Bocsánat – motyogta a nő, és szégyenkezve elpirult. – Miért kér elnézést? – érdeklődött barátságosan Jinzler. De Pressor nem hagyott időt a magyarázkodásra, kihívó hangon odaszólt a vendégnek: – Szóval, nagykövet úr, hányadán is állunk valójában? Tényleg szerette volna megtekinteni az iskolánkat? Vagy csupán ürügyként használta fel ezt a látogatást, hogy egy időre megszabaduljon Uliartól? Jinzler tétovázva fürkészte az Őrzőt, akinek a szeméből elszánt tekintet sugárzott, és a vonásai olyan feszültek voltak, mintha kőből vésték volna ki az arcát. Hirtelen nem tartotta bölcs ötletnek, hogy hazudjon ennek a férfinek, ezért megköszörülte a torkát, és zavartan kibökte: – Attól tartok, az utóbbi a helyes válasz. Az önök vezetője egész idő alatt olyan... furcsának tűnt. Mintha valami ősi, fojtott harag munkálna benne. – Az ő helyében ön talán nem lenne dühös? – kérdezte Pressor. – Amikor egyik pillanatról a másikra fejreállt körülötte a világ, és minden terve szempillantás alatt dugába dőlt? – Nyilván én is az lennék – ismerte el Jinzler. – Egyébként Uliar igazgató, illetve a két tanácsos az utolsó a túlélők sorában? – Nem, még tízen élnek közülük – válaszolta az Őrző. – De a többi hét már nagyon elaggott. Gyengék, betegek, és úgy magukba zárkóznak, hogy alig lehet beszélni velük. – Eredetileg ötvenheten élték túl a katasztrófát – mesélte Rosemari –, de ők is vagy megsérültek a támadás során, vagy szörnyű dolgokon mentek keresztül, miután a Kirajzás megérkezett ide. A megpróbáltatásaik befolyást gyakoroltak úgy az egészségükre, mint az életük hosszára, ezért maradtak mára csupán tízen. – Most természetesen az akkori felnőttekről beszélünk – tette hozzá Pressor. – Mert hozzám hasonlóan néhány gyermek is átvészelte a csapást. Bár még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy tudjuk, mi történik velünk és körülöttünk. Annyi bizonyos, hogy mi még nem szövögettük a jövőnk terveit. – A tekintetét a Jinzlerébe fúrva folytatta: – De akár voltak terveink, akár nem, a mi életünket is tönkretették. – Ezt inkább Formbi főnemesnek mondja – válaszolta Jinzler, és higgadtan állta a férfi metsző pillantásait. – A csapatunkból ő az, aki hajlandó bűntudatot érezni, nem pedig én. Kissé meglepődött, amikor Pressor szomorú mosollyal reagált a csípős, rideg kijelentésre. – Tudja mit, igaza van, nagykövet úr! – mondta az Őrző, bár nem kért bocsánatot, amiért az imént rossz helyre címezte a szemrehányást. – Biztosra veszem, hogy Uliar igazgató fel fogja emlegetni ezt a kínos kérdést.

– Tényleg gyűlölted a nővéredet? – kérdezte váratlanul Evlyn. Jinzler lenézett a lányra, aki merev, kifejezéstelen arcot vágva, rezzenéstelen tekintettel figyelte őt. – Sajnos, igen – válaszolta a férfi. – De szívből remélem, hogy ez nem rémít meg téged! – Miért kellene megrémítenie? – Mert talán azt képzeled, hogy én az összes Jedit gyűlölöm – felelte komoran Jinzler. – Talán felmerült benned, hogy téged is gyűlöllek. – Hé, hé, álljunk csak meg! – avatkozott közbe Pressor, még mielőtt a lány megszólalhatott volna. – Akármit forgat a fejében, most rögtön verje ki onnan! Evlynben nincs semmi, de semmi különleges! Jinzler a szemét résnyire vonva meredt rá. Meglepte a durva kitörés, amely megítélése szerint a kelleténél jóval hevesebbre sikerült. – Én csak... – Nem, nagykövet úr! – vágta rá Pressor valamivel kevésbé nyersen, mint az előbb, de ugyanolyan eltökéltséggel. – Csupán a képzelete játszik önnel! Hagyja békén az unokahúgomat! Jinzler a kislányra nézett. A lelki szemei előtt újra lepergett az a jelenet, amikor bevezette őket a felvonókabinba. Fikarcnyit sem félt a fegyveres idegenektől. A legteljesebb lelki nyugalommal fordított hátat nekik, mintha pontosan tudta volna, hogy nem fogják megtámadni. Aztán teljesen természetes mozdulatokkal, tökéletesen időzítve lépett át az ajtón, pontosan a csapda kioldása előtti pillanatban. A férfi a tanárnőre sandított, és halkan megkérdezte: – Valóban csupán a képzeletem játszik velem? Rosemari lesütötte a szemét, és kitérő választ adott: – Jorad túl sokat aggódik bizonyos dolgok miatt – motyogta zavartan. – Nézze, asszonyom, szerintem feleslegesen idegeskednek – mondta barátságos hangnemben Jinzler, mert szerette volna megnyugtatni a tanárnőt. – Ha a kedves leányában ott rejtőznek azok a képességek, amelyek révén Jedi válhat belőle... Nem folytathatta, mert Pressor ismét ráförmedt: – Azt mondtam, hogy hagyja békén a lányt! Ő nem a Jedik életét fogja élni! Én leszek az, aki nem fogom hagyni! És Rosemari sem akarja, hogy a lánya úgy éljen, ahogyan a Jedik! Megértette? Jinzler nagyot nyelt, mert hirtelen észrevette, hogy az Őrző időközben megfogta a sugárvetőjének a markolatát, és olyan erővel szorította, hogy kifehéredtek az ujjai. – Igen, megértettem – válaszolta csendesen –, de tudniuk kell, hogy hibát követnek el. – Ahhoz magának semmi, de semmi köze! Maga csak hallgasson! – vágott vissza Pressor. Az arcvonásai még most is erős felindultságról tanúskodtak, de legalább az ujjai lecsúsztak a fegyveréről. Mélyet lélegzett, és határozottan hozzátette: – Jól figyeljen rám, nagykövet úr! A jövőben akármit lát, akármit hall, akármit tapasztal, ne hozza szóba soha, senki előtt! Megértette? – Igen, tökéletesen... – Jinzler nagyot sóhajtott. – Hallgatni fogok, megígérem! – És miért gyűlölted a nővéredet? – kérdezte Evlyn. Jinzler ismét a kislányra pillantott. Hirtelen összeszorult a mellkasa, és olyan érzése támadt, mintha valami ki akarna törni belőle. Több mint fél évszázadon keresztül a lelkének legmélyebb, legsötétebb zugaiba száműzte ezeket a gondolatokat és érzéseket. Sosem beszélt róluk a családtagjainak, a munkatársainak, de még a legjobb barátainak sem. Eddigi élete során még akkor jutott a legközelebb egy őszinte vallomáshoz, amikor az előző napon elárulta Marának és Luke-nak, hogy ő és Lorana rossz viszonyban váltak el egymástól. És most hirtelen úgy érezte, hogy a kelleténél jóval hosszabb időn keresztül zárta magába a fájdalmát.

– Lorana a nővérem volt – kezdte halk, keserű hangon. – Négyen voltunk testvérek, ő született harmadiknak. A Coruscanton éltünk, gyakorlatilag a Jedi-templom árnyékában. A szüleim ott dolgoztak, karbantartóként felügyelték az elektromos rendszereket. A tekintete elvándorolt a hallgatóságáról, és egy íróasztalon állapodott meg, amelyen egy kikapcsolt kézi számítógép árválkodott. – A szüleim rajongtak a Jedikért – folytatta, és látszott rajta, hogy a szavak nehezen szakadnak fel belőle. – Rajongtak értük, mélységesen tisztelték, sőt, valósággal imádták őket, mintha valamiféle istenségek lettek volna. – És a Jedik viszonozták az érzelmeiket? – kérdezte Pressor, aki időközben visszanyerte a hidegvérét, és érdeklődve hallgatta az idegen váratlan kitárulkozását. Jinzler fáradtan legyintett, és szomorúan mosolyogva visszakérdezett: – Miből gondolja, hogy a Köztársaság rendjének és békéjének agyonmagasztalt őrzői egyáltalán észrevették a körülöttük rohangáló, egyszerű munkásokat? Szerintem a puszta létezésükről sem tudtak, annyira természetesnek vették, hogy kiszolgálják őket. – Megcsóválta a fejét. – A válasz természetesen nem. A Jedik kizárólag a nagy ügyeknek szentelték a figyelmüket. – De a szüleimnek mindez nem számított. Ők így is szerették a Jediket, és úgy tartották, hogy az lenne a világmindenség legszebb ajándéka, ha nekik is születne egy olyan gyermekük, akiből egy szép napon Jedi-lovag, netán mester válna. És mihelyt a gyermekeik, vagyis az én idősebb testvéreim elérték a megfelelő életkort, elrohantak velük a Templomba, és addig erősködtek, amíg az ottani tudósok alá nem vetették őket a különféle vizsgálatoknak. – A nővére volt az egyetlen a testvérek közül, aki alkalmasnak bizonyult? – kérdezte Pressor. Jinzler lassan bólogatott. – Már tíz hónapos korában kiderítették róla, hogy átjárja az Erő – válaszolta, közben furcsa, égő fájdalom telepedett meg a torkában. – Az volt a szüleim életének legboldogabb napja. – Te mennyi idős voltál, amikor ez történt? – kíváncsiskodott Evlyn. – Én akkor még meg sem születtem – felelte Jinzler. – És mivel a szülők nem láthatták többé a gyermekeiket, miután azokat befogadták a Templomba, az anyám és az apám elvesztették az állásukat. De törődtek is vele! Folyton ott őgyelegtek a Templom körül, és úsztak a boldogságban, ha távolról, egy-egy másodpercre megpillanthatták Loranát, mondjuk egy nyitott ablakon keresztül. Én négy éves voltam, amikor először láttam őt. – Én is annyi voltam, amikor első ízben találkoztam vele – mormolta Pressor. Jinzler nagyot nézett. – Maga... maga emlékszik... emlékszik Loranára? – dadogta meglepetten. – Hát persze! – vágta rá Pressor, aki meg azon csodálkozott, hogy mi ebben a furcsa. – Miért ne emlékeznék? – Hogyne, hogyne, csak tudja, olyan különös... – mentegetőzött zavartan Jinzler. – Annyi minden történt azóta, hogy azt hittem... na, mindegy. Egyébként, miképp vélekedett róla? Pressor a vállát vonogatva, óvatos hanghordozással válaszolt: – Hát, elég kedvesnek tűnt. Már ahhoz képest persze, hogy Jedi volt. Nézze, uram, nem szeretném áltatni önt, ezért sietek kijelenteni, hogy természetesen alig ismertem a nővérét. – Igen, gondoltam, hogy egy idő után már kedves ember lett belőle – dünnyögte Jinzler, de rögtön megbánta, és gyorsan módosította a kijelentését: – Nem, ez így nem tisztességes vele szemben. Nyilván hatéves korában is kedves személyiség volt. Csak... csak én nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt észrevegyem, ő pedig, hogy a tanúbizonyságát adja. – Hadd találjam ki! – szólt közbe az Őrző. – Azok a bizonyos tudósok önt nem találták alkalmasnak.

– Igen, így történt – válaszolta Jinzler, és fanyarul elmosolyodott. – A szüleim ugyan sosem tették szóvá, de én pontosan tudtam, hogy csalódást okoztam nekik. Szóval, a negyedik életévemben jártam, amikor egyszer engem is elvittek a Templomhoz. A növendékek azon a napon közös kimenőt kaptak. Mi a főkapu közelében álltunk. Vártunk, és vártunk, és egyre csak vártunk. – Mélyet lélegzett, és rekedtes hangon hozzátette: – Aztán egyszer csak felbukkant Lorana. Jinzler lehunyta a szemét, és megingott, mert a gyűlölt emlékek szempillantás alatt elárasztották az elméjét. Még most is hallotta a kapun csoportosan kitóduló, különféle korú Jedik egymáshoz intézett, halk szavait. Még most is látta maga előtt az egyszerű öltözetet viselő kislányt, és mellette a kísérőjét, egy felnőtt Jedit. Még most is elevenen élt az emlékezetében az a pillanat, amikor az anyja váratlanul a vállába markolt, és a fülébe súgta a nővére nevét. – A szüleim nagyon büszkék voltak Loranára – mondta keserűen. – Annyira, de annyira büszkék voltak rá... – De ugye jól értem, hogy ön nem hatódott meg különösebben? – kérdezte Pressor. – Lorana hat éves volt akkor, én négy – Jinzler értetlenül vonogatta a vállát. – Miért kellett volna meghatódnom? – Aztán mi történt? – szólt közbe Rosemari, akit teljesen lenyűgözött a régi történet, és már alig várta a folytatást. – Ön és Lorana beszéltek egymással? – Egyetlen árva szót sem – Jinzler lehorgasztotta, és lassan ingatta a fejét. – Már csak öt-hat méterre voltak tőlünk, amikor a mellette lépkedő felnőtt Jedi észrevett minket. Nyomban lehajolt Loranához, és mondott neki valamit. A nővérem felénk nézett, egy pillanat erejéig tétovázott, aztán ők ketten elfordultak, és elsiettek másfelé. Onnantól fogva hosszú éveken keresztül egyszer sem kerültünk tíz méternél közelebb hozzá. – Nagyon kiábrándító lehetett – mormolta halkan a tanárnő. – Mások számára bizonyára az lett volna – felelte letörten Jinzler. – De az én szüleim másként gondolkodtak, másként éreztek. Mialatt Lorana eltűnt a Jedik sokaságában, láttam rajtuk, hogy majd szétveti őket a szeretet, a tisztelet és a rajongás. És bár apró gyerek voltam még, valahogy tudtam, hogy irántam máshogyan éreznek... – De azért téged is szerettek, ugye? – kérdezte Evlyn az életkorához képest meglepően komolyan. – Úgy értem... biztos, hogy szerettek. Jinzler torka még ennyi év után is görcsösen összeszorult, mialatt felidézte magában a gyötrő emlékeket. – Nem tudom – válaszolta csendesen. – Azt hiszem... igen. Mindenesetre megpróbáltak, vagy ha úgy tetszik, szerettek volna szeretni engem. De egész gyerekkoromban egyértelműen láttam rajtuk, hogy az ő világuk középpontjában Lorana áll. Még csak nem is lakott velünk, de akkor is ő volt a világuk középpontja. Folyton-folyvást róla beszéltek. Őt emlegették példaként, ha valahol szóba került, hogy az ember mennyi mindent elérhet az életben. Hiszik vagy sem, gyakorlatilag oltárt emeltek neki a nappali szobánk egyik sarkában. Ami pedig engem illet, ha rossz fát tettem a tűzre, állandóan azt vágták a fejemhez, hogy „bezzeg Lorana sosem csinálna ilyet!". – Vagyis olyan példaképet állítottak a többi testvér elé, amelynek sosem tudtak megfelelni – állapította meg Rosemari. – Esélyünk sem volt rá – Jinzler fáradtan bólogatott. – Pedig én megpróbáltam. Esküszöm, hogy mindent megpróbáltam. Az apám szakmáját választottam. Magam is elektroműszerész lettem. És addig hajszoltam magam, amíg fiatal fejjel nagyobb tudásra tettem szert, mint az apám egész életében. Messzebbre jutottam, mint a szüleim valaha is remélni merték. Hiperhajtóművek javítása, sablontervezés, csillaghajók fedélzeti elektronikája,

kommunikációs készülékek tervezése és javítása, felsorolni sem tudom... – És hogy jön ezekhez a politika? – mormolta félhangosan Evlyn. Jinzler meglepetten pislogott a lányra, akinek a tekintete arról árulkodott, hogy tud, de legalábbis erősen sejt valamit. Hirtelen észbe kapott. Hát persze, hiszen ezek az emberek őt Dean Jinzler nagykövetnek ismerik! A fájdalmas emlékek iménti áradata elsöpörte az óvatosságát és az önuralmát, így tökéletesen megfeledkezett a magára öltött szerepről. Hogy időt nyerjen, rámosolygott a kislányra, közben kétségbeesetten törte a fejét, hogy olyan válaszra találjon, amellyel egyfelől kivágja magát a szorult helyzetből, másfelől visszatalál az előző kerékvágásba. – Tudod Evlyn, mindent megtettem annak érdekében, hogy olyan emberré váljak, akire a szüleim ugyanolyan büszkék lesznek, mint a nővéremre – mondta végül, és gondolatban gratulált magának a leleményes kitérő felelethez. De nyomban újra elkomorult, és rekedtes hangon folytatta: – És persze, ők mondták is, hogy nagyon büszkék rám, amiért annyi mindent elértem. De én láttam a szemükben, hogy még mindig nem tartanak olyan sokra, mint Loranát. – És viszontlátta valaha a nővérét? – kérdezte Rosemari. – Igen, láttam őt néhányszor a Templom környékén – válaszolta Jinzler –, de természetesen csak messziről. Aztán személyesen is találkoztunk, közvetlenül a Kirajzás indulása előtt. – Lesütötte a szemét, és halkan, szégyenkezve hozzátette: – Erről viszont nem akarok beszélni. Néhány hosszú pillanatig mind a négyen hallgattak. Jinzler látszólag az üres osztálytermet bámulta, de valójában a tudatában kavargó emléksorokra figyelt, és azon gondolkodott, hogy vajon miért öntötte ki a lelkét három vadidegen ember előtt. A csendet végül Pressor törte meg. – Most már vissza kell térnünk a többiekhez – mondta különös hangon. – Uliar már így is éppen eléggé gyanakszik ránk. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy összeesküvést szövögetünk ellene. Jinzler mélyet lélegzett. Minden maradék lelkierejét felhasználva küzdött, hogy kisöpörje az agyából a múlt kísérteteit, ám azok régi szokásukhoz híven nem törődtek az akaratával. Végül feladta a kilátástalan harcot, és lemondó sóhajtás kíséretében kibökte: – Hogyne, természetesen! Részemről máris indulhatunk. Rosemari ismét az élre állt, és az ő vezetésével indultak vissza, a termek főbejárata felé. Mialatt Pressor gondos rendészhez illő módon felzárkózott a nehézkes léptekkel ballagó Jinzler mögé, észrevette, hogy a nővére már nem tartja olyan szorosan maga mellett a lányát. A kissé felszabadultabb viselkedés arra utalt, hogy Rosemari már korántsem fél annyira az idegen férfitől, mint néhány perccel korábban. Maga Pressor már végképp nem tudta, hogy mit gondoljon. Nemrégiben még feltette magában, hogy gyűlölni fogja Jinzlert és a társait, de legalábbis végtelenül bizalmatlan lesz velük szemben. Most már viszont kezdte belátni, hogy szakítania kell ezzel a roppant kényelmes hozzáállással. Persze tisztában volt azzal, hogy Jinzler története lehet akár szemenszedett hazugság is; hogy az imént egy gondosan megtervezett előadást látott, amely arra szolgált, hogy elaltassa mások gyanakvását. Ám az ösztönei azt súgták, hogy az igazságot hallotta. Jó emberismerőnek tartotta magát, és Jinzler kitárulkozásában volt valami, amitől végtelenül őszintének és eredetinek hatott. De azt is tudta, hogy mindettől függetlenül nem bízhat meg vakon sem Jinzlerben, sem a többi jövevényben. Már csak azért sem, mert határozottan érezte, hogy valami nincs rendjén. Sötét titkok lappangtak a háttérben, amelyek megfejtéséhez egyelőre nem rendelkezett kellő mennyiségű információval. Amikor Evlyn rákérdezett, hogy Jinzler miért és hogyan kezdte meg

politikai pályafutását, Pressor azonnal megértette a kimondatlan célzást. Egyből tudta, hogy Jinzler nem nagykövet, hogy az Új Köztársaság kormányzata sosem nevezte ki őt erre a posztra. Az Őrző az eddigi ismereteiből azt a következtetést szűrte le, hogy a chiss főnemes az idegenek első számú, valódi vezetője, akiről viszont ő maga nem tudott az égvilágon semmit. Így csupán abban reménykedhetett, hogy Uliarnak valamennyire sikerült kiismernie az illetőt. Időközben Rosemari elérte a kijáratot. Az ajtó félresiklott előtte, ő kilépett a folyosóra – egyenesen a rohamléptekkel érkező Trilli elé. A rendész ijedten felkurjantott, és élesen elkanyarodott, így hajszál híján ugyan, de kikerülte a tanárnőt. Gyorsan elhadart egy bocsánatkérést, és már indult volna tovább, amikor az ajtónyíláson keresztül meglátta a parancsnokát. Nyomban megtorpant, visszafordult, és hevesen zihálva odaszólt Pressornak: – Jorad, éppen téged kereslek! Beszélnünk kell! Ebben a pillanatban az Őrző is kiért a folyosóra, és aggodalmas pillantás vetett az előtte haladó Jinzler hátára. A kedvező benyomásai ellenére sem tartotta jó ötletnek, hogy felügyelet nélkül hagyja az ál-nagykövetet, de Trilli sürgető tekintetéből egyértelműnek tűnt, hogy akármi történt, nem tűr halasztást. Megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Rosemari, megtennéd, hogy elkíséred a nagykövet urat az ülésterembe? Egy perc, és én is megyek utánatok! – Természetesen – válaszolt a tanárnő, majd Jinzlerhez fordult, és a jobbjával mutatta az irányt: – Erre parancsoljon, uram! – Azzal ő, Evlyn és Jinzler elindultak a tat irányába. – Nos, mi a baj? – kérdezte Pressor, miután úgy ítélte meg, hogy a kis csapat már hallótávolságon kívülre távolodott. – Elmentem, hogy lezárjam a felvonók kezelőpultját, ahogy kérted – válaszolta izgatottan Trilli. – Csakhogy a másik két csapdafülke, a kettes és a hatos már nincsenek az akna közepén. Pressor döbbenten meredt a beosztottjára. – Úgy érted... – dörmögte komoran – nem, az lehetetlen! Hallottuk volna a becsapódást. – Igen, szerintem is – egyetértése jeléül Trilli nagyokat bólogatott. – Viszont, ha a kabinok nincsenek ott, és nem zúzódtak porrá a pilon alsó vagy felső végében, akkor az azt jelenti, hogy a Jedik, illetve a birodalmiak hatástalanították a csapdát, és kiszabadultak. Pressor idegesen sziszegett. Nem örült a hírnek. Egyáltalán nem örült neki. – Rendben, csak ne essünk pánikba – mondta. – Az szinte teljesen biztos, hogy ide nem jöttek le. Ezen a hajón annyian bolyonganak a mieink közül, hogy valaki okvetlenül észrevette volna a behatolókat. És akkor nyilván minket is értesítettek volna. Vagyis az idegenek vagy visszatértek a Négyesre, vagy egyenesen lementek a raktármagba. Azt meg tudod mondani, hogy hol állnak most a fülkék? Trilli sajnálkozva megcsóválta a fejét. – Amikor annak idején áthuzaloztuk a kabinokat, teljesen összekuszáltuk a helyzetérzékelő szenzorokat – válaszolta. – Csak úgy deríthetjük ki, hogy hol vannak, ha sorban felkeressük az egyes állomásokat, és mindenhol bekukkantunk a csőbe. – Értem... – Pressor mindössze két-három másodpercig töprengett, és máris sorolta a rendelkezéseit: – Szedj össze néhány karbantartó droidot, és küldd be őket az aknákba, minden irányba egyet. Aztán keresd meg Belst és Andersont, és mondd meg nekik, hogy zárják le, és tartsák szemmel a Négyesből idevezető összes járatot. Ha felfelé indultak el, akkor lehet, hogy erősítésért mentek. – És ha lefelé indultak? Pressor rosszkedvűen fintorgott. Jól tudta, hogy az idegenek a raktármagból könnyűszerrel átjuthatnak úgy az Ötösbe, mint az óvodának helyet adó Hatosba. És persze

elérhetik a... – Szerinted tudnak az Elkülönítőről? A halk, kissé reszkető hangon feltett kérdés arról tanúskodott, hogy Trilli fejében is ugyanaz járt, mint az övében. – Elképzelni sem bírom, hogy honnan tudhatnának a létezéséről – válaszolta csendesen. – De ne felejtsük el, hogy két Jedi is van közöttük. Ki tudja, hogy mire képesek? – Nem hagyhatjuk, hogy bejussanak oda, az biztos – figyelmeztette komoran Trilli a parancsnokát. – Ha megtalálják... vagy még rosszabb, ha kiengedik őket... – elhallgatott, és letörten csóválgatta a fejét. – Nem hagyhatjuk, az biztos – ismételte vontatottan Pressor a rendész szavait, majd összeszedte magát, és megkérdezte: – Ki van ma szolgálatban az Elkülönítőnél? – Perry és Quinze – felelte Trilli –, akarod, hogy küldjek erősítést? Pressor felvonta a szemöldökét. – Mégis, kire gondolsz? – kérdezte szomorúan mosolyogva. – Igazad van – ismerte el a rendész egy mély sóhajtás kíséretében. – Nem vagyunk valami sokan, igaz? – Hát nem – Pressor megcsóválta a fejét. Aztán Trilli válla felett a folyosó távolabbi vége felé kémlelt, mert hirtelen észrevette, hogy az elülső turbólift állomásának környékén kialudt néhány mennyezeti fénycső. Furcsának találta a jelenséget, és elhatározta, hogy nyomban kideríti az okát, mihelyt lesz rá egy kis ideje. Ismét a beosztottjára fordította a figyelmét, és folytatta: – Pillanatnyilag legfeljebb annyit tehetünk, hogy figyelmeztetjük a társainkat. És nem ártana riasztani a karbantartókat, hogy ők is álljanak készenlétben. Továbbá, szólj mindenkinek, hogy csak a vezetékes kommunikációs hálózatot használják! Egyelőre nem akarom kikapcsolni a zavarómasinát. – Értettem! – vágta rá katonásan Trilli. Egy pillanatra elmosolyodott, aztán ismét megkomolyodva, halkan megjegyezte: – Jorad, ez kezd elfajulni. Pressor ezúttal a tat irányába fordította a tekintetét, ahol a távolban, a jövő-menő telepesek között egy-egy pillanatra még meglátta Rosemarit, Evlynt és Jinzlert. Hatalmas sóhajtás szakadt ki belőle, és a fejét csóválva kibökte: – Igen, magam is tudom.

Tizenhatodik fejezet

A vezérhajóba vezető pilon utolsó tíz méteres szakaszán a tartó- és burkolóelemek iszonyúan eltorzultak, és számos helyen szerteszét szakadtak. Első pillantásra nyilvánvalónak tűnt, hogy az összekötő csőnek ez a része közvetlen találatot kapott a réges-régen lezajlott ütközet során. A liftakna utolsó két méterét teljesen eltorlaszolták egy szétroncsolódott felvonókabin szinte felismerhetetlen maradványai. A Jedik szaporán forgatták a fénykardjukat, de még így is csak komoly erőfeszítések árán vergődtek át ezen az akadályon. – Már azt hittem, sosem érünk el idáig – sóhajtott Mara, miután kettévágott, és félrelökött egy jókora válaszfaldarabot. Végre hozzáfértek az akna végét lezáró zsilipajtóhoz, amely a járat falához hasonlóan rettentően eltorzult, és természetesen mozdíthatatlanul beszorult. – Talán jobban jártunk volna a hátulsó aknával. – Szerintem ennél gyorsabban ott sem haladtunk volna – válaszolta Luke, azzal előrelépett, és óvatosan beleszimatolt az ajtó résein keresztül a hajó belsejéből kiáramló levegőbe. Dohos, állott szaga volt, de máskülönben lélegezhetőnek tűnt. – Ne felejtsd el, hogy először odafent, a Négyesen is mennyi törmeléken kellett átgázolnunk. – Hátralépett, előzékeny mozdulattal a zsilipre mutatott, és hozzátette: – Thrawn nyilván az itteni ütegsorokat és pajzssugárzókat sem kímélte, úgyhogy a helyedben én nem számítanék semmi jóra. – Nyugodj meg, nem is számítok... – Mara a fénykardjának egyetlen, gyors csapásával jókora, ovális lyukat vágott a zsilip záró lemezébe, majd szinte derűsen megkérdezte: – Na, indulunk? A valóság szerencsére nem igazolta Luke aggodalmait. A balsejtelmeivel ellentétben a folyosók járhatóak maradtak. Ugyan összevissza görbült válaszfalak és leszakadt tartóelemek fogadták őket, de a padozat vastag porral lepett fémlemezein csak elvétve akadt néhány kisebb roncsdarab vagy törmelékhalom. Természetesen itt is meg kellett dolgozniuk azért, hogy túljussanak bizonyos szakaszokon. Néha a fénykardjukat használták, néha pedig az Erőt hívták segítségül, hogy eltakarítsanak az útból egy-egy rézsútosan álló tartógerendát, kifordult burkolópanelt, vagy a csatlakozóiról leszakadt, folyosói kezelőpultot. Ám az akadályok többségével különösebb nehézségek nélkül megbirkóztak, és a néhány működőképes vészlámpa még némi fényt is adott. Egy réges-régen elpusztult űrhajó mélyén jártak, de a két Jedit nem a sűrű félhomály, nem az alkalmanként útjukat álló torlaszok, és nem is a rombolás látványa nyomasztotta, hanem az, hogy lépten-nyomon holttestekre bukkantak. Persze, nem valódi tetemekre, vagy legalábbis nem olyanokra, mint amilyeneket Luke látott életének eddigi csatái alatt vagy után. Ötven év elteltével mindössze megszürkült ruhafoszlányokkal borított csontok maradtak ott, ahol annak idején a teremtmények életüket vesztették. A Jedi-mester néha meg tudta állapítani, hogy mi okozta egy-egy áldozat halálát. Néhány koponyát szétrepülő, súlyos fémtárgyak zúztak szét. Másutt szétszóródott, apró darabokra tört csontok jelezték azt a helyet, ahol egy lézernyaláb, vagy rakéta közvetlen találata

hangsebességgel száguldó, mindent felőrlő repeszekké változtatta a belső burkolat elemeit. Ám a maradványok túlnyomó többsége meglepően épnek tűnt, egyetlen nyom sem maradt rajtuk, ami a halál okára utalt volna. Luke gyanította, hogy ezekkel az utasokkal a világűr vákuuma végzett, vagy azok az iszonyatos erőhatások, amelyek akkor léptek fel, amikor a Kirajzás belecsapódott a kisbolygóba. – Számos helyen befoltozták a héjazat sérüléseit – jegyezte meg egy idő után Mara, mialatt megfontolt, óvatos léptekkel haladtak a parancsnoki híd felé. – Látod a hegesztések nyomait? Válaszképpen Luke a bal kézre eső válaszfalra irányította lámpájának fénysugarát. Az egyenletesen szétterülő, mindenütt azonos vastagságú varratok hajszálpontosan követték az egykori repedések és lékek szabálytalan körvonalait. – Ez nyilván karbantartó droidok műve – állapította meg félhangosan. – Teljesen egyértelmű – válaszolta Mara. – Én már sejtem, hogy mi történt. Szerintem a támadás során annyi helyen felhasadt a külső burkolat, hogy a környezetellenőrző rendszer már nem bírta elszigetelni a kihermetizálódott szakaszokat. Hiába zárták le valamennyi zsilipet és átjárót, gyakorlatilag az összes rekesz léket kapott. A levegő rövid idő alatt elszökött, és a még életben lévő emberek mind egy szálig megfulladtak. Hanem a droidok egy része üzemképes maradt, és ezek haladéktalanul nekiláttak a javításnak. Sorban behegesztették a lyukakat. így aztán néhány órával, esetleg nappal a szerencsétlenség után a hajó újra légmentesen zárt. Egyre közelebb értek a parancsnoki hídhoz, ezzel párhuzamosan egyre szaporodtak körülöttük a gyászos maradványok. Mialatt Luke a fénykardjával lyukat vágott egy szakaszolóajtó beszorult záró lemezébe, Mara néhány pillanatnyi csendes szemlélődést követően újra megszólalt: – Szerintem miután Thrawn egységei kilőtték a turbólézereket és a pajzssugárzókat, az ottani kezelőszemélyzet életben maradt tagjai idecsődültek, hogy itt keressenek menedéket. Máskülönben mit keresett volna ennyi ember az orr-rekesz közelében? – Igen, mert aki szolgálatban volt, az jóval előrébb tartózkodott, a hídon, vagy annak környékén – tette hozzá Luke, és óvatos pillantásokkal méregette a feleségét, majd megkérdezte: – Hogy bírod? – Köszönöm, semmi bajom – válaszolta Mara. – Miért? Másra számítottál? – Csak úgy eltűnődtem – felelte kissé zavartan Luke. – Tudod, eszembe jutott, hogy idelent... khm... – Hogy idelent számtalan bizonyítékát lehet látni annak, hogy mit tett Palpatine és Thrawn ezekkel az emberekkel? Luke megborzongott, és kibökte: – Igen, pontosan erre gondoltam. – Számomra is kissé meglepő, de teljesen jól vagyok – jelentette ki határozottan Mara, és a tekintete lassan körülvándorolt a szakaszolóajtó előtt húzódó, hosszú, tágas keresztfolyosón. – Talán már odafent túltettem magam az egészen. – A záró fedélbe vágott, ovális nyíláson át a következő helyiségre mutatott, és hozzáfűzte: – Úgy néz ki, lassan odaérünk. Válaszképpen Luke átbújt a lyukon, és körülnézett. Jókora terembe jutott, amelynek valaha katonás rendben álló irányítópultjai és ülései most darabokra törve, felborulva hevertek a fedélzeten. A hajó többi részéhez hasonlóan itt is mindent elborított az elmúlt ötven év alatt lerakódott, vastag porréteg. – Ez nem lehet más, mint az elsődleges felderítőközpont – állapította meg határozottan Mara, miután ő is átlépett a nyíláson, és megállt a férje mellett. – Ami azt jelenti, hogy ott, a szemközti falon túl már a híd következik. Vagy legalábbis az, ami megmaradt belőle. – Lassan

körülnézett, és töprengve hozzátette: – Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem, de mintha az itteni károk többsége nem a találatok miatt keletkezett volna. – Nem is tudom – dünnyögte Luke, és ő is szemügyre vette a válaszfalakat, illetve az azokból kissé kiálló kötő- és tartóelemeket. Hamarosan rájött, hogy a feleségének igaza van. Ő maga is úgy vélte, hogy néhány gondosan behegesztett rést leszámítva a sérüléseket nem sugárnyalábok vagy robbanások, hanem különböző irányokba, de főleg hátrafelé ható erők okozták. Elmélyülten fürkészte a romokat, majd megfontoltan kijelentette: – Igen, itt egy nagy erejű ütközés pusztított. Vagy akkor történt, amikor a Kirajzás belevágódott ebbe a sziklatömbbe, vagy a csata folyamán Thrawn egyik hajója akár szándékosan, akár véletlenül, de beleszáguldott ebbe a Dreadnaughtba. – Thrawn hajója vagy valaki másé – egészítette ki Mara a férje által megkezdett gondolatot. – Mert azt ne felejtsük el, hogy Bearsh szerint vagaarik is részt vettek az ütközetben. – Ez igaz – dörmögte Luke, és újra körülnézett. Hirtelen úgy érezte, mintha hideg, sötét űr keletkezett volna a lelkében, és komoran megszólalt: – Tudod, egészen mostanáig azt reméltem, hogy rátalálunk néhány sértetlen holofelvételre. Szerettem volna megtudni néhány dolgot annak a korszaknak a Jedijeiről, főleg a Rend szervezeti felépítéséről és működéséről. De most már erős a gyanúm, hogy ezt a csapást nem vészelhette át semmi. – Nem túl ígéretes a látvány, igaz? – kérdezte szomorúan mosolyogva Mara. – De ha már idáig eljöttünk, járjuk csak végig az utat. – Rámutatott a szemközti falban álló, jókora zsilipajtóra, és megkérdezte: – Szóval azt mondod, hogy az az átjáró már a hídra vezet? – Így van, mindjárt meglátod. Gyere! – válaszolta Luke, azzal átbújt egy leszakadt gerenda alatt, és a padozaton szétszóródott, kisebb-nagyobb roncsdarabokat kerülgetve elindult előre. Alig két perc leforgása alatt átvágtak a felderítőközponton. Most már csupán egyetlen, beszorult ajtó állta útjukat. Luke habozás nélkül aktiválta a fénykardját, és a megszokott módon ovális nyílást vágott a vastag ötvözetlapba. Csakugyan a Dreadnaught parancsnoki hídjára érkeztek, ahol hasonló állapotok fogadták őket, mint az előző teremben. Szétfröccsent képernyők, darabokra hullott műszerfalak és irányítópultok, felismerhetetlen bútordarabok, és ötven éve porladozó maradványok hevertek mindenütt. Ha mindez nem lett volna elég, Luke még jól emlékezett a Katana központi vezérlőjére, így azt is meg tudta állapítani, hogy a Kirajzás vezérhajójának parancsnoki hídja az eredeti hosszának körülbelül a kétharmadára rövidült. – Na, ez már valóban hátborzongató – jegyezte meg Mara. – Még sosem hallottam olyat, hogy egy hajó ennyire összegyűrődött volna. És nem is gondoltam volna, hogy valaha látni fogok ehhez hasonlót. Ezek aztán száguldhattak, amikor belecsattantak a kisbolygóba. – Igen – mormolta Luke –, csak az a kérdés, hogy kinek az ötlete volt az a csattanás... – Még mindig azokon a foglyokon töröd a fejed? – Folyton eszembe jutnak – válaszolta Luke, és az orr felé kémlelt. Különös, egyben ismerős formájú porkupacot vélt felfedezni egy kitört ablak jókora darabjai között. – Azt már tudjuk, hogy valahogyan kiszabadultak onnan – folytatta, mialatt a törmelékhalmokon lépkedett, és borzongva összerándult, valahányszor megroppant valami a csizmájának talpa alatt. – Azt is tudjuk, hogy tizennyolc Jedi utazott a Kirajzás fedélzetén. Thrawn mégis győzelmet aratott. Egyre csak azon tűnődöm, hogy ez hogyan történhetett meg. – Lehet, hogy Thrawn nagyobb flottával hajtotta végre a támadást, mint amennyit a chissek bevallanak – vetette fel Mara, és egy felborult pult fölé hajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. – Formbi határozottan állította, hogy csupán egy járőregység vett részt az ütközetben –

dörmögte Luke. – Formbi már így is egy hajórakományra való bűntudatot hordoz magában – jegyezte meg Mara, és odalépett a következő konzolhoz, amely még állt ugyan, de az összes képernyője és beépített műszere darabokra tört. – Noha a mi kedvenc főnemesünk mindeddig hevesen tagadta, de a chiss kormányzat talán mégiscsak érintett az ügyben. – Igen, ez elképzelhető – válaszolta Luke, és leguggolt. A borotvaéles peremű, hatalmas acélüveg-darabokon két kiszáradt tetem feküdt, egymástól legfeljebb két méterre. Luke hirtelen felfedezett egy másik, szintén ismerős alakú tárgyat, amely az előzőhöz hasonlóan a maradványok között lapult a vastag porréteg alatt. A Jedi-mester levegő után kapott. A furcsa tárgyakat réges-régen gyártották, de ebből a közelségből már tisztán felismerte mindkettőt. Mara megérezte, hogy a férjét mélyen felkavarta valami. – Mi történt? – kérdezte, és a vizsgálódást felfüggesztve odasietett hozzá. – Egyes számú bűnjel – válaszolta Luke, és a jobb kezével felemelt egy megviselt fémhengert, amely nem lehetett más, csakis egy fénykard. – Ez pedig... – folytatta, és a baljával felemelt egy ütött-kopott kézifegyvert –, a kettes számú bűnjel. Mara döbbenten meredt maga elé, és halkan megkérdezte: – Ez az, amire gondolok? – Semmi kétség – válaszolta Luke, azzal felállt, és ismét felmutatta a fegyvert. – Egy kissé már idejétmúlt, de a típus eltéveszthetetlen. – Igen – mormolta Mara –, ez egy chiss hő pisztoly... Néhány pillanatig mindketten hallgattak. Aztán Mara továbbra is szótlanul kinyújtotta a kezét. Luke a tenyerébe rakta a pisztolyt, amelyet újabb egy percig némán tanulmányoztak. – Tévedés kizárva – állapította meg végül Mara. – Láthatod rajta a chiss feliratot. Ez egy hőpisztoly, semmi kétség. – Értem én, de hogyan került ide? – kérdezte Luke. – Drask azt mondta, hogy Thrawn nem küldött megszálló csapatokat a Kirajzás fedélzetére. – És Drask ezt vajon honnan tudja ilyen pontosan? – vágott vissza Mara. – Ő nem volt ott a támadás idején. Vagy mégis? – Mindenképpen furcsa – mormolta Luke, és visszavette a pisztolyt a feleségétől. Fejcsóválva meredt maga elé, közben különös, egyben riasztó gondolat kezdett formálódni az elméje mélyén... – A maradványokból elég keveset lehet megállapítani – jegyezte meg Mara, azzal leguggolt, és óvatosan megérintette azokat a csontokat, amelyek mellett a pisztolyt találták. – Annyi bizonyos, hogy humanoid teremtmény volt, de nem emberi lény. Sajnos, több száz faj szóba jöhet. – Többek között a chiss – válaszolta Luke. – Árulj el nekem valamit, Mara. Útközben te sokat beszélgettél a chissekkel. Említette valamelyik, hogy a saját szemével látott vagaarikat? Vagy róluk készült holofelvételt? Vagy akár csak hallották valakitől, hogy hogyan néznek ki a vagaarik? Mara a homlokát ráncolva kutatott az emlékezetében, majd néhány pillanat múlva határozottan kijelentette: – Nem. Sőt emlékszem, Formbi hangsúlyozta, hogy a Kirajzás felbukkanása után egyetlen vagaarit sem láttak a birodalmukban. De őszintén szólva ezeket a kérdéseket senkinek sem tettem fel. – Jó, én viszont egy alkalommal megkérdeztem Bearshtől – felelte Luke. – És mit gondolsz, mit válaszolt? Hogy a geroonok manapság élő nemzedékei sem láttak még vagaarit.

– Ami első hallásra logikusnak tűnik. Mert ugyebár arról volt szó, hogy ők ötven évvel ezelőtt eltűntek – mutatott rá Mara. – De nem értem, hogy hová akarsz kilyukadni... – Annyi bizonyos, hogy néhány tucat vagy néhány száz chiss részt vett a Kirajzás elleni támadásban – válaszolta Luke. – Továbbá Bearsh és Formbi szerint a vagaarik is. – Megköszörülte a torkát, és végre kimondta: – Mi van, ha a két nép egy és ugyanaz? Mara meglepetten pislogott. – Arra célzol, hogy maguk a chissek a vagaarik? – kérdezte értetlenül. – Miért is ne? – Luke széttárta a karjait. – Vagy legalábbis a chissek egy bizonyos csoportja. Mindketten tudjuk, hogy Thrawn roppant találékony volt. Szerinted nehezére esett volna, hogy a saját céljai érdekében kitaláljon egy fajt? – Még a legmélyebb álmából felverve sem – ismerte el Mara. – De mire ment volna vele? Miért tette volna? – Látod, ez itt a nagy kérdés! – vágta rá Luke. – Sejtelmem sincs. Csupán kissé furcsának találom, hogy a Kirajzás eltűnésével párhuzamosan a vagaariknak is nyomuk veszett. – Hmm... – mormolta Mara, és a fejét csóválva elnézett a semmibe, majd megrázkódott, és a valóságba visszatérve felvetette: – Az lesz a legjobb, ha miután megtaláltuk a társainkat, szépen leülünk Formbival egy csendes sarokba. Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy őszintén elmondja, mi folyik itt. – Már most is késő – tette hozzá Luke. – És csak vele akarok beszélni! Nem szeretném, ha Drask is ott sertepertélne körülöttünk. Folyton közbekotyogna, és nem jutnánk semmire. – Ez magától értetődik – Mara nagyot bólintott, majd a poros mocskos fegyverekre mutatott. – Vajon működnek még? – Mindjárt meglátjuk – dünnyögte Luke, azzal a terem falának egyik üres szakaszára célzott a hő pisztollyal, és meghúzta az elsütő billentyűt. Semmi sem történt. – Ebben már nincs töltés – állapította meg Luke, és a derékszíjába tűzte a pisztolyt. Aztán eltartotta magától a talált fénykardot, és a hüvelykujjával megnyomta az aktiváló gombot. A fegyver sistergő búgása gyengébben szólt a megszokottnál, ráadásul halk recsegések vegyültek bele, de a markolatból előbúvó, zöld energiapenge erősnek, használhatónak tűnt. – Akárki szerelte össze, az örökkévalóságnak szánta a művét – jegyezte meg Luke egy halvány mosoly kíséretében. Kikapcsolta a kardot, és alaposan szemügyre vette. Néhány pillanatnyi vizsgálódás után furcsálkodva ingatta a fejét, és megszólalt: – Valami azt súgja, hogy ez a kard történetesen C'baothé volt. – Ezt meg honnan veszed? – Amennyire én tudom, ő volt az expedíció rangidős Jedi-mestere – válaszolta Luke. – így aztán a támadás idején valószínűleg itt, a parancsnoki hídon tartózkodott. És nézz ide! – A mutatóujjával a fegyver aktiváló gombjára bökött. – Ezt nézd meg! Egy apró drágakő! Na, mit szólsz? – Ez tényleg drágakő – válaszolta Mara, miután közelebb hajolva gyors pillantást vetett a gombra. – Méghozzá ametiszt, ha jól látom. – Biztosra veheted – állította határozottan Luke, azzal a hő pisztoly mellé dugta a régi fénykardot. – Gyere, nézzünk szét egy kicsit, aztán menjünk vissza a másik hajóba. Ez a Formbival folytatandó beszélgetés egyre érdekesebbnek ígérkezik. Azt hiszem, vár még ránk néhány meglepetés...

A felvonókabin megnyikordult néhányszor, miközben megérkezett a hatos számú Dreadnaughtra, de néhány kisebb zökkenővel megállapodott.

– Ezt a fülkét folyamatosan használták az elmúlt időben – jegyezte meg Fel. – Ezt már odalent is megállapítottuk – dörmögte gúnyosan Drask. A százados nagyot nyelt, de nem szólt semmit. Igen, Drask valóban észrevette, hogy odalent a raktármagban, a turbólifthez közel eső készleteket a túlélők módszeresen ürítették, és igen, ő maga is egyetértett a tábornoknak azzal a következtetésével, mely szerint a telepesek rendszeresen használták a D-6-osnak legalábbis egy bizonyos részét. De a csillagok szerelmére, mindez még korántsem jelentette azt, hogy senki sem szólhat, ha további bizonyítékokat lát... A kabin ajtaja halk csikorgás kíséretében félresiklott. Csáklya kilépett a folyosóra, és a fejét ide-oda forgatva, gyorsan felmérte a helyzetet. – Minden rendben, uram – jelentette, és félreállt az útból, hogy a többiek is elhagyhassák a fülkét. – Merre induljunk? – Természetesen a D-ötösbe vezető legrövidebb útvonalat kell választanunk – mordult fel Drask, még mielőtt Fel megszólalhatott volna. – Elvégre ezért jöttünk le ide! A százados nagy erőfeszítések árán ismét elfojtotta a dühét. Mióta a chiss főtiszt odacsapódott hozzájuk, egyfolytában morgott, és sosem fogyott ki a rosszindulattól csöpögő, gunyoros megjegyzésekből. Fel most már úgy sejtette, hogy a Jedik többek között azért akartak lemenni a D-egyesre, mert azt remélték, hogy megszabadulnak a nehezen elviselhető, goromba alaktól. Összekaparta magában minden megmaradt türelmét, és kijelentette: – El fogunk menni a D-ötösre is, tábornok úr. De amíg idelent vagyunk, nem ártana körülnézni egy kicsit. Drask mérgesen felmordult. – Hiába magyarázom, látom, nem érti – vágott vissza dühösen. Fel végignézett a folyosón, és megpróbált nem odafigyelni a zúgolódó méltóságra. Úgy érezte, hogy a kezdetben érdekesnek tűnő diplomáciai játszma mostanra már elvesztette minden vonzerejét. Némi töprengés után eldöntötte, hogy mihelyt módjukban áll, visszavezeti a csapatát a többiekhez, rásózza Draskot a főnemesre, és a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet, vagyis soha többé nem áll szóba vele. Hirtelen fehéres, derengő fényt látott a távolban, amely megítélése szerint jóval erősebb volt annál, hogysem a vészlámpákból származott volna. – Úgy látszik, itt is túlélőkre bukkantunk – állapította meg, és előremutatott. – Figyelem, rohamosztagosok, műszeres felderítést kérek! Rövid szünet következett, melynek során a katonák a kívánt irányba fordították a páncéljukba épített érzékelőket. – Az infravörös analizátor szerint körülbelül húsz-harminc emberi lény tartózkodik abban a kabinban – jelentette néhány pillanattal később Csáklya. – Hangokat veszek, uram – tette hozzá Felhő. – A magasságuk alapján főleg női és gyermekhangokat! Fel meghökkenve nézett a katonájára. – Gyermekek? – kérdezte félhangosan, majd magához tért a meglepetésből, és határozottan kijelentette: – Ezt látnom kell! – Fel százados! – csattant fel nyomban Drask. – Tábornok úr, most szépen odamegyünk, és megnézzük azokat a gyerekeket! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a százados. – És ha ön minden harmadik lépésnél vitatkozni fog velem, akkor is odamegyünk, csak úgy jóval lassabban fogunk haladni! – Rendben, százados úr – adta meg magát Drask –, ahogy óhajtja. Elvégre ez a maga osztaga, ugyebár! Csak ezt nehogy elfelejtsd! – gondolta magában Fel, de természetesen óvakodott attól,

hogy hangosan is kimondja a sértő mondatot. Gyorsan hátranézett, és miután meggyőződött arról, hogy az orr irányából egyelőre nem fenyegeti őket veszély, visszafordult, és kézjelekkel maga elé parancsolta az 50l-eseket. A csapat nekivágott a hosszú, nyílegyenesen vezető járatnak. Az élen Csáklya lépkedett, Felhő és Árnyék szorosan mögötte haladtak, őket követte Fel, illetve Drask, míg a sort Őrszem zárta. A tábornok sértődötten hallgatott, és talán éppen ennek köszönhetően alig tettek meg húsz métert, amikor Fel halk, fojtott hangokat hallott. Nem messze előttük nők beszélgettek, továbbá apró gyermekek gagyogtak és kacarásztak. Újabb tíz-tizenöt méter megtétele után már azt is meg tudta állapítani, hogy a korábban látott fény egy nyitott ajtón keresztül árad ki a folyosóra. – Lassabban ott elöl! – szólalt meg halkan, miután Csáklya megközelítette az oldalsó helyiségbe vezető bejáratot. – Nem akarom megijeszteni őket. Sőt, az lesz a legjobb, ha először csak engem látnak. Csáklya bólintott, azzal az elővédet képező katonák lassítottak, és kitértek oldalra, hogy átengedjék a parancsnokukat. Velük ellentétben Fel megszaporázta a lépteit. Mialatt áthaladt a rohamosztagosai között, bosszúsan vette észre, hogy Drask is ott lohol mellette. – Nézze, tábornok úr... – Ha megállunk vitatkozni, tovább fog tartani – vágott vissza Drask. – Maga mondta! Gyerünk, fejezzük be ezt a dolgot, és induljunk a D-ötös felé! Fel ökölbe szorította a kezét. Jól tudta, hogy a gyanútlan nők és gyermekek már egyetlen idegen betoppanásától is megijednének, de két idegen – ráadásul egy izzó szemű, kék bőrű idegen teremtmény – látványától egyenesen halálra fognak rémülni. Ám Drask arckifejezését látva arra a következtetésre jutott, hogy a további érvelés puszta időpazarlás lenne. A százados letörten felsóhajtott, és belépett a helyiségbe. Egyetlen pillantással felmérte, hogy Felhő műszerei miért csak női és gyermekhangokat érzékeltek. A berendezése és a dekorációi alapján a terem nem lehetett más, mint egy tágas, jól felszerelt óvoda. Körülbelül húsz fiatal nő tartózkodott a helyiségben. Hat-nyolc, gyanúsan domborodó hasú hölgy a bejárattól balra eső sarokban sorakozó, kényelmes pamlagokon üldögélt, míg a többiek a süppedős szőnyegpadlón kúszó-mászó, játszadozó apróságokra vigyáztak. Jobb felől öt-hat év körüli gyermekek ültek félkörben egy asszony körül, aki mesét olvasott nekik. A százados még meglátta, hogy a tekintetek sorban felé fordulnak, és felfogta, hogy a nők és a gyermekek rémült döbbenettel merednek rá, de már arra sem maradt ideje, hogy köszönjön, hát még, hogy megmagyarázza a helyzetet... A támadás a tat irányából érkezett. Minden előjel nélkül fejhangon sivító, vöröslő lézernyalábok csapódtak a rohamosztagosok páncéljába. Fel azonnal lebukott, közben oldalra nyúlt, hogy lerántsa maga mellé a chiss főtisztet. Aztán meglepetten látta, hogy az ő életösztöne sokkal gyorsabban lépett működésbe, mint a sajátja. Drask már a szőnyegen hasalt, és kúszva igyekezett az ajtó melletti falszakasz felé. A rohamosztagosok ugyanolyan gyorsan reagáltak a fenyegetésre. Őrszem kiáltott valamit, amit Fel nem értett, aztán a következő pillanatban zöld színű energianyalábok kezdtek záporozni a folyosó vége felé. – Tüzet szüntess! – harsogta Fel. – Rohamosztagosok, tüzet szüntess! – Eszükbe ne jusson! – ordította Drask, aki időközben elérte a falat, és meglapult annak tövénél. – Hozzanak létre átfedő tűzmezőt! Visszavonulunk! Fedezzék magukat, és minket is! Azzal felugrott, majd Felt is talpra rántotta, és szabályosan kivontatta a folyosóra. A százados belátta, hogy most már jobban jár, ha engedelmeskedik. A rohamosztagosok mozgó védőfalának fedezékében, rohamléptekkel siettek vissza, az orr irányába. Néhány pillanattal később elértek egy, a jobb kézre eső falban sötétlő ajtót. Drask kinyitotta, beugrott a nyílásán, villámgyorsan körülnézett, majd berántotta maga mellé a századost is, aki még most sem tért

igazán magához. A négy rohamosztagos leadott még néhány lövést, aztán ők is betódultak a kisebbfajta eligazító terembe. – Jelentést! – parancsolta kurtán Fel, aki végtelenül ostobának érezte magát, és csak remélni tudta, hogy a hirtelen erőkifejtés miatti lihegése jótékonyan elrejti a zavarodottságát. Nem most keveredett először tűzharcba, de életének eddigi ütközeteit űrhajók parancsnoki hídjáról vívta, ismerős környezetben, ahol energiapajzsok és különleges ötvözetekből öntött páncélburkolatok vették körül. Ezek után nagyon megdöbbent, amikor azon kapta magát, hogy sugárlövedékek röpködnek alig néhány centiméterrel a feje felett. Fegyelmezett katona lévén villámgyorsan összeszedte magát, és folytatta: – Veszteségek? – Még csak a páncélunk sem sérült, uram! – jelentette Őrszem. – Azok a fegyverek gyengébbek a szokásosnál. – Igen, hiszen már ötven éve használják ugyanazt a tibannagáztartalékot – dünnyögte Fel. – Rendben, erről ennyit. Sürgősen visszatérünk a turbólifthez! – A csudát! – förmedt rá Drask. – Visszamegyünk! Fel álla leesett. – Mi... miről beszél maga? – hebegte zavarodottan. – Azért jöttünk, hogy segítsünk ezeknek az embereknek, és nem azért, hogy tűzpárbajt vívjunk velük! Drask furcsálkodva méregette a fiatal tisztet, és megjegyezte: – Érdekes, valahogy több kezdeményezőkészséget vártam egy olyan katonától, akit a Syndic Mitth'raw'nuruodo által alapított hadseregben képeztek ki. – A folyosó felé intett. – Tudja, százados úr, egy efféle helyzetben nincs helye az óvatoskodásnak. Azok a harcosok őriznek valamit. És én tudni akarom, hogy mit. Fel nagyot sóhajtott, és gondolatban több ponttal lerontotta a Drask harci jártasságáról kialakított véleményét. – Azok a harcosok nyilván az óvodát védik, tábornok úr – válaszolta olyan hanghordozással, mintha egy kisgyereknek magyarázna. – Nők és gyermekek vannak odabent. Maga is látta, ugye? – Téved, százados úr! – felelte higgadtan Drask. – Ha valóban őket védenék, akkor a felvonó és az óvoda között helyezkedtek volna el. – Talán nem találtak maguknak megfelelő tüzelőállásokat – vélte Fel. – Legalább három ilyet láttam menet közben – válaszolta Drask. – Nézze, százados, ha jól tudom, ön űrhajókat irányít, míg én felszíni egységek parancsnoka vagyok, már nem is tudom, hány esztendeje. Ez a szakterületem, ha úgy tetszik. – Már megbocsásson, parancsnok, de a tábornok úrnak igaza van! – szólt közbe Őrszem. – Ahogy én láttam, eléggé gyatra tüzelőállásokból indították meg a támadást. Szerintem nem ott őrködtek, hanem éppen úton voltak, amikor véletlenül megláttak minket. Fel az ajtóhoz lépett, és óvatosan kilesett a folyosóra. Az óvoda továbbra is nyitott ajtaján túl két alakot látott, akik a válaszfalakhoz lapulva osontak feléjük. Drask megköszörülte a torkát, és kijelentette: – Gyanítom, hogy a támadóink a tűzszünetet kihasználva jelenleg éppen megpróbálnak hozzánk közelebb eső fedezéket keresni maguknak. – Igen, felénk tartanak – ismerte el Fel, és vonakodva bár, de néhány pontot javított a Drask katonai szaktudásáról alkotott véleményén. – Úgy látom, ketten vannak. – Akkor cselekedjünk gyorsan – sürgette Drask. – Ha túl sokáig várunk az ellentámadással, a védők közelebb érnek hozzánk, és a tűzharc az óvoda közvetlen közelében fog dúlni. Veszélybe kerülnek a nők és a kicsik, ami számomra elfogadhatatlan! – Azt hittem, hogy egy chiss számára már maga a támadás is elfogadhatatlan – dörmögte

halkan Fel, és intett a rohamosztagosoknak, hogy induljanak az ajtó felé. – Ők lőttek először – válaszolta ridegen Drask. – Mi csak megvédjük magunkat. Mehetünk? Fel összeszorította a fogát, és aprót biccentett. – Igen, mehetünk – mondta, azzal a katonáihoz fordult. – Figyelem, Őrszem! Ártalmatlanítsák azokat a lövészeket. És gyilkolás nélkül intézzék az ügyet! – Értettem, uram! – vágta rá a rohamosztagos, és odaszólt a társainak: – Csáklya, Árnyék és Felhő! Figyelem, a hármas számú rohamsablont alkalmazzuk! Indulás! Csáklya a sisakja oldalához koccintotta páncélkesztyűs jobb kezének ujjait, azzal félfordulatot véve kiperdült a folyosóra, fél térdre ereszkedett, és tüzet nyitott. A következő pillanatban Árnyék és Felhő kirontottak a teremből, és a célpontok felé rohantak. Őrszem beugrott Csáklya mögé, és a saját lövéseivel erősítette a társa által lőtt, folyamatos zárótüzet. Fel visszatartotta a lélegzetét. Alig öt másodperccel később két kábító lövés jellegzetes, köpködő sistergése hallatszott. A tűzpárbajnak azonnal vége szakadt. – Végeztünk, uram – jelentette be kissé ünnepélyes hanghordozással Csáklya, azzal felállt, és a társai felé indulva eltűnt a százados szeme elől. Fel halkan kiengedte a levegőt a tüdejéből. Mindeddig még egyszer sem látta éles harci helyzetben az 501-es Légió tagjait, és a hatékonyságuk most egészen lenyűgözte. Elégedetten elmosolyodott, és odaszólt Drasknak: – Mehetünk, tábornok úr! Amikor elhaladtak az óvoda ajtaja előtt, Fel észrevette, hogy a gyermekek és a nők behúzódtak a bejárattól legmesszebb eső sarokba, és ott szorosan összebújtak. Valamennyiükről lerítt, hogy rettegnek, néhányan szabályosan remegtek a félelemtől. A százados fontolóra vette, hogy megáll, és megpróbálja megnyugtatni őket, de rögtön eszébe jutott, hogy ebben a helyzetben akármit mondana nekik, valószínűleg csak még jobban megrémülnének, így aztán letett a szándékáról, és lassítás nélkül folytatta útját. Néhány pillanattal később elérte azt a helyet, ahol a támadóik öntudatlanul, a tagjaikat szétvetve feküdtek a padlólemezeken. Árnyék mellettük térdelt, és éppen a szívverésüket ellenőrizte, míg Felhő a sugárvetőjét a folyosó végére szegezve őrködött felette. – Mit csinál a harcosa? – dörmögte halkan Drask. – Tudja, a kábító lövés néha szívritmuszavart okoz – válaszolta csendesen Fel, és megjegyezte magának, hogy később feltétlenül meg kell dicsérnie a katonáit a gondosságukért. – Nem lesz semmi bajuk – jelentette Árnyék, miután végzett a gyors vizsgálattal, és felegyenesedett. – Náluk hagyjam a fegyvereiket? Fel lenézett az eszméletlen férfiak mellett heverő rég elavult sugárvetőkre, és elgondolkodott. Az ellenség lefegyverzése minden világban és minden korszakban magától értetődő lépésnek számított. De ő nem azért jött, hogy harcoljon ezekkel az emberekkel, és úgy sejtette, hogy ami történt, az sajnálatos félreértésből történt. – Csak rakja fel őket oda – mondta végül, és egy másfél méter magas, hevenyészve összetákolt polcféleségre mutatott, amely egy kábeltoldatot támasztott alá. – Nem szeretném, ha egy gyerek véletlenül megtalálná a sugárvetőket. – Értettem, uram! A százados végignézte, amint a rohamosztagos végrehajtja a parancsát. Mindvégig arra számított, hogy Drask vitába száll a döntésével, de a chiss mélyen hallgatott. Fel végül elégedetten bólintott, és a másik katonájához fordult: – Mi a helyzet körülöttünk, Felhő? – A műszereim nem érzékelnek semmit, uram – válaszolta a rohamosztagos. – Viszont ott

elöl súlyos károk keletkeztek a válaszfalakban. Lehet, hogy az eltorzult fémfelületek leárnyékolják a jeleket. – Ráadásul a kiszakadt fémlemezek mögött könnyű elbújni – dörmögte vészjósló hangon a százados. – Más már nem is hiányzik, minthogy a következő védőcsapat lesből lecsapjon ránk. Ki tudja, mit tartogatnak a számunkra... – Így van, uram – helyeselt Őrszem. – Akarja, hogy előremenjünk, és megtisztítsuk a folyosót? Fel a legszívesebben igent mondott volna. A túlélők ódon sugárvetőinek gyenge lövedékei ugyan nem hatoltak át a rohamosztagosok páncélzatán, de ez még korántsem jelentette azt, hogy nem okoznak súlyos sebeket, ha egy legfeljebb ruhával borított testet találnak el. A századosnak a taktikai érzéke valamint az életösztöne azt súgta, hogy küldje előre a rohamosztagosokat, ő pedig maradjon hátra a tábornokkal. Ám ezt egyszerűen nem tehette meg. Elsősorban azért, mert Drask ott állt mellette, így mindent hallott. És más már nem is hiányzott neki, mint hogy a mogorva chiss főtiszt gyávának tartsa őt. Így aztán megköszörülte a torkát, és határozottan kijelentette: – Együtt megyünk! – Értettem, uram! – válaszolta közönyös hangon Őrszem, mint akinek így is megfelel. – Osztag, figyelem! Kísérőalakzatba fejlődj! Indulás! A találkozó helyszínéül szolgáló ülésteremből minden hiányzott, ami otthonossá, vagy akár csak barátságossá tette volna. A rideg helyiség közepét egy hosszú, téglalap alakú asztal foglalta el. Másfél tucatnyi, egyszerű szék vette körül, amelyek nem álltak másból, csupán egy sűrű szövésű, műanyag hálóval borított fémvázból. Ugyanilyen ülőalkalmatosságok sorakoztak a rövidebbik falak mentén is. Minden sarokban két-két, derékmagas talapzat állt, amelyen különös formájú, durván kialakított szobrok díszelegtek. A hosszanti falakról kifejezetten ízléstelen, csiricsáré színekben pompázó festmények lógtak. Uliar a bejárattól távolabb eső asztalfőt foglalta el, a jobbján Tarkosa, míg a balján Keely tanácsos ült. Velük szemben, az asztal másik végére telepedett le Formbi, Feesa és Bearsh. A geroon elöljáró úgy kuporgott a székén, mintha vesztésre állt volna a kiábrándulással vívott, nyomasztó küzdelemben. A másik három, szintén elcsüggedt geroon a bejárattól bal kézre eső fal mentén kapott helyet, míg a chiss harcosok a derekukat feszesen kihúzva, a felsőtestüket mereven tartva ültek a jobb kézre eső falnál. A két utóbbi csoport mellett egy-egy rendész őrködött, akik minden gyűlölet vagy ellenségeskedés nélkül, de éberen figyelték a felügyeletükre bízott idegeneket. A tárgyalás, vagy inkább a heves szópárbaj már javában zajlott, amikor nyílt az ajtó, és Jinzler, Rosemari, illetve Evlyn beléptek a terembe. – Ez még mindig kevés, főnemes úr! – mondta éppen Uliar. – A népének tettei miatt életét vesztette ötvenezer társunk, nekünk pedig ötven évnyi száműzetés jutott. Ha önök valóban jóvá akarják tenni az ellenünk elkövetett szörnyűségeket, ennél jóval többet kell adniuk! – A mondatot befejezve felnézett Jinzlerre, és komoran odaszólt neki: – Ah, nagykövet úr! – Intett a férfinek, hogy foglaljon helyet Feesa mellett. – Hogy tetszett az iskolánk? Élvezte ezt a kis körsétát? – Hogyne, köszönöm kérdését – udvariaskodott Jinzler, és tétova léptekkel elindult az asztal felé. Határozottan érezte, hogy nagyon nem szeretne részt venni ezen a tárgyaláson, ezért fontolóra vette, hogy gyorsan kitalál egy újabb kifogást, amellyel kitérhet előle. De az ajtó már becsukódott mögötte, és a teremben tartózkodók szinte kivétel nélkül rá figyeltek. A szeme sarkából meglátta, hogy az egyik geroon felugrik, aztán lázas izgatottsággal

odavezeti Rosemarit és Evlynt a chiss harcosok melletti, üres székekhez. A jelenet láttán Uliar rosszkedvűen ráncolgatta a homlokát, majd szemlátomást úgy döntött, hogy nem nyit újabb frontot. Lerítt róla, hogy nincs elragadtatva a tanárnő és a kislány jelenlététől, de végül csak megcsóválta a fejét, és odaszólt Jinzlernek: – Jöjjön csak, nagykövet úr! Éppen a chiss kormányzat által fizetendő kártérítés mértékéről beszélünk! – Nézze, igazgató úr, már az imént is elmagyaráztam, hogy nem tárgyalhatok önnel erről a kérdésről – mondta Formbi udvarias, de határozott hangon. – Indulás előtt nem kaptam a kormányunktól sem utasításokat, sem pedig felhatalmazást, amely alapján belátásom szerint cselekedhetnék abban a helyzetben, amelybe csöppentünk. Fel tudok ajánlani egy bizonyos összeget a családom magánvagyonából, amit már meg is neveztem. De nem ígérhetem meg, hogy a többi Uralkodócsalád is követni fogja a példámat. – Másrészről viszont a Kilenc Uralkodócsalád úgy döntött, hogy a chiss nép visszaszolgáltatja a Kirajzást az Új Köztársaságnak – szólt közbe Jinzler, mialatt letelepedett Feesa mellé. – Vagyis, igazgató úr, innentől fogva bármikor visszatérhetnek az őshazájukba! Mit szól hozzá? – Miből gondolja, hogy vissza akarunk térni oda, ahonnan elindultunk? – kérdezte fagyosan Uliar. – Miből gondolja, hogy mi bármit is akarunk a maga, vagy inkább a maguk Új Köztársaságától? – Hát akkor mit óhajtanak? – kérdezett vissza Jinzler. – Egy tökéletes világban azt akarnánk, hogy lassú, gyötrelmes halált haljanak mindazok, akik ezt művelték velünk! – köpte ki Tarkosa gyűlölettel teli hangon. – De Formbi főnemes az imént tudatta velünk, hogy a felelősök túlnyomó többsége sajnos már elhalálozott. Így aztán kénytelenek vagyunk beérni egy űrhajóval. – Egy űrhajóval? – kérdezte Jinzler, és meglepetten pislogott a tanácsosra. – Természetesen nem akármilyen űrhajóval – vette át a szót Uliar. – Olyan hajót akarunk, amelyik akkora, nem is, legalább kétszer akkora, mint egy Dreadnaught, és a létező legjobb, legkorszerűbb berendezésekkel szereljék fel! – És fegyvereket is akarunk – dörmögte Keely, miközben elsötétült tekintettel meredt maga elé valamire, amit csak ő láthatott. Ebben a pillanatban halkan megszólalt Jinzler adóvevője. A készülék ugyanazt a különös, ciripelő hangot adta ki magából, amelyet ő már a turbólift előterében is hallott, közvetlenül azután, hogy megérkeztek ebbe a hajóba. Az asztal felett átnézett Bearshre, de a geroon nem adta tanújelét, hogy az ő rádiójával is történt volna valami. – Így van, méghozzá rengeteg fegyvert, és védelmi eszközöket is! – egészítette ki Uliar a tanácsosa szavait. – Tudtommal mindezek már most is a rendelkezésükre állnak – jegyezte meg Formbi. – Pressor úr szerint a legfelső Dreadnaught alkalmas a repülésre. – A repülésre igen – morogta Tarkosa –, de a mi igényeinknek így sem felel meg. – Akkor tehát mire van szükségük? – kérdezte Formbi. – Egészen pontosan mit akarnak kezdeni ezzel az új hajóval? – Végrehajtani a küldetésünket, természetesen – válaszolta Tarkosa. – Ötven évvel ezelőtt megbíztak minket, hogy keljünk át az Ismeretlen Szektorokon, repüljünk túl a galaxis határain, és keressünk új, lakható világokat. – Bozontos szemöldöke alól ádáz pillantást vetett Formbira, és hozzátette: – De a chissek megfosztottak minket ettől a lehetőségtől. Így aztán nekünk kell gondoskodnunk magunkról. Jinzler ámulva nézett a főnemesre. A nyilván sok vihart megért diplomata tökéletesen

uralkodott a vonásain. Az arca semmit sem árult el arról, hogy mi zajlik a bensőjében, bár izzó szeméből most egy kissé meglepett tekintet sugárzott. – A tervük meglehetősen nagyravágyó, igazgató úr – jelentette ki óvatosan Jinzler, miután visszafordult Uliar felé. – Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy önök milyen kevesen vannak. – Tényleg, és mi lesz, ha a telepesek nem akarnak önökkel menni? – kérdezte Formbi. – Velünk fognak jönni – jelentette ki Keely, aki még most is az asztalra szegezte a tekintetét. – Ha mi mutatjuk nekik az utat, ők követni fognak minket. Mindannyian. – Hát persze – válaszolta sietve Jinzler, miközben végigfutott a hátán a hideg. Felmerült benne, hogy a tanácsoson esetleg kezd elhatalmasodni az aggkori szenilitás, vagy megőrült a hosszú száműzetés alatt, de természetesen megtartotta magának ezeket a nyugtalanító gondolatokat. – Nos, uraim, megértem az álláspontjukat, de nekünk természetesen beszélnünk kell a kormányainkkal – mondta végül, mert úgy döntött, hogy akkor jár a legjobban, ha húzza az időt, közben forrón reméli, hogy nem szorítja sarokba saját magát. – Meg kell tárgyalnunk, hogy honnan szerzünk és hogyan szállítunk le önöknek egy olyan hajót, amely megfelel az igényeiknek. – Helyes – válaszolta Uliar, és hátradőlt a székében. – Tessék, vágjanak bele! Mi majd várunk addig. – Ez sajnos nem ilyen egyszerű – szólt közbe Formbi. – Először is... – Persze, persze – hadarta Uliar, és parancsoló gesztussal odaintett a chiss harcosok mellett őrködő, fiatal férfinek. – Oliet rendész? Kapcsolják ki a zavaró berendezést! A rendész a derékszíjába tűzött, ósdi adóvevő felé nyúlt, de mielőtt előhúzta volna, szemmel láthatóan elbizonytalanodott, és udvariasan, de határozottan kijelentette: – Igazán sajnálom, igazgató úr, de attól tartok, hogy ehhez szükség lesz a parancsnokom engedélyére! – Akkor szerezze meg! – mordult fel vészjóslóan recsegő hangon Uliar. Ebben a másodpercben ismét kinyílt a terem ajtaja, és mintha csak erre a végszóra várt volna, Pressor lépett a terembe. – Ah, szóval itt van! Milyen tökéletes időzítés! – jegyezte meg Uliar olyan hangnemben, mintha valami vádat fogalmazott volna meg. – Őrző, haladéktalanul kapcsoltassa ki a rádiózavaró berendezést! Jinzler nagykövet szeretne kapcsolatba lépni a kormányával. – Már elnézését kérem, igazgató úr, de nem a zavarójelek jelentik a legfőbb problémát – szólt közbe Formbi, még mielőtt Pressor válaszolhatott volna. – Az a helyzet, hogy jelenleg egy csillaghalmaz mélyén vagyunk, ahonnan nem lehet kommunikálni a külvilággal. Amennyiben Jinzler nagykövet és jómagam beszélni akarunk a megbízóinkkal, el kell hagynunk a Kirajzást. Uliar szeme résnyire szűkült. – Világos – dörmögte barátságtalanul –, igazán ötletes. De minden bizonnyal más megoldással fognak előrukkolni, ha elárulom, hogy az egyiküknek itt kell maradnia, mialatt a másik... Elakadt a szava, mert futó léptek dobogása hallatszott a folyosó felől. A következő pillanatban félresiklott az ajtó, és Trilli szabályosan berontott az ülésterembe. Villámgyorsan körülnézett, majd karon ragadta Pressort, és fojtott hangon hadart neki valamit. – Mi folyik ott? – szólalt meg Uliar, és miután nem kapott azonnali választ, haragosan felcsattant: – Őrző! Azt kérdeztem, hogy mi folyik ott! – Elnézését kérem, igazgató úr – válaszolta Pressor, mialatt továbbra is a fülébe suttogó rendészre figyelt. – Akadt egy kis gondunk. Haladéktalanul intézkednem kell, de rövidesen vissza fogok térni ide. Gyors kézjeleket mutatott a chissek, illetve a geroonok mellett őrködő embereinek, aztán

ő és a hírnök kisiettek a helyiségből. Jinzler szemügyre vette a Bearsh mellett álló rendészt. A fiatal férfi arca meg-megrándult, ráadásul most már a sugárvetőjének markolatán tartotta a kezét. A nyugtalanságról árulkodó jelek láttán Jinzler arra a következtetésre jutott, hogy Pressor állításával ellentétben nagyon is komoly, sőt, talán kimondottan vészhelyzet állt elő. És határozottan tudta, hogy a baj csakis két forrásból származhat: vagy a Jedik, vagy a birodalmiak követtek el valamit. Végül nagyot nyelt, és ismét Uliarra fordította a tekintetét. Egy pillanat erejéig kétségbeesetten kutatott mondanivaló után, majd kissé megkönnyebbülten felsóhajtott, és megszólalt: – Nos, igazgató úr, addig is, amíg Pressor úr visszatér közénk, talán beavathatna minket a részletekbe. Szeretném hallani, hogy egészen pontosan miféle hajóra vágynak.

Tizenhetedik fejezet

Mara térden állva tanulmányozta a szétszóródott csontokat, és éppen megpróbálta elképzelni, hogy hogyan nézhetett ki a hő fegyver tulajdonosa, amikor váratlanul különös érzése támadt. Lehunyta a szemét, és átadta magát az Erőnek. Heves érzelmek – félelem, megdöbbenés, harag és bosszúvágy – hullámai hatoltak be az elméjébe, de éppen csak átvillantak a tudatán, majd rögtön eltűntek, semmivé foszlottak. A lelki szemei előtt kavargó, szürkésfehér felhőből felismerhetetlen formák kezdtek kiemelkedni, de szinte azonnal visszasüllyedtek, és beleolvadtak a zavaros ködbe. Mara keményen küzdött, hogy visszahúzza maga elé a homályos alakokat, és tisztábban lásson. Ám hiába erőlködött, a teljes kép sehogy sem akart összeállni, majd egy pillanattal később a kezdeti, furcsa érzése is elhalványodott, és beleveszett a sötétségbe, a porba, az évtizedes csontokba. De ez az egyetlen pillanat is elég volt neki. Biztosan tudta, hogy valahol a közelében meghalt valaki. Méghozzá erőszakos halállal. Kinyitott a szemét, és a férjére nézett. Luke még most is lehunyva tartotta a szemét, és keményen összepréselte a száját, mialatt a saját látomásának utolsó képsorait üldözte. Mara néma csendben várakozott. Tétován babrálta a fénykardját, és némi erőfeszítés árán még a türelmét is sikerült megőriznie. Néhány pillanattal később Luke is elvesztette a kapcsolatot. Megrázta a fejét, és a feleségére pillantott. – Hányan voltak? – kérdezte halkan Mara. – Többen – válaszolta komoran Luke. – És nincsenek sebesültek, csakis halottak. Gyors halált haltak, valószínűleg lesből csaptak le rájuk. – Ezek szerint a jelent érzékeltük? – kérdezte Mara, mialatt sietős léptekkel elhagyták a hidat, és visszafelé haladva ismét átszelték a felderítőközpontot. – Nem lehetett egy múltbeli esemény, ugye? – Arra gondolsz, hogy esetleg az ötven évvel ezelőtti támadás és katasztrófa kései visszhangját érzékeltük? – Luke a fejét rázva válaszolt a saját kérdésére: – Az nem lehet. Olyan előfordulhat, hogy valamelyikünk elcsíp egy ilyen visszhangot, de hogy ketten egyszerre, az képtelenség. Nem, az eset most történt, néhány pillanattal ezelőtt. A liftakna alján ismét átvergődtek a ronccsá torzult fülke maradványain, aztán már mászniuk kellett. Szerencsére mialatt megközelítették a vezérhajót, gondoskodtak róla, hogy megfelelő kapaszkodókat hagyjanak maguk mögött, így néhány perc leforgása alatt elérték a kabinjukat. – Meg tudod mondani, hogy hol történt? – kérdezte Mara, mialatt a fülke lassan megindult velük. – Sajnos nem – felelte Luke. – Valahol felettünk, de túl gyorsan történt ahhoz, hogy ennél pontosabban bemérjem a helyszínt. És te? Mara megcsóválta a fejét, és letörten válaszolt: – Csak annyit mondhatok, hogy szerintem nem emberi lények vesztették életüket. Ennyit éreztem, de többet nem.

– Valóban? – Luke töprengve méregette a feleségét. – Furcsa. Nekem ugyanez a benyomásom támadt, de nem tudtam eldönteni, hogy a valóságot érzékelem-e, vagy csupán megzavart a chissek és a geroonok közelsége. – Talán egy kicsit mindkettő szerepet játszott – tette hozzá Mara. – Ha valaki tüzet nyitott Jinzlerre és a birodalmiakra, aligha hagyta futni Formbiékat. A fülke hamarosan megállapodott a raktármagban lévő állomáson. – Most hová is tartunk? – kérdezte Mara, mialatt végigsiettek a csendes tároló helyiségeken. – Megnézzük azt a turbóliftet, amellyel Fel és a rohamosztagosai felmentek a D-hatosra – szólt hátra Luke a válla felett. – Reményeim szerint azzal elérhetjük mind a D-hatost, mind a D-ötöst. – Erre magamtól is rájöttem – válaszolta Mara. – Én azt kérdeztem, hogy szerinted melyik Dreadnaughttal kellene kezdenünk. – Nem is tudom – válaszolta gondterhelten Luke, amikor végre elérték a keresett felvonóállomást. – A birodalmiak a D-hatosra mentek, Jinzler és Formbi valószínűleg a D-ötösön vannak. Parancsolj, válassz! A liftajtó nagyjából fél méternyire kinyílt előttük, majd megakadt. – Legyen a D-ötös – jelentette ki Mara, és bepréselték magukat a fülkébe. – Igaz, ott van velük a három chiss harcos, de a civilek így is bajba kerülhetnek, ha elszabadulnak az indulatok. – Eltaláltad a gondolatomat. Én is pont ettől tartok – jegyezte meg Luke, aztán az Erő segítségével megpróbálta bezárni az ajtót. A vaskos, többrétegű záró lap néhány centit siklott még, aztán ismét, ezúttal mozdíthatatlanul beragadt. Luke feladta a küzdelmet, és megnyomta a D-5 feliratú billentyűt. A kabin meg sem mozdult. – Hoppá... – dünnyögte Luke, azzal ismét lecsapott a gombra, de ezúttal sem történt semmi. – Szörnyű... – mordult fel Mara, és előhúzta az adóvevőjét. Egy gyors ki- és bekapcsolással kiderítette, hogy Pressor berendezése továbbra is küldözgeti a rádióforgalmat akadályozó zavarójeleket, mire nagyot sóhajtott, és megjegyezte: – Hát, ennyit az egyszerű és könnyű megközelítésről. Úgy tűnik, nincs más választásunk. Vagy felmászunk az aknában, vagy elmegyünk a hátulsó turbólifthez, és reménykedünk, hogy tudunk keríteni magunknak egy másik, működőképes fülkét. – Vagy azzal a kabinnal megyünk tovább, amelyben Pressor csapdába ejtett minket – tette hozzá Luke. – Sőt, miután abban a pilonban már kiiktattuk a lebegtető rendszer egyes elemeit, ott valószínűleg könnyebben felmászhatunk. – És alighanem nagyobb biztonságban leszünk – dünnyögte Mara. – Helyes – Luke nagyot bólintott, azzal ismét átnyomakodtak a beszorult ajtó melletti, szűkös nyíláson, és futni kezdtek a másik turbólift felé. Alig néhány méter megtétele után a Jedi-mester bosszúsan megjegyezte: – Tudod, ha váratlanul bekapcsol valamelyik tolósugár, mialatt mi lelkesen mászókázunk, nagy bajba kerülünk! Mara váratlanul megtorpant, és mozdulatlanná dermedt. Szörnyű felismerés vágott az agyába, amitől úgy érezte magát, mintha homlokon lőtték volna egy sugárvetővel. Képek és képsorok villantak el a lelki szemei előtt: a gömb formájú geroon hajó, az Erőd-halmazon kívül maradó társaitól búcsúzó Bearsh, és a vörös sapkájával integető geroon gyermek... Hirtelen kirajzolódott előtte egy jókora darabja annak a titokzatos, zavaros homályban lebegő kirakós játéknak, amely már régóta gyötörte őt... – Mi történt? – kérdezte Luke, aki maga is lefékezett, mert érzékelte, hogy a feleségét

rettentően feldúlta valami. – Mara? Jól vagy? – Ezt nem hiszem el... – suttogta Mara, majd megborzongott, és összeszedte magát. Futni kezdett, közben a válla felett hátraordított a férjének: – Gyerünk, nincs vesztegetnivaló időnk! – A csillagok szerelmére, mi... A Jedi-hölgy nem vett tudomást férje kérdéseiről. Minden testi erejét beleadta az őrült rohanásba, közben a gondolatai szélsebesen kergették egymást. Hiszen annyira egyszerű. Annyira kétségbeejtően egyszerű... És Mara Jade Skywalker, Palpatine császár egykori támasza, a későbbi Jedi-lovag mégsem jött rá a megfejtésre. Egész idő alatt a saját gondjaival foglalkozott. A régi Birodalomról, illetve az abban elfoglalt saját helyéről töprengett, és nem jött rá a megoldásra, pedig az egész idő alatt ott volt a szeme előtt. Már majdnem odaért a célul megjelölt turbólifthez, amikor a saját zihálása mellett meghallotta Luke dobogó lépteit. Higgadj le – szállt felé a gondolat az Erőn keresztül, majd hűvös, békés érzés áradt szét benne, amikor Luke – szintén az Erő közvetítésével – igyekezett átplántálni belé a saját nyugalmát. De Marát most messzire elkerülte a Jedik legendás lelki békessége. Tehetetlen dühében hevesen megrázta a fejét. Máris többen életüket vesztették az ő gondatlansága miatt. És ha nem sietnek, mások is erre a sorsra fognak jutni. Talán mindannyian. Mire Pressor és Trilli odaértek a turbólift állomásához, a terem már majdnem teljesen sötétbe borult. – Őrület... – dünnyögte az Őrző, és hitetlenkedve forgatta a fejét. Még a vészlámpák egy része is kialudt a környéken, amely jelenség már-már a lehetetlennel volt határos. – Ezt meg mi okozhatja? – Most megfogtál, főnök – ismerte el Trilli. – Halvány sejtelmem sincs. A gépészek már átvizsgálták az áramfejlesztőket. Annyi bizonyos, hogy az áram kilép a generátorokból. De menet közben eltűnik valahol. – Ezek szerint rövidzárlat keletkezett a hálózatban? – Ha igen, akkor nem is egy, hanem számtalan ponton – válaszolta Trilli. – De még az sem ad magyarázatot arra, hogy a vészlámpák miért hunytak ki. – Ez igaz – Pressor elmélyülten bólogatott, majd megkérdezte: – A műszerészek munkához láttak? – Egyikük már itt is járt – felelte a rendész. – Ha minden igaz, akkor egy csapat éppen a fejünk felett keresi a hibát, pontosabban a hibákat. Átnézik a felvonókat, mert bizonyos jelekből arra következtetnek, hogy a folyamat a pilonokban kezdődött. Pressor tűnődve vakargatta az állát, és felvetette: – Netán azokban a kabinokban, amelyekből a Jediknek és a birodalmiaknak sikerült kitörni? – Igen, ez már az én fejemben is megfordult – válaszolta Trilli. – De a szökésük után egy darabig még nem volt baj az áramszolgáltatással. – Akkor esetleg késleltetett manőverről van szó – vélte Pressor. – Talán felszereltek valami masinát, hogy elrejtsék a nyomaikat. – Ezt, őszintén szólva, nem hiszem – Trilli kétkedve ingatta a fejét. – Túl sok késlekedéssel járt volna, amit aligha engedhettek meg maguknak. Ebben a pillanatban leállt a helyiség falában működő légcserélő ventillátorok egyike. – Tessék, ennek is lőttek – állapította meg Pressor, és a szellőzőrács felé kémlelt. – Tudod, hogy mire emlékeztet engem ez az egész? Arra, amikor néhány évvel az ideérkezésünk után hirtelen elleptek minket az áramférgek.

– Képtelenség! – állította határozottan Trilli. – Harminc évvel ezelőtt mind egy szálig kiirtottuk őket! – Igaz, de mi van, ha a vendégeink behurcoltak magukkal néhány példányt? – kérdezte elkomorulva Pressor. A rendész halkan dörmögött valamit, majd hangosan hozzátette: – Uliar nem lesz elragadtatva... – Huh, de finoman fogalmaztál – válaszolta Pressor, azzal az adóvevőjéért nyúlt. Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a zavaró berendezés még most is üzemel, ezért csupán legyintett, és elindult a legközelebbi vezetékes interkom felé. Menet közben odaszólt a mellé szegődött rendésznek: – Az lesz a legjobb, ha levezénylünk ide még néhány karbantartót. Ha valóban áramférgek támadták meg a hajót, minél hamarabb meg kell szabadulnunk tőlük! – Rendben, máris intézkedek! – vágta rá Trilli, és fojtott hangon megkérdezte: – Akarod, hogy itt várjak, amíg te elmeséled Uliarnak a jó híreket? Pressor hevesen grimaszolt, és kijelentette: – Azzal még várunk egy kicsit. Semmi értelme felkavarni a kedélyeket, amíg nem tudjuk biztosan, hogy mivel állunk szemben. – Továbbá nem akarod, hogy Uliar elkezdjen intézkedni, ugye? Pressor beütött egy kódot a falba süllyesztett kommunikációs panel billentyűzetébe, majd a rendész szemébe nézve lassan elmosolyodott, és bevallotta: – Hát igen, ez sem egy utolsó szempont...

A hatos számú Dreadnaught bal oldali felső főfolyosóját ugyanúgy elborították a roncsdarabok, mint a D-négyes egység ütegrekeszeinek járatait. Ezzel ellentétben jobb oldali párja tökéletesen járhatónak bizonyult. – Ezt a folyosót kétségkívül használják – jelentette ki Őrszem, mialatt a csapat óvatosan, de állhatatosan nyomult a tat felé. – A forgalom nem túl erős, de állandó. – Ezt meg honnan veszi? – kérdezte a százados. – A porban látszó lábnyomokból – válaszolta Drask a rohamosztagos helyett. – Itt, a középső sávban minden összemosódik, de a falak tövénél meg lehet különböztetni az egyes lenyomatokat. Becslésem szerint körülbelül húsz ember jár itt minden egyes napon. Talán még annyi sem. Őrszem egyetértése jeléül bólintott, és hozzátette: – Nagyjából tizenketten-tizenöten, uram. Az imént két őrt ártalmatlanítottunk, ami azt jelenti, hogy a napi három váltás alatt hat ember fordul meg oda-vissza. Ha hozzászámolunk egy-két őr-járatot, meg is van az eredmény. – Parancsnok úr! – szólalt meg ekkor az élen haladó Csáklya. – Hangokat veszek! A forrásuk előttünk van. – Nyújtsák meg az alakzatot – parancsolta Fel –, de ne túl hosszúra! Maradjunk egymás közelében! Ebben a pillanatban Csáklya ismét hátraszólt: – Fényt látok, uram! Úgy tűnik, az egyik legénységi hálóteremből szűrődik ki a folyosóra. – Rendben, mindenki nagyon figyeljen! – rendelkezett a százados. – A túlélőknek elég idejük volt arra, hogy ideküldjék az erősítést, úgyhogy jól nyissák ki a szemüket! Egyre közelebb értek a fényforráshoz, de továbbra sem ütköztek ellenállásba. Alig egy perccel később a százados rájött, hogy mit lát, és a meglepetéstől kimaradt a lélegzete. Minden jel arra vallott, hogy egy börtönrészlegbe kerültek...

Fel a lelke mélyén nem igazán hitte el Luke-nak és Drasknak, hogy egy réges-régi börtönre bukkantak a raktármag mélyén. Egy efféle létesítmény sehogy sem illett abba a képbe, amit a túlélőkről alakított ki magában. De a mostani látvány hatására a kételyei szempillantás alatt semmivé foszlottak. A valaha közös hálóteremnek használt helyiség ajtajába két vízszintes, keskeny nyílást vágtak. A felső rés szemmagasságban húzódott, és nyilván arra szolgált, hogy az őrök szemmel tarthassák a rabokat. A másik nyílás közvetlenül a padlószint felett volt, és jól láthatóan úgy méretezték, hogy beférjen rajta egy ennivalóval megrakott tálca. Az ajtó saját zárját egy különálló, vaskos zárszerkezettel egészítették ki, amelyen a kettős számbillentyűzet arra utalt, hogy ezt a bejáratot csak két külön kóddal lehet kinyitni. Miután a csapat megállt a folyosón, az ajtón túlról kissé félénk, női hang hallatszott: – Hahó! Perry, te vagy az? Fel odalépett az ajtóhoz, és benézett a felső nyíláson. A hálótermet vékony fémlemezekkel három különálló részre osztották. A két szélső rekesz bejáratát síneken mozgatható műanyagpanelek zárták el, így azokba nem lehetett belátni. A középső helyiség úgy festett, mint egy tágas nappali szoba. Kényelmes kanapék és karosszékek álltak a falak mentén. Az alacsony, kerek asztalokon, illetve a padlóra terített szőnyegeken társasjátékok táblái és figurái, bábok, és különféle játékok hevertek. Két felnőtt nő üldögélt a bal oldali válaszfalnál; az egyik a húszas éveiben járhatott, a másik jóval idősebb volt nála. A helyiség közepén négy gyermek játszott. A két kisebbik hat-hét, míg a két nagyobbik kilenc-tíz éves lehetett. A fiatal nő az ajtó felé dőlt ültében, és hunyorogva meresztette a szemét, mintha azt próbálta volna kivenni, hogy ki leselkedik a nyíláson. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, és reszkető hangon kibökte: – Hé, maga nem Perry! Ki maga? – Ne ijedjenek meg, hölgyeim! – válaszolta a lehető legbarátságosabb hangján a birodalmi tiszt. – Én Chak Fel százados vagyok, a Kéz Birodalmának katonája. – Ebben a pillanatban a gyerekek is abbahagyták a játékot, és az ajtó felé fordultak. Fel sietve folytatta: – Ne féljenek, nem akarjuk bántani önöket! – Mit akar itt? – kérdezte a középkorú asszony. – Segíteni jöttünk – felelte a százados, és a szemét forgatva körülnézett. De akárhogy erőlködött, egyetlen bűnözőt sem látott, aki rászolgált arra, hogy mindentől távol, kettős kóddal lezárt ajtó mögött tartsák, és egy keskeny nyíláson át etessék, mint az állatkertekben a veszedelmes ragadozókat. A szoba számos vonásában a néhány perccel korábban látott óvodára emlékeztette Felt. Kissé zavartan megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Megkérdezhetem, hogy kik maguk? – Mi egy réges-régi, Kirajzás nevezetű expedíció túlélői, illetve azok leszármazottai vagyunk – válaszolta az asszony. – Igen, ezt mi is tudjuk – mondta a százados. – Én önökre kettejükre, de főleg a kicsikre gondoltam. Mit keresnek itt? – Nos, mi veszélyt jelentünk másokra – közölte keserűen a fiatal nő. – Nem tudta? – A jobbjával széles mozdulattal körbemutatott a gyerekeken. – Pontosabban, ők jelentenek veszélyt. Ezért kerültek ide, az Elkülönítőbe. Mi csak azért vagyunk itt, hogy vigyázzunk rájuk. Jaj, szegény kicsinyeim... – Szóval veszélyesek... – dünnyögte Fel, és szemügyre vette a gyerekeket. Amennyire meg tudta ítélni, semmiben sem különböztek az általa eddig látott srácoktól. Értetlenül megcsóválta a fejét, és megkérdezte: – És mit követtek el? – Nem követtek el az égvilágon semmit – válaszolt halkan az asszony. Szomorú tekintete

arról árulkodott, hogy az idők folyamán minden ellenállása semmivé foszlott, és most már zokszó nélkül belenyugodott mindenbe, ami vele, illetve körülötte történt. – Annyi a bűnük, hogy egy kicsit különböznek másoktól. Ennyi, és nem több. A többi már Uliar igazgató képzeletén és gyűlöletén múlik. – És egészen pontosan miféle képet festett az igazgató elé a képzelete és a gyűlölete? – kérdezte a százados. – Minek hiszi őket? – A legfőbb gonosz megtestesüléseinek – válaszolta a fiatal nő. – Vagy legalábbis attól fél, hogy azzá válnak, ha egyszer felnőnek. Fel ismét a gyerekekre pillantott, és csendesen megszólalt: – Szóval, az igazgató úgy sejti, hogy ha felnőnek, ők lesznek a megtestesült gonoszok. – Így van – erősítette meg az asszony, és mintha megérezte volna, hogy az idegen még mindig nem érti, magyarázó hangsúllyal hozzátette: – Fennáll a veszély, hogy ezekből a gyerekekből egy napon előtörnek a bennük lappangó képességek, és akkor... és akkor Jedivé válnak...

Tizennyolcadik fejezet

Fel hosszú pillanatokig bambán meredt az asszonyra. A megdöbbenéstől képtelen volt megszólalni, bár a gondolatai szélsebesen kergették egymást. Megtestesült gonoszok? A Jedik? Ez meg miféle őrültség? – Ki... ki mondta maguknak, hogy a Jedik gonoszok? – hebegte zavarodottan, miután kissé magához tért. – Nem mondom, néha nekik is vannak rossz pillanataik, de azért... Elfulladt a hangja, és ismét mélyen hallgatott. A két hölgy úgy nézett felé, mintha most állította volna a feketéről, hogy fehér. – Maga semmit sem tud, igaz? – kérdezte a fiatal nő. – A Jedik megsemmisítettek minket. Elárultak, és megsemmisítettek minket. – A saját szemükkel látták ezeket az eseményeket? – kérdezte a százados. – Vagy csupán hallottak róluk... Nem folytathatta, mert Drask odaszólt neki: – Százados úr, figyeljen rám egy pillanatra! Fel elfordította a fejét, és a tábornokra nézett. – A jelen pillanatban ezeknek a dolgoknak nincs semmi jelentőségük – magyarázta halkan Drask. – Majd ha biztonságban tudhatjuk a főnemest és a nagykövetet, visszatérünk ide, és végighallgatjuk a teljes történetet. Fel csalódottságában keményen összeszorította a fogait. Azonnal belátta, hogy Drasknak igaza van, de a büszkesége nem engedte, hogy harc nélkül megadja magát. – Mélységesen megértem az aggodalmait, tábornok úr – válaszolta higgadtan. – Ezek szerint azt javasolja, hogy egyszerűen hagyjuk itt őket? – Ön szerint jobban járnánk, ha magunkkal vinnénk négy gyermeket és két asszonyt? – kérdezett vissza Drask. – Nem, természetesen nem – ismerte el vonakodva a százados –, én csak... huh, szó sem lehet róla. Akkor most irány vissza, a turbólifthez? – Pontosan – Drask nagyot bólintott, majd a bezárt terem felé vágott izzó szemével, amelyben ezúttal haragos lángok is lobogtak. – Most már láttuk azt, amit látni akartunk. Fel kurtán biccentett. Nem szívesen hagyta itt a gyerekeket, akiket személy szerint ő egy félig elfeledett legenda, vagy egy ostoba bosszúhadjárat áldozatainak tartott. Viszont azt is tudta, hogy Drasknak igaza van. Ezt az ügyet itt és most nem fogják megoldani, az biztos. Hátat fordított az ajtónak, és odaszólt a katonáinak: – Figyelem, rohamosztagosok, álljanak kísérőalakzatba! Visszamegyünk az elülső turbólifthez! Már indult volna, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy Csáklya a rohamosztagosoktól szokatlan, kissé megrogyott testtartásban áll, és olyan mélyen lehorgasztja a fejét, amennyire a sisak alsó pereme engedi. – Mi történt, Csáklya? – kérdezte halkan a százados. Az eickarie harcos lassan felemelte a fejét, és halkan megszólalt:

– Elnézését kérem, százados úr – a hangját különös, gyászos színezet árnyalta. – Én csak... eszembe jutott valami. – Mégpedig? – kérdezte ösztönösen, együtt érző hangon Fel, majd sietve hozzátette: – Ne értsen félre, nem akarom kifaggatni. Ha nem akarja, ne mondja el... – Nincs benne semmi titok, uram. A népem jár az eszemben – válaszolta Csáklya, és sugárvetőjének csövével a börtön ajtajára mutatott. – A hadúr annak idején ugyanígy elragadta tőlünk az ártatlanokat, akik nem jelentettek veszélyt senkire, és ugyanilyen helyekre zárta őket. A legtöbbjük nyomtalanul eltűnt. A szüleik soha többé nem hallottak róluk. – Értem, és sajnálom – mondta Fel, és fürkész pillantásokkal méregette a katona fehér sisakjának elejét, mintha a puszta tekintetével akart volna áthatolni a páncéllemezen. – De most akkor járunk el a leghelyesebben, ha megkeressük Formbit és Jinzlert, és beszámolunk nekik a tapasztalatainkról. Egyes számú szabály, hogy az efféle ügyek megoldását mindig a diplomatákra kell bízni. – És ha a diplomaták nem tudnak, vagy nem hajlandók intézkedni? – kérdezte Csáklya. Fel visszanézett a bezárt ajtóra, és komoran válaszolt: – Akkor életbe lép a kettes szabály, amely szerint ilyen esetekben a katonáknak kell cselekedni. De most induljunk!

A Kirajzás tervezői szemmel láthatóan nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy egyszer valaki a felvonókabinok mellőzésével, illetve a karbantartók által használt személyi lebegtető-hajtómű nélkül akar átjutni valamelyik liftakna egyik végéből a másikba. Ennek eredményeképpen a cső belseje teljesen simának bizonyult, és Luke korábbi feltételezésével ellentétben nem építettek bele létrát. A csupasz felületen egyetlen kapaszkodó sem akadt, még az aknában futó kábelek is vékony fémlemezek alatt rejtőztek. Ám szerencsére a Jedik rendelkeztek a feladat végrehajtásához szükséges eszközzel, és hamar megtalálták a megoldást. – Hogy bírod? – nyögte Luke, majd fél méterrel feljebb húzta magát, és gyorsan új fogást vett a vastag elektromos vezetéken. – Én remekül – válaszolta mosolyogva Mara. – A kérdés az, hogy te hogy bírod? – Én is remekül vagyok – jelentette ki Luke, és felnézett a vállán ülő feleségére. Kicsit megörült annak, hogy senki sem láthatja őket, mert gyanította, hogy nevetséges látványt nyújtanak: egy férfi elszántan kapaszkodik, egyre csak kapaszkodik felfelé a falból kihúzott kábeleken, mialatt egy felnőtt nő ül a nyakában, aki nem tesz mást, csupán egy sistergő fénykarddal vagdossa a cső falát. De akármilyen nevetséges látvány nyújtottak, az ötlet bevált, sőt, a vártnál jóval hatékonyabbnak bizonyult. Az akna falát burkoló lemezek az évtizedek folyamán mozdíthatatlanul beleszorultak a foglalataikba, így csakis egy ügyes kézzel forgatott fénykard segítségével lehetett hozzáférni az alattuk futó vezetékekhez. A másik megoldás az lett volna, ha mindketten külön-külön hasítják fel maguknak a lemezeket, majd feljebb másznak a kiszabadított kábeleken, aztán felvágják a soros panelt, és kirángatják alóla a vezeték következő szakaszát. Ezzel a módszerrel viszont Marának csak a pontos vágásra kellett összpontosítania, míg Luke minden figyelmét a mászásnak szentelhette. Legalábbis addig, amíg a karja és a lába bírja. A Jedi-mester megnyitotta magát az Erő áramlatainak, és a láthatatlan energiákat az izmai felé irányította. Egy ütemmel később megérezte, hogy új erő árad szét a tagjaiban, ekkor elégedetten elmosolyodott, és lankadatlan buzgalommal mászott tovább. Hirtelen eszébe jutott, hogy vajon mihez kezdtek volna, ha nem

sikerül mozgásra bírniuk a csapdává alakított felvonókabint. Megítélése szerint Drask képtelen lett volna erre a nagy ügyességet kívánó, és komoly fizikai megterheléssel járó feladatra. – Most vigyázz! – szólalt meg váratlanul Mara. – Újabb örvény következik! – Rendben – válaszolta Luke, és mialatt lankadatlanul kapaszkodott felfelé, az új fogásoknál kettőzött erővel markolta a vezetéket. Miután úgy a raktármagban, mint az egyes Dreadnaughtokban egymástól független gravitációs rendszerek működtek, a hajó együttes építői úgy tervezték meg az aknákat, hogy a közlekedő kabinok menet közben hozzáigazodjanak a célállomás gravitációs vektorához. A fülkék átfordítását végző gravitációs örvénymezők nem gyakoroltak rájuk túl nagy erőhatást – már kettőn is túljutottak –, de így sem ártott az elővigyázatosság. – Kár, hogy nem iktattuk ki ezeket a berendezéseket – morogta Luke, amikor az örvény belekapaszkodott a testébe, és megpróbálta oldalra fordítani. Mara félretartotta a fénykardját, hogy ne érjen hozzá semmihez, míg a baljával lenyúlt, és megmarkolta a férje gallérját, hogy könnyebben egyensúlyozhasson. Luke újabb két méterrel feljebb tornászta magukat, és hozzátette: – Ha nem lenne gravitáció a pilonok belsejében, egyszerűen fellebeghetnénk a D-ötösbe. – Órákba telt volna, mire megtaláljuk a leágazásokat, és kikapcsoljuk az alrendszereket – válaszolta Mara, miközben felnyújtotta, és óvatosan meglengette a jobb kezét. – Különben meg mindjárt túl leszünk rajta. Ez már az örvény felső határa. Néhány másodperccel később valóban kiértek az akna belső burkolatába épített, gyűrű formájú gravitációsugárzóból, és onnantól kisebb erőfeszítések árán folytatták útjukat. – Szóval, mikor akarod elmesélni, hogy mire jöttél rá? – érdeklődött Luke. Válaszképpen Mara akkorát sóhajtott, hogy azt a Jedi-mester még a fénykard állhatatos búgása mellett is meghallotta. – Emlékszel arra a jelenetre, amikor ott álltunk a Chaf Envoy hídjának megfigyelőteraszán? – kérdezte keserűen a Jedi-hölgy. – Közvetlenül azelőtt, hogy behatoltunk az Erőd-halmazba, Bearsh és csapata búcsút vettek a hajójukon maradó társaiktól. – Persze, hogy emlékszem – vágta rá habozás nélkül Luke. – És arra is, amikor azt mondtad, hogy rossz érzésed támadt, mert valami nagyon nincs rendjén. – Így igaz – mondta Mara, akinek a hangjából szinte csöpögött a keserű önvád –, és rettentően sajnálom, hogy nem jöttem rá hamarabb. Rá kellett volna jönnöm, Luke! Emlékszel arra, hogy amikor a geroonok először léptek kapcsolatba a chissekkel, fémszerkezeteken kúszó-mászó geroongyerekeket láttunk Bearsh háta mögött? – Hogyne – Luke, és felidézte magában a jelenetet, majd hümmögve hozzátette –, de én még most sem találok benne semmi kivetnivalót. – Oh persze, sehol semmi, ami gyanút ébresztene. Minden szép, minden jó, minden olyan békés – vágta rá Mara, és ezúttal szinte dühösen suhintott a fénykardjával. – Csupán annyi a probléma, hogy néhány nappal később, amikor a velünk utazó geroonok elbúcsúztak a társaiktól, ugyanez a jelenet zajlott a háttérben. Luke értetlenül ráncolta a homlokát, és megkérdezte: – Hogy érted azt, hogy ugyanez a jelenet? Hogy apró geroonok játszottak a mászókákon? – Hát nem érted? Ugyanazok a gyerekek kúsztak-másztak azon az építményen! Ugyanazokat a dolgokat csinálták, pontosan ugyanúgy! Luke felfüggesztette a mászást, mindkét kezével szorosan megmarkolta a kábelt, mélyet lélegzett, és halkan megkérdezte: – Azt akarod mondani, hogy nem a valósidejű eseményt láttuk, hanem egy filmfelvétel pergett a háttérben?

– Pontosan azt – felelte keserűen Mara. – A nyakamat rá, hogy azon a hajón nincsenek gyerekek, Luke! Bearsh egész idő alatt hazudott nekünk. – És én nem vettem észre az égvilágon semmit – morogta Luke, és szörnyen ostobának érezte magát. Aztán, mialatt lassú mozdulattal felnyúlt, és folytatta a felfelé kapaszkodást, hitetlenkedve hozzátette: – Gyakorlatilag nem is figyeltem rájuk... – Miért is figyeltél volna? – mutatott rá Mara. – Hiszen nem volt okunk gyanakodni a szegény, elnyomott, kisemmizett és megalázott geroonokra! – Akkor sem lett volna szabad hagynom, hogy elaludjon az éberségem! – válaszolta Luke, aki nem egykönnyen bocsátott meg magának. – Főleg azok után, ami a Chaf Envoy fedélzetén zajlott. Gyanús események történnek körülöttünk, én meg csak bolyongok, és nem tudok rájönni a rejtély nyitjára. Sőt, őszintén szólva még most sem tudom, hogy mit jelent ez az egész! – Azt jelenti, hogy a geroonok csúnyán átvertek minket – felelte egyszerűen Mara. – Azt jelenti, hogy a hajójuk nincsen tele menekültekkel. Ezen felül fogalmam sincs, hogy mit jelent. A szükséges információk hiányában nem tudhatjuk, hogy mire megy ki a játék. – Bearsh azt állította, hogy a hajójuk belső terének túlnyomó többségét kisebb kabinok foglalják el – mondta Luke, mialatt megpróbálta összegezni magában az ismereteit. – Miután a csillaghajók fedélzeti szenzorai általában belátnak valamennyire egy másik hajó külső héjazata alá, feltételezhetjük, hogy Bearsh ebben a vonatkozásban igazat mondott. Máskülönben hamar lebukott volna. Mármost miféle hajó az, amelynek a belseje java részben kisebb kabinokból áll? – Esetleg egy börtönhajó? – találgatott Mara. – Vagy talán egy különleges teherhajó, mint például a Kirajzás raktármagja. Bár ennek az utóbbi egységnek a belsejét nem kabinokra, hanem jókora termekre osztották. – Jó volna tudni, hogy mekkorák azok a kabinok. Megint ott tartunk, hogy ismeretek híján csak találgatni tudunk – Luke felsóhajtott. – Gondolom, nem kérdezted meg Drasktól, hogy letapogatták-e azt a hajót? – Nem, de ahogy a tábornokot ismerem, úgysem árult volna el semmit – felelte Mara. – Nekünk kettőnknek biztosan nem – erősítette meg Luke, és maga elé képzelte a geroonok hajóját. Hatalmas, az alsó és felső pólusán belapított gömb jelent meg a lelki szemei előtt, amelynek felszínén egy képzeletbeli rácsminta vonalai mentén elhelyezkedő, fekete pontok sötétlettek. Akkor, első pillantásra azt hitte, hogy a fekete pontok légmentesen záró ablakok. Vagy szellőzőcsövek kivezetései, netán egyszerű díszítő elemek... Hirtelen felszisszent. – ... vagy kivető csövek torkolatai – fejezte be hangosan a gondolatot. – Tessék? – Mondom, kivető csövek torkolatai – ismételte Luke. – Azok a fekete pöttyök a geroon hajó külső burkolatán. Ugyanilyeneket láttunk a chissek csapásmérő bázissá alakított aszteroidáján. – Rakétavető csövek vagy hangárkijáratok... – suttogta döbbenten Mara – az a hajó egy hordozó, de legalábbis hadihajó... – És mi szépen otthagytuk, pontosan a Brask Oto űrállomás mellett – tette hozzá komoran Luke. – Iszonyatos – dörmögte Mara, miután visszatért a hangja. – Hát, ennyit a geroonok békeszeretetéről. Ebben a pillanatban Luke meghallotta, hogy közvetlenül a tarkója mögött ciripelni kezd a felesége adóvevője. – És ehhez mit szólsz? – kérdezte fennhangon. – Mihez?

– Megint furcsa hangok jönnek a rádióból – magyarázta Luke. – Ha Drasknak igaza van, akkor valaki ismét leadott egy áttörő jelet. – Lemaradtam róla. Nyilván a kardom búgása nyomta el – válaszolta Mara, majd gyors, halálosan pontos csapással felhasított egy újabb burkolópanelt. – Gondolod, hogy a geroonok forgalmaznak? – Azt gondolom, hogy senki sem hazudott nekünk olyan kitartóan és folyamatosan, mint ők – felelte zordan Luke. – Még Formbi sem? – Sem ő, sem pedig Jinzler – felelte Luke. – Nagyon rossz érzéseim vannak. Mennyi idő kell még, hogy felérjünk? Mara óvatosan hátradőlt kissé, és felnézett. – Ezzel a sebességgel körülbelül tizenöt perc – válaszolta némi latolgatás után. Luke keményen összeszorította a fogait, és ismét az Erőhöz folyamodott segítségért. Miután a frissítő energia újra szétáradt a testében, kettőzött erővel folytatta a felfelé kapaszkodást, közben felszólt a feleségének: – Gyerünk, Mara, húzzunk bele! Szorítsuk le ezt az időt, amennyire csak tudjuk! – Nem! – mennydörögte Tarkosa, és megvető mozdulattal eltaszította magától Jinzler hordozható számítógépét. A készülék forogva végigcsúszott az asztalon, és merő véletlenségből a nagykövet előtt állapodott meg. – Tökéletesen elfogadhatatlanok! Az összes! – Hát a Battle Horn osztályú hajók sem felelnek meg a céljaiknak? Azokkal mi a bajuk? – kérdezte Jinzler, aki már csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudta megőrizni a hidegvérét. A tárgyalás kezdett nevetségesbe fordulni. – Még nagyobb is annál, mint amekkorát önök megjelöltek, a sebességére sem lehet panaszuk... – Ez egy közönséges teherhajó – válaszolta Tarkosa mélységesen lenéző hangsúllyal. – Már elnézését kérem, de téved. Ez egy óriáshordozó – javította ki Jinzler, és szinte kétségbeesetten sorolta tovább az érveit: – Tele van fegyverekkel, a páncélzata rendkívül erős, a hatótávolsága szinte egyedülálló, hatalmas a raktere... – Akkor sem kell! – szólt közbe Uliar. – Mutasson valami mást! Jinzler maga elé rántotta a számítógépét, és nagy nehezen visszanyelt egy kiadós káromkodást. Uliar és tanácsosai elutasították az összes eddigi ajánlatát, ráadásul goromba megjegyzéseikkel többször megsértették, így fel is bőszítették őt. – Rendben, uraim, nézünk mást – morogta fojtott hangon, és a billentyűket nyomogatva kutatott egy calamari cirkáló anyagai után. Forrón remélte, hogy ez a hajótípus végre elnyeri az akadékoskodó öregurak tetszését, mert mostanra már végképp kifogyott a lehetőségekből és ötletekből. Azt egyelőre el sem tudta képzelni, hogy hogyan fogja rábírni a chiss vagy a köztársasági kormányzatot egy ekkora gigász megvásárlására és odaajándékozására, de úgy gondolta, hogy az már egy másik nap, és egy másik küzdelem lesz. Teljesen beleélte magát a szerepébe, így menet közben tökéletesen megfeledkezett arról, hogy ő voltaképpen nem is nagykövet, és a jövőben nem neki kell majd alkudoznia a kormányzatok valódi képviselőivel. Továbbra is elmélyülten keresgélt a számítógépének az adattárában, amikor az adóvevője ismét hallatta azt a rejtélyes eredetű, ciripelő hangot. A tekintetét továbbra is a képernyőre szegezve, a szája sarkából odaszólt az igazgatónak: – Egyébként mit művelnek maguk, hogy a rádióink néha furcsa zajokat adnak? – Miről beszél? – kérdezett vissza Uliar. – Erről a halk ciripelésről – válaszolta Jinzler. – Az adóvevőik képesek széles spektrumú

áttörő jel előállítására? – Még most sem értem, hogy miről beszél – állította konokul Uliar. – Azt maguk csinálják, és nem mi! Jinzler megrázta a fejét, és ingerülten visszaszólt: – Ne fogja ránk, igazgató úr! Mi nem... – Ah, igen – mormolta ebben a pillanatban Bearsh. Lassan felállt, és megszólalt: – Aminek volt kezdete, annak egyszer vége is lesz. Jinzler értetlenül meredt a fölé magasodó geroonra. – Parancsol, elöljáró úr? – kérdezte tétován. – Aminek volt kezdete, annak egyszer vége is lesz – ismételte Bearsh. Lehajtotta a fejét, nyugodt mozdulattal átemelte a feje felett, lecsúsztatta a válláról, és az asztalra fektette a kipreparált wolvkilt. Ezalatt a három társa szintén felpattant, ők is levetették magukról a saját díszeiket, majd óvatosan letették azokat a padlóra. Jinzler agyán átsuhant a képtelen gondolat, hogy a különös teremtmények talán egyfajta áldozatot akarnak bemutatni az igazgatótanácsnak, mert így szeretnék elnyerni a mogorva öregek jóindulatát, és rávenni őket az együttműködésre. – Akik egykoron áldozatok voltak – folytatta Bearsh ünnepélyes, de valahogy mégis vészjósló hangon –, most győztesek lesznek. Azzal lenyúlt az asztalon heverő szőrmedíszhez, és egyetlen rántással letépte róla a kék és arany színekben pompázó, díszes nyakörvet. A wolvkil hirtelen megremegett, és életre kelt. Lassú mozdulatokkal feltápászkodott, aztán egész testében, hevesen megrázta magát. Jinzler megdermedt. Ijedt kiáltást, majd fojtott hördülést hallott. A megdöbbenés teljesen megbénította. Nem tudott cselekedni, jóformán még gondolkodni sem. A lélegzete is kihagyott, mialatt a rémálomba illő fenevadat bámulta, amely könyörtelenségről és csillapíthatatlan vérszomjról tanúskodó tekintettel méregette őt, alig karnyújtásnyi távolságból. A tudata mélyén homályosan érzékelte, hogy a másik három ragadozó ugyanígy, megmagyarázhatatlan és jóvátehetetlen módon feléledt. Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig nem mozdult senki és semmi. Aztán Bearsh mormolt valamit azon a dallamos anyanyelvén. Valaki szaggatottan teleszívta a tüdejét levegővel. – Nem – hörögte elfúló hangon Uliar –, az nem lehet... Ebben a pillanatban a négy wolvkil támadásba lendült. Amikor a vele szemben álló fenevad felé szökkent, Jinzler ösztönösen ellökte magát az asztaltól. A mozdulata akarata ellenére túl erősre sikerült, így a székével együtt hanyatt esett. A zuhanás röpke tizedmásodpercei alatt attól rettegett, hogy az állat egyenesen a torkába fogja mélyeszteni tűhegyes, hosszú fogait, ám a wolvkil úgy suhant át felette, hogy gyakorlatilag hozzá sem ért. Aztán a tarkója nagy erővel a fémpadlónak csapódott, amitől elkábult, és a látása is elhomályosult. Rémült sikolyokat és sugárlövedékek éles sistergését hallotta. Rekedt, hörgő csaholás, majd fájdalmas ordítás hasított a fülébe. Hirtelen azon kapta magát, hogy valaki keményen belemarkol a vállába, és felrángatja a padozatról. Miután kissé imbolyogva ugyan, de megállt a lábán, Tarkosát látta maga mellett. Az öreg tanácsos arca eltorzult, a szeme vadul villogott a haragtól. – Gyerünk, maga bolond! – recsegte dühösen, és egy utolsó rántással a terem hátsó része felé lódította Jinzlert, majd maga is futva indult a bejárattól legtávolabb eső sarok felé. Jinzler megrázta a fejét, és gyorsan körülnézett. Az alig néhány másodperccel ezelőtt még rendezett, viszonylag békés hangulatú teremben immár teljes zűrzavar uralkodott. A három chiss harcos térden állva birkózott egy-egy wolvkillel.

A korábban mellettük őrködő rendész már arcra borulva feküdt egy sötét vértócsában, a sugárvetője oldalra nyújtott jobb keze közelében hevert. Mialatt Jinzler halálra váltan figyelte a véres jelenetet, az egyik chiss harcos oldalra csavarta támadójának fogai közé szorult csuklóját, és közvetlen lőtávolságból mellbe lőtte a szörnyeteget. Ám a wolvkil csupán hördült egyet, és tovább marcangolta a chiss jobb karját. A terem másik oldalán a még életben lévő rendészt a három geroon ledöntötte a lábáról. Ketten leszorították a hanyatt fekvő férfi karját, míg a harmadik teremtmény a mellkasán térdelt, és a hajába markolva ütemesen csapkodta a fejét a kemény fémpadlóba. Jinzler hirtelen éles, sistergő szisszenést hallott a háta mögül, és egy századmásodperccel később kékes fényű tűznyaláb száguldott el a válla mellett. Az izzó lövedék a rendészen térdelő geroon hátába csapódott. A lény felrikoltott, és előredőlve leborult az áldozata testéről. A második tűznyaláb a vállát találta el, kéttenyérnyi folton elszenesítette úgy a ruháját, mint a bőrét, és újabb, fájdalmas sikolyt csalt elő belőle... Ebben a pillanatban az egyik wolvkil hátat fordított eddigi ellenfelének, és a bénultan álló Jinzler felé ugrott. A férfit ezúttal is inkább az életösztöne, mintsem a tudatos akarata irányította. Az utolsó pillanatban oldalra vetődött, a fenevad elsuhant mellette, mire ő gyorsan utána fordult. Az állat ugyan elvétette elsőnek kiszemelt célpontját, de azonnal újat keresett magának. Hosszan elnyúló szökkenésekkel haladt, menet közben irányt váltott, és rávetette magát Formbira. Félelmetes karmokkal felfegyverzett, mellső lábával a főnemes torka felé csapott, majd a fogai összezárultak a chiss méltóság jobb alkarján. Az ütközés erejétől Formbi hátratántorodott, de valahogyan talpon maradt. A ruhaujja alól hirtelen kiözönlő vérpatakról tudomást sem véve elcsavarta a jobbját, és a bal kezébe dobta a pisztolyát. Gyors mozdulattal a wolvkil fejéhez szorította a fegyver csövét, és könyörtelenül meghúzta az elsütő billentyűt. A lövés elkeseredett üvöltésre késztette az állatot, de a sérülés nem csökkentette sem az erejét, sem az elszántságát. Formbi másodszor is tüzelt. A wolvkil ekkor rádöbbent, hogy nem a fegyvert tartó kart támadja. Őrjöngő haraggal, még egyszer megrázta a fejét, majd elengedte a főnemes jobbját, és a bal csuklója után kapott. Esélye sem volt az újabb harapásra. Mialatt szétnyitotta az állkapcsát, váratlanul előbukkant Feesa, aki egyszerűen belerohant a ragadozó oldalába, és magával sodorta. Néhány lépéssel távolabb hasra zuhant, egyenesen rá a zavarodottan csaholó állatra, amelyet ekkor már mindkét karjával szorosan magához ölelt. A wolvkil fejhangon visított dühében, és vad vonaglásokkal próbálta lerázni magáról a támadóját. Feesa elszántan szorította a karcsú, izmos testet, és a lény hosszú, sűrű szőrrel borított hátába fúrta az arcát. A fenevad ismét felüvöltött kínjában, majd a fejét jobb-balra csavargatva makacs támadójának feje felé kapkodott a fogaival. Feesa minden testi és lelkierejét összeszedve kitartott, közben chiss nyelven kiabált valamit. Formbi végre észbe kapott, és gyors egymásutánban vagy tucatnyi kék tűznyalábot lőtt a foglyul ejtett wolvkil oldalába. Az elkeseredett küzdelem látványa végre kirángatta Jinzlert a tehetetlen bénultságból. Bearsh a kezét csípőre rakva, az állát büszkén felszegve állt, és a legteljesebb lelki nyugalommal szemlélte a körülötte zajló vérontást. A kihívó testtartás láttán Jinzler éktelen haragra gerjedt. – Hívja vissza a szörnyetegeit! – ordította, és gondolkodás nélkül elindult a geroon felé. – Magához beszélek, Bearsh! Nem hallja? Hívja vissza az átkozott dögöket! – Hallom szavad, emberlény – válaszolta higgadtan Bearsh. A tőle megszokott félénk, szerény beszédmódnak nyoma sem maradt, a hangja immár nyersen, kegyetlenül szólt. – Te ugyanolyan ostoba bolond vagy, mint ezek az itteniek. Maradj ott, ahol vagy! Még egy lépés, és kínos halálban lesz részed, most rögtön! Ha ott maradsz, később fogsz meghalni, hidegben és

sötétségben! – Tévedsz, Bearsh! Te leszel az, aki most meghal! – üvöltötte Jinzler, és ökölbe szorította a kezét. Egyetlen pillantással felmérte, hogy kettejük közül az elöljáró a fiatalabb, így nyilván a mozgékonyabb is, ő viszont legalább egy fejjel magasabb, és tizenöthúsz kilóval nehezebb nála. Továbbá, a teremtmény ezúttal nem számíthatott a meglepetés erejére, mint a társai az imént, amikor váratlanul lerohanták a gyanútlan rendészt. Jinzler szilárdan megfogadta, hogy addig fogja ütni a geroont, amíg az vissza nem hívja a wolvkileket. És ha nem hajlandó rá, akkor addig veri, amíg bele nem pusztul. Bearsh valószínűleg kiolvasta a gyilkos elszántságot a felé tartó férfi szeméből. Az arckifejezése hirtelen megváltozott, majd meglepő gyorsasággal lekapta mindkét kezét a csípőjéről, és a jobbjával a bal alkarja felé nyúlt. Jinzler megfeszítette az izmait, és megszaporázta lépteit, hogy ha a geroon fegyvert ránt, még idejében kiverhesse a kezéből. Bearsh azonban nem vett elő semmit, hanem egyszerűen megmarkolta, és letépte a baljáról a köpenye ujját. Az egész bal karját feketés-sárgás, apró gömbök tucatjai, vagy talán százai borították. A következő pillanatban a félig áttetsző tojások felnyíltak, és haragosan zümmögő rovarok százai röppentek elő belőlük. Jinzler úgy megdöbbent, hogy még két lépést tett előre, mire feltámadt benne az óvatosság, és végre megtorpant. A rovarok két-három másodpercig céltalanul röpködtek, majd jókora, gömböt formázó alakzatba szerveződtek Bearsh körül. – Használd az eszed, ember! – szólt rá a geroon a döbbenten tátogó férfira. – Ne próbálkozz semmivel, mert nagyon megjárod! Nem tudom pontosan, hogy milyen hatást gyakorol a schostrik mérge egy ember szervezetére, azt viszont igen, hogy gyorsan végzett azokkal a lényekkel, amelyek ellen eddig bevetettük őket. – Bearsh mindkét szája gúnyos mosolyra görbült: – Persze, ha szeretnéd, hogy te legyél az első kísérleti alany, akkor rajta, csak gyere közelebb! Azzal nyugodtan hátat fordított Jinzlernek, és elindult a társai felé. A teste körül hemzsegő raj vele mozgott, mintha a rovarok királynőjüknek vagy vezérüknek tartották volna őt. Jinzler villámgyorsan körülnézett, megoldás után kutatott a tekintetével. Hamarosan meglátta a halott, vagy legalábbis súlyosan sebesült rendész elejtett sugárvetőjét. Bearsh már az ülésterem közepe táján járt. Jinzler a rovarrajra szegezte a tekintetét. Éberen figyelte az apró gyilkosok minden rezdülését, mialatt óvatos, nesztelen léptekkel oldalazni kezdett az őrizetlenül heverő sugárvető felé. Gyanította, hogy ha sikerül is lelőnie a geroont, a rovarok valószínűleg bosszút állnak rajta a gazdájukért, de nem érdekelte. Feneketlen dühében úgy érezte, hogy még így is megéri neki, ha cserébe láthatja, amint a kínzó fájdalom, majd a halál letörli azt a gúnyos mosolyt Bearsh képéről. Már három métert megtett, de a geroonok még nem figyeltek fel rá. Bearsh háttal állt neki, a sebesült a földön vergődött és nyögdécselt, míg a másik kettő tovább verte és rugdosta a szerencsétlen rendészt. Alig néhány lépés választotta el a fegyvertől, amikor meghallotta Formbi kiáltását: – Nagykövet! Dühösen felszisszent, és gyorsan megfordult. Meglepetten látta, hogy mialatt ő az elöljáróval ordítozott, Uliar és két tanácsosa az oldalára döntötték a hosszú tárgyalóasztalt, amelyet most Formbi és Feesa segítségével a terem sarka felé toltak-vonszoltak. A főnemes kissé tántorogva mozgott, sebesült jobb karjából folyamatosan csorgott a vér. Iménti ellenfele élettelenül feküdt a fémpadlón, a bundáját szinte mindenütt leperzselték róla a hőpisztoly tűzlövedékei. Rosemari és Evlyn már a sarokban kuporogtak. A tanárnő karja jól láthatóan remegett,

mialatt szorosan magához ölelte a lányát. – Nagykövet úr! – kiáltotta ismét Formbi. – Jöjjön gyorsan! – Csendesen – sziszegte riadtan Jinzler, és hirtelen nagyon bosszús lett. Hát nem látja ez az őrült alak, hogy ő mire készül? – Igen, nagykövet, menjen csak! – szólalt meg egy higgadt hang a háta mögött. Jinzler megpördült. Bearsh a saját vérében heverő rendész mellett állt. Fenyegető gesztussal felmutatta a fiatal férfi sugárvetőjét, és megkérdezte: – Vagy inkább az azonnali halált választja? Jinzler tétovázott. Belátta, hogy ha a geroonok itt és most végezni akarnak velük, semmit sem tehet, hogy ezt megakadályozza. Még egyszer ökölbe szorította a kezét, ezúttal tehetetlen dühében és vereségének tudatában, majd hátrálni kezdett. – Nagykövet! Hozzon székeket! – kiáltotta a háta mögött Uliar. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Bearsh frissen zsákmányolt sugárvetőjéről, mialatt mélyen lehajolva addig tapogatózott maga mögül, amíg meg nem markolt két felborult széket. Felegyenesedett, és tovább hátrált a sarok irányába. A szeme sarkából a chiss harcosok felé pillantott, és szomorúan látta, hogy az ő csatájuk immár véget ért. A szétmarcangolt, több helyen megcsonkított testek mozdulatlanul nyúltak el a padozaton. A wolvkilek zihálva álltak felettük, pislogás nélkül pásztázták tekintetükkel a termet, és véres pofájukat nyalogatták. Mire Jinzler megérkezett közéjük, az emberek és a chissek úgy fordították az oldalára borított asztalt, hogy az a lapjával kifelé rézsútosan lezárta a bejárattól legtávolabb eső sarkot. A szándékuk hamar nyilvánvalóvá vált. Uliar és Tarkosa azon dolgoztak, hogy a szobortalapzatokat is felhasználva egyfajta tetőt építsenek a székekből a háromszög alaprajzú szeglet fölé. A geroonok ezalatt összegyűltek a terem másik végében, és meglepő módon türelmesen kivárták, hogy elkészüljön a rögtönzött fedezék. – Most pedig menjenek be oda! – parancsolta Bearsh, miután az utolsó szék is a helyére került. – Gyorsan! Az életben maradottak vita nélkül, szótlanul engedelmeskedtek. Sorban bemásztak az asztal vége és a válaszfal közötti keskeny résen, és elhelyezkedtek az eredetileg védőműnek szánt, de egy csapásra börtönné lett szűkös zugban. Az utolsónak bekúszó Uliar még behúzott egy széket a résbe, majd néhány másodpercre minden elcsendesedett. A maroknyi csapat tagjai hamarosan közeledő léptek dobogását hallották, majd a székek műanyaghálóinak hézagain át Bearsh vigyorgó képét pillantották meg maguk felett. – Nahát, ki hitte volna? – diadalmaskodott gúnyos hangon a geroon. Oldalra nyújtotta a bal karját, mire a rovarok, mintha csak vezényszóra tették volna, kezdtek visszatelepülni a tojásaikba. – Még az emberi lények is engedelmeskednek a parancsszónak! Hosszú pillanatokig mindannyian hallgattak. – Rendben, Bearsh, elkapott minket – mondta végül Jinzler, aki úgy érezte, most már mindenképpen meg kell tudnia, hogy mi történik velük és körülöttük. – Mit akar? A geroon gúnyos vigyora gonosz vicsorgássá torzult. – Természetesen azt, hogy önök valamennyien meghaljanak – válaszolta fennhéjázva. – Az egyedüli kérdés, hogy mikor és hogyan haljanak meg. – A háta mögé intett, a társai irányába. – Purpsh például, akit nagyon kínoz az égési sérülése, szívesen lelőné magukat, méghozzá most rögtön, hogy élvezhesse a sikolyaikat. Főleg az önét, Formbi főnemes. De én már korábban eldöntöttem, hogy önökre bízom a választást. Szabadon eldönthetik, hogy hogyan óhajtanak meghalni. – Ezt nem fogják megúszni – szólalt meg ekkor Uliar egy megtört ember fáradt, keserű hangján.

– Oh, dehogynem! Szerintem simán megússzuk – válaszolta nyugodtan Bearsh, miközben visszahúzta a kezére a köpenyének letépett ujját. – A maguk drágalátos Jedijei és birodalmi rohamosztagosai valószínűleg már mind egy szálig meghaltak. Egy kicsit megpiszkáltuk azokat a felvonókabinokat, amelyekben raboskodtak. Ki más állíthatna meg minket? – Majd mi! – mordult fel Uliar. – Ötven éve készülünk egy esetleges támadásra. Gondolja, hogy nem tudjuk elkapni magukat? – Erősen kétlem – vitatkozott tovább Bearsh. – Miután a rádiózavarójuk még most is működik, nem tudják értesíteni a társaikat, akik megtámadhatnának minket. Mire ők rádöbbennek, hogy mi történt, mi már messze járunk. – Ismét elvigyorodott. – Önök pedig úton lesznek a sötét és hideg halál felé. Hirtelen lenyúlt, és megrázta a köpenyét. Halk, tompa puffanások hallatszottak, mintha puha, apró tárgyak potyogtak volna a padlóra. – Egy kis ajándék a Kirajzás túlélőinek – folytatta a geroon. – Néhányat beraktunk a turbóliftekbe is. Majd ők gondoskodnak magukról. Jinzler oldalra billentette a fejét, nekipréselte az arcát a felette lévő szék hálójának, és az asztal felső szegélye felett, a szeme sarkából lenézett a padozatra. Bearsh lába körül tucatnyi hernyóféleség araszolgatott, amelyek nagyjából akkorák voltak, mint egy felnőtt férfi mutatóujja. A meglepően gyorsan mozgó teremtmények pillanatok alatt szétszóródtak, és a szabad falfelületek felé vették az irányt. – Vezetékrágók... – suttogta rémülten Jinzler. – Kitűnő megállapítás, nagykövet úr! – helyeselt Bearsh. – Végül is megígértem önöknek, hogy sötétben és hidegben fognak meghalni, nem igaz? – Mik azok a vezetékrágók? – kérdezte Uliar. – Olyanok, mint az áramférgek – válaszolta Jinzler, akinek az aggodalomtól összeszorult a torka. – Vagy még azoknál is rosszabbak. Bearsh szabadon engedett néhányat a Chaf Envoyon, és kis híján tönkretették a hajót. – Felpillantott a geroonra, és nyomatékos hangsúllyal rákérdezett: – Mert az is maga volt, igaz? Bearsh azonban nem vett tudomást a kérdésről, higgadtan folytatta azt, amit el akart mondani: – Most teszünk egy kört a hajójukon, és a gyorsabb hatás kedvéért elszórunk még néhányat a mi kis kedvenceinkből. Ezt követően távozunk, és a sorsukra hagyjuk önöket. – Figyeljen rám, Bearsh! – szólt közbe Formbi. A hangja nyugodtan csengett, de volt benne valami feszültség, ami arra utalt, hogy erős fájdalmai vannak. – Semmi szükség arra, hogy megölje ezeket az embereket, és megsemmisítse az otthonukat! Ha a Chaf Envoyt akarja, vigye el! Bearsh gúnyosan felhorkant, és a fejét csóválva válaszolt: – Maga alábecsül minket, főnemes! Mi most jóval nagyobb zsákmányra vadászunk, mint egy egyszerű chiss diplomatahajó. – Az állatok felé intve folytatta: – Ha már a vadászatról beszélünk, itt hagyjuk ezeket a ragadozókat, amíg be nem fejezzük a körsétánkat. Ők majd gondoskodnak arról, hogy maguk ne értesíthessenek senkit. Gondolom, észrevették már, hogy milyen nehéz végezni velük. Ha netán mégsem, vagy ha egyikük mégiscsak gyors halálra vágyik, biztosíthatom önöket, hogy a wolvkilek örülni fognak egy kis testmozgásnak. – Nézze, Bearsh... Hiába próbált volna érvelni Formbi, a geroon egyszerűen hátat fordított nekik, és elsietett. Jinzler megint felemelkedett, amennyire csak tudott, és kikémlelt a székek közötti réseken. A másik három geroon felzárkózott a vezérük mögé – a két sértetlen közrefogta, és támogatta a sebesültet. Az ajtó félresiklott, Bearsh kidugta a fejét a folyosóra, és gyorsan körülnézett. Egy

másodperccel később mind a négyen eltűntek Jinzler szeme elől, aztán az ajtó becsukódott mögöttük. Jinzler ekkor a három wolvkilre fordította a figyelmét. Az állatok leheveredtek a padozatra, tovább tisztogatták magukat, és néha megszaglászták az áldozataikat. Nyugodtnak tűntek, de egyértelműen látszott rajtuk, hogy folyamatosan szemmel tartják a felügyeletükre bízott foglyokat. – Én nem értek az égvilágon semmit ebből az egészből – suttogta reszkető hangon Rosemari. – Mit akarnak ezek tőlünk? Uliar felsóhajtott. – Bosszút állni, tanárnő – válaszolta csendesen. – Bosszút akarnak állni vélt vagy valós bűnökért. – Miféle bűnökért? – kérdezte Rosemari. – Hát mit vétettünk mi valaha is a geroonok ellen? – A geroonok ellen semmit – válaszolta keserűen Uliar –, éppen ez a bökkenő! Jinzler hátrafordította a fejét, furcsálkodva bámult az igazgatóra, és megkérdezte: – Ezt meg hogy érti? – Hát tényleg nem tudja, nagykövet úr? – Uliar szomorúan hümmögött, majd rekedtes hangon hozzátette: – Bearsh és a társai nem geroonok... hanem vagaarik...

Tizenkilencedik fejezet

Jinzler nagyot nézett. Az utazás során összegyűlt emlékei szempillantás alatt végigviharzottak az elméjén, mire értetlenül megrázta a fejét. Hogyan is képzelheti Uliar, hogy ezek a mások előtt kínosan alázatos teremtmények egy kalózkodással és rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó nép fiai? Micsoda ostobaság! De még mielőtt a kérdés formát öltött volna az agyában, a lelki szemei előtt megjelent a Bearshsel kapcsolatos, legutolsó emlékképe, amely eltakarta előle az összes többit, mintha valami vastag, sötét függöny lett volna. Újra látta maga előtt az elöljárót, amint kihívó tartásban, csípőre tett kézzel áll, és elégedetten szemléli a wolvkilek véres művét. – Honnan tudja? – bökte ki végül. – A hangjuk alapján – Uliar bánatosan lehorgasztotta a fejét, és letörten magyarázott: – Pontosabban a beszédükből. A támadás előtti pillanatokban Bearsh az anyanyelvén szólalt meg. Csupán egyszer hallottam ezt a nyelvet, de nyomban ráismertem. És azt hiszem, sosem fogom elfelejteni. – Felemelte a fejét, és megkérdezte: – Tényleg nem tudták, hogy kik ők? – Persze, hogy nem – válaszolta Jinzler. – Gondolja, ha tudtuk volna, akkor felengedtük volna őket a Kirajzás fedélzetére? – Fogalmam sincs. Egyesek talán igen – Formbira fordította a tekintetét, és hozzátette: – A Kirajzást egykor megsemmisítő elvetemültek leszármazottai talán képesek voltak erre az aljasságra. – Nevetséges – mordult fel Formbi, és hangja immár érdesen szólt, ami arra utalt, hogy egyre erősebb fájdalmak gyötrik. Az oldalán feküdt, a fal tövében, a fejét Feesa ölébe hajtva. A vére már teljesen átáztatta a jobb alkarját borító ruháit. – Már megmondtam maguknak, hogy a Chiss Birodalomnak semmi köze a maguk tragédiájához. Thrawn a saját akaratából cselekedett. – Ő talán igen – válaszolta Uliar –, de mi a helyzet önnel, főnemes úr? Ön kinek az akaratából, és kinek az érdekében cselekszik? – Miért vesztegetjük az időt jelentéktelen kérdésekre? – szólt közbe dühösen Feesa. – Chaf'ormb'intrano főnemes sürgős orvosi kezelésre szorul! Hol van a kórházuk? – Mit számít az? – morogta ingerülten Uliar. – Azok az átkozott fenevadak mindenkit megölnek, aki megpróbálja elhagyni a termet! – Szerintem nem – felelte határozottan a chiss hölgy. – Az iménti összecsapás során csak azokat támadták meg, akik fegyvert tartottak a kezükben. Úgy hiszem, hogy ha fegyvertelenül próbálunk átjutni közöttük, és nem teszünk gyanús mozdulatokat, nem fognak bántani minket. – Igazán érdekes elmélet – recsegte gúnyosan Tarkosa –, hajlandó feltenni rá valamennyiünk életét? – Maguknak nem kell vállalniuk a kockázatot – vágott vissza megvető hangsúllyal Feesa, és nekilátott, hogy feltápászkodjon a szűkös térben. – Egyedül én megyek. – Ne, kérem, ne! – szólalt meg váratlanul Evlyn. – Láttam, hogy egyikük mondott valamit az állatoknak. Azt hiszem, rájuk parancsolt, hogy senkit se engedjenek ki a teremből! – Nahát! Valóban? – kérdezte Uliar különös hangon. – És ezt te honnan tudod?

– Nem mondtam, hogy tudom – válaszolta a lány. – Úgy kezdtem, hogy azt hiszem, uram! – Én akkor is vállalom a kockázatot – jelentette ki makacsul Feesa. – Én viszont nem – szólalt meg Formbi, aki egyre gyorsabban, és egyre nehézkesebben vette a levegőt, ahogy a vérveszteség kezdte éreztetni a hatását. – Mindannyian itt maradunk! – Így kezelik a kékbőrűek a szorult helyzeteket? – gúnyolódott Tarkosa. – Ülnek egy helyben, és várják, hogy eljöjjön értük a halál? – Talán a vagaarik éppen arra számítanak, hogy megpróbálunk kitörni innen – vélekedett Keely. – Talán a vezetékrágóik nem is tudnak akkora károkat okozni. Esetleg éppen arra játszanak, hogy kirontunk a börtönünkből, és akkor az állataik széttépnek minket. – Tehát itt maradunk, amíg meg nem halunk? – vágott vissza Tarkosa. – Nem megy senki sehová – jelentette ki eltökélten Jinzler –, arra ugyanis nem lesz szükség. A Jedik és a birodalmiak szabadok. Meg fognak találni minket. Keely megvetően felhorkant. – Jedik... – úgy ejtette ki a szót, mintha átkozódott volna. Uliar megpróbált tárgyilagos hangot megütni, amikor kijelentette: – Nincsenek már Jedik, nagykövet úr! Maga is hallotta Bearsht. A társaik immár halottak. – Hiszem, ha látom – válaszolta Jinzler, azzal megfordult, és ismét kinézett a székek közötti réseken. A wolvkilek időközben közelebb jöttek a rögtönzött menedékhez, valószínűleg a hangok csalták őket oda. A fülüket hegyezve, éberen figyelve járkáltak fel és alá, az asztaltól alig egy méterre. – Fegyverre van szükségünk – mormolta Uliar. – Az kell nekünk. Fegyver! – Azoknak az embereknek és a chisseknek is volt fegyvere – mutatott rá Jinzler, és a véres holttestekre pillantva hozzátette: – Nem sokra mentek vele. Inkább segítségre van szükségünk... Hirtelen elhallgatott, mert a tekintete a legközelebb fekvő tetem derékszíjára esett. A halott rendész adóvevője még most is ott lapult, a derékszíjára erősített tokban. Jinzlernek eszébe jutott, hogy a fiatal férfi a rádiója után nyúlt, amikor Uliar elrendelte a zavaró berendezés kikapcsolását. – Mondja csak, igazgató úr! – szólalt meg hirtelen. – A rendészek adóvevőjével ki lehet kapcsolni azt a zavaró berendezést? – Igen – felelte Uliar –, azokban van egy csavarthullámú parancsvonal, amelyen keresztül nem csupán a többi rendésszel, de a főbb rendszerekkel is kapcsolatba lehet lépni. – Maga tudja, hogy hogyan működik? – Természetesen – mordult fel Uliar. – Annak idején én is leszolgáltam a magam idejét a rendészetnél. – Csakhogy legalább tíz méter választ el minket a legközelebbi adóvevőtől – mutatott rá Tarkosa. – Netán abban reménykedik, hogy rá tudja venni valamelyik wolvkilt, hogy idehozza nekünk? – A wolvkileket biztosan nem – válaszolta Jinzler –, de valaki mást talán igen. Azzal Evlyn felé fordult, és mélyen belenézett a szemébe. A következő pillanatban meglepetten tapasztalta, hogy a kislány a megismerkedésük óta első ízben félelemről árulkodó, riadt tekintettel bámul rá. – Nem – suttogta Evlyn –, nem tudom megtenni. – De igen – válaszolta Jinzler határozottan. – Képes vagy rá! – Nem fog csinálni semmit! – csattant fel Rosemari. – Hallotta, hogy mit mondott! Nem tudja megtenni! – Mit nem tud megtenni? – kérdezte Uliar, és hangján érezni lehetett, hogy hirtelen feltámadt benne az érdeklődés.

– Semmit! Nincs benne semmi különleges! – makacskodott Rosemari, és figyelmeztető, egyben könyörgő pillantással meredt Jinzlerre. – De igen, van – válaszolta a férfi ugyanolyan eltökélten, mint az imént. – Maga ugyanolyan jól tudja, mint én. Nézze, Rosemari, ez az egyetlen esélyünk. – Nem! – kiáltotta dühösen a tanárnő, és szorosan magához ölelte a lányát. – Tehát igazam volt... – jegyezte meg halkan Uliar. Rosemari az igazgatóra meredt, és reszkető hangon rászólt: – Hagyja békén a lányomat! Nem fogja felküldeni a Hármasra! Nem, és kész! – Dacolsz a törvénnyel, asszony? – mennydörögte Uliar. – Evlyn nem csinált semmit! – vágott vissza Rosemari. – Hogyan ítélheti el, amikor nem követett el semmiféle bűnt? – A lányod Jedi! – horkant fel mérgesen Tarkosa. – És ennyi elég is. A törvény világosan előírja, hogy mi a teendő! – Akkor az a törvény ostobaság – szólt közbe Jinzler, amivel elérte, hogy a három Túlélő haragos tekintete őrá irányuljon. – Ebből maradj ki, idegen! – parancsolta fennhéjázó modorban Tarkosa. – Mit tudsz te rólunk, vagy arról, hogy min mentünk keresztül? – És ez elég indok ahhoz, hogy megtagadják a gyermekeiktől a velük született jogaikat? – kérdezte Jinzler. – Megakadályozzák őket abban, hogy felhasználják és továbbfejlesszék a természet adta képességeiket? És ez lenne az oka? Hogy ötven évvel ezelőtt történt valami? Még mielőtt egyáltalán megszülettek? – Ne, nagykövet úr! – suttogta megtörten Evlyn, akinek a szeme könnyben úszott. – Kérem, ne! Nem akarom megtenni. Nem akarok Jedi lenni! Jinzler szomorúan megrázta a fejét. – Nincs más lehetőséged – válaszolta halkan. – Senki sem választhatja meg a természetes adottságait. Két út van előtted, Evlyn. Vagy ápolod, gondozod, és fejleszted a képességeidet, hogy a saját javadat, és persze mások javát szolgálják, vagy pedig mélyen eltemeted őket, és megpróbálsz úgy tenni, mintha soha nem is léteztek volna. Csakis ezt döntheted el. – Esetlen mozdulatokkal megfordult a szűkös térben, megfogta a lány reszkető, jéghideg kezét, és folytatta: – Te tudod használni az Erőt, Evlyn. Ez a legnagyobb és legritkább adomány, amely halandó teremtménynek juthat. Nem teheted meg, hogy egyszerűen elhajítod! A kislány felnézett rá, és kipislogta a szeméből a könnyeket. Látszott rajta, hogy erősen vívódik, és mégis uralkodik magán... Ekkor különös érzés lett úrrá Jinzleren. Az a benyomása támadt, hogy hirtelen újra négy éves lett, és most nem egy idegen kislány, hanem Lorana szemébe bámul, pontosan úgy, mint akkor, amikor első ízben pillantotta meg őt. Mialatt a nővére elfordult tőle, újra látta az arcán az óvatosságot és a bizonytalanságot. Újra elöntötte a gyűlölet azért, ahogyan a szülei éreztek Lorana, és a négy esztendős Dean Jinzler iránt. Valahogy már akkor tudta... De vajon jól tudta? Jinzler hirtelen megszorította Evlyn kezét, mert az elméje legmélyéről hosszú évtizedekig elfojtott emlékek özöne tört elő, amely úgy söpörte el a saját magáról, illetve az életéről kialakított nézeteit, ahogyan a hirtelen megáradó hegyi patak szokta elmosni meggyengült gátjait. Lelki szemei előtt váratlanul megjelent az anyja képe, amint megdicséri őt egy közel tökéletes iskolai bizonyítványért. Aztán az apját látta, amint elismerően nyilatkozik a találékonyságáról, miután együttesen megjavították a család holokészülékét. Egyre több és több emléksor pergett le a tudatában, és ezek egytől-egyig azt mutatták, hogy a szülei egyáltalán nem hanyagolták el, és nem becsülték le őt.

Hazugság volt az egész. Szemenszedett, közönséges hazugság. Hazugság, amit ő maga talált ki, és addig-addig ismételgetett, amíg végül elhitte. Hazugság, amit egyetlen, és csakis egyetlen okból teremtett. A féltékenység miatt. Jinzler most már belátta, hogy nem gyűlölte Loranát. Pontosabban, hogy nem Loranát gyűlölte. Azt gyűlölte, ami a nővéréből lett, mert ő maga is vágyott rá, de ezt a célt sosem érhette el. Lehunyta a szemét, és hatalmasat sóhajtott. Hiszen olyan egyszerű az egész... és mégis, az élete nagyobbik részének el kellett telnie ahhoz, hogy felismerje az igazságot. Vagy talán ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy bevallja magának. Talán a lelke mélyén mindvégig tudta. Kinyitotta a szemét. A következő pillanatban az emlékei belevesztek a múlt ködébe, és ő ott találta magát egy hajóroncs mélyén, a rögtönzött torlasz mögött, amint egy idegen kislány kezét szorongatja. Határozottan megrázta a fejét, és Uliarhoz fordult: – Nézze, igazgató úr! Evlyn rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek révén Jedi válhat belőle. És ez ellen nem tehet semmit. Sem ön, sem senki más. Ez már mindörökre így marad. Sőt, tudja mit mondok? Tisztelnie kellene őt! Érezze megtiszteltetésnek, hogy ismerheti! Az igazgató gyilkos tekintettel méregette Jinzlert, de valószínűleg látott valamit az arcán, amitől elállt a további vitától. Végül csupán megvetően felhorkant, és szótlanul elfordította a fejét. Jinzler ekkor Tarkosára és Keelyre pillantott, hogy tiltakozásra bátorítsa őket. De nyilván ők is látták rajta azt, amit Uliar, mert mindketten mogorva hallgatásba burkolóztak. Végül Rosemari felé fordult, és halkan odaszólt neki: – Még egy utolsó apróság. Evlynnek már most is szüksége van, de később még nagyobb szüksége lesz arra, hogy a szerettei bátorítsák és támogassák őt. És higgye el nekem, meg is érdemli! A tanárnő hatalmas nyelt. Látszott rajta, hogy egyáltalán nincs elragadtatva a hallottaktól. Ám az arcáról leolvasható félelem és fájdalom alatt lappangott valami, ami Jinzlert a saját anyjában munkáló elszántságra emlékeztette. – Rendben, Evlyn – suttogta végül rekedtes hangon Rosemari. – Nem lesz semmi baj. Vágj bele, és csináld! Használd az adottságaidat! A kislány fürkész pillantásokkal méregette az anyját, mintha a különleges képességeire támaszkodva próbára tette volna az őszinteségét. Néhány másodperc múlva Jinzlerre fordította a tekintetét, és halkan megkérdezte: – Mit kívánsz tőlem? Mit tegyek? A férfi mélyet lélegzett, és megszólalt: – Ott, annál a falnál fekszik az a szegény rendész. Az adóvevője még most is ott van a derékszíján. Látod? Evlyn feltérdelt, és a székek közötti réseken keresztül kinézett a teremre. – Igen – válaszolta csendesen. – Nos, ez az egyetlen eszköz – magyarázta Jinzler –, amellyel kikapcsolhatjuk a zavaró berendezést, és segítségül hívhatjuk a barátainkat. És neked kellene idehoznod azt a rádiót. – A barátaik meghaltak – morogta Keely. – Nem, tanácsos úr! – válaszolta határozottan Jinzler. – Ezek a Jedik még biztosan életben vannak. Hallottam róluk egyet s mást. Nem olyan könnyű végezni velük, ahogyan azt Bearsh gondolja! – A hajónk fedélzetén chiss harcosok várakoznak – tette hozzá Feesa. – Sokan vannak.

Ők is segíthetnek nekünk. – De csak akkor, ha ide tudjuk hívni őket – folytatta Jinzler, és mélyen belenézett a lány szemébe. – Csak akkor, ha te idehozod nekünk azt az adóvevőt. Evlyn keményen összeszorította a fogát, és kijelentette: – Rendben, megpróbálom! Jinzler torkát összeszorította a régről ismert, gyötrő fájdalom. Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld! Annak idején az apja gyakran idézte a Jedik híres mondását. Ám akkoriban a saját bosszúsága és gyűlölete elhomályosította a tisztánlátását. Csupán nyakatekert bölcselkedésnek tartotta ezeket a szavakat, de most egy csapásra felismerte valódi tartalmukat: az elszántságra és kitartásra biztató bátorítást. Nekipréselte az arcát a feje felett lévő szék műanyag hálójának – közben vadul fintorgott, mert az orrába csapott az asztal előtt cirkáló fenevadak bűzös lehelete, – és átnézett az ülésterem másik oldalára. A következő pillanatban megmoccant a halott rendész oldalára csatolt adóvevő. Uliar dörmögött valamit. Az adóvevő ismét megmozdult. A tok fémkapcsa felpattant, a fedele felnyílt, a készülék lassan kicsúszott belőle, és a padlóra koppant. A wolvkilek mozdulatlanná váltak, és a fejüket a hangforrás irányába fordították. – Most állj le, Evlyn – suttogta Jinzler –, hagyd ott egy percig, hadd nyugodjanak meg a dögök. Evlyn némán bólintott. Néhány pillanattal később a három fenevad újra elkezdett fel-alá járkálni. – Rendben – mondta halkan Jinzler –, most kezdd el húzni. Olyan lassan és egyenletesen, ahogy csak tudod. Az adóvevő lassan, bár korántsem egyenletesen, csúszni kezdett a fedélzet sima fémlemezein. Amikor már csak három méter választotta el az asztaltól, az egyik wolvkil ismét megállt, és a füleit hátracsapva, kíváncsian méregette az apró, sötét hengert. Ám egyik ellensége sem tett gyanús mozdulatot, és a kiképzői nyilván nem készítették fel erre a helyzetre. Az állat még figyelte néhány másodpercig a lassan guruló-csúszó adóvevőt, aztán elvesztette az érdeklődését, és az asztal mögött kuporgó foglyokra fordította a figyelmét. Aztán a készülék hirtelen a levegőbe emelkedett, és odalebegett a székek elé. Evlyn óvatosan kinyúlt érte, és áthúzta egy résen. A következő pillanatban rémülten hőkölt hátra, mert az egyik vicsorgó wolvkil olyan erővel ugrott neki az előtte lévő széknek, hogy majdnem ledöntötte a helyéről. Jinzler kikapta a rádiót a lány kezéből. A fedélzeten guruló adóvevő látványa nem késztette támadásra a fenevadakat, de az már szemlátomást igen, ha ugyanezt a tárgyat a felügyeletükre bízott személyek kezében látták. – Fogja! – kurjantotta Jinzler, és odadobta a készüléket Uliarnak, majd hanyatt vágta magát, fellendítette a lábát, és mindkét talpát nekifeszítette az ostromlott széknek. A wolvkil megpróbálta átdöfni az orrát a műanyag háló résein, de Jinzler addigra már szilárdan tartotta a széket, közben izgatottan felkiáltott: – Kapcsolja ki a zavarót! Ha Uliar válaszolt is valamit, a szavai belevesztek a támadásba lendülő állatok vad csaholásába és üvöltésébe. – Tartsák a székeket! – rendelkezett Formbi, azzal ülő helyzetbe tornászta magát, és épen maradt bal kezével felnyúlva maga is megfogta az egyik ülőalkalmatosságot. A figyelmeztetés az utolsó pillanatban hangzott el. Az egyik wolvkil egyszerűen felszökkent a hevenyészett tetőre. Haragosan üvöltözve, ide-oda forgolódva kaparta, és őrjöngve rágta a kemény hálókat, hogy bejusson a foglyokhoz. Az egyik hátulsó lába véletlenül beletalált egy résbe. Az iszonyú karmok éppen csak elkerülték Tarkosát, aztán a szörnyeteg még

haragosabban üvöltött, mert néhány pillanatig nem tudta kiszabadítani a végtagját. A karmok végigszántották Feesa vállát, akinek sárga ujjasán nyomban sötét vérfolt jelent meg. A wolvkil végül kihúzta a lábát, és megpördült, hogy ezúttal már a fejét dugja be abba a résbe, amit a lába kitágított. Szerencsére Tarkosa idejében odakapott, és az egyik széket odébb rántva lezárta a nyílást. Mielőtt a szörnyetegek újra lecsaptak volna, Uliar hatalmasat ordított: – Kész van! Kiiktattam! Jinzler a baljával továbbra is elszántan tartotta az egyik széket, közben a jobb kezével előhúzta az adóvevőjét, a hüvelykujjával lenyomta hívógombot, és beleszólt a mikrofonba: – Luke! Mara! Fel százados! – sorolta gyorsan, és forrón remélte, hogy a társaik még életben vannak. – Vészhelyzetben vagyunk! Azonnali segítséget kérünk! Veszik az adást? Luke még egy utolsó húzott a jobbjával, így a nyakában ülő Mara szeme egy vonalba került a liftajtó alsó peremével. – Most már jó lesz? – kérdezte két kapkodó lélegzetvétel között. – Kiváló! – válaszolta Mara, és végigfuttatta, az ujjait a rozsdás fémlemezen. Valójában jobb lett volna, ha egy kicsivel magasabbra kerül, de jól tudta, hogy Luke-ot máris megviselte és alaposan kifárasztotta a hosszú perceken át végzett erőkifejtés. Tisztán érezte a combján a férje vállizmainak görcsös remegését, így aztán úgy döntött, hogy jobb lesz, ha inkább ő is erőlködik egy kicsit, hadd tartalékolja Luke a megmaradt erejét az előttük álló feladatokra. Az ujjai hirtelen rátaláltak arra, amit keresett. – Végre megvan! – jelentette ki elégedetten, azzal megmarkolta, és oldalra fordította a vészkioldót. Halk kattanást hallott, majd az Erő segítségével félretolta az ajtót. Egy pillanattal később már értetlenül bámult a liftállomáson uralkodó, szinte teljes sötétségbe. – Eddig jó, de hol marad a fény? – kérdezte halkan Luke. – Egyetlen fényforrás sem világít a közelben – válaszolta Mara, azzal megkapaszkodott a peremben, majd felhúzta, és előrelendítette magát, egyenesen a terem közepére. Azonnal felállt, és gyorsan körülnézett. Különösnek találta, hogy még a vészlámpák sem égnek a liftállomás környékén. Értetlenül forgolódott, majd megszólalt: – Lehet, hogy tévedtünk, és a túlélők mégsem errefelé laknak. Várj egy percet! – tette hozzá, és kicsivel odébb lépve benézett az állomásra vezető folyosóba. – A tat felé fényeket látok, bár elég messze vannak. Talán ott lesznek az emberek. – Talán igen, talán nem – szólalt meg egy komor férfihang a sötétség mélyén. – Maradjon ott, ahol van! És kerülje a hirtelen mozdulatokat, ha kedves az élete. Mara lassan a hang irányába fordult... ... és hátrahőkölt, amikor tőle legfeljebb húsz lépésnyire életre kelt egy lámpa, amely egyenesen az arcába világított. Ösztönösen cselekedett. Balra és lefelé lendítette a testét. Az oldalirányú guruló átfordulás végén mély guggolásba érkezett, majd villámgyorsan a kezébe kapta a fénykardját. Az ismeretlen férfi megpróbálta követni a mozdulatsort a lámpájával, de nem számított rá, hogy ő lebukik, így a fénysugár felette söpört át. Mara egy pillanatra meglátta a fényforrás mögött álló, árnyékos alakot, és a kezében tartott fegyvert. Úgy döntött, hogy a legfontosabbal kezdi. Az Erő közvetítésével megfogta, és kitépte a sugárvetőt az illető kezéből, amit aztán a saját markába repített. Az idegen meglepetten, dühösen szitkozódott. Mara nyomban felismerte a hangját, és derűs hangon megkérdezte: – Ha nem tévedek, Pressor úrhoz van szerencsém, ugye? Kedves Őrző, megtenné, hogy

másfelé fordítja a lámpáját? Már nagyon káprázik a szemem! Ám a férfi nyilván úgy ítélte meg, hogy ez az egyetlen eszköz, amellyel valamennyire még védheti magát, így továbbra is Mara arcára irányította a fénykévét. Nem sokáig. A fényrúd hirtelen kifordult az ujjai közül, és a liftakna irányába röppent. – Bocsánat – dünnyögte Luke, aki ebben a pillanatban bukkant elő az aknából. Ügyesen elkapta a felé szálló lámpát, aztán az oldalfalra irányította, hogy ne égesse ki senki szemét, de azért lássák egymást. – Most nincs időnk vitatkozni. Valami nagy baj történt idefent. – Az nem kifejezés – morogta Pressor, és haragosan felcsattant: – Mondják, mit műveltek maguk az árammal? – Semmit – válaszolta egyszerűen Mara. – Mi nem tettünk mást, csak megpiszkáltuk a felvonókabint, hogy kiszabaduljunk, és... – hirtelen elhallgatott, mert felcsipogott az adóvevője. – Úgy tűnik, végre kikapcsolták a zavaró berendezést – tette hozzá, mialatt előhúzta a készüléket az övéből, és lenyomta a vételgombot. A rádió parányi hangszórója Jinzler hangját közvetítette: – ... Mara! Fel százados! Vészhelyzetben vagyunk! Azonnali segítséget kérünk! Veszik az adást? – Igen, halljuk önöket – válaszolta Mara, és éles pillantást vetett a férjére. – Mi történt? – Az ülésteremben vagyunk – felelte Jinzler higgadtan, miközben a háttérből éles kiáltások, és heves küzdelem zajai hallatszottak. – Bearsh csapdába ejtett minket. A wolvkiljei nem engedik, hogy... – Álljunk meg egy pillanatra! – szólt bele Luke a saját adóvevőjébe. – Wolvkileket mondott, Jinzler? Miféle wolvkilek? – Azok, amelyeket a nyakukban hurcoltak! – mordult fel haragosan Jinzler. – Azok az átkozott fenevadak nagyon is élnek! Ne kérdezze, hogy hogyan csinálták, mert magam sem tudom. És a geroonok sem azok, akiknek hittük őket. Ők a vagaarik! Pressor levegő után kapott, és felszisszent. – Vagaarik? Az adóvevőből fojtott robajlás hallatszott. – Mi történik ott? – kérdezte Luke. – A wolvkilek megpróbálnak elkapni minket – válaszolta Jinzler. – Egyelőre nem férnek hozzánk, de fogalmam sincs, hogy meddig tudjuk visszatartani őket! Mara a rendész parancsnokra pillantott, és odaszólt neki: – Hol vannak? – Arrafelé – felelte a férfi, és a kivilágított folyosószakasz irányába mutatott. – Vezessen oda minket – kérte Luke, közben kézmozdulatokkal mutatta Marának, hogy adja vissza a férfinek a sugárvetőjét, majd ismét beleszólt a rádióba: – Figyeljen, Jinzler! Tartsanak ki, indulunk! Pressor a további kéréseket vagy utasításokat meg sem várva sarkon fordult, és futásnak eredt; a Jedik habozás nélkül követték. – Figyeljenek Bearshre, és a társaira! – figyelmeztette őket Jinzler. – A wolvkileket itt hagyták ugyan, de gyilkos rovarokat tartanak maguknál, amelyeket személyi védelemre használnak! És alighanem más fegyvereik is vannak. – Értettük! – válaszolta Luke. – Van elképzelése arról, hogy hol lehetnek? – Azt mondták, tesznek egy kört – felelte Jinzler. – Tudniillik, hoztak magukkal néhány marék vezetékrágót is. – Ez egyre jobb – dünnyögte Luke, és futás közben benézett egy nyitott ajtón, majd az adóvevőt ismét a szája elé emelve megszólalt: – Fel százados, veszi az adást?

A birodalmi tiszt válasza egyetlen pillanatig sem késlekedett. – Most már igen, Skywalker mester! A lényeget mi is értettük. Mit kíván, mit tegyünk? – Mi most a D-ötösön vagyunk – mondta Luke –, önök merre járnak? – A D-hatoson, a jobb oldali, felső főfolyosó közepe táján. A tat irányába tartunk – válaszolta Fel. – Visszamenjünk a turbólifthez, és csatlakozzunk önökhöz odafent? – Az elülső felvonók nem működnek – közölte Luke. – És miután az áramszolgáltatás is akadozik azon a környéken, valószínűleg Bearsh járt arrafelé a férgeivel. Pressor úr, a hátulsó liftek még üzemképesek? – Elméletileg igen – felelte az Őrző. – Mindent lezárattam a Négyes és az Ötös között, de a Hatosból még fel lehet jutni ide. – Ezt hallotta, százados úr? – kérdezte Luke. – Vettem – erősítette meg Fel. – Drask tábornok most hívja a Chaf Envoyt, hogy leparancsolja ide a harcosait. Ha sietünk, két tűz közé szoríthatjuk Bearsht és a barátait. – Csakhogy az Őrző lezáratta a Négyesből idevezető turbólifteket! – szólt közbe Mara. – Mert ezt mondta az imént, nem? – Pontosan ezt – válaszolta Pressor. – De azért jobb lesz, ha rákérdezek – a szájához emelte a saját adóvevőjét, és beleszólt: – Trilli! Trilli, jelentkezz! Az érkező válasz túl halk volt ahhoz, hogy a Jedik megértsék. Pressor is lefojtotta a saját hangját, és futás közben derékból félrefordulva hadart valamit. Luke oldalra pillantott, egyenesen a felesége szemébe, és megkérdezte: – Te mire gondolsz? – Most nincs időnk a bonyolultabb megoldásokra – felelte Mara. – Jinzler és a többiek nagy bajban vannak. Akármi várjon ránk, egyenesen neki kell mennünk! – Egyetértek – vágta rá Luke. – De mi lenne, ha több hullámban támadnánk? Először mennénk mi, aztán az 501-esek, majd a chissek és Pressor rendészei? – Arra már nincs idő – Mara megrázta a fejét. – Jinzleréknek azonnali segítségre van szükségük. Ki tudja, mennyi idő kell ahhoz, hogy összeálljanak a csapatok! Ezekben a pillanatokban befutottak a megvilágított folyosószakaszra, ahol nem csupán a vészlámpák, de a mennyezeti fénycsövek java része is működőképes maradt. A vezetékrágók szemlátomást még nem vették ostrom alá a hajónak ezt a részét. – Azért én rákérdezek – Luke újra a szája elé emelte az adóvevőjét. – Fel, hallotta a kérdést? – Igen, de attól tartok, feleslegesen törjük a fejünket – válaszolt komor hangon a százados. – Drask tábornok nem tud kapcsolatba lépni a hajójával! Senki sem válaszol a hívásra, semmilyen csatornán. A Jedik összenéztek, és mindketten azonnal tudták, hogy mire gondol a másik: azokra a kétségbeesést és szenvedést tükröző mentális hullámokra, amelyeket odalent érzékeltek, a D-egyesen... – Skywalker mester! Itt van még? – hallatszott Fel hangja az adóvevőből. – Igen, százados úr, hallottuk – válaszolta Luke. – Az lesz a legjobb, ha mihamarabb felhozza ide a csapatát. Mara és én gyanítjuk, hogy a vagaarik elfoglalták a Chaf Envoyt. – Értettem – felelte a százados –, haladéktalanul indulunk! Luke kikapcsolta az adóvevőjét, és a rendész parancsnokra pillantott. – Mit intézett, Pressor úr? – Úgy néz ki, hogy az embereimre sem számíthatunk – felelte komoran az Őrző, mialatt visszacsatolta a rádióját a derékszíjára. – Hat rendészem eltűnt. – Mennyien voltak eredetileg? – érdeklődött Mara.

Pressor szomorúan felhorkant, és fintorogva válaszolt: – Tizenegyen, velem együtt. Magam is tudom, hogy nem egy komoly csapásmérő egység – hirtelen támadt haraggal meglóbálta a sugárvetőjét, és hozzátette: – De azok az átkozott vagaarik itt voltak egész idő alatt! Vagy a felvonókabinokban, vagy a társaimmal. Mikor és hogyan tudott egyikük eloldalogni, hogy lecsapjon az embereimre? És hogy a maguk hajóját hogyan foglalták el, azt végképp nem tudom felfogni! – Az a megoldás, hogy nem voltak itt valamennyien – magyarázta Luke. – Az egyiküket hátra kellett hagynunk. – Mert az illető megsebesült egy titokzatos orvtámadás során – fűzte hozzá Mara. – Te mit gondolsz, Luke? Ők maguk lőttek bele Estoshba? – A történtek fényében szinte teljesen biztosra vehetjük – felelte Luke, és mielőtt áthaladt volna az előttük lévő kereszteződésen, gyorsan benézett a főfolyosóba torkolló, oldalsó járatokba. – De legalább többé nem tudnak meglepni minket. – Így is elég sokáig félrevezették magukat – állapította meg keserűen Pressor. – Ne aggódjon, elkapjuk őket – csattant fel kissé dühösen Mara. – Milyen parancsot adott a rendészeinek? – Azt mondtam nekik, hogy maradjanak a helyükön, jól nyissák ki a szemüket, és álljanak készen arra, hogy támadás esetén megvédjék magukat, illetve a környezetükben lévő telepeseket – sorolta Pressor, és harcias pillantásokkal méregette maga körül a falakat. – Két rendészem ott van, a maguk társai mellett. És én nem akarom, hogy a többiek forró fejjel, vakon belerohanjanak valamibe, amíg nem tudjuk pontosan, hogy mivel állunk szemben. Ha vitára számított, csalódnia kellett. – Egyetértek – szólalt meg Luke –, sőt, kiváló ötletnek tartom! Most nem annyira a rendészeinek sugárvetőire, hanem inkább a szemükre és a fülükre van szükségünk. Rajtuk keresztül megtudhatjuk, hogy éppen merre járnak az ellenfeleink. – Így igaz – csatlakozott Mara is a férje véleményéhez, majd kissé megvető hangsúllyal hozzátette: – Egyébként sem hiszem, hogy kétségbe kellene esnünk. Ugyan már, mekkora felfordulást okozhat három-négy vagaari? A két Jedi még hosszú-hosszú évekig emlékezett erre a kissé elhamarkodott kérdésre. A következő másodpercben elértek egy kereszteződést, ahol Pressor intésére mindhárman jobbra fordultak, és a sarkon túl nyílegyenesen belefutottak a vagaarikba. Nem három, és nem is négy vagaariba. Összesen nyolcan voltak. Bearsh és hét társa a keresztfolyosón közeledett a csomópont felé, és legfeljebb tizenöt méterre lehettek tőle, amikor a két Jedi, illetve az Őrző váratlanul eléjük toppant. Bearsh most is a megszokott ruházatát viselte, bár a wolvkilje természetesen hiányzott a válláról. Társainak a testét nyakuktól a bokájukig érő páncélzat borította, míg a fejüket elöl nyitott páncélsisak védte. A kezükben chiss hő pisztolyokat, vagy a Régi Köztársaságban gyártott sugárvetőket szorongattak. Néhány méterrel a csapat előtt két wolvkil haladt, afféle harcfelderítő járőrként, míg további öt-hat fenevad a vagaarik lába között rohangált. A két csapat ugyanabban a pillanatban vette észre egymást. – Állj! – csattant fel Pressor, és Bearshre szegezte a sugárvetőjét. A vagaarik megtorpantak, és vezényszó nélkül a kiképzett, gyakorlott harcosoktól elvárható módon cselekedtek. Az elöl haladó négy páncélos alak szempillantás alatt fél térdre ereszkedett, hogy a mögöttük állók is használhassák a fegyvereiket. Alig fél másodperccel Pressor kiáltása után már hét fegyvercső szegeződött az emberekre. A wolvkilek még megtettek néhány lépést, aztán megálltak, és a fülüket hegyezve, halk hörgéseket hallatva fürkészték az ellenséget.

– Nyugalom – mormolta Luke. Lassú mozdulattal kinyúlt, óvatosan félretolta Pressor sugárvetőjét, majd egy oldalirányú lépéssel úgy helyezkedett, hogy részlegesen eltakarja a férfit, és megvédhesse őt, ha a vagaarik tüzet nyitnak rájuk. A fénykardja már a markában lapult, de egyelőre nem aktiválta. – Üdvözletem, Bearsh! – mondta megvető, higgadt hangon. – Látom, elhozta néhány barátját is! – Ah, a két Jedi – válaszolta Bearsh. Ha aggódott is a váratlan találkozás miatt, nem mutatta. – Szóval túlélték a turbóliftet. Tudják, nagyon sajnálom magukat! – Miért is? – kérdezte Mara, közben a vagaari harcosokat tanulmányozta, és megpróbált magyarázatot találni arra, hogy honnan kerültek elő ennyien. Azt biztosan tudta, hogy a chissek csupán öt vagaarit engedtek fel a Chaf Envoyra. Akkor viszont hol rejtőzött a többi? – Mert a felvonóban gyors és fájdalommentes halált haltak volna – magyarázta Bearsh. – így viszont hosszú szenvedés vár magukra. – És miért kellene bárkinek is meghalni? – próbált érvelni Mara. – Miért nem árulja el nekünk, hogy mit akarnak? Biztosan meg tudnánk állapodni egy mindenki számára kedvező, ésszerű megoldásban! Bearsh szeme megvillant. – Maga ostoba! – hördült fel dühösen. – Komolyan azt képzeli, hogy meg tud venni egy vagaarit? – Annyi bizonyos, hogy nem véletlenül jöttek ide – mutatott rá Mara. – Mi volt az oka? – Hogy bosszút álljunk a vagaarik ötven évnyi megaláztatásáért! – válaszolta haragosan Bearsh. – Hogy beteljesítsük a vagaarik régi-régi álmait! Mond ez magának valamit? – Többet, mint gondolná – válaszolta Mara. Valójában Bearsh szavai semmit sem mondtak neki, legalábbis egyelőre nem. De annak idején, a kihallgatási módszerekről szóló előadásokon az instruktorai alaposan beleverték, hogy minden apró információmorzsa, amit ki tud csalni egy figyelmetlen, vagy bőbeszédű alanyból, később hasznosnak bizonyulhat a teljes kép összeállításához. – Na és sikerült elérni azokat a magasztos célokat? Bearsh két szája büszke mosolyra görbült. – Az eredmények a legszebb reményeinket is felülmúlják – válaszolta elégedetten. – Az itteni emberek, akiket hamarosan a sorsukra hagyunk, úgy fogják eltölteni az utolsó óráikat, hogy keservesen elátkozzák magukat, amiért ostoba fejjel, akaratuk ellenére minket szolgáltak! – Érdekesen hangzik – jegyezte meg Mara. – És most miért szellőzteti meg előttünk ezeket a roppant titkokat? Mi is meg fogunk halni? Erről van szó? Az elöljáró Luke-ra fordította a figyelmét, és megvetően odaszólt neki: – Ez lenne a Jedik híres hősiessége? Hagyja, hogy az asszonya beszéljen, mialatt maga rettegve lapít? Luke megmoccant, és megcsóválta a fejét. – Feleslegesen sérteget, Bearsh – válaszolta higgadtan. – Szó sincs arról, hogy lapítanék. Egyszerűen azért bízom Marára a beszédet, mert ő jobban ért hozzá, mint én. Egy időben komoly tapasztalatokat szerzett a kihallgatás területén. A vagaari büszke mosolya alattomos, önelégült vigyorgássá torzult. – Maguk, Jedik, mindent fordítva csinálnak – mondta. – És már éppen elég időt vesztegettünk magukra. Most meghalnak! Mormolt valamit, mire a csapata előtt várakozó két wolvkil támadásba lendült. Mara érzékelte, hogy a férje ellencsapásra készül. – Maradj, Luke, tartalékold az erődet – súgta oldalra a szája sarkából, azzal az állatok felé szökkent.

Az Erőt hívta segítségül, hogy pontosan mérje fel a távolságot, és megérezze a tökéletes pillanatot. A wolvkilek a fülüket hátracsapva, sűrű nyáltól csöpögő pofájukat hatalmasra nyitva közeledtek felé. Az izmos hátsó lábak még egyszer, utoljára megdobbantak a fedélzeten, az állatok a levegőbe szökkentek, és nyílegyenesen repültek a Jedi-hölgy felé... Mara egy villámgyors, oldalazó lépéssel kitért az útjukból, közben aktiválta a fénykardját, és két gyors, könyörtelenül pontos csapással kettévágta a wolvkileket. Mialatt az állatok maradványai émelyítő csattanások kíséretében a fémpadlóra zuhantak, a Jedi-hölgy kikapcsolta a fénykardját, szembefordult a vagaarikkal, és könnyed, szinte csevegő hangnemben odaszólt nekik: – Na, hogy is mondta az előbb? Ki fog itt most meghalni? Bearsh résnyire húzott szeme vadul villogott. Az iménti, undorító vigyor nyomtalanul eltűnt az arcáról. Mindkét szája megrebbent, lélegzet után kapott, és fennhéjázó modorban néhány kurta szót kiáltott a saját anyanyelvén. A következő pillanatban a harcosai tüzet nyitottak. Mara készen állt. Aktiválta a fénykardját, átadta magát az Erőnek, és erre a titokzatos hatalomra bízta mozdulatainak irányítását. Ragyogó kék pengéje szemkápráztató gyorsasággal villant ide-oda, ahogy tévedhetetlen pontossággal hárította a felé záporozó kék és vörös lövedékeket. Az összpontosítás miatt a látómezője beszűkült, de ha nem is látta, érzékelte, hogy Luke is felzárkózott mellé. A Jedi-mester is aktiválta a saját fénykardját, és a felesége bal oldalára ugorva bekapcsolódott a harcba. Villámgyors mozdulatokkal verte vissza a sugárnyalábokat a folyosó falaira, padlójára és mennyezetére. Mara észrevette, hogy valaki tüzet nyit a közvetlen közelében. Energianyalábok röpködtek a vagaarik felé, amelyek az ő válla mellől indultak pusztító útjukra. Az egyik lövedék telibe találta a bal szélen térdelő vagaari mellkasát. A teremtény előbb lebámult a mellvértjén tátongó, olvadt lyukra, majd előrebukott, és elterült a padozaton. A Jedi-hölgy továbbra is a felé száguldó energianyalábokra összpontosította minden figyelmét, de lassan tudatosult benne, hogy Pressor közte, illetve a férje között áll, és a két, sebesen cikázó energiapenge által képezett védőfalon keresztül lövi a vagaarikat. Hirtelen újabb idegen nyelvű kiáltás harsant, de ez már korántsem gőgösen, hanem elkeseredetten és haragosan szólt... A megmaradt wolvkilek a körülöttük és felettük röpködő sugárnyalábokra ügyet sem vetve előrerontottak. Mara lépett egyet előre, és kettőzött gyorsasággal hárította a vagaarik lövéseit. Vele ellentétben Luke hátralépett, kikapcsolta a kardját, és fél térdre ereszkedett. Mara jól tudta, hogy kettejük közül ő kezeli finomabban a fénykardot, viszont a férje még ebben a kifáradt állapotában is pontosabban irányítja az Erőt, mint a Galaxis bármely más teremtménye. Felrémlett benne a gondolat, hogy ha a vagaarik még nincsenek eléggé lenyűgözve attól, amit eddig láttak, akkor a most következő mutatvány már biztosan elképeszti őket. A wolvkilek megtették az utolsó métereket, és a végső ugrásra készültek... Aztán sorban megtorpantak, mozdulatlanná dermedtek, és kétségbeesetten szűköltek, amikor Luke az Erő segítségével megbénította az idegrendszerüket. Mialatt elkábulva álltak, a Jedi-mester még mélyebbre hatolt az agyukba, és gyorsan megkereste az alvásközpontjukat. Az állatok nagyot szusszantak, a lábaik megbicsaklottak, majd egyszerre, és immár eszméletlenül elterültek a fedélzeten. Luke azonnal talpra állt, és odaszólt a feleségének: – Na, hogy tetszett? – Parasztfiú – mormolta Mara, de közben szélesen elmosolyodott. Őt annak idején úgy

képezték ki, hogy könyörtelen legyen. Mindig is arra tanították, hogy ne kegyelmezzen azoknak, akik veszélyt jelentenek rá, és ezáltal – a kiképzői szerint – eljátszották az élethez való jogukat. De Luke másként szemlélte a világot. Noha az elmúlt évek során szerzett tapasztalatai megedzették és valamennyire megkeményítették a lelkét, azért annak mélyén megőrizte azt a könyörületességet, és azokat az eszményeket, amelyeket még a Tatuinról hozott magával. Mara egyáltalán nem sértésnek szánta a megjegyzést. Sőt, többek között éppen a letisztult, egyszerű gondolkodásmódja miatt imádta Luke-ot, mert az lényegében az élet végtelen tiszteletén alapult, így aztán a férje megingathatatlan alapelvei iránti elismerése jeléül használta a „parasztfiú" kifejezést. És azzal is tisztában volt, hogy a nap végén sokkal nyugodtabb lesz az álma, mert akármi történjék addig, vigasztalni fogja a tudat, hogy még a leghalálosabb ellenségeik is megkapták az összes, józan ésszel megadható esélyt. Ám a vagaarik gyorsan eltékozolták az esélyüket. A wolvkilek kiiktatása után Bearsh újabb parancsot ordított, mire a harcosai fokozták az össztüzet. És miután az izzó lövedékek még a korábbinál is sűrűbben záporoztak rá, Mara tudta, hogy ennek az összecsapásnak hamarosan vége szakad. A vég egy aktív fénykard formájában érkezett, amely elröppent mellette, és tökéletes időzítéssel átszáguldott azon a láthatatlan védernyőn, amit az ő viharos gyorsasággal végrehajtott hárításai képeztek. A szélsebesen pörgő fegyver egyetlen másodperccel később elérte az ellenség sorait. Az izzó energiapenge hol jobbra, hol balra villant, közben akadálytalanul hasította át a vagaarik fegyvereit, páncélzatát és testét. Két másodperccel később minden véget ért. Mara kihúzta magát, majd hevesen zihálva lerázogatta a tagjait, hogy a feszültség kioldódjon az izmaiból. Szemügyre vette a halott harcosokat, közben az Erőn keresztül gyorsan letapogatta a környezetüket, hogy elejét vegye a további meglepetéseknek. Hirtelen észrevette, hogy Bearsh hiányzik az elesettek közül. – Vajon hová ment? – mormolta félhangosan, és a tekintetével még egyszer végigsöpört az iszonyúan megcsonkított tetemeken. – Kicsoda? – kérdezte Luke, és felemelte a tekintetét arról a wolvkilről, amely mellé az imént letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. – Bearsh eltűnt – válaszolta Mara, majd a rendész parancsnokhoz fordult: –, nem látta véletlenül? Pressor nem válaszolt. Döbbenten tátogva bámulta a vagaarik hátborzongató maradványait. – Hahó, Pressor úr, ébresztő! – szólt rá mosolyogva Mara. A férfi nagy erőfeszítések árán elszakította a tekintetét a véres látványtól, és bambán pislogott a Jedi-hölgyre. – Te... tessék? – dadogta zavartan. – Bearsh eltűnt – ismételte Mara. Türelmetlenül toppantott egyet, de rögtön elszégyellte magát a viselkedése miatt. Ráeszmélt, hogy az itteni emberek ötven éve nem láttak Jediket, így nyilván rég elfelejtették, hogy mire képesek. – Igen – bökte ki Pressor, és gyorsan összeszedte magát. – Ő, huh, szóval Bearsh eliszkolt, rögtön azután, hogy a férje – furcsa pillantás vetett Luke-ra –, hogy is mondjam... elaltatta az állatokat. A harcosai fokozták a tüzet, ő pedig sarkon fordult, és elmenekült. – Jobb lesz, ha utána megyünk – vélekedett Mara. – Szerinted is, Luke? – Igen, menjetek csak! – dünnyögte Luke, és odalépett a következő wolvkilhez. – Én még megvizsgálom ezeket a teremtményeket. Nem szeretném, ha hirtelen felébrednének, és hátba támadnának minket. Menj csak, később megkereslek!

– Rendben! – Mara nekivágott a folyosónak, és néhány lépés után visszaszólt: – Maga is jöjjön, Pressor úr! Vezessen oda ahhoz a teremhez! – A férfi válaszát meg sem várva futni kezdett, közben előrántotta az adóvevőjét, és beleszólt: – Fel százados! Szedjék a lábukat, és jól nyissák ki a szemüket! Úgy néz ki, hogy több vagaari portyázik itt, mint eredetileg sejtettük! Hosszú pillanatokig nem kapott választ, mire ismét megszólalt: – Fel százados, veszi az adást? A készülék továbbra is makacsul hallgatott. – Valami azt súgja – jegyezte meg Pressor, aki időközben felzárkózott Mara mellé –, hogy erre már ők is rájöttek.

Huszadik fejezet

A D-hatos egység tatjának környékén valamivel rosszabb állapotok uralkodtak, mint az óvoda és az Elkülönítő közötti szakaszon. Ám a folyosók járhatónak bizonyultak, és az 501-esek abban a hangulatban voltak, amit a kiképző kézikönyvek „átszellemültnek", illetve „emelkedettnek" neveztek. Így aztán a csapat különösebb zökkenők nélkül, rövid idő alatt eljutott a liftállomáshoz. Fel megnyomta a hívógombot. Néhány pillanattal később, mialatt a kabin érkezésére vártak, érzékelték a rájuk leselkedő veszély első jeleit. – Ez nem hangzik túl biztatónak – jelentette ki Csáklya, miközben a liftajtóhoz préselte a sisakjának az oldalát. – Ez a hang valahogy... nem jó. – Hogy érti azt, hogy nem jó? – háborgott a százados. Ő maga is kényesen ügyelt arra, hogy a figyelme egy pillanatra se lankadjon, de nem akart megriadni minden egyes nyikordulás hallatán. – Hogyan hangzik? Kopottnak, rozsdásnak, recsegőnek? Hogyan? – Túl nehéz – közölte Őrszem, aki a társát utánozva szintén odanyomta a sisakját az ajtólaphoz. – Túl nehéz ahhoz, hogy üres legyen. A százados Draskra pillantott, és odaszólt neki: – Lehet, hogy a lebegtető rendszerrel van baj? – Nem hiszem, uram – válaszolta a tábornok helyett Őrszem. – Ott sincs minden rendben, de most másról van szó. Ez a kabin biztosan nem üres. – Nekünk pedig abból kell kiindulnunk, hogy az ellenségeinkkel van tele – vélekedett Drask. – Azt javaslom, százados úr, sürgősen vonuljunk fedezékbe! Fel hevesen grimaszolva csóválgatta a fejét. Valahogy gyávaságnak érezte, ha most elfutnak és meglapulnak valahol, viszont kockáztatni sem akart. Ráadásul nem ő maga, hanem Drask állt elő a javaslattal, ami azt jelentette, hogy ha elrejtőznek, akkor a jövőben nem kell számolni a tábornok bíráló és gúnyos megjegyzéseivel. Végül döntésre jutott, és fennhangon megszólalt: – Figyelem, rohamosztagosok, védőállást foglalunk! Szóródjanak szét, és nagyon figyeljenek! A parancs kiadását követően gyorsan körülnézett. Felfedezett egy bejáratot a közelben, és pillanatnyi latolgatás után elindult felé. Az ajtón túl kisebbfajta, konyhával egybeépített étkező fogadta. A padlót vastag porréteggel lepett főzőedények, evőeszközök, továbbá poharak, tányérok és tálak cserepeinek százai borították. Fel beállt az ajtóba, és úgy helyezkedett, hogy szemmel tarthassa a liftet, de a teste fedezékben legyen. Végül előhúzta, és a liftaknát lezáró ajtóra szegezte a pisztolyát, majd mozdulatlanul várakozott. Alig néhány másodperccel később megváltozott az aknából kihallatszó, tompa búgás, ami arra utalt, hogy a kabin megérkezett, és megállapodott... A következő pillanatban tompa dörrenés és vakító fényjelenség kíséretében kirobbant a lift ajtaja. Fel ösztönösen visszabukott a helyiség falának takarásába, onnan hallgatta a folyosó

válaszfalaira zúduló fém- és műanyagdarabok kopogását és csattogását. A robbanás visszhangjai lassan elhaltak, mire óvatosan kidugta a fejét és a pisztolyát az ajtó kerete mögül. Éppen idejében nézett ki ahhoz, hogy meglássa azt a két alakot, akik a liftajtón tátongó nyíláson át ugrottak ki a folyosóra. A harcosok gyakorlatilag körül sem néztek, mielőtt tüzet nyitottak. Vakon, véletlenszerűen lövöldöztek összevissza, nyilván azért, hogy jó előre elvegyék a rájuk leselkedők kedvét az ellentámadástól. A százados felszisszent meglepetésében. Jinzler figyelmeztetése után valamiért úgy gondolta, hogy Bearshhez és társaihoz hasonló lényeket fog látni. Ő azokra a testükön köpenyt viselő, a vállukon halott állatokat cipelő teremtményekre számított, amelyekkel naponta találkozott a Chaf Envoy fedélzetén, nem pedig egy tetőtől-talpig páncélba öltözött, állig felfegyverzett támadóegységre. A következő pillanatban újabb két vagaari rontott ki a kabinból, akiket négy nagyon is eleven, dühödten vicsorgó wolvkil követett. A birodalmiak mindeddig nem viszonozták a tüzet, és Fel úgy döntött, hogy ideje változtatni ezen az állapoton. Vadul hátrahőkölt, mert az egyik, találomra leadott lövés a feje közelében csapódott a falba, de rögtön visszahajolt a folyosóra, teleszívta a tüdejét levegővel, és felordított: – Állj! Tegyék le a fegyvert! Természetesen egy pillanatig sem várta, hogy az ellenség engedelmeskedik a parancsának, és nem is kellett csalódnia. Mind a négy vagaari felé fordult, és miután felfedezték őt, egyszerre tüzet nyitottak rá. Fel jeges nyugalommal célba vette a hozzá legközelebb eső harcos mellkasát, és meghúzta az elsütő billentyűt. A vékony, de erős lézernyaláb fekete peremű lyukat égetett a célpont mellvértjébe. A vagaari hatalmasat rándult, megtántorodott, és hanyatt zuhant. A százados villámgyorsan visszahúzódott a fal mögé, mert feldühödött ellenfelei gyilkos pergőtüzet zúdítottak az ajtónyílásra. Fel leguggolt, kidugta a fegyverét a falon túlra, és vaktában leadott néhány lövést. Odakint a folyosón a vagaarik fegyvereiből kiröppenő energianyalábok hangjai közé BlasTech típusú sugárvetők lövedékeinek jellegzetes, éles sistergései vegyültek. Egy ütemmel később a százados egy hő pisztoly tűzgolyóinak süvítését is meghallotta. Gyorsan elhúzta néhányszor a fegyvere kioldóbillentyűjét, majd óvatosan kinézett a folyosóra... ... és azt látta, hogy az egyik wolvkil nyílegyenesen felé száguld. Azonnal visszahátrált az étkezdébe. Az állat lassított, de a karmai megcsúsztak a sima fémlemezeken, így hiába kaparta a padozatot, nem tudta idejében bevenni a kanyart, és a lendület tovább sodorta. A százados egy pillanatra tisztán rálátott az ajtó előtt elsikló wolvkilre, és gyorsan oldalba lőtte. Ám az állaton nem látszott, hogy súlyos sebet kapott volna. Éppen csak megrázta magát, aztán az ajtó felé perdült, és a fogait csattogtatva újabb rohamra indult. Fel mélyebbre hátrált a helyiségben, közben újra meg újra belelőtt a felé vágtató fenevad mellkasába, majd jobbra vetődött, hogy kitérjen az útjából. A wolvkil számított erre a manőverre, és azonnal irányt váltott, aztán még egyszer elrugaszkodott, és rávetette magát a célpontjára. A százados – inkább a szerencséjének, mint az ügyességének köszönhetően – félreütötte az arca felé kapó mellső lábakat, de közben elejtette a pisztolyát. Kétségbeesetten előrelendítette mindkét kezét, hogy torkon ragadja a wolvkilt. A fenevad repülés közben oldalra vágta a fejét, és iszonyatos erővel ráharapott a jobb alkarjára. Fel levegő után kapott, mert szörnyű fájdalom hasított a kezébe. Az izmos test nekicsapódott a mellkasának, és hatalmasat taszított rajta. Hátratántorodott, elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Zuhanás közben szabadon maradt bal kezével belemarkolt a

szörnyeteg nyakába, és annál fogva balra rántotta a szőrös testet, így sikerült elérnie, hogy amikor a háta végül a padozatnak csapódott, a gyilkos teremtmény nem egyenesen rá esett, hanem közvetlenül mellé. Akkora ütést kapott a hátára, hogy elakadt a lélegzete. A padozaton heverő, törött cserepek mélyen belevágtak a bőrébe. Ám a wolvkil ezúttal sem adta tanújelét annak, hogy megsérült, de még csak annak sem, hogy fájdalmak gyötörnék. Azonnal talpra vergődött, és eszeveszett rúgkapálás közepette, minden erejével azon igyekezett, hogy az ellenfele fölé kerüljön. A százados a baljával elszántan szorította az állat vastag bundáját, és kétségbeesetten törte a fejét, hogy mitévő legyen. A teremtmény olyan vadul vonaglott, hogy hiába próbált belerúgni akár a térdével, akár a lábfejével, nem tudta akkora erővel eltalálni, hogy komoly sérülést okozhasson neki. A félelmetes fogak közé szorult jobb karját nem használhatta, de a balt sem, mert azzal tartotta el magától a wolvkilt. Hirtelen rádöbbent, hogy az állat szeme ott van, szó szerint csupán karnyújtásnyira tőle. Fel belenézett abba a sötét szempárba, és megpróbálta kisöpörni a tudatából a fájdalmat annyi időre, amíg összeszedi a gondolatait. Ha elengedi a wolvkil nyakát, azzal szörnyű, talán halálos veszélynek teszi ki magát. Mégis úgy ítélte meg, hogy ez az egyetlen esélye. Ha nem cselekszik gyorsan, el fogja veszíteni a jobbját, és egyetlen ép karral nem sokáig állhat ellen az őrjöngő szörnyetegnek. Vett egy mély lélegzetet, elengedte az állat nyakát, és villámgyorsan a szeme felé kapott. Pontosan azt tette, amire a wolvkil számított. A fenevad diadalittasan felmordult, és elengedte a jobbját. Most, hogy szabaddá vált úgy a szája, mint a nyaka, hátrafeszítette a testét, és félelmetes karmokkal felfegyverzett mellső lábával az ellenfele torka felé csapott. Felnek annyi ideje maradt, hogy elterüljön a padozaton, és félrerántsa valamennyire a nyakát, abban a biztos tudatban, hogy kockáztatott, és veszített... Hirtelen úgy érezte, mintha az idő lelassult volna körülötte. A tudata képről-képre rögzítette az eseményeket. Tisztán látta az immár védtelenül maradt nyaka felé közeledő fogakat. Az állat oldalra csavarta a fejét, hogy beleharaphasson a torkába. Az életösztön parancsára még felemelte a kezét, de ő maga is tisztában volt azzal, hogy már mindennel elkésett. Elkeseredetten nézte azokat a szörnyű fogakat, amelyek már majdnem elérték őt, amikor váratlanul egy fehér páncélkesztyűs kéz bukkant elő a semmiből, belenyúlt a fenevad pofájába, és keményen rámarkolt az alsó állkapocsra. A wolvkil felmordult, amikor rájött, hogy nem puha emberi nyakba, hanem kemény ötvözetből készült lemezbe harapott. A meglepett morgás riadt szűköléssé változott, amikor egy másik, ugyanolyan könyörtelen kéz tarkón ragadta, aztán egy ellenállhatatlan erő a levegőbe emelte az egész testét. – Kész vagy? – kérdezte a rohamosztagos, aki mindkét kezét előrenyújtva maga előtt tartotta a vadul kapálózó wolvkilt. – Mehet! – válaszolta egy hang. Az elsőnek érkező rohamosztagos meglóbálta, és az étkező távolabbi sarka felé hajította az állatot. A következő pillanatban sugárvetőből leadott lövések sisteregtek, aztán csend lett. – Szép munka volt – jegyezte meg a százados, mialatt gyenge, nehézkes mozdulatokkal nekilátott, hogy talpra vergődjön. A mellette álló katona megfogta épen maradt bal karját, és felsegítette. Fel odabiccentett neki, és folytatta: – Az időzítés ezúttal is tökéletesre sikerült. Köszönöm! – Ugyan, uram, ez csak természetes – válaszolta Árnyék. – Hogy érzi magát? – Úgy néz ki, megmaradok – válaszolta kesernyésen mosolyogva Fel, és szemügyre vette

a sérüléseit. A jobb alkarja ijesztő látványt nyújtott, de meglepő módon alig érzett fájdalmat, amit a vérében keringő adrenalin hatásának tulajdonított. Éppen ezért élt a gyanúperrel, hogy hamarosan jóval erősebb fájdalmak fogják kínozni. – Mi történt odakint? – Elkaptuk őket, uram – válaszolta Felhő, mialatt egy mesterséges bőrrel teli palackkal a kezében odalépett a parancsnoka mellé. – Valami azt súgja, hogy a páncéljuk tervezője még csak nem is hallott a BlasTech sugár vetőkről. – Drask tábornoknak nem esett baja? – kérdezte Fel, és aggodalmas pillantást vetett az ajtó felé, de a katonái eltakarták előle a kilátást. – Egyben maradtam – felelte maga Drask, és Felhőt megkerülve odaállt a százados elé. – Sajnálom, hogy egy kicsit késve érkezett a felmentő sereg! – A lényeg, hogy még éppen ideértek – dörmögte Fel, és az arca fájdalmasan rángatózott, mialatt Felhő lefejtette a jobb alkarjáról a ruházatának megtépázott maradványait. – Többször is belelőttem abba az átkozott fenevadba, de nem értem el semmit. Figyeljen, Felhő, csak állítsa el a vérzést, és szüntesse meg a fájdalmat, rendben? Elég, ha használni tudom a karomat, minden más várhat. Szóval, hol vannak a sérülékeny részei ennek az állatnak? – Attól tartok, uram, nincsenek gyenge pontjai – válaszolta Őrszem. Felhő ezalatt vékony bőrréteget fújt a százados alkarjára, majd eltette a palackot. Az egyik övtáskájából előhúzott egy csomag kötszert, és nekilátott, hogy feltekerje azt a sérült területre. Őrszem néhány pillanatig szótlanul figyelte társa ügyes, gyakorlott mozdulatait, majd folytatta: – A külső megjelenésük tekintetében semmiben sem különböznek egy átlagos állattól, de úgy tűnik, hogy a belső szerveik szétszórtan helyezkednek el a különféle testüregeikben. A központi idegrendszerük is több alközpontra oszlik, amelyeket nem néhány nagy, hanem számtalan kisebb idegpálya köt össze. Ahhoz, hogy megállítson egy ilyen teremtményt, gyakorlatilag darált hússá kell lőnie, uram! – Ezt majd igyekszem észben tartani – válaszolta Fel, és a rohamosztagos mellvértjén feketéllő, égett foltokat fürkészve hozzátette: – Megsérült valaki? – Néhány jelentéktelen karcolás, uram – felelte Felhő, és felmutatta a bal alkarját, ahol a fehér páncélon néhány tűhegynyi lyuk sötétlett. – Minden várhat, amíg vissza nem térünk a hajóra. – Feltéve, hogy még van hajónk, amelyre visszatérhetünk – jegyezte meg halkan a százados, és komor pillantást vetett a tábornokra. – Van hajónk – dörmögte eltökélten Drask –, és még most is vannak chiss harcosok a fedélzetén. Úgy a hajó, mint ők ott várnak minket, ahol hagytuk őket. – Remélem, igaza van, tábornok úr – sóhajtotta Fel, majd Felhő felé fordult, aki időközben elhasználta az első csomag kötszert, és máris előhalászott egy másodikat. Halványan elmosolyodott, és rászólt a katonájára: – Köszönöm, ennyi éppen elég lesz. Nézzük a folytatást. Vajon a vagaarik látványos belépője tönkretette azt a fel vonókabint, vagy üzemképes maradt? – Az előbb benéztem oda, uram, és egész tűrhetőnek tűnt az állapota – válaszolta Őrszem. – De Csáklya most alaposabban is átvizsgálja. Ezalatt Árnyék apró kézmozdulattal jelezte, hogy mondani akar valamit, és Fel jóváhagyó biccentését követően megszólalt: – Uram, az összecsapás alatt a Jedik megpróbáltak kapcsolatba lépni velünk! Fel megcsóválta a fejét. A csata hevében nem hallotta meg az adóvevőjének a hívójelét. – És mit akartak? – kérdezte gondterhelten. – Arra figyelmeztettek minket, hogy több vagaari portyázik idelent, mint korábban sejtettük – válaszolta Őrszem. – Hát, ezt magunk is megtapasztaltuk – dünnyögte Fel, és elindult a kijárat felé. –

Válaszolt nekik valaki? – Sajnos nem, uram – közölte Őrszem – A kérdéses pillanatban eléggé el voltunk foglalva. – Ez teljességgel érthető – Fel engedékenyen bólintott, és felvette a padozatról a wolvkillel vívott küzdelem alatt elejtett pisztolyát. Csáklya a felvonó előtt várta a csapatot. Folyamatosan forgatta jobbra-balra a fejét, hogy szemmel tartsa a folyosót arra az esetre, ha a vagaarik újabb támadásra szánnák el magukat. – A turbólift üzemképes, uram! – jelentette derűs hangon, miután a parancsnoka a közelébe ért. – Helyes – vágta rá Fel, és a társaság élén haladva besétált a fülkébe – akkor induljunk! – Tehát, mi a terv? – kérdezte Drask, miután a kabin kissé imbolyogva bár, de siklani kezdett a D-ötös felé. Fel mélyet sóhajtott, és összekaparta minden elszántságát, hogy megacélozza az akaratát. Amit mondani készült, ellene szólt mindennek, amire valaha tanították, ráadásul mélységesen zavarba ejtőnek találta. De már kiszámította magában, hogy ez az egyetlen járható út. – A terv az, tábornok úr – válaszolta csendesen –, hogy átadom önnek az osztagomat, amíg valamennyien vissza nem térünk a Chaf Envoyra. A kijelentést követő pillanatokban csendesen derült magában, mert Drask bamba arckifejezése láttán úgy sejtette, hogy a tábornok még soha életében nem lepődött meg ennyire. – Jól értettem? Arra kér, hogy... vegyem át a parancsnokságot? – Pontosan arra – Fel nagyot bólintott. – Ahogyan korábban a tudtunkra adta, ön felszíni csapatok felett parancsnokol. Én viszont űrhajókat irányítok. Ami körülöttünk zajlik, az a maga szakterülete, és nem az enyém. – Lehet, de ez itt a maga egysége – mutatott rá Drask, és gyanakodva hozzátette: – Ilyen könnyedén átadja őket másvalakinek? – Először is, egyáltalán nem könnyű – vágott vissza Fel. – Viszont az ostobaság és fennhéjázás csúcsa lenne, ha kockára tenném az életüket, és a többi társunk életét is azzal, hogy műkedvelő létemre ragaszkodom a parancsnoki pozíciómhoz, mialatt egy hivatásos szakértő is a rendelkezésünkre áll. Maga másként gondolja? Drask néhány pillanatig csak merőn bámult, és vörös szeméből kifürkészhetetlen tekintet sugárzott. Aztán lassan elmosolyodott. Fel meglepődött, mert legjobb emlékezete szerint ez volt a legelső őszinte mosoly, amelyet ő vagy a katonái kaptak egy chisstől, mióta a Chaf Envoy fedélzetére tették a lábukat. – Szépen és meggyőzően beszélt, százados úr – jelentette ki ünnepélyesen a tábornok. – így aztán elfogadom az ajánlatát, és átveszem a parancsnokságot. – Intő gesztussal felemelte a jobb mutatóujját, és hozzáfűzte: – Viszont, mialatt én vagyok a bolygófelszíni hadviselés szakértője, ön nálam sokkal jobban ismeri annak a hadszíntérnek a felépítését és tervrajzait, amelyen meg kell vívnunk a harcunkat. Ennélfogva közösen fogunk parancsnokolni az 501-es Légió osztaga felett. Fel méltóságteljesen fejet hajtott, de magában korántsem volt elégedett. Jól tudta, hogy ha a történelem folyamán egy egységnek két külön személyiség parancsolt, abból még sosem sült ki semmi jó. Az egyesített parancsnoklás rendszerint katasztrofális helyzetet, egymásnak ellentmondó utasítások tömkelegét, ostoba versengést, és általános zűrzavart teremtett. Ennek elkerülése érdekében szilárdan megfogadta, hogy akármi történjék, be fogja érni azzal, hogy ellátja Draskot a megfelelő taktikai adatokkal, és teljes egészében rábízza az irányítást. Élt a gyanúperrel, hogy maga a tábornok is így gondolja, ami arra utalt, hogy az iménti javaslata afféle gesztus volt csupán, amely arra szolgált, hogy ő megőrizhesse a tekintélyét a katonái előtt.

– Rendben van, tábornok úr – mondta végül –, elfogadom az ajánlatát. – Helyes! – vágta rá Drask, és felcsillant a szeme. Meglóbálta a pisztolyát, és hozzátette: – Akkor most mutassuk meg a vagaariknak, hogy mi vár azokra, akik háborút viselnek a Chiss Birodalom és a Kéz Birodalma ellen! Fel elmosolyodott, végighordozta a tekintetét a mozdulatlanul, néma csendben várakozó rohamosztagosokon, és megszólalt: – Igen, tábornok úr, mutassuk meg nekik!

A három wolvkil abban a pillanatban rohamra indult Mara ellen, ahogy belépett az ülésterembe. Az állatok szempillantás alatt átviharzottak a helyiségen. A célponttól három-négy méterre hatalmasat ugrottak. A nyáltól csöpögő fogsorok a Jedi-hölgy fegyvert markoló kezére irányultak... Mara hűvös nyugalommal, tökéletes időzítéssel oldalra szökkent, majd három gyors csapással kettévágta a szörnyetegeket. A helyiség túlsó felében Jinzler és a társai azonnal nekiláttak, hogy lebontsák a rögtönzött menedék ingatag tetőjét. – Kérem, siessenek! – kiáltotta elkeseredetten Feesa, miközben félrelökött egy széket, és nyomban visszakuporodott Formbi mellé. – Chaf'ormb'intrano főnemes súlyosan megsebesült! Mara kikapcsolta a fénykardját, és elindult a kiszabadított foglyok felé. Menet közben gyors pillantásokkal végigmérte a padozaton elnyúlva heverő három chiss harcost, és a két fiatal férfit. Pressor letérdelt az egyik rendésze mellé, pedig már ő is tudta, hogy egyikükön sem lehet segíteni. Az életben maradottak félretolták a sarok előtt keresztbe fordított asztalt. Mire a Jedi-hölgy odaért hozzájuk, Feesa kitámogatta a sarokból a láthatóan legyengült főnemest, akinek ruházatán hatalmas vérfoltok sötétlettek. – A többiek jól vannak? – kérdezte Mara, és mialatt visszaakasztotta a fénykardját a derékszíjára, sérülések nyomai után kutatva végighordozta a tekintetét a társaság tagjain. – Csak a főnemes sebesült meg – erősítette meg Feesa, aki szemlátomást nem vett tudomást a saját vállán vöröslő, véres csíkokról. – Kérem, segítsenek rajta! – Nyugodjon meg! – csitította Mara a zaklatott chiss hölgyet, azzal elfordult, hogy szemügyre vegye azt a három idős férfit, akik a hátsó falnál gyűltek össze, mintha arra törekedtek volna, hogy a lehető legtávolabb legyenek mindenki mástól. Nyomban feltámadt benne a gyanú, hogy a Kirajzás eredeti túlélőit látja. A következő pillanatban megszólalt az adóvevője, majd Fel hangja hallatszott a készülékből: – Skywalker mester? Veszik az adást? Mara visszafordult a főnemes és Feesa felé, közben előhúzta, és a szája elé emelte a rádióját, majd beleszólt: – Itt vagyok, százados úr! Nem esett bajuk? – Az előbb összeakaszkodtunk néhány vagaarival, és a kis szőrös kedvenceikkel – válaszolta Fel. – Vigyázzanak azokkal a wolvkilekkel! Nagyon nehéz elpusztítani őket! – Nem nehéz, ha van fénykardja – felelte mosolyogva Mara. – Amint hazatérünk, kezdeményezni fogom a feletteseimnél, hogy szereljék fel a rohamosztagosokat ezzel a fegyverféleséggel – jelentette ki vidáman a százados. – Egyébként most már minden rendben. Pillanatnyilag az egyik hátsó liftben vagyunk, és a D-ötös felé tartunk. Vannak új utasításaik a számunkra?

– Jelenleg csupán annyi, hogy végezzenek azokkal a vagaarikkal, amelyekkel útközben találkoznak – felelte Mara. – Még mindig nem tudjuk, hogy hányan vannak, és merre járnak. Legyenek nagyon óvatosak, nehogy belefussanak egy csapdába! És ha menet közben telepesekre bukkannának, juttassák őket biztonságos helyre! – Értettem! – kurjantotta katonásan Fel. – Megyünk tovább! – Hamarosan mi is elindulunk az önök irányába – ígérte Mara, majd mélyet lélegzett, és ismét beleszólt az adóvevőbe: – Luke, hallasz? – Igen, veszem az adást – válaszolta azonnal a Jedi-mester. – Gondoskodtam a wolvkilekről, és már felétek tartok. Ti hogy álltok? – Urai vagyunk a helyzetnek – jelentette ki elégedetten Mara. – Nem is kell idejönnöd! Menj tovább, és próbáld az 501-esek felé terelni a vagaarikat. – Rendben! Kiszálltam! Mara visszatűzte az övébe a rádióját, és kissé előrehajolva szemügyre vette a reszketeg léptekkel felé botorkáló Formbi jobb alkarját. – Hát, ez tényleg nagyon csúnya – dünnyögte halkan –, ide már kevés lesz az elsősegély-készlet. Pressor úr! Az Őrző éppen a másik rendész tetemét vizsgálgatta, de most felnézett. A tekintete homályosnak tűnt, látszott rajta, hogy nincs teljesen magánál. – Tessék? – kérdezte halkan. – Formbi főnemesnek azonnali orvosi segítségre van szüksége – magyarázta neki Mara, és magában elcsodálkozott a férfi hangulatának gyors átalakulásán. – Hol egy kórház? – Hogy kórház... ? – motyogta kábán Pressor. – Miért, mi a baj? Mara a homlokát ráncolva meredt az Őrzőre, majd hirtelen észbe kapott. Hát persze, Pressor az egyik halott embere mellett kuporog... – Nézze, Pressor úr, sajnálom a barátját – mondta szelíd, együtt-érző hangon. – De rajta most már nem segíthetünk. Nem vigasztalhatta tovább a mélyen lesújtott férfit, mert a hátsó falnál ácsorgó idős emberek egyike dühösen felcsattant: – Szóval azt akarja, hogy egy idegen teremtményre pazaroljuk a gyógyszereinket? Méghozzá pontosan arra az idegenre, aki a hajónkra hozta azokat a gyilkosokat? Mara szembefordult az illetővel, és gondosan vigyázva, hogy az ingerültsége ne érződjön a hangján, odaszólt neki: – Nézze, jó uram! Megértem, hogy haragszik. Egyszer majd eljön az ideje a történtek elemzésének, a vádaskodásnak és a felelősök keresésének. De ez most nem az a perc. Máris elvesztették két társukat... – Hatot... – vetette közbe komoran Pressor. – Szóval, elvesztették hat társukat – módosította Mara az előző kijelentését, és nagyot fújt, hogy lehiggadjon. Szerette volna a képükbe vágni, hogy valószínűleg senki sem halt volna meg, ha nem ejtik csapdába Luke-ot és őt, de a békesség kedvéért türtőztette magát. Így aztán visszanyelte a csípős megjegyzéseit, és nyugodt hangon folytatta: – A háború már csak ilyen. A társaiknak voltak fegyvereik, és volt némi esélyük, hogy felvegyék a harcot. – Az ajtó felé intett, és kíméletlenül hozzátette: – És ez máris több annál, amit a többi emberükről elmondhatunk. Ha nem cselekszünk, méghozzá gyorsan, mindannyian meg fognak halni! Ezt akarják? – Akkor menj, és segíts rajtuk, Jedi! – kiáltotta haragosan az egyik öreg. – Ki tart vissza? Mara hevesen megrázta a fejét, és magyarázni kezdett: – Látja, pontosan ez az, amit nem fogunk megtenni! Nem fogunk külön-külön rohangálni, hogy folyton akadályozzuk egymást. Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy. A mi feladatunk, hogy

harcoljunk. Az Őrző feladata, hogy kiderítse, és a tudtunkra adja az ellenség helyzetét, illetve, hogy támogasson minket. – A jobb mutatóujját az idős férfiakra szegezte, és hozzátette: – A maguk feladata pedig, hogy az arcvonal mögött maradnak, ellátják a sebesülteket, és megvédik a civileket. Ha ez elfogadhatatlan az önök számára, máris elmegyünk innen! – Tehát semmi sem változott – dörmögte halkan az egyik idős férfi. – Igen, még most is pontosan olyanok, mint amilyenek annak idején voltak – erősítette meg keserűen a társaság szószólója, majd kihúzta magát, és kijelentette: – Hát legyen, Jedi! Majd mi gondoskodunk a sebesültekről. Ahogy parancsolja! – mélyet lélegzett, és fenyegető hangon hozzáfűzte: – De miután vége lesz, maguk elhagyják a Kirajzás fedélzetét! Megértette? – Tökéletesen – válaszolta Mara, azzal utálkozó képet vágva hátat fordított a férfinak, és odaszólt a chiss hölgynek: – Figyeljen, Feesa, maga és a főnemes velük mennek. És ön is, nagykövet úr! – Van egy perce a számomra? – kérdezte Jinzler, azzal félrehúzta Marát, és halkan odasúgta neki: – Szeretnék kérni egy szívességet maguktól. Mara nem akart hinni a fülének. Egy szívességet? – Nézze, Jinzler, erre most nincs időnk – válaszolta fáradt sóhajtás kíséretében. – Nem túl nagy szívességet – mentegetőzött a férfi. – Arra kérem, hogy vigye magával Evlynt. Mara elnézett Jinzler mellett, és szemügyre vette a Formbiék mögött toporgó kislányt, illetve az anyját. – Szórakozik velem? – kérdezte kissé ingerülten. – Eszemben sincs – válaszolta Jinzler. – Evlynt átjárja az Erő, még bánni is tud vele. Magam láttam, Mara. És az imént személyesen is megtapasztalhatta, hogy Uliar igazgató és a társai hogyan éreznek a Jedik iránt. Valami azt súgja, hogy a kislány nagyobb biztonságban lesz maguk mellett, mintha az ő társaságukban marad. – Nagyobb biztonságban lesz? Ébresztő, Jinzler, éppen a tűzvonalba indulok! – mondta Mara. – Kérem... – suttogta halkan a férfi. Mara idegesen megrázta a fejét. De még a bosszankodása közepette is érzékelte, hogy Jinzler halálosan komolyan gondolja a dolgot. És miután a tanárnőre, illetve a lányára fordította a figyelmét, tisztán megérezte, hogy félelem mardossa a bensőjüket. Egy másodperccel később már azt is tudta, hogy Rosemari és Evlyn nem a hajón portyázó, fegyveres vagaariktól rettegnek, hanem valami egészen mástól. Nagyot fújt, és kijelentette: – Rendben, de azzal a feltétellel, hogy mindvégig mögöttem marad, ahol legalább félig-meddig biztonságban lesz. – Köszönöm – Jinzler jól láthatóan fellélegzett, és odaintett a lánynak. – Evlyn? Gyere ide, légy szíves! Mialatt a lány odasietett hozzá, Mara ismét megcsóválta a fejét. Hogyan bonyolítsunk tovább egy eleve bonyolult helyzetet. Első lecke – mérgelődött magában, miközben forrón remélte, hogy a jövőbeli eredmény megéri a jelen erőfeszítéseit. Ekkor meghallotta, hogy Pressor a nevén szólítja, és a közeledő férfi felé fordult. – Tessék? – kérdezte szigorú, kissé fenyegető hangon, hogy elejét vegye a további vitáknak. Ám kellemesen csalódott; az Őrző nem azért lépett oda hozzá, hogy vitába szálljon vele. – Fogja, ezekre még szükségük lehet – mondta Pressor, és két adóvevőt nyomott a kezébe. – Ahogy az előbb mondta, együtt kell működnünk. Ezekkel a készülékekkel közvetlenül kapcsolatba léphet velem, vagy a többi rendésszel.

– És benne van az a különleges sáv is, amelynek hullámai áthatolnak a zavaró jeleken – magyarázta Jinzler. – Arra az esetre, ha a vagaarik netán megtalálják, és visszakapcsolják a zavaró berendezést! – Itt van, ezzel aktiválhatják – tette hozzá Pressor, és megmutatta az apró kapcsolót. – Köszönöm – válaszolta egyszerűen Mara, és a derékszíjára akasztotta mindkét készüléket. – Legyenek nagyon óvatosak! – kérte Pressor, aztán előbb az unokahúgára, majd a terem távolabbi végében álló idős férfiakra pillantva, halkan hozzáfűzte: – És az Erő legyen magukkal! Három páncélos vagaari őrködött a turbólift állomásánál, amikor Fel, Drask és az 501-esek megérkeztek oda. A rohamosztagosok elsöprő össztüzet adtak le rájuk, így azok néhány pillanattal később már holtan hevertek a sima fémpadlón. – Az áramszolgáltatás zavartalannak tűnik – állapította meg Őrszem, miután körülnézett. – A vezetékrágók nyilván még nem érték el ezt a környéket. – Ez lesz az utolsó hely, ahol a vagaarik szabadon eresztik a férgeket – magyarázta Drask. – A Jedik szerint az elülső turbóliftek már hasznavehetetlenek. A támadóknak szükségük lesz erre a felvonóra, ha vissza akarnak jutni a felszínre. – Igen, ez logikus – ismerte el a százados, azzal gyorsan maga elé képzelte a hajó tervrajzát, majd hozzátette: – Egészen pontosan a hajó jobb oldalába becsatlakozó felvonókat fogják használni. Csakis azokon keresztül juthatnak fel a D-négyesre. – Ami alighanem azt jelenti, hogy jelentős erőket vezényeltek a védelmére – vélekedett gondterhelten Drask. – Maga mit gondol, százados úr? Megfelel az a hely egy rajtaütéshez? – Talán igen – mormolta Fel elgondolkodva –, és éppen ezért valószínűleg ők is pontosan ott számítanak támadásra. – Én nem egyszerű támadásról beszéltem, százados úr – válaszolta Drask, és gonosz fények gyúltak a szemében. – Hanem arról, hogy lesből fogunk lecsapni rájuk. Ott, ahol végképp nem várják. Ugye, jól tudom, hogy a hátulsó liftaknákban is hat-hat kabin közlekedik? – Fel egyetértő bólogatása láttán folytatta: – A kérdés, hogy vajon együtt, vagy külön-külön mozognak? – Valószínűleg ugyanúgy, ahogyan az elülső fülkék – válaszolta Fel –, vagyis egymástól függetlenül. – Továbbá, az akna összeköti a D-négyest, a D-ötöst, valamint a raktármagot, igaz? – kérdezte a tábornok. Fel végre megértette, hogy Drask mit forgat a fejében. Szélesen elmosolyodott, és derűs hangon válaszolt: – Igen, uram, összeköti. Hogyan akarja csinálni? Drask a rohamosztagosokra pillantott. – Azt hiszem, hamarosan két csapatra oszlunk – mondta megfontoltan. – Más esetben jobban örülnék, ha három, vagy még több támadóegység állna a rendelkezésünkre, de az 501-esek már bebizonyították, hogy szélsőséges körülmények között is megállják a helyüket. – És ha nem visszük magunkkal legalább kettőjüket, a vagaarik gyanút foghatnak – fűzte hozzá a százados. – Őrszem és Árnyék, mit szólnának egy kis kiránduláshoz? – Készen állunk, uram – vágta rá egyszerre a két rohamosztagos, majd Őrszem folytatta: – Egészen pontosan mit vár el tőlünk, uram? Mit tegyünk, miután elértük a turbólift pilonját? – Hogy foglaljanak tüzelőállást ott, ahol a raktármagból felívelő cső belecsatlakozik a D-négyest és a D-ötöst összekötő pilonba – közölte Drask. – Mi megpróbáljuk a felvonó felé

kergetni a vagaarikat. Miután beszállnak a fülkékbe, és elindulnak a D-négyes felé, riasztjuk önöket, és útközben megsemmisítik őket. Mit gondolnak, végre tudják hajtani? – Menni fog, uram! – jelentette ki Őrszem – Megállítjuk az egyik fülkét közvetlenül a csövek találkozási pontjánál, és keresünk magunknak egy helyet, ahonnan tűz alá vehetjük a közeledő ellenséget. – Ha ki tudják vonni azt az egy kabint a tűzvonalból, szabadon szétlőhetik az összes többit – tette hozzá Fel. – De gondoskodjanak róla, hogy egy fülke sértetlen maradjon, máskülönben mi sem tudunk visszatérni a felszínre. – És figyeljetek a csapdákra! – intette a társait Csáklya. – Lehet, hogy Pressorék a hátsó kabinok vezérlését is átalakították. – Nem lesz gond – jelentette ki magabiztosan Őrszem. – Most már tudjuk, hogyan működik a rendszer. Kimászunk a fülke tetejére, és vagy átkötjük, vagy megkerüljük a vezetékeket. – Helyes! Mindenki tudja, hogy mi a feladata? – kérdezte a százados. A négy fehér páncélsisak egyszerre billent előre, majd hátra. – Akkor hajtsák végre a parancsaikat! – mondta erős, és kissé ünnepélyes hangon Drask. – Mostantól elrendelem a rádiócsendet. Csak akkor szegjék meg, ha feltétlenül szükséges. Az adások alapján az ellenségeink bemérhetnek minket, és kiszámíthatják, hogy mire készülünk. Most menjenek! – mondta végül, majd a chiss katonák hagyományos módján búcsúzott tőlük: – A harcosok szerencséje kísérje lépteiket! Őrszem és Árnyék egy pillanatra feszes vigyázzállásba vágták magukat, majd sarkon fordultak, és döngő léptekkel bemasíroztak a felvonóba. Miután a kabin halk nyikordulásai elhaltak a távolban, Fel összecsapta, és összedörzsölte a két tenyerét, majd Draskhoz fordulva megkérdezte: – És mi a terve velünk, tábornok úr? – Először is, kölcsönvesszük ezeket – Drask lehajolt, felkapta az egyik elesett vagaari sisakját és sugárvetőjét, majd felegyenesedve folytatta: – Sajnos a páncéljaik túl kicsik nekünk, de legalább a fegyvereik tűrhető állapotban vannak. Rajta, százados úr, válasszon magának egy erősebb sugárvetőt, aztán találjuk ki együtt, hogy hogyan közelítsük meg az ellenséget! Luke a vállát a falnak támasztva, óvatosan kilesett a sarok mögül, és szemügyre vette a keresztfolyosót. Hosszú pillanatok óta érezte, hogy idegenek lapulnak valahol a közelében, akik erőszakos gondolatokat forgatnak a fejükben... Hirtelen zavart érzett az Erőben. Gondolkodás nélkül visszarántotta a fejét, és a következő pillanatban vörös sugárnyalábok süvítettek el az orra előtt. – Na jó... – dünnyögte félhangosan. A jelekből ítélve az ellenség közelebb volt annál, mint ahogy eredetileg becsülte. – Mondták már neked, hogy rossz jel, ha valaki hangosan beszél, amikor egyedül van? – mormolta Mara a háta mögött. – Ha az Erő a szövetségesed, sosem vagy egyedül – válaszolt Luke, azzal elmosolyodott, és megfordult. Aztán meglepetten pislogott néhányat, mert Evlynt pillantotta meg a felesége mögött. – Nocsak, társaságunk is lesz? – Nagyon úgy tűnik – felelte Mara, aki szintén mosolygott. – Emlékszel még Evlynre, ugye? – Nagyon is jól – jelentette ki Luke, és odaköszönt a kislánynak: – Szervusz, Evlyn! – Szia – köszönt vissza kissé félénken a lány – ööö... szeretnék elnézést kérni azért...

szóval azért, ami korábban történt. – Semmi baj, ne is mentegetőzz – Luke legyintett, és kérdő pillantást vetett a feleségére. – Hosszú történet – mondta Mara –, és én magam is csak félig-meddig értem. A lényeg, hogy Jinzler szerint az ifjú hölgy nagyobb biztonságban lesz, ha velünk tart, mint ha a saját társaival marad. – Nincs kifogásom a dolog ellen – válaszolta Luke, és a sürgetőbb ügyek kedvéért félretette a kíváncsiságát. – Megkaptátok Fel üzenetét? – Azt, amelyik arról szól, hogy szorítsuk a hátsó turbóliftek felé a vagaarikat? – kérdezett vissza Mara, majd bólintott. – Igen, meg. A jó hír, hogy Pressor egyik rendésze is ott őrködik, valahol a tat közelében. A jelentései szerint a vagaarik nem törődnek a telepesekkel mindaddig, amíg azok nem próbálják feltartóztatni őket. – Nem gyilkolják le az ittenieket, mert azt akarják, hogy lassú halált haljanak – állapította meg csendesen Luke. Egyetértése jeléül Mara nagyokat bólogatott, majd újra megszólalt: – És a nemes cél érdekében vödörszámra szórják szét a vezeték-rágókat! – Néhány másodpercre elhallgatott, majd a fejét ingatva folytatta: – Valószínűleg nem tudjuk megmenteni a Kirajzást, Luke. – Én is attól tartok – erősítette meg Luke a felesége vélekedését. – De akkor is meg kell tennünk mindent, ami módunkban áll. És minél hamarabb végzünk a vagaarikkal, annál kevesebb gondot fognak okozni. Vajon merre járnak Pressor emberei? Tudnak segíteni nekünk, ha elkezdjük a lift felé terelni a támadókat? – Nem igazán – válaszolta Mara, és megcsóválta a fejét. – Jelenleg négyen tartózkodnak az ellenség által ellenőrzött zónában, de azokban az ódon sugárvetőkben szerintem már nincs annyi energia, hogy a lövedékeik átüssék a vagaarik páncélzatát. Jut eszembe, időközben előkerült két hiányzó rendész. Kiderült, hogy csak aludtak egy jót, mert az 501-esek elkábították őket, mialatt átvágtak a D-hatoson. De mostanra már magukhoz tértek, és harcra készek. Ez a hír elég sokat javított a mi Pressor barátunk hangulatán. – A jókedvű szövetséges a legjobb szövetséges – bölcselkedett Luke. – Tartsuk meg őt ebben az állapotában! Szóljunk neki, hogy a rendészei csak akkor bocsátkozzanak nyílt harcba, ha végképp elkerülhetetlen. Maroknyian vannak, és a fegyverzetük is gyengébb, mint a vagaariké, ami nem sok jót ígér. – Ez már megtörtént. A rendészek csak várnak és figyelnek – közölte Mara. – További jó hír, hogy a fegyverek tekintetében nincsenek akkora hátrányban, mint eddig hittük. A vagaarik hő pisztolyokat és a Régi Köztársaságban gyártott sugárvetőket használnak ami arra utal, hogy nem hozták magukkal a saját fegyvereiket, hanem egyszerűen kifosztották a Chaf Envoyon és a négyes számú Dreadnaughton talált raktárakat. – Igen, ez logikusnak tűnik – Luke töprengve bólogatott, és a gondolatmenetet folytatva felvetette: – Nyilván attól tartottak, hogy a chissek valahogyan bemérik az elrejtett fegyverekből kiszabaduló energia-anomáliákat. Ennek következtében viszont, ahogyan a rendészek sugárvetőiben, úgy az ő fegyvereikben is alacsony az energiaszint. – Aminek én csak örülni tudok – jegyezte meg Mara. – De még így is jelentős a létszámfölényük. Ami annyit tesz, hogy nekünk kell cselekednünk. – És az 501-eseknek – fűzte hozzá Luke, és hirtelen elhallgatott, mert furcsa, távoli zajok tompa visszhangja verődött végig a folyosó falai között. Néhány pillanatig a fülét hegyezve hallgatózott, majd megkérdezte: – Ezt hallottad? – Valaki tüzet nyitott – állapította meg Mara, és a homlokát aggodalmasan ráncolva figyelt.

– Talán a vagaarik mégiscsak úgy döntöttek, hogy gyors halálban részesítenek néhány telepest – vélte komoran Luke. – Vagy az itteniek közül néhányan hőssé akarnak válni – mondta Mara. – Akármelyik magyarázat igaz, azt hiszem, ez a mi végszónk. Indulnunk kell! – Így igaz – vágta rá Luke, és aktiválta a fénykardját. Jól tudta, hogy a két vagaari még most is ott lapul a keresztfolyosóban, de a megérzései azt súgták neki, hogy az ellenségeik nem számítanak közvetlen, villámgyors rohamra. Intett Evlynnek, hogy maradjon ott, ahol van, majd odasúgta a feleségének: – Készen állsz? – Persze – felelte Mara, és ő is aktiválta a kardját –, indulhatunk! – Újra! – parancsolta Drask. Fel biccentett, és ismét leadott egy lövést. Az izzó energianyaláb tőle alig néhány méterre csapódott a folyosó oldalfalába, és tenyérnyi folton megolvasztotta a sima fémfelületet. – Mi a helyzet? – érdeklődött a százados. – Izgatottnak tűnnek – válaszolta a tábornok, aki a halott vagaariról leszedett sisakot a bal füléhez szorítva hallgatta az ellenség rádióadásait. – Na végre, elhangzott egy parancs. – Ezt meg honnan veszi? – kérdezte értetlenül Fel. – Ha jól tudom, nem beszéli a nyelvüket! – Így van, viszont a felszólító mód minden nyelvben ugyanolyan hangsúlyt kap – válaszolta elégedetten Drask. – Most már csak várnunk kell, és hamarosan kiderül, hogy az következik-e, amit remélünk. – Jönnek, uram – jelentette halkan Csáklya, és a csomópontba balról becsatlakozó járatra mutatott. – Készüljenek fel! – parancsolta Drask, és odaszólt a századosnak: – Lőjön még egyet! Mialatt a két rohamosztagos elhátrált a kereszteződéstől, és fél térdre ereszkedett a folyosó közepén, Fel ismét belelőtt a falba, majd a fejét hol jobbra, hol balra kapva megpróbálta egyszerre szemmel tartani a járat mindkét végét. Egyre közelebbről hallotta a futó léptek gyors dobolását... Néhány pillanattal később, hangos páncélcsörömpölés közepette megérkeztek a vagaarik. Az öt főből álló osztag tagjai nyilván azt hitték, hogy bajba került társaik segítségére sietnek, így gyanútlanul berontottak a kereszteződésbe – nyílegyenesen a két rohamosztagos elé. Döbbenten megtorpantak, és a vállukhoz rántották a fegyvereiket, de már mindennel elkéstek. Csáklya és Felhő pontos és könyörtelen lövésekkel végeztek velük, még mielőtt akárcsak egyszer is meghúzhatták volna az elsütő billentyűt. – Szép munka – jegyezte meg Drask, és elégedetten szemlélte a holttestek lesújtó látványát. – Ennyivel is kevesebben vannak. Nos, százados úr, mit javasol, mi legyen a következő lépésünk? – Abban az irányban számos energiatároló telep sorakozik egymás mellett – válaszolta tétován Fel, és a tat irányába mutatott. – Jól sejtem, hogy nem áll szándékában még egyszer bedobni ugyanezt a trükköt? – Eszemben sincs – biztosította a tábornok. – Ideje megugrasztani az ellenséget. A rohamosztagosaink mostanra már minden bizonnyal találtak maguknak megfelelő tüzelőállást a liftaknában. Lássunk neki, és tereljük a vagaarikat a fegyvereik elé! – Világos – dünnyögte halkan Fel, és a hangját felemelve folytatta: – Ebben az esetben jobban járunk, ha kihagyjuk az energiatelepeket, és egy szervizalagutat választunk helyettük. Itt

van a közelben, a folyadékrendszerek csövei futnak benne. Az egyik kijárata a jobb oldali felvonóállomáshoz vezető keresztfolyosóra, míg a másik egyenesen a felvonóállomásra nyílik. – Mekkora a valószínűsége annak, hogy a vagaarik őrszemet állítottak ennek az alagútnak a bejárataihoz? – kérdezte Drask. – Eléggé alacsony – vélekedett a százados. – Rendkívül szűk, és nem túl feltűnő. Egy egyszerű, viszonylag jelentéktelen szervizalagút. – Ha bemegyünk oda, milyen lehetőségeink lesznek a visszavonulásra? – érdeklődött tovább Drask, mialatt gyorsan összegezte magában az elhangzottakat. – Két további átjárón keresztül bejuthatunk a központi gépházba, illetve a tartalék vezérlőterembe – magyarázta Fel. – Ezen a két helyen, tábornok úr, akár egy kisebb hadsereget is fel tudunk tartóztatni. – Kiváló! – jelentette ki határozottan Drask. – Vigyen oda minket, százados úr! Fel az élre állt, és élénk iramot diktálva átvezette a megfogyatkozott létszámú csapatot egy sor műhelyen, és két kisebbfajta géptermen. Ha rajta múlik, lassabban haladt volna, de most már igyekezniük kellett. Miután nem maradt ideje alaposan tájékozódni, mielőtt belépett egy-egy helyiségbe, csakis abban reménykedhetett, hogy a katonái a műszereik segítségével idejében felfedezik a közelükben kóborló vagaarikat. Néhány perc leforgása alatt elérték a szervizalagút bejáratát, ám a súlyos, vastag záró fedelet zárva találták. Fel intett a két rohamosztagosnak, hogy lássanak munkához, majd odaballagott a három-négy méterrel távolabb várakozó tábornokhoz, és a fejét csóválva megszólalt: – Még mindig nem értem, hogy honnan kerültek elő ennyien! A hajójuk nem követhetett minket idáig, ugye? – Nem követhettek, és nem is követtek minket – válaszolt mogorván Drask. – Ám most, miután tudomást szereztünk arról, hogy mesteri szinten értenek az eleven teremtmények életfunkcióinak felfüggesztéséhez, a válasz nyilvánvaló. – Hogy az életfunkciók... micsoda... óh, már értem – Fel zavartan elhallgatott. A válasz csakugyan nyilvánvaló volt. Néhány pillanat múlva csendesen folytatta: – Azok a légmentesen lezárt kabinok a kompjukon. Amelyekről azt állították, hogy léket kaptak. – Pontosan – erősítette meg a vélekedését Drask. – Bár az kétségtelen, hogy valóban vákuum uralkodott azokban a helyiségekben. A vezetékrágók után kutató osztag műszerei jelezték volna, ha nyomás alatt vannak. Meg kell adni, ügyesen eljátszották, hogy valaki belelőtt a társukba. Így jogos indokkal hagyhatták hátra azt az Estosh nevű elvetemültet. – Csakhogy azt nem színlelték. Estosh tényleg megsebesült – jegyezte meg a százados. – A jelekből ítélve ez a népség bármire képes, hogy bosszút állhasson. – Talán így van – mormolta Drask –, de az is meglehet, hogy jóval gyakorlatiasabb szándékok vezérlik őket. A bejárat felől fémes, pattanó hang hallatszott. – Kész vagyunk! – jelentette Felhő, és felnyitotta a záró fedelet. – Helyes – Drask elégedetten bólintott, és kiadta a vezényszót: – Indulás befelé! Ezúttal Felhő vezette a rövid menetoszlopot, mögötte haladt Csáklya, akit Drask követett, míg a sort Fel zárta. A századosnak néhány lépés után rossz érzései támadtak. Az alagút lényegesen szűkebbnek bizonyult annál, mint ahogyan azt a vázlatrajzok alapján gondolta. A páncélt viselő rohamosztagosok alig fértek el a mennyezet alatt és a falak mentén futó, kisebb-nagyobb átmérőjű csőkötegek között. Ha mindez nem lett volna elég, az oldalfalakból kiálló csőcsonkok, elosztók és kapcsolódobozok tovább nehezítették az előrehaladást. A helyszűke miatt nem cserélhettek helyet egymással. Fel aggódva gondolt arra, hogy ha vissza kell vonulniuk, akkor hiába sérült a jobb keze, neki kell vezetnie a társait.

Egyedül az vigasztalta, hogy a jelek szerint a vagaarik nem vették észre ezt a járatot. A padozatot és a csöveket mindenütt egyenletes vastagságú porréteg borította, ami arra utalt, hogy hosszú évek óta nem járt errefelé senki. Néhány pillanattal később Felnek éppen a porral gyűlt meg a baja. Mind a négyen folyton nekiütköztek a mellettük futó csöveknek, így az alagút amúgy is nehéz, dohos levegőjében hamarosan sűrű porfelhő kavargott, amely köhögésre késztette. Hatalmasakat nyelt, hogy megnedvesítse a torkát, és ezzel elfojtsa a kínzó ingert. Nagyon szégyellte volna, ha a köhögésével felhívja magukra az ellenség figyelmét, mert azzal egy csapásra tönkretett volna mindent. Össze kellett húzniuk magukat, de minden különösebb gond nélkül elérték a liftállomásra vezető folyosóra nyíló átjárót, az alagút jobb oldali falában. Drask utasította a két rohamosztagost, hogy álljanak az ajtó elé. Felhő és Csáklya szorosan egymáshoz préselődve elhelyezkedtek, és előreszegezték a sugárvetőiket. A tábornok átnyúlt Felhő válla felett, és megnyomta a nyitógombot. Szerencsére ez az ajtó minden nehézség nélkül kinyílt. A rohamosztagosok készen álltak, és abban a pillanatban tüzet nyitottak, amint a záró lemez félresiklott a fegyvereik csöve elől. A fehér páncélos, megtermett alakok teljesen elzárták a kilátást a százados elől. – Mi van odakint? – kiabálta a heves csatazajban. – Vagaarik! – harsogta kurtán a tábornok, mert tudta, hogy ennyi magyarázat bőven elég. A meglepett ellenség néhány pillanat alatt magához tért, és viszonozta a tüzet. A százados arca vadul megrándult, valahányszor meghallotta, hogy egy-egy sugárnyaláb a katonáinak páncéljába csapódik. Felhő és Csáklya gyakorlatilag kihagyás nélkül, folyamatosan lőttek, de furcsa módon a vagaarik össztüze nemhogy gyengült volna, hanem éppen ellenkezőleg, egyre erősödött. A jelenség arra utalt, hogy Bearsh nagyon komoly erőket rendelt a liftállomás védelmére. És csodákra még a legendás 501-es Légió tagjai sem voltak képesek. Az ő teherbírásuknak, ütőerejüknek és hatékonyságuknak is voltak határai. Drasknak alig néhány másodperc kellett hozzá, hogy eljusson ehhez a következtetéshez. Ismét átnyúlt Felhő válla felett, és rácsapott a záró gombra. A súlyos, vastag fémlemez zárt állásba siklott, majd hevesen reszketett és vibrált a késve reagáló vagaarik utolsó lövéseitől. – Megtettünk, amit csak lehetett, hogy visszavonulásra késztessük őket – jelentette ki a tábornok, azzal megfordult, intett Felnek, hogy induljon el visszafelé, és hozzátette: – Legfőbb ideje, hogy mi is visszahúzódjunk biztonságos helyre. – Rendben – válaszolta kissé megkönnyebbülve a százados, azzal sarkon fordult... ... és az elé táruló látványtól elakadt a lélegzete. Vagaarik lopóztak feléjük abból az irányból, ahonnan ők is jöttek. Döbbenten látta, hogy a hozzá legközelebb eső harcost már csupán húsz-huszonöt méter választja el tőle, míg több tucatnyi társa hosszúra nyúló, egyes oszlopot alkot a háta mögött...

Huszonegyedik fejezet

Luke lendületet vett, és kiugrott az ajtónyílásból, amelyben néhány másodpercre meghúzta magát, aztán rohanva indult a folyosón a szomszédos helyiség felé. Futás közben sugárnyalábok röpködtek körülötte a tér minden irányába, amelyek az ő fénykardjáról pattantak le. Az Erő segítségével megnyomta a sorban következő ajtó nyitógombját. Sértetlenül elérte a feltáruló bejáratot, és bevetődött rajta. Egy eredetileg hálóteremként szolgáló kabinba érkezett, amelyet a telepesek az idők folyamán tágas, szalonszerű helyiséggé alakítottak. Az egyik sarokban négy fiatal pár kuporgott a fémpadlón. A félelmük szinte tapintható hullámokban áradt a Jedi-mester felé. – Minden rendben! – szólt oda Luke a rettegve összebújó fiataloknak, hogy megnyugtassa őket. – Ne aggódjanak, most már biztonságban lesznek! Egyikük sem válaszolt neki, mire lemondóan felsóhajtott, majd visszahajolt a folyosóra, hogy felmérje a helyzetet. Korábban azt remélte, hogy csak a Kirajzás eredeti túlélői éreznek erős ellenszenvet a Jedik iránt, de most már be kellett látnia, hogy az öregek sikeresen átörökítették a gyűlöletüket az utódaikra. Ráébredt, hogy Jinzlernek igaza volt, és nem hagyhatják hátra Evlynt – még az ifjú telepesekre sem bízhatják rá. Kezdte belátni, hogy mindvégig magukkal kell vinniük a kislányt, amíg ki nem szorítják a vagaarikat a hajóból. Visszafelé nézett, és meglátta Marát, aki kézmozdulatokkal jelezte, hogy készen állnak az indulásra. Luke felemelte a fénykardját, és újra kilépett a folyosóra. A vagaarik ismét tüzet nyitottak rá, de ezúttal a lövéseik már jóval messzebbről érkeztek, mint az imént. Futó léptek dobogását hallotta a háta mögül. Visszapillantott, és meglátta, hogy Mara és a kislány berontanak abba a helyiségbe, amit ő az elmúlt pillanatokban hagyott maga mögött. Villámgyorsan sarkon fordult, és visszarohant, hogy csatlakozzon hozzájuk. – Mindenki jól van? – kérdezte. – Persze – válaszolta Mara. – Evlyn kicsit kifulladt, de remekül tartja magát. Egyébként észrevetted, hogy a vagaarik valahol bekapcsoltak egy zavaró berendezést? – Erről lemaradtam – vallotta be kissé szégyenkezve Luke. – Mikor történt? – Az elmúlt percekben – válaszolta Mara. – Mialatt te megtisztítottad ezt az utolsó szakaszt, megpróbáltam kapcsolatba lépni Fellel, de a készülékből csak statikus sistergés hallatszik. – Szörnyű – mormolta Luke. – Annyira azért nem rossz a helyzetünk, ahogyan azt a vagaarik remélték – jegyezte meg mosolyogva Mara, azzal előhúzta, és a férje kezébe nyomta a Pressortól kapott adóvevők egyikét. – Ezen keresztül még most is beszélhetünk az Őrzővel és az ő rendészeivel. – Na, ez már valami – Luke kissé megkönnyebbült, mialatt a derékszíjára csatolta a készüléket. – Szerinted mire készülnek? – Fogalmam sincs – Mara gondterhelten megcsóválta a fejét, és hozzátette: – De nem tűnik túl vészesnek. A jelekből ítélve Bearsh belefáradt az összevont támadásokba.

– Ez csupán feltételezés – mutatott rá komoran Luke. – Annak mindenesetre nem örülök, hogy Drask, Fel és a rohamosztagosok magukra maradtak az ellenség vonalai mögött. Hirtelen megérezte, hogy a feleségét is elfogja az aggodalom, amiből arra következtetett, hogy Mara időközben megkedvelte a birodalmiakat. – Akkor jobb lesz, ha egy kicsit felgyorsítunk – jelentette ki Mara. – Helyes! – vágta rá Luke, azzal ismét kiugrott a folyosóra, majd a válla felett visszaszólt: – Máris folytatjuk! Egy sugárnyaláb átütötte az élen haladó vagaari mellvértjét. A teremtmény görcsösen összerándult, és a két kezével vadul csapkodva hanyatt zuhant. Esés közben, az utolsó életerejével még elhúzta néhányszor a fegyvere elsütő billentyűjét. A lövedékek lepattantak az alagút mennyezetéről, és kiszámíthatatlanul, őrült összevisszaságban repkedtek mindenfelé. Az egyik energianyaláb közvetlenül a jobb oldali fal tövénél lapuló százados feje felett süvített el. Fel még jobban összehúzta magát, és újabb teli plazmagáz-tárat csapott sugárvetőjének a töltőnyílásába. – Jelentést! – kiáltotta, mialatt behúzódott egy csőcsonk mögé, hogy legalább a feje fedezékben legyen. – Tartjuk magunkat, uram! – harsogta teli torokból Csáklya. Ám a galaxis összes önbizalma és büszkesége sem tudta volna elleplezni azt a tényt, hogy a rohamosztagos megsebesült, méghozzá elég súlyosan. Túl sok ellenség támadt rá, túl sok találat érte, és még a páncélzatának anyaga, a szívós és kemény ötvözet sem állhatott örökké ellen a rá záporozó lövedékeknek. Felhő már percek óta mélyen hallgatott. Nem ismételte meg a kapott parancsokat, és nem kérdezett semmit. De továbbra is talpon maradt, továbbra is tüzelt, és fegyelmezetten hajtotta végre a lassú, de állhatatos visszavonulást. Fel gyanította, hogy Csáklya sem lehet sokkal jobb állapotban a társánál. Ő maga és Drask egyelőre sértetlenek maradtak, már csak azért is, mert mindketten lekuporodtak, hogy szabad kilövési lehetőséget biztosítsanak a rohamosztagosoknak. Ez az eljárás viszont óhatatlanul azzal járt, hogy a vagaarik minden egyes lövése a két katonára zúdult. A százados tisztában volt azzal, hogy ez az állapot sem tarthat sokáig. Miután ő és a tábornok nem viseltek semmiféle páncélt, az ellenségeik egyetlen, jól irányzott lövéssel végezhettek velük, gyakorlatilag bármelyik pillanatban. Megfordult a fejében, hogy elrendeli a gránátok bevetését. A rohamosztagosok egy-egy teljes készletet hordoztak ezekből a férfiököl méretű, súlyos lövedékekből, amelyeket a BlasTech sugár-vetőkbe épített, sűrített gázzal működő kivető csövekből lehetett kilőni. Mégsem adta ki a parancsot, mert erősen gyanította, hogy a különféle folyadékokkal teli, magas nyomású csövek között bekövetkező, nagy erejű robbanás nem csupán a támadóikkal, de velük is végezne. Ezen a helyen még a sugárvetők használata is súlyos veszélyekkel járt. Fel afféle utolsó esélyként előkotorta az adóvevőjét. Ám amikor aktiválta a készüléket, rá kellett döbbennie, hogy időközben valaki újra bekapcsolt egy zavaró berendezést. Hatalmasat sóhajtott, és csüggedten meredt a feléjük nyomuló ellenségre. Rájött, hogy nem csupán jóvátehetetlenül csapdába estek, de még segítséget sem hívhatnak. Egy pillanattal később, mialatt ismét felemelte a sugárvetőjét, és tüzet nyitott a sorban következő vagaarira, a tudata mélyén felderengett a gondolat, hogy valószínűleg meg fog halni. Furcsa érzések szállták meg. Természetesen jól tudta, hogy egy ütközet folyamán egyesek életben maradnak, míg mások életüket vesztik. Többször megesett vele, hogy mialatt a gépének pilótafülkéjéből figyelte a felé száguldó ellenséges hajókat, megfordult a fejében, hogy talán ütött

az utolsó órája, és már csak percek vannak hátra az életéből. De az űrben valahogy sosem érzékelte a halál szinte kézzel tapintható közelségét úgy, ahogyan most, ebben a poros-mocskos, csövekkel teli szervizalagútban. Itt és most nem menekülhetett el, nem rejtőzhetett el a halál elől. Ha a vagaarik eltalálják, meghal. Meg fogok halni. A baljóslatú gondolat megszületése utáni pillanatban Drask odahajolt hozzá, és hogy túlharsogja a csatazajt, beleordított a fülébe: – Hol van a turbólifthez vezető másik ajtó? A százados észbe kapott. Hát mégiscsak van megoldás! Hirtelen feltámadt benne a remény, amely új energiákkal töltötte fel úgy a lelkét, mint a testét. Gyorsan körülnézett, és a hátuk mögé mutatva visszaordított: – Még három-négy méter! Ugyanazon az oldalon, mint az előző! – Rendben! Hátráljunk tovább! Lassan és fegyelmezetten! – kiabálta Drask. Fel újra lőni kezdett, közben csodálattal adózott a chiss hidegvérének és tökéletes lelki nyugalmának. A központi gépházba vezető kijárat az alagút végében volt. Túl messze esett ahhoz, hogy elérjék, mielőtt a vagaarik a túlerejük jóvoltából elsöprik őket. Ám a turbólift állomására nyíló ajtótól alig néhány méter választotta el őket. A százados jól tudta, hogy abban a helyiségben is hemzsegnek a vagaarik, de úgy számította, hogy ott legalább kissé szétszóródhatnak, és bevethetik az összes fegyverüket. További bizakodásra adott okot a remény, hogy talán a Jedik is megérkeznek előbb-utóbb, és segítenek nekik, hogy élve kerüljenek ki a halálos veszedelemből. A doktornő felegyenesedett, megrázta a fejét, és halkan, de határozottan kijelentette: – Nagyon sajnálom, nagykövet úr, ennél többet nem tehetek. Jinzler szótlanul bólintott, és lenézett a műtőasztalra. Formbi mozdulatlanul feküdt. A szemét szorosan lehunyta, és nehézkesen, erőlködve lélegzett. Az orvosnő a legjobb tudása szerint lezárta az alkarját borító, mély sebeket, de a fehér kötésre máris sötét foltokat festett a továbbra is szivárgó vér. A főnemes rengeteg vért vesztett, amelyet semmiképpen sem pótolhattak. Mindannyian jól tudták, hogy Formbi csakis a Chaf Envoy kórházában részesülhet megfelelő ellátásban, de ott is csak akkor, ha találnak valakit, akinek a vérét átömleszthetik az ereibe. Feltéve persze, ha még lesznek eleven chissek a diplomatahajó fedélzetén, mire odaérnek... – Mi a helyzet a baktával? – kérdezte Jinzler, és ismét az orvosra pillantott. – Nyilván vannak még készleteik, vagy nincsenek? A középkorú nő döbbenten pislogott, majd a fejét csóválva válaszolt: – Ön most bizonyára tréfál, nagykövet úr. A baktafolyadék tartalékaink java része odaveszett annak idején, a csata során. Ami megmaradt, rég megromlott. Az utolsó litereket nagyjából húsz évvel ezelőtt használtuk el. – A nagykövetnek esze ágában sincs tréfálkozni – hallatszott egy komor hang az egyik sarok felől. – Nagyon is komolyan beszél. Jinzler a hangforrás irányába fordult. Keely tanácsos üldögélt a sarokban, aki maroknyi, összegubancolt kötszercsíkot szorított a bal könyökéhez, amelyet csúnyán lehorzsolt az ülésteremben lezajlott összecsapás során. – Jinzler nagykövet valamennyiünk barátja – folytatta Keely, mialatt a tekintetét maga elé, a műtő tisztán tartott padozatára szegezte. – Nem is tudta, doktornő? Barátja a kékbőrűeknek,

a Jediknek, de még a gyilkos vagaariknak is. Igen, a nagykövet úr mindenkit nagyon szeret. – Felemelte a fejét, és vészjósló pillantásokkal méregette Jinzlert. – A maga Jedi-barátai pontosan emiatt a kékbőrű miatt törik magukat, hogy mihamarabb eljussanak a turbólifthez, nem igaz? Hogy elvihessék őt a saját hajójára, ahol megmenthetik az életét. És miután ez megtörtént, egyszerűen elrepülnek innen, és a sorsunkra hagynak minket. – Nézze, tanácsos úr, fogalmam sincs, hogy honnan veszi ezeket az őrültségeket, de biztosíthatom, hogy téved – válaszolta nyugodt hangon Jinzler. Már a vagaarik támadása előtt is erősen gyanította, hogy Keely félig-meddig megbolondult a száműzetés hosszú évtizedei alatt, de most már szinte teljesen biztosra vette. Együtt-érző pillantást vetett a gúnyolódó idős emberre, és folytatta: – A chiss hajó fedélzetén vannak szakértők, akik megszabadíthatják a Kirajzást a vezetékrágóktól. Minél hamarabb lehozzuk őket ide, annál hamarabb helyreállíthatják az áramszolgáltatást. Keely keserűen felhorkant. – Oh, igen. Milyen logikusnak tűnik – hirtelen felállt, majd metsző tekintetét Jinzlerébe fúrva, dühösen odavágta neki: – Viszont a maga hivatása gyakorlatilag a mások megtévesztésén alapul, nem igaz? – Ülj le, Keely! Jinzler a helyiség másik oldala felé fordult, ahol Uliar és Tarkosa mindeddig fojtott hangon tárgyaltak valamiről. A beszélgetésnek immár vége szakadt, és most mindketten Keelyre meredtek. – Azt mondtam, hogy ülj vissza! – ismételte Uliar. – Sőt, még jobb lesz, ha visszavonulsz a saját kabinodba! – De ez az ember politikus! Ami annyit tesz, hogy velejéig romlott, hazug alak, Chas! – állította konokul Keely. – Igen, ez felettébb valószínű – ismerte el hűvösen Uliar. – De te akkor is ülj le, vagy menj a kabinodba! Egy hosszú pillanatig a két öreg férfi mereven bámulta egymást. Végül Keely lesütötte a szemét, nagyot fújt, és visszaereszkedett a székére. – Hazug gazember – mormolta dühösen, majd ismét a padlóra szegezte a tekintetét, és elhallgatott. A doktornő Jinzlerhez fordult, és mélyen eltöprengve, viszont reménykedőnek tűnő hangon odaszólt neki: – Mintát veszek a társuk véréből. Lehet, hogy elő tudok állítani egy-két liter plazmát. Az ugyan korántsem olyan jó, mint a teljes vér, de a semminél több. – Bizonyára segíteni fog rajta – válaszolta udvariasan Jinzler. – És köszönjük az erőfeszítéseit. A doktornő halvány mosolyt villantott rá, és elsietett. Feesa nyomban odalépett a műtőasztal mellé, pontosan arra a helyre, amelyet az imént még az orvos foglalt el. – Túl fogja élni – mondta halkan Jinzler, és biztatóan rámosolygott a chiss hölgyre, noha maga is tudta, hogy valószínűleg nem mond igazat. Megfordult a fejében, hogy Keely talán mégiscsak jól ítélte meg őt, amikor az imént hazugnak nevezte, ennek ellenére folytatta: – Az orvos elállította a vérzést, és a főnemes úr erős. Túl fogja élni. – Tudom – a könnyeivel küszködő Feesa hálásan rámosolygott a férfire, de érződött a hangjából, hogy ő maga is tisztában van az igazsággal. – Csupán... – Formbi főnemes a rokona, ugye? – kérdezte gyorsan Jinzler, hogy kevésbé fájdalmas témára terelje a hölgy figyelmét. – Őszintén szólva nem sokat tudok a chiss családok felépítéséről. Főleg az Uralkodócsaládok érdekelnének...

Feesa eltompult tekintettel meredt maga elé, majd felsóhajtott, és beszélni kezdett: – Az Uralkodócsaládok semmiben sem különböznek a hétköznapi családoktól. A származás és az érdemek oldalágak tucatjait, esetleg százait teremtik meg. Néhányan kiválnak a szent kötelékből, mások csatlakoznak hozzá. Egyesek boldogságra születnek, másokra örök szenvedés vár. Pontosan úgy, mint minden más család esetében. Ismét a mozdulatlanul heverő főnemesre pillantott, és halkan hozzátette: – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ez nem történhetett volna meg. Erre senki sem számított. Formbi szemhéjai megrebbentek, és lassan, nehézkesen felnyíltak. – Feesa – suttogta a főnemes rekedtes, alig hallható hangon. – Ne többet... – Ezt meg hogy kell érteni? – kíváncsiskodott Jinzler. – Mit jelent az, hogy ne többet? Feesa elfordította az arcát. – Semmit – válaszolta különös hangon. Jinzlerben feltámadt a gyanakvás. Noha maga sem tudta pontosan, hogy mit gondoljon, mindenesetre az ösztönei azt súgták, hogy szörnyű rejtély nyomára bukkant. – Feesa? Mi folyik itt? – kérdezte türelmetlenül. – Nyugodjon meg, nagykövet – válaszolta halkan a hölgy helyett a főnemes. – Később... mindent... el fogok... mondani önnek. De most... nem – elhallgatott, lehunyta a szemét, majd a feje kissé félrebillent. Az arca pontosan abba az irányba fordult, amerre a továbbra is csendesen átkozódó Keely üldögélt. Jinzlernek a torkán akadt a lélegzete, mert eszébe jutott az ülésterem sarkában kialakított menedékben folytatott szóváltás: „Tényleg nem tudták, hogy kik ők?" – kérdezte tőle Uliar, mire ő így felelt: „Persze, hogy nem. Gondolja, ha tudtuk volna, akkor felengedtük volna őket a Kirajzás fedélzetére?". „Fogalmam sincs" – mondta akkor az igazgató. – „A Kirajzást egykor megsemmisítő elvetemültek leszármazottai talán képesek voltak erre az aljasságra." És akkor Feesa hirtelen közbeszólt, hogy más irányba terelje a beszélgetést. Tényleg nem tudták, hogy kik ők? Tényleg nem tudták, hogy kik ők? Jinzler akárhogyan próbálta kisöpörni az agyából a vészjósló kérdést, az folyton visszatért, és ott bujkált a gondolatai között. – Minden rendben, főnemes úr – mondta végül nyugodt hanghordozással, pedig tetőtől-talpig kiverte a jeges verejték. – Nekem természetesen később is megfelel. – Itt van! – harsogta torkaszakadtából Drask. – Ide! Gyorsan! Fel oldalra pillantott, és nagyon meglepődött. Az életéért vívott, elkeseredett küzdelem teljesen lekötötte, így észre sem vette, hogy elérték a kijáratot. Gyors egymásutánban még két lövést küldött az ellenség felé, majd felnézett, hogy megkeresse a nyitógombot. Ott volt, alig fél méterrel a feje felett. – Csáklya! – ordította. – Kábítógránátot! – Shak – válaszolta a rohamosztagos furcsa, tompa hangon. Felnek eszébe jutott, hogy eickarie nyelven a shak azt jelenti: kész. Csáklya már annyira elkábult a kimerültségtől, a fájdalmaktól és a vérveszteségtől, hogy a saját anyanyelvén igazolta vissza a parancsot. A százados forrón remélte, hogy a katonája ebben az állapotában sem felejti el élesíteni a gránátot, mielőtt elhajítja. – Rajta! – kiáltott, azzal felpattant, és rácsapott a nyitógombra. – Most!

Az ajtó csikorogva félresiklott. Fel egy pillanatra meglátta a felvonóállomáson nyüzsgő, páncélos vagaarikat, akik gyorsan feleszméltek, és szempillantás alatt a zajforrás irányába fordították a fegyvereiket. Aztán Csáklya átdobta a gránátot a nyíláson, mire Fel azonnal megnyomta a záró gombot. Zavarodott kiáltások harsantak az előtérben, mialatt a súlyos fémlap zárt állásba siklott... Két másodperccel később tompa dörrenés vágott végig a szervizfolyosón. Az erős rezgések hevesen megrázták a csöveket, amitől hirtelen annyi por került a levegőbe, hogy a látótávolság alig két-három méterre csökkent. – Indulás! – kiáltotta Fel, azzal ismét lecsapott a nyitógombra. A mozdulat folytatásaként sorozatlövőre állította a sugárvetőjét, majd a teljes tárat kilőtte a szervizalagútban közeledő vagaarikra. Az ajtó újra feltárult, ezúttal teljesen, és a százados fejjel előre kivetődött a nyíláson. A turbólift előterébe érkezett, egyenesen két, kábán fetrengő vagaari közé, akiket a robbanás lökéshulláma a falhoz vágott. Bizonytalan mozdulatokkal talpra állt, majd mindkét lábával kirúgott néhányszor, hogy ellazítsa a hosszas kuporgástól görcsbe rándult izmait. Mihelyt biztosan állt a lábán, megfordult, és átsegítette Draskot az ovális nyíláson. – Mi volt ez? – kérdezte a chiss, mialatt botladozó léptekkel megindult a legközelebb heverő vagaari felé. – Kábítógránát – válaszolta a százados, és mialatt becsúsztatta az utolsó plazmagáz-tárát a sugárvetőjébe, gyorsan körülnézett. – Néhány pillanatra, esetleg egy-két percre mindenkit kivon a forgalomból. – Aztán pedig hagyják, hogy az ellenségeik magukhoz térjenek? – csattant fel értetlenül Drask, mialatt Csáklya áttámolygott az ajtónyíláson. Fel karon ragadta a rohamosztagosát, hogy segítsen neki, közben sziszegve bámulta az eickarie fehér páncélzatán éktelenkedő horpadásokat és égett peremű lyukakat. – Miféle fegyver ez egy katonának? – háborgott tovább a tábornok. – Higgye el, uram, nagyon is hasznos – vágott vissza Fel. – Igencsak kapóra jön például, ha az ellenség túszokat ejtett. Időközben Felhő is megérkezett a nyílás elé, ám ebben a pillanatban megingott, és térdre rogyott. Fel behajolt a szervizfolyosóba, mindkét kezével megmarkolta a katona vállpáncélját, majd egy határozott rántással áthúzta a rohamosztagost a felvonó előterébe. – Gyerünk fiúk, talpra! – morogta elszántan. – El kell tűnnünk innen! Menekülési útvonalat keresve körülhordozta a tekintetét a környezetükön, és rádöbbent, hogy már mindennel elkéstek. Mialatt ő kisegítette a katonáit a szervizfolyosóból, a körülöttük lévő vagaarik lassan talpra vergődtek, és most szédülten tántorogva bár, de kezdték feléjük fordítani a fegyvereik csövét. A százados egyetlen pillantással felmérte, hogy a jelentősen lelassult roham-osztagosokkal már nem menekülhetnek el, mert az ellenségeik pillanatokon belül összeszedik magukat. Ráadásul nem csupán a lift előtti, kisebbfajta teremben, de még az oda becsatlakozó folyosókban is hemzsegtek a páncélos harcosok. Vagyis, csupán egyetlen lehetőségük volt: ott maradnak, ahol vannak, és megpróbálnak minél több vagaarival végezni, mielőtt azok megölik őket. – Ezt hallgassa! – mormolta Drask, aki továbbra is csodálatra méltó módon nyugodtnak tűnt. – Ha jól hallom, jön egy kabin! A következő pillanatban a százados fülét is megütötte a közeledő fülke jellegzetes búgása. Szemernyi kétség sem élt benne afelől, hogy az is tele van vagaarikkal, de azt is tudta, hogy ez lesz az egyetlen esélyük. Ha sikerül megtisztítaniuk a kabint, még mielőtt a benne lévők rádöbbennek, hogy mi történik, legalább fedezékből vehetik fel a harcot a rettenetes túlerővel.

Sőt, ha a körülöttük támolygó vagaarik még egy-két percig megmaradnak ebben a harcképtelen állapotukban, talán el is menekülhetnek. – Menjen, tábornok! – mondta Drasknak, és megrántotta Felhő karját, hogy őt is mozgásra bírja. Átvágtak az erősen imbolygó, elbambulva pislogó vagaarik között. Fel mindent megtett annak érdekében, hogy minél gyorsabb iramra késztesse a katonáit, viszont Drask nem törődött sebesült társaikkal. Előresietett, és a liftajtó mellett a falnak vetette a hátát. Az utolsó pillanatban állt félre, mert rögtön ezután megérkezett a kabin. Az ajtó nyílni kezdett, a tábornok beperdült elé, és a feltáruló nyíláson keresztül gyors egymásutánban leadott lövésekkel mindenkit leterített, aki odabent tartózkodott. – Jöhetnek! – kiáltotta, miközben a terem felé fordult, és lövésre emelte a hő pisztolyt, hogy fedezze a birodalmiak visszavonulását. Hirtelen elsüvített mellette egy sugárnyaláb. Hűvös nyugalommal balra lendítette a fegyverét. Egyetlen, hajszálpontos lövéssel megölte azt a harcost, aki rálőtt, majd ismét felkurjantott: – Szedjék a lábukat! A következő néhány másodpercben lelőtt még három vagaarit. Fel és a két rohamosztagos végre bebotladoztak a fülkébe, ezzel egy időben gyilkos energianyalábok kezdtek röpködni feléjük. – Bent vagyunk! – kiáltotta Fel, mialatt a kabin hátsó fala felé terelte Felhőt és Csáklyát. A vagaarik egyelőre eléggé összevissza lövöldöztek, de ahogy lassan kitisztult az agyuk, egyre pontosabban tüzeltek. A százados rádöbbent, hogy pillanatokon belül olyan össztüzet kapnak, amely azonnal végez velük. – Zárja már be az ajtót! – kiáltotta elkeseredetten. – Ott a panel, balra! – Irány a raktármag? – kérdezte Drask, miután ő maga is behátrált a kabinba. – Igen! – válaszolta zihálva Fel, mert úgy számította, hogy Bearsh nyilván a D-négyesen állomásoztatja az erősítést, és nem óhajtott belefutni egy másik, elsöprő létszámfölényben lévő csapatba. – Gyerünk, tábornok, mire vár! Drask a baljával odacsapott az RM feliratú gombra. Eltelt egy másodperc, majd még egy, de nem történt semmi. A tábornok újra meg újra megnyomta a gombot, de a kabin meg sem mozdult, és az ajtaja is nyitva maradt. Próbaképpen rátenyerelt a D-4 feliratú gombra, de a fülke még erre sem reagált. – Mi a baj? – kérdezte Fel, és odaugrott a chiss mellé. – Nem működik! – hörögte vicsorogva Drask. – Az átkozott vagaarik nyilván kikapcsolták az egészet! Ekkor legalább fél tucat energianyaláb csapódott az ajtó keretébe, a tábornoktól alig fél méterre. – Jöjjön! – kiáltotta Fel, azzal karon ragadta, és a hátsó falhoz vontatta a vonakodó chisst, majd letörten körülnézett a szűkös térben. Hát, ennyi volt – kesergett magában. A jelekből ítélve az ellenség számított erre az utolsó lépésükre, és jó előre felkészült rá. Most aztán végképp csapdába estek, ahonnan nem volt kiút. Elöntötte a teljes kudarc érzése, és szörnyen érezte magát. Fontos feladatot bíztak rá, amelynek nem tudott megfelelni. Cserbenhagyta Parck admirálist, cserbenhagyta Formbi főnemest, és a többi chisst, és cserbenhagyta a saját katonáit, akik habozás nélkül feláldozták volna érte az életüket. Talán ez az utóbbi fájt neki a legjobban. Lenézett a rohamosztagosaira, akikből az imént elszállt az utolsó erőfoszlány is. Mindketten leroskadtak a fémpadlóra, és most félig eszméletlenül hevertek ott, a hátukat a falnak vetve. Katonáinak nyomorúságos állapota láttán Felben feltámadt a harag, és vele a dac. Ha a vagaarik azt képzelik, hogy ellenállás nélkül hagyja lemészárolni magát és a társait, hát alaposan

tévednek! Lehajolt, óvatosan kihúzta a sugárvetőt Felhő ernyedt ujjai közül, majd sietve felegyenesedett. A kijelzőre vetett gyors pillantással ellenőrizte a fegyver energiaszintjét, és az állomás felé fordult. Azonnal észrevette, hogy odakint a vagaarik kezdenek célirányosan mozogni. Látszott rajtuk, hogy mostanra már teljesen magukhoz tértek, és javában szervezkednek, hogy megindítsák a végső támadást. Fel a derekához szorította, és előreszegezte a sugárvetőt, jól megvetette a lábát, és mélyeket lélegezve várt... Néhány másodperccel később minden előjel nélkül, éles villanás kíséretében berobbant a kabin mennyezetének az ajtó felé eső része. Fém- és műanyagdarabok záporoztak mindenfelé, és sűrű füst tódult a fülkébe. A robbanás pillanatában a százados ösztönösen oldalra fordította a fejét, és szorosan becsukta a szemét. Miután a tompa dörrenés utolsó hangja is elhalt, visszafordította az arcát az ajtó felé, és kinyitotta a szemét. A szíve hatalmasat dobbant, és átsöpört rajta a megkönnyebbülés hihetetlenül megnyugtató hulláma. A vadul kavargó füst- és porfelhőn keresztül két fehér páncélos alakot pillantott meg. Két birodalmi rohamosztagos állt vállt vállnak vetve a fülke küszöbén. Őrszem és Árnyék megérkeztek. Néhány perccel korábban Fel úgy becsülte, hogy körülbelül harminc-harmincöt harcos várta őket a felvonóállomás előterében. Egyikük sem kapott esélyt az életben maradásra. A két pihent és sértetlen rohamosztagos elsöprő erejű össztüzet zúdított rájuk. Őrszem és Árnyék egyetlen lépést sem hátráltak, gyakorlatilag meg sem moccantak, úgy fogadták a rohamra induló ellenséget. A fegyvereiket hol jobbra, hol balra lendítve módszeresen pásztázták a termet, és végeztek minden egyes vagaarival, amelyik a sugárvetőik csöve elé került. Fel nekitámaszkodott a hátsó falnak, lecsúszott a katonái mellé, és a sugárvető markolata lassan kifordult elernyedő ujjai közül. Mialatt a lövések sistergését, és a találatot kapott vagaarik fájdalmas sikolyait hallgatta, a feszültség kezdett elillanni úgy a lelkéből, mint az izmaiból. A vérében folyamatosan csökkent az adrenalin szintje, ezzel párhuzamosan megérezte a végtagjait és felsőtestét hasogató fájdalmat. Rá kellett jönnie, hogy korábbi vélekedésével ellentétben korántsem úszta meg sérülések nélkül az összecsapást. Mire a csata véget ért, még ahhoz is Drask segítségére szorult, hogy egyáltalán lábra álljon. A három vagaari újra tüzet nyitott. Az izzó sugárlövedékek szempillantás alatt befutották a pályájukat, majd Luke energiapengéjéről lepattanva szerteszét szóródtak. A Jedi-mester az Erőre bízta a mozdulatai irányítását, és a heves elhárító tűz ellenére is állhatatosan nyomult előre. Már vagy két perce nem hallotta a távolban vívott tűzpárbaj hangjait, amit rossz jelnek ítélt. A védekezés majdnem az egész figyelmét lekötötte, így nem tudta megállapítani, hogy mi lett a lövöldözés végeredménye. Attól tartott, hogy ő és Mara már túl későn érkeznek ahhoz, hogy segítsenek a társaiknak. A vagaarik még hevesebb lövedékzáport zúdítottak rá. Luke keményen összeszorította a fogait, és kettőzött gyorsasággal hárította a gyilkos energianyalábokat. Váratlanul észrevette, hogy a vagaarik fegyvereiből kiröppenő lövedékek éles, szinte sikoltó hangjai közé jóval alacsonyabb frekvenciájú, sistergő süvítések vegyülnek. A kétféle hangok néhány pillanatig halálos kettőst játszottak, aztán egy csapásra valamennyi fegyver elhallgatott. – Skywalker mester? Mara? – kérdezte kiáltva egy férfihang.

Luke leengedte maga mellé a kardját, mélyeket lélegzett, és az Erőn keresztül kiterjesztette az érzékeit, hogy megtudja, ki rejtőzik a keresztfolyosóban. A hang és a hozzá társuló érzések már az első tizedmásodpercben ismerősek voltak... – Igen, Fel százados, mi vagyunk itt – válaszolta Mara, aki időközben a kislánnyal az oldalán felzárkózott a férje mellé. Gyorsan végigmérte Luke-ot, hogy nem esett-e baja, majd rászólt: – Igyekezz, a fiúk megsebesültek! Luke kipislogta a szeméből a verejtéket, kikapcsolta a fénykardját, és elindult az előresiető Maráék után. Most már ő is érzékelte, hogy a birodalmiakat erős fájdalmak gyötrik. A két csapat a következő kereszteződésben találkozott egymással, pontosan ott, ahol három vagaari holtteste feküdt a sarok mögött. – Ezek voltak az utolsók? – kérdezte az egyik rohamosztagos, és a tetemekre mutatott a sugárvetőjével. – Amennyire én tudom, igen – válaszolta Luke, mialatt aggódva, illetve kissé csodálkozva méregette a társaikat. A négy rohamosztagos megjárta a hadak útját. A nemrégiben még fehér, fényes páncélokon fekete égésnyomok éktelenkedtek. Két katona annyi találatot kapott, hogy a mellvértjük eredeti, fehér színe gyakorlatilag nem is látszott, ráadásul legalább tucatnyi helyen olvadt peremű lyukak sötétlettek a páncélzatuk különböző részein. Már az is felért egy kisebb csodával, hogy ők ketten egyáltalán életben maradtak, nemhogy még talpon is vannak... Fel állapota első pillantásra valamivel jobbnak tűnt. Nem szorult támogatásra, de a Jedi-mester hamarosan észrevette, hogy Drask folyton úgy helyezkedik, hogy elkaphassa őt, ha meginogna. – Látom, maguk sem unatkoztak – állapította meg, és elmosolyodott. A megjegyzése eléggé esetlennek hangzott, de valahogy mégis illett a társaság csata utáni, bizakodó hangulatához. – Sajnálom, hogy nem tudtunk időben odaérni. – Semmi baj, így is elkaptuk őket – válaszolta Fel. Kissé remegő, fojtott hangja elárulta, hogy erős fájdalmakkal küzd, noha szemlátomást mindent megtett annak érdekében, hogy ezt ne mutassa. – Attól tartok, jó nagy rendetlenséget hagytunk magunk mögött a felvonó környékén. Valakinek majd össze kell takarítania. – Emiatt egy pillanatig se aggódjon – nyugtatta meg Luke. – Bearshről tudnak valamit? Nem látták valahol? – Én biztos nem – válaszolta Fel, és a többiekre pillantott, akik a fejüket ingatva jelezték, hogy ők sem látták a vagaarik vezérét. A százados ismét Luke-ra nézett, és hozzátette: – Minden bizonnyal még azelőtt eljutott a D-négyesre, hogy megsemmisítettük az utóvédjét. – Utóvédet? – Mara felkapta a fejét, és a szemét résnyire vonva megkérdezte: – Azt akarja mondani, hogy még többen vannak odafent? – Teljesen egyértelmű, hölgyem – válaszolta az egyik rohamosztagos. – Hallottuk őket, mialatt felmentünk az egyik kabinnal. A pilon belsejében dolgoznak valamin. – Gondolom, nem tartottak létszámellenőrzést – dünnyögte Luke. A rohamosztagos megrázta a fejét. – Sajnálom, Skywalker mester, de valóban nem. Túlságosan lekötött minket az, hogy biztonságos helyre juttassuk a fülkét, így aztán nem tudtunk odafigyelni rájuk. – Én viszont végeztem egy durva számítást – szólt közbe Drask. – A vagaarik kompján lévő, légmentesen lezárt helyiségek mérete alapján úgy becsülöm, hogy Bearsh körülbelül háromszáz harcost hozott magával.

Luke füttyentett egyet, és megszólalt: – Háromszázat? Már megbocsásson, tábornok úr, de szerintem képtelenség. Hogyan tudtak volna beszállásolni egy ekkora tömeget abba a három fülkébe? – Igen, első hallásra bizonyára hihetetlennek tűnik – ismerte el Drask. – De gondoljon arra, hogy mit műveltek a wolvkilekkel. Szerintem előbb hibernálták, aztán egyszerűen bepakolták oda a harcosokat. Ha felfüggesztették az életfunkcióikat, akár egymásra is fektethették őket, körülbelül úgy, ahogyan a ládákat szokás a raktárakban. Mielőtt tovább fejtegette volna az álláspontját, Evlyn közbevágott: – És mit csináltak a pilonban? A felnőttek kissé meglepetten néztek rá. – Tessék? – bökte ki néhány pillanattal később a százados. – Az előbb azt mondtátok, hogy a vagaarik a pilonban dolgoztak – emlékeztette őket a lány. – Azt mondtátok, hogy nem számoltátok meg őket. Ez idáig rendben van, de még csak azt sem néztétek meg, hogy mit csinálnak? A két kevésbé sérült rohamosztagos összenézett, majd mindketten lehorgasztották a fejüket. – Hát, nem igazán – vallotta be végül az egyikük. – Láttuk a fényeket, és annyit meg tudtunk állapítani, hogy csövön mesterkednek, és nem a többi fülkén. De ennél többet nem. – A kérdéses percekben ennél sokkal fontosabb dolgunk is akadt – tette hozzá a másik rohamosztagos. – Hát, akkor próbáljuk meg kitalálni – vetette fel Luke. – Tehát a kérdés: mire készül Bearsh? – Talán gyorsabban is kideríthetjük – mondta határozottan Mara, azzal lehajolt, és lehúzta az egyik halott vagaariról a sisakját. Gyors pillantást vetett a beépített adóvevő apró kezelőpaneljére, majd lenyomta a hívógombot, és a sisakot az álla elé emelve beleszólt a mikrofonba: – Hahó, Bearsh! Itt Mara Jade Skywalker. Mi a helyzet odafent? Hosszú szünet következett. – Hé, Bearsh! – szólalt meg ismét Mara. – Gyerünk, vagaarik, tegyetek úgy, mintha élnétek! A sisak oldalába telepített hangszóró megreccsent, majd megszólalt egy tompa, kissé kongó hang: – Sajnálom, de Bearsh tábornokot jelenleg nem lehet elérni. Hát maguk még élnek, Jedik? – Bearsh tábornok, ez igen – dünnyögte Luke, erősen kihangsúlyozva a vezér rendfokozatát. – Ez a helyzet, Estosh – válaszolta Mara, aki a hangja alapján nyomban felismerte a vagaarit. – Igen, élünk és virulunk, ahogyan maguk is odafent. Hát nem csodálatos? – Nem mindannyiunknak, Jedi – válaszolta kárörvendőn Estosh. – Nekünk, vagaariknak valóban dicsőséges ez a nap. Hol vannak most? – Egy vagaarimentes Dreadnaught fedélzetén – felelte Mara. – Vagy ennél pontosabb választ vár? – Arra semmi szükség – felelte büszkén Estosh – most már látom önöket. Egy folyosón állnak, a kettes számú lézerhűtő-terem előtt. Luke a legközelebb eső ajtó melletti fémtáblára pillantott, és kissé meglepődött. A jelekből ítélve a vagaarik rendkívül pontos helyzetjelzőket építettek a harcosaik sisakjába. – És azt hogy érti, hogy vagaarimentes Dreadnaughton? – érdeklődött Estosh. – Oh, hát nem is tudja? – kérdezett vissza Mara. – A hátvédjük már nem létezik. Akiket

hátrahagytak, nyilván azért, hogy bosszantsanak minket, egytől-egyig meghaltak. – Valóban? Hát ez igazán érdekes – dörmögte a vagaari. – Ezek szerint önök sokkal jobb harcosok annál, ahogy eddig képzeltük. A jelekből ítélve tévedtünk. – És ezért a tévedésért mások fizettek. Méghozzá az életükkel – mutatott rá Mara. – De gondolom, ez bevett szokásnak számít maguknál. Ugye jól sejtem, hogy maga, meg az a drága Bearsh barátja nem elég bátrak ahhoz, hogy lejöjjenek ide, és kitegyék magukat ugyanazoknak a veszélyeknek, mint a katonáik? Estosh dallamos kuncogást hallatott, és szinte jókedvűen válaszolt: – Igazán köszönöm a szíves meghívást, de nem megyek. Mifelénk a főparancsnokok valóban nem vállalják azt a kockázatot, amit a közönséges harcosok. Nekik is megvan a maguk kötelessége, és nekem is. – Azt mondta, hogy főparancsnok? Nahát! – mondta Mara ámuldozó hangon. – Egészen lenyűgöz, Estosh! Ha már szóba került a kötelesség, ugye, nem áldoznának fel negyven-ötven harcost csak azért, hogy megöljenek egy-kétszáz embert, és néhány chisst, vagy igen? – Természetesen nem – válaszolta Estosh. – De árulja már el nekem, Skywalker mester is ott van, a maga közelében? Luke gyorsan fontolóra vette, hogy mi legyen a válasz, mert gyanította, hogy csapda rejtőzik a kérdés mögött. Az ösztönei azt súgták, hogy Estosh csak addig hajlandó beszélni, amíg azt hiszi, hogy ismeri úgy Mara, mint az ő tartózkodási helyét. Másrészről viszont, ha megerősíti, hogy ők ketten együtt vannak, azzal jelentősen lekorlátozza a saját mozgási szabadságát, legalábbis a beszélgetés idejére. És miután a birodalmiakra már kevésbé számíthattak, aligha engedhették meg, hogy a vagaarik lekössék mindkettőjüket ugyanazon a helyen. A Jedi-mester érzékelte, hogy a felesége is ugyanerre a következtetésre jutott. A következő pillanatban meglátta, hogy Mara a megoldást is megtalálta. Ravasz mosolyt villantott a férjére, közben előhúzta, és odamutatta neki a Pressortól kapott adóvevőt, aztán a szemöldökét magasra felhúzva, várakozó pillantásokkal méregette őt. Luke kurta bólintással jelezte, hogy megértette az ötletet, azzal sarkon fordult, és futásnak eredt, közben előhúzta a különleges rádió párját. Húsz méter megtétele után megállt, visszafordult, és intett, hogy kezdhetik. Mara bekapcsolta a rádiót, és odatartotta a sisak mikrofonjához. – Igen, itt vagyok – szólt bele Luke az adóvevőjébe, mialatt gyors léptekkel elindult a hátsó turbólift felé, mert a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy mi történik a fejük felett. – Mit akar tőlem? – Különösebben semmit – válaszolta fölényesen a vagaari – csupán nem akartam, hogy később meg kelljen ismételnem magamat az ön kedvéért. Nos, Skywalker mester, igazuk volt, alapjában véve valóban azért jöttünk ide, hogy bosszút álljunk. De nem azon a maroknyi, nyomorult emberen, akik hamarosan meg fognak halni, természetesen önökkel együtt. Nem, mi az egész chiss fajon akarunk bosszút állni. Menet közben Luke örömmel tapasztalta, hogy a telepesek előmerészkedtek a búvóhelyeikről. Ám a jókedve hamarosan elillant, mert miután az itteni emberek megpillantották őt, sietve visszatértek oda, ahol eddig rejtőzködtek. – Igazán szép életcél – jegyezte meg Mara. – De nehezen tudom elhinni, hogy olyasmit találhatnak a Kirajzás fedélzetén, ami segít térdre kényszeríteni a Chiss Birodalmat. Vagy a vagaarik talán előszeretettel használnak fellengzős kifejezéseket, amelyek valójában nem jelentenek semmit? – Gúnyolódjon csak, Jedi, ha ahhoz van kedve – recsegte dühösen Estosh. – De én idefent vagyok, míg maguk odalent!

Néhány másodperccel később Luke elérte a felvonóállomást. Átvágott a vagaarik tetemei között, besietett a fülkébe, és a kezelőpanel felé fordult. Csupán ebben a pillanatban vette észre, hogy Evlyn mindvégig követte őt. Meglepetten pislogott a kislányra, és gyorsan kikapcsolta az adóvevőjének a mikrofonját. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte szelíd, de határozott hanghordozással. – Segíteni akarok – válaszolta Evlyn. – Nos, mit szeretnél, mit csináljak? Luke először arra gondolt, hogy visszaküldi a lányt Marához, ahol most már biztonságban lesz. Csak úgy tudhatta meg, hogy mire készülnek a vagaarik, ha felmegy a D-négyeshez, és alaposan körülnéz. És tisztában volt azzal, hogy ha az ellenség puszta elővigyázatosságból megfigyelés alatt tartja a liftaknát, akkor igencsak forró pillanatok várnak rá. De Evlyn arckifejezésében volt valami, ami régi emlékeket kavart fel benne... Mielőtt kitalálhatta volna, hogy mitévő legyen, az adóvevő ismét a felesége hangját közvetítette. – Tudja mit, Estosh? Azt javaslom, helyezkedjen el kényelmesen, mert van egy olyan érzésem, hogy ennél messzebbre már nem fognak jutni – gúnyolódott Mara, hogy lehetőleg minél több információt csaljon ki a vagaariból. – Vagy talán elfelejtették, hogy az Erődhalmaz kellős közepén vagyunk? – Veled akarok menni – mondta eközben halkan Evlyn. – Kérlek... Luke elmosolyodott, mert a tudata mélyén felderengett egy édes-bús emlék. Veled akarok menni. Ugyanezeket a szavakat mondta ő maga Ben Kenobinak, az első Halálcsillag fedélzetén. De az agg nagymester nem hagyta, hogy vele tartson. Egyedül indult el, hogy kikapcsolja a Millennium Falcon fogva tartó vonósugarat. Így aztán egyedül indult a halálba. Luke az azóta eltelt évek folyamán sokszor eltűnődött azon, hogy hogyan alakultak volna az események, ha Ben akkor máshogyan dönt. Élt a gyanúperrel, hogy teljesen másképp. Először is, aligha mentették volna meg Leiát, mert Han egymaga biztosan nem sietett volna a segítségére. Viszont gyakran képzelte úgy, hogy Ben és ő az erőiket egyesítve legyőzhették volna Vadert. A Sötét Nagyúr pusztulása után szinte már gyerekjáték lett volna kiszabadítani Leiát, és eljuttatni R2-D2-t, illetve a benne lévő értékes adatokat a Yavin-4-re. Mialatt ezek a gondolatok végigcikáztak az elméjén, Estosh visszavágott: – Aha, szóval még a nagy Jedik sem tudnak mindent! Ezek szerint csupán a harci képességeiket becsültem alá! A Jedi-mester egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy mi lenne a józan megfontolásra valló válasz. Komoly veszélyek leselkedtek rájuk a liftaknában, és nem akarta, hogy a figyelmét és az energiáit Evlyn testi épségének megóvása kösse le. De minden logikus érv ellenére az ösztönei éppen az ellenkezőjét sugallták, vagyis azt, hogy vigye magával a kislányt. Bízz a megérzéseidben, Luke... – Rendben, velem jöhetsz – mondta végül, és biztató mosolyt vetett a lányra. – Te fogod kezelni a felvonót. Ha azt mondom neked, hogy menekülj, akkor habozás nélkül elindítod lefelé a kabint, és miután megérkeztél ide, azonnal odarohansz Marához. Megértetted? Evlyn szótlanul bólintott. – Akkor gyere, indulunk! – vezényelt Luke, azzal behajlította a térdeit, segítségül hívta az Erőt, és a szaggatott peremű lyukon keresztül felszökkent a kabin tetejére. Gyorsan körülnézett, és azonnal magyarázatot kapott a nyílás különös alakjára. Pressorék nem csupán az elülső felvonórendszer fülkéit alakították csapdává, hanem az ittenieket is. A lyukat kirobbantó rohamosztagosok kénytelenek voltak átrendezni és átkötni a tetőt behálózó vezetékek egy részét,

aztán olyan vonalban rakták le a robbantószalagjaikat, hogy a detonáció ne sértse meg a feszültség alatt hagyott kábeleket. – Ha készen állsz, Evlyn, indulhatunk – szólt le Luke a kislánynak. Evlyn bólintott, és megnyomta a D-4 feliratú gombot, de a fülke nem reagált. Még kétszer próbálkozott, majd megszólalt: – Nem működik! Alighanem kikapcsolták! Luke a fejét csóválva sziszegett, és felnézett a magasba. Nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy a másik liftaknában alkalmazott módszerrel vágjon neki a csőnek. Szerencsére hamar kiderült, hogy erre nincs is szükség. Amikor ismét lenézett a kabin belsejébe, meglepetten látta, hogy Evlyn időközben előrevarázsolt, és a vezérlőpanel alatti foglalatba csatlakoztatott egy elektronikus vezérkulcsot. A lány felpillantott rá, és büszkén mosolyogva megkérdezte: – Na, mehetünk? Luke viszonozta a mosolyt, és nagyot bólintott. Evlyn megnyomta a fénylő rúd egyik gombját, mire a kabin ajtaja zárt állásba siklott. Ezzel egy időben, valahol a távolban felbúgott egy jókora berendezés, és a fülke kissé imbolyogva ugyan, de megindult felfelé. – Ez szép volt, nagylány! – mondta fennhangon, elismerő hangsúllyal Luke. Előhúzta és bekapcsolta a fénycsövét, majd szűkre állította annak sugarát. Éppen kikapcsolta a lámpát, hogy az ellenség lehetőleg minél később szerezzen tudomást az érkezésükről, amikor Fel hangját hallotta az adóvevőből: – Ez igazán nem tisztességes, Estosh! Még a Jediktől sem várhatjuk el, hogy mindent tudjanak. Ezért van szükségük olyan szövetségesekre, mint amilyenek mi vagyunk. Most már elárulhatom, hogy tudomást szereztünk arról az adatrögzítőről, amit maguk rácsatlakoztattak a Chaf Envoy elülső szenzorainak jelerősítő vezetékeire. Luke a homlokát ráncolva meredt a rádióra. Fel tudott arról, hogy valakik megcsapolták a szenzorok adatait, és nem szólt róla? Vajon miért? – Ah, szóval erről szólt a vezetékrágókkal elkövetett figyelemelterelő hadművelet! – állapította meg Mara. Luke még ebből a távolságból is érzékelte, hogy a felesége meglepődött, és eléggé fel is háborodott, amiért a birodalmi tiszt nem avatta be őket a titokba. Mindenesetre uralkodott magán, így amikor tovább beszélt, a hangja semmit sem árult el abból, hogy mi zajlik a bensőjében. – Ezek szerint eleve úgy számították, hogy hamarabb fognak távozni innen, mint mi, és megszerezték a Brask Oto űrállomáshoz vezető útvonal adatait. Igazán ügyes húzás, Estosh. Jól sejtem, hogy maga azért csevegett Jinzlerrel a csillagtársalgóban, mert ő merő véletlenségből a közelben volt, mialatt maguk a kábelekkel babráltak? – Pontosan – ismerte el Estosh, aki jól hallhatóan meghökkent, amiért Mara ilyen gyorsan megfejtette ezt a rejtélyt. – Ha rossz pillanatban hagyja el azt a termet, megláthatta volna Purpshöt, amint éppen felszereli a rögzítőt – magyarázta, majd hirtelen megkérdezte: – Skywalker mester, ott van még? Luke gyorsan visszakapcsolta az adóvevő mikrofonját, és beleszólt: – Persze, hogy itt. Azt viszont tudniuk kell, hogy még a felvételek segítségével sem fognak kijutni az Erőd-halmazból. Már legalább fél órája úton voltunk befelé, mire maguk rácsatlakoztak azokra a vonalakra. – Az utolsó szakasszal már magunk is megbirkózunk – jelentette ki gőgösen a vagaari. – Egy csillaghalmaz peremvidékének elhagyása korántsem olyan nehéz feladat, mint a belsejében való navigáció. Ebben a pillanatban a felvonókabin elérte a fő gravitációs örvénymezőt, és lassan átfordult a keresztirányú tengelye mentén. Néhány pillanattal később Luke már belátta az egész aknát, egészen addig a pontig, ahol a vastag cső belépett a négyes számú Dreadnaught legalsó

fedélzetébe. A homlokát ráncolva meredt előre az erős félhomályba. Az imént még arra számított, hogy már messziről meg fogja hallani a pilonban tevékenykedő vagaarik által keltett zajokat, de csalódnia kellett. A tágas csőben a távoli generátorok halk búgását leszámítva csend honolt. Akármit műveltek a vagaarik, mostanra befejezték. Luke-nak rossz érzése támadt. Felkapcsolta a lámpáját, és felfelé irányította a szűk sugárra koncentrált, erős fénykévét. A következő pillanatban elakadt a lélegzete. Ott, ahol a hatalmas ív véget ért, és az akna egyenesen vezetett tovább, sötét gyűrű futott körbe a belső falon. Egy gyűrű, amelyet lapos, szürke ládák alkottak. Azonnal ráismert a ládákra. Ugyanilyeneket láttak Marával, mialatt áthaladtak a D-négyes egységen. A Kirajzás telepesei pontosan ilyen ládákban tárolták a robbanóanyag-készletüket...

Huszonkettedik fejezet

Luke döbbenten bámult a fülke haladási irányába, a torka görcsösen összeszorult. Azonnal rájött, hogy a vagaarik le akarják választani a négyes számú Dreadnaughtot a Kirajzás többi részéről. Az is egyértelműnek tűnt, hogy nem törődnek a szabályos eljárással, hanem a maguk erőszakos módján akarják megoldani a problémát. A kabin a veszedelmes gyűrű közelébe ért. Luke a nyílás fölé tartotta a bal kezét, hogy Evlyn jól lássa odalentről, majd a jobbjával a szája elé emelte az adóvevőt, és beleszólt: – Tudja, Estosh, most már csak egyvalamit nem értek. Mielőtt maguk belevágtak ebbe az egészbe, semmiképpen sem tudhatták, hogy milyen állapotban vannak ezek a Dreadnaughtok. És bizonyára nem azért hoztak magukkal ennyi harcost, hogy bemérjék a Chaf Envoy útvonalát. A kabin beért a ládák alkotta gyűrűbe, mire Luke a bal hüvelykujjával felfelé bökött. Evlyn azonnal lenyomta a megfelelő gombot a vezérkulcson. A kabin lefékeződött, majd lebegésbe ment át. – Ez igaz – szólt közbe Mara. – Szóval Estosh, halljuk, mi volt az eredeti terv? Igazán kíváncsi lennék rá! – Maguk, emberi lények igencsak különös teremtmények – felelte Estosh, és dallamos beszédét különös, feszült felhang árnyalta, amely arról tanúskodott, hogy hirtelen feltámadt benne a gyanakvás. – Jól tudják, hogy hamarosan meg fognak halni, de meg sem próbálnak tenni valamit. Egy helyben toporognak, és olyan dolgok után kérdezősködnek, amelyek biztosan nem segítenek magukon. Luke a lámpájának fénysugarával lassan végigpásztázott a sötétszürke ládákon. A detonátor szereléke viszonylag egyszerűnek tűnt. Sok hasonlót látott annak idején, amikor a Lázadók robbantási szakértőinek munkáját figyelte. Elméletileg elég lett volna annyi, hogy sorban kihúzza a vezetékeket a ládákból. Csakhogy magát a detonátort, az ökölnyi méretű, fekete dobozt nem érhette el a kabin tetejéről. Szabadulj meg az érzéseidtől Béke uralkodjon a lelkedben. Luke mélyet lélegzett, és összeszedte a gondolatait. Felmerült benne, hogy az Erő közvetítésével a vezetékek közelébe juttatja a fénykardját, és egyszerűen elvágja őket, ám azonnal elvetette az ötletet. Attól tartott, hogy a vagaarik relé kioldóval felszerelt gyutacsokat használtak, amelyek vezetékszakadás esetén, elektromos feszültség híján azonnal berobbantanák a tölteteket. Ráadásul észrevette, hogy egy sötétlő csík fut körbe a ládák alatt, amelyet csak akkor vehetett volna alaposabban szemügyre, ha először eltávolít róla mindent, ami felette van. És réges-régen megtanulta, hogy az ismeretlen dolgokat veszélyesnek kell tartani, főleg akkor, ha robbanóanyagokkal akad dolga. Mialatt figyelmesen szemlélődött, ismét meghallotta a felesége hangját, aki tovább ingerelte a vagaarit. – A lényeg, kedves Estosh, hogy immár maga is meggyőződhetett a Jedik képességeiről – mondta szinte vidáman Mara. – Látja, minket korántsem olyan könnyű megölni, mint ahogyan azt korábban képzelték! Éppen ezért erős a gyanúm, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. És

minél többet tudok meg magáról, annál kevésbé esik majd nehezemre, hogy elevenen megnyúzzam az aljasságáért! Luke végül úgy ítélte meg, hogy valószínűleg képes lesz hatástalanítani az egyszerűnek tűnő detonátort, feltéve persze, ha sikerül a közelébe férkőznie. Ám a cső belső, sima felszínén nem akadt semmi, amire ráállhatott, vagy amibe belekapaszkodhatott volna. A szerelőpanelek mögé rejtett kábelköteg pedig túl messze esett a fekete doboztól, így ezúttal nem alkalmazhatta az elülső liftaknában már kipróbált módszert. Eszébe jutott az övtáskájában lapuló folyékony kábel is, ám annak java részét elhasználta, amikor Marával együtt leszigetelték az első felvonókabin sarkait. Végül a tudata mélyén felderengett a gondolat, hogy ha ez a bizonyos fülke messze is van a detonátortól, egy másikat biztosan oda lehet juttatni a megfelelő pozícióba. Neki és Evlynnek csak annyit kell tenniük, hogy felutaznak a D-négyesig, és ott átszállnak egy olyan kabinba, amelyik közvetlenül a fal mellett közlekedik. Még csak ki sem kell lépniük a felvonóállomásra, mivel a fénykardjával kivághatja a fülkék oldalfalát, amíg el nem érik azt, amelyikkel végül visszajönnek ide. Benézett a lyukon, és intett a kislánynak, hogy indítsa el felfelé a kabint. Evlyn szótlanul engedelmeskedett. Megnyomott egy gombot a vezérkulcson, és máris elindultak. Áthaladtak a robbanóanyagok gyűrűjén, majd besiklottak az egyenes csőszakaszba... – Őszintén szólva csodálom az önbizalmukat – folytatta Estosh meglepően nyájas hangon. – Csak azt sajnálom, hogy nem nézhetem végig a haláltusájukat. És most elbúcsúzom, Jedik! Halk kattanás jelezte, hogy a vagaari megszakította a kapcsolatot. A Jedi-mester hirtelen arra lett figyelmes, hogy furcsa, pattogó sistergést hall, mialatt zöldeskék fények kezdenek táncolni az akna sima fémlemezein. A következő pillanatban az adóvevő Mara riadt kiáltását közvetítette: – Luke, mi folyik ott? – Azt hiszem, a vagaarik felrobbantják a pilont – válaszolta komoran Luke, mialatt a baljával jelzett Evlynnek, hogy állítsa meg a fülkét. Mostanára már jól látta maga felett a többi öt fülkét, és köztük azt a helyet is, ahová a sajátjuk besiklott volna, ha folytatják az utat. – Nem tudod véletlenül, hogy milyen típusú detonátor az, amelyik sistereg, és kékeszöld fényt ad? – Alighanem gyújtópaszta lesz – felelte habozás nélkül Mara. – Egy savbázisú, magas hőmérsékleten égő, kenőcsszerű anyag, amellyel a felületeket szokták megrepeszteni, és meggyengíteni, hogy maguk a töltetek pontosan a kívánt helyen fejtsék ki a hatásukat. – Szerinted mennyi idő kell neki, hogy körbeégjen egy ekkora pilonon? – Körülbelül fél perc. Talán egy kicsivel több – Mara hirtelen felemelte a hangját, és hozzátette: – Ha a közelében vagytok, tűnjetek el onnan! Luke úgy érezte, mintha a szíve a torkában dobogna, mialatt számba vette a lehetőségeit. Ha elérné a detonátort, mire elég a gyújtópaszta... Nem fog menni. Fél perc nem elég. Főleg nem úgy, hogy Evlynre is figyelnie kell. Most már tudta, hogy hibát követett el. Nem lett volna szabad magával hoznia a kislányt. Hosszú idő óta első ízben az ösztönei tévútra vezették. De nem ez volt a megfelelő perc a kérdésekre és az önvádra. – Rendben – válaszolta Marának, mialatt a bal mutatóujjával lefelé bökött. – Máris indulunk. Evlynnek nem kellett kétszer szólni. Azonnal megnyomta a megfelelő kapcsolót, és a kabin megindult lefelé. Hirtelen ötlettől vezérelve Luke előkapta, és bekapcsolta a fénykardját. Úgy gondolta, hogy ha a vagaarik el is menekülnek, legalább ne ússzák meg egyszerűen. A magasba hajította, majd az Erő segítségével a D-négyes felé repítette az aktív fegyvert. Alig két-három másodperccel később a kard beszáguldott az odafent várakozó kabinok közé. Luke úgy

mozgatta a fegyverét, hogy a ragyogó energiapenge hatalmas lyukat vágjon az akna végét lezáró zsilip zárólemezébe, aztán már nem látott semmit, mert a cső íve eltakarta a szeme elől a kilátást. A kabin átsiklott a lapos ládák gyűrűjén... A Jedi-mester a következő pillanatban felfedezte, hogy Mara túlbecsülte a paszta égési idejét. Az egyszerre két irányban haladó, hatalmas szikrazáport hányó, kékeszöld lángok már elemésztették a falra kent, kenőcsszerű anyag közel kétharmadát. Luke úgy számította, hogy legfeljebb öt-hat másodpercük maradt a menekülésre. – A padlóra! Feküdj! – kiabálta Evlynnek, és beugrott a lyukba. Jól tudta, hogy a fülke falainak vékony fémlemezei nem óvhatják meg őket a robbanás hatásaitól, de már nem tehetett semmit. – Gyere, Evlyn! Ám legnagyobb meglepetésére a lány nem vett tudomást a figyelmeztetésről. A kezelőpanelnél maradt, és villámgyorsan nyomkodta a vezérkulcs gombjait. Luke nem várt tovább. Odaugrott hozzá, és nem túl durván, de határozottan megmarkolta a jobb felkarját. Ekkor ismét meghökkent, mert a várakozásaival ellentétben azt érzékelte, hogy a lány fikarcnyit sem fél, inkább csak valami dacos elszántság dolgozik benne. Elkezdte maga felé húzni Evlynt, aki gyorsan megnyomott még egy billentyűt. Luke hirtelen azon kapta magát, hogy a levegőben lebeg, mert a kabin padlója egyszerűen kizuhant a talpa alól. Egy ütemmel később rájött, hogy Evlyn átállította az aknában működő tolósugarakat, amellyel felgyorsította a fülkét. A rendes utazósebesség legalább háromszorosával suhantak át a fő gravitációs örvénymezőn, amely szerencsére így is átfordította a kabint, így az már nem a lyukas tetejét, hanem az ép oldalát mutatta a halálos gyűrű felé. Alig egy másodperccel később a pilon felrobbant. A kabin hatalmasat zökkent. Luke nagy erővel nekicsapódott a padlónak. A mellkasára kapott ütés minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Szerencsére nem engedte el a kislányt, így most ösztönösen odarántotta magához, és ráfeküdt, hogy a testével védje. Éppen jókor cselekedett, mert a következő pillanatban végigsöpört rajtuk a robbanás lökéshulláma. A kabin fala szinte azonnal megadta magát az irtózatos erőhatásnak, és széthullott. Luke hangosan felnyögött, mert kisebb-nagyobb fémdarabok zuhogtak rá. Némelyik lemezdarab tompa, de erős ütést mért a testére, míg más szilánkok úgy hasítottak a hátába, a karjába és a lábába, mintha késpengék lettek volna. Evlyn hirtelen rémült sikolyt hallatott. Luke gyorsan a lány tarkójára tapasztotta a tenyerét, és az Erő segítségével megpróbálta elfojtani, vagy legalábbis enyhíteni Evlyn félelmét és a fájdalmait. A szilánkzápor elállt, ekkor felpillantott, hogy megnézze, mi maradt a kabinból. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt látta, hogy már a D-ötös egység felvonóállomásának közelében járnak. A kabin lelassult ugyan, és eléggé rázkódott is, de folytatta útját. Luke ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nem tud lélegezni. Ösztönösen megfeszítette a mellizmait, hogy megtöltse a tüdejét, de rá kellett jönnie, hogy nincs körülötte semmi, amit magába szívhatna. A levegő másodpercek alatt kiszökött a felrobbantott pilonból, és már csak a kisbolygó ritka légköre vette körül őket. Minden akaraterejét összeszedve nyugalmat kényszerített magára. Jól tudta, hogy még legalább fél percig ki fogja bírni levegővétel nélkül, és a Jedi-módszerekkel akár meg is háromszorozhatja ezt az időt. Ismét rátette a tenyerét Evlyn tarkójára, és megpróbálta átplántálni a kislányba az Erőbe vetett saját hitét, hogy ő is lehiggadjon. Néhány másodperccel később megérkeztek az állomásra, és a fülke megállapodott. Viszont a zsilip zárva maradt. Luke keményen összeszorította a fogát, és értetlenül meredt a jókora, szürke fémlapra. Rövidesen eszébe jutott, hogy nyilván a biztonsági rendszer nem engedi kinyílni az ajtót, mert

rendkívül alacsony nyomás uralkodik ezen az oldalán. Vagyis csak úgy feszítheti fel, ha legyőzi a biztonsági reteszek ellenállását. Gyorsan segítségül hívta az Erőt, majd a láthatatlan energiákat az ajtó pereméhez irányította, és azok közvetítésével húzni kezdte a súlyos lemezt. Az ajtó megremegett, de továbbra is zárt állásban maradt. Luke ismét megpróbálta kifeszíteni, de ezúttal sem boldogult. Az elmúlt percek során kapott ütések, a testét hasogató fájdalom, de főleg az oxigénhiány annyira megviselte, hogy nem tudta összegyűjteni magában a feladat elvégzéséhez szükséges erőt és energiát. A látása kezdett elhomályosulni, és tudatosult benne, hogy néhány másodperc múlva el fogja veszíteni az eszméletét. Ismét az Erőhöz fordult, lehunyta a szemét, és újra húzni kezdte a záró lemezt... ... amely a következő pillanatban akkora lendülettel siklott nyitott állásba, hogy az egész fülke beleremegett, amikor elérte a pályája végét, és nekicsattant az ütközőinek. Luke kinyitotta a szemét, és gyorsan előregörnyedt, nehogy hanyatt döntse a hirtelen támadt, hatalmas erejű szélvihar. A felesége ott állt vele szemben, tőle alig két méterre. A vonásain vegyes érzelmek – félelem, mélységes aggodalom, és igen, lángoló harag – tükröződtek. Mara ugrott egyet, vállon ragadta Luke-ot, és áthúzta őt az ajtón, mialatt a mellette várakozó Pressor berontott a kabinba, a karjaiba kapta az unokahúgát, és visszarohant vele a felvonó előterébe. A következő pillanatban Mara elengedte a záró lemezt, amelyet egészen idáig az Erő segítségével tartott nyitva. A biztonsági rendszer azonnal bezárta a zsilipet, és a süvöltő szélviharnak egy csapásra vége szakadt. – Szia, édesem – dünnyögte Luke a gyorsan beálló csendben, és kényszeredett vigyort varázsolt az arcára – hazajöttem! Mara csípőre tette mindkét kezét, dacosan felszegte a fejét, teleszívta a tüdejét, és belekezdett: – Hát ide figyelj, Skywalker! Ha még egyszer... – Ne mondd tovább, magam is tudom – szólt közbe Luke, és továbbra is szélesen vigyorogva összerogyott. Miután elterült a hideg fémpadlón, kimerülten lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a sötétség magával ragadja őt. A kórház lábadozó kórtermének ajtaja nesztelenül félresiklott, és Mara belépett a helyiségbe. – Hogy vannak? – érdeklődött Jinzler, aki a bejárattól jobbra eső falnál üldögélt egy egyszerű, fémkeretes széken. – Hallottam, amikor az orvosok azt beszélték egymás között, hogy elég pocsékul festenek. – Szerencsére jobban, mint amire a külsejük alapján számítottunk – válaszolta Mara. Hirtelen észrevette, hogy bár az arcvonásain nyugalmas kifejezés honol, Jinzler idegesen tördeli ölébe rejtett kezeit. – Evlyn csupán könnyű sérüléseket szenvedett. Gyakorlatilag csak lehorzsolódott a bőre néhány helyen, úgyhogy hamar rendbe fog jönni. Luke beszerzett néhány mély vágást, de az orvos még időben lezárta a sebeit, így nem veszített sok vért. Egy különleges Jedi-gyógymódot alkalmazott saját magára, így várja, hogy begyógyuljanak a sérülései. – Még jó, hogy maguk képesek ilyesmire – morogta halkan Fel. – Igen, ennek a tudásunknak mindig nagy hasznát vesszük – ismerte el Mara, és körülnézett a kórteremben. A csapat eléggé lesújtó látványt nyújtott. Formbi egy derékmagasságig emelt, kemény

kezelőasztalon feküdt. Lehunyt szemhéjai meg-megrebbentek, és néha fel is nyíltak. Noha a bőre továbbra is beteges, halványkék színben játszott, most már legalább egyenletesen, erőlködés nélkül lélegzett. A kezelőasztal két ellentétes oldalán ült Drask, illetve Feesa. A kimerült tábornok testének különböző részein vérrel átitatott kötések fehérlettek. A chiss hölgy sértetlen volt, de ő is roppant fáradtnak, ezen felül végtelenül gondterheltnek tűnt. A birodalmiak a terem távolabbi sarkában gyűltek össze, egy halomba rakott páncélzatuk mellett, és buzgón kötözgették egymás sebeit. Mialatt Mara figyelmesen, tetőtől-talpig végigmérte a rohamosztagosokat, meglepődve látta, hogy az eickarie harcos, Su-mil sebeiből élénksárga vér szivárog. – Szóval – folytatta fennhangon, hogy mindenki jól hallja –, ha már úgyis van egy kis szabadidőnk, továbbá ilyen szépen összegyűltünk, mi lenne, ha beszélgetnénk egy kiadósat? – Felre nézett, és odaszólt neki: – Kezdje ön, százados úr! Nemrégiben fültanúja voltam, amikor maga azt mondta, hogy rajtakapták a vagaarikat, mialatt adatrögzítőt szereltek a Chaf Envoy vezetékeire. Na, erről szeretnék hallani! – Valójában nem kaptuk rajta őket – válaszolt kissé zavartan Fel. – Su-mil rábukkant a készülékre, miután azt már rácsatlakoztatták a kábelekre. – Jó, akkor maguk is utólag vették észre – jelentette ki Mara. – Tehát, miért nem szóltak senkinek róla? – Őszintén szólva azért nem, mert nem tudtuk, hogy kiben bízhatunk, és kiben nem – felelte a százados a legteljesebb lelki nyugalommal. – Nem tudtuk, hogy ki rakta oda azt az átkozott vacakot. Megtehette Bearsh, vagy Drask tábornok, esetleg Formbi főnemes, Jinzler nagykövet, és igen... – mélyen belenézett Mara szemébe –, akár maguk is. – Értem! – válaszolta a Jedi-hölgy, és a férfi átható tekintetét szigorú pillantásokkal viszonozva folytatta: – Rendben, akkor próbálkozzunk más irányból. Az ismeretségünk elején maga azt mondta nekem, hogy nem tudja, miért küldte önöket Parck tábornok a chissek hajójára, ami közönséges hazugság volt. Aztán már csavart egyet a történeten, és azt állította, hogy a mi védelmünkre küldték magukat. Valami azt súgja, hogy akkor sem mondott igazat. Nem óhajt előállni egy újabb változattal? Fel szája idegesen megrándult. – Nézze, hölgyem, Parck admirális azt mondta nekünk, hogy nagy veszély leselkedik az expedíció résztvevőire. Azért küldött minket, hogy megvédjük Formbi főnemest. Nekem csak ennyit mondtak, nem többet! Még csak azt sem tudtuk, hogy honnan fenyeget veszély! – Az arca dühösen eltorzult, és hozzátette: – Higgye el nekem, ha tudtuk volna, akkor Bearsh és a bűntársai most egymáshoz láncolva hevernének egy cella mélyén úgy, hogy egyetlen ép csontjuk sem akadna. – Világos – dünnyögte Mara. Az Erő segítségével gyorsan kifürkészte Fel gondolatait, és úgy találta, hogy ezúttal igazat mondott. De legalábbis őszintén beszélt, ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy valóban ismeri is a teljes igazságot. Mara kissé megenyhülve nézett rá, és újra megszólalt: – Gondolom, az események fényében most már az is világos, hogy ki lopta el a hajójukról a Kirajzás anyagait. Fel lassan bólogatott. – A vagaarik nyilván még a megérkezés előtt meg akartak tudni mindent, amit lehetett. – Igen, ez a valószínű magyarázat – jelentette ki Mara. – És ennek révén elérkeztünk egy még érdekesebb kérdéshez. – A három chiss felé fordult, és ismét szigorú hangvételben folytatta: – Ha jobban belegondolok, akkor ön, Formbi főnemes, meglepően nagy sereggel vágott neki ennek az utazásnak. Először felvette a kapcsolatot Parck admirálissal, akitől azt kérte, hogy beszéljen rá minket, vagyis Luke-ot és engem az expedícióban való részvételre. Ám az üzenet útközben elakadt valahol. Aztán, amikor úgy látszott, hogy mi lemaradunk a nagy kalandról,

ismét beszélt az admirálissal, és rávette őt, hogy elküldje magához a rendelkezésére álló legjobb rohamosztagos egységet. – Nekünk pedig nagy-nagy szerencsénk, hogy maguk mindannyian itt voltak – válaszolta a főnemes helyett Drask. – Önöknek köszönhetjük az életünket. – Igen, ez így van – mondta egyszerűen Mara. – Csakhogy bennem felvetődik egy kérdés. Honnan tudták előre, hogy ennyi segítségre lesz szükségük? – Fogalmam sincs, hogy mire céloz – mondta a tábornok. A hangja nyugodtan csengett, de a szemében furcsa fények gyúltak. – Azért hívtuk önöket, hogy jelképesen birtokukba vegyék a hosszú évtizedek után váratlanul előkerült Kirajzást. Ez minden. Mara megrázta a fejét. – Sajnálom, tábornok úr, de ez a magyarázat nem megy le a torkomon – válaszolta határozottan. – A Chaf Envoyon, a vezetékrágók támadása után a főnemes felszólított minket, hogy ne használjuk a fénykardjainkat a hajóján. Aztán, amikor nem tudtunk behatolni a legfelső Dreadnaught fedélzetére, egyikük sem kért meg minket, hogy vágjunk lyukat a beszorult zsilipajtóba. Pedig Luke vagy én egy perc alatt elintéztük volna a dolgot. Nem, önök inkább kivárták, hogy a karbantartóik fél óráig szenvedjenek a plazmavágóikkal. – Nahát, tényleg! – kiáltotta meglepetten Jinzler. – Emlékszem, ezt én magam is furcsálltam, de aztán a chissek konok büszkeségének tulajdonítottam az egészet. – Akkor még én is azt hittem – válaszolta Mara, és halványan elmosolyodott. – Valójában egészen addig hittem, amíg Bearsh rám uszította a wolvkiljeit... amelyeket aztán sorban kettévágtam. Jinzler levegő után kapott, mert hirtelen megértette. – A fénykard... – bökte ki döbbenten, majd nagyot nyelt, és izgatottan hozzátette: – A vagaarik még sosem láttak fénykardot! – Én is erre gyanakszom – felelte Mara, és ismét mosolygott. – Hát ezért nem akarta Formbi, hogy elővegyük, és használjuk a Jedik hagyományos fegyverét. Így gondoskodott arról, hogy a vagaarik ne szerezzenek tudomást a fénykard hatékonyságáról. A fegyverünk és a Jedi-képességeink, amelyekről az ellenségeink szintén nem tudtak semmit, megadták nekünk azt az előnyt, amelyre a vagaarik nem készülhettek fel. – Ismét a chissekhez fordult, és kissé kihívó hangon megkérdezte: – Tehát, miből gondolták, hogy szükségünk lesz erre az előnyre? – Nézze, hölgyem, én igazán hálás vagyok azért, amit értünk tettek, de akkor is ki kell jelentenem, hogy egyáltalán nem tetszik az, ahogyan beszél! – válaszolta ridegen a tábornok. – Nem fogalmazhat meg légből kapott vádakat az Ötödik Uralkodócsalád egyik magas rangú tagjával szemben! – Feesa – mormolta váratlanul Jinzler. – Mit mond? – Mara kérdő pillantást vetett a férfire. – Feesa... – ismételte Jinzler, és mélyen eltöprengve bólogatott, majd hirtelen olyan képet vágott, mintha megoldott volna egy rejtélyt, és fellelkesülve magyarázkodott: – Miután Pressor csapdába ejtett minket a felvonóban, Feesa sokkal rémültebb volt annál, mint amit a helyzet indokolt. Mondja, hölgyem, ugye azért ijedt meg ennyire, mert a kabinban Bearshsel és egy másik geroonnal, pontosabban vagaarival zártak össze minket? Feesa mélyen hallgatott. – Értem – szólalt meg Mara, és szemügyre vette a főnemest. – Szóval tévedtem! Nem Formbi főnemes irányította ezt az aljas hadműveletet, hanem Feesa. A főnemes lezárt szemhéjai megremegtek. – És miután Feesa túl fiatal ahhoz – folytatta könyörtelenül Mara –, hogy az Uralkodócsalád magas rangú méltósága legyen, azt hiszem, őt már meg lehet vádolni...

– Elég – szólt közbe halkan Formbi. – Kérem, uram, nincs semmi baj – hadarta riadtan Feesa. – Nem félek a következményektől! Készséggel elismerek mindent, amit tettem! – Az ön hűsége hatalmas megtiszteltetés a számomra – mondta bágyadtan Formbi, azzal erőtlen mozdulattal megfogta a szárnysegéd kezét. – De az én tervem volt. Én hoztam meg minden döntést. Nem engedhetem, és nem is fogom engedni, hogy mások vállalják a felelősséget az én tetteimért és hibáimért. – Kissé oldalra billentette a fejét, és valamivel erősebb hangon megszólalt: – Kérem, hölgyem, jöjjön közelebb, hogy láthassam önt, és választ adok minden kérdésére. Mara odasietett Feesa mellé, és lenézett a súlyosan sebesült chissre, – Maga tudta, hogy Bearshék nem geroonok, hanem vagaarik, igaz? – kérdezte, közben megfogadta magában, hogy szigorú lesz, és nem hagyja, hogy Formbi nyomorúságos állapota befolyásolja őt. – Már a kezdet kezdetétől fogva tudta, ugye? – Igen – suttogta rekedtes hangon a főnemes. – De maga azt mondta nekem, hogy korábban még sosem látta őket! – tiltakozott a háttérből Jinzler. – Ez igaz is volt – válaszolta Formbi. – Viszont részletes leírást kaptam róluk egy olyan illetőtől, aki már látta őket – halványan elmosolyodott, és hozzátette: – Ha valaki, hát ön, nagykövet úr, nyilván ki fogja találni, hogy kitől. Mara meglepetten bámult a chissre, mert hirtelen beugrott neki a megoldás. – Nem lehet más, mint... – dörmögte elképedten, és kibökte: – ... Car'das, ugye? Car'dastól kapta az információkat! A főnemes aprót biccentett. – Car'das úr és én váltottunk néhány szót, amikor ő elhozta a nagykövetet a Chaf Envoyra – felelte, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról. – Aztán, amikor a vagaarik felbukkantak, egyből rájuk ismertem. – Ez a Car'das még annál is többet tud, mint amennyit feltételeztem róla – jegyezte meg elismerő hangsúllyal Mara. – Egyébként, ő tájékoztatta a vagaarikat erről a vállalkozásról? – Nem, az is én voltam – válaszolta Formbi. – Amikor üzenetet küldtem Parck admirálisnak, hogy kerítse elő Skywalker mestert, gondoskodtam róla, hogy az adás eljusson hozzájuk. Miután nagyjából sejtettük, hogy hol gyülekeznek, igazán nem volt nehéz dolgom. – Tudta róluk, hogy mifélék, és mégis felengedte őket a hajójára? – csattant fel Jinzler részben meglepett, részben dühös hangon. Formbi ismét lehunyta a szemét. – A vagaarik erőszakos népség, az biztos – felelte fáradtan. – Sokakat megöltek már, másokat rabigába hajtottak, és számtalan teremtményt hajszoltak rettegésbe és kétségbeesésbe. Ami ennél is rosszabb, bizonyos jelek szerint talán máris szövetséget kötöttek egy még náluk is veszedelmesebb hatalommal. Szörnyű következményekkel fog járni, ha Bearshnek sikerül elszöknie úgy, hogy nála vannak az Erőd mélyére vezető útvonal adatai. – Ezek szerint keményen oda kell csapni a vagaariknak – jelentette ki Mara. – Mi ezzel a gond? Formbi keserűen elmosolyodott. – A gond a chiss háborús doktrína, hölgyem – válaszolta letörten. – Nevezetesen az a törvényünk, amely szerint nem támadjuk meg a potenciális ellenségeket mindaddig, amíg nem sértik meg a chiss érdekeket, a chiss fennhatóság alá eső területeken. Mara egy csapásra mindent megértett, és döbbenten meredt a főnemesre. – Tehát, ön egyenesen azt akarta, hogy a vagaarik elkövessenek valamit – suttogta

rekedtes hangon, miközben maga sem hitte el azt, amit állított. – Hát erről szólt az egész! Meghívta őket a hajójára, behozta őket a legtitkosabb és legfontosabb bázisukra, mert pontosan abban reménykedett, ami aztán meg is történt... – Ebben senki sem reménykedhetett – horkant fel ingerülten Drask. – A gyilkosságokat jobb lett volna megúszni! – Természetesen nem számítottam arra, hogy ez fog történni – biztosította sietve Formbi a Jedi-hölgyet. – Én arra számítottam, hogy a fedélzetre engedett öt vagaari megpróbálja megszerezni a Chaf Envoyt, miután elértük a Kirajzást. Egy efféle lépés már elég indokot szolgáltatott volna arra, hogy mi is cselekedhessünk végre. – Főleg, ha nekiállnak lemészárolni a legénységét, ugye? – szólt közbe mérgesen Fel. – A gyilkosságokra nem lett volna szükség ahhoz, hogy teljesüljenek a céljaim, és nem is számítottam rájuk – állította Formbi kissé felháborodva. – Tudják, ehhez az utazáshoz átalakítottuk a hajómat. Megerősített óvóhelyeket alakítottunk ki az egyes szolgálati állomások közelében, amelyekben a legénység tagjai meghúzhatták és megvédhették magukat, ha támadás éri őket. Egy egész osztagot állomásoztattam a Dreadnaught dokkjában, hogy a harcosok még idejében értesüljenek arról, ha Bearsh és a társai vissza akarnának térni a Chaf Envoyra. Arra számítottam, hogy sikerül rajtakapnunk őket, amint rablással próbálkoznak, ami már kielégítette volna a beavatkozás és ellencsapás feltételeit. – Lehunyta a szemét, és a hangjában keserű önváddal folytatta: – De egy ekkora erőkkel végrehajtott támadásra végképp nem számítottam. A Dreadnaught dokkjában várakozó harcosok mostanra bizonyára meghaltak. És talán mindenki más is, akit a hajómon hagytunk. A vérük az én kezemen szárad. – Aligha az ön hibája, hogy nem tudott a vagaarik hibernációs eljárásáról – mutatott rá jóindulatúan Jinzler. – Erről még Car'das is lemaradt! – Ő csupán találkozott velük – válaszolta Formbi. – Nyilván nem kapott tőlük a műszaki fejlettségükre vonatkozó adatokat. – Legközelebb majd jobban odafigyel – dörmögte Mara. – És mi a helyzet a többiekkel? Feesával, a tábornokkal és a kíséretének többi tagjával? – Feesa ismerte az egész tervet – felelte Formbi. – Pontosan ezért ragaszkodtam hozzá, hogy mindvégig velünk tartson. Hogy átvegye az irányítást, ha velem történik valami. Rajta kívül mindenki csak annyit tudott, amennyit önnek is elárult. – Halványan elmosolyodott, és hozzátette: – Leszámítva talán a tábornok urat, mert erős a gyanúm, hogy ő sok mindent kikövetkeztetett. – Sok mindent, de nem a teljes igazságot – morogta Drask. – Talán mindannyian jobban jártunk volna, uram, ha beavatott volna a tervébe. – Ha megteszem, akkor most ön ugyanolyan bűnös lenne, mint én – válaszolta a főnemes, és bágyadtan megcsóválta a fejét. – Nem. Én és egyedül én vagyok felelős a történtekért. – Uraim, ezt majd szétszálazhatják, miután hazatértek – szólt rá Mara a chissekre, akik egyre jobban belebonyolódtak a témába. – Feltételezhetjük tehát, hogy teljesültek a hivatalos ellencsapás feltételei? – Jobban, mint szerettük volna, hölgyem – válaszolta komoran Drask. – Jogos indok és könyörület nélkül megtámadtak minket. Most már hadiállapot van érvényben a Chiss Birodalom és a vagaarik között. – Ennek szívből örülök – jegyezte meg keserűen Mara. – Mert őszintén szólva, nem szívesen csináltam volna még egyszer végig az egészet csak azért, mert kihagytak valamit, amit az apró betűs részben soroltak fel. Ebben az esetben már csak egy elvarratlan szál maradt. Az a bizonyos elszabadult kábel, amely kis híján leverte a lábáról a férjemet, alig néhány perccel azután, hogy megérkeztünk az önök hajójára. Remélem, ezt az esetet nem óhajtják a vagaarikra

kenni? Drask megköszörülte a torkát, és öntudatos hangon ugyan, de bevallotta: – Nos, hölgyem, azért az esetért én magam vagyok a felelős. Amikor Formbi főnemes megkérdezte Parck admirálistól, hogy kik az Új Köztársaság legjobb harcosai, az admirális önt és Skywalker mestert ajánlotta. – Az volt a benyomásom, hogy a saját tapasztalatai alapján teszi ezt a javaslatot – dünnyögte Formbi. – Így van – folytatta Drask –, és én nem tudtam maradéktalanul elhinni az admirális történeteit, amelyek a Jedik képességeiről szóltak. – Tehát rendezett magának egy bemutatót – szólt közbe Mara –, hogy a saját szemével győződjön meg a Jedik tudásáról. Nos, elnyertük a tetszését? – Fogalmazzunk talán úgy, hogy nem okoztak csalódást – Drask halványan elmosolyodott. – Hanem a mai napon, a vagaarik által rendezett bemutató során sokkal jobb lehetőséget kaptak, hogy tanúbizonyságát adják a tudásuknak és a képességeiknek. – Ezt azért szívesen kihagytam volna – dünnyögte Mara. A háta mögött félresiklott az ajtó, aztán Evlyn, Rosemari, és a hátuk mögött Pressor érkezett a kórterembe. – Szóval itt vannak – szólította meg őket Mara. – Hogy érzik magukat? – Én kitűnően – válaszolta a lány, és mialatt az ajtó bezárult a háta mögött, végighordozta a tekintetét a társaságon, majd Marára pillantva megkérdezte: – Luke jól van? Úgy értem, Skywalker mester. Megmentette az életemet. Amikor a pilon felrobbant, a testével védett engem. – Köszönöm az érdeklődést, Evlyn, a férjem jól van – válaszolta udvariasan Mara, mialatt Rosemari odaterelte a kislányt az egyik kezelőasztalhoz. – Ami pedig az életmentést illeti, szerintem ti ketten közel egyenlően álltok. – Ezt meg hogy érti? – Rosemari furcsálkodva meredt a Jedi-hölgyre. – A lányom nem csinált semmit! – Dehogynem! – felelte mosolyogva Mara. – Evlyn először is elindította a felvonókabint, amire Luke eszközök híján aligha lett volna képes. Aztán a robbanás előtti pillanatokban felgyorsította a fülkét, amely még idejében átfordult, így a szétrepülő szilánkok nem a lyukas tetőre, hanem az ép oldalfalra zúdultak. És ez a fajta előrelátás, illetve tökéletes időzítés csakis az Erőből származhat. – De maga nem fogja elárulni nekik, ugye? – Rosemari könyörögve nézett a Jedi-hölgyre. – Kiknek? – kérdezett vissza meghökkenve Mara. – Az igazgatótanácsnak – szólt közbe halkan Fel. – Tudja, itt nem szeretik a Jediket. Nem tudom miért, de nem szeretik. – Nem csupán nem szeretjük őket, százados úr – jelentette ki komoran Pressor. – Ha a tanács Jedinek bélyegez valakit, azt azonnal felküldik a Hármasra. – Úgy érti, a hármas számú Dreadnaughtra? – kíváncsiskodott Jinzler. – Pontosan arra – Pressor nagyokat bólogatott. – A Hármasba csatlakozó pilonok megsemmisültek a támadás, majd az azt követő kényszerleszállás folyamán, így az a hajó tökéletesen el van zárva az összes többitől. így aztán Uliar és a túlélők oda száműzik azokat, akikben a Jedikre jellemző vonásokat vélnek felfedezni. – Én azt hittem, hogy a D-hatoson lévő Elkülönítő szolgál erre a célra – mondta a százados. Pressor megrázta a fejét. – Az Elkülönítőbe az kerül, akiről gyanítják, hogy átjárja az Erő – felelte halkan. – A Hármasra azokat küldik, akikről már majdnem biztosan tudják.

– Majdnem biztosan? – ismételte csodálkozva Su-mil. Mara oldalra pillantott, és hirtelenjében az a benyomása támadt, hogy az eickarie páncél nélkül még félelmetesebb látványt nyújt, mint tetőtől-talpig beöltözve. A rohamosztagos értetlenül meredt az Őrzőre, és megkérdezte: – Mégis, mennyire lehet biztosra venni az ilyesmit? Pressor szégyenkezve lesütötte a szemét. – Ők teljesen biztosak a dolgukban – dünnyögte zavartan. – Már persze, az igazgatótanács. A többiek nevében nem beszélhetek. – Felkapta a fejét, és Marára pillantva folytatta: – Ez valójában nem halálos ítélet. Azon a hajón hatalmas élelmiszerkészleteket tárolunk, továbbá bőven van ott víz is. Folyamatos az áram- és levegőszolgáltatás. Odafent a fogoly az egész életét leélheti úgy, hogy semmiben sem szenved hiányt. – Csakhogy aki odakerül, azt teljesen elszigetelik mindenkitől. – jegyezte meg komoran Su-mil. – Nem halálra ítélik ezeket az illetőket, hanem életfogytig tartó magányra. – Csupán kétszer csináltunk ilyesmit – válaszolta Pressor egy mély sóhajtás kíséretében. – Legalábbis egészen mostanáig. – Nem fogják odaküldeni a lányomat, Jorad! – szólalt meg elszántan Rosemari. – Nem küldik oda, és kész! – Hirtelen Marára pillantott, és odaszólt neki: – Nem vinnék magukkal, amikor elmennek innen? – Eredetileg azt terveztük, hogy valamennyiüket magunkkal visszük – válaszolta Mara. – Ám az események másképp alakultak. Sajnos, ha nem jutunk vissza a Chaf Envoyra, senki sem fog elmenni innen. – Néhány perccel ezelőtt beszéltem a karbantartókkal – szólalt meg Pressor. – A szakaszolóajtók jó része már évekkel ezelőtt felmondta a szolgálatot. És a vezetékrágók jóvoltából hamarosan még az üzemképeseket sem fogjuk tudni kinyitni, mert áram nélkül nem működnek. Onnantól fogva csak úgy juthatunk el a felvonókhoz, vagy a külső zsilipekhez, ha lyukat vágunk az ajtók záró lemezeibe, csakhogy ebben az esetben el fogjuk veszíteni az összes levegőnket. – Kérdő pillantást vetett Draskra, és hozzátette: – Még mindig semmi hír a hajójukról? A tábornok megrázta a fejét. – Semmi – válaszolta szomorúan, de elszántan –, és most már nem is számítok arra, hogy jelentkezni fognak. – Úgy véli, hogy valamennyien meghaltak? – kérdezte Pressor. Drask lehunyta a szemét. – A személyzet tagjain felül harminchét chiss katona utazott a Chaf Envoy fedélzetén – felelte. – A vagaarik létszáma becsléseim szerint háromszáz főre rúgott. – Résnyire nyitotta a szemét, így csupán egy-egy keskeny, vörösen izzó csík látszott a szemhéjai között. – Végtelenül sajnálom, de a harcosaim nem voltak felkészülve ilyen elsöprő erejű támadásra. Mara gyomra görcsösen összeszorult. Szemernyi kétsége sem maradt, hogy Luke és ő a katonák utolsó gondolatait érzékelték odalent, a D-egyesen, bár azt még most sem tudta behatárolni, hogy egészen pontosan hány chiss vesztette életét a kérdéses pillanatokban. De az sem számított igazán, ha maradtak élő chissek a Chaf Envoy fedélzetén. Gyanította, hogy ha a vagaarik nem is mészároltak le mindenkit odafent, valószínűleg súlyosan megrongálták a hajót, mielőtt elhagyták. – Másként fogalmazva, azt kell feltételeznünk, hogy magunkra maradtunk – vonta le hangosan a következtetést. – Hát akkor álljunk hozzá így a kérdéshez. Pressor úr, az imént azt mondta, hogy a D-hármas teljesen el van szigetelve a hajó együttes többi részétől. Ezek szerint zárt űrruhában szokták megközelíteni azt az egységet. Maradt még használható űrruhájuk? – Néhány tucat – válaszolta az Őrző –, de ahogy már az előbb is mondtam, elektromos

áram nélkül nem tudjuk kinyitni a külső zsilipeket. – Arra nem is lesz szükség – válaszolta Mara. – A maguk karbantartói építenek egy keszonkamrát az egyik felvonó elé úgy, hogy én már eleve benne vagyok. Kivágom az ajtót, felmászok a pilonban, és átkelek a Chaf Envoyra. – És hogyan akar visszajönni? – érdeklődött a tábornok. – Azt majd menet közben kitaláljuk – válaszolta Mara. – Mit gondolnak, megvalósítható a terv? A fejük felett egy pillanatra kialudtak a fények. – Ajjaj – nyögte hangosan Pressor, és felpillantott –, a férgek alighanem elérték a generátorokat. – Micsoda? Már nem a fúziós reaktorokból kapunk áramot? – kérdezte csodálkozva Mara. – A hajónak ez a része nem – felelte a fejét ingatva Pressor. – Az átkozott dögök már rég bejutottak a fő áramkörökbe. – Várjunk csak egy percet! – szólalt meg Jinzler. – Mondja, Őrző úr, vannak hordozható áramfejlesztőik? És ha igen, mennyi? – A többségük rég tönkrement, de tíz-tizenkettő még működőképes – felelte a Pressor. A lámpák ismét kialudtak, de rögtön újra felgyúltak. – Hogy ez miért nem jutott hamarabb eszembe – mérgelődött Jinzler, és a hangjából kitűnt, hogy valóban haragszik saját magára. – Szedjék elő, és rakják ki őket a folyosóra, amilyen gyorsan csak lehet. – És mit kössünk rájuk? – kérdezte zavarodottan Pressor. – Amit akarnak – felelte Jinzler. – Lámpákat, fűtőtesteket, bármit. A lényeg, hogy pörgessék fel őket a legnagyobb teljesítményre, aztán állítsák le a reaktorokat! – Sejtem már, hogy mire gondol, de szerintem nem fog beválni – jelentette ki Drask. – Még ha a generátorokban keringő áram elő is csalogatja a vezetékrágókat, túl sokan vannak. Percek alatt tönkre fogják tenni a berendezéseik vezetékeit, aztán visszatérnek a főbb áramforrásokhoz. – Ez így igaz – válaszolta mosolyogva Jinzler –, feltéve persze, ha hozzáférnek azokhoz a vezetékekhez! De nem fognak, mert savas vízzel teli edényekbe állítjuk az áramfejlesztőket. A férgek belemásznak, kiokádják a belső szerveiket, és elpusztulnak. – Maga most nyilván viccel, nagykövet úr – mondta Pressor elhűlve. – Még soha életemben nem hallottam ilyesmiről. – Semmi baj, azért csak vágjunk bele! – mondta magabiztosan Jinzler. – Ezt a trükköt még a klónháborúk idején találtuk ki, amikor a Hadar-szektorban csavarogtam. Eléggé undorító, de meglátja, beválik! – Rendben, máris ugrasztom a karbantartókat – felelte végül Pressor, azzal előhúzta az adóvevőjét, és csendesen megjegyezte: – Hát, nagykövet úr, maga aztán változatos pályát futott be! Mara sosem tudta meg, hogy mit válaszolt erre Jinzler, mert váratlanul erős érzelemhullámok áradtak az elméjébe, amelyek azonnal elterelték a figyelmét. – Várjanak, történt valami! – mondta fennhangon, azzal a fénykardját a kezébe kapva a kijárat felé lódult. Pressor valahogyan előtte termett, és máris kinyitotta az ajtót. – Gyerünk – dünnyögte a férfi, és előkapta a sugárvetőjét. A folyosóra érve mindketten futásnak eredtek. Néhány pillanattal később befordultak egy sarkon, és majdnem összeütköztek öt karbantartóval, akik lélekszakadva rohantak éppen velük szembe. – Visszajöttek! – kiabálta kifulladva az egyik férfi, és mialatt kikerülte Pressort, a

mutatóujjával a háta mögé bökött. – A turbóliftben vannak! Hamarosan áttörik a zsilipet! Az Őrző káromkodott egyet, azzal előrántotta, és aktiválta az adóvevőjét, majd nyugodt hangon beleszólt a készülékbe: – Figyelem emberek, riadó! Itt az Őrző beszél. Minden rendész jöjjön azonnal az elülső, jobb oldali felvonóállomáshoz! A vagaarik visszatértek! – Ennek semmi értelme! – állapította meg lihegve Mara, és futás közben az Erőn keresztül kiterjesztette az érzékeit, hogy tájékozódjon. Ám a környezetében lévő telepesek rémült gondolatai akkora zűrzavart teremtettek körülötte, hogy a nagy összevisszaságban nem tudott rátalálni a támadók tudatára. Értetlenül megrázta a fejét: – Miért jöttek volna vissza? – Talán úgy döntöttek, hogy mégiscsak végig akarják nézni a haláltusánkat – vetette fel komoran Pressor. – Ha így van, akkor drágán megfizetnek ezért a szórakozásért! Mire elérték a felvonóállomást, az egyik rendész már ott várta őket a sötétbe borult teremben. A férfi keze annyira remegett, hogy lámpájának a fénye vad táncot járt a zsilip záró lemezén. – Mindjárt áttörnek – jelentette izgatottan –, hallom, hogy serényen dolgoznak. Mit csináljunk most? Pressor esélyt sem kapott arra, hogy előálljon egy hasznavehető ötlettel. Alighogy a rendész befejezte a kérdését, a zsilip záró lemeze hatalmasat reccsent, és kinyílt néhány ujjnyira. A következő pillanatban három vaskos feszítővas jelent meg a résben. A súlyos fémlemez fülsértő recsegés és nyikorgás kíséretében, lassan oldalra csúszott. Pressor és a rendész az egyre táguló nyílásra szegezték a sugárvetőiket. Néhány másodperccel később két, páncélos alak ugrott eléjük, akik a saját lámpáikkal ide-oda pásztáztak az előtérben. Mara hirtelen meglátott egy célt kereső kézifegyvert... – Állj! – kiáltotta. Hogy megakadályozza a vérontást, az Erő közvetítésével csuklón ragadta az összes harcost, és szempillantás alatt a magasba rántotta a kezüket, hogy fegyvereik a mennyezetre irányuljanak. – Ne lőjenek! Senki se lőjön! Pressor úr, ők a barátaink! Gyorsan belépett az egymásra meredő fegyveresek közé, hogy biztosan ne lőhessenek egymásra, majd a liftakna felé fordult, ahonnan ebben a pillanatban bújt elő egy harmadik, szintén páncélt viselő alak. – Üdvözlöm a Kirajzás fedélzetén, Talshib kapitány! – mondta derűs hangon az újonnan érkezett jövevénynek. – Már azt hittem, sosem érnek ide!

Huszonharmadik fejezet

– Még csak észre sem vettük a vagaarik távozását – vallotta be szégyenkezve Talshib, akinek vöröslő szeme még a szokásosnál is fényesebbnek tűnt a lábadozó kórteremben uralkodó, erős félhomályban. A fő reaktorok lekapcsolása után a Dreadnaughtban már csak a vészlámpák és a kézi fénycsövek világítottak. Talshib megköszörülte a torkát, és zavartan folytatta: – Szóval, ott ültünk, mint a bolondok a központi vezérlőben, és vártuk, hogy lépjenek. De ők egyszerűen csak kiszálltak a kompjukból, és elhagyták a Chaf Envoyt, persze útközben gondosan elszórták a vezetékrágóikat. Valószínűleg már korábban eldöntötték, hogy elrabolják a Régi Köztársaság hajóját, és nem vesztegetik az idejüket arra, hogy elfoglalják a miénket. – Igen, Bearsh nyilván tájékoztatta Estosht a helyzetről, és gyorsan előálltak egy másik tervvel – tette hozzá Drask. – Az átkozottak jó előre felszerelkeztek különleges adóvevőkkel, így a telepesek zavarójelein keresztül is kapcsolatba léphettek egymással. – Bárcsak sejtettem volna, hogy mire készülnek – dörmögte Talshib. – Lett volna időnk, hogy tüzelőállásokba vonuljunk, aztán elkaptuk volna őket! – Higgye el, kapitány úr, így jobban jártak – jegyezte meg a Formbi betegágyának másik oldalán álldogáló Mara. – Látta, hogy mi történt a Dreadnaught dokkjába vezényelt osztaggal! Esélyük sem volt a szerencsétleneknek. Önöknek sem lett volna sok... – Talán... – ismerte el vonakodva Talshib. Íme, a harcosok büszkesége – gondolta magában Jinzler, aki a nyitott ajtóban állt, és vállával a keretnek dőlve figyelte a beszélgetést. – Vagy talán csak a büszkeség úgy általában. Élt a gyanúval, hogy Talshib alighanem jobban örült volna egy nyílt támadásnak, még ha bele is pusztul, mint annak a valóban megalázó helyzetnek, amelyben hirtelen találta magát. – A talánnak itt nincs helye, kapitány úr! – szólt rá Mara határozottan a tisztre. – Ha maguk odavesztek volna, akkor most mi is nagy bajban lennénk. Ha önök nem szerelik fel azt a szigetelő sátrat a pilon csonkjára, mi még most is azon törnénk a fejünket, hogy hogyan jussunk ki ebből a hajóból. Talshib felhorkant. – És mire megyünk vele? – kérdezte keserűen. – Legfeljebb átkelhetünk az egyik halott hajóból a másikba. – Hamarosan mindkettő fel fog támadni – jelentette ki határozottan Drask. – Ha Jinzler nagykövet ötlete beválik, néhány napon belül mindkét hajót helyre tudjuk hozni. A kapitány ismét felhorkant, ezúttal szinte megvetően, amiből Jinzler arra következtetett, hogy komoly csorba esett a büszkeségén. A vagaarik férgei tönkretették az adóvevőket a Chaf Envoy fedélzetén, így az ott maradt chissek nem léphettek kapcsolatba a Kirajzás fedélzetén tartózkodó társaikkal. A rejtekhelyeiken lapultak, és gyakorlatilag észre sem vették a közelükben zajló eseményeket. És ha mindez még nem lett volna eléggé kínos, minden jel arra mutatott, hogy az emberi találékonyság lesz az, amelynek jóvoltából hamarosan megtisztíthatják a hajójukat a vezeték-rágóktól. Jinzler sejtette, hogy ez a kilátás eléggé bosszantja Talshibot, és ezért is csodálkozott

azon, hogy a tábornok fontosnak tartotta megnevezni a terv forrását. Aztán felmerült benne, hogy Drask talán szándékosan mondta ki az ő nevét, mert így akarta felhívni a beosztottja figyelmét arra a tényre, hogy alkalomadtán még a büszke chissek is tanulhatnak más fajok képviselőitől. Jinzler megállapította magában, hogy a tábornok az emberekkel szemben korábban tanúsított, udvariasan barátságtalan viselkedése sokat változott az elmúlt órák folyamán, ám a jelenség okát egyelőre nem tudta megfejteni. A következő pillanatban meghallotta a tőle néhány lépésnyire, a folyosón várakozó Evlyn álmélkodó szavait: – Itt jön a következő. Nem, nem is egy! Egy egész tömeg! Kihátrált az ajtóból, és a kislány mellé sétált. Ez a környék a hordozható áramfejlesztőre kötött lámpafüzérnek köszönhetően valóságos fényárban úszott, így jól lehetett látni, hogy a fedélzeten vagy húsz vezetékrágó araszolgat a generátor felé. – Csak vigyázz, Evlyn – figyelmeztette a kislányt. – Ha túl közel kerülnek hozzád, megérzik a testedben keringő bioelektromos áramot, és azzal elcsalhatod őket a géptől! – Máris megyek – válaszolta Evlyn, és messzebbre oldalazott a berendezéstől. Aztán ők ketten együtt figyelték a vékony testű férgeket, amelyek fürgén felkúsztak azokra a lapos edényekre, amelyekbe a generátor zömök lábait állították. Sorban belepottyantak a savas vízbe, megrándultak néhányszor, és mozdulatlanná merevedtek. – Hát ez tényleg beválik! – ámuldozott hangosan Evlyn. – Igen, hatékonynak tűnik – dünnyögte szórakozottan Jinzler, aki fél füllel még most is a kórteremben tartott haditanácsot hallgatta. Drask és Talshib alaposan kielemezték a lehetőségeiket, mialatt Formbi, Mara és Fel néha közbeszúrtak egy-egy megjegyzést, ötletet vagy javaslatot. Luke továbbra is a folyosó másik oldalán nyíló kórteremben feküdt. Maga Jinzler az eddig elhangzott lehetőségek egyikét sem találta reménykeltőnek. Jól tudta, hogy még a legjobb esetben is legalább három standard napba telik, mire a diplomatahajó útnak indulhat. És ha a vagaarikat nem tartóztatja fel útközben egy komoly műszaki hiba, akkor a jelentős hátránynak köszönhetően a Chaf Envoy sosem fogja utolérni az elrabolt Dreadnaughtot. – Nemsokára elmentek innen, igaz? Jinzler gyorsan a kislányra pillantott, és kissé bűntudatosan ismét felé fordította minden figyelmét. – Valamennyien elmegyünk innen – válaszolta mosolyogva. – Te, az anyukád, Pressor bácsikád, vagyis mindenki. – Én úgy értettem, hogy miután a kékbőrűek, bocsánat, a chissek megjavítják a hajójukat, te, Mara és Luke távoztok innen. – De hamarosan vissza fogunk térni – ígérte Jinzler. – Legalábbis néhány chiss szállítóhajó biztosan visszajön. Aztán elvisznek titeket oda, ahová menni szeretnétek! Evlyn megrázta a fejét. – Az teljesen mindegy – válaszolta csendesen. – Nem számít, hogy hová megyünk, Uliar találni fog egy olyat, mint a Hármas, ahová berakhatnak engem. – Ettől ne félj! Ilyet már biztosan nem fognak csinálni – állította Jinzler. – Szerintem az elmúlt órák során alaposan megtanulták a leckét. A te különleges képességeid nélkül sokan meghaltak volna. Valószínűleg én is. – Az fikarcnyit sem számít – ismételte a kislány. – Nekik biztosan nem. – Hatalmasat sóhajtott, és hozzátette: – Bárcsak ne is jöttetek volna ide! Ha nem jöttök... – a mondat felénél elfulladt a hangja. – Na, ki vele! Mi lett volna, ha nem jövünk ide? – sürgette Jinzler. – Tudod mit? Majd én megmondom! Az lett volna, hogy hazugságban élitek le az egész életeteket! Te, az édesanyád és a nagybátyád.

– És akkor mi van? – kérdezte mérgesen a lány. – Eddig is titkolóztunk. Sokan eltitkolják, hogy valójában kicsodák! – A tekintetét a férfi szemébe fúrta, és kibökte: – Például te is! Jinzlert elöntötte a bűntudat, és elakadt a szava, mert hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy van-e joga éppen az igazmondásról prédikálni, miután emberek és chissek tucatjait tévesztette meg. Végül eszébe jutott a megfelelő kifogás, és gyorsan magyarázkodni kezdett: – Az én esetem teljesen más. Ha nem adom ki magam nagykövetnek, a chissek nem engedtek volna fel a hajójukra. – De most már itt vagy – emlékeztette Evlyn a zavarodottan és szégyenkezve pislogó férfit. – Rég bevallhattad volna, hogy ki vagy valójában! – Ez így igaz, most viszont nem rólam, hanem rólad beszélgetünk, ifjú hölgy! – jelentette ki határozottan Jinzler. – A lényeg, hogy nem szabadna szégyellned azt, ami benned rejlik! A kislány válaszát várta, ám hirtelen Pressor hangját hallotta a háta mögül. – Talán valóban nem – dünnyögte bosszúsan az Őrző. – De valószínűleg az sem válik hasznára, ha kihirdeti a hangosbemondón keresztül! Jinzler megfordult. Pressor a nővére társaságában közeledett feléjük a folyosón. A férfi egy nagy köteg fekete zsákot tartott a kezében. – Hoztam utánpótlást – magyarázta, mialatt kihúzott néhány zsákot a csomagból, majd átadta azokat Evlynnek. – Ezek műanyagból vannak. Nem fognak átázni úgy, mint az előzőek. – Köszönöm – felelte Evlyn, azzal a nagybátyja kezébe nyomott egy döglött áramférgekkel félig megrakott, világosszürke zacskót, amelyből még most is csöpögött a savas víz. – Azt hiszem, Evlyn, csatlakoznod kellene azokhoz a társainkhoz, akik már átmentek a Hatosra – mondta Rosemari, mialatt segített Pressornak belerakni a zacskót egy fekete zsákba. – Nem érzed úgy, hogy kényelmesebb lenne odalent? – Kényelmesebb lenne? Komolyan azt hiszed? – kérdezte kissé megvetően Evlyn. A tanárnő egy pillanatra keményen összepréselte az ajkait, majd elismerte: – Nem, egy percig sem hiszem. Uliar igazgató valószínűleg már mindenkinek elárulta a nagy titkot. – Erre akár mérget is vehetsz! – tette hozzá komoran Pressor. – De valami azt súgja, hogy talán még kihátrálhatunk ebből a helyzetből. – Mégis, hogyan? – kérdezte szomorúan Rosemari. – Csak gondolj bele – magyarázta Pressor – a többiek nem láttak az égvilágon semmit. Maga Uliar és a két tanácsosa is legfeljebb annyit, hogy Evlyn áthúzta az adóvevőt az ülésterem egyik feléből a másikba. Könnyen megkavarhatjuk a dolgokat, ha szépen elterjesztjük, hogy ezt valójában Jinzler nagykövet csinálta! – Csakhogy én nem vagyok Jedi – mondta Jinzler. – De annak hazudhatná magát – vágott vissza Pressor. – Vagy mondja azt, hogy korábban még maga sem tudott ezekről a képességeiről! – Ráadásul ön egy ismert Jedi fivére – tette hozzá töprengve Rosemari – ami sokkal hihetőbbé teszi a mesét. – Vagyis azt kéri, hogy hazudjak a lánya kedvéért? – kérdezte gondterhelten Jinzler. Rosemari rezzenéstelen arccal állta a férfi tekintetét. – Miért is ne? – kérdezte néhány pillanattal később, majd kihívó hangon hozzátette: – Végső soron magának és a társainak köszönheti, hogy bajba került! – Nem került bajba – vitatkozott Jinzler. – Szerintem éppen ellenkezőleg, kapott egy lehetőséget! Evlyn megmoccant, és tétovázva megjegyezte:

– Jinzler nagykövet szerint nem kellene szégyellnem, hogy ki vagyok valójában. – Jinzler nagykövetnek nem kell itt élnie, ezek között az emberek között – vágott vissza Pressor, és ingerülten meredt Jinzlerre. – Pedig most úgy fest – dünnyögte bánatosan a férfi – hogy egy darabig mi is maradunk. Lehet, hogy hosszabb időre itt ragadtunk. Amíg nem tisztítjuk meg a hajót a vezetékrágóktól, nem tudjuk megállapítani, hogy mekkora károkat okoztak. Még az is kiderülhet, hogy a Chaf Envoy soha többé nem lesz képes repülni! – Igen, ez előfordulhat – ismerte el mogorván Pressor. – Gondolom, eszükbe se jutott, hogy hozzanak magukkal még egy hiperhajtóművel felszerelt hajót, vagy igen? – Igazából három ilyet is hoztunk – válaszolta Jinzler, és váratlanul mosolyogni kezdett. – Ott a parancsnoki sikló, a birodalmiak csapatszállítója és a Jedik hajója. Csakhogy a vagaarik mindhármat megrongálták. Talshib szerint még a saját, nyomorúságos kompjukat is tönkretették, pedig abban nincs is hiperhajtómű! Pressor megcsóválta a fejét. – Hát, alapos egy népség, azt meg kell hagyni! – dünnyögte mélyen elgondolkodva. – És a többi chiss vajon mikor indul a keresésükre? Meddig várnak, mire útnak indítanak egy mentőexpedíciót? – Ez jó kérdés – válaszolta Jinzler, és a mosoly szempillantás alatt lehervadt az arcáról. – Formbi annyira titokban tartott mindent, hogy ha jól sejtem, más chissek nem is tudnak a hollétünkről. Mielőtt behatoltunk a csillaghalmazba, elhaladtunk egy űrállomás mellett. Azon ugyan rengeteg chiss él, de attól tartok, hogy a vagaarik menekülés közben meg fogják semmisíteni őket. Ha sikerül nekik, akkor hónapokba, esetleg évekbe telhet, mire erre vetődik valaki. – Akkor az megoldaná a problémát, ugye? – kérdezte félénken Evlyn. – Mert ha itt maradtok, és engem felküldenek a Hármasra, akkor oda kell küldeniük Marát és Luke-ot is. Azt pedig nem tudják megtenni, vagy igen? – Hát azt megnézném, hogy hogyan csinálják – válaszolta vigyorogva Jinzler. – És akkor ők megtanítanának engem mindenre, amit a Jedik tudnak – folytatta Evlyn, és reménykedő arccal felnézett az anyjára. – És többé sosem kellene félnünk tőlük, mert már nem tudnának ártani nekünk! Rosemari megsimogatta a lánya fejét, és elgyötört arccal, fájdalmasan felsóhajtott. – Oh, Evlyn... – Mert ezt akarod te is, nem? – kiáltotta kétségbeesetten a kislány, és Jinzlerhez fordulva kifakadt: – Ezt akarod, ugye? Ezt várod el tőlem, igaz? – Így van, kicsim. Szeretném, ha megtanulnád használni a benned rejlő képességeket – ismerte el Jinzler. – De mi vagyunk az egyetlenek, akik tudunk a vagaarikról, és csak mi tudjuk, hogy milyen adatokat szereztek meg. Ha most beszorulunk ide, akkor hamarosan nagyon sok chiss fog meghalni. – Ah, értem – felelte szomorúan Evlyn –, azt én sem akarom. – Figyeljen rám, nagykövet úr – szólalt meg ekkor Rosemari, aki a hangja és az arckifejezése alapján letörtnek, de valahogy megbékéltnek tűnt. – Az a helyzet, hogy van itt egy űrjármű, amely elméletileg elérheti a hiperűrsebességet. Odafent, a Hármas egyik dokkjában áll egy Delta-12 Skysprite típusú hajó. Pressor döbbenten bámult a nővérére. – Mi... mi van... ott fent? – dadogta meglepetten. – Egy Delta-12 Skysprite – ismételte a tanárnő. – Egy kétszemélyes gép. Eredetileg csak fény alatti sebességre képes, de van hozzá egy hipergyűrű is. Apám egyszer megmutatta nekem,

amikor a dokk környékén dolgoztunk. – Még csak nem is sejtettem, hogy egy ilyen gép állomásozik a Kirajzás fedélzetén – dörmögte továbbra is elképedten Pressor. – Kevesen tudnak a létezéséről – válaszolta Rosemari. – Azt meg főleg nem tudja senki, hogy annak idején miért hozták a fedélzetre. – Ismét Jinzler felé fordult, és folytatta: – Csak az a gond, hogy az igazgatótanács szétszereltette apámmal a hipergyűrűt. Tudták, hogy ők maguk sosem fogják megtalálni a csillaghalmazból kivezető útvonalat, és nem akarták, hogy az egyik száműzött Jedi kiszámítsa azt, és elmeneküljön. Jinzler vett egy mély lélegzetet. Szóval van egy hajójuk, amely elérheti a hiperűrsebességet... – Azt mondja, hogy a hipergyűrűt nem rongálták meg, csak szétszerelték? – kérdezte mélyen eltöprengve. – És vajon hol vannak az alkatrészek? – Biztosra veszem, hogy az apám nem tett tönkre semmit – jelentette ki határozottan a tanárnő. – Ő mindig nagyon óvatosan dolgozott. Amikor végzett, mindent bepakolt egy raktárba. Ha össze tudnánk rakni azt a gyűrűt, valaki elmehetne, hogy értesítse a chisseket. – Tehát csak úgy egyszerűen elengednének minket? – kérdezte Jinzler, és fürkész pillantásokkal méregette a nő arcát. – Pedig jól tudják, hogy ha itt maradunk, akkor segíthetünk a lányának? – Mégis, mit tehetnénk? – kérdezett vissza halkan Rosemari. – Ha maguk menni akarnak, hogyan akadályozhatnánk meg? A veszélyben lévő chissekről nem is beszélve... – Hevesen megrázta a fejét. – Mások élete árán nem kell a segítség! Evlyn szorosan átölte az anyja derekát. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani – mondta halkan és derűsen. – Én sem akarom, hogy mások meghaljanak miattam. Jinzler mélyet lélegzett, a kórterem bejárata felé fordult, és felkiáltott: – Mara! Három másodperccel később a Jedi-hölgy kilépett a folyosóra, és elindult a kis csoport felé. – Rosemari azt mondja, hogy odafent, a hármas számú Dreadnaughton van egy Delta-12-es! – újságolta Jinzler, miután Mara a közelükbe ért. – Ismerős a név – válaszolta a Jedi-hölgy elgondolkodva –, de most hirtelenjében nem tudom hová tenni. – A Kuat-művek gyártotta annak idején – magyarázta Jinzler. – Ők gyártották az egész Delta-sorozatot. Egyebek mellett a Delta-7 Aethersprite-ot is, amelyet a Jedik használtak vadászgépnek a klónháborúk első időszakában. Egyik Deltának sem volt beépített hiperhajtóműve, de a TransGalMeg tervezett, és gyártott hozzájuk egy hipergyűrűt, amelybe beleállhattak. A 12-es egy nagyobb, kétszemélyes változat. Mivel eredetileg a civil piacokra szánták, nem kapott fedélzeti fegyvereket. – Rendben, ennyi adat elég lesz – válaszolta mosolyogva Mara. – Meggyőzött a szakértelméről, Jinzler úr. És most mi a kérdés? – A kérdés, hogy maga vagy Skywalker mester tudják-e vezetni ezt a típust? – kérdezte Jinzler. – Csakhogy a hipergyűrű nem működik – jegyezte meg Pressor. – Azt majd én összerakom – válaszolta könnyed hangon Jinzler, és ismét rákérdezett: – Tehát, el tudják vezetni? – Emiatt egy pillanatig se aggódjon – válaszolta mosolyogva Mara. – Ha maga megjavítja, mi elvezetjük!

– Nahát, te meg tudod javítani? – kérdezte álmélkodva Evlyn. Jinzler lenézett a lányra, aki tágra nyílt szemmel bámulta őt. A férfi összezavarodott, és gondolatai vadul kergették egymást. íme, itt áll előtte egy tízéves kislány, aki rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek révén egy napon Jedi válhat belőle, és mégis, őszintén csodálja őt azért, mert meg tud javítani egy hiperhajtóművet. Hirtelen úgy érezte, mintha ismét a nővérét látná... – Elég ritka lehet az a nagykövet, aki ért az ilyesmihez – dünnyögte Pressor. Jinzler szembefordult az Őrzővel, és mialatt így tett, teljes magasságában kihúzta magát. – Pressor úr, ezúton kérem a bocsánatát, amiért mások mellett önt is megtévesztettem. Nem vagyok az Új Köztársaság nagykövete – mondta kissé ünnepélyes hangon, mialatt a lelkében, talán életében először, feltámadt az önbecsülés és a büszkeség melengető érzése. – Egyszerű elektroműszerész vagyok! – rámosolygott Evlynre, és hozzátette: – Ahogyan előttem az apám is az volt. Luke a fekete semmiben lebegett, amikor meghallotta, hogy valahol a messzeségben az a jól ismert hang kimondja a megszokott hívószavakat: – Szeretlek, Luke... A Jedi-mester pislogott néhányat, felnyitotta a szemét, majd leküzdötte magában a zavarodottság ilyen esetekben szintén megszokottnak számító érzését. A kisebbfajta kórteremben majdnem teljes sötétség uralkodott, de még az oldalfalon világító, egyetlen vészlámpa fényénél is azonnal felismerte a felette lebegő arcot. – Szia, Mara! – köszönt halkan, és a nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Mi a helyzet? – Jobban állunk, mint korábban hittem – válaszolta derűsen a Jedi-hölgy. – De először a legfontosabbat! Hogy érzed magad? Luke próbaképpen vett egy mély lélegzetet, és óvatosan megmozgatta a végtagjait. – Azt hiszem, nagyjából rendbejöttem – összegezte néhány pillanattal később a tapasztalatait. – A csontjaim, az izmaim és a bőröm rendben van. – Még egyszer megmozdította a vállát, és hozzátette: – Leszámítva a bal lapockám környékét. – Igen, oda ugyanis kaptál egy szép nagy szilánkot – magyarázta Mara, mialatt az oldalára fordította a férjét, és óvatosan körbetapogatta a sérülést. – Ezen még dolgozni kell egy keveset! – Nekem úgy tűnik, éppen ráérünk – jegyezte meg Luke, és körülhordozta a tekintetét a kórteremben. A sötétség láttán arra következtetett, hogy Bearsh vezetékrágói alaposan tönkretették a Kirajzás elektromos hálózatát. Elmélyülten bólogatott, majd rászólt a feleségére: – Rólam ennyi elég is lesz, most te következel! Mara megköszörülte a torkát, és belekezdett a beszámolóba: – Nos, szerencsére a vagaarik nem mészárolták halomra a Chaf Envoy legénységét. Csak a Dreadnaught dokkjában őrködő harcosokat ölték meg, de szerintem őket is csak azért, mert megpróbálták útjukat állni. Minden valószínűség szerint ez volt az a támadás, amit mindketten érzékeltünk, mialatt odalent keresgéltünk, a D-egyes fedélzetén. Viszont menet közben elszórtak egy egész rakás vezetékrágót, amelyek gyakorlatilag megbénították a hajóinkat. – Hirtelen eltorzult az arca, és hozzáfűzte: – Többek között a Sabrét is. – Hát persze... – Luke szaporán bólogatott, és borzongva gondolt arra, hogy mi vár Estoshra, ha a jövőben valamikor összeakad Marával. Általában már az is életveszélybe került, aki csak megkarcolta a felesége imádott hajóját. – Vagyis gyakorlatilag itt ragadtunk. – Az Erőnek hála, Bearshnek ez a terve füstbe ment – válaszolta derűsen Mara. – Jinzlernek eszébe jutott egy egész használható ötlet. Megmutatta nekünk, hogy hogyan csalogathatjuk elő a férgeket, és hogyan végezhetünk velük. Még három, esetleg négy nap, és

valamennyi hajó újra menetkész lesz. – Szélesen elmosolyodott, és folytatta: – De még ennél is jobb hír, hogy a Kirajzás fedélzetén van egy kisebbfajta csillaghajó. Egy Delta-12 Skysprite. – Úgy rémlik, mintha már hallottam volna róla – Luke a homlokát ráncolva kutatott az emlékezetében, majd legyintett, és megkérdezte: – Na, és működőképes? – Újra össze kellett rakni a hipergyűrűjét, de mostanra már kész lett. Ezekben a percekben futtatják le rajta az utolsó teszteket – válaszolta Mara. – Erről jut eszembe, Jinzler barátunk már nem nagykövet többé, hanem újra felcsapott hiperhajtómű-szerelőnek. Ő rakta össze a masinát. – A lehető legjobbkor váltott szakmát. A jelekből ítélve igencsak kapóra jött a szaktudása – Luke szélesen, elégedetten mosolygott. – És mi van a többiekkel? Mindenki túlélte a csatát? – Megint csak hála az Erőnek, igen. Bár mostanában egyikük sem fog végigtáncolni egy éjszakát – válaszolta mosolyogva Mara. – A legtöbbet az 501-esek kapták, de Fel szerint ők is rendbe fognak jönni. A nagy kérdés, hogy te alkalmas vagy-e egy kis utazásra? Luke már hosszú pillanatokkal ezelőtt rájött, hogy a beszélgetés ebbe az irányba fog kanyarodni, így az ötlet nem érte váratlanul. – Szeretnéd riadóztatni a chisseket, mielőtt a vagaarik elhagyják a felségterületeiket? – kérdezte megkomolyodva. – Nem, én már azelőtt szeretném fellármázni őket, hogy Estoshék elhagyják az Erőd-halmazt – felelte Mara. – Csak jusson eszedbe, hogy minden valószínűség szerint egy hadihajó várja őket a Brask Oto űrállomás közelében. – Huh, ezt tényleg elfelejtettem – vallotta be szégyenkezve Luke. – Szóval, te arra számítasz, hogy menet közben meg akarják semmisíteni az űrállomást? – A helyükben én pontosan ezt tenném, ha éppen egy lopott hadihajóval menekülnék az üldözőim elől – válaszolta könyörtelenül Mara. – De most még csak hatórányi előnyük van. Továbbá, egy Dreadnaughttal utaznak, amit nem a gyorsaságáért szeretünk. És pontosan tudjuk, hogy hová tartanak. Ha egy-két órán belül elindulunk, jó esélyünk van arra, hogy még az űrállomás előtt utolérjük őket. – Aha – mormolta halkan Luke. Mara felkapta a fejét, és oldalra billentette, majd gyanakodva kijelentette: – Ez nem úgy hangzott, mintha meggyőztelek volna... – Csak fontolóra vettem néhány apróságot – felelte Luke. – Hányadán állunk a levegővel és az élelmiszerrel? Egyáltalán, mekkora a hatótávolsága annak a gépnek? – A készletek bőven ki fognak tartani – biztosította Mara. – Egyébként nem a Galaxis végéig megyünk, hanem csupán a csillaghalmaz határáig. – Eddig rendben is lennénk – dünnyögte Luke, és tovább kérdezett: – Mi a helyzet az azonosító jelekkel? Mert azt kötve hiszem, hogy a Brask Oto parancsnokai beérik a mi becsületszavunkkal, ha belekezdünk ebbe a hihetetlen történetbe! – Aligha – értett egyet Mara –, de Formbitól máris kaptunk egy előre felvett, kódolt üzenetet, amelyet Drask és Talshib is hitelesítettek. Ezenfelül Drask megadta nekem a saját vészhelyzeti azonosítóját, pontosabban azt, amelyik érvényben lesz azon a napon, amelyiken megérkezünk az űrállomáshoz: kettő, nulla, egy, nulla, kettő. – Akkor ezzel sem lesz gond – jelentette ki szemlátomást megkönnyebbülve Luke, és ülő helyzetbe tornászta magát. – Van még időnk enni, mielőtt felszállunk? – A telepesek csomagoltak nekünk ebédet – felelte Mara. – Azonnal indulunk, mihelyt Jinzler repülésre alkalmasnak nyilvánítja a gépet.

– Hát akkor eljött a perc! – jelentette ki mosolyogva Jinzler, aki ebben a pillanatban lépett be az ajtón. – A Skysprite indulásra kész, már csupán... Hirtelen elakadt a szava, és furcsán meredt a Jedi-mesterre, pontosabban a derekára. – Mi a baj? – kérdezte gyanakodva Luke. – Az a fénykard – mondta fojtott, izgatott hangon Jinzler. – Megnézhetném? – Hogyne! Parancsoljon! – válaszolta Luke, azzal előhúzta a derékszíjából a régi fegyvert, és mialatt átadta a férfinek, rövid magyarázattal is szolgált: – Odalent találtunk, a D-egyesen, a parancsnoki híd maradványai között. – Úgy véljük, hogy Jorus C'Baoth kardja lehetett. – fűzte hozzá Mara. – Ő volt az expedíció rangidős Jedi-mestere. – Nem – dörmögte halkan Jinzler, mialatt óvatosan forgatta a kezében az ősrégi fénykardot. – Ez Loranáé volt... Luke torka hirtelen összeszorult. – Sajnálom – bökte ki nagy nehezen, aztán elhallgatott, mert fogalma sem volt arról, hogy mit mondhatna ebben a helyzetben. Jinzler szomorúan elmosolyodott, és fáradt mozdulattal megvonta a vállát. – Kérem, ne érezzék kínosan magukat – mondta csendesen. – Eddig is tudtam, hogy a nővérem nem élte túl a csapást. Az itteniek minden gyűlölete és előítélete rég elillant volna, ha egy igazi Jedi élt volna közöttük. Azt is tudják, hogy hogyan halt meg? Luke megrázta a fejét. – A híd romokban hever, és természetesen valamennyi nyom, illetve bizonyíték ötven éves – felelte komoran. – Semmiképpen sem lehet megállapítani, hogy mi okozta a nővére halálát. Lehet, hogy a támadás során vesztette életét, de az is, hogy a kényszerleszállás pillanataiban. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd bizonytalanul tétovázva bár, de hozzátette: – Annyi bizonyos, hogy egy idegen teremtmény csontjai hevernek a maradványok közelében. De hogy ez jelente valamit, és ha igen, akkor mit, azt én nem tudom megmondani önnek. – Valószínűleg jelent – mormolta Jinzler. – Nyilván úgy halt meg, hogy megpróbálta megvédeni a népét. – Szívből sajnálom – mondta ismét Luke, majd a fénykardra mutatva megkérdezte: – Szeretné megtartani? Jinzler néhány másodpercig meredten bámulta a fegyvert, és lerítt róla, hogy erősen vívódik. Néhány pillanat elteltével vett egy mély lélegzetet. – Igen, szeretném – mondta, de ezzel egy időben Luke markába nyomta a fénykardot. – De nem most. Magának még szüksége lehet rá. És bevallom, tetszik a gondolat, hogy ennyi év elteltével azok ellen fogják fordítani Lorana fénykardját, akik annak idején segítettek elpusztítani a Kirajzást. Majd ideadja, ha túlleszünk ezen az egészen! – Úgy lesz – ígérte Luke, majd visszatűzte a kardot a derékszíjába. – Most már jobb lesz, ha elindulnak – jegyezte meg Jinzler. – A hajó még most is a Hármason van, úgyhogy űrruhára lesz szükségük. Jöjjenek, elkísérem önöket oda, ahová Pressor kikészített maguknak néhányat. Luke arra számított, hogy kifelé menet viszontlátják egymást a társaikkal, és egyfelől illő módon elköszönhet tőlük, másfelől a saját szemével mérheti fel a sérüléseiket, és az általános állapotukat. Néhány percen belül csalódnia kellett. A birodalmiak a telepesek túlnyomó többségével együtt leköltöztek a D-hatosra, ahol jóval kényelmesebb körülmények között pihenhettek. Drask és Formbi visszatértek a Chaf Envoyra, ahol a főnemes szakszerűbb kezelésben részesülhetett annál, mint amit a Kirajzás orvosai nyújthattak neki. Feesa természetesen Formbival ment, míg

Uliar és az igazgatótanács többi tagja szintén átmentek a D-hatosra. Így aztán néhány elmélyülten munkálkodó karbantartón és a turbóliftnél őrködő chiss harcosokon kívül csak Jinzler, Pressor, Rosemari és Evlyn szereztek tudomást a Jedik távozásáról. A kislányon látszott, hogy szeretne mondani valamit, ám túl félénk volt ahhoz, hogy belekezdjen. Más körülmények között Luke biztosan szakított volna időt arra, hogy félrehúzza, és szóra bírja a lányt. És azt is jól tudta, hogy szíve szerint Mara is pontosan ezt tenné. De miután a vagaarik már így is tekintélyes előnyt szereztek, nem állhattak meg, hogy megnyugtassák a szemlátomást zaklatott Evlynt. Alig tíz perccel azt követően, hogy megérkeztek a felvonóállomáshoz, űrruhába öltözve várták az indulást. Aztán az egyik – szintén nyomástartó védőruhát viselő – chiss harcos felvezette őket a kettétört pilonban a Chaf Envoy legénysége által felszerelt légkörzáró sátorhoz és zsiliphez, majd a kisbolygó köves felszínén lépkedve odakísérte őket ahhoz a hangárhoz, amelyben a Delta-12-es várakozott. Harminc perccel később, miután ellenőrizték a vezérlőrendszert, és lefuttattak egy utolsó diagnosztikai tesztet, a Jedi-mester óvatosan kivezette a Skysprite-ot a dokkból, majd felfelé fordította a gép orrát, és ráadta a tolóerőt. – Repültél már valaha efféle hajóval? – érdeklődött Luke, mialatt egyre nagyobb sebességgel száguldottak a szemkápráztató látványt nyújtó csillagmező felé. – Még soha – válaszolta Mara, és előhúzott egy hőtartó dobozba zárt élelemcsomagot, amelyet a Kirajzás karbantartói készítettek be a hajóba. – Jinzler barátunk szerint a Kuat-gyár negyven évvel ezelőtt eladta a teljes Delta-sorozatot a Sienar-műveknek, akik Palpatine uralkodásának idején kapták a legtöbb megrendelést. Furcsa módon a legtöbb változatot nem szerelték fel hiperhajtóművel. – Akárcsak a régi Tie-vadászokat – tette hozzá Luke. A csomagból felszálló illat megcsapta az orrát, mire a gyomra hatalmasat kordult. Nyomban megállapította, hogy az egyik kedvence, tomo-szósszal leöntött karkanborda lesz az ebéd, amiből arra is a rájött, hogy a felesége beleszólt az étlap összeállításába. Önkéntelenül megnyalta a száját, és folytatta az iménti gondolatmenetet: – Mellesleg, úgy hallottam, hogy az első Tie-vadászok elég gyatrára sikerültek. Mara vállat vont, aztán sorban kifektette egy tálcára a bordaszeleteket, melléjük rakott egy hatalmas, aranyszínben játszó fonatgyümölcsöt, végül előhúzott két, vegyes gyümölcslével teli palackot, és megszólalt: – Akkoriban csak az számított, hogy nem kerültek sokba. Palpatine nem törődött azzal, hogy hullottak a pilótái. Kedves férjem uram, az ebéd tálalva! Láss neki, jó étvágyat kívánok! Luke javában szopogatta a húst a bordákról, és nagyokat harapott hozzá a zamatos fonatgyümölcsből, amikor a műszerfalon felvillant egy apró lámpa, amely azt jelezte, hogy elérték a kisbolygó gravitációs mezőjének határát. Jinzler előzékenyen kiszámította nekik az ugrás adatait, így Marának csupán annyi dolga maradt, hogy néhány kapcsoló átállításával begyújtsa a hiperhajtóművet. A Jedik sosem tudtak betelni az ablakokon túl lezajló fényjelenség szemkápráztató látványával. Miközben a szempillantás alatt felgyorsuló Skysprite nekivágott a halmazon átvezető hipersávnak, mindketten gyönyörködve bámultak előre. Az előttük sziporkázó-pislákoló csillagok helyét alig néhány másodperc leforgása alatt végeérhetetlenül kígyózó, színes fénysávok foglalták el. Hamarosan folytatták az étkezést, közben kevésbé fontos dolgokról beszélgettek. Egyikük sem hozakodott elő kínos témákkal, mert nem akarták megtörni a nyugodt pillanatok varázsát. Miután Luke elfogyasztotta a bordákat, Mara elővarázsolt két süteményt, az egyiket

átnyújtotta a férjének, majd megfontoltan belekezdett: – Szóval, mikor óhajtasz beszámolni arról a nagy ötletről, amely a kórteremben jutott eszedbe? – Nincs abban semmi meglepő – válaszolta Luke. – Csak átvillant az agyamon egy kósza gondolat. – Mégpedig? – érdeklődött Mara, és megkóstolta a saját süteményét. – Hát, miért is érnénk be annyival, hogy figyelmeztetjük az űrállomáson dolgozó chisseket? Igaz, a Dreadnaught nem valami fürge, viszont rendkívül szívós, és fennáll a veszély, hogy maradt rajta egy-két használható turbólézer. Még ha értesítjük is a chisseket, kemény küzdelem vár rájuk, ha egyszerre kell felvenniük a harcot a Dreadnanghttal és a vagaarik hadihajójával. – Idáig egyetértek – felelte Mara. – Vagyis, mi következik ebből? Luke rámosolygott a feleségére, és előhozakodott a javaslatával: – Azt mondom, menet közben kapjuk el valahol azt a nehézcirkálót, szálljunk át a fedélzetére, és foglaljuk vissza! – Ez igen! – nyögte Mara. – Mindössze mi ketten? Luke megvonta a vállát. – Nem számítanak ránk, annyi bizonyos! – mondta határozottan. – Nem, de ez akkor is őrültség, ha kettőnkről van szó! – tiltakozott Mara. – Például, arra nézve van már valami ötleted, hogy hogyan fogunk észrevétlenül bejutni a hajóba? – Erről már korábban gondoskodtam – válaszolta vigyorogva Luke. – Amikor a robbanást megelőző pillanatokban Evlyn és én visszafelé utaztunk a felvonóval, feldobtam a fénykardomat, és jókora lyukat vágtam vele a Dreadnaught felvonóállomásának zsilipjébe. Bevallom őszintén, akkor fel sem merült bennem, hogy az a nyílás még a hasznunkra lehet, egyszerűen csak meg akartam nehezíteni az ellenségeink dolgát. Tehát, a védelmi rendszer valószínűleg lezárta az állomás környékét, feltéve persze, hogy a szakaszolóajtók működtek. Vagyis egyszerű a dolgunk. Berepülünk a pilon csonkjába, átszállunk a Dreadnaughtba, kijavítjuk a zsilip sérülését, nyomás alá helyezzük a kihermetizálódott részt, és visszafoglaljuk a hajót. Na, mit mondtam, hogy egyszerű? – Remek – dörmögte Mara –, ha már bejutottunk, csak átvágjuk magunkat kétszáz mindenre elszánt, az életéért küzdő vagaarin, és már miénk is a cirkáló! Tényleg nem bonyolult. – Sejtettem, hogy neked is ez lesz a véleményed – jelentette ki elégedetten mosolyogva Luke. – Na, benne vagy? – Miért is ne? – Mara megvonta a vállát. – Úgysem terveztem semmit ebéd utánra. – Helyes! – vágta rá Luke, azzal megtörölte a száját és a kezét egy szalvétába, amit aztán beledobott az élelmiszeres dobozba. Hirtelen visszanyerte a komolyságát, és megfontoltan folytatta: – Először is, kiszámítjuk azt a pontot, ahol találkozni fogunk a Dreadnaughttal. Azt hiszem, elő kell vennünk a navigációs tudományunkat... – Így van – helyeselt Mara, aztán sietve visszacsomagolta és félretette a süteményének a felét, majd újra megszólalt: – Csakhogy ezt most én fogom elintézni. A te dolgod pedig az lesz, hogy szépen meggyógyítod magad. Luke vágott egy grimaszt, de tudta, hogy a feleségének igaza van. – Hát, nem bánom – dünnyögte, azzal hatalmasat sóhajtva vízszintes helyzetbe állította az ülésének a háttámláját, majd panaszos hangon megjegyezte: – Mindig neked jut a jobb szórakozás! – Tudom – válaszolta édesen mosolyogva Mara –, és hidd el, drágám, nagyra értékelem, hogy így elkényeztetsz! Most pedig aludj szépen!

– Rendben – válaszolta Luke, azzal hanyatt feküdt. Vett néhány mély lélegzetet, és átadta magát az Erőnek. Néhány pillanat múlva csendesen megszólalt: – Aztán, ha odaértünk, el ne felejts felébreszteni! – Te leszel az első, akinek szólni fogok – ígérte vigyorogva Mara. – Szép álmokat! Luke utoljára a feleségének aranyló fénnyel ragyogó, vörös haját látta maga előtt, aztán lehunyta a szemét, és az elméjére lassan ráborult a gyógyító tudatállapot megnyugtató, meleg sötétsége.

Huszonnegyedik fejezet

– Szeretlek, Luke... A Jedi-mester a mérhetetlenül jóleső szavak hallatán felnyitotta a szemét. – Ott vagyunk már? – kérdezte kissé rekedt hangon, és a nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Igen, megérkeztünk – erősítette meg Mara. – Ami ennél is fontosabb, hogy a mi elkóborolt nehézcirkálónk is megérkezett. Tíz perccel ezelőtt kitört a hiperűrből, és pályára állt egy közeli csillag körül, hogy eljusson a következő ugróponthoz. Félóra múlva pontosan előttünk fog elhaladni. Luke kinézett a bal oldali ablakon, és szemügyre vette a mellettük lebegő, hatalmas aszteroidát. – Igazán lenyűgöző a kilátás – jegyezte meg elismerő hangon. – Hogyan sikerült elsurranni mellettük úgy, hogy nem vettek észre? – Egy kicsit eléjük vágtunk – magyarázta Mara. – Mire mi ideértünk, ők még a hipersávon repültek. Kiválasztottam ezt a szép nagy szikladarabot, és beálltam mellé. – Kiváló munka! – dicsérte Luke a feleségét, azzal függőlegesre állította az ülés háttámláját. – Egészen pontosan hol vagyunk? – Na látod, ez már a rossz hír – vallotta be Mara. – Egy-, legfeljebb kétórányi útra a Brask Oto állomástól. Ha a vagaarik visszaugranak a hiperűrbe, rá kell kapcsolnunk, hogy még idejében visszafoglaljuk a hajót. – Rendben, végre valami kihívás! – jegyezte meg kissé fölényes hanghordozással Luke. – De azt hiszem, el tudjuk intézni! Mara gyanakodva sandított a férjére, és megkérdezte: – Ugye nem akarod eljátszani a természetfeletti hőst? – Hogy én? – kérdezte Luke, és ártatlanul pislantott néhányat. – Na ide figyelj, Skywalker... – kezdte ingerülten Mara. Luke vadul vigyorgott, majd hirtelen megkomolyodott, és közbeszólt: – Nyugalom, természetesen nem! Csupán arról van szó, hogy nem számítok erős ellenállásra. A Kirajzás fedélzetén már éppen eléggé bebizonyítottuk, hogy el tudunk bánni a vagaarikkal. – Azoknak bizonyítottuk be, akik nem élték túl a velünk való találkozást – mutatott rá Mara. – De egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy Bearsh és Estosh vették az adást. Gondolom, te sem várod el tőlük, hogy egyszerűen megadják magukat, vagy igen? – Nem, nem igazán – dünnyögte szomorúan Luke. – És arra sem számítok, hogy a harcosaik csak úgy álldogálnak majd, és hagyják magukat lemészárolni. Viszont ha vissza tudjuk szorítani őket a parancsnoki hídig, békét ajánlok Estoshnak. Megmondom neki, hogy ha átadják a Dreadnaughtot, visszatérhetnek a saját hajójukra, és szabadon távozhatnak. – Természetesen a chissek felügyelete mellett – tette hozzá Mara. – És mi lesz, ha nem fogadják el az ajánlatot?

Luke megcsóválta a fejét, és komoran kijelentette: – Akkor végzünk velük. Mindenkivel, aki ellenáll... – A lényeget tekintve kivitelezhetőnek tűnik a terv – összegezte Mara. – De most már kapjuk össze magunkat. Csak egy gyors étkezésre futja az időnkből, aztán készülődnünk kell! Már mindketten űrruhába öltözve, indulásra készen várakoztak a pilótafülkében, amikor a Dreadnaught méltóságteljes lassúsággal elhúzott az aszteroida mellett. Luke észrevette, hogy a nehézcirkáló öt perccel a Mara által becsült időpont előtt érkezett, amiből arra következtetett, hogy a vagaarik a teljesítőképességük legvégső határán üzemeltették az öreg hajó hajtóműveit. – Mindjárt indulunk – dörmögte halkan, és az óriási fémtestet figyelve számítgatta magában a rejtekhelyük elhagyásának legjobb pillanatát. Néhány másodperccel később felragyogtak előttük a kékes fénnyel izzó, hatalmas fúvókák... Lassan, de határozottan előrenyomta a tolóerő-szabályzót, így egyre gyorsulva megindultak előre. A Jedi-mester hamarosan kitérőpályára állt, hogy elkerülje a Dreadnaughtból hátrafelé kiáramló ionok izzó csóváját, majd az irdatlan hajó alá kormányozta a Skysprite-ot. A pilon csonkok furcsa megjelenést kölcsönöztek a cirkálónak – a látvány egy állványra állított modellre emlékeztette Luke-ot. – Van valami? – kérdezte halkan, mialatt a jobb hátulsó cső maradványai felé irányította a hajót. – Nem váltanak irányt, és a szenzoraik sem álltak ránk – jelentette a műszerfalat figyelő Mara. – Erős a gyanúm, hogy a telepesek meg sem javították a hátsó szenzorokat. Azokra ugyanis senki sem szokott odafigyelni. – És talán a hátulsó elhárító-lövegekkel sem törődtek – Luke finom kézmozdulattal módosított az irányon, és hozzátette: – Most éppen kapóra jön a hanyagságuk... A Skysprite orrát már alig negyven-ötven méter választotta el a csőcsonktól, amikor Mara felpillantott, és rosszat sejtve megkérdezte: – Hogyan is akarunk bemenni oda? Ugye, jól látom, hogy nem férünk bele a pilonba? – Igen, egy kicsit szűkös lesz, de megoldjuk – válaszolta vigyorogva Luke. Mara lélegzet után kapott, és ingerülten felcsattant: – Remélem, Skywalker, te nem arra gondolsz, amire én! – Attól tartok, pontosan arra! – válaszolta nevetve Luke. – Most kapaszkodj! Tovább gyorsított, majd kifordította a hajóját a cirkáló alól. Néhány pillanattal később szűk ívben visszakanyarodott, és felemelte a gépe orrát, így a töredezett peremű csonk bejárata pontosan előttük sötétlett. Luke még gyorsított egy kicsit, és igazított egy keveset az irányon, hogy ellensúlyozza a haladási irányukra majdnem merőlegesen elsikló cirkáló mozgását. A következő másodpercben a Skysprite orra behatolt a csőbe. Luke azonnal levette a tolóerőt, és begyújtotta az elülső fékfúvókákat. Ebben a pillanatban fülsértő fémsikoly hasított a fülükbe, miközben a Delta hatalmasat zökkent, hevesen megrázkódott, és a sebességét elveszítve, a zsiliptől körülbelül húsz méterre megállapodott. – Elhagytuk a hipergyűrűnket, ugye? – érdeklődött higgadtan Mara. Luke csak bólintott, és kilőtte előre az elülső leszállókarmot. A nyitott állapotban kirepülő karom elszáguldott a cső végében álló felvonókabinok között, és beleütközött egy, a zsilip alatt vezető, vaskos fémgerendába. Az erős fémpofák összecsattantak, és szilárdan megfogták a tartóelemet. A Jedi-mester ekkor aktiválta az orrba épített csörlőt, és beljebb húzatta a hajót a csőbe. Mara néhány pillanatig szótlanul figyelte a férje munkálkodását, aztán nem bírta tovább, és odaszólt neki: – Reméljük, nem kell gyorsan távoznunk. Ettől eltekintve, lenyűgöző teljesítményt

nyújtottál! Minden elismerésem ezért a manőverért. – Köszönöm – Luke udvariasan biccentett, majd néhány másodperc alatt készenléti állapotba kapcsolta a Skysprite rendszereit. Ezt követően belefogott űrruhájának az ellenőrzésébe, közben mosolyogva megszólalt: – Legalább nem kell azon törnünk a fejünket, hogy a vagaarik tudnak-e rólunk, vagy sem. Ezt a belépőt biztosan meghallották. Kapd fel azt a javítókészletet, és induljunk! A Skysprite pilótafülkéje fölé szerencsére elég lapos páncélüvegtető borult, amelyet így még a szűkös helyen is fel tudtak nyitni, és nem kellett kivágni magukat a gépből. Luke a leszállókarom kábelébe kapaszkodva behúzta magát a felvonókabinok közé, egészen az elhajított fénykarddal vágott nyílásig, és rögtön át is bújt rajta. A lift előterébe érve néhány gyors pillantással felmérte, hogy a kisbolygón végrehajtott, elkeseredett tettével jóval nagyobb károkat okozott, mint korábban gondolta. A fénykard, még mielőtt kikapcsolt volna, megpattant valahol, amitől felrepült, és legalább fél méter hosszú rést vágott a mennyezetbe. – Szép munka – jegyezte meg elismerő hangsúllyal Mara, mialatt benyújtotta Luke-nak a javítókészletet, és maga is átvergődött az ovális nyíláson. – Nem csak ezt a környéket intézted el, hanem a felettünk elterülő szintet is. Vajon van ott valami, ami most nagyon hiányzik az ellenségeinknek? – Nem tudom pontosan – válaszolta töprengve Luke, és körülnézett. Hirtelen meglátta a fénykardját, amely az egyik sarok mellett hevert, négy tetem közelében. A halott vagaarik legnagyobb szerencsétlenségükre rossz helyen tartózkodtak, amikor a Dreadnaught útnak indult. – Azt hiszem, hogy egy elektromos kapcsolótér, illetve egy droid-javító műhely van a fejünk felett – folytatta Luke, mialatt elindult a holttestek felé. – Attól függően, hogy melyik szakaszolóajtó reagált a vészhelyzetre, a vagaarik most nem juthatnak be vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkét helyiségbe. – Sokkal egyszerűbb lenne a helyzetünk, ha egyetlen zsilip sem lépett volna működésbe – jegyezte meg bosszúsan Mara, mialatt kivette a mellette elhaladó Luke kezéből a javítókészletet. – Akkor az egész hajóból eltűnt volna a nyomás, és az összes vagaari ott helyben megfulladt volna. – Ám a jelekből ítélve nem így történt – válaszolta Luke, mialatt az Erő segítségével felkapta, és kinyújtott jobb kezébe rántotta a fénykardját, majd szemügyre vette a holttesteket. – Nem azt mondtam, hogy ebben reménykedtem – felelte Mara –, hanem azt, hogy mennyivel könnyebb lenne most a dolgunk. A tetemekre mutatott, és megkérdezte: – Ismerjük valamelyiket? – Egyiket sem – válaszolta Luke, és próbaképpen aktiválta a fénykardját. Néhány gyors pillantással felmérte, hogy a markolatból előtörő zöldesfehér energiapenge a kellő erősséggel ragyog, mire megnyugodva kikapcsolta a fegyvert, és az övére akasztotta, Lorana fénykardja mellé. Megcsóválta a fejét, és újra megszólalt: – Attól féltem, hogy beragadt a kapcsoló, és a penge minden energiát kiszívott a telepből. Menjek segíteni? – Köszönöm, egyedül is boldogulok – dörmögte Mara, majd az Erő közvetítésével felemelte, és visszatette a helyére a zsilip záró lemezének kivágott darabját. Felnyitotta a javítókészlet dobozát, és mialatt nekilátott, hogy megfelelő méretűre szabja az öntapadó fémfólia-darabokat, odaszólt a férjének: – Te csak maradj ott, és őrködj. Lehet, hogy a vagaarik megpróbálkoznak valamivel, még mielőtt visszaállítjuk a nyomást. – Rendben... Luke elsétált a szakaszolóajtóig, ami az orr felé vezető folyosót lezárta, közben az Erőn

keresztül letapogatta a környezetüket. Hamarosan megérezte az ellenséges gondolatokkal teli, idegen elmék közelségét, de hiába próbálkozott, semmit sem tudott kiolvasni a vagaarik tudatából. A kezébe vette a fénykardját, és türelmesen várakozott. Mara alig néhány perc leforgása alatt leszigetelte a nyílás illesztéseit, majd gyorsan ellenőrizte a munkáját. – Kész vagy? – érdeklődött Luke, amikor észrevette, hogy összecsomagolja a javítókészletet. – Igen – erősítette meg Mara, és megkérdezte: – Mi lenne, ha a vésztartalékból töltenénk vissza a levegőt? Nem szívesen bocsátkoznék harcba ezekben a lehetetlen nyomástartó ruhákban! Luke az oldalfalban nyíló, vörösre festett ajtóra nézett, amely mögött, egy jókora falfülkében cseppfolyós levegővel teli tartályok, javítókészletek és elsősegélycsomagok lapultak. – Azokat inkább meghagynám tartaléknak – válaszolta néhány másodpercnyi latolgatás után. – Lehet, hogy később még szükségünk lesz némi levegő-utánpótlásra. Most még nem tudhatjuk, hogy mekkora ellenállásba ütközünk. – Legyen így – egyezett bele további vita nélkül Mara, azzal a szakaszolóajtótól néhány méterre védőállásba helyezkedett, és gyorsan figyelmeztette a férjét: – Kicsi lyukat vágj bele! Éppen csak akkorát, hogy a levegő átjöjjön, de ne szabadítson el semmit a túloldalon! – Rendben – dünnyögte Luke, azzal az ajtó kerete mellé húzódott, és a kardjának energiapengéjével beleszúrt a folyosót elzáró fémlemez bal felső sarkába. A levegő éles fütyülés kíséretében tört be a légüres térbe. A benne lévő vízpára a rendkívüli hidegben kicsapódott, és parányi jégszilánkok ezreivé fagyott, amelyek láthatóvá tették a besüvítő légáramlatot. Luke az űrruhájába épített légszonda kijelzőjére pillantott, mert attól tartott, hogy a vagaarik megmérgezték a rekesz levegőjét. A műszer nem mutatta ki idegen gázok jelenlétét. Két perccel később kiegyenlítődött a nyomás, és az éles fütyülés elhallgatott. – Mérges gázok? – érdeklődött Mara. Luke ismét a kijelzőre nézett, majd kijelentette: – Semmi. Úgy tűnik, minden rendben. – Pompás – Mara elégedetten biccentett, majd lerakta a fénykardját a fedélzetre, felpattintotta a sisakjának zárszerkezetét, és lehámozta magáról a nyomástartó öltözetet. – Annyira utálom ezeket a vacakokat – panaszkodott közben –, alig tudok mozogni bennük! Megtennéd, hogy figyelsz, amíg levetem magamról? Egyetlen perc leforgása alatt megszabadult az űrruhától, aztán Luke is nekifogott a vetkőzésnek. Újabb egy perc elteltével már mindkét védőöltözet takarosan összehajtogatva hevert a frissen befoltozott zsilipajtó előtt. – Akkor akár folytathatjuk is, ugye? – kérdezte Luke, és miután Mara a fénykardját aktiválva újra védőállásba ugrott a szakaszolóajtó előtt, gondterhelt hangon hozzátette: – Lássuk, mit találtak ki a vagaarik! Ő is bekapcsolta a saját kardját, majd az Erő közvetítésével megnyomta a nyitógombot. A vaskos fémlemez lassan, súlyosan oldalra siklott... És a feltáruló nyíláson keresztül a túlsó oldalon álló, illetve térdelő, mintegy tucatnyi vagaari elsöprő erejű össztüzet zúdított rájuk. Luke azonnal lecsapott a záró gombra, miközben Mara a fénykardjával szélsebesen csapkodva hárította, és szerteszét szórta a feléjük száguldó, gyilkos energianyalábokat. – Hát, megkaptuk a választ a kérdésedre – állapította meg a Jedi-hölgy, miután az ajtó bezárult előttük. – Legalábbis részben – javította ki Luke –, merő véletlenségből nem vetted észre a válaszfalak mentén sorakozó, lapos ládákat?

Mara hevesen megrázta a fejét, és kissé ingerülten visszavágott: – A megfigyelés és felderítés a te feladatod, Skywalker! Az én feladatom az, hogy mindketten életben maradjunk. – Jó, jó, csak ne idegeskedj – felelte mosolyogva Luke. – Szóval, ezek a ládák majdnem ugyanolyanok, mint azok, amelyekkel felrobbantották a pilonokat. Annyi a különbség, hogy az itteniek fehérek. – Fehérek? – visszhangozta Mara, majd rövid töprengés után folytatta: – Hát persze! Nyilván átfestették őket, hogy amennyire csak lehet, beleolvadjanak a háttérbe. Mennyit láttál? – Nem volt időm megszámolni – válaszolta Luke, és felidézte magában az iménti látványt. – Egymástól körülbelül két méterre álltak, és a sor elért egészen a folyosó következő kanyarulatáig. – Ügyes trükk – jelentette ki Mara. – Fogadni mernék, hogy amikor legközelebb kinyitjuk az ajtót, azt fogjuk látni, hogy a vagaarik visszavonulnak előlünk. Nyilván arra számítanak, hogy gyanútlanul üldözőbe vesszük őket, és mialatt mi az ő lövéseikre figyelünk, a detonátor kezelője még azt is megválaszthatja, hogy melyik pillanatban robbant foszlányokra minket. – Igen, valami ilyesmit forgatnak a fejükben – dünnyögte Luke, és a mennyezetre pillantva megkérdezte: – Mit gondolsz, felmenjünk oda? – Valami azt súgja, hogy ez a lehetőség nekik is eszükbe jutott – válaszolta mélyen eltöprengve Mara. – Hiszen most már tudják, hogy mire képes a fénykard! – Akkor mi legyen a következő lépésünk? Van valami ötleted? Mara arca hirtelen felderült. Kimondottan gonosz vigyort villantott a férjére, és vidáman kijelentette: – Hát van! Azt már látták, hogy mire képes a Jedik hagyományos fegyvere, ezt viszont még nem – mondta, azzal elengedte, és az Erő közvetítésével maga előtt lebegtette a fénykardját. – Nem állítom, hogy értelek... – dörmögte Luke. Válaszképpen Mara a felvonóállomás előtere felé fordult, és sietve elindult. Luke a nyomába szegődött, és néhány lépéssel lemaradva követte. Mara a halott vagaarik mellé lépett, majd az Erő segítségével megfogta, és függőleges helyzetbe emelte az egyik holttestet. Elindította a testet a terem másik vége felé, közben mozgatni kezdte annak ernyedten csüngő végtagjait. Az első tétova lépések alatt a tetem erősen reszketett, de ahogy Mara fokozatosan belejött, egyre természetesebbnek tűnt a mozgása. Végül már majdnem úgy látszott, mintha egy élő vagaari járkálna a helyiségben. A Jedi-hölgy kérdő pillantást vetett a férjére, aki megcsóválta a fejét, és kijelentette: – Nem teljesen valósághű a mozgása, de talán jobb is így. Azt fogják hinni, hogy mi rejtőzünk a társaik páncélja alatt. Azzal az Erő segítségével ő is felemelt a padozatról, és Marát utánozva ide-oda sétáltatott egy másik tetemet. Néhány pillanattal később be kellett látnia, hogy ő sem tudja pontosan utánozni egy vagaari harcos mozdulatait. Tovább próbálkozott, majd egykét perces gyakorlás után ismét megszólalt: – Azt hiszem, ha egyfolytában mozgásban tartjuk ezt a két szerencsétlent, akkor néhány másodpercre megtéveszthetjük a társaikat. És annyi talán elég is lesz. – Igen, egy próbát mindenképpen megér – vélte Mara. – Feltétlenül – értett egyet Luke. – Gyere, vágjunk bele! A szakaszolóajtó elé lebegtették a bábnak használt holttesteket, míg ők maguk meglapultak az állomás sarkának takarásában, és éppen csak a fejüket dugták ki a folyosóra. – Gyorsan kell csinálni – figyelmeztette Mara a férjét ne lássák tisztán, hogy ki rohan feléjük!

Luke szótlanul bólintott, és az Erő közvetítésével ismét megnyomta a nyitógombot. Mara jóslata tökéletesnek bizonyult. A vagaarik, akik az imént még alig néhány lépés távolságból tüzeltek rájuk, most már a folyosószakasz felénél jártak, és a gyors iramban végrehajtott visszavonulás alatt célzás nélkül lövöldöztek a hátuk mögé. Mara rohamra indította a saját bábját, amelynek végtagjai eszeveszett gyorsasággal jártak fel és le. A Luke által mozgatott tetem néhány lépéssel lemaradva tört előre. A szemlátomást rémült vagaarik eltűntek a folyosó kanyarulatában... Ekkor mindkét Jedi zavart érzett az Erőben, mire gyorsan visszahúzódtak a sarok mögé. A következő pillanatban fülrepesztő dörrenés hallatszott, ezzel párhuzamosan hatalmas lángoszlop csapott be a felvonó előterébe, majd sűrű, fekete füst özönlött a helyiségbe. Luke megborzongott, mert érezte, hogy a robbanás lökéshulláma megcsavarja, és iszonyatos erővel a falhoz csapja az általa irányított holttestet, amit gyorsan el is engedett. A füle erősen csengett, de rögtön a feleségére pillantott, aki ekkorra már egyenesen az ő szemébe meredt. A Jedi-mester aprót biccentett, mire mindketten kiperdültek a folyosóra, és a fénykardjukat aktiválva belerohantak a sűrűn gomolygó füstbe. Az éles szögű kanyarban találkoztak a vagaarikkal, akik nyilván azért merészkedtek vissza, hogy megszemléljék az eredményt. Az ütközet alig néhány másodpercig tartott. A vagaarik nem számítottak ellentámadásra, amely így teljesen felkészületlenül érte őket. Egyetlen lövést sem tudtak leadni, és a páncélzatuk nem jelentett akadályt az energiapengéknek. – Tizenkettővel kevesebb – állapította meg Luke, mialatt kikapcsolta a fénykardját, és benézett a sarkon túli folyosóra. Nyomát sem látta ellenségnek vagy újabb csapdának, legalábbis a következő, mintegy tizenöt méter hosszú szakaszon. Nagyot szusszant, és összegezte az eredményt: – Ha hozzávesszük az előtérben talált négyet, akkor már tizenhatnál járunk. – Csak azt nem értem, hogy minek számolod! – szólt rá Mara a férjére. – Akkor lenne értelme, ha tudnánk, hogy hányan voltak eredetileg. – A csizmája orrával megmozdította az egyik áldozatukat, és megkérdezte: – Neked is ismerősnek tűnik? Luke szemügyre vette a vagaari arcát, és bizonytalanul felvetette: – Bearsh lenne? – Nagyon úgy fest – válaszolta Mara. – Mindenesetre ezek a fickók sokkal jobban néznek ki ebben a páncélban, mint azokban a lehetetlen köpenyükben, vagy te másképp látod? – Ez a megállapítás a legtöbb fajra igaz – válaszolta a vállát vonogatva Luke. – Szóval, a jelekből ítélve Bearsh barátunk személyesen vezette ezt a támadást. Ami szerintem jó jel! – Miért is? – Estosh tábornoknak szólította Bearsht – emlékeztette Luke a feleségét. – Márpedig, ha már ott tart, hogy egy tábornokot küld a tűzvonalba, és közvetlenül rábízza a helyszíni irányítást, akkor az arra utal, hogy kezd kifogyni a harcosokból, de legalábbis a tisztekből. – Igen, ez logikus feltételezés – ismerte el Mara. – Miután a Kirajzáson kissé megritkítottuk a seregét, és egy Dreadnaught irányításához tekintélyes létszámú személyzetre van szüksége, valószínűleg korlátozottak a lehetőségei. – Pontosan – válaszolta Luke. – Vagy ez a magyarázat, vagy egyszerűen az, hogy Bearshben túltengett az önbizalom. Idejött, hogy személyesen működjön közre az elpusztításunkban, de rajtavesztett. – Köszönöm, most sokkal jobb a hangulatom. Néha annyira, de annyira jó szövegekkel tudsz előállni – bosszankodott Mara, és megrázta a fejét. – Csodálom, hogy nem politikusnak mentél. Gyere, menjünk tovább, még mielőtt kitalálnak valamit. Hamarosan elérték a következő fordulót, ahol mindketten megálltak, és óvatosan kilestek

a sarok mögül. Továbbra sem láttak ellenséges harcosokat, viszont húsz méterre előttük újabb szakaszolóajtó zárta el az utat. – Tisztának tűnik – mormolta Luke. – Igen, viszont a folyosó mindkét oldalán három-három ajtó nyílik, egymással éppen szemben – mutatott rá Mara. – Tökéletes rejtekhelyek egy rajtaütéshez. Válasz helyett Luke lehunyta a szemét, és az Erő segítségével próbálta kideríteni, hogy lapul-e valaki az ajtók mögötti helyiségekben. Ezúttal is érzékelte az idegen tudatok jelenlétét, de ezek mindegyike távol esett tőlük. – Szerintem üres a környék – jelentette ki néhány másodperccel később –, legalábbis egyetlen kósza gondolatot sem csíptem el. – Én sem – vallotta be kissé vonakodva Mara –, de akkor sem tetszik ez az egész. Rosszat sejtek! – Akkor vágjunk át minél gyorsabban ezen a szakaszon – javasolta Luke, és még egyszer a hátuk mögé pillantott, majd befordult a sarkon, és sietős léptekkel elindult előre. Mara habozás nélkül a nyomába szegődött, majd a lépteit megszaporázva felzárkózott mellé. Éppen elhaladtak a középső ajtópár között, amikor a még előttük lévő, bal oldali ajtó besiklott a falba, és a nyíláson keresztül öt, dühösen hörgő wolvkil rontott ki a folyosóra. A Jedik azonnal megtorpantak, és gyorsan aktiválták a fénykardjukat. A következő pillanatban meghallották, hogy mögöttük is kinyílik egy ajtó. Luke gyorsan hátranézett, és meglátta, hogy a jobb oldali helyiségből további négy wolvkil szökken elő, elvágva ezzel a visszavonulás útját. – Ügyes húzás, annyi bizonyos – dünnyögte Mara, majd könnyed, szinte csevegő hangnemben megkérdezte: – Látod, hogy ebben az évszakban mit visel egy magára valamit is adó, divatrajongó wolvkil? Luke a figyelmeztetés nyomán alaposabban is szemügyre vette az állatokat, és meglátta a hasuk alatt csüngő repeszgránátokat. – Ezt az ostoba ötletet... Kíváncsi lennék, hogy mit akarnak elérni vele? – dörmögte komoran, mialatt új fogást vett a kardja markolatán, és összeszedte a gondolatait. A wolvkilek egyelőre nem támadtak, beérték azzal, hogy tisztes távolságból morogtak és vicsorogtak rájuk. Ettől függetlenül Luke jól tudta, hogy a helyzet bármelyik pillanatban megváltozhat. Mara ugyanerre a következtetésre jutott. – Gyere, vonuljunk vissza, amíg kitaláljuk a megoldást – javasolta, azzal a férjét megkerülve odalépett a bal oldali ajtóhoz, és megnyomta annak nyitógombját. A sötétszürke fémlemez félresiklott előtte, mire ő az Erőn keresztül kiterjesztette az érzékeit, és gyorsan letapogatta a bejáraton túl elterülő termet. – Tiszta – szólt hátra halkan –, gyere be! A fénykardjukat csapásra emelve beléptek a helyiségbe. A wolvkilek nem követték őket. Mara megnyomta a belső záró gombot, mire az ajtó zárt állásba csúszott a hátuk mögött. Luke a fénykardjának zöldes fehér fényénél megkereste a belső világítás kapcsolóját. Rátenyerelt a halványsárga színnel derengő fémlemezre. Felgyúltak a mennyezeti fénycsövek, és a két Jedi körülnézett. Egy szivattyúállomásra kerültek, amelyből érthető okokból jó néhány akadt a nehézcirkálón. Vékonyabb-vastagabb csövekből álló kötegek kígyóztak a falak mentén, illetve a mennyezet alatt. A bejárattal szemközti falnál két jókora gépezet állt, amelyek halkan búgva keringették a különféle folyadékokat az oldalukba csatlakozó vezetékekben. – Egész otthonos kis zug – állapította meg Luke, miután körülnézett. A teremnek nem volt több kijárata, de ez nem jelenthetett akadályt egy fénykarddal felfegyverkezett Jedinek. –

Gyere, vágjunk magunknak ott egy hátsó ajtót – javasolta, azzal bekapcsolta a fegyverét, és sietős léptekkel elindult a bejárattól jobbra eső fal felé. – Várj csak! – szólt utána Mara. Luke megállt, visszafordult, és megkérdezte: – Mi a baj? – Baj még éppen nincsen – felelte Mara, aki gyanakodva méregette a célpontul megjelölt falat. – Figyelj csak, mi a szokásos eljárás, ha egy hajónak megsérül a külső héjazata? Luke vállat vont, és sorolni kezdte: – Odaküldöd a karbantartó droidokat a lékhez, lezárod mögöttük a szakaszolóajtókat, kiszivattyúzod a maradék levegőt a leválasztott rekeszből, hogy kiegyenlítsd a nyomást, aztán felnyitod az automatikusan bezárult zsilipeket, hogy a droidok hozzáférjenek a lékhez. – Helyes... – Mara elmélyülten bólogatott, majd megszólalt: – A vagaariknak négy teljes napjuk volt arra, hogy helyrehozzák a sérülést, amit te okoztál a fénykardoddal. Továbbá tudjuk, hogy vannak működőképes droidjaik, amelyek befoltozhatták volna azt a lyukat. Vagy ha mégsem, hát biztosan hoztak magukkal űrruhát, vagy itt helyben találtak volna néhányat, amelyeket felvéve ők maguk is bemehettek volna a kihermetizálódott rekeszbe, hogy megoldják a problémát. – De nem tették – dünnyögte töprengve Luke –, vajon miért? – Szerintem azért, mert számítottak a felbukkanásunkra – válaszolta komoran Mara. – Gondold csak végig. Ha berepülünk a pilon csonkba, és felfedezzük, hogy ők időközben behegesztették a lyukat, esetleg úgy döntünk, hogy máshol hatolunk be a hajótestbe. így viszont előre kiszámíthatták, hogy hol fogunk bejönni, és minden erejükkel arra összpontosíthattak, hogy halálcsapdává változtassák a hajónak ezt a részét. – Az előttük álló falra mutatott, és hozzátette: – Szóval, én magam valószínűnek tartom, hogy a túloldalon is kellemetlen meglepetések várnak ránk. – Igen, ez logikus feltételezés – értett egyet Luke, azzal kikapcsolta a fénykardját, és kissé messzebbre hátrált. – Ebben az esetben jobb lesz, ha te csinálod. Mara aktiválta a fegyverét, majd három finom metszést ejtett vele a fal különböző pontjain. A következő pillanatokban kiderült, hogy Luke jól döntött, amikor a feleségére hagyta a feladatot. A középső, apró résből színtelen, jellegzetes bűzt árasztó folyadék szivárgott. – Szépen vagyunk – dünnyögte Mara, miután figyelmesen megszaglászta a vékony erecske formájában lecsorgó folyadékot –, másodlagos hajtóanyag. Mármost ez a vegyület rendkívül gyúlékony, éppen ezért nem szokták egy szivattyúterem közelében tárolni. Estosh barátunk előzékenyen megteremtette a lehetőséget arra, hogy ropogós pecsenyét süssünk saját magunkból. – Igazán nagylelkű az a fiú – tette hozzá elismerő hangsúllyal Luke, majd felnézett a mennyezetre, és felvetette: – Azon töröm a fejemet, hogy a vagaarik vajon látták-e már, milyen magasra tud ugrani egy Jedi? – Kötve hiszem – válaszolta habozás nélkül Mara. – Viszont nem kell Jedinek lenni ahhoz, hogy valaki felmásszon a csöveken. Vagyis, ha alapos munkát végeztek, akkor valószínűleg a fejünk felett is csapda rejtőzik. – Igen, ez is logikus – ismerte el Luke. – És vajon mi van alattunk? – Különféle raktárak – felelte Mara. – És miután nem tudhatjuk, hogy mit tárolnak bennük, szerintem ott sem tanácsos fénykarddal hadonászni! – Tehát nem mehetünk lefelé, sem felfelé, és oldalirányban sem, viszont odakint, a folyosón repeszgránátokkal felszerelt wolvkilek várnak ránk – összegezte a helyzetet Luke, és megoldást keresve körülnézett a helyiségben.

– Továbbá a közvetlen közelünkben szivárog a másodlagos hajtóanyag! – tette hozzá Mara. – Van valami ötleted? Luke tekintete megakadt a két szivattyún. A közel két méter magas, egy méter széles és három méter hosszú berendezéseket az éleik mentén legömbölyített, nyomásálló burkolattal látták el. A terem közepe felé eső oldaluk gyakorlatilag egyetlen szerelőnyílás volt, amelyet jókora, kifelé domborodó panel fedett. Luke néhány másodpercig töprengve fürkészte a két, teknőforma zárófedelet, majd felderült az arca, és megszólalt: – Igen, azt hiszem, kitaláltam valamit! Odasietett az egyik szivattyúhoz, felpattintotta az egyszerű záróreteszt, és ütközésig kinyitotta az alacsony, fürdőkádra emlékeztető vaskos fedelet, amelynek belső felületén egy közel tíz centiméter magas, két centiméter széles fémperem futott körbe. Luke elégedetten bólogatott, és odaszólt a feleségének: – Gyere, szedjük le ezeket! Aktiválta a fénykardját, átvágta a forgópántokat, és az Erő segítségével gyorsan elkapta a záró fedelet, még mielőtt az a padozatra zuhant volna. – Remélem, nem pajzsnak akarod használni ezeket! – jegyezte meg Mara, mialatt leválasztotta a másik fedelet. – Csak azért szólok, mert rettentően sok gránát vár minket odakint! – Nem, más ötletem támadt! – nyugtatta meg Luke a feleségét, majd óvatosan lerakta a záró fedelet. Kikapcsolta a fénykardját, és kijelentette: – Legfőbb ideje, hogy magasabb területre vonuljunk! Azzal fürgén odafutott a jobb oldali falhoz, megmarkolt egy csövet, és mászni kezdett. Mara ugyan szótlanul követte őt, de lerítt róla, hogy megzavarodott, és egyelőre elképzelni sem tudja, hogy mire készülnek. Luke körülbelül két méter magasan járt, amikor érzékelte, hogy a felesége hirtelen kapcsol, és végre rájön a megfejtésre. – Itt jó lesz – jelentette ki a Jedi-mester, amikor nagyjából három méter választotta el a padozattól. Megvárta, amíg Mara felér mellé, és biztonságosan megkapaszkodik, aztán a bal kezével szilárd fogást vett az egyik csövön, a két lábával körbefont és erősen megszorított egy másikat, majd a derekát elcsavarva a felsőtestével a terem felé fordult. A szeme sarkából meglátta, hogy Mara hajszálpontosan utánozza a mozdulatait, és halványan elmosolyodott. Megidézte magában az Erőt, aztán a láthatatlan energiák segítségével felemelte, és maguk alá húzta a két záró fedelet. Végül a feleségére pillantott, és megkérdezte: – Kész vagy? A Jedi-hölgy válasz helyett aktiválta a fénykardját, és a kezét oldalra nyújtva jókora rést vágott egy szabad falfelületbe. A következő pillanatban erős folyadéksugár lövellt ki a közel függőleges nyílásból. A hajtóanyag erős szaga szinte azonnal betöltötte a helyiséget. A nagy nyomással zuhogó folyadék néhány másodperc alatt hatalmas, gyorsan szétterjedő tócsát alkotott. Alig két perccel később már vagy három centiméteres magasságban borította a padozatot. – Figyelj az időzítésre! – figyelmeztette Luke emelt hangon a feleségét. – És el ne felejtsd, hogy a pajzsaink legfeljebb negyven centiméter magasak! – Nyugodj meg, most már mindent értek – válaszolta mosolyogva Mara, aki hirtelenjében maga sem tudta eldönteni, hogy örüljön-e, vagy bosszankodjon, amiért a férje folyton meg akarja védeni őt a különféle veszedelmektől. Kikapcsolta, és az övére akasztotta a fénykardját, majd elővette a lézerpisztolyát, és megszólalt: – Készülj! Mehet! Luke az Erő közvetítésével kinyitotta az ajtót. A felgyülemlett üzemanyag hirtelen kitódult a folyosóra. Az egyik wolvkil meglepett hördülést hallatott... Mara belelőtt a gyúlékony hajtóanyagba. Az egész helyiséget betöltő, fényesen csillogó folyadékfelület lángba borult. Körülbelül egy-másfél méter magas lángnyelvek táncoltak úgy a

szivattyúteremben, mint odakint, a folyosón. Bár az alattuk lebegő zárófedelek megóvták őket a tűz pusztító hatásaitól, Luke még így is megrándult, és önkéntelenül összehúzta magát, amikor végigsöpört rajta a hőhullám. A folyosó felől rettegéssel és fájdalommal teli vonyítások hallatszottak. Valahol a közelben vagaari nyelvű, megdöbbenésről tanúskodó ordítások harsantak. A padozatot borító folyadék szintjének csökkenésével párhuzamosan a lángok is alacsonyabbak lettek, így már legfeljebb harminc-negyven centiméteres magasságig csaptak fel. Luke még egyszer körülnézett, és úgy döntött, hogy megérett az idő az indulásra. – Készen állsz? – kérdezte fennhangon, majd Mara bólintását látva rámutatott a jobb oldali záró fedélre, és hozzátette: – Figyelj, az a tiéd! Fogd meg, máris indulunk! A következő pillanatban megérezte, hogy a felesége az Erő közvetítésével átveszi tőle a megjelölt záró fedelet, így már minden figyelmét a másikra fordíthatta. Sietve az ajtóba irányította a súlyos burkolatdarabot, majd letette a fedélzetre úgy, hogy a fele kilógott a folyosóra. Aztán vett egy mély lélegzetet, megfeszítette az izmait és elrugaszkodott. Pontosan a fedél kellős közepébe ugrott, mély guggolásba érkezett. Lángok sisteregtek és fütyültek körülötte, amitől Luke-nak hirtelen az a benyomása támadt, hogy egy tűzfolyón lebegő csónakba került. Gondosan egyensúlyozva felállt, óvatosan előrébb araszolt, és kinézett a folyosóra. A tűzfolyam már az egész járatot elöntötte. Sűrű füst terjengett mindenfelé. A távolból továbbra is kétségbeesett sikolyok, rémült kiáltások és fájdalmas ordítások hallatszottak. A folyosó levegője erősen vibrált a forróságtól, így Luke furcsán eltorzítva látta azt a vagaarit, amelyik nem tudott elmenekülni a pillanatok alatt szétterjedő tűzvész elől, és most vöröslő lángburokkal körülölelve vonaglott és rúgkapált a padozaton. A válaszfalak kitágultak a hőségtől, a térfogatuk hirtelen megváltozását hangos pattogások, illetve vészjósló reccsenések kísérték. Luke meglepő módon mindössze két wolvkil lángoló tetemét pillantotta meg a tűztengerben. Rövid töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy vagy az ösztöneik figyelmeztették idejében az állatokat a közelgő veszedelemre, vagy pedig a gyorsaságuk mentette meg őket. A szivattyúterem felé fordult, ismét az Erőhöz folyamodott segítségért, és visszavette Marától a második burkolóelemet. Magához húzta, és óvatosan átlebegtette a feje felett a zárófedelet, aztán lassan végigrepítette a folyosón, végül a zárt szakaszolóajtó előtt lerakta a lángban álló padozatra. – Kész van! – kiáltotta Mara felé. – Indulhatunk! Azzal mélyen behajlította a térdét, elrugaszkodott, és az egybefüggő lángtenger felett átröppenve egyenesen a második fémcsónak közepébe ugrott. Gyorsan hátranézett, és azt látta, hogy a felesége tökéletes biztonsággal megérkezik az imént szabadon hagyott záró fedélbe. Kissé megkönnyebbülve fordult ismét a szakaszolóajtó felé, és az Erő közvetítésével megnyomta annak nyitógombját. Szerencsére egyetlen vagaari sem várta őket az ajtó másik oldalán, bár a Jedi-mester úgy sejtette, hogy a rájuk leső ellenséges harcosok amúgy is megfutamodtak volna a feléjük hömpölygő tűzfolyam láttán. Ismét behajlította a térdét, egy hosszan elnyúló ívű szökkenéssel kiugrott a gyorsan terjedő tűzön túli folyosószakaszra, majd azonnal visszafordult arra az esetre, ha a feleségének segítségre lenne szüksége. Elégedetten látta, hogy feleslegesen aggódott, mert Mara egyedül is remekül boldogult. Miután az átjáró már nyitva állt előtte, egy lendülettel teljesítette a feladatot. Kecsesen átugrott az elsőből a második záró fedélbe, ahonnan egyből eldobbantott, és a mutatvány megkoronázása gyanánt tökéletesen kivitelezett, csavart szaltóval érkezett a férje mellé. Még mielőtt a csizmája talpa csattant volna a fedélzet sima fémlemezein, Luke – szintén az Erő segítségével – bezárta a

zsilipet. – Végre egy kis szórakozás – jelentette ki elégedetten mosolyogva Mara, és köhögött egy sort, mert a levegőben terjengő égéstermékek erősen marták a tüdejét. Most, hogy az ajtó vastag záró lemeze elvágta az utánpótlás útját, a lángok hamar felemésztették a már átfolyt üzemanyagot, így a tűz egyre kisebb területre korlátozódott. Mara megköszörülte a torkát, és somolyogva megjegyezte: – Uliar dührohamot fog kapni, ha meglátja, hogy mit műveltünk a drágalátos hajójával. – Mondd már, legfeljebb ezt is hozzácsapja a számlánkhoz – Luke hanyagul legyintett, azzal gyorsan, de figyelmesen körülnézett, és hozzátette: – Én arra szavazok, hogy tűnjünk el erről a folyosóról. A parancsnoki híd egyébként is négy szinttel feljebb van. – Egyetértek – Mara bólintott néhányat – jól értem, hogy el akarod kerülni a belső turbóliftek környékét? – Pontosan – válaszolta Luke, és felnézett a mennyezetre, amely legalább nyolc méteres magasságban húzódott a fejük felett. – De ahogyan nemrégiben te magad is rámutattál, a vagaariknak fogalmuk sincs arról, hogy mi mekkorát tudunk ugrani. A felesége válaszát meg sem várva aktiválta, és a magasba hajította a fénykardját, majd takaros lyukat vágott vele a mennyezetbe, éppen akkorát, hogy kényelmesen átférjenek rajta. – Íme, az átjáró – dünnyögte elégedetten, mialatt az Erő segítségével kinyújtott jobb kezébe rántotta a fegyverét. Mara – szintén az Erő közvetítésével – elkapta az aláhulló, kerek fémlemezt, óvatosan lerakta, és a férje felé fordulva kiadta a vezényszót: – Indulj! A Jedik hamarosan, és minden további bonyodalom nélkül felértek a parancsnoki hídnak is otthont adó fedélzetre, majd nekivágtak a bal oldali, felső főfolyosónak. Luke kissé meg is lepődött azon, hogy senki sem próbálta feltartóztatni őket. Arra gondolt, hogy a vagaarik vagy összezavarodtak, mert ellenük fordították a saját tűzcsapdájukat, vagy pedig Marának volt igaza, és ellenségeik valóban a pilon csonk környékére koncentrálták a védelmet. Viszont még jókora távolság választotta el őket a parancsnoki hídtól, és elméletileg száznál is több vagaari ólálkodott körülöttük. Így aztán a környezetüket éberen figyelve, a fénykardjaikat folyton a kezükben tartva folytatták az előrenyomulást. Néhány perccel később Luke fejében megfordult, hogy a vagaarik talán mégiscsak feladták. Ahogy azt már korábban, az alsó szinteken felfedezték, a Dreadnaught törzsének középső része súlyos károkat szenvedett ott, ahol annak idején Thrawn szétlövette a turbólézer-ütegeket, illetve a pajzssugárzókat. A lehullott gerendák és burkolóelemek, valamint az eltorzult és kifordult válaszfaldarabok elsőrangú fedezékeket szolgáltattak egy rajtaütéshez, ám a vagaarik nem használták ki a lehetőségeiket. Helyenként találtak ugyan néhány robbanóanyaggal teli ládát, ám ezek rendezetlenül, álcázás nélkül hevertek a falak mellett, mintha a vagaarik egyszerűen ledobták volna a terhüket, mialatt fejvesztve menekültek a közeledő ellenség elől. Mindössze két, többé-kevésbé kiépített robbanócsapdára bukkantak, amelyeket könnyűszerrel, gyorsan hatástalanítottak. Rövidesen túljutottak a rommá lőtt rekeszeken, és elérték az elülső legénységi szállások, illetve a kisegítő irányítótermek környékét. Ezen a szakaszon már némi ellenállásba ütköztek. Három-ötfős csapatok lestek rájuk az átjárókban, illetve a folyosó kanyarulataiban, és a harcosok azonnal tüzet nyitottak, mihelyt megpillantották őket. Ám Mara és Luke az Erőn keresztül kiterjesztett érzékszerveiknek, és a megérzéseiknek köszönhetően tökéletes időzítéssel reagáltak valamennyi támadásra. A vagaarik általában már az első két-három sortűz leadását követően rájöttek, hogy nem tudták meglepni őket, és sietve elmenekültek, majd szétszóródva belevesztek a rosszul megvilágított folyosók sötét árnyékaiba. Minden jel arra vallott, hogy a vezérükön

lassan eluralkodik a végső kétségbeesés, mert tudván tudja, hogy az utolsó kártyáit játssza ki a felé nyomuló Jedik ellen. Mara azonban egy percig sem hitte el ezt a feltételezést. – Estosh készül valamire – mormolta halkan, mialatt az utolsó összecsapás helyszínét maguk mögött hagyva átléptek annak a két vagaarinak a teteme felett, akik elég szerencsétlenek voltak ahhoz, hogy éppen a mellkasukba kapják vissza a saját maguk által kilőtt energianyalábokat. – Egyértelmű – válaszolta Luke, és mindkét irányba benézett az előttük keresztben elnyúló folyosóba. Néhány pillantással meggyőződött arról, hogy ezúttal senki sem les rájuk, mire kissé megnyugodva folytatta: – A kérdés csak az, hogy vajon mire? Attól tartok, hogy talált valamit a Dreadnaught raktáraiban, amit bevethet ellenünk. – Hamarosan megtudjuk – felelte Mara –, még néhány keresztfolyosó, és a híd következik. Óvatos léptekkel folytatták az útjukat, közben az Erőn keresztül folyamatosan figyelték a környezetüket. Három perccel később elérték a főfolyosó végét. Luke óvatosan kilesett a sarok mögül, és gyors tájékozódást követően megállapította, hogy ez a parancsnoki fedélzet a felépítését tekintve pontosan ugyanolyan, mint amilyen a kisbolygó felszíne alatt lapuló Dreadnaught hídrekesze volt. Egy széles, magas mennyezetű keresztfolyosó futott végig a hajó teljes szélességén, ebbe torkollott bele a két, egymástól körülbelül harminc méterre haladó főfolyosó, amelyekkel pontosan szemben egy-egy jókora, erős zsilipkapu állt. Ezeken az átjárókon túl terült el a hosszú pultsorokkal telezsúfolt felderítőközpont, amelyből egyetlen megerősített zsilipen keresztül lehetett bejutni magára a parancsnoki hídra. – Igen, odabent vannak – állapította meg félhangosan Luke, miután megérezte az idegen tudatok közelségét. – Méghozzá elég sokan. Az a határozott benyomásom, hogy számítanak ránk. – A történtek fényében ezen nincs mit csodálkozni – válaszolta halványan mosolyogva Mara, és megkérdezte: – Egyébként ezt most hogyan akarod intézni? Luke kilépett a keresztjáratba, elnézett a jobb oldali főfolyosó felé, és gyorsan számba vette a lehetőségeket. A vagaarik lezárták a felderítőközpontba vezető átjárókat, ami arra utalt, hogy eszük ágában sincs harc nélkül megadni magukat. Rövid latolgatás után meghozta a döntést, és határozottan kijelentette: – Nyílegyenesen bemegyünk oda. Akármit forgatnak a fejükben, vagy ugyanolyan csapdát készítettek elő mindkét zsilip mögött, vagy minden erejüket a híd védelmére tartalékolják. Akármelyik feltételezés igaz... – Várj csak! – vágott közbe Mara, és a fejét oldalra billentve hallgatózott. – Te is hallod? Nagyon fura... Luke először értetlenül meredt a feleségére, mert nem észlelt semmiféle neszt, ami eltért volna egy maximális teljesítményen üzemeltetett nehézcirkáló megszokott háttérzajától. Aztán az ő fülét is megütötte egy folyamatosan erősödő, fémes csörömpölés. Elfordította a fejét, és rosszat sejtve figyelt a hangforrás irányába... Két-három másodperccel később hatalmas, kerékforma gépezet gördült elő a jobb oldali főfolyosóból. Befordult a sarkon, néhány méter megtétele után megállt, majd elkezdett szétnyílni, mintha nem is egy különleges felépítésű gép, hanem egy furcsa fémvirág lett volna. – Jaj, ne... – suttogta Mara, azzal a bal kezébe kapta a fénykardját, és a jobbjával előrántotta a lézerpisztolyát. Ám akármilyen gyorsan reagált az új veszélyre, máris elkésett. A gépezet néhány pillanat leforgása alatt kibontakozott. A villámgyorsan szétnyíló, ízeit fémlábak fél méterrel a fedélzet

fölé emelték a karcsú fémtest alapját. Az ívelt fej felemelkedett, közben a függőlegesen álló, beépített sugárvetőkkel felszerelt alkarok vízszintes helyzetbe fordultak. Egyetlen szempillantással később aktiválódott a félgömb alakú, áttetsző energiapajzs, amely szerteszét szórta Mara késve érkező lézerlövedékeit. A gépezet ekkor a Jedik felé fordította a fejét, mintha csak most vette volna észre őket, aztán a felépítményét is elforgatva rájuk szegezte a fedélzeti fegyvereit. Mara és Luke döbbenten bámultak. Egy droideka állt előttük. Ám attól a droidtól eltérően, amelyikkel nemrég kerültek szembe Jerf Huxley kocsmájában, ez a példány tökéletesen működőképesnek tűnt. És a híres-hírhedt harci droid rájuk vadászott...

Huszonötödik fejezet

Mara még akkor is a bal kezében fogta a fénykardját, amikor a droideka tüzet nyitott. Gyors félfordulatot vett és védőállásba ugrott, de már tudta, hogy nem lesz ideje a jobb kezébe venni és aktiválni a fegyverét... A következő tizedmásodpercben elvillant előtte Luke zöldes fehér energiapengéje, amely tévedhetetlen pontossággal tartóztatta fel a felé száguldó sugárnyalábokat. – Gyerünk! – kiáltotta Luke. – Visszavonulunk! Marának nem kellett kétszer mondani. Az övébe döfte a pisztolyának a csövét, a jobb kezébe kapta, és aktiválta a kardját, közben megpördült és futásnak eredt. Egymás mellett, lélekszakadva rohantak, közben félig hátrafordulva, a fénykardjukkal hárították a feléjük záporozó lövedékeket, majd beugrottak a bal oldali főfolyosóba, amelyet alig néhány másodperccel ezelőtt hagytak maguk mögött. Mara lélegzet után kapott, és ingerülten felcsattant: – Hát erre aztán végképp... – Később! – szólt rá Luke. – Hallom, hogy összecsukódik. Mara halkan káromkodott, közben előrántotta és visszatette a tokjába a pisztolyát, és ismét futni kezdett. Alig tettek meg tíz métert, amikor átvillant az agyán egy gondolat, és odakiáltott Luke-nak: – Várj csak! – egy ütemmel később hozzátette: – Ne is, menj tovább! – azzal lefékezett egy, a jobb oldali válaszfalba épített ajtó előtt. Rácsapott a nyitógombra, és a félresikló záró lemez mellett beugrott a folyosóval szomszédos terembe. Luke megtorpant, visszaugrott az ajtó elé, és felcsattant: – Ez meg mi... – Támadt egy ötletem – sziszegte Mara. – Menj tovább, mielőtt meglátja, hogy egy üres helyiséggel beszélgetsz! Jól látta a férjén, hogy nem ért semmit, és azt is, hogy nem szívesen hagyja hátra őt. De ahogyan ő érzékelte Luke kételyeit és aggodalmát, úgy a Jedi-mester is megérezte, hogy a felesége kivitelezhetőnek tartja a saját tervét, és úgy véli, megéri vállalni a kockázatot. Így aztán gyorsan biccentett egyet, és elrohant a hajó fara felé. Mara a fülét hegyezve figyelt. Az egyre közeledő, csörömpölő-csattogó dübörgés hirtelen elhalkult, és mélyebbre váltott, ahogy a droideka befordult a sarkon, majd ismét magasabb regiszterbe csúszott és felerősödött, amikor a gépezet felfedezte a távolodó célpontot, és felgyorsulva üldözőbe vette. Mara elhátrált a folyosó közeléből, hogy kikerüljön a romboló droid szenzorainak hatótávolságából. Ismét előhúzta, és az ajtónyílásra szegezte a lézerpisztolyt. Tudván tudta, hogy mindössze egyetlen lövésre lesz lehetősége... Hirtelen elmosódó körvonalú, csillogóan fényes kerék gördült el a bejárat előtt. Mara az Erőre bízta a mozdulatainak irányítását, és meghúzta az elsütő billentyűt. A droideka eltűnt a szeme elől, aztán éles, fémes csikorgást és fülsértő csattogásokat hallott, ami arra utalt, hogy a gépezet lefékezett, és megállt, hogy felderítse és semlegesítse a hirtelen felbukkanó, váratlan veszélyforrást. Mara az ajtóhoz ugrott, azt remélve, hogy még egyszer belelőhet a harci

gépezetbe, még mielőtt az összeszedi magát. Ám a droideka ezúttal is iszonyúan gyorsnak bizonyult. Mire ő kiért a folyosóra, a gépezet már újra három lábon álló, körbeforgó lövegtoronnyá alakult. Mara gyorsan célba vette a szenzorközpontot, és újra tüzet nyitott. Megint elkésett. A droideka ismét időben aktiválta a védőpajzsát, és a vékony, vörös lézernyaláb lepattant a világos lila, anyagtalan félgömbről. Mara eldobta a pisztolyát, majd bekapcsolta és rézsútos tartásban maga elé emelte a fénykardját. A droideka állított az alkarjainak az állásszögén, így a sugárvetők csövei ismét a célpontjára irányultak... A következő pillanatban nagy, sötét tárgy csapódott hátulról a védőpajzsába. A gépezet megremegett, így az első sorozata az oldalfalat perzselte végig. Mara hátrálni kezdett a folyosón, közben félreverte a nehézkesen felé döcögő droid újabb és újabb lövéseit. Abban a pillanatban, amikor elérte a parancsnoki fedélzet mögötti keresztfolyosót, egy második súlyos tárgy is telibe találta a droideka pajzsát. A Jedi-hölgy kihasználta a harci droid átmeneti zavarodottságát, oldalra perdült, és rohanni kezdett a jobb oldali főfolyosó felé. Forrón remélve, hogy a tágas járatban nem várják újabb meglepetések, befordult a sarkon. Szerencsére senki sem állt lesben a főfolyosón, sem a vagaarik, sem pedig egy másik romboló droid. Mara minden erejét beleadva futott a tat felé, aztán gyorsan lefékezett, amikor a második csomópontnál Luke lépett elé. – Nyugodj meg – szólt rá a Jedi-mester –, nem vett üldözőbe sem téged, sem engem. – Mindkettőnk érdekében remélem, hogy igazad van – zihálta Mara, miközben megállt. – Köszönöm a segítséget. Egyébként mit vágtál hozzá ahhoz az átkozott masinához? – Egy-két apróságot, ami éppen a kezem ügyébe esett – válaszolta mosolyogva Luke, majd gyorsan körülnézett, rámutatott egy közeli ajtóra, és mialatt elindultak, tűnődve hozzátette: – Azt hiszem, hogy az első lövedék egy energiakonverter volt, a második egy körülbelül három méter hosszú tartóelem, amely alighanem ötven évvel ezelőtt vált le a mennyezetről, és azóta ott hevert az oldalfal tövében. – Tehát mindkettő nehéz volt – mutatott rá komoran Mara, mialatt beléptek a férje által választott helyiségbe, egy elektronikai szerelőműhelybe. – Hiába vágtad hozzá a két, súlyos tárgyat, mindössze annyit értél el, hogy egy kissé megingott. Vagyis ezzel a módszerrel nem fogjuk semlegesíteni, akár el is felejthetjük ezt a megoldást. – Attól tartok, igazad van – jelentette ki Luke, és egyetértése jeléül nagyokat bólogatott. – És te mire mentél? Elértél valamit azzal a szerencsétlen lövéssel? Mara megvonta a vállát. – Majdnem biztosra veszem, hogy eltaláltam a szenzorközpontját – válaszolta, és sajnálkozva ingatta a fejét – de arról sejtelmem sincs, hogy mennyi kárt tettem benne. Valószínűleg nem sokat. A találat után is gond nélkül rám szegezte a sugárvetőit. – És azt jól sejtem, hogy gurulás közben nem üzemel a védőpajzsa? – Helyes megállapítás – válaszolta Mara. – Amikor aktiválja a pajzsot, alig tud előrehaladni. Csupán lassan biceg, mint egy bokán lőtt bantha. Az a gond, hogy amikor összecsukódik, annyira gyorsan mozog, hogy nem lehet szétlőni a sérülékeny pontjait. Ha egyáltalán vannak sérülékeny pontjai. – Legalábbis egy apró lézerpisztollyal nem – egészítette ki Luke a magyarázatot. – De mi lenne, ha keresnénk egy nagyobb tűzerővel bíró fegyvert, és megpróbálnánk azzal kilőni? – Talán beválik – válaszolta Mara gondterhelten. – Viszont ebben az esetben újabb, másfajta korlátokba fogsz ütközni. A nagyobb tűzerejű fegyvereknek a mérete és a tömege is nagyobb. Egy súlyos sugárvetővel sokkal nehezebb lesz lépést tartani vele, mert iszonyúan gyors és mozgékony. Csak gondolj arra, hogy még a lézerpisztolyommal is alig tudtam eltalálni, pedig

az Erőre bíztam a célzást és az időzítést. – Akkor kéne tűz alá venni, amikor nem mozog – vetette fel Luke. – Egyáltalán, létezik olyan kézifegyver, amelyiknek a lövedéke áthatol egy droideka pajzsán? Mara megcsóválta a fejét. – Nem olvastam a műszaki leírását ezeknek a gépeknek – felelte aggodalmas arcot vágva –, de hallomásból tudom, hogy a megsemmisítésükhöz sokkal, de sokkal nagyobb fegyver kell. – Szóval, visszatértünk oda, hogy akkor kell elkapnunk, amikor gurul – összegezte Luke. – Ebben az esetben talán ismét lesből kellene próbálkoznunk, de pisztoly helyett ezúttal fénykarddal. – Attól tartok, hogy az sem fog beválni – felelte Mara. – Gondolj a szenzorai hatótávolságára. Az előbb elhúzódtam az ajtótól, hogy ne vegyen észre idő előtt. Ha meg messze vagy tőle, nem éred utol, mert szörnyen gyors! – Jó lenne tudni, hogy amikor belelőttél, mennyire sérültek meg azok az érzékelők... – Nem szívesen próbálnám ki – vallotta be kissé vonakodva Mara. – Többféle módon tájékozódik egyszerre. Hall az összes létező hangtartományban, van infrakamerája, érzékeli a vibrációt, meg ki tudja, mi mindent. A felsorolt jelforrások bármelyike alapján be tudja mérni a célpontot. – Sokoldalú masina, annyi bizonyos – dünnyögte kissé csalódottan Luke. – Nem vethetünk be ellene sugárvetőt, de a fénykardunkat sem. Már csak egy valamit nem értek. A régi korok Jedi-lovagjai vajon hogyan bántak el a droidekákkal? Mara keserűen elmosolyodott, és halkan válaszolt: – Nos, én úgy tudom, hogy az esetek többségében elmenekültek előlük. Még sosem hallottam olyanról, hogy egy Jedi egymaga végzett volna egy ilyen gépezettel. Luke nagyon meglepődött. Döbbenten meredt a feleségére, és jól hallhatóan felnyögött. – Ó! – Bizony, ó! – utánozta Mara, azzal kinézett a folyosóra, majd visszahúzta a fejét, és a hangját lefojtva megkérdezte: – Az előbb azt mondtad, hogy megállt, ugye? – Hallottam, hogy szétnyílik – válaszolta Luke. – A hangok iránya alapján úgy sejtem, hogy lecövekelt a felderítőközpontba vezető átjárók között, valahol félúton. – Mint egy őrszolgálatot teljesítő, nagy-nagy fémwornskr. – Pontosan – Luke elmélyülten bólogatott, majd szemlátomást kezdett magához térni a megdöbbenésből, amikor kijelentette: – Szóval, most már legalább tudjuk, hogy mit talált Estosh a raktárakban. De a Kirajzás részvevői vajon honnan a bánatos szupernóvából kerítettek maguknak egy efféle gépezetet? Én úgy tudtam, hogy annak idején csakis a Kereskedelmi Szövetségnek voltak droidekáik! – Valaki nyilván rábeszélte a neimoidikat, hogy megváljanak néhánytól, persze egy komolyabb összegért cserébe – vélekedett Mara. – A szervezők alighanem arra gondoltak, hogy ezek a gépek roppant hasznosak lesznek, ha az expedíció utasai megalapítanak néhány új, külső telepet. – Az ajtó felé intett, és hozzátette: – Szerencsére úgy tűnik, hogy Estoshék csak egyet tudtak működésre bírni. – Nekem ez az egy is sok – dörmögte komoran Luke. – Már azon is csodálkozom, hogy a vagaariknak egyáltalán sikerült beindítani és beprogramozni egy droidekát. – Én viszont egyre kevésbé – jelentette ki utálkozó képet vágva Mara. – Minél többet töröm a fejem, annál inkább úgy sejtem, hogy a vagaarik pontosan a droidok miatt indították meg ezt az ügyesen álcázott hadműveletet. – Ezt meg miből gondolod? – kérdezte Luke, és látszott rajta, hogy ezúttal is meghökkent. – Tudod, eszembe jutott az a jelenet, amikor a D-négyesen felbukkant az a kis takarító

droid. Te nem tudhatsz semmiről, mert eltűntél, hogy felderítsd a környéket – magyarázta Mara, és szégyenkezve lesütötte a szemét. – Sajnálom, de ezúttal sem kaptam észbe idejében. A droidokról beszélgettünk, csak úgy általában, amikor az egyik vagaari rákérdezett a droidekákra. Márpedig csakis egyetlen helyről tudhatott ezeknek a harci gépezeteknek akárcsak a puszta létezéséről is: a Kirajzás dokumentációjából. – Világos – válaszolta vontatottan Luke –, de már eddig is tudtuk, hogy ők lopták el az anyagot. – Persze, csakhogy négy, műszaki ismertetőkkel, raktárlistákkal, és ki tudja mi mindennel telezsúfolt adatkártyáról beszélünk – magyarázta Mara. – Mennyi esélyük volt arra, hogy ebben az adattengerben véletlenül rátaláljanak a droidekák leírására? Szerintem tudatosan keresték a harci droidokról szóló információkat. – Igen, ebben van valami – ismerte el Luke. – És nyilván onnan olvasták ki az aktiválási, illetve programozási eljárásokat is. Szóval, ez az egész felhajtás néhány nyomorult droidról szólt volna? – Látod, éppen erről van szó! – vágta rá Mara. – Nekünk csak néhány nyomorult gépezet, mert mi már hozzászoktunk, hogy éjjel-nappal droidok vesznek körül minket. De emlékszel Fel szavaira? Azt állította, hogy a chissek egyáltalán nem használnak droidokat. És ha ők nem, akkor valószínűleg az általuk uralt szektorokban élő többi nép sem. Ha a vagaarik megtanulják, hogy hogyan hozzanak létre és állítsanak hadrendbe egy droid-sereget, hatalmas előnyre tesznek szert. Főleg azokhoz a kevésbé fejlett népekhez képest, akiket nyilván prédának tekintenek, és akiknek a leigázására törekszenek. – Azt hiszem, helyes az okfejtésed – válaszolta bólogatva Luke. – Vagyis, a vagaarik alighanem azt tervezték eredetileg, hogy mindenkit megölnek a Chaf Envoyon, aztán szétszélednek a Kirajzás fedélzetein, begyűjtik az összes fellelhető droidot, majd kilopóznak az Erőd-halmazból, még mielőtt bárki észrevenné, hogy mi történt. – Szerintem így lehetett – vélekedett Mara –, az már a puszta véletlenen és a szerencséjükön múlt, hogy menet közben, afféle külön jutalom gyanánt, zsákmányoltak egy üzemképes Dreadnaughtot is. – Külön jutalom – ízlelgette a szót Luke, és bosszankodva fintorgott. – A otthoni vezetőik nyilván rendkívül elégedettek lesznek, ha Estoshék egyszer csak beállítanak egy hatalmas nehézcirkálóval. – Szeretném elrontani az örömüket – jelentette ki határozottan Mara, és rászólt a férjére: – Gyerünk, te Jedi-mester vagy! Találj ki valamit, de sürgősen! – Nos, a Dreadnaughtot nyilván nem akarjuk megsemmisíteni – kezdte megfontoltan Luke. – Mellesleg, nem is volna könnyű feladat. Vagyis elég lesz annyi, hogy behatolunk a parancsnoki hídra, és átvesszük a hajó irányítását. – És előtte rábeszéljük a droidekát, hogy egy-két percre fordítsa el a fejét? – vetette közbe Mara. Luke halványan elmosolyodott. – Voltaképpen igen... – mormolta –, azt hiszem, pontosan ezt fogjuk tenni. Luke nesztelen léptekkel ellopakodott a jobb oldali főfolyosó elülső végéig. Pontosan vele szemben állt a parancsnoki fedélzetre vezető, megerősített zsilipajtó. A sarok takarásában lapulva nem láthatta a droidekát, miután az a keresztfolyosó közepe táján őrködött. Az Erőn keresztül megkereste Mara tudatát, és érzékelte, hogy a felesége már a bal oldali folyosó torkolatánál várakozik. Így a droideka pontosan kettőjük között állt, és ők arra alapozták a tervet, hogy a gépezet az alkarjainak felfüggesztéséből eredően egyszerre csak egy irányba tud tüzelni... Luke teleszívta a tüdejét levegővel, aktiválta a fénykardját, és kisétált a keresztfolyosóra.

A sejtésének megfelelően a harci droid a két átjáró között félúton, a hátát az orr felé eső falnak fordítva állt. A szenzorai érzékelték az ő mozgását, válaszképpen bekapcsolta az energiapajzsát, és törzsét elforgatva a hirtelen felbukkanó célpontra szegezte a sugárvetőit. – Igen, itt vagyok! – kiáltotta Luke, és a fénykardját védőállásba emelve tett néhány lépést előre. – Gyerünk, mire vársz! A droideka heves pergőtűzzel válaszolt a kihívásra. Luke energiapengéje úgy cikázott a teste előtt, mintha egy szűk, láthatatlan falakkal határolt térbe beszorult, zöld villám lett volna. A jedi-mester tévedhetetlen pontossággal hárította a droid lövéseit, közben lassan hátrált a sarok felé, és amikor elérte, villámgyorsan beugrott a főfolyosóra. Kikapcsolta a fénykardját, és rohanni kezdett a tat irányába, közben a hangok alapján igyekezett tájékozódni. Minden pillanatban azt várta, hogy meghallja az üldözésére induló droideka jellegzetes dübörgését, de csalódnia kellett. Húsz-huszonöt méter megtétele után lelassított, végül meg is állt, aztán a homlokát értetlenül ráncolva hallgatózott. A droid továbbra sem eredt a nyomába, így végül megfordult, visszasietett a sarokhoz, és óvatosan benézett a keresztfolyosóba. Bosszankodva látta, hogy a droideka tapodtat sem mozdult az őrhelyéről, mire visszahátrált néhány métert, majd előhúzta, és a szája elé emelte az adóvevőjét. – Láttad ezt? – kérdezte halkan. – A jelekből ítélve nem akar játszani velünk, igaz? – kérdezte derűsen Mara. – Nem, szemlátomást remekül érzi magát ott, ahol most van – válaszolt mosolyogva Luke. – Szeretnéd te is megpróbálni? – Aligha éri meg a fáradtságot – felelte Mara. – Már mindkettőnket látott, és alighanem elég okos ahhoz, hogy ne vegye üldözőbe egyikünket, mialatt nem észleli a másikat. Az imént nem mondtam ugyan, de tartottam ettől a lehetőségtől. – Egy próbát mindenképpen megért – Luke felsóhajtott, és felvetette: –, akkor következzen a kettes számú terv. Készen állsz? – Igen – felelte Mara, és a hangjából érződött, hogy ismét megkomolyodott –, vigyázz magadra! – Te is – dörmögte Luke, azzal kikapcsolta, és visszaakasztotta a derékszíjára a rádiót. Aktiválta a fénykardját, megfeszítette az izmait, és újra kiugrott a keresztfolyosóra... A következő pillanatban zavart érzett az Erőben. Az ösztönei a veszélyforrás irányát is megsúgták neki. Gyorsan oldalra perdült, és visszaugrott a főfolyosóra, így még éppen idejében ütötte félre az energianyalábokat, amelyek a hosszú járat mélye felől záporoztak rá. Azonnal megértette, hogy mi történt. Egy kóborló vagaari csapat érkezett a hajó gyomrából, amelynek tagjai nyilván azt remélték, hogy észrevétlenül a közelébe férkőzhetnek, és végezhetnek vele, mialatt ő a droidekára irányítja minden figyelmét. Az előző orvtámadásokhoz hasonlóan ez az összecsapás sem tartott tovább néhány másodpercnél. Luke egyenesen a harcosokra pattintotta vissza a neki szánt sugárnyalábokat, és rögtön érzékelte, hogy éles fájdalom hasít egyikük testébe. A következő másodpercekben az osztag sürgősen visszavonult; a sértetlen vagaarik magukkal vonszolták súlyosan sebesült társukat. Luke vett egy mély lélegzetet. Most, hogy már nem kellett önmaga védelmére összpontosítania, azonnal megérezte Mara hirtelen támadt aggodalmait. Az Erőn keresztül megnyugtatónak szánt gondolatot repített a felesége felé, majd egy néma figyelmeztetést is, hogy vigyázzon a hátára. Azzal felemelte a fénykardját, és futva indult a vele szemben álló zsilipkapu felé. A droideka minden bizonnyal arra számított, hogy a néhány perccel korábbi módszerét megismételve, óvatosan és lassan bukkan elő a sarok mögül. Így aztán az első lövései

ártalmatlanul süvítettek el a háta mögött, amikor szempillantás alatt átrohant a járaton, és megtorpant a felderítőközpontba vezető átjáró előtt. A második tűzcsapás már megtalálta a célpontot. Luke keményen összeszorította a fogát, és a fénykardját villámgyorsan forgatva hárította a gyilkos energianyalábokat. Az elszánt védekezés hevében egyetlen pillanatra sem merte megosztani a figyelmét, hogy a támadója háta mögé pillantson. Így aztán legfeljebb remélhette, hogy Mara tartja az ütemtervet, és most már javában lopakodik a bal oldali zsilip felé... A tüzelésnek hirtelen vége szakadt, és a droideka törzsének felső része átfordult a folyosó másik vége felé. A szemvillanásnyi pihenő alatt Luke megpillantotta a feleségét, aki éppen kirántotta a fénykardját a bal oldali zsilip záró lemezéből. Az utolsó pillanatban helyezkedett védőállásba, mert a következő pillanatban a droideka tűz alá vette. Luke-ot elfogta az idegesség, és visszatartotta a lélegzetét, majd hirtelen megnyugodott, mert látta, hogy Mara magabiztosan, tökéletes időzítéssel pattintja félre a felé száguldó sugárlövedékeket. Most, hogy a droideka másfelé figyelt, ő következett. A fél szemét továbbra is a harci gépezeten tartva vízszintesen előreszegezte a kardját, és viszonylag lassú, de határozott mozdulattal beledöfte az energiapengét az előtte álló zsilipajtóba. A droideka azonnal reagált, és visszafordult felé. Luke idejében felfigyelt, így gyorsan visszahúzta, és maga elé lendítette a kardját. A következő pillanatban a gépezet fedélzeti sugárvetői újabb energiazáport zúdítottak rá. Elszántan védekezett, mialatt Mara ismét nekilátott, hogy lyukat vágjon az átjárót lezáró, különleges ötvözetből készült fémlemezekbe. Luke úgy számította, hogy ha elég hosszan tudják folytatni ezt a játszmát, valamelyiküknek előbb-utóbb sikerül betörni a felderítőközpontba. Valószínűleg a droideka is erre a következtetésre jutott. Leadott még egy utolsó sortüzet, majd a védőpajzsát kikapcsolva villámgyorsan összecsukódott, és miután hatalmas kerékké alakult, hihetetlen gyorsasággal megindult Mara felé. Luke azonnal utána vetette magát... És éppen csak maga elé tudta kapni a fénykardját, mert a sebesen guruló droid váratlanul négy sugárnyalábot röpített felé. Hárította ugyan a lövedékeket, de annyira megdöbbent, hogy elbizonytalanodott, és önkéntelenül lelassított, hogy összeszedhesse a gondolatait. Mindeddig még csak nem is sejtette, hogy a droidekák képesek gyors előrehaladás közben is tüzelni. Ezalatt a gördülő gépezet rálőtt Marára, aztán, amikor a szélsebesen körbeforgó sugárvetők a körív megfelelő pontjára érkeztek, újabb sortüzet zúdított őrá, majd megint Mara volt a célpont... Luke lélegzet után kapott, és minden erejét beleadva rohant tovább, mert hirtelen megértette a droideka támadási tervét: oda fog gurulni egészen Mara elé, hogy méterekről vehesse tűz alá az ellenfelét. És még a Jedik legendás reflexei sem lesznek kellően gyorsak ahhoz, hogy Mara elháríthassa a közvetlen közelről leadott lövéseket... – Fuss! – ordította kétségbeesetten Luke. – Tűnj el onnan! Most! Mara nem tágított a helyéről. Ő is rájött, hogy mit tervez a droid, de meg sem fordult a fejében, hogy elmenekül előle. A fénykardját csapásra emelve, támadóállásban várta, hogy megütközzön a pusztító gépezettel. Luke félig dühösen, félig rettegve szitkozódott, és minden erejét összeszedve rohant. A droideka már majdnem odaért a feleségéhez... Aztán, amikor a gépezet hangos csikorgás kíséretében ráfékezett, Mara végre megmozdult. Előre és oldalra szökkent, hogy kitérjen a tőle legfeljebb két méteres távolságban, gyorsan szétbontakozó droid tűzvonalából, majd rávetette magát a gépezetre. Ám a droideka ezúttal is idejében reagált. Még be sem fejezte a szétbontakozást, amikor aktiválta az energiapajzsát. Mara energiapengéje ártalmatlanul lesiklott a pajzs domború felületéről. A gépezet folytatta az imént megkezdett műveletet, közben máris a tőle alig egy-másfél méterre lévő Jedi-hölgyre emelte a sugárvetőit. Mara a saját csapásának lendületétől

hajtva oldalra perdült, így már nem tudta maga elé rántani a fénykardját, amikor a droid tüzet nyitott... Luke afféle végső megoldás gyanánt elhajította a fénykardját, amely pörögve szállt a felesége és a droideka közötti rés felé. A zöld fénnyel izzó energiapenge Mara testétől alig húsz centiméterre pattintotta félre a droid fegyvereiből kiröppenő energianyalábokat. – Gyere! – harsogta a Jedi-mester. Marát nem kellett biztatni. Elszökkent a droideka mellett, a levegőben repülve a bal kezébe rántotta Luke fénykardját, és amikor visszaérkezett a fedélzetre, a férje felé lódult. Luke lefékezett, megpördült, és elkapta a fegyverét, amelyet Mara futás közben odadobott neki. Egyetlen másodperccel később már egymás mellett rohantak a jobb oldali folyosó felé. Ám a menedék korántsem bizonyult olyan biztonságosnak, mint remélték. A hátuk mögött a droideka megint összecsukódott, és elindult utánuk. Luke egyből megsejtette, hogy mi történt. Ezekben a pillanatokban a gépezet mindkettejüket egyszerre látta, ezért nyilván úgy döntött, hogy átveszi a kezdeményezést. Hamarosan elérték a sarkot, és beugrottak a főfolyosóra. – Jön utánunk! – zihálta Mara. – Tudom – lihegte Luke. – Gyerünk tovább! Talán mégis meg kellene próbálnunk azt a fénykardos rajtaütést! Mara nem válaszolt, hogy takarékoskodjon a levegőjével és az erejével. Körülbelül tizenöt métert tehettek meg, amikor meghallották, hogy a hátuk mögött a droideka befordul a sarkon. – Vigyázz! – kurjantotta Luke, és visszafordult. A harci gépezet a két folyosó kereszteződésétől két-három méterre megállt, és ismét lövegtoronnyá alakult. – Oda! – kiáltott Luke, és rámutatott egy szervizalagútra, amely éppen előttük csatlakozott be a főjáratba. A droideka tüzet nyitott rájuk, ám ebből a távolságból biztonságosan el tudták hárítani a lövéseit, így különösebb megerőltetés nélkül behúzódhattak a szűkös oldaljáratba. Néhány pillanatra mindketten nekitámaszkodtak az alagút hideg fémfalának. Luke rövidesen meghallotta, hogy a gépezet újra összecsukódik. Óvatosan kilesett a sarok mögül, mert még idejében tudni akarta, ha a rettenetes ellenfél üldözőbe veszi őket... Ám ahogy az ellenségei átmenetileg eltűntek a szenzorai elől, a gépezet úgy döntött, hogy visszamegy őrködni. Luke mindvégig szemmel tartotta a droidekát, mialatt az újra kerékformát öltött, és minden sietség nélkül visszagurult a keresztfolyosóra. – Ez nem jött be – állapította meg, miután a harci droid eltűnt a sarok mögött. – És nem is fog – mordult fel zihálva Mara. – Egyébként köszönöm, hogy kihúztál a bajból. Azt hittem, be tudom vinni neki a végzetes döfést, de megint időben aktiválta a pajzsát. – Nyilván kiszámította, hogy mire készülsz – válaszolta Luke. – Azt tudtad, hogy ezek a masinák gurulás közben is tudnak lőni? – Nem – Mara értetlenül megcsóválta a fejét, és mélyen eltöprengve fejtegette: –, ez a képességük vagy egy régi, gondosan megőrzött titok, vagy egy újabb keletű, leleményes újítás, amellyel valaki felruházta ezt a bizonyos példányt. Mondjuk, nem kimondottan hatékony megoldás. Magad is láthattad, hogy csakis a saját menetirányába tud lőni, és csakis akkor, amikor a sugárvetői a megfelelő pozícióba fordulnak. – Nekem így is eléggé hatékonynak tűnt – morogta Luke. – Ezt nem vitatom – vágta rá Mara. – Viszont másik irányból kell megközelítenünk a problémát. Ha tovább próbálkozunk, előbb-utóbb ki fog fárasztani mindkettőnket.

– Vagy leszed minket egy vagaari orvlövész, mialatt a gép leköti a figyelmünket – tette hozzá komoran Luke. – Gondoljuk végig. Amikor a pajzsa üzemel, nem tudjuk elkapni. Ami azt jelenti, hogy akkor kell lecsapnunk rá, amikor gördül, vagy amikor megáll, és kibontakozik. – Ez az utóbbi lehetőség szóba sem jöhet – tiltakozott Mara. – Láttad, hogy mi történt az előbb. Az átalakulási folyamat közben is be tudja kapcsolni a pajzsot, ha ellenséget érzékel a közelében. – Vagyis, úgy kell a közelébe férkőznünk, hogy ne vegyen észre – összegezte Luke. – Alighanem újra elő kell vennünk a lesből induló támadás gondolatát. – Így igaz – mondta Mara. – Csak az a gond, hogy a hajónak ezen a részén nincs más rejtekhely, mint a folyosó mellett lévő helyiségek. – És ilyesmivel már próbálkoztunk – dünnyögte Luke. – Pontosan – válaszolta Mara –, ami annyit tesz, hogy el kell csalnunk egy másik helyre, ahol jobbak a terepviszonyok. A turbólézer-ütegek környéke éppen megfelel erre a célra. Ott akár válogathatunk is a búvóhelyek között. Luke kétkedve ingatta a fejét. – Azt nem fogja hagyni – felelte rosszkedvűen. – Te is láttad, hogy mit csinált az előbb. Hiába látott mindkettőnket, megállt a keresztfolyosótól néhány méterre, leadott egy-két lövést, aztán visszament őrködni. – Tényleg így történt. Nahát! – álmélkodott Mara, és mialatt meredten nézte a szemközti falat, az arckifejezése hirtelen megváltozott, és gyorsan megkérdezte: – Figyelj csak, Luke, mennyire pontosan tudnád meghatározni azt a helyet, ahol megállt? A Jedi-mester felidézte magában az elmúlt pillanatok eseményeit, halványan elmosolyodott, és kijelentette: – Néhány ujjnyi eltéréssel. Két méterre volt a torkolattól, a főfolyosó középvonalában. De természetesen semmi sem garantálja, hogy a következő alkalommal is ugyanott fog megállni. – Szerintem meg igen – válaszolta Mara, és szélesen elmosolyodott. – Még ha ezt a példányt önálló elektronikus aggyal szerelték is fel, a vagaarik aligha jártasak a harci droidok programozásában, így aztán nem készíthették fel a gépüket a váratlan helyzetekre. Szerintem egyszerűen csak megadták neki a járőrözés paramétereit, és a droideka centiméteres pontossággal ragaszkodni fog a belétáplált útvonalhoz. – Idáig rendben – válaszolta Luke, és gyanakodva sandított a feleségére. Régtől fogva ismerte azt az arckifejezést, amely az elmúlt pillanatokban telepedett Mara vonásaira, így tudta róla, hogy kevés jót ígér. Rosszat sejtve megcsóválta a fejét, és hozzátette: – De még mindig nem találtunk megfelelő rejtekhelyet egy váratlan rajtaütéshez. – Semmi baj – jelentette ki vidáman Mara –, mert amit tenni fogunk, ahhoz nem is lesz szükségünk búvóhelyre. Íme, a tervem... Luke szorosabb fogást vett fénykardjának a markolatán, és ismét kilépett a parancsnoki fedélzet mögött vezető keresztfolyosóra. A droideka feje azonnal felé fordult. Luke lépett egyet előre. Válaszképpen a gépezet elfordította a törzsét, és rászegezte a sugárvetőit. – Készülj... – mormolta halkan. Ismét lépett egyet, és érzékelte, hogy a háta mögött Mara is előbukkan a sarok mögül. Aztán hirtelen minden más érzés és gondolat elröppent a tudatából, mert a droideka tüzet nyitott. Luke villámgyors csapásokkal hárította a feléjük száguldó energianyalábokat, mialatt apró léptekkel oldalazott a felderítőközpontba vezető átjáró felé. Amikor odaért a bejárathoz,

megütötte a fülét Mara életre kelő fénykardjának jellegzetes búgása. A droideka ezúttal is az előző percekben alkalmazott taktikájához fordult. Mialatt Mara beledöfte az energiapengéjét a zsilip zárólemezébe, a gépezet összecsukódott, és teljes sebességgel megindult feléjük. Luke éberen figyelte a gyorsan közeledő droidot, és a megfelelő pillanatra várt... – Indulj! – kiáltotta hirtelen, majd elhárította a romboló droid menet közben leadott lövéseit. Mara kikapcsolta a fénykardját, és hanyatt-homlok bemenekült a főfolyosóba. Luke még egyetlen másodpercig a helyén maradt, aztán oldalra szökkent, és a felesége után iramodott. Néhány pillanattal később meghallotta, hogy a gépezet befordul a sarkon, mire kettőzött erővel rohant. Jól tudta, hogy ha az előbb rosszul mérte fel a droideka járőrözési útvonalának határát, vagy ha a gépezetet nem pontosan úgy programozták, ahogyan azt Mara remélte, akkor ez a tervük sem fog beválni. A droid dübörgése hirtelen elhalkult, majd teljesen elhallgatott. – Megállt! – kiáltotta Mara, azzal megtorpant, és megpördült. Luke is lelassított, majd a fénykardját aktiválva a hajó orrának irányába fordult. A droideka a folyosó közepén állt, pontosan ott, ahol az előző alkalommal. Máris aktiválta a védőpajzsát, közben gyors mozdulatokkal befejezte a kibontakozás folyamatát. És pontosan alatta, azon a helyen, ahová a színlelt támadás előtti pillanatokban Mara lerakta, ott hevert a Jedik titkos fegyvere. Lorana Jinzler fénykardja. Az ötven évnél is öregebb fegyver a droideka energiapajzsán belül hevert a fedélzet fémlemezén. Luke felemelte a fénykardját, ám nem azért, hogy védje magát, hanem, hogy tisztelegjen vele. Mialatt a droid vízszintes helyzetbe engedte az alkarját, Mara az Erő közvetítésével felemelte, majd úgy mozgatta és fordította Lorana fénykardját, hogy felfelé mutasson, a droideka törzsének alját képező, bronziumpáncéllal burkolt félgömbre. Aztán a zöld energiapenge kissé recsegő búgás közepette életre kelt, és majdnem tövig belefúródott a harci droid alapjába... A következő másodpercben Luke zavart érzett az Erőben. – Feküdj! – kiáltotta, azzal villámgyorsan hátat fordított a végzetes sérülést szenvedett gépezetnek, közben az Erő közvetítésével megragadta Marát, és mialatt hasra vágta magát, őt is lerántotta a fedélzetre. Egyetlen pillanattal később a droideka mennydörgő csattanás kíséretében darabokra robbant. Luke szorosan összeszorította a szemhéját. Akaratlanul összerándult, amikor végigsöpört rajta a lökéshullám. Forróság perzselte a szabad bőrfelületeit, mialatt egy ellenállhatatlan erő felemelte a levegőbe, majd visszavágta a fedélzetre. Apró, izzó repeszdarabok tucatjai záporoztak a hátára és a végtagjaira. Ezek némelyike áthatolt a ruházatán, és kegyetlen fájdalmat okozva belefúródott a bőrébe. A levegőben maró füst terjengett, amely erősen ingerelte úgy a torkát, mint a tüdejét. Néhány másodperc múlva a tat felől érkező, hűvös légtömeg húzott át felette, amelyet a robbanás nyomán keletkezett, részleges vákuum szívott át a hajó mélyéről. Aztán egy csapásra minden elcsendesedett. Luke óvatosan kinyitotta szemét, felkönyökölt, és a válla felett a kereszteződés felé nézett. A droideka eltűnt. És vele együtt eltűnt Lorana fénykardja is. A felderítőközpontba vezető zsilip többrétegű záró lemezén jókora, szabálytalan formájú nyílás tátongott. – Gyerünk! – mondta Luke a feleségének, mialatt szédelegve feltápászkodott. – Menjünk

be oda, mielőtt összeszedik magukat! – Tessék? – kérdezte bizonytalanul Mara, majd nehézkesen talpra állt, és masszírozni kezdte a halántékát. Végül megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Oh, értelek. Igen, menjünk tovább. – Helyes! – vágta rá Luke, és a fénykardját keresve forgatta a fejét. Hamarosan meglátta a fegyvert, amely tőle öt-hat méterre feküdt a jobb oldali válaszfal tövében. Az Erő segítségével a jobb kezébe rántotta a kardot, majd a fejét csóválva megkérdezte: – Jól sejtem, hogy annak a félgömbnek a belsejében a droideka minireaktora rejtőzött? – Ráhibáztál – válaszolta Mara, majd kihúzta magát, és felkapta a saját fénykardját a fedélzetről. – Én csak ki akartam iktatni azt a gyilkos masinát. De nem ezzel a roppant látványos módszerrel. – Valószínűleg eltaláltad az energia szabályzóit – vélekedett Luke, és tetőtől-talpig végigmérte a feleségét. A ruházatán megpörkölődött foltok sötétlettek, de néhány kisebb, felszínes karcolástól eltekintve Mara sértetlennek tűnt. Őt is elfogta az a lökéshullám keltette szédülés, amellyel maga Luke is küzdött, de a tekintetén látszott, hogy hamarosan kitisztul a feje. – Menjünk, Mara – ismételte halkan a Jedi-mester – csináljuk végig! – Rendben – válaszolta Mara, ezúttal már határozottan. Vett egy mély lélegzetet, és elindult az orr irányába. – Folytassuk! Az átjárót lezáró, különleges ötvözetből készült záró lemez bal oldala szinte teljes egészében beszakadt, így Mara és Luke egymás oldalán, egyszerre léphettek be a felderítőterembe. A lélegzetüket visszafojtva, a fénykardjukat készenlétben tartva óvakodtak előre. Hamarosan kiderült, hogy nem is lett volna szükség erre az éber elővigyázatosságra. Odakint a hosszú, tágas folyosó elvezette a robbanás lökéshullámát, amíg az el nem veszítette minden energiáját. Idebent viszont, a felderítőközpont zárt terében a hatalmas nyomás nem szökhetett sehová. Az irányítópultokra borult, illetve a padozaton elterült vagaarik külsején látszott, hogy a pusztító hullám valószínűleg többször végigvágott a termen, mialatt ide-oda verődött a falak között. – Még most sem adják fel – jelentette ki Luke, és a konzolok, illetve ülések tengere felett a hídra vezető, megerősített zsilipre pillantott. – Próbáljunk meg bejutni oda, mielőtt Estosh rájön, hogy megérkeztünk. – Jó, menj előre – válaszolta Mara, és egy halk sípolásokat hallató irányítópult felé intve hozzátette: – Mindjárt megyek utánad, de előtte meg akarom tudni, hogy mi történik ott. Luke bólintott, és elindult a híd felé. Már a zsilip közelében járt, amikor fémesen kongó kattanás hallatszott, majd a jókora záró lemez fülsértő csikorgás és tompa robajlás kíséretében nyílni kezdett. Villámgyorsan jelzett Marának, hogy bújjon el, majd beugrott egy, az átjárótól jobbra álló vezérlőpult mögé. Kikapcsolta a fénykardját, sebesen odakúszott a pult oldalához, és óvatosan kikémlelt. A feltáruló nyílásban két, idegesnek tűnő vagaari állt, akik a vállukról lógó nehéz sugárvetőkkel pásztázták a felderítőközpontot. A lábuk előtt két wolvkil toporzékolt, amelyek halk, türelmetlen hörgéseket hallattak. Luke meglepetésében visszatartotta a lélegzetét. Rögtön tudta, hogy mi történt, és felismerte a kínálkozó lehetőséget. A híd vastag hátsó fala megvédte ugyan a bent tartózkodó vagaarikat a droideka megsemmisülésének következményeitől, de természetesen így is felfigyeltek a robbanásra. És Estosh most kiküldte a két katonát, hogy derítsék fel a környéket. Mindez azzal járt, hogy a hídra vezető átjáró tárva-nyitva állt előttük, csupán a két harcoson, illetve a két wolvkilen kellett túljutniuk. Most már csak az volt a kérdés, hogy hogyan fordítsák a maguk hasznára a váratlan fordulatot.

Az egyik vagaari visszaszólt valamit a válla felett, amire dallamos kiáltás válaszolt a híd mélyéről. A két harcos bizonytalan léptekkel átóvakodott a felderítőközpontba, majd szemlátomást félve elindultak a beszakadt zsilipkapu felé. Reszkető kézzel markolták a sugárvetőiket, közben ide-oda kapkodták a fejüket, hogy folyamatosan szemmel tartsák a környezetüket. Egyikük sem vette észre a Jedi-mestert, mialatt elhaladtak előtte, ám egy pillanattal később Luke azon kapta magát, hogy nyílegyenesen az egyik wolvkil szemébe mered. Azonnal segítségül hívta az Erőt, és a láthatatlan energiákat a ragadozó központi idegrendszere felé irányította. Nemrégiben egyszerre hatolt be egy egész falkára való fenevad agyába, és sikeresen elaltatta őket, de az akkor szempillantás alatt megtalált eljárást ezúttal nem alkalmazhatta. Most csupán el akarta terelni magáról a wolvkil figyelmét, méghozzá úgy, hogy a gazdái ne vegyenek észre semmit. Gyorsan, de óvatosan keresgélt az állat idegrendszerében... Ebben a pillanatban, még mielőtt cselekedhetett volna, valaki felnyögött a teremben. A két vagaari egyszerre fordult a hang irányába, és villámgyorsan maguk elé szegezték a fegyvereiket. A nyögés megismétlődött, ezúttal jóval hangosabban, mint az előbb, és fojtott hörgés is társult hozzá. Az egyik harcos mondott valamit az anyanyelvén, mire a wolvkil megfeledkezett Luke-ról, és a társa nyomában elindult a hangosan nyögdécselő sebesült felé. A vagaarik a sugárvetőiket lövésre készen tartva követték az állatokat. A hátuk mögött a zsilip nyíló záró lemeze megállt, majd rögtön elindult az ellenkező irányba. Luke halványan elmosolyodott, és óvatosan felegyenesedett. Nesztelenül lopakodva megkerülte a pultot, és a csikorogva sikló zsilipkapu előtt átvágva besurrant a hídra.

Huszonhatodik fejezet

A belépője olyan halkra sikerült, hogy a hídon tartózkodók egy teljes másodpercig nem vették észre őt. Luke arra használta ezt a nyugodt pillanatot, hogy gyorsan felmérje, és kiértékelje a helyzetet. Tíz, barna egyenruhát viselő vagaari állt vagy ült a különféle irányítópultok előtt. A vezérlőterem elülső végét lezáró, hatalmas, páncélüveg ablakokon túl a hiperűr elmosódó, vadul örvénylő fénycsíkjai látszottak. A központi monitor jobb felső sarkában fénylő számláló azt jelezte, hogy három perc van hátra a következő kitörésig. Aztán a zsilipet kezelő vagaari hirtelen felfigyelt a behatolóra, és meglepetésében hangosan felhördült. A pultok előtt ülő idegen teremtmények a bejárat felé fordultak, aztán kimeredt szemmel, döbbenten bámultak. Luke nyugodt mozdulattal felemelte, és bekapcsolta a fénykardját. Éppen idejében ugrott védőállásba, mert a következő pillanatban az összes vagaari fegyvert rántott, és tüzet nyitott. Ám a rémületük jelentős befolyást gyakorolt a célzási képességükre, így az első, kapkodva leadott össztüzet alaposan elhibázták. Luke könnyűszerrel hárította azt a mindössze három energianyalábot, amely a teste felé tartott. Még a harc hevében sem feledkezett meg arról, hogy a híd tele van fontosabbnál fontosabb műszerekkel és berendezésekkel, így nem egyszerűen félreütötte a sugárlövedékeket, hanem visszaverte azokat az ellenfeleire. A következő sortűz még az előzőnél is rosszabbra sikerült, mert az életben maradt vagaarik felismerték, hogy szörnyű veszélybe kerültek, és minden erejükkel azon igyekeztek, hogy fedezéket találjanak maguknak. Luke a rövid tűzszünetet kihasználva az Erő közvetítésével az oldalfalhoz vágta a zsilip kezelőpanelje mellett álló vagaarit, majd szintén az Erő segítségével megnyomta a nyitógombot. Az immár a pultok mögött kuporgó vagaarik újra tűz alá vették őt. Ezúttal sem tudták eltalálni, viszont két újabb harcos terült el élettelenül a fedélzeten, akik mindketten a mellkasukba kapták azt a sugárlövedéket, amit ők maguk lőttek ki. A Jedi-mester hirtelen megérezte, hogy a válaszfal túlsó oldalán a felesége rohanva indul az ismét feltáruló átjáró felé, hogy mielőbb bekapcsolódhasson a harcba... A következő pillanatban vagaari nyelvű kiáltás harsant a hídon: – Amacrisier! A vezényszót követően az egyre hevesebb lövöldözésnek egy csapásra vége szakadt. Luke továbbra sem engedte le a fénykardját, és éberen figyelte a környezetének minden apró rezdülését. – A Jedik valóban bámulatra méltó harcosok! – jelentette ki higgadt hanghordozással az egyik vagaari, majd kilépett a fedezéke mögül, és a derékszíjáról csüngő fegyvertokba dugta a sugárvetőjét, közben fennhangon hozzátette: – Nem hittem volna el, ha nem látom a saját szememmel! – Az apró csodák megfűszerezik az életet, Estosh – válaszolta Luke. – Jól mutat ebben az egyenruhában! – Most már annak látszom, aki valójában vagyok – vágott vissza gőgösen Estosh, és büszkén kihúzta magát – és nem annak a szánalmas senkinek, akinek kiadtam magam!

– Igazán lenyűgöző előadás volt – ismerte el Mara, aki ebben a pillanatban lépett be a hídra. Gyorsan odasietett a férje mellé, és hozzátette: –, bár szerintem egy kicsit túljátszottá a szerepét. – Ugyan már! – Estosh hanyagul legyintett, azzal lassú, nyugodt léptekkel sétára indult az irányítópultok között, és elégedett hangon folytatta: – így is megtévesztettük magukat. Ártalmatlan nyomorultaknak hittek minket. És csakis ez számít! – Nem tudtak mindenkit átverni – jegyezte meg Mara –, Formbi főnemes a kezdet kezdetétől tudta, hogy kifélék maguk. Estosh megtorpant, és ingerülten ráförmedt a Jedi-hölgyre: – Hazudik! Mara közönyösen megcsóválta a fejét. – Igazat mondok, de maga csak higgye azt, amit akar – válaszolta, és megvonta a vállát. – Egyébként, megkapták azt, amit akartak, igaz? Megszerezték a droidjaikat, sőt, még egy Dreadnaughtot is zsákmányoltak, amivel hazavihetik a gépeket. Mi van még hátra? Mit forgat a fejében, Estosh? A vagaari vezér mindkét szája megrándult. – Hát már megint hagyja, hogy az asszonya faggatózzon maga helyett? – kérdezte gúnyosan Luke-tól, mialatt folytatta a sétát. – Ez még nem kihallgatás, Estosh. A feleségem csupán társalog magával! – vágott vissza a Jedi-mester, akit váratlanul furcsa érzés kerített hatalmába. Feltámadt benne a gyanakvás, és gyorsan emlékezetébe idézte a látszólag összevissza járkáló vagaari eddigi útvonalát. A következő pillanatban rádöbbent, hogy Estosh nem céltalanul bolyong a hídon, hanem egy bizonyos irányba tart. – Az efféle beszéd a gyengéknek és a prédanépségnek való – csattant fel megvetően Estosh. – A harcosok helyett a tetteik mesélnek! – Tudja, mi ketten egész tűrhető harcosnak tartjuk magunkat – válaszolta Luke, közben azon törte a fejét, hogy vajon mire készül az ellenség parancsnoka. Szemlátomást a kormánykonzol felé haladt, amely előtt ott hevert az egyik elesett harcos teteme. Luke sorra vette a lehetőségeket, a fejében egymást kergették a kérdések. Lehetséges, hogy a halott vagaari az imént még egy különleges fegyvert hordozott, és Estosh azt akarja megszerezni? Vagy talán meg akarja változtatni a hajó irányát? Esetleg a kormánypult közelében lapuló harcosokat akarja elérni, hogy aztán eleven pajzsnak használja őket, amíg kitalálja, hogy hogyan vágja ki magát a szorult helyzetből? A Jedi-mester végül úgy döntött, hogy akármelyik magyarázat helyes, eljött az ideje, hogy megállítsa Estosht. Teleszívta a tüdejét, és már éppen indulni akart, amikor meghallotta a mellette álló Mara halk suttogását: – Maradj veszteg... Luke először értetlenül pillantott a feleségére, aztán meglátta a zöld szempárban táncoló, apró szikrákat, és észrevette, hogy Mara jelentőségteljesen megmozgatja az orrcimpáját. – Az igazi harcosok szavának súlya van – fejtegette ezalatt Estosh, és lassan, de állhatatosan közeledett a kormánypult felé. Luke észbe kapott, a vagaarik parancsnokára nézett, és felidézte magában, majd rögtön alkalmazta is az érzékszervek ingerküszöbének finomítására szolgáló Jedi-módszereket. A hallása hirtelen sokkal élesebbre váltott. A vagaari értelmetlen szóáradata eléggé bántotta a fülét, de nem törődött vele, és maguk a szavak sem érdekelték. Az orrán keresztül, lassan beszívta a levegőt. Gondosan szétválogatta, és elemezte a különféle szagokat, hogy rátaláljon arra a bizonyos kipárolgásra, amelyet Mara már az imént észrevett.

Hirtelen bukkant rá, szinte véletlenül. Gyenge volt, alig érzékelhető. Ismét beszívta a levegőt, és az emlékezetében kutatva próbálta azonosítani a szagot... A következő pillanatban a velejéig megdöbbent, és minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy az arca ne árulja el az érzelmeit. A várakozásával ellentétben nem robbanóanyag, hanem egy sokkal félelmetesebb vegyület szagát érzékelte. Méregét. És nem is akármilyen méregét. A jellegzetes, savas bűz arról tanúskodott, hogy ez egy korrozív méreg, amelyet arra terveztek és szántak, hogy szétmarja a védőmaszkokat, vagy a sisakokba épített légszűrőket, majd ugyanezt tegye az áldozat tüdejével. Ez az anyag afféle utolsó fegyvernek számított, mert egyaránt végzett úgy a támadókkal, mint a védőkkel. Rendszerint a vesztésre álló fél vetette be, de az is akkor, és csak akkor, ha a vereség már végképp elkerülhetetlennek tűnt, és mindenáron meg kellett akadályozni az ellenség győzelmét. Luke gyorsan körülhordozta a tekintetét a teremben, közben villámgyorsan dolgoztatta az elméjét, hogy megoldja a problémát. Léteztek ugyan a különféle gyilkos vegyületek ártalmatlanítására szolgáló Jedi-eljárások, amelyeket ő maga is több alkalommal sikeresen alkalmazott a múltban, ám jól tudta, hogy a korrozív mérgeket ezek sem tudják hatástalanítani. Azzal is tisztában volt, hogy az ellenségeik a híd bármely pontján elrejthették a mérget tartalmazó tartályt, és most bármelyik vagaari zsebében ott lapulhat a távkioldó, amellyel az illető megnyithatja annak szelepeit. És miután a rettenetes anyagnak csupán néhány molekulája lebegett a levegőben, Mara és ő nem követhették a szagnyomot, és nem deríthették ki a forrásának a helyét. Luke végül kérdő pillantást vetett a feleségére. Mara szótlanul biccentett, mire mindketten átadták magukat az Erőnek, és megnyitották az elméjüket egymás előtt. A következő néhány pillanatban az Erőt egyfajta közvetítő közegnek használva, kölcsönösen kicserélték a gondolataikat, hirtelenjében szőtt terveiket, valamint az ötleteiket, és azok várható következményeit. – ... akiknek nincs meg a kellő erejük vagy ravaszságuk – folytatta Estosh, és tovább járta a felületes szemlélő számára céltalan sétálgatásnak tűnő útját. – Hát, nem is tudom – válaszolta tűnődve Mara. – Az tény, hogy önök tekintélyes nyers erővel bírnak, de a ravaszságukat én magam csupán szánalmasnak minősíteném. Formbi főnemes az első perctől fogva tudta, hogy kik maguk valójában, míg Luke és én rájöttünk, hogy egy hadihajót hagytak az űrállomás mellett. – A lényeg, hogy a nagy megtévesztés is kudarcot vallott, és maga jelentős hátrányba került. Láthatja, mi itt vagyunk, míg a harcosai a cirkáló mélyén kóvályognak – tette hozzá Luke, hogy szóval tartsa a vagaarit. És mert valahol a szíve mélyén még most is remélte, hogy rá tudják beszélni őt a megadásra, előhozakodott az ajánlatával: – Figyeljen rám, Estosh. Ha leteszik a fegyvert, szabadon elvonulhatnak. Élve és sértetlenül elhagyhatják a chiss fennhatóság alá tartozó szektorokat. – Már persze a még élő harcosaival – fűzte hozzá Mara – mert minél tovább vitatkozik, annál tovább fog apadni a létszámuk. – Talán így lesz – válaszolta Estosh, azzal megkerülte a kormánykonzolt, és szembefordult a Jedikkel. – De az is megtörténhet, hogy egyikünk sem hagyja el élve ezt a hajót. – Kényelmesen lekönyökölt a pult elülső peremére, előrenyújtotta a jobb kezét, és mintha csak szórakozottan, véletlenszerűen tenné, a kezelőfelület felett körözött a mutatóujjával, mialatt kijelentette: – Talán a Vagaari Birodalom jövőbeli, teljes győzelme megérné ezt az áldozatot. – Nézze, Estosh, ha feláldozza magát, sosem tudja meg, hogy mi lesz a történet vége – válaszolta halkan Luke. – És higgye el, előfordulhat, hogy megnyernek néhány csatát, de végül el

fogják veszíteni a háborút. – Az majd kiderül! – mordult fel Estosh, azzal vett egy mély lélegzetet, és gyors, határozott mozdulattal lenyomta a pult egyik vörös fénnyel villogó billentyűjét. Halk sípolás hallatszott, majd néhány másodperccel később a hajó kitört a hiperűrből. Az elülső ablaksoron túl a kígyózó fénysávok milliónyi, vidáman sziporkázó, vagy éppen bágyadtan hunyorgó csillaggá bomlottak szét. Miután a Dreadnaught maga mögött hagyta a hipersávot, lassú, nehézkes fordulóba kezdett. Néhány pillanat múlva az ablakokon túl feltűnt a távolban lebegő Brask Oto űrállomás. A hatalmas chiss bázis felszíne felett kéken derengő fénypontok tucatjai cikáztak. Egy ütemmel később Luke a lézernyalábok vöröslő villanásait is meglátta, és a torka fájdalmasan elszorult az aggodalomtól. – Miénk a győzelem! – jelentette ki gőgösen, diadalittasan Estosh, azzal felemelte, és a Jedikre szegezte a két karját, majd durván felrikoltott: – Most pedig meghaltok! Gyors mozdulattal ökölbe szorította a kezét, mire mindkét csuklója alól, a zubbonya ujjának rejtekéből legalább öt méter hosszú, zöld színű permetfelhő lövellt ki. – Menj! – kiáltotta Mara, és oldalra szökkent, az oldalfalba épített, vörösre festett ajtó irányába. Luke teleszívta a tüdejét, és a lélegzetét visszatartva rohant Estosh felé a pultok útvesztőjében. A vezérük közelében lapuló vagaarikat hamar elérte a méreg. Alig néhány pillanattal később már mindketten a fedélzeten hevertek, és görcsösen vonaglottak. Luke két hatalmas ugrással kitért jobbra, mire Estosh utána fordult, és kissé megemelte az alkarját, mert egyenesen a Jedi-mester arcába akarta fecskendezni a gyilkos permetet. A vagaari felfúvódott arca, és kidülledő szeme arról árulkodott, hogy ő is visszatartja a lélegzetét. Nyilván abban reménykedett, hogy a saját halála előtt még végignézheti ellenségeinek pusztulását. Luke továbbra is jobbra tartott, hogy ne érhesse el a közvetlenül a háta mögé süvítő, széles körívet leíró, zöld sugár. A következő másodpercben Mara aktiválta, és elhajította a fénykardját. Estosh villámgyorsan lebukott a sebesen pörgő, hangosan búgó fegyver elől, és miután az elhúzott a feje felett, ösztönösen utána nézett, közben akaratlanul leengedte mindkét kezét. A Jedi-mester azonnal kihasználta a lehetőséget. Három, hosszan elnyúló szökkenéssel Estosh előtt termett, és két gyors csapással felhasította a ruhaujját, illetve az alkarjaihoz szíjazott gáztartályokat. A csillogó hengerek tartalma kisebb robbanásnak is beillő süvítés kíséretében, egyszerre kiszabadult. Az Estosh csuklói alól lövellő, irányított permetsugarak elapadtak, viszont a teste körül szempillantás alatt felfúvódó, sötétzöld felhő alakult ki. Luke sietve hátrált a gyorsan szétterjedő, pusztító köd elől. Estosh feléje fordult, és vörösbe boruló szemével követte a mozgását. A teste egyre hevesebben reszketett, majd görcsösen vonaglott, ahogy a sav hólyagosra marta a bőrét, és a méreg az orrnyílásain keresztül bejutott a légútjaiba. Gyűlölettel teli, elhomályosuló tekintete összeakadt a Jedi-mesterével... Ebben a pillanatban Mara fénykardjának energiapengéje vagy fél méter hosszú rést vágott az elülső, központi ablaktáblába. A következő másodpercben a parancsnoki hídon elsöprő erejű szélvihar tombolt. Az Estosh körül kavargó, zöld felhő hosszú, őserdei indákra emlékeztető nyúlványokká formálódott, amelyeket a világűr vákuuma a levegővel együtt kiszippantott a léken. A hajó központi számítógépe reagált a hirtelen nyomáscsökkenésre, így a mindeddig nyitva álló zsilipajtó dörrenve bevágódott. Az erejét gyorsan elveszítő Estosh csak néhány másodpercig tudott talpon maradni, aztán

a tomboló fergeteg leverte a lábáról. A vagaarik vezére iszonyatos kínok között fetrengett a fedélzeten. Eszét vesztve rúgkapált, és a puszta körmével kaparta a fémpadlót. Még egyszer felemelte a fejét, Luke felé fordította feneketlen haragtól, gyötrő fájdalomtól, valamint mélységes gyűlölettől eltorzult arcát, és felhördült: – Jedik... Utolsó leheletével még hangtalan átkot mondott az ellenségeire, aztán mindörökre mozdulatlanná dermedt. Luke addigra már messze járt. A testét ostromló, őrjöngő széllökéseket az Erő segítségével ellensúlyozva, a vezérlőpultok között ide-oda kanyarogva rohant a híd eleje felé. Menet közben meglátta, hogy a légáramlat a réshez szívta Mara továbbra is aktív fénykardját, amely így keresztbe fordulva feküdt a hosszúkás léken. Gyorsan előrenyújtva a bal karját, és az Erő közvetítésével a tenyerébe rántotta, majd kikapcsolta, és a derékszíjába tűzte a felesége fegyverét. A tüdeje már valósággal égett az oxigénhiánytól, ahogy a légnyomás értéke majdnem nullára csökkent a teremben. Néhány pillanattal később elérte a híd elejébe épített pultsort, felugrott rá, majd a léktől alig fél méterre megállt, és megpördült. Mara ott állt vele szemben, a terem átellenes végében, az időközben felnyitott vészkabin előtt. A bal kezével a levegőszelepeket működtető nyitókart szorongatta, míg a baljában egy jókora, méretre vágott szigetelőfoltot tartott. Luke intett neki, mire ő átrepítette a fóliadarabot a hídon, amit a Jedi-mester az Erő segítségével magához rántott. Mara megnyitotta a szelepeket. Az utántöltő rendszerből magas nyomású levegő tódult a terembe, amitől az időközben enyhe fuvallattá gyengülő szél ismét erőre kapott. Luke várt még néhány pillanatig, hogy a méreg utolsó foszlányai is biztosan eltűnjenek a hídról, aztán feltépte, és a résre csapta a szigetelőfoltot. Néhány másodperccel később már hallotta is a beáramló levegő tompa, lefojtott morajlását, amely a nyomás növekedésével párhuzamosan éles süvítéssé változott. A helyiségben kavargó légörvények hamarosan lecsillapodtak, ami azt jelezte, hogy a hídon helyreállt a szokásos légnyomás. A Jedi-mester kifújta a tüdejében maradt levegőt, vett néhány mély lélegzetet, és körülnézett. A fedélzeten elterült, és a pultokra borult vagaarik mozdulatlanul hevertek. Luke hatalmasat sóhajtott. A Jedik tisztelik az életet, annak minden formáját... – Ezt azonnal hagyd abba! – szólt rá szigorú hanghordozással Mara. – Még rengeteg a dolgunk! Luke a feleségére fordította a figyelmét, aki már a kormánykonzol fölé hajolt, és lázas izgalommal állítgatta a különféle karokat, illetve rövid parancsokat gépelt a billentyűzeten. – Rendben, leálltam – felelte a Jedi-mester. – Mit művelt ott Estosh? – Pontosan azt, amit gondoltam – válaszolta Mara, majd felegyenesedett. Az arca komor elégedettséget tükrözött, amikor kijelentette: – Szerencsére még idejében közbeavatkoztam. Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy mit kezdjünk azzal – tette hozzá, és az orr felé mutatott. Luke megfordult, és kinézett az elülső ablaksoron. A hatalmas nehézcirkáló fokozatosan lassított, és új, a chiss bázis felé mutató pályára állt. A két Jedi ebből a távolságból már tisztán látta, hogy a védők szorongatott helyzetbe kerültek. A körülöttük rajzó, vagaari vadászgépek mozgékonyak voltak, és hatalmas tűzerejű fegyvereket hordoztak. Az egyes kötelékek bonyolult, kiszámíthatatlan pályaíveken mozogtak, így a chiss lövegek csak elvétve értek el egy-egy találatot. Az űrállomás energiapajzsai egyelőre kitartottak, ám a vadászgépek olyan ádáz elszántsággal, és olyan könyörtelen pontossággal hajtották végre a támadásokat, hogy küszöbön állt a védelmi rendszer teljes összeomlása. A vagaarik gömb formájú hordozója a chissek bázisától tisztes távolságra, a turbólézerek hatótávolságán messze túl várakozott.

– És mindezt néhány perc leforgása alatt érték el – jegyezte meg halkan Mara. – Ezek a vagaarik átkozottul jó harcosok. – Arra a sípolásra gondolsz, amit a felderítőközpontban hallottunk? – kérdezte Luke. Mara lassan, töprengve bólogatott. – Az egyik kommunikációs konzol szólalt meg – válaszolta komoran. – És azért jelzett, mert valaki üzenetet küldött a hídról, ami nem lehetett más, mint Estosh támadást elrendelő parancsa. Luke, az a rádiójel legfeljebb két-három perccel előzött meg minket, és nézd meg, hogy máris hol tartanak! Nem csoda, hogy Formbi indokot akart, amely alapján megindíthatják ellenük a hadjáratot. – És meg is kapta. Többet is, mint amennyire szüksége lett volna – jelentette ki Luke, majd elindult a fegyvervezérlő pultok felé, és felvetette: – Vajon tud még harcolni ez az öreg cirkáló? – Ekkor lőtávolságból vadászgépek ellen? – kérdezett vissza Mara. – Ah, nyugodtan kizárhatjuk. Főleg nem így, hogy mindössze ketten vagyunk, akik irányíthatjuk. Ráadásul gyanítom, hogy legfeljebb a meteorelhárító löveg üzemképes, esetleg egy-két rövid hatótávolságú, kisebb tűzerejű lézerágyú. Thrawn elpusztította a teljes nehézfegyverzetet. A híd másik felében sípolni kezdett az egyik konzol, majd a beleépített hangszóró vagaari nyelvű mondatokat közvetített. – Észrevettek minket – állapította meg Mara, azzal a jelzést leadó pult felé intett, és megkérdezte: – Akarsz velük beszélni? – Várj egy kicsit... – mormolta Luke, mert váratlanul támadt egy ötlete. Néhány pillanatig szótlanul emésztette a gondolatot, majd halványan elmosolyodott, és kibökte: – Tudod mit? Nem válaszolunk nekik! Inkább keresd meg a szenzorpultot, és derítsd ki, hogy mi a helyzet a vagaarik hordozóján! Mara értetlenül bámult, de aztán sarkon fordult, és megjegyzés nélkül átsietett a híd jobb oldalára. Luke az ellenkező irányba, a fegyvervezérlő állomáshelyek felé indult, mert azt remélte, hogy egy-két nehézlöveg mégiscsak átvészelte az ötven évvel ezelőtti csapást. A reményei hamarosan szertefoszlottak, amikor meglátta a turbólézerek és ionágyúk vörös fénnyel világító állapotjelzőit. – Megtaláltam! – kiáltotta ebben a pillanatban Mara, és miután leolvasta a műszerek adatait, fennhangon sorolta: – A hordozó elég rossz formában van. Az áramszolgáltatás akadozik, az életfenntartó rendszerek alig működnek, súlyos sérülések a hajótest alsó és felső pólusán. – Valószínűleg ott voltak a nehézfegyvereik – vélekedett elégedetten Luke. – A jelekből ítélve a mi chiss barátaink elértek néhány találatot, mielőtt lerohanták őket. – Ez mind szép és jó, de a vadászflottájuk még mindig ütőképes – mutatott rá rosszkedvűen Mara. – Nekünk pedig nincsenek fegyvereink, hogy bekapcsolódhassunk a harcba. – Fegyverre nem is lesz szükség – felelte mosolyogva Luke. – Menj vissza a kormányhoz... Hirtelen elakadt a szava, mert ebben a pillanatban lézerlövedékek pásztázták végig a híd oldalsó páncéllemezeit. Levegő után kapott, és meghökkenve felcsattant: – Ez meg mi? – Chiss vadászgépek – vágta rá Mara, és gyorsan elkapta az előtte álló pult szélét, mert egy újabb, a közelükben becsapódó sorozat erősen megrázta a fedélzetet. – Legalább húsz egység! Hátulról jönnek. Luke keményen beleharapott az alsó ajkába. A váratlanul felbukkanó vadászok egy csapásra felborították az egész, az imént még tökéletesnek hitt tervét. És fennállt a veszély, hogy a valódi helyzetről mit sem tudó chissek az elgondolás megvalósítása közben apránként

darabokra lövik a védőpajzsok híján sérülékeny nehézcirkálót. – Leadom Formbi üzenetét! – kiáltotta Mara, mialatt újabb sortűz záporozott, ezúttal a híd felső páncélburkolatára. – Ha elhiszik, hogy kik vagyunk... – Ne tedd! – vágott közbe emelt hangon Luke, és egy bizonyos kezelőpultot keresve gyorsan körülnézett. – Nem vesszük fel a kapcsolatot senkivel! Menj vissza a kormányhoz, és vidd közelebb a hajót az űrállomáshoz! – Tessék? Nézd, Luke... – Nincs idő vitára! – csattant fel Luke, és mialatt odarohant a turbólézerek vezérlőpultjaihoz, magyarázó hangvételben hozzátette: – Ha üzenetet küldünk a chisseknek, a vagaarik tudni fogják, hogy működnek az adóvevőink. – És az baj lenne? – kérdezte értetlenül Mara. – Pontosan, az baj lenne! – kurjantotta Luke, közben a talpán keresztül érzékelte, hogy a fedélzet enyhén balra dől. Mara ugyan egyetlen szót sem értett az egészből, de így is végrehajtotta a kért manővert, és a kívánt irányba fordította a cirkálót. A Jedi-mester szemlélődés közben elégedetten bólogatott, és fennhangon folytatta: – Azt akarom, hogy azt higgyék, továbbra is Estosh parancsnokol ezen a hajón, csak éppen műszaki hiba miatt nem tudnak kapcsolatba lépni vele. Ezért kell a teljes rádiócsend. Az lesz az! – tette hozzá végül, amikor megpillantotta a meteorelhárító-löveg vezérlőkonzolját. Nyomban odasietett hozzá, néhány gomb megnyomásával bekapcsolta, és miután sorban felgyúltak a műszerfal megnyugtatóan zöld fényei, a felesége felé fordulva megkérdezte: – Megismételnéd Drask vészjelző kódját? – Kettő, szünet, egy, szünet, kettő – válaszolta Mara. – És mostanra sikerült teljesen összezavarnod! Fogalmam sincs, hogy mit csinálunk, és mire készülünk. – Semmi baj, csak kapaszkodj és figyelj! Luke bátorítóan rávigyorgott a feleségére, és a lézerágyú műszereire fordította a figyelmét. Néhány pillanattal később a monitoron feltűnt az újabb rohamra induló chiss kötelék. Luke jóval a vezérgép elé irányozta a löveget, és ütemre nyomkodta a tűzkioldót: két lövés, szünet, egy lövés, szünet, két lövés. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nem történt semmi. A kötelék irányra állt, és állhatatosan közeledett. Luke másodszor is leadta a meghatározott ritmusú sorozatot, ezúttal is gondosan ügyelve arra, hogy a lövései messze elkerüljék a vadászokat. A gépek egyre közeledtek, és ő harmadszor is belefogott, hogy leadja a jelzést... Ebben a pillanatban a chiss vadászok elhúztak a Dreadnaught felett, lecsaptak az orrára, és valamennyi fedélzeti fegyverükből, egyszerre tüzet nyitottak. Csakhogy ezúttal elmaradtak a felizzó és darabokra hulló páncéldarabok jellegzetes, sistergő dörrenései. Nem robbant fel semmi, a hajótest meg sem rezdült. – Ezt nem hiszem el – kiáltotta döbbenten Mara. – Levették az ágyúik tűzerejét. Ezek szerint megértették az üzenetet! – Ráadásul elég eszük volt ahhoz, hogy segítsenek fenntartani a látszatot – dörmögte elégedetten Luke, azzal otthagyta a konzolt, és elindult az orr felé. Menet közben egyfolytában forgatta a fejét, mert most is keresett valamit. Miután megtett néhány métert, félhangosan kijelentette: – Ha úgy alakulnának a dolgok, együtt tudnék működni ezzel a népséggel. – Ha jól látom, visszajönnek egy újabb fordulóra – közölte Mara. – Maradjunk ezen a pályán, vagy álljunk át egy másikra? – Nem, ez jó lesz – erősítette meg Luke, és végre meglátta a célját. Odafutott a kezelőpulthoz, és mialatt bekapcsolta, fennhangon megkérdezte: – Merre járnak most a chiss

vadászok? – A bal oldalunkon, kicsivel felettünk. – Helyes! – vágta rá Luke. – Fordítsd balra a hajót, amíg az orra nem mutat az űrállomás felé. – Vettem, csinálom! Az ablakokon túli látvány lassan megváltozott, ahogy a cirkáló lassú, nehézkes fordulatot hajtott végre. Luke immár a vagaariknak szentelhette a teljes figyelmét. Forrón remélte, hogy ez a flotta is pontosan úgy fog reagálni, ahogyan az általa ismert köztársasági kötelékek cselekedtek volna hasonló körülmények között... Izgalmában még a lélegzetét is visszafojtotta. Alig fél perccel később máris fellélegzett, mert azt látta, hogy a vagaari vadászok kettesével-hármasával kiválnak a harcból, és szervezetten, ék alakú kötelékekbe állva a Dreadnaught felé veszik az irányt. Kisvártatva Mara is felfigyelt az űrállomástól elszakadó gépekre, és zavarodottan megszólalt: – Luke, ööö... hogy is mondjam... – Bízz bennem – kérte szelíden Luke, azzal lenyúlt maga elé, és megnyomott egy sárga fénnyel világító billentyűt. Tompán visszhangzó kondulásokkal vegyes, fojtott csikorgás válaszolt az elektronikus úton kiadott parancsra. Valahol a híd alatt évtizedeken keresztül egymáshoz tapadt fémfelületek súrlódtak egymáshoz. Mara kérdő pillantást vetett a férjére, aki vállat vont, és bejelentette: – Nyílik a jobb elülső dokk kapuja. A Jedi-hölgy első megdöbbenésében megrázta a fejét, aztán lélegzet után kapkodva dadogta: – Ezt... ezt nem gondolhatod... komolyan – szempillantás alatt összeszedte magát, és hangjában kissé bántó éllel megkérdezte: – Tényleg azt hiszed, a vagaarik csak úgy egyszerűen... Nem, ez képtelenség! – Mindjárt meglátod, hogy mit fognak csinálni – válaszolta Luke, aki időközben visszanyerte a hidegvérét. – Csak jusson eszedbe, hogy a saját hordozójukat a chissek tönkrelőtték. Mi mást tehetnének? Mara lassú léptekkel megindult felé, és a fejét csóválva kijelentette: – Bárkit át tudsz ejteni, Luke Skywalker. Ebben a műfajban te vagy a legjobb. – Nocsak, jobb lennék, mint Han Solo, az átverés utolérhetetlen nagymestere? – kérdezte Luke, és szélesen elvigyorodott. – Hát ez jólesett, köszönöm! – Csak ne örülj! – intette szigorúan Mara. – Ez a megállapítás nem feltétlenül jelent dicséretet. Ha éppen tudni akarod, szörnyű kockázatot vállaltál! – Igazából csak egy keveset – vitatkozott Luke. – Én ugyanis pontosan tudom, hogy hogyan gondolkodnak a vadászpilóták. Alapszabály: ha egy ütközet során utántöltésre van szükséged, irány a legközelebbi baráti kikötő! – Ravaszul elmosolyodott, és hozzátette: – És a vagaarik pillanatnyilag úgy tudják, hogy mi a szövetségeseik vagyunk. Mara eközben odaért hozzá, és beállt mellé. Néhány percen keresztül hallgatagon bámulták a monitorokat, és türelmesen vártak, amíg az utolsó vagaari vadászgép is besiklott a dokkba. – Készen is vagyunk – jelentette ki elégedetten Luke, azzal lenyomott egy gombot, amellyel lezárta a hangár erős páncéllemezekből álló, hatalmas kapuját. – Most már leadhatjuk Formbi üzenetét. Szerintem a chissek szívesen átjönnek hozzánk, hogy jelen legyenek, amikor közöljük a rossz hírt a vagaarikkal.

A magas, széles vállú Prard'enc'iflar állomásparancsnok megjelenését kékesfehér haja méltóságteljessé, míg a vörösen izzó szeméből sugárzó, különös tekintet meglehetősen félelmetessé tette. Mara a neve és az arcvonásai alapján úgy vélte, hogy az illető főtiszt Drask tábornok közeli rokona lehet. – Rendkívül hálásak vagyunk önöknek a segítségükért – mondta a parancsnok ünnepélyes, de kissé rideg hanghordozással. Noha látszólag a Jedikkel beszélgetett, lopva ejtett pillantásai elárulták, hogy valójában a Dreadnaught hídján szétszéledt, a műszereket vizsgálgató chisseket figyeli. – Most már világosan látszik, hogy Chaf'ormbi'ntrano főnemes alaposan megfontolta a tanácsát. – Már elnézését kérem, parancsnok úr, de ezek szerint ön mindeddig másképp vélekedett? – kérdezte Mara, a hangjában némi éllel. A chiss a Jedi-hölgyre villantotta vöröslő szemét. – A múlt gondolatai jelentéktelenek a jelen eseményeinek szempontjából – válaszolta kitérően, és ismét elfordította a tekintetét. – Önök segítettek megvédeni úgy a népünket, mint a katonai titkainkat. Hatalmas szolgálatot tettek a chiss népnek, noha nem is tartoznak a soraiba – hirtelen visszanézett a két Jedire, és gyanakvó arcot vágva hozzátette: – Mert a titkok nem szivárogtak ki, ugye? – Szinte biztosra vehetjük – felelte Luke. – Mialatt önök átrepültek hozzánk, belenéztünk a kommunikációs naplóba. Estosh mindössze egyetlen üzenetet adott le, és az is csupán egy rövid hatótávolságú jelzés volt, amelyet a hordozójuknak szánt. – Korábban pedig semmiképpen sem léphetett kapcsolatba a társaival – fűzte hozzá Mara –, az Erődhalmaz természetes interferenciája miatt. – Értem – dörmögte Prard'enc'iflar –, akkor reménykedjünk, hogy önök jól olvasták le azokat az adatokat. Mara a férjére nézett, és egyetlen pillantással felmérte, hogy Luke bosszankodik ugyan, de egyszersmind mulat is magában. A parancsnok hivatalosan ugyan köszönetet mondott nekik, ám valósággal ordított róla, hogy nincs elragadtatva sem az emberi lények jelenlététől, sem pedig a tetteiktől. Többé-kevésbé úgy viselkedett és érzett, ahogyan Drask tábornok az expedíció kezdeti időszakában. Mara úgy vélte, legfőbb ideje, hogy egy kicsit megingassa a büszke chiss nézeteit és véleményét. – Szóval, most mi következik? – kérdezte. – Úgy értem, mi lesz a vagaarik sorsa? – Háborús bűncselekményeket követtek el a Chiss Birodalom és annak polgárai ellen – válaszolt a parancsnok. – Máris megkezdődött a csapásmérő flotta összevonása. Hamarosan útnak indítjuk a felderítő egységeket, amelyek felkutatják az ellenséget. – Az bizony időbe telik – mutatott rá Mara –, tekintve, hogy egész szektorokat kell átvizsgálni. Fennáll a veszély, hogy mire önök megtalálják a búvóhelyüket, ők megneszelik, hogy Estosh csapata kudarcot vallott, és nyomtalanul eltűnnek. – Esetleg akadna egy másik javaslatuk? – kérdezte gyanakodva Prard'enc'iflar. – Netán a Chaf'ormbi'ntrano főnemes által említett, különleges Jedi-módszerek lehetővé teszik, hogy önök kihúzzák a bázisuk helyzetére vonatkozó adatokat a halott vagaarik agyából? – Azt valójában még az eleven elmékkel sem tudjuk megtenni. Viszont ismerjük a megoldást – válaszolta Mara, és a kormánykonzolra mutatott. – Minden szükséges információt megtalálnak abban a pultban! Luke ebben a pillanatban értette meg, hogy mire készült a vagaarik vezére. – Szóval erre ment ki a játék! – dörmögte, és csodálkozó pillantást vetett a feleségére. –

Én meg azt hittem, hogy csak kihozta a hajót a hiperűrből! – Nem, hosszabb távú tervet forgatott a fejében – felelte Mara, és mert látta az állomásparancsnokon, hogy egyetlen szót sem ért az előtte zajló beszélgetésből, magyarázatot adott: – Nos, uram, Estosh már akkor tudta, hogy veszített, amikor a férjem és én elértük a hidat. Volt egy végső fegyvere, amelyről azt hitte, hogy mindannyiunkat el fog pusztítani. Tudta, hogy meg fog halni, de megpróbálta biztosítani a győzelmét. Azt akarta, hogy ez a cirkáló, a fedélzetén lévő zsákmánnyal együtt akkor is eljusson a népéhez, ha ő időközben életét veszti. Ezért aztán betáplálta a találkozási pont koordinátáit a központi számítógépbe, és a halálát megelőző percekben automatára állította a vezérlést. Erős a gyanúm, hogy annál a bizonyos találkozási pontnál gyülekeznek a hadihajóik. – Mara végezetül ismét a kormánykonzolra mutatott, és megkérdezte: – Óhajtja, hogy kiszedjük onnan az adatokat? Prard'enc'iflar parancsnok néhány másodpercig szótlanul állt, és kifürkészhetetlen tekintettel meredt a Jedi-hölgyre. Végül megrándult a szája sarka, aztán nehézkesen, mereven biccentett egyet, és halkan megszólalt: – Igen, szeretném, ha megtennék. És... és köszönöm önöknek.

Huszonhetedik fejezet

– Szóval, semmi sem maradt belőle? – kérdezte még egyszer Jinzler a biztonság kedvéért. Luke fájdalmas arcot vágva megrázta a fejét. – Sajnos, semmi – válaszolta. – Alaposan átkutattuk a maradványokat, de még egy apró ametisztdarabot sem találtunk, amit elhozhattunk volna önnek. Higgye el, szívből sajnálom. Tudom, hogy milyen sokat jelentett önnek. – Minden rendben van – válaszolta Jinzler, és bár felért egy kisebb csodával, valóban így is érzett. Az a fénykard volt az utolsó tárgy, amely valaha a nővéréhez tartozott. Az volt az utolsó kötelék, amely összefűzte az ő és Lorana életét. És mégis, az elvesztése korántsem fájt neki annyira, mint korábban gondolta volna. Talán azért, mert már nem volt szüksége tárgyakra ahhoz, hogy megőrizze Loranát az emlékezetében. Vagy talán azért, mert a múlt mindeddig újra meg újra felszakadó sebei végleg begyógyultak a lelkében. – Azt hiszem, hogy ez éppen így van rendjén – tette hozzá mosolyogva. – Lorana azért jött a Kirajzás fedélzetére, hogy az itteni emberek szolgálatának szentelje magát. Így aztán nagyon is helyénvalónak érzem, hogy miután ő a társai védelmében áldozta fel az életét, úgy a fénykardja is hasonló cél érdekében semmisült meg. Luke és Mara óvatos, kétkedő pillantást váltottak egymással, ami nem kerülte el Jinzler figyelmét. Tisztában volt azzal, hogy miképp vélekednek a Jedik. Ők még most sem látták bizonyítottnak, hogy hogyan halt meg Lorana, és mit tett a halálának percében. De Jinzlert mindez nem érdekelte. Ő tudta, hogy a nővére a Kirajzás védelme során esett el, és neki csakis ez számított. A folyosó mélyéről elejtett ládák dübörgése, és fojtott szitokszavak hallatszottak. – Izgalmas dolog a költözés, nem igaz? – jegyezte meg Mara, és elnézett a zajforrás irányába. – Főleg akkor, ha a lakók fele úgy érzi, hogy valójában kilakoltatják őket – válaszolta szomorúan Jinzler. – Uliar és az igazgatótanács tagjai még most sem akarnak elmenni innen? – kérdezte Luke. – A chissek nagyon megszenvednek velük. Gyakorlatilag a nyakuknál fogva kell kirángatni őket a kabinjaikból – felelte Jinzler. – Ez maga az őrület... – Annyira azért nem vészes – mondta Mara. – Meg lehet érteni őket. Ötven éven keresztül ez a roncs volt az otthonuk. – Igen, a történet a megszokásról szól – tette hozzá töprengve Luke. – Mert akármennyire utálja valaki a lakóhelyét, nehezen szakad el tőle, ha már olyannyira hozzászokott. Jinzler bólintott, és a saját gyermekkorára gondolva, csendesen kibökte: – A Coruscant. – A Tatuin – mondta Luke. – A Birodalom – tette hozzá halkan Mara.

Luke furcsa pillantást vetett a feleségére, de megjegyzés nélkül hagyta a kijelentést. Ismét Jinzlerhez fordult, és megkérdezte: – Ha már a birodalmaknál tartunk, jól hallottam, hogy ön is a Kéz Birodalmába óhajt utazni? – Pontosabban Evlynnel és Rosemarivel tartok – válaszolta Jinzler. – És miután ők a többi telepessel akarnak maradni, úgy néz ki, hogy én is ott fogok kikötni. – Örömmel venném, ha beszélne velük – kérte Luke. – Nincs különösebb kifogásom a Kéz Birodalma ellen, de ott a kislány nem részesülhet megfelelő képzésben. Jinzler feltartotta mindkét kezét, mintha megadná magát, és sóhajtva válaszolt: – Nézzék, a telepesek nem akarnak visszatérni az Új Köztársaságba. Első kifogás: már maga a köztársaság szó. Második kifogás: a Jedik. Kész, ennyi. Felesleges minden vita és érvelés. – Én megértem őket, és nem akarom rájuk erőltetni ezt a dolgot – felelte Luke. – Csak nem szívesen engedem el a kislányt így, hogy nem lesz mellette egy felkészült mentor. Megtenné, hogy megpróbál a lelkére beszélni neki és az anyjának? – Mindent megteszek, ami tőlem telik – ígérte Jinzler, és ravaszul elmosolyodott. – Ámbár gyanítom, hogy Fel százados éppen az ellenkező irányba igyekszik hatni rájuk. Az ösztöneim azt súgják, hogy Evlynen keresztül szeretné elcsábítani magukat, mert titokban azt reméli, hogy önök is eljönnek hozzájuk, és beindítanak náluk egy Jedi-akadémiát. – Ezt maga a százados mondta? – kérdezte Luke, és furcsálkodva ráncolta a homlokát. – Nem éppen ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt – felelte Jinzler. – Arra ugyanis kifejezetten megkért, hogy tudassam önökkel: Parck admirális továbbra is fenntartja a Marának tett ajánlatát. – Azt elhiszem... – dünnyögte Luke, és a szeme sarkából a feleségére pillantva hozzátette: – Ha legközelebb találkoznak, kérem, köszönje meg a századosnak a nevünkben. – Arra egy darabig várni kell – figyelmeztette Jinzler a Jedi-mestert. – Úgy tudom, hogy ő és a katonái máris útnak indultak, méghozzá Drask tábornokkal együtt. – Igen, valószínűleg csatlakoznak a vagaarik ellen felvonuló csapásmérő egységhez – vélte Luke. – Minden bizonnyal – egyetértése jeléül Jinzler nagyokat bólogatott. – Úgy Draskról, mint Felről az a benyomásom, hogy szeretik végigcsinálni azt, amibe belekezdtek. – Akárcsak ön? – vetette fel Mara. – Aligha – vallotta be Jinzler, és végignézett a kopott fémfalakkal határolt folyosón. – Eredetileg azért jöttem ide, hogy megnézzem, hogyan ért véget a Kirajzás története. De attól tartok, hogy már menet közben kudarcot vallottam. Vagy talán már a kezdet kezdetén. – Én arra a döntésére céloztam, hogy Evlynnel és Rosemarivel marad – jegyezte meg Mara. Jinzler meglepetten pislogott. – Ah... értem... nos, talán igen – válaszolta bizonytalanul. – Idővel meglátjuk, hogy hogyan boldogulok. – Mi most elköszönünk, Jinzler úr! – mondta ünnepélyes hangon Luke, és megfogta Mara karját. – A Chaf Envoy körülbelül egy óra múlva indul, és előtte még elbúcsúzunk néhány újdonsült ismerősünktől. Mindenesetre szeretném, ha a jövőben tartanánk a kapcsolatot! – Remélem, menni fog – dünnyögte Jinzler –, mert azt egyelőre nem tudom, hogy eljutnak-e az üzenetek a Kéz Birodalmából az Új Köztársaságba. – Menni fog, majd meglátja – biztosította Luke. – Tudtommal Parck admirális már most is kapcsolatban áll a Bastionnal, így azt hiszem, mindent meg fogunk kapni, amit elküld nekünk. – Feltéve persze, hogy egy ügyes fiú nem tünteti el az üzenetét valamelyik reléállomáson

– tette hozzá mosolyogva Mara. Jinzler hirtelen nyakig vörösödött, és zavartan válaszolt: – Látják, ez is amellett szól, hogy egy időre meghúzzam magam a Kéz Birodalmában. – Ne aggódjon, majd mi elsimítjuk azt az ügyet – nyugtatta meg Luke a szemlátomást zaklatott férfit. – Beszélünk Karrde-dal. Maga csak vigyázzon Evlynre és Rosemarire! – Úgy lesz – Jinzler kezet nyújtott a Jediknek. – Viszontlátásra, és köszönöm önöknek. Mindent köszönök.

A visszaút szerencsére eseménytelenül telt. Mire a Chaf Envoy elérte a Brask Oto állomást, az utasait az a hír fogadta, hogy a chiss csapásmérő egység megtalálta és megtámadta az Estoshra váró vagaari flottát. Néhány órával később Drask tábornok szűkszavú, de diadalittas hangvételű közleményben tudatta, hogy az egységei meglepték, és az utolsó szálig megsemmisítették az ellenséget. Luke-nak eszébe jutott, hogy ötven évvel ezelőtt Thrawn valószínűleg ugyanezt jelentette az akkori feletteseinek, így még a győzelem híre sem tudta maradéktalanul eloszlatni a kételyeit és aggodalmait. És elegendő információ híján nem tudta megítélni, hogy a vagaarik felbukkannak-e még valamikor a jövőben, és ha igen, milyen súlyú fenyegetést fognak képviselni. Az erős fájdalomcsillapítóktól kába Formbi még egyszer köszönetet mondott nekik a segítségükért, majd Mara és Luke elbúcsúztak a vendéglátóiktól, aztán útnak indultak. A Jade Sabre a hipersávon száguldott, és ők ketten már a hálókabinjuk rejtekében, az ágyukon hevertek szorosan egymáshoz simulva, amikor Luke végre előhozakodott azzal a kérdéssel, amelyről tudta, hogy a felesége napok óta várja. – Szóval – kezdte könnyed hanghordozással –, meghoztad már a döntést? – Döntést? Miféle döntést? – kérdezett vissza ártatlanságot színlelve Mara. – Nagyon jól tudod, hogy miféle döntést – mordult fel Luke, aki nem volt abban a hangulatban, hogy játszadozzon. – Azt, hogy elfogadod-e Parck ajánlatát vagy sem! – Az még nagy történet lenne, nem igaz? – kérdezte töprengve Mara. – A coruscanti jóakaróim, akik igazából sosem kedveltek engem, és sosem bíztak bennem, biztosan örömünnepet ülnének! – Én komolyan beszélek, Mara – válaszolta fojtott hangon Luke. – Hé, nyugodj már meg! – csitította a Jedi-hölgy mosolyogva a férjét. – Csak ugrattalak! Nagyon jól tudod, hogy veled maradok. – Igen, ezt tudom – Luke mélyet lélegzett, és nagy nehezen bár, de kimondta: –, én csak arra gondoltam... szóval, ha te tényleg úgy érzed, hogy ott van rád szükség, hajlandó vagyok veled menni. – Ezt meg én tudom – mondta csendesen Mara, és megfogta a férje kezét. – És fogalmad sincs, hogy ez mennyit jelent nekem. – Elhallgatott, majd néhány pillanatnyi tétovázás után folytatta: – Nézd, nem tagadom, valamennyire vonzónak találom az ötletet. Mióta belevágtunk ebbe a küldetésbe, megszállt a bűntudat. Méghozzá a túlélők bűntudata, amiért én épen, sértetlenül vészeltem át a Birodalom pusztulását, mialatt a régi ismerőseim közül oly sokan életüket vesztették. Egyre csak azon töröm a fejemet, hogy ez pusztán a szerencsén múlt-e, vagy egészen más okok lappanganak a háttérben? – Természetesen a második feltételezés a helyes – vágta rá habozás nélkül Luke. – Úgy értem, más okok azon kívül, hogy tökéletessé tegyem az életedet, és boldogabb legyél mellettem, mint valaha is remélni merted...

– Áh, értem – sóhajtotta Luke –, és mire jutottál? – Őszintén szólva, fogalmam sincs – ismerte el Mara. – Csak azt tudom, hogy rendkívüli lehetőséget kaptam az élettől. A mérleg egyik serpenyőjében ott az esély, hogy újra egy birodalmat szolgálhatok, méghozzá egy olyan birodalmat, amely rendelkezik mindazzal az erővel és hatalommal, amelyet én mindig is csodáltam, de mentes a gonosz vonásoktól. – És a mérleg másik serpenyőjében ott van az Új Köztársaság – dörmögte komoran Luke. – Az ezernyi érdekkel, a véget nem érő vitákkal, a nehézkes döntéshozatallal és az ellenlábasok seregével. – Igen, ezek között kellett választanom – mondta halkan Mara. – De nem számít, hogy a Kéz Birodalma mennyire szép, rendezett és kényelmes, már eldöntöttem, hogy nekem most az Új Köztársaságban kell élnem. – Biztos vagy benne? – kérdezte még egyszer, utoljára Luke. – Tökéletesen – válaszolta határozottan Mara. – És különben is, hogyan rángathatnálak el a húgodtól, a barátaidtól, továbbá mindattól, amiért oly sokáig, és oly keményen harcoltál? – Hát, az tényleg nem lenne egyszerű – ismerte el Luke. – De az új helyzetet is meg tudnám szokni. Azt hiszem, csupán meglepődtem, hogy még ennyi idő elteltével is gondolkodóba estél. – Őszintén szólva, ezen magam is elcsodálkoztam – felelte Mara. – De már a kezdet kezdetétől fogva éreztem, hogy az Erő befolyásolja úgy az akaratomat, mint az eseményeket. Ez az egész esetleg arra kellett, hogy végre legyőzzem magamban azt a bizonyos bűntudatot. Vagy talán zavaros, nehéz idők jönnek, és nekem tisztáznom kellett magammal néhány dolgot, mielőtt lesújt ránk a csapás. Mindkét magyarázat jó okot szolgáltatott az Erőnek arra, hogy ide vezéreljen minket. – És valószínűleg mi kellettünk ahhoz, hogy Formbi és a többiek életben maradjanak, ugye? – szúrta közbe Luke. – Igen, ez is szerepet játszhatott – felelte Mara. – Tudod, mindig is szerettem, ha mindjárt három dolgot intézhettem el egy időben. Az efféle helyzetek sokkal hatékonyabbá teszik az életet. – Helyes... – mormolta Luke, majd eltökélten folytatta: –, és szeretném elsőnek kijelenteni, hogy jelenleg az Új Köztársaságban van ránk a legnagyobb szükség. Szóval, akkor ezt most megbeszéltük? – Igen, megállapodtunk – erősítette meg Mara. – Folytatjuk a küzdelmet – gyengéden megszorította a férje kezét, és hozzátette: –, csak azt sajnálom, hogy a saját kutatásod eredménytelenül zárult. Luke felsóhajtott, majd bizakodó hangvételben megszólalt: – Nos, igazából nincs vége. Még most is hiszek abban, hogy valahol a Kirajzás fedélzetén léteznek a régi Jedikről szóló anyagok. Előbb-utóbb vissza fogjuk kapni azt az óriást, és akkor konzolról konzolra, tüzetesen átvizsgáljuk az egészet. – Az azért eltarthat egy darabig – figyelmeztette Mara. – Szerintem már az is évekbe fog telni, mire a chissek kiássák a sziklák alól. – Részemről így is rendben van – válaszolta Luke, és elmosolyodott –, eddig is elboldogultunk valahogy. Ha kell, kibírunk még néhány évet. A türelem a Jedik fontos erénye, Mara. – A türelem nekem sosem volt erős oldalam – jelentette ki a Jedi-hölgy. – Igen, ezt magam is észrevettem – jegyezte meg derűsen Luke. – Szeretnéd elmondani most a többit is? – Miféle többit?

– Azt a másik dolgot, amely miatt az utóbbi napokban úgy járkáltál, mint egy kisgyerek, aki éjféltájban betévedt egy temetőbe – válaszolta Luke. – Azt a dolgot, amit szerettél volna olyan mélyre elrejteni magadban, hogy én sose vegyem észre. Alighogy befejezte a mondatot, kínos érzések lettek úrrá Marán. Luke természetesen érzékelte a felesége hangulatának megváltozását, amiből arra következtetett, hogy jó helyen tapogatózik. – Igazából nincs jelentősége – mentegetőzött Mara. – Csupán egy különös gondolat fogant meg az én túlságosan gyanakvó képzeletemben, amelyet képtelen vagyok kiverni a fejemből. – Hát akkor ne tartogasd tovább magadban. Rajta, mondd el! – javasolta Luke. – Rendben... – mormolta Mara, és belevágott: – Felrémlett-e valaha benned, jobban mondva belegondoltál-e valaha, hogy Formbi megdöbbentően ravasz és elképesztően bonyolult tervet szőtt? – Elfelejtetted hozzátenni, hogy alattomos... – Igen, alattomos tervet – értett egyet Mara. – Szóval, csaléteknek használta fel a Kirajzást, sőt, az egész Erődöt, mert jól tudta, hogy a vagaarik okvetlenül rá fognak harapni, és akkor a népe háborút indít ellenük. Csakhogy ez egy végtelenül veszedelmes, egyenesen őrült ötlet volt. – És rengeteg tényező befolyásolhatta a végeredményt – tette hozzá Luke. – De még most sem értem, hogy hová akarsz kilyukadni. Mara mélyet lélegzett, és halkan megkérdezte: – Tehát, ki az, aki pontosan az efféle bonyolult és ravasz tervek kidolgozására szakosodott? – Nem tudom – válaszolta Luke, és értetlenül ráncolta a homlokát. – Car'dasra gondolsz? Valóban, ő mindig nagyon értett a kacskaringós megoldások kidolgozásához. És azt máris tudjuk, hogy ő volt az, aki a maga agyafúrt módján feljuttatta Jinzlert a Chaf Envoyra. – Igen, akár Car'das is lehetett volna – válaszolta Mara. – Csakhogy Shada szavai alapján nekem úgy tűnt, hogy ő mostanában nem foglalkozik nagyobb léptékű ügyekkel. Én inkább egy olyan valakire gondolok, aki már számtalanszor tanúbizonyságát adta egyedülálló stratégiai és taktikai érzékének. Luke hirtelen egész testében megfeszült, mert megértette, hogy kire gondol a felesége. – Nem, az lehetetlen... – tiltakozott ösztönösen. – Egyszerűen képtelenség! Hiszen elpusztítottuk azt a klónt! – Mi egy bizonyos klónt pusztítottunk el – javította ki Mara. – De mi van, ha az illető egy másikat is elrejtett valahol? – Képtelenség! – állította makacsul Luke. – Ha előkerült volna Thrawnnak egy másik klónja is, akkor már hallottunk volna róla! – Ez korántsem biztos! – vitatkozott Mara, majd hozzátette: – És ne feledkezzünk meg arról, hogy Parck szerint Thrawn elsősorban azért tért vissza és támadta meg az Új Köztársaságot, hogy felrázzon minket, és összekapjuk magunkat. Ezzel a könyörtelen, de hatásos módszerrel akarta elérni, hogy felkészüljünk a Galaxis határain újra meg újra felbukkanó, titokzatos ellenség elleni harcra. Ha valóban Thrawn klónja ügyeskedik a háttérben, akkor talán úgy látja, hogy mi már készen állunk, és nekilátott, hogy kitakarítsa a helyi bajkeverőket a saját hátsó udvarából. – De az is lehet, hogy a vagaarik nem egyszerű helyi bajkeverők – jegyezte meg Luke, közben a gyomrát fájdalmas csomóba rántotta az aggodalom. – Esetleg máris kapcsolatban állnak a Parck és Fel által emlegetett, ismeretlen ellenséggel.

– Elképzelhető – értett egyet Mara. – Látod, már csak ezért is jó volna, ha a chissek minél hamarabb szétzúznák őket. Mert azzal nem csupán felszámolnának egy komoly veszélyforrást, de talán az új fenyegetésről is kiderülne valami, amikor átszitálják a törmeléket. Luke hatalmasat sóhajtott, és megszólalt: – Nagy kár, hogy nem hoztad szóba mindezt akkor, amikor még a Chaf Envoyon tartózkodunk. Feltehettünk volna néhány kérdést Formbinak – Pontosan ezért nem beszéltem róla – válaszolta Mara. – Mert, őszintén szólva, nem is akarom tudni a választ. Szeretném hinni, hogy ha Thrawn visszatért, akkor most többé-kevésbé a mi oldalunkon áll – halkan sziszegett a fogai között, és hozzátette: – Ha pedig nem tért vissza, akkor megint nekünk jut a neheze. – Így igaz – dörmögte Luke – de meglátod, meg fogjuk oldani. – Tudom – felelte mosolyogva Mara –, mert akármivel kell szembenéznünk a jövőben, együtt fogunk szembenézni vele. Luke felemelte a balját, és szelíden megsimogatta a felesége arcát. Igen, csakugyan így lesz – gondolta magában. Mert hiába kényszerített a Jedi Rend tilalmakat a tagjaira a Régi Köztársaság korában, ő már tudta, hogy azok a szabályok nem vonatkozhatnak az Új Jedi Rend tagjaira. A saját példáján keresztül ismerte fel ezt az igazságot, mert az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy ő és Mara tökéletes harmóniában élhetnek egymással, illetve az Erővel. – Az Erő mindig veled lesz, Mara – suttogta halkan –, és én is mindig veled leszek. – Igen, tudom – válaszolta halkan Mara –, akármit hozzon a jövő. Néhány perccel később továbbra is egymáshoz simulva, egymást szorosan ölelve aludtak el.