Romsics Ignác - A magyar jobboldali hagyomány - 1900-1948

A MAGYAR JOBBOLDALI HAGYOMÁNY, 1900–1948

Romsics_Jobbold.indd 1

2009.03.16. 18:38:15


2009.03.16. 18:38:17

A MAGYAR JOBBOLDALI HAGYOMÁNY, 1900–1948 Szerkesztette Romsics Ignác

O S I R I S K I A D Ó | B U DA P E S T | 2 0 0 9


2009.03.16. 18:38:17

A kötet szerzõi ABLONCZY BALÁZS • NICOLAS BAUQUET • IFJ. BERTÉNYI IVÁN • BÉKÉS MÁRTON • EGRY GÁBOR • GYURGYÁK JÁNOS • KEREPESZKI RÓBERT • OLASZ LAJOS • PAKSA RUDOLF • PÜSKI LEVENTE • ROMSICS GERGELY • ROMSICS IGNÁC • SPANNENBERGER NORBERT • TURBUCZ DÁVID • UJVÁRY GÁBOR • UNGVÁRY KRISZTIÁN • VONYÓ JÓZSEF • ZEIDLER MIKLÓS

A kötet megjelenését támogatta a Habsburg Történeti Intézet és a Politikatörténeti Alapítvány

© Szerzõk, 2009 © Osiris Kiadó, 2009 Szerkesztés © Romsics Ignác, 2009 Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tároláshoz a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulása szükséges. Osiris Kiadó, Budapest www.osiriskiado.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének a tagja. A kiadásért felel Gyurgyák János Szöveggondozó Kárpáti Zsuzsa Mûszaki szerkesztõ Környei Anikó Tördelõ Lipót Éva Borítófotó: A Szent Korona közszemlére tétele a Szent István Emlékév alkalmából, 1938 (MNM TF) Nyomta és kötötte a Dürer Nyomda Kft., Gyulán Felelõs vezetõ Kovács János ügyvezetõ igazgató ISBN 978 963 276 030 8


2009.03.16. 18:38:17

TARTALOM

7

34

73

Romsics Ignác BEVEZETÉS. AZ EURÓPAI ÉS A MAGYAR JOBBOLDAL ALAPTÍPUSAI Ifj. Bertényi Iván A SZÁZADELÕ POLITIKAI IRÁNYZATAI ÉS TISZA ISTVÁN Püski Levente VÁLASZTÁSI RENDSZER ÉS PARLAMENTARIZMUS A HORTHY-KORSZAKBAN

102

Olasz Lajos A KORMÁNYZÓI JOGKÖR

138

Turbucz Dávid A HORTHY-KULTUSZ

167

Ablonczy Balázs BETHLEN ISTVÁN ÉS TELEKI PÁL KONZERVATIVIZMUSA

186

Spannenberger Norbert A POLITIKAI KATOLICIZMUS

214

Békés Márton A LEGITIMISTÁK ÉS A LEGITIMIZMUS

243

Vonyó József GÖMBÖS GYULA JOBBOLDALI RADIKALIZMUSA

275

Paksa Rudolf SZÉLSÕJOBBOLDALI MOZGALMAK AZ 1930-AS ÉVEKBEN | 5


2009.03.16. 18:38:17

305

341

377

Ungváry Krisztián SZOCIÁLPOLITIKA, MODERNITÁS ÉS ANTISZEMITIZMUS IMRÉDY BÉLA POLITIKÁJÁBAN Kerepeszki Róbert A TURUL SZÖVETSÉG Ujváry Gábor KLEBELSBERG KUNO ÉS HÓMAN BÁLINT KULTÚRPOLITIKÁJA

414

Romsics Gergely TÖRTÉNETPOLITIKAI GONDOLKODÓK

449

Gyurgyák János SZÉLSÕJOBBOLDALISÁG A NÉPI MOZGALOMBAN

474

Zeidler Miklós REVÍZIÓS TERVEK ÉS IRREDENTA KULTUSZ

506

Egry Gábor ERDÉLY-KÉPEK ÉS MÍTOSZOK

534

Nicolas Bauquet A MINDSZENTYZMUS

557

A KÖTET SZERZÕI

561

NÉVMUTATÓ

6 | TA R TA L O M


2009.03.16. 18:38:17

Romsics Ignác BEVEZETÉS. AZ EURÓPAI ÉS A MAGYAR JOBBOLDAL ALAPTÍPUSAI

A jobb- és baloldal politikai tartalommal történõ felruházása a 18. század végéig nyúlik vissza. Elõször 1789-ben használták a francia alkotmányozó nemzetgyûlés egyik vitakérdésével kapcsolatban kialakult két nagy tábor megjelölésére. Ez a dilemma a király vétójogára vonatkozott a kialakulóban lévõ új, alkotmányos monarchiában. Az egyik tábor azt szerette volna elérni, hogy a király megvétózhassa a parlament döntéseit. A másik viszont attól tartott, hogy a király és általában a végrehajtó hatalom erõsítése a régi kiváltságosok malmára hajtja a vizet. Ezért a népszuverenitás letéteményesének tekintett parlamentet kívánta felruházni a törvényalkotás kizárólagos jogával. E hosszan elnyúló vita során kezdett kialakulni és vált hagyománynyá, hogy azok, akik ragaszkodtak a király és az egyház különbözõ elõjogaihoz, az alkotmányozó nemzetgyûlés elnökétõl jobbra, míg az átalakulás radikálisabb, liberális és demokratikus hívei tõle balra foglaltak helyet. A vita végül kompromisszummal zárult. Az 1791-es alkotmány szerint a törvényhozó testület döntéseit a király nem semmisíthette meg, de hatályba lépésüket három évig akadályozhatta. Vagyis abszolút vétójog helyett relatív vétójogot kapott.1 A francia nemzetgyûlés 1789 és 1791 közötti vitáiban körvonalazódott jobboldal nem volt egységes. Egyik részük, akiket ellenfeleik és részben a mai francia szakirodalom is ellenforradalmároknak, ultráknak vagy reakciósoknak, míg mások integrálisnak vagy „igazinak” neveznek, lényegében a régi rend, vagyis a rendiség, illetve az abszolút királyi hatalom híve volt. Ideológusaiknak Joseph-Marie de Maistre és Louis de Bonald számítottak, akik továbbra is úgy gondolták, hogy minden hatalom istentõl származik, s a népszuverenitás nem egyéb kártékony mítosznál, illetve demagóg népbolondításnál. A természethez hasonlóan a társadalomnak is organikus rendje van, amely nem helyettesíthetõ a szabadság, egyenlõség és testvériség

1.

Michel Winock: La Droite. Paris, 2008, Plon, 19–21. Vö. Charles T. Goodsell: The Architecture of Parliaments: Legislative Houses and Political Culture. British Journal of Political Science, Vol. 18. No. 3. (July 1988) 287–302.

| 7


2009.03.16. 18:38:17

jelszavain alapuló új intézményekkel. A társadalmi együttélés alapjai nem az emberi jogok, hanem a vallásosság, a szokások és a hagyomány.2 A jobboldal másik része, melynek megkülönböztetõ jelzõjeként a liberális, az alkotmányos és a monarchista honosodott meg, a forradalom alapcélkitûzéseit elfogadta. Vagyis a monarchisták egyetértettek a rendiség, a születési elõjogok és az abszolút királyság intézményének felszámolásával. A népszuverenitás elvéhez ugyanakkor a monarchikus hagyomány számos elemét társították. Lényegében tehát egy olyan angol mintájú alkotmányos királyságot képzeltek el, amelyben az uralkodónak és a felsõháznak juttatott jogokkal a népakaratot tükrözõ alsóház megfelelõképpen ellensúlyozható lett volna. Ily módon egyszerre küzdöttek a régi rendhez ragaszkodó ultraroyalistákkal és a liberális vagy demokratikus baloldallal. Álláspontjuk kifejtése során gyakran hivatkoztak Edmund Burke-re, az ír származású mérsékelt vagy „régi” whig politikusra és gondolkodóra, aki 1790-es mûvében (Reflections on the Revolution in France) máig ható érvénnyel fejtette ki a liberális konzervativizmus alapelveit. A társadalmi és politikai rend eszerint változtatható, sõt változtatandó is, ám minden reformnak a tapasztalaton, a múlt tiszteletén és az átörökített jogokon kell alapulni.3 Saját ideológusuk a Franciaországon kívül kevéssé ismert Jean-Joseph Mounier, emblematikus politikai vezetõjük pedig a változatos életutat bejárt La Fayette márki volt. Az 1789 és 1791 közötti nemzetgyûlési vitákban és az ezekhez kapcsolódó politikai küzdelmekben a 19. századi francia, sõt bizonyos mértékben európai jobboldal két archetípusa született meg: a polgári átalakulás elõtti rendiség hierarchikus állapotát idealizáló antiliberális és autoriter ókonzervatívoké, és a polgári átalakulás mérsékelt változatát pártoló liberális konzervatívoké. Utóbbiak a monarchikus hagyomány egyes elemeinek megõrzésére törekedtek, és a társadalmak tervezett reformok útján történõ átalakításának lehetõségével szemben kételyeket tápláltak. A Napóleon bukása utáni restaurációs idõszak jellegét lényegében e két egymással is rivalizáló konzervatív irányzat határozta meg. A Bourbonok, különösen az 1824-ben megkoronázott X. Károly támaszai az ekkortól legitimistáknak is nevezett ultramontánok vagy ókonzervatívok, az 1830-ban hatalomra került Lajos Fülöp támogatói pedig a liberális konzervatívok, más néven – az uralkodó származására utalva – orléanisták voltak.4

De Maistre és de Bonald gondolatait jól tükrözik azok a szövegrészletek, amelyek a Kontler László által szerkesztett Konzervativizmus 1593–1872. Szöveggyûjtemény címû kötetben (Budapest, 2000, Osiris, 251–368.) jelentek meg. Vö. Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, 2003, Osiris, 207–218. 3. Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Ford. Kontler László. Budapest, 1990, Atlantisz. Vö. Molnár Károly Attila: Edmund Burke. Budapest, 2000, Századvég Kiadó. 4. René Rémond: Les Droites en France. Paris, 1982, Aubier, 46–98. 2.

8|


RO M S I C S I G N Á C

2009.03.16. 18:38:17

Az 1830 és 1848 közötti ún. júliusi monarchia idõszakában a liberális konzervatívok lényegében elérték céljukat. A legitimista ultrák nagy része ismét emigrációba kényszerült, a köztársaságpárti és demokratikus töltetû júliusi felkelés radikálisait pedig háttérbe szorították. Így akadálytalanul megvalósulhatott az üzletemberek, fõtisztviselõk és a volt nemesség egy részének „arany középnek” nevezett alkotmányos uralma. Ennek egyik legfontosabb alapeleme a cenzusos, vagyis a vagyonhoz kötött választójog volt, amely a több mint 30 milliós összlakosságból 200 ezer embernek engedett beleszólást a közügyekbe. A 18. században kidolgozott liberális doktrínának ez ugyan teljes mértékben megfelelt, a közben átalakuló francia társadalom politikailag öntudatossá váló kisparaszti és munkástömegeit azonban kielégítetlenül hagyta. Ez az elégedetlenség lett a táptalaja a francia jobboldal ekkortájt körvonalazódó harmadik 19. századi irányzatának: a bonapartizmusnak. Ez eleinte politikai mozgalmat és hozzá kapcsolódó ideológiát jelentett, majd a Második Császárság idõszakában (1852–1870) és azóta kormányzati rendszert is. A bonapartizmus gyökerei Napóleon örökös konzullá (1802), majd császárrá (1804) választásáig nyúlnak vissza. Ezeket olyan, az egész országra kiterjedõ népszavazások legitimálták, melyeken közel 4 millióan vettek részt. Közülük mindkét alkalommal több mint 3,5 millióan szavaztak igennel, vagyis Napóleon mellett, s a nem szavazatok száma mindössze néhány ezerre rúgott. A császár hatalma tehát nem istentõl, nem is a kevés jómódútól, hanem alulról, mintegy magától a néptõl eredt. Erre a valós hagyományra épültek rá azok a Balzac, Stendhal és Victor Hugo által is népszerûsített kultuszteremtõ toposzok, amelyeknek köszönhetõen a francia nemzet egy részének emlékezetében az egykori diktátor idõvel átalakult a hatalmasokkal szembeszálló „kis õrmesterré”, a forradalom örökösévé, a helyi uraságoktól szenvedõ parasztok védelmezõjévé, és végsõ soron a nemzeti egység és megbékélés megtestesítõjévé. A Napóleon-kultusz elsõsorban természetesen a veteránok, a rokkantak és a császári adminisztráció mellõzött tisztviselõi között hódított. De hitelre talált a társadalom más elégedetlenkedõ csoportjai körében is. A bonapartizmus, vagyis a felülrõl jövõ reformokat egy karizmatikus vezetõtõl váró „napóleoni eszme” a tömegek körében ilyenformán egyszerre testesítette meg a forradalom demokratikus és szociális öröksége iránti nosztalgiát, valamint az erõskezû vezetõ és a rend iránti vágyakozást. Vagyis egyszerre volt egalitáriánus, populáris és autoriter. A francia Második Császárság gyakorlatában ebbõl – miként egyébként az elsõében is – az utóbbi érvényesült. A férfiak általános választójogát ugyan bevezette, ám a jelölési eljárás szabályozásával és ellenõrzésével egyben formálissá is tette. Ezzel és a végrehajtói hatalom erõsítésével lényegében egy olyan császári tekintélyuralmat honosított meg, amelynek a szociális teljesítménye jócskán elmaradt az alsóbb rétegek várakozásaitól, s amelyB E V E Z E T É S . A Z E U R Ó PA I É S A M A G YA R J O B B O L DA L A L A P T Í P U S A I


| 9

2009.03.16. 18:38:17

ben sem a nézetei miatt katedrájától megfosztott Michelet, sem Flaubert vagy Baudelaire nem találta helyét. A régi grandeur és gloire helyreállítását ígérõ bonapartizmus bázisát gyengítették a külpolitikai kudarcok, többek között az olasz egységmozgalom sikerei, valamint az 1858 és 1868 közötti kínai és mexikói vereségek is. 1870. szeptember 1-jén mindezt betetõzte Sedan, vagyis a porosz gyõzelem.5 Bár az angliai polgári átalakulás idõben és részben tartalmában is eltért a franciától, a francia nemzetgyûlés jobb- és baloldalának, illetve a jobboldal két konzervatív irányzatának megfeleltethetõ politikai csoportosulások a szigetországban is kialakultak. A francia ultrák törekvéseihez hasonló célokat az 1642 és 1648 között a király oldalán harcoló ún. gavallérok fogalmaztak, illetve – az 1660-as restauráció után – valósítottak meg. Az uralkodói hatalom isteni eredete és abszolút jellege mellett érvelõ, valamint az Anglikán Egyházat támogató – fõleg földbirtokos – királypárti csoportokat ettõl az idõtõl kezdték toryknak vagy Udvari Pártnak (Court Party) nevezni. A korai tory gondolkodás szerint az istentõl felszentelt király akaratát senki és semmi sem korlátozhatja, s annak mindenki engedelmeskedni köteles. Velük szemben szervezõdött meg az ún. whigek csoportja, más néven Vidék Párt (Country Party), amely az alkotmányos és parlamentáris hagyományhoz kötõdött. A whigek szerint egyetlen hatalom, így az uralkodóé sem lehet önkényes és teljes, miközben az alattvalóknak is rendelkezniük kell bizonyos jellegû és mértékû jogokkal. Ha az uralkodó vagy a kormányzat ezeket a jogokat megsérti, indokolt és jogos az alattvalók ellenállása. A tory gondolkodásra jellemzõ isteni joggal és feltétlen engedelmességgel tehát a whigek az alattvalók egyetértésén alapuló hatalommegosztás és törvényes kormányzás koncepcióját szegezték szembe. Néhány évtizeddel késõbb lényegében ez utóbbit képviselték a francia alkotmányos monarchisták. A 17. század végi és 18. század eleji belsõ küzdelmekbõl a whigek kerültek ki gyõztesen. Orániai Vilmos uralkodása (1689–1702) alatt megszilárdult az alkotmányos királyság intézménye, majd I. György idején (1714– 1727) kialakult a királytól független miniszteri kabinet, amely az alsó- és a felsõházból álló parlamentnek tartozott felelõsséggel. Az intézményrendszer átalakulásával párhuzamosan a tory ideológia és politika is változott. Az irányzat fiatalabb nemzedékei a francia monarchistákhoz, illetve orléanistákhoz hasonlóan egyre inkább az alkotmányos királyság keretei között és a polgári átalakulást elfogadva politizáltak. Bár a királynak és az általa megtestesített tekintélynek továbbra is nagy jelentõséget tulajdonítottak, szuverén fõhatalomként fogadták el a parlamentet is. Módosult a szabadelvû whig ideológia és politika is. Alapvetõ céljaikat elérve egyes csoportjaik

5.

Winock: i. m. 57–86.

10 |



2009.03.16. 18:38:17

sokat átvettek a toryk konzervativizmusából, hagyomány- és tekintélytiszteletükbõl. A 19. század elején lényegében két fõ kérdés választotta el a két tábort: a vámpolitika és a választójog. A whigek jellemzõen a szabad kereskedelem és a választójog kiterjesztése mellett érveltek, a toryk többsége ellene. Vagyis a toryk inkább király, az egyházi elit és a földbirtokosság, a whigek pedig a polgárság és általában a kapitalista vállalkozások érdekében (money interest versus landed interest) léptek fel. 6 Az angol parlamentarizmus mindazonáltal kezdettõl fogva pragmatikusabban szervezõdött, mint a francia. A pártváltoztatás a 17-18. századi Albionban mindennapi jelenségnek számított, s mint Defoe is felfigyelt rá: nem igen volt államférfi, aki egész életében csak és kizárólag whig vagy csak és kizárólag tory lett volna merev ideológiai alapelvekkel. A két nagy politikai család közötti átjárás késõbb, az ipari forradalom és a 19. században megszilárdult kétpártrendszer körülményei között sem szûnt meg. A Konzervatív Párt, amelyet a választójog 1832-es kiszélesítése után eredetileg jobboldali toryk hoztak létre, a 19. század második felében a whigekbõl és a mérsékeltebb torykból ugyancsak 1832 után megalakult Liberális Párt egyre több frakcióját olvasztotta magába. Az 1920-as évekre ez a folyamat oda vezetett, hogy a Liberális Párt egyre inkább jelentõségét vesztette, s a polgárság érdekeit képviselõ, ám a liberális, sõt késõbb a demokratikus parlamentarizmus elveit teljes mértékben magáévá tevõ Konzervatív Párt baloldali ellenpólusává a szociáldemokrata Munkáspárt vált.7 Az angol politikai fejlõdés sajátossága fejezõdik ki abban is, hogy a két párt alsóházi képviselõi nem egymás mellett, hanem egymással szemben ülnek, s az, hogy az elnökhöz viszonyítva a terem jobb vagy a bal oldalát foglalják el, nem pártállásuktól, hanem a választási eredménytõl függ. Az elnök jobb oldalán mindig a kormánypártiak találhatók, míg bal oldalán az ellenzékiek foglalnak helyet.8 Az 1848 elõtti német államok politikai élete a francia minta szerint szervezõdött. Tehát a királyi vagy fejedelmi kormányzat hívei alkották a jobboldalt, míg a reformokat követelõ liberális és radikális pártok a baloldalt. Az 1848-as frankfurti német nemzetgyûlés ülésrendje ugyanígy alakult. Az elnöktõl balra a demokraták, vele szemben középen a liberálisok, míg jobb oldalon a konzervatívok foglaltak helyet.9 A fogalomhasználat mindazonMolnár: i. m. 16–32. és Christopher Hill: Az angol forradalom évszázada 1603–1714. Budapest, 1968, Kossuth Könyvkiadó, 225–257. 7. Egedy Gergely: Nagy-Britannia története, XX. század. Budapest, 1998, Aula, 9–58. A brit konzervativizmus 19–20. századi történetére részletesen uõ: Brit konzervatív gondolkodás és politika, XIX–XX. század. Budapest, 2005, Századvég Kiadó. 8. Norman Davies: Európa története. Budapest, 2000, Osiris, 653–654. 9. Schlaglichter der deutschen Geschichte. Hrsg. von Dr. Helmut M. Müller. Mannheim, 1990, Bibliographisches Institut, F. A. Brockhaus AG, 158. 6.

B E V E Z E T É S . A Z E U R Ó PA I É S A M A G YA R J O B B O L DA L A L A P T Í P U S A I


| 11

2009.03.16. 18:38:18

által még bizonytalan volt. A nemzetgyûlés egyik tagja, Robert Blum, aki demokrata nézeteiért 1848 õszén életével fizetett, úgy általánosított, hogy a jobb és a bal kifejezések nem állandó ideológiai tartalmakat, hanem kizárólag a kormányhoz való viszonyt fejeznek ki. „A baloldaliak – írta – a szabadság mellett és a szabadság ellen is lehetnek, attól függõen, hogy a kormány ellene vagy mellette van. Ha egy népellenes kormányt a baloldaliak megdöntenek, és sikerül hatalomra jutniuk, akkor a megbuktatott párt, amely korábban jobboldalon állt, baloldalra kerül, és onnan veszi fel a harcot.” Erre azonban – tette hozzá gyorsan – „Németországban eddig nem volt példa”. Az „elnyomást” mindig a jobboldali kormány valósította meg, míg baloldalon mindig a „szabadság és a nép barátai” ültek.10 1848 után a német szóhasználatban is a frankfurti nemzetgyûlés ülésrendje által kifejezett ideológiai tartalmak rögzültek. Jobboldalként a különbözõ konzervatív áramlatokat azonosították, amelyek porosz képviselõi IV. Frigyes Vilmos köré tömörülve a szent szövetségi idõk dinasztikus legitimizmusát képviselték. Vagyis a porosz királyi udvarban összpontosuló végrehajtó hatalmat igyekeztek védelmezni, sõt kiterjeszteni a parlament polgári, liberális erõivel szemben. Az 1850 és 1858 között kormányzó Otto von Manteuffel ennek érdekében visszaállította a földesúri rendõrségeket, rendszeresítette újabb hitbizományok létesítését, a politikai és sajtóügyeket kivonta az esküdtszék hatáskörébõl, valamint korlátozta az egyesülési és gyülekezési jogot. Néhány udvari tanácsadó fejében még a rendiség intézményeinek visszaállítása is megfordult, ám ennek kockázatát a király nem vállalta. A porosz kormányrendszer autoriter jellege késõbb tovább erõsödött. Otto von Bismarck, az 1862 utáni miniszterelnök nyíltan hirdette, hogy a kormányzás irányítása nem a parlament, hanem a király dolga – ha másként nem lehetséges, akár diktatúra árán is. 1862 és 1866 között – Bismarckkal együttmûködve – az uralkodó lényegében ezt is tette. A király körüli konzervatívok között ugyanakkor akadtak olyanok is, akik magukévá tették az alkotmányos monarchia elveit, s az uralkodót is azok betartására ösztönözték. A demokrácia elleni védõfalként felfogott alkotmányos jogrendszer mellett érvelõ konzervatívok vezéregyéniségei Friedrich Julius Stahl és Ernst Ludwig von Gerlach voltak, akik Kreuzzeitung néven adták ki lapjukat. Az ókonzervatívok és az alkotmányos monarchisták mellett az 1850-es és 1860-as években új irányzat képviselõiként léptek fel az ún. reformkonzervatívok vagy szociálkonzervatívok, akik számára Lorenz von Stein szolgáltatta az elvi alapvetést. 1850-es munkájában (A franciaországi társadalmi mozgalmak története) von Stein társadalmi reformokat sürgetett

10.

Robert Blum 1851-ben, tehát posztumusz kiadott népszerûsítõ jellegû „államtudományi és politikai kézikönyvének” releváns passzusait részletesebben idézi ifj. Bertényi Iván: A jobboldal fogalma a 19. századi Magyarországon. Kézirat.

12 |



2009.03.16. 18:38:18

a forradalmak megelõzése érdekében, miközben a népképviselet kárhoztatta, sõt a polgári parlament szerepét is elhanyagolhatónak mondta. A modern kor adekvát állama – hangoztatta – „a társadalmi reform királysága”. Ha az uralkodó élére áll e reformoknak, akkor „a társadalomnak az a része, amely fölött uralkodnak, hamarosan közvetlen érzésbõl, késõbb tudatosan a királysághoz, mint természetes védnökéhez és segítõjéhez fordul”.11 A különbözõ jobboldali áramlatokból, elsõsorban von Stein reformkonzervativizmusából nõtt ki az ún. „szociális császárság” eszméje, amely az 1871 utáni bismarcki szociálpolitika alapja lett. Ezért és a „vaskancellár” autoriter politikája miatt Marx és nyomában mások nem minden alap nélkül rokonították Bismarck két évtizedes kormányzását a francia bonapartizmussal. A Habsburg Monarchiában Sándor Lipót fõherceg és magyarországi nádor dolgozott ki részletes javaslatot 1795 áprilisában a „francia eszmék” terjedésének megakadályozására, vagyis az ancien régime védelmére. Ez lett az alapja I. Ferenc reakciós politikájának és rendszerének, amelyet utóbb az 1809-tõl külügyminiszterként, 1821-tõl pedig kancellárként tevékenykedõ Metternich nevével társítottak. Metternich politikájának lényege, melynek elvi alapvetését tanácsadóinak, Friedrich Gentznek és Heinrich Adam Müllernek a mûveiben találjuk meg, ugyanaz volt, mint a nyugat-európai ultráké vagy ókonzervatívoké: az uralkodó, az egyház és általában a feudális intézményrendszer védelme minden modernizációs törekvéssel szemben. A hagyományosnak nevezhetõ konzervativizmus mellett az 1840-es évekre azonban a Habsburg Birodalomban is kialakult egy olyan új konzervatív áramlat, amely felismerte, hogy a non movere politikája hosszabb távon folytathatatlan, s ezért a teendõ nem az ancien régime védelme, hanem a liberális reformtörekvések mérséklése és a hagyományokkal való összebékítése. Vagyis a fontolva haladás. A magyar konzervatív reformerek meghatározó személyiségévé gróf Dessewffy Aurél vált, aki részben Metternich számára kidolgozott 1839-es emlékiratában, részben az 1841-tõl megjelenõ Világ hasábjain fejtette ki nézeteit. Dessewffy Emil (Aurél testvére) és gróf Szécsen Antal vezetésével ez a csoport alakította meg 1846-ban a Konzervatív Pártot, amire a liberálisok az Ellenzéki Nyilatkozat 1847-es kibocsátásával válaszoltak.12

Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban. I. köt. Budapest, 2005, Osiris, 126–145., idézet a 133. oldalon. 12. Magyarország története a 19. században. Szerk. Gergely András. Budapest, 2003, Osiris, 141– 143., 219–220., 231–233. (Pajkossy Gábor) – Dénes Iván Zoltán: Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Budapest, 2001, Új Mandátum, 50–54. – A magyar újkonzervatívok („fontolva haladók”) nézeteit részletesen tárgyalja Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története. II. 1. köt. Budapest, 1999, Korona, 263–302. 11.



| 13

2009.03.16. 18:38:18

A korabeli magyar szóhasználat a nyugat- és közép-európai mintáknak megfelelõen baloldali címkével a reformországgyûlések liberális ellenzékét, jobboldalival az ancien régime híveit és az újkonzervatívokat vagy fontolva haladókat látta el. Egyebek mellett ezt tükrözte Kossuth Pesti Hírlapjának nyelvezete is. A lap 1841 és 1844 közötti számaiban a jobboldal kifejezés 46-szor, a baloldal 50-szer, a jobboldali és a baloldali pedig egyaránt 50-szer fordul elõ. Ezek részben (fõleg a baloldal és a baloldali) európai, fõleg francia irányzatokat és személyeket, részben azonban (a jobboldal és a jobboldali szinte kizárólag) magyarországi csoportokat és személyeket jelölnek. Az utóbbiak („a jobboldal nagy tekintélyû grófja”, a „jobboldali ifjú báró” stb.) minden esetben mérsékelni vagy elgáncsolni akarják az ellenzékiek Kossuth által is támogatott reformjavaslatait.13 Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a jobb- és baloldal jelentése két szempontból is módosult. A jobboldalhoz sorolhatók köre egyrészt kibõvült: nemcsak a forradalom ellenfeleit, hanem az 1848 decemberétõl Békepárt néven szervezõdõ mérsékelt támogatóit is felölte. A Márczius Tizenötödike beszámolója szerint a képviselõház 1848. augusztus 1-jei ülésén Kossuth szónoklata alatt „a jobboldal sápadtan hallgatott”. Ugyanebben a beszámolóban a kormány radikális ellenzékét baloldalként említették.14 Másrészt a belsõ átalakulás tartalmának és tempójának megítélésénél egyre fontosabb minõsítõ szemponttá vált a Bécshez, a fegyveres harchoz és végül a trónfosztáshoz való viszony. A Világos utáni években még inkább ez lett az osztályozás alapja. A Habsburg Birodalom fennmaradását magyar érdeknek elismerõ Deák Ferencet és körét, a leendõ Felirati Pártot így egyre többen nevezték jobboldalnak, míg a felbomlásra ítéltnek gondolt Ausztriától elszakadni kívánó Teleki Lászlót és követõit, vagyis a leendõ Határozati Pártot a baloldallal azonosították. 1867-ben, amikor a Határozati Párt mérsékeltjei Tisza Kálmán vezetésével saját pártot alakítottak, magukat éppen ezért Balközépnek nevezték. A baloldal fogalmát a párt programja így határozta meg: „A baloldal eddig is azon alapföltételbõl indult ki, ezután is csak azt fogadhatja el irányadóul, hogy Magyarország semmi más nemzetnek vagy országnak alá nem vetett, szabad és független ország.”15 Az ellenzék radikális szárnyát, amely az emigrációból hazatért Kossuth-híveket tömörítette, ennek megfelelõen Szélbalnak vagy Szélsõbalnak nevezték. A Deák-párt és a Balközép 1875-ös egyesülését elfogadni nem tudó, az udvarhoz fel-

Arcanum DVD Könyvtár III. Történelem. Kossuth Lajos hírlapírói munkássága. Pesti Hírlap 1841–1844. 14. Kossuth Lajos Összes Munkái. XII. köt. Kossuth Lajos 1848/49-ben. II. köt. S. a. rend. Sinkovics István. Budapest, 1957, Akadémiai Kiadó, 655. 15. Magyarországi pártprogramok 1867–1919. Szerk. Mérei Gyula, Pölöskei Ferenc. Budapest, 2003, ELTE – Eötvös Kiadó, 87. 13.

14 |



2009.03.16. 18:38:18

tétlenül hû konzervatív és liberális nagybirtokosok pedig Jobboldali Ellenzék néven alakítottak pártot. A dualizmus elsõ évtizedeinek magyar politikai pártjai tehát lényegében a kiegyezéshez, illetve a Bécshez való viszony alapján jöttek létre. Vagyis – mint Pölöskei Ferenc megállapította – „a pártok jobboldali vagy baloldali meghatározottsága nem társadalmi programjukra, konzervativizmusra vagy liberalizmusra vonatkozott, hanem közjogi értelmet nyert: a jobboldaliak a dualista rendszer fenntartói, a baloldaliak annak elutasítói voltak”.16 A 19. század elsõ felének európai jobboldali irányzatai szinte kivétel nélkül monarchisták voltak, s ha gyõzött a köztársaság, restaurációs politikát folytattak. A polgári átalakulás programjával szemben ugyanakkor elutasító vagy mérséklõ álláspontot foglaltak el. A század második felére az ultrakonzervatív legitimista irányzatok talajukat vesztették, a mérsékeltek pedig a politikai térfél baloldalán elhelyezkedõ liberális pártok parlamentáris partnereivé váltak. A „fontolva haladók” álláspontja csak mértékben, ütemben és módban, de nem alapjában és minõségben tért el a liberális felfogástól. A kor mindkét nagy politikai családja a polgári fejlõdés elõmozdítását tartotta feladatának. A század utolsó harmadára ez a politikai alaphelyzet jelentõsen módosult. Az elért vívmányok fenntartására és/vagy óvatos reformálására törekvõ konzervatív és liberális pártok uralmát jobbról és balról egyaránt súlyos kihívások érték. A gazdasági modernizáció természetes társadalmi következményeként kialakult ipari munkásság szocialista pártjai Nyugat-Európában a baloldal meghatározó, másutt számottevõ erejévé váltak. A jobboldalon ugyancsak új irányzatok léptek fel. Ezek a Szabó Miklós és mások által újkonzervatívnak és/vagy jobboldali radikálisnak nevezett irányzatok gazdasági téren a liberális szabad versennyel szemben az állam fokozottabb beavatkozásáért és a piacgazdaság érvényesülésének korlátozásáért, társadalmi síkon pedig a polgári átalakulás veszteseiért vagy magukat vesztesnek érzõ frusztrált csoportjaiért szálltak síkra. Ehhez a gazdasági-társadalmi programhoz – a régi típusú dinasztikus jobboldaltól eltérõen – szinte kivétel nélkül markáns nacionalizmus és nemritkán biológiai értelemben vett rasszizmus társult. Utóbbi elsõdleges célpontjaivá szinte mindenütt az örök emberi rossz és a kapitalizmus negatív jelenségeinek hordozóiként azonosított zsidók váltak. Az új jobboldal politikai programjának fontos része volt a pártok versengésére épülõ és lényegénél fogva korruptnak tartott parlamentarizmus bírálata, s a pozitív értékekkel felruházott hagyományos közösségek (család, falu, régió) dicsõítése.17

16. 17.

Uo. 9. Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Budapest, 2003, Új Mandátum, 11–50. B E V E Z E T É S . A Z E U R Ó PA I É S A M A G YA R J O B B O L DA L A L A P T Í P U S A I


| 15

2009.03.16. 18:38:18

A 19. század utolsó és a 20. század elsõ évtizedeiben alakot öltõ antiliberális jobboldalnak számos nemzeti keretek között megszervezõdött irányzata alakult ki. A franciaországi új jobboldal reménysége eleinte Boulanger tábornok, bázisa és szervezeti keretei pedig a különbözõ hazafias és népi ligák voltak. Legbefolyásosabb ideológusaivá a katolikus Édouard Drumont és a végletes individualizmustól a szülõföld és a hagyományok dicsõítéséig eljutott Maurice Barrès váltak. Mindketten az antiklerikális köztársasági alkotmány és a pártpluralizmusra épülõ parlamentarizmus kritikusai, mindketten nacionalisták, s mindketten antiszemiták voltak. 1886-os könyvében (La France juive vagyis A zsidó Franciaország) Drumont minden nehézségért és anomáliáért az ország alig 80 ezer fõt számláló zsidó polgárát tette felelõssé, míg Barrès a katonai szellem, a nemzeti energia és a hagyomány kultuszát népszerûsítette igényes és nagyhatású regényeiben. Az 1894-es Dreyfus-per idején és azután utóbbi a kettéhasadt Franciaország jobboldalát megtestesítõ antidrefuysardok egyik vezéralakjává és szószólójává vált. A Dreyfus-ügy kiváltotta politikai viharok tetõpontján, 1899-ben alakult meg az Action française nevû bizottság, és jelent meg az ugyanilyen címû lap. A századvég jobboldali szervezõdései közül Franciaországban ez a középkor felé forduló, s egyszerre német- és zsidóellenes szervezet futotta be a legnagyobb karriert. Már a 20. század elsõ éveiben intézményesült, és az I. világháború után a legbefolyásosabb jobboldali radikális irányzattá vált. Legfontosabb ideológusának Charles Maurras tekinthetõ, akinek egyik fõ törekvése a különbözõ radikális jobboldali irányzatok ideológiáinak szintetizálása volt egyetlen eszmerendszerré.18 Németországban három markánsan újjobboldali áramlat alakult ki. Elsõként az Adolf Stoecker evangélikus lelkész által 1878 után megszervezett keresztényszocialista mozgalom, amely a tõke korlátozását és a spekuláció büntetését (uzsoratörvény, börze- és luxusadó), a munkásság szociális helyzetének javítását és a bûnbakként beállított zsidóság elleni fellépést sürgette. Az ipari tõke érdekeivel szemben a mezõgazdasági termelõk támogatását hirdetõ, valójában azonban a közép- és nagybirtokosok érdekképviseletét ellátó Bund der Landwirte 1893-ban alakult meg. A szervezet célkitûzéseinek vonzerejére és propagandájának hatásosságára jellemzõ, hogy tagságának létszáma 1914-re meghaladta a 300 ezret. A keresztényszocialisták és a „gazdák” részben hagyományos keretek között maradó érdekvédelmi politikájánál radikálisabb és intellektuálisan innovatívabb programmal jelentkeztek azok a völkisch gyûjtõnéven összefoglalható csoportok, amelyek a német nacionalizmust forradalmasították. Az 1890-es

18.

Rémond: i. m. 148–180. Vö. Jacques Ploncard d’Assac: Doctrines du nationalisme. Paris, 1978, Editions de Chiré, 7–88. és Ernst Nolte: Der Faschismus in seiner Epoche. 5. Auflage. München–Zürich, 2000, Piper, 85–127.

16 |



2009.03.16. 18:38:18

években alakot öltõ irányzat eszmei alapvetését többek között Paul de Lagarde tekintélyes orientalista és Julius Langbehn író végezte el. Elõbbi az Osztrák–Magyar Monarchiában, sõt tágabban az egész Dél- és Kelet-Európában szétszórt németség egyesítését tûzte ki célul a Német Császárságon belül, utóbbi pedig a német nemzetkarakterológiát újította meg. A hagyomány- és a tekintélytisztelettõl átitatott német népkarakter igazi hordozója eszerint a parasztság. Neki köszönhetõ, hogy a modern és dekadens nyugati emberrel – elsõsorban a zsidósággal – és kultúrával szemben a németség és a német kultúra tartósabb és magasabb rendû értékeket képvisel. Ezen eszmék jegyében alakult meg 1894-ben az Alldeutscher Verband, amely nevének megfelelõen a birodalmon belüli és kívüli németek összetartozás-tudatának kialakítására, illetve erõsítésére törekedett.19 A szervezet késõbbi elnöke, Heinrich Class több kiadást megért háború elõtti könyvében (Ha én császár lennék) az általános és egyenlõ választójog helyett a befizetett adó mértékétõl függõ plurális választójogot, a nõk politikától való távoltartását, valamint a lengyelek és a szociáldemokrácia („hazánk ellensége”) elleni fellépést követelte. Mindezt éles antiszemitizmussal – zsidók választójogának megvonása, adójuk kétszeresre emelése, a hadseregbõl és egyes értelmiségi pályákról való kizárásuk, valamint a további zsidó bevándorlás megakadályozása – társította. Az egyre markánsabb németországi antiszemitizmus egyik alapmûvét Houston Stewart Chamberlain írta (Die Grundlagen des XIX. Jahrhunderts, 1899). A németté asszimilálódott angol arisztokrata szerint a németség nem kultúrtörténeti alapon, hanem biológiai tulajdonságainál fogva számított magasabb rendû, a zsidóság pedig alacsonyabb rendû fajnak.20 A magyarországi újjobboldalnak két nagy áramlata alakult ki: a politikai katolicizmus, amelyet az 1895-ben megalakított Néppárt testesített meg, és az agrárius érdekvédelem, amelyet az 1896-ban megalakult Magyar Gazdaszövetség karolt fel. A századfordulós magyar újjobboldalt európai megfelelõjéhez hasonlóan az 1848 utáni polgári átalakulás, illetve általában a liberalizmus bírálata jellemezte. A liberális eszme eszerint megvalósíthatatlan utópiának bizonyult, sõt önmaga ellentétébe fordult. A szabad verseny nem szabadságot hozott, hanem annak ellentétét: az erõsek uralmát a gyengék fölött. Morálisan ez elfogadhatatlan és rosszabb, mint a rendiség, amelynek keretei között a földesúr nemcsak uralkodott jobbágyai fölött, hanem gondoskodott is róluk. Az újjobboldal mindazonáltal nem a rendiséget kívánta restaurálni. Éppen ellenkezõleg: a liberalizmussal és a pártpluralizmussal szemben olyan modern érdekképviseleti rendszer kidolgozását tervezte,

19. 20.

Szabó: i. m. 51–60. Az ún. Császárkönyvvel és általában a századvég és a századelõ német antiszemitizmusával részletesen foglalkozik Winkler: i. m. I. köt. 208–217. és 287–292. B E V E Z E T É S . A Z E U R Ó PA I É S A M A G YA R J O B B O L DA L A L A P T Í P U S A I


| 17

2009.03.16. 18:38:18

amely kikapcsolta, de legalábbis korlátozta volna a gazdasági versenyt, s a társadalmat is a szolidaritás, a gyengékrõl és elesettek való gondoskodás elve alapján szervezte volna újjá.21 A német- és franciaországiakhoz hasonlóan a magyarországi neokonzervatív áramlatoknak is integráns része volt az antiszemitizmus. A lakosság 5 százalékát kitevõ zsidóság, amely a nyugat-európainál lényegesen magasabb volt, a magyarországi gazdasági modernizáció és a polgári átalakulás folyamatában közismerten meghatározó szerepet játszott. Ez tömeges felemelkedéssel és látványos vagyonosodással járt együtt. Az átalakulás veszteseit ez elkerülhetetlenül ellenük hangolta. A gazdasági és társadalmi ellentétekhez markáns kulturális különbségek társultak. Mindezek miatt már az 1870-es években megjelent a zsidó bevándorlás korlátozásának, majd a zsidók kitelepítésének a követelése. Istóczy Gyõzõ, aki 1883-ban egy rövid életû antiszemita pártot (Országos Antiszemita Párt) is alakított, azt terjesztette, hogy a liberalizmus és a demokrácia elveinek hirdetésével a zsidóság valójában a keresztény társadalmat akarja lerombolni, hogy helyébe állíthassa a maga uralmát.22 Az újkonzervatív irányzatok fellépése, valamint a különbözõ polgári, munkás- és parasztpártok megjelenése a 20. század elejére jelentõsen átrendezte az 1860-as években közjogi kérdések mentén kialakult magyar pártrendszert. Az új pártok jellemzõen ideológiai pártok voltak, amelyek a Bécshez való viszonynak a korábbiaknál általában jóval kisebb jelentõséget tulajdonítottak. A jobboldal és a baloldal jelentéstartományának átalakulását azonban mindez még nem vonta maga után. A Pallas Nagylexikon 1893-as II. kötetében és a Révai Nagy Lexikon I. világháború elõtt kiadott II. kötetében a baloldal egyaránt a hagyományos balközép, illetve szélsõbal és szélbal értelemben jelent meg. Vagyis a függetlenségi ellenzék két irányzatát jelölte. A jobboldal és a jobboldali szavak pedig nem is szerepelnek e két reprezentatív lexikonban. Ugyanezt konstatálhatjuk Ady Endre publicisztikájában is. A magyar politikai élettel összefüggésben a baloldal fogalmát és a baloldali jelzõt a költõ egyszer sem, a jobboldali jelzõt pedig egyetlen alkalommal használta. Egyik 1902-es parlamenti tudósításában említette meg, hogy „A fiatal negyvennyolcas, stréberkedõ honatyák, Papp Zoltán, Lengyel Zoltán és társaik a jobboldal felé ordítoznak”. Vagyis a jobboldal az õ szóhasználatában is kormánypárti Szabadelvû Párttal volt azonos.23 A manapság jobboldalinak tekintett politikai erõk a kortárs Jászi Oszkár 1907-es programadó írásában (Az új Magyarország felé) „klerikális”,

Szabó: i. m. 120–143. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris, 314–338. 23. Ady Endre Összes Prózai Mûvei. III. köt. Szerk. Koczkás Sándor, Vezér Erzsébet. Budapest, 1964, Akadémiai Kiadó, 203. 21. 22.

18 |



2009.03.16. 18:38:18

„úri”, „nacionalista”, „militarista” és „agrárfeudális” jelzõket kaptak,24 míg a konzervatív Bethlen István egyik 1910-es parlamenti beszédében az ellenoldalt internacionalistaként, radikálisként és nagybirtokellenesként, szellemi termékeit pedig méreganyagként jellemezte.25 A szellemi, elsõsorban az irodalmi életben viszont kezdett terjedni a „régi” és az „új” Magyarország jobb- és baloldalként történõ azonosítása. A kortárs Schöpflin Aladár az 1930-as évek elején úgy emlékezett vissza a háború elõtti évek irodalmi életére, hogy az addig szokásos nemzeti-nemzetietlen minõsítést akkorra felváltotta a jobboldal-baloldal dichotómiája. „Akik meg voltak elégedve a fennálló politikai, társadalmi és gazdasági renddel, s legfeljebb részletkérdésekben, apró melléktünetekben éltek a kritika jogával – írta –, azok a jobboldalon sorakoztak, az elégedetlenek, akik a társadalom egyensúlyát szerették volna megváltoztatni, a baloldalra szorultak. […] A baloldal a szabad-ot sokkal szélesebbre mérte, míg a jobboldal mindenütt erkölcsi, politikai, társadalmi és ízlésbeli tabukat állított fel.”26 A Schöpflin által körülírt és az irodalmi életre vonatkoztatott ideológiai tartalmakat a jobboldal és a baloldal fogalma – a reformkorban és 1848-ban egyszer egyébként már használatos módon – a magyar politikai nyelvben teljes körûen az I. világháború utáni években nyerte vissza. Ez két körülménnyel magyarázható. Részben az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával, s ezáltal a közjogi kérdés idõszerûtlenné válásával, részben az 1918–19-es polgárháborús idõszak kiélezett politikai harcaival. A két forradalom és azt követõ ellenforradalom dinamikáját az 1920-as évek elején írott publicisztikájában Jászi éppúgy a jobboldal–baloldal, sõt szélsõbal és szélsõjobb fogalompárok segítéségével írta le,27 mint naplóbejegyzésein alapuló visszaemlékezésében Kozma Miklós.28 A baloldallal természetesen mindketten a forradalmi erõket, a jobboldallal pedig az ellenforradalmi csoportokat jellemezték, miközben a radikalizmus foka alapján egyes pártokon és csoportokon belül is beszéltek balszárnyról és szélsõbalról vagy jobbszárnyról és szélsõjobbról. Ez a fajta fogalomhasználat az 1930-as évekre általánossá vált, még ha pontos tartalmáról és magyarázó erejérõl vitáztak is a szellem emberei.29

Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Szerk. Litván György, Varga F. János. Budapest, 1982, Magvetõ Könyvkiadó, 89–105. 25. Bethlen István gróf beszédei és írásai. I. köt. Budapest, 1933, Génius Könyvkiadó R.T., 45–46. 26. Schöpflin Aladár: Van-e jobboldali és baloldali irodalom? Nyugat, 1933. 15–16. sz. 98–100. 27. Jászi Oszkár publicisztikája… 349–350. és 359. 28. Kozma Miklós: Az összeomlás 1918–19. Budapest, 1933, Athenaeum R.T. 53. 29. A magyar Cobden Szövetség ezzel kapcsolatos ankétjának érdekesebb hozzászólásait és az 1930-as évek végének értelmezési kísérleteinek némelyikét közli: Parlament, pártok, választások a Horthy-kori Magyarországon. I. köt. Szerk. Boros Zsuzsanna. Budapest, 2002, Rejtjel Kiadó, 191–240. 24.



| 19

2009.03.16. 18:38:18

Az I. világháború után Európa új államainak többségében liberális-demokratikus szellemû alkotmányokat fogadtak el, és általánossá vált a pártok versengésén alapuló parlamentarizmus. Az államrendszer hatalmi ágainak elkülönülésén és a felnõtt állampolgárok egészének vagy egyre nagyobb részének választójogán nyugvó politikai akaratképzés megkülönböztetések nélküli rendszere, vagyis a klasszikus polgári parlamentarizmus demokratizált változatai azonban nem tudtak stabilizálódni. Az 1920-as években mintegy féltucat, az 1930-as években több mint tíz, s a háború alatt még további öt európai államban alakultak ki olyan politikai rendszerek, amelyekben a hatalmi ágak részben vagy egészben összeolvadtak, s amelyekben a politikai hatalomért folytatott békés versengés intézményét vagy felszámolták, vagy korlátozták. Totális, a polgári társadalmak hagyományos politikai intézményeit teljes mértékben szétzúzó, s a vezérelvet maximálisan érvényesítõ diktatúra Németországban és Olaszországban jött létre. A többi a liberális-demokratikus parlamentarizmus és a totális diktatúra közötti átmenetet jelentõ autoriter kormányzati rendszer valamely változataként fogható fel. Az 1922-tõl nagyrészt nyílt szavazati rendszer, a numerus clausus és a kormánypárt leválthatatlansága miatt ezek egyike a magyarországi Horthyrendszer volt. Demokratikus vagy alapvetõen demokratikus jellegû politikai rendszerek a korszak egészében Európában megszakítás nélkül mindössze öt államban mûködtek: Nagy-Britanniában, Finnországban, az Ír Szabad Államban, Svédországban és Svájcban.30 A liberális-demokratikus rendszereket – a háború alatt német segédlettel – minden esetben jobboldali politikai pártok és mozgalmak döntötték meg vagy alakították át. (Kivétel ez alól a Szovjetunió, ahol az 1917-es demokratikus februári forradalom után ismeretes módon egészen más irányt vettek az események.) A célok elérésére szolgáló módszerek és eszközök szempontjából ezek két nagy csoportot alkottak. Egyikbe a parlamentarizmus játékszabályait elfogadó jobbközép vagy mérsékelten jobboldali szervezetek tartoztak, a másikba az erõszakos utcai politizálást is eszköztárukba emelõ szélsõjobboldaliak. Történeti és ideológiai szempontból összetettebb volt a kép. A jobboldalnak e tekintetben legalább három nagy típusát különböztethetjük meg. Ezek a következõk voltak: (1) a 19. század elsõ felében kialakult, s a polgári berendezkedéssel idõvel megbékélt, ám a demokráciától idegenkedõ konzervativizmus, amely különbözõ pártalakzatokban a 20. században is tovább élt; (2) a 19. és 20. század fordulóján alakot öltött antiliberális és antiparlamentáris nacionalista újjobboldal, amely az I. világháború után megerõsödött; s végül (3) az ennél is radikálisabb fasiszta és

30.

Eric Hobsbawm: A szélsõségek kora. A rövid 20. század története 1914–1991. Budapest, 1998, Pannonica Kiadó, 110.

20 |



2009.03.16. 18:38:18

nemzetiszocialista mozgalmak, melyek az 1920-as és az 1930-as években szervezõdtek meg.31 A fasiszta ideológiák a felvilágosodás liberális és demokratikus örökségének teljességével szembefordultak, s a századfordulós újjobboldali irányzatok nacionalizmusát, rasszizmusát, populizmusát és vezérelvûségét is tovább radikalizálták. Felfogásuk szerint a fennálló rendszereket javítani nem lehetséges, a feladat erõszakos eszközökkel történõ megsemmisítésük. A polgári egyenlõség- és szabadságeszmény helyébe a nép, illetve a nemzet organikus egészként felfogott koncepcióját állították, miközben az emberi nem különbözõ csoportjai között is faji hierarchiát konstruáltak. A darwini evolúciós elméletbõl kiindulva azt feltételezték, hogy a nemzetek (népek-fajok) állandó létharcban állnak, melybõl a felsõbbrendûek kerülnek ki gyõztesen. Az alsóbbrendû népekkel a nekik tulajdonított értékek arányában bármit lehetett tenni: elfogadni szolgálataikat, elüldözni vagy áttelepíteni, sõt akár meg is semmisíteni õket. A közjót és a közakaratot megtestesítõ vezér által irányított szabályozott gazdaság, hierarchikus társadalmi rend és pártállami egyeduralom garantálja az arra érdemes népek vagy népközösségek fennmaradását és jólétét.32 A különbözõ fasiszta és fasisztoid szervezetek a többi jobboldali irányzathoz hasonlóan nemzeti keretek között mûködtek, és – mint errõl kötetünk több tanulmánya is tanúskodik – egy országon belül is többféle köntösben jelentkeztek. Tipizálásuk ezért rendkívül nehéz. Egyesek, mint például S. J. Woolf a fasiszta mozgalmak társadalmi bázisát alapul véve két nagy csoportot különítenek el: a nyugat-európait, valamint a közép- és kelet-európait. Az iparosodottabb nyugat-európai társadalmakban – beleértve Német- és Olaszországot is – a fasiszta mozgalmak bázisát alapvetõen a városi középrétegek, mindenekelõtt a kispolgárság szolgáltatta. A döntõen még mindig agrárjellegû kelet-európai országokban viszont – beleértve Finnországot is – a szegényebb paraszti rétegek is támogatóik közé tartoztak. Ebbõl következõleg a nyugati típusú mozgalmakat inkább a korporatív jellegû szociálpolitikai törekvések, a keletieket viszont romantikus miszticizmus és a föld újraelosz-

A két világháború közötti európai jobboldali ideológiai irányzatokról természetesen számtalan hosszabb-rövidebb leírás és értelmezés áll az érdeklõdõk rendelkezésre. Ezek közül a következõ kézikönyveket használtuk: Jean Touchard: Histoire des idées politiques. Vol. II. Paris, 1967, PUF, 802–839.; Andrew Heywood: Political Ideologies. An introduction. New York, 2003, Palgrave Macmillan, 69–104., 155–187. és 214–235. és Politische Theorien von der Antike bis zur Gegenwart. Hrsg. von Hans-Joachim Lieber. Bonn, 1991, Bundeszentrale für politische Bildung, 781–820. – Csak a németországi irányzatokkal foglalkozik Edmond Vermeil: Doctrinaires de la révolution allemande 1918–1938. Paris, 1948, Nouvelles Éditions Latines; Ernst Nolte: Konservativismus und Nationalsozialismus. In Konservativismus. Hrsg. von Hans-Gerd Schuman. Königstein, 1984. Athenäum, 244–261. 32. Póczik Szilveszter: Fasizmus-értelmezések. Budapest, 1994, Biadrukt Kiadó, 199–218. 31.



| 21

2009.03.16. 18:38:19

tásának igénye jellemezte.33 Hasonló, a gazdasági-társadalmi fejlettséget tükrözõ premisszákból indult ki Ernst Nolte is, aki azonban négy nagy csoportot különített el. Ezek a következõk voltak: a délkelet-európaiak, amely csoportba a szokásos német látásmód szerint a magyarországiak is kerültek, a keleteurópaiak, beleértve a finn és a balti mozgalmakat is, a közép-európaiak (német, olasz, osztrák, cseh, svájci), valamint az észak- és nyugat-európaiak a spanyol és a portugál mozgalmakkal együtt. Nolte szerint az elsõ két csoportba tartozó országokban a társadalmi elõfeltételek még, a negyedikben pedig már nem voltak adottak ahhoz, hogy a fasiszta mozgalmak megerõsödjenek és hatalomra jussanak. Ezek a feltételek maradéktalanul csak a közép-európai országokban voltak adottak.34 Az ideológiai különbségeket alapul véve két magyar kutató, Ormos Mária és Incze Miklós viszont három nagy típust azonosított. Az egyik kialakulásában a nemzeti sérelmek és célok, valamint a forradalmi fenyegetettség játszottak döntõ szerepet, s a gazdaság fejlesztése a kitûzött nemzeti céloknak rendelõdött alá. Ez jellemezte a német, az olasz és általában a közép- és dél-európai fasizmusokat. A nyugat- és észak-európai fasizmusok viszont jellemzõen közgazdasági színezetûek voltak, s a gazdasági modernizáció programjával léptek fel. Végül a harmadik csoportba sorolható finn, észt, lett és román fasizmusok egy-egy polgárosodó réteg áttörési kísérleteként értelmezhetõk a hatalmat kezében tartó, társadalmi bázissal nem vagy csak alig rendelkezõ elitcsoporttal szemben.35 A fasiszta és a mérsékelten jobboldali irányzatok természetesen nem mindig és nem mindenütt mûködtek együtt. Voltak országok, például Nagy-Britannia, ahol a konzervatívok túlnyomó többsége mindvégig megmaradt parlamentáris keretek között, s miközben a Munkáspártot természetes partnerének fogadta el, a fasisztákkal való együttmûködés – noha legismertebb vezérük, Sir Oswald Mosley az egyik legelõkelõbb angol arisztokrata családból került ki – fel sem merült körükben. A spanyol polgárháborúban viszont – néhány kivételtõl eltekintve – minden konzervatív árnyalat – beleértve a katolikus egyházat, a hadsereget és a nagybirtokosokat – szövetségre lépett a radikális jobboldallal, ahogy a köztársaságiak oldalán is együtt harcoltak a demokraták a szocialistákkal, a kommunistákkal és az anarchistákkal. A franciaországi konzervatívok ugyanakkor megosztottak voltak. Egyik részük aktívan közremûködött az 1940-es német gyõzelem után Vichy központtal megszervezõdött Pétain-féle autoriter állam irányításában, amely a nemzetközi pénztõke és a nemzetközi szocializmus ellen

European Fascism. Ed. by S.J. Woolf. New York, 1969, Random House, 1–17. Ernst Nolte: Die faschistischen Bewegungen. München, 1976 [elsõ kiadás: 1966], DTV, 189– 303. 35. Ormos Mária – Incze Miklós: Európai fasizmusok 1919–1939. Budapest, 1976, Kossuth Könyvkiadó, 116–143. 33. 34.

22 |



2009.03.16. 18:38:19

egyaránt harcot hirdetve a legfõbb rossz megtestesítõivé a szélsõjobboldali mitológiákhoz hasonlóan a szabadkõmûvességet és a zsidóságot tette, s végül deportálásukat is végrehajtotta. Másik részük viszont az ellenálláshoz csatlakozott, és együtt harcolt a kommunistákkal és a szocialistákkal. A kelet-európai államokban, így például Lengyelországban, Magyarországon és a balti államokban a konzervatívok a fasiszta szélsõjobboldallal és a baloldallal szemben egyaránt a 19. századi típusú korlátozott parlamentarizmus intézményrendszerét, s persze saját hatalmukat védték. Ez azonban nem zárta ki, hogy egyes helyzetekben egyes csoportjaik a radikális szélsõjobbal, mások viszont a liberális és demokrata baloldallal mûködjenek együtt. Sõt az is elõfordult, hogy a helyzettõl függõen egyszer az egyikkel, máskor a másikkal léptek taktikai szövetségre. A magyar konzervatívok közül ezt tette például Bethlen István. A fasiszta és autoriter rendszerek II. világháború alatti politikája, mindenekelõtt az európai zsidóság nagy részének szervezett kiirtása a jobboldal fogalmát átmenetileg több országban diszkreditálta. A bonapartista hagyományhoz visszanyúló, a parlamentáris köztársaságot elnöki rendszerré alakító, és pártjába jobboldali kollaboránsokat és kommunista ellenállókat egyaránt befogadó de Gaulle például következetesen tagadta, hogy politikája jobboldali volna. Utódával, Georges Pompidou-val együtt a „közép” képviselõjének tekintette és nevezte magát.36 Hasonló volt a helyzet Németországban, Olaszországban és a Benelux-államokban, ahol a kereszténydemokraták törtek elõre, és töltötték ki a keletkezett politikai vákuumot. A társadalmi és gazdasági igazságosság 19. század végéig visszanyúló katolikus eszméjét az 1945 utáni nyugat-európai kereszténydemokraták a parlamentarizmus demokratikus felfogásával ötvözték. Alkalmanként még koalícióra is léptek a liberális és a szocialista pártokkal. A parlamenti patkó centrumában és/vagy attól jobbra elhelyezkedõ kereszténydemokrata, keresztényszocialista és más konzervatív és konzervatív-liberális színezetû pártok a háború utáni évtizedekben a baloldal pártjaival együttmûködve alakították ki a társadalom legelesettebb rétegeit is szociális védelemben részesítõ jóléti társadalom modelljét, és szilárdították meg az állampolgárok közötti teljes politikai jogegyenlõséget biztosító liberális demokrácia intézményrendszerét. A demokratikus szellemmel feltöltõdött jobboldal vagy jobbközép, amelynek emblematikus alakja Nyugat-Németországban Konrad Adenauer, Olaszországban pedig Alcide de Gasperi volt, ezekben az években vált el markánsan az antiliberális és gyakran antiparlamentáris szélsõjobboldal különbözõ irányzataitól.37

36. 37.

Winock: i. m. 160–161. Niels Arbol: A kereszténydemokrácia Európában. Budapest, 1995, Barankovics István Alapítvány. B E V E Z E T É S . A Z E U R Ó PA I É S A M A G YA R J O B B O L DA L A L A P T Í P U S A I


| 23

2009.03.16. 18:38:19

A modern kereszténydemokrácia kialakulásában nagy szerepet játszottak maguk az egyházak is, amelyek vezetõi nyilatkozataikban és magatartásukkal egyaránt nyilvánvalóvá tették, hogy elfogadják a jóléti társadalmak és a modern demokrácia alapeszményeit. E téren különösen II. János Pál pápa 1981-es enciklikája (Centesimus annus) számít mérföldkõnek. Ebben szerepel, hogy „a keresztény hit nem ideológiai jellegû, egyáltalán nem törekszik a változó társadalmi és politikai valóságot merev modellbe zárni, és elismeri, hogy az ember élete koronként különbözõ és tökéletlen formában bontakozik ki. Az egyház tehát, miközben az ember transzcendentális méltóságát hangsúlyozza, a szabadság tiszteletben tartását tekinti irányadónak és módszerének”. Ebbõl kiindulva „nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja a polgárok számára a politikai döntésekben való részvételt és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenõrizzék vezetõiket, vagy békés formában leváltsák õket, ha szükségesnek látszik”.38 A demokratikus alapelvek elfogadása és a demokratikus intézmények védelme ma is összeköti az ún. jobbközép és balközép pártjait. A 20. század végére ugyanakkor különbségeik is markánsabbá váltak. Az 1980-as években a jobboldali konzervatív pártok egyre inkább szakítottak a szociáldemokrata baloldal és a háború utáni koalíciós kormányok etatista gazdaságpolitikájával, s bizonyos mértékig rehabilitálták a régi liberális doktrínát. A gyakorlatban ez az adóterhek csökkentését, a vállalkozások mûködési feltételeinek javítását, az állami kezelésbe vett iparágak teljes vagy részleges magánosítását és a szociális kiadások lefaragását jelentette. Ilyen politikát elõször Margaret Thatcher brit miniszterelnök és konzervatív kormánya valósított meg az 1980-as évek elején. Késõbb más nyugat-európai kormányok is alkalmazták. E neokonzervatívnak nevezett gazdaságpolitikai fordulat mögött sajátos módon az a neoliberális közgazdaságtan áll, amely az állami szerepvállalást hangsúlyozó keynes-i elmélettel szembefordulva a szabadpiac akadálytalan mûködési feltételeinek biztosítását tekinti elsõdlegesnek, s a nagy vagyoni és jövedelmi különbségeket természetesként fogadja el. Az irányzat legismertebb teoretikusa az osztrák származású és munkásságáért 1974-ben Nobel-díjjal jutalmazott Friedrich August von Hayek volt.39 Társadalompolitikai téren és a termelési konfliktusokban a demokratikus jobboldal általában a munkaadói oldalt képviseli a zömmel baloldali munkavállalókkal szemben. Más társadalmi kérdésekben is jól látszik a különbség köztük. A jobboldal általában ellenzi az abortuszt, a drogfogyaszAz egyház társadalmi tanításai. Dokumentumok. Szerk. Tomka Miklós, Goják János. Budapest, [1996], Szent István Társulat, 570–571. 39. Bayer: i. m. 295–298. és Egedy: Brit konzervatív… 229–254. 38.

24 |



2009.03.16. 18:38:19

tás liberalizálását és az azonos nemûek együttélésének jogi egyenjogúsítását, míg a baloldal ugyanezeket inkább támogatja. A védelmi politikának és a fegyverzetek korszerûsítésének a jobboldal nagyobb jelentõséget tulajdonít, a pacifistább baloldal kisebbet. Kulturális téren az egyik legfõbb választóvonal a valláshoz való viszony: a jobboldaliak inkább, a baloldaliak kevésbé istenhívõk. Fontos különbség a család szerepének eltérõ megítélése is. A jobboldaliak inkább a hagyományos családmodell hívei, míg a baloldaliak nevelési elvei modernebbek, vagyis liberálisabbak.40 A demokratikus rendszerek II. világháború utáni elterjedése és megszilárdulása nem jelentette a fasizmus és általában az antidemokratikus szélsõjobboldal eltûnését Európából. Portugáliában és Spanyolországban 1974–75-ig állt fenn Salazar és Franco autoriter rendszere. A demokratikus országokban fasiszta csoportok, sõt helyenként pártok mûködtek. Ezek bázisát elsõsorban a volt frontharcosok és a felelõsségre vonást elkerülõ alacsonyabb beosztású náci pártfunkcionáriusok alkották. Nyugat-Németországban több mint 100 ilyen csoportot tartott nyilván a Belügyminisztérium. Ezek taglétszáma az 1950-es évek közepén 78 ezerre, az 1960-as évek közepén 27 ezerre rúgott. Ennél jóval nagyobb bázisra támaszkodtak az olasz újfasiszták, akik Olasz Szociális Mozgalom néven az olasz politikai életnek is jelentõs tényezõivé váltak. Az 1946-ban alakult szervezet az elmúlt évekig közel félmilliós tagsággal rendelkezett, és támogatottsága két választástól eltekintve 5 és 8 százalék között ingadozott. Az 1980-as években Olaszország negyedik legerõsebb pártja volt. A párt 1950-es évekbeli fõtitkára, Giorgio Almirante nyíltan hangoztatta, hogy „Az államférfiak és eszméik, filozófiáik fölötti végsõ ítéletet nem a hadiszerencse mondja ki”. Nem kétséges, hogy kikre és kiknek az eszméire gondolt. Bár a szervezet új vezetõje, Gianfranco Fini az 1990-es években mindent megtett a párt szalonképessé tétele érdekében, a párt nevének megváltoztatását (Nemzeti Szövetség) és alkalmazkodását a parlamentáris követelményekhez többen taktikai lépésnek tekintik.41 A „hagyományos” fasiszta szélsõjobboldali irányzatok mellett az 1970as évektõl ún. újjobboldali áramlatok (Nouvelle Droite, New Right, Neue Rechte, Nuova Destra) is megjelentek. Ezek ideológusai általában a háború elõtti antiliberális, antiegalitáriánus, elitista. paternalista, tekintélytisztelõ és rasszista eszméket fogalmazzák újra, és egészítik ki az aktuális helyzetre vonatkozó egyéni reflexióikkal. Ezek között döntõ helyet foglal el a jóléti államtól való elhatárolódás, valamint a bevándorlás-ellenesség és az idegengyûlölet. Az irányzat mindazonáltal rendkívül sokágú, és országon-

40. 41.

Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Budapest, 1998, Osiris, 96–97. European Fascism… 338–339. és Petõcz György: A történelem mítoszai. Mozgó Világ, 2000. 1. sz. 59–70. B E V E Z E T É S . A Z E U R Ó PA I É S A M A G YA R J O B B O L DA L A L A P T Í P U S A I


| 25

2009.03.16. 18:38:19

ként is különbözik. Alain de Benoist, aki a francia Nouvelle Droite legismertebb ideológusa, egyformán támadja a marxizmust és a „velejéig perverz kommunizmust”, az „amerikai globalizációt”, valamint az „intoleráns” és teokratikus kereszténységet. Rasszista, idegenellenes, a viking hagyomány tisztelõje, s a korunkra jellemzõ „szolgamorállal” szemben a nietzschei értelemben vett Übermensch etikájának a népszerûsítõje. A német Neue Rechte viszont, amely az 1968-as baloldali diákmozgalmak reakciójaként szervezõdött meg, hangsúlyozottan keresztény alapokon áll, s a weimari idõszak konzervatív forradalmának ideológusaihoz (Carl Schmitt, Ernst Jünger, Oswald Spengler stb.) nyúl vissza. 42 Ismét más jellegû az angol New Right, amelynek egyik legismertebb mentora a tekintélyes újkonzervatív filozófiaprofesszor, Roger Scruton, aki Hegelre, Burke-re, Hayekre és a tory hagyományra hivatkozva az egyéni kezdeményezés (szabad piac), a felelõsségtudat, a tisztelet, a tekintély, a vallás és a hagyomány szerepének fontosságát hangsúlyozza.43 A viszonylag szûk körökben ható intellektuális és elitista új jobboldal mellett a 20. század utolsó harmadában tömegbefolyással rendelkezõ új szélsõjobboldali pártok és mozgalmak is megszervezõdtek. Ezek közül közismert a francia Nemzeti Front, amelyet 1972-ben alapított Jean-Marie Le Pen. Le Pen sikeresen integrálta pártjába az Action française-re és Pétain „nemzeti forradalmára” nosztalgiával gondoló nacionalistákat és antiszemitákat, a dekolonizáció veszteseit, a mai idegengyûlölõket és több más új jobboldali csoportot. Vonzerejére mi sem jellemzõbb, mint hogy az 1995ös elnökválasztáson a szavazatok 15 százalékát, a 2002-esen pedig csaknem 17 százalékát szerezte meg. A 2002-es választások azonban mást is megmutattak. Nevezetesen azt, hogy a szélsõjobboldallal szemben a köztársaság minden híve – baloldaliak, centristák és mérsékelt jobboldaliak – egységet tudnak mutatni. Vagyis a szélsõjobboldal és a jobbközép II. világháború után rögzült elkülönülése Franciaországban ma is érvényben van. A választások második fordulóján elért 82 százalékos eredményével így lett elnök a neo-gaullista Jacques Chirac.44 Olaszországban hasonló ideológia jegyében szervezõdött meg a Lombard, illetve Északi Liga, Nagy-Britanniában az 1967-ben létrejött Nemzeti Front – az 1980-as évektõl Brit Nemzeti Párt –, amely markáns bevándorlás-ellenességével elsõsorban a rasszista

Michael Minkenberg: Die Neue Radikale Rechte im Vergleich: USA, Frankreich, Deutschland. Opladen, 1998, Westdeutscher Verlag. – Az új jobboldal elméleti, elsõsorban közgazdasági jellegû nézeteire lásd Az új jobboldal és a jóléti állam. Szerk. Bujalos István, Nyulas Mihály. Budapest, 2002, Hirschler Rezsõ Szociálpolitikai Egyesület. 43. Roger Scruton: Mi a konzervativizmus? Budapest, 1995, Osiris. Vö. Egedy: Brit konzervatív… 255–263. 44. Winock: i. m. 152–182. 42.

26 |



2009.03.16. 18:38:19

beállítottságú fehér munkásfiatalok körében hódít; s több kisebb, döntõen ugyancsak az idegengyûlöletet tematizáló német párt. Ausztriában a jobboldali radikális Szabadság Párt található a politikai paletta jobb szélén, míg a szociáldemokratákkal többször közösen kormányzó Néppárt a jobbközép pozícióját foglalja el.45 A Szovjetunió fennhatósága alá került kelet-európai államokban, így Magyarországon is 1945 után nem pártpolitikai pluralizmus és demokratikus parlamentarizmus, hanem kommunista diktatúra alakult ki. A szélsõjobboldalinak minõsített pártok, amelyek közé Magyarországon a konzervatívok jelentõs részét tömörítõ kormánypártot is sorolták, a fegyverszüneti szerzõdés értelmében újjá sem szervezõdhettek. Az 1945-ös – még demokratikus – választásokon így csak az 1945 elõtti autoriter rendszer baloldalinak számító ellenzéki pártjai indulhattak. Ez a körülmény ismét a baloldal és jobboldal fogalmának átértelmezésével járt együtt. Azzal, hogy a két munkáspárt, a kommunista és a szociáldemokrata, valamint a Nemzeti Parasztpárt 1946 márciusában megalakították a Baloldali Blokkot, a koalíciós kormány vezetõ erejét adó Kisgazdapártot, illetve ennek utódpártjait automatikusan jobboldallá minõsítették. Igaz, a kommunisták által mozgatott szervezet 1946. március 5-i programja még csak a Független Kisgazdapárt „reakciós jobbszárnya” ellen hirdetett harcot.46 Ám rövid idõn belül mindazok a demokratikus erõk – kisgazdák, parasztpártiak és szociáldemokraták – jobboldalivá minõsültek, akik akadályozni próbálták a kommunista hatalomátvételt vagy egyszerûen csak nem értettek azzal egyet. A pártdokumentumok mellett ezt a nyelvet használták a jelenkorral foglalkozó történeti munkák, például a Molnár Erik által szerkesztett kétkötetes Magyarország története utolsó fejezete is. A Kisgazdapárt eszerint olyan „jobboldali gyûjtõpárt” volt, amely a „régi ellenforradalmi és klerikális köröket” is magában foglalta, s az abból kivált „szélsõjobboldali képviselõk” által létrehozott Szabadság Párt „demokratikus szólamai ellenére valójában szélsõségesen reakciós alakulat volt”.47 A késõbbiekben, 1956 után a forradalom politikai vezetését adó kommunisták is jobboldali, mégpedig „revizionista jobboldali” címkét kaptak. 1968-ban maga Kádár így beszélt errõl: „A párt kétfrontos harcot hirdetett meg, és folytat mind a mai napig. Egyidejûleg harcolt a dogmatizmus, a szektarianizmus, az álbaloldaliság, valamint a revizionizmus, a jobboldaliság, a reakciós osztályellenség, az ellenforradalmi

Wörterbuch Staat und Politik. Hrsg. von Dieter Nohlen. Bonn, 1991, Bundeszentrale für politische Bildung, 568–569. 46. Magyar történeti szöveggyûjtemény 1914–1999. I. köt. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 2000, Osiris, 461–462. 47. Lackó Miklós: A magyar népi demokrácia története. In Magyarország története. II. köt. Szerk. Molnár Erik. Budapest, 1964, Gondolat Könyvkiadó, 490. és 504–505. 45.



| 27

2009.03.16. 18:38:19

elemek ellen.”48 Ehhez idomulva az 1960-as Új Magyar Lexikon minden „reakciós, haladásellenes” pártot, személyt és magatartást jobboldalinak minõsített, utalva „egyes polgári parlamentek” szokásos ülésrendjére is. A baloldali természetszerûleg a „reakcióval szemben álló” pártok, személyek és magatartásformák minõsítõ jelzõje volt. Az 1989–90-es rendszerváltás idõszakának szervezeteket és ideológiákat jelölõ leggyakoribb jelzõi a demokratikus, a liberális, a magyar és a nemzeti voltak. A jobboldali minõsítést, illetve jelzõt eleinte egyetlen új szervezõdés sem vállalta, s nevében a baloldalit is csak kettõ: az MSZMP-én belül 1988 õszén megszervezõdött Baloldali Alternatíva Egyesülés, s a „kapitalista restauráció” megakadályozását célul tûzõ, 1990-ben létrejött Baloldali Revízió Pártja. Az új parlamentben azonban hamar polgárjogot nyert mindkét kifejezés. 1990 és 2000 között a jobboldal szó 44-szer, a jobboldali jelzõ pedig 50-szer hangzott el a T. Ház plenáris ülésein. Ezek egy része a Horthy-korszakra, illetve az 1945 utáni koalíciós idõszakra vonatkozott. Másik részük viszont a jelenre. Elõször Gadó György (SZDSZ) nevezte a hárompárti (MDF, FKgP, KDNP) kormánykoalíciót jobboldalinak 1992-ben. Ugyanebben az évben azonban már Boross Péter és Orbán Viktor (Fidesz) is használta e jelzõt és ennek ellentétét. Utóbbi 1992. november 17-én jelentette ki, hogy „A jobboldal egyfolytában a szélsõbaloldali veszélyre mutogat, a baloldal pedig állandóan a szélsõjobboldali veszélyt idézi fel”. Néhány évvel késõbb, 1996. szeptember 18-án ugyanõ a parlament akkori ellenzéki erõit (MDF, Fidesz, FKgP, KDNP) összefoglalóan és történelmi gyökereikre utalva „demokratikus jobboldalnak”, illetve „jobbközépnek” nevezte.49Az 1994 és 1998 között kormányzó MSZP–SZDSZ koalícióval kapcsolatban ugyanakkor terjedt a megbélyegzõ „baloldali blokk” minõsítés. Ezt valószínûleg Csurka István használta elõször 1992-es politikai pamfletjében, majd õt követve sokan mások is. Az 1994-es új kormány megalakulása utáni napokban Petõ Iván (SZDSZ) méltatlankodott is emiatt a parlamentben.50 A politikusok körében terjedõ új nyelvre az elmélet emberei gyorsan reagáltak. A Politikatudományi Szemle hasábjain 1993-ban vita kezdõdött a fogalom-pár alkalmazhatóságáról. A vitaindítót jegyzõ Körösényi András nemcsak jobboldal és baloldal használhatósága mellett érvelt, hanem úgy vélte, hogy „Magyarországon a politikai élet pluralizálódását követõen a baloldal-jobboldal skála a politika és a pártok közötti verseny legfontosabb értelmezõ és vonatkoztatási keretévé vált”. Ennek bizonyságaként azonnal be is sorolta az egyes pártokat. Az MDF, a Kisgazdapárt és a Keresztényde-

Kádár János: Válogatott beszédek és cikkek. Budapest, 1975, Kossuth Könyvkiadó, 260. Arcanum Digitéka. Országgyûlési Napló 1990–2000. 50. Uo. és Csurka István: Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán. Magyar Fórum, 1992. augusztus. 48. 49.

28 |



2009.03.16. 18:38:19

mokrata Párt koalícióján alapuló kormányt „jobbközépként”, ellenzékét pedig „baloldali liberális (SZDSZ, Fidesz) és szocialista (MSZP)” pártokként határozta meg. Ehhez hozzátette: „A baloldal jobboldal skála középsõ tartományában helyet foglaló liberális centrumpártként számon tartott SZDSZ és Fidesz közül az elõbbi valójában inkább baloldali liberális párt, amilyen például a nyolcvanas évek elõ felének brit liberális-szociáldemokrata pártszövetsége (majd liberális demokrata párt), s nem jobboldali liberális, mint például a Giscard d’Estaing vezette francia UDF”.51 Az 1990-es évek második felében a pártok, politikusok és közéleti személyiségek sommás besorolása a jobb- vagy a baloldal táborába általánossá vált. A bal és a jobb címû publicisztikájában Debreczeni József 1999-ben Körösényihez hasonlóan értelmezte a magyar politika szerkezetét. Mint „konzervatív liberális” párt erre az idõre a Fidesz átkerült a jobboldali térfélre, amelynek a szélén akkor még a MIÉP helyezkedett el. Az SZDSZ viszont „radikálliberális” pártként maradt a baloldalon.52 Ugyanebben az évben Lovas István Jobbegyenes címmel jelentette meg cikkeinek gyûjteményét. 2002-ben megalakult a Jobbik Magyarországért Mozgalom, s Gyurcsány Ferenc 2004-ben Merjünk baloldaliak lenni címmel írt programot. Több mint két évszázad jobboldali ideológiáinak és mozgalmainak áttekintésébõl egyik legfontosabb tanúságként azt vonhatjuk le, hogy igen nehéz, sõt talán lehetetlen olyan általános érvényû definíciót megfogalmazni, amely minden kor minden országának minden jobboldali irányzatára találó. Körösényi András, aki idézett tanulmányában, majd utóbb a magyar politikai rendszerrel foglalkozó 1998-as könyvében is erre kísérletet tett, így fogalmaz: „A jobboldal […] a konzervatív világképre épít: a racionális emberi cselekvésnek a korlátait, a szokásoknak és tradícióknak pedig a jelentõségét hangsúlyozza. […] a társadalomfejlõdés vonatkozásaiban evolucionista, az intézményi változások lehetõségeit illetõen reformista, ideológiailag pedig antiutópista. A társadalmi egyenlõtlenséget és tagolódást szükségszerûnek tartja. A rend és az autoritás híve. A demokrácia korlátlan kiterjesztésével szemben az alkotmányosságot tekinti garanciának, miközben védelmezi az állami autoritást, mint a polgári társadalom politikai-jogi garanciáját.”53 Nem lenne korrekt, ha Körösényin mint a jelennel foglalkozó politológuson azt kérnénk számon, hogy a 19. század jobboldali irányzatai jelentõs részének a világképére alig vagy inkább egyáltalán nem illik jellemzése. Az azonban joggal szóvá tehetõ, hogy – mint a vitában erre Gyurgyák Já-

Körösényi András: Bal és jobb. Az európai és a magyar politikai paletta. Politikatudományi Szemle, 1993. 3. sz. 94–111, idézetek a 105. és 109. oldalon. 52. Debreczeni József: A gyõzelem ára. Budapest, 2000, Osiris, 31–36. 53. Körösényi: Bal és jobb… 96. Vö. uõ: A magyar politikai rendszer… 96–97. 51.



| 29

2009.03.16. 18:38:19

nos, Kovács András és mások is rámutattak54 – a 20. századi jobboldali irányzatok egészére sem találó. Úgy tûnik, mintha Körösényi a polgári átalakulással megbékélt és a liberális-demokratikus parlamentarizmus keretei között mozgó „fontolva haladókat”, vagyis liberális konzervatívokat és kereszténydemokratákat azonosítaná a jobboldallal, s az 1945 óta is virulens szélsõjobboldal kívül esne látókörén. Miközben a baloldal ismertetõjegyeit sorjázván éppen fordítva jár el: a reformista szociáldemokrácia jelentõsége leírásában eltörpülni látszik a szélsõbaloldali kommunista és anarchista hagyomány mellett. Pedig a szélsõbalt éppen akkora különbség választja el a balközéptõl, mint a szélsõjobbot a jobbközéptõl, miközben a két szélsõség egymásra is hasonlít. 1992-es esszéjében (Mi az, hogy jobboldal?) Körösényihez hasonlóan a demokratikus jogrendbe integrálódott konzervativizmussal azonosította a jobboldalt Roger Scruton is. A jobboldal és baloldal – írja Scruton – egyaránt „a felvilágosodás korának szülötte, és abból az elképzelésbõl fogant, miszerint az ember saját sorsának kovácsa. A baloldallal szemben a jobboldal ezt nem egy heves mozdulatnak, hanem lassú folyamatnak látja. Tiszteletben tartja a társadalmi örökség tekintélyét, nem mintha tökéletesnek vélné, de belátja, hogy egyedül ez az, ami »adott«”.55 Körösényinél és Scrutonnál is vitathatóbb általánosításokba bocsátkozott néhány évvel ezelõtt Molnár Tamás, az Egyesült Államokban élõ ismert konzervatív-katolikus gondolkodó. „A baloldal célkitûzése” Molnár szerint mindig „a forradalomban összpontosul, s „ha nincs krízis, a baloldal kreál egyet, ha nincs osztályharc, támaszt egyet a családon vagy az iskolán belül. Erre a jobboldal képtelen; kedvelt állapota a rend, a hierarchikus gondolat, a csendes reform, a hosszú lejáratú immobilitás. […] a baloldal mindig úgy találja, hogy több egyenlõségre van szükség, több morális felzárkózásra, több jogra a még attól megfosztottak számára (nõk, gyerekek, sérültek, állatok). A baloldali lista végtelen; a jobboldalon nincs lista, legfeljebb a baloldali lista kritikája. Egyik a forradalmat célozza meg; a másik az ideális múltat”.56 A jobboldal és a baloldal jellemzésével foglalkozók ezért valószínûleg akkor járnak el helyesen, ha világosan különbséget tesznek a két politikaiideológiai család több mint száz év óta megkülönböztethetõ két-két nagy irányzata között. Az 1930-as évek végén lezajlott magyarországi vitában így tett többek között Fejtõ Ferenc. „A célok elérésére szolgáló módszerek s eszközök tekintetében – érvelt a Szép Szó szerkesztõje – a bal- s a jobboldal keretén belül újabb különbségek alakultak ki, amelyek már nem is eszközi,

Kovács András: Szimbólumok valósága; Gyurgyák János: Bal és jobb. Politikatudományi Szemle, 1994. 3. sz. 146–155. 55. Scruton: i. m. 233–240. 56. Molnár Tamás: A jobb és a bal. Budapest, 2004, Kairosz Kiadó, 189–197. 54.

30 |



2009.03.16. 18:38:19

hanem lényegi jelentõségûekké válnak. A közt a baloldal közt, amely alkotmányos, törvényes, szellemi és szervezeti eszközökkel óhajtja elérni célját, s a szélsõbaloldal közt, amely a »cél« ilyetén elérését lehetetlennek tartja, a hatalmat erõszakos eszközökkel akarja megszerezni s gyakorolni, azaz az emberek többségét akaratuk ellenére boldogítani – a különbségek nemcsak módszerbeliek, hanem lényegiek már, hisz a »végcél« messze van, s a közvetlen célok egészen elütõek. De éppoly lényeges a különbség a demokratikus, az emberi személyiség jogait bizonyos mértékig elismerõ, az uralmi állapotát törvényes módon védõ jobboldal, s a szélsõjobb között, amely a politikai hatalmat gátlástalanul akarja gyakorolni, s ellenõrzés nélkül, a gazdasági hatalmasságok kegyébõl s érdekében.”57 Néhány évvel ezelõtt ugyanezzel a négyes felosztású tipológiával írta le az elmúlt évtizedek európai politikai és ideológia szerkezetét Norberto Bobbio, az 1945 utáni olasz politikai gondolkodás doyenje. A jobboldal és a baloldal között elemzése szerint leginkább az egyenlõségeszményhez való viszony alapján lehet különbséget tenni. A két politikai család mérsékelt és radikális irányzatai pedig a szabadság eszményhez való más-más viszonyuk alapján választhatók külön. A szélsõbaldali irányzatok, mint amilyen a kommunizmus, s amelyek elõképe a francia jakobinizmus, egalitáriánus és autoriter jellegûek. A középbal, amelynek a liberális és demokratikus szocializmus feleltethetõ meg, ugyancsak egalitáriánus, ám egyben szabadságelvû is. A különbözõ konzervatív pártok, amelyek a jobbközepet alkotják, a balközéphez hasonlóan szabadságelvûek, viszont antiegalitáriánusok. Végül a szélsõjobboldali irányzatok, mint amilyen a fasizmus és a nácizmus volt, az egyenlõség- és a szabadságeszményt egyaránt tagadják.58 Ha ezt a négy nagy csoportot nem lineárisan helyezzük el egy egyenesen, hanem egy olyan kétdimenziós politikai mezõben jelöljük ki helyüket, ahol a szabadságeszményt és az egyenlõségeszményt, illetve azok hiányát két egymást merõlegesen metszõ tengely jelenti, akkor a fenti tipológia vizuálisan is megjeleníthetõ. Az egyes korszakok országonként is változó sokrétû ideológiáinak és bonyolult pártpolitikai viszonyainak pontos leképezése természetesen ettõl a finomított sémától sem várható. Ideáltipikus absztrakcióként azonban rendelkezik magyarázó erõvel. Ebbõl a nagyon gazdag és tagolt jobboldali hagyományból kötetünk kizárólag a 20. század elsõ felének magyarországi jobboldali irányzataival, meghatározó személyiségeivel és intézményeivel foglalkozik. A kötet ifj. Bertényi Iván dolgozatával indul, amely a századelõ ideológiai és politikai irányzatait mutatja be, elsõsorban a konzervatív-liberális Tisza István Fejtõ Ferenc: Mi a jobboldaliság és mi a baloldaliság? In Parlament, pártok, választások… 191–192. 58. Norberto Bobbio: Droite et Gauche. Paris, 1996, Seuil, 135–144. 57.



| 31

2009.03.16. 18:38:19

nézeteire és politikájára koncentrálva. Ezután három olyan tanulmány következik, amely a Horthy-korszak intézményrendszerét és annak mûködését világítja meg. Püski Levente az antidemokratikus választójogi rendszer jellegzetességeit és a kétkamarás parlamentarizmus mûködését elemzi. Ezt Olasz Lajos írása követi, aki a korszak névadójának és az állam elsõ emberének, Horthy Miklósnak a jogkörét és annak módosulásait vizsgálja. Vajon diktátor volt-e Horthy, s ha igen, milyen? Nyilvánvalóan nem, ám alkotmányos jogosítványai az 1930-as években bõvültek. Ehhez szorosan kapcsolódik Turbucz Dávid írása, amelyben a kormányzó kultuszának kialakulását követi nyomon – jelentõs mennyiségû új forrásanyagra támaszkodva. Az intézménytörténeti rész után a két világháború közötti magyar jobboldal konzervatív személyiségei és irányzatai következnek. A sort Ablonczy Balázs tanulmánya nyitja, aki Bethlen István és Teleki Pál nézeteit elemezve a kor két legnagyobb hatású konzervatív politikusának eszmetörténeti portréját villantja fel. Bethlenét, aki pályájának második felében erõsen kötõdött a 19. századi liberális hagyományhoz, és Telekiét, akit antiliberalizmus és rasszizmus jellemzett. Spannenberger Norbert a politikai katolicizmus ideológiai szempontból fontos, a párt- és parlamenti politikában azonban kevésbé jelentõs szerepét vázolja fel. Az irányzat meghatározó személyiségei és szervezetei kétségkívül a jobboldal valamely árnyalatához tartoztak. Folyamatosan léteztek azonban olyan kisebbségi és nagyobb befolyás nélküli áramlatok is, amelyek a baloldal felé tájékozódtak, és a szélsõjobboldallal semmiféle közösséget nem vállaltak. Nem tekinthetõ homogénnek a legitimisták tábora sem, akiknek konzervatívabb elsõ, és szociálisan érzékenyebb második generációját Békés Márton mutatja be. A konzervativizmus különbözõ árnyalatai után a szélsõjobb néhány fontos irányzata és személyisége következik. Az 1920-as évek fajvédõ vezérérõl, az utóbb miniszterelnökségig emelkedett Gömbös Gyuláról Vonyó József írt tárgyszerû és ítéleteiben kiegyensúlyozott tanulmányt. Az 1930-as évek fasiszta, illetve nemzetiszocialista típusú pártjainak ideológiáit – középpontban Szálasi Ferenc eszméivel – Paksa Rudolf elemzésébõl ismerhetjük meg. A szélsõjobboldal harmadik irányadó alakjával, a konzervatívoktól induló Imrédy Bélával, illetve a politikáját jellemzõ modern szociálpolitikai törekvések és a zsidóellenesség összefonódásával Ungváry Krisztián foglalkozik. A kor számos nem pártszerû jobboldali egyesülete közül egyrõl került be elemzés a kötetbe. Ez Kerepeszki Róbertnek köszönhetõ, aki a korszak legnagyobb és legbefolyásosabb ifjúsági szervezetének, a Turulnak a mûködését és ideológiáját tárta fel. A szellemi élettel három tanulmány foglalkozik. Ujváry Gábor a kor két meghatározó kultuszminiszterének, Klebelsberg Kunónak és Hóman Bálintnak a nézeteit, illetve tevékenységét vette górcsõ alá. Bár a kultúra stratégiai ágazatként való felfogásában a két személyiség törekvései meg32 |



2009.03.16. 18:38:20

egyeztek, megoldásaik különböztek is. Klebesberg a Bethlen-féle liberális konzervativizmushoz, Hóman a Gömbös-féle fajvédõ szélsõjobboldalisághoz és Teleki antiliberális konzervativizmusához kötõdött. A jobboldali történetpolitikai gondolkodás néhány jellegzetes alakjának nézeteit Romsics Gergely elemzi. Szekfû Gyula, Mályusz Elemér, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Baráth Tibor és Málnási Ödön nemcsak ideológiai szempontból különböztek, hanem módszertani szempontból is más-más iskolához tartoztak, és persze szakmai színvonaluk is eltért. Az irodalmi életbõl a népi mozgalom néhány szélsõjobboldali alkotójának politikai eszméivel ismerkedhet meg az olvasó. Velük – részben összefoglalva, részben kiegészítve idevágó eddigi eredményeit – Gyurgyák János foglalkozik. A korszakban oly meghatározó revíziós eszméknek két szerzõ eredt a nyomába. Zeidler Miklós a jobboldali pártok és szervezetek revíziós programjait elemzi, és egyben a revíziós propaganda eszköztárát villantja fel. Ehhez szorosan kapcsolódva Egry Gábor azt tárta fel, hogy az irredenta kultusz milyen Erdély-mítoszokkal kapcsolódott össze. A kötet utolsó tanulmányának tárgya a kor utolsó nagyhatású jobboldali személyisége, a konzervatív Mindszenty József egyházi és politikai tevékenysége 1948-as letartóztatásáig. Nicolas Bauquet, a modern magyar történelem iránt érdeklõdõ fiatalabb francia történészek közül az egyik legkiválóbb, komplex és meggyõzõ módon magyarázza a hercegprímás sikerének okait, miközben szerepfelfogásának ellentmondásaira is ráirányítja a figyelmet. A szerzõk és a szerkesztõ természetesen egyaránt tudatában vannak, hogy a 20. századi magyar jobboldali hagyomány még annál is összetettebb képet mutat, mint amilyen e kötet lapjairól feltárul. A Turul mellett nyilvánvalóan számos más fontos jobboldali egyesület (ÉME, MOVE) is elemzést érdemelt volna. A szélsõjobboldal felé tájékozódó és végül oda részben meg is érkezõ néhány népi író mellett természetesen más alkotói csoportok politikai eszméi is felmutathatók lettek volna. Például a Napkelet konzervatív köre, vagy Herczeg Ferenc és Horváth János vagy… És a sort hosszan folytathatnánk, kiterjesztve más mûvészeti ágakra is. Mentségünk az, hogy most ennyire volt erõnk. Ha az olvasók visszaigazolják törekvésünk helyességét, vagyis megajándékoznak figyelmükkel, akkor lehet, hogy folytatni fogjuk. S ha nem mi, akkor mások. Olyanok, akik hozzánk hasonlóan fontosnak tartják közelmúltunk elfogultságoktól és torzításoktól mentes újbóli birtokbavételét. Köszöntjük az olvasót!



| 33

2009.03.16. 18:38:20

Ifj. Bertényi Iván A SZÁZADELÕ POLITIKAI IRÁNYZATAI ÉS TISZA ISTVÁN

KONSZENZUS ÉS VITA A DUALIZMUS KORI MAGYAR POLITIKAI ÉLETBEN

Az 1867-es kiegyezéssel olyan hatalmi rendszer jött létre, amelyben ugyan Magyarország belsõ életének fontos kérdéseiben az ország teljes önállóságot élvezett, de a dualista rendszerhez a mindenkori kormányoknak tartaniuk kellett magukat. A kiegyezés gyakorlatilag érintetlenül hagyta a Habsburgbirodalom nagyhatalmi struktúráját, a közös és az uralkodó által irányított hadsereget, az egységesen vezetett külpolitikát, sõt, az 1867 végén megkötött osztrák–magyar gazdasági kiegyezés révén a vámterület és a valuta is közös maradt. Mindez egyrészt az alkut megkötõ felek akaratát tükrözõ kompromisszum volt, másrészt azonban az akkori európai nagyhatalmak érdekeinek és óhajainak is megfelelt, hiszen a kontinentális erõegyensúly fenntartásához szükség volt Ausztria nagyhatalmiságára, és a magyaroknak adott túlzottan nagy önállóság már ezt az elvárt és századok óta gyakorolt szerepet sodorta volna veszélybe.1 Ezt is megértve „engedett a 48-ból” Deák, illetve különösen Andrássy, Lónyay és Eötvös. És ebbõl az európai összefüggésbõl is következõen képviselhették azt a nézetet, hogy a dualista rendszer fenntartásának fontossága nemzetközi horderejû kérdés. Mivel személy szerint is meg voltak gyõzõdve az alku elõnyeirõl, minden bizonynyal õszintén jelenthették ki, hogy az 1867-es rendszer megváltoztathatatlan, s a kiegyezés lényegi módosítását követelõ ellenzék programja egysze-

1.

Ezzel magyarázható egyébként a századfordulón a magyar ellenzék közjogi küzdelmeinek támogató vagy elutasító fogadtatása is a nagyhatalmak részérõl. A Monarchiában a német szövetségest látó, és azt bomlasztani kívánó Franciaország örömmel vette volna, ha a magyarok megnövelik különállásukat – mert ez a Monarchia egészének gyengülésével járt volna. Vö. Nicolas Bauquet: Egy ártatlan diplomáciai flört: Franciaország és a koalíció, 1905–1909. Valóság, 2000. 8. sz. 83–93. Ezzel szemben a szövetséges németek alapvetõ magyarbarátságuk dacára eltökélten utasították el Magyarország bármiféle nagyobb önállóságát. Elítélték a magyar ellenzék közös hadsereg elleni obstrukcióját (pl. Eine Mahnung an Ungarn. Berliner Börsen-Courier, 24. Mai 1903), és sajnálkoztak a kormánypárt 1905-ös választási veresége miatt. (Például Szõgyény-Marich László berlini osztrák–magyar nagykövet 1905. január 29-i és 31-i jelentései Gołuchowski közös külügyminiszternek. Österreichisches Staatsarchiv. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Politisches Archiv. III. Preussen. Karton 162. Berichte 1905. f5–8; ill. uo. Karton 161. Varia 1905. f1–8).

34 |


2009.03.16. 18:38:20

rûen végrehajthatatlan, azaz a Balközép és a szélbal kormányképtelenek. Sõt, sikerük a magyarságra hozna elsõsorban veszedelmet. „A szélsõbal oldal, melynek táborában eszes és mívelt emberek vannak, s megengedem, nem rossz hazafiak is – vélekedett Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter –, politikája horderejérõl s rossz hatásáról nincsen tisztában. […] Azon önálló Magyarország a közös monarchia kapcsán kívül csak az európai viszonyok összetörésével lehetséges, s kérdés, oly esetben nem fognak-e Magyarország viszonyai is összetörni?”2 Az ellenzék alapvetõen más elgondolásokat hirdetett a Magyarországot Ausztriához fûzõ viszonyról, és a dualizmusban sem a nagyhatalmi biztonságot, hanem a Magyarország törvényes önállóságát csorbító rendelkezést látta. Így az 1867-es kiegyezést követõen a magyarországi politikai élet alapvetõen a Habsburg uralkodóval kötött kompromisszum megítélése alapján szervezõdött pártokba. Ahogy a korszak egyik liberális kormánypárti publicistája, Toldy István fogalmazott: „A kérdés, mely az országgyûlés két nagy pártját egymástól elválasztá, a közös ügyek kérdése vala.”3 Az ellenzék a nemzet szabadsága és függetlensége érdekében a kiegyezést alapjaiban kívánta módosítani, míg a kormánypárt annak változatlan fenntartásában látta nem csupán saját hatalmon maradásának feltételét, hanem a nemzet érdekét is. A nemzeti érdek eltérõ és egymást kizáró megfogalmazása vezetett oda, hogy a kormánypártnak mindent meg kellett tennie a kiegyezés fenntartására, akár a választások manipulálását is beleértve, hiszen egy-egy választás kimenetele élet-halál kérdése volt: a 67-es kormánypárt nem veszíthette el a választásokat, pontosabban a közjogi alapon álló ellenzék nem nyerhette meg azokat.4 Ez a felismerés vezette Tisza Kálmánt az 1875-ös fúzióhoz. Tisza lemondott arról, hogy a Balközép megvalósítsa közjogi követeléseit, „szögre akasztotta a bihari pontokat”, és pártja összeolvadt az addig kormányzó Deák-párttal, létrehozva az új kormánypártot, a harminc éven át hatalmon lévõ Szabadelvû Pártot. Az 1875-ben kezdõdõ szabadelvû uralom stabilizálta a dualista rendszert, és bár a közjogi kérdés továbbra is a politikai élet legfõbb megosztó pontja maradt, a stabil parlamenti többség hosszabb idõn keresztül nyugodt kormányzást tett lehetõvé. Kiteljesedhetett a korszak jellemzõ és minden pártot átfogó ideológiája, a magyar nemzeti liberalizmus.5 Trefort Ágoston beszéde Budapest IV. kerületének választópolgáraihoz, 1887. június. In Trefort Ágoston: Beszédek és levelek. Budapest, 1888, Méhner Vilmos, 244. 3. Toldy István: Öt év története 1867–1872. Budapest, 1891 [1872], Ráth Mór, 26. 4. Gerõ András: Az elsöprõ kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Budapest, 1988, Gondolat; Boros Zsuzsanna – Szabó Dániel: Parlamentarizmus Magyarországon (1867– 1944). Budapest, 1999, Korona Kiadó, 135–150. 5. Vö. Szabó Miklós: A magyar nemesi liberalizmus 1825–1910. In Dénes Iván Zoltán (szerk.): Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép- és Kelet-Európában. Budapest, 2.

A S Z Á Z A D E L Õ P O L I T I K A I I R Á N Y Z A TA I É S T I S Z A I S T V Á N


| 35

2009.03.16. 18:38:20

Ugyanakkor további liberális reformokra csak annyiban volt esély, amenynyiben azok a minden áron fenntartandó dualista struktúrát nem sodorták veszélybe. Ezért Tisza Kálmán 15 éves kormányzása nem a látványos reformokról szólt, sõt, egyesek még a Szabadelvû Párt liberális jellegét is kétségbe vonták. A századelõ liberális demokrata politikusa, Vázsonyi Vilmos szerint például „a szabadelvû párt tulajdonképpen nem egyéb, mint egy konzervatív párt, amely két irányba konzervatív. Konzervatív elõször közjogilag … másfelõl pedig a legkülönbözõbb, egymással legellentétesebb elemeknek koalíciója a mai osztályuralom fenntartására.”6 A közjogi konzervativizmus természetesen a legteljesebb mértékig igaz, a kormánypárt ideológiájának lényegi részét képezte. De sok szempontból helytálló a Polgári Demokrata Párt vezérének az a bírálata is, miszerint a nevében szabadelvû kormánypárt liberalizmusa igencsak mérsékelt volt. Mivel a hatalmat a 67-es kormánypártnak nem csupán önzõ érdekbõl, hanem a rendszer védelme szempontjából mindenképpen meg kellett tartani, azokkal a társadalmi, kulturális és politikai erõkkel, amelyek a rendszer aktív támogatóinak, védelmezõinek számítottak, a kormányzat érthetõen nem kívánt nyíltan szembehelyezkedni. Ezért azokat a liberális szellemiségû reformokat, amelyek ezeknek a csoportoknak az érdekeit sértették volna, nem merték és nem akarták meghozni. Tipikusan ilyen kérdés volt a nagybirtokrendszer és azon belül is különösen a hitbizományok ügye, melyek mint kötött birtokok a szabadpiaci forgalom alóli kivételként a liberális elvekbe ütközõ „feudális maradványok” voltak, ráadásul – mint azt Beksics Gusztáv, a kormánypárt liberális publicistája több pamfletben is kifejtette – a hitbizományok közelében élõ, zömmel magyar paraszti lakosság szaporodását is gátolták.7 Fenntartásukhoz a kormánypárt mégis ragaszkodott, s bár a századforduló földmûvelésügyi minisztere, Darányi Ignác az alföldi vidéken újabb hitbizományok alapításába már nem egyezett bele, ugyanakkor (Beksics logikáját követve) a nemzetiségek lakta hegyvidéki te-

1993, Gondolat, 150–171. Szabó nemesi liberalizmusról ír, ami természetesen tükrözi a korszak politikai elitjének társadalmi hátterét. 6. Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. Összegyüjt., bev., jegyz. ell., s. a. rend. Csergõ Hugó, Balassa József. Budapest, 1927, Országos Vázsonyi-Emlékbizottság. I. köt. 180–181. Idézi: Tõkéczki László: Vázsonyi Vilmos eszmei-politikai arca. Budapest, 2005, XX. Század Intézet, 85. Vagy egy késõbbi értékelés: Tisza Kálmán 15 éves uralma ugyan a liberális párt fénykora volt, „brachte somit kein einziges wahrhaft liberales Gesetz zustande: es muss erstaunt festgestellt werden, dass die Partei in Wirklichkeit eine konservative war.” Adalbert Tóth: Parteien und Reichstagswahlen in Ungarn 1848–1892. München, 1973, R. Oldenbourg Verlag, 30. 7. Beksics Gusztáv: A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidácziónk különös tekintettel a mezõgazdaságra, birtokviszonyokra és a népesedésre. 2. kiad. Budapest, 1896, Athenaeum Részvénytársulat; uõ: A magyar politika uj alapjai kapcsolatban a magyar faj terjeszkedõ képességével és a földbirtokviszonyokkal. Budapest, 1899, Athenaeum Irod. és Nyomdai R. Társulat; uõ: Magyarország jövõje az ujabb nemzeti elhelyezkedés alapján. Budapest, 1900, Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T.

36 |


IFJ. BERTÉNYI IVÁN

2009.03.16. 18:38:20

rületeken engedélyezte ezt is. Mint azt több beszédében kifejtette, mindez nem csupán gazdasági, hanem nemzetiségi politikai szempontból történik.8 Az egyházpolitikai kérdésben is visszafogottság volt tapasztalható, hiszen a kormányzat az 1860-as évek végén történt nekilendülés után hosszú évekig nem kezdeményezett hasonló reformokat. Az izraelita felekezet recepciójának ügye ugyan az 1880-as évek közepén felmerült, de a tiszaeszlári vérvád körül kirobbanó antiszemita hecckampány láttán a kormány inkább visszakozott: nem kívántak olajat önteni a tûzre, így a törvényjavaslatot a fõrendek ellenkezése miatt inkább levették a napirendrõl, és az újabb reformokra majd csak az 1890-es években került sor.9 (Ugyanakkor az ellenkezés hatására megreformálták a fõrendiházat, mely új szerkezetében némiképp veszített rendies jellegébõl.10) Liberális elvi alapon követelte az ellenzék a katolikus egyház bizonyos középkori eredetû elõjogainak megnyirbálását, és a teljes vallásszabadság kimondását, amire Irányi Dániel, a függetlenségiek vezére minden évben javaslatot tett, s Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter minden évben leszögezte, hogy „én ép oly mértékben barátja vagyok a vallásszabadságnak, mint õ – elvben”, de „a mostani helyzet” nem alkalmas a törvényjavaslat végrehajtására. Joggal állapíthatta meg, hogy teljes lelkiismereti szabadság van a vallás kérdésében, azaz senkit nem kényszerítenek meggyõzõdésének föladására. Igaz, Trefort elvi alapon is ellenezte az angol jellegû teljes vallásszabadságot, hiszen az lehetõvé tenné, hogy boldog-boldogtalan új vallásokat alapítson, márpedig a miniszter „a positiv vallásokat szükségesnek” tartotta. Sõt, azt jósolta, hogy azok hiányában társadalmi zavarokra kerülne sor: „új vallások és egyházak alapítását, melyek a társadalmi renddel, a magyar állammal nem férnek össze, megengedhetõnek nem tartom. Vagy ha bizonyos phantastikus extravagantiák vallásos alakot öltenek, azoknak mint egyházi társulatnak törvényes alapot adni nem tartaná üdvösnek.”11

„A kormány azon a nézeten van, hogy a hitbizomány a modern jogrendszerbe nem illik bele. De nem lehet elzárkózni e kérdés megbirálásánál az állami és nemzeti szempontok elõl sem.” Darányi Ignác földmûvelési miniszter képviselõházi beszéde 1900. március 14-én. Darányi Ignác. Válogatott dokumentumok. Szerk., bev. Fehér György. Budapest, 1999, Osiris, 111., illetve Darányi 1897. február 18-i (uo. 78–79.) és 1902. március 17-i képviselõházi felszólalása (uo. 117–118.). 9. 1894: XXXI–XXXIII. tc.: a vegyes házasságok szabályozása a kötelezõ polgári házasság behozatala révén, illetve az 1895: XLII. tc. a zsidóemancipációról és az 1895: XLIII. tc. a vallásszabadságról, mely a felekezet kívüli állapotot is lehetõvé tette. 10. Az 1885: VII. tc. megszüntette az egyedül születési alapon szerezhetõ fõrendiházi tagságot, és vagyoni cenzust írt elõ. 11. Trefort Ágoston 1887. február 15-i képviselõházi beszéde a vallásszabadságról. In Trefort: i. m. 211–213.; Trefort beszéde Budapest IV. kerületének választópolgáraihoz, 1887. június. Uo. 246–247.; Trefort beszéde képviselõházban a költségvetés tárgyalásakor, 1888. február 9-én. Uo. 258. 8.



| 37

2009.03.16. 18:38:20

Trefort liberális felfogása nem doktriner, hanem praktikus alapon állt, és a jövõt illetõen nyitott volt az általa is vallott elvek majdani érvényesítésére: „Meg fog jönni annak is az ideje, hogy nálunk ezen egész eszmekör […] rendeztetni fog, még pedig akkor, midõn az emberek arra érettek lesznek. Neveljük az embereket!”12 Másfelõl az is igaz, hogy a kormányzatnak nem állt érdekében megbolygatni a 67-es rendszer hátországát. A liberális reformokat csak addig a pontig folytatták, amíg a hatalmukat veszélyeztetõ komolyabb ellenállásba nem ütköztek. Különösen ügyelniük kellett arra, hogy a dualista rendet hagyományos Habsburg-hûségük és rendpártiságuk révén is támogató nagybirtokos arisztokrácia és katolikus felsõ klérus érdekeivel élesen ne ütközzenek össze. A fõ cél a hatalom megtartása volt, akár azon az áron is, hogy a reformok elmaradnak, nehogy az egyedül biztonságot adó struktúrát tagadó ellenzék a reformok révén a kormány ellen forduló csoportokkal összefogva gyõzelmet arathasson.13 A „quieta non movere” Tisza Kálmán által megfogalmazott alapelve14 a felelõsség nélküli, sõt, bizonyos tekintetben kifejezetten ellendrukker ellenzék számára támadási felületet adott, de egyoldalúan negatív az a többek között Vázsonyi által festett kép, mely tagadja a korszakban a liberális jellegû reformok létét. Egyrészt objektív körülményekre is utalnunk kell: ahogy Trefort is többször hangsúlyozta, „én a reformok embere vagyok, de azok pénzbe kerülnek”. Mindaddig, amíg a magyar állam költségvetése deficites és a legfõbb elv a spórolás volt, nem tudott a mégoly üdvösnek elismert változtatásokra elegendõ forrásokat rendelni. „Méltóztassék elhinni, hogy én, ha nekem az a kellõ pénzerõ rendelkezésemre állana, sok üdvös dolgot tudnék alkotni, melyeknek így el kell maradniok” – mentegetõzött gyakran a kultuszminiszter. Tudta, hogy szükség lenne több és színvonalasabb állami (azaz nem felekezeti) iskolára, harmadik egyetemre, de nem tudta megvalósítani.15 Szintén már Trefort tervbe vette az Eötvös Collegium megalapítását, de erre is csak 1895-ben kerülhetett sor, mert eddig-

Trefort Ágoston 1887. február 15-i képviselõházi beszéde a vallásszabadságról. In Trefort: i. m. 214. 13. Vö. „…a szerkezet – több-kevesebb rugalmassággal – ott és addig tolerálta a szabadelvûséget, ahol és ameddig az nem tett kérdõjelet közvetlenül a konzervatív legitimáció léte mögé.” Gerõ András: Szabadelvûség és konzervativizmus a Monarchia Magyarországának legitimációs szerkezetében. Társadalmi Szemle, 1992. 8–9. sz. 130. 14. A parlamenti többséget, vagy általában véve a reformokhoz szükséges többséget igénylõ liberális parlamentarizmus gyakran kénytelen messzebbmenõ reformoktól tartózkodni. Éppen Tisza Kálmán kormányzásával egy idõben tudta hasonló „elvek” („fortwursteln”) alapján a hatalmat megtartani 14 éven át Taaffe konzervatív jellegû koalíciója Ausztriában. 15. Trefort Ágoston 1887. február 15-i képviselõházi beszéde. In Trefort: i. m. 217–218. Trefort Ágoston beszéde a képviselõházban a költségvetés tárgyalásakor, 1888. február 9-én. Uo. 255–256. 12.

38 |



2009.03.16. 18:38:20

re az állam költségvetését Wekerle pénzügyminiszter egyensúlyba tudta hozni.16 A dualista rendszer tehát bizonyos reformokat igenis lehetõvé tett, még ha ezek az ellenzék maximalista elvárásainak fényében kevésnek számítottak is. Visszatekintve azonban láthatjuk, hogy a korszakban így is következményeikben nagy horderejû lépésekre került sor az oktatásügy vagy a közlekedés fejlesztése terén, s a 19. századi liberális alapértékek nagy többségéhez (lelkiismereti szabadság, jogegyenlõség, jogállamiság stb.) a rendszer feltétel nélkül ragaszkodott. A korszakban „»szabadelvû« és »nem szabadelvû« politika napirenden nem is volt s így a politikusok között válaszfalat nem is képezett”. Horánszky Nándor ellenzéki képviselõ szerint „egészen a »néppárt« alakulásáig, fakciózus gyanusitásoktól eltekintve, a tények igazságának megfelelõ valóság nem az volt, hogy »szabadelvû« és »konzervatív vagy reakczionárius«, hanem »szabadelvû«, szabadelvûbb és legszabadelvûbb, vagyis radikális” – állt szemben egymással.17 Nézetkülönbségeik ellenére az 1880-as évekre több fontos kérdésben konszenzus alakult ki a közjogi kérdésben szembenálló, ám alapvetõen egyként liberális kormánypárt és ellenzék között. Így például egyöntetûen ítélték el az Istóczy Gyõzõ által vezetett antiszemita mozgalom18 zsidóellenes uszításait. Beksics Gusztáv az antiszemitizmus legnagyobb bûnének azt tartotta, hogy az „izgatás ép azon elemre támadt, mely a magyar fajnak legfeltétlenebb szövetségese, a magyarosítás leghatalmasabb eszköze”. A kormánypárti publicista attól tartott, hogy a gazdasági életben fontos szerepet játszó zsidóságot az éles támadások elidegeníthetik a magyarságtól, s megakaszthatják az örvendetesen elõrejutott asszimilációs folyamatot.19 Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter szerint Istóczyék a társadalmi rend alapjait is aláássák, ezért nem lehet velük szemben elnézést tanúsítani: „az antisemitismus célja tulajdonkép forradalom és socialismus, vagy inkább communismus, – folytonos izgalomban tartani az országot s aláásni a társadalmi rend alapját – s erre semmi sem alkalmatosabb, mint az antisemitismus, továbbá megtámadni a vagyont, s a tulajdont. Kezdõ-

„…ha nagy pénzerõ állana rendelkezésemre, akkor már régen egy École normale supérieureféle internátust állítottam volna, a milyen Francziaországban, különösen Párizsban van, hol a tanárok nem csak oktattatnak, hanem neveltetnek is.” Trefort Ágoston 1887. február 15-i képviselõházi beszéde. In Trefort: i. m. 217. 17. Beksics Gusztáv [posztumusz mûve]: A Szabadelvû Párt története. Budapest, 1907, Rákosi Jenõ Budapesti Hírlap Ujságvállalata, 22–23. 18. Legújabban összefoglaló jelleggel: Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001, Osiris, 314–349., kül. 314–331. 19. Beksics Gusztáv: Magyarosodás és magyarosítás. Különös tekintettel városainkra. Budapest, 1883, Athenaeum, 56–58. In Müller Rolf (vál., s. a. rend., bev. és jegyz. ell.): Beksics Gusztáv. Budapest, 2005, Új Mandátum Könyvkiadó, 101–102. 16.



| 39

2009.03.16. 18:38:20

dik pedig ilyen támadás szegény Herskó vagy Iczig falus pálinkamérõnél s megy majd Esterházy herczegig, vagy Magyarország prímásáig” – jósolta Trefort.20 Mint ismeretes, az emigráns Kossuth is elítélte az antiszemitizmust,21 s az ellenzék is így tett: a tiszaeszlári „vérvád” vádlottjait Eötvös Károly függetlenségi képviselõ védte. A liberális alapértékek védelmezése mellett a nemzeti célok tekintetében is átfogó konszenzus alakult ki. Mivel az ország önrendelkezésének megóvása a Habsburg-centralizációval szemben a magyar politikai elit számára évszázados kötelességnek számított, nem meglepõ, hogy a magyar politikusok idegesen reagáltak minden olyan jelre, mely a kiegyezéssel biztosított magyar önállóság elleni támadásnak tûnhetett. Bár az érzelmileg könnyen átélhetõ ideológiát a kuruc hagyomány szolgáltatta, a trializmus, a föderalizmus vagy az ismételt centralizáció réme feltétlenül kiváltotta volna a magyar politikai elit egységét. A kiegyezés megvédelmezése egy esetleges bécsi fordulatot követõen a 67-es kormánypárt számára is magától értõdõ volt. Amikor az 1905–1906-os alkotmányos válság idején Ferenc József parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, az egyöntetû elutasításra talált 48-as és 67-es oldalról egyaránt. Nem véletlen, hogy az alkotmányosság felszámolásával vádolt ún. „darabontkormány” csak a rendszer parlamenten kívüli baloldali ellenzékének soraiból tudott támogatókat szerezni, például a szociáldemokratákat vagy a fiatal értelmiség radikális gondolkodású tagjait.22

Trefort Ágoston beszéde a pozsonyi I. választókerületben 1884. június 22-én. In Trefort: i. m. 148–149. Pár évvel késõbb is hasonlóan nyilatkozott: „e mozgalom antisocialis vagy inkább communisticus, a zsidó tulajdona ellen irányzott. Már pedig ha bizonyos elemekben felébred az étvágy a zsidó tulajdonára, nem fog arra szorítkozni, hanem megtámadja a katholikusok és a katholikus gróf tulajdonát is.” A vallás- és közoktatásügyi miniszter ez alkalommal azt is kárhoztatta, hogy „egyes római katolikus lelkészek támogatják az antiszemitizmust, hiszen „e mozgalom antikeresztény, tehát antikatholikus is. – Az igazi keresztény nem üldöz semmiféle emberfajt vagy vallást, de legkevésbbé kellene neki üldöznie a zsidóságot, mivel a görög philosopohia hozzájárulásával abból fejlõdött a kereszténység. Krisztus urunk és a szent szûz s az apostolok zsidók voltak.” Trefort 1887. júniusi beszéde Budapest IV. kerületének választópolgáraihoz. Uo. 242–243. 21. „…az antisemitikus agitatiót mint a XIX-ik század embere szégyellem; mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom”. Kossuth Lajos levele Urváry Lajoshoz, a Pesti Napló szerkesztõjéhez. Turin, 1883. augusztus 15. In Kossuth Ferencz (s. a. rend.): Kossuth Lajos iratai. X. köt. Budapest, 1904, Atheaneum R.-Társulat, 117. 22. Szinte egyedül Kristóffy József, a „darabontkormány” belügyminisztere volt az, aki nem taktikai és karrierista okokból, hanem koncepcionálisan is kitartott volna a Habsburg-barátság mellett még akkor is, ha a dinasztia az 1867-es rendezéshez képest Magyarország helyét kedvezõtlenebb módon jelölte volna ki a birodalmon belül. Kristóffy József: Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Politikai emlékek 1890–1926. Budapest, 1927, Wodianer F. és Fiai Grafikai Intézet és Kiadóvállalat R.-T. Különösen Kristóffy József: A királyságtól a kommunizmusig. Budapest, 1920, Kultúra könyvkiadó és nyomda r.-t. Ám ez sem jelentette, hogy Kristóffy teljesen szakított volna a magyar politikai elit most kifejtendõ „nemzeti minimumával”, mind a Fejérváry-kormány belügyminisztereként, mind késõbb fontosnak tartotta például az 20.

40 |



2009.03.16. 18:38:20

Azt mondhatjuk tehát, hogy bármennyire éles viták zajlottak is a közjogi törésvonal mentén, egy pillanat alatt nemzeti egységbe kovácsolódtak volna 67-es és 48-as politikusok abban az esetben, ha Magyarország kiharcolt jogainak visszavételére tett volna kísérletet a bécsi vezetés. Egy esetleges antidualista fordulatot követõen Bécsnek (mondjuk Ferenc Ferdinándnak) a „nem engedünk a 67-bõl” magyar egységfrontjával kellett volna szembenéznie.23 Ez a jellemzõje a magyar politikai elitnek az éles viták miatt nem nagyon kerülhetett napirendre, és mivel Ferenc József élete végéig kitartott a 67-es rendezés mellett, Ferenc Ferdinándtól pedig egy szerb diák „megszabadította” a dualista rendszer híveit, nem is nagyon volt szükség bebizonyítani, hogy a nemzeti önállóság érdekében a magyar politikai elit képes félretenni addigi ellentéteit. Az 1918 õszi katasztrófa során azonban erre is sor került. Tévedés volna csupán az új hatalom körüli pozíciószerzõ tülekedésnek beállítani, amikor valamennyi jelentõs politikai irányzat felesküdött az országot katasztrofális helyzetébõl talán kimenteni képes Károlyi Mihály miniszterelnökre, s felajánlotta támogatását az ország védelmében a bizalomra végül jórészt méltatlannak bizonyuló politikusnak.24 A Habsburg-birodalmon belüli önállóság megvédelmezése mellett a sokat emlegetett „magyar szupremácia” is a konszenzusos kérdések közé tartozott a magyar politikai eliten belül. Aki nem fogadta el ezt a bízvást korabeli „nemzeti minimum”-nak is nevezhetõ felfogást, annak – mint Mocsáry Lajosnak – hamar a politikai ellehetetlenülés lett a sorsa.25 De mit is jelentett ez a sokat idézett kifejezés? Különösen azért fontos ennek körüljárása, mert a trianoni béke Magyarországot a nemzetiségi elvre hivatkozva darabolta föl, és a dualista korszak nemzetiségi politikája ezen késõbbi tény hatására egészen más színben tûnik föl az utókor számára, mint ahogy azt a kortársak a jövõ ismerete nélkül látták. A helyes történeti képet zavaró post hoc ergo propter hoc szemlélet káros hatásainak kiszûrése végett fontos tehát a korabeli magyar politikusok gondolkodását röviden összefoglalni. A magyar szupremácia nem jelentette azt, hogy a korabeli magyar politikusok ne vették volna észre, hogy az ország lakosságának fele nem magyar

ún. magyar hegemónia vagy szupremácia megõrzését. Vö. „Kristóffy József volt belügyminiszter memoranduma a választójogi törvényjavaslat tárgyában”, 1908. õsz. Magyar Országos Levéltár. Bécsi levéltárakból kiszolgáltatott iratok. I. 35. Daruváry Géza kabinetirodai titkár hagyatéka. 3. doboz, 7. tétel: Memorandumok, 1905–1908. f175–201. 23. Az 1889-es „nagy véderõvita” sem kizárólag az ellenzéki obstrukció miatt bukott el, hanem a kormánypárt berzenkedésén is. Boros–Szabó: i. m. 23. 24. Károlyi – elsõsorban persze a rázúduló nehézségek óriási súlya miatt – látványosan nem volt képes megbirkózni a rá váró hatalmas feladatokkal, sõt, hibáival maga is növelte a bajt, ezért – de csak ekkor! – mind többen szembefordultak vele, és más megoldásokban kezdtek gondolkodni. 25. Vö. Boros–Szabó: i. m. 28–39. A S Z Á Z A D E L Õ P O L I T I K A I I R Á N Y Z A TA I É S T I S Z A I S T V Á N


| 41

2009.03.16. 18:38:20

anyanyelvû. A komolyabb politikusok ezzel szembenézve még azt sem tartották valószínûnek, hogy az arányokon rövid idõ alatt változtatni lehetne.26 Nem a nemzetiségek tömeges asszimilációját erõltették – de persze a legkisebb eredménynek is örültek –, és a magyar nyelv valóban egyre türelmetlenebbül követelt megtanulásának sem ez volt a legfõbb célja. A reformkortól kezdõdõen a liberális nacionalisták úgy gondolták, hogy az államnyelv elsajátítása nemcsak kötelessége minden honpolgárnak, hanem ráadásul elõnyökkel is járhat, hiszen a magyar – a német után – az ország legfejlettebb, legkulturáltabb nyelve, így aki ezt beszéli, az egyetemes kultúrjavaknak sokkal nagyobb részéhez férhet hozzá, mint aki csak szlovákul vagy rutén nyelven képes olvasni.27 Ugyanakkor a nemzetiségek anyanyelvének használatát nem általában üldözték, hanem igyekeztek a hivatalos, politikai és állami szférából kiszorítani. A magánéletben, a nemzetiségek helyi szintû egyleteiben, nem hivatalos és állami jellegû területeken megtûrték, olykor még anyagilag támogatták is, de persze csak a politikai lojalitással egybekötve. Így a Matica slovenská elkobzott vagyonából a Magyarországi Tót Közmûvelõdési Társulat nem magyar, hanem szlovák nyelvû kiadványokat jelentetett meg,28 és igyekeztek a magyar és az európai kultúra és mûvészet eredményeit a nemzetiségek nyelvén megjelenõ kiadványokban is terjeszteni.29 A kisebbségeknek nem anyanyelvük helyett, hanem amellett kellett volna magyarul megtanulniuk, azaz a nyelvtudás az általános kulturálódás mellett a politikai lojalitás és integráció eszköze lett volna.

Az utókor által többnyire magyarosítónak tartott Beksics Gusztáv a millenniumi mámor idején ismerte el, hogy „nyelvileg beolvasztani képtelenek vagyunk”. Beksics Gusztáv: A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidácziónk különös tekintettel a mezõgazdaságra, birtokviszonyokra és a népesedésre. Budapest, 1896, Athenaeum Részvénytársulat, III. 27. Vö. Apponyi Albert gróf beszéde a közmûvelõdési egyesületek országos gyûlésén, 1896. szeptember 8-án. A közmûvelõdési egyesületek kongresszusa. Nemzet, 1896. szept. 9. 1–4. 28. 1892-ben például kéthetente adták ki Vlast’ a Svet címû népies folyóiratukat, mely a mindennapi élethez hasznos tudnivalók mellett „közölt … elbeszéléseket, töredékeket a magyar történelembõl” – és mindezt szlovák nyelven. Megjelentettek a parasztság körében jóformán egyetlen nem egyházi jellegû olvasmánynak számító kalendáriumot is, mégpedig 10 ezer példányban, és szintén szlovák nyelven. Emellett terjesztették még a Toldi szlovák fordítását és közel 2500 példányban árulták Jókai mûvének „Romantické obrazky – dejepisu Uhorska” címû szlovák fordítását is. Lefordíttatták dr. Osváth: Jóegészség címû népies mûvét is. Jelentés a „Magyarországi tót közmûvelõdési társulat” 1892. évi mûködésérõl. MOL. K 148. Belügyminisztériumi Levéltár. Elnöki iratok. 158. cs. (1893) XVI. tétel. Nemzetiségi ügyek. 1198/bme. XVI., f19–29. 29. Vö. Szarka László: Szlovák nemzeti fejlõdés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony, 1995, Kalligram, 108–116. és Barna Ábrahám: History and National Image Reflected in the Slovak Book Press in Budapest at the Turn of the Century. In Ferenc Gereben (ed.): Hungarian Minorities and Central Europe. Regionalism, National and Religious Identity. Piliscsaba, 2001, Pázmány Péter Catholic University Faculty of Humanities, 220–233. 26.

42 |



2009.03.16. 18:38:20

A magyar elit koncepciója egy magyar vezetésû, a magyar kultúra által meghatározott, de a nyelvhasználati jogokat a politika alatti szinten elvileg biztosító jogállam lett volna. Ez az elméleti konstrukció természetesen a helyi hatóságok gyakorlatában sokszor sérült, olykor meglehetõsen brutális módon korlátozták a nemzetiségek jogait, de ez a fajta elnyomás nem egy a nemzetiségek kiirtását vagy erõszakos beolvasztását célzó, tudatos koncepció eredménye volt. Minden elnyomó és korlátozó ténnyel együtt a magyar állam a közép- és kelet-európai régió államainak többségénél békésebb és nyugodtabb kereteket teremtett a nemzetiségek számára saját nemzetépítésük számára. A magyar politikai elit azzal az eszközzel sem élt tudatosan és következetesen, hogy az alapvetõen a magyarok által irányított állam anyagi forrásait kizárólag a magyarok által lakott területek felvirágoztatására fordítsák. A magyarság elõnyben részesítése a nemzetiségekkel szemben csak egyes területeken volt jellemzõ, s ott is majd csak a századfordulót követõen, a magyar nacionalizmus egyre hevesebb követeléseinek engedve.30 Ez ugyanis az egységes magyar politikai nemzet dogmájával ütközött, ahogy azt például Széll Kálmán miniszterelnök is megfogalmazta: „Itt faji politikát nem visz senki és nem folytathat senki. Folytatja a politikailag egységes magyar állam politikáját, mely azonban nem akar üldözni, nem akar bántani, hanem nyugtatni, megnyerni, oltalmazni, kímélni és kielégíteni kíván, de magyar akar maradni és fog maradni…”31 Az egységes magyar politikai nemzet ugyanis nem (csak) azt jelentette, hogy a nemzetiségektõl megtagadták kollektív nemzeti jogaikat, hanem azt is, hogy teljesen egyenjogú állampolgárként a közös állam anyanyelvtõl függetlenül ugyanúgy igyekezett minden egyes állampolgár problémáján segíteni, már persze a liberális elveknek megfelelõ, meglehetõsen korlátozott értelemben. A rászorulóknak – szintén csak a századfordulótól, konzervatív agrárius hatásra – etnikai hovatartozás nélkül indított akciókat a földmûvelési kormányzat is: elõbb volt szociális reform a rutének, mint

Például „csak a magyar Alföldet kegyeskedjék támogatni, ott kell az államnak segítséget adni, mert önvéreink mívelõdésében, a míveltséggel járó vagyonosodásban van a mi erõnk.” Bessenyei Ferenc országgyûlési képviselõ levele Wlassics Gyulának. Budapest, [év nélkül] november 28. Magyar Országos Levéltár. P 1445. 5. doboz, 26. tétel. Wlassics Gyula báróhoz írt levelek. Be. f3–4. Még látványosabb példa volt az erdélyi magyar birtokosok földjének állítólagos román kézbe kerülésének megakadályozására – nem különösebben nagy – állami összegekkel indított telepítési akció, melynek egyik politikai kiharcolója a konzervatív agrárius nacionalista Bethlen István volt. Vö. Romsics Ignác: Gróf Bethlen István politikai pályája 1901–1921. Budapest, 1987, Magvetõ Könyvkiadó, 89–97. és 105–111. 31. Széll Kálmán 1900. február 9-i képviselõházi felszólalása. In Kemény G. Gábor (összeáll., jegyz. ell.): Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. III. köt. 1900–1903. Budapest, 1964, Tankönyvkiadó, 41. 30.



| 43

2009.03.16. 18:38:21

a hasonlóan szegény(edõ) székelyek számára.32 De ez nem is volt véletlen, hiszen a „magyar állameszme” jegyében Darányi Ignácnak is ki kellett jelentenie: „A nemzetiségi kérdésre jobb megoldást nem látok, mintha azokat, a kik ragaszkodnak a magyar állameszméhez, magunkhoz csatoljuk, és tényeikkel bizonyítjuk, hogy a magyar fajt a vezetés nem csak vagyonánál, nemcsak többségénél, hanem értelmi és erkölcsi súlyánál, és nemes jelleménél fogva is megilleti.”33 A korabeli, nem demokratikus világban ugyanis nem a széles néptömegek, hanem az elit volt a fontosabb.34 A szegény és mûveletlen paraszti tömegek politikai szempontból nem sokat számítottak, a nem demokratikus államrend az õ megkérdezésük nélkül hozta meg döntéseit. A mûvelt elitben pedig hatalmas magyar fölényt tapasztalunk, mely részben a történelmi elõnyök, a nemesség zömének magyar jellegének tudható be, részben viszont a magyarországi elitképzés eredményesen magyarosító hatásának. Ahogy Grünwald Béla, az egyik leghírhedtebb magyarosító fogalmazott: „A középiskola olyan, mint egy nagy gép, melynek egyik végébe százankint rakják bele a tót fiúkat, s a másik végén mint magyar emberek jönnek ki.”35 Ezért adott a magyar állam pénzt a nép (persze lojális szellemiségû) anyanyelvi mûvelõdésének céljaira, de több ízben akadályozóan lépett fel a nemzetiségi elitkultúrák intézményi hátterével szemben. Szlovák nyelvû kalendáriumokra volt állami pénz, szerb nemzeti színházra nem. Az 1910-es statisztika szerint a 8 középiskolai osztályt végzettek 84,5 százaléka vallotta magát magyarnak, 7,8 százaléka németnek, s az ország összlakosságából együtt kb. 35 százalékot kitevõ többi etnikum együttesen is csak 6 százalékot. Ráadásul ez azt is jelentette, hogy az ország 63 megyéjébõl mindössze öt olyan akadt, jellemzõen Erdélyben, ahol a helybeli Vö. Balaton Petra: A székely akció története. Budapest, 2004, Cartofil. Darányi Ignác földmûvelési miniszter képviselõházi felszólalása 1901. június 19-én, a rutén akció kapcsán. In Darányi Ignác… 116. Vagy egy másik Darányi-beszéd szerint: „A magyar faj fölényének, vezetõ szerepének több tényezõje van. A fölényre közrehat számbeli, vagyoni, értelmi, erkölcsi és történeti túlsulyunk, de a mit legmagasabbra kell tennünk, a mi eddig a mi túlsulyunknak talán legerõsebb biztosítéka volt az volt az a politikai érettség, a melyet más nemzetek irigyeltek tõlünk.” Darányi Ignác 1903. április 29-i képviselõházi beszéde. Uo. 128. 34. „Tudatlan és koldús népek semmire sem valók és semmire sem mennek” – jelentette ki például Trefort Ágoston általános érvénnyel a pozsonyi I. választókerületben 1884. június 22-én tartott beszédében. Trefort: i. m. 144. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg egy 1894-es, ki nem adott röpiratában Móricz Pál is, ezúttal már kifejezetten a román nemzetiségi mozgalommal szemben: „…ha államot és modern államot kell ujra alkotni, azt a törzset, mely legtöbb intelligentiával, legtöbb vagyonnal, legtöbb vitézséggel dicsekedhetik, a vezérszerep mindig meg fogja illetni.” – Elmélkedések. Mit vegyen fel Kossuth Ferencz a többi között programmjába? Nagyvárad, 1894, Rosenbaum V. Vilmos, 52. – Móricz szerzõségére: Móricz Pál levele Bánffy Dezsõnek, Budapest, 1895. december 23. Magyar Országos Levéltár. K 467. A miniszterelnök félhivatalos levelezése. 5. cs. Bánffy Dezsõ, 1895. Iktatott iratok. f700–701. 35. Grünwald Béla: A Felvidék. Politikai tanulmány. Budapest, 1878, Ráth Mór, 140. 32. 33.

44 |



2009.03.16. 18:38:21

értelmiség abszolút többsége ne magyar lett volna, hanem – szász, illetve Fogarasban román.36 Mindez arra enged következtetni, hogy a magyar szupremácia, azaz a magyar anyanyelvû lakosság fölénye nem csupán fikció volt, hanem valóban létezett, csak nem a magyarság demográfiai súlyának növekedésén, vagy a magyar nyelvtudás általánossá válásán nyugodott, hanem a magát magyarnak vallók mûveltségi, vagyoni és politikai fölényén. Ennek a fölénynek kellett biztosítania Magyarország nemzeti jellegét, és az adminisztratív korlátok mellett ez teszi érthetõvé, hogy a nemzetiségek – annak ellenére, hogy az ország lakosságának felét tették ki! – miért nem voltak képesek számukra elõnyösebb politikai viszonyokat kiharcolni. A magyar szupremácia azt jelentette, hogy az ország sok etnikai közössége közül egyedül a magyar képes nemzeti érdekeit az állam irányítása révén megvalósítani, akár a többi nemzeti közösség rovására is. Ez tehát minõségi fölényt jelentett, amit nem a magyarság valamiféle misztikus „faji” tulajdonságainak, hanem elsõsorban nagyon is mérhetõ anyagi és kulturális eredményeknek tulajdonítottak.37 A nemzetiségi kérdést sokan nem tekintették komoly problémának, mert az a politikai életben nem is nagyon jelentkezett. A magyarok ezért sokáig azt gondolták, hogy a nemzetiségek alapvetõen békések és elégedettek a magyar uralommal, hiszen az számukra is biztosítja a védelmet, a szabadelvûség vívmányait, és a formálódó nemzeti anyaállamokhoz képest is magasabb kulturális fejlõdés lehetõségét.38 Ebbõl kiindulva sokan hajlamosak voltak megfeledkezni a nemzetiségi kérdés mélyén meghúzódó veszélyekrõl, és azt feltételezték, hogy a

A 8 középiskolai osztályt végzettek közül 4 százalék románnak, 1 százalék szerbnek, mindössze 0,9 százalék szlováknak és 0,1 százalék ruténnek vallotta magát. Német (azaz szász) volt a helyi értelmiség abszolút többsége Beszterce-Naszód, Brassó, Nagy-Küküllõ és Szeben megyékben. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Ötödik rész. Részletes demográfia. Budapest, 1916, Magyar. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 278–295. alapján. 37. Még a magyarországi nemzetiségeket saját szövetségesüknek megnyerni akaró polgári radikálisok hivatalos pártprogramjában is szerepelt az a kitétel, hogy a „demokrácia, a kultúra és a kölcsönös megértés … szelleme … megerõsíti majd a magyarság békés kultúrfölényét.” Az Országos Polgári Radikális Párt programja, 1914. június 6. In Mérei Gyula – Pölöskei Ferenc (szerk.): Magyarországi pártprogramok 1867–1919. [a továbbiakban: Pártprogramok…] Budapest, 2003, ELTE – Eötvös Kiadó, 322–323. 38. A sok hasonló érvelés közül most egy reálisabbra és egy kései, a valóságtól teljesen elrugaszkodott gondolatmenetre utalunk. A konzervatív Asbóth János már 1875-ben hangsúlyozta, hogy a magyar állam ereje és virágzása a nemzetiségeknek is érdekük, mert Magyarország bukásával csak anarchia, és ebbõl fakadóan idegen uralom következhet számukra is. Asbóth János: Magyar conservativ politika. Budapest, 1875, Légrády Testvérek, 141–147. A liberális Bánffy Dezsõ pedig az erdélyi szászokat szólította föl a beolvadásra a német nép érdekében [!], mert azt állította, hogy a Német Birodalomnak egy erõs Magyarország szövetsége az érdeke, márpedig egy etnikailag minél homogénebb Magyarország jelenthet igazi támaszt Berlinnek. Báró Bánffy Dezsõ: A magyar nemzetiségi politika és a Hármas Szövetség. Magyar Közélet, 1902. ápr. 15. 265–269. 36.



| 45

2009.03.16. 18:38:21

józan többség egyetért a fennálló viszonyokkal, s csak néhány „túlzó”, „rajongó” vagy „dühös pánszláv” izgatásaival akad gond. Azzal együtt, hogy ez nyilvánvalóan túl optimista kép volt, le kell szögezni, hogy a nemzetiségi elitek egy része valóban a magyarokkal való együttmûködésben látta saját etnikai közössége számára is a lehetõ legjobb lehetõségeket (vagy a legkevésbé rossz megoldást). A Bobula Jánosok, Nikolics Fedorok és Moldován Gergelyek politikai iránya azonban szinte elfelejtõdött: saját népük nacionalistái árulóként tekintettek rájuk, miközben a magyar történelmi emlékezet a Trianon utáni önbírálat idején nem nagyon foglalkozott velük. Ennek fényében a korabeli magyar nacionalista politikusok többsége számára csak elszigetelt jelenségnek tûnt az a nemzetiségi nacionalizmus, mely tagadta az egységes magyar politikai nemzet elvét, passzivitással, a bécsi centralista körökkel vagy a határokon túli „fajrokonaival” együttmûködve törekedett nemzeti életlehetõségeinek bõvítésére. Ha a magyar államhatalom ilyen jelenségekkel találkozott, az „önvédelemnek” mondott kemény fellépés szinte soha nem maradt el, és izgatás vagy hazaárulás vádjával indítottak pereket a nemzetiségi vezetõk és sajtóorgánumok ellen. Ez a Tisza István által utóbb „tyúkszemre lépések politikájaként” jellemzett nemzetiségi politika azonban nem jutott el odáig, hogy ténylegesen szétzúzzák a nemzetiségi mozgalmakat, teljesen megakadályozzák politikai mûködésüket. Arra azonban alkalmas volt, hogy a bizalmatlanságot növeljék, és hogy a párbeszéd helyett a kölcsönös vádaskodások és a sérelmek felemlegetése jellemezze a magyarok és a nemzetiségek viszonyát. Láthattuk, hogy a kiegyezést követõen egy nem doktriner liberalizmus fogta át a magyar politikai elit szinte valamennyi jellegadó csoportosulását, és annak több fontos kérdésben tapasztalt mérséklése elsõsorban a nemzeti érdeknek alárendelt realitás volt.39 Szinte a századfordulóig kiterjeszthetõ az a felfogás, amit a fiatal Beksics 1881-ben rögzített: „A magyar, történetének egész folyamán, soha sem indult ki általános elvek álláspontjáról. Minden eszme világosságát a fajérdekek prismáján keresztül szemlélte. Liberalis volt, de liberalismusát a fajérdekekhez mérte. Közszellemében meg volt és meg van a democratiai irányzat. De a fajérdekek képezik a határt, melyen túl nem lép. S kinek jutna eszébe ezért kárhoztatni õseinket, vagy a jelenlegi nemzedéket. A magyar, nagy idegen népek közé ékelve, létéért vívott százados harczokban, csak úgy tarthatta fenn magát, hogy a faji szempontoknak alárendelt minden más szempontot. Ha eszményeken kapkod, ábrándok után fut, tán nagyobb, érdekesebb dolgokat mûvel vala, de elveszthette volna a legfõbbet, melyet ki nem pótolhat rá nézve semmi eszmény,

39.

Tisza Kálmán kormányzásának másfél évtizedérõl állapít meg hasonló ideológiai egységet: Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Budapest, 2003, Új Mandátum, 101–109.

46 |



2009.03.16. 18:38:21

semmi ábránd: nemzeti és faji létét. És még így is, a fajpolitika mellett is, nemcsak a legszabadabb, hanem a legszabadelvûbb és legdemocraticusabb népek sorába küzdötte fel magát. A szabadelvûség és democratia jövõje tehát Magyarországon nem lehet kétséges.”40

A MAGYAR LIBERÁLIS NACIONALIZMUS VÁLSÁGA A SZÁZADELÕN

A magyar szupremácia valósága azt eredményezte, hogy Magyarország „egységes nemzeti államként” a nacionalista korszakban jobb érdekérvényesítõ képességekkel bírt a Monarchián belül, mint a nemzetiségi szempontból heterogénebb Ausztria. A Lajtán túl ugyanis a németség mind az összlakosságot, mind a vagyonos és mûvelt elitet tekintve sokkal csekélyebb arányt képviselt az erõs cseh és lengyel nemzettel szemben, és nem is tudta lefedni Ciszlajtánia teljes területét: a galíciai autonómia elsõsorban ennek volt betudható. Az állandósuló cseh–német viszály sokszor megbénította Ausztria politikai életét, s ebbõl a magyarok azt a következtetést vonták le, hogy hiába népesebb és fejlettebb a birodalom nyugati fele, az erõs és egységesen magyar nemzeti vezetés alatt álló Magyarország átveheti a Monarchián belül a vezetõ szerepet a nemzetiségi ellentétektõl szenvedõ Ausztriától. A Bécsbõl várt centralista támadások elmaradásának és a magyarországi nemzetiségi mozgalmak idõleges visszaszorulásának hatására az egységes magyar nemzeti államot liberális elvi alapon is óhajtó magyar közvélemény biztosra vette, hogy ez a kedvezõ trend folytatódik, a kiegyezés adta kedvezõ kereteket a komolyabb külsõ és belsõ ellenségektõl nem zavart fejlõdés magyar nemzeti tartalommal tudja kitölteni, és a nemzeti állam megteremtése elõtt lévõ birodalmi jellegû korlátokat is sikerül majd áttörni. A magyar nacionalizmus elbizakodottsága a célkitûzéseket is módosította. Most már nem csupán a birodalmon belül elért kedvezõ pozíció megvédelmezése, hanem további elõnyök kicsikarása, sõt, a birodalom politikájának magyar szempontú irányítása vált az új eszménnyé. A nacionalisták arról szõttek terveket, hogy a belsõ problémáit eredményesen megoldó Magyarország lassanként európai tényezõ lesz, mint a „magyar–osztrák monarchia” igazi súlyát adó, erõs nemzeti állam.41 Nem is nagyon értették,

Természetesen a faji érdek itt a szó korabeli szóhasználata szerint értendõ, azaz nemzeti, etnikai érdeknek feleltethetõ meg. Beksics Gusztáv: A democratia Magyarországon. Budapest, 1881, Rudnyánszky A. könyvnyomdája, 72–73. 41. A századelõn jelentkezõ „magyar birodalmi gondolatról”: Nagy Ildikó: Rákosi Jenõ és a harmincmilliós magyar impérium. In Hanák Péter (fõszerk.) – Nagy Mariann (szerk.): Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Pécs, 1997, University Press, 295–308.; Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat. In uõ: Múltról a mának. Tanulmá40.



| 47

2009.03.16. 18:38:21

miért nem veszi át optimista és gyorsabb elõrehaladásra buzdító politikájukat a kormánypárt zöme – de persze a régi vádak (a kormánypártiak „hazaárulók”, „Burg-zsandárok”) ezt is megmagyarázták. Így a nemzeti állam kiépítését akadályozó kormánnyal szemben egyre nõtt az ellenzék nacionalista dühe, s ez a közjogi ellentétek kiélezõdését eredményezte. Miközben a magyarok jó része a dinasztia megmagyarosodásáról, balkáni befolyásról és harmincmillió magyar nagyhatalmáról szõtt ábrándokat, a világ megváltozott. Míg az 1880-as években a bismarcki szövetségi rendszer és ezen belül elsõsorban a Kettõs Szövetség gyakorlatilag kizárttá tette, hogy a Monarchiának és benne Magyarországnak háborúval kelljen szembenéznie, a 20. század elején kiélezõdtek a nagyhatalmak közötti ellentétek, s ez fegyverkezési versenyt is elindított. Mivel a Monarchia saját érdekében nem maradhatott el riválisai hadseregfejlesztésétõl, 1902-ben ismét indítványozták a közös hadsereg megerõsítését. A birodalom centralista hagyományát, dinasztikus múltját és jelenét leglátványosabban megtestesítõ hadsereg szálka volt a magyar nacionalizmus szemében, mert nemcsak hogy nem lehetett beilleszteni a magyar nemzeti állam világába, de – mint Apponyi kifejtette42 – kifejezetten az egységes magyar nemzeti állam kiépítése ellen hatott német vezényleti nyelvével és dinasztikus szellemiségével. Nem meglepõ, hogy a magyar nacionalista ellenzék olyannyira elutasítóan (heves, szûnni nem akaró obstrukcióval) reagált a közös hadsereg reformjára – mely persze megerõsítve Magyarországot is hatékonyabban védte volna. A kormánypárt jobban megértette a véderõreform szükségességét, de a nacionalista árral úszva a Szabadelvû Párt is bizonyos (teljesen jelképes) magyar nemzeti változtatásokat kért a közös hadseregben. A parlamenti válság kiélezte a pártpolitikai ellentéteket, megbénította a parlament központú magyar állam mûködését, és persze azonnal szertefoszlatta a széthúzó, gyenge Ausztriáról és az erõs és ütõképes Magyarországról festett rózsaszín képet. A Magyarország birodalmon belüli befolyását növelõ nemzeti konszenzus éppen akkor ingott meg, amikor azt új, modern erõk és alig észlelt, kedvezõtlen erõviszonyok még nagyobb veszélybe sodorták.

nyok és esszék a magyar történelemrõl. Budapest, 2004, Osiris, 121–158. és Ifj. Bertényi Iván: A „magyar birodalmi gondolatról” – az I. világháború elõtt. Kommentár, 2007. 4. sz. 40–56. 42. Hiába a magyar tannyelvû iskola és a hazafias szellemiségû oktatás, ha a közös hadseregben eltöltött sorkatonai szolgálat meggyõzi a magyarországi nemzetiségi fiatalembert arról, hogy van a magyar nemzeti államnál is hatalmasabb, attól független eszme és erõ. Ezért van szükség a hadsereg dualizálására, a magyarországi újoncok magyar nyelvû és magyar hazafias szellemben történõ kiképzésére – fogalmazta meg a kiegyezés betûjét ugyan nem sértõ, de a deáki logikával teljesen ellentétes új programot Apponyi. Dr. gróf Apponyi Albert: Ötven év. Ifjukorom – Huszonöt év az ellenzékben. Budapest, 1926, Pantheon Irodalmi Intézet R.-T., 171–172.

48 |



2009.03.16. 18:38:21

A magyarországi liberális nacionalizmus kormányférfiai az ország érdekeit szem elõtt tartva mindig pártolták a hazai ipar fejlõdését, mert Széchenyi és Kossuth nyomán úgy vélték, hogy „…nyers anyagok s termények kivitele által nem lehet sem a jóllét, sem a cultura magasabb fokát elérni”. Ennek indoklása eleinte pusztán gazdasági jellegû volt,43 késõbb ellenben már az ország gazdasági önállósága, Ausztriával szembeni függetlensége szempontjából tartották elengedhetetlennek az erõs magyar ipart, s a századfordulón ennek védelmében mind hangosabban követelték az önálló vámterületet.44 A külön vámterület a magyar ipar kifejlesztése érdekében az egységes magyar nemzeti állam elengedhetetlen részének és egyes soviniszta politikusoknál a magyarosítás eszközének számított,45 tehát az öntudatra ébredt liberális merkantil körök érdekei a népszerû nacionalista érvekkel találkoztak. A dualista kormányok iparfejlesztõ gazdaságpolitikája ugyan a liberális elveknek kevéssé felelt meg, de az ország modernizálását célzó nemzeti érdeknek annál inkább. Ugyanakkor a századfordulóra felerõsödött azoknak az agrárius köröknek a hangja, akik nem szívesen látták, hogy a magyar ipart a mezõgazdaság által elõállított jövedelmekbõl fejleszti az állam. A földbirtokosok érdekeit képviselõ tábor már az 1870-es évek végén megszervezõdött, s bár soha nem alakult külön politikai párttá, de a Károlyi Sándor gróf46 köré csoportosuló arisztokrata vezetõk révén befolyásos pressure group formálódott. Az agráriusok a század elsõ éveiben látványos eredményeket értek el a merkantil körökkel szembeni lobbiharcban, ami ugyanakkor azonban az iparosok újraszervezõdését (1902-ben alakult meg a Gyáriparosok Országos Szövetsége) és radikalizálódását is eredményezte. Az addig többé-kevésbé kompromisszumosan mûködõ érdekcsoportok küzdelmét politikai és ideológiai jelszavak kísérték, s az agráriusok ezek között elõszeretettel mutattak rá a magyarországi kapitalizmus visszásságai-

Trefort véleménye szerint például az agrártermékek külföldi piacain megélénkülõ verseny miatt onnan ki fognak szorulni a magyar agrártermékek, s azok elfogyasztásához növelni kell a belsõ keresletet, s emiatt fontosnak a magyar iparos lakosság növekedését. Trefort Ágoston elnök megnyitó beszéde a Magyar Tudományos Akadémia nemzetgazdasági bizottságának ülésén, 1887. december. In Trefort: i. m. 351–352. 44. Például: A Függetlenségi és 48-as Párt felhívása választóihoz, 1896. október 10-én. In Mérei Gyula (összeáll., s. a. rend.): A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971, Akadémiai Kiadó, 247–250. 45. Báró Bánffy Dezsõ: A magyar nemzetiségi politika és a magyar ipar. Magyar Közélet, 1903. jan. 15., 83–87. 46. Kovalovszky Miklós – Solt Andor: Gróf Károlyi Sándor élete és alkotásai. [Budapest,] 1942, Csáthy Ferenc Rt. – Egyetemi Könyvkereskedés és Irodalmi Vállalat; Csík Tibor: A mezõgazdasági érdekképviselet és Károlyi Sándor. In Pajkossy Gábor (szerk.): Politika, politikai eszmék, mûvelõdés a XIX. századi Magyarországon. Tanulmányok. Budapest, 2000, ELTE BTK Újkori Történeti Tanszék, 147–165. 43.



| 49

2009.03.16. 18:38:21

ra, az ipari és kereskedelmi tõke sokszor idegen voltára és a modern városi lét erkölcsromboló hatásaira. A kisemberek nevében is fellépõ földbirtokos elit az újabb külföldi hitelek helyett a milliomosok szigorú megadóztatását követelte, hogy az állam gondoskodni tudjon a kapitalista átalakulás veszteseirõl, akiket elsõsorban a birtokosokban – azaz saját magukban – véltek felfedezni. Ezért „a nemzet érdekének megfelelõ” földbirtok-politikát, az „adósságokkal terhelt földbirtokosok” terheinek könnyítését, a kereskedelem és a bankok mûködésének újraszabályozását, az agrárérdeket jobban tükrözõ vámpolitikát és általában az agrárérdekek hatékonyabb védelmét követelték.47 Az orosz vagy tengerentúli gabona megjelenése az európai piacokon általában értékesítési nehézségeket okozott, de ez alól a magyar agrárium a rendelkezésre álló hatalmas osztrák piacon élvezett monopólium révén nagyrészt mentesíteni tudta magát. Ugyanakkor más gazdasági problémák, a birtokforgalom korlátozottságából is eredõ magas földárak, a vidéki munkalehetõségek gyakori hiánya és az alacsony munkabérek így is radikális szegényparaszti mozgalmakat keltett életre. Az agrárszocialista névvel illetett mozgalmak megszervezésében magukat szocialistának valló személyek (például Várkonyi István vagy Mezõfi Vilmos) fontos szerepet játszottak. Ennek is betudhatóan a földosztásról szóló gyakorlati követelések mellett a kialakuló parasztpártok egy része elvi szinten és távlatos célként az MSZDP programjából átemelve hangsúlyozta, hogy „a bérrabszolgasággal ugyan azonos mostani önös termelési rendet, a társas (közös) munkával” kell helyettesíteni, és „a munkaeszközöket az összesség közös tulajdonává” kell tenni.48 Ezzel párhuzamosan a birtokos parasztság öntudatosabb rétegei is a politikai aktivitás terére léptek. A különbözõ kisgazda kezdeményezésekbõl a békéscsabai Áchim András és a Somogy megyei, a nagyatádi választókerület mandátumával a képviselõházba kerülõ Szabó István49 tudott a nagypolitika szintjén is tartósabb szerephez jutni. Míg az összeférhetetlen természetû

Például: A Magyar Gazdaszövetség 1896. október 7-én meghirdetett programja; illetve az Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1910. március 21-i programja. In Pártprogramok… 177– 180. és 270–274. Vö. Szabó M.: Az újkonzervatizmus... 125–143. 48. Az idézet a Mezõfi-féle Újjászervezett Szociáldemokrata Párt 1900. április 18-i programjából származik, de hasonló követelések találhatók a Várkonyi-féle Magyarországi Független Szocialista Párt 1897-es programjában is. Pártprogramok… 197–201. és 181–183. 49. Szabó István Erdõcsokonya községben született és gazdálkodott. Paraszti mellékneve a falun belüli lakóhelye után Fölsõ volt, az általánosan ismert Nagyatádi melléknevet csak azért kapta, mert a parlamentben ezt a választókerületet képviselte és ezáltal különböztették meg más kerület mandátumát birtokló, hasonló nevû képviselõtársától. Király István: Nagyatádi Szabó István és pártja az elsõ világháború elõtt. In Értekezések 1964–1965. Budapest, 1966, MTA Dunántúli Tudományos Intézet, 371. 47.

50 |



2009.03.16. 18:38:21

Romsics Ignác - A magyar jobboldali hagyomány - 1900-1948

Recommend Documents