SÁNDOR LAJOS JEL A SZIKLÁN DELFIN KÖNYVEK Szerkeszti RÓNASZEGI MIKLÓS MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BENKŐ SÁNDOR RAJZAIVAL © Sándor Lajos, 1983 A FEKETE BEJÁRÓ I. A csónakban két kimerült, fekete bőrű férfi hevert, és csak egy kívánságuk volt: valahogy partot érni! Alkonyodott már, mikor egyikük erőlködve fölült, és kipillantott a tehetetlenül hányódó csónakból. − Föld! Föld… Nézd ott a pálmafák csúcsát!… − zihálta, de társa képtelen volt felülni. Több méter magas hullámok dobálták egymásnak a faalkotmányt, és a csónak csakhamar sekélyebb vizekre sodródott, majd csikorogva megfeneklett. A nap gyorsan,
eltűnt a láthatáron, tökéletes és áthatolhatatlan sötétség vette körül őket. Ansa, az erősebb férfi, kimászott a csónakból. A partra vergődés ténye új erővel töltötte el, még ha nem is tudta, hová-merre vetődtek. Azonnal észrevette, hogy a dagály visszasodorhatja a csónakot a nyílt tengerre, hát nekigyürkőzött, és bár erőlködve, de szárazra vonta. Társát a felcsapódó sós, hideg víz magához térítette. Ansa járművüket a csónakorrba csomózott kötélnél fogva hozzákötötte egy kókuszpálma törzséhez. Lépésnyi ereje sem maradt, elterült a földön, és álomtalan alvásba zuhant. Mikor felébredt, még sűrű sötétség gomolygott körülöttük, a holdat fellegek takarták. A sirályok szárnycsattogásán kívül sehol semmi zaj. Úgy döntött, hamarosan felrázza Krobót, hogy az apály beálltakor azonnal továbbevezhessenek. Az ég alja derengeni kezdett, amikor egyre közelítő emberi hangokat hallottak. A két kimerült férfinak sem ereje, sem ideje nem volt a menekülésre. Percek alatt fekete férfiak vették körül őket, kíváncsian rájuk bámultak, de egy ujjal sem érintettek semmit. Egyre újabbak érkeztek, jó néhányan kanoékat görgettek előre a kis öböl pálmái közül, mások hálóval bíbelődtek. A halászok közül egy barátságosan szólt hozzájuk. Krobónak, Ansa társának arca felderült. Kimerülten rámosolygott, de ülve maradt. A halász − idősebb, jól megtermett férfi − ekkor intett, s egy fiú már ugrott is. Macskaügyességgel felkúszott egy pálmára, és hamarosan két jókora kókuszdióval ért földet. Széles pengéjű késével lecsapta a gyümölcsök tetejét. Az idősebb barátságosan felkínálta a két férfinak. Ansa portugálul biztatta társát, hogy fogadja csak el. E szavakat hallva az idősebb halász hátraszólt a fiúnak, mire az eliramodott. Ansa már elhatározta magában, hogy ha úgy hozza a sorsa, nem adja
olcsón az életét, de hamarosan kiderült, hogy aggodalma fölösleges. Idősebb, méltóságteljes férfi érkezett a partra, és tört portugál nyelven köszöntötte a két menekültet. − Bocsássatok meg, amiért megzavartuk a halászatot, de elsodort bennünket a tenger, s magunk sem tudjuk, merre hányódtunk, hová jutottunk. − Ansa, az idősebb hajótörött, szertartásosan meghajolt. − A denkyerák törzséhez tartoztok? − mérte végig újra érdeklődően az idős férfi. Ansa igent intett a fejével, ami ezen a vidéken mindenütt a tagadás jele volt. − Nagyon messziről sodort ide a víz, naplemente felől. Viharba kerültünk, és a nagy hajó, melyen fogva tartottak bennünket, léket kapott. Egyedül mi menekültünk meg az egyik mentőcsónakon! Ez az! − mutatott a háta mögé. − Mi a szándékotok? Megpróbáltok hazajutni? − kíváncsiskodott az öreg, és szánakozva ingatta a fejét. – Az szinte lehetetlen − válaszolta Ansa –, hisz azt sem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Falunkat porig égették, és aki az éjszakai támadást túlélte, reggel a nagy hajó fenekén ébredt, gúzsba kötve. És aki átvészelte az éhezést, a verést és a bűzt, azt is elnyelte a tenger. A halászok részvevően közelebb léptek Ansáékhoz, suttogva szörnyülködtek. − Barátaim! Maradjatok velünk! Építsetek kunyhót a falunkban! Nagy a tenger, benneteket is táplál. − Hol vagyunk most? − kérdezte Ansa. − Oguától nem messze, egy halászfaluban, melynek én vagyok a főnöke – felelte készségesen az idős férfi. − Ougában kikötnek a nagy portugál hajók, a dombok mögötti törzsek kereskedői pedig időnként lejönnek, és áruikat elcserélik a hajósokkal. Még az asanti király is elküldi kereskedőit, harcosait, ha üzenünk értük. Ansa ugyan ódzkodott a letelepedés gondolatától, ám
mivel társa biztatta, no meg nem is volt más választásuk, elfogadta az ajánlatot. Mindez hosszú évekkel ezelőtt történt. A két jövevény, de különösen Ansa, elnyerte az idős főnök tetszését. Kitűnő nyomolvasók voltak, ügyesek a halászatban, sőt Ansa a dárdát is biztos kézzel forgatta, és igen rövid idő alatt megtanulta befogadóik nyelvét. Rátermettségének köszönhette, hogy két év múltán a falufőnök átadta neki helyét. Döntését helyeselték és támogatták a falu halászai, mert Ansa nemcsak a halfogáshoz értett, hanem ügyesen alkudott az időnként odalátogató portugál kereskedőkkel. Halon kívül fűszereket és bőröket is cseréltek gyolcsért, hosszú pengéért. Ansa főnöksége éveiben három csapatot szervezett a falu lakóiból. Az egyik − nagyobbrészt középkorú, megfontolt emberek − felevezve a Pra folyón, gyakran meglátogatta a beljebb épült denkyera falvakat, és színes gyöngyért, kevés gyolcsért elefántcsontot, egyszer-egyszer néhány majmot és egyéb értékes árukat cseréltek. Ezeket, aztán levitték a faluba, és mikor befutott egy-egy hajó, felajánlották a kereskedőknek. A másik csapat kizárólag csak halászattal foglalkozott. Őket maga Ansa vezette, nagy szakértelemmel. A harmadik csapat erős, fiatal férfiakból állt. Parancsnokuk Krobo volt, akit Ansa tanított arra, hogyan kell fegyverrel védekezni, ha bárki a falura törne. A szavanna szélén mély, hosszú gödröket ásatott − ebben a munkában az asszonyok is részt vettek. Az árkokat ágakkal és banánfák leveleivel fedték le, majd vékony rétegben beterítették az ott kitermelt vörös földdel. Az így álcázott vermekre virágmagvakat hintettek, majd az őserdőből hozott kúszónövényekkel fedték le. Már hat esztendő is elmúlott Ansáék érkezése óta, mikor egy éjszaka eddig sosem látott bennszülöttek
támadták meg a települést. Ám az álcázott vermek kitűnően beváltak. A támadók egy része fejvesztett menekülésbe kezdett, legtöbbjüket azonban elnyelték a csapdák. Ansa először arra gondolt, hogy a hadifoglyokat eladja az első befutó hajóra, de jobban megfontolva a helyzetet, úgy döntött – megtudván, hogy egy denkyera törzs harcosait fogták el – megüzeni a foglyok főnökének: hajlandó szabadon bocsátani embereit, ha megesküsznek: többé nem támadják meg a falut. A tamtamok döngve röpítették a hírt, melyre hamarosan beleegyező válasz érkezett. A bekötött szemű foglyokat, mintegy húsz harcost, a távolabbi bozótosba vezették, itt levették szemükről a rákötött leveleket, és szélnek eresztették őket. Ansa társai pedig a falu körül újabb mély csapdákat ástak. Ansa lassan-lassan hozzászokott a békés halászélethez, s ha néha egy-egy portugál hajó feltűnésekor eszébe is villant korábbi, nem éppen veszélytelen életmódja, csak elmosolyodott, és legyintett egyet. Jó barátságban volt a tőlük keletre élő egyik törzzsel, az obutukkal, akik maguk is halászatból éltek. Megtanította őket a védekezés számos fortélyára. Ovusu, a törzs főnöke, ezért igen hálás volt Ansának. Törzsének a tengertől távolabbra élő jó néhány nagy családja ugyanis sokat szenvedett a denkyera törzsek rabló csoportjaitól, de mióta a védekezés módját megtanulták, az ellenség egyre ritkábban mert rájuk törni. Ovusu jóval fiatalabb volt Ansánál, de törzse tagjai máris bölcs főnököt tiszteltek benne. Mikor egy-egy alkalommal kíséretével meglátogatta barátját, sohasem érkezett üres kézzel. Ovusu több zacskó aranyat is hozott. Ansa tisztában volt az ajándék értékével, s ékes szavakkal mondott érte köszönetet. Ovusu elmondta, hogy a fehér hajósok ezért adnak legszívesebben fehér gyolcsot, dárdahegyet és más fontos, a vadászatban igen jól használható fegyvereket. Ansa ilyenkor ünnepélyesen
bólogatott, és csodálkozva csettintett. Hosszú, békés idő után köszöntött be az a nap, mikor egy fiatal halász izgatottan szaladt Ansához: három, még sosem látott formájú, nagy hajó tart Ogua felé. Ansa lesietett a partra, és elsötétült tekintettel figyelte a nyugat felől sebesen közelítő karavellákat. Bár még nem látta tisztán, milyen zászló lobog a vezérhajón, de feldúlta az a tény, hogy három hajó érkezik egyszerre. Mogorván, ráncolt homlokkal fordított hátat a látványnak, és mélyen hallgatott arról, hogy ez a magas orrú, sok vitorlájú hajótípus nem egészen ismeretlen előtte. II. Diego di Garcia kora ifjúságától katonáskodott. A portugál királyi flotta parancsnoka, Francisco d’Almeida, igen becsülte őt, és úgy határozott, ezt a keménykezű férfit kell kijelölni a legnehezebb és legveszélyesebb feladatok elvégzésére. Első vízre szállásától kezdve állandó életveszély közepette élt. Még fiatal tiszt volt, mikor kalózok ellen bevetették hajóraját. Hosszú időn át kísérte a kereskedelmi hajókat, és évekig kizárólagos feladata volt a kalózrejtekhelyek felkutatása és hajóik elfoglalása. 1480 végén személyesen a királytól kapta a feladatot: kerítse kézre azt a kalózflottát, melynek vezére a hírhedt Jacopo Pereira volt. Tizenkét jól felszerelt hadikaravellát rendeltek di Garcia parancsnoksága alá. Jótanácsként annyit kapott, hogy a kalózok feltételezhetően a nyugat-afrikai partok közelében vadásznak magányos kereskedelmi hajókra. Diego kapitány több helyen is kikötött, és kedveskedéssel, arannyal, ajándékkal igyekezett a parti lakóktól értesüléseket szerezni. Közel egy hónap leforgása után váratlanul biztató hírekhez jutott. Úgy irányította a flottát, hogy este fussanak be a kémei által megnevezett
öbölhöz. Éjfélkor riadót rendelt el, megtöltötte az ágyúkat, felsorakoztatta fegyvereseit. Reggelre a flotta már ott ringott az öböl déli bejáratánál, melyet magas hegyfok zárt le, így a hajók rejtve maradtak az öblöt figyelő kalózőrszemek előtt. De Garcia minden szükséges intézkedést megtéve, türelemmel várt. Azon az emlékezetes napon az öböl kis szigetei között rejtőző hat kalózhajó kifutott a nyílt tengerre. Don Diego kiválóan értett a haditudományokhoz − ágyúi nem pazarolták a golyókat. A kalózok észrevették ugyan a portugál flottát, de már későn. Az ágyútűzben sorra gyulladtak ki és kaptak léket Pereira hajói. Feltehetően maga Jacopo, a kalózvezér is ottveszett. A tengerből egyetlen túlélőt mentettek ki, aki egy gerendára kötözve, eszméletét vesztve hányódott a hullámokon. Torzonborz szakállú, zömök, középkorú férfi volt. Az erős kötelek felsebezték lábát, karjai tehetetlenül lógtak a tízben. A kapitány is szemügyre vette az alélt férfit, majd megparancsolta, segítsenek rajta, kövessenek el mindent, hogy életben maradjon. A hajó papja hetekig gyógyítgatta a kötél marta sebeket. A sebesült már a második napon kinyitotta a szemét, ám bármit mondtak neki, csak erőlködött, de hang nem jött ki a száján. Az ismeretlen kiléte erősen foglalkoztatta Don Diego hajósait − maga a kapitány azzal a tisztjével értett egyet, kinek véleménye szerint a férfit váltságdíj reményében foglyul ejtették a kalózok. Reményükben csalatkoztak, ám mégis magukkal hurcolták. Abban mindannyian egyetértettek, hogy szökött rab nem lehetett, mert semmiféle jel nem volt hátára vagy vállára égetve. Egyetlen figyelemre méltó tárgyat találtak rajta: egy nyakláncot, végén kereszt fityegett, közepében csiszolt, értékes rubinttal. Diego di Garcia megvárta, míg az utolsó kalózhajót is
elnyeli az óceán, s csak ezután adott parancsot a hazatérésre. Győzelmének bizonyságaként magával vitte a vízből kimentett néma embert, akit a királyi kancellária vezetőjének jelenlétében hallgattak ki: Ám hiába ostromolták újabb és újabb kérdésekkel, a fogoly hosszú percekre üres szemmel bámult maga elé. A csata egyetlen túlélője emlékezetkihagyással küszködött, és időnként kétségbeesetten meg-megszorította Don Diego kezét. Nemhogy élettörténetére, de még nevére sem derült fény. A papi tanács is vallatóra fogta, de ők sem tudtak meg sokat az ismeretlenről, néhány bizonytalan bólintásnál vagy kételkedő fejrázásnál többre nem futotta erejéből. Ha türelme néha el-elhagyta, végtelenül szomorú arckifejezéssel, könnyes szemmel meredt faggatóira, s nyakából előhúzva a kis feszületet, szemrehányóan feléjük mutatta. A király teljesítette Don Diego kérését: gondjaira bízta a néma férfit, akit a kapitány hazavitt, pusztán emberbaráti okokból. Tudta, ha magára hagyja a tehetetlen embert, sorsa megszégyenítés, megkínzatás vagy talán − ami a legrosszabb − éhhalál lesz. Néhány nap múltán az uralkodó új feladattal bízta meg a bátor hajóst. A portugál kereskedők védelmére erődöt kellett építenie olyan vidéken, ahol hajósok gyakran fordulnak meg. Az erődépítésért folyamodó Kereskedelmi Tanács pontosan megnevezte Afrikának ezt a részét, s − mintegy viszonzásképpen − kétszeres adó fizetését ajánlotta fel. Don Diego di Garcia három, minden szükségessel alaposan megrakott hajót kapott a királytól, no meg azt az ígéretet, hogy még kettőt utánaküld az építkezéshez feltétlenül szükséges anyagokkal. Ünnepélyesen átadták neki az erődalapító okiratot. Don Diego hosszú és ki tudja, meddig tartó útja előtt
melegen elbúcsúzott apjától, anyjától, testvéreitől. Már indulófélben volt, mikor a néma férfi térdre esve, összetett kezekkel, könyörgőn nézett rá, s egyre a hajók felé mutogatott. Don Diego elértette kívánságát, és kegyesen intett: vele tarthat. A flotta jó széllel futott ki a tengerre. Minden hajón megkettőzték az őrséget, mert számoltak − különösen a Zöld-foktól délre − újabb kalózok felbukkanásával. Igaz, a leghírhedtebb csoporttal leszámoltak, de a nyugati part számos öblében és apró szigetei között még rejtőzhettek tengeri rablók, s bármely órában lecsaphattak rájuk. Diego di Garcia tapasztalt tengerész volt. Elvégezte a messze földön híres sagresi tengerésziskolát, melyet 1390ben a portugálok uralkodója, Tengerész Henrik alapított. Innen került ki e kor neves tengerészeinek jó része, azok is, akik oly sok felfedezéssel öregbítették Portugália jóhírét, és oly sok helyütt léptek partra karddal és kereszttel kezükben. Később kis ideig ebben a messze földön híres intézményben tanított maga Don Diego is… A hajók első állomása az egyik zöld-foki portugál bázis volt, ahol egy este élelmet és vizet vettek fel. Maga Don Diego is partra szállt, hogy ellenőrizze a berakodást. A három hadi karavella másnap indult tovább. Alig futottak ki a tengerre, a kapitány tanácskozásra invitálta a tiszteket − ez teljesen szokatlan volt ebben az időpontban. A zászlóshajón szolgáló tisztek értetlenkedve hallgatták, hogy uruk a tőle megszokottnál keményebb hangon jelentette be: aki parancsait nem teljesíti az előírtait szerint, királyi bíróság elé kerül. Néhányan furcsállották, hogy Don Diego rövidre vágatta szakállát, miáltal ábrázata némileg megváltozott, de erről csak egymás közt ejtettek egy-egy megjegyzést. Ennek a tiszti gyűlésnek különösségét fokozta, hogy a szokásoktól eltérően Don Diego nem kérte föl a zászlóshajó papját: adja áldását a király parancsának további
sikeres végrehajtására. „Valami történt vele, De vajon mi?” − találgatták suttogva. Mindannyian kedvelték Di Garciát − nem utolsósorban méltóságteljes, nyugodt modoráért. Ansa egész éjjel talpon volt. Tanácskozásra szólította az öregeket, és nem hallgatta el aggodalmát. A falu értékeit – a cserére szánt kókuszdiókat, megélesített acélpengéket, a fel nem használt vásznakat − az egyik álcázott gödörbe rejtették, majd újra gondosan lefedték az egészet. Reggelre végeztek is. Ansa még előzd este hírvivőt küldött Ovusuhoz − óvatosságból nem akarta a tamtamot használni −, és figyelmeztette, hogy egyszerre három nagy hajó érkezett Ogua közelébe. Egyelőre nem történt semmi rendkívüli, de nem árt az óvatosság… A karavellák érkezésének másnapján már a reggeli órákban megkezdődött a hajók kirakása. Nagy csónakokban tengerészek szálltak partra. Hamarosan sátortábor emelkedett, s déltájban a bennszülöttek számára teljesen ismeretlen tárgyak − szerszámok, fegyverek, leszögezett ládák − halmozódtak szanaszét. Egész nap folyt a rakodás. Ansa harcosai titokban megfigyelték, hogy egy csónakról két fehér férfi mélységet mér. Ennek délutánra az lett az eredménye, hogy az egyik karavella a hirtelen emelkedő parthoz húzott. A kormányos ugyancsak értette a dolgát! Addig manőverezett, míg a meredek, veszélyes sziklák között biztonságos révbe vezette a hajót, ahonnan már pallóval is elérték a meredek partot. A másik két karavellát mellé kormányozták, majd kötelekkel az elsőhöz erősítették. Most már teljes erővel kezdődött a rakodás valamennyi hajóról. Ansa ekkor már biztosan tudta: portugál hajók! Azt is sejtette: a főparancsnok előbb-utóbb szétküldi katonáit, hogy nézzenek körül a parton. Sejtelme nem csalt. A katonák egyórai gyaloglás után
megpillantották a kókuszligetben lapuló kis falut, óvatosságból azonnal visszafordultak, és a látottakat jelentették parancsnokuknak. Az idegenek partraszállása utáni második délelőttön Ansának azt a hírt hozta egyik harcosa, hogy fehér emberek közelednek, köztük egy díszesen öltözött férfi. Ansa kunyhója elé szólította a falu tisztes öregjeit, és így várták az idegenek érkezését. Legalább negyven harcosát elbújtatta a környező kunyhókban – mert mit lehet tudni?! A fekete és á fehér vezető férfiak találkozása kölcsönös udvariassággal, bemutatkozással kezdődött. Don Diego di Garcia − mert ő érkezett tisztjei élén – a saját mellére bökött, s nevét mondta. Már éppen folytatni akarta a mutogatás játékát, midőn legnagyobb meglepetésére a vállas fekete, ott középen, csaknem hibátlan portugál nyelven üdvözlő beszédbe fogott. – Á, tehát, kedves barátunk… mi is a neved? − Ansa, uram. − Nos, a mi urunk, János király, békességet akar, s úgy látja helyesnek, hogyha mi, békés kereskedő népek, ezen a helyen templomot emelünk Istenünk tisztéletére. Te pedig, Lansa… − Ansa a nevem, uram. – Nos, Lansa, adjatok nekünk fát, néhány markos legényt, segítségül az építkezéshez, mi pedig idővel megháláljuk. Hogy mivel? Ezzel-azzal, mikor mire lesz szükségetek. Velem lehet alkudni! − És Don Diego harsányan, kedélyesen felnevetett. A hangulat feloldódott. − Segítünk, uram, amennyi erőnkből telik! – ígérte Ansa. − Ha így cselekszel, jó barátságban leszünk, és egyikünk sem fog rosszul járni! Ha szükségünk lesz rátok, küldeni fogunk értetek! – Sarkon fordult, és határozott
léptekkel elindult a többiek élén. Ansa mozdulatlanul állt, körötte a falu öregjei. Hang nem esett, de kíváncsiság és bizalmatlanság keveréke ült arcukon. Lassan oldódott némaságuk, fejek fordultak Ansa felé. Egyikőjüknek sem tűnt fel, hogy a fehér idegenek közül egy némán, jelentőségteljesen, hosszan Ansára szögezi szemét. Amikor a fehér emberekből már semmit sem láttak, Ansa kunyhója előtt megkezdődött a rögtönzött tanácskozás. Az öregek egyetértettek Ansával abban, hogy a munkáért, amit végezni fognak, kérjen ellenszolgáltatást, ami lehet gyolcs, üveggyöngy, dárdahegy vagy más értékes holmi. Másnap Ansa gyűlésbe szólította a falu aprajátnagyját, és ékesszólóan megmagyarázta, miért kell segíteniük a fehér embereknek. − Jobb velük békességben élni. Ez a… ez a főnök – majdnem portugálul csúszott ki száján a parancsnok szó –, láthattátok, erős harcos, sok és jól felfegyverzett katonája van. Ha segítünk nekik, nem esik bántódásunk, sőt ha elégedettek lesznek velünk, sok-sok ajándékot kapunk tőlük. Ám éjszaka sokáig ébren forgolódott, mert bár világos volt előtte, hogy a látogatók portugál katonák, és nem kalózok, akikről már megtapasztalta, a rablás és gyilkolás az életelemük, mégsem nyugodott meg. Még aznap éjjel titokban meglátogatta Ovusut, és csak napfölkelte előtt tért vissza falujába… Partot érésük harmadnapján Don Diego és a terveket ismét átnéző mesterek között a sátrak egyikében szenvedélyes vita folyt az építendő erődről. Az ellentéteket az robbantotta ki, hogy Don Diego a tervek egy részét hatalmi szóval megváltoztatta. Az eredeti és a királyi kancellária által is jóváhagyott terv szerint az erőd nyugati, emeleti feljárója nagy félkörben
a bástyaoldalhoz vezetett. A bástyából a part felé néző fal közepébe kaput terveztek, mely egyenesen a cölöpökre építendő kikötőhídhoz vezet. Itt köthetnek majd ki a befutó hajók csónakjai. Ezáltal minden portékát − legyen az kókuszdió, nemesfém vagy akár fekete rabszolga − gyorsan, feltűnésmentesen a hajóra lehet szállítani. – Ennek a tervnek az a hibája, hogy túlzottan elzárja az erődöt a külvilágtól. Ha esetleg megtámadnak bennünket, s netán az ellenség hátába kéne kerülnünk, nem tudjuk megtenni. Nekem titkos tengeri kijáratra van szükségem, melynek létét és helyét idegen nem gyanítja. Itt én vagyok a felelős életért-halálért, s az lesz, amit én parancsolok! Az építőmesterek összenéztek. − Uram, mi már semmin nem tudunk változtatni! – kezdte a legidősebb. − Dehogynem! No lássuk! − Di Garcia elővett egy papírtekercset, és egy óndarabbal vázolni kezdte: − Itt a feljárat a bástyára! Az ezután következő mellvédet lezárjuk. Az én parancsnoki termem mellé szűk bejárót építünk. E két bejáróból két folyosó nyílik, mely a zárt mellvédnél, azaz a rakodókapunál végződik… illetve… csak az egyik! Az egyik, nevezzük fehér folyosónak, egészen a kapuig vezet, melyen át a tengerhez juthatunk, de a híd nem cölöpökre épül, hanem lánccal felhúzható. Így lehetetlenné tesszük, hogy támadóink a tenger felől befuthassanak az erődbe. A másik folyosó… nos, a másik, nevezzük fekete folyosónak… arra lesz jó, hogyha ellenségeink valahogy mégis behatolnak az erődbe, és sikerül egészen a parancsnoki terem mellé jutniuk, a fehér folyosót zárva találják. S mi mást tehetnének? Belépnek a feketébe. − Élesen, kurtán felnevetett. − Menjenek csak! Valamennyien a tengerbe pottyannak, mert a folyosó végén a padlón egy kerek vágat lesz. Mögötte meg már csak a fal mered. Értik már?
− Miért van erre szükség, uram?!… És ha mégis, megépítéséhez nincs elegendő anyagunk! − ódzkodott a galambősz építész. – Lárifári! Így kívánja a biztonságunk, és anyag is akad! Legföljebb kisebbre építik a kápolnát! Isten nem haragszik meg ezért! − és ismét felnevetett. − Uram, ez lehetetlen! A kápolna nem lehet kisebb, mint amekkorára Lisszabonban tervezték! − Az lesz, mert így parancsolom! És nem ajánlom senkinek, hogy tovább vitatkozzék! − Az asztalra hajította az óndarabot, s faképnél hagyta a meghökkent mestereket. Azok némán összenéztek. A parancsot végre kell hajtani! Valamennyien, akik csak a hajóval érkeztek, katonák és kétkezi munkások, nekifogtak a dolognak. Uruk úgy vélte, nem kell tartaniuk a környező vidék békés halász- és vadásztörzseitől − legalábbis ezt magyarázta tamáskodó tisztjeinek −, de meghallgatta helyettesének azt a tanácsát, hogy állandó őrséget állíttasson a sátortábor hat pontjára. Nem sokkal később újabb két hajó tűnt fel a látóhatáron. Don Diego ekkor parancsot adott: a már üres rakterű karavella térjen vissza Portugáliába. Ismét lázas rakodás kezdődött. Egyre több anyag gyűlt a parton, a mesterek kijelölték a jövendő épület helyét, egy sík tetejű dombon. Don Diego ekkor megüzente Ansának: földhordó emberekre van szüksége. Cserébe a munkáért vásznat, színes üveggyöngyöket és annyiszor öt dárdahegyet ad, ahány fekete dolgozik. Ansa összeállította a csapatot, csupa munkabíró, szívós férfiból, megmagyarázta teendőjüket, s búcsúzóul arra intette őket, tartsák jól nyitva a szemüket. Már harmadnap megkapta az első nyugtalanító hírt. Don Diego mellett hol itt, hol ott feltűnik egy férfi, aki csak mutogat, de beszélni nem képes. Az egyik halász többet is tudott: a fura, zömök alak azért nem tud beszélni, mert a Sasabonsam vagy a szolgája, Aboatia, itt járt a környéken,
és kitépte a nyelvét. Akadt olyan is, aki nem titkolta: ez a szakállas néma nem más, mint a fehérek Sasabonsamja, aki minden feketét meg akar rontani! Aki élni akar, ne menjen többé az építkezés közelébe! Ansa leintette a reszketőket és a hangoskodókat. Az a fontos − vélte −, hogy a fehér hajósok továbbra se zavarják társait a halászatban és a vadászatban, de a Pra folyó menti településeken folytatott gyűjtőmunkájukban sem. Mikor Ovusu néhány harcosa élén meglátogatta, ebben a szellemben számolt be az eddig történtekről. Egy napon Don Diego elküldte helyettesét Ansához, azzal a megbízással, hogy szerezzen sok embert és csónakokat, s tudakolja meg a főnöktől, vajon a Pra folyón felfelé haladva, találnak-e erdőt. Az építkezéshez ugyanis fára volt szükség; sok-sok fára. Ansa maga állt a kis csapat élére, hogy az idegeneket valóban a legszebb, legsudárabb fák lelőhelyére vezesse. Emberei tíz hosszú kanoéban indultak útnak. Távolléte idejére Ansa óvatos előrelátással Krobót, egykori hajótörött társát bízta meg a harcosok csoportjának vezetésével, a fehér emberek állandó szemmel tartásával. Katonák és bennszülöttek kezében egyaránt szaporán csattogtak a szekercék, de így is öt napba telt, míg két helyen kidöntötték a szükséges szálfákat. A Pra folyó szintje ebben az időszakban eléggé alacsony volt. A középvastag, hosszú és egyenes fákat legörgették a partra, ott összekötözték, vízre csúsztatták. A katonák két oldalról, csónakokról irányították a szállítmányt. Ansáék visszaérkezése után kiderült, hogy választása szerencsésnek bizonyult: Krobo jól teljesítette megbízatását. A tíz kanoé távozását követő napon ugyanis néhány katonából és egy tisztből álló kis csapat érkezett az erődből. Egyikük – zömök, vállas ember − szó nélkül mindenhová
bekukkantott, kíváncsian megtapogatta a harcosok fegyvereit, feltűnés nélkül elsétált a falu végére, a szavanna széléhez. Ha még néhányat lép, talán valamelyik gödörbe zuhan. Csak jó szerencséje óvta meg ettől. Krobo megbízta egyik, ügyes harcosát, hogy tartsa szemmel a felelőtlenül mászkáló embert. Mikor a kíváncsi fehér ember visszatért, a tiszt tréfálkozni kezdett vele, és nagyokat nevetve kérdezte, vajon miféle kincsekre bukkant. A férfi dühösen rángatózó arccal rámeredt a tisztre, de az csak tovább hahotázott, katonáival együtt. Ez még nem is lett volna olyan különös. Az azonban igen, amit Krobo ezután mesélt: − Ahogy rendelted, a harcosok éjjel-nappal őrt álltak a falu bejáratánál. A harmadik estén, a fehérek látogatásának másnapján, elhatároztam, hogy kicsit körülszimatolok táboruk környékén. Éjszaka indultam, óvatosságból az út legnagyobb részét vízben gázolva tettem meg. Elértem az első sziklához, mikor egy alacsony, széles vállú alak kisurrant a táborból, és egyenesen a pálmaerdő felé tartott. Partra léptem, s figyeltem. A hold halvány fényénél láttam, hogy fától fáig lopózik. Később ott, ahol a dagály nem zavarta, a vízben gázolt tovább. A kis öbölnél kilépett a vízből, és hason csúszott a fákig. Innen már látni lehetett a mi őreinket. Pár percre eltűnt a szemem elől, de aztán ismét felbukkant, becsusszant a vízbe, és a táboruk felé igyekezett. Meg kell adni, nagyon jó úszó lehetett! Odalopództam, ahol kilépett a vízből, és visszafelé kúsztam az ő korábbi útján. Arra gondoltam, hátha ellopott valami értékeset. De bizony semmit, csak ezzel az éles vassal ezt szúrta a fa tövébe! − És komoly, fürkésző arccal nyújtott át Ansának egy gyolcsdarabot, melyre ügyetlen kézzel egy tőr volt festve. Ansa a gyolcsdarabért nyúlt, és szenvtelen arccal, egy kézmozdulattal elbocsátotta Krobót. Ám ahogy egyedül maradt, lekuporodott, és sokáig mozdulatlanul, összehúzott szemmel maga elé meredt.
A kalózhajó felvonta vitorláit, és kisiklott a parányi öbölből. Ügyesen manőverezve jutott egyre kijjebb a sekély parti vízből veszélyesen, alattomosan meredő sziklák között. A szél belemarkolt az orrvitorlába. Már csak egy sor vészjósló, fekete szikla volt hátra, amikor az őr, fenn az árbockosárban, rémülten elordította magát. De már későn. A sziklák mögül kecsesen, szinte nesztelenül előbukkant négy hadikaravella, majd újabb öt, és szoros félkört vonva elálltak az utat. A kalózhajón fejvesztett rohangálás, ordítozás kezdődött. A karavellák legnagyobbika percekig moccanatlanul vesztegelt − ám hirtelen vezényszó csattant, az orrban álló ágyú hátracsúszott, lövedék röppent. A kalózhajót találat érte! Kiáltozás, futkosás − újabb lövés! A második ágyúgolyó is léket szakított a hajótesten. A portugál hadikaravella szélsebesen közeledett, oldalt fordult, és ágyúi most már számolatlanul ontani kezdték a halált. A megtámadott hajó ordítozó, kétségbeesett utasai közül többen a tengerbe ugrottak, azt remélve, hogy úszva partot érhetnek. Egyik sem segített a másikon, inkább letépték a gerendára, hordóra, roncsdarabra kulcsolódó görcsös ujjakat. Aki meghal, az többé nem beszél! − ezt tartotta a kalózok soha ki nem mondott, le nem írt törvénye. Az erős karcsapásokkal úszó Ansa is azt kívánta, bár rajta kívül senki se menekülne élve a süllyedő hajóról,. Így, ha elfogják is, nincs, aki ellene valljon, s tanú híján, pusztán arcvonásai alapján senki sem ismerhette volna fel az öböl partján lakók között. A szerencse neki kedvezett. Alig fújta ki magát a parti fövenyen, sietve húzódott be a közeli sűrű pálmaerdő mélyére. Mikor végre biztonságban érezte magát, álomtalan alvásba zuhant. Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. Halálra váltan pattant fel. − Ne félj! − súgta egy idegen, fekete bőrű férfi. − Én is a fehérek elől menekülök!
Ansa egyáltalán nem örvendett a találkozásnak. Legsürgetőbb gondolata az volt, hogy az öbölből mielőbb el kell tűnnie, mert bizonyosan rajzanak már a portugál katonák, életben maradt kalózokra vadászva. Hosszú heteken át vándorolt újdonsült társával a tengerpart közelében, mindig dél felé tartva. Az élelemszerzésben az Ansa nyakában függő tőr segített. Egyszer-egyszer banánt sütöttek, de ettek mangót, papaját, mert nem jutottak még halhoz sem, hisz nem mutatkozhattak a tengerpart közelében. Egy napon mégis felmerészkedtek az előttük emelkedő magaslatra, ahonnan jó kilátás nyílt a tengerre. A parttól nem messze egy hajó ringatózott, orrán virágos fehér zászlót lengetett a szél. A parti településen nagy volt a sürgés-forgás, bégető, sivalkodó állatok, gyümölcshalmok közt mindenfelé veszekedő, kiabáló, énekelő, hadonászó emberek. Éppen piacot tartottak. Ansa kiszemelt egy hosszú lebernyeges, tekintélyes külsejű férfit, és portugálul megszólította: − Uram, a mi nagy halászkanoénk elsüllyedt a tengeren, csak ketten maradtunk életben. Ha dél felé tartasz, szívesen dolgozunk a hajódon, csak hogy hazatérhessünk… halászok volnánk, de elsodort bennünket a vihar. − Hol tanultál meg portugálul? − szögezte neki a kérdést a lebernyeges. − A mi földünkön számos portugál hajó fordul meg, olyan portugál úr is akad, aki a parton lakik. Gyermekkoromban egy ilyennél szolgáltam! − hazudta folyékonyan. A lebernyeges szó nélkül otthagyta, majd kisvártatva egy tengerésszel jött vissza. Ansa és társa guggolva várta őket. − Ha vállaljátok a matrózmunkát, velünk jöhettek, de pénzt nem kaptok! Mi a Palma-foknál visszafordulunk.
− Nagyon köszönöm, uram, mi már előbb is elhagyhatnánk a hajót, de hálából, amiért magatokkal visztek, végig veletek maradunk. A kapitány elégedett lehetett két szorgalmasan dolgozó utasával. A hajó a Palma-fok déli öblében kötött ki. Két csónakkal eveztek a partra. Ansa és társa még megkérdezték a tengerészt, hogy horgonyt vetnek-e éjszakára, és az igenlő válasz után bőbeszédűen megköszönve a segítséget, elbúcsúztak kísérőjüktől. Elindultak, de nem hazafelé. Elrejtőztek a törpepálmával sűrűn benőtt területen, és itt várták ki az alkonyt. Alig bukott le a nap, máris visszaúsztak a hajóhoz, elkötötték az egyik csónakot. Két evező és két tolófa feküdt a mélyén. − Gyorsan! − parancsolta Ansa a társának. − Minden erőnkkel evezni kell, hogy reggelre minél messzebb jussunk ettől a helytől! Éjjel − a csillagok állását figyelve − eveztek, hajnaltájt partra vonták a csónakot, és elrejtették. Az emberlakta területet messziről elkerülték. Nem számolták, hány hét telt el indulásuk óta, de közben az időjárás rosszra fordult. A szél egyre erősödött, útjukon többször is viharba kerültek. A hullámok kényük-kedvük szerint hányták-vetették őket. Egy napon, alkonyattájt, a tenger végre kegyes volt a két, éhségtől, szomjúságtól, tengeribetegségtől meggyötört vízi vándorhoz. A távolban föveny vöröslött, már látszottak a sudár pálmafák is. Ansa erőlködve fölült, körülpillantott: − Föld, föld! − És ekkor kezdődött kínos-keserves partra vergődésük, melyet mi már jól ismerünk. Ansa szemére nem jött álom. Kunyhóján kopogtatott a rossz emlékű múlt, melyről azt hitte, végleg kitörölte emlékezetéből. Kezében szorongatta a gyolcsot, ezt a gonosz, cinkosan kacsintó jelzést. Új életet kezdett,
becsületes halász vált belőle, és soha többé nem kívánt kalózokat szolgálni, de még közelükbe sem kerülni. Még gyerek volt, amikor ellenséges törzs támadta meg falujukat, és őt is kalózok ragadták magukkal. Jacopo, a kalózhajó félvér parancsnoka, nem engedte, hogy a tengerbe dobják a bőgő gyereket, enni adott neki, és maga vette kézbe a nevelését. Csak később értette meg, miért mondta Jacopo a többi kalóznak, hogy „ez a fiú még sokat segíthet nekünk”. Kitűnő nyelvérzéke lévén, hamar megtanult portugálul, sőt ő tolmácsolta Jacopo szavait, mikor a bennszülöttekkel egyezkedett. Egyszer megkísérelte a szökést a Zöld-fok közelében, ám Jacopo emberei gyorsabbak voltak nála… Kegyetlenül eldöngették, napokig étlen-szomjan hevert egy mocskos kajütben − és mégis érezte, hogy személye fontos. Ha harcra került sor valahol, Jacopo elővigyázatosan leparancsolta a hajó tatjában levő kis helyiségbe… Így teltek-múltak az évek, míg aztán egy hajnalon a fekete sziklák mögül váratlanul előbukkant öt, majd újabb négy hadi karavella. Kétségtelen − gondolta Ansa −, hogy valaki felismerte, valaki, aki szintén megmenekült a hajóról! Elhatározta, hogy közelébe sem megy a portugál építkezésnek. Aki akar valamit tőle, keresse föl! Nem engedi megtörni az elmúlt békés esztendők csendjét és nyugalmát. Ha pedig idemerészkedik a gyalázatos, és zsarolni akarja…! − Ansa kezének forróságát jólesően hűtötte tőre hideg pengéje. Az idegeneknél segédkező halászok Krobo vezetésével dolgoztak, ő pedig hűségesen beszámolt Ansának az építkezés állásáról. A vak is láthatta, hogy a portugálok nem templomot építenek − ahogy kezdetben állították –, hanem erődöt. Múltak a hetek és hónapok, ám aki a gyolcs-üzenetét küldte, néma és láthatatlan maradt.
A kereskedelmi hajók továbbra is rendszeresen befutottak Oguába, de mióta a portugálok itt tartózkodtak, a kereskedőknek jókora összeggel kellett megváltaniuk a portugál parancsnoktól a partra lépés jogát. Ám az élet folyt tovább, a cserekereskedelem változatlanul zajlott a parton. Ansa és Ovusu időközben többször is meglátogatták egymást. Ansa hallgatott a gyolcsdarabról, bár többször megkísértette a vágy: elmesélni élete történetét, könnyíteni a lelkén. Végül is azért nem szólt róla, mert reménykedett, hogy titokzatos látogatója azóta tán valahol fűbe harapott. Újabb hónapok elteltével már magas falak emelkedtek a szavanna felé. A hatalmas fal tenger felé eső oldalára óriási köveket, szikladarabokat görgettek. Lassanként kibontakoztak a víz fölé húzott bástyák, melyeknek tövét a tenger hullámai ostromolták. A falakon belül különálló, komor, vaskos épületet emeltek, olyan árkádos folyosóval az emeleten, melyen négy ember is elfért egymás mellett. Don Diego parancsára a parancsnoki szoba felé eső épületrészt gondosan kiválasztott, megbízható katonák emelték egy portugál mester irányításával. A tágas udvar jobb oldalán épült a kápolna, bal oldalán félig a falba mélyesztett nagy tárházak. Időközben elkészült a kapu, melynek félkörben felfelé kanyargó útjára Ansa emberei hordták háton, kosárban a köves, vöröslő földet. A parancsnoki szoba mellett épülő és a bástya felől is szigorúan elzárt területre azonban nem tehették lábukat. Minden anyagot katonák hordtak fel, de az építést csak mesterek és segédeik végezhették. Végezetül összeácsolták az erőd kapuját − masszív, vaspántokkal megerősített alkotmány lett −, mely csak belülről volt nyitható. Elkészült a tengerre néző kijárat, melynek kikötőhídját lánccal kellett felhúzni. A hosszú ideig tartó, keserves munka után vastag, fehér falaival végre ott pompázott az erőd. Don Diego első tisztje urának üzenetét hozta: reggel lesz az erődavatás,
melyre elvárja Ansát és a halászfalu néhány tisztes öregjét. Ansa maga és társai nevében kissé meghökkenten mondott köszönetet a megtiszteltetésért. Öröme azonban nem volt zavartalan: aznap este, amint kunyhójába tért, fekhelyén furcsa, világító valami hevert. Közelebb lépve döbbenten látta: ugyanolyan gyolcsdarab, mint a múltkori. Közepén megszenesedett faággal vagy tán ónnal rajzolt ákombákomok. Ansa, aki konyított egy keveset a betűvetéshez, a mécses gyér világánál ezt olvasta ki: KARAMANSA. Hátán végigfutott a bizonyosság hideg verítéke. A meghívottak érkezésekor az őr kürtjébe fújt − a kapu kitárult. Don Diego megvárta, míg az őrparancsnok a kápolna előtti kis térre vezeti a meghívottakat. A felsorakozott katonák és a vendégek előtt az erőd papja hosszas ceremóniával szentelte fel a kápolnát. Mise után Don Diego körbevezette vendégeit, s fél szemmel figyelte, hogyan hatnak rájuk a megmászhatatlan, tömör falak, a fenyegető, komor bástyák. Utuk végén a kapu elé kanyarodtak. Don Diego di Garcia így szólt Ansához: − Lásd, Mansa, vagy mi is a neved, Isten segedelmével elkészültünk e szép nagy házzal. A fizetségeteket később megkapjátok. Királyomnak az a parancsa, hogy e helyre – és széles mozdulattal körbemutatott − csak az én engedélyemmel léphet be közületek bárki. Az ajándékokért, melyeket majd kaptok, örökös időre megvásároltam ezt a darab földet, és kifizettem munkátokat! − Hangja keményen csattant. − Jól figyeljetek! Aki a falak közelébe merészkedik, halál fia lesz! Aki viszont látogatóba érkezik, hogy cserére ajánljon egy s mást − hangja édessé vált −, annak kopognia kell ezzel a kerek vassal, ni! Most hát eredjetek, és jól véssétek eszetekbe, amit mondtam! „Mansa?! − döbbent meg Ansa. − Csak tán nem?…
Gyanakodón, rejtve körbehordozta tekintetét az erődparancsnok kíséretén, de nem tapasztalta, hogy ez a számára oly felkavaró megszólítás bármit is kiváltott volna a tisztekből − kifejezéstelen, közönyös arccal néztek a bennszülöttekre. Vegyes érzelmekkel, a várható bérek és ajándékok mennyiségén vitatkozva lépdeltek lefelé a vöröslő úton. Egyedül Ansa volt néma és elgondolkozó. Lopva visszapillantott a büszke, baljós erőd felé, melynek kapuja fölött kőbe vésett, aranyozott felirat ékeskedett: SAÕ JORGE DA MINA 1482 III. Ansa naponta hallott híreket az erőd életéről, de ő maga a közelébe sem ment. Az egyik estén a dobok olyan üzenetet továbbítottak, melyre Ansa és Krobo a falu valamennyi öregjével együtt felfigyelt. A hír úgy szólt, hogy mindenütt legyenek résen, mert a Sasabonsam újra gonosz indulatra gerjedt, s gyermekeket rabol. Néhány nap múltán azonban visszaküldi szolgáját, a gonosz Aboatiát, és váltságul a gyermekekért a Pra folyóból mosott aranyat követel. Ezért hát mindenki, akinek kunyhójában kisgyerek szaladgál, mutasson be áldozatot dzsu-dzsujának, hogy védje meg őket a gonosz szellemektől… E hírrel egyidőben azt jelentették Ansának, hogy az erődben sok hadifoglyot vesznek át a denkyera törzs harcosaitól, de csak egy részüket terelik hajóra, hogy aztán rabszolgaként eladják őket, a többiek nyomtalanul eltűnnek. Arról senki sem tudott, hogy a holttesteket kiadnák. Olyan hír sem érkezett, hogy a tetemeket kivetette volna a tenger. E baljós mendemondák hallatán határozta el Ansa, hogy
Don Diego tilalma és saját jogos aggodalma ellenére közelebbről is megnézi az erődöt. Kiválasztott két erős, megbízható harcost. Rövid idővel indulásuk után újabb dobszóra figyeltek fel, mely azt mondta el, hogy a Pra menti egyik falut orvul megtámadták a fehér katonák, nyakuknál fogva összekötözték a férfiakat, s ütlegekkel terelték őket a tengerpart felé. Ansa és két társa sötétedés után érkeztek az erőd előtt meredő sziklához. Elrejtették a kanoét. A főnök fölkapaszkodott az egyik laposabb sziklára, s hason fekve vette szemügyre az erődöt. Az események nem várattak sokáig magukra. Belülről lánccsikorgás hallatszott, leeresztették a kikötőhidat. A veszteglő portugál hajó oldalától csónakok váltak el, odasiklottak a kikötőhídhoz, és míg két ember a csónakokat tartotta, megkötözött férfiakat tereltek belsejébe. Ansa egy-egy csobbanást is hallott, de hiába meregette a szemét, nem látott sem vízbe eső, sem ugró férfit. Mikor a csónakok másodszor is kikötöttek, mindez megismétlődött. Ezután már csak fájdalmas kiáltások és az evezők nyikorgása hallatszott − ám semmiféle csobbanás nem vált ki a tenger morajából. A kísérteties homályban a borzongó Ansa várt még egy fertályórát, majd visszakúszott várakozó harcosaihoz, beszálltak a kanoéba, és sebesen eveztek falujuk felé. Alig néhány nap múltán történt valami, melynek bekövetkezésétől Ansa a gyolcsra festett tőr megpillantása óta tartott. Az erődben szolgáló egyik denkyera fiú ezzel toppant be: − Egy erődbeli fehér ember üzeni, légy ma éjjel az öbölnél, a legmagasabb pálmafánál, ott, ahol a bokros rész kezdődik. Várj rá türelmesen. − Ki az a fehér? Milyen a külseje? Beszélj, fiú! − ragadta meg Ansa türelmetlenül a hírhozó vállát. − Hát… nem is tudom… A bőre világos, a feje kerek.
Csizmát hord meg kardot… Tudod, nekem ezek a fehér urak mind egyformák − fűzte hozzá zavartan. Ansa ingerülten elengedte a másikat. − No jó. Ott leszek, ezt üzenem. − Egyedül gyere, még ezt mondta az a fehér − tette hozzá a denkyera fiú. Szemmel láthatóan szeretett volna túlesni küldetésén. – Jó − intett Ansa, visszanyerve hidegvérét. Ösztönösen idegenkedett a denkyeráktól. Nyugodt arca kavargó indulatokat rejtett. Merjen-e egyedül nekivágni az éjszakai kalandnak? Ő lenne az, arc nélküli régi ismerőse? De hátha csapda?… Napközben hol itt, hol ott bukkant föl, szóba elegyedett ezzel is, azzal is, hogy aztán a mondat közepén − tőle szokatlan módon − hátat fordítson beszélgető társának. Már feljött a hold, mikor cselekvésre szánta el magát. Végigsétált a kunyhók között, átlépett egy-egy bóbiskoló kutyán. Krobo szállásánál megtorpant, várt egy-két percig. Eh! − legyintett, és tovább lépkedett. Az őr dárdájára támaszkodva álldogált a falucska szélén. (Ansa, mióta a portugálok a közelükben dologhoz kezdtek, óvatosságból minden éjszakára őrt állíttatott.) Ansa árnyékként elsuhant mellette. Lebukott a legközelebbi árokba, s hol négykézláb, hol meggörnyedve lopakodott előre. A derengő fényben feltűntek az első pálmafák. Valahol ág reccsent − Ansa a tőréhez kapott. − Jól ismerlek, Karamansa! − súgta a válla mögött egy dercés hang. − Sosem kedvelted az egyenes utat. − Az őr miatt… a tengeren meg éppen dagály van… – hebegte Ansa zavartan. − Ott maradj! Hát persze, a tenger… meg az őrség… – gúnyolódott a láthatatlan másik. − Ez nem is fontos! Mindössze azért hívattalak, hogy értésedre adjam: nemsokára szükségem lesz a segítségedre. Azon a napon,
amikor újabb vászondarabkát kapsz, melyre tőrt festettek, légy este az erőd előtti sziklánál, ám egyedül gyere! − Sosem hallottam a hangodat! Ki vagy, és honnan ismersz?! Gyere elő, hadd lássalak! − követelődzött a falu főnöke. − Emlékezz a múltra, Karamansa! Én is megmenekültem a hajóról! Így hát mi életünk végéig szövetségben leszünk. Ám jól vigyázz! Ha megcsalsz… ismered a kalóztörvényt… vagy nem?! – Ismerem − kongott üresen Ansa szava, − Rendben van, úgy lesz, ahogy kívánod. És…? − Tanácsot kell adnod, mert kevés az idő! Tudd meg legközelebbi találkozásunkig, hogy itt a közelben és a Pra menti falvakban melyik főnöknek van aranya! Ne félj, cimbora, nem a te fekete bőröd kell nekünk, hanem az arany! − Az ismeretlen csikorgón, kellemetlenül nevetett. − Ha azonban nem segítesz, vagy tőrbe csalsz, még mielőtt pokolra száll az a fekete lelked, mindenki megtudja végig a parton, hogy kalóz voltál… most pedig elmehetsz! − parancsolta a hang. Ansa kábultan, gondolattalanul botorkált haza. Lekuporodott a kunyhója elé, és újra meg újra megpróbálta fölidézni a rekedt hangot. Vajon ki lehet ez ismeretlen? Azt is mondta, hogy „kellesz nekünk”, tehát nincs egyedül. Lehet, hogy rajta kívül más kalóz is megmenekült a süllyedő hajóról? Ha így van, egy percig sem érezheti biztonságban magát. Ha kitudódik a múltja, elveszíti a falu becsülését − ki tudja, tán az életét is. Ha pedig teljesíti a hajdani cimbora követelését, nincs többé visszaút a becsületes emberek közé. A gyötrődő Ansát kunyhója előtt érte a napfölkelte. Az új nappal együtt megszületett végső döntése is: évekkel ezelőtt még gyermek volt, balsorsa vetette a tenger farkasai közé − ám most már férfi, aki egyedül felelős tetteiért. Végszükségben elmondja az éjszaka történteket az erőd
parancsnokának − vagy mégsem, hisz akkor világossá válik Don Diego előtt kalóz múltja! A kör bezárult. Egyet tehet csak! Meg kell találnia a kalózokat, s bármennyire is viszolyog Don Diegótól, figyelmeztetnie kell őt, hogy az erődben kettős játékot játszanak. Már közel jártak az esős évszakhoz, mikor egy kereskedelmi hajó hírül hozta Don Diegónak: hamarosan befut II. János király egyik hadikaravellája. Alig egy hét telt el a hír vétele után, mikor egy délelőtt felharsant a bástya tetejéről: − Hajó a láthatáron! Jó óra múltán a hajó közelebb ért, s ekkor az őrparancsnok újabb jelentést adott a kapitánynak: − Őfelsége hadikaravellája érkezik, a zászló már jól kivehető! Az erődben lázas sürgés-forgás kezdődött, Don Diego pedig kivonult kíséretével, hogy megfelelően fogadja az érkezőket. A parancsnok nem volt a legjobb hangulatban, és ezt tisztjei is észrevették, de nem találtak magyarázatot rá. A parton egy fiatal tiszt ugrott ki elsőnek a csónakból, és egyenesen az erődkapu felé tartott. Már messziről lengette tollas kalpagját. − Üdvözöllek, Don Diego uram! Örömmel látom, hogy sokat fiatalodtál utolsó találkozásunk óta! − és felé nyújtotta mindkét kezét. − Légy üdvözölve! − szólt Don Diego egy kissé zavartan. − Boldog vagyok, hogy vendégül láthatlak! − tette hozzá, és percekig tartotta két tenyere közt a vendég jobbját, talán hogy jóvá tegye az első percek kimértségét. − Tán csak nem felejtetted el a nevemet? − nevetett kedvesen a fiatalember. − Fernando vagyok, egykori tanítványod a sagresi hajósiskolában. − Ugyan hogy felejthettelek volna el! Fernando,
kedves ifjú barátom! Te azután alaposan megférfiasodtál! − És Don Garcia egészen megvidámulva tárta ölelésre karját. − Álvarót is magunkkal hoztuk, emlékszel, a hajóépítő mérnök, akit oly sokra tartottál matematikatudásáért! – lelkendezett az ifjú nemes. − Sőt, még egy ismeretlent is hoztam, aki nem a mi iskolánkban tanult. Aristo Ramósátl − Hozta Isten kegyelmességedet! − bókolt udvariasan Don Diego, s nem hervadt le arcáról a hangsúlyos udvariasság mosolya, míg kézmozdulattal invitálta befelé vendégeit. − Nos, hogy tetszik az erőd! − Micsoda falak! − lelkendezett Fernando. − Nagyon szép! Van néhány napunk, majd alaposan megismerkedünk minden részével! − és elindultak befelé. Fernando még ebéd előtt ünnepélyesen felolvasta, majd átnyújtotta Don Garciának a király levelét, melyben elismerését fejezte ki az új erőd felépítéséért. Egy kevésbé díszes, ám ugyancsak fontos tekercset is Don Diego kezébe nyomott. − Bizalmas! − súgta oda. …Szomorú hírem is akad Tekegyelmed számára. Francisco öccse, aki sajnálatos módon letért a keresztényi erény ösvényéről, a Santa Ameralda indulása után néhány nappal gyilkosság és rablás vétkébe esett. Feltételezhető, hogy vagy Afrika valamelyik parti területén bujkál, vagy − és ez még valószínűbb − kalózokhoz csatlakozott. Tudjuk, hogy Kegyelmed testvéri szíve vérzik, ám mégis nyomatékkal arra intjük Kegyelmességedet, ne engedje a keresztényi és testvéri irgalmasságot a férfi, a nemesember és Ő Királyi Felsége esküt tett katonája fölé kerekedni! Ezért elrendeljük és megparancsoljuk, hogy ha Francisco di Garcia felbukkan az erődben, segítségért folyamodván, Kegyelmességed fogassa el, vegye vallatóra (erről jegyzőkönyv írassék) három beosztott tiszttársa
jelenlétében, majd a gonosztevő kezén-lábán nehéz vasba veretvén, küldessék haladéktalanul a Portugál Királyságba, ahol is Isten és ember előtt felelni fog vétkeiért. – E levelünk természetesen bizalmasan és titkosan kezelendő! A Kegyelmességed iránti további atyai jóindulattal: Francisco d’Almeida Őfelsége Királyi Flottájának parancsnoka Don Diego szobájában többször elolvasta a tekercset, majd egy titkos fiókba rejtette. Mikor Jiménez, a segédtiszt belépett, parancsnokát asztalára könyökölve találta. − Csak nincs valami baj, uram? − kérdezte ijedten a tiszt, ura sápadt, mogorva arcát látva. − Semmi… semmi… hol a néma? − Úgy tudom, a szobájában van, uram! Parancsolod tán, hogy behívjam? − Jól van! Akarom mondani: köszönöm kegyelmednek. Jiménez tovább készségeskedett: − Azt kívántam közölni, nagy jó uram, hogy Fernando kapitány urat és társait elhelyeztem a vendégszobában. − Jó, jó, eredj! − intett türelmetlenül a parancsnok. Don Diego ezután még órák hosszat ült nagy karosszékében komor gondolataiba mélyedve, arcán csúnya farkasmosollyal. Fernando és társai nem voltak fáradtak, ezért rögtön a bőséges ebéd után fölkerekedtek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék az erődöt. Álvarót, mérnök lévén, különösen érdekelte, mert más földrészen, a portugálok számára szokatlan éghajlaton folytatott építkezést még nem látott. Végigjárták a bástyákat, ahonnan egyaránt nagyszerű kilátás nyílt a tengerre és a szárazföldre. Távcsővel pásztázták a magasra nőtt fűvel és bozóttal borított terület
mögött kirajzolódó erdőt. A bástyalépcső tágas udvarra vezetett Istállók, tárházak, pihenő katonák, serényen dolgozó fegyverkovácsok − az erőd szokásos ritmusú hétköznapi életét élte. Fernando és társai hirtelen vékonyka, jajveszékelő hangra figyeltek fel. Megszaporázták lépteiket − a lépcsőfordulóban Jiménezbe botlottak. Zavartan bámult rájuk. Bal kezével még ekkor is az előtte álló, kisírt szemű néger fiúcska haját markolta. Fernando alaposan leteremtette a segédtisztet. Megsimogatta a gyereket, kézen fogta, körülpillantott, hol is ülhetnének le egy kicsit, hogy a némán tovább zokogó kicsit megnyugtathassa. A tér túlsó felén ivóféle épületet látott. Intett társainak, akik némán követték. A tulajdonos rengő húsú feleségétől a gyermek számára valami gyümölcsöt, maguknak italt kértek. Fernando éles szemét nem kerülte el, hogy a pultnál álló fiatal, törékeny fehér lány szeme könnybe lábadt, amint megpillantotta a halálra vált gyermeket. Tekintetét akkor sem fordította el róluk, mikor Jiménez alázatoskodott a vendégek asztalához. − Kérem, uram, adja át a kicsi fiúcskát, anyjához vinném, hogy ne legyen láb alatt! − kérte, mélyen meghajolva. − Rendben van, de bánjanak a gyerekkel emberi módon! Don Diego bizonyára helytelenítené, hogy keresztény katonába ily kevés irgalom szorult! − vetette oda keményen Fernando, és ismét megsimogatta a fiúcska fejét. Jiménez némán meghajolt, és magával vitte a rémülettől szinte félholt gyereket. A fiatal leány lépett oda, italt hozott. Háttal az ivó pultjának, vontatottan törölgetni kezdte az asztalt, közben szaporán suttogott: − Tiszt urak, a parancsnoki teremtől jobbra, egy beugró nyílik! Belül két folyosóra szakad. Az egyik bejárata
fehér, a másik fekete… − Lopva körülpillantott. − Az én nevem Amiralda Pereira… Nem folytathatta tovább, mert hangtalanul mellettük termett a vaskos asszonyság, s úgy meredt a finom arcocskába, hogy a lány szinte futva menekült. A három fiatal tiszt összenézett. Alig érkeztek meg, és máris történik velük valami. Vajon milyen titokra utalt a leány néhány mondata? − Talán kincseskamra van ott? – suttogta Aristo. − Ugyan már, kincseskamrát nem építenek folyosóra néző bejáróval! − intette le Álvaro. − …de lehet ott fegyverraktár, esetleg lőporoshordók? − Fernandóra nézett, választ várva. Barátjuk szinte nem is hallotta őket. − Pereira… Pereira… Ez a név!… Megvan! Azt a hírhedt kalózt nevezték így… Eh, akárki viselheti… – dünnyögte maga elé. Egy ezüstöt dobott az asztalra, s intett, hogy a többit majd odakinn. − Nem az a fontos, mi van ott − ellenkezett Álvaróval −, hanem hogy mit is akart mondani a leány. Suttogott, hátat fordított asszonyának, tehát olyasmiről akart beszélni, amit valószínűleg a kis afrikai szipogása váltott ki belőle. Valamilyen titka van, bizalomgerjesztőnek talált bennünket, hát meg akarja osztani velünk, mert tőlünk vár segítséget! − szögezte le. Fel-alá sétálgattak az udvaron, arra számítva, hogy a lány majd csak kijön az ivóból, és jelt ad. Kétszer is körbejárták a kápolnát, de nem történt semmi. Fernando javaslatára ismét felmentek a lépcsőn, de most mintha összebeszéltek volna, az árkádos folyosóról nyíló termek felé vették útjukat. Nem volt ebben semmi feltűnő − az első teremben kaptak éjszakai szállást. Az ajtósor végén a folyosó balra kanyarodott, és elszűkült. A forduló után
alacsony fa mellvéd zárta el útjukat. Fernando és Álvaro nem sokat teketóriáztak: egyszerűen átlépték az ajtócskával ellátott mellvédet. Alig néhány lépéssel odébb szűk beugró következett. – Állj! Ne tovább! − hangzott keményen belülről. − Nocsak! Hát nem a bástyatoronyhoz vezet ez az egércsapda? − szólt oda gunyoros vidáman Álvaro az eléjük toppanó katonának, miközben bepillantott a beugróba. − Vissza, urak! − pattogott az őr, majd meghunyászkodva: − Kérem a tiszt urakat, fáradjanak vissza! − Ha nem szabad, hát nem szabad. A rend minket is kötelez! − mosolygott Álvaro, s lekapva fejéről tollas kalapját, bohókás félkört írt le a zavarodott arcú katona orra előtt. Közben azonban fürgén ide-oda járt a szeme. Megfigyelte, hogy a beugróból nyíló folyosó mélyén világosság dereng, míg a másik vaksötét. A három fiatalember hangosan nevetgélve visszafordult, s − elég tapintatlanul és harsányan – az egyik sagresi dáma közismert bájait kezdték dicsérni. – Láttátok? − kérdezte Álvaro. − Ühüm! − bólintott egyszerre mindkét társa. Útjuk újra a bástyára vezetett. Fernando előrehajolt, a mélységet kémlelte. − Nézzétek! – muatott le. Közvetlenül alattuk csapkodtak a hullámok. Álvaro némán bökött a felhúzott kikötőhídra. Akkora volt, hogy akár nagyobb bárkák is kényelmesen kiköthettek itt. − Nos? Ehhez mit szóltok, urak? − kérdezte Fernando. A vízfelszínhez közel néhány sötét cápahát cikázott. – Mindhárman úgy tudták, hogy a tengernek e veszedelmes rablói óvatosak, sohasem jönnek partközelbe. Vagy mégis tévednének? Olyan mély az alattuk zuborgó tenger, hogy e ragadózók biztonságban érzik magukat? Vagy tán valami
más csalogatja őket ide? Elgondolkodva fordultak vissza, ideje volt indulni, hogy eleget tegyenek Don Diego vacsorameghívásának. Don Miguel, a vendégek közül a legidősebb, kimentette magát, s korán nyugovóra tért. A gazdagon megrakott tálakat fekete szolgák tették az asztalra. A sültek mellett sosem ízlelt afrikai ételeket is felszolgáltak: földimogyoróból készült, kellemes ízű, sűrű levesfélét, fűszerezett sült banánt és szárazon sütött plantint, mely a banánnál kétszer nagyobbra nőtt. Don Diego szinte kivirult, egyik poharat a másik után ürítette az uralkodó, az admirális és a jelenlevő tisztek egészségére. Ám egyszer csak válogatott udvariassággal elnézést kért, amiért halaszthatatlan tennivalói elszólítják e kellemes társaságból. Fernando felállt, és szó nélkül követte. Az ajtónyílásban egy percre feltűnt a néma. A többiek alig ügyeltek rájuk − poharazgatás közben megbeszélték a rakodás menetét, mert számos mahagónitörzset, értékes vadbőröket és élelmet szállítanak majd haza. IV. Ovusu szándékosan nem tudatta tamtamdobbal a hírt. Személyesen akart beszélni Ansával. − Ansa, kedves barátom! Három kisfiamat rabolta el a Sasabonsam! − kiáltotta zokogásba fúló hangon. − Adj tanácsot: mitévő legyek? Hiába áldoztunk kecskét! Aranyat követel cserébe! Ansa döbbenten hallgatta a hírt. Ez azt jelenti, hogy a gazemberek akcióba léptek, s rövidesen őt is fel akarják használni, valószínűleg arra, hogy ő vegye át valahol az aranyat. Azt már nem − csikorította össze a fogát −, Ansa nem lesz rabló néhány bandita kedvéért! Hellyel kínálta Ovusut, s kis hallgatás után így szólt:
− Barátom és főnöktársam, osztozom fájdalmadban, bár magam magányos fa vagyok, mely nem termett gyümölcsöt. De ne aggódj! Egy feladatunk van: nyomára kell bukkannunk a rablóknak. − Nyomára bukkanni a Sasabonsamnak?! Képtelenséget beszélsz, hisz még a szolgájával szemben is tehetetlenek vagyunk! − tiltakozott rémülten a másik. − Ovusu! Használd végre a jobbik eszedet! A Sasabonsam, ha egyáltalán létezik − a másik főnök tiltakozóan, rettegve emelte föl erre mindkét kezét −, miért követelne aranyat?! A sárga fémet a fehér emberek keresik, cserélik, ha kell, lopják is, s ha másképp nem jutnak hozzá, még ölnek is érte! Értsd meg végre, nem a Sasabonsam ragadta el fiaidat! Emberrablók voltak, méghozzá − ha nem tévedek – fehér bőrűek! Ovusu egyre gyöngébben tiltakozott, és belátta, hogy Ansának valószínűleg most is igaza van. Miért kellene a sárga fém a Sasabonsamnak? Épp eleget hallott a gonosz szellemek uráról, de arról még apái vagy a falu öregjei sem tudtak, hogy valaha is aranyra támadt volna kedve. − Be kell jutnunk valahogy az erődbe, mert bizonyos vagyok abban: valamelyik katona rejtegeti őket − gondolkozott félhangosan Ansa. − Előbb jól körülnézünk az erőd tájékán, aztán ha nem győzzük csellel, megkíséreljük erővel. Eredj haza, barátom, és készíttess erős, hosszú pálmarost köteleket, olyat, amelyik megbír egyszerre 2-3 férfit. Ha üzenek érted, jöjj vissza fegyveresekkel. És ne aggódj! − És ha közben a Sasa… a rabló türelmét veszti, és végez a fiaimmal?! − jajdult föl Ovusu. − Adjunk inkább… − Ne aggódj, derék barátom! − nyugtatgatta Ansa. − Aki éjjel jár zsákmány után, az nappal nem támad, hanem a bozótosban lapul. Ám ha téged megnyugtat: hozz magaddal néhány zacskó porrá tört kagylót. Azután majd meglátjuk…
Ansa, amint magára maradt, nem tétlenkedett. Üzent Krobóért, és röviden vázolta a helyzetet. Hamarosan mindenütt lázas sietséggel kötelet fonó asszonyokat és fegyvereiket javítgató, ellenőrző férfiakat lehetett látni. Javában folyt a készülődés, mikor a késő délutáni órákban betoppant az adansi törzs egyik közeli falvának főnöke és két öregje. Ansa szívélyesen fogadta őket. A küldöttség jövetelének ez volt az oka: előző éjjel a főnök kunyhója körül vérfagylaló üvöltés harsant fel. Odabent rémülten bújt össze asszony, gyerek. A zörgés, dübörgés egyre közeledett. − A Sasabonsam! A Sasabonsam! – sivalkodtak a kicsinyek. Ám akadt néhány vakmerő ifjú harcos, aki − meghallván a falu másik végén a szörnyű zajt − dárdát ragadva odarontott, s megfutamította a támadókat. Kétség és vakrémület közt telt el az éjjel, ám virradatkor furcsa fordulatot vett az ügy. Néhány korán kelő adansi halász a tengerpart fövenyén világosan felismerhető csizmanyomokat vett észre. És ki más hord ilyen lábbelit, ha nem az erőd katonája? − A tenger elmosta a nyomokat, ám találtunk mást is – fejezte be elbeszélését az adansi törzs főnöke. − Íme! − És átnyújtott Ansának egy vasszemekből készült portugál katonakesztyűt. A hallgatóság dühödt kiáltozásban tört ki. Ansa csendre intette embereit. − Mit kívánsz hát tőlünk, adansik vezére? Az adansik egy emberként felelték: a fehérek nyelvét jól beszélő Ansa hívassa ide Don Diegót! Vajon tud-e az eseményekről? Krobo, a portugált valamennyire törő, indult követségbe. Késő este tért vissza − a parancsnokot kihívatta a lakomázók közül, és tolmácsolta Ansa kívánságát. Don Diego tőle szokatlanul készséges-kedvesen üzeni: természetesen másnap reggel eleget tesz a kívánságnak.
Háta mögött egy ismeretlen, fiatal fehér tiszt állt és hallgatott. Don Diego másnap napfölkelte után Fernando kapitány, Jiménez és az elmaradhatatlan néma társaságában érkezett a faluba. Nem vette észre, hogy Ansa kunyhójánál szálas férfiak ácsorognak, jóval magasabbak, mint Ogua halászai. Az azonban már feltűnt a parancsnoknak, hogy a kunyhóban ülők nem álltak fel üdvözlésére. Arra sem volt ideje, hogy rosszallását kifejezze, mert egyikük máris megszólalt: − Kwamina Ansa, kérdezd meg a fehér embertől, hol vannak azok a törzsünkhöz tartozó halászok, akiknek már semmi dolga a fehér ember templománál! A falu lakói visszavárják rokonaikat, akik a fehér úr kívánságára vállalták a halászatot! És kérdezd csak meg, mit keresnek harcosai éjnek évadján a mi kunyhóinknál? Ansa eközben olyan szögbe állt, hogy mindenkit megfigyelhessen. A fiatal tisztet eddig még sosem látta. Ahogy így nézelődött, szeme újra és újra visszatért a mellette álló csizmás férfira. Nézte a dús szakáll keretezte arcot, ám egy vonása sem volt ismerős. Ekkor a férfi hirtelen megmozdult, dús haja meglebbent. „A füle! Megvagy, te átkozott! – rikkantott magában Ansa. − Nem tagadhatod, hogy te vagy az! Jól tudom, hol veszítetted el a bal fülcimpádat!” Don Diego eközben azzal nyugtatgatta meg az adansikat, hogy az ő katonái semmiben sem bűnösek, az éjszakai zavargásért pedig bizonyára a Sasabonsam felelős. − Íme, a bizonyítékunk! Ilyen vashálót csak a ti katonáitok húznak a kezükre! − tolmácsolta Ansa az adansi öreg vádját. − A tengerparton találtuk! Don Diego mosolyálarca darabokra hullott összeráncolt homlokkal, dühödten bámult az orra előtt lengetett vaskesztyűre. Ansa figyelmét nem kerülte el, hogy
oldalra sandított, bár nem tudta, hogy az ismeretlen tisztre vagy a vágott fülű férfira lesett-e. − Mondd meg nekik, Ansa, hogy kivizsgálom a gyermekek és a halászok ügyét! Ha valóban az erődben vannak, idekísértetem valamennyit − vetette oda, és dölyfösen kilépett a bambuszlábú, pálmalevél tetejű, palánk védte kunyhóból. Fernando, míg lova álmosan poroszkált hazafelé az egyre növekvő forróságban, Don Diego végig feszült arckifejezésén töprengett. Ugyan, mi félnivalója lenne őfelsége erődparancsnokának holmi bennszülöttektől? Ám az is eszébe villant, hogy a néma, szakállas férfi Jiménez füléhez hajolt, és mintha tátogott volna. „Eh, képzelődöm! − intette le magát. − És a tolmácsuk, az a… hogy is hívják? Ansa! Ő vajon miért nézte lopva az erődbelieket? És miféle tómély gyűlölet rángott végig néha különben fegyelmezett arcán, ha a némára tévedt a pillantása? Eh, a Sasabonsam incselkedik velem!” − mosolyodott el a fiatalember. Az erőd nyugati két bástyája mögött őr járkált oda-vissza. Időnként áthajolt a mellvéden, majd róni kezdte megszokott útját. Váratlan trópusi zápor kerekedett. Az őr behúzódott a bástyának a tengerpart felé eső zugába, és onnan lesett ki egyszer-egyszer. Tiszti csizma sarkai koppantak keményen a fapallón. A szálas eső és a nagy tolldíszű kalap elrejtette a tiszt vonásait. Csak annyit kérdezett unottan a katonától, hogy történt-e valami, de választ sem várva, elsietett a kör alakú bástyatorony másik oldala felé. Az őr nem nézett utána. Pedig ha megteszi, láthatta volna, hogy köpenye alól karikára hajtott vékony, erős kötelet húzott elő. A végén lógó gyűrűt a bástyába vert kampóba akasztotta, és zömök termetétől nem is várható fürgeséggel átvetette magát a falon, majd leereszkedett. A zuhogó esőben egyre
gyorsabban igyekezett a szavanna felé. A bozótos határán megtorpant, várt egy kicsit, majd huhogott egyet. Éji madár felelt neki, s rövid idő múlva egy alak sötétlett föl a bokrok közül. − Nos, Karamansa? Ide a porocskával! – Azt már nem! Előbb ide a gyerekeket! − Ugyan, cimbora! Ez a csúf, nedves idő megártott volna a kisfiúknak. Biztos helyen hagytam őket, száraz, meleg helyen, az erődben. − Akkor veled tartok, és megnézem, csakugyan elég meleg-e az ágyuk! − csikorogta Ansa. − De az aranyat egyelőre én viszem! Ne próbálj rászedni! Három harcosom lándzsája őrzi a hátad! − Jól van, jól! Nem kell rögtön kés után nyúlkálni! Légy nyugodt: varjú a varjúnak nem vájja ki a szemét. Hagyd az embereidet a pokolban, és gyere utánam! − Ezzel nekilódult. Ansa tízlépésnyire mögötte. Az eső és a sötét mindent eltakart. A bástyához érve a zömök tiszt kúszni kezdett felfelé, félútról alig hallhatóan lehuhogott. Ansa habozás nélkül a nyomában. Az eső ekkorra már felhőszakadás-szerűen ömlött, a sötétség tintaszerűvé vált. A zömök fürgén kilépett a bástyaszegélyre, és teljes szélességével eltakarta a mélyedést, ahol az eső elől behúzódó őrt sejtette. − Alszol, te pokolfajzat?! Hát így vigyázol János király embereire? Lódulj, nézz csak körül a szomszéd bástyán! Az őr kellétlenül, dünnyögve engedelmeskedett. Míg cihelődött, az egykori kalóz egyszer-kétszer türelmetlenül leköhintett Ansának: igyekezzen, tűnjön el a homályban! − De uram, nincs itt egy lélek sem! − feleselt az őr. − Jer, nézd meg magad! A tiszti csizma ingerülten odakopogott.
− Itt maradsz, innen egy tapodtat sem! − hallotta Ansa egykori társa recsegő hangját. Ő maga lehajolva osont a bástyalépcső felé, ügyesen fedezve még egy sötét, széles vállú alakot, akit pillanatok alatt elnyelt a zegzugos árkádok, folyosók sötétje. − Karamansa! Hol vagy? − suttogta valaki Ansa fülénél. – Most a pincébe megyünk, ahol a fekete fiókákat őrzöm. − Hirtelen kinyújtotta a kezét, a sötétben végigtapogatta Ansát. övén néhány súlyos vászonzacskót érzett. − Aha! − dörmögött elégedetten. Ansa megragadta mellén a köpenyt. − Előbb a fiúkat, aztán mind a tiéd! − Eladod őket, mi? Ej, ej, Karamansa, nem is vagy te olyan ostoba. Nem folytathatta. Valahol a közelükben ajtó nyikordult. − Bújj el, rögtön visszajövök! − lihegte a volt kalóz, és ruganyos ragadozóléptekkel eliramodott. − Megállj! Ki az ott lenn? − Világos férfihang szólt le rájuk. Tollas tiszti kalap hajolt át az emeleti korláton, pár percig ott imbolygott a még mindig szakadó esőben, aztán hátrahúzódott. Ansa megkönnyebbülten fellélegzett fedezékében. A zömök tiszt épp ebben a percben lökte be szobácskája ajtaját. Lihegve, kapkodva vetkőzött a homályban. Átázott öltözékét, sártól nehezült csizmáját az ágya és a fal közti mélyedésbe lökte, ráhajított egy pokrócot. − Minden rendben? − szólalt meg a sarokból egy éber hang. − Hát persze… majdnem. Csak ez az átkozott vendég, ez a ficsúr okvetetlenkedik − dörmögte a másik. − Majd ha lepihent a kis mamakedvence, folytatjuk. A fekete fickó ráér,
hadd várjon. De pszt! Kopogtak. Az ismeretlen várt egy percig, majd − most már erőteljesebben − megdöngette az ajtót. Válasz nem érkezett. A táruló ajtón benyomult egy imbolygó, gyér fényű olajmécses. Fölötte farkasszemet nézett Fernando és az álmosan, morózusan hunyorgó Jiménez. − Mi történt, uram? − Bocsásson meg, segédtiszt úr, de az előbb járkált odakinn valaki ebben az ítéletidőben. Rákiáltottam, erre megfutott. Úgy hallottam, erre tartott. − Ugyan ki járkálna kinn ebben a pocsék időben? – nyomott el Jiménez egy ásítást. − Talán valami állat volt. Vagy az eső és a szél hangja együtt. Mi már régóta itt élünk, s elhiheti, uram, furcsa világ ez! Nem embernek való. Aki teheti, megszedi magát, s meg sem áll hazáig. Persze… − Egész biztosan erre futott! − szakította félbe Fernando a szóáradatot. − Azt hiszi, uram, hogy ez a lusta néma járt kint, igaz? Nem hinném! Ebbe a hétalvóba még reggel is nehéz életet verni! Ágyút süthetnének el mellette, arra sem ébred fel… − Átnézett a másik ágyra. − Nézze, kapitány úr, hogy alszik! És időnként úgy horkol, mint egy ló! − Igen, a szél lehetett − tétovázott Fernando, és zavartan kiment a szobából. A másik megvakarta a fejét, a fal felé fordult, és a sötétben csúnyán elvigyorodott. Fernando visszatért a szobájába. Nyugtalanság gyötörte, mert bizonyos volt abban, hogy az előbb nem tévedett – valaki járt a folyosón. Épp a csizmáját húzta le nagy óvatosan, hogy fel ne riassza bóbiskoló két társát, mikor valaki halkan, de gyors egymásutánban kopogtatott. Fernando egy ugrással az ajtónál termett, és felrántotta. Amiralda dőlt karjába
erőtlenül. − Kellemes éjszaka! − jegyezte meg Fernando. − Minden percben történik valami izgalmas! Az ágyhoz támogatta a szinte alélt leányt, és vízzel kínálta. Jó néhány percbe telt, míg a leány magához tért. Álvaro kíváncsian támaszkodott félkönyékre. Nem értette a helyzetet. − Bocsássanak meg, tiszt urak, pokol ez a hely! − És Amiralda sírva fakadt. − Mondd, kislány, mi történt? − kérdezte Fernando. – Nyugodj meg, segítünk, ha módunkban áll! – Valaki rád ijesztett? − érdeklődött Aristo, miközben a másik mécsesbe igyekezett lelket lehelni. A leány tovább zokogott. − Várjunk, amíg megnyugszik! − ajánlotta Aristo. E pillanatban azonban Fernando felkapta a fejét, és máris az ajtóhoz ugrott – a folyosón egy lélek sem járt. Gyors léptekkel a bástyára sietett. Az eső időközben elállt, a levegő kellemesen lehűlt. − Járt erre valaki? − kérdezte a sétáló őrt. − Senki, uram. − Lehetetlen! Hallottam, amint megzörrentek a folyosó fakorlátai − És futólépésben tovább indult, nyomában az őrrel. Le-lenézve a mélybe, odaértek a kerek toronyhoz. Fernando itt is kihajolt, meregette szemét a homályban. − Mi ez?! Ez a kötél a kampón! − förmedt az őrre. − Miféle kötél, uram? − Nézd meg! Ez itt, ni! − és húzni kezdte felfelé. – Megszökött a gazember! Az őr csak bámult, és levegő után kapkodott. − Vedd elő a tőrödet, és ha valaki erre jönne, mártsd bele! − förmedt az őrre, és visszatért a szobájukba. Alig csukta be maga mögött az ajtót, Amiraldához
fordult. − Mondd el gyorsan, mi történt! − Nagyon félek… meg akarnak ölni… Azóta félek, mióta csak ide jöttünk, és megláttam a némát. Megismertem. Ő nem más, mint Carlos Pereira, a hírhedt kalóz, apám testvére, aki megölte a szüleimet! Nézzék meg ezt a láncot! − és reszkető kézzel a nyakához nyúlt. − Ugyanilyet kapott ő is a nagymamától… Ma is viseli! Ő… Ő Don Diego védelme alatt áll! − szipogta. − És mitől némult meg? − Ezt Fernando kérdezte. − Dehogy néma! Pár nappal ezelőtt, éjjel bejött a szobámba, hallgatást parancsolt, és azt mondta, ágyam alá tesz két zsákot. Megfenyegetett, hogy ha eljár a szám… − és újra zokogni kezdett. − És az előbb mi történt? − kérdezte Fernando. − Ébren voltam… zajt hallottam a folyosóról, kinéztem s láttam, hogy Señor Jiménez és Carlos bácsi a fegyverraktár felé mentek, és valami nehezet vittek a hátukon, aztán… Aristo hirtelen rájuk pisszegett. Álvaro az ajtóhoz settenkedett, hirtelen fölrántotta, és kilépett. Csendben behúzta maga mögött az ajtót. Már néhány perce némán, feszülten várták, de hiába. Fernando felkelt, kitárta az ajtót − és Álvaro vérző fejjel, ájultan zuhant a lába elé… Nagy nehezen magához tért, de nem tudta elmondani, mi történt vele. Homályosan emlékezett egy szakállas alakra, aki felé sújtott. Fernando hangosan gondolkodott: − Az előbb még ketten aludtak a mellettünk lévő szobában, ahonnan a zajt hallottam. Amiralda azt állítja, hogy az állítólagos néma és Jiménez együtt mentek a raktárba. Jiménezzel magam beszéltem, ő éppen visszarohanhatott előttem… de ki feküdt a másik ágyon?… Nem értem!… Aristo! Állj tőrrel az ajtó mögé, Amiralda
bújjon be az ágyamba, és húzza magára a takarót! Kimegyek, és még egyszer megnézem ezt a szomszéd patkányfészket… Néhány pillanatig hallgatózott a másik ajtó előtt, majd ki akart lépni, ám megbotlott. Két zsák torlaszolta el útját. Fernando villámgyorsan felpattant, tőre után kapott, körülnézett, de sehol senki. A folyosón csend és homály. Behúzták a szobába a zsákokat, és izgatottan kibontották. Az egyikből két öt év körüli, a másikból egy idősebb fiú bukkant elő. Kezüket hátrakötözték, szájukba rongyot tömtek. Szemükben vak rémület. Megoldották köteleiket, kivették szájukból a szövetdarabot. Amiralda vízzel itatta, simogatta, dédelgette őket. − Kinek a törzséhez tartoztok? − kérdezte a lány a helybéli halászok nyelvén. A fiúk egymásra néztek, a legidősebb és a legbátrabb szólalt meg: − Ovusu! Ovusu! − Ovusu! Ovusu! − hajtogatta könnyek közt a két kicsi is. − De ki az ördög az az Ovusu? − töprengett Aristo. − Én mégiscsak körülnézek a szomszédban! − erősködött Fernando. − Ne mozduljatok innen! Kiosont, egyenesen a bástya felé. Félúton meggondolta, az udvar felé settenkedett. Feltűnt neki, hogy a fegyverraktár ajtaja résnyire nyitva van. Macskaléptekkel odaosont, de belesni már nem volt ideje. A súlyos ajtóra szakállas fej árnyéka vetült. Fernando egy pillanatig tétovázott, aztán megpenderült, előrelendült és ütött. A szakállas felnyögött és előrezuhant. Fernando estében elkapta, vonszolni kezdte a kövezeten, amíg a holdsütötte árkád alá nem ért A „néma” volt az! Mit tegyen vele? Vigye magával? De hátha odabenn többen vannak? − Biztonság kedvéért még egy erőteljeset a
szakállas gyomorszájára sózott, aztán gyöngéden (mert Fernando valójában unom lélek volt) a fal mellé csúsztatta. Védekezésre készen lépett be a raktárajtón. A lefelé vezető lépcsősor alján fény derengett. Jobbra egy kis kamrácska sötétlett − üresen. Fernando kétszer is végigjárta a raktárt (melynek éjjel-nappal szigorúan zárva kéne lennie!) − de sehol egy lélek! Föltapogatózott, vissza, a „némáért”. A még mindig ájult férfit belökte a kamrácskába, talált valami szakadozott kötélfélét, azzal alaposan gúzsba kötötte. „Így ni! − gondolta vidáman. − Ha én ezt egyszer odahaza elmesélem!” És felsejlett előtte a coimbrai családi udvarház. − Vége a kalandos éjszakának! − fújt egyet, míg rátolta a reteszt a fegyverraktár súlyos ajtajára. Most mit is tegyen előbb? Ébressze fel Don Diegót? Keresse meg az őrt, akinek itt lett volna a helye, és rázza ki a bőréből? Eh, elég, ha idehívja az őrség parancsnokát, majd az intézkedik. Így is tett. Barátaira egy derűs, kalandoktól felvillanyozott Fernando nyitotta rá az ajtót. − Mit gubbasztotok itt? − nevetett rájuk. − A jó Carlos mester olyan éppen, mint egy kötözött sonka. De most aztán nem ússza meg! − Nem tudunk semmit rábizonyítani − fanyalgott Álvaro. − Még ezt sem! − És megtapogatta homlokán az átvérzett kötést − Ha pedig valóban ő Pereira, a másik hírhedett kalóz a családból, inkább kivágatja a nyelvét, de nem beszél. Ismerem a fajtáját! − Azt javaslom, hogy hozassuk fel, ti elrejtőztök vagy kimentek, én pedig leitatom! A részeg ember könnyebben beszél, különösen, ha biztonságban érzi magát! Aristo ötletével mindannyian egyetértettek, s jobb híján Fernando máris indult. Az őrparancsnokkal az udvaron találkozott.
– Hol a fogoly? − kérdezte Fernando izgatottan. − Senkit sem találtunk ott, kapitány úr, épp most indultam az árkádok felé. − A mindenit! Valaki gonosz játékot űz velünk! Riadóztassa az őrséget, erősítse meg katonákkal a bástyákat, és vizsgáltasson át minden zugot! Ha elvégezte, jöjjön a szobámba! Ha nem sikerült megtalálnunk ezt az embert, nincs más hátra: fel kell ébresztenünk Don Diegót! Fernando rosszkedvűen lépett be szobájukba, ám itt újabb meglepetés érte. Az egyik sarokban ismeretlen, testes fekete guggolt, s szenvedélyesen ölelgette a három kisfiút. Álvaro csendet intett. Aristo az ágyán ült, és elmélyülten pofozgatott valakit. − Mi ez a bolondokháza?! − hörrent föl Fernando. − Már levettük róla a köteleket! − súgta oda Álvaro. – Barátunk most igyekszik életre kelteni Pereirát. Jókora ütést kaphatott a fejére is! De psszt, már ébredezik! Amiralda is odasurrant, és megsúgta: a fekete férfi nem más, mint a gyerekek Ovusuja. A bennszülött vállán hozta fel a pincéből Pereirát, és azért nyitott be ebbe a szobába, mert meghallotta a fiai csicsergését. Álvaro eközben az ágy mellé − melyen a még mindig eszméletlen fogoly hevert − a kőpadozatra helyezte a mécsest. A helyiségben csaknem teljes sötétség honolt. Valamennyien − a három tiszt, Amiralda, no meg Ovusu és három csemetéje − moccanatlanul, némán lapultak a legsötétebb zugban. Vízcsobogás, mély nyögés, fújtatás hallatszott, aztán: − Ébredj, cimbora, te szegény Carlos! − kedélyeskedett Aristo. − Hajtsd föl ezt a kupa itókát, mindjárt rendbe jössz! Hallották, amint erőlködve megemeli a súlyos testet – aztán száraz, mohó nyeldekléssorozat. − No ki vagy? Nem ismerlek! − zihálta a rabló.
− Ne aggódj, Carlos Pereira! Jóbarát vagyok, akit egy másik jóbarát küldött. Ugye, ismerős ez a név: Jacopo Pereira? Nos hát, én szívbéli cimborája voltam egykor a néhai Jacopónak. Az az átkozott tisztecske, az a festett majom jól elintézett! De ne félj, többé nem ugrál! No, igyál, öreg pajtás! Megint gurgulázás, nyelés, jóízű csettentés. − Így már jobb − dörmögött a sebesült. − Azt hitte az a fattyú, egy Pereirával csak úgy elbánhat! Mindent öszeszedtek? Nehogy aztán induláskor kelljen kapkodni! − Persze, persze! − Adj még egy kupával! Alig tudom tartani a fejem, mintha ólomból lenne… − Igyál, egykomám, egy-két óra múlva nem lesz gondod semmire − biztatta Aristo kajánul. − Ne locsogj annyit! Francisco örülni fog… − egy erőteljes csuklás − …úgy kell a nyálas, piper… pipis… szóval a kis katona uraknak! Hát a büdös fekete kölkök? Mind megvan? Majd jön értük egy másik fekete koma, add oda őket, de csak… (A sötétben három nyak reccsenve és gyanakvón fordult a néma Ovusu felé. Mi dolga ezzel a banditával?!) − No, még egy kicsit! − (Csobogás, nyelés, csuklás.) − Ne aggódj, minden rendben! − Jiménez már tudja a többit… − hallották a furcsán megbicsakló hangot. (,,Ő is cinkosuk! Az ördögbe! Jól sejtettem!” − vicsorított Fernando.) − Figyelj! Jiménez adja át Karamansának a portékát, de csak ha átvette előbb az aranyat. Három zsák ke-kell… („Ki az a Karamansa??” − töprengett a saroktársaság. Ovusu összerezzent, és még szorosabban ölelte magához gyerekeit.) − Adj még innom! Te jó barát vagy! − (Csuklás,
böfögés, aztán rövid csönd.) − Szedd össze Franciscót, Jiménezt, az árut… Aki fölösleges, avval elbánni! − Elbánni? − Ezt Aristo kérdezte. − Persze! Mint Don Diegóval − motyogta a „néma”. − Kivel? − lihegte Aristo. − Te ostoba! Hát Don Garciával, tudod… vagy te…? A némán lapulók iszonyodva hallgatták. Mi történhetett Don Diegóval ezen az őrült éjszakán? Végeztek vele? De kik? − Jiménez tehát Pereira cinkosa volt. De ki még? És ki az a Francisco? Fernando rohanni, ordítani szeretett volna. Keze görcsösen fonódott tőre nyelére. Álvaro, az okos, higgadt Álvaro keményen megmarkolta a vállát − ettől észhez tért. − Mondd csak, mit tegyünk a hullákkal? − hallották ismét Aristót. − A fekete lyuk… vízbe… − A többi motyogásba fúlt. Aztán egy perc múlva egy tompa puffanás, nyögés − öklendezés − és Aristo vidám hangja: − Ezzel megvolnánk. Világosságot! Kova csattant, felsercegett egy fáklya. Fényénél sápadt arcok meredtek egymásra. Fernando villámgyorsan odarántotta az ágyhoz a lányt. − Ő az? − Igen, ez Carlos bácsi! − Föléhajolt, benyúlt a bortól bűzlő ember ingébe. − Ez az! − És felmutatott egy szép mívű aranyláncot, végén feszülettel. Csúcsán baljósan felvöröslött egy csiszolt rubin. − Megkötözni! Te, Amiralda, vigyázol rá! A gyerekek meg az apjuk is itt maradnak! Reteszeld el az ajtót. Fél perc múlva három kardos alak rohant ki a kongó, homályló folyosóra. A lépcsőfordulónál beleütköztek az őrség parancsnokába. − A fogoly, nincs meg a fogoly! − hebegte. − Rohanjon, ébressze föl Don Miguelt! Aztán siessen
fegyveresekkel utánunk, a parancsnoki lakosztályhoz! – vetette oda Fernando. Don Diego di Garcia lakosztályából fény szűrődött ki. A három tiszt kígyóként csusszant az ajtóig. Füleltek. − Úgy bizony, ráfizettél, Karamansa. Elhibáztad. Ilyen ostoba trükköt! Jacopo jobban tette volna, ha azonnal a vízbe fojt, mint egy beteg kutyakölköt. Azt hitted, én is buta ember vagyok, mint az a fajankó Carlos. − Lépéseket, fémzörgést hallottak. „Hál’ istennek, él Don Diego!” − sóhajtottak fel a lapulók. − Nem, barátocskám, az okosság nem ott kezdődik, hogy latinnal, csillagászattal és egyéb ostobasággal megtömik az ember fejét, mint az én drágalátos, szent életű bátyámét. És mégis halak falták fel a húsát, hiába volt az a fene nagy tudománya! Francisco de Garcia, ugye, csak egy ostoba tengerész? Ne aggódj, fekete hercegem, lesz még annyi időm, hogy indulás előtt elmetéljem azt a mahagóni nyakadat! („Francisco? Ki érti ezt?” − hőköltek hátra odakünn.) Lépések zaja, ládafedél csapódása. − Holnap hajnalban ez az átkozott Diego egyszer s mindenkorra meghal, s csak én leszek, én, Francisco! – A nevetés harsány volt és hátborzongató. − Én már értem! − ordított föl Fernando, lábával betaszította az ajtót, és ütött. − Csakhogy végre! − nevetett föl Aristo, és ő is társa után rontott. Az erődparancsnok ordított, szitkozódott, tigrisként küzdött támadóival. Hárman alig tudták leteperni. − Mi történik itt?! − Don Miguel érkezett futva. Aristo peckesen elé állt. − Nagy jó uram, ez az ember − és csizmája orrával megbökte a habzó szájú parancsnokot − nem Don Diego di
Garcia, hanem az öccse, a gyilkosként körözött Francisco. S talán bátyja halála is az ő lelkét terheli. − Igaz ez? − nézett körül szigorúan Don Miguel. Három fej bólintott egyszerre. − Ön a király nevében foglyom! Megkötözni, elvinni, őrizni! A fejével felel érte! − szólt oda zordan a belihegő őrparancsnoknak. − Van még egy madarunk, a hálóteremben − virgonckodott Aristo. − Ám a segédtisztet, bizonyos Jimenéz urat is le kéne kapcsolni. Cinkosuk. Két katona eldobogott, teljesíteni a parancsot. − Hát ez? − Don Miguel szemmel láthatóan szerette volna folytatni éjszakai pihenését. Bágyadt ingerültséggel fürkészte Ansát. „Ez” nyugodtan, szinte megkönnyebbülten viszonozta pillantását. Története egyszerű és hihető volt. Carlos, a „néma”, megriadt Fernando „Ki az ott lenn”-jétől, és faképnél hagyta őt. Ovusu, aki ügyesen felkúszott a kötélen Ansa nyomában, a pincék és a raktárházak környékén kezdte keresni kicsinyeit − mint tudjuk, sikerrel. Ansa eközben felosont az emeletre, hogy végszükség esetén a portugál parancsnok segítségét kérje. És − mi már jól tudjuk − egyenesen belesétált a csapdába. − Mindezt nyugodtan, méltóságteljesen adta elő. Miguel a szakállát simogatva bólogatott. Aristo − a fürge eszű − ugyan sok mindent nem értett még Ansa szerepéből, de úgy látta, egyelőre más, sürgősebb dolguk van. − Kísérjetek a másik feketéhez! Ő majd igazolja. Két katonát melléjük! Lassan összeállt a kép: Francisco di Garcia, a bűnözővé vált öcs vállán tüzes vas nyoma hirdette, hogy vétett az emberi és isteni törvény ellen. Szobájában véletlenül rábukkantak Almeida admirális levelére, mely
előéletéről és a reá váró halálos ítéletről tanúskodott. Szegény valódi Don Diego di Garciát titokban hozzá érkező öccse az első kikötőben meggyilkolta, tetemét a tengerbe lökte. A hajótörésből kimentett „némá”-ban ráismert a hírhedt kalóz Jacopo Pereira öccsére. A két gonosztevő hamarosan jól megértette egymást. Francisco, kihasználva, hogy a megtévesztésig hasonlít leölt bátyjához, ügyesen − és egyre ügyesebben! − játszotta az erődparancsnok szerepét, idővel elaltatva tisztjeinek gyanúját. Pereira megnyerte sötét üzelmeiknek Jiménezt is, s ezután már hárman igyekeztek minél több hasznot − aranyat, sok-sok aranyat! − nyerni a néger törzsek egymás közti háborúskodásából. A királyi biztos érkezése után azonban egyre forróbb lett lábuk alatt a talaj − hajnalra vártak egy kis kalózhajót, hogy összeharácsolt kincseikkel s jól értékesíthető foglyaikkal idejében odébbállhassanak. Úgy tűnt, lassan elülnek az éjszaka izgalmai. Elkapták Jiménezt, Carlos még mindig ittas, vele egyelőre nem kell számolni, Francisco gúzsba kötve a szobájában hever. Ha van még cinkosuk, most kell fülön fogni! Ha igaz, hogy a kalózok szökést terveztek, hajójuknak pár órán belül be kell futnia. Mindenki az őrhelyére! A zavaros éjszakát nyugalmas reggel és unalomba fúló nappal követte. Végre a bástyatorony őre a kora alkonyi órákban jelezte: hajó közeledik. Fernando és az erőd katonái felkészülten várták a találkozást. A tenger felé eső bástya lőrésein át figyelték az egyre növekvő karavellát. Harckészültséget rendeltek el. − Nézze, uram, elfordult, nem a kikötő felé tart! − kiáltott fel hirtelen az őrparancsnok, és Fernandónak nyújtotta távcsövét. − Nem hiszem, hogy észrevették a mi hadikaravellánkat, hisz a zászlót levontuk! − szólt izgatottan Fernando. – Valakitől jelt kaphattak… de kitől?!
A válaszra nem kellett sokáig várniuk. Ansa támolygott fel a bástyára. Vállából, bal kezéből patakzott a vér. − Hát ezzel meg mi történt? És ki engedte meg, hogy elhagyja a szobát?! − hökkent meg Don Miguel, ám azonnal tépésért, timsóért kiáltott. Amiralda bukkant föl a bástyalépcsőn. − Majd én elmondok mindent, tiszt urak! − lihegte. – Miután Ovusu hazament a gyerekeivel, Karamansára – bocsánatkérően Ansára pislantott −, szóval őrá két katona vigyázott, rám nem volt többé szükség. Lementem az ivóba, a gazdámat kerestem. Tűvé tettem érte az erődöt, de sehol senki nem tudott róla. Visszamentem a tiszt urak szobájába, hátha ott keres engem. Amikor Ansa megtudta, ki után futkosom, egyszer csak felugrott, mint akit pók csípett meg, félrelökte az őröket, és… − Nem tudta folytatni, rázta a zokogás. − Jó, jó, kislány − csitította Don Miguel, aki szerette a méltóságteljes békítő szerepét. − Nos? − pillantott zordan Ansára. Az egykori kalóz nyugodtan, szinte derűsen nézett rá. − Tudtam, hogy kire lesnek a portugál tisztek itt a bástyán. Aztán jött ez a lányka, és én rögtön értettem mindent. A folyosón valaki dobogott. Utánaugrottam. Az engem üldöző egyik katonától elragadtam a tőrét. Futottam a dobogó után. A gerendán valaki épp ekkor mászott a tetőre. A kezében valami fekete zászlóféle. Én tudtam, mi az, és mit jelent. − Szégyenlősen elmosolyodott. − Felmásztam utána, kitéptem kezéből a zászlót. Közben többször felém sújtott. Én meg védekeztem. Nem is tudom, hogy a nyakán vagy a mellén… Mikor megnézték a halottat, látták, a szúrás a cinkos kocsmárosnak éppen a szívét érte. Álvaro elismerően veregette meg Ansa vállát.
− Derék fickó vagy! És amit eddig rólad hallottunk, elegendő ahhoz, hogy szabadon bocsássunk. Don Miguel előrelépett, megérintette Ansa másik karját, és szónokolni kezdett: − Őfelsége, az Isten kegyelméből való II. János király, a mi urunk nevében, ezennel visszakapod szabadságodat, fiacskám. Eredj, és… A „fiacskám” (kinek Don Miguel épp a válláig ért) rezzenéstelen, ám eltökélt arccal közbevágott: − Tiszt urak, ezen a helyen furcsa dolgok történnek! Emberek tűnnek el, éjszakánként halálkiáltásokat hallani. Az én népem ingyen emelte a szomszédos adansikkal együtt ezt az erődöt, most mégsem jutalmat kérek, hanem mindössze − jól megnyomta a szót – mindössze eltűnt embereinket követelem vissza! Hökkenten bámultak rá. Don Miguel sértetten, Fernando dühösen, Álvaro szenvtelenül, Aristo tőle megszokott, szemtelen kölyökmosolyával. A hallgatást Amiralda törte meg. (Talán attól jött meg a bátorsága, hogy törékeny válla mögött ott tornyosult a szerelmesen bámuló őrparancsnok.) − Urak, ennek az embernek minden szava igaz. Én lassan egy éve élek itt… Szóltam is: a fekete bejáró! Nem emlékeznek? Összenéztek. Fernando elkiáltotta magát: − Fáklyát ide! − (Már erősen sötétedett.) Aristo elszalajtott egy katonát kötélért. Fernando, a még mindig bekötött fejű Álvaro és Ansa együtt indultak az eddig tiltott területnek számító folyosó felé. Leghátul Don Miguel ballagott. Az őr sehol. Fernando körülhurkolta derekát a kötéllel, s eltűnt a derengő folyosó mélyén. Pár perc múlva visszatért. − Semmi titok − közölte mosolyogva.
Aztán nekivágott, kezében a rőten világító fáklyával, a másik bejáratnak. „Ugyan mitől félnék? Babonás feketék… − gondolta, míg lépkedett. − Ámbár az ördög nem alszik. Felordított. Hangját százszoros erővel dobta vissza a baljós fal. Társai rémülten kezdték visszafelé húzni a kötélnél fogva. Végre felbukkant az elágazásnál − halálraváltan, az átélt ijedelemtől némán tátogva, a fáklyája hiányzott. – Mi történt? − kiáltozták a többiek. − A folyosó keskeny, sötét, mint a pokol − fújtatott. – A vége felé, tán 8-10 lépésnyire a feketére mázolt zárófaltól, a padozaton nyílás tátong. Hallani, Isten tudja, hogyan, a tenger mormolását. Ansa közbeszólt: − Gondolhattam volna! – A lyuk és környéke a felszálló tengeri párától olyan síkos, és úgy lejt a folyosó, hogy ha nincs ez a kötél, már rég szétloccsant koponyával heverek a víz mélyén. − Vagy egy cápa gyomrában − mormogta Ansa. − Idáig felmerészkednek a dögök! A tenger hallható hangja azt jelenti, hogy itt a víz igen mély. Ezért úsznak föl idáig ezek a falánk szörnyek! Aki pedig nem kellett a hadifoglyok közül, azt elnyelte a lyuk. A mi embereinket is ez a sors érhette. − És a hiányzó két őrt is − jegyezte meg komoran Aristo. − Tűvé tettük értük az erődöt − de sehol senki. Csak ez történhetett. − Átkozott bandita! − kiáltott föl Fernando. − És mi még kíméletesen bánunk ezzel a sokszoros gyilkossal?! Hozzátok ide, hogy lásson és beszéljen! A társaságot düh és felháborodás kerítette hatalmába. Katonákat szalajtottak a fogoly Francisco di Garciáért. Hamarosan eléjük taszigálták. Az imbolygó fáklyafényben ott állt az egykori kalóz, bátyjának hidegvérű gyilkosa, a
tengerpart feketéinek vámszedője, bűnös Isten és ember előtt. Némán bámultak rá, valami félelemmel, dühvel elegy tisztelettel. A hátrakötözött kezű fogoly sátáni mosollyal végigmérte őket, lassan, céltudatosan. − Nos, uraim, tán azt hiszik, vége a játszmának? – dünnyögte. Aristo azonnal fölfogta a mondat értelmét. Mozdult − de már későn! Francisco di Garcia − akire a karavella dohos börtöne, odahaza pedig a hóhér kötele várt − felnevetett, iszonyú erővel félrelökte őreit. Szinte átrepült a fekete folyosót elzáró fapalánkon. Elvágódó teste tompa csattanását, végső ordítását ijesztően visszhangozta a kékből feketébe hajló afrikai éjszaka. Don Miguel lassan keresztet vetett. − Isten legyen irgalmas bűnös lelkéhez… Ansa sötéten bámult rájuk, majd szépen, komótosan kiköpött. Még aznap éjjel, fáklyafénynél elkezdték a hírhedt folyosó befalazását. Don Miguel átvette az erőd parancsnoki tisztjét. A három fiatal tiszt elhajózott, de előbb még táncoltak Amiralda lakodalmán. Ansa békén hazatérhetett falujába, Az élet lassan fölvette régi ritmusát. Kikötöttek és újra vitorlát bontottak a kereskedelmi hajók. Északról rendszeresen újabb és újabb „fekete áru” érkezett, hogy aztán átrakodják-tereljék a szerencsétlen hadifoglyokat a portugál gályákra, karavellákra. A fekete bejáró többé nem szedett áldozatokat, ám baljós, apáról fiúra szálló történetét napjainkig őrzi az emlékezet.
A BŐRZACSKÓ 1. A fehér emberek naptára az 1676. évet mutatta. Az esős évszakot szinte elviselhetetlen, párás hőség váltotta fel. Aranypart egész területén úgy megnőtt a levegő páratartalma, hogy ha bárki mozdult egyet, elöntötte a verejték. A bennszülöttek fekete bőrén is izzadságpatakok eredtek, ám a parti erődök európai lakóit kegyetlenül megkínozta a hőség. Aki tapasztaltabb vagy tanultabb volt közülük, tudta, hogy a sós tengervíz nemcsak megszabadít az izzadságtól, de a lelket is felüdíti. Ezért ment a partra úszni, fürödni vagy csupán megmártózni. Az asszonyok lakásukra hozatták a vizet, és abban tisztálkodtak. A parttól beljebb eső szavannát és bozótosát − a busht − felváltó dombok nem vesztettek üdeségükből, zöldelltek a pálma- és banánligetek, a sűrű erdő borította hegyek. Obiri Jeboa, az asanti nép királya, keveset aludt. Késő éjjel nyomta csak el az álom, de parancsának megfelelően már kora reggel felébresztették, mert aznapra rendelte magához az asanti birodalom tenger felé eső, déli határvidékének néhány törzsfőnökét. Hideg vízzel leöblítette arcát, felöltötte díszes kentéjét, és reggeli után, tanácsadói társaságában a várakozó főnökökhöz indult. Szertartásosan köszöntötte, majd hellyel kínálta őket. Néhány apró-cseprő törzsi ügyben igazságot osztott, ezután pedig rátért legfontosabb mondanivalójára. − Beszéljünk hát a legrosszabbról! Mi eleddig békésen kereskedtünk a parti erődökbe érkező kereskedőkkel… A hír, amelyet kaptunk, úgy szólt, hogy a Fort James-erőd katonái a cserére váró asanti kereskedőktől valamiféle fénylő, ritka kő után puhatolóztak. Hogy szóra bírják őket,
bódító italt kínáltak. A kalmárok ettől összehordtak tücskötbogarat, ám a csillogó kőről nem akartak tudni. A katonák erre megölték a négy kereskedőt. Mi betartottuk a szerződéseket, melyeket a parti erődök uraival kötöttünk. Fort James parancsnoka nem védte meg a mi embereink életét, bár még nem tudjuk, hallott-e egyáltalán katonáinak gaztettéről. A fehér emberek mindenre képesek, csak hogy megszerezzék ezt a követ. De mi lehet ez? Hallott tán valamelyikőtök róla? Pár percnyi tanácstalan hallgatás után a legöregebb törzsfőnök emelkedett szólásra. − Igen, ó nagy király! A parti törzsek halászai és harcosai azt beszélték a mieinknek − kezdte Kotoku −, hogy a fehér kereskedők és katonák mindegyre a csillogó kő után kutatnak. Bizonyára varázsereje van, ámbár mi még nem láttunk ilyet. Engedd meg, ó, bölcs és igazságos király, hogy két ügyes és bátor harcosomat titkon útnak indítsam az accra törzshöz! Ha a fehér emberek bármelyike is rejteget akár egy darabkát is abból a kőből, e két testvér nem ismer lehetetlent, s… A hátsó udvarról zaj hallatszott − hírnök érkezett. Oribi Jeboa méltóságteljes mozdulattal elbocsátotta a törzsfőnököket. Csak Kotoku és az időközben befutó két testvér voltak jelen, mikor a hírnök szóra nyitotta száját… Kotoku főnök és a két harcos még aznap hazaindult. − …Még valamit! − emelte föl karját Kotoku. − Fogd, Ofori, s te is, Kvaki, ezt a kenteszövet-darabkát. Ha bajba kerülnétek, juttassátok el hozzám bármelyik accra törzsbelivel, s én azonnal segítséget küldök. Legyetek megfontoltak, bátrak, de ne hősködjetek! Gondoljatok arra, hogy esetleg a ti viselkedésetektől függ sok-sok asanti kereskedő biztonsága, de talán egész népünké is. Most induljatok, és járjatok szerencsével! A két harcos átúszta, a Nsaki folyót, és hatnapos,
erdőnkön, szavannán keresztül vezető fáradságos útjuk után elérték Aburi dombjait. Itt hosszabb pihenőt tartottak. Másnap napkelte előtt felkerekedtek, s délután az egyik domb bozótjából kileskelve, megpillantották a tengert. A part bal oldalán emelkedett a dánok erődje, Christianborg, jobb oldalán az angolok uralta Fort James fehér falai szöktek a magasba. Kotokutól tudták, hogy úticéljuk, az angol erőd, a denkyerák törzsének területéhez közel épült. Azonban mindkét fiatal jól beszélte a tengerparti halász accra törzs nyelvét, így joggal reménykedhettek abban, hogy segítségükkel bántatlanul és főként észrevétlenül eljuthatnak Fort Jamesig. Kerülő úton folytatták a gyaloglást, és már erősen sötétedett, mikor embertaposta ösvényhez értek. Nesztelenül kúsztak végig az ösvényen, s hamarosan megütötte fülüket a tenger egyhangú moraja. Árokszerű földhányás mögül tűz lángja villogott. Közelebb óvakodtak. − Bonsu! Hallod? Kígyó lenne? − dörmögte valaki. − Ugyan! Elő a tőrt! Kvaki megragadta Ofori kezét. Egyszerre emelkedtek föl, s lassan, széttárt karral léptek a tűzhöz. − Béke veletek! − köszönt Kvaki az accrák nyelvén, és társával együtt mozdulatlanul állt. − Kik vagytok, hogy ilyen későn és lopva jöttök a part közelébe?! − Testvéremmel a Nsaki folyó túloldaláról jöttünk, hogy megismerjük a nagy vizet, és ha lehet, megtanuljuk, hogyan kell zsákmányt ejteni a vízből! − A mi nyelvünkön szólnak, Bonsu − szólt a fiatalabb accra halász. − Így igaz! − bólintott Bonsu. − Gyertek közelebb! − írt le karja barátságos ívet a levegőben. A két testvér a tűz mellé guggolt. Bonsu társa egy-egy halat és néhány kókuszdiót nyújtott át a vendégeknek. − Nem tudunk benneteket több ennivalóval kínálni. A
tenger ugyan kegyes volt ma hozzánk, ám az erőd katonái erővel elragadták zsákmányunkat, a fizetség meg… − Bonsu arca keserű fintorra húzódott. − Bár ragadná magával mindahányat a Sasabonsam! Ha Nana Kodia eljönne a harcosaival, talán neki sikerülne kiűzni őket innen… hallottál már Kodiáról? − Nana Kodia, a kumavuk főnöke, nagy hős! − mondta Kvaki, és meghajtotta a fejét. – Hát mégis északról jöttök? − Nem, de apánk beszélt nekünk erről a nagy hősről! − A fehér vár főnöke meg a többi főnök olyanok, mint a dühös elefánt. Nemcsak a zsákmányunkat rabolják el, de szolgákat és aranyat is követelnek tőlünk! − Csak aranyra éheznek? − tapogatózott Ofori. − Mohók azok, mint a krokodil! − csapott Bonsu indulatosan a levegőbe. − Azt tanácsolom, minél kevesebbet mutatkozzatok a falak közelében, mert ti is rabszíjra kerültök! Most pihenjetek, nem háborgat senki egész napkeltéig. A két asanti megköszönte a szíves szót. Szemvillanásból is értették egymást. Ofori felszította a tüzet, hogy elriassza a vadállatokat és a rossz szellemeket, aztán leguggolt, s hátát egy fa törzsének vetette. Ezen az éjszakán rajta volt az őrködés sora. 2. John Raver hadnagy hanyatt feküdt rideg ágyán, és mosolygó szemmel bámult a semmibe. Ajka néha megmozdult, mintha beszélgetne valakivel. „Jane, drága kis Jane! Csak jussak el végre a lelőhelyre! Gazdag leszek, dúsgazdag! És akkor nincs többé akadálya a házasságkötésnek… Az a vén uzsorás… − keze ökölbe szorult − nem szólhat egy szót sem, többé nem
mondhatja, hogy nem adja koldushoz az unokahúgát. Mit, koldus?! Annyi pénzen lesz, hogy bőven meghálálhatom Robert bácsi jóságát. Ez a kis kövecske kezembe adja a fél világot…” − Keményen megmarkolta a kezében szorongatott bőrzacskót. A folyosó kőkockáin nehézkes, súlyos léptek döngtek. „Carner jön!” − villant a hadnagy agyába, és szélsebes mozdulattal zubbonya belső zsebébe rejtette a zacskót. Mire lakótársa, Carner, a nagyhangú, tolakodó ágyúmester az ajtóhoz ért, Raver hadnagy inkább tűnt félálomból, semmint álmodozásból ébredőnek. Nem szerette az ágyúmestert. Mikor idehelyezték az erődbe, Carner körülhízelegte, de bárhogy próbálkozott, Raver mereven és elutasítóan viselkedett vele. Végül is az ágyúmester belenyugodott: Raver hadnagy nem tartozik a gyorsan barátkozó emberek közé. − Ej, uram, ön sohasem javul meg! – szólt a belépő. – Órák hosszat fekszik az ágyán, és bámulja a mennyezetet. Jöjjön inkább az ivóba, ma friss sört mérnek! Raver kelletlenül feltápászkodott, felhúzta csizmáját Carner udvariasan előreengedte. Úgy mozgott, mint egy medve, de arcában hiúzszem villogott. Nem kerülte el figyelmét, hogy a nyálas kis hadnagyocska többször önfeledten megtapogatja zubbonyzsebét. Az erőd udvarán nagy volt a zsibongás. A kereskedők kipakoltak portékáikat. Virítottak a szebbnél szebb nyers színű és tarka kelmék, csillogva csalogatták a vevőket a tőrök, kések, gyöngyök és más csecsebecsék. Az ivóban ember ember hátán tolongott. A két felszolgáló nem győzte a munkát, a katonák maguk vitték asztalukhoz a sört. Kártya csattogott, kocka pörgött, nevetés harsant. Raver ritkán járt az ivóba, most is a szemfüles ágyúmester talált két helyet. A hadnagy mélázva kortyolgatta sörét, mikor két elegáns, ragyogó csizma állt meg mellette. Hökkenten felemelte a fejét − alig hitt a
szemének! Samuel Hamming, a gyűlölt uzsorás, Jane Hamming ezerszer elátkozott bácsikája nézett le rá. Csak állt bordó bársonylebernyegében, nyakán habfehér gallérral. Ajkán gúnyos mosoly játszadozott. − Mi újság, Raver? Jó idő járja errefelé, gondolom, már megszokta a meleget, há? − vetette oda gúnyosan. Ravert a lekezelő megszólítás is bántotta, de fékezte feltörő indulatait. − Megszoktam, Mr. Hamming, bár az éjszaka könnyebben elviselhető. − Attól tartok, hogy itt azért mégis jobb, mint az adósok börtönében… vagy nem? − és rekedten felnevetett. Raver megvetően hallgatott, de az uzsorás tovább kötözködött: − Ha a rokonsága, a jó Robert bácsi nem húzza ki a pácból, még jó ideig ülhetett volna apukája adóssága miatt a dutyiban! Ilyen az élet Raver! − Összedörzsölte a kezeit. – Bemutatna az asztaltársának… hááá? − Kérem! Carner ágyúmester! − mondta a hadnagy alig titkolt ingerültséggel. – Maga is az adósok börtönéből jövet választotta ezt a mesterséget? − kérdezte Hamming vérforraló modorban Carnert. Szeme sarkából egyre a hadnagyot figyelte. − Sajnálom, uram, nem találta el! − válaszolt Carner túlzó udvariasan. − Katona sem voltam, egész más okok miatt öltöttem egyenruhát… de azért volt valami közöm a pisztolyhoz és a tőrhöz… tudja, azt tartottam az övemben, mert a kard túl hosszú! Barátaim szerint viszont sebesen és pontosan kezelem a pengét! − És villámgyorsan előrántotta tőrét. Az uzsorás szinte kővé dermedt. – Nem kell megijednie, tisztelt úr, csak végszükségben használom! – nevetett föl Carner. Samuel Hamming pár percig kidülledt szemmel állt,
halántékáról két verejtékpatak indult egyenesen a habfehér gallér irányába. Úgy meredt a sátánian vigyorgó ágyúmesterre, mint a kígyót látó verébfióka. Ám hogy a fenyegetést nem követte tett, percek alatt megnyugodott, s lassan visszaköltözött ajkára a rókamosoly. – Itt aztán vége az aranyéletnek, ugye, Raver? Abban az isten háta mögötti erődben még az apja sem tudná mire elherdálni a pénzemet! − kezdte ismét a kötözködést. Ravernek összeszorult a szíve. Anyjára gondolt, akinek gyógyítására apja pénzt kért Jane nagybátyjától − hiába. Eszébe villant a hamis adóslevél, Hamming csalása, mellyel őt az adósok börtönébe juttatta, egész megalázott ifjúsága. Ám még mindig uralkodott magán. − Ha valóban lett volna adósságom, visszafizettem volna. − Maga?! − És Hamming nyakán megvetően rezegni kezdett a fehér gallér. A hadnagy nem volt képes tovább uralkodni indulatain. − Tűnjön el innen, maga… maga sátán fattya! − És görcsösen megmarkolta az asztal sarkát, hogy ne ugorjon neki ennek a megátalkodott gazembernek. Észre sem vette, hogy néhány katona körülvette az asztalt, s ketten Hamming mögé álltak. Ha Ravert nem borítja el teljesen a düh, és jobban figyel, azt is észrevehette volna, hogy Carner, miközben feláll odakacsint az egyiknek. − Ha meg nem sértem, csupahas úr − húzta hátra Hamming vállát egy barátkozó medve mozdulatával egy bikanyakú katona, akit mindenki csak Tömzsinek becézett –, nagyon kérem, hagyja békén a hadnagy urat, mert megjárja! Hamming e pillanatban fogta fel, hogy körülötte csupa sörszagú katona. Megborzongott a félelemtől. − Hozzám ne nyúljanak! − rikácsolta. − Én kereskedő vagyok, és az erődparancsnok védelme alatt állok!
Szívesen elillant volna, de valaki lenyomta egy székre. Raver is körülpillantott, és látta a sok vöröslő, indulatos és kaján arcot. Ismerte az embereit − fölvillant benne, hogy még a végén neki kell megvédenie ezt a nyomorultat. – Hallod, Mosolygó? − csettintett Tömzsi. − Ez az úr a parancsnok védelme alatt áll! − Ejnye, ejnye − vigyorgott a Mosolygónak nevezett −, fogalmam sem volt róla! Be szép parókája van! Raver egy villámgyors mozdulatot látott, s a következő percben az uzsorás feje többször odakoppant az asztallaphoz. A hadnagy úgy gondolta, hogy ennyi lecke tán elég is volt neki. Megérezte, hogy a gyülekezés verekedéssé fajulhat, ezért szigorúan távozásra szólította fel a katonákat. − Hagyd az urat! − dörmögte valaki Mosolygónak. – Nekem ne parancsolgasson senki! Én megvédem a hadnagy urat!… − Ebben a percben penderítette az asztalra a közbeszólót Tömzsi. − Katonák! − kiáltotta Raver, de hangját elnyelte a verekedés zaja. Szemévél először Carnert kereste, akitől segítséget remélt, de sehol sem látta. Mikor maga is megpróbált a gyűrűből kitörni, valaki rávetette magát, hassal erősen az asztalra nyomta, és Raver már nem is érzékelte, hogy egy kés lehasította jobb zubbonyzsebét. Ebből a megalázó pózból csak a kijárat felé sodródó lábakat látott, s az ádáz verekedés zaját hallotta. Az asztal alatt hirtelen megpillantotta zubbonyának egy darabját. Erejét megfeszítve lerázta magáról támadóját, lehajolt, de a bőrzacskót nem találta sem a zubbonydarabban, sem az asztal alatt. Mikor sápadtan feltápászkodott, szeme a tépett lebernyegű, vérző homlokú Hammingre és az önelégülten mosolygó Carnerre tévedt. − Mit nevet, Carner?! − Talán nem szabad mosolyogni, hadnagy úr?
Tudtommal nem tiltja a szabályzat! Ravert meglepte a máskor mindig alázatosan udvarias ágyúmester szemtelen hangja, de még jobban feltűnt makulátlan, folt és szakadás nélküli ruhája. Gondolkodóba esett. A zacskó eltűnt, márpedig kizárólag Carner figyelhette meg, hogy oly gyakran − és meggondolatlanul − igazít egyet zubbonya jobb zsebén. Az egész színjáték Carner műve lenne? Azt is gyorsan felmérte, hogy itt ököllel nem sokra viszi, mert a bőrzacskót bizonyára már rég kilopták az ivóból. Leporolta zubbonyát. − Minden rendben van! − színlelt nyugalmat. − Egy zubbony nem a világ, bár nem olcsó áru! – Hamming felé fordult. − Bocsásson meg, kérem, a katonáknak, kissé többet ittak a kelleténél, ennyi az egész! Ebben a forró országban még ital nélkül is felforr az emberek agya. Hamming szíve még mindig zakatolt az ijedségtől. Vérlázító modorán azonban még most sem tudott úrrá lenni. − Talán új zubbonyt küldjek hitelre Londonból? − sziszegte gyűlölködve, és megszaggatott köpenyegét igazgatva, a kijárat felé igyekezett. − Ne fárassza magát! − kiáltotta Hamming után dühösen a hadnagy. Az ágyúmester néhány szánakozó szót ejtve, marasztalni próbálta a hadnagyot, de az válasz nélkül, mint egy alvajáró, kiment az ivóból. Bal kezével görcsösen fogta szakadt zubbonyát. Vagy húsz lépést tehetett az udvaron, mikor meggondolta magát, és visszafordult. Beleskelt az ivó ablakán. Carner két férfival beszélgetett az asztalnál. Az egyik ismerősnek tűnt. De honnan?… Felbotorkált a hálóhelyiségbe, hanyatt dőlt az ágyán. Többször is visszapergette a történteket. Egyre világosabbá vált előtte, hogy ezt a verekedést valaki sátáni ügyességgel a háttérből irányította. Mikor a folyosó felől Carner jól ismert léptei közeledtek, horkolni kezdett, de szempillái alól leste a
másik minden mozdulatát. A máskor oly nehézkes ágyúmester hiúzléptekkel a fekhelyéhez osont, húzogatta, gyömöszkölte a párnát, kibontotta az összehajtott takarót, majd hanyagul az ágyra dobta. Odalesett a hadnagyra. Az a kínzó álmot látók nehéz nyögésével megmoccant. Mintha még motyogott is volna valamit. Carner lélegzetvisszafojtva várt, aztán kiosont a félhomályos helyiségből. Raver magára maradt gyötrő gondolataival… …Jacob Raver, a tengerész, ritkán találkozott beteges feleségével és John fiával. A fiú a doveri vasárnapi iskolában tanult meg írni-olvasni. A tanító szívesen foglalkozott az értelmes, szolgálatkész, a matematikából és fizikából különösen kitűnő fiúval, akit rokonai segítettek továbbtanulásában. Johnt különösen a fegyverek szerkezete és működése érdekelte. Édesanyja egyik távoli rokona tüzértiszt volt, és a már felserdült John szívesen kereste fel őt Robert bácsi, akit mindenki morózus agglegénynek tartott, megismertette vele a fegyvereket, még elméleti tüzértudományból is leckét adott az éles eszű fiúnak. Ravernén egyre jobban úrrá lett a kór. Az öreg Jacob azért vállalt annyi újabb és újabb hajóutat, hogy a felesége megfelelő orvosi ellátásban részesüljön. Ám a doktorok tudománya sorra csődöt mondott. Ezért szerette volna asszonyát John kíséretében Skóciába küldeni. Azt hallotta, ott él az az orvos, aki talán meg tudja gyógyítani Ravernét. Húsz évet szolgált Hamming egyik hajóján, úgy gondolta, nyugodtan fordulhat kölcsönért gazdájához. Ám az ridegen elutasította a kérést. Az ekkor közel húszéves, könyvelői munkát végző John igyekezett megnyugtatni apját. Azzal biztatta, hogy könyvelőre Skóciában is szükség van − majd ő eltartja édesanyját. A fiatalember búcsút vett gyermekkori pajtásától, Jane-től, Hamming unokahúgától, akihez gyöngéd érzelmek fűzték. Magához vette apja megtakarított
fontjait, és elutazott anyjával. Közel két hónapig ápolta a beteget, akit azonban már sem az orvos, sem az ózondús levegő nem tudott megmenteni. A fiú a temetés után visszatért Doverbe. Hazaérve újabb megrázkódtatás érte. Apját magas lázban égve, csontig soványodva találta. A helyi patikárius szerint tüdőgyulladást kapott − itt már csak az Isten segíthet! Az öreg Jacob az utolsó kenet felvétele utáni éjszakán magához intette fiát. Inge alól egy kis bőrzacskót vont elő, és lélegzetért küszködve beszélni próbált. A zacskó tartalma… Drága kincs… Ünnepi kabátja nyakába varrva… térkép… Nagy, nagy erőfeszítéssel még kimondta egy nyugat-afrikai kikötő nevét. Aztán sóhajtott egy könnyűt. Csend lett, ijesztő, hosszú csend… Hamming néhány nap múltán kerestette Jacob Ravert, de tisztviselője csak az öreg tengerész haláláról számolhatott be. A hét végén Hamming két doveri hivatalnokkal jelent meg Raverek lakásán. Bemutatott egy lejárt adóslevelet! Jacob Raver aláírásával. John tudta, hogy apja koldusszegényen halt meg, szerényen élt, mindenét feleségére és fia neveltetésére költötte. Hová is tette volna azt a jelentős összeget, melyről az adóslevél tanúskodott? Ám John semmivel sem tudta bizonyítani, hogy a levelet nem apja írta alá. A fiú homályosan megsejtette Hamming indulatát, mellyel bármi áron is az ő megtörésére, megalázására tör − a senkit nem szerető és senki által nem szeretett ember keserű irigysége volt ez. Így aztán rövidesen John Raver az adósok börtönébe került, ahonnan hónapok múltán Robert bácsi váltotta ki. „Nyugalom, John! − csitította a Hamming ellen tüzelő fiút. Majd hozzáfűzte a maga lakonikus módján: − Jön még a kutyára dér!” Hamarosan elintézte, hogy John tisztként szolgálhasson egy általa választott afrikai angol erődben. Raver makacsul egy nevet hajtogatott: Fort James-
erőd! Robert bácsi − bár az. igazi okot nem ismerte – ráhagyta. Még azt is vállalta, hogy időnként futárpostával utánaküldi a szerelmes és kitartó Jane leveleit. 3. Raver az asztalnál ülve töprengett, mikor egy katona lépett a hálóhelyiségbe. Az erőd parancsnoka hívatta: szemére vetette, hogy tiszt létére részt vett az ivóbeli verekedésben, és egy vacak bőrzacskó meg valami kődarab miatt megsértette a nagy tekintélyű kereskedőt, Mr. Hamminget. E magatartás azon túl, hogy nevetséges − zsörtölődött a parancsnok −, még méltatlan is egy tiszthez. „Honnan tud a parancsnok a bőrzacskóról és a kőről?!” − ötlött fel Raverben. Míg mentegetőzve előadta megtámadtatása történetét, egyre ez járt az eszében. A zacskó családi emlék, boldogult édesanyjáé volt, meg a kis talizmán is… Ez utóbbit nem is találta meg… − habogta. A parancsnok türelmetlen intésére bevezették Hamminget. − Ismeri ezt az urat? − mutatott rá a parancsnok. (Arcán alig titkolt ellenérzés látszott.) − Igen, ismerem! − Meséld csak el – sziszegte Hamming −, hogy az adósok börtönéből hoztalak ki! Szédelgő vagy, mint az apád! − Mr. Hamming nem méltó arra, hogy szóba álljak vele! − kiáltotta izgalomtól rekedten Raver. Az ajtón egy katona lépett be, és súgott valamit az erőd parancsnokának. Az bólintott. Carner alázatoskodott be. − Nos? − kérdezte a parancsnok. Az ágyúmester maga volt a megtestesült tisztelet. − Jelentem, uram, hallottam, hogy valami zacskót
keresnek. Láttam, amikor Mr. Hamming azután a csúnya verekedés után lehajolt, felvett a földről egy zacskót, és a ruhájába rejtette… igaz távolabb voltam, de láttam! Nem illő, hagy a mi hadnagy urunk megrövidüljön! Hamming dühös arccal fordult Carner felé, némán tátogott, de az egyik tiszt két katonával azonnal mellette termett, lefogták, megmotozták, majd egyik mély zsebéből kihúztak egy zacskót, és odanyújtották a parancsnoknak. − Ez a keresett bőrzacskó, Raver hadnagy?! Raver közelebb lépett, megnézte, és engedélyt kért, hogy belenyúljon. Mikor megfogta a bőrt, érezte, hogy ez nem az ő köve, hanem annál jóval nagyobb. Ezek szerint a bőrzacskó sem az övé, de azonnal felötlött benne, hogy semmit sem tud bebizonyítani. − Nos, ez az? − ismételte türelmetlenül a parancsnok. − Igen, uram! – válaszolt letörten Raver, és a parancsnok máris kezébe nyomta a zacskót. − Elejét kívánom venni a további kellemetlenségeknek, ezért elrendelem, hogy Raver hadnagy úr a parancsnoki terem mögötti belső udvar egyik szobájában, Mr. Hamming pedig egy másik, általam kijelölt helyiségben tartózkodjék a hajó indulásáig! A fegyverét természetesen leadja, Raver hadnagy! − Carnerhez fordult. − Köszönöm a segítségét, most elmehet! − mondta, rá sem nézve, igen hideg hangon. Nem volt ínyére, hogy az angol királynő tisztjei efféle hozzájuk méltatlan ügyekbe keveredjenek. Másnap délben értesült egyik tisztjétől, hogy az erőd közelében holtan találtak négy asanti kereskedőt. Arról, hogy kik lehettek a tettesek, két feltevés is szólt. Az egyik szerint erődbeli katonák valamiféle követ kerestek a kereskedőknél, de hiába, s ekkor dühükben végeztek velük. A másik változat szerint ellenséges törzsbéli bennszülöttek mészárolták le s rabolták ki őket. Vizsgálatot indított saját
emberei szerepének tisztázására − eredménytelenül. Az ügy kellemetlenné válhatott volna, hiszen az asantik és az angolok közt hosszú ideje békés viszony uralkodott, s a szerződést már csak az erőd kereskedelmi érdeke miatt is ajánlatos volt betartani. A vizsgálat után fellélegzett, és a második feltevést fogadta el igaznak. Szemet gyönyörködtető a trópusi napkelte. Az erős fényben villognak a partra vetett kagylók, fehéren vakít a több méter magas hullámok taréja, a tenger pedig mélyzölden dereng. A víz ostromolta meredek partfal terrakotta-ragyogású. A finom szemcsés homokon csak úgy szikrázik a kicsapódott só. Közel az Egyenlítőhöz a Nap szinte átmenet nélkül ragyog föl. Kvaki és Ofori felfrissültek a kellemes, hűvös vízben. Faggatóra fogták az idős halászokat: miféle emberek élnek az erődben? Bonsu türelmesen felelgetett. Egyszer csak elmosolyodott. Mindkét fiatalember arcának jobb és bal oldalán aprócska vágás − felnőtt férfi mivoltuk törzsi jele. Ugyanolyan, mint a meggyilkolt négy asanti kereskedőén! Most már sejtette, hogy nem véletlenül vetődtek e tájra. Bonsu jól tudta, hogy az asanti király és törzse nem hódolt be a fehéreknek, s minden eszközzel védi függetlenségét. Bölcs öreg volt: sokat látott − keveset beszélt. A két fiatal harcost a halászfalu jóindulatába ajánlotta, már másnap beszállhattak egy halászcsónakba. Pár nap múltán a két asanti elérkezettnek látta a cselekvés idejét. Felajánlották Bonsunak, hogy elkísérik az erődbe. Az öreg Oforit választotta. Fejére segítette szárított hallal, banánnal és kókuszdióval megrakott kosarát, és elindultak. A piac az erődön kívül, a falak tövében volt. Várakozás közben Ofori mindent szemügyre vett, felmérte a falak magasságát, hogy miféle emberek lépnek az erőd kapujához bebocsáttatást kérve, és kit engednek be.
Rövid idő múltán nyílt a kapu − mintegy harminc katona menetelt kifelé. Elhaladtak a guggoló halászok, árusok mellett, majd tisztjük parancsára hirtelen megfordultak, félkört alakítottak, és mordályaikat az árusokra szegezték. Ofori fel akart ugrani, de Bonsu idejében megragadta a karját. − Ne mozdulj, mert megölnek! − súgta. − Mindig így tesznek, ha dolgoztatni akarnak bennünket. Bizonyosan valamilyen éjszaka érkezett vitorlásból kell kirakodni. Valamennyi árust az udvarra terelték, és egy ga nyelvű szolga tolmácsolásával rájuk parancsoltak: farönköket, összekötözött bőröket, ládákat vigyenek a parti csónakokhoz, és segítsék felrakni a vitorlásra. Az egyre fokozódó hőségben lelassultak a mozdulatok. Oforí már nem is bánta a kényszermunkát. Szeme sarkából figyelte az erőd belső kiképzését, megjegyezte, milyen irányból jönnek az őrök, hol van őrhelyük a bástyákon. Jól eszébe véste, hogy a halászfalu felőli bástyán semmiféle nyílás nincs, tehát őrök csak a távoli dán erőd és a bozótos felőli oldalon, esetleg a tengerparti részen vigyáznak. A munkát késő délután fejezték be. Ofori hazatámogatta a teljesen kimerült Bonsut. A falu népe úgy fogadta távolmaradásukat, mint ami mindennapi s szinte természetes. Kvaki felajánlotta, hogy fivérével éjszakai halászatra indul, ha Bonsu csónakot szerez számukra. − Nagyon vigyázzatok − intette őket az öreg, és mindentudó tekintettel nézett rájuk −, ne merészkedjetek sem a dán, sem az angol erőd közelébe! Kvaki és Ofori napszállta után szállt vízre. Gyorsan eveztek, mert visszafelé jövet még ki akarták vetni a hálójukat. Mikor Fort James kisebb-nagyobb sziklákkal teli nyugati oldalára érkeztek, kiszálltak a kanoéból, partra vonták, ők pedig kúszva közelítették meg az erőd magas,
fehérlő falát. A nyugati erődoldalt homály takarta. Először a tenger felőli részt vették szemügyre, azután visszafordultak, és elhagyva a tornyot, a meredek parton kúsztak tovább. Ofori óvatosan felállt, fülelt egy percig, aztán a falhoz tapadva igyekezett előre. A bozótosra néző őrtoronynál visszafordult. A fal középső részénél hirtelen megtorpant, és a megbeszélt madárpityegéssel odahívta Kvakit. Ofori felfedezése valóban meghökkentő volt: a falon szabályos félkörben repedés húzódott. Túlságosan szabályos volt ahhoz, hogy a természet műve lehessen. Körültapogatták, és érezték, hogy ez a félkör alakú valami nem tartozik a falhoz, bár teljesen odailleszkedik. Nem volt szükségük nagy erőfeszítésre, hogy megmozgassák. Szó nélkül is értették egymást. Bonsu napkeltekor éktelen madárcsattogásra ébredt: a két fivér fütyörészett − hálójuk csak úgy feszült a fickándozó zsákmánytól. Ezen a napon Kvakit vitte magával piacozni Bonsu. Az erődnél sokáig vártak bebocsáttatásra, de végre csak megnyílt a kapu. Kvaki azt remélte, hogy újfent munkára kényszerítik őket, és így ő is körülnézhet odabenn, ám csalatkozott. A két asanti aznap alkonyat után is elkérte a kanoét a falu főnökétől. Ott szálltak partra, ahol előző nap, és ahol jóindulatú homály takarta el őket. Egyenesen előző napi felfedezésükhöz kúsztak. Most már nemcsak megmozgatták, de meg is próbálták kibillenteni a félkör alakú valamit. Legnagyobb csodálkozásukra könnyen ki tudták emelni helyéből, és akkor látták, hogy a fal színével egyező fából készült. A kiemelt, álcázott fedőlap mögött fél ember magasságú üreg − talán folyosó? − homálylott. Ofori lehasalt a homokra, Kvaki − nem kis izgalom közepette – bemászott az üregbe. Idegtépő jó félóra után bukkant ki a
nyílásból. Némán intett társának, lekúsztak a kanoéhoz, a biztonságos szikla közé. − Már tudom, mi ez a folyosó! − lehelte, miközben eloldotta a csónakot. A falu közelében többször is vízbe vetették hálójukat, és mikor már elegendő halat fogtak, Bonsu tanyája felé vették az irányt. A kunyhó előtt még világított a parázs. Bonsu ugyan megrótta őket, amiért ilyen későn tértek vissza, de felette megörvendett a szép nagy halaknak. 4. Raver ezalatt szobafogságában azzal verte el az időt, hogy a Hamming zsebéből előkerült bőrzacskót forgatta. Hasonlított ugyan az eredetihez, de a sajátján volt egy apró jel, mely a másikról hiányzott. E jel hiánya bizonyította, hogy idegen tárgyat tart a kezében. Azon is töprengett, hogy ki lehetett a tolvaj. Hamming bűnösségét nem tartotta valószínűnek, mert ha megvásárolta a zacskót valakitől, saját hiszékenységének áldozata lett. Felrémlett előtte Carner gúnyos mosolya, de az ágyúmester nem volt részese a verekedésnek. Valaki más is tudta, hogy a bőrzacskóban kincset rejteget, és az szervezte meg a verekedést, hogy feltűnés nélkül megszerezhesse a zacskót? Talán alkalmi banda verődött össze a rablásra?… Hisz ez nem éppen lehetetlen − számos olyan katonával találkozott már, aki a törvény elől menekülve állt be a gyarmati hadseregbe. Gondolataiban a folyosóról hallatszó perlekedés zavarta meg. − Biztosíthatom önt, hogy nem félek! − csattant a fiatalos női hang. – Sajnálom, kisasszony, parancsnokunk utasítására önt a legközelebb induló vitorlással Angliába kell küldenünk. Kérem, addig ne hagyja el az udvart! ,,Uraságodnak”
kifogástalan ellátást biztosítunk, ám női ruhával nem szolgálhatunk, s így kénytelen lesz ebben az öltözetben várni a hajó érkezését. Ha bármire szüksége van, kérem, csak szóljon az őrnek. Feltehetően a hölgy csapta be az ajtót a kilépő után. Morter egyik tiszttársa lépett be. – Hadnagy úr, visszatérhet szolgálati helyére, Mr. Hamming hajója kifutott a tengerre. Raver feltápászkodott, és tiszttársa után indult. A parancsnoki szoba előterében átvette fegyverét. Mélyet lélegzett, és kilépett a folyosóra. Bekukkantott Carnerrel közös hálóhelyiségükbe, de ott senkit sem látott. Fejében ismét megfordult az a gondolat, hogy a követ, a drágakövet − a gyémántdarabkát − talán mégis az ágyúmester lopta el, de nem mert volna esküdni rá. Lesétált az udvarra, rövid időre benézett a fegyvereiket tisztogató katonákhoz. A nap egyre forróbban tűzött, de Raver kötelességének tartotta, hogy a bástyák ágyúit is megszemlélje. A lépcsőhöz érve felpillantott, és egy másodpercre, éppen eltűnőben, megpillantotta a Tömzsi nevű katonát. „Vajon mi dolga egy közkatonának a tiszti hálótermek körül?” Pillanatig habozott, hirtelen ötlettől hajtva, nekiiramodott. Elkanyarodott a bástya irányába. Egy kis hágcsón a tetőre mászott, megkereste hálóhelyiségük szellőzőnyílását, és rátapasztotta a fülét. Nem tévedett: lentről halk, alig kivehető beszélgetés szűrődött föl. − …Rendben van, Pöröly, átadom… régi cimborák közt nincs helye az érzékenykedésnek! Elszámolni jöttem! Tied a gyémánt, mi megkapjuk az ötven aranyat! − Most nincs nálam pénz, és ez a londoni ficsúr is bármelyik percben betoppanhat… elintézzük máshol… − A parancsnok még nem engedte ki! − Odaviszem neked a pénzt… ne bolondozz, tedd el azt a tőrt! Két régi barát nem…
− Hazudsz, Pöröly! A pénz nálad van, engem…! Raver nem hallgatózott tovább. Lemászott a tetőről és nyugodtan elsétálva az őr előtt, a lépcső felé tartott. Mikor leért, meggyorsította lépteit. Kinyitotta a hálóhelyiség ajtaját, de a látványtól kiszáradt a torka. Tömzsi feküdt előtte, véres fejjel, szétvetett tagokkal, élettelenül. Ravert, aki katona létére még nem esett át a tűzkeresztségen, émelygé fogta el. Agya hirtelen, józanul kezdett működni. „Azonnal a parancsnokhoz, jelentéstételre! De előbb le kéne zárni a termet. Hol a fenében lehet a kulcs?” Hirtelen nyílt az ajtó. Carner és Mosolygó jött; egyszerre kiáltottak fel, megpillantva Tömzsit. Elrohantak. Raver még fel sem ocsúdott a meglepetésből, mikor Morter és két katona lépett be… A parancsnok előtt is érthetetlennek tűnt az esemény. Ravert a becsületes, lelkiismeretes tisztek közé sorolta. Tudta róla, hogy milyen szerencsétlen előzmény után került az erődbe, bár nem ismerte a történet szereplőit. Raver előtte sem titkolta: takarékosan él, hogy visszatérve Angliába, családot alapíthasson. Tévesen ítélte volna meg? − Nos, hadnagy úr, mit szól ehhez a palackhoz? Raver kijelentette, hogy soha nem látta. − Akkor miként magyarázza, hogy Morter az ön ágyában, az ön párnája alá dugva találta… üresen?! Raver szólni sem tudott a felháborodástól. A parancsnok kis ideig várt, majd intett az őrnek. Mosolygó lépett be. − Mondja el, amit tud, de ne próbáljon félrevezetni! − Parancsára, uram! Az emeletre érve civódást hallottam ebből a helyiségből. Nagy veszekedés volt! Megismertem katonatársam hangját − Isten nyugosztalja −, akitől a hadnagy úr ötven aranyat követelt, amit valami Hummond vagy valami ilyen nevű úrtól kellett kapnia, hogy átadja a hadnagy úrnak…
− Mit látott?! Ki volt még itt? − A hadnagy úr. azt mondta valakinek, hogy majd kap mást… utána már csak hörgést hallottam, instállom, mint mikor a disznót leszúrják. Elfogott a félsz, oszt leszaladtam Carner ágyúmesterért, hogy segítsen, nehogy baja essék a hadnagy úrnak, mert mi nagyon tiszteljük ám őt! Mire felértünk, akkorra már gyütt Morter tiszt úr is… A parancsnok intett, hogy elég. Raver agya lüktetett, felháborította ez a hazug vallomás, mely gyilkosságot bizonyíthat rá. Engedélyt kért, hogy kérdezhessen valamit a katonától. − Megmondaná, mikor történt, amiről beszélt? − Hogy is mondjam… nem tudom pontosan, de igen rövid idővel ezelőtt, mert, jelentem, a bástyára indultam, hogy egy kulacs hűs vizet vigyek ebben az istenverte hőségben a földimnek, aki őrségben állt, oszt ha… A parancsnok intett, hogy elmehet. Raver utánaszólt: − Mosolygó! − de a katona úgy sétált ki, mint aki semmit sem hallott. − Sajnálom, hadnagy úr, az eset tisztázásáig kénytelen vagyok önt őrizetbe venni − mormogta igen rosszkedvűen a parancsnok. Ravert abba a szobába kísérték, ahol már eltöltött kis időt, Hamming miatt „Úgy látszik, itt fogok megőszülni!” − gondolta keserűen. Raver felmérte helyzetét, és tudomásul vette, hogy igen jól szervezett bandával áll szemben. Fogalma sem volt, miként tudhatta meg bárki, mit rejteget a bőrzacskóban, de arról sem, hogy ki a banda feje. „Carner! – villant fel ismét benne. − Az a pimasz mosoly ott az ivóban! Meg kell tudnom, mi található a cókmókjai között.” Délre tisztázódott benne a végrehajtandó terv, bár a zacskóról és a gyémántról már lemondott. Ha azonban a rablást mégis Carner szervezte meg, a gyilkosság szálai is hozzá vagy egyik cinkosához
vezetnek. És most ez a legfontosabb: tisztára mosni magát a súlyos vádtól! Másnap üzent a; segédtisztnek, hogy fáj a gyomra, készíttessen számára könnyebb ételt. A tiszt − aki nem hitt Raver bűnösségében − parancsot adott szolgájának, a bennszülött Tawiának, hogy mindenben álljon a hadnagy rendelkezésére. Így is történt. Mikor Tawia szó nélkül letette a teásedényt, Raver pénzzel jutalmazta a gyors kiszolgálást. Nem egészen önzetlenül tett így… − Jer hát! − karolta át Obiri Jeboa Opuku főnök vállát. – Halljam a híreket! − Nagy király! Két harcosod már jól ismeri az erődöt, sőt, rábukkantak egy rejtett, szűk és alacsony folyosóra, mely az erődnek a falu felé eső oldalára vezet. – Más hírt nem hoztál, Opuku? − Az erődből azt üzenik, hogy a fehér parancsnok bezáratott egy fehér tisztet, mert az megölt egy fehér katonát. − Lehet, hogy ő is a kő miatt…? − dünnyögte a király. – És tudjátok-e, mi volt tettének oka? Opuku a fejét rázta. − Üzend meg az erődbe, hogy a fehér urakat szolgáló harcos keresse meg Kvakit és Oforit. Az accra törzsbéli halászok között rejtőznek, halat és gyümölcsöt árulnak a piacon. Jól nézze meg az ismertető kentedarabkát, és hárman együtt próbáljanak nyomra bukkanni! Tudni szeretném végre, milyen is az az, átkozott kő! Opuku napfelkelte előtt indult harcosaival. Természetesen nem mulasztott el áldozatot bemutatni a. törzs dzsudzsujának, hogy hosszú és nehéz útján védje meg őt és társait a Sasabonsamtól. Néhány nap múlva már a Birrim folyón eveztek. A száraz évszak még tartott, de ezen a vidéken pár napja váratlan felhőszakadás volt, és
megduzzasztotta a folyócskát. Opuku titkon szót váltott Kvakival. Elmondta a király parancsát: meghagyta a fivéreknek, hogy valahányszor ott guggolnak az erőd tövében, a nyüzsgő piacon, egyikük tartsa jól látható helyen azt a kentedarabkát, melyet még indulásuk idején adott át nekik. Három nappal később Kvakin volt a piacozás sora. Dél felé, mikor a nap, már forrón tűzött, ismerős kentedarabka hullott a lába elé. Aki leejtette, lehajolt érte, odasúgott valamit Kvakinak, és közben kosarába rakta át az asanti harcos által hozott szárított halat. Kvaki fel sem nézett. Átadta a mellette ülő halásznak a gyümölcsöt, és ráérős, kényelmes léptekkel indult vissza a halászfalu felé, Bonsu kunyhójához… Az erőd éjszakai csendjét semmi sem zavarta. Éjfél előtt egy sötét árnyék benyomta a kis udvarhoz vezető folyosó ajtaját. Az őr ott gunnyasztott az udvari bejáróban, és bóbiskolt. Az ismeretlen fülelt egy darabig a szobák felé, majd kilopódzott az udvarra. Nyakához nyúlt − a kis rafiabugyorból pici, négyszögletes fadarabokat vett elő, melynek mindegyikéből hat élés bambuszhegy meredt. Valamennyit a kúszónövények közé rejtette. Mikor végzett, ragadozóléptekkel visszasettenkedett a folyosóra, és onnan az ajtón át a terembe… Tawia másnap reggel bekopogott Raverhez, némán és tisztelettudóan meghajolt. A hadnagy az ágyán feküdt, keze a gyomrán, arca szenvedő. − Most nem kérek semmit… azaz… Figyelj rám, Tawia! Menj a hálóhelyiségembe, mikor senki sincs ott! Azt hiszem, az ágy melletti kis szekrényben van a másik pénzeszacskóm. Kérlek, hozd ide! Tawia szótlanul bólintott, kisietett. Kis idő múltán
visszatért. Széttárta két karját, mintegy jelezve, hogy útja eredménytelen volt. − Lehetetlen! − Raver összeráncolta szemöldökét − Annak ott kell lennie! Nézd meg az ágyamon, Carnerén, az ágyak alatt, mindenütt! Keresd csak! Ugyanolyan, mint ez. Vidd magaddal! Ha megtalálod, bőségesen megjutalmazlak! Tawia elmosolyodott, nyúlt a zacskóért, kentéje alá rejtette, és kihátrált. Raver jól időzítette a kérését. Tudta, hogy ebben az időben a parancsnok szemlét tart, tehát Carner is a műhelyében dolgozik. Ezzel azonban Tawia is tisztában volt, hisz elég régóta szolgált az erődben. A bennszülött besietett Raver és Carner hálóhelyiségébe, és gyors kutatásba kezdett. Belekukkantott mindkét fehér úr ládájába, alaposan átkutatta a két kis szekrénykét az ágyak mellett. Már mindent megnézett, mikor eszébe jutott, hogy be lehetne mászni az ágyak alá is, melyek alacsony lábakon álltak. Raveré alatt semmit nem talált. Carner ágya alatt is egészen a falig kúszott, közben tapogatózott. Keze golyószerű tárgyat érintett. Ahogy kievickélt, az ablakhoz lépett. A tárgy kisebb ágyúgolyóhoz hasonlított, de pehelykönnyű volt. Megrázta − valami finom zörejt hallott. Vizsgálgatta jobbról-balról, miként nyílik, de sehogy sem jött rá a nyitjára. Rövid gondolkodás után óvatosan ellenkező irányba kezdte tekerni a gömböt. A rendkívül finoman esztergált gömb kettényílt, s valami a földre hullott belőle. Egy egyszerű, mindennapi bőr pénzeszacskó. Tawia elmosolyodott. Belenyúlt a zsákocskába. Egy kavicsforma. Ahogy a fény felé tartotta, a kövecske szemkápráztatóan felragyogott. „Aha!” − dünnyögte. Villámgyorsan cselekedett. A követ a szájába vette, a golyóbist, a benne talált és a Ravertól kapott bőrzacskót a hadnagy párnája alá rejtette. Macskaléptekkel kiosont. Az
emeleten sehol egy lélek. A feljárónál felkapott egy kavicsot, és nesztelenül suhant visszafelé. Odabenn a Ravertól kapott zacskót belegyömöszölte a fagolyóba, és visszagurította az ágy alá. („Hadd öljék egymást” − mosolygott) Az ágy alatt talált zsákocskába belepottyantotta a kavicsot, és az egészet kentéje alá rejtette − aztán már ott sem volt. Az egész nem tartott 5-6 percnél tovább. Az árusok a melegtől félájultan guggoltak az erődfalak tövében. Vevő sehol. Az erődből Tawia jött ki, fején üres bambuszkosárral. Végigsétált a gyümölcs- és halkupacok előtt Figyelmesen nézelődött. Leguggolt egy fiatal halász mellé. Fölvett egy hatalmas banánt. Kettétörte, az egyik felét a szájába vette. Lassan, ínyenc módra ízlelgette. Úgy látszik, nem találta fehér gazdái számára elég jónak. Az utolsó falatot − héjástul! − az árus kezébe nyomta, szó nélkül megrázta a fejét, és ugyanolyan sebesen, ahogy érkezett, eltávozott. A fiatal bennszülött indulatosan sercintett egyet. Átrendezte a banánokat, lesöpört róluk egy piros szövetdarabkát, dühösen a homokba taposta, a nedvdús gyümölcsök közé mérgesen benyomta a visszakapott fél banánt. Ma, úgy látszik, nem lesz vásár! − Hamarosan látni lehetett szálas alakját, amint − fején kosarával − a falu felé távolodott. Raver türelmetlenül számolta a perceket. Kopogást hallott. − Uram! − Tawia egykedvűen nyújtotta át a zacskót. − A másik? − vonta föl Raver a szemöldökét. − Ott hagytad az üreset? Tawia igent bólintott. Á hadnagy megtapogatta a zacskót. „A gyémánt! Hát mégis benne van!” − zakatolt a szíve.
− …Azt hittem, ebben a bőrzacskóban van a pénzem! Elfelejtettem, hogy kivettem belőle, és a nadrágom zsebébe tettem… sebaj… fogd jutalmadat! − hadarta, s átnyújtott Tawiának egy ezüstöt. − Estére hozhatsz valami könnyű ételt… Most menj!! − Szinte kituszkolta a szolgát. Raver attól tartva, hogy rányithatnak, azonnal zubbonya alá rejtette a zacskót. Fel-alá járkált. Agya lázasan dolgozott. A hosszú gondolkodásnak pusztán annyi eredménye lett, hogy belátta: nem képes megvédeni magát a gyilkosság vádjától. Megvan a kincse, birtokában van a térkép, de innen megszokni határos a lehetetlennel… Morter még aznap írószert vitt Ravernak, s felszólította, írja le a történteket − ez parancs! A páradús hőséget még a helybeliek is nehezen viselték el. Carner úgy érezte magát egyenruhájában, mint valami forró katlanban. A hátáról és melléről folydogáló izzadság csíptemarta a bőrét. Alig várta, hogy a hálóhelyiség hűvös falai közé menekülhessen. Odafent gyorsan ledobta egyenruháját, fejére zúdított egy egész kancsó vizet. Míg törülközött, szeme Raver ágyára tévedt. Gúnyosan mosolyogva megcsóválta fejét: nem volt valami jó véleménnyel a hadnagy nyomozóképességéről. Minden veszély elhárult − gondolta magában −, Tömzsi nincs többé, Ravert bezárták, és ami a legfontosabb, a gyémánt az ő kezében van. Mosolygó jelezte, hogy számíthat rá! Igaz ugyan, hogy emlékeztette: van még elszámolnivalójuk. Ha Carner szervezett valamit, az volt a szokás, hogy külön-külön beszél a cimborákkal. A járandóságot az utolsó megbeszélésen közli egyenként a résztvevőkkel. Ezért várta most Mosolygót. − Csakhogy itt vagy! Pontosabb is lehettél volna! − korholta. − …És ha már nem találsz itt!?… Fogd! A pénzed! − Nem úgy van, Pöröly! − horkant föl Mosolygó. −
Tömzsi része is nekem jár! Együtt dolgoztunk meg érte! − Övéhez kapott. Az ágyúmester agyában megvillant: ez a fickó kitűnően kezeli a kést… a munkát is jól elvégezte, és még szüksége lehet rá. − Jól van, na! Olyan érzékeny lettél, mint egy kisasszony! Itt a másik zacskó arany is! − Máskor is szólhatsz, ha szükséged lesz rám! − enyhült meg Mosolygó, kileskelt az ajtón, aztán nyomban ki is lépett. Carner az ágyra dőlt. Bizonytalansággal elegyes rossz érzés tört rá! Hason csúszott az ágy alá, kotorászott, majd kihúzta a fagolyót. Szétnyitotta, megtapogatta a zacskót, sötéten elvigyorodott. Lépéseket hallott. A golyót villámgyorsan visszalökte az előbbi helyére. A léptek eltávolodtak. ,,Együtt szökünk, kövecském − duruzsolta magában az ágyon fekve −, nem maradunk ebben az istenverte hőségben!… Olyan messzire megyünk, hogy bottal üthetik a nyomunkat… és jó ideig mindenem meglesz” − motyogta. Nem volt türelme pihenni. Nehezen tartotta vissza magát, hogy újra be ne kússzon az ágy alá. „Eh, lemegyek az ivóba, jobb ilyenkor társaságban lenni, inni egy kupa sört, kockázni. Mosolygó hallgatni fog, mint a sír… azért jó lesz mielőbb eltűnni az egyik hajóval!” Kockázás közben is egyre a bőrzacskó járt az eszében. Nem ment a játék, egymás után elhibázta a máskor oly biztos dobásokat. „Mégis fel kellene menni” − gondolta magában. Sehogy sem értette ezt a furcsa, bizonytalan érzést, amely délelőtt óta üldözte. Eddig még mindig biztos volt a dolgában, de most… Rendelt még két kupa sört. Késő délután ment csak föl a hálóterembe. Azonnal az ágy alá kúszott. A golyó a helyén volt. És mégis… − Rémeket látsz, Pöröly − mormolta −, rémeket
biza… hogy vinné el az ördög az egészet! Kikotorta a golyót, kivette belőle a bőrzacskót. Belenyúlt. A kő! Dühtől eltorzult arccal rántott ki a zacskóból egy − kavicsot. Képtelen volt tovább uralkodni érzésein. ,,Raver! Csak ő lehetett. Ezért az életeddel fizetsz! Holnap éjjel!” − És ökölbe szorított kézzel az ágyára dőlt. Odakünn meztelen lábak surrantak a kőkockákon… Raver keveset aludt az éjszaka, zavaros álmaiból többször is felriadt. Mikor Tawia a korai teát felszolgálta, már ébren volt, és az asztalnál ült. Ivott néhány kortyot, és felhúzta csizmáját, hogy reggeli sétára induljon. (A parancsnoka ezt az egyet megengedte. Tudta, hogy a fogoly itt állandóan szem előtt van.) Legnagyobb meglepetésére Miss Maryt már az udvaron találta. Puszta udvariasságból köszöntötte, semmi kedve sem volt beszélgetni. A fiatal, férfiruhás hölgy szívből örvendett, hogy beszélgetőtársra talált, és azonnal érdeklődni kezdett a kúszónövények között itt-ott felbukkanó vörös virágok felől. Raver hűvösen felelgetett − ismeretei e téren elég hiányosak voltak. – Jöjjön, hadnagy úr, mutatok valamit! − csimpaszkodott karjára Miss Mary, és a rácsos vízelvezetőhöz vonta. – Nézze csak, látszik a tenger vize! Raver kelletlenül követte, lenézett a rácson. Odalenn valóban víz csillogott. Miss Mary után indult, ám hirtelen, mint akiben megvilágosodott valami, visszafordult, és ismét lebámult a rácson. − Ledobok egy bimbót – fordult váratlan kedvesen Misa Maryhez. − Talán kinyílik holnapra! − Próbálja meg! Ha egy férfi akar valamit… – nevetett kacéran a lány, aki egész viselkedésével igazolni látszott a róla terjengő mendemondákat. Raver a futónövények közül letépett egy bimbót, és
nyugodtan a rácshoz lépegetve, ledobta. A víz gyűrűzött egy ideig, aztán ismét tükörsima lett. − Ne haragudjék, Miss Mary, nem jól érzem magam, remélem, megbocsátja, hogy visszatérek a szobámba! A látottak úgy felvillanyozták, hogy nem is hallotta, mit csicsereg a vállalkozó szellemű hölgy. Délig gondolkodott tervén. Nyugalmat erőltetve magára, várta az ebédet. − Tawia! Hozd át szobámból a bőrtáskámat… ma korán szeretnék vacsorázni! Itt egy ezüst, hozzál három szép füstölt halat! Ami megmarad a pénzből, az a tied! − Nem lenni sok három hal, uram? – kérdezte, tőle szokatlan bőbeszédűséggel a szolga, s mereven Raverra nézett. − Érzem, nagyon éhes vagyok! Napok óta alig ettem. Menj, hozd a táskát! − sürgette szinte vidáman a hadnagy. Tawia aznap is lement gyümölcsért. Attól a fiatal férfitől vásárolt halat is, akit már ismert. Még világosban vitte Raver szobájába a három halat, a vacsora-pudingot és a teát. − Mást már nem kérek ma, lefekszem − biccentett kedvesen Raver. Tawia besötétedés előtt szokás szerint elvégezte esti teendőit: fölsöpörte a folyosót, behozta az őr vacsoráját, és hozzákezdett az udvar felsöpréséhez. Ezen az estén jókora adag ételt hozott az őrnek, és az elmaradhatatlan tea mellé apró kupában pálinkát is tett. Mialatt a katona elégedetten, mohón evett, Tawia a kúszónövények közül kis fadarabokat emelt föl. Sokat adott a tisztaságra. Ám valószínű, hogy ezen az estén Tawia is kapott az étele mellé kis kupácskát − ha valaki figyelmesen átvizsgálta volna söprés után a belső udvart, furcsa dolgot láthatott volna. Két fadarabka a bejáratnál, kettő az ajtónál, sőt, egy-kettő a föntről lefelé vezető lépcsőnél is! Mire a szolga végzett ezzel a szokatlan
söprögetéssel, besötétedett. Az őr átadta a tálcát, leült székére, és arra gondolt, hogy most az egyszer talán túlságosan is jóllakott… Az erődben csend és nyugalom honolt. Halkan nyílt a teremből a folyosóra vezető ajtó. A sötétben mezítláb előrelopakodó alak jól kivette a lépcsőn ülő őr korvonalait, és egyenesen feléje tartott. Az udvarra vezető átjáróhoz érve felszisszent − szúrást érzett a talpán, de nem sokat törődött vele. Mással volt elfoglalva. Egy vasdarabbal nagyot ütött az őr fejére, és a némán elhanyatlót végigfektette az udvar kövén. Szédülés tört rá. Hátratántorodott a lépcsőre − ismét megszúrta valami! Szeme előtt lángkarikák villództak − kénytelen volt hátát a kúszónövények borította falnak vetni. Lecsúszott a fal melléd. Ereje elhagyta, eszméletét vesztve nyúlt el. A folyosó tintakék árnyékából kivált egy kötényes alak. Lehajolt, fölemelt valamit, aztán újra… Fülelt − átsuhanva a folyosón, óvatosan behúzta maga mögött az ajtót… Raver kukkantott ki a szobájából, és megállapította, hogy teljes a csend. Kissé meglepte, hogy az őr a földre csúszva alszik, de most-nem sokat törődött vele. Izgatottan a rácshoz sietett, attól félve, hogy nehéz munka lesz helyéről kiemelni. A vízlevezető rácsa azonban könnyen engedett. Sötét üreg tátogott Raverra. Mélyet sóhajtott, keresztet vetett, és ráhurkolta a magával hozott kötelet a lefolyó szélvasára. Odafent most kelt a hold… Az erőd megbolydult. A tisztek idegeskedtek, a katonák sugdolóztak. A parancsnok hamar tudomást szerzett Raver szökéséről. Az a gond foglalkoztatta, hogy miként találta meg a hadnagy a titkos kijárót, melyről eddig csak ő tudott. Negyedszer is maga elé vezettette Carnert, abban reménykedve, hogy az ágyúmester egyszer majd csak
ellentmondásba keveredik. − Gondolkodjék, Carner! Mit keresett Raver szobája környékén? Az semmiképpen nem igaz, hogy magát önkívületben vitték az udvarra. Az ilyesmi zajjal jár, és azt a szobában alvó kisasszony meghallotta volna!… − S a konokul hallgató ágyúmesterre nézve: − Eh! Vigyék a segédtiszt szobájába, és őrizzék ott, míg ismét hívatom! Gondterhelten ült íróasztala mögött, borsódzott a háta, ha az asztalon heverő vasdarabra nézett. Bekiáltotta Tawiát. − Hozz egy forró teát!… Hol van Morter? – Uram, Morter tiszt úr nemrég menni udvarra… − Tawia! Nem hallottál semmi zajt az éjszaka? − Nem, uram! − Alakot sem láttál? − Nem, uram, csak embert. − Miért kell belőled mindent szavanként kihúzni!? − Mikor szolgának venni ide, uram, parancsolni, hogy csak akkor beszelni, ha kérdezni engem. − válaszolta Tawia nyílt, szinte együgyű tekintettel. − Látod, mi történt itt! Az őrt súlyosan megsebezték, Carnert önkívületben a kis udvarra hurcolták, vagy ki tudja, mi történt vele, a hadnagy eltűnt… miféle embert láttál? − A segédtiszt úr szobáját én takarítani, és a vizesedényt a folyosóra tenni. Jönni ki katona ágyúmester úrtól. Fényes dolog volni kézben. Nem látni én pontosan, mi! A katona mosolyogni… − És… és megismernéd azt a katonát? − kérdezte a parancsnok felvillanyozva. Tawia bólintott. Arca komoly volt. „Ha az a katona valóban Carnerhoz vagy valamilyen bandához tartozik, akkor ezt a jól betanított szolgát még ma örökre elnémíthatják – töprengett a parancsnok. − Óvatosnak kell lennem.” − Nem szeretném, hogy lássák, mikor a katonára
rámutatsz… talán másként… − töprengett hangosan. − Lenni egyszerű, uram! Szemlézni udvaron. Morter tiszt úr vizsgálni katonák fegyvere. Én látni emberem, látni őt Morter úr, én adni hang emeletről. Hang lenni karmos madáré. Madár ülni aki fán. Szélén erdő − tette hozzá magyarázóan Tawia. − Helyes!… Helyes, mint a keselyűk! Ha riadót fújnak, eredj a folyosóra! Bújj el! Én az udvaron leszek! Morter parancsot kapott: egy óra múlva fúvasson riadót! − Akkor már nagyon meleg lesz, uram! − kockáztatta meg Morter. − Katonák vagyunk! − vágta el kurtán a beszéd fonalát a parancsnok. A szemle megkezdődött, és Morter gyors egymásutánban vizsgálta a fegyvereket. − Lassabban! − szólt rá komoran a parancsnok. Vijjogó hang ütötte meg a fülét. Rámeredt a Morter előtt feszengő katonára. Ismerősnek tűnt. Parancsot adott segédtisztjének, hogy kutassák át a katona holmiját. Az eredmény: három tőr és csaknem hetven arany. Több, mint gyanús! Mosolygót − ő volt a katona − Morter és az őrparancsnok jelenlétében hallgatta ki, de semmi nyomra nem jutott. „Az ördögbe! − szitkozódott a parancsnok. − De megállj, gazfickó! Túljárok én az eszeden!” Odasúgott valamit Mortemek, aki elrohant. Rövidesen visszatért, átadott a parancsnoknak egy bőr pénzeszacskót. Az sima mosollyal Mosolygó nyakába akasztotta. A katona összeráncolt homlokkal várta, mi fog ebből kisülni. Két őr kísérte be a gúzsba kötött kezű Carnert. Szeme riadtan vágott a sarokban sutyorgó két tiszt felé. − Carner! Magáé ez a zacskó? − kérdezte Morter, és a derékig meztelen Mosolygóra mutatott.
− Ha megtapogathatom, uram, megmondom! − Gyűlölködő pillantást vetett Mosolygóra. Morter odavitette hozzá Mosolygó zacskóját. − Igen, uram! Az enyém! − dünnyögte Carter, miután valami keményet tapintott a bőrön át. − Ez az átokfajzat lopta el! − kiáltott fel indulatosan. Morter bólintott. Odanyúlt a zacskóért, lassan kioldotta a zsinórját, belekotort − odamutatott valamit az ágyúmesternek. − Ez nem az a kő!… − futott ki az ágyúmester száján, és mielőtt megakadályozhatták volna, odaugrott Mosolygóhoz, és nagyot sújtott a fejére összekötözött kezeivel. − A követ is ellopta… ellopta! Átkozott! − Vigyék mind a két gazembert a tömlöcbe! − parancsolta Morter. − Phű! − törölte meg a homlokát. − Tawia! Teát! De forrót! − Higgye el nekem, Morter, ez a két gazfickó ölte meg azt a harmadikat, és szerintem Carner ütötte le az őrt. Az azonban teljességgel érthetetlen, hogy ez a Carner mitől esett önkívületbe. − Vajon mi történt Raverrel? Ezek szerint ártatlan – töprengett Morter. − Rendes fiú az, mindig mondtam. − Nem tudom… nem tudom… − mormolta a parancsnok. − Attól tartok, hogy nem látjuk többé élve… ámbár ki tudja? Raver átvergődött a vaksötét alagúton, és vállával kitaszította az odatámasztott falzárat. Friss éjszakai levegő csapta meg. Habozás nélkül a szavanna felé futott. Közelében felvijjogott egy éji madár, olyan kísértethangon, hogy a hadnagyot kiverte a víz. Nehéz órák következtek, Tudta, nagy a tét: az élete. Valahányszor le akart térni az ösvényről, a szúrós bokrok visszakényszerítették. „Még szerencse, hogy tüskések ezek
az átkozott bokrok − gondolta −, különben gyorsan eltévednék, s talán újra visszakanyarodnék az erőd felé. És ezek az átkozott madarak!… Szűzanyám! Keselyűfészekbe pottyantam?! − riadozott. Ráadásul eleredt az eső. Raver pillanatok alatt bőrig ázott. Az erőd zsoldosai igen ritka esetben és csak kis távolságra merészkedtek a bozótosba. A tisztek, akik az erőd bástyájáról kémlelték messzelátójukkal e terület mozgását, szinte semmit sem tudtak meg természetéről, titkairól. Néhány kiemelkedő fán kívül alig volt biztos támpont a szem számára. A rnagas fű állandóan hullámzott a tenger felől fújó langyos, de sokszor viharos erejű szélben. A bennszülöttek által vágott ösvényeket napok alatt benőtte az új növényzet. Kórók, tövises növények sok fajtája keveredett a köves talajon. A kúszónövények széles leveleikkel, száraikkal átláthatatlanná tették a bozótost, eltakarták az erdő felől lerohanó víz vájatait, elfedték a nagy szikladarabokat, melyek közül nem egy viperafészket dajkált. A végtelen zöld tengerből csak egy-egy majomkenyérfa emelkedett ki. Az emelkedőkön itt-ott termeszvárak kúpos teteje fehérlett. És mindenütt szúnyogok! Elegendő volt hozzáérni egy bokorhoz, hogy milliárdjaik reppenjenek fel, és támadjanak rá a betolakodókra. A bozótosban vastörvények uraltak életet és halált. Aki élve akart kijutni ebből a birodalomból, annak ismernie kellett az ezerféle hang, súrlódás, zörej jelentését. Nemegyszer még a bennszülöttek közül is áldozatot követelt a kiszámíthatatlan vadon. Raver inkább tántorgott, mintsem ment előre. A párás meleg miatt boldogan lehúzta volna magáról ingét, csizmáját, de tudta, ezzel életét kockáztatná. Egyik kezében hosszú tőrét szorongatta, védelemül az esetleg támadó vadállatok, segítőül a buján összefonódó ágak ellen. Már
hajnalodott, mikor érezhetően megritkult a bozótos. Csak annyi időre állt meg, hogy leszakítson egy fürt rózsaszínű banánt. A terep dombosra váltott. Mire felkapaszkodott a domb tetejére, a nap már delelőn állt. És ekkor megpillantotta élete legveszedelmesebb ellenségét: az őserdőt. Parányinak és elveszettnek érezte magát, a hatalmas mahagóni- és ébenfák kúszónövényekkel benőtt törzseit, a fákat összekaroló liánokat, a végesincs, mélyzöld lombozatot meglátva. Nem volt nehéz megtalálnia az ösvény folytatását − és mégis: mintha végzetes lépést tenne, úgy indult el rajta. A fák levelei sűrű páracseppekkel szeplőzték fejét, arcát. Lába újra és újra megakadt a sűrű aljnövényzetben. Szisszenések, vijjogások, madarak rebbenése, moszkitók döngése és száz más ismeretlen hang szorongását nyílt félelemmé fokozta. Az őserdő beszélt (És újra még újra, hol jobbról, hol balról, az a keselyűrikoltás, amely az erőd tövétől kísérte!) Halálos fáradtnak érezte magát, de csak tovább botorkált. Nem tudta, hány órányit tört előre az erdőben, mikor homályt zöld derengés váltotta fel. Tisztáshoz ért. Megállt, kiválasztott egy fát. Kimerültségében még volt annyi ereje, hogy felkapaszkodjék egy vastag ágra. Némileg megnyugodott, és bár kínzó álmosságot érzett, félt elaludni. Hátát a fa törzséhez vetette. Arca véres volt a rovarcsípésektől, szeme bedagadt. Félig álomban előkotorta iszákjából a három halat. Ízt nem érzett. „Ennem kell! Élnem kell! Ki kell innen jutnom!” − zakatoltak gondolatai. Lassan megvirradt. Fél kézzel letépte zubbonya gallérját. Fogával szaggatta az öltéseket. A térkép! Bár elég nagy helyet foglalt el, még az erődben elemelt egy iránytűt. Megállapította, hogy északkeletre kell fordulnia, ha el akarja érni a térképen megjelölt folyót. Át kell kelnie, meg kell keresnie azt a piros kereszttel jelölt, széles ösvényt, melynek végén három: csapás visz tovább. A jobb oldali csapáson
indulva − a térkép jelzése szerint − ritkul majd az erdő, és e csapás végén ott lesz az a tisztás. Három óriás fa nő rajta. Ha e fákat megtalálja, meglelte a szerencséjét is. „De miféle megpróbáltatásokat szán még nekem a Teremtő? − töprengett keserűen. − Vajon a vadaktól, a feketéktől vagy a saját fajtámtól kell-e jobban félnem?” Aludt még valamennyit, félig kábán. Tán csak perceket, tán egy órát is. Nekivágott az erdőnek. Egy-egy alkalommal, mikor már tűrhetetlenné vált a hőség, megállt, és ivott egy korty vizet az oldalán lógó kulacsból. A bogarak egyre sűrűbb felhőben rajzottak feje körül ,,Még jó, hogy erre gondoltam!” − motyogta. Derekáról letekert egy darabka, moszkitóhálót, és körbecsavarta a fején. Csorgott róla az izzadság, de ő csak ment. ,,Ez a hang! Csak legalább látnám ezt a vijjogó dögöt! Olyan, mintha máris holtnak hinne… Ketten vannak?” Botorkálás közben még az is fölötlött benne, hogy hiszen a keselyű nemigen merészkedik be az őserdőbe. Vagy rosszul tudná? Megtorpant. Víz csobogását hallotta, és azonnal abba az irányba indult. Tiszta vizű folyócskát látott és végre – napfényt! A kiálló nagy kövek és szikladarabok között áramló sebes folyóban halak fickándoztak. Alaposan szemügyre vette a folyócska sodrát, és úgy ítélte meg, hogy át tud gázolni rajta. Megmártózott. Talált néhány banánt és ismeretlen gyümölcsöt, amivel elverte éhét. Míg pihent, fél szemmel a vízpartot leste, nem tűnik-e föl vadállat vagy − ami még veszedelmesebb volna − ember. Iszonyú erőfeszítésbe került felállni és nekivágni az útnak. A túlparton kilépett a vízből, tett néhány botladozó lépést. Erős kezek ragadták meg. Percek alatt úgy összekötözték, hogy moccanni sem tudott. Megkeseredett szájízzel gondolt arra, hogy az oly sokszor megálmodott, boldog jövőnek ezzel befellegzett − segítséget az övéitől nem remélhet, ezek á
törzsek pedig vagy egyszerűen legyilkolják, vagy ami még rosszabb, visszaviszik az erődbe, hogy átvegyék a fejére már bizonyosan kitűzött vérdíjat. Két tarka tollakkal ékesített, tetovált, fiatal harcos guggolt mellette − egy ideig figyelte őket, azután fásultan lehunyta szemét. Nem tudta, hogy elfogatása óta mennyi idő telt el. Kábulatából hátborzongató keselyűrikoltásra riadt fel. Majd még egy! Aztán csönd. Csak egy moszkitó dünnyögött kitartóan a fülébe. Zuhanás, tompa nyögés riasztotta föl. Valaki a hátára fordította, elvágta kötelékeit. Mire Raver feltápászkodott, szabadítói már eltűntek. Két fogva tartója leütve hevert, szétvetett tagokkal. Nem sokat töprengett, hanem gyorsan lehúzta az egyik harcos fejdíszét, fölkapta gárdáját, és berohant a partot szegélyező bozótosba. Észak felé kanyarodott, de az esemény annyira megzavarta, hogy nem tudott jól tájékozódni. Csak a szerencsének köszönhette, hogy miután egy ruhaszaggató bozótoson átvergődött, széles ösvényre bukkant. Szíve nagyot dobbant. A térkép! A piros kereszt! Ez lesz az! Raver, ha eddig óvatosan haladt, most már egy űzött vadállat éberségével folytatta útját. Igyekezett minden áruló nyomot eltüntetni maga után s olyan halkan lépkedni, amennyire csak a rohamokban rátörő éhség, a párás hőség és a mohó szúnyograjok engedték. Botorkálása harmadik iszonyú napján elfogyott talpa alól az ösvény. Raver ekkor már huzamosabb ideje gépiesen emelte lábát, félhangos beszélgetést folytatott hol halott anyjával, hol Jane-nel. Aztán meg csak zihált, gyerekkorában hallott zsoltárokat dúdolt – de ment előre! Arca egyetlen elvakart szúnyogmarásnak tűnt. Tiszta perceiben felrémlett előtte a térkép piros keresztje – aztán már csak pár mérföld, és meg kell találnia a lelőhelyet! És most sehol az ösvény! Csak fák, fák, liánszövevények mindenütt. Állat sehol. Ha legalább
azokat az átkozott dögmadarakat hallaná! Hátát nekivetette egy fának, szemét behunyta. Amikor végtelennek tűnő idő után újra kinyitotta, a szemközti zöld falon három jól elkülönülő, halványabb vonal látszott. Raver szédült. „A három csapás! Megvan!” Iszonyú erőfeszítéssel nekilódult a középsőnek. Rohant, zihált, egyre csak előre. Az út egyre világosabb lett, a talaj kövessé, emelkedővé és szárazabbá vált. A három fal Raver eszelősen felkiáltott, s részeg örömében, mint akit tarantulla csípett meg, taposni kezdte a földet. Letépte övéről a rövid nyelű ásót (csoda hogy ezen a szörnyű úton nem hagyta el!) de semmit sem volt képes kezdeni vele. Szédült az éhségtől, és oly kimerültség taglózta le, hogy elterült a földön, és ájult álomba hullt… Kvaki és Ofori, akik az erődtől állandóan Raver nyomában jártak, már a széles ösvény, elején összefutottak Opuku harcosaival. Mikor Raver ordítozni és forogni kezdett a fa alatt, a benszülöttek egy része azt hitte, hogy a fehér embert megszállta a Sasabonsam. Egyikük már kézbe vett egy nyilat, hogy megölje az emberbőrbe bújt gonosz szellemet, de Kvaki még időben megakadályozta. Közben Ofori néhány harcossal két erős faágból, háncsból hordágyat eszkábált. Ráfektették az eszméletlenül alvó Ravert, és elindultak Opuku faluja felé. Másnap délelőtt elérték céljukat. Opuku, fiatal tolmácsa segítségével óva intette Ravert a szökéstől. Az őserdő nem irgalmaz! Azután asszonyok jöttek, ételt-italt hoztak. Egy vénséges vén feketeség valami csodálatos növényi főzettel napjában többször is lemosta a hadnagy véresre mart arcát. Negyednapra egészen emberi ábrázata lett, s úgy érezte meggyötört testébe lassan visszatér az élet. Azt azonban belátta, hogy innen nincs menekvés. Gyanította, hogy folyón túli megmentői e harcosokból
kerültek ki. Minden órában várta, hogy tolmács segítségével kihallgassák. Végignézett szakadt ruházatán, rongyos csizmáján, és keserűen elmosolyodott. Eszébe jutott Janee egyik levele, melyben azt kérte, ne keveredjék kalandokba, mert abból csak baj származhat. Bizony, Jane-nek volt igaza… Másnap délelőtt az asanti király futárának érkezése után Opuku elé vezették. A főnök egy ideig némán, szúrósan nézte. Aztán rákérdezett: mi dolga volt a három fa közelében? Hogyan került oda? Ki küldte? − Raver vállat vont. Azt felelte: menekülnie kellett az erődből, s eltévedt az őserdőben. − Nézd meg nyakadban a bőrzacskót! − mondta a tolmács. Raver gépiesen odanyúlt, kibontotta. Közönséges kavicsot talált benne. Felszisszent. A zacskó a porba puffant. − Tán ezt keresed? − Opuku hatalmas, fekete tenyere nyúlt eléje. − A gyémánt! − kiáltott fel a hadnagy. − Hogyan… hogyan került hozzátok?! − Ez a mi dolgunk! Örülj, hogy a mi kezünkbe került, s nem máséba! E kis kő miatt már úgyis meghalt egy fehér ember. Te léttél volna a következő! Raver szólni sem tudott. Tehát már ott is figyelték! − A társad megölt egy fehér katonát, és rád terelte a gyanút. Ám azóta lakat alá került. Igaz, megszöktél, de hogyan? Az igazat mondd! Raver leszegte a fejét, és hallgatott. Nem akarta felfedni a bejáró titkát. − Nem felelsz? Majd én elmondom! A belső udvar esőlevezető csatornájának tetején vasrácsot láttál. Lenéztél, és észrevetted, hogy alul nem mozog a víz. Ezért volt tükörsima, mert az nem a tenger vize! Könnyű volt kötélen leereszkedned, s elérned a nagy, vízzel teli edényt. Akkor
már tudtad, mert okos ember vagy, hogy az edény a titkos kijáró álcázására szolgál. Így történt? – Igen… – felelte halkan a hadnagy. – Nézz ide! A zsebedben találtuk! Raver a tolmács kezében a térképet pillantotta meg. – Tudtunk minden lépésedről. Nem hiszed? Raver csodálkozva megrázta a fejét. – Jó füled van-e, fehér ember? Megismered-e a keselyű vijjogását? A hadnagy szeme elkerekedett. Kezdte érteni a dolgot. – Azért hagytuk nálad ezt a lapocskát, hogy odatalálj a kövek lelőhelyéhez! Ez az ország azonban az asantik területe, nem pesig az angoloké, tehát minden, amit ez a föld ad, legyen az akár efféle csillogó csecsebecse, az asanti nép tulajdona! Jog szerint levághatnánk a kezedet! Ez nálunk a tolvajok büntetése. Raver felkapta a fejét. − Megtehetnénk, hogy visszaviszünk az erődbe − folytatta Opuku. − Ám jól tudjuk, hogy igen nehéz lenne bebizonyítanod ártatlanságodat. Fort James ura − Opuku arca elfintorodott − a lábában hordja az eszét, és a zubbonya vállán a szívét. Ezért hát segítünk rajtad. Még mielőtt a nap lebukik, megtudod, mit határoz felőled az asanti király. Továbbra is szigorú őrizet alatt tartották, de bőven ellátták friss ennivalóval. Míg evett, egyre több − akkor jelentéktelennek tűnő − részlet elevenedett meg benne. Tawia! Ő lehetett az összekötő! Gondolataiból pufogás riasztotta fel. A törzsfőnök nagy kunyhója előtti térről sűrű füst szállt fel. Messziről táncoló alakokat látott. „No, John fiam, most megsütnek és fölfalnak! Ez lesz em »segítségük«” − gondolta akasztófahumorral. Kis idő múltán érte jöttek, közrefogták, a térre kísérték. Díszes, fából faragott széken ült Opuku, körülötte
tanácsadói. Kissé odébb két igen-igen ismerős fiatal bennszülött. Egyikük-másikuk kezében íjat látott. Egy pillanatra megborzongott. Ő lesz az áldozat? (Épp eleget hallott már a bennszülöttek kegyetlenségéről!) − Nézz a bambuszszálra, oda, az erdőszélre! − mondta Ravernek a tolmács. Opuku intett. Kvaki a bambuszra vésett kör közepébe repítette a nyilat. Ravert kiverte a veríték. Opuku ismét intett. − Obiri Jeboa, az asanti király, reméli, hogy elmondod társaidnak is: a dobok hangja gyorsan hozza a hírt, és harcosaink nyila pontosan ér célba! A király kegyelmet ad neked! Harcosaink elkísérnek egy Fort James-től messze eső holland erődhöz. Ti, fehér emberek, légszívesebben megölnétek egymást. Ez a te szerencséd! Majd ők hazasegítenek. Vedd ezt a fénylő követ, az egyetlent, ami az asantik tudtával és beleegyezésével elkerülhet erről a földről! Beszéld el a többi fehér embernek, hogy az asantik földjére csak az léphet büntetlenül, aki becsületes és békés célokkal érkezik hozzánk! Opuku újra intett. Jobbról-balról harcosok vették körül Ravert. A hadnagy nagyot, megkönnyebbültét sóhajtott. Ha ez igaz…! Opuku ekkor felállt, intett kísérőinek. Mondott valamit a tolmácsnak, az bólintott. Hang nélkül odalépett Raverhez, kivette kezéből a bőrzacskót, és elsietett. (Raver később is, már öreg házasember korában, sokszor elmesélte ezt a jelenetet Jane-nek, aki mindig ugyanazzal az álmélkodó arccal hallgatta.) Pár perc múlva visszatért, degeszre tömött zacskóval a kezében. Szó nélkül nyújtotta Ravernek. A hadnagy keze remegett. „Skorpió van benne, vagy mi? De nehéz, iszonyúan nehéz!” Félve, botladozó ujjakkal bontogatta, készen arra, hogy bármelyik pillanatban elhajítsa. Végre engedett a kötés − a napfényben tömör
rögök csillantak meg. Színarany volt! JEL A SZIKLÁN A Pall Mall London egyik legelőkelőbb sétánya. Gőgösen emelkedő, nagy ablakos, márvány berakásos épületeinek egyik-másikában klubok működtek. Főnemesek, gazdag nagyiparosok, bankárok és katonatisztek látogatták. E találkozóhelyek kikapcsolódást, szórakozást, kitűnő éttermeik finom ételeket és italokat kínáltak egy-egy klub tagságának. Odabenn olvasó- s játéktermek álltak a látogatók rendelkezésére. Nagy faládákban leveleiket széttáró trópusi pálmák, szemet gyönyörködtető, ritka virágcsodák és különleges zöld növények díszelegtek. A folyosót sötétbordó futók, a szobákat drága keleti perzsák borították. Cifrán öltözött szolgák hada suhant a süppedő szőnyegeken, szivarral, pipadohánnyal, itallal kínálva a látogatókat. Társalgóikban a legújabb politikai hírek cseréltek gazdát, az egyes termekben folyó kereskedelmi tárgyalásokon nem egy milliófontos, titkos üzletet kötöttek. Az egyik előkelő társalgóban két férfi ült egymással szemben, magas támlájú karosszékekben − egy idősebb, zsakettes úr és egy nála jóval fiatalabb katonatiszt. A homlokát ráncolva gondolkodó, zsebórájának vastag aranyláncával játszadozó Lord Albert hosszabb szünet után szólalt meg: − Nos, végleg eldöntötték, és ez egyszer okos döntést hoztak. A kormány minden tagja megszavazta az összeget, mely úgyis megtérül adóban, nyersanyagokban, kereskedelmi haszonban vagy… vagy ki tudja, miben… 103 − Ki és mikor jelenti be a Parlamentben? − érdeklődött Archibald Steven Liverstone gárdakapitány.
− Természetesen a miniszterelnök! Ő hozza nyilvánosságra a legközelebbi parlamenti ülésen, hogy az utolsó erődöket is megvásároltuk, tehát gyakorlatilag az egész Aranypart a kezünkben van! Nem tartom kétségesnek, hogy a Parlament mindkét háza egyhangúlag megszavazza! Persze − folytatta töprengőn – teljesen érthetetlen számomra az asanti király ellenséges magatartása… értelmetlen ellenkezés… Bízom benne, hogy a kormány intézkedéseket hoz a közeledésre. Ha nem sikerül, a fekete király csak magára vethet a következményekért! – Nem hiszem, hogy sokáig tartana a király ellenállása, hisz számára is biztosítani fogják, ami megilleti! Legfontosabb és legsürgetőbb feladatunk azonban az aranylelőhelyek megszerzése, még mielőtt valaki más megelőz bennünket! − Igen… valóban… bár azt hiszem, a fakitermelés biztosabb üzlet, és feltehetően folyamatosan hasznot hoz tálsaságunknak! Nem gondolja, Mr. Liverstone? Nem, Liverstone határozottan nem így gondolta. Ki tudja, hányadszor igyekezett megértetni Lord Alberttel a fa és az arany közötti értékkülönbséget, mely akkor is fennáll, ha az aranybányászat nagyobb befektetést igényel. Igazat adott a lordnak abban, hogy a folyamatos aranykitermelés a kezdet kezdetén még veszélyekkel járhat, de azzal érvelt, hogy az asanti király rövid időn belül engedékennyé válik, mert katonailag nem képes megbirkózni a jól felszerelt angol gyarmati haderőkkel. Liverstone kapitány kijelentette, hogy hajlandó minden kockázatot vállalni, sőt még azt is, hogy néhány emberrel felderíti a leggazdagabb aranymezőket. Javasolta a gazdag főnemesnek, vonjon be az üzletbe néhány ismerős és megbízható pénzembert. Végül arra kérte a lordot, hogy nyújtson segítséget mielőbbi leszereléséhez, mert aktív katonaként nem vállalhatja e feladatot.
Néhány nap múltán a Parlament alsó- és felsőháza szinte egyhangúlag jóváhagyta a miniszterelnök előterjesztését. A parlamenti ülés után az angol sajtó tudtul adta a szigetország népének és a külföldi olvasóknak, hogy Anglia megvásárolta az utolsó, eleddig még idegen kézben tartott aranyparti erődöket és a hozzájuk tartozó területeket… Liverstone külseje még húszévi szolgálat után sem vallott igazi katonára. Nem volt híve a kardcsörtetésnek, nem érezte jól magát egyenruhájában, legfőképp azért, mert alig ütötte meg az előírt magasságot. Beosztása, egy gárdaezred ellátó részlegénél, korántsem elégítette ki becsvágyát. Irigykedve hallgatta klubtársai millió fontokkal dobálódzó beszélgetéseit. Arról álmodozott, hogy egyszer ő is azokhoz tartozik majd, akik e hatalmas összegekről úgy beszélhetnek, mint szegény emberek a pennykről. Mikor egy alkalommal egy kártyázó tiszttársa pénzt kért kölcsön tőle, majdnem kiszaladt a száján, hogy néhány hónap múlva ilyen csekély összeget már vissza sem kérne… Ha kezében lesz az arany, ő is a pénzhatalmasságok közé emelkedik, akik nemcsak a kereskedelmet, de a politikai életet is irányítják. A jövő ilyen elképzelése kellemesen végigbizsergette a fejétől a talpáig. Ha egy kis szerencséje lesz, új korszak kezdődik életében. Hogyan oldja meg?… Nos, a megoldás a kezében van, és ennek nyitja egy nagyon régi levél és a hozzá tartozó térkép, melyeknek titkait sikerült megfejtenie. Ha rá tudja venni lord Albertet a segítésre, és eljut az Aranypartra, a világ egyik leggazdagabb emberévé lesz! A sajtóközleményt elolvasva, azonnal lakására hajtatott, felsietett dolgozószobájába. Magára zárta az ajtót, és művészien faragott íróasztalának egyik titkos rekeszéből alig kibetűzhető, sárga pergamen lapokat és egy kézzel
rajzolt kis térképet emelt ki. De sokszor átolvasta elmosódott, itt-ott töredékes sorait, melyeket hosszú hónapok elemzőmunkájával fejtett meg! Liverstone fiatalkorától szenvedélyesen gyűjtötte a régi tekercseket, a könyveket, térképeket. Egy napon, az utcán sétálva, antikvárium elé kitett ládára figyelt fel, melynek tetején tekercseket és régi könyveket pillantott meg. Szórakozottan turkálni kezdett közöttük. Így akadt kezébe az a több lapból álló, kézzel írott, összefűzött feljegyzés, melynek utolsó lapja a térkép volt. Szokásától eltérően, alkudozás nélkül megvásárolta. A pergamen lapocskák szövege bár angolul íródott, de jó nyelvismeretet, sok gondolkodást és kombinatív készséget igényelt. Az idő ugyanis kikezdte a feljegyzéseket, betűk, itt-ott még szavak is hiányoztak a szövegből. Liverstone hosszú hónapok munkájával hüvelyezte ki értelmüket. Aki annak idején mindezt leírta, valamelyik régi afrikai erőd anglikán lelkésze és − az írás tanúsága szerint − mozgékony, sokfelé megforduló férfiú lehetett. Valószínű, hogy felkereste a feketék településeit, ismerhette az ott lakó afrikaiak szokásait, félelmetes híreket is hallhatott róluk, de hivatásának érezte a pogány lelkek megnyerését, és ezért még a vértanúhalál lehetőségét is vállalta. Liverstone ismét − ki tudja, hányadszor? − végigfutotta a már megfejtett levél sorait, melyeket szinte már kívülről tudott. Kelt az Úr 1750. évének március havában Szeretett Húgom és Bátyám! Isten segítségével békességben telnek napjaink. Hirdetem az Igét, és kimondhatatlan boldogság számomra, hogy szolgálóink közül eddig már hárman vették fel a szent
keresztséget. Sokat beszélgetek megtért fekete testvéreimmel, és igen sok érdekeset tudtam meg pogány és gyakran kegyetlen szokásaikról, életükről. Egyikük egyenesen a félelmetes hírben álló asanti birodalomból került hozzánk. Szinte hihetetlen gazdagságról és a legbarbárabb szokásokról… pedig én… Itt az első pergamen lap írása megszakadt. Liverstone lázas mozdulattal nyúlt a következő után. Ez sokkal jobb állapotban volt. A térképre rajzolt fekete nyíl ezt az aranyban állítólag oly gazdag területet mutatja. Ugyancsak ez a fekete asszony (a keresztségben a Martha nevet kapta) beszélt nekem bizalmasan a pogány asanti királyok közös sírboltjáról. Ezt piros nyíllal jeleztem. Tetemük előtt kosarakban nagy aranygolyók vannak, ezek száma jelzi életéveiket, a kisebbek pedig uralkodásuk éveinek számát. Így hallottam a derék asszonytól, aki… A második lapocska alsó harmadát talán egér rágta meg. A harmadikon ez volt olvasható: …rint igen nehéz és veszélyes e helyet megközelí… agas hegyek és mély völgyek, sebes és vad folyó környez… Kérlek, mutassátok meg e levelemet a Kincstárnok úr őkegyelmességének, és ha kér, agyjátok birtokáb… …zom benne, hogy jó egész… éltek. A Mindenh… …dása legyen rajta… …homas atya A kapitány ismét szeméhez illesztette nagyítóját, és alaposan szemügyre vette a térképet. Lámpáját megfelelő szögbe
állítva, ismét meggyőződött arról, hogy nem tévedett: a térkép felső részén lefelé mutató piros nyíl melletti apró hullámvonal ugyanaz, mint a bal alsó sarokba rajzolt. Maga a nyíl az Ofin folyó két magasabb hegység között kanyargó medrét mutatta, az apró vonalak pedig keskeny völgyet ábrázoltak. A háromszögtetejű fák a szokványostól valószínűleg eltérő erdőrészeket jelölhettek. Az Ofin folyó egyik oldalán látható, egymásba karoló három, ék alakú rajz magas, sziklás hegységre utalt. E rajzon az a különös, hogy egy-egy ékben függőleges egyenes állt. Thomas atya nem húzhatta véletlenségből e vonalakat, mert a folyó másik oldaláról készült ábra semmi hasonlót nem mutatott. Liverstone úgy vélte, ezek tán meredek sziklák. Megfontolt és átgondolt számos körülményt, elsősorban azt, hogy a rokonság nem vette komolyan a pap levelét. Egyikük sem kívánta lejáratni tekintélyét a kincstárnok előtt, tehát a levelet feltehetően nem adták át a magas rangú férfinak. Liverstone-ban hosszas, éjszakákba nyúló töprengés után az a meggyőződés alakult ki, hogy Thomas atya nem üldögélt ráérősen az erőd templomában, hanem hitének és hivatásának parancsára felkereste a környező falvakat, gyarapítandó bennszülött híveinek számát. Így szerezhetett tudomást arról, hogy e területen sok aranylelőhely található, és azt is biztosra vette, hogy a törzsek főnökeinek, de különösen egy olyan nagy hatalmú királynak, mint az asanti törzs feje, jelentős mennyiségű arany lehet a birtokában. A kapitány hosszas utánjárással, régi és új leírások gondos tanulmányozásával közelebbről is megismerte az Aranypartot és a tengertől északabbra élő törzseket is. Felderítette azt is, hogy e régi levél megírásának idején Kvasi Obudum volt az asanti király. Szinte mániákus kutatása során számos földrajzi és történelmi ismeretre tett
szert. Bár Liverstone minden követ megmozgatott, hogy létrehozzon egy részvénytársaságot a feltételezett aranymezők feltárására, a királysírok titkáról mélyen hallgatott. Két hét sem telt el bizalmas tárgyalásuk óta, mikor Lord Albert a klubba hívatta a kapitányt, hogy bemutassa őt üzletbarátainak. E találkozón megalakították kereskedelmi társaságukat, és erről jegyzőkönyvet küldtek az illetékes kereskedelmi kamarának. A társaság nem egy tagja felajánlotta Liverstone-nak saját embereit, ám ő elhárította, mondván: a szükséges szakemberek már rendelkezésére állnak. Pusztán az expedíció felszereléséhez és az utazáshoz szükséges pénzt fogadta el üzletbarátaitól. A felkészülésben jó segítőtársra lelt Lewis Brit leszerelt őrmesterben, aki közel öt évet töltött el Afrikának ezen a vidékén gyarmati katonaként. Brit társakat is hozott, így jó barátját, a walesi bányász Tom Melwynt. Megnyerte az ügynek fiatalkori barátját, a kovács- és asztalosmesterséget tanult Benjamin Roomyt. Jacob Whistley aranyműves, egy keszeg, riadt szemű fiatalember, a csoport legfiatalabbja, korábban egy londoni ékszerésznél dolgozott, de a busás jutalom és a világlátás lehetősége hamar levette a lábáról. Liverstone kurtán tájékoztatta jövendőbeli útitársait: leszerelt a hadseregből, és ezentúl kizárólag régészettel, földrajzzal és történelemmel foglalkozik, elsősorban Afrika-kutatással. Sikeres munka esetén a kialkudott fizetségen kívül fejenként kétszáz font jutalmat ígért az expedíció résztvevőinek. Ez bizony óriási összegnek tűnt a négy szegény ember számára, akik életükben alig láttak egy darabban font sterlinget. Roomy és Melwyn, akik családot hagytak itthon, ötven-ötven font előleget kaptak.
A Liverstone-expedíció embereit szállító hajó, négyhetes, viharokkal nehezített út után, 1872, szeptember 14-én futott be Cape Coast aranyparti brit erődítmény kikötőjébe. Szállást Christian Johansson kiszolgált svéd katonának az erődhöz közeli fogadójában találtak. Liverstone megtudta a fogadóstól, hogy a kormányzó éppen távol van, és helyettese, Conran ezredes parancsnokol az erődben. Ez a hír felvillanyozta, hisz Conran és ő hajdan ugyanabban a katonai iskolában tanultak, majd tisztként két évig együtt szolgáltak a hadseregben. Másnap névkártyát és levelet küldött Brittel régi ismerősének. Kedves hangú meghívás volt a válasz. Az ezredes barátságosan fogadta, kíváncsian kérdezősködött barátairól, London társasági életéről. − Tulajdonképpen miért is jöttetek Afrikába az expedícióval? Liverstone már várta ezt a kérdést. − Hol is kezdjem… társaságunkat, melynek elnöke Lord Albert, akit jól ismersz, elsősorban a fakitermelés érdekelné. Rengeteg fára van szükségünk a gyorsan fejlődő vasúthoz, bányászathoz és az építkezésekhez. Jelenlétünk másik oka: társaságunk érdekelt az aranybányászatban is. Ha információink megfelelőek, akkor észak felé, a tengerparttól nem nagy távolságra, fa és arany együtt található! Nos, az én féladatom, hogy társaságunk érdekében kutatómunkát végezzek e területen, mielőtt bármi komolyabbat elkezdenénk. Conran gondterhelt arccal kezdett fel-alá járkálni a szobában. − Nem kívánok akadékoskodni, különösen veled szemben nem, de valószínűleg te is hallottad, hogy nem vagyunk valami jó viszonyban az asanti törzsekkel, magával a királlyal sem. Beszéljünk világosan! Háború dúl, barátom, kemény háború, bár az otthoni újságok szinte semmit sem
közölnek ezekről a harcokról. Hallottad már, hogy az asanti király fehér embereket is fogva tart? Hiába minden próbálkozásunk, nem engedi őket szabadon! − Elhárító mozdulatot tett a kezével. − …Tudom, tudom! Elkerülöd majd az előőrseiket, vagy megállapodást kötsz más törzsek főnökeivel! Lehet, hogy erre van elég pénzetek, de életed, barátom, csak egy van! − Talán adhatnál valamilyen tanácsot, esetleg néhány katonát? − kezdte Liverstone. − Hisz amíg én is katona voltam… − Voltál?… − Zavart szünet következett. − Hm, ez a te dolgod… sajnos, katonákkal nem szolgálhatok, annál inkább tanáccsal. Ne merészkedj a szárazföld belsejébe! Ha mégis az asantik területére lépsz, mélyen sajnálom, de nem szavatolhatjuk életedet. Kofi Karikari, az asanti király, okos és kemény fickó! Ha a kezébe kerülsz, már csak Isten segíthet rajtad! − Égre emelte szemét, és visszasétált íróasztala mögé. Keresgélni kezdett iratai között, jelezve – elég udvariatlanul! −, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. Liverstone elő sem vette Lord Albert ajánló sorait. Már akkor érezte Conran hidegebb, barátságtalanabb magatartását, mikor kibökte, hogy otthagyta a hadsereget. Felállt, arcán a vendég udvarias mosolyával, és Conran szokványos jókívánságaival távozott az erődből. A fogadóban magához kérette Britet. Kurtán utasította, készüljenek fel, mert még az éjjel továbbindulnak. Lement az ivóba, szóba elegyedett a kíváncsi fogadóssal. Johansson óvta attól, hogy expedíciójával a Pra folyó felé vegye útját. Azt ajánlotta, tartsanak inkább a Bonsa folyó irányába, és a wassaw törzs területén gyalogoljanak észak felé. A svéd nem volt rest tollat ragadni. − lerajzolta a legkedvezőbb útvonalat, és azt is megjelölte, merre találják a legjobb fafajtákat. Liverstone megköszönte a segítséget, gondosan
eltette a papírdarabot. Ki tudja, mikor látják hasznát? Azt bizonyíthatja vele, hogy valóban ebben az ügyben járnak. Még aznap éjjel tizenegy órakor lement a bejárathoz, hogy feltűnés nélkül továbbállhassanak. Az ajtóban majdnem keresztülestek egy alvó, fekete bőrű szolgán. Liverstone halkan káromkodott, óvatosságra intette társait. A fogadóstól vásárolt három öszvérre rakodták a málha nagy részét. A férfiak széles bőrövén kulacs fügött, oldaltáskájukban sebkötözőt, gyógyszert és kétszersültet tartottak. Övükön még egy-egy pisztoly lógott, mellükön tölténytár, vállukon puska. Az expedíció tagjai árnyékként tovatűntek a sötétségben. Öt-hat mérföldnyi utat tehettek meg, mikor Melwyn dobszót vélt hallani. − Táncolnak a feketék! − mondta Brit. − Még éjjel sem nyugszanak! Rövid pihenőkkel másfél napot gyalogoltak egyfolytában a meglehetősen nehéz terepen. Mindig Brit járt az élen. Az egykori gyarmati katona jól ismerte a vidéket, kitűnően tájékozódott, és biztosan vezette az expedíciót sötétségben is. A sort Liverstone zárta. Bár kitaposott ösvényen haladtak a bushban, a bozót szúrós növényeinek kusza ágai nem kímélték őket. Ezen a hol sík, hol dimbesdombos területen nemcsak a többfajta szúró, tövises bokrosok, a magasra nőtt fűfélék lassították előrejutásukat. A legnagyobb − mert láthatatlan − veszélyt a vipera- és kígyófajták jelentették, melyek pillanatok alatt végezhettek emberrel, állattal egyaránt. Igaz, a magas szárú csizma és a zárt trópusi öltözet valamelyest védte őket, teljes biztonságot azonban mégsem nyújthatott. A rovarok hada ellen fejükre tekert moszkitóhálóval védekeztek. A legerősebb ellenfél azonban az égetően tűző nap volt. Sehol nem találtak árnyékot az itt-ott felbukkanó lombos fákon kívül, melyeket nem tudtak mindig megközelíteni az
ösvényről való letérés veszélye nélkül. Brit azzal biztatta elpilledt társait, hogy ha elérik az őserdőt, a fák összeboruló koronája védelmet nyújt majd a tűző napsugarak ellen. Liverstone, Whistley, Roomy és Melwyn érdeklődve nézegették a hatalmas, szinte szétverhetetlen termeszvárakat. Brit tanácsára azonban messze elkerülték e kúpszerűen kiemelkedő hangyaerődöket. Liverstone is megerősítette: ezek a rovarok nem ismernek tréfát − ha bárki vagy bármi megzavarja életüket, azonnal csapatostul támadnak. Hosszú napok után értek oda, ahol a busht fokozatosan felváltotta az a növényzóna, mely már az őserdő közelségét jelezte. Mielőtt az erdőhöz értek, egy törpepálmaligetben pihenőt tartottak, banán- és mangókészletet gyűjtöttek. Zavartalan éjszakát töltöttek itt. Brit ugyan egyszer felriadt a tamtamdobok tompa pufogására, de aztán hamar elaludt. Liverstone úgy döntött, hogy az egyik öszvért a pálmaligetben hagyják, bár Brit úgy vélte, helyesebb volna a másik kettőt is szabadon engedni. A felkelő nap már úton találta őket. Déltájban elérték az erdőt. Brit előrement, hogy valamilyen ösvényt vagy csapást keressen. Hamarosan talált is egyet, s integetve hívta társait. Az egykori őrmesteren kívül mindannyian először jártak őserdőben. A szinte egekbe nyúló, hatalmas mahagóni- és ébenfák óriás koronái kupolaszerűen összehajoltak, s felfogták a fényt. A törzsükön élősködő növények, liánok, karvastagságú léggyökerek, a sűrű lombú bokrok csak növelték a homályt. A magasból állandóan csöpögött a víz. Az aljnövényzet is olyan kusza és nedves volt, hogy Britnek figyelmét megfeszítve kellett az ösvényt figyelnie. Amerre jártak, madarak reppentek fel az ágakról, vijjogásukba, csivitelésükbe más, ijesztő hangok is keveredtek.
Titokzatosnak és veszedelmekkel terhesnek ígérkezett az út. Briten kívül már a többiek is kénytelenek voltak forgatni borotvaéles handzsáraikat, hogy az öszvérek lépni tudjanak. Izzadt testükhöz tapadt nedves ingük, de Brit tanácsára nem vetették le, nehogy mérges bogarak vagy más rovarok kárt tehessenek bennük. Valójában egyikük sem tudta, hogy a következő pillanatban milyen veszéllyel kell szembenézniük. A fiatal aranyműves szinte hipnotizáltan állandóan a lába alá nézett, annyira reszketett a mérges csúszómászóktól. Ezerszer megbánta már, hogy erre a kínkeserves útra vállalkozott. A négy másik férfi teljes erővel küzdött az előrehaladásért. Ha tisztásra értek, kimerülten ültek le, hátukat valamely fának vetve. A két öszvérrel is egyre több vesződségük lett. E szívós állatok néha érthetetlenül megmakacsolták magukat, és csak üggyel-bajjal lehetett őket indulásra bírni. Brit újfent javasolta, hogy eresszék szabadon az öszvéreket, és csak a legszükségesebb holmikat vigyék magukkal, ám Liverstone kurtán elutasította az ötletet. Az őserdei út már nem tarthat sokáig − utána pedig égető szükségük lesz teherhordókra, állította. Egyetlen gondolat éltette: meg kell találnia az asanti királyok aranyát! Ha Thomas atya híradása igaznak bizonyul, és ez sikerül, egyik napról a másikra hazája leggazdagabb emberei közé emelkedhet. Liverstone nem volt előkelő származású. Apja Lord Albert birtokának hűséges, megbízható intézője volt. Megkérte a főurat, segítse hozzá tehetségesnek ígérkező, egyetlen fiát a középiskola elvégzéséhez. A fiatalember különösen kereskedelmi tantárgyakból vizsgázott kiemelkedően. Lord Albert a záróvizsga után meghívta ebédre a fiatal Liverstone-t, és a maga szenvtelen, kissé unatkozó modorában hosszan elbeszélgetett vele. Annyira megnyerte tetszését, hogy bátyja, egy gárdaezred
parancsnoka figyelmébe ajánlotta. Így került a gyors észjárású fiatalember a katonai akadémiára. Liverstone négyévi tiszti kiképzés után jelentkezett Lord Albert bátyjánál, aki a vezetése alatt álló ezred hadtápcsoportjához osztotta be. Rábízta a fegyverek, lőszerek és egyéb fontos felszerelési tárgyak beszerzését. Mikor az ezred hadtápvezetője nyugalomba vonult, Liverstone-t neveztek ki utódjául. Olyan ügyesnek bizonyult, hogy Lord Albert, bátyja ajánlására, saját javainak ellenőrzését is rábízta, üzleti ügyekben is nemegyszer meghallgatta véleményét. Liverstone tanácsai beváltak. A gazdag főúr úgy hálálta meg segítségét, hogy beajánlotta az előkelő londoni klubba, sőt a negyvenedik évébe lépő tiszt kapitányi előléptetését is kijárta. Liverstone-nak mindezek ellenére állandóan éreznie kellett a nemesi címer és a vagyon hiányát. Ezért volt örökké elégedetlen, ám társaságban ezt az érzését mosolygó álarc alá rejtette. A véletlenül felfedezett levéltöredékek, a térkép először csak rejtvényfejtő hajlandóságát keltették fel, de hosszabb tanulmányozásuk és a szöveg megfejtése után valóságos lázba jött. Meggyőződésévé vált, hogy Thomas atya igazat írt, és a térkép alapján felkutatható a mérhetetlen aranykincs. A fellelhető adatok alapján úgy vélte, hogy legalább tizenkét-tizenhárom király sírját fedezheti fel. Ha terve sikerül, hatalmas vagyon urává lesz − kevéske szerencsével még a hőn áhított nemesi címhez is hozzájuthat. És ezek után − az ő eszével, képességeivel − semmi és senki nem állhat érvényesülése útjában. Álmodozásából Whistley siránkozása riasztotta föl. − Ne legyen már ilyen anyámasszony katonája! − förmedt az aranyművesre. − Ön azt mondta nekem, hogy világot szeretne látni! Nos, itt az a világ, melyet igen kevesen ismerhetnek! Tudja, fiam, aki ilyen útra vállalkozik, annak az ezzel járó nehézségekre is fel kell készülnie, úgy
bizony! − Sajnálom, uram, de a lában elgyöngült, alig tudok járni… − nyögdécselte Whistley, homlokát törölgetve. Liverstone egész napos pihenőt rendelt el a legközelebbi, szárazabb tisztáson, remélve, hogy társuk majd csak megembereli magát. Roomy és Melwyn derekasan viselkedtek. Egyikük asztalosműhelyben, másikuk bányában ismerkedett meg a hőséggel, és bár ők sem érezték magukat a legjobban, nem panaszkodtak. Türelmesen hessegették el a dühödten támadó rovarokat, éberen figyelték az aljnövényzetet, hogy még idejében kikerülhessék a veszélyes csúszómászókat. Még kora hajnalban felcihelődtek. Hamarosan kiértek az erdőből, rövid gyaloglás után vízcsobogás ütötte meg a fülüket. Mire felkelt a nap, átgázoltak a kis patakocskán. Folytatták útjukat a túloldalon elterülő szavannában. Itt már kellemesen meleg szellő simogatta arcukat, átnedvesedett ruhájuk érezhetően száradni kezdett. A most is élen járó Brit füttyentését hallották – megállapodásuk szerint ez különleges eseményt vagy váratlan veszélyt jelzett. Az őrmester bevárta társait. − Uram! Ez a csapás emberlakta terület közelségét jelzi − súgta az odasiető Liverstone-nak. Az expedíció tagjai a csapással párhuzamosan, a szavannában folytatták útjukat, de most már jóval óvatosabban. Brit közvetlenül a csapás mentén lépkedett, és karjelekkel közölte, mikor kanyarodott az jobbra vagy balra. Néhány órányi menetelés után pálmaligethez értek, melynek távoli végében ismét őserdő sötétlett. Liverstone, aggódva figyelve Whistley vánszorgását, időközben már eldöntötte, hogy az újabb őserdei út előtt hosszabb pihenőt tartanak, sátrat vernek, és meleg ételt készítenek. Az erdő közvetlen közelében táborverésre kiválóan alkalmas tisztásra bukkantak. A szavannából kiemelkedő
kis, dombos terület szélén tiszta vizű erecske folydogált, beljebb több törpebanánfa széles leveleit lengette a szellő. Rózsaszínű gyümölcsét megszokták, megszerették. Brit a biztonság kedvéért körüljárta a környéket, de nem talált emberi nyomra. Elkészítették a hosszú ideje hiányolt meleg vacsorát. Még Whistley is mohón nyelte az ételt. A kipányvázott; öszvérek jóízűen ropogtattak. Ezen az éjszakán Brit őrködött. Nyugalmukat senki és semmi sem zavarta. Jól aludtak, és reggel frissen ébredtek. Felmálházták az állatokat, és elindultak. Alig egyórai menet után ismét a jóval előttük haladó Brit füttyentését hallották. − Emberek lehetnek a közelben! Nézze csak meg, kapitány úr, micsoda faóriások! És az egyiken friss vágás nyomai! Liverstone parancsára Roomy, a volt asztalos, alaposan megvizsgálta a vágást. Körüljárta és itt-ott megérintette a hatalmas fa földből kiemelkedő gyökereit, melyek tíz-tizenöt yard1 magasságban olvadtak egybe a törzzsel. − Ez igen, ez az igazi faanyag! − csettintett, élvezettel nézve az égbe nyúló törzsre. − Egyébként több fejszenyom is van rajta, és ezek mindegyike friss. Bizonyosan azért jelzik meg az ilyen hibátlan fát, hogy kivágják! − vélekedett. − Az első eredmény már megvan! − örvendett Brit. − Elhiheti, uram, hogy jó minőségű fát már találtunk! Roomy, ő aztán ért hozzá! − tette hozzá büszkén. − Csak aztán innen elszállítani… Liverstone zavarba esett. Agyán átvillant a bányász és az asztalos véletlenül kihallgatott beszélgetése. Roomy furcsállta, hogy kis csapatuk csak megy árkon-bokron át, de még Brit sem tudja, hogy mi az igazi, végső céljuk. A feladatról is csak annyit hallottak, hogy Liverstone, aki egy kereskedelmi társaság megbízottja, jófajta faanyagot keres. 11 yard = angol hosszmérték: 0,9144 méter
Brit ugyanakkor bizonytalanul azt említette: nem kizárt, hogy valami aranylelőhely után kutat, meg hogy ez a lelőhely talán már ismert, csak megfelelő utat kell találniuk hozzá… De hát lehet persze, hogy rosszul sejti. − Nagyon köszönöm a szakvéleményét, Mr. Roomy, igazán hálás vágyok érte! − udvariaskodott, tőle szokatlanul, Liverstone. − Majd pihenőkor feljegyzem a lelőhelyet, most azonban ne vesztegessük tovább az időnket! Brit helyeselt. Elégedett volt, mert a fát már alighanem megtalálták. Jönnek majd a szakemberek − gondolta −, és felmérik a terület nagyságát, no meg az elszállítás lehetőségeit. Szerencse, hogy ez nem az expedíció feladata. Azért a kapitány alaposabban is szemügyre vehette volna az erdőnek ezt a részét, és legalább berajzolhatta volna a térképébe! − ötlött az eszébe. − Máskor meg órák hosszat turkál a földben… Ki érti ezt? Mégiscsak jól szimatolta volna meg, hogy valójában aranylelőhelyet kutatnak? De mire jó ez a titkolózás? No, és vajon ez az egyszálbél aranyműves mit keres itt? A harcos, aki alig egy órával Liverstone-ék felkerekedése után az asanti főnök előtt állt, jól beszélt angolul. Tudományát egy angol erődben szedte össze, háziszolga korában. Beszámolt arról, hogy azok a fehérek milyen hosszan vizsgálgatták a fát, és hogy az egyik jó véleményt mondott a fa minőségéről. − Lehetséges, hogy a fa miatt jöttek ide a fehér emberek? − kérdezte a főnök. − Nem hiszem! − mondta határozottan a törzs egyik tiszteletreméltó öregje. − Miért jöttek volna ilyen nagy kerülővel? Ha átkelnek a Pra folyón, és északkelet felé fordulnak, ugyanilyen erdőket találnak! Miért éjszaka, titokban hagyták el a fogadót? Úgy siettek, a sötétben majdnem Kvame orrára léptek. Miért van náluk oly sok
fegyver, olyan fegyverek, amilyeneket Kvame csak az angol katonáknál látott? Miért nem mennek a mi törzsünk lakott területei felé, miért kerülik el a járható ösvényeket? Erre válaszolj! A főnök elismerően pillantott rá. El kellett ismernie, hogy nem is sejtik a fehér emberek úticélját. Egyelőre azonban nem üzen az asanti királynak, de azért állandóan szemmel tartják az idegeneket. Whistley egyre gyakoribb panaszkodása, gyöngélkedései komoly aggodalmat keltettek Liverstone-ban. Az is megfordult fejében: ha ezt az embert az asantik elfognák, és kissé ráijesztenének, mindent elfecsegne, csak hogy mentse a bőrét. Azt sem titkolná el, hogy aranyműves, és ez fényesen bizonyítaná az asanti királynak: az expedíció nem tudományos, hanem kincskereső céllal látogatta meg az országot. Társai igyekeztek lelket verni Whistleybe, de bizony nem sok sikerrel. A táj képe alaposan átalakult. A dombok magasabbak lettek, növényzetük is megváltozott. Megritkult a bozót, a kopár, köves talajon alig nőtt néhány fa. Akadt olyan emelkedő is, melyre az öszvérek, ezek a szívós, ám túlterhelt jószágok, nem voltak képesek a nehéz rakománnyal felkapaszkodni. Roomy és Melwyn megelégelték az állatokat noszogatni, levágtak néhány faágat, hordágyszerű tákolmányt készítettek, erre rárakták az állatokról a fölös terhet, és vállukon vitték tovább. A széles völgy dombjának tetejéről már látni lehetett a sebes Ofin folyót. Az őserdő szélén folytatták útjukat. A nap hevétől valamennyien megizzadtak, csak késő délután csökkent a forróság, mikorra a rengeteg hatalmas lombsátra árnyékot vetett a völgyre. A megerőltető meneteléstől pihenés után sóvárgott ember, állat egyaránt. Végre egy mangócsoport
közelében lerakodtak. Brit elhatározta, megnézi, akad-e valamilyen csapás vagy ösvény az őserdő mellett, mely esetleg elkerülhetővé tenné, hogy másnap a merőlegesen tűző napon kelljen menetelniük. Talán két mérföldet gyalogolt, de dolgavégezetlenül tért vissza. Ám ezen a kémlelőúton egy helyütt derűsebb, szárazabb tisztásra bukkant. Liverstone beleegyezett, hogy ott töltsék az éjszakát. Sátrat vertek. Gyors, kedvetlen vacsora után leheveredtek, ám aludni egyikük sem tudott. Naplementekor megéledt a vadon, és − ahogy a szólás mondta − beszélgetni kezdett. Ezernyi hang olvadt egymásba, madarak fütyültek, vijjogtak, morgás, sziszegés, ágrecsegés mindenütt. Brit még ugatáshoz hasonló hangot is hallani vélt. Végül mégis elnyomta őket a kimerültség mély álma. Maga Roomy, akire ezen az éjszakán az őrködés tiszte várt, kábultan bóbiskolt az öszvérek mellett. A nehéz álmot nehéz ébredés követte. Szokatlan zaj szűrődött be a sátrakba. Brit, kidugva fejét, majomcsordát pillantott meg. De mifélét! A nagyobbak a málhát harapdálták, bontogatták, a kölykök és néhány idősebb nőstény a rémülten rúgkapáló öszvérek körül ugrándoztak. A fákról újabb és újabb támadók ugrottak a tisztásra. Brit nagyot kiáltott, hadonászva szaladt a hívatlan vendégek közé. – Uram, ne lőjön! – ordított vissza a felbukkanó Liverstone-nak. Ám későn! Liverstone golyót eresztett egy nagy nősténybe. A kimúlt állatba vinnyogva kapaszkodott kicsinye. Melwyn is kirohant a sátorból, és tüzelni kezdett az egyik majomcsapatra. A kezdetben csak kíváncsi, pajkos majmok erre megvadultak, egy dühödtebben támadtak. Brit kétségbeesve, kiáltozva óvta társait: ne szálljanak szembe a csordával, menjenek vissza a sátorba, és ott várják be, míg a
majmok visszavonulnak. Roomy és Melwyn vagy nem hallották Brit intését, vagy alaptalannak vélték félelmét. Melwyn hatalmasakat sújtott a puska agyával a majmok felé, de közben sátra felé hátrált, Roomy azonban nem hagyta abba a tüzelést. Leterített egy jókora hímet, de már későn vette észre azt a hatalmas majmot, mely hátulról ráugrott, és beleharapott a nyakába. Valószínűleg a csorda vezére volt. Másodpercnyi szörnyű, ám néma viaskodás után a hím földre rántotta a férfit, majd óriási ugrásokkal a sűrű felé iramodott. Mintegy vezényszóra, követte a többi. Végre minden elcsendesedett. Whistley még a sátorban remegett a félelemtől, a többiek kimerészkedtek a tisztás közepére. Az egyik öszvér, több szörnyű harapással a nyakán és testén, kimúltan hevert. A málha darabjai szanaszét, megrágva, összetépve. Liverstone magánkívül rohant oda. Brit és Melwyn igazán akkor döbbentek meg, amikor furcsa, kitekert pózban fekvő társukat megpillantották. Élesztgették, dörzsölgették a szíve táján – de hiába. A trópusi hőség órák alatt elvégzi a maga romboló munkáját, így hát Roomyt a lehető leghamarabb el kellett földelniük. A gödörnél Melwyn és Brit szótlanul, Whistley szipogva állt. Legkomorabb Liverstone volt. Homloka felhős, szája vonalnyira összeszorítva. „Mennyire sajnálja szegényt!” − gondolta Brit, és most először érzett valami rokonszenvfélét vezetőjük iránt. Pedig ha tudta volna, miféle gondok, gondolatok nyomasztják az egykori tisztet, tán takarékosabban bánik érzéseivel. Liverstone nem bajtársa, embertársa elvesztését fájlalta, hanem teherhordóját, kinek hiányát az egész expedíció meg fogja érezni. Az igazi veszteség azonban − nem túlzás ezt állítani − az öszvér volt számára. Míg valami imafélét mormolva állt, s összekulcsolt kezére bámult, azt
fontolgatta, hogyan lehetne a legelőnyösebben négyfelé osztani a poggyászt, ám ennél is nagyobb gond nyomasztotta. Homályosan úgy érezte, az életben maradottak őt okolják Roomy haláláért. Ezért aztán − még a holttest fölött − sietett kijelenteni, hogy az elhunyt özvegyéről méltó módon fog gondoskodni. Megfordult az is a fejében (a korábban kihallgatott beszélgetésre gondolva), hogy nem volna helyes tovább hallgatni az aranylelőhelyek felkutatásáról. Mivel azonban (és ezt önmaga előtt sosem titkolta) az ő igazi célja a királysírbolt volt, csak mellékesként kezelte a társaság érdekeit. „Eh, majd este beszélek a fejükkel! − nyugtatta magát. − Ki tudja, hogy reagálnának? Amúgy is ingerültek, hogy ilyen kis létszámú csoporttal indultam el.” − És ebben Liverstone-nak teljesen igaza volt. Kopár, sziklás dombok között kapaszkodtak felfelé az egyre emelkedő terepen. A kis folyót már messze maguk mögött hagyták, emberlakta területnek nyoma sem volt. Liverstone iránytűjére voltak utalva. A nap hevét valamelyest csökkentette az állandó széljárás. A domb tetejére érve, a távolban kirajzolódtak annak a hegységnek körvonalai, melyet Thomas atya a térképre rajzolt. Liverstone megígérte embereinek, hogy mielőtt nekivágnának a fárasztó hegymászásnak, pihenőt tartanak. A magas domb tetejétől lefelé vezetett az útjuk. Egyre dúsabb lett a növényzet, pálmaligetek között haladhattak, ismét feltűntek a bánánfák. Ezzel együtt növekedett a kígyóveszély. Estére már a szavannában jártak, de sehol nem találtak az előrejutást könnyítő ösvényt vagy csapást. Brit kérésére Liverstone még naplemente előtt megmutatta saját készítésű térképén azt a pontot, ahol majd tábort vernek. Whistley változatlanul azt hangoztatta, hogy a végkimerülés szélén áll. Brit és Melwyn haladtak az élen, hogy utat vágjanak az egyetlen megmaradt öszvérnek és az
embereknek. Rövid pihenőkkel folytatták az utat. Ám az éjszakai menetelésre Liverstone nem merte biztatni őket − félt, hogy nyíltan szembeszegülnek vele, és ezt mindenáron el akarta kerülni. Másnap sokat szenvedtek az ivóvíz hiányától. Ha nagy létszámú, bennszülöttekből, és teherhordó állatokból álló expedíció lett volna az övék, a tartalékolás nem gond. Így azonban energiáik nagy részét lekötötte a szomjúság. Mikor végre patakocskára bukkantak, málhájukat a földre dobták, s − élükön Whistleyvel − odarohantak. Ki habzsolva ivott, ki fejére, nyakára csorgatta a friss vizet. Liverstone is legszívesebben ezt tette volna, de szomjánál nagyobb volt a dühe. „Fegyelmezetlen csürhe! − átkozódott magában. − Mi lesz később, a veszélyesebb terepen?” Térképe szerint, ha elérik az erdőt, azon túl már ott magasodnak a hegyek. Megmászásuk jelenti majd a legnagyobb erőpróbát. Nem tudta pontosan, miféle veszélyek leskelődhetnek az emberre az erdővel borított hegyek között, de sejtette, hogy ez lesz utuk legnehezebb szakasza. Visszafojtott indulatában hatalmasat csapott a tágult orrlyukakkal szimatoló öszvér farára. A felüdült emberek vidámabban folytatták a menetelést. Igaz, erre sem találtak embervágta csapást, de a magas fűben könnyebb járás esett, mint a bozótos szavannában. A napkeltekor szemmel mért távolság csalókának bizonyult. Csak déltájban érték el az erdőt. Tábort vertek, mostak, ettek − ebben a hőségben amúgy sem tudtak volna előrébb jutni. Brit afrikai szolgálata alatt megszokta az éber alvást, a legkisebb neszre is felriadt. Most is hamar elnyomta az álom, de felverte valami fura vijjogás. Hasonló volt a Cape Coast-i fákon csapatokban tanyázó keselyűk rekedtes hangjához. Hol közelebbről, hol távolabbról hallotta a
rikácsolást. Nyugtalanító gondolat tört rá: hogy kerülhetnek ide a tengerpart e jellegzetes madarai?! Kilesett a sátor résén, feszülten figyelt az erdő felé, de nem látott semmit. „Eh, képzelődöm!” − dünnyögte. Ismét elszundított, ám most szokatlan reccsenésre riadt. „Bizonyára azok az átkozott majmok” − hessegette el nyugtalanságát. Kis idő múltán a kipányvázott öszvér rúgkapálását, ijedt horkanását vélte hallani. Brit megmarkolta puskáját, nesztelenül kióvakodott, de mire az öszvér közelébe ért, az állát megnyugodott. Ösztöne azt súgta, hogy valami szokatlan történik a tábor környékén, de hogy mi, arra nem talált magyarázatot. Úgy határozott, jobb, ha hallgat. Ám a reggeli közben mégis szóvá tette aggodalmát: − Uram, az éjszaka vijjogó hangokat hallottam. És mintha keselyű lett volna. Keselyű? Itt?! Az öszvér is rúgkapált, de mire odaértem, már megnyugodott… és mégsem tetszik nekem valami… − Képzelődik, Brit! Én is hallottam hangokat, de hát ezen az istenverte helyen éjszaka sincs egy percnyi csönd. − Igaz, uram, de ez a vijjogó hang… − Semmi az egész! − intette le a kapitány. − Lakatlan környék ez! Egész úton nem találkoztunk, egyetlen feketével sem. Brit nem firtatta tovább a dolgot. Liverstone, attól tartva, hogy Brit szorongása rossz hatással lesz a két másik férfira, elhatározta hát, külön-külön ért szót mindhármójukkal. Ő maga attól a perctől, hogy kinyitotta a szemét, csak. az aranygolyókra tudott gondolni. Arról álmodozott, hogy milyen palotát rendez be magának London legelőkelőbb negyedében… legalább öt négylovas fogatot tart, és annyi hátaslovat, mint egy angol főúr. Persze, jóval szebbeket, mint Lord Albert! − E gondolatait reggeli közben
elhessegette. Nemsokára a hegyek közé érnek, és az út komoly erőfeszítést követel mindannyiuktól! Fontos tehát, hogy emberei mindenben vakon engedelmeskedjenek. Melwynt; a jól megtermett, nagy erejű bányászt nem ismerte közelebbről. Ez a hallgatag, fegyelmezett ember ellentétben az izgága Brittel − soha nem ivott szeszes italt, nem szerette a kockajátékot sem. Liverstone próbált beszédbe elegyedni vele egy-két alkalommal, de csak egyszer sikerült szólásra bírnia: ,,Nehezen éltünk, Mr. Liverstone. Az az ötven font, amit öntől kaptam, valóságos vagyon… sokat segített… tudja, szegény feleségem beteg lett. Mr. Beaver mosodájában dolgozott… Otthon hagytam neki az egész előleget, hogy addig se dolgozzék, amíg hazaérek, hisz Alice-nek még ott vannak a gyermekek is… így legalább gondjukat viselheti. Ha szerencsésen hazaérkeztünk, akkor kórházba viszem az asszonyt, mert nagyon köhög… bízom benne, hogy ott meggyógyítják!” Liverstone már a sátrában tárcájába csúsztatott ötven fontot. Amíg Brit az állattal foglalatoskodott, Whistley a sátorban hevert, Liverstone odament a hosszú tőrét élesítő bányászhoz. − Azt hiszem, túl vagyunk az út nagy részén. Itt van ötven font, Melwyn, az előleg második része. Ha átvágjuk magunkat a hegyeken, indulunk hazafelé… − Köszönöm, uram, igyekszem megdolgozni érte − bólintott Melwyn, és tovább élezte a pengét. Látszott rajta, hogy nincs beszédes kedvében. Arcáról nem múlt el a mogorva, gyanakvó kifejezés. Britet jobban ismerte a kapitány. Tudta róla, hogy nehéz szívvel hagyta ott a gyarmati hadsereget, és boldogan tért volna vissza Afrikába. Hozzászokott a szabadabb, korlátoktól mentes élethez. Liverstone expedíciója kapóra jött számára.
− Tudja, kapitány úr, nekem nincs vesztenivalóm! – mondta annak idején Liverstone-nak. − Nincs senkim, és Anglia hűvösebb, mint Afrika, arról nem is szólva, hogy én odahaza alig tudnék már élni. Valami visszahúz ide, erre a földre! Brit tapasztalatait, hely- és emberismeretét kitűnően fel lehetett használni, amint azt eddigi útjuk is bizonyította. Ha a fickó Afrikában akar maradni, hát maradjon. Liverstone-nak kizárólag Whistley okozott fejfájást. Londonban még azt bizonygatta, hogy minden nehézséget le fog győzni, ha meglátja álmai Afrikáját. Most meg úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett ficsúr! Mindegy − gondolta Liverstone −, rá csak mint alkalmi szakértőre van szükség. Visszafelé? Ha bírja, akkor velük tart, ha nem, akkor… még talán ki is fecsegne mindent, ha visszaérnek Londonba… Liverstone-nak nem voltak még kialakult elképzelései arról, hogyan fogja ügyesen és főként titkon magának megszerezni a királysírok aranyát, de bízott lelemenyében, és tudta magáról, hogy képes a gátlástalanságra, sőt a kegyetlenségre is. Nem is foglalkozott tovább Whistleyvel, hanem félrevonult, és elővette féltve őrzött térképét. Becslése szerint, ha túljutottak az erdős előhegyeken, kétnapi járásra sem lesznek a kincseket rejtő hegytől. Thomas atya térképe világosan mutatta a két hegy vonulata között kanyargó sebes Ofint. Azt is eldöntötte, hogy ezt az éjszakát még itt a táborhelyen töltik, hogy másnap kipihenve átvághassanak az őserdőn, fel a hegyekbe… Brit ezen az éjjelen is felriadt. Tompa köhögésfélét, vélt hallani. Sokáig meredten hallgatózott − a zaj nem ismétlődött. Reggel, ahogy kinyitotta a szemét, oldalba lökte volna Melwynt, de csak a levegőbe nyomott egyet a könyökével. Felkelt, kisietett a sátor elé, körültekintett, de sehol sem látta a társát. Whistley a málhászsákra borulva
aludt. Várt egy ideig, de lassan túl hosszúra nőtt Melwyn távolléte. Riasztotta a kapitányt. Felváltva kiáltozták a bányász nevét − minderi óvatosságot félretéve −, de sehonnan sem érkezett válasz. Brit jobban körülnézett a sátorban: Melwyn puskája hiányzott! Liverstone éktelen dühbe gurult, és egyre azt hajtogatta, hogy Melwyn megszökött. Brit azonban régóta ismerte Tom Melwynt, és ezt képtelenségnek tartotta. − A fejemet rá, hogy vadászni ment, és eltévedt az erdőben! − erősködött. – Biztosan eltévedt! Keresni fog bennünket! Hisz mit kezdene nélkülünk, ezen az ismeretlen, vad vidéken? Liverstone-t nyugtalanította a bányász eltűnése, de elhatározta, hogy nem vár. Parancsot adott az indulásra… Melwyn maga sem emlékezett rá, miként húzták ki a sátorból, hogyan kábították el és kötözték meg. Még mindig bódultan kornyadozott egy nagy fa tövében, két bennszülött őrizetével. Az egyik harcos, észrevéve a fogoly ébredezését, eltűnt. A másikat a bányász alaposan szemügyre vehette. Bőrből készült, térdéig sem érő szoknyafélét, bőrmellényt viselt. Hátán íj és egy teli puzdra, kezében rövid, lándzsaszerű fegyver. Arca jobb és bal felén egy-egy vágástól származó forradás látszott. A fogoly agya időközben kitisztult, kíváncsisággal elegy félélemmel nézelődött. Többre azonban nem maradt ideje, mert két újabb fekete harcos és egy hosszú, díszes ruhába öltözött férfi lépett eléje. Hibátlan angolsággal a neve, majd az iránt érdeklődött, hogy mi dolga az asantik birodalmában. Melwyn elmondta, amit Liverstone-tól és Brittől hallott. Beszélt az expedíció céljáról: megfelelő bányafát keresnek. Hozzátette, hogy ilyen nagyszerű faanyagot még soha nem látott, pedig huszonöt éve dolgozik fával. Azt sem hallgatta el, hogy szerinte Liverstone
kapitány afféle tudós, aki a talajt is vizsgálja, de erről nem tud többet. Kijelentette, hogy békés céllal jöttek. − A fehér kormányzó küldte az angol urat a parttól? – hangzott a követkézé kérdés. Melwyn bizonytalankodva ingatta a fejét. Nem hiszi, hogy így lenne, mert az expedíció az erődön kívüli fogadóban szállt meg. Ámbár a kapitány azért tett egy rövid látogatást az erődben. − Tudja-e, hogy Anglia és az asanti nép között háború folyik? − kérdezte udvariasan a hosszú ruhás. A bányász ostoba, meglepődött ábrázatot vágott. − Háború? Ugyan! Fogalmam sincs semmiféle háborúról… hogy őszinte legyek, sehol nem tapasztaltam, hogy harcoltak volna. Feltehetően a kapitány úr sem tudja. Senki nem olyan bolond, hogy háborúban ellenséges földön sétálgasson! A további kérdésekre elmondta, hogy foglalkozása bányász, felesége beteges, és két gyermekről kellett gondoskodnia. Azért vállalta ezt a munkát, mert így lehetősége nyílik, hogy feleségét kórházba vitesse, és gyógyíttassa. A három asanti félrevonult egy másik fához. Melwyn úgy vette ki, vitatkoznak egymással. Az angolul értő fekete rövidesen visszatért. Szigorúan az expedíció fegyvereiről kérdezett. Melwyn őszintén azt felelte, hogy a fegyvereket a vadak elleni védekezésre vásárolta Liverstone. A fekete bőrű erre intett, s percek alatt eloldozták a bányász kötelékeit. − Mi hiszünk önnek, Mr. Melwyn, de amíg útjuk valódi céljára nem derül fény, nem térhet vissza társaihoz. Ön csak igen keveset tud az expedíció valós céljairól. Tudja meg hát, hogy mélyen benn, az asantik területén járnak… ha azonban kiderül, hogy a kapitány kémkedni jött…! − Ez lehetetlen! − vágott közbe Melwyn. − Mr. Liverstone nagyon művelt ember! Mérget vennék rá, hogy
nem ilyen piszkos ügyben jár az önök földjén… Ő tudós, kutató, még könyvei is vannak − tette hozzá büszkén a bányász. Alig háromórányi gyalogút elteltével kis faluba érkeztek. Az angol itt enni- és innivalót kapott, de továbbra is fogoly volt. Melwyn eltűnése nyomasztóan nehezedett három társára. Liverstone-t igen érzékenyen érintette, hogy újabb erős, teherbíró emberét vesztette el. El is határozta, nagyon óvatos lesz, mert egyáltalán nem kizárt, hogy a vidéken lakó asanti törzsek figyelik útjukat. Menet közben eldöntötte, hogy az első adandó alkalommal ásatásokat kezd, így is bizonyítva kísérőinek, hogy expedíciójának célja a geológiai kutatás, sőt, ha kell, elárulja: a társaságnak aranylelőhelyet keresnek. Liverstone négy évtizednyi élete során éppen eleget tudott meg az emberi természetről, s tartott attól, hogy az „arany” szóra emberei kivetkőznek emberi mivoltukból. Ezért igyekezett mindenáron megőrizni a „békés tudós” fikciót. Brit elkeseredett jó barátjának eltűnése miatt. Változatlanul azt hitte, hogy Tom eltévedt. Átkozta magát, amiért nem figyelmeztette időben az őserdei vadászat veszélyeire. Legszívesebben tovább kereste volna, de ismerve a vadon kiszámíthatatlan, veszélyeit, letett erről a szándékáról. Türelmetlenül várta azt a percet, mikor állítja meg őket a kapitány, hogy kőzetmintákat keressenek. Tisztában volt azzal is, hogy ismeretlen törzsek területén járnak, sejtette, hogy közel kerültek az asanti birodalomhoz. Katonakorában hallotta, hogy az asantik ellenségesek a fehérekkel, noha a viszály okait nem ismerte, járatlan lévén a magasabb politikában. Whistley, kimerültségét csak fokozta a félelem. Bizony másként képzelte el Afrikát! Álmában sem gondolta, hogy ennyit kell gyalogolnia. Úgy képzelte, hogy az utat
öszvér vagy szamár hátán teszi meg. Nemcsak teste volt gyönge − úgy látszik, meg sem fordult fejében: miért éppen az ő ötvenkilós mivoltát választotta Liverstone a megerőltető útra. Legszívesebben visszafordult volna, de tudta, hogy ez lehetetlen. Ha ilyen veszélyes úton egyedül indul el, bizonyosan Melwyn sorsára jut… Az egyre emelkedő sziklás, bozótos, erdős telep alaposan kifárasztotta őket. Sátorverés után Liverstone titkon elővette Thomas atya térképét, és összehasonlította a sajátjával. Számításai szerint már nem lehettek messzire a hatalmas hegységtől, melynek túlsó felén ott hömpölyög az Ofin. Ha Thomas atya helyesen rajzolta térképét, akkor az Ofin másik partján hasonló, sziklás hegyeknek kellett emelkedniük. Éjszakára feje alá tette pisztolyát, arra gondolva, hogy esetleg megtámadják őket a környéken lakó törzsek. Néhány perc múltán elmosolyodott. „Ostobaság!” − hessegette el a gondolatot. Ha a feketék megtámadják őket, úgysem lesz mentség. Eddig azonban semmi jel nem mutatott arra, hogy a közelben emberek lennének. Ámbár az ördög nem alszik! Másnap reggel Brit, Liverstone parancsára, ásni kezdett. A talaj köves volt, sokat használta a csákányt. Alaposan beleizzadt a munkába, mert a gödör már hat lábnál2 is mélyebb lehetett. Ekkor kiválasztott három jókora rögöt, és mikor kötéllel felhúzták, átadta Liverstone-nak. Az alaposan szemügyre vette a köves rögöket, majd gondosan betette oldaltáskájába. Továbbindultak, és mikor a másik domb tetejére értek, Liverstone itt is összegyűjtetett néhány kőzetmintát. Ezek a táska más rekeszébe kerültek. Másnap pihenő közben elővette nagyítóját, és a többiek szeme láttára vizsgálni kezdte a rögöket. Bár semmit sem értett a geológiához, időnként elégedetten bólogatott, hümmögött. Eszébe sem jutott, hogy ezek a találomra kiásott rögök 21 láb kb. 30 cn
valóban tartalmazhatnak aranyat. Azért tette el őket, hogy ha netán az asantik felbukkannának, ezzel is bizonyítsa geológusi munkáját. A legközelebbi hosszú pihenőnél észrevétlenül beintette sátrába Whistleyt. − Nézze meg ezeket a köveket, Whistley! Mi a véleménye róluk? − Ha megengedné, Mr. Liverstone, elkérném a nagyítóját! − fontoskodott az aranyműves. Megtisztelve érezte magát, amiért a nagy tudós bevonja őt nehéz munkájába. Liverstone készséggel adta át nagyítóját. Whistley nézegetni, forgatni kezdte a kőzeteket. A másik árgus szemekkel leste. − Nos? − Uram − hebegte Whistley −, ez a darab úgy fest… – Senkinek egy szót sem! − szorította meg kegyetlen erővel Liverstone az az aranyműves karját. – Érti?! Egy szót sem! Tehát az? − Azt hiszem, hogy ez valóban… − Csend! Ha kimondja azt a szót − súgta oda a rémült embernek −, nem állok jót az életéért! „Jól van − dörzsölte össze gondolatban a kezét. − A fickó gyáva is, gyönge is. Persze, azért el fogja locsogni a többieknek, hogy aranyat kutatok, s amíg ezzel lesznek elfoglalva, elterelem figyelmüket az igazi célról! És végül nem megyek haza üres kézzel a lordhoz és a társasághoz: ezen a vidéken valóban érdemes arany után ásni.” Kituszkolta az aranyművest, s maga is követte. Brit úgy látta, hogy Whistley vacog, fogai összekoccannak. − Mi bajod, Jacob? Csak nem kaptál maláriát? − aggódott az őrmester. − Nem… nem hiszem… nem tudom − motyogta az remegve és zavarodottan.
Liverstone helyeselt Britnek, szerinte is csak a láz okozhat ilyen vacogást. Kinint is vett elő, odaintette Britet, s rábízta társa gyógykezelését. Whistley most kezdte igazán félteni az életét. Nem szól ő sem Britnek, sem másnak, sem itt, sem otthon, Angliában! A Liverstone-nal folytatott beszélgetés, a közöttük lezajlott jelenet arról győzte meg, hogy kíméletlen, mániákus emberrel hozta össze balsorsa. A kapitány életét az aranyra tette fel, és ennek a titoknak megőrzéséért mások életét sem fogja kímélni. Eldöntötte, hogy végig az úton betegséget színlel. Így talán élve visszatérhet Angliába. Liverstone teát főzetett Brittel, s rábízta, itassa meg a vacogó Whistleyt. − Hagyjuk pihenni egy kicsit! A maláriás roham viszonylag gyors lefolyású − tanácsolta Britnek. Az aranyműves néhány perc múlva lehunyta a szemét. Brit teljes mértékben helyeselte a kapitánynak azt a tervét, hogy társukat, ha állapota kissé jobbra fordult, öszvérhátra ültetve viszik magukkal. Brit közben javította a szerszámokat, csomagolt, készült a további útra. Időnként odaóvakodott az alvó aranyműveshez, és fokozódó aggodalommal figyelte. Odalépett a kapitányhoz, s kutatón ránézett. − Legyen nyugodt, Brit, legkésőbb vacsoraidőre felébred! Kérem, hagyjon magamra, mert még számításokat kell végeznem! Liverstone valójában egyre türelmetlenebb lett. Egy belső hang azt harsogta, hogy meg sem szabad állniuk a királysírokig. Brittel és a közben valóban magához térő Whistleyvel hidegen közölte, hogy nincs vesztegetni való idejük, hajnalban továbbindulnak. Brit kifejezetten rossz hangulatban volt. Az előttük tornyosuló, magas hegyeket méregette, és nagyokat sóhajtott. Liverstone figyelmét mindez nem kerülte el. Este
behívta Britet kis, egyszemélyes sátrába. − Nézze, Brit, azt hiszen, túl vagyunk az út nehezén. Igazán férfiasan helytállt, ezért fogja! − Ezzel átnyújtott száz fontot az elképedt férfinak, s keményen megrázta a kezét. Annak hirtelen kiszáradt a torka. − Köszönöm, uram, nagyon köszönöm! Minden rendben fog menni! Hajnalban indulunk! …Cape Coast erődjében idegesek voltak a magasabb rendfokozatú tisztek. Nem tudták, mikor és merre távozott Liverstone. Conran önmagára is haragudott, mert érezte, hogy sértően viselkedett egykori tiszttársával, és ennek tulajdonította gyors és búcsú nélküli távozását. Avramo, az egyik bennszülött azt állította, hogy észak felé tartanak, de semmiféle más hírt nem kaptak róluk. Időközben levél érkezett Lord Alberttől, melyben Liverstone holléte felől érdeklődött, és kifejezte reményét, hogy a kormányzó, elolvasva a Liverstone-nal küldött ajánló sorait, minden segítséget megadott az expedíciónak. Mikor a hirtelen természetű kormányzó megtudta, hogy Conran színét sem látta Lord Albert levelének, éktelen haragra gerjedt. − Ön úgy tesz − korholta az ezredest −, mintha soha nem hallott volna másról, mint puskáról és puskaporról! Attól tartok, túlzottan elragadtatta magát Mr. Liverstone-nal szemben, mikor megtudta, hogy otthagyta őfelsége hadseregét! Jegyezze meg, ezredes úr, nemcsak katonákból áll a világ! Leszerelt, mert fontosabb feladattal bízták meg… talán éppen az angol kormány. Ön ránk haragította Mr. Liverstone-t, aki, ha visszatér Angliába, bizonyosan beszámol az itteni fogadtatásáról! − Fejéhez kapott. − Erről jobb nem beszélni! − És mérgesen becsapta maga mögött az ajtót.
Alig söpörte föl az őrálló katona a lehullott vakolatdarabokat, a félvér Avramo, Conran szolgája kért kihallgatást. – Uram, ha szabad lenne… hírem van az ön számára! Conran intett, hogy csukja be az ajtót. − Azt hallottam, hogy a fehér urak mélyen benn az asanti területen járnak, és ketten már meghaltak. A nagy király nem nézi jó szemmel, hogy mindenütt a földben turkálnak… de most komoly baj van! A három fehér úr Kumasitól jóval nyugatra, az Ofin folyó jobb oldalán a nagy sziklák felé tart, olyan szent hely felé, melyet a Sasabonsam véd! Ennyit mondtak a dobok… Conranon hideg veríték ütött ki. Még csak ez hiányzott! Órákig töprengett, hogyan is tudassa ezt a hírt a kormányzóval. Azzal nyugtatta magát, hogy ő elsősorban katona, és valójában semmi köze az egészhez. Ezt az érvet ismételgette magában, de idegességét képtelen volt csillapítani. Szívesen siettette volna az órák múlását, azt remélve, hogy újabb és megnyugtató híreket kap Liverstoneról. Másnap reggel jelentkezett a kormányzónál, katonásan jelentette mindazt, amit Avramótól előző nap hallott. A kormányzó megőrizte nyugalmát, bár legszívesebben Conranhoz vágta volna a leghosszabb pipáját. A jelentéstétel után elbocsátotta az ezredest. Azon gondolkodott, hogy ne küldjön-e követeket az asanti király valamelyik törzsfőnökéhez egy a királynak szóló üzenettel, melyben közli, hogy semmi köze sincs a területére behatolt fehér emberekhez. Ezt az ötletét nyomban el is vetette, félvén, hogy ezzel magára haragítja a nagy hatalmú Lord Albertet vagy éppen saját kormányát. Úgy határozott, hogy az expedíció visszatérésekor majd „okosan” beszél Liverstone-nal. Tehát várni, várni, várni. Úgy vélte, az idő neki dolgozik…
A három férfi az öszvérrel a tiszta, áttetsző vizű Ofin mellett menetelt. Előretekintve már látták, hogy a folyó bal partján meredek sziklák emelkednek, a jobbon őserdővel fedett hegységre kell felkapaszkodniuk. A túlsó parton félnapi gyaloglás után eltűnt a zöld növényzet, a sziklák szinte a vízből emelkedtek ki. Azon az oldalon, melyen ők haladtak, egyre közeledve az erdőhöz, még zöld növények borították a folyóvölgyet. Ez a kellemes, szinte parkszerű zöld sáv azonban egyre keskenyedett, és késő délután csaknem elérték az erdőt. Liverstone rövid pihenőt engedélyezett, hogy frissen vághassanak neki az út nehezebb részének. Jólesett megmártózni a tiszta folyóban. Brit fogta a moszkitóhálóját, begázolt a vízbe, s egymás után emelte ki a fickándozó halakat. Nagy megrökönyödésére azonban Liverstone szigorúan megtiltotta, hogy tüzet rakjon, és megsüsse a zsákmányt. Nem volt mit tenni: ismét ráfanyalodtak egyre szegényesebb és egyre kevésbé étvágygerjesztő kétszersültjükre. Vágtak néhány hosszabb, viszonylag egyenes ágat, melyeken szükség esetén málhát lehetett vinni. Az ágakat rákötözték az öszvérre. Liverstone azért gondolt erre a megoldásra, mert kímélni akarta az állatot. Egyetlen megmaradt teherhordójukat arra akarta fölhasználni, hogy a királysírok kincseit biztonságos helyre szállítsa. Whistley a semmibe bámulva kuporgott a folyóparton, Brit az ágakkal bajlódott. Liverstone elővette Thomas atya térképét, hogy még egyszer agyába vésse a jeleket. Kétségtelennek tartotta, hogy a megoldás kulcsa a hullámjel. Miután mindent összecsomagoltak, elindultak az erdő felé. Az út egyenesen egy rég nem használt ösvényhez vezetett. Lassan haladtak, mert felfelé kellett kapaszkodniuk. A folyó eltűnt a szemük elől. Néhány mérföld után az ösvény jobbra kanyarodott, és Liverstone
ismét megpillantotta a szinte függőlegesen emelkedő sziklafalat. Brit figyelmét nem kerülte el, hogy valahányszor feltűnt a sziklafal, a kapitány valami ürüggyel hátramaradt, elővette összecsukható távcsövét, és végigpásztázta a túlsó oldalt. Leszállt az est, de Liverstone még korainak tartotta a pihenőt. Az ösvény egy ponton kétfelé ágazott. Az expedíció a folyó felé vezetőt választotta. Ez az út még kevésbé volt kitaposott, mint az előző. Lábuk alatt mindenütt csúszós, nyirkos aljnövényzet. Britre hárult az a feladat, hogy több ölnyi gallyal hintse be előttük a nehezen járható útszakaszokat. Talán éjfél is elmúlt, mikor − szinte a sötétben tapogatózva − egy tisztásfélére bukkantak. Liverstone néhány órai, sátorverés nélküli pihenőt engedélyezett. Brit szunyókálásából többször is felriadt, és a puskájához kapott, de bárhogy meresztgette a szemét, sehol senki! Esküdni mert volna arra, hogy valami nyugtalanító zaj rángatta ki zavaros álmából. Útjuk harmadik napján a viszonylag széles ösvény keskeny csapásba torkollott. Lábuk alatt ismét száraz talajt érezhettek, és valamivel később tisztán láthatóvá vált a folyó túlsó partján égnek szökő sziklafal. Liverstone izgalomba jött, mert hiába figyelte a falat, semmiféle jelet nem látott. Még a verejték is kiverte, mert azt hitte, hogy figyelmetlenül maguk mögött hagyták a jeleket. Bizonytalansága, gyötrő kételyei ingerültté tették. Többször indulatosan válaszolt Britnek, aki már arra gyanakodott, hogy vezetőjüket is a lázroham kerülgeti. Egyelőre azonban nem szólt, mert a makacskodó öszvérrel volt elfoglalva. Mögötte, botra támaszkodva, Whistley botorkált felfelé. A csapás egyre inkább a folyó felé kanyarodott. Brit egész véletlenül kipillantott a lombok résén a szemközti sziklákra. Nagyot füttyentett. − Megőrült, Brit?! − förmedt rá Liverstone. −
Nyakunkra akarja hozni a feketéket?! − Bocsásson meg, sir… − dadogta a másik −, azért füttyentettem, mert észrevettem valamit a sziklafalon! Szabadna a távcsövet? Megnézném! Liverstone egy ugrással mellette termett, átadta a távcsövet, de nyomban ki is kapta a kezéből, a maga szemére szorította. Ujjai egészen belefehéredtek. Vízszintes, a végén felfelé görbülő vonal húzódott a sziklafalon − talán a természet, talán emberkéz műve. Csalódottan nyomta össze a távcsövet. Ez a jel nem szerepelt Thomas atya térképén. Továbbindultak. Whistley szinte csak vonszolta magát. Már nem panaszkodott. Liverstone elővette féltve őrzött kis whiskysüvegét, odakínálta két kísérőjének, de csak a volt zsoldos kortyolt jó nagyot az italból. A kapitány maga is fáradt volt. Pihenőt rendelt el, és megbízta Britet, menjen óvatosan előre, derítse föl a környéket. Telt-múlt az idő, de, Brit sehol! Már erősen sötétedett, mikor felbukkant. Az arca dúlt. − Azt hiszem, valaki követ bennünket, uram! − zihálta. − Ne tréfáljon, ez lehetetlen! − Az egyik fán, határozottan állíthatom, embert láttam! − Már maga is képzelődik, Brit?! Ez minden, amit tapasztalt!? − förmedt rá Liverstone harapósan. – Igaz is! Majd elfelejtettem! Valami barlangszerű üregre bukkantam nem messzire innen! Nem mentem be, de bekiáltottam, és úgy tapasztaltam, hogy visszhangzott… de azt az embert…! − Nem érdekel az a majom! Azonnal indulunk, hogy időben elérjük a barlangot! Rajta, emberek, cihelődjenek! − Uram, ilyen, sötétben lehetetlen elindulni! Ne felejtse el, hogy a csapás szakadék mellett vezet el!
− Ide figyeljen, Brit! Megháromszorozom a kialkudott bérét, ha velem tart! Elég, ha megtaláljuk a barlang bejáratát. Ott töltjük az éjszakát. Ha valóban látott erre valami emberfélét, jó lesz igyekeznünk, hogy biztonságos helyen éjszakázzunk. Itt nem maradhatunk! − fordított egyet a köpönyegen a kapitány. – Induljunk, uram! − egyezett bele Brit, felrázta a bóbiskoló Whistleyt. Kár a szószaporításért, ez az ember eszelős, nem tudja lebeszélni erről az őrült útról! De elhatározásába az ígért jutalom is közbejátszott. Liverstone egyre izgatottabb lett. Legszívesebben fáklyát gyújtott volna, hogy biztosan odataláljanak a barlanghoz. Végtelennek tűnő, több órás, keserves út következett. Brit az öszvér erdő felőli oldalára küldte Whistleyt, és rászólt, hogy erősen fogja és ne engedje el a kezébe adott kötőféket. A csapás a hegy legszélén vezetett. Egy rossz lépés, és… Brit igyekezett elhessegetni e gondolatokat. Óvatosan, lépésről lépésre haladtak. Liverstone igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de olyan izgatottan viselkedett, hogy Brit őt is félteni kezdte. Szólni azonban nem mert. Az éjszakai őserdő most is tele volt ijesztő hangokkal, zörejekkel. Az egykori katona éles hallása más zajokat is felfedezni vélt, de erről is hallgatott. Lesz, ami lesz − gondolta… Már szürkült, mikor Liverstone észrevette az üreget, melybe a csapás torkollott. Pihenőt rendelt el. Ő maga először lenézett, majd lemászott a mélyedésbe. Valóban hasonlított egy barlanghoz. Pisztolyát előreszegezve haladt a kövek között egy jobbra-balra kanyargó, keskeny vágatban. A nyugtalanságtól kiverte a verejték, de nem állt meg. Az egyik kanyar után egyre több fény szüremlett be. Megpróbálta józanul mérlegelni a helyzetet. Ez a barlang nem rejthetett semmit, pusztán átjáróként használhatták,
tehát tovább kell folytatniuk az utat. A csalódástól letörten vánszorgott vissza társaihoz, és jelt adott az indulásra. A másik kettő először nem értette, mit akar. Megőrült?! Egész éjjel botorkáltak, menekültek a semmi elől, most meg újfent továbbhajszolná őket?! Mi után vagy mi elől fut? És ez a nyomorult állat… Úgy kellett erőszakkal négy lábra rángatni. Horkanva hátrált, semmiképp sem akart belépni az üregbe. Elindultak, de a fáradtságtól alig vonszolták magukat. A szűk folyosó alján kiálló, pengeéles kövek nehezítették az utat. Az erdőben átnedvesedett csizmák képtelenek voltak ellenállni a hegyes köveknek. Lábuk hol itt, hol ott bicsaklott meg. Liverstone-nak minden porcikája sajgott, Whistley egyhuzamban siránkozott, és hangosan átkozta a percet, mikor a kapitány mellé szegődött. Brit igyekezett megőrizni hidegvérét, gépiesen biztatta a másikat, hogy rövidesen véget ér a tortúra, magában pedig Liverstone furcsa viselkedésén töprengett. Vagy megőrült, vagy itt valami titok lappang. De mi? Végre világosság derengett az egyik kanyar után. Az őserdő fái között kanyargó ösvény balra fordult, és rövid idő múltán ismét feltűntek a folyó túloldalán a már látott sziklák. Brit erélyes hangon követelte, hogy tartsanak hosszabb pihenőt. A szemközti sziklafalon újabb, de másfajta, az előzőtől eltérő jelet vett észre. – Uram, ott is van egy jel a sziklán! − mondta, és végigdőlt a földön. Liverstone elővette távcsövét, és kis híján felkiáltott. Néhány yarddal a sziklafal gerince alatt meglátta azt a jelet, melyet Thomas atya is feltüntetett térképén. A hosszú, kettős hullámvonal napfényben fürdött a szikla oldalán. Most vár valóban kezében van a kincs! Elfojtotta diadalittas kiáltását. Leroskadt, lehunyta a szemét. Felködlött előtte London, a
négyesfogat, a tervezett palota, minden, amit e gazdag életről megálmodott. Arany… arany… ez járt a fejében, és maga is megdöbbent volna, ha valaki ekkor tükröt tart elé. Arcán torz vigyor ült. Tán negyed óra múlva indulásra nógatta társait. − Bizonyosan találunk olyan helyet, ahol kipihenhetjük magunkat… − Észre sem vette, hogy e mondatot már legalább háromszor ismételte meg. A gyaloglás könnyebbé vált, az út nem emelkedett tovább. Brit hirtelen megállította az öszvért, mert valami gyanús zajt halott felülről. Alig egy-két yardnyira az orra előtt hosszú, súlyos ébenfadarab zuhant a csapásra. Míg a két másik férfi döbbenten megállt, Brit lekapta válláról puskáját − de sehol egy lélek! − Uram, az istenért! Ez nem lehet a véletlen műve! − Ugyan, Brit! − ellenkezett Liverstone halkan, de nem túl meggyőzően. − Ilyesmire az őserdőben mindig számítani kell! Brit még morgott valamit, de puskáját továbbra is kézben tartotta. Whistley, idegességében és félelmében az ajkait rágva, folyton jobbra-balra tekingetve lépkedett mögötte. Egy idő után megnyugodtak. Táborverésre alkalmas helyre bukkantak. A tisztásról jól láthatták a sziklafalat s rajta a kettős hullámvonalat. Brit úgy vélte, hogy ez bizonyára valamely törzs jele, s közeli településükre utal. Liverstone ellenkezett: ez valami ősi jel, melyet jó szellemük tiszteletére véstek a sziklába. Nem kell élő emberektől tartaniuk, nyugodtan folytathatják útjukat. Ő aztán igazán ért hozzá, bizonygatta, hiszen évekig foglalkozott e népek történetével! Ettek néhány falatot, de valójában csak egyre vágytak: aludni! Liverstone, társai kimerültségét látva, felajánlotta − bár nem ő lett volna a soros −, hogy őrködik az éjjel.
Hajnaltájban félrevonult, s kis olajlámpája fényénél még egyszer, feltehetően utoljára, alaposan áttanulmányozta Thomas atya térképét. Brit és Whistley madárcsicsergésre ébredtek. Meglepte őket, hogy Liverstone frissen, jókedvűen maga készítette el a bőségesnek nemigen mondható reggelit. Nyoma sem látszott rajta a tegnapi kimerültségnek. Frissen mozgott, szeme ragyogott − még tréfálkozott is! Nekivágtak a csapásnak. Délidőben az ösvény egy meredek sziklával végződött. Brit felmérte a magasságát, de semmi reményt nem látott, hogy átjuthassanak rajta. − Kapitány úr, nézze csak!… Ott, a szemközti sziklafalon, egy újabb, ismeretlen jelzés! Liverstone előkapta messzelátóját − a kettős hullámvonal alatt egy kis, odavésett nyíl, hegye jobbra és lefelé mutatott! − Ha. balra fordulunk, lepotyoghatunk a mély völgybe – mondta Brit elgondolkodva −, ha viszont jobbra tartunk, talán újabb csapást vagy esetleg föld alatti átjárót találunk! Nem gondolja, kapitány úr?! − És összeszűkült szemmel, figyelmesen nézte a másikat. Napok óta ért benne a felismerés: ez az ember valamit titkol előttük. De vajon mit? Sejtette (amit Whistley hétpecsétes titokként őrzött), hogy lassanként öngyilkosságszámba menően kis csoportjuk nem holmi tudós ábrándért kockáztatja nap mint nap az életét. A kapitány már napok óta nem nyúlt a kőzetbontó kalapácshoz – de hát akkor mi után fut?! − Lehetséges − bólogatott Liverstone. − Egyikünknek előre kell mennie körülnézni. − Máris indulok! − vágta rá Brit. − Nem… most inkább én megyek! Maga maradjon itt, és töltött puskával vigyázzon a málhára, míg visszajövök!… Magamhoz, veszek néhány műszert, hátha… – Keressék csak elő a… − hadarta.
Míg két társa a különböző geológiai műszerek zsákjában keresgélt, ő maga az öszvér másik oldalán lógó puha, degesz bőrzsákban turkált. Egy óvatlan pillanatban kiemelt belőle egy fémdobozt, s kivette a benne rejtőző szerkezetet. Lapos, fémből készült, alul kikerekedő dobozka volt. Tetején számos vékony csövecske meredt. Belecsavart egy hosszabb csövet, szájához illesztette, majd − lopva körülnézve − inge alá süllyesztette az egészet. A szerkezetet lánc tartotta a nyakán. Fogta a puskáját − még visszaszólt Britnek, hogy el ne mozduljanak a tisztásról! – majd sebes léptekkel elindult. Több órát vett igénybe, míg jobb felől megkerülte a sziklát, Árkokon, vágatokon mászott keresztül. Hirtelen két-három yardnyi mélyedésbe esett. Egy darabig még jól látott, de aztán egyik kanyar után teljes sötétségbe borult a járat. Tapogatózva lépett előre – kinyújtott keze kőfalba ütközött. Reszketve csiholt világosságot. Valami barlangszerű helyre jutott. Ahogy jobban szemügyre vette, esküdni mert volna arra, hogy a bevezető keskeny folyosó emberkéz alkotása. Halálos biztonsággal érezte − nem is érezte! tudta! −, hogy a folyosó csak a királysírokhoz vezethet! − Most aztán észnél légy, Liverstone! − motyogta. Az üreg riasztóan visszhangozta szavát. Késő délután tért vissza társaihoz. Brit kérdéseire kurtán csak annyit felelt, hogy megtalálta az utat, és azért talált vissza, mert megjelölte a fákat. Másnap kora reggel Liverstone állt a kis csapat élére. Indulás előtt félrevonult. Kipróbálta a nyakába akasztott szerkezetet: belefújt − az apró csövekből kékes folyadék szóródott a levegőbe. „Ez tehát rendben volna!” − gondolta. Az egyenetlen terepen csak üggyel-bajjal haladtak előre. Néhány óra múltán elérték a mélyedést. Áthaladtak a keskeny sziklafolyosón, melynek hossza − Brit így vélte –
kétszáz yard lehetett. A folyosó derűsebb tisztásba torkollott. Szemközt újabb barlangszerű vájat sötétlett. − Emberek, itt ismét letáborozunk… Ki tudja, mi rejtőzik a barlangban! Addig is rakodják ki az élelmet, már hosszú ideje nem volt levegőn sem a kétszersült, sem a szárított hús! Én addig… − Kezébe vette az olajlámpát, és máris indult. Brit és Whistley csodálkozva bámultak rá. − No, ezt megszállta a Sasabonsam! − mormogta Brit. Az aranyműves riadt-csodálkozó pillantását látva, dühösen hozzátette: − Az ördög! Nna. A kalapácsát meg a műszereit meg itt felejtette!… De csak jöjjön vissza érte! − És hanyatt vágta magát a füvön. − Szegény Melwyn! − sóhajtotta az aranyműves. − Vajon mi történhetett vele? Félő, hogy ránk is ez a sors vár. – Töprengett, szóljon-e Britnek az általa megvizsgált arany tartalmú rögről, de aztán a marcona, elszánt arcot látva, jobbnak látta, ha hallgat. Liverstone szűk, ember által készített folyosón indult el. Egy-két kanyar után a folyosó hirtelen kiszélesedett. Izgatottan botladozott előre, és − szinte minden átmenet nélkül − tágas barlangban találta magát. Szeme lassan szokott hozzá a homályhoz. Észrevette, hogy vele szemben valami rácsszerűség mögül fény dereng. Közelebb lépett. Egy bambuszfonat volt. Kapkodva gyújtotta meg a kis olajlámpát. A látványtól kiszáradt a torka. Szíve vadul vert. − A királysírok… az arany! − nyögte, és végighúzta reszkető kezét verejtékező homlokán. Gondolkozás nélkül sarkon fordult, s futólépésben igyekezett vissza a tisztásra. Brit össze akart csomagolni, de Liverstone leintette. Majd ha visszatértek – utána –, akkor csomagolnak, mert… igen… mert megtalálta az utat visszafelé… és a kőzetek… a mintavétel… − habogta. Félórai erőltetett menet után a barlangnyíláshoz értek.
− Brit! Úgy látom, emberek jártak erre! Fogja a puskáját, és figyelje a barlang jobb oldali kanyarulatát! Whistley! Maga velem jön! − lihegte. Ketten emelték el a bambuszrácsot. Hatalmas terem bejáratában álltak. Derengő világosság uralkodott − mintha valahonnan fentről szivárgott volna a fény. Körben szabályos, ülőfülkeszerű mélyedések sora. Liverston előrelépett. Minden rekeszben öblös agyagedények s mellettük egy koponyacsont. Az edény másik oldalán fából faragott, ülő szobor. Minden rekesz előtt két kosár. Az egyikből nagyobb, a másikból kisebb, sárga fényű golyók gúlája emelkedett ki. A kosarak előtt nádszőnyeg. És köröskörül moccanástalan, dermedt, halotti csönd. Homloka gyöngyözött, lába remegett. Odalépett az egyik kosárhoz. Kiemelt egy golyót. Legalább két unciát3 nyomott… − Whistley! Miből készítették ezeket a golyókat? – Hangja ijesztően kongott. Az aranyműves megbabonázva állt. Ő is remegett − de a félelemtől. Odavánszorgott Liverstone mellé, elővett valamit zubbonya zsebéből. Megkarcolta az egyik golyót. Megnyalta cserepes ajkát. – Uram − rebegte −, ez… ez a legtisztább színarany! – Gyerünk, Whistley! Nézzen meg még néhányat! – Száján ördögi mosoly ült. A fiatalember tétovázva lehajolt. Liverstone előkapta tőrét, és hátulról többször beledöfte. Whistley halk sóhajjal dőlt el. − Megvan… a kincs… minden az enyém! − motyogta Liverstone. Kimarkolt néhány aranygolyót, maga köré tette a földre. Az egyiket felemelte, majd elgurította. Vigyorogva figyelte az útját. Csókolgatni kezdte a másik kosár aranygolyóit. 31 uncia = régi gyógyszerészeti és nemesfém-súlyegység, kb. 30 g – az angol font tizenhatod része: 28,35 g
− Brit! Brit! − suttogta eszelősen. – Mind az e… − Nem folytathatta. Szörnyű szorítást érzett a torkán. Egy óriási vas harapófogó kapta el hátulról. Üveges csengéssel hullt ki kezéből az aranygolyó. − Mi keresnivalója van itt, Mr. Liverstone?! − kondult egy ismeretlen hang, hibátlan angolsággal. A kapitány zavart agya úgy dolgozott, mint valami gőzgép. Azt mondja, hogy geológus… nem is… hogy történész, tudós, aki az emberi kultúráért dolgozik… vagy hogy eltévedt… Fekete kéz ragadta meg vállát − s újra az előbbi mély hang: − Hogy merte meggyalázni királyaink sírját?! Mikor tettünk mi, lenézett afrikaiak, valaha is effélét?! Válaszoljon! − Én nem… én csak… − Képtelen volt folytatni. – Vigyétek végig nagy királyaink sírjai előtt! Térdeljen le és csókolja meg a földet, melyet meggyalázott! A vasfogó meglódította Liverstone-t. Lépnie és térdelnie kellett valamennyi sír előtt. Mikor az utolsó üreghez lökték, megállították, és nyakánál fogva megfordították. Kidülledt szemmel kancsított az aranygolyókra, de tovább lódították a nádszőnyeg felé. Hirtelen mindent megértett. − Nem… ne! − hörögte… Aztán csak annyit érzett, hogy zuhan a mélybe, valahová, − ahonnan nincs visszatérés… Brit szinte meg sem lepődött, mikor hirtelen minden oldalról vállas, fegyveres feketék vették körül. Ellenállás nélkül megadta magát. Egyenesen a halott Whistleyhez vezették. − Az ön kapitánya ölte meg! − mondta lenézően a méltóságteljes külsejű fekete férfi. – Igen… sejtem… – suttogta Brit, fejét lehajtva.
− Vegye magához ezt a bőrtáskát. Ön és a társa, Melwyn, a mi királyunk parancsa értelmében visszatérhetnek az erődbe. A bozót széléig elkísérik önöket harcosaink. Tudja meg mindenki az erődben, hogy mi lesz a sorsa a betolakodó rablóknak! − És az asanti harcos sokatmondó mozdulattal az óriás barlang egyik homályló ürege felé mutatott. Brit középen, egy gyékényen valami sötét tömeget sejdített. Iszonyat futott végig a hátán. De nem kérdezősködött. Elég jól ismerte azt a földrészt − értett mindent… Indulás előtt kezébe adták Liverstone táskáját. Felszólították, nézze meg, minden megvan-e. Mindent magával vihet − kivéve ezt. Brit szeme kerekre tágult: a méltóságteljes asanti sosem látott, kézírásos pergamentet és egy fura térképet rejtett ruhájába… Lord Albert levelét, melyben Liverstone öttagú expedíciójának sorsáról érdeklődött, a kormányzó átküldte Conran ezredesnek. Ő aztán íróasztala fiókjába süllyesztette, és teljesen megfeledkezett róla. Egy unalmasnak ígérkező délutánon segédtisztje szobájából szóváltást hallott. Az őrség parancsnoka vitatkozott a tiszttel. Conran bosszúsan nyomta le a kilincset. − Mi ez a lárma? − förmedt rájuk. – Uram, jelentettem, hogy két igen furcsának látszó, csavargóféle fehér ember követel bebocsáttatást az erődbe, de… – Engedjék be őket! − parancsolta az ezredes. – De uram, szörnyen festenek! És mégis mindenáron önnel akarnak beszélni! Én… – Kísérjék ide őket! Pár perc múlva az óvatos őrparancsnok és két katona közt beállítottak a jövevények.
– Nos, mit kívánnak? Szökevények talán? – kérdezte unottan Conran. − A nevem Lewis Brit − motyogta az egyik. − Az enyém: Tomas Melwyn − dünnyögte a másik. Conran végignézett a két meggyötört, mezítlábas férfin, eszébe jutott Lord Albert levele − és ereiben meghűlt a vér… AKKONO Aburitól északkeletre egyre magasabbra emelkednek a dombok. A bokrokkal, tarka virágos növényekkel, itt-ott fákkal, benőtt szavannát néhol erdők szakítják meg. Sok száz éves, égbe nyúló fáinak törzsén, a kuszán egybefonódó léggyökerek, liánok között élősdi növények zöldellnek. Békésen folydogál a Nsaki folyó, sötét hullámaira mély árnyékot vetnek a ráhajló faágak. A nap izzó heve így is fölmelegíti a vizet, alkonyattájt és hajnalonta párát lebegtetve fölötte. Beljebb az őserdőben szüntelenül kövér vízcseppek hullanak a buja aljnövényzetre. A levegő is párás, nehéz illatos. Ide, ebbe a szinte áthatolhatatlan, mélyzöld dzsungelbe bizton csak az merészkedhet, aki úgy ismeri emberek és állatok ösvényeit, csapásait, akár a tenyerét. És még így sem árt az óvatosság! Millió zümmögő rovar, kövek közt, sőt a fák ágán megbúvó kicsi és nagy mérgeskígyó veszélyezteti az erre járó életét. Az erdőszéli csapáson ketten lépkednek − egy magas, széles vállú és egy törékeny fiatalember. Az utóbbi erősen belekapaszkodik a másik karjába. Óvatosan, szinte lépésről lépésre haladnak, a vállas férfi gyakran megáll, körülles, hallgatózik. Erősen alkonyodik már − talán az ivóhelyek felé igyekvő ragadozóktól, talán embertől tartanak.
A másik, a kisfiús, teljesen rábízza magát társára. Mindketten fekete bőrűek, s jellegzetes öltözékük elárulta: mindketten ugyanahhoz a déli törzshöz tartoznak. Az alacsonyabb szeme helyén két sötét gödör tátong. Az arc szelíd, ám határozott. Az egyik közeli tisztáson sokan várnak rájuk, teljes némaságban. Mind fiatal férfi, de nem egy törzsbéliek. A széles vállú világtalan társát gyöngéden egy fatörzsre ülteti, maga őrként áll mellette, s egyre a környéket kémleli. A többiek szoros gyűrűt vonnak körülöttük. Suttogva tanácskoznak. Eltelik így tán egy óra is. Ekkor hangosan megszólal a fatörzsön ülő: − Apáink és a békesség szelleme legyen veletek, barátaim! Gyerünk, Osei! Az Oseinek szólított újra karon fogja társát, nekivágnak a csapásnak. A többiek kettes-hármas csapatokra szakadozva elszélednek. Ők ketten pedig a Nsaki folyó felé tartanak. Gyakorlott mozdulattal belegázolnak. A szálfatermetű ifjú ekkor fél karral társát öleli. Úszni kezdenek a túlpart felé. Kis pihenő után újra felállnak. Hamarosan nyomtalanul elnyeli őket az egyre feketébb őserdő. Ghristianborgban, a dánok tengerparti erődjében ezen a napon, 1821. november 14-én, látszólag minden a legteljesebb rendben volt. Akadt ugyan néhány tiszt, akik nem tudták titkolni rosszkedvüket − hol itt harsant ingerült kiáltás, hol ott csattant pofon. A parancsnok, Björneband kapitány, gondterhelten rótta a keleti bástyát, föl-alá, odavissza. Hol a szavanna felé meregette a szemét, hol a tengert kémlelte. Egyszer aztán dühödten sarkon fordult, és egyenesen a parancsnoki terem felé dübörgött. A vörös hajú, testes dán úgy festett, mint akit minden percben a guta kerülget.
− Hová az ördögbe tűntek ezek a fajankók?! − förmedt rá első tisztjére. − Én igazán nem… − hebegte az. − Szép kis tisztekkel vert meg a Teremtő!… Még várunk egy ideig… − dörmögte Björneband, s folytatta végtelen sétáját. Már előző este vissza kellett volna érkeznie annak a tisztnek és hat zsoldosának, akik két napja hajnalban Nungába indultak, hogy megbüntessék a parti halászokat. Ez a szó − „megbüntetni” − a dánok szótárában azt jelentette: elvinni mindent, ami mozdítható. A bűnösök vétke pedig az volt, egy napon dán rabszolgavadász katonák ütöttek rajta a teshi halászok kis faluján, de egyetlen élő embert sem találtak. Üresen tátongtak a kunyhók, a fatartókról eltűntek a hálók, a partról a kanoék. Hiába tették meg a dánok a kimerítő, hosszú utat. A kihalt falu látványa a dühön kívül még egy érzést sugallt: a rettegést. Attól tartottak ugyanis, hogy a közelben asanti harcosok lappanganak. Gyorsított menetben visszatértek hát Christianborgba. Björneband egyik besúgója aztán kiderítette: a teshi halászokat az egyik nungai bennszülött riasztotta: vigyázzanak, a dán martalócok 20 fiatal fekete férfit akarnak rabszíjon magukkal hurcolni! A hír hallatán a vörös dán azonnal büntetőexpedíciót indított útnak Nunga felé. Eltelt egy nap, elmúlt kettő − és sehol senki! Déltájban az őrség parancsnoka settenkedett be, s zavartan motyogott valamit Björnebandnak. Az úgy pattant föl, mint akit kígyó mart meg. − Ez már több a soknál! − És kidübörgött. A belső udvaron ezt látta: a büntetőcsapat tisztjét többen igyekeztek kiszabadítani egy rátekeredett hálóból. Björneband próbálta megőrizni nyugalmát, bár a feje rákvörösen virított. Utasította az őrparancsnokot, hogy ha a
tiszt rendbe hozta magát, jelentkezzék nála. – Én még most sem igen értem, hogyan történhetett! − mentegetőzött, már vagy harmadszor a tiszt. – Kettesével meneteltünk, és jobbra-balra figyeltünk, ahogy szoktunk, nehogy váratlan támadás érhessen bennünket. A pálmaerdőn jó száz lépést mehettünk, mikor a magas kókuszpálmákról háló hullott reánk. Minden irányból feketék potyogtak ránk, s egy hang nélkül holmi fadarabokkal ütlegelni kezdtek minket. Olyanok voltak, mint a majmok. Tehetetlenek voltunk, mert a háló teljesen ránk csavarodott… − Szép kis katonák! − fújt mérgesen az egyik tiszt. – Folytassa! − Másnap napkelte előtt többen megragadtak, és feltettek a lovamra. Egyikük angolul vartyogott hozzám, de biz alig értettem. Valami olyasmit mondott, hogy a ló visszavisz az erődbe. A katonákért meg jöjjön, aki akar, ott fekszenek a pálmafa alján, szépen, egymás mellett… − Arra válaszoljon, hogy ez mikor történt! − dörrent rá a parancsnok. − Igen, uram… ez már visszafelé jövet esett meg… ugyanis a faluban nem találtunk senkit és semmit… Lehet, hogy igaz, amit hallani: tényleg valamiféle rossz szellem segíti ezeket a… − Ne fecsegjen már ennyi badarságot! Talán engem is meg akar győzni arról, hogy létezik a Sasabonsam? − kérdezte gúnyosan Björneband. Az arca lassan vörösebb lett, mint a szakálla. − Ügyetlenek voltak, ennyi az egész! Bizonyosan hangoskodtak, mintha az ivóban lennének, erre a falu lakói elmenekültek… De kik lehettek a támadók? – töprengett. Késő délutánra megkerült a hat zsoldos. Hiába faggatták őket, semmi újat nem tudtak hozzátenni a tisztjük által előadott történethez. Mikor egyikük a Sasabonsammal hozakodott elő, csattanós pofont kapott a parancsnok
helyettesétől, hogy valamennyiük kedve elmenjen az efféle ostobaságtól. Björneband ezen a napon még késő éjjel is talpon volt. Segédtisztje, Jensen, aki jól beszélte a helyi bennszülöttek két-három nyelvjárását, a legnagyobb titokban vendéget hozott. − Mondd meg uradnak − kezdte Björneband –: ezer arany jutalmat kap, ha kézre keríti azt a bandát, mely hálót vetett katonáimra. Azt üzenem: ha nem lesz segítségünkre, mástól fogunk rabszolgákat vásárolni, de még állatbőrt is! Befejeztem! − vetette oda kurtán a tolmácsoló Jensennek. A fekete bőrű vendéget Chirstianborg egyik titkos bejáróján bocsátották ki… Björnebandot a következő napok sem hangolták jókedvre. Már 48 órája hiába várta az egyik kis törzshöz tartozó és pénzért mindenre kapható besúgóját. Helyettese úgy vélte, hogy fekete emberüket portyázó asanti harcosok fogták el, de mikor előadta feltételezését az erődparancsnoknak, az leintette. Nem sejthették, hogy a pénzéhes bennszülött e késéssel igyekszik felnagyítani szerepét, a busásabb fizetség reményében. Björneband valójában lenézte, mi több, megvetette ezt a fickót. Lelkiismeret-furdalás nélkül megígérte neki, hogy ötévi hű és eredményes szolgálat után egy dán vitorláson más vidékre küldik, és annyi aranyat adnak neki, hogy élete végéig gondtalanul élhet. Valójában Björnebandnak esze ágában sem volt az alkut teljesíteni. A besúgó viszont készpénznek vette a parancsnok ígéretét − és egyáltalán nem fájt a feje az árulásban neki segédkezet nyújtó testvéreiért. Sorsuk csak addig érdekelte őt, amíg hasznukat vehette. Björneband valóságos besúgóhálózatot épített ki, melyben egy ember kiesése is zavart okozhatott. E szervezet egyik fontos feladata volt, hogy állandóan szítsa a kisebb és nagyobb törzsek közötti ellenségeskedés. Az egymás ellen
harcoló feketék hadifoglyaikat eladták a dánoknak, akik – keresztényi szeretet ide, királyi tilalom oda! – rabszolgaként továbbadták őket a kereskedőknek. Björneband semmit nem akart kockáztatni. A rabszolgakereskedelmet ez időben már nemzetközi szerződések tiltották, de ezekre a parti erődök parancsnokai fittyet hánytak. Feltehetően felsőbb parancsra tovább folytatták a rabszolgák vásárlását. Igaz, ha éppen kevés volt a hadifogoly, ráfanyalodtak az emberrablásra is, ám ez veszélyes módszernek bizonyult. A két nap óta hiába várt fekete besúgó szürkület után érkezett. Két kísérőjének azt parancsolta, hogy várjanak, míg ő visszatér. Rövid idő múlva Björneband előtt állt. − Uram, kifürkésztem az asanti harcosok rejtekhelyét. Asamoa annak a törzsnek a főnöke, amelynek területén át az aburi erdőkbe igyekeznek, hogy a legközelebbi nagyobb rabszolgaszállítmányt kiszabadítsák. Asamoa úgy tudja, hogy a rabszolgákat az angolok veszik meg, és Fort Jamesbe viszik. Ha az asantik megtámadják az általad kijelölt kísérőket, akkor a szállítmány sohasem érkezik meg Christianborgba… Björneband fölényesen leintette. − Túl sokat fecsegsz! Ha csak ilyen híreket hozol, soha nem lesz se hazád, se pénzed! − Megsimogatta vörös szakállát. − Fontos feladatot kapsz, melyért külön kétszáz arany ütheti a markodat… − No, figyelj!… A besúgó egyik lábáról a másikra állt, mert nem tetszett a feladat. „Nagyon nehéz ügy. Sokba kerül ez a kapitánynak” − gondolta, hisz már ő is hallott néhány hírt azokról a különböző törzsbeli fiatalokról, akiket az asanti harcosok is támogatnak, és akik faluról falura bujkálva összefogásra biztatják az eddig ellenséges törzseket. Eddig az volt a feladata, hogy kikémlelje, hol találhatók egészséges, erős fiatal férfiak, akikre a zsoldosok váratlanul
és sikerrel lecsaphatnak. Figyelnie és jelentenie kellett a rabszolgaszállítmányok útvonalát, és az ő dolga volt üzenetet küldeni az erődbe, ha az asantik fogolyszabadító akciót terveztek. – A besúgó most csak állt, és faarccal hallgatott. − Jó, legyen háromszáz, de napokon belül ide kell hoznod azokat, akikről beszéltem! − Megpróbálom, uram, de ez nagyon nehéz és veszélyes feladat… nem tudom, lehetséges-e egyáltalán. − Minden lehetséges, és ez most a legfontosabb! Jól jegyezd meg! Hat éjszakát kapsz, hogy kézre kerítsd őket! Most elmehetsz, de a hatodik holdfelkeltekor várlak! A fekete kilépett a titkos kijáraton, és dühösen szólt oda társainak, hogy közelebb is hozhatták volna a kanoét. A közelben rejtőző két fiatal fekete férfi nem láthatta ugyan a kanoé felé siető alak arcát, de mikor hangját meghallották, mintha áramütés érte volna őket: kezük görcsösen összekapaszkodott. Björneband nagyobb létszámú fegyveres csapatot küldött a besúgó által megjelölt területre, hogy a hadifoglyokat – akiket a fehérek már régen rabszolgának neveztek − teljes biztonsággal kísérhessék az erődbe. Ő maga lovas kísérőkkel Fort James meglátogatására indult. Alaposan meglepődött, mikor az őrség tisztjétől megtudta: az erőd parancsnoka nincs otthon. Egy angol királyi küldött kíséretében Osei Bonsu asantehene − az asanti király − meglátogatására indult. A tiszt csak annyit tudott − vagy nem akart többet elárulni −, hogy valamiféle megállapodást akarnak kötni a legnagyobb aranyparti törzs fejével. A dán erődparancsnokot düh fogta el. Már másodízben hallotta, hogy az angolok az asanti királlyal tárgyalnak, bár ezt Fort James parancsnoka tagadta. Ezek után semmi kétsége nem maradt: a szomszédos erőd parancsnoka nem
játszik tiszta lapokkal! − Már az angolokban sem bízhatunk − panaszkodott hazatérésekor helyettesének –, pedig milyen jól együttműködtünk a rabszolga-kereskedelemben! Most meg a hátunk mögött egyezkednek! Ebből csak a feketék húzhatnak hasznot! A helyettes helyeslően bólintott, majd indult az őrségről intézkedni. Ahogy kinyitotta az ajtót, csaknem fellökött egy idős szolgát, aki tálcán meleg teát hozott. − Hát te? Hogy merészelsz hívás nélkül belépni?! – förmedt Björneband az öregre. − A fehér úrnő küldeni teát fel − mentegetőzött alázatosan az öreg. − Tedd le, és tűnj el! Az öreg engedelmesen letette az edényt, és kihátrált. Odakünn − szokásának megfelelően −, azonnal leguggolt, és hallgatózott egy kicsit. Délután a kiküldött csapat lovas futárja érkezett. − Hogy kerülsz ide? − kérdezte csodálkozva Björneband. − Kapitány úr! Az átvevők és a kiküldött fegyveresek már elindultak az erdő felé… − Ez rendben van, de mi az ördögért kellett ezt külön futárral megüzenni? Az izzadságban fürdő katona zavartan sóhajtott. − …azért, uram, mert… mert a szállítmány… szóval anélkül térnek vissza… − nyögte ki nagy nehezen. − Hogyan?… Micsoda?! − A megbeszélt helyen a csapat csak az átvevőket találta… azokat is összekötözve… egyetlen rabszolgát sem… − Mi történik itt?! − kapkodta a levegőt Björneband. − Isten keze van rajtunk?! − És az égre emelte a szemét. Vörös szakálla rezgett a felháborodástól.
− Nem, uram, a majmoké! − Majmok? Aburi felett?! − Igen, uram! Tegnap este már hallottunk nagy majmokról, és ma délelőtt az erődben, a sötétben megtámadtak bennünket! Valóságos csoda! Embernagyságúak voltak, rikoltozva ugráltak a fákon… szerencse, hogy csak a kísérők haltak meg, de katona egy sem… Björneband kapitány nagyot kiáltott. Már nyílt is az ajtó. − Parancsolni valamit, uram? − hajbókolt az előbbi öreg. − Semmit… elmehetsz… − És lezöttyent. A kapitányi karosszék fájdalmasan felnyögött alatta. Kofi, a dombokon túli falucska főnöke, köztiszteletnek örvendett nemcsak övéi, de a parti halászok között is. Az a megnyerő külsejű és modorú fiatal férfi is nagy tisztelettel szólt hozzá, aki holdtölte előtt két nappal fölkereste. Nem nevezte meg magát. Arra igyekezett rábeszélni a nagy hatalmú főnököt, szüntesse meg a testvérháborút népe és a közeli akvamuk között. Ez úgyis csak a fehéreknek használ. Kofi hosszan, szívélyesen faggatta az idegent, s úgy látszott, hajlik az okos szóra. És valóban: alig egy nap múlva egymással szemközt ült Kofi és az akvamu főnök, s hosszú évek óta először aludtak nyugodtan a két település lakói. A békekötést követő éjszaka a közvetítő fiatal harcos ismét feltűnt Kofi falujában − de most már rejtőzködve, titokban. Sokáig hallgatózott, homlokát ráncolva, a főnök bambuszkunyhójánál. „Ez a hang! Ez a rekedtes, hadaró beszéd!” Bizonyságot kell szereznie, ha törik, ha szakad! A közelben keserves vonyításba kezdett egy kutya. A hallgatózó hátralépett − néhány pillanat múltán elnyelte a
jótékony afrikai éjszaka. Akkonót és Oseit évekkel ezelőtt több más fiatallal együtt a zsoldosok a Nsaki folyó menti egyik faluból rabolták el. A kormányzó Cape Coast-i erődjében döntöttek sorsukról. Valamennyiüket szolgasorsra szánták. Kettejüket az erőd anglikán papjának fekete szolgája választotta ki a többiek közül. Úgy tizenöt-tizenhat évesek lehettek. Külön szolgaként dolgoztak a kormányzói rezidencián. Az anglikán pap, aki a két fiúban már a kezdet kezdetén megtérítendő, jámbor lelket sejtett, rendszeresen foglalkozott velük. Az angol nyelven kívül írni és olvasni is megtanította őket. A törékeny, ám feltűnően éles eszű Akkono még a Bibliát is ismerte. Hamarosan a kormányzó titkárának személyes szolgája lett, s mert szemét jól nyitva tartotta, ám ha kellett, tudott hallgatni is, sok újat látott és tapasztalt. Két-három évi raboskodás után számos kérdésben világosan látta, milyen változatos módokon képesek uralkodni testvérein az angolok. Az eseményeket mindig megbeszélte Oseivel, akivel éveken át megosztotta fekhelyét. Akkono előtt világossá vált, hogyan hangolják egymás ellen a kisebb törzseket, és miként tüzelik őket a legnagyobb törzs, az asantik ellen. Arról is meggyőződött, hogy nem egy mohó törzsfőnök néhány zacskó aranyért, díszes ajándékokért saját népét is képes elárulni. Miközben a jámbor anglikán pap a lelki szabadság fogalmát magyarázta Akkonónak, a fiatalember saját szemével győződött meg arról, hogyan szegik meg az angolok − katonák és kereskedők egyként! − a rabszolga-kereskedés tilalmat. Akkono és Osei tenni akartak valamit e felháborító és barbár gyakorlat ellen. Akkono elhatározta, hogy megszökik, és faluról falura járva felkeresi a kisebb-
nagyobb törzseket, s igyekszik meggyőzni a falvak vezetőit: a törzsek egymás elleni harca kizárólag a fehér kereskedőknek hoz hasznot. Osei egyetértett a szökés gondolatával, de úgy vélte, még nem érkezett el a kedvező időpont, hasonló gondolkodású barátokat kéne szerezniük. Akkono azonban nem várt. Sikerült ugyan megszöknie, de csak rövid ideig élvezhette a szabadságot. Két nap múltán az egyik bennszülött falu főnöke, az angolok készséges híve, elfogta, és gúzsba kötve hurcolta vissza az erődbe. A parancsnok helyettese elhatározta, hogy elrettentő példát statuál: ez a sors vár minden szökevényre! Akkonót az egész várnép szeme láttára megvakították! A további parancs úgy szólt, hogy a néger fiú naponta egyszer kaphat enni, és állandóan az udvaron kell lennie. A brutális tett elérte célját: az erőd bennszülött rabjai borzadva fordították el szemüket a meggyötört, csont és bőr ifjúról. Ám ekkortájt váratlan szövetséges tűnt fel: Dode, a fiatal rablány, Ballock kapitány lányának játszótársnője, Osei kettejük szökésére tervet dolgozott ki, melybe Dodét is beavatta. A szökés előtti napon Dode azt ajánlotta Sylviának, a kapitány lányának, hogy másnap estefelé tekintsék meg a bástyáról a naplementét. Sylviát szülei nagyon féltették, és szinte alig engedték ki a belső termekből. Kapva kapott az ötleten, s addig könyörgött szigorú apjának, míg az igent nem bólintott. Igaz ugyan, hogy két kísérő őrkatonát adott melléjük. Az erőd lakói már pihenőre tértek, nemigen figyeltek az udvarra. Osei ekkor vállára vette a magatehetetlen, törékennyé fogyott Akkonót, felvitte a bástyára. A két lány vidáman csevegett az őrökkel. Újra meg újra felcsendült Dode egészséges kacaja. Amint ráfordultak a déli bástyára vezető útra, Osei, vállán Akkonóval, a falhoz suhant. A bástya külső oldalán egy kampón kötél lógott − Dode csempészte ide még az őrségváltás után. Osei
macskaügyességgel ereszkedett le a viszonylag, alacsony falrészen, Akkonóval a hátán. Jól ismerte a bozótost, hiszen kora gyerekéveitől ezen a vidéken élt. A Pra folyóval párhuzamosan igyekezett felfelé a dombokon, hol vállán hordva, hol meg karjánál fogva vezetve vak társát. Kevéssel éjfél után a két szökevény elérte az őserdőt. A kormányzó hiába menesztett fegyvereseket a szomszéd falvakba, és hiábavalónak bizonyult az áruló főnökök kutató-kereső munkája is. A két fiatalember úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket… A szökevények két nap múltán értek abba a faluba, mely már az asanti harcosok védelmét élvezte. Akkono, akit nem tört meg a szenvedés, elhatározta, hogy segítőtársakat keres terveinek végrehajtásához. Barátjával, Oseivel sorra járta az erdei telepeket és a Pra menti falvakat. Saját élete tanulságával és sok-sok ténnyel bizonyította hallgatóinak a törzsek közötti megbékélés szükségességét, és halk, de szenvedélytől izzó hangon ecsetelte hadifogolyként eladott, de rabszolgává alázott társai szenvedéseit. És nem eredménytelenül! Egyre több fiatal, különböző törzsbeli ifjú harcos csatlakozott titkon Akkonóhoz. Hol itt, hol ott bukkantak fel. Olyan némán és mégis oly veszélyesen csusszantak a bozótosban, akár a kígyó. Jó néhány falu lakóit megmentették az elhurcolástól, rabszolgák százait szabadították ki az áruló bennszülött főnökök vagy éppen angol, dán és más zsoldosok kezei közül. Alig egy év elmúltával több mint száz fiatal harcos akadályozta meg, ahol lehetett, a fehér zsoldosok rablásait a Prampramtól a Volta folyó melletti Adáig. Az erődök kereskedőit az ingerelte fel a legjobban, hogy veszélyessé és kétes eredményűvé vált az eddig legnagyobb hasznot hozó üzlet, a rabszolgák adása-vétele. Kezdetben azt hitték, hogy az asanti király emberei figyelmeztetik a kiszemelt falvakat, ők szabadítják ki a
fegyveresen kísért szállítmányokat. Ez a fajta ellenállás azonban olyan nagy területen folyt, hogy a fehérek véleménye szerint semmiképp sem lehet az asantehene, a nagy király fegyvereseinek műve. Ez túl sok harcost kötött volna le. Az angolok egyre több asantiellenes törzsfőnököt pénzeltek le, hogy biztos hírekhez juthassanak. Ám nemcsak a fehéreknek voltak mindenütt megbízható emberei. Akkono és barátai egyre többet hallottak a kegyetlen dánokról. Elhatározták hát, hogy áttelepülnek az aburi őserdőbe. Dode egyre nyugtalanabb lett Akkono és Osei szökése után. Semmit nem tudott, nem hallott róluk. Őrá ugyan senki nem gyanakodott, de nyugalma csak nem tért vissza. Alig egy hét múltán rávette Sylviát, hogy a kora reggeli órákban lovagoljanak ki a Port James felé vezető úton. Sylvia addig kérlelte apját, amíg az beleegyezett, de két kísérő tisztet adott melléjük. Dode titkon egy éles tőrt vett magához. Sylvia élvezte a szokatlan kirándulást, és rövid galopp után vágtára fogta lovát. A két tiszt rögtön Ballock kapitány lánya után iramodott. Dode azonnal felismerte a kínálkozó alkalmat, erős kézzel megrántotta a zablát, és bevágtatott a bushba az első járhatónak tűnő részen. A gyér bokrokkal tarkított köves talajon valósággal repült a lovával. Az erdő közelében sűrűsödni kezdtek a bokrok. Dode leszállt a lóról, a tenger irányába fordította az állatot. Becéző szóval szólt hozzá, majd hirtelen tőrével két kisebb sebet ejtett rajta, s egy vesszővel ütni kezdte. A paripa fájdalmasan felnyihogott, nagyokat horkantva felágaskodott, aztán eliramodott a tengerpart felé. A leány futva elérte az erdőt, és erejét megfeszítve igyekezett beljebb. A Pra folyót akarta elérni, de maga sem tudta, hogy éppen ellenkező irányba indult. Rövid pihenőkkel három napig étlen-szomjan kóborolt, míg a
negyedik napon nagyobb tisztást pillantott meg, kunyhókkal, emberekkel. Óvatosan kúszva közelítette meg a maniókát törő asszonyokat, és sokáig mozdulatlanul lapulva hallgatta beszélgetésüket. Érezte, hogy ereje fogytán van − felállt, támolyogva elindult a dermedten rábámuló kis csoport felé, motyogott néhány szót, majd összeesett. Az asszonyok több napig ápolták a fiatal leányt A falu főnöke is meghallgatta menekülésének történetét, és megnyugtatta, hogy biztonságban van. Azt is elmondta Dodénak, hogy nagyon messzire került a Pra folyótól és nagyon közel az adansi törzs falvaihoz. A lábadozó Dode többször egymás után kiejtette Akkono nevét. Az asszonyok figyelmesen néztek rá, aztán sajnálkozva bólogattak. Dode eleinte azt hitte, nem értik beszédét, ám ekkor felfigyelt egy fiatalemberre, aki egy fához támaszkodva, érdeklődve hallgatott. Akkono nevére merőn Dodéra nézett, két kezét arcához emelte, fejét jobbra-balra ingatta, majd mutatóujját ajka elé emelte − titoktartást kérve −, másik kezével az erdei ösvény felé bökött. A lány azonnal megértette. A kis közjáték másodpercek alatt játszódott le, rajtuk kívül más nem vette észre. Bár nem túl biztonságos naplemente után egyedül, fegyver nélkül bemerészkedni az őserdőbe, Dode mégis rászánta magát. Az ösvény egy kis tisztásba torkollott. Egy düledező pálmalevélkunyhó árnyékából kilépett a titokzatos fiatal férfi, akinek neve Kvame volt. Szigorúan kifaggatta szökésének körülményeiről a lányt − aztán rövid töprengés után nekiszegezte a kérdést: − Milyen a külseje annak az öregnek, akit Cape Coastban megvakítottak a fehérek? − Vékony, törékeny ember. De egyáltalán nem öreg. Annyi idős lehet, mint te. Csak szebb nálad! − Aha! − biccentett Kvame. − Összekavarom őket.
Szóval aki megszöktette, az volt az öreg. − Dehogyis! Az is fiatal volt, mint te! Csak nálad jóval vállasabb, erősebb! És én is segítettem a szökésben! Kötelet rejtettem el a bástyán, Osei meg… − Szép kis harcos lehet a te Oseid, ha egy lány segítségére rászorult! − mordult föl Kvame. − Nem mondanál effélét, ha egyszer is érezted volna fejeden az öklét! − csattant föl Dode. − Igenis én rejtettem el a kötelet, igenis kellett Oseinek a segítség, igenis Akkono fiatal és okos! Nálad biztos, hogy okosabb! – A szeme szikrázott. A fiú elnevette magát. − Jól van, kis Dode! Ne prüszkölj, mint egy oroszlánkölyök! Most már tudom, hogy te vagy az! Ha akarod, elviszlek Akkonóékhoz, ámbár… − és végigmérte a lányt – ámbár az út hosszú is, veszélyes is. − Gyerünk! Most rögtön! − erősködött a lány. − Jó, jó, majd holnap hajnalban… Ne félj, megvár Akkono! − csitította Kvame, s magában elismerően állapította meg: „Ez igen! Ez a lány mindenre képes!” Az út valóban hosszú volt. Többször felhőszakadás zúdult a két fiatalra. A Nsaki megáradt, s Dodénak bizony nemigen lett volna ereje az átúszásra. Kvame segített neki az átkelésnél, a másik parton kunyhófélét eszkábált számára, hogy úgy-ahogy védve legyen az esőtől. Úgy bánt vele, olyan gyöngéden, mintha csak a bátyja lenne. Végre feltűntek egy falu kúp alakú kunyhói. A legszélsőből kilépett valaki – mozgása, külseje megdobogtatta Dode szívét. − Osei! − sikította, és szinte repült. Egy perc múlva egy öreg baobabfa alatt térdelt, s a szelíden mosolygó Akkonót ölelte görcsösen. – És most mesélj, kicsi Dode! − jutott végre szóhoz Akkono.
Észre sem vették, hogy Kvame és Osei szép csöndben elsompolyogtak mellőlük. Dode hamarosan hasznos segítőtársává vált a két szökevénynek. Teljes biztonsággal járt-kélt a csúszómászók miatt veszélyes bozótosban. Társai nemegyszer megcsodálták, milyen ügyesen, szinte hangtalanul tudott felkúszni a legmagasabb fára is, és úgy elrejtőzni a lombok között, hogy szinte észrevétlenné vált. Akkono időnként hírvivő és felderítő feladatokkal bízta meg, s ezeket a bátor leány mindig pontosan teljesítette. Hónapok teltek el így. A település lakói felváltva látták el élelemmel a kis csoportot. Ezen a reggelen Osei apja volt a soros. Hajnalban vadászni ment, s most friss húst és tökedényben vizet vitt Akkono kunyhójához. Halkan szólította az ifjút. Válasz nem érkezett. Lehajolt, hogy a bejárat elé tegye az ételt. Szeme összeszűkült − valami oda nem illőt vett észre. Egy idegen nyílhegy! Egy ugrással a kunyhóban termett. Odabenn sehol egy lélek, és mindenütt dulakodás nyomai. Osei és Dode késő délután értek haza. Az öreg vadász feldúltan mesélte el a történteket. Az asszonyok eddig már átkutatták a környéket, s mindegyre fölharsant a kiáltás: − Akkono! Akkono! Osei és a lány nem hitték, hogy Akkono bárhová is egyedül el mert volna indulni. Hogyan is tehette volna? Dode mondta ki mindkettejük gondolatát: − Vérnyom sehol, tehát vadállat nem hurcolhatta el. Azt hiszem, Akkonót vagy valamelyik ellenséges törzs, vagy a fehérek rabolhatták el. Az egész falu körülöttük tolongott, s egymás szavába vágva sorra vették, kik fordultak meg falujukban az elmúlt napokban. Egy reszkető fejű öreg túlkiabálta a többit:
− A Sasabonsam tette, ki más? Ez a ti Akkonótok ki tudja, hol járkált, kikkel barátkozott? Még az északi asanti törzsbeliekkel is, akik pedig ősi ellenségei a délieknek meg a denkyeráknak és a tengeri törzseknek! Most aztán itt van! Elvitte a Sasabonsam! Ti meg levághatjátok a fehér kakast! Osei tisztelettel végighallgatta az öreget − bár egy szavával sem értett egyet. Ám Dode nem tudta fékezni magát, s csengő hangon replikázott: − Még hogy a Sasabonsam?! Hát ti nem hallottátok még, hogy Mani Akabe, a legvitézebb fekete harcos egyszer s mindenkorra legyőzte a Sasabonsamot? A többiek, főleg a fiatalabb férfiak, helyeslően morogtak. Dode folytatta: − Ha pedig mégis van Sasabonsam, fehér annak a bőre, és Ballochnak, Olafnak vagy Smithnek hívják! Osei és a lány négyszemközt is azt latolgatták, mi történhetett. A jobbik eset az lett volna, ha valamelyik ellenséges törzs harcosai ejtették volna foglyul. Hogy így van-e, azt gyorsan megtudhatják a dobok segítségével, és barátaikkal gyorsan kiszabadíthatják a fiatalembert. − Ez nem lehetséges… nem, nem! − füstölgött Osei. − Ugyan kinek kell egy vézna, vak ember, akit rabszolgának sem lehet eladni? − Így igaz! − hagyta rá Dode. − Bizonyos, hogy nem pusztán rabszolgát akartak szerezni, nekik Akkono kellett, és senki más! Az a kérdés, hogy fehér zsoldosok hurcolták-e el, vagy sem. Akárhogy is van, gyorsan kell cselekednünk, mert Akkono élete veszélyben forog! Figyelj csak rám! Délutánra már készen állt a terv. Dode búcsút vett Oseitől. Kevéske ennivalón kívül egy éles tőrt vitt magával. Dode egyenesen a tengerpartra, a christianborgi dán erőd felé igyekezett. Gyanította, hogy itt, az egyik legjelentősebb rabszolga-kereskedelmi központban kell társukat keresnie.
Átvágott a avayassói dombok tövében húzódó szavannán. Estére már a tengerpart közelében járt. Itt-ott villogó tüzek jelezték, hogy emberlakta helyre jutott. Meglapult a falu szélén. Asszonyi szó ütötte meg a fülét. A lány nemcsak óvatos volt és ügyes, de okos is. Tudta, hogy a nők mindenütt szívesen és hosszasan pletykálgatnak errőlarról. Közelebb kúszott a tűzhöz, és hallgatózott. Szó esett sok mindenről, ám ezek a dolgok Dode számára közömbösek voltak. Már éppen mozdult, hogy odébbáll, mikor ismerős név ütötte meg a fülét. – …Obitu lánya nem megy az erődbe. Az anyja azt kiáltotta az urának, nem engedi, hogy a fehér varázslók megegyék a gyereket. A gyerek bőgött, az anyja úgy zörgött a fazekaival, hogy a nagy Obitu nem mert ellenkezni. Az asszonyok kuncogtak. Nekik is voltak fazekaik, és alkalomadtán használták is őket. „Obitu a fehérekkel barátkozik? Lehetetlen! − döbbent meg Dode. − Obitu az ellenségünk lenne? Ámbár Akkono is azt mondta… Vagy tévedett volna? És miért akarná a nagy Obitu egyetlen kicsi lányát a fehéreknek adni?” − Mióta Obitu a dánok körül sürgölődik − kántálta egy öregasszony −, elhagyta a dzsu-dzsuja. Betegség szállta meg, naphosszat a kunyhójában fekszik. Legalábbis úgy mondják. Pedig… Hé! Mi mozog ott? − Az asszony hirtelen lehajolt, felkapott egy megszenesedett fadarabot, és Dode rejtekhelye felé hajította. A lány lélegzet-visszafojtva hátrált. A hajnal a dán erőd közelében érte. Tőrével levágott egy hajlékony ágat, lemetszett néhány fürt banánt, a gyümölcsöt az ág két végére erősítette. Vállára vette, s elindult. Alig tett pár lépést, a fák közül Osei bukkant elő. Vajon hol járt eddig, és mit végzett? Körülpillantottak − az ösvényen sehol egy lélek! Behúzódtak a bokrok közé, s gyorsan suttogva beszélgettek.
Percek múltán csak a bokrok hullámzása mutatta, merre tűntek el. Az erőd előtt asszonyok, férfiak várakoztak kapunyitásra. Gyümölcshalmok, bégető kecskék, kotkodácsoló baromfiak, kiáltozó, nyüzsgő emberek mindenütt. A lány hagyta, hogy a piacozók magukkal sodorják, be az erődbe. Egy-egy vállasabb férfi, terebélyesebb asszony mögé húzódott. Ám ha valaki jobban odafigyel rá, láthatta volna, hogy mindent és mindenkit alaposan szemügyre vesz. Akkonót foglyul ejtése óta most vezették másodszor Björneband elé. Hosszú szomjazás után végre ihatott egykét kortyot. Kifinomult szaglása jelezte, hogy afrikai férfi áll a közelében − a csak bennszülöttek által használt pálmaolajat érezte meg rajta. − Soha nem láttam ezt a vakot − ingatta fejét a pálmaillatú, aki nem volt más, mint a gyöngélkedő Obitu küldönce. − És biztos vagyok abban, hogy uram előtt is ismeretlen. Figyelmesebben szemügyre vette Akkono arcát, s felkiáltott: − Te kutya kölke! Déli törzsbéli létedre az asantikat támogatod, akik nemcsak a denkyerák, de a mi ellenségeink is?! Aki pedig így cselekszik, ezerszeresen rászolgál a halálra, kivéve persze, ha megnevezi cinkosait… − Elhallgatott, várta a hatást. Közben szemével a tolmács és az erődparancsnok felé intett. Azok bólintottak. Akkono megnyalta cserepes ajkát, majd mély, zengő hangon megszólalt. (Björneband szinte hátrahőkölt ettől a hangtól.) − Te akartad, hogy a fehér emberek előtt válaszoljak, hát megteszem. Te fogod szégyellni, mert te és társaid, de főnököd is népetek árulói vagytok. Ti játsszátok a szabad
férfiak százait rabszolgaként a fehérek kezére. És miért teszitek? Aranyért, azért az átkozott aranyért! Hiába gazdagodtok azonban meg − közeledik a nap, amikor elnyeritek gyalázatotok büntetését! Engem elpusztíthattok − zengett a hangja −, de én csak egy ember vagyok. Jön majd helyettem más! Aki saját népére emeli kezét, annak elsorvad szíve, keze, lába. Nincs több szavam hozzád! A fogoly nyugalma, méltósága, szavainak szenvedélye felbőszítette Obitu küldöttét. Björneband gúnyosan vigyorgott, míg Jensen hűen tolmácsolta Akkono szavait. A sarokban lapító Kofit pedig mélységes aggodalom fogta el. Igaz ugyan, hogy ügyesen foglyul ejtette és a dán kezére játszotta ezt a vak fajankót, aki állandóan keresztezi az útjait. Igaz az is, hogy 300 csengő arany üti érte a markát. De mi lesz akkor, ha a fickó igazat mondott, és csakugyan többen vannak? Ez a vigyorgó dán meg egy kézlegyintéssel elküldte Obitu jobbkezét, anélkül hogy a vakból kiszedte volna cinkosai nevét! És valami lányról is beszélnek… És akkor jaj neki! Nem lesz egy nyugodt perce sem. Töprengéséből arra riadt, hogy a dán vörös szakálla szinte az orrát súrolja. − Nos, barátom, mi a véleményed az ügyről? Tetszette a hegyibeszéd? Kofi ugyan nem tudta, mi az a hegyibeszéd (izzadt is eleget Jensen, amíg szó szerint valahogy lefordította), de annál jobban értette Björneband indulatát! A kapitány elégedetlen, a kapitány rosszkedvű, a kapitányt ki kell engesztelni! − Engedd meg, kegyes uram, hogy három napot az erődben tölthessek! Majd én kiszedem ebből az Akkonóból az igazat. − Rendben van. Addig maradhatsz, míg Obitu törzsfőnök meg nem üzeni, mikor kezdi meg az aburi erdő átkutatását. Ha addig nem vergődsz vele zöld ágra, magadra
vess! − És öklével fenyegetően hadonászott Kofi orra előtt. Az ajtón újabb fekete lépett be, két katona között. − Nos? − kérdezte Björneband. Kezdte unni ezt a sok locsogást. A hírnök Jensen, a tolmács felé fordult. − Obitu, az én uram, üzeni, hogy folytatja a kutatást a parti falvakban, és felkészül az aburi erdő átfésülésére. A lányt nem sikerült megtalálni, de ha kézre keríti, megüzeni neked: a madár a fészkében van! Addig is azt kéri tőled, add át neki Akkonót! Ő lesz a csalétek, akit társai bizonyára ki akarnak majd szabadítani. Az asanti harcosok, akik a barátai, nem merészkednek az aburi erdőnek még a környékére sem, mert az túl messze van asanti földtől. − Elég – dörrent rá a dán. − A te urad, Obitu, kedves szavakat mond. De hol marad a lánya, aki e kedves szavak igazát szavatolná? Mondd meg uradnak: azonnal elküldöm hozzá szeretett Akkonóját, amint ő elküldte hozzám szeretett leányát. És most menj! Dode ezen a délelőttön is ott guggolt a lármázó, hadonászó árusok között. Hátulról valaki a nevén szólította. A lány ingatni kezdte a fejét, jelezve, hogy hallotta a megszólítást. A mögötte guggoló férfi asanti nyelven folytatta, lassan, tagolva: − Figyelj rám, Dode! Osei segítségével elfogtuk Obitu harcosainak nagy csapatát, akik téged kerestek. Osei apja északra küldte őket, egyenest harcosaink hálójába. Egy sem menekült meg. Obitunak semmi kedve sincs több katonáját az aburi erdőkbe küldeni, mert Osei Bonsu, a mi nagy királyunk megüzente: ha tovább folytatja a rabszolgák eladását, kígyómarásba fog belehalni. Jól figyelj, Dode! Most besétálsz az erődbe. Ha a fehér úr valami madárról kérdez téged, feleld azt: a madár kirepült a fészkéből. És ne félj semmitől! Sokan vagyunk, és rajtad tartjuk a szemünket.
Dode hátra sem nézett. Unottan felállt, és ringó csípővel elindult az erőd bejárata felé. A nyitott kapuban katona állta útját. A leány rámosolygott, azután azt kérte angolul, vezessék Björneband kapitány elé. A fegyveres az angol szó hallatára meglepődve rábámult, aztán feldübörögött az emeletre. Dode a haját igazgatta, ékes angol nyelven, fejét felvetve mondta: − Én Obitu főnök lánya vagyok. − A sudár termet, a fehér gyolcsruha és a hibátlan angol beszéd megtette a magáét. A tiszt egészen a nagyterem ajtajáig kísérte. − Bújjatok, be! − kiáltott ki Björneband, fejét fel sem emelve valami elszámolásból. Dode kecsesen belibbent. − Uram! − szólt angolul. Ekkor érte a kapitányt az első meglepetés. Obitu kislányról beszélt, a jövevény pedig tizennyolc-húszéves forma, fehér lepelbe burkolt, karcsú leány! − Üdvözöllek, Obitu leánya! − szaladt ki a száján, akarata ellenére. − Jó reggelt, uram, örvendek, hogy találkozhattam önnel! − bókolt Dode kifogástalan angolsággal. A leány büszke tartása és − mit tagadjuk − kifogástalan angol beszéde kissé zavarba hozta Björnebandot. Ő maga ugyanis éppen hogy törte e nyelvet. – Nagyon jó, nagyon jó! – csapott örömmel a térdére. – Mit üzen, madárkám, a derék Obitu? Dode ringó csípővel közelebb lépett a dánhoz. − Uram, a madár sajnos kirepült fészkéből, de bízzál vadászainkban! Az én apám, Obitu üzeni a nagy fehér embernek: vigyázzon, mert lehet, hogy idegenek akarnak közelébe férkőzni, leánya képében! − Jó, jó, majd vigyázunk! − biccentett Björneband. – És mondd csak, leányom, izé… mi is a neved? Különben nem fontos! Úgysem tudom megjegyezni ezeket a fekete
neveket. Mary leszel, és kész! − Nagyot hahotázott saját leleményességén. − Ha te úgy akarod, uram − bókolt Dode −, Mary leszek. Remélem, a kis kisasszonykának is tetszeni fogok. Björneband rekedten fölnevetett. Kedvére való volt a tűzrőlpattant feketeség. Megragadta a lány vállát, és a szomszéd terem felé tuszkolta. Már előre élvezte rátarti és finnyás felesége várható megrökönyödését. Asszonya ugyanis régóta berzenkedett, hogy ura barbár fekete szolgálót akar hozatni egyetlen Katrinéjük mellé. − Hölgyeim! Bemutatom az új szerzeményemet! − Jó reggelt, asszonyom, jó reggelt, kisasszony! – Dode kifogástalan modorú társasági hölgyként hajtott fejet. Björneband hahotázott. A tíz év körüli Katrine azonban nem várta meg, míg anyja megszólal, hanem ugrándozni kezdett, kézen ragadta Dodét, és kivonszolta a folyosóra. − Nos, asszonyom − tárta szét karját szertartásosan a vörös dán −, be kell ismernie, most az egyszer melléfogott! Remélem, megadja a kellő tiszteletet egy kiváló fekete főnök kitűnően nevelt leányának. A kövérkés, piros arcú kapitányné mély lélegzetet vett, és felháborodott szóáradatra tátotta száját, ám Björneband idejekorán észrevette szándékát, s hangot váltott. − De kedvesem! − veregette meg csillapítóan az asszony karját. − Ez a szépen kisuvickolt vadlány egész kellemes jelenség. − De…! Hogy mondhat ilyet! − Aztán meg, lássa be, mint angolnyelv-tanár is hasznára lehet Katrinének. És végül − a kapitány szigorú arcot vágott, és intőn felemelte az ujját − amíg itt van ez a kis szerecsen, az apját is a markomban tartom! − Jó, jó − adta meg magát a felesége −, talán igaza van. Lehet, hogy Katrine kevesebbet fog az istállók
környékén meg a maga mocskos beszédű katonái közt forgolódni… − Na látja! − nevetett Björneband, és kidübörgött. Katrinét felvillanyozta új játszótársnőjének jelenléte. Már másnap azért toporzékolt apjának (aki a maga módján nagyon szerette a kis vadócot): szerezzen neki akár a föld alól is egy tamtamdobot. Mary ugyanis azt ígérte, megtanítja a kezelésére. Björneband szeme felcsillant. Ez a tudomány tán még neki is hasznára válhat. Nyomban megbízta Jensent, járja végig a közeli falvakat, s kerül, amibe kerül, de dob nélkül ne jöjjön haza! Dode ravaszul arra kérte kis védencét, vezesse körül az erődben, mert ő bizony még sosem látott ilyen hatalmas épületet. Kedveskedve azzal biztatta az izgatott kislányt, hogy míg körbejárják új lakóhelyét, menet közben is tanítja a tamtam kezelésére. Katrine ebéd után, mit sem törődve a gyilkos hőséggel, kiszaladt az árkádok alá, nyomában a készséges Maryvel. Hol egyikük, hol másikuk ütögette a titokzatos kis eszközt, s közben Katrine szakadatlanul locsogott, dánangol keverék nyelven. Felérve a nagy körbástyára (sehol egy lélek, mindenki, még az őr is, árnyékba húzódva szuszogott), Dode komolykodva kivette a dobot a lányka kezéből. Gyorsan pergő ujjaival a következő üzenetet verte ki rajta, halkan, nagyon halkan: − Én, Dode, keresem Akkonót! Jelezz nekem, barátom! Jelezz! – Ez mit jelent? − kíváncsiskodott a csitri. – ,,Ma igen meleg van, erősen csípnek a legyek” − felelte ártatlan ábrázattal a „társalkodónő”. − No, kisasszony, finoman, halkan játszd utánam! És pár perc múlva újra felhangzott az üzenet, most már Björneband leánya verte: „Én, Dode, keresem
barátomat…” A két lány fel s alá járkált, aztán átlibbentek az északi s végül a nyugati bástyára. Sehol egy lélek! Az őrök valahol árnyékba húzódtak s bóbiskoltak, bennszülött fogolynak pedig, aki esetleg szánt szándékkal vagy akaratlanul Dode árulójává válhatott volna, errefelé se híre, se hamva. Dode mosolygott a dán kislány fickándozó életörömén, de közben feszülten fülelt minden apró moccanásra, zörejre. A déli bástya közepe táján rozsdás vasrácsra lett figyelmes. És mintha valami mocorgásfélét hallana! Állat lenne? Az izgalomtól nyelni is alig tudott. − Kisasszonyka! Szaladj csak a déli torony elé! Ott tágasabb a hely! Olyan szépen mozogsz, hogy megtanítalak egy-két táncra. Most dobolni kezdek, te pedig nekem háttal, lassan közeledj, így! Ne félj, senki nem lát bennünket! – Nagyszerű! sikkantott Katrine. – Édesanyám is sokszor mondja, hogy majd ha megnövök, bálba fogok járni, sok szép ruhám lesz, és… − Eliramodott. Dode leguggolt, körüllesett, leheletfinoman kipergette a dobon: „Akkono! Jelentkezz!” Szíve vadul kalimpált. A rács alól mély, fájdalmas sóhaj érkezett. – Én vagyok… − Kisasszony! − csengett Dode-Mary hangja. − Bújj el valahová, én meg majd megkereslek! Fülét a vasrácsra tapasztotta, szemét eltakarta, mintha hunyna. − Akárki vagy, beszélj! − Akkono vagyok − lehelte a rács. − Vigyázz, kis Dode, mert az áruló Kofi itt bujkál az erődben! Ő hurcolt ide cinkosaival. Könnyen ráismersz: éreztem, amíg letepert, hogy a bal kezének második és negyedik ujja hiányzik. Obitu, a másik áruló, de ő ravasz, mint a sakál! Nem merészkedett ide, hanem egyik emberét küldte. Óvakodjatok az aburi domboktól! És ne féljetek: sokan vagytok… – A
mély, fátyolos hang elnémult. „Él! Akkono él! − ujjongott Dode. − Csak ez a vörös kis macska ne lenne a nyakamon!” − Segítünk! Tarts ki! − súgta, és Katrine keresésére iramodott. A kislány két lőszeres láda közt kuporgott, és bóbiskolt. Dode lehajolt, karjára vette, és fölvitte az emeleti termekhez. Egy öreg dán asszony − Katrine egykori dajkája – sopánkodva vette át tőle a mélyen alvó gyereket. Dode behúzódott kamrácskájába. (A folyosó végén, közvetlenül a lépcső mellett nyílt − szűk, ám tiszta zugocska volt.) „Akonno él, de a hangja aggasztóan gyenge! Megkínozták tán?… Igen, bizonyára. Ha sikerül is kiszabadítana vajon kibírja-e a menekülés fáradalmait?” Órák hosszat gyötrődött, míg aztán elnyomta a jótékony álom. Gongütésre ébredt − valahol az emeleten uzsonnára kongattak. A lány kapkodva megmosta arcát. Tudta, hogy étkezéskor Katrine széke mögött a helye, s neki kell felszolgálnia. Az ajtón kilépve szinte nekiszaladt egy magas, fekete bőrű férfinak, aki − hogy fékezze Dode lendületét − ösztönösen elkapta a lány karját „Obitu leánya” zavartan mentegetőzött, a másik vigyorogva bámult rá. − Ej, de csinoska vagy! − dünnyögte. − Honnan kerültél ide? Most mit feleljen? Dode zavartan lesütötte a szemét. És ekkor tetőtől talpig megrázta az iszonyat. A karját markoló kéz negyedik ujja tőből hiányzott! Kofi! − Kitépte magát a férfi kezéből, és rohanni kezdett. „Mit tegyek? Bármelyik percben leleplezhet! És akkor végem lesz, de Akkonóval sem sokat teketóriáznak!” Dobogó szívvel feszengte végig az étkezést,
szórakozottan felelgetett Katrine csacska kérdéseire, aztán egyszer csak nem bírta tovább. Mormogott valamit, felállt, és kisurrant a teremből. Senki nem figyelt rá. Kofi reggel óta hiába próbált bejutni Björnebandhoz. A dán okos ember volt − tudta, hogy a vadat fárasztani kell. Minél olcsóbban akart hozzájutni az áruló híreihez. Néni tudta, hogy Jensen órákkal ezelőtt hazazavarta Obitu emberét − anélkül hogy meghallgatta volna. Dode berontott a szobájába. Vállára vetette bő, fehér felsőruháját, s alá rejtett egy sűrű szövésű háncshengert. (A furcsa tárgyat már egy napja őrizgette-rejtegette. Osei, az okos, mindenre gondoló Osei egyik földijével küldte be az erődbe.) Izgatottan kilesett. Sehol senki! Meztelen talpán zajtalanul osont folyosóról folyosóra, benyílóból a katonák őrhelyei felé. Végre, Björneband parancsnoki terme előtt, a mély ajtónyílásba húzódva megpillantotta azt, akit keresett. Kofi hátát az ajtónak vetve guggolt, fejét összekulcsolt karján nyugtatta. Várakozás közben elnyomta az álom. Dode szeme összeszűkült. Óvatosan elővonta ruhája alól a háncsdobozt. Egészen közel tartotta Kofihoz, majd hátralépett, többször vadul megrázta, s végül Kofi lábához koppantotta. Aztán rohant, ahogy a lába vitte! Zihálva bújt meg a folyosókanyarban, s egy láda mögé lapulva leselkedett. Száját véresre harapta az izgalomtól. A zajra az alvó fölriadt. Egy pár percig kábán bámult maga elé, majd lábánál észrevette a háncshengert. Kíváncsian érte nyúlt. Dode a láda mögül csak annyit látott, hogy Kofi előrehajol − rémes ordítást hallott −, majd alakja furcsán megnyúlik, karját feje fölé kapja, fölpattan, tántorog egy kicsit, s hangtalanul összeroskad. Dode úgy osont el onnan, mint aki kísértetet látott. Elbújt a szobácskájában, s vagy negyed óráig erőlködött, hogy foga vacogásán úrrá legyen.
Björnebandnak uzsonna után nemigen volt kedve, hogy visszatérjen parancsnoki barlangjába, pedig a számvevő tiszt kimutatásait igazán ideje volna már átnéznie. Inkább hosszas beszélgetésbe kezdett helyettesével. Ám hirtelen, a mondat közepén beviharzott Jensen, s szinte rákiáltott: − Uram, ezt a feketét… Kofi vagy hogy is hívják… holtan találták! Borzalmas látvány! Egészen kék, és alig ismerni rá! − (Jensen arca szinte zöld volt az átélt látványtól.) − A feketét, azt mondják, kígyó marta meg. − Na tessék! − gurult dühbe Björneband. − Mindig történik valami! Temessék el! − intett. − De uram! A… a fickót a… − Nyögd már ki! − A parancsnoki terem előtt találtuk. Holtan! Kofi váratlan halála dühbe gurította a dánt − bosszantotta, hogy magával vitte titkait a túlvilágra. Ám az, hogy kígyó marta meg, és éppen az ő szobája előtt, páni félelemmel töltötte el. Ole Björneband nem volt gyáva ember – martalóclelke meg sem rezzent, ha véresre korbácsolt feketéket vagy haldokló katonákat látott, ám a kígyóktól, békáktól betegesen iszonyodott. Most is azonnal elrendelte a kígyóvadászatot. Emília asszony, a felesége, a hír hallatán felsikoltott, magához rántotta Katrinét. Jensen elrohant a paranccsal. Percek alatt teljes lett a fölfordulás. Ekkor Dode, aki már hosszabb ideje szótlanul állt a háttérben, előrelépett, és fölajánlotta segítségét. Előbb azonban − mondta − látni kell a holttestet. Biztosan felismeri a mérgeskígyók harapását − az ő vidékükön erre minden anya megtanítja a gyerekeit. Odakünn a katonák riadtan toporogtak, s nem sok hajlandóságot mutattak a kígyóvadászatra. Dode félretolta őket. Kezében egy jókora botot szorongatott.
Nem sokáig kellett keresgélnie. Negyedóra múltán a diadalmas Maryt négy tiszt kísérte Björneband elé. A lány farkánál fogva, kecsesen emelte magasba az alig 20 centiméternyi hüllőt. Björneband dülledt szemmel bámulta. − Vidd ki! Azonnal vidd ki! − sipította reszkető fejhangon. Mary engedelmesen elindult, ám még jól hallotta a parancsnok beszédét: − Romsfelden! Félő, hogy ezt a vakot is megmarják a kígyók. Elég volt elveszíteni egyik jó emberünket. Vitesse hát azt az Akkonót Obituhoz! Majd este megbeszéljük a részleteket! A lány az egészből csak a két ismerős nevet értette, ám ez is elég volt ahhoz, hogy szíve fájón összeszoruljon. Még aznap este faggatóra fogta Katrinét, s addig ügyeskedett, míg megtudta, mit terveznek barátjukkal. − Persze, azért nem mindent értettem − panaszolta a kislány. − Papa azt is mondta, hogy meg kell csiklandozni, a szokásos módon. Te érted? − nézett kíváncsian Maryre. − Ugyan, ezt csak úgy mondta a papa − felelte az reszkető szájjal. Hallott már egy s mást Björneband vallatási módszereiről, s rögtön tudta, hogy Akkonót − ha túl is éli a „csiklandozást” − csalétekként akarják felhasználni. Minél előbb el kell tűnnie, hogy idejében riassza a többieket! De hogyan?… A vacsoraasztalnál Katrine cica módra körülhízelegte apját: hadd lovagoljon ki másnap az új lovon! Majd Mary és Jensen elkísérik. Mert az új társalkodónő tud ám lovagolni is! − Björneband bólintott. Dode az angolok fogságában sok minden hasznosat megtanult, nem félt a lovaktól, mint általában, a bennszülöttek. Így hát nem meglepő, hogy másnap délelőtt
az istállóban szakértő szemmel nézegette az állatokat. Egynek-egynek még a farára is paskolt. A negyedik ló − ideges, fiatal kanca − igen megnyerte tetszését. Jensen hiába rázta a fejét, hogy ravasz dög ez, jó lesz vele vigyázni, Mary kedves-makacsul kitartott kívánsága mellett. Katrine meg kettőt-hármat toppantott, s minden úgy lett, ahogy akarta. Jensen a tegnapi kígyókaland óta akaratlanul is tisztelettel bánt a „fekete hercegnővel.” (Így nevezte magában.) Lassú ügetésben vágtak át a szavannán. Katrine vidáman csevegett a tiszttel, Dode mögöttük poroszkált. Árgus szemekkel lesett jobbra-balra. Alig közelítették meg az erdőt, észrevette a kínálkozó alkalmat. Egyszer-kétszer kegyetlen erővel megrántotta a zablát. Az állat ingerülten felnyihogott. – Vigyázat! Ez a dög valamiért dühös! − szólt hátra Jensen. − Vigyázok, uram, féken tartom! Dode ebben a percben fölfedezte a csapást. Bal keze körmét a ló fülébe mélyesztette. A kanca oldalt rúgott, és nekiiramodott. Mary-Dode még hallotta Katrine rémült kiáltását, Jensen szitkozódását, de aztán már semmivel nem törődött. Ráhasalt az állat nyakára, s egyre a fülét karmolta. Jó fél óra nyargalás után megfékezte a habzó szájú, dühödt kancát. Lecsúszott róla, s az idegesen horkanó hátas csánkjára, patájára kente a tőrrel megsebzett kezéből csurgó vért. Majd egypárszor jó erősen a farára csapott, és vadul rákiáltott. Egy perc múlva a ló eldobogott. Dode egy szinte megközelíthetetlen helyet keresett az erdőben, meglapult és várt. Délután szakasznyi katona indult keresésére. A csapásra azonban egyikük sem merészkedett. Kofi szörnyű halálának emléke még túl friss volt. Már visszafordultak, s lassan elérték a domb tetejét, amikor egyikük nagyot kiáltott. A ritkás ligetben békésen legelészett Mary lova. A
katonákat vezető tiszt magához csalogatta a bizalmatlan állatot, és tüzetesen szemügyre vette. A vérnyomok megerősítették gyanúját: a megvadult ló behurcolhatta a lányt valahová a sűrűbe, és halálra rúghatta. Björneband életében első esetben sajnált feketét; Obitunak megüzeni, hogy mi történt, hiszen végeredményben a leány felelős tettéért, hisz kísérője figyelmeztetése ellenére választotta a vad állatot. Ezzel napirendre tért az ügy felett. Dode eközben mind beljebb igyekezett az erdőben. Ismerte jól, nagyobb biztonságot nyújtott számára, mint az erőd az ott lakóknak. Már éjfél is elmúlt, mikor zsibbasztó fáradtság szállta meg. Felmászott egy fára, kiválasztotta az alvásra legalkalmasabb ágkeresztezést, s nem törődve semmivel, nyomban elaludt. Másnap hajnalban madárfüttyre ébredt. Bár minden gondolata Akkono és társai körül forgott, vigyázva haladt előre. Nagy óvatosan elkerült egy falut. Folytatta útját a csapáson, és csak késő este keresett menedéket egy óriás, vén fán. Még sötétben ébredt, de azonnal folytatta útját az ismerős tájon, egyenesen Obitu törzsének szálláshelye felé… Akkonót ez a hajnal az Aburi felett húzódó erdő mélyén, az egyik tisztáson érte. Ide hurcolták Obitu legmegbízhatóbb akim harcosai, miután a gúzsba kötött foglyot átvették − akár egy csomagot − Björneband embereitől. Maguk a harcosok nem is sejtették, ki az, akit éjjelnappal szemmel tartanak. A foglyot egy óriás baobabfa alatt a földre fektették. Éjszakánként Obitu parancsára tüzet raktak melléje, részben hogy Akkono barátai és szövetségesei minél könnyebben ráleljenek vezérükre. Akkono félönkívületben hevert a fa tövében. Kábulatából csak akkor tért magához, amikor egy-egy irgalmasabb szívű rabtartója ajka közé erőltette a vizesedény
csőrét, vagy szájába erőszakolt egy-egy falat ételt. Sebei, melyeket Björneband pribékje ejtett rajta, alig hegedtek be, máris a dúló-fúló Obitu legvadabb katonája vette kezelésbe. A világtalan fiú többször is úgy érezte, közeleg a vég − a hit azonban, hogy társai mindent megtesznek szabadulásáért, nem engedte elszakadni az élethez fűző szálakat. Obitu mindent elkövetett, hogy törzsének embereit, de a szövetséges törzsek, nemzetségek tagjait is félrevezesse. A tamtamdobok naponta többször is álhíreket röpítettek világgá Akkono szökéséről. Ám valami furcsa véletlen folytán hol itt, hol ott rebesgették, hogy Obitu, a déli törzsek legbüszkébb főnöke, nem is olyan feddhetetlen! Sőt, még az a hír is felütötte a fejét: Obitu összejátszik a gyűlölt dánokkal. Obitu azonban nem volt sem gonoszabb, sem kapzsibb, mint a déli törzsek legtöbb vezetője. Bár habozás nélkül akár a dánok, akár az angolok kezére játszotta − pénzért! − ellenségeit, valójában nem volt az arany rabja. Azt tartotta: régen, a nagy, dicső háborúk idején a győztes egyszerűen elnyisszantotta a legyőzöttek torkát vagy kicserélte saját embereiért − manapság meg eladja rabszolgának. Így a győztes is jól jár, a fehér kereskedő is − a rabszolgasorsra vetett pedig egyenesen a legboldogabb lehet, hisz életben maradt. Obitu jellemének legállandóbb vonása az ősi, feneketlen, atyáitól rá hagyott gyűlölet volt, melyet minden északi néger törzs, de legfőképp a hatalmas asanti király iránt táplált magában. Hogy mi volt ennek a konok ellenérzésnek az oka: egy hajdanán elhajtott kecskenyáj, egy elrabolt asszony vagy elfoglalt vadászterület? − ki tudja azt már! A déli törzsek azonban hűségesen őrizték az atyák örökségét, a gyűlöletet. − És akkor jön egy ilyen nyiszlett senkiházi, s megbékélést, szövetséget hirdet Dél és Észak között!
Ni Aji, az egyik accra törzsbeli főnök is értesült Akkono eltűnéséről és az általa egyáltalán nem tisztelt Kofi haláláról. Kéme hamarosan Akkono kiadatásáról, raboskodásának színhelyéről is biztos híreket szerzett. Megtudta azt is, hogy Obitu szolgának ajánlotta fel egyetlen leányát a dán parancsnoknak, ám a kislányt egy megvadult ló elragadta, s valószínűleg halálra rúgta. A hírt furcsának és ellentmondónak találta, mivel Obitu leánykája túl fiatal volt ahhoz, hogy a dánok lóra ültessék. Honnan tanult volna lovagolni egy kislány? Ni Aji délután összehívta a törzsi öregek tanácsát, hogy véleményüket kikérje. A gyűlést dobszó zavarta meg: az asanti harcosok vezetője adta hírül, hogy elfogták Obitu harcosait, akik kivallották: feladatuk Akkono társainak felkutatása és elrablása volt. Alig kezdték el a tanácskozás folytatását az accrák, mikor egy asanti hírnök futott be. Bizalmas beszédre félrevonta Ni Ajit, s bizony furcsa és meghökkentő mondanivalója volt! − Osei Bonsu, a nagy tekintélyű asanti király üdvözletét küldte Ni Ájinak, hosszú és sikeres életet kívánva. A terjengős, udvarias beszédből azonban lassan-lassan kibontakozott a lényeg: dán rabszolgavadász martalócok és Obitu legkiválóbb harcosai hatalmas asanti fogolyszállítmányt terelnek maguk előtt, egyenesen a parti erőd felé. A menetben asszonyok és gyermekek is vannak! Alkonyattájt el kell érniük az aburi erdők nyugati vonalát. Osei Bonsu emberei északi irányból üldözik a nyomorult rablókat, félnek azonban, hogy sikerül egérutat nyerniük. Ezért kéri a nagy király az accrákat: tegyenek félre minden ősi ellenségeskedést, és nyújtsanak segítséget: délről kerítsék be az erdőt, és így egyesült erővel szorítsák harapófogóba az ellenséget.
Ni Aji többször türelmetlenül közbevágott − illem és szokás ellenére −, hogy minél előbb a lényegre szorítsa a követet. − És Akkono…? − Igen, uram! Róla sem felejtkezett meg Osei Bonsu királyunk. Egy nagyobb asanti csapat már keresi őt. És természetesen a te bátor és hősszívű katonáidra is számítunk… − Teljesítem urad kérését − bólintott Ni Aji. − Fegyvereseink tüstént indulnak. − Béke veled, Ni Aji! A nagy király hálás lesz neked! A hírnök amilyen lassan és körülményesen szónokolt, ugyanolyan gyorsan eltűnt az erdőben. Ni Aji visszatért a tanácsba, és az öregek jóváhagyásával kiválasztotta a tizenkét legügyesebb, legfürgébb fiatal vadászt, hogy azok vigyék a hírt a törzshöz tartozó falvak főnökeinek. Megüzente: az erdő napnyugta felőli vonalán vessenek tőrt az ellennek, ott is, ahol a dán erődhöz vezető legrövidebb út húzódik. Egyetlen asanti fogoly sem juthat a fehérek kezébe − szólt kemény szava −, s akár élve, akár holtan kézre kell keríteni az átkozott fehér embereiket! A harcosok élére Akumit, a tapasztalt, ravasz és leleményes vadászt állította. Ni Aji sem maradt tétlen. Úgy határozott, maga vezeti embereit Akkono kiszabadítására. Bár nyugodt, mértéktartó volt nemcsak szavaiban, de indulataiban is, valahányszor a kétkulacsos Obitu főnök eszébe jutott, ökölbe szorult a keze. Egy óra múltán már közel negyven jól felfegyverzett, tapasztalt, a nyomolvasásban is jártas harcos gyűlt össze Ni Aji szállásán. Azonnal elindultak az aburi őserdő felé. Hamarosan mélyen benn jártak a rengetegben. Abban a késő alkonyati órában, melyben Ni Aji és
árnyékként lopakodó emberei már csak egy szarvasiramodásnyira voltak az aburi tisztástól, másvalaki is arrafelé igyekezett. Magas, erőteljes alak, jobb és bal oldalán egy-egy komor, fürkésző szemű fegyveres halad. A tisztásra lépve egyetlen intéssel elküldi embereit, és az eléje siető akim katonák is gyorsan odébbállnak. A vállas férfi egyenesen a baobabfa tövében magányosan, bódultan heverő alak felé siet. − Nos? − dörmögi. − Hogy érzed magad, te híres békeszerző? − Obitu! − riad fel Akkono, felismerve a hangot. Gyöngén, alig hallhatóan ejtette a szavakat. Obitu fölemelte a fiú fejét, megitatta a tökhéjedényből. − Akkono! − kezdte szemrehányóan Obitu. − Nem vagy hűséges hozzám, aki pedig a leghatalmasabb törzsfőnöke vagyok a parti törzseknek. Tudom, hogy az asanti király híve vagy! Én mégis jót akarok neked. Őrültség volt azt képzelned, szövetséget hozhatsz létre ősidők óta viszálykodók között! Amíg világ a világ, az oroszlán és a gazella soha nem fog békén heverészni egymás mellett. Osei Bonsu gyáva sakál! Harcosaim megugrasztották őt és legkiválóbb katonáit. Vége az asanti-uralomnak! Én, Obitu leszek itt az egyetlen úr! Akkono nem szólt semmit. Világtalan, szomorú, okos fejét figyelmesen fölemelte. – Abban pedig ne reménykedj − folytatta ingerültségét leplezve Obitu −, hogy cinkosaid majd megsegítenek! Ha látnád magad! Tested csupa seb, csont és bőr! És ugyanígy festenek a barátaid is. Már akit életben hagytam! − Csúnyán felnevetett. Akkono tovább hallgatott. Kifinomult hallása megérezte, hogy a magabiztos főnök hangja hamisan cseng. − Szövetséget ajánlok neked, én, Obitu, a fekete föld ura. Te okos vagy… − hízelgett. − Szólj hát!
Akkono ekkor nagyon megfontoltan, nagyon nyugodtan ráemelte sötét arcát. − Ez a válaszom néked, néped árulója, sima szavú gyilkos! − És kiköpött. Obitu ekkor taktikai hibát követett el: szándéka ellenére elveszítette a fejét. Ordítani kezdett: − Itt pusztulsz el, te kutya fia! Kígyók marnak halálra, akárcsak a kedves kis Dodét! Tőre után kapott, megragadta a fiú mellén a foszladozó ruhát. − Utoljára kérdem…! − Engem emlegettél, Obitu? − csendült egy határozott női hang. − Itt vagyok, én Dode, akit felfaltak a sakálok. – És kilépett a fák közül, karcsún, magabiztosan. − Meghalsz te is! − rikoltotta Obitu. Keze szúrásra lendült. Akkono rekedten felkiáltott: − Ne! Valami suhant a levegőben, valaki ordított, valaki csengőn fölnevetett. Obitu jobb keze fejét nyílvessző fúrta át, tolla percekig rezgett a tátott szájjal üvöltő férfi orra előtt. Dode egyetlen lendülettel Akkono előtt termett, s testével védelmezte tántorodva talpra álló barátját. Az események villámgyorsan követték egymást. A következő pillanatban Obitut erős kezek ragadták meg, s földre teperték. Kezét-lábát úgy gúzsba kötötték, hogy moccanni sem tudott. A dühödten hörgő, ordító törzsfőnök előtt Ni Aji magasodott fel. − Gonosz ember vagy te, Obitu! Ha bűneidet, fába vésnék, nem maradna, egészen a tengerig, egyetlen ép törzs sem! Elárulod saját néped, ártatlan férfiakat és gyerekeket juttatsz rabszíjra, csak hogy minél több aranyat harácsolhass! Igaz férfiakra rendezel hajtást, akik népeinket akarják megmenteni. Sakál vagy te, és sakál kölke! És téged
is sakálok fognak fölfalni! − Megbánod még, Ni Aji, amit velem teszel! A fehérek elhurcolják egész népedet, téged pedig maga a Sasabonsam ragad magával a tüzes hegyekbe, ha kezet emelsz rám! Ám, ha elengedsz − Obitu igen halkra fogta a hangját –, talán megkegyelmezek. − Te magad vagy a Sasabonsaml Te magad vagy a kegyetlenség, az irigység, a pusztítás, akinek nincs szíve, hogy érezzen, nincs lelke, hogy megbánja töméntelen bűnét! De erre nem is lesz időd! Saját néped fog ítélkezni fölötted! Vigyétek! − intett Ni Aji méltóságteljesen. Dode eközben ott térdelt a végletekig elcsigázott Akkono mellett. Föltámogatta, vízzel itatta, testének szörnyű sebeit hűs, nedves vászonnal gyógyítgatta. És ott állt mellettük két daliás férfi, akiknek megrendült arcán könnyek csorogtak: Osei és Kvame. A révületéből magához térő Akkono Dode ujjainak leheletfinom simogatását érezte arcán. Szavai messziről, nagyon messziről értek el hozzá. Végre megmozdult. − Ti vagytok azok? − suttogta, és lázas igyekezettel végigsimította a föléje hajoló arcokat. Dode elmosolyodott. − Hát persze. Itt vagyunk mind, akiket szeretsz, és akik szeretnek. Ekkor Kvame nem bírt tovább magával − fölpattant, páros lábbal a magasba ugrott, forogni kezdett tengelye körül, és félig énekelve kiáltotta: − A foglyok szabadok! Obitu fogoly! Fölöttük ekkor kelt föl a hold, s döngve megszólaltak a győzelmi dobok. A KÖTETBEN SZEREPLŐ IDEGEN SZAVAK MAGYARÁZATA
Aburi − A mai Ghana fővárosától, Accrától mintegy 70 km-re kezdődő erdős, dombos vidék, faluval. Sok évszázados fái, ősi növényzete miatt védett terület. Egy része botanikuskert, kirándulóhely accrák − A parti terület egyik legnépesebb törzse. Feltehetően Nigéria felől vándoroltak e területre adansik − Halásza-vadász törzs asantehene − Az asanti király asantik − A mai Ghana − a régi Aranypart − egyik legnépesebb törzse. Királyait 1570-től ismeri a történelem. Területükön arany, gyémánt és más természeti kincsek találhatók. Az utolsó legharcosabb törzs, mely hosszú háborúskodás után kénytelen volt behódolni az angoloknak atumpán − Állati bőrből készült afrikai dob, mely a bőr feszítettségétől függően magasabb vagy mélyebb hangot adott. Ősi hírközlő eszköz, zeneszerszám bush – Angol szó, a magas fűvel benőtt, bozótos, bokros terület megnevezésére Christianborg − A ghanai főváros Osu negyedében a svédek által 1657-ben épített hatalmas erőd. Az angol gyarmatosítók 1850-ben − több más erőddel együtt − megvásárolták dzsu-dzsu − Angolul: jou-jou. Általában szellem, de háziszellem is, melyet az őslakosság − egyes helyeken ma is − kunyhójában őriz. Rendszerint fából faragták, és emberi alakot ábrázolt, néha párosan, férfit és nőt. Tőle vártak védelmet és segítséget Fort James − A ghanai főváros nyugati partsávja mentén 1673-ban épített erőd. Eredetileg is az angolok tulajdona
kanoé − Trópusi fafajtából készült, karcsú, hosszú csónak, melyet ember- és termékszállításra használnak a folyókon és a tengerparthoz közel kente − Az őslakosság színes fonalakból szőtt népi és nemzeti díszviselete. Alatta fehér nadrágot és nyak nélküli inget hordanak. Használata hasonló a római tógaviselethez. A szövés mintája változó, más-más jelentésű (pl. harci, békés stb.) plantin − A banánhoz hasonló, de kb. kétszer hosszabb és vastagabb gyümölcsfajta, melyet elsősorban szárazon sütve fogyasztanak. Kedvelt eledele a fehér embereknek is São Jorge da Mina − A régi Aranypart első erődje. Portugálok építették 1482-ben, Cape Coast-tól nyugatra. Az erődhöz számos népmese és legenda fűződik. A restaurált erőd kirándulóhely napjainkban TARTALOM A fekete bejáró A bőrzacskó Jel a sziklán Akkono A kötetben szereplő idegen szavak magyarázata HU ISSN 0324-3222 ISBN 963 11 3494 6 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Szikra Lapnyomda (83-0878), Budapest, 1983 Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Felelős szerkesztő: Grabner Mária Műszaki vezető: Haás Pál A szöveget gondozta: B. Hári Lenke Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea 60 000 példány Terjedelem: 11,64 (A/5) ív. IF 4913
