Nemere István - UFO és tudomány.pdf

NEMERE ISTVÁN UFO ÉS TUDOMÁNY

Copyright © 2000 by W. STOCKER All rights reserved!

Magyarországon kiadja a W. STOCKER Kft. Felelős kiadó: Kerekes László a kft ügyvezetője

UFO ÉS TUDOMÁNY Előszó helyett egy meglepő történet Azzal kezdem új könyvemet, hogy azt a kis történetet, amit az itt következő pár oldalon olvasni fognak, nem én találtam ki. Mellesleg amit ebben a könyvben olvashatnak, abból semmit sem én találtam ki. Ezek nem agyszülemények, hanem az élet produkálta az eseményeket, folyamatokat és a belőlük levont következtetéseket is. Nos, a történet a következő: Tegyük fel, hogy valamikor a hidegháború éveiben, mondjuk 1975 táján valamilyen, a természetben létező fizikai „trükk” alaposan megtréfálja az egyik hadsereget. Mondjuk éppen a technikailag is legjobb amerikai légierőt, annak is a stratégiai bombázó alakulatát. Ezeket a gépeket és legénységüket köztudottan az atombombák célba juttatására tartották folyamatos, szinte „örökös” készenlétben. Félelmetes erőt képviseltek, a Föld több pontjára telepítették szét őket és ha valami okból az interkontinentális ballisztikus rakétákat (ezek is atomtölteteket hordoztak) nem tudnák célba juttatni, akkor ezek a bombázók indulnának el az ellenséges területek fölé. Most tehát képzeljük el, hogy a természetnek, az időnek, a fizikának vannak olyan tulajdonságai, amelyeket még nem ismerünk. De amelyek révén egyszer csak a stratégiai atombombázók egy alakulata eltűnik a mi világunkból, a mi időnkből – és felbukkan a múltban! Csak tőlünk függ, hogy melyik kort választjuk a példa kedvéért. Mondjuk, az idő legyen az Kr. után 800 körül, a hely pedig Európa. Nagy Károly, a frankok nagy kiterjedésű keresztény birodalmát irányító király udvarába egyszer csak futárok áramlanak mindenfelől és azt mesélik, hogy a parasztok hihetetlen dolgokat látnak nappal és éjszaka. Azt beszélik birodalom szerte, hogy félelmetesen dörgő fém madarak röpdösnek az égen! Iszonyú hangokat adnak ki és olyan sebesen mennek, amit az ember alig képes követni. Katonák, szerzetesek, parasztok és hivatalnokok is látják a jelenséget, amely huzamos ideig, talán hónapokon át tapasztalható a birodalomban hol itt, hol ott. (Az időnek lehet olyan tulajdonsága – vetem közbe magyarázóan – hogy míg a mi világunkból eltűnt tárgyak „innen nézve” csak percekig hiányoznak, addig „onnan nézve”, ahová átkerültek, másképpen telik az idő és az ottaniak számára az itteni percek vagy órák éppenséggel lehetnek hónapok, sőt évek is.) Mivel a futárok csak jönnek és hamarosan kiderül a király számára: birodalma minden szegletében feltűnt az érthetetlen, megmagyarázatlan jelenség, legfőbb ideje, hogy erre valamilyen magyarázatot adjanak. Először is saját maguknak – hiszen az uralkodónak tudnia kell, mi történik országában! – másodszor hogy valamilyen elfogadható magyarázatot adjanak a nyugtalankodó népnek. Mi erre a recept? Már 800-ban is a… bizottság volt. A király tehát kijelöl egy „dörgőmadár-kutatási bizottságot”. Tagjai közé a maga logikáját és a kor szellemitudományos színvonalát követve a következő tagokat választja: 1. A görög kéziratok legjobb kutatóját. Ő az ország legismertebb tudósa, még a határokon kívül is jól ismerik (a nevét, mert persze soha nem hagyta el az országot). 2. Az udvari csillagjóst. Elvégre azok a fura dolgok mégiscsak az égen látszottak, tehát nála jobban aligha alkalmas bárki is a kutatásukra. 3. Párizs püspökét. Hiszen az Egyház nélkül nem születhet vélemény vagy ítélet az ügyben. 4. Egy ismert teológust, aki egyszer már Rómában, a pápa Őszentségénél is járt. 5. A király orvosát, a neves gyógyító felcsert. Igaz, még mit sem tud a vérkeringésről például, mert azt nem fedezték fel, gyógyszereket sem alkalmaz, viszont igen ügyesen tud eret vágni. 6. A királyi lovasgárda kapitányát – mert hátha katonai kérdések is felmerülnek majd. 7. Az udvari bolondot. A legutolsó bizottsági tag besorolását nem kell indokolni (a király amúgy sem szokta indokolni az alattvalók felé önnön tetteit, óh mily megalázó és méltatlan cselekedet lenne ez számára!). A bolond sok témában szokott véleményt nyilvánítani, talán még ért is valamihez – hát miért ne lehetne tagja a nemes bizottságnak? A bizottság tehát megalakul és munkához lát. Utasításokat küld szét a nagy birodalomba, hogy az írnokok írják le a tanúvallomásokat. Kihirdetik, hogy aki látta a dörgő madarakat, mondja el. Nos, mivel a tanúk nagy többsége – sőt bizonyos értelemben mindnyájan, hiszen egy adott kor és egy adott ismeretszint gyermekei! – nem igazán tudják leírni, mit is láttak. A jelenség annyira elüt mindentől, amit addigi életükben valaha is láttak, tapasztaltak vagy másoktól hallottak, hogy szavaik botlanak, bicsaklanak, eltévednek. A leírások tehát szükségszerűen bizonytalanok, határozatlanok és nemegyszer megtévesztőek lesznek. Egymással ellentétesek még akkor is, ha ugyanakkor ugyanott ugyanazt a „dörgő madarat” látták. Még bizonytalanabbak az éjszakai

megfigyelések. De sebaj, azért a bizottság címére nap mint nap érkeznek a jelentések, a tanúvallomások írásba öntött formái. A bizottság elnöke természetesen Párizs püspöke lett - az efféle poszt mindig az Egyház felelős vezetőjét illeti meg, tehát ő válogatja a jelentéseket. Ahol azt mondta a tanú, hogy „égen repülő nagy keresztet látott”, azokat megtartja magának, elemzésre. Amelyik félelmetes hangokról számol be, azt a lovasgárda kapitányához utaltatja. Ahol a tanú önnön félelméről számol be, azt a vallomást a felcsernek küldeti, és így tovább. (Jó lenne tudni, mit kapott az udvari bolond?) Vagyis mi következik mindebből? Az, hogy egyetlen bizottsági tag sem olvassa el az összes jelentést, mi több, a legtöbb tartalmáról nem is értesül. Az éjszakai égi fényekről szóló jelentések csak a királyi csillagjóst érdeklik, hát ő azokat elemezgeti a maga módján, A görög kéziratok szakembere az ügytől felhevülten még egyszer alaposan áttanulmányozza Platón és Arisztotelész fennmaradt munkáit és arra a belátásra jut, hogy mivel azok egyetlen szóval sem emlékeztek meg égen repdeső dörgő madarakról (persze, ha Hérodotoszt olvasott volna, ott számos nyomát lelné rejtélyes égi járműveknek…), ergo azok nem is létezhetnek. Ha pedig nem létezhetnek, akkor nincsenek is! Állásfoglalása a munka végén döntő erővel hat majd a bizottság tagjainak véleményére. Az orvos nevetve olvassa a jelentések százait arról, hogy a parasztok dörgő madarakat vélnek látni. Hiszen nyilvánvaló – érvel – hogy évente kétszer a vándormadarak nagy tömegben repülnek és ha a szél is fúj, akkor az adja ki a hangokat. „Még jó, hogy a sok buta paraszt helyett itt vagyunk mi, doktorok, akik jobban tudjuk, milyen is a világ” – közli büszkén és boldogan. Amikor a bolond megjegyzi, hogy a dörgő madarakat más évszakokban is látták és a paraszt nem téveszti össze a fecskerajt egy ilyen jelenséggel, az orvos megsértődik és egy ideig nem jön el a bizottság üléseire. De ez nem tűnik fel, hiszen például a görög kéziratok szakembere is csak egyszer jött el, hogy bejelentse fentebb ismertetett véleményét, aztán visszament könyvtárába és többé nem hallottak felőle. A lovasgárda parancsnoka határozottan közli: a jelenség semmilyen téren és mértékben nem fenyegeti a királyi család vagy az ország biztonságát. Ugyanis egyetlen jelentésben sem említették, hogy a dörgő madarak lándzsákkal, kardokkal vagy egyéb fegyverekkel lettek volna ellátva. Viszont nem ártana még egy kis pénzt költeni a kutatásokra és javasolja, hogy erre a célra az admirális részére félretett kincstári tartalékot használják fel. Az admirális tiltakozik, mire a lovasgárda parancsnoka megsértődik és lemond bizottsági tagságáról. Ezek után a bizottság mint olyan nem tesz közzé semmilyen közös jelentést. Egynéhány tagja viszont megnyilatkozik. A csillagjós latin nyelven közzétett munkájában úgy értékeli az égi jelenségeket, hogy ezek szerint jövő nyáron ugyanolyan száraz idő lesz, mint az idén, a királynak pedig hat unokája születik, és mind fiú lesz. Ő ennyit von le a dörgő madaraknak nevezett jelenségsorozatból. Természetesen az Egyház sem maradt le. Mindenképpen véleményt kellett adnia, már csak azért is, hogy a falusi plébánosok megmagyarázhassák a jónépnek a nyugtalanító látványokat. A püspöki szózat azt hangsúlyozta, hogy a sátán bizony gyakorta próbára teszi a híveket, különféle víziókat bocsátva reájuk. De aki eléggé mélyen tanulmányozza a Bibliát és erősen hiszi istent, azt nem érheti baj… Aki még valamiképpen reagált, az az udvari bolond volt. Írt egy remek, jól énekelhető balladát, amit lantkísérettel maga adott elő a legközelebbi bálon. Ebben nevetségessé tette azokat, akik folyton az eget figyelik, ahelyett hogy észrevennék, milyen szép is ez a frank föld és menynyi szép lány található rajta… A dal nagy sikert aratott. És mivel a dörgő madarak eltűntek és többé senki sem látta őket, hát megnyugodtak a kedélyek és az élet visszatért a megszokott kerékvágásába… Nos, térjünk vissza a valóságos világba. Itt az UFO-nak nevezett jelenség először is nagyon régóta tapasztalható (erről majd a történelmi fejezetben szólunk bővebben) és nem szűnt, nem szűnik meg egy idő után. De amúgy nincs több eltérés a képzelt történet és az utóbbi fél évszázadban többször is létrejött valóság között. Ugyanis valóban voltak ilyen bizottságok és azok körülbelül ilyen „tudományos” szinten és efféle módszereket alkalmazva működtek. Nem csoda, hogy kielégítő eredményt egyik sem hozott. És nehogy azt higgyék, hogy szerintem csak az UFO-párti oldal nem kapott számára kielégítő eredményt. Nem kapott a „másik oldal” sem! A kormányok, a hivatalos intézmények, sőt maguk a tudományos intézmények sem voltak soha elégedettek a bizottságokkal. Mert hát voltak ilyenek, és könyvem első fejezetében ezekről a furcsa módszerekről is szót ejtünk majd. Akárcsak a kis történetben Nagy Károly korában – úgy manapság is olyanokra bízzák sokszor az UFO-ügyek kutatását (már ha egyáltalán bízzák valakire), akik nem értenek hozzá, vagy nem oda illő a tudományos szakterületük. Felteszem, a kedves olvasó mosolygott egyet, amikor meghallotta, hogy a király az udvari orvost

vagy a csillagjóst nevezte ki a bizottságba, nem is szólva a lovasgárda kapitányáról. Pedig a király helyesen cselekedett! A maga tudásszintjén, a maga korában ezek voltak azok a valódi szakemberek, akikkel rendelkezett. Akik a maguk területén kétségkívül értettek a dolgokhoz. Önök azt hiszik, ma másképpen van? Ma is a kor adott szintjén és az adott vélekedési szinten osztják el a bizottsági helyeket. Ma is azok kapják, akik a kortárs döntéshozók véleménye szerint a maguk területén a legjobbak, és annak a területnek valami halvány köze lehet az azonosítatlan repülő tárgyakhoz (ez az UFO-k hivatalos elnevezése), akkor a terület elismert szakembere kapja a bizottsági posztot. Az sem ritka, hogy ugyanolyan sértődések miatt válnak ki egyesek, vagy azért, mert eleve nem értenek egyet mások véleményével. 1200 év alatt bizonyos szempontokból nem sok változás, vagy haladás történt. Ez a könyv arról szól, mit tett és mit tehet(ne) a tudomány azért, hogy az összes UFO-val kapcsolatos jelenséget, eseményt, folyamatot stb. a szükséges módon és szakterületeken elemezze és ezzel kapcsolatban valamilyen döntésre jusson. Hogy valamit mondjon a „népnek”: miről is van itt szó tulajdonképpen…? Ezért az első fejezetet az eddigi tudományos igényű – vagy annak nevezett – vizsgálatoknak szenteljük. Nagyon röviden érintjük csak őket, hiszen ennél fontosabb teendők várnak még ránk a könyv hosszabb, érdemi részében.

1. Negatív példák Mindeddig a legnagyobb hírnévre vergődött, legálisan is felvállalt vizsgálat az úgynevezett Blue Book – „Kék Könyv” – volt. Ezt az amerikai légierő finanszírozta és különféle – odaillő és oda nem illő – szakembereket vettek be a bizottság tagjainak. Más kérdés, hogy aztán menet közben – látva, mi történik, illetve mi nem történik az ügyben, kiváltak többen is. Persze már eleve megkérdőjelezhető egy bizottság tudományos jellege, ha azt katonák irányítják, és pénzelik. Természetesen akadtak ott csillagászok is, de a bizottság elsősorban eleve katonai céllal jött létre és ez rányomta bélyegét, Az eredménye pontosan olyan volt, mint amit a Kr. utáni 800-ból származó példánkban a lovasgárda kapitánya kimondott: az UFO-k nem jelentenek veszélyt a hadseregre, az országra, tehát nem kell velük foglalkozni. Akit érdekelnek a Kék Könyv vizsgálat pontos paraméterei, megtalálja őket az erről (is) szóló könyvekben. Magam is írtam róla itt-ott részletesen. Most csak jelzek néhány esetet, hogy lássuk: a tudomány emberei akkor sem kutatnak igazán, amikor ehhez minden feltételt megkapnak. És felmerül a jogos kérdés: vajon ezt csak azért teszik, mert a katonák vagy a titkosszolgálatok irányítják (és korlátozzák) lépteiket? Annak idején a Blue Book gyakorlatilag botrányba fulladt. Hiszen kiderült, hogy a CIA előre elkészítette a vizsgálat eredményét és a tudósoknak aláírásukkal, előzetes „kutatásaikkal” azt kellett bizonyítaniuk, alátámasztaniuk. A CIA érdeke akkor – vagy harminc évvel ezelőtt – az volt, hogy az UFO-kat vegyék le a képzeletbeli napirendről, a közvélemény tekintse komolytalannak nemcsak az erről szóló híreket, de azokat a személyeket és szervezeteket se vegye komolyan, amelyek ezzel foglalkoznak, ilyesmikről jelentéseket tesznek. A terv nem sikerült, és ez nem csupán az elfogulatlan UFO-kutatóknak köszönhető. Már a bizottság módszerei is ellenérzéseket ébresztettek, majd pedig napvilágra kerülve értékelhetetlenné és értéktelenné tették visszamenőleg mindazt, amit a Blue Book bizottság végső soron kijelentett. Ennek ellenére ne feledjük: ez a bizottság sem azt hozta ki eredményképpen, hogy UFO-k nem léteznek – csupán azt, hogy az UFO-k nem jelentenek veszélyt az Egyesült Államok számára! Lássunk hát néhány apróbb esetet. A vietnami háború idején is gyakorta láttak UFO-kat a csatatereken, a sokat szenvedett ország fölött. Minden légierő-egység előzőleg parancsba kapta, hogy ha UFO-t észlelnek a pilóták vagy a földi személyzet, azt haladéktalanul jelentsék az USA légi vezérkarának. A saigoni 524-es felderítőegység tagjai egy napon gyorsan haladó UFO-t láttak a légtérben, és annak rendje-módja szerint el is jutott jelentésük a vezérkarhoz, majd onnan a Kék Könyv Bizottsághoz. Amely azonban ezeket nem vette figyelembe, mert „a megfigyelés az Egyesült Államok területén kívül történt”. Holott előzőleg ezt nem sorolták a kizáró okok közé és különben is a megfigyelést amerikaiak által uralt terepen amerikai szakértők: éppenséggel profi légi megfigyelők! – jelentették. Amikor 1976. január 30-án egy észak-dakotai városkában öt ember, onnan 20 mérföldre pedig két másik tanú – az egyik hivatásos pilóta! – jelentette, hogy UFO-t látott, a Bizottság egyetlen reakciója az volt, hogy egyik tagja rövid telefonbeszélgetést folytatott a pilótával. De abban szóba sem kerültek az azonosítatlan repülő tárgy paraméterei, merrefelé és milyen sebességgel szállt, hogyan nézett ki, stb. 1965. augusztus 1-3 között az USA középnyugati államai valóságos UFO-inváziót éltek át. Több tíz esetben jelentették az elrepülő idegen tárgyakat a terepen járőröző rendőrök és az ottani légitámaszpontok ügyeletes tisztjei – köztük több ezredesi rangban – hogy mit figyeltek meg. Hynek professzor, a bizottság egyetlen csillagász (és mint később kiderült, éppen az ott töltött évek alatt lett az UFO-k létezésének meggyőződéses híve) később meg akarta nézni ezeket a jelentéseket is. De a bizottságot akkor vezető őrnagy közölte, hogy „azokról a megfigyelésekről kivétel nélkül bebizonyosodott: a szemtanúk csillagokat láttak” – és ennyi! Mint Hynek professzor írta később: ezzel mintha azt jelentették volna ki, hogy az USA légi védelméért felelős személyek mind hülyék, ostobák, akik feladatukat eleve rosszul látják el, hiszen nem tudnak megkülönböztetni egy gyorsan mozgó idegen repülő tárgyat egy álló csillagtól… Felmerül a kérdés: vajon milyen erő, cél vagy parancs készteti az illetékeseket arra, hogy ilyen átlátszó hazugságokba meneküljenek – ahelyett, hogy elvégeznék a nekik rendelt munkát és arról számot adnának a társadalomnak? Amelynek adófilléreiből dolgoztak annyi éven át…? 1957. november 4-én az új-mexikói (USA) kirtlandi légitámaszponton a katonai személyzet a felszállópálya fölött fedezett fel egy UFO-t. Olyan látványt nyújtott, mintha le akarna szállni. Rádión próbáltak vele

kapcsolatot teremteni, miközben a bázis egész személyzete nézte a fényes objektumot. Az egész jelenség percekig tartott, a szerkezet mozdulatlanul függött egy ideig a leszállópálya fölött, majd villámgyorsan és függőlegesen felment az égbe és eltűnt a radarokról is, ahol addig jól látható volt. Nos, mit gondolnak, az eset részletes leírásának tanulmányozása után a Kék Könyv Bizottság miképpen értékelte „tudományosan” az esetet? „Eltévedt repülőgép”, hangzott az ítélet, a „szak”vélemény. Az senkit sem érdekelt, hogy 1957-ben sem voltak olyan repülőgépek, amelyek függőlegesen fel tudtak volna repülni, egyenesen a sztratoszférába és ki az űrbe… Csak néhány érdekesebb véleményt ismertetek még. Szintén 1957-ben (február 13-án) a nebrascai Lincoln Air Force Base-en (Lincoln Légitámaszpont) sokan, köztük két radarfigyelő csoport tagjai egymástól függetlenül láttak több UFO-t, amelyek a gyakorlatozó RB-47-es gépeket kísérték, azokkal odafönt mintegy „versenyeztek”. A jelenséget csaknem 5 teljes percig látták sokan a radarernyőkön. Az ismeretlen repülő tárgyak kétszer gyorsabban mozogtak, mint a földi repülők. Az egyik esetben pedig az történt, hogy az elszálló idegen objektum hirtelen kettévált és attól kezdve két szerkezet repült tovább ugyanazon a pályán. A másik ezenközben egyetlen pillanat alatt 180 fokos irányváltást hajtott végre, vagyis az addigi iránnyal ellenkezően repült. Tudják-e, miképpen értékelte az esetet a Bizottság? „Nagy valószínűséggel léggömbök voltak”. Ha valaki önök közül veszi a fáradtságot és még egyszer elolvassa a fenti rövid esetleírást – vajon eszébe jut-e a léggömb mint az összes furcsaságra kielégítő és logikus magyarázatot adó válasz? Hát agyalágyultak ültek abban a bizottságban? - tehetjük fel a teljesen jogos kérdést. Vajon ők láttak-e már olyan léggömböket, amelyek a katonai repülőgépeknél kétszer gyorsabban repülnek, ide-oda képesek szállni: és olykor megkettőződni is…? 1957. november 2-án – a pontos helységneveket most mellőzzük, nincs annyi helyünk – egy éjjel egy környéken az összes rendőrőrszoba 15 bejelentést kapott országúton haladó autósoktól. Minden esetben arról volt szó, hogy egy kb. 30-40 méter hosszú repülő tárgy haladt el fölöttük és amikor ez történt, a motorok leálltak, a lámpák kialudtak. A rejtélyes repülő tárgy olykor szinte a talaj fölött suhant, máskor meg 90-100 méterre emelkedett. Ki volt világítva, de nemegyszer egy kis időre kikapcsolta fényeit, majd ismét kivilágosodott. Lebegett egyhelyben, aztán nagy sebességgel elszáguldott. Körülbelül 25 ember látta, köztük egy rendőrjárőr is. Nos, miképpen értékelte a jelenséget a Kék Könyv Bizottsága? Amely pedig helyszíni ellenőrzést is végzett! Egy civilruhás őrmestert (!) küldtek oda a légierőtől, aki elbeszélgetett pár helybelivel, aztán jelentésében mindezt egy… gömbvillám mesterkedéseinek tulajdonította és természetesen ez az ügy sem került be a kifejezetten és valóban UFO-nak tartott jelenségek közé. Nagyon hasonló eset történt kilenc évvel később, 1966. április 16-án Ohio egyik vidékén. Itt is éjszaka volt, ház nagyságú kivilágított, néma csöndben repkedő tárgy járta a vidéket, több rendőrjárőrt is „megijesztett”. Több rendőrautó eredt a nyomába, 110 kilométeren át üldözték. Végül is a környék fél rendőrségi állománya, számos járőrautó és civilek is követték az ide-oda csapongó tárgyat, amely roppant fényes reflektorokkal világította meg a lenti tájat… A Bizottság először nem akart foglalkozni az üggyel, aztán egy kongresszusi képviselő kifejezett kérésére néhány beszélgetést folytattak a tanúkkal. A végén az ítélet: a rendőrök először egy műholdat kergettek, aztán figyelmük a Vénusz bolygóra terelődött. Ma már nem is értjük, ki vehette komolyan ezt a Bizottságot? Még az érintettek sem gyakran. A légierő ugyanis eleve egy rossz, de hatásos trükköt dobott be: a Bizottságot mindössze őrnagyi rangban lévő tiszt vezette. Ennek aztán hiába lettek volna jogosítványai arra, hogy bárkit maga elé idézzen – akár tábornokokat vagy képviselőket vagy tudósokat vagy bárkit! – a kicsit is magasabb rangú katonai vezetők szóba sem álltak a Bizottsággal, amelyet „csak egy őrnagy” vezet. Mivel az őrnagy be volt avatva az igazi szándékokba, hát nem is erősködött sehol. Így azt kell mondanunk, hogy a Kék Könyv Bizottság elé sokkal több érdekes és valós UFO-megfigyelés nem került, mint ahányról egyáltalán tudomást szereztek! Ez utóbbiakkal pedig a fent ismertetett módszerekkel bántak el. Később a kívülállók – a rendelkezésre álló információs anyagból – kiszámították, hogy a bizottság ténykedésének ideje alatt hány UFO-megfigyelés zajlott le? A világban összese 546 UFO-leszállást, vagyis „közeli találkozást” jegyeztek fel. Ezeknek körülbelül a harmada – pontosan 190 – az Egyesült Államok területén következett be. Mindebből a Bizottsághoz már eleve csak 48 jutott el. Tudunk legalább három olyan UFO-leszállásról, amelyek amerikai légitámaszpontokon következtek be – a Bizottság egyikről sem szerzett tudomást. Végül mindössze 7 esetet ismert el a Bizottság mint „azonosítatlan repülő tárgyat”. Ez persze nem jelentette számára azt, hogy ezeket UFO-knak is tartották. Inkább azt a „szakvéleményt” adták ki, hogy ezek azonosítása

nem sikerült. Az összes többi UFO-ra meglehetősen nevetséges, illogikus, hihetetlen magyarázatokat találtak ki: madarak, műholdak, léggömbök, repülőgépek, helikopterek, Hold, Vénusz, földi fények visszatükröződése, meteorok, tűz stb. de látva, hogy némelyik esetet a maguk alkotta rubrikák egyikébe se tudják belegyömöszölni, sebtében kitaláltak még néhányat: hallucinációk, bizonytalan jelentések, nem következetes adatok (!), misztifikációk, pszichológiai esetek, és „elégtelen adatszolgáltatás”. Addig csűrték-csavarták, míg voltaképpen mind a 48-at (a valós 546-ból…) be tudták sorolni valamelyik meghatározás alá. A földre leszálló UFO-król, amelyek mellett „ufonautákat” is megfigyeltek az emberek, szintén több száz bejelentés érkezett. Csak az USA területéről 233! Hogy, hogy nem, a Bizottság mindössze… 12 esettel foglalkozott! Hogy miért csak ennyi? Később derült ki, hogy a Bizottság vezetői számos jelentést meg sem mutattak a tagoknak, hanem azokat már beérkezéskor önhatalmúlag „szelektálták”. A válogatás eredményeképpen vagy száz jelentésnek veszett nyoma. Később azt mondták, ezeket azért dobták el, mert „eleve nonszenszek” voltak. Vagyis érthetetlenek, értelmetlenek… Néhány bekezdéssel előbb egy felsorolásban olvashatták a Bizottság kedvenc ürügyei között a „nem következetes adatok” rubrikát. Ez azt jelentettre, hogy ha a bejelentők olyasmit közöltek az UFO-k viselkedésével repülési vagy egyéb paraméterével kapcsolatban, ami ellenkezett a földi fizikai törvényekkel, vagy a Bizottság laikus vezetőinek agyi befogadóképességével – azt ezzel az ítélettel törölték ki az értékelendő jelentések közül. Például ha a kirtlandi esetben az UFO függőlegesen felfelé ment ki a földi légkörből, akkor a Bizottság ezt „nem következetes adatnak” nyilvánította, mivelhogy véleménye szerint ilyesmi… nem lehetséges. Aminthogy az sem, hogy egy UFO hirtelen 180 fokos irányt változtat, vagy hogy kettéválik és attól kezdve két UFO-ként repül tovább… Több olyan esetet, amikor szemtanúk elég közelről láttak földre szállt UFO-t és mellette járkáló idegeneket, a Bizottság „radar-zavarnak” minősítette! Ilyen körülmények között természetesen nehéz lenne ezt a híres vizsgálatot igazi… kutatásnak minősíteni. Néha úgy tűnik – különösen most, évtizedek távlatából visszatekintve – hogy csak ürügyül szolgált az UFOellenes erőknek. Hivatkozási alap lett, amit még manapság (Magyarországon, tudományos körökben is) hallani: „Hja kérem, egyszer már volt egy hatalmas és mindenre kiterjedő vizsgálat és az sem állapította meg hogy UFO-k léteznének. Éppen ellenkezőleg! Akkor maguk megint mit akarnak…?” A legtöbben – különösen a közömbösek, a kívülállók körében, de a hivatalos tudomány elveit vallók között is – nem tudják, milyen szégyenletes körülmények között zajlott le az a vizsgálat. Az sem világos számukra, hogy ennyi csalás mellett a Kék Könyv Bizottság voltaképpen az ellenkezőjét bizonyította be annak, amit eredetileg szándékozott. Hiszen ha valaki végiggondolja csak azt a pár esetet, amit fentebb ismertettünk (sok száz ilyen volt), akkor óhatatlanul arra a belátásra jut: valamit el akartak titkolni! És az a valami vajon mi egyéb lehetett volna, mint az UFO-k létezése? Hadd fejezzük be ezt a részt egy csöppet ironikus felhanggal. Ez a legkevesebb, amit a Blue Book „tudósai” megérdemelnek. A végső csapás, amely utólag leterítette őket, onnan jött, ahonnan soha nem várták volna: éppen az igazi tudomány részéről. Egy Herbert Stréuz nevű kutató doktori disszertációt írt a Blue Book Bizottság által elkövetett hibákról! Ami még érdekesebb: sikerrel meg is védte azt egy szigorúan tudományos fórum előtt. Vagyis odáig fajultak a dolgok, hogy ez a vizsgálat afféle állatorvosi lóvá lett. Magán hordozta az összes hibát, amit csak egy kutatásnál a résztvevők elkövethetnek. Ismétlem, ez nyilván nem lehetett véletlen. Ha belegondolunk, hogy a Kék Könyv akció 23 éven át tartott (!) és csak ezt, ennyit és így produkálta – felmerül bennünk a jogos aggodalom: egy mai tudományos vizsgálat mire jutna ezen a téren…? Lássuk hát előbb azt, hogy az egyes tudományágak a maguk területén hol, miféle UFO-anyagokkal találkozhattak?

2. UFO és… történelem Előrebocsátom, hogy ebben a fejezetben az emberiség ismert történetének utolsó szakaszáról fogunk írni. Ami korábban történt, azt a következő, az UFO-k és a régészet lehetséges kapcsolatait tárgyaló fejezetben foglalom majd össze. Természetesen erősen vitatható már a kiindulópontom is. Azt szeretném jelezni – vulgárisán szólva – hogy „UFO-k mindig voltak”. Hogy az ismert emberi történelem régebbi szakaszaiban is felbukkantak és ennek így vagy úgy nyoma maradt valamilyen történeti forrásokban is. Mindezt természetesen azért teszem, hogy jelezzem a történészek felé: igenis lenne mit tanulmányozniuk, nekik is. A legkülönfélébb népek mitológiájában bukkannak fel olyan motívumok, amelyek szerint az ősök az égből érkeztek. Ez persze még messze nem történelem, csupán jelzés arra nézve, hogy az égieknek – a régi emberek tudatában – volt hozzájuk valami közük. Ettől függetlenül nem lehet véletlen, hogy az utolsó kb. 5 ezer évben annyiszor bukkannak fel a repülőn érkező idegenek. Az ősemberek minden kontinensen rajzoltak, sziklába véstek, festettek különösen öltözött, szemlátomást idegen lényeket, akik közéjük leszálltak, velük tárgyaltak. Valaminek tehát kellett lennie a dologban, ha az egymástól óceánokkal elválasztott kontinensek egyszerű lakóit sok ezer – netán több tízezer – éven keresztül felkeresték az idegenek. Azt ugyanis nem fogadhatjuk el, hogy mindez csupán a fantázia műve lenne. Az ősemberek már csak kényszerűségből is igen reális lények voltak, akik nem pazaroltak volna időt, energiát olyasmire, amit… sohasem láttak! Az egyetlen transzcendentális dolog, amit megörökítve, rajzolvavésve-festve műveltek, az a vadászatot megkönnyítő mágikus zsákmány-megidézés volt. Valamit látniuk kellett, ha ilyesmiket örökítettek meg! Hogy pontosan mit, arról majd még szó lesz ebben a könyvben. Most az egyszerűség kedvéért csak annyit jelezzünk: minden bizonnyal a reális világ részei voltak számukra ezek a sisakos, űrruhás idegenek. Különben hogyan lettek volna képesek a mi európai ősembereink, vagy az ő akkori szintjükön még 500-1000 évvel ezelőtt élő ausztrál vagy dél-amerikai bennszülöttek ilyen lényeket ábrázolni? Egy kőkorszaki szinten élő egyszerű vadászó-gyűjtögető, netán már földet művelő embercsoport tagjai a maguk szellemi szintjén nem tudnak kitalálni ilyesmit. Honnan tudnának égből érkező szerkezetekről és az ő korukban tökéletesen ismeretlen öltözetekben megmutatkozó idegenekről? Arról nem is szólva, hogy az említett bennszülöttek között sokan – pl. az ausztráliai bennszülöttek – azokban a korokban egyáltalán nem hordtak ruhát, nem volt rá szükségük. Nos, akik egyáltalán nem ismerik a ruha, az öltözet fogalmát, azok hogyan is ábrázolhatnak sok ezer évvel későbbi, vagy éppenséggel a Földön még a mai napig sem ismert ruhaféléket, űrhajós szkafandereket és egyéb, ehhez kapcsolódó szerkezeteket, tárgyakat? Amelyek igazi rendeltetésére csak a huszadik század végén jöttünk rá mi, civilizált emberek is…? És ha ez mind kitalálás volt csupán, egyszerű fantáziálás, akkor az ősemberek és bennszülöttek miért álltak meg itt? Miért nem „találtak ki” és véstekrajzoltak a sziklákba-sziklákra mondjuk kitalált földrészek térképeit, vagy rizsporos parókákban francia négyest táncoló párokat, netán Formula-1-es autóversenyeket…? Ezért állítom, hogy ezek a sziklarajzok csak egyet bizonyítanak: őseinket többé-kevésbé rendszeresen felkeresték valamiféle idegenek. Lehet, akkoriban szinte minden „UFO-felbukkanás” együtt járt a szerkezet landolásával és azzal, hogy a benne utazó idegenek kijöttek a járműből és megmutatkoztak az őseinknek. Akkor még nem kellett tartaniuk semmiféle ellenakciótól, fegyvertől, de attól sem, hogy ez a látvány kiterjedt zavarokat okozhatna a társadalomban (amitől ma félnek egyesek). Talán voltak egyes, gyakorta felkeresett törzsek, amelyeknél ezek az idegenek gyakori vendégek voltak, nem okoztak rettegést. Az ősemberek és a későbbi „harmadik világbeli” fejlődő, de még mindig igen primitív népek között ugyanez lehetett a helyzet. Magyarul: amikor nálunk már zajlott a középkor és egyetemeken tanultak a diákok, Európában kevesebb UFO-t láttak — de egyes természeti népeknél talán jóval többször jelentek meg az azonosítatlan repülő szerkezetek és utasaik! Ezt persze nem bizonyíthatjuk. De mint majd a következő fejezetben látni fogják, döbbenetes régészeti emlékek és leletek vannak ezen a téren. Tehát makacsul ismétlem: az ősembereknek valamit látniuk kellett! És ne higgyük, hogy az „ősemberek” fogalom csak innen visszanézve 200 ezer, 100 ezer vagy éppenséggel 15 ezer évvel ezelőtti embereket takar! Lehet, így volt Európában, a Közel-Keleten és még néhány helyen – de ősemberek mindig voltak és ma is vannak. Hiszen bár csökkenő számban, de még ma is akadnak olyan népek, törzsek a Föld nehezen megközelíthető vidékein, amelyek kőkorszaki szinten élik életüket. És még több ilyen

volt mondjuk 1900-ban, vagy 1800-ban, vagy bármelyik, általunk már többé-kevésbé civilizáltnak hitt korunkban. Ahogyan ma egyszerre léteznek űrhajósok és ősemberek, úgy ez a kettősség mindig is létezett. Sok ősember élt a Földön a Római Birodalom vagy az ógörögök idején, és ugyanígy Jézus idejében is. Akkor még talán többen is voltak, mint a már fejlettebbek. Az arány azóta fokozatosan eltolódik a mi javunkra, de attól azért ők mindig léteztek. És ma is léteznek. És nincs kizárva – erre mutatnak a jelek – hogy közben is kapcsolatba kerültek olykor az UFO-kkal. Az első, már ősembereknek csak részben vagy egyáltalán nem nevezhető népeknek is különös kapcsolataik voltak valamiféle idegenekkel, ami hol a nyelvükből, hol mítoszaikból, hol más módokon derül ki utólag. A sumér An vagy a babiloni Anu természetesen az égből érkezett, méghozzá nem egyedül, hanem egy csoport más istennel. Itt érdemes megjegyezni, hogy mindazokban az ókori szent szövegekben, amelyek később az Ótestamentum mintájául szolgáltak, és amelyekben nemegyszer egész történetek, logikai fordulatok stb. felismerhetően megtalálhatók – nem istenről, hanem istenekről esik szó. A többes szám annyira beléjük gyökeresedett, hogy még a későbbi szent zsidó és keresztény iratokban is megesik. Például a héber Elohim szó is többes számban beszél az istenekről. Ez enyhén szólva furcsa egy-egy olyan vallásban, amelynek egész rendszere az egyetlen istenre épül… A sumér nyelvben voltak szavak az égen mozgó természetes égitestek megjelölésére, természetesen. De vajon az is természetes-e a történészek és nyelvészek szerint, hogy volt egy külön szavuk a nem természetes égi tárgyakra? Talán mégsem véletlen, hogy „fehér hajóknak” neveztek olyan égen látható, mozgó tárgyakat, amelyeket nem ők maguk, vagyis nem az emberek, de nem is a természet alkotott. Mi ma talán „űrhajót” mondanánk „fehér hajó” helyett. Minden földrészen, különösen Ázsiában és Latin-Amerikában voltak-vannak olyan törzsek, népek, amelyek egész ősi tudásukat (földművelés, szerszámkészítés, gyógyítás, bányászat stb.) az idegenektől származtatják. Állításuk szerint tőlük kapták. Nem vagyok olyan naiv, hogy ezt igazi érvként használjam fel – a mitológiák valóban sok légből kapott dolgot állítottak halálos komolysággal. De azért nem szabadna elmennünk néhány olyan aspektusuk mellett, amelyek makacsul ismétlődnek minden korban, minden népnél. Hiszen ne feledjük: annakidején a Vízözönt is mítosznak, hiedelemnek tartották a tudósok, pedig több tucat európai, ázsiai és afrikai nép mitológiájában benne foglaltatott. Aztán kiderült, hogy csakugyan volt egy ilyen globális jellegű katasztrófa… Érdemes elgondolkoznunk azon is – ha már a suméreknél tartunk – hogy háromezer évvel ezelőtt ez a nép vezette be ismereteink közé a „millió”, a „nulla” és a „másodperc” fogalmát. Tehát valahonnan csakugyan érdekes és értékes tudásra tettek szert. Vagy éppenséggel múzeumban is látható az a hengeres pecsétjük, amelyen a naprendszert láthatjuk mind a kilenc bolygójával. Ezt a tudományos ismeretet csillagászati eszközök híján a sumérek önerőből semmiképpen sem szerezhették meg. Tudták a planéták méreteit is, amit pedig azok, akik soha életükben nem látták az Uránuszt, Neptunuszt és a Plútót, vajon hogyan állapíthatták meg? Azt hiszem, nem kétséges a „külső információszerzés” ténye. Érdekes, hogy eddig ezen egyetlen történész vagy más szakember sem gondolkozott el komolyan. Pedig ha áttételesen is, de ez is bizonyítja, hogy a sumérok egy csoportja egy bizonyos korszakban szorosabb kapcsolatot ápolhatott az idegenekkel. Persze elgondolkozhatunk azon – nem csak a sumérokkal kapcsolatban – hogy ha ilyen értékes tudást szerezhettek az idegenektől, akkor az a tudás miért nem terjedt ki az élet más, gyakorlati területeire és az egész társadalomra? Mert nem tudunk arról, hogy a sumérok tömegesen foglalkoztak volna csillagászattal és például alkalmazták volna az elektromosságot, avagy nagy matematikusaik lettek volna? Nyilván arról van szó, hogy a tudást csak egy szűk kör, valamilyen papi-úri réteg kiválasztott csapata szerezhette meg. Talán az idegenek sem akartak mindenkit tanítani, ez nem is lett volna lehetséges. Vagy abban reménykedtek, hogy a tőlük kapott tudást az a „tudós kaszt” előbb-utóbb megosztja a szóban forgó nép összes tagjával? Mindenesetre a mezopotámiai népek a saját nyelvükön a tanítóikat így nevezték: „Égi hajó igazságosai”. Egy közismert asszirológus (F. Talmimi, az Assyriology Research Foundation elnöke) szerint az ősi asszír isten szó eredetileg azt jelentette: „a lángok csúcsán”. Ezt úgy is érthetjük, hogy az „isten” kezdetben – vagy amikor először találkoztak vele, velük – egy lángcsóva tetején, vagyis rakétaszerű szerkezettel érkezett. Vagy a szerkezet alul erős fényt árasztott. Hasonló utalásokat találunk az egyiptomi mitológiákban – de a történetírásban is! Ott is szóba kerülnek az istenek, vagyis az első fáraók előtt mások uralkodtak Egyiptomban. Hét isteni és két félisteni dinasztia uralkodott, és csak utánuk jött az első emberi fáraó. (A II. Philadelphosz Ptolemaiosz fáraó által megrendelt, Maneton-féle krónika tanúsága szerint.) Természetesen ezt sem kell készpénznek vennünk, a régi uralkodók mind az istenektől eredeztették magukat – vághatjuk rá és máris nyugodt marad a lelkiismeretünk. Ez is egy módszer.

Ismeretes Hérodotosz históriája arról, hogy neki mit mondtak az egyiptomi főpapok. Ott járván afféle „első riporterként” gyűjtötte az adatokat és kérdéseket tett fel. A főpapok azt állították (amit a tudomány a mai napig sem hajlandó elfogadni), hogy 11340 évvel Hérodotosz előtt kezdődött az egyiptomi történelem, addig tartják számon az uralkodókat. Állították, hogy kezdetben Egyiptomot nem emberek, hanem égből jött istenek uralták és vezették. Hogy azokkal mi lett, hová tűntek, elmentek ismét az „égbe” – nem tudni. Walter Frank, a bonni egyetem német egyiptológusa az ún. „Memphis-i kő” vésett szövegét, az óegyiptomi hieroglifákat mai nyelvre így fordította le: „Emberekhez hasonló, istenekkel egyenértékű lények érkeztek sokezer évvel ezelőtt az űrből a földre. A hazájuk az Orion csillagképben volt: az »Iribu« bolygó, amely a »Dat« rendszerben található. Az istenek élő fizikai lények voltak és azért jöttek, hogy nekünk bölcsességet és tudást adományozzanak. ” Felrúgva az eddigi, úgy-ahogy betartott időrendet, most vegyük elő az indiai mítoszokat és egyéb, írásban is feljegyzett történeteket. Több olyan eposzt vagy más formában fennmaradt „mitikus” történetet ismerünk, például a Rigvédát is, amelyben felbukkannak ezek a földönkívüli „istenek” és még azt is leírják, mennyire megdöbbentették a földi embereket a külsejük és képességeik, amikor első ízben találkoztak velük. Két idegen csoport folytatta az űrben megkezdett háborúját a Földön, és mindkét csoport alkalmazott embereket is. Az egyikben például harminchárom „isten” volt, akik városnyi méretű űrhajón közlekedtek és egy pillanat alatt „átmentek a földet övező egész levegőn”, vagyis az atmoszférán. Az istenek meglehetősen hasonlítottak az emberekhez, de nem izzadtak és nem pislogtak. Többféle bőrszínűk volt. Úgy mentek, hogy lábuk nem érte a földet, ruháik pedig itt ismeretlen, rendkívül tartós anyagból készültek. Olyanok voltak végső soron, akár az emberek, és bár sokkal tovább éltek, azért ők is meghaltak idővel. Vagyis nyilvánvalóan nem voltak valamiféle „természetfeletti” lények, hanem a biológia élőlényeire vonatkozó szabályok szerint léteztek. Amint az idegenek befejezték háborújukat a szintén űrből érkezett ellenfeleikkel, űrhajóstól és minden eszközükkel együtt eltávoztak bolygónkról. Régi kínai és tibeti – a kettő messze nem ugyanaz! – mitológiákban is szó esik égből jött idegenekről, istenekről. Tibeti király-krónikák is emlegetnek hat istent, akik ott a földi, emberi királyokat megelőzően uralkodtak. Mint nemrégen sinológusok kiderítették, a kínaiak által „ég fiainak” nevezett idegenekről az akkori ősök azt is leírták, honnan jöttek. A Regulus csillag tájáról, amelyről ma azt tudjuk, hogy egy sötét tömeg körül keringő négy égitestet alkot. A Regulus az Oroszlán csillagképben a legfényesebb égitest és „mindössze” 68 fényévre van a Földtől. Ami a mostani technikánk számára szinte legyőzhetetlen távolságot jelent, millió évig utaznánk csak egy irányban a ma használatos űrhajóinkkal, ami persze nonszensz. Nekünk, ma, itt. De egy másik civilizáció egyedei már sok millió évvel előttünk járhatnak a tudományban és technikában is, számukra tehát az nem jelenthet gondot. Azon felül ismerhetik az űrnek olyan fizikai tulajdonságait is, amelyek révén a nagy(nak tűnő) távolságok kellőképpen rövidíthetők (térugrás, különleges „csatornák” vagy egyéb megoldások). Kínában két, egymástól távol eső tájon – a Hunan-hegységben és egy tóvidéken – találtak olyan gránitba vésett ősi rajzokat, amelyeken humanoid (= emberhez hasonló, emberformájú) alakokat látni. Ezek szkafandert viselnek és mintha légzőkészülék is lenne rajtuk. A mongoloknak is volt égből jött istene. Külseje roppantul hasonlít az egyik fülöp-szigeteki törzs szintén égi származású istenéhez. A japánok ezeket a dogunak nevezett isteneket teljesen közérthetően és látványosan ábrázolták szkafanderekben, fényvédő szemüveggel (pár ezer évvel ezelőtt…!) és egyéb ilyen kellékekkel. A japán szigetek első lakói, az ajnuk egyáltalán nem hasonlítanak a japánokhoz, de javarészt voltaképpen az ázsiaiakra sem. Gyakorlatilag fehérbőrűek, bajuszt, szakállt viselnek, nyelvük egyedülálló és kultúrájuk is különbözik minden más ázsiai népétől. Ha nem is hisszük el, amit állítanak – hogy őseik eleve az égből jöttek – azért elgondolkoztató ez a sok különbözőség ott, ahol a környéken is minden nép azt állítja: egykor égből jött idegenek jártak közöttük… Az őskori UFO-kapcsolatokról az eddigieknél sokkal többet tudhatunk meg Amerikában. Különösen Közép- és Dél-Amerikában találtak elgondolkoztató leleteket és egynémely törzsi mitológia is abba az irányba mutat, hogy az UFO-k révén már nagyon régi, úgynevezett paleo-kontaktusok jöttek vagy jöhettek létre igen régen. Egyes észak-amerikai indián törzsek is emlegetnek ilyesmit, bár ők sokkal szűkszavúbbak, mint a déliek. Egyes kanadai törzseknél számos máig élő mítosz (?) az égi emberekről szól. Az ozsibva és szalis indiánok szerint ezek az égi emberek egy hosszabb időszakot töltöttek a földi emberek között, mielőtt végleg visszatértek az égbe. A nebrascai pawnee-indiánok emlegetik, hogy „tanítóik” egy ideig a Földön tartózkodtak, „hogy a férfiaknak és asszonyoknak megtanítsák mindazt, amit az embereknek tudniuk kell”. Ugyanezt állítják a hopi indiánok is. E tanítók – helyi nyelven kacsinok – hagyománya olyan erős, hogy a

mai napig készítenek agyagfigurákat és másféle ábrázolásokat. Ezek az egykori jóságos és bölcs tanítókat vannak hivatva ábrázolni. Még sajátos pedagógiai mini-ideológiájuk is van e tevékenység magyarázatára: „Ma is meg kell mutatnunk a kacsinokat, hogy ha egyszer visszatérnek, a gyermekeink ne ijedjenek meg tőlük…! ” A hopiknál még más is történik. A kacsinok állítólag jóslatokat hagytak nekik az emberiség jövőjéről, annak egyes fordulatairól. Ezek javarésze ma már megfejthetetlen, de annyi bizonyosnak látszik, hogy az idegenek azt mondták: eljön a nagy változások ideje, amikor minden tárgyra rákerülnek a medvekarmok nyomai… Ezt többen úgy értelmezik, hogy a vonalkódot (!) jósolták meg az „égiek”. Egy másik jóslat sokkal érthetőbb: „az emberek egyszer égbe dobott házakban is laknak majd”. Felhívom figyelmüket az „égbe dobott” kifejezésre, ami azért egyértelműen a fellövésre, nagyon erős hatásra utal. Az észak-amerikai csiroki és muszkogi-indiánok szerint az emberek eleve egy másik, előzőleg túlnépesedett bolygóról kerültek a Földre, szintén az idegenek révén. Közép-Amerikában egymástól meglehetősen különböző népek éltek (és élnek mindmáig). A történelmi korokban – amikor a fehér emberek először jutottak el hozzájuk, tehát a XVI. század elején – e különbségek még élesebbek voltak. Pár ezer négyzetkilométeren más és más szinten gondolkodó, más körülmények között élő, egymástól nyelvükben, kultúrájukban nagyon eltérő népek éltek – persze a fehérek érkezése előtt is. Annál feltűnőbb viszont az, hogy mitológiájukban éppen azok a pontok azonosak, amelyek ismét valamiféle idegenekről, „ég fiairól” szólnak! Mindenütt felbukkan egy ősi tanító, aki idegen volt, messziről – vagy az égből, vagy a tengerből – jött és békeszerető volt. Munkára, fohászokra tanította a népet, az embereket. A neve persze minden törzsnél más, de nem nehéz felismerni a történetek közös magvát. Azt már nem is említjük, hogy az a lény már külsejében is jelzi idegenszerűségét. Fehér bőrű volt és szakállat viselt, ami pedig az ottaniak számára ismeretlen volt. A csicsimek, később a toltékok és aztékok számára Kecalkoatl a neve, a maják Kukulkánnak nevezik mindmáig. Madártollakból készült ruhát viselt – ez persze lehetett valami szivárványszínű anyag, űrruha, amit az indiánok tollakhoz hasonlítottak – és repülni is tudott. Az „égi tanítók” egész raja járhatott arra, egyes törzseknél más és más időpontokban, ennek maradt nyoma a mítoszokban. Az aztékok legenda-könyve szerint 52 évet töltött a Földön a náluk járt égi tanító, gyakorlati és erkölcsi dolgokat okított nekik és az emberek az istenek küldöttének vélték. Tehát akkor, őt magát, még nem tartották istennek. Ez az „istenség” csak később rakódott rá a nagy tanítóra. Érdekes, hogy más népekkel ellentétben a közép-amerikai indiánoknál az idegenek nem arattak olyan feltétlen sikert, mint a Föld más tájain. Mi több, innen el is űzték őket…! Igen, a meglévő rendet féltő főpapoknak nem tetszettek azok a forradalmi újítások, amelyekkel az idegenek előálltak. Hiába volt félelmetes erejük és hatalmuk (ez nyilván valamiféle technikai eszközökben nyilvánulhatott meg), nem akartak ártani az embereknek. Meghajoltak a többség akarata előtt, ami demokratikus szemléletük kései bizonyítéka. Amikor tehát egy-egy törzsön belül a többség a főpapok felbujtására ellenük fordult, egyszerűen elvonultak. Amikor pedig Kecalkoatl élete végére jutott, az egyik verzióban „csillaggá változott” és elrepült az égbe. A történet nyelvezete arra utal, hogy az illető egy fényes valami segítségével repült el a kozmoszba. A másik változatban az idegen elvonult egy tópartra és – mint Geronimo de Mendieta krónikás hátrahagyott írásában olvashatjuk – a néphit szerint ott meghalt, testét pedig földi hívei elégették. Bonyolódjunk most egy kis nyomkeresésbe. Ugyanis az a helyzet, hogy az idegenek egykori itt tartózkodásának anyagi, fizikai nyomait nehéz fellelni. Legfeljebb áttételesen. Ámde vannak más nyomok! Mint azt a „Rejtélyes elődök” című, az 1983-as régi kicsiny terjedelmű művem sokszorosára kibővített „Rejtélyes elődök 2.” című művemben is írtam – az idegenek egykori ittlétének bizonyítékait a tudásban lelhetjük fel! Hiszen ha találunk valami olyasmit, amit az adott korban a földi emberek nem sajátíthattak el, nem ismerhettek meg – mégis ismertek! – akkor azt csak „kívülről”, valamilyen külső információforrásból kaphatták! Ilyesmit említettünk már a sumérokkal kapcsolatban is. Nos, ezen a téren Amerikában is sok furcsaságot tapasztalhatunk. Nagyon remélem, hogy ezek elgondolkodtatják a történészeket és más tudósokat is! A maják csillagászati tudása olyan eredményeket produkált, amelyek megfigyeléséhez, méréséhez a korabeli eszközökkel – vagy éppen azok híján – több ezer éves szakadatlan megfigyelésekre volt szükség. Ezen túlmenően az egyes megfigyelések eredményeit minden alkalommal, évente többször fel kellett jegyezni és bonyolult számításokat végezni. Azért, hogy 2-3 ezer évvel később aztán bátran tegyenek egy megállapítást valamelyik bolygó vagy másféle égitest pályájával, tulajdonságaival kapcsolatban. Csak az a baj, hogy nem volt ennyi idejük!

Ugyanis ha az ő koruktól visszaszámolunk pár ezer évet, beleveszünk az amerikai ősemberek korszakába. Amikor is még senki sem végzett, nem is végezhetett ilyen kiterjedt csillagászati megfigyeléseket. 1000 évvel azelőtt, hogy nálunk a Gergely-naptárhoz igazodtunk, a maják úgy tudták, hogy egy földi nap hossza 365,242129 nap. Nálunk jóval később addig jutott a tudomány, hogy ez a nap 365,242500 hosszúságú. Csak a huszadik században derült ki, hogy a maják pontosabban állapították meg az év hosszát, mint a mi tudományunk egészen mostanáig, szinte napjainkig. Mellesleg a mai, számítógépes technika és egyéb precíziós műszerek és módszerek révén végül is a következő értéket fogadtuk el: 365,242138. Vagyis míg a Gergelynaptár annakidején 44 másodpercet tévedett, a maja naptár mindössze… 6 másodpercet! Ne feledjük: a maják a kőkorszakban éltek! Nem volt és nem is lehettek műszereik az idő mérésére. Akkor hát honnan tudták ezt ilyen pontosan? És akkor tudnunk kell, hogy csak a maják viszonylatában milyen kevés ismeretünk van arról, mekkora tudással rendelkezhettek. A fehérek érkeztével ugyanis a legtöbb „szent könyvet”, a tudás sajátos értéktárait az elvakult katolikus szerzetesek megsemmisítették. Alig maradt fenn valami – de mennyi tudás rejtőzhetett még a többiben, amit máglyákra vetettek a „civilizált jövevények”? Ami fennmaradt, az is impozáns. A maják tudtak a csillaghalmazokról, és számon tartottak több százezer éves ciklusokat! Ami olyan döbbenetes, hogy önmagában ennek már riadóztatnia kellett volna a tudománytörténészeket. Hiszen ha csak tíz vagy tizenöt ezer éves ciklusokat fogtak volna át a maják, máris romokban heverne az egész tudásunk az őskorról. Mert ez azt jelentené, hogy volt legalább egy nép a Földön, amely ennyivel korábban kezdte el egész modern fejlődését, miközben a többiek – az összes többi ember az egész bolygón! – még a mamutokat hajkurászta… A több százezer éves ciklus viszont abba az időbe nyúlik vissza, amikor – a mai, darwinista, bár omladozó elmélet szerint – az emberek még szinte nem is voltak emberek! A maják naptárciklusa például 374.440 évet ölelt fel. Háromszázhetven-négy ezer évet! Hát mikor kezdték a számolást és a megfigyeléseiket végezni? Nap- és holdfogyatkozásokat több száz évre előre ki tudtak számítani. Milyen számtani technikákat alkalmazhattak ehhez, és honnan tudtak róluk? Arról nem is szólva, hogy az égi mechanika jelenségeinek, mozgásainak megfigyelését a fizikai körülmények is akadályozták. A Yucatan-félszigeten ugyanis az őserdő fölött az év nagyobb részében olyan párás a levegő, hogy nem sokat látni az égboltból éjszaka sem. Aztán még azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Nap az év ugyanazon napjának ugyanazon órájában és percében – egy év múlva – nem pontosan ugyanott fog megjelenni, ahol a „csillagász” várja, mert a Föld tengelye szabálytalan mozgást végez és ez okoz kisebb különbségeket. Ezeket azonban szabad szemmel soha senki nem veheti észre, csak műszerekkel… Akkor viszont hogyan lehetséges, hogy a maják a precessziós mozgás értékeit is ismerték? A főciklus hossza ilyen körülmények között 25.700 évet tesz ki. Ráadásul nem csak a Föld, hanem más bolygók, például a Vénusz adatait is elég pontosan ismerték. Mindezek után teljesen normális, és csöppet sem fantasztikus feltevésnek tűnik, hogy ezek az információk nem saját „szerzemények”, hanem valamilyen külső segítséggel érkeztek. Hasonló tudás másutt is előfordult. Például az egyiptomiak – a Kr.e. III. században élt Diogenész feljegyzései szerint – addigra 373 napfogyatkozást és 832 holdfogyatkozást jegyeztek fel. Ahhoz, hogy ennyiszer figyelhessék meg a jelenséget, legkevesebb 10 ezer évig (!) kellett nap mint nap figyelniük az égboltot. De kik tették ezt, ha összességében 12.300 évvel ezelőtt kellett hozzáfogniuk az első megfigyelésekhez? És akik az első több száz megfigyelést végezték, hogyan örökítették az adatokat az utánuk következő megfigyelő-nemzedékekre, ha az írást akkor még fel sem találták…? Egyszóval mindezek a népek elég sok anyagot adnának a történészeknek, ha azok egyszer is komolyan vennék a tételt, hogy valamiféle UFO-k és utasaik régebben is jártak már a Földön. Dél-Amerikában sem idegen a távolról jött, égi idegenek, tanítók és törvényhozók ideája. Az inkáknál ez a fehérbőrű, szakállas és magányos jövevény Virakocsa. Valamivel északabbra a csibcsák által lakott területen ugyanőt pedig Bochicának (bocsikának) hívták. Különben az inkák voltak azok, akik megtanultak mindent az idegentől, hogy aztán azt a többi törzs rovására, azok ellen használják fel – ki is építettek egy erős és nagy birodalmat ott, ahol azelőtt és később sem létezett ilyen ötletes és jól szervezett állam. Persze az európai hódítók itt is megsemmisítették a tudást tartalmazó információhordozókat. Kis kitérőt tartunk. A dél-amerikai dzsungelben, Brazília területén élő kajapó-indiánok egyszer már nagy meglepetést okoztak a világnak. A maga idejében az eset bejárta a világsajtót. A dolog az 1970-es évek elején történt Rio de Janeiróban.

A kajapók az Amazonas-vidéki rendkívül sűrű és fehér embernek szinte áthatolhatatlan őserdőkben élnek. Istenüket „Bep-Kororoti”-nak hívják, ami hangutánzó szó is lehet éppenséggel. De a fehérek, akik először kapcsolatba kerültek velük, ennél többet nem tudtak erről az istenről. A brazil kormánynak az említett időszakban volt egy programja, amely egy békés és voltaképpen pozitív ötleten alapult. Minden nemrégen felfedezett és elérhető törzsből elvittek a fővárosba néhány személyt, hogy megmutassák nekik a fehér ember civilizációját. A kísérlet érdekesnek ígérkezett. Ezért néprajzosok, pszichológusok is jöttek és kísérték az indiánokat a nagyvárosban. Sőt a jövevényeket például elvitték egy nagy kiállításra is. A szóban forgó kajapó indián „küldöttség” méltóságteljesen, mindenféle izgalom nélkül haladt a kiállítás területén. Semmi sem izgatta fel őket, bármit is láttak. A vendéglátók persze tolmácsok útján elmagyarázták nekik a technika összes modern eszközét a telefontól a tévéig, a villanytűzhelytől a számítógépig. Ismétlem, látszólag semmi sem gyakorolt rájuk hatást. Egészen addig, amíg… Amíg az űrkiállítási terembe nem értek! Akkor ugyanis Rióban állították ki a Holdra szállt Apolló-11-es makettjét és mellette ott volt egy űrruha is, amelyben az egyik első ember – Armstrong vagy Aldrin – a Holdon járkált. Nos, az addig semmilyen érzelmet nem mutató kajapó indiánok az űrruha láttán megtorpantak, döbbenten meredtek rá, majd élénk kiáltásokban törtek ki. A megzavarodott vendéglátók számára a tolmácsok is zavartan fordították szavaikat: – Ez ő! – Ő jött el hozzánk…! – Bep-Kororoti! Mire derült fény? Arra, ami aztán később sokaknak, köztük az ellentmondásos Dänikennek köszönhetően bejárta a világot könyvben, filmben, újságcikkekben. Néhányan nem sajnálták a fáradtságot, felkeresték a kajapókat őserdei lakóhelyükön és kiderült: valóban, az istenüket szkafanderben ábrázolják. Szalmából, sásból fonják ember alakúra azt a figurát. A mítosz természetesen már ismerősen hangzik számunkra: az égből jött tanítómester éppen ilyen ruhát viselt, míg őseik között tartózkodott és őket tanította. Furcsa szerkezeteket tartott a kezében, az egyikkel távolról is elejthette a vadat, a másikkal egyetlen szempillantás alatt, fénysugárral kivágott egy fát (lézer?). Állítólag feleségül is vett egy nőt, de aztán mégis visszatért az égbe. A távozása sem volt akármilyen: „nagy füstben és égzengésben repült el” és azóta sem látták. De érthető a kajapó indiánok döbbenete, amikor a sok idegen ember és az ezernyi még idegenebb, ismeretlen rendeltetésű tárgy között váratlanul megpillantották… istenüket! Menjünk tovább, az irány most Afrika. Talán mindenki látta már a szaharai sziklarajzokat, a Tasszilihegységben egykor felfedezett ősi festményeket. Ezek között bizony nem egy kelti azt a benyomást, hogy az alkotók aligha egyik társukat vagy rituális okból álruhát, maszkot öltött varázslót, vadászt ábrázoltak. Igenis akadnak ott nem egészen ember-külsejű és fejükön sisakszerű valamit viselő alakok is. Ismerünk olyan tasszili csoportképet is, amelyen négy alakot láthatunk, és bizony egyik sem hasonlít az ottani, őskori szinten élő népek tagjaira. Éppen ellenkezőleg, fejükön gömb alakú sisakot, testükön pedig rátapadó ruhát viselnek, például övvel. De a mítoszokban is fellelhető az egykori idegenek híre. A tanzániai feketék vagy a madagaszkári őslakók istene is az égből jött. A nigériai joruba és bambara törzsek is azt állítják: istenek ugyan az égben élnek és régebben is ott voltak, de egyszer lejöttek a Földre és egy időt az emberek között töltöttek. Ezt az istent a jorubák Shango-nak, a bambarák Pembának nevezik. A Nyugat-Afrikában élő mende törzs tagjai Ngewo istent imádják, aki lejött hozzájuk az égből és minden jóra tanította az embereket. Egy napon aztán fogta magát és visszament az űrbe, „tűz közepette emelkedett fel az égbe”. Ők hiszik, hogy bár messze van azóta is, bizony továbbra is hallja minden szavukat és látja is tetteiket. Most mindenképpen ki kell térnünk a dogonokra is, bár ezt már több könyvemben megtettem és a részletes információkat ott megtalálja az olvasó. Erről most csak valamivel rövidebben írok tehát. Említettük, a legjobb bizonyíték az idegenek és a földi emberek valamikori kapcsolataira talán nem is annyira az idők során elporladó tárgyak, hanem a tudás. A megmagyarázhatatlan tudás. Nos, ez itt aztán van bőven. A nyugat-afrikai Mali Köztársaságban élő, körülbelül 250 ezer főt számláló dogon törzs tagjai főképpen egyszerű földművesek és olyan körülmények között élnek, amilyenek a Szahara alatti vidéken sok ezer éve léteznek. Nem túlságosan nyitottak a világra, viszont saját belső szokásaikat, mítoszaikat erősen ápolják. Nem árt megjegyezni, hogy a dogonok írástudatlanok és egy-egy új nemzedékkel (csak a férfiakkal) a felnőtté avatás során ismertetik a régi tanokat. Az egész törzsi „mitológiát” mindenkinek meg kell tanulnia kívülről. Csak aki ezt a hosszú és bonyolult szöveget fújja, az nyerheti el a felnőtt léttel járó előjogokat, kedvezményeket. A szóban forgó „mítoszokat” azért tesszük idézőjelbe, mert az voltaképpen nem is

az, hanem tudás. Olyan ismeretek gyűjteménye a kozmoszról, a távoli csillagokról és az anyag természetéről, amit a dogonok, ezek az egyszerű emberek soha, semmiféle módon nem sajátíthattak el. Nem kutathatták fel a kozmosz titkait és nem hatolhattak be az anyag, az atomok mélyére. Ez alighanem egyértelmű. Az európai néprajzkutatók az 1930-as évektől több évtizeden át fordították le ezt az anyagot, amelynek megfejtése – elhihetjük – nem volt könnyű. Maguk a néprajz-kutatók nem is értették, miben is áll mindez – csak később, véletlenül, csillagászok is elolvasták a nyomtatásban megjelent dogon „mitológiát” és azóta tudjuk, hogy a tudomány egyik legnagyobb rejtélyével kerültünk szembe. Rövidre fogva, mit is tudnak (illetve nem tudnak, csak gépiesen ismételgetnek évezredek óta) a dogonok? Ez is arról szól, hogy egykor lejöttek az égből az „istenek” és azok hagyták rájuk ezt a tudást. Amit tőlük megtudtak, azt – bár nem értik – az egykori utasítás szerint kell ismételgetniük mindaddig, amíg csak léteznek a dogonok. A Szíriusz-rendszer csillagairól szól ez a tudás és arról, hogy arról a kozmikus környékről érkeztek ide azok a bizonyos istenek. A „mítosz” leírja azt is, hogy (űr)hajójuk miképpen közlekedett a végtelen térben, hogyan kommunikáltak utasai az otthon maradottakkal és azt is, hogy egyszer csak valamilyen érthetetlen okból ez a kommunikációs csatorna megszűnt, többé nem szólhattak haza. A leszállásukat is úgy ismerteti a „mítosz”, ahogyan azt a fizika, a ballisztika, az űrhajózás mai szabályai szerint el kell végezni. Azt is tudták, hogy a Szíriusz nem egy, hanem több csillagból áll. Ezt egy földi csillagász csak 1844-ben számolta ki papíron, mivel a Szíriusz-B-t (és az állítólag létező C-t) tőlünk még műszerekkel sem lehet látni. A „B” csillag mellesleg vagy tízezerszer halványabb az „A”-nál… Nos, a dogonok nem csak ezt mind tudják sok ezer éve, de tisztában vannak a Szíriusz-csillagok anyagsűrűségével, egymás körüli forgási sebességükkel és időtartamaikkal. Mivel az egyik 50 évente kerüli meg a másikat, a dogonok nagy ünnepségei is 50 éves ciklusokra tagozódnak. Tudják – persze nem így nevezik – hogy az egyik Szíriusz már magába roskadó, a neutroncsillag-állapot felé haladó égitest és szemléletesen tudják elmondani azt is, ahogyan az egyik Szíriusz magához vonzza a másik anyagát. Azt is, hogy ez utóbbinak a sűrűsödő anyag olyan nehéz, hogy egy kicsiny részét sem tudnák felemelni az emberek, akárhányan is fognának össze. Hadd említsem meg, hogy minderről a földi tudósoknak sem volt fogalmuk az 1930-as vagy 1950-es években. Erre csak később derült fény. Makacsul ismételgették, hogy a Szíriusz-rendszerben három csillag kering. Nos, ennek megerősítésére csak 1995-ben került sor (mint arról tudósított az Astronomy and Astrophysics c. tudományos folyóirat). A dogonok szerint éppen a Szíriusz-C körül keringő egyik bolygóról érkeztek azok az idegen „istenek”, egyenesen Afrikának arra a vidékére, ahol őseik éltek. A dogonok sokat beszélnek az anyag legkisebb részéről, az apró „magról” (latinul nucleus, vagyis ebből ered az atommaggal kapcsolatos számos szavunk, például a „nukleáris” melléknév is), sőt az „élet kettős spirálját” (a DNS-t) is említik. Ismétlem, szó sincs arról, hogy ezek az analfabéta földművesek tudnák, értenék is azt, amiről beszélnek. Ez a tény viszont csak növeli a hatást és a… rejtélyt. Már most gondolkozzunk el a dolgon. Ezt sajnos mindeddig nem tette meg helyettünk a „hivatalos” tudomány, annak egyetlen intézménye sem volt elég bátor felvenni az odavetett kesztyűt, összegezve arról van szó, hogy adva van egy embercsoport, amely olyan tudást ismételget ki tudja, mióta, amely tudást a maga eszközeivel sem a múltban, sem manapság nem sajátíthatott el. A dogonok különben legalább ezer éve tartják az ötven évente ismétlődő Szíriusz-ünnepségeiket. Tehát mivel amit tudnak, azt sem ők, sem más ember nem sajátíthatta el ezer évvel ezelőtt, annak a tudásnak kívülről kellett érkeznie. Még csak azt sem mondhatjuk – amit nagyon hibásan az azóta elhunyt Carl Sagan neves csillagász is leírt – hogy a dogonok valahonnan Európából tudhatták meg mindezt. A nagy csillagász vagy tudatosan félremagyarázta a dolgot, vagy nem ismerte a „mitológia” minden részletét. Hiszen amit a dogonok 1931-től kezdve mondtak el a néprajzosoknak és amit azok akkor feljegyeztek, és később ki is nyomtattak – még Európában, a világ nagy tudósai előtt sem voltak ismertek teljes egészükben! A rejtély tehát adott, itt van előttünk – fejtsük meg! Felkínáljuk a lehetőséget a tudománynak. Amelynek mellesleg az ügy kipattanása óta, tehát az ötvenes évek kezdetétől volt eddig csaknem fél évszázada, hogy tegyen valamit – de eszébe sem jutott nekifogni. Így sejthető, hogy a tudomány képviselői ezután sem fognak tülekedni és egymást eltaposva követelni, hogy ők, ők fejthessék meg a dogon rejtélyt! Viszont ettől teljesen függetlenül az az igazság, hogy ezek az emberek olyan tudásra tettek szert önkéntelenül is, amelyet eszközök és kellő tudás híján önmaguk nem sajátíthattak el. Valakik tehát a szájukba rágták a szent szöveget és rájuk parancsoltak, hogy ezt ismételgessék időtlen időkön át, amíg csak törzsük, társadalmuk létezik. Lehet, mi is így tettünk volna az idegenek helyében? Hiszen valamilyen nagy kozmikus tragédia sejlik föl a történet mögött. A Szíriusz csillagok vidékén igen életellenes körülmények uralkodhattak, az űrhajó legénysége pedig feltehetően a menekülők egy csoportja volt. Vagy pedig amikor eljöttek, ott még

semmi baj nem volt, de útközben kaphatták a hírt, hogy egy gigantikus tragédia tönkretette élethelyüket. Valaminek történnie kellett vagy az űrhajó technikai berendezésével, vagy a Szíriusz-környéki hazájukkal, ha a kapcsolat megszakadt. Az út feltehetően nem volt rövid, hiszen mai adataink szerint a Szíriuszok 9 fényévnyi távolságban vannak a Földtől. Az idegen űrhajósok beérkeztek a Naprendszerbe. Elhaladtak a Jupiter és a Szaturnusz közelében. Amit ott láttak, azt valamiképpen a dogonok tudomására hozták. Ezt onnan tudjuk, hogy a dogonok a mai napig szorgalmasan lerajzolják a Szaturnuszt a gyűrűivel (!) és a Jupitert a négy nagyobb holdjával! Ugye, nem kell mondanom, hogy szabad szemmel ezt egyetlen ember sem láthatta soha, ez fizikai lehetetlenség! Vagyis a dogonok ezt már akkor „tudták”, amikor az európaiakat még vagy ezer év választotta el a távcső feltalálásától… de térjünk vissza az idegen űrhajósokhoz, akik a Földet választották leszállásra. Ami nem is csoda, hiszen a többi bolygó aligha volt alkalmas a biológiai életre, ők pedig feltehetően vagy egy idegen civilizációt, vagy egyszerűen önmaguk számára élethelyet kerestek. De azt sem zárhatjuk ki, hogy csak a meghibásodott űrhajót kellett volna megjavítaniuk? A leszállásra valamikor 1000-1500 évvel ezelőtt, tehát keresztény időszámítás szerint Kr. után 500 és 1000 között került sor. Európában ekkor zajlottak a népvándorlások, a Római Birodalom már meghalt, a „sötétnek” nevezett középkor zajlott. Bizánc, a frank birodalom, a longobárdok… mindez akkoriban zajlott és még sok más esemény a többi kontinensen is, bár ezek közül az amerikaiakról és az ausztráliaiakról nincs információnk. Tehát nem az őskorban értek földet a Szíriuszról jött űrhajósok – bár a dogonok számára az sajnos igazi kőkorszak volt még. Primitív eszközeikkel művelték a földet, amikor megnyílt az ég, iszonyú dübörgéssel, vakító fények között földet ért egy sosem látott félelmetes szerkezet. Nem csoda, ha ők csak egyre tudtak gondolni – „leszálltak az istenek”! Akik persze az ő szempontjukból valóban istenek, vagyis teljhatalmú lények voltak. Mindenre képesek voltak, bármit elérhettek, amit a szegény földművesek még elképzelni sem tudtak. Istenként fogadták őket, leborultak előttük. Azok pedig átadták tudásuk egy részét – annak ellenére, hogy sejtették: ezt ezek a lények nem értették meg. De valamilyen úton-módon jelet akartak hagyni a földi utókornak! Közölni velünk, igen, mai emberekkel, hogy mi történt. Nem építettek piramist vagy bármilyen más épületet vagy emlékművet sem emeltek – tudták, azt bárki lerombolhatja és nyoma sem marad. Intelligens lények lévén egy sokkal érdekesebb módszert választottak: az üzenetet bekódolták az emberi fejekbe…! Mert hát üzenet ez a javából. Azt jelenti: „Itt voltunk, találkoztunk veletek. Rossz korban érkeztünk, a ti lényeitek még nincsenek azon a színvonalon, hogy értelmes információcserét folytathattunk volna. De már tudjuk, hogy léteztek, és nektek is tudnotok kell a mi létezésünkről”. Talán csak ennyi és nem több – egyelőre. Üzentek át az időn úgy, hogy néhány, a világról és a kozmoszról, valamint lakóhelyükről szóló egyszerű információt isteni parancsnak, vallásnak nevezve a fejekbe töltöttek és megparancsolták: ezt a szöveget változtatás nélkül kell majd ismételgetni, ismételgetni… Mire számítottak? Hát arra, ami pontosan bekövetkezett. Nem volt nehéz előre látniok, hogy a földi lények majd fejlődnek, mind többet tudnak és eljön az az idő, amikor vagy maguk az egyszerű földművesek leszármazottai értik meg az üzenet lényegét – vagy a bolygó más részein élő fejlettebbek jönnek el egyszer ide, a fekete földművesekhez és előbb-utóbb tőlük meghallják majd a „mítoszt”. Az üzenet akkor ér majd célba, jut el a fejlett bolygólakók tudatába. Akik remélhetőleg felfogják, hogy mi is történt valójában. Idegenek jártak itt, csak a mi számunkra túl korán érkeztek. De kétségtelen, hogy itt voltak, ezt a logika vastörvényei mondatják velünk. Ezt a vastörvényt ismerték ők is, mi több… alkalmazták is. Most már csak az kéne, hogy a tudomány – nem csupán a történészek – elgondolkozzanak a történteken és levonják belőle az adódó egyetlen igazi, logikus következtetést. Sokat írtak már arról, vajon a Bibliában és más szentnek nyilvánított könyvekben, iratokban és történetekben milyen sok efféle „időtörés” található. Vagyis gyakorta megjelennek ott leírások, események, eszközök, amelyek abban a korban nem létezhettek. Ez persze csak mai történeti tudásunkra érvényes. Ugyanis – lásd előbbi fejtegetésünket – könnyen lehetséges, hogy az emberiség nem pár tízezer éves, hanem elképzelhetetlenül hosszú múlttal rendelkezik már. Az kétségtelen tény, hogy úgy tűnik (innen visszanézve), mintha szinte minden csak pár ezer évvel ezelőtt kezdődött volna. Mintha mindazt, ami 6-7 ezer évnél régebben történt volna, már sötétbe, őskorba, ősemberi létbe vesző homály borítaná. Nyilván azért, mert 10-12 ezer évvel ezelőtt történt valami, ami az addigi fejlődést megakasztotta, az addigi fényes civilizációt (civilizációkat) nyomorba, pusztulásba döntötte, netán totálisan megsemmisítette. Érthető hát, hogy az emberek mindenüket elveszítve, járványok, éhínségek, természeti és egyéb katasztrófák szakadatlan, több ezer éves sorozata után úgy lábaltak ki mindebből, mintha valamiféle új kezdetbe érkeznének.

Mintha csak most kezdődne minden. Ám azért van egy bökkenő itt is, helyesebben kettő. Az egyik szellemi, a másik tárgyi, fizikailag létező. A szellemi: az aranykor emléke. Nem lehet véletlen, hogy tulajdonképpen minden ókori népnél felleljük azt, hogy egy régebben volt, de már visszavonhatatlanul elmúlt, a jelenleginél sokkal jobb kort sírnak vissza az emberek. Ha csak egy vagy két népnél találnánk ilyent, legyinthetnénk rá és valóban a mítoszok közé sorolhatnánk. Ámde itt voltaképpen mindenki visszasírt egy régi, szép korszakot, amelyben őseik békében, nyugalomban, egészségben, jómódban éltek. Nos, mikor lehetett ilyen kor? Ha mindenki erről beszélt, lennie kellett valamikor régen. Ha viszont elfogadjuk a mai tudományos tendenciát, akkor ilyen kor nem létezhetett, hiszen korábban mindenki, aki csak élt a Földön – csak rossz korokra emlékezhetett. Mindenki ősei barlangokban éltek, ki voltak téve az időjárás, az éghajlat, a vadállatok és a betegségek veszélyeinek. Hol lett volna helye abban az ősemberi korszakban a gyönyörűséges aranykornak…? A másik, tárgyi bizonyítékok pedig olyan technikai eszközök, amelyek – ha igazat mondana a mai történettudomány – egyáltalán nem létezhettek volna! Mégis léteztek. Hosszan sorolhatnánk azokat az eszközöket, amelyek például repülték, vagy más okból nem illettek a maguk korába. Ahhoz mindenesetre túl gyakran bukkannak fel az ókori iratokban és történetekben, eposzokban stb., hogy ne legyen valami alapjuk. A Bibliában Ezékiel próféta életében nem is egyszer találkozott egy repülő szerkezettel, amely leszállt és legénysége őt magával vitte. Érdekes, hogy a próféta (a leírás, persze igen homályosan, megtalálható a Bibliában) nem „istent” emleget ezzel kapcsolatban. Legalábbis nem sugallja, hogy a szerkezetet vezérlő lény maga az Isten lett volna. Repülő szerkezettel találkozunk Énokh könyvében is. Ez Krisztus után pár száz éven át része volt a Bibliának, aztán kezdték kihagyni belőle (vajon miért, miért…?) és azóta apokrifnak nevezik, nem szívesen vesznek róla tudomást a biblia-szakértők. Ha elolvassuk, megértjük, miért (magyarul is megjelent). Bizony ott is számtalan olyan eseményről tudósítanak, ami nem illik bele az elfogadott képbe. Sem a Biblia-képbe, sem pedig a tudomány által ma képviselt tudásszint-ábrázolásba. Amit a mai akadémiák szerint a kétezer évvel ezelőtti eseményekről tudnunk kellene, azt alaposan összezavarja Énokh könyve. A Bibliában különben Mózes könyveiben is szó van repülő szerkezetről, amely leszáll a hegyről. A leszállás folyamatának, valamint később az űrhajónak (igen!) a leírása igencsak emlékeztet bennünket egy-egy mai űrhajóleszállásra vagy indulásra, és az egész folyamatnak érzésünk szerint semmi köze sincs egy istenhez. Sokkal inkább olyan idegenek űrhajójának érkezéséhez, amelyről manapság is hallani nemegyszer. De az egyéb ókori forrásokban is szó van repülő szerkezetekről. Kevesen gondolkoztak el eddig azon, hogy lényegében a görög mitológiában annyit emlegetett „aranygyapjú” sem volt más, mint egy rejtélyes repülő szerkezet borítása, burkolata, és a mitológiában arról is szó esik, hogy egyes személyek ezzel repkedtek és nagy távolságokat tettek meg abban az időben. Szó van egy olyan gépről is, amely Kréta partjait őrizte és minden leírás megegyezik abban, hogy ez egy fémből készült, igen gyorsan mozgó és félelmetes szerkezet lehetett. Tudjuk persze, hogy a történettudomány számára a mítoszok nem elégséges tudományos anyagok, és ez érthető. Ám két dolgon érdemes elgondolkozni. Az egyik: ha a világ lakosságának ma egy tekintélyes része – minimum az ötödrésze! – egy szent iratot alapvető műnek tekint, akkor talán a történészek is foglalkozhatnának vele egy kicsit. Legalább néhány aspektusát illene közelebbről szemügyre venni. Merthogy minket nagyon érdekelnének a fent említett pontok és mindaz, ami erről ma a tudomány véleménye lehet. A másik: nem lehet véletlen, hogy az ókorban szerte ismételgettek ilyen történeteket. Valami alapjuk kellett, hogy legyen. Ahogyan az ősemberek sem rajzolhattak csak úgy „hasból” szkafanderes, csillagok közül alálebegő alakokat és különös járműveket, úgy az ókoriak repülő tárgyakról szóló történeteinek is kellett legyen alapja. Mint azt egy másik könyvemben már szóvá tettem – voltaképpen érthetetlen, hogy a Bibliát forgató történészek miért nem vették észre azt a sok árulkodó jelet, ami ott található? Hiszen már az ószövetségi részben, ha Mózes és a zsidók vándorlásait olvassuk a sivatagban töltött évtizedek alatt – logikai alapon rengeteg ellentmondásra bukkanunk. Az az „isten”, aki ott rendelkezik, parancsol, utasítgat – egyáltalán nem úgy viselkedik, mintha valóban isten lenne. Először is azért, mert egyáltalán nem mindenható, gyakorta kénytelen egyszerű földi eszközökhöz és módszerekhez fordulni, hogy valamit elérhessen. Tettei zavarosak, szándékai pedig nemegyszer tömeggyilkosságokba viszik Mózest és a népét – ami szintén nem vall egy istenre. Egymásnak ellentmondó parancsokat ad és más furcsa dolgokat művel.

Már említettük a Biblia egyéb helyeit, ahol erre utaló, hasonló jeleket találunk. Szinte közhelyszámba megy már az ún. „frigyláda” ügye is, amely minden jel szerint egy árammal töltött szerkezet volt. Feltehetően olyan hírközlési eszköz, amelyen keresztül az idegenek irányították a vándorló törzset – ez nyilvánvalóan ki is derül a szövegből. A máig fennmaradt vagy megtalált rejtélyes tárgyakról a régészeti fejezetben ejtünk szót. Most azonban maradjunk a történettudománynál. Az UFO-val foglalkozók számára nem megrázó tény következik. A vatikáni múzeumban találtak egy ókori egyiptomi papiruszt, amely III. Tothmesz vagy Tuthmozisz fáraó uralkodásának idejéből származhatott és egy akkori eseményről tudósít. Ez Kr.e. 1500 körül esett meg, vagyis szinte pontosan 3500 évvel ezelőtt. A korabeli szenzációs esemény úgy szólt, hogy a fáraó, az udvari személyzete és rengeteg bámészkodó szeme láttára egy nagy és fényes korong ereszkedett a földre. Mai méretekre átszámítva nem volt egészen 50 méter átmérőjű. Az eseményre helyi időszámítás szerint a fáraó uralkodásának 22. évében a tél harmadik havában, a nappali hatodik órában került sor. A jelenségre először a fáraó írnokai figyeltek fel, és érthető módon azonnal arcra borultak. Meg voltak győződve, hogy valamiféle istenek látogattak el a fáraóhoz, ki hitük szerint maga is isten volt. Aztán valaki rohant a fáraóhoz a hírrel. Jó, ha tudjuk, hogy az érkező korong csak az első volt — mire a hír eljutott a fáraóhoz és az a krónika szerint töprengett egy sort, mit is tegyen – egyre több fényes korong bukkant fel az égen. „Erősebben fénylettek mint a nap és mind a négy égtáj felé szétszóródtak”. Vagyis egy UFO-flotta jelent meg Egyiptom homokja fölött. Mivel a legnagyobb lakott helynél tűntek fel, sőt az egyik ott le is szállt, értelemszerűen a dolog nem lehetett véletlen. A fáraó mindenesetre – istenek ide vagy oda – riasztotta a seregét és csak a katonák erős-sorfalai között mert közelebb jönni, onnan szemlélte a jelenséget. Az UFO-k alighanem hosszabb ideig lehettek ott, és nyilván több is leszállt közülük, mert a krónika azt állítja: „Vacsora után a tüzes korongok felemelkedtek és az égen déli irányban elrepültek”. No és hogyan reagált minderre a fáraó? Sajnos azt kell mondanunk, hogy rosszul. Csak bámészkodott és rettegett, amin persze nem csodálkozhatunk. Senki sem mert közeledni a „fénylő korongokhoz”, így aztán azok egy ideig várakoztak, majd felemelkedtek és elrepültek. A fáraó ekkor füstölőket gyújtatott, mintha az illatukat is eltűntetné az idegeneknek. Aztán megparancsolta, hogy az eseményt írják le uralkodásának krónikáiban, „hogy arra örökké emlékezzenek majd”. Nos, ez az utolsó utasítása értelmes volt, ma ennek köszönhetjük ezt a leírást. Felteszem viszont a kérdést: hányszor megeshetett ez más uralkodókkal, más királyi-császári udvarokkal és egyéb „kormányszervekkel” – akik nem így reagáltak? Ahol megijedtek, elbújtak, és később a félelmüket, a szégyenüket palástolandó nemhogy nem jegyezték fel az eseményt, hanem éppen ellenkezőleg, azt minden eszközzel próbálták kiirtani az emlékezetből? Könnyű dolguk lehetett, hiszen az ókorban egy-egy birodalomban, sok millió ember között jó, ha néhány százan tudtak írni-olvasni. Elég volt megtiltani az eset feljegyzését, vagy ha mégis leírták valahol – netán kőbe vésték – ezt az „iratot” pusztították el a szégyenkező uralkodók. Az a tény tehát, hogy 3500 évvel ezelőtt egy fáraó feljegyeztette a dolgot, nem azt jelenti, hogy egyszer és csak egyszer történt ilyesmi. Annál inkább, mert ha most ugrunk pár ezer évet, hasonlóan hihetetlen és furcsa feljegyzést találunk egy sokkal későbbi korból és egy másik világrészből. A hetvenes években két régész, az amerikai J. Woodman és az angol J. Nott alaposan átkutatta a portugáliai Coimbra városának egyetemi könyvtárát. Különösen a nagyon régi iratok érdekelték őket. És egy igencsak különös jegyzetre leltek. Egy krónikás írta 1700-ban, hogy azon év augusztus 3-án V. Joao (János) király egy dél-amerikai portugál szerzetest fogadott. Bartholomeo di Gusman azért jött át Európába a királyhoz, hogy egy szinte hihetetlen eseményről tudósítsa őt. Ez pedig nem más volt, minthogy ő a saját szemével látta, „amint perui indiánok a levegőben, gömbökben repkednek”. Nos, mindez 83 esztendővel az első európai léghajó felbocsátása előtt történt. De egyáltalán nem biztos – a szövegből egyértelműen nem derül ki – hogy a szerzetes valóban léggömb-szerű alkalmatosságokat, vagy… UFO-t látott-e? És honnan tudta, hogy azokban perui indiánok repülnek? A léggömb vagy ballon már csak azért is hihetetlennek tetszik, mert hiszen ha az indiánok ilyesmihez értettek volna, akkor arról a spanyol és portugál felfedezőknek elég korán tudomást kellett volna szerezniük. De soha, sehol nincs említés arról, hogy a meghódított Peruban (vagy bárhol másutt Latin-Amerikában, a Tűzföldtől Mexikóig) az őslakosság ismerte és használta volna a léggömb-technikát. Ezért merészelek arra gondolni, hogy a „gömbökben repülés” inkább UFO-t jelöl. Mivel pedig a szerzetes el sem merte volna hinni, hogy nem földi emberek, hanem idegenek is repdeshetnek arrafelé, sőt hogy azok egyáltalán léteznek! – hát úgy hitte, valamilyen addig ismeretlen indián technikával találkozott.

Említettük már, hogy egyes indiai eposzokban szörnyűséges fegyvereket írtak le, amelyekkel állítólag az istenek harcoltak – egymás ellen. Egy történész természetesen ezt is „elküldheti” az irodalomtörténet vagy a vallástörténet mezejére és rábízhatja az ott érdekelt tudósokra, fejtsék meg. Ám mi már tudjuk, hogy amazok válasza mi lesz: „fantázia”, „kitalálás”, „folklór”… Azért nézzük meg legalább a legérdekesebbet. Ezek talán elgondolkoztatják nemcsak e könyv laikus olvasóit, de az esetleges történészeket és más kutatókat is. Bár más népek mítoszaiban is akadtak már ilyen leírások, az ősi indiai eposzokban olvasható ez a legjobban. Itt ugyanis nemcsak a fegyvereket írják le, hanem használatukat és hatásukat is. A Mahabharatában például az egyik földi harcoló fél idegen erőket hív segítségül, de nem tudni, ezek honnan érkeznek. De a versekben ilyen sorokat olvashatunk (saját, nem túl ügyes, de el nem ferdített fordításomban): „Gurkha egy fürge és hatalmas wimanával repült, Egyetlen lövedéket lőtt ki. Ez magában hordta a Mindenség erejét...” A wimanák repülő (harci) szerkezetek voltak, más eposzokban több fajtájukat is leírták. Az „isten”, aki ezt a repülő szerkezetet vezette, olyan bombával vagy rakétával rendelkezett, amely a „mindenség erejét” tartalmazta. Ez nukleáris fegyverre utal. Annál is inkább, mert a következő sorok így szólnak: “Izzó füstoszlop és tűz csapott fel, ezer napnál vakítóbban nőtt fel a fényben. Ez ismeretlen fegyver volt, acélosan dörgő, A halál gigantikus küldötte, Amely az ellenség egész faját hamuvá tette… ” És hogy ne legyen kétségünk, a következő sorokban naturalista módon leírják, hogyan is néztek ki ezek a megégett emberek: „A holttestek felismerhetetlenné égtek. A hajuk és körmük kihullott”. De lám, nem csupán az emberekkel bánt el a rejtélyes fegyver. A következő sorokból kiderül, hogy minden látható ok nélkül megrepedtek az edények és a madarak fehéren (?) zuhantak le az égből. Pár órával később az egész élelmiszer-készlet fertőzötté vált. És mit tettek, tehettek az életben maradt katonák, hogy ne kapják el a fertőzést: „A katonák a forrásokba és folyókba ugrottak, hogy megmossák önmagukat és felszerelésüket” A másik híres eposzban, a Rámajanában is akadnak ehhez hasonló leírások. Ott is szó van egy fegyverről, „amely oly hatalmas, hogy egy szempillantás alatt elpusztíthatja a Földet”, a hatása pedig hatalmas dörgő hanggal és vakító fényfelvillanással jár… Indrának, az isten-királynak különleges repülő eszközök álltak rendelkezésére. Ezt még valóban tarthatnánk „fantáziának” vagy folklórnak, hiszen egyes nagyhatalmú uralkodókat a korabeli hízelgők és a későbbi krónikások nemegyszer véltek istennek és felruházták emberfeletti tulajdonságokkal és eszközökkel – mindez nem okvetlenül lehetett valóságos. A „bajok” ott kezdődnek, amikor ezek az eszközök túlságosan is realista módon és a modern eszközökre emlékeztetően, vagy hasonlóan jelennek meg ezekben a leírásokban. Ilyenkor el kell töprengenünk. Nos, az Indra király eszközeiről szóló történetekben talán nem véletlenül nevezték el az uralkodót „Purandarának”, vagyis „városok elpusztítójának”. Repülő szerkezetének fedélzetén ugyanis többek között volt egy „villámvető”, amelynek kezelése olyan könnyű volt, akár egy gyerekjátéké. Egy másik könyv, a „Dronaparvan” lapjain egy másik szerkezet elevenedik meg, amit Kama ellen vetettek be. Ez a leírás alapján nem lehetett más, mint egy mai könnyű páncélos (tank) sajátos prototípusa. Valamilyen erős fémből – vasból vagy acélból – készült, nyolc kereke volt és egyetlen ember vezette. Még azt is tudjuk róla, hogy feketére festették és nem valami korabeli harci kocsi volt, mert a szöveg külön is felhívja a figyelmünket, hogy „sem ló, sem elefánt nem kellett mozgatásához”, magától ment. Méghozzá nyilván

valamilyen motor hajtotta, mert „menet közben iszonyú zajt keltett, ami félelmet ébresztett az ellenség szívében”. Több változatban lehettek fedélzeti fegyverei, mert mai távolságokra átszámítva az egyikkel körülbelül 120 méterre, a másikkal 4 kilométerre (!) lehetett hatni. Bár ilyen szörnyű, fegyvert vetettek be ellene, mégis Kama győzött. Neki ugyanis még jobb eszközei voltak, és ezeket a „Vanaparvan” c. könyvben írták le. A szemünket dörzsöljük a szöveg láttán, ugyanis a színes nyelvezetből egyértelműen irányított rakéta-lövedékek rajzolódnak ki előttünk. Méghozzá ennek a rettenetes fegyvernemnek több fajtája: „levegő-föld”, „föld-levegő” és „föld-föld” változatban. A két utóbbit forrásaink szerint „hanggal vezették a célra” (rádióirányítás?) és megemlítik, hogy ezek a lövedékek „cikk-cakkban repültek” és közben „fényt árasztottak magukból”. Vagyis rakéták voltak, teszem hozzá én. Krisnával szállt szembe a Szalva, a „démonok királya”, akinek egy „repülő hadihajója” is volt. A hajót mellesleg „Szaubhapurának” hívták. A köztük kialakuló csatában a harcoló felek használtak „apró lövedékeket” vagy „szilánkokat” és egyes lövedékeket is. Krisna nem sokra ment fegyvereivel, mert a döntő pillanatban Szalva repülő szerkezete egyszerűen… eltűnt. Túl nagy fantázia kell ahhoz, hogy kimondjuk: átment egy másik dimenzióba? Hiszen ha ezek az idegenek és eszközeik nem a Földről valók, hanem idegen civilizációk küldöttei voltak, akkor nem zárható ki, hogy ismerték a különféle tulajdonságú tereket is. A folytatás sem maradt el – még az imént idézett Szalva-Krisna csatában az egyik fél igen zajosan közlekedő harci kocsikat vetett be – nyilván a fentebb már ismertetett „tankokról” van szó. De ezeket Krisna a szintén ismertetett, „hanggal irányított” föld-föld rakétákkal semmisítette meg. Nem tudni, ebben a csatában hány tankot vetettek be, de a történet szerzői biztosítanak bennünket afelől, hogy mindegyiket kilőtték. Gondolnunk kell egy másik aspektusra is, ami szintén a történészeket kell(ene) hogy érdekelje. Az is kiderül ugyanis e háborús szövegekből, hogy nem volt ez olyan eszét vesztett, pusztító háború, amilyennek talán e leírások részletei alapján gondolnánk. Ugyanis ha a „kisebb” istenek nagyon messzire mentek, a nagy istenek azonnal beavatkoztak és megtiltották a további harcot. Vagy éppenséggel a tömegpusztító fegyverek bevetését akadályozták meg. Szó sem volt hát arról, hogy milliókat irtottak volna ki a Földön. Annál is inkább, mert valóban egész tömegeket elpusztítani képes fegyverekről volt szó! Az egyik szövegből egyértelműen kiderül, hogy a fegyver olyan sugarakat bocsátott ki, amelyek „a nők testében éledező jövendő életet ölték meg”. Vagyis kétségtelenül így működtek, ugyanakkor nem hagytak nyomokat – írják. Ez meg arra utal, hogy valamiféle neutronfegyverek lehettek, amelyeket a földi haditechnika az 1980-as évektől képes előállítani, bár bevetésükre eddig – szerencsére – még nem került sor… A régebben a Szovjetunióban megjelent „Mahabharata” orosz nyelvű kiadásának kommentárjában az akadémikus B. Szmirnov meg is jegyezte: „Döbbenetet kelt bennünk annak a nemzetnek az erkölcsi érzéke, amely évezredekkel ezelőtt nem csupán érdeklődést mutatott az „abszolút fegyver” keltette problémák iránt, hanem ezeket a problémákat meg is tudta oldani”. A történetből arra is fény derül, hogy az egyik mondabeli hőst az idegen istenek tizenötféle fegyverrel látták el. Ezek közül ötnek a kezelését mesteri módon megtanulta az eposz hőse. „Három világban”, vagyis a tengerek mélyén, a szárazföldön és a levegőben kellett harcolnia, hogy legyőzhesse ellenségeit. Az ellenség – nyilván szintén isteni, vagyis idegen civilizáció segítségével – egy kozmikus várost is „épített”, vagy létrehozott a Föld légkörében, esetleg azon túl! Azt a különleges „várost” vagy Járművet” – lehetett egyszerre mindkettő – két jelzővel illették. Az egyik „repülő”, a másik „keringő” volt. Vagyis ez a szerkezet forgott a tengelye körül. Nos, az utóbbi évtizedekben a Földön, földi szakemberek által készített űrlaboratóriumok vagy űrvárosok tervei is kivétel nélkül ilyenek. A szerkezetnek forognia kell, hogy mesterséges gravitációt teremtsen a benne élő biológiai lények számára. A súlytalanságban az élet hosszabb távon nem, vagy csak igen nagy nehézségek (és biológiai, káros elváltozások) árán képzelhető el. Az egyik éposz szerint ez a város önmozgó volt, járműként is funkcionált és akármikor otthagyhatta a kozmikus, földkörüli-földközeli teret és leszállhatott a szárazföldre, vagy éppenséggel a… tengerek mélyére! Mi ez, ha nem egy gigantikus méretű UFO? Amihez foghatót csillagászok láttak a Naprendszerben is – lásd majd az arról szóló fejezetben. Az eposzokból fény derül arra is, hogy ezek a szerkezetek el voltak látva mindenféle berendezéssel, ami szükséges a bentlakók életéhez. Annak ellenére, hogy a város a szuperfegyverek elleni harcban ide-oda menekült, még a tengerbe is lemerült, az égboltot pedig „ferdén átrohanta nemegyszer” – sikerült az ellenfélnek lelőnie. Füstölgő roncsok formájában zuhant le a földre. Szóba kerülnek olyan fegyverek is, amelyeket a harcoló istenek csak egymás ellen vetettek be – sohasem a földi emberek voltak célpontjaik! Ezt csak egyszer használták, akkor sem rendeltetésszerűen. Ardzsuna isten bemutatta fivéreinek, hogy lám, ilyesmivel is rendelkezik.

Ez is tömegpusztító lehetett, ám hogy miképpen működött, arról csak halvány fogalmaink lehetnek. A leírásból inkább csak a hatásáról értesülünk: „Amint a furcsa fegyver működni kezdett, a lábak alatt megremegett a föld és ingani kezdett a fákkal együtt. Megmozdult a folyók tükre, de még a nagy tengerek is hullámzásnak indultak. Megrepedtek a hegyek, elijedtek a szelek. Komor tűz gyulladt és elsötétült a napnak fénye… ” Számos ilyen fegyvernek csak a neve maradt fenn – ahogyan a korabeli emberek azokat elnevezték és leírták. Volt tehát „Narayana” és volt „Agneya”. Az Udyogaparvan című részben ismét leírnak egy különleges fegyvert, amely azon alapult, hogy bevetésével az ellenfél összes katonáját… megvakították. (Manapság a kommandósok használnak ilyen fénybombát a terroristacsoportok ellen.) Ám ezzel nincs vége – ugyanaz a fegyver a (csak időlegesen?) megvakított katonákat meg is siketítette, majd egy percen belül afféle rövid elmebajt, idegi rövidzárlatot okozott náluk. Könnyű elképzelni, hogy ilyenkor a katonák milyen zavarokat okoztak saját soraikban. Nem csoda, hogy elvesztették harci kedvüket – ha ráadásul még a bőrükön is égési sérüléseket szenvedtek… feltehetően egy lézer és egy idegeket károsító sugárzás párosításáról lehetett szó. Ezt azért jegyezzük meg, mert a mai UFO-k esetében is előfordult: ilyen fegyvereket alkalmaznak. Több olyan bátor ember, akik az utóbbi évtizedekben közel mert menni a leszállt UFO-khoz vagy azok legénységéhez, találkozhatott e fegyver szelídebb, sohasem gyilkos, de igencsak „eltanácsoló”, kábító változatával. A Mahabharátából kiderül, hogy más „csodafegyvereket” is bevethettek az istenek. Volt például olyan, amit ma meteorológiai fegyvernek nevezhetnénk – lokálisan képes volt nagy felhőket, majd ezekből esőket előidézni, amelyek miatt aztán a földi folyók kiléptek medrükből. Nyilvánvalóan hamis az az értesülés, hogy a puskaport a kínaiak találták fel a Kr.e. IX. században. Vagy ha ki is találták, az bizony már létezett korábban is. Az indiai iratok tanúsága szerint legalábbis. Az előbb említett eposzban írnak arról is, hogy az egyik résztvevő „tüzes korongokat” lőtt ki az ellenségre, amelyek „ezernyi embert öltek meg”. Megtudjuk azt is, hogy ha éjjel zajlottak a harci cselekmények, akkor a földön lámpákkal teremtettek világosságot, az égre pedig olyan speciális lövedékeket lőttek fel, amelyek nappali fényt árasztottak… Kérdem ismét: a szinte őskori szinten élő emberek az indiai félszigeten maguktól kitalálhattak ilyesmit? És ha olykor egy részletet talán, esetleg – de ennyi tucatnyi vagy több száz, csak manapság realizálódott műszaki, haditechnikai és egyéb találmányt mind-mind kigondoltak, kigondolhattak…? A háborúra számos egybehangzó számítás szerint Kr.e. 1500 körül kerülhetett sor. Hogy valóban megtörténtek ezek a dolgok, jelzi, hogy az indiai félszigetről éppen a Kr.e. 1500 és 500 közti időszakból nincsenek egyéb írásos emlékek. Vagyis a pusztító hadakozás rengeteg emberrel végzett és nyilvánvalóan megsemmisültek bizonyos kulturális intézmények is. Nem is szólva azokról az írástudókról, akik száma így jelentősen megcsappant és vagy ezer évig tartott, mire ismét felszaporították az írni-olvasni tudok számát és azok újabb krónikákat vethettek „papírra” (pálmalevelekre). Mondhatná valaki – mit ér mindez, ha csak Indiában találhatnak ilyeneket. Ez esetben nincs megerősítés más, mondhatni független forrásból. De bizony találunk ilyen megerősítést, mert nem kizárólag Indiában születtek ilyen történetek. Az egyiptomi „mitológiában” is találunk leírásokat a harcos istenekről és azok lehetőségeiről. Náluk is maradtak említések különféle repülő szerkezeteken közlekedő és harcoló idegenekről. Hórusz és Széth isten között a hatalomért folytatott harc részben „az égben” (vagyis a kozmoszban) zajlott le. Itt nem emberek ellen vetettek be fegyvereket, az istenek egymással küzdöttek. Az egyik fegyvert „égő oszlopnak” nevezték. Egyetlen ábrázolása még a fáraódinasztiák előtti korszakból származik. A rajzon egy henger alakú tárgyat látunk, amelyen két „szem” is van. A történet szerint harci cselekmények, akciók közepette a szemek színe kékről vörösre változott. A piramisokról sokat – talán túl sokat – írtak már. Nincs kizárva, hogy a gigantikus építményeknek közük lehetett az egykori idegenekhez, vagy azok hatalmi harcaihoz. De erről még annyit sem tudhatunk, mint az indiai eposzokról. Tömegpusztító fegyverekről olvashatunk a Gilgames-eposzban is. Ez nem Indiában, hanem a Folyamközben (Mezopotámiában) született, szintén elég régen ahhoz, hogy a történészek egyetlen legyintéssel – „mitológia…!” – intézzék el a benne foglalt információkat. Például olvassuk el a következő pár sort, amelyek hátborzongató módon értesítenek bennünket valamilyen szörnyű fegyver hatásáról: „felüvöltött az égbolt és a Föld válaszolt neki. Villám csapott le és tűz tört fel. Az égből halál hullott. Minden elsötétült és kihunyt a tűz. Minden, amit eltalált az a hatalmas villám, hamuvá lett.” Mindenesetre érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy ha pár ezer kilométerrel távolabb is hasonló

események játszódtak le, akkor ebben is kell lennie valamilyen történelmi igazságnak? Különösen a kiemelt mondat késztet gondolkodásra. Hiszen Csernobil óta tudjuk, mit jelenthet az „égből halál hullott” mondat. Radioaktív sugárzást, fertőzött esőt. Aki viszont nem hisz az indiai és egyéb eposzokban, de szentírásnak tartja a Bibliát és feltétlenül elhiszi, ami benne áll (nem is sejtjük, milyen sok ilyen van a keresztény tudományos világban), akkor az ő figyelmükbe ajánlom a következőket. A Bibliában a frigyládán kívül is találunk „csodálatos fegyvereket”. Ilyen Szodoma és Gomorra pusztulása, illetve annak előzményei. A két város elpusztítását korábban már mások is tulajdonították valamilyen nukleáris fegyverek, atombombák bevetésének. Más könyvemben (A rejtélyes elődök 2.) már szó volt róla, hogy minden jel szerint a Biblia nem egy isteni sugallatra készült mű, és a benne leírt számos esemény – különösen az Ószövetségről van szó – nem egy Istenről, hanem több idegen űrhajósról szól. Legyen ez bármennyire is szentségtörő, sajnos tényeken és logikai elemzéseken alapul, ezek szintén olvashatók abban a könyvemben. Ezért erre itt most nem pazarolunk több helyet. Minket most először a két város pusztulása előtti események érdekelnek. Mint ismeretes, „fent” úgy döntöttek, hogy mivel a két város (férfi)- lakosságának nagyobb része fajtalankodással tölti idejét és afféle kellemetlen „mutánsok” lettek belőlük – el kell őket pusztítani. (Most ne menjünk bele abba a kérdésbe, hogy az idegenek honnan vették maguknak az erkölcsi jogot a Föld nevű bolygó lakóinak tömeges elpusztítására?) Ám mivel volt ott egyetlen család, Lót és felesége, hát őket ki akarták menteni. Valahogyan értesíteni kellett hát ezt a két embert, kihozni a halálraítélt városból. E célból két „angyalt” (bibliai szóhasználat) küldtek értük. A világért se higgyük, hogy afféle nagy fehér madárszárnyas lényekről volt szó, ahogyan az ilyesmit gyakorta ábrázolják a Bibliában vagy a gyerekeknek szóló katekizmusokban, netán a képzőművészetekben és egyes temetői vagy köztéri szobrokon, síremlékeken….). A két idegen (mert azok voltak) külsőre nem nagyon különbözhettek az emberektől. A két küldött gyalog tért be a városba. A külsejükben mégis lehetett valami szokatlan, valami férfias, mindenesetre a szodomaiak nem nézték őket angyaloknak, éppen ellenkezőleg. Nagyon is földi vágyaik támadtak meglátva őket… Az „angyalok” Lót házába mentek, de a felizgatott tömeg körülvette a házat és követelte, hogy adják ki nekik azt a két csinos idegent, különben betörnek értük a házba. A szerencsétlen, ámde jóakaratú és szelíd Lót képes lett volna inkább saját két lányát adni a tömegnek – ám azokat, lévén homoszexuálisak, csak a jövevények érdekelték. Az angyalok nem voltak olyan védtelenek, mint hinnénk – és mint a támadók hitték. Nem tudni, milyen eszközt használtak, de „a ház köré gyűlt férfiakat vaksággal sújtották”. Nem kétséges, hogy valamilyen sugárfegyvert használtak. Talán ugyanazt, amelyről az egyik indiai szövegben olvashattunk és amely úgy hasonlíthat a mai antiterrorista fegyverhez. A két idegen ezután ráparancsolt Lótra, hogy családjával együtt szedelőzködjön és sebesen menjenek el a közeli hegyekbe. Hogy miért a hegyekbe? Nyilvánvaló, hogy a sugárzástól ott jobban védve lesznek, mint a sík terepen. Az „angyalok” tehát pontosan tudták, mi következik. Ha egy isten és annak szolgáló angyalai lettek volna – ahogyan sokan hiszik – akkor a végrehajtók nincsenek tisztában a szándékokkal és lehetőségekkel, az igazából várható hatásokkal. Egy igazi isten miért avatná be alacsonyabb rendű szolgáit a saját magasan szántó terveibe…? Márpedig az „angyalok” mindent tudtak, hisz a Biblia tanúsága szerint is ők mondták Lótnak, hogy úgy igyekezzen, ide többé vissza nem tér, mert „mi elpusztítjuk ezt a helyet”. Figyelik a többes szám első személyt? Az igazi Isten küldöttei vajon mertek volna így beszélni, önmagukat egy szintre helyezni az Istennel…? Közölték Lóttal, hogy a földnek ez a pontja többé nem lesz alkalmas emberi életre. Az idegenek hajnaltájt kézen fogva vitték ki a kissé ellenkező család tagjait a városból. Szóltak nekik, mire készüljenek fel. „Menekülj, az életedről van szó. Ne tekints hátra, ne állj meg sehol a környéken. Hanem menekülj a hegyekbe, nehogy elpusztulj.” Nos, egy igazi istennek számos lehetősége lett volna elpusztítani a két várost – nukleáris sugárzás nélkül is! Ám ha csak erre volt képes, az mindenképpen árulkodó jel. Azt jelzi, hogy nem isten volt az intézkedő-pusztító, hanem olyan valaki, akinek csak korlátozott eszközök álltak a rendelkezésére. Vagyis messze nem egy mindenhatóról, hanem csak egy korlátozott képességű és eszköztárral rendelkező másik lény vagy lények csoportja döntött a város elpusztításáról. Még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban az elterjedt homoszexualitás volt az indok. Ki tudja, miért volt fontos a két város eltörlése a föld színéről? Ennek oka lehetett valami olyasmi is, amiről mi most – és talán még sok ezer vagy tízezer éven át – nem szerzünk tudomást. Lehetséges, hogy majd akkor tudjuk meg, ha azt ugyanezek az idegenek mondják el nekünk – ha egyszer végre találkozunk velük… Mindenesetre aki figyelmesen végigolvassa a frigyláda történetét, az kénytelen rájönni, hogy az is sugárfegyver volt, amely számos, óvatlanul a közelébe került laikussal végzett. Akik odavesztek, azok mind a

ma is ismert sugárfertőzés tüneteit mutatták, mielőtt végük lett. Az emberiség egyes csoportjai a különféle korokban tehát többször és többféle módon, más és más körülmények között találkoztak már az Idegenekkel és azok fejlett eszközeivel. Az USA területén élő navaho indiánok mítoszaiban van szó az „istenek gyilkos sugarairól”. De hasonló dolog felmerül a dél-amerikai indiánok több csoportjánál is, ott ezt a fegyvert Moshmak-nak hívják. No és – hogy ne menjünk mindig más földrészekre – Európában a keltáknál is találkozunk rejtélyes és szerfölött hatásos „égi villámokkal”. A leírások szerint persze ezek túlontúl pusztítóak voltak ahhoz, hogy egyszerű, viharban keletkező elektromos kisülésekre gyanakodjunk… Erős a gyanúnk, hogy még számos nép általunk ismeretlen mitológiájában és történetében fellelhetők ezek a motívumok. Nagy hiba lenne a történelemtudomány részéről, ha mindezt besöpörné a „mitológiák” tehát a fantáziák, kitalálások zsákjába és nem foglalkozna vele. A sok egybeesés régen túlhaladta azt a határt, amit a tudományban (tehát a történelemben is) szignifikánsnak szoktak nevezni. Vagyis az egyezések, hasonlóságok aránya túl nagy ahhoz, hogy azt a véletlenek számlájára lehessen írni. És reméljük, minderre aránylag hamar sor kerül. Nem kell megvárnunk, míg – Max Planck szavaival élve – „kihalnak az új eszmék ellenzői”. Nem…?

3. UFO és… régészet Ebben a fejezetben természetesen az a célunk, hogy bemutassuk: számos olyan bizonyíték – régészeti lelet – van világunkban, amelyek nem illenek bele a darwini elméletbe. Ezen túlmenően e leletek egy része mindenképpen kapcsolódhat egy régi civilizációhoz, amelynek – követve eddigi vonalunkat – okvetlenül kellett hogy legyen kapcsolata egy másik civilizációval, vagyis egyszerűbben fogalmazva: az UFO-kkal. 1830-ban az amerikai Philadelphia melletti márványbányában kb. 20 méter mély rétegből előbányászott márványtömbön betűket találtak. Az egyik egy mai cirill P betűhöz hasonlított, a másik egy jól látható I betű volt. A bányászoknak, hogy ehhez a kőzetréteghez jussanak, előzőleg öt másik réteget kellett eltávolítaniuk. A betűk különben csak a márványtömb szétfűrészelésekor kerültek elő. Annyira szabályosak, hogy nehéz lenne őket a véletlennek, természetes okoknak tulajdonítani.(American Journal of Science, 1831.) 1844-ben egy skóciai bányában devon-kori kőzetbe ágyazódva egy fémszöget találtak. A szög már eléggé rozsdás volt, de jól látszott lenyomata a kőben. A feje is benne volt, tehát nem fordulhatott elő, hogy azt később, a kőzet kiemelése után verték bele…. nos, a devon-kori rétegek itt 360-400 millió évesek! (Az ügyről először a megtalálás évében tettek jelentést a Tudomány Fejlődését Szolgáló Brit Társaságban.) Szintén 1844-ben Tweed angliai helység mellett egy szénbányában, a szénbe ágyazódva egy aranyláncot találtak a bányászok. Mai (1985-ös) mérések szerint a korai széntartalmú kőzet 320-360 millió éves lehet. (Times, 1844. június 22.) 1852-ben az amerikai Boston-Dorchester térségében (Massachusetts állam) egy útépítésnél rengeteg követ robbantottak ki a talajból. A munkások egy, a robbantástól kétfelé szakadt fémedényt találták a kövek között. Az ezüst és más fémek keverékéből készült vázaszerű edényen vésett és ezüsttel kirakott virágminták láthatók, a kivitelezés nagyon művészi színvonalú. Az sem volt kétséges, hogy az edényt a kőzetből robbantották ki. Mai mérések szerint ez a kőzet a prekambrium korból ered, majdnem 600 millió éves. Azt mondják – és így tanítják a Föld szinte minden iskolájában – hogy az élet ekkor kezdett kialakulni a Földön. Akkor viszont ki készítette ezt a vázát… hatszáz millió évvel Amerika felfedezése előtt? (Scientifíc American, 1852. június 5.) Illinois államban 1870-ben kútfúrás közben 37 méter mélységben – előzőleg a fúrószerkezet 12 különböző talajrétegen haladt át – a hegye egy érembe akadt. Ez sokszögű, de kopott volt, ismeretlen vésett betűkkel és már alig felismerhető ábrával. A széleit láthatóan lereszelték. Csak az a kérdés, hogy mindez mikor történt? A rétegek utólagos – tehát mai, modern technikával történő – korbecslése szerint ott és abban a mélységben a kőzet 200 millió éves! Emberek pedig az amerikai földrészen – mai tudományunk állítása szerint – összességében is alig 100 ezer éve élhetnek, és azok szellemi és technikai színvonala sem tette lehetővé, hogy fémérméket (pénzeket?) készítsenek és használjanak. A leletet akkoriban ellenőrző kutatók szerint az érem minden bizonnyal gépesített műhelyben, talán sorozatban készülhetett… Ugyanazon a környéken – legalábbis az állam más területein – is találtak megmagyarázhatatlan, „túlkoros” tárgyakat. Szintén ilyen, vagy nagyobb mélységekből kerültek elő rézkarikák vagy horgonyhoz hasonló tárgyak, kősípok és kerámiák. Ezek esetében a kőzet kora 50 ezer és 410 millió év között váltakozik… (Smithsonian Intézet, 1871.) Míg Európában 30 ezer évesre becsülik az egyik legrégibb ilyen típusú leletet: a Willendorfi Vénuszt, ezt a kövér nőt ábrázoló szobrot – az óceánon túl ennél sokkal régebbi szobrocskákat is találtak. Ezek külseje minden kétséget kizáróan elárulja, hogy emberek faragták, formázták őket a maguk hasonlatosságára, hiszen ezek is embereket ábrázolnak. Az idaho-i Nampában 1889-ben talált agyagszobrocska egy 90 méterre lefúrt kútból került elő. Ahhoz, hogy eljussanak olyan mélyre, előbb tizenöt méter talajon, aztán majdnem 5 méter bazalton, majd több más rétegen kellett keresztül hatolniuk a kútfúróknak. Találtak ott furcsa, vasoxiddal borított agyaggolyókat, némi humuszos talajt is – ami azt bizonyítja, hogy az a réteg valaha régen a felszínen volt és onnan került elő a kétségtelenül egy embert ábrázoló, kissé megviselt szobor (egyik lába térd alatt letört). Klasszikus szépségű női alakot ábrázol, nagyon jó művészi munka – mondták róla a hozzáértők. Hogy nem csalásról van szó, azt a szobron itt-ott felfedezhető vasoxid mutatja. A környező talajban is ugyanolyan elszíneződést és fémtartalmat fedeztek fel. A szobrocska különben döbbenetesen hasonlít azokhoz, amelyeket Európa több pontján, pl. Franciaországban, Morvaországban és Belgiumban, történelem előtti ősemberi barlangokban találtak. A szóban forgó kőzet a pliocén és a pleisztocén korszak határán keletkezett, vagyis körülbelül 2 millió év óta

senki nem bolygathatta azt a mély talajréteget. Akkor hát mikor is készítették azt a kis szobrot, és kik? (Handbook of Aboriginal American Antiquites, 1919.) 1891-ben Morrisonvilleben egy asszony szenet tört kisebb darabokra, hogy beférjen a vödrébe. Az egyik tömb belsejében egy kb. 25 centiméter hosszú aranyláncot talált. Ez nem csak úgy bekeveredett a széndarabok közé, mert a kettétört tömb belsejében világosan látszott a bemélyedés, amelyben eddig rejtőzött. Sőt, a lánc két vége erősebben nyomódhatott bele a széntömbbe, mert azok továbbra is benne maradtak. Így a két darabot a lánc továbbra is összekötötte. A szemre nyolc karátos aranyból készült lánc súlya 112 gramm volt. Annak a délillinois-i bányának a szénrétege 260-320 millió éves lehet. (The Morrisonville Times, 1891. június 11.) 1922-ben egy nevadai bányában több tanú jelenlétében találtak egy kődarabot, amely egy… cipőtalp lenyomatát viselte. Tisztán látszottak rajta a modern cipőtalpakra jellemző részek, részletek. Ezt különben cipészek is megerősítették. Mivel éppen bányamérnök és geológus voltak a megtalálók, a követ számos kutatóval megvizsgáltatták. Ezek mind elismerték, hogy ez cipőtalp megkövesedett lenyomatának néz ki, „de mivel abban a korban nem volt cipő, tehát csak a természet utánzata lehet”, vagyis véletlen. A megtaláló azonban nem adta fel, speciális fényképezőgéppel számtalan húszszoros nagyítást készíttetett és szakértőkkel vizsgáltatta meg úgy a követ, mint a fotókat. Kiderült, hogy jól látható: a talpat apró lyukakkal átszúrták, hogy átvezessék rajta a varrócérnát. Minden varrás szabályos, szimmetrikus, és azok az apró eltérések is láthatók, amiket egy emberi kéz okoz, hisz az nem gép. Tehát egy kézzel varrott cipő megkövesedett talpát láthatták. A kőről viszont kétségtelenül megállapították; hogy triászkori. Vagyis 213-248 millió évvel ezelőtt állt össze az az egykor puha kőzetdarab kemény kőzetté, és megőrizte egy valamikori ember civilizált, varrott cipőjének talplenyomatát,.. (New York Sunday American. 1922. október 8.) 1968-ban a franciaországi Saint-Jean de Livet kőbányájában mészkő között találtak félig ovális fémcsöveket. A réteget a geológusok 65 millió évesre becsülték – vagyis éppen abból az időszakból származtak, amikor a Földön valamilyen gigantikus katasztrófa miatt kipusztultak a dinoszauruszok… (Willliam Corliss: Ancient Man: A Handbook of Puzzling Artifacts. 1968.) Ezek után menjünk el más világtájakra és keressünk egyéb leleteket. Kézenfekvő, hogy az emberi és állati csontok is igen sokáig megmaradnak a földben. Értékes régészeti és nem csak régészeti leletként szolgálhatnak. Nos, azt kell mondanunk, hogy valamiféle globális „összebeszélés”, sőt „összeesküvés” itt is felfedezhető. Hiszen a fejezet elejétől eddig ismertetett rejtélyes tárgyakat sem szokták kiállítani a múzeumokban és aki látni szeretné őket – ha még egyáltalán megvannak – nemegyszer kalandos vizsgálódásokra és kutatásokra kényszerül – de nem biztos, hogy eredményt ér el. Valami hasonló fedezhető fel a „túlkoros csontokkal” is. Az utóbbi 130-150 évben sok kutató talált olyan vésett és törött csontokat, amelyek bizonyítják, hogy az ember jelen volt már a pliocén, a miocén, sőt a korábbi korszakokban is. Vagyis sok millió évvel korábban, mint azt ma hivatalosan elismerik. A csontokon karcolások, jelek fedezhetők fel. A darwinisták és egyéb, a dogmatikus irányvonalat követő szakemberek erre azt mondják, azokat nem ember véste rá, hanem ragadozók fogai, karmai stb. okozták. Csak az a „baj”, hogy e csontok mellett kőeszközöket is találnak gyakorta és azok az eszközök a (friss, mai) csontokon éppen olyan nyomokat hagynak, mint amiket az a régi ember vésett az ott fellelt régi csontokra. Ám az a helyzet, hogy bár ezek fontos bizonyítékok, egyetlen régészeti, embertani vagy egyéb szakmunkában nem említik őket. Mintha nem is léteznének – hja, hiszen nem illenek bele az előre elfogadott elmélet kereteibe, sőt azt szétfeszítik! Lássunk néhány ilyent. 1863-ban egy francia muzeológus St. Prést környékén hordalékrétegben egy orrszarvú sípcsontjának egy darabját találta, amelyen jellegzetes bevésések láthatók. A kutató szerint a jeleket emberi kéz véste be valamilyen éles célszerszámmal. A tudományos akadémia által kijelölt szakértők összekülönböztek a leleten, és nem született egyértelmű ítélet. Már csak azért sem, mert a kései pliocén korból eredő kőzetben hevert addig a csont. Ez pedig azt jelentené, hogy Európában már két millió évvel ezelőtt is voltak – lettek volna? – eszközöket használó, tehát valamilyen szinten már gondolkodó emberi lények? Egy másik tudós paleontológus évekkel később ugyanazon a helyszínen, ugyanabban a kőzetben emberkéz készítette kaparóköveket is talált. Vagyis előkerültek az eszközök, amelyekkel a csontokon a vésetek készülhettek. A hivatalos tudomány képviselői ekkor is egyik kifogást a másik után keresték és találták meg, csakhogy a leletet elutasíthassák. Hiszen amit az bizonyított, azt nem fogadhatták el – leomlott volna az egész gondosan felépített időrendi táblázat az ember fejlődéséről… Számos rovátkolt csontot találtak Olaszország területén is. Az Arno folyó völgyében például, ahol a leleteken jól láthatóak az emberi kéz munkálkodásának nyomai (például amikor azokat a csontokat mészáros munkával bontották le az elejtett állatok húsáról.) Az ilyesmi jól felismerhető és nem tévesztendő össze a

vadállatok karmaitól vagy fogaitól származó nyomokkal. Ezek eszközökre utalnak. Az Arno-völgyi leletek 1,32 millió évvel korábbról származnak. A Siena közelében lévő San Giovanniban is találtak ugyanilyen, és ugyanabból a korból származó vésett csontokat. A szkeptikus kutatók minden esetben azt állítják, hogy a vésések, nyomok az ásatásokat végző munkások fémszerszámaitól keletkeztek. Úgy tesznek, mintha egy csonton nem lehetne megkülönböztetni egy mai vagy múlt heti vágást e… két millió évvel ezelőtti nyomoktól! 1868 és 1871 között a franciaországi Sansan környékén olyan ősállati csontokat találtak, amelyeket valakik széttörtek. A lábszárcsontokat az ősemberek általában azért törték szét, hogy kiszedhessék belőle az ízletes csemegének számító velőt. Számos későbbi, már „igazolt” és „legális” korból származó lelettel is ez történt. Itt is találtak olyan szarvas-lábszárcsontokat, amelyeket pontosan ugyanúgy törtek szét egykori ismeretlen kezek, mint a jóval későbbi leleteket. De ezeket a tudományos világ nem fogadta el, mert a miocén korszakból származtak. Nos, ha elfogadták volna, már összeomlott volna a tudományos építmény az emberiség őstörténetéről – hiszen azok a csontok 15 millió év helyett már „csak” ötmillió évesek voltak… Ugyanígy jártak a forradalmár lelkű és merészségű kutatók sok egyéb lelőhely anyagával is. Nem árt talán hozzátenni, hogy Pikermiben később több száz olyan állati csontmaradványt találtak, amelyek a) vagy olyan állatoktól származtak, amelyek túl régen haltak ki ahhoz, hogy a hivatalos tudomány álláspontja szerint már emberekkel együtt élhettek volna – ennek ellenére a rajtuk talált nyomok arra utalnak, hogy azokat ember ejtette el, bontotta szét és ette meg. Vagy éppenséggel törte fel a csontokat és a koponyákat egy éles eszközzel, hogy hozzáférjen a velőhöz. Az ősemberen kívül semmilyen más élőlény nem használt eszközt ilyen célból. b) más törésnyomok és szerszámoktól eredő vésetek is találhatók e csontokon. Ismét csak annak bizonyítékaként, hogy az állatokkal, e csontok egykori gazdáival igenis emberek végeztek, azok ejtették el a vadakat. Érdekes, hogy az esetek többségében – és érthetően – tudósok találtak rá a vitatott leletekre. Később viszont más tudósok ócsárolták, szólták le és utasították el leleteiket, illetve azok ilyen „túlkoros” magyarázatát. A menetrend mindig ugyanaz volt: ha nem sikerült kétségbe vonni a leletek korát, akkor a rajtuk lévő mesterséges jellegzetességeket nevezték ki természetes eredetűnek. Így történt ez 1872-ben is, amikor a brit antropológiai társaság ülésén Edward Charlesworth olyan ősi cápafogakat mutatott be, amelyeket Kelet-Anglia földjében találtak. A fogak kora 2,5 millió év volt, ám valakik szabályos lyukakat fúrtak beléjük. Az ellentábor először azt állította, hogy puhatestű tengeri állatok fúrták a lyukakat. Mások a cápák állítólagos fogszuvasodását (!) hozták fel érvként. Ám amikor a kutatók nagyítóval alaposan megvizsgálták a lyukakat, rájöttek, hogy egyrészt mindegyiket pontosan a fog mértani közepére vésték (márpedig a puhatestűek vagy más állatok aligha mérőszalaggal kezdenek fogakat fúrni…), no és a fúrásokhoz alkalmazott mesterséges eszközök nyoma is eldöntötte á vitát. Akkor eldöntötte – de ma már ezekről a cápafogakról sem beszél senki. A leletek valahol elsüllyedtek. Csak a régi jegyzőkönyvekben találtak „rájuk”. Nos, ne feledjük, akkor bebizonyosodott, hogy 2,5 millió évvel ezelőtt valakik már – feltehetően ékszerkészítés céljából – fogakat fúrtak át valamilyen eszközzel. Ezek aligha lehettek majomemberek. 5 vagy 15 vagy 20 millió évvel ezelőtt – a mai tudomány szerint – csak majomszerű hominidák éltek a Földön. Ezt nevezzük miocén korszaknak. Törökországban a Dardanellák mellett 1874-ben olyan állat emberek által feldogozott, sőt vésett csontjait találták meg, amely csak ebben a korszakban élt a Földön. Némelyik csontra állatfigurákat karcolt egy korabeli „művész”… Ráadásul ezek a sok millió évvel ezelőtt rajzolt állatok nagyon hasonlítanak az utóbbi 40 ezer évben élt (ős)emberek rajzaihoz. A tudományról szólva érdekesek a tizenkilencedik századi elismert, nagy, ámde túlságosan is vaskalapos régészek, paleontológusok szakvéleményei. Amikor a St. Prest-i leletekről volt szó – ahol csak vésett csontok kerültek elő – sokszor a személyében is ugyanaz a nagyhírű tudós azt követelte, hogy kerítsenek elő onnan kőeszközöket is, akkor majd elhiszi, hogy a vésetek nem véletlenül kerültek oda. A Dardanelláknál talált leleteknél nemcsak ezek a rajzok, de a kőeszközök és a kétségtelenül emberkéztől széttördelt velős csontok is ott voltak – erre ugyanaz a tudós (társai nevében) kijelentette, hogy ez meg… nagyon gyanús! Ha minden ott van, aminek lennie kell, akkor a leletet megtaláló tudós feltehetően csalt! Így aztán nem csoda, ha a „szkeptikusokat” semmi sem elégíti ki. Nekik semmi sem jó, ami azt bizonyítaná, hogy nincs igazuk. Való igaz, ha most végre sikerülne bebizonyítani, hogy a téren a tudomány egész építménye hazugságokon, félreértéseken és mindenekfölött egy elfogadott dogmán alapul – akkor a mai professzorok nagyobb része vehetné a kalapját és elmehetne haza. Elveszítené az állását, a lelkiismeretesebbek talán egész eddigi életük értelmét is. Nem csoda hát, ha olykor nem megengedhető eszközökkel harcolnak. Menjünk tovább. A tizenkilencedik század második felében Olaszországban többfelé is találtak – a szárazföldek közepén sőt hegyi terepen – olyan bálnák csontvázait, amelyek valaha nagyon régen éltek a

Földön. Évtizedekig tartó viták után a szkeptikusok is kénytelenek voltak elismerni, hogy a.) a bálnák csontjain akkor keletkeztek a jelek, amikor azok még frissek voltak, vagyis a frissiben megölt állatot darabolták fel a valamikori emberek; b.) a vágások eszközzel, méghozzá kovakővel készültek; c.) csak a majdnem teljes csontváz egyik felén láthatók, míg a másik oldalon a váz csontjai sértetlenek. Ami arra utal, hogy az állatot a tenger sodorta ki a partra és az egyik oldalán hevert, a másikat szabdalták fel az emberek és ekkor sérültek a csontok is. Vagyis a csontokat nem sérthették meg a geológiai rétegek vagy földmozgások, de más ragadozók sem. Nem tudom, hozzátegyek-e még egy d.) pontot is…? Hiszen egyértelmű volt a lelet kora. Merthogy ez a bálnafajta is kihalt már sok millió évvel ezelőtt. Ezek a csontok is a kései pliocén korból származtak. Hiszen a Balaenotusok a korszak végén haltak ki – körülbelül 3 millió évvel, ezelőtt. Vagyis ha valóban emberi kéz véste a jeleket csontjaikra – és minden erre mutat – akkor körülbelül 3 millió évvel ezelőtt is éltek emberek, akik vadásztak és nem vetették meg a tengerparton heverő bálnadögöt sem! 1867-ben egy párizsi őstörténeti, antropológiai és régészeti kongresszuson L. Bourgeois bemutatta azokat a kőeszközöket, amelyeken felismerhetőek az emberi megmunkálás nyomai. Addig nem is volt baj, míg a kaparókések, pengék, fúrók stb. koráról nem kezdtek beszélni. Nagyon érdekes és jellemző, hogy amikor Bourgeois azt állította: a köveket korai miocén kori rétegekben találta – mindenki tiltakozni kezdett. Akik az imént még elismerték, kezükben tartva a szóban forgó leleteket, hogy csakugyan emberek alakították őket, most visszavonták eddigi szakvéleményüket. És mindenki azt hajtogatta, hogy a tudós biztosan tévedett, mert „olyan régi rétegekben nem lehetséges ilyeneket találni, hisz akkor még nem éltek emberek”. Vagyis ez az álláspont az elmúlt 140 év alatt semmit sem változott – egy kész elmélethez akarják idomítani a valóságot és nem veszik figyelembe azokat a bizonyítékokat, amelyek ellenkeznek az elmélettel! A tudós által bemutatott összes tárgyon látható volt, hogy tervszerűen készültek. Az emberi kézre állók voltak, szimmetrikusan pattintották őket és még néhány utólagos kisebb javítás jele is előbukkant. Valakik tehát gondolkoztak és eszerint alakították a szerszámaikat. Nos, a tudomány emberei már akkor sem fogadták el, hogy ezek a gondolkodó őseink 15-20 millió évvel korábban élhettek itt! Bourgeois hiába mutatta meg ^kollégáinak a lelőhelyet, a feltárt mélységeket, ahonnan a kövek előkerültek. Mi több, még később is találtak ugyanazokban a rétegekben ugyanolyan eszközöket. Ekkor az ürügyekben kifogyhatatlan ellenfelek azt állították, ezek a kövek sokkal későbbiek, csak valami repedéseken keresztül „lecsúszhattak a mélybe”…(Gyakori ellenvetés az ilyen különleges leletek esetében). Erre Bourgeois tanúk jelenlétében a kérdéses (lomboldalon függőlegesen ásott egy kútszerű lyukat. Itt pár méter mélyen egy vastag és zárt mészkőréteghez érkeztek a munkások, ezt át kellett törniük. Tovább hatoltak lefelé… és ismét csak kőeszközök kerültek elő! Ezek bizony semmiképpen sem csúszhattak át egy ilyen sok millió éves zárórétegen… Ekkor már többeket meggyőzött, még olyanokat is, akik az előző oldalakon általam felsorolt franciaországi különleges leletek esetében nagyon elutasítóan és szkeptikusan, sőt ellenségesen viselkedtek. Mindez kiderült a „Le Préhistorique” akkori közleményeiből is. De a hitetlenek hadjárata folytatódott és az 1872-es brüsszeli nemzetközi Prehisztorikus (történelem előtti), Antropológia és Régészeti Konferencián is összecsaptak a leletek korát vitató kutatók. Ma azt kell mondanom, hogy szép idők voltak azok. Akkor még senki sem tiltotta le ezeket a leleteket, nem dugták el a közönség és a tudományos közvélemény elől. Mi több, egyenesen odahozták, bárki megtapogathatta és értesülhetett fellelésük körülményeiről is… Ma már nem történik ilyesmi, és ez enyhén szólva paradox. Hogy nem a természetben is előforduló egyszerű kövekről van szó, számos dolog bizonyította. Például ott, ahol egy ilyen eszközt az emberi kéz markol, ott látszott: a széleket nem használták, ellenkezőleg, kissé lekerekítették, ne sebezze meg a használó tenyerét. Viszont az a része egy ilyen tőrszerű kőkésnek, ahol a „penge” van, mindkét oldalon mesterséges úton, pattintgatásokkal lett élessé téve. Akadt olyan fúrónak használt szerszám is, amelynek egyik végét átfúrták. Nyilván azért, hogy állatínból készült szíjon hordhassák, el ne vesszen. Ilyesmit azért a természet szerfölött ritkán (vagyis sohasem) produkál csak úgy magától… A tudósok végül is egy bizottságot hoztak létre, itt a tagok többsége arra szavazott, hogy a kövek igenis emberi megmunkálás nyomait mutatják. Egy korabeli tudós, aki aztán angol nyelven leírta az egész esetet és műve nyilvánosságra is került, így bírálta maradi kollégáit: „A miocén eszközök nagyon meggyőzőek és a gáncsoskodóknak aligha lehet más oka, mint a félelem az ember ősi mivoltának beismerésétől”. Ennél jobb megfogalmazást mi sem adhatnánk. Manapság azt állítja az antropológia, hogy minden ősemberi lelet fiatalabb egy millió évesnél. A majomemberek sem élhettek időben távolabb régebben, mint az egymillió éves középső pleisztocénben. Ide persze egyáltalán nem illenek bele L. Bourgeois miocén-kori, 15-20 millió éves leletei. Ezért egyszerűen nem

beszélnek róluk, a mai antropológusok úgy viselkednek, mintha azok sohasem léteztek, nem is kerültek volna elő. Fel kell figyelnünk arra – önöknek nyilván szintén feltűnt már – hogy az eddig ismertetett leletek nagy többsége a tizenkilencedik században került elő. Ennek több oka van – ekkor indult be az őstörténet kutatás mondhatni „tömegméretekben”. Annak is van oka, hogy ekkoriban találtak számos ilyen „túlkoros” leletet. Ma miért nem lelnek ilyeneket? – kérdezhetnénk joggal. De éppen az utolsó esetleírásnál céloztam rá: az 18501900 közti években a tudósokat még nem fertőzte meg a darwinizmus és az antropológiára rákényszerített elmélet. Akkor az ember származásán kívül annak kora sem volt tabu téma, és aki talált valamit, előállt vele és megmutatta a többieknek. Más a helyzet a huszadik században, különösen annak második felében. Ma már az antropológusokat eleve úgy képzik ki, hogy nem is hihetik el: az ember sokkal ősibb, mint ahogyan azt a tankönyveikben és egyetemi jegyzeteikben olvashatják. Más, „túlkoros” leletekkel nem is találkoznak – nemhogy nem látják őket, de nem is hallanak róluk! Azt hiszik végül, hogy ezekről csak Däniken-féle fantaszták írnak mindenféle ostobaságot… Ma már szakmailag tenné magát tönkre az a régész vagy antropológus, aki egy leletről azt merné állítani: a miocén rétegben találta. Még ha így is van, legyőzi kétségeit és engedelmesen közli kollégáival és a tudományos intézményekkel: ez bizony csak pleisztocén réteg volt ám…! Arról nem is szólva, hogy ha az igazat akarná közölni egy tudományos szakmai folyóiratban, akkor ez nem sikerülhetne. Az ilyent ugyanis a minden tudományos folyóiratnál legálisan működő cenzúra („elbíráló” bizottság, vagy „szakmai tanácsadó testület”) egyszerűen nem engedélyezi. A kívülállók meglepődnének, hány ilyen „biztonsági szelep” és fék van beépítve minden tudományos közlemény útjába. Manapság egyszerűen lehetetlen, hogy egy ilyen felfedezés vagy lelet a tudományos sajtóban kerüljön közlésre. Ha pedig a kutató mégis úgy dönt, hogy inkább feláldozza szakmai karrierjét, de az esetet leközli – ezt csak népszerű sajtóban vagy az Interneten teheti meg. Ezt eddig nem lehet a tudósok orra alá dörgölni, mert elvből nem foglalkoznak „ilyen megbízhatatlan forrásokkal, mint a bulvárlapok vagy az Internet, amire bárki feltehet bármit”. És a kör bezárult. Még számtalan ehhez hasonló leletről írhatnánk. Például, a franciaországi Aurillac-ban talált egész eszközarzenálról, amelyek a kései miocén-korból származtak. Voltak hát olyan tárgyak, amelyek emberi kézzel történő megmunkálását már senki sem vonta kétségbe – csak a korukat. Pedig hát bizonyíthatóan vulkanikus rétegek közötti üledékből emelték ki őket, amelyek 7-9 millió évvel ezelőtt keletkeztek. Belgiumban a huszadik század elején sok olyan eszközt találtak, amelyek kora 25-38 millió évesre tehető! Nem csoda, hogy ezekről sem hallani manapság. Ezek oligocén eredetű rétegekben feküdtek, azért ilyen „túlkorosak”. Ismételjük, hogy a rétegekbe nem kerülhettek bele később, ezt kizárja a geológiai rétegek viselkedése. A belgiumi lelőhelyekről tűzgyújtásra használt kovakövek is előkerültek. Látni rajtuk, hogy rendeltetésszerűen, szikrák csiholására használták őket. Vagyis azok az ősemberek ismerték a tüzet és azt használták. No igen, de ki hiszi el manapság – legalábbis a vaskalapos, „hivatalos” tudomány világában – hogy emberek éltek és cselekedtek, gondolkodtak és léteztek már ilyen gondolkodó lényekként 30 vagy több millió évvel ezelőtt is…? Így aztán erre a sorsa jutott W. Freudenberg 1918 Tas Antwerpen közeli ásatása is, ahol ismét csak eszközök kerültek elő olyan rétegből, amit a tudomány egyértelműen 7 millió évesnek tart. Erre azért térünk ki mégis kissé részletesebben, mert itt az eszközök közelében emberi lábnyomokat is leltek. A dolog pikantériája, hogy Freudenberg evolucionista volt, vagyis azok közé tartozott, akik szerint ilyen leletet ilyen korból képtelenség találni. Hát inkább maga is úgy hitte, hogy ez egy majomember lehetett, akinek a lába előbb alakult olyanná, mint a mai ember lába – ugyanakkor teste többi része megmaradt majomembernek… Hogy mire nem képesek egyes tudósok, csakhogy ne kelljen beismerni egy egész elmélet és több tudósnemzedék kolosszális tévedését! Ám ugyanilyen leletek előkerültek Közép-Olaszországban, Burmában (!) és Amerikában is. Ez utóbbiról, ugye, azt állítja a tudomány, hogy a földrészre 30 vagy maximum 50 ezer évvel ezelőtt tette lábát az első emberhez hasonló lény …A burmai leletek is a miocén korból származtak és ez már el kellene hogy gondolkoztassa a mai tudósokat. Hiszen immár három világrészből kerültek elő emberi tevékenységre, emberi létre utaló bizonyítékok abból a régi korból, amikor szerintük még nem létezett gondolkodó, tüzet használó ember. Amerikában sem más a helyzet. Az 1932-es wyomingi leletek – amelyeket még több is követett számos régészeti-antropológiai expedíció során – arra utaltak, hogy Amerikában emberek éltek a pleisztocén korban, vagyis kb. 2 millió évvel ezelőtt is. De az ottani kutatók mind a mai napig nem nyugodtak bele ebbe, a leleteket

folyton megkérdőjelezték. Egyikük azt állította, hogy ezeket a köveket nem emberi kéz, hanem folyóvizek munkálták meg. Pedig olyan szilárd rétegben találták a sivatagos földön, ahol 150 ezer éve nem lehetett semmiféle mozgó, folyóvíz! Arról nem is szólva, hogy a hitetlenek, a „szkeptikusok” (vagy ahogy ők gyakorta nevezik önmagukat: „a tényeket tisztelők”) közül egyetlen egy sem ment el megnézni a lelőhelyeket, úgy bírálták a leleteket és úgy hozakodtak elő egyre újabb és mind nyakatekertebb eshetőségekkel és „magyarázatokkal” – csakhogy ne kelljen elismerni azok igazi, régi voltát. Mellesleg nem csak Wyomingban, hanem másutt is találtak olyan paleolitikus (kőkorszaki) eszközöket, például Dél-Kaliforniában több helyen is, amelyek ugyanilyen korúak voltak. Amerikában nem csak a mai USA területén akadtak „túlkoros” eszközökre. 1887-ben Argentínában kerültek elő pliocén rétegekből faragott csontok és megmunkált kovakövek. Ilyent nem gyártott a majomember. Az eszközök kora 3,5 millió éves volt. Találtak ilyeneket Kanada területén is. Egy másik argentin lelőhelyen olyan állati combcsont is előkerült a mélyből, amelybe egy kőből készült nyílhegy ágyazódott be. Vagyis a combcsont tulajdonosát – egy általuk később toxodonnak nevezett állatot – még életében nyíllal eltalálta valaki, de nem halt bele. A toxodon vagy kiszedte, vagy kitörte a nyilat és csak annak kicsiny hegye maradt a testében, félig a csontjában. Az állat később meghalt, csontját pedig sok-sok évvel később megtalálták. Ily módon ez azt bizonyítja, hogy emberek éltek és vadásztak… mikor is? Nos, ez a csont is egy pliocén kori formációba ágyazódott bele, onnan emelték ki. A toxodonok rég kihaltak, mielőtt a tudomány szerint a mai ember, vagy akár csak a majomemberek megjelentek volna bolygónkon. Tehát minimum 2, de lehet, hogy 5 millió évvel ezelőtt történt ez a sajátos „baleset”! Nem kétséges, hogy kb. 3 millió évvel ezelőtt a mai Argentínában is éltek olyan emberek, akik ismerték a tüzet és eszközöket, köztük nyíl-fegyvereket használtak. Már csak azért is biztosak lehetünk ebben, mert nemcsak a pliocén kori réteg utal vissza több millió évvel ezelőttre, hanem a toxodonok kihalása is. No és a csontban talált nyílvesszőt megvizsgálva kiderült, hogy azt gondosan pattintgatták, mígnem olyan lett, mint a világszerte fellelt fűzfalevél-alakú nyíl- és lándzsahegyek. Már az ősemberek is rájöttek, hogy ez az ideális és hatásos forma egy ilyen fegyver végéhez, ha azt akarják, hogy az mélyen behatoljon az elejtendő állat húsába. Később hasonló, pliocén korú eszközökre bukkantak Afrikában (ez már a negyedik kontinens ebben a sorban!) 1926-ban például az angliai Ipswich mellett leltek egy parittyakövet. Ezeket az ősemberek szépen tojás alakúra csiszolták, hogy minél kisebb légellenállással repüljön, miután elhajították. Itt-ott a régi és az újabb kultúrákban még jeleket is karcoltak, véstek rá. Az ipswichi lelet kora mindenképpen több millió évet tesz ki – egyesek amellett kardoskodtak, hogy több tíz millió éves is lehet! Kelet-Afrikában régebben csak amolyan „igazi” majomemberek nyomaira leltek, ezért is állította oly sokáig a mai tudomány, hogy ott lehetett az emberiség bölcsője. Valahogyan kevesebb szó esett egy tanzániai lelőhely, az Olduvai-szakadék leleteiről. Ezek is dobókövek, amiket láthatóan megmunkáltak, használatra alkalmasabbá tettek. A köveket legalább 2 millió éves rétegekből szedték elő az 1960-as években. A mexikói Hueyatlaco-ban, a fővárostól keletre amerikai geológusok kőleleteinek korát 250 ezer évesnek találták. A tudósvilág felhördült, hiszen még mindig élt az a mítosz, hogy az első ember 12 ezer évvel ezelőtt jutott el erre a kontinensre (száraz lábbal Ázsiából vándoroltak át az indiánok ősei). Mondani sem kell, hogy bár négy híres geológus állapította meg a rétegek korát, azt hivatalosan nem akarták elhinni. Ezek után az emberi eszközöket négy különböző és a tudomány által elfogadott kormeghatározói eszköznek és módszernek vetették alá. Az egyik az ásványok mállásának vizsgálata, a második az úgynevezett „tefra”, a harmadik az atommagok hasadásán alapuló mérés, a negyedik pedig az urániumizotópos vizsgálat volt. Mit gondolnak, mit mutattak ki ezek a módszerek, egymástól teljesen függetlenül? Azt, hogy ezzel az emberi eszközök 250 ezer évvel korábban készültek! Mindez azonban nem jelentette azt, hogy akkor a tudomány keblére ölelte a megtalálókat és elfogadva ezeket az adatokat, az emberi történelem egyes korhatárait más korokra tolta át. Szó sincs róla – a mexikói leletekről sem beszélnek. Még mindig hiszik egyesek – nem is kevesen – hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik. Szakmunkákban a négy neves geológus véleményét nem idézik, a kormeghatározás eredményeit elhallgatják. És miután az említett megtalálók egyike az amerikai földrészen még két hasonló ősállat-csontot talált, amelyekben szintén találtak emberi nyílfegyverből származó hegyet – inkább valóságos hajszát indítottak ellene és tudományos körökben igyekeztek őt lehetetlenné tenni… Ez volt a tudomány válasza. Akit az ügy részletei érdekelnek, magyarul is elolvashatja Cremo már említett „Az emberi faj rejtélyes eredete” című könyvének „Kísérletek C. Ameghino lejáratására” c. fejezetében. Olvashatjuk azt az Odüsszeiát is, amit a mexikói leletek megtalálóinak kellett végigjárniuk és persze arról is értesülhetünk, hogyan akadályozták meg az erről szóló közlemények megjelentetését. Ez utóbbiak közé még

egy kézirat ellopása is beleértendő… Talán nem árt itt ismét közbeszúrni: azért van szó minderről egy UFO-król (is) szóló könyvben, mert azt állítjuk: ha valóban létezett előttünk egy másik emberiség („az elődök kora”, „aranykor”, „Atlantisz” stb., a név szabadon választható), akkor annak minden bizonnyal kapcsolatban kellett állnia egy repülő szerkezeteket használó civilizációval. Nem állítjuk – mert nem is állíthatjuk – hogy ez a civilizáció mindenképpen földönkívüli lett volna. Mert hiszen nem zárható ki, hogy egy földi embercsoport jutott olyan magas tudományos-technikai szintre, hogy alkothatott és használhatott repülő szerkezeteket. Ám még vannak más bizonyítékaink is arra nézve, hogy az emberiség régebbi, mint azt ma hisszük, és ezt szerteágazó, sokféle módon lehet bizonyítani. Erről persze külön könyvet lehetne írni, de nem ez a célunk. A többi bizonyíték esetében is az a közös vonás, hogy egykori magasabb technikát és tudományt tételez fel, mint amivel az emberek az ókorban vagy főleg azt megelőzően rendelkeztek. 1947-48-ban egy svéd kutatóhajó, az Albatros az Azori-szigetek körül végzett tengerfenékmélységméréseket. Eközben többször emeltek fel iszapot, földet, köveket a tengerfenékről. Egyszer egy rézlánc egyik szemét találták meg, amit az expedíció vezetője… atlantiszi eredetűnek tartott. 1950-ben az amerikai Atlantic kutatóhajó az Atlanti-óceán egyik víz alatti hegycsúcsának tetejéről sok apró kis korongot emelt ki. Átmérőjük kb. 15 centimétert, vastagságuk kb. 4 centimétert tett ki. Az egyik oldalukon simák, ám a másikon valamiféle mintázat látható, középen pedig bemélyednek, mint egy tányér. Több évig tartó kutatás árán derült ki, hogy a furcsa korongok nem természetes képződmények. Azt is el kell vetnünk, hogy az újabb korban egy hajóval együtt süllyedhetett a fenékre – ugyanis sehol a világon soha, semmilyen korban nem használtak, nem gyártottak ilyen alakú, méretű tárgyakat. 1970-ben az Atlanti-óceán fenekén egy nagy kövekből álló hatalmas falat találtak. Érdekes, hogy ez esetben nemhogy Atlantiszra nem gyanakodtak, hanem egyenesen azt mondták a felfedezők, hogy ennek semmi köze sem lehet az emberhez egyáltalán – olyan régi! Most megkérdezhetjük: netán pár százezer, vagy millió éves…? Mert akkor a dolog már ismerősen hangzana fülünknek. Latin-Amerikában nem csupán a nazcai rajzok jelentenek rejtélyt mind a mai napig. 1968-ban a chilei Andokban, ebben a vad hegységben 3200 méter magasan a Descabezado Grande nevű vulkán közelében két hatalmas sziklából kivésett-kirakott, minden kétséget kizáróan mesterségesen létrehozott platformokat találtak. Vagyis ezen a helyen valaha valakik két, összesen 700 négyzetméternyi sima felületet hoztak létre. Talán ahol a roppant tagolt hegyvidéki felszínen akadálytalanul leszállhattak a repülő szerkezetek…? Bolíviában egy expedíció 1873-74-ben a Sajama-hegycsúcs (6542 méter magas) közelében felfelé vezető, sziklamezőkbe vágott, egymással párhuzamos, több tíz méter hosszú „síneket”, vájatokat talált, amelyek fönt a csúcson hirtelen megszakadtak. Az egész egy kilövőállomás benyomását keltette, ahonnan valamilyen szerkezeteket indítottak fel a levegőbe. De kik és mikor…? A dél-amerikai kontinens magas hegyi tava a Titicaca. Minden jel szerint valaha ennek partján terült el a titokzatos város, Tiahuanacu. Ma viszont a város romjai tízegynéhány kilométerre találhatók a tótól. A tó vízszintje ma is csökken, méghozzá évi 2 milliméterrel. A romváros tó felé eső oldalán felismerhetőek az egykori kikötő nyomai. Ha a mai csökkenési-távolodási tempót tételezzük fel a régi korokra is és eszerint számolunk, akkor kiderül, hogy a várost még… harmadkorban építették! Holott az ember csak a negyedkorban jelent meg a földön, mondja a mai tudomány. Az is tény, hogy a romok alatt talált szerves maradványok C-14es kormegállapító módszerrel végzett vizsgálata minimum 25 ezer évet jelzett. Már önmagában is nagy dolog lenne, ha ezt a dátumot elfogadnák a város alapítása évének. 25 ezer évvel ezelőtt – a tudomány mostani állítása szerint – sehol a világon nem élt és nem is élhetett olyan embercsoport, amely városokat épített volna. Hisz mind tudjuk, akkor még csak ősemberek vándoroltak fel-alá a kontinenseken… (És mellesleg amikor emberek még nem is élhettek a dél-amerikai kontinensen – mert ezt is állítja a tudomány.) A franciaországi Lussac-les-Chateaux barlangjában az ősemberek elég sokat alkottak. Rajzaikat kőbe vésték. Akad ott egy olyan is, amelyről a tudomány emberei nem szívesen nyilatkoznak meg. A legszívesebben talán eltűntetnék. Pedig hát ez teljesen „legális”, már ami a keletkezése körülményeit és idejét illeti. Senki sem állítja, hogy 12 ezer évesnél idősebb lenne. Csak az a „baj”, hogy amit ábrázol, az egyáltalán nem illik bele a képbe – ismét csak nem… Egy ülő nőt látunk a rajzon, amely nagyon hasonlít a mai grafikusművészek munkáihoz, az illusztrációkon jószerével meg sem különböztethető. Fején egy turbánszerű sapkát visel – legjobb tudomásunk szerint az ősemberek ilyent nem hordtak. Érdekes viszont, hogy a hölgy nadrágot visel, méghozzá teljesen mai szabásút! Amelynek a szára, valamint a szintén eléggé modem zubbonyának ujjain, a csukló környékén egy

odavarrt szalag szorítja össze. Vagyis az egész olyan, mint egy ma használatos sportmelegítő. Vajon az ismeretlen kőbaltás, mamutvadász művész hol láthatott ilyent? Honnan vette a mintát? Mert hát csak úgy fejből ezt sem találhatta ki! Arról nem is szólva, hogy a ruhán jól látható egy kívülről rávarrt zseb is. Nehéz elhitetni velünk, hogy az ősemberek ilyen „szerelésben” jártak volna. Márpedig legalább egyszer, egy valakin látniok kellett ilyen ruhát, máskülönben hogyan tudták volna megrajzolni? És mielőtt valaki azt mondaná, hogy egy mai tréfáskedvű „barlangász” rajzáról lehet szó, megjegyzem: a véséseken, vonalakon a szakember könnyen láthatja, melyik régi és melyik vadonatúj. Ezenfelül ezt a barlangot is a tizenkilencedik századi nagy kutatási korszakban fedezték fel. És már akkor is olyan ruhát viselt a rajzon az a hölgy, amilyeneket az emberiség csak a huszadik század második felében kezdett hordani…! Ha már a ruháknál tartunk: egyes ausztráliai barlangokban, amelyeket szintén elég régen „kifestettek” vagy sziklarajzokkal borítottak az ottani ősemberek, ugyancsak fura öltözetekre lelünk. Az ott ábrázolt alakok is ruhát hordanak – ami csak azért feltűnő, mert akik rajzolták, azok a klíma miatt sohasem hordtak semmilyen öltözetet! Logikus a kérdés: akkor hát honnan vették az ötletet? Az olaszországi Val Camonicában több dologra derült fény. Az egyik – ezt hivatásos régészek bizonyították be – hogy 4 ezer évvel ezelőtt azon a környéken egy ismeretlen nép élt, amelynek hátrahagyott tárgyai – temetői, használati tárgyai, kerámiái, szobrai stb. – azt bizonyítják, hogy sokkal fejlettebb volt, mint az akkortájt bárhol Európában élő emberek. Honnan volt hát a többiekét meghaladó tudásuk? A választ esetleg ők maguk hagyták ránk. Merthogy a híres Val Camonica-i sziklarajzokon, amelyeket ez a nép készített, idegeneket látunk. Olyan űrsisakos emberalakokat, akik nemcsak a fejükön viselnek 4-20 ezer évvel ezelőtt biztosan nem látott felszerelési tárgyakat, hanem a kezükben is. Igen, az ottani ismeretlenek félkörvonalzóra vagy modern szerszámokra emlékeztető tárgyakat is tartanak a kezükben. Val Camonicában mellesleg a kutatók arra a belátásra jutottak, hogy miután ezek a sziklarajzok elkészültek, az ismeretlen népnek nyoma veszett. Vagyis elköltözött – bár nem tudni, hová? Ha elfogadjuk A rejtélyes elődök c. munkámban hangoztatott elméletet, miszerint az atlantisziak tovább éltek itt a Földön (vagy tán ma is itt vannak) és azok járták akkoriban a világot – akkor nem zárható ki az sem, hogy ezt a törzset, ezt a pár ezer embert magukkal vitték és valahol sokkal nagyobb esélyt adtak nekik, hogy fejlődjenek. Ezt a fejlődést különféle módokon még meg is gyorsíthatták. Hogy ne legyenek kétségeink: azok az idegenek (?) nem csak a mai Olaszországban fordulhattak meg. Szó volt róla, hogy az ausztrál bennszülöttek ősi rajzai is ebbe az irányba mutatnak. De a mai Üzbegisztán területén is találtak sziklarajzokat, ahol űrsisakos idegeneket láthatunk, vagy éppenséggel a mexikói Monté Albánban ábrázolt egyik „istenség” is egy nyilvánvalóan jól műszerezett sisakot visel a fején, a mellén is különféle műszerek kapcsolóit láthatjuk. A szintén mexikói zapoték indiánok egyik ábrázolásán régi isteneiket látjuk, amint a népre jellemző viseletben ballagnak szépen sorban. Csakhogy az egyikük mindenképpen kilóghat a sorból – ő ugyanis szkafandert és űrsisakot hord…! A Karib-tenger vidékén számos barlangban fedeztek fel régi rajzokat. Kubában, Venezuelában és a Yucatánfélszigeten igen tekintélyes számban találhatók ilyenek. Brazíliában 1974-ben találtak egy hatalmas barlangot, itt több száz rejtélyes és javarészt érthetetlen őskori sziklarajz látható. Emberi és emberhez nem nagyon hasonlító alakokat, és égitesteket látunk a falakon. Ott van a mi Naprendszerünk is – de akadnak ott más naprendszerek is! És látunk napokat, bolygókat, holdakat, de háromujjú emberi alakokat is. No és olyan szerkezeteket is ábrázoltak az ismeretlen művészek, amelyek felfelé emelkednek úgy, hogy alul hajtómű lövelli ki a tüzes gázokat… Az egyik olyan felfedezés, amelynek a régészetet és a történettudományt forradalmi változásokra kellett volna hogy ösztönözze (mondani sem kell, hogy ez nem történt meg) szintén dél-amerikai lelőhelyhez kapcsolódik. Christine Dequerlor a hetvenes években könyvet is kiadott felfedezéséről. De a hivatalos tudomány a szó szoros értelmében nem vett tudomást a felfedezéséről. Ami mellesleg úgy igazán nem is a hölgy felfedezése volt. Utólag derült ki, hogy más tudósok már húsz évvel korábban ráleltek leleteire, azokat le is írták, de munkáikat soha nem adták ki és a szerzőket eltanácsolták a közlésektől. De ezt csak mint igen jellemző adalékot közlöm azoknak, akik nem hisznek a „tiltott régészet” létezésében és azt állítják, hogy a tudomány világában ilyesmi nem fordulhat elő… A perui El Toro Muerto vidékén a régésznő több ezer őskori sziklarajzot látott. Geometriai formák és néhány másutt is látható, már-már közönséges részleten kívül talán sehol a világon nincs együtt, egy helyen ennyi „kozmikus”, „idegen” ábrázolás. Száz és száz szkafanderes alak járkál, repül, lebeg, valamilyen szerkezeteken emelkedik fel vagy süllyed alá az „égből”. És a jelek szerint ezek a rajzok nem régebben, csak mintegy 10001200 évvel ezelőtt készültek (az ottani indiánok akkor voltak kőkorszaki szinten).

A szkafanderes idegenek minden csoportos rajzon együtt szerepelnek a földi emberekkel, akiket a művészek sokkal egyszerűbben, kevesebb vonallal örökítettek meg. Az idegeneken jól látható; hogy vastagabb ruhát hordanak, fejükön mindig sisak van és technikai jellegű szerkezeteket is látunk némelyikük ruháján, testén. A sisakok tetején felmeredő antennákat látni, sohasem egyet vagy kettőt, hanem hármat vagy négyet. A rajzolók szellemesen jelezték, hogy a sisakok arcrésze meg-megcsillant, vagyis ott egy átlátszó anyag volt. Az idegenek különben a rajzok szerint ügyet sem vetettek a gravitációra, azt lokálisan ki tudták kapcsolni. Ők mindig lebegnek, míg a földi emberek nehézkesen cipelik öntestük súlyát a földön. És az is érdekes, hogy az idegenek járműveit is látni! Afféle vízszintes csónakokat, amelyekkel a levegőbe emelkednek vagy visszaereszkednek a földre. Ezek nem csónakok, hisz nem halakat vagy hullámokat, hanem csillagokat, holdakat rajzoltak melléjük! De van olyan rajz, is, amelyen egy teljesen zárt szerkezetből lép ki egy idegen. Itt is van antenna bőven. Márpedig azt, hogy más lények rádiót, elektromágneses hullámokat használnak és azok vételére majd vékony fém rudacskák szolgálnak… Bizony ezt egy kőkorszaki szinten élő nép nem találhatta ki magától. Valami megint csak azt súgja nekünk, hogy itt aligha fantáziáról lehetett szó. Már csak azért sem, mert az idegen járművek döbbenetesen hasonlítanak az itáliai Val Camonicában és egyes ausztráliai sziklarajzokon ábrázolt szerkezetekre. Nem lehet kétséges, hogy itt igazi UFO-kat látunk! A rajzoló indiánok ráadásul néhol szemmel láthatóan igyekeztek, hogy megörökítsék és így az utódaiknak bepillantást engedjenek a szerkezetek belsejébe is. De ebből szinte semmi sem látszik, a törekvést nem koronázta siker. Viszont látunk olyasmit is, amit a huszadik századi UFO- megfigyelések egy részénél mint nagyon különös és jellemző dolgot írtak le a szemtanúk: egy nagy hajóból több kicsi UFO száll ki, majd valamilyen feladat elvégzése után ismét beleszállnak, egyesülnek. Ecuador északi részén ottani régészek kis szobrokat találtak a földben. Ezek egyiptomi papokat ábrázoltak, tekintve arcvonásaikat és öltözetüket. A leletek mellett akadtak még egyéb tárgyak, mint például fegyverek, ékszerek, tükör stb. Az atom-naptárnak nevezett módszerrel végzett kormeghatározás az összes tárgy korát 18 ezer évben állapította meg! Hogyan lehettek Dél-Amerikában egyiptomi öltözetet viselő szobrocskák… 13-14 ezer évvel azelőtt, hogy az egyiptomi civilizáció egyáltalán létrejött? Vagy a szobrok nem azt ábrázolják, hanem egy másik civilizáció férfiait, akikről aztán később az egyiptomiak (és az ecuadoriak) lemásolták a külsőségeket? Vagyis akkor, amikor a kedvenc szkeptikus, vaskalapos tudósaink, „tények tisztelői” szerint sehol a földtekén nem élt egyetlen fejlettebb ember sem, kizárólag félmeztelen, kóborló, primitív ősemberek! A tudás megelőzte a kort, ez pedig nem lehetséges a mai tudomány szerint. Ám annak, hogy a tudás mégis egy korábbi korból maradhatott itt, számos tárgyi bizonyítékát láthatjuk, olykor egyes múzeumokban is. Találtak például korukat messze megelőző gépeket, eszközöket. Csak a Római Birodalom korából, csak Európában két zsebszámológépről is tudunk, jelenleg Rómában és Párizsban, egy-egy múzeumban láthatók. Nem digitális számítógépről, hanem hordozható kicsiny „abakuszról” van szó. Vagy ott van például a sokat emlegetett antiküthérai lelet, amely a huszadik század elején a Földközi-tengerből került elő és amely megtisztítás után egy bonyolult, csillagászati számításokat-végző, sok, gyárilag készített apró fogaskerékből állt össze. A kétezer évvel ezelőtt használt szerkezettel a tengeren járó hajósok megállapíthatták pontos tartózkodási helyüket. Nyilvánvaló, hogy nem csak egy ilyen szerkezet létezett, bár ezt gyárban kellett hogy előállítsák, annyira pontosak a fogaskerekek és sorozatgyártásra utaló jelek is vannak rajtuk. Csak azt nem tudjuk, hol volt az az ipari háttér, amely lehetővé tette volna 2000-2100 évvel ezelőtt az ilyen szerkezet előállítását, ráadásul sorozat- gyártását. Ráadásul nem ez volt az egyetlen, a szó modern értelmében vett „számítógép”, ami fennmaradt. Valami tehát azt súgja nekünk, hogy létezett valahol nemcsak egy „gyártó központ”, hanem valamiféle – bár feltehetően nagyon minimális – társadalmi igény is az efféle szerkezetek használatára. Nagyon röviden ismertetek egy, a világ túlsó végén fellelt szerkezetet. Új-Guinea Apraphul szigetén, ahová az európai civilizáció alig száz éve jutott el, az 1980-as években régészek kötelek és csigák időtől szétmart együttesét találták meg. Kiderült, hogy ez egy kezdetleges, mechanikus erővel mozgatott számítógép volt, amely valamikor – a mi időszámításunk szerint – Kr.u. 850 körül épült. A tudósok rekonstruálták a gépet. Olyan szerkezet volt ez, amely bináris számrendszerben működött, természetesen anélkül, hogy mindenféle elektromosság, elektronika, bármilyen áramkörök stb. léteztek volna benne. Csigákat, köteleket, „dobozokat”, horgokat, rugókat alkalmaztak. Egy mechanikus számítógépet alkottak hát, amely főbb elveit tekintve teljesen úgy működött, mint egy mai gépezet. A bináris rendszerben alkalmazott 0 és 1 számokat nem elektromos feszültségek kódolták, hanem a kötelek helyzetével jelezték. Egyegy dobozba lyukon futott be a kötél, ez volt a „0” helyzet. Ha meghúzták a kötelet, az kijjebb jött, ez lett az „l”-es helyzet. Feltételezik, hogy a készüléket – amely sok száz hektáros területen feküdt – csak néhány

hozzáértő „pap” vagyis korabeli „tudós” működtette, a többi segéderőnek fogalma sem volt az egésznek nemcsak a működéséről, de a céljáról sem. Nem kizárt- és ezt nem én mondom, hanem a megtaláló amerikai régészek céloztak rá – hogy egy külön kaszt foglalkozott mindezzel és maga alkotta a gépeket. Az is lehetséges – de ezt már én teszem hozzá – hogy valakiktől kapták a tudást, persze részlegesen, és az első papok láttak is ilyen készülékeket, de azok árammal működtek. Itt viszont ezeknek az igazi, Idegenek által működtetett számítógépeknek csak korcs változatai, gyenge utánzatai készülhettek el. Talán akkor, amikor az Idegenek már elmentek. Ami a szerkezeteket illeti, röviden elmondjuk még, hogy az apraphuli bennszülöttek feltalálták – vagy csak ismerték? – az előjelváltót, az és-kapukat, a vagy-kapukat. A gép segítségével logikai feladványokat is meg tudtak oldani. A kötelekhez mindig biztosították a minimális feszességet, lényegében tehát együtt volt minden egy digitális számítógép összes vezérlő „áramköré”-hez. A géppel nem csak analóg szorzást, hanem bonyolult matematikai műveleteket is elvégezhettek, csak azt nem tudjuk, hogyan tárolták az információkat. A szerkezet maga hatalmas volt, mint említettük. Csak maga az „agy” egy teljes négyzetkilométert foglalt el. Több ezer korhadó fadobozra is leltek a csigák maradványai mellett. Ezek voltak a billenő elem-dobozok, amelyek nyolcas sorokban álltak valaha egymás mellett – ezrével! Minden nyolc dobozos sor egy-egy nyolcbites szót alkotott. A szerkezet működésének további leírását megtalálják A rejtélyes elődök 2. című kötetemben, így arra most nem használjuk el az itteni helyet. Persze rögtön felmerül bennünk a kérdés: kik használták ezt? Valóban használták-e? Milyen társadalmi igény hozta létre a „digitális, bináris” „számítógépet” az új-guineai őserdőben? Vajon honnan jött az ötlet? Nehezen hihető, hogy körülbelül 1100 évvel ezelőtt éppen ott, éppen akkor a bennszülötteknek ilyen igényeik lettek volna. A kőkorszaki szintről csak az utóbbi évszázadban lassan-lassan letérő bennszülöttek ezer évvel korábban ennyire igényesek lettek volna? Egy kis számítógépezés nélkül el sem tudták képzelni életüket az őserdőben…? Mi természetesen sejtjük, hogy a dolognak hol lehet a gyökere. Ahogyan egyes feltételezések szerint az egyiptomi fáraók is azért építettek piramisokat, mert azt hitték, abban halhatatlanok maradnak (látták az Idegeneknél a piramis-effektust létrehozó szerkezeteket), hát talán itt is erről lehet szó? Mindenképpen nagyon furcsa, hogy ennyire elmaradott embereknél ilyen csúcstechnológiai gépezetek bukkannak fel. Ennél már csak egyetlen különösebb dolgot tapasztalunk – és ezt jelenleg. Az őskori számítógépet egy világszerte ismert tudományos folyóirat (Scientific American) közölte le még a nyolcvanas években. Nos, most már lassan a következő évezredben vagyunk – és semmi visszhang, semmi további kutatás, és főleg – semmi magyarázat! Érdekes, hogy a kutatóknak eszükbe sem jut tovább menni ezen a szálon. Legalábbis nem hallani, nem olvashatni arról, hogy a régészek, történészek, tudománytörténészek közül bárki is ráharapott volna erre a szenzációs leletre. Úgy mentek el mellette, mintha sohasem létezett volna. Pedig ha ez igaz, akkor legalább akkora visszhangja kéne legyen az apraphuli számítógépnek, mint annakidején Tutanhamon sírjának vagy az altamirai barlang festmények felfedezésének. Mi csak feltételezésekbe menekülhetünk, hiszen lám azok, akiknek választ kellene adniok kérdéseinkre – vagy azt legalább meg kellene próbálniuk! – a fülük botját sem mozdítják. Ezért „fantáziálhatunk” arról, mi haszna, értelme, alkalmazása volt egy ilyen szerkezetnek? Talán az Idegenek, vagy az „atlantisziak” (akik persze nem pusztultak el 11.500 évvel ezelőtt egy totális katasztrófában, birodalmuk csak részben semmisült meg, és akkor vitték le á föld alá?) talán éppen itt okították ilyen látványos módon az egyszerű erdei fiatalokat arra, mi is az a matematika, a logika, hogyan működnek a számítógépek stb. Nagy a csábítás, hogy ideírjunk egy-két érdekességet, nyugtalanító rejtélyt a piramisok világából is. De ezt most hagyjuk, erről számtalan egyéb könyvben olvashatnak. Talán már az ún. bagdadi elemet sem említjük meg külön - ez egy kétségtelenül ókori eredetű kicsiny tartály, amelyben elektromos áramot termeltek rézrúd és a köréje öntött borecet (mint elektrolit) segítségével. Így érthető, hogyan vontak be arannyal nem-arany tárgyakat, ékszereket annak idején. Már volt róla szó, hogy az egyiptomi ábrázolásokban villanykörtéket, kábeleket, szigeteléseket, foglalatokat is láthatunk. Tegyük hozzá az abüdoszi reliefet, amelyen egy teljesen a maiakhoz hasonló… helikopter látható! A repülő eszközök amúgy sem tartoznak a ritkaságok közé a… régészeti leletek között sem. Az egyiptomi sírokban tucatszámra találtak már olyan fából faragott „madarakat” (így nevezte el mindegyiket a hivatalos régészet), amelyek között több döbbenetesen pontos makettja egy- egy huszadik századi katonai vadászgépnek. Ez azért is érdekes, mert Peruban és más dél-amerikai lelőhelyeken is felleltek ilyeneket, igaz, ott fémből készültek és első pillantásra nemcsak a repülési szakértők, de a gyakorló pilóták is az amerikai „F” sorozat (F-

16-os, F-18-as, stb.) vadászgépeinek mondták őket. Mármint hogy azokat ábrázoló modern modellek! És csak utána csodálkoztak, hallva, hogy ezeréves sírokból és más lelőhelyekről kerültek elő… Csak azt ismételhetem, amit már a „mitológiák” kapcsán is írtam: ez olyan sok egybeesés, hogy azt már nem lehet a véletlennek tulajdonítani.

4. UFO és… csillagászat Erre a fejezetre már csak azért is szükség van ebben a könyvben, mert a legtöbb ember – a műveltek is – felültek annak a tévhitnek, hogy „az örökké az eget kémlelő csillagászok sohasem láttak még UFO-t, ezért nehéz hinni azok létezésében”. Ez egy hivatalosan suttogott, olykor harsogott álláspont, aminek természetesen egyetlen eleme sem igaz. Már az sem, hogy a csillagászok „örökké” az eget lesnék. Egy kicsiny részük az, aki valóban rendszeresen kémleli az eget, nagyobb részük ezt csak olykor-olykor teszi, és vannak olyan csillagászok is, akik elméleti számításokat végeznek, vagy asztrofizikusok, rádiócsillagászok stb., akik a maga fizikai valóságában nem sokszor nézik az „eget”. És ez így van jól, hiszen az egy szakmán, egy tudományágon belüli szakosodás ma már elkerülhetetlen, ám mindenképpen pozitív dolog. Az eget kémlelő emberek azonban mindig láttak UFO-t, tehát a tudománynak ezzel nemcsak manapság, hanem már nagyon régen foglalkoznia kellett volna. Ha emlékeznek még a könyvünk elején, az előszó helyett közölt, kitalált történetre – bizony már a frank birodalom idején is láthattak az emberek UFO-kat és láttak is. Meg jóval korábban. Olykor azon korok tudományosan valamennyire képzett emberei, és rengeteg laikus volt szemtanúja a különös égen száguldó repülő eszközök felbukkanásának. Bizony, ezek akkoriban még túlságosan is „azonosítatlanoknak” bizonyultak… E látogatásoknak és „látásoknak” híre máig fennmaradt. Időrendben a legelső, amelyről tudomásunk van (írásos beszámolóval együtt) az a már a történeti részben említett III. Thotmesz – Tutmózisz – fáraó uralkodásának idején bekövetkezett kettős UFO-leszállás Egyiptomban. Kr.e. 708-ban Rómában még királyok uralkodtak. Akkor éppen a szabin származású Numa Pompilius uralkodott (715-673). Egy napon egy bronzpajzs zuhant le az égből a város mellett. A rómaiak felszedték a tárgyat, amely egy pajzshoz hasonlított. Alakja és a hátul lévő „fogantyúk” erre engedték következtetni az egyszerű embereket. Ha valóban az égből – értsd: az űrből – zuhant volna le, nyilván elég, vagy nem kelti egy mesterségesen készített tárgy benyomását. Mivel nem égett el, de kétségtelenül fentről zuhant le, azt kell hinnünk, hogy egy aránylag alacsonyan száguldó szerkezetből esett ki. Az elveszített alkatrész vagy külső burkolat-darab aztán hihetetlen karriert futott be Rómában. (Akkor még senki sem sejtette, hogy a jelentéktelen kis településből pár száz évvel később egy világbirodalom központja lesz.) A király és a lakosság az istenek ajándékának vélte az égből érkezett tárgyat, külön szentélyt építettek neki, mi több – idővel egy külön papi rend alakult, amely az „isteni pajzsot” védelmezte, imádta. Biztonságáról úgy gondoskodtak – olvashatjuk ezt a korai római történelemben („mitológiában”), hogy tizenegy hozzá mindenben hasonlító másolatot készítettek és a tizenkét pajzsot együtt őrizték, nagy ünnepségeken tizenkét pap hordozta körbe a városban. Így egy idő után már senki sem tudta, melyik az igazi, mind a tizenkettőre vigyáztak. A későbbi századokban, a történelem viharaiban aztán nyoma veszett a pajzsoknak, sajnos nemcsak a hamisaknak, de az igazinak is. Kr.e. 461-ben a korabeli római leírásokban, krónikákban több UFO-t is említenek, amelyek meglehetős pánikot okoztak és a jövendőmondó Szibilla-könyvekben gyanús jelként értelmezték. Még mindig a rómaiaknál maradva, Kr.e. 340-ben Róma háborúban állt egy szomszéd állammal. A döntő csata előtti éjszakán a két római konzulnál egy rendkívül nagytermetű („óriás”) idegen jelent meg és elmondta előre, hogyan fog lezajlani a csata, melyik fázisában mi fog történni és melyik hadvezér marad holtan a csatatéren. Minden pontosan „bejött”. De hagyjuk ott a rómaiakat. Akkoriban is voltak kutató kedvű emberek, mondhatni tudósok, akik nemegyszer fürkészték az eget. Rajtuk kívül a tengerészek, pásztorok és katonák voltak azok, akik rengeteg időt – életük nagyobb részét – töltötték folyton szabad idő alatt. így éjjel-nappal akaratlanul is figyelhették, figyelték az égboltot és észrevették jelenségeit. A katonák ráadásul folyton úton voltak, nagy területeket jártak be gyalog, ami időigényes is volt. Kr.e. 332ben Nagy Sándor a világhódító, három földrészre kiterjedő hadjárata során éppen a libanoni Türosz várát ostromolta – nem sok sikerrel. A vár jól védhető volt, a védősereg is kiképzett és jól ellátott, felszerelt – hát múltak a hetek, sőt hónapok és a máskor oly diadalmas makedón seregek nem jutottak eredményre. Az egyik napon, amikor Sándor csapatai éppen primitív, de azért általában hatásos kővetőgépeivel és gyújtónyilakkal lőtte a várat, háromszögalakzatban repülő „pajzsok” bukkantak fel az égen. A kerek, fémesen csillogó szerkezeteket az akkori emberek nyilván az általuk is használt hasonló eszközhöz: a pajzshoz hasonlították és nevezték el. Nem tudni, miért, de Nagy Sándor mellett kötelezték el magukat az Idegenek, tüzes villámokkal

réseket ütöttek a bástyákba. A macedón sereg rohamot indított és el is foglalta Türoszt. A repülő szerkezetek csak ekkor repültek el, ismét háromszögalakzatban. Persze mondhatná valaki, hogy mindez mese, a győztes királyok nemegyszer holmi isteni segítségről regéltek, ezzel is jelezve, hogy a égiek mellettük állnak. Ám a történet nem Nagy Sándortól vagy körétől származik. A fiatal király hosszas vándorlásai alatt mellesleg többször is felbukkantak az UFO-k és ezekről mindig más és más történetírók számoltak be. Már csak azért sem dicsekedhetett volna mindezzel Sándor, mert az „égiek” olykor ellenfelei pártját fogták. Egyszer a folyón átkelő seregét támadta meg két „égen szálló ezüst pajzs”. Már akkortájt is előfordult, hogy egy-egy nagyobb méretű UFO éjszaka kivilágítva bukkant fel és vagy nagyon lassan mozgott, vagy hosszabb ideig egyhelyben lebegett – amint az manapság is megesik, évente számos ilyen jelentés érkezik. Nos, a Krisztus előtti harmadik században – pontosan 234-ben, 223-ban és 331ben az akkor ismert világban háromszor is feljegyeztek ilyesmit. A szemtanúk azt állították, hogy egy Hold (telihold?) helyett hármat láttak az égen és mind egyformán erős fényt árasztott… Még mindig abban a században maradva, Kr.e. 217- ben Praenesta mellett a rómaiak repülő pajzsokat láttak az égen. Ez fényes nappal történt egyéb fényjelenségek mellett. Capua mellett állítólag „kigyúlt az egész égbolt” és „egy hold alászállt”. Nem zárható ki, hogy eredetileg egy természeti jelenség, valamilyen vulkáni vagy egyéb katasztrófa történt, de arra is gondolnunk kell, hogy egy UFO járt szerencsétlenül, hajtóműve felrobbant vagy más történt. Mindenképpen jellegzetes, hogy a szemtanúk még sok évvel később is „alászálló holdról” beszéltek. Ami földre szálló szerkezetre utal. Mivel a rómaiak megrögzött krónikaírók és eseményfeljegyzők voltak, hát abból az időből a legtöbb hír éppen tőlük származik. Kr.e. 134-ben, 122-ben és 113-ban Róma környékén több helyről is egy időben sokan látták „alászállni a Marsot”. Mivel a jelenség minden alkalommal csak pár percig tartott, nem mondhatjuk, hogy valóban a Mars bolygóval történt valami (akár csak látszólagosan). Talán vörös fényben úszó UFO-król volt szó? Hiszen ez a jelenség manapság is elő-előfordul. Kr.e. 91-ben Rómától északra láttak feltűnni egy „tűzgolyót”. Ez persze lehetett bármi más, például természeti jelenség. Akárcsak egy meteor is, amely végigszáguldott az égbolton – sajnos mára e pár szón kívül a jelenségnek semmi egyéb jellemzője nem maradt fenn. Viszont ugyanabban az évben Spoletum környékén döbbenetes élményben részesültek az arrafelé élők, ezt már semmiképpen sem nevezhetjük meteornak vagy egyéb, természetes jelenségnek. Ott egy aranyszínű tűzgolyó ért földet. Amikor leszállt, még kicsinek látták, ám a földön tartózkodva megnövekedett és nagy fényt árasztva… ismét felemelkedett. Kelet felé repült el és közben olyan nagyra nőtt, hogy eltakarta a Napot is. Nyilvánvaló, hogy minden évszázadban valahol a Földön láttak ilyesmit. De Európában a krónikák hiányosságai miatt vagy 800 éves szünet állt be. Végül Kr. után 776-ban a Ruhr-vidék mai városa, Hohe Siegburg fölött láttak „két repülő pajzsot”, amelyek aláereszkedtek. Ott éppen egy várostrom dúlt, így a felek azzal magyarázták az idegenek megjelenését, hogy azok őket akarták segíteni az ellenséggel szemben. Nagyon érdekes viszont az, ami Kr.u. 840-ben történt a frankok földjén. Számos vidék parasztjai tettek hivatalos panaszt a hatóságoknál, miszerint „felhő-hajók” repdesnek földjeik felett és valamiféle sátáni idegenek mérgezik a termést, sőt az állatokat is. Ezt hallva óhatatlanul az jut eszünkbe, hogy az elmúlt évtizedekben hasonló dolgok történtek három földrész farmereivel is, akik szintén legyilkolt állatokat találtak földjeiken. A parasztok láttak az égen különös szerkezeteket szállni, olykor egészen alacsonyan. Mindezt Agobard püspök krónikájából tudjuk, a parasztok ugyanis többek között hozzá is fordultak, panaszaikkal. A püspök még azt is írta, hogy egy ilyen idegen „felhő-hajó” a földre esett és a benne ülő utasokat – „három férfiút és egy nőszemélyt” – a parasztok jogos felháborodásukban agyonvertek. Elgondolkozhatunk a dolgon. Természetesen nem biztos, hogy valóban lezuhant vagy leszállt egy UFOszerű szerkezet, a püspöknek talán ezt mesélték csupán és ő elhitte. Ha igaz lenne, akkor abból messzemenő következtetéseket vonhatnánk le arra nézve, vajon kik is ültek ezekben a repülő szerkezetekben a IX. században, és azok honnan jöttek, mit akartak, milyen tevékenységet folytattak ott és akkor…? De mi maradjunk csak annyiban, hogy a parasztok repülő szerkezeteket láttak 840-ben frank földön. Mert hiszen ha ilyeneket nem látnak, a rossz termést és az állatok elhullását nem ehhez, hanem egy másik ürügyhöz kötik. Boszorkányokra, időjárásra, átkokra vagy hasonlókra gyanakodtak volna. A középkorban, különösen Európában ha láttak is ilyesmiket, vagy nem gyakran jegyezték fel, vagy a feljegyzések megsemmisülhettek. Ne feledjük, olyan társadalmak éltek akkor földrészünkön, amelyekben az írástudók aránya alig haladta meg az 1 százalékot (vagy azt el sem érte). így aztán még annak is nyoma veszett, amiről egy-egy vidék lakói évtizedeken át beszéltek. Nem is szólva mindarról, amit láttak, tapasztaltak.

1557-ben Bécs és Nürnberg felett repültek el UFO-k. 1762-ben, december 5-én az angliai Devonshire grófság Bideford városában egy este váratlanul nappali világosság öntötte el az egész várost. A fényforrás a magasból lassan ereszkedett alá. Mindössze hat percig láthatták a vakító és minden tanúvallomás szerint egyetlen pontból sugárzó fényt, amely akkor váratlanul kihunyt, eltűnt a forrása is. Ha lett volna ott egy csillagász vagy szinte bármilyen természettudós, sokat profitált volna a jelenségből. 1790. június 12-én (észrevették, hogy az utóbbi kétszáz évben már napra pontosak a dátumok is, hála a pontos feljegyzéseknek, később pedig a sajtónak!) a franciaországi Alenconban leszállt egy UFO! Mellesleg ez a szerkezet ismét egy pofont ad azoknak, akik váltig állítják, hogy az UFO-jelenség csak a huszadik század második felében kezdődött… Az alenconi azonosítatlan repülő tárgy földet érésének az írásos beszámolók szerint több tanúja is volt. Ezek persze riasztottak másokat is. Végül jókora tömeg verődött össze a helyszínen. A korabeli krónikások szerint az UFO gömb alakú volt. Miután földet ért, megnyílt rajta egy ajtószerű nyílás és azon egy különös öltözetű ember lépett ki. A beszámolókban mintha éreznénk némi habozást, de abban azért megegyeztek a szemtanúk, hogy ez alighanem ember volt. A furcsa öltözék pedig – mai eszünkkel csak erre tudunk gondolni – valamiféle szkafander, pilóta-öltözet lehetett. A nézők kezdetben azt hitték, tőlük ijedt meg az a valaki, mert gyorsan elrohant egy közeli kis ligetbe. Ám az ok alighanem műszaki meghibásodás lehetett. Erre azért gondolunk, mert egy perccel később az azonosítatlan repülő objektum felrobbant! Nem tudni, maga a pilóta hozta-e működésbe az ilyen vészhelyzetek esetére rendszeresített detonátort, vagy a hajtóművel történt valami baj és a visszaszámolás már megkezdődött, az idegen ezért is menekült el a járműből…? Tény, hogy őt a helybeliek még sokáig keresték, de sohasem találták meg. Nem új dolog már maga az ötvenes-hatvanas években oly népszerű elnevezés: „repülő csészealj” sem. Akkoriban a legtöbb UFO-nak ilyen formája volt, és ez ma is igaz. Ám Észak-Amerikában már száz évvel korábban is láttak ehhez hasonlókat. Elég sok sajtóhír olvasható ma is az 1850-es, 60-as, 70-es és 80-as évek amerikai lapjaiban. 1875. január 9-én például a Denison Daily News of Texas című lapban olvasható a hír, hogy egy Martin nevű farmer azon a környéken egy – és most hadd idézzem szó szerint - „csészealj formájú repülő tárgyat” látott. És most nézzük meg, igaz-e az a – Magyarországon még ma is nemegyszer hangoztatott – ellentábori érv, hogy „csillagászok soha nem láttak UFO-t”? Nálunk ennek ismételgetése már csak azért is hamis, mert hiszen az erről szóló adatokat én is, mások is leközöltük már a 80-as évek második felében és később nemegyszer. Könyvekben és sajtótermékekben megírtuk, rádióban és tévében elmondtuk. A hamis állítás mégis él, ezért kénytelenek vagyunk itt most – igaz, már rövidített formában – megismételni némelyik ilyen megfigyelést. Charles Messier, a modem csillagászat egyik megalapítója, korának kétségtelenül és elismerten e téren a legnagyobbja (1731 és 1817 között élt) 1777. június 17-én nem is egy, hanem egyszerre több UFO-t látott. Az azonosítatlan tárgyakat körnek, sötét korongoknak írta le és erről tudományos feljegyzést készített. Egy másik csillagász, kinek neve nem maradt fenn, cikket írt az Annales de chimie et de physique című kémiai és fizikai évkönyvbe. Az írás 1820. szeptember 7-i dátummal jelentette, hogy az azt megelőző hetekben többször is látott „kötelékben repülő” (mai kifejezés) UFO-kat. Ezek két irányban, szigorúan katonás rendben repültek, lencse alakúak voltak. Amiben nem nehéz felismernünk a száz-kétszáz évvel később megfogalmazott „csészealj”- alakzatot. A genfi csillagászati intézet munkatársai talán csak nem voltak amatőrök? Ők ugyanis főnökük, Dr. Wartmann vezetésével 1831. szeptembertől novemberig majdnem minden éjszaka láttak UFO-kat! E rengeteg megfigyelést az intézmény naplójába vezették be, napról napra – helyesebben éjszakáról éjszakára. Ugye, nem kell mondanunk, hogy akkor még nem léteztek repülőgépek és más, emberi kéz által készített repülő szerkezetek sem? Aminthogy nem voltak ilyenek az őskorban, a középkorban sem. És az emberek mindig láttak „lencse” alakú repülő tárgyakat. 1845 májusában Capocci nápolyi csillagász szintén huzamosabb ideig egy UFO-csoport repkedését figyelte meg és ezt le is írta. 1855-ben egyszerre két német csillagász: Schmidt és Ritter műszerek nélkül, szabad szemmel figyelhettek meg egy közelben repülő… mit is? Közös cikkükben ezt így írták le: „Egy nagy hajó úszott a levegőben”. 1859 szeptemberében Richard Carrington angol csillagász a Redhill-obszervatóriumban dolgozott. Egy éjszaka két, nagy fényt árasztó testet látott. Hogy elejét vegye a későbbi vitáknak, rögtön azt írta tudományos beszámolójában, hogy ezek nem meteorok voltak, mert egészen másképpen viselkedtek. Például repülés közben pályát, repülési irányt változtattak. A Carrington által leírt, fényeket árasztó UFO-k teljesen olyanok voltak, mint amilyenekről a mostani szemtanúk szoktak beszámolni.

1863. április 27-én dr. Wolff csillagász (a korabeli tudományos sajtóban legtöbbször csak a kutatók, cikkírók vezetéknevét írták le) egy egész UFO-flottillát figyelt meg. Méghozzá huzamosabb időn keresztül. Ezek mozgása, sebessége stb. kizárta azt, hogy természetes képződmények, pl. meteorok lehettek volna. 1868 júniusában egy másik britföldi obszervatórium, az oxfordi csillagászai figyeltek meg olyan repülő testeket, amelyek nagy sebességgel szálltak, aztán váratlanul megtorpantak „a levegőben”, majd ismét nagy sebességgel folytatták útjukat. Olykor ugyanígy változtatták a repülési irányukat is. Nem csupán a Földön vagy földközelben láttak UFO-kat a csillagászok. Ahogyan tökéletesedtek a műszereik és fordult figyelmük a közeli bolygók és a világűr felé, úgy szaporodtak a kozmoszbéli UFOmegfigyelések is. Galle csillagász 1873-ban huzamosabb időn keresztül a Marsot figyelte. Augusztusban aztán azt vette észre, hogy – idézem szó szerint – „a bolygó felszínéről a Föld felé indult egy tüzes lövedék”. Hogy nem káprázott a szeme, azt megerősítette egy másik csillagász, aki ugyanazt az éjszakát szintén a Mars bolygó megfigyelésével töltötte. Dr. Sage is látta a „lövedéket”, ami mai feltételezésünk szerint nem okvetlenül rakéta lehetett, talán inkább egy nagyméretű UFO, amit a Nap világított meg és ezért intenzív fényforrásnak látszott. De persze nem zárható ki, hogy bár ketten is látták, mégsem UFO volt, hanem egy természeti jelenség. 1880. augusztus 20-án Trecul francia csillagász és a tudományos akadémia tagja egy „anyahajót” látott. Így nevezik a szakmában azokat a nagyobb méretű UFO-kat, amelyek egy vagy több kisebb repülő tárgyat hordoznak, azok belőlük kiszállnak és általában oda vissza is térnek. Trecul csillagász is egy igen nagyméretű UFO-t látott saját szemével, amelyből egy kisebb távozott. „Mintha a nagyobbik megszülte volna kisebbiket” – írta róla a csillagász igen plasztikusan. Akkoriban nem volt ritkaság az európai és amerikai tudományos folyóiratokban az efféle közlés. Ám ha valaki ebből arra következtet, hogy abban a században sokkal kevésbé kritikus volt a szakmai „rosta”, az ellenőrzés (nevezhetjük cenzúrának is) a tudományos sajtóban, az téved. Akkor is ellenőriztek mindent, amennyire lehetett, de a tudomány még nem volt olyan vaskalapos (csak egyes képviselői), mint amilyen most már intézményesen is azzá lett. Nem véletlen, hogy a huszadik században a tudományos folyóiratokból gyakorlatilag kitiltottak minden UFO-anyagot és az a kolléga, aki ennek ellenére mégis efféle „kutatásokkal”, vagy akár csak e tárgyban megnyilvánuló érdeklődéssel kacérkodott, azt a szakma ellehetetlenítette. Erről minden csillagász mesélhetne egy-egy történetet – és sokan meg is teszik… Akkoriban azonban, ismétlem, a tudományos folyóiratok kis túlzással „tele voltak” UFO-hírekkel, megfigyelésekkel, beszámolókkal. Nem igaz tehát az sem, amit a másik oldal, nevezetesen az UFO-hívők állítanak nagy hévvel: hogy a tudomány soha nem foglalkozott ezzel a fontos kérdéssel. Bizonyos mértékig tehát a csillagászok nem zárkóztak el, sokuk számára ez is megfejtendő tudományos titkok közé tartozott és ha alkalom nyílik rá, dolgoznak is rajta. Paradox az állítás, de minden jel szerint a XIX. században sokkal több esély lett volna az UFO- jelenség tudományos magyarázatára (vagy annak legalább a megkísérlésére), mint van-volt a huszadik században és utána. Aki ezt nem hiszi, annak azt ajánlom, keresse meg a L ’Année Scientifique francia nyelvű tudományos folyóirat 1871. évi 8. számát. Ott egy tudós arról számol be, hogy azon év augusztus 29-én többen többfelé valóságos tömeges UFO-járást figyeltek meg. Kilenc évvel korábban – tudjuk meg a tudományos sajtóból – Franciaország fölött cső alakú UFO-kat láttak, ezek is „anyahajók” voltak, mint az a szemlélők számára rögtön bebizonyosodott. A nagy hajóból „lencse alakú kisebb korongok szálltak ki”. Vagy nem árt megemlíteni a kifejezetten a csak és kizárólag csillagászati folyóiratot, az angol nyelvű Astronomical Register XXIII. kötetének 203-as számában Schafarik prágai csillagász beszámolóját. Ő 1874. április 24-én Prága fölött egy csillagdából a Holdat figyelte. Meghatározhatatlan távolságban egy UFO bukkant fel, amely éles fényt bocsátott ki magából. Hogy a jelenség a Föld közelében, vagy esetleg a Hold közelében, vagy valahol a két égitest között bukkant fel, nem tudható, maga Schafarik sem tudta megállapítani. Hogy a Hold sem mentes az UFO-tevékenységtől, az sem mai állítás. 1887 augusztusában két marseilles-i csillagász, Payau és Codde egyszerre figyelték a Holdat. És mit láttak? Váratlanul a holdkorong előtt két nagy sebességgel mozgó tárgy repült el! Nem kétséges, hogy ezek is úgymond „kötelékben” szálltak el, mert mozgásuk minden jel szerint összehangolt, szinkronizált volt, együtt változtattak irányt is. Minden jel szerint – már ha csak azokat az eseteket vesszük szemügyre, amelyek nem a népszerű, hanem a tudományos sajtóban jelentek meg – a holdi UFO-k nem voltak túlságosan ritkák. 1890 októberében a dél-afrikai Grahamsonban a kutatók 45 percen át — ami rettentően hosszú idő az UFOmegfigyelések történetében! – figyeltek meg az égbolton áthaladó lassú járású UFO-t. Egyesek ezt is

kapcsolatba akarták hozni a Holddal, ám a valóságban ez nagyon is földközeli jelenség volt. Muller holland csillagász 1892 áprilisában is ilyesmit látott. A Hold korongja előtt két azonosítatlan repülő tárgy szinkronrepülést végzett. Az efféle megfigyelések leírását még folytathatnánk. Ne feledjük, akkoriban élenjáró tudományos társaságok kitűnő tagjai is láttak UFO-kat és azokról a korszak legjobb, legismertebb és leginkább elismert folyóirataiban számoltak be. Így volt ez akkor is, amikor Walter Maunder greenwichi csillagász megfigyeléseit a brit királyi csillagászati társaság igen magas színvonalú folyóirata, a The Observatory közölte le. Ő 1882. november 12-én hosszabb ideig figyelhetett meg egy UFO-t és a jelenség összes általa látott részletét megírta. Joggal merül fel a kérdés: ha ennyi csillagász kutatta az eget már akkor is, vajon fényképeztek? Természetesen, a tizenkilencedik század vége felé a fényképezés nem volt már annyira nehézkes művelet, mint korábban és a csillagászok is készítettek felvételeket. Ekkor automatikusan jön a következő kérdés: e sok UFOmegfigyelést soha nem sikerült alátámasztani egyetlen fényképpel sem? A válasz: de igen! Az egyik legkorábbi UFO-bizonyítékot bizony nem holmi amatőrök, hanem a kor egyik kiváló csillagásza, a mexikói Jósé A.Y. Bonilla készítette 1883. augusztus 12-én! Nevezett tudós a Zacatecas obszervatóriumban dolgozott már jó ideje, amikor az említett éjszakán tucatnál több UFO-t látott együtt repülni (számuk a 12 és 20 között volt, írta később Bonilla). Ezek kivétel nélkül ovális, korong alakú tárgyak („repülő csészealjak”…) voltak. A meteoroknál jóval lassabban repültek és nem bocsátottak ki fényt magukból. De ez csak a kezdet volt. A következő órákban kiderült, hogy amit akkor látott, az csak az „előőrs” lehetett, mert utána pontosan 283 elszálló UFO bukkant fel a döbbent tudós előtt! Fotói persze a korabeli technikai színvonalról árulkodnak. Ám még ezeken a nem tökéletes képeken is látni, hogy aligha meteorokról van itt szó. A tizenkilencedik században persze nem csupán éjszakai UFO-król maradtak fenn beszámolók. Egyszerű emberek – mondjuk így: csillagászatilag nem képzett laikusok – és csillagászok is láttak nappali UFO-kat. Az ott látott azonosítatlan repülő tárgyakat pontosan ugyanolyannak írták le, amilyennek ezeket a mai szemtanúk szokták ábrázolni. Márpedig kevéssé hihető, hogy a mai szemtanúk olvasták volna ezeket a kevés példányban fennmaradt, nehezen hozzáférhető tudományos szakfolyóiratokat. Persze a szabad szemmel végzett, nem (csak) kutatók, tudós csillagászok által végzett megfigyelésekben is számtalanszor bukkannak fel azok a motívumok, amelyek azóta és ma is jellemzik a jelenséget. Vagyis az emberek a tizenkilencedik században is láttak éjszaka fényeket árasztó, tengelyük körül forgó, alacsonyan szálló, aztán függőlegesen felfelé „menekülő” UFO-kat. A század sajtójában – mint már említettük – igen sokszor bukkannak fel a repülő, ismeretlen eredetű tárgyakról szóló beszámolók. Ám ez a helyzet voltaképpen a huszadik században sem változott, csak a tudományos folyóiratokban ritkult meg, majd tűnt el végleg a téma. Az életben persze nem így történt. 1913. február 9-én előbb a kanadai, majd az Egyesült Államok-beli, aztán lent délen a karibi-szigetek csillagászai figyelhettek meg egy hatalmas UFO-flottát, amely északról dél felé, meglehetősen földközelben repült. C.A. Chant csillagász szerint minimum 30, maximum 32 repülő tárgy „húzott” dél felé, ami már eleve kizárja azt, hogy ezek meteorok lettek volna. Az UFO-k kisebb kötelékekben, kettesével, hármasával és négyesével csoportosultak és úgy repültek el az amerikai földrész északi és középső vidékei fölött. A század első felében is voltak megfigyelések, de mint említettem, már kikoptak a folyóiratokból. Azért a csillagászok néha még megküzdöttek a cenzorokkal és olykor sikerült becsempészniük a szaklapokba egy-egy jelentést megfigyeléseikről. Ilyen volt az az 1953-as anyag, amikor nyolc (!) brit csillagász együtt, egyszerre látott UFO-kat. Ők túl sokan voltak és mivel egybehangzóan állították a dolgot, hát a szerkesztőség némi habozás után lehozta állításukat. Ők nyolcan mind a Brit Királyi Csillagászati Társaság tagjai voltak és együtt látták az UFO-t. 1958. január 16-án a Brazil Tudományos Akadémia kutatóhajója a Nemzetközi Geofizikai Év alkalmából csaknem 300 tudóssal a fedélzetén Brazíliától 1200 kilométerre keletre az Atlanti-óceánon haladt. Déli 12 óra magasságában egy kb. 40 méter átmérőjű repülő koronggal találkozott. A kutatók és a személyzet egy része – akiket sikerült értesíteni, riadóztatni – felrohant a fedélzetre. Több száz ember, köztük magasan kvalifikált, különféle nemzetiségű kutató volt szemtanúja egyidejűleg a jelenségnek. A radarok mérése szerint a tárgy sebessége – amikor felfedezték, a radarok befogták – még 1200 kilométer volt óránként, de amikor elszállt a hajó mellett, növelte sebességét. Mintha észlelve a hajót és az embereket, minél gyorsabban szeretett volna eltűnni onnan. Az expedíció egyik hivatásos fotósa jó érzékkel hat képet készített a közeledő, majd elszálló UFO-ról, ez megjelent a világsajtóban is. Volt még egy másik eset, amikor tudóscsoport, köztük csillagászok is tanúi lehettek a jelenségnek. A

Szovjetunióban, Orel város térségében orosz és külföldi vendégtudósok, mindnyájan a Nemzetközi Csillagászati és Geodéziai Társaság tagjai 1965. július 26-án egy csillagászati teleszkóp segítségével estefelé élhették át ezt a páratlan élményt. A jelzett napon 21 óra 35 perctől kezdve 22 óráig több UFO-t figyelhettek meg. Ezek irányukat folyton változtatva repkedtek, később a magasságukat is változtatták, hol közeledtek a földhöz, hol meg visszamentek a magasabb régiókba. Volt közöttük egy, amely elég közel volt, ezt alaposan megszemlélhették. A korong alakú tárgy fémből készültnek látszott, átmérője pedig a mérések szerint meghaladta a 100 métert! 1967-ben ismét csak szovjet csillagászoknak volt szerencséjük. Akkor háromszor is láthattak UFO-t, amiről be is számoltak. Július 18-án a kazanyi csillagda ügyeletes tudósa hosszan figyelhette azt a narancsszínű nagy UFO-t, amely méltóságteljes lassúsággal „úszott” át az egész látható égbolton. November 22-én és 23-án, tehát két esetben és két különböző helyen láttak UFO-t a csillagászok. Az egyik alkalommal sikerült erről egy fotót is készíteni. Más városok fölött nem csak csillagászok, hanem laikusok is láttak UFO-kat – éppen a jelzett dátumok előtt és után! Úgy sejtjük tehát, hogy talán ugyanazokat a tárgyakat látták mindnyájan, amelyek sok napon keresztül ide-oda röpdöstek az ország fölött. Ez már csak azért is valószínű, mert abban az évben máskor, másutt is sok UFO bukkant fel az egykorvolt Szovjetunióban. A mi számunkra a legérdekesebb az az augusztus 9-ei eset, amikor a kiszlovodszki obszervatóriumban egyszerre… tizenegy csillagász látott UFO-t! A. Szazanov számolt be erről. Nagyon hasonló tárgy repült arra szeptember 4-én és október 18-án is. Mindegyik pontosan olyan volt, mint a július 18án Kazany fölött látott UFO. Még azt is feltételezhetjük, hogy ez a nagyméretű, magából narancsszínű fényt kibocsátó tárgy járta akkor hónapokon keresztül az orosz vidéket. Ha valaki nem hisz a csillagászoknak, talán hisz majd egy másik, szintén a világűrrel kapcsolatos szakma képviselőinek. Az űrhajósokra gondolunk itt elsősorban. Vannak itt olyan esetek és személyek, amelyek már az UFO-irodalomban régtől ismertek és minden UFOhívő gyakorta emlegeti őket. A kívülálló nem is sejtené, milyen nagy irodalma van ennek a témának. Űrhajósok, és űrben ugyan sohasem járt, de űrkutatással profi módon, szakmailag foglalkozó szakemberek százainak nevét sorolhatjuk. Ezek mind letettek az asztalra egy-két információmorzsát annak révén, hogy évekig vagy évtizedekig álltak szoros kapcsolatban az amerikai vagy a szovjet űrkutató központokkal, szervezetekkel, tudományos intézményekkel. Mindnyájan tudtak valamit – igaz, nem sokat. De az elhullajtott morzsákból is érdekes kép alakult ki bennünk az utóbbi három-négy évtized során. Ez arra utalt, hogy egyrészt az űrhajósok is találkoztak UFOkkal, és a környezetükben tevékenykedő tudósok ebből hol a mára, hol a jövőre – hol pedig a múltra vonatkozó következtetéseket vontak le! De lássuk a példákat. Az egyik leghíresebb Maurice Chatelain volt, aki francia neve ellenére évtizedeket töltött az amerikai űrkutatási hivatalnál. Nem túlzás azt állítani, hogy a NASA egyik kulcsembere volt. Mint az űrhajók és a Föld közötti rádiós kapcsolatteremtés szakértője kidolgozta az Apollo űrhajók távközlési rendszerét, csillagászati szakmunkák szerzője, neves intézmények tagja, meghívott ENSZ-szakértő stb. ott volt minden amerikai próbarepülésnél a hatvanas évek elejétől kezdve és közelről kísérhette figyelemmel az összes Apolló-repülést. Addig nem foglalkozott UFO-kkal, ám az ottani tapasztalatok hatására rabja lett a témának. Talán nem véletlen, hogy később könyvet is írt „Őseink a kozmoszból érkeztek” címmel, ahol szintén amellett teszi le a garast, hogy számos kapcsolat jött létre az idegenek és az emberek között már az őskorban, sőt azt megelőzően is… Világosan kijelentette minden fórumon, és műveiben is: az amerikai űrhajósok döbbenetes dolgokat tapasztaltak az űrben és a Holdon. A Gemini és az Apolló űrhajókat gyakran kísérték azonosítatlan repülő tárgyak, amelyeket intelligens lények (vagy legalábbis értelmes akarat) irányítottak – erre utaltak mozgási és egyéb paramétereik. Chatelaintől tudjuk, hogy az első amerikai űrhajós, aki UFO-t látott, Walter Schirra volt, aki a Mercury-8ason repült. Kénytelen volt rejtjelezni szövegét (az előzőleg kapott utasításnak megfelelően, vagyis a NASA irányítói már korábbról tudták, hogy a „fiúk” odafent találkozhatnak Idegenekkel…) Máig őrzik a hangszalagok akkori jelentését, miszerint „hajóm mellett megjelentek a Mikulások”. Az amerikai NASA-jelrendszerben akkor és később is a „Santa Claus” (Mikulás) volt az UFO-k kódszava. Persze ezt sem lehetett sokáig titokban tartani, mert később – és ezt már nem Chatelain állítja – egy másik amerikai űrhajós, James Lowell, aki az Apollo-8-ast irányította, a Holdat körülrepülve szintén a „Mikulást” emlegette, a közvetítést hallgató milliók

agyában is „bekattant” valami. A Hold körül repülve Lowell azt rádiózta a Földnek, hogy – idézem – „éppen most győződtünk meg róla, hogy Mikulás valóban létezik”. Ennyi elég az értőknek. Elsőnek James McDiwitt űrhajós fényképezett le egy UFO-t. Az esetre 1965 júniusában került sor a Gemini4- es fedélzetén, Hawaii felett repülve. De aztán más űrhajósok is fotóztak. Az amerikaiak között Frank Borman és James Lowell a Gemini-8-as fedélzetéről 1965 decemberében egyszerre két UFO-t figyelhettek meg, amelyek váratlanul bukkantak fel a földkörüli pályán, űrben szálló szerkezetük mellett. Amennyire a világűrben meg lehetett becsülni a távolságot olyan tárgyaktól, amelyek méretét nem ismeri a megfigyelő – nos, szerintük 800 méterre lehettek. A két űrhajós fotóin az, idegenek járművei gombáknak látszanak, felül szélesebbek, alul keskenyebbek és bizony ott alul valamiféle fény (hajtómű?) látható. Mindazok a NASA-nál, akik eléggé be voltak avatva a dolgok menetébe, már tudhatták teljes bizonyossággal, hogy UFO-k márpedig léteznek. Talán szánakozva nevetgéltek is a sok komoly, híresnevezetes csillagászon, akik ekkor és később a tévéképernyőkön bizonygatták, hogy UFO-k nincsenek… Már csak azért is előállt ez a helyzet, hiszen a NASA minden dolgozóját kötelezte a titoktartás. Sok egyebet sem mondhattak el a külvilágnak sem akkor, sem később, e sorban persze az UFO csak egy volt számos egyéb között. James Lovellnek szerencséje volt, mert a következő évben Edvin Aldrinnal együtt a Gemini-12-es fedélzetéről is láttak két UFO-t. Nyilvánvaló, hogy az Idegenek igyekeztek ott lenni minden földi űrkísérletnél (ezért gyanítható, hogy a szovjeteket sem felejtették ki, bár arról csak jóval később értesültünk). Lowell és Aldrin is lefotózták kísérőiket. Az Apollo-10-es legénysége (ez volt az utolsó olyan amerikai űrrepülés, amelynek legénysége csak megkerülte a Holdat, de nem szállhatott le rá – az első holdra szállást a következő, Apollo-11-esről végezték el) és ők is fotózták a kísérő UFO-t. Ők olyan díszkíséretet kaptak, amely oda-vissza a nyomukban volt. Az Apollo-11-es történelmi repülésén pedig a Hold közelében – a világtörténelmi fordulatot jelentő leszállást megelőző napon – Aldrin két UFO-t is lefényképezhetett. Sajátos „poén” az, hogy az összes említett eddigi felvételt nyilvánosságra hozták, de nem hivatalosan. Máig ismeretlen módokon kerültek (1975-ben) egyes amerikai lapokhoz. Felmerül a lehetőség – ami később már-már szinte bebizonyosodott! – hogy a NASA egyes illetékesei titokban szivárogtatják ki a fotókat. Valószínűleg azok, akik nem értettek egyet a folytonos és már megrögzött titkolózással. Már rengeteg forrás lehozta annak a rádióbeszélgetésnek a szövegét, amely a Föld és az Apollo-11- es között zajlott. A Holdra szálló űrhajósok különben is furcsa dolgokat tapasztalhattak, ha a leszállás pillanatában a földi irányítóközpont nem engedte őket kiszállni, hanem öt órás (!) várakozást rendelt el. Ez már önmagában is rendkívüli eseményre utal. Az említett beszélgetés egy másik csatornán zajlott, amit a nagyközönség nem, csak néhány rádióamatőr hallott. (Már az is furcsa, hogy egy külön hírközlő csatornát tartottak fenn – vajon miért? Csak nem éppen azért, hogy a „rendkívüli eseményeket” legyen hol, hogyan megbeszélni az idegenekkel esetleg találkozó űrhajósokkal…?) Mindenesetre elgondolkoztató az a tény is, hogy az űrhajósok egy üzenetet hagytak a Holdon, amelyre majdnem nyolcvan államelnök ugyanannyi nyelven elmondott üzenetét vették fel előzőleg. Vajon kiknek szólt ez az üzenet, ha – mint a NASA és mások görcsösen állították – rajtunk kívül semmilyen értelmes civilizáció egyedei nem találhatók a Naprendszerben, de talán a világűrben sem…?

Az Apollo-11 holdra szállása után még ötször szálltak le az amerikaiak a Holdra (a szovjetek soha még csak a közelébe sem jutottak). 1969 novemberében az Apollo-12-est egész útján elkísérte egy „fénylő tárgy”, az űrhajósok pedig végig nagyon feszült idegállapotban voltak, amiről néhány, a Földdel folytatott rádióbeszélgetés is tanúskodik, ahol az asztronauták „kozmikus ellenséget” és „rejtélyes repülő tárgyakat” emlegettek. Mellesleg az UFO, amely őket követte, nagyobb volt a földi űrhajónál és amikor pályát változtattak, hogy a földkörüli útról a Hold felé térjenek el – az idegen űrhajó ezt villámgyorsan utánozta és továbbra is a nyomukban repült. A szovjet űrhajósok sem jártak, nem is járhattak másképpen. Csak hát náluk még nagyobb volt a titoktartás, ahogyan az általában a diktatúrákban szokás. Ráadásul itt más szempontok is szerepet kaptak. Az egyik az volt-, hogy az egész szovjet űrkutatás katonai jellegű volt, céljai pedig nem tudományosak, hanem kizárólag presztízs-jellegűek voltak. A másik az volt, hogy a szovjetek a kudarcokat nemcsak elhallgatták, hanem azok nyilvánvaló voltát is letagadták és ál-sikerekkel helyettesítették (Gagarin) és soha, semmilyen körülmények között be nem ismerték volna, ha a kozmoszban egy maguknál nagyobb erővel találkoznak. Akit ez a több évtizedig tartó szánalmas, de érdekes folyamat érdekel, rengeteg adatot találhat róla a Halottak keringenek a

kozmoszban. Kozmikus hazugságok. A szovjet űrkutatás titkai c. riportkönyvemben. A titkolózás ellenére onnan is kiszivárogtak az információk, csak jóval később. Már Georgij Grecskó űrhajós elejtett szavai is azt jelezték, hogy lehet valami a dologban. „Ha az ember szokatlan jelenségekkel találkozik a világűrben, nem kell mindjárt »zöld emberkékre« vagy »repülő csészealjakra« gondolni, elvégre a kozmoszban tapasztalt jelenségeknek jórészt tudományos magyarázata van”. A hangsúly itt a „jórészt” szóra esik. A mondat még a hetvenes években hangzott el. Mi csak hozzátesszük, hogy az UFO, vagyis egy idegen civilizáció küldötteinek felbukkanása sem tudománytalan, netán „áltudományos” magyarázat – dehogy! Pjotr Klimuk szovjet űrhajós is emlegetett egy – őket a kozmoszban követő idegen tárgyat, de gyorsan hozzátette: „az egy földi eredetű objektum volt”. Hogy egy földi, régen fellőtt és már nyilván kötött pályára állt tárgy miképpen szegődhet egy frissiben fellőtt űrhajó nyomába, arra Klimuk nem tért ki… Vlagyimir Ljahov aki 1979-ben 175 napot töltött az űrben, szintén látott „valamit”, de mivel nem tudták megmagyarázni, hát nem szívesen beszélt róla. Különben is nehezen hihető, hogy a legtöbb szovjet űrhajós – pedig voltak szép számmal – tagadta, hogy valaha is látott volna UFO-t, vagy hogy akár a többiek is láttak volna. Nyilvánvaló, ugyanúgy megtiltották nekik, hogy erről beszéljenek, mint amerikai kollégáiknak. Ezért sok szovjet UFO- kalandról – űrben, levegőben, földön és vízen – csak évekkel, évtizedekkel később értesültünk. Mert hát tudnunk kell, hogy ott is folyt valamiféle kiszivárogtatás – persze sokkal szelídebb, visszafogottabb, „szovjet” módon. A moszkvai kutatók többször nyilatkoztak meg UFO-ügyben, mint amerikai kollégáik, csak éppen sokkal homályosabban beszéltek. Könyvek, újságcikkek jelentek meg az UFO-król és a sajtó gyakran beszámolt helyi jelenségekről is. Manapság akadnak, akik visszamenőleg szeretnék elterjeszteni azt a nézetet: ezek mind katonai kísérletek voltak, a szovjetek új fegyvereket próbáltak ki és inkább vállalták, hogy az emberek UFO-król suttogjanak – ezt a sajtójukban táplálták is – csakhogy az új fegyverek titokban maradjanak! Nos, idestova tíz évvel a Szovjetunió szétesése után tudnánk azokról az UFO-khoz hasonlatos fegyverekről – ha léteztek volna! De kiderült, hogy ilyenekkel nem kísérletezett a hadsereg, sem a kutatók. Néhány elszigetelt esettől eltekintve (amikor pl. UFO-alakú léghajókat akartak gyártani fakitermelés céljából a nehezen megközelíthető tajgán), semmi ilyesmi nem történt. Amiket a szovjet sajtó a hatvanas- hetvenes- nyolcvanas években UFO-nak jelzett, mind az is volt. Így ha nagy késéssel is, de akkoriban megírta a szovjet sajtó azt is, amikor kutatók a tengert járva láttak mélyen haladó, de fényt kibocsátó víz alatti UFO-kat. Abban a birodalomban annak idején nem is egy tudományos társaság foglalkozott alig leplezett UFOkutatással. Például a Szovjet Tudományos Akadémia még könyvet is kiadott a „rendellenes légköri jelenségekről”, ami az értők számára már akkor is a tudományosan megfigyelt vagy kutatott (?) UFO fedőneve volt. Hasonlóan ezt jelentették az „anomália-kutatás” vagy „anomáliajelenségek” kifejezések. így például sok éven át működött az Össz-szovjet Tudományos és Technikai Társaság Anomális Jelenségek Bizottsága, amely sokat tett a jelenség titkainak megismeréséért. Kár, hogy eredményeit nem a nyilvánosságra, hanem a kommunista párt vezetésére és a három fegyvernem vezérkarára bízta… Volt-e Nyugaton is tudományos UFO-kutatás? Úgy kell válaszolnunk, mint az ismert népmesében: volt is, meg nem is. Kutattak is, meg nem is. Ez a hírhedt Blue Book „vizsgálat” volt, amelyből később a „Condon- jelentés” készült. Erről már volt szó könyvünk elején, így ezt nyugodtan mellőzhetjük. A tudománytörténetben örökre mint abszolút és minden tekintetben negatív példa marad fenn az a sajátos „kutatás”, amely ráadásul nemcsak akkor volt káros az UFOügyre vonatkozóan, hanem mind a mai napig az. Ugyanis csillagász- és más tudós-körökben még ma is azt állítják, hogy „hát hiszen volt már ilyen kutatás és bebizonyosodott, hogy UFO-k nincsenek”. Egyrészt nem is erre volt kihegyezve a vizsgálat és nem is ezt állapította meg – de mindenképpen máig húzódik a hatása, kára. Azért nem árt egy kis statisztika, csakhogy elhelyezhessük ezt a jelenséget a mai világban. A Gallup-intézet felmérése szerint 1965-ben 5 millió amerikai látott UFO-t valaha az életében. A hetvenes évekre ezek száma majdnem a tízszeresére dagadt, akkor ugyanis közel 50 millióan mondták ugyanezt. A kilencvenes évek elejére minden harmadik amerikai állította, hogy tanúja volt azonosítatlan repülő tárgy felbukkanásának földön, vízen vagy levegőben – ez a 240 milliós lakosságot feltételezve már csaknem 75-77 millió emberről van szó! Más országokban csak töredékes felmérések készültek, ezért onnan nem is rendelkezhetünk pontos adatokkal. De nem kétséges, hogy ahogy megyünk előre az időben, úgy mind több ember látja a jelenséget. Nem kétséges, hogy ott, ahol a legtöbb szakember nem a jelenség kutatását választja, hanem annak teljes tagadása mellett dönt – nagy a becsülete annak a néhánynak, akik igenis ki mernek állni mellette. Ilyen volt dr.

J. Allen Hynek is, míg élt. A neves asztrofizikus, egyetemi tanár, több vizsgálóbizottság tagja és UFO-ügyben „értelmesen szkeptikus” könyvek szerzője (pl. lásd Hynek The UFO Experience. A Scientific Inquiry („Az UFO-élmény. Tudományos vizsgálat”, 1972. c. kötetét). Ő nem dőlt be a lángoló szemű, lelkes és kritikátlan UFO-hívőknek sem - márpedig ott ilyen a többség – de tudós kollégái nevetséges „érveit” is porrá zúzta. Vagy ott volt a világhírű Hermann Oberth professzor, akit nem véletlenül szoktak a rakétatechnika atyjának is nevezni. 1967-ben ő is aláírta azt a kiáltványt – sok híres emberrel, tudóssal együtt – amelyben arra kérték a nagyhatalmakat, ne hallgassák el a világ közvéleménye elől az UFO-val kapcsolatos jelentéseket és bármit, ami tudomásukra jut, merthogy ez az emberiség közös érdeke, sőt az információk mindnyájunk közös tulajdonát képezik… Nem kell külön mondanom, hogy egyik nagyhatalom sem szívlelte meg a kiáltvány szövegét – a mai napig sem. Miközben sok tudományos akadémia és azok vaskalapos tagjai továbbra is tagadják az UFO-k létezését – sok fontos szervezet tisztában van a dolog jelentőségével és másképpen reagált, reagál. Az ENSZ Polgári Repülésügyi Szervezete, az U.N. International Civil Aviation Organization, ICAO) szabályzata 1975 óta kötelezően előírja a tagállamok számára, hogy polgári gépeinek pilótái tegyenek jelentést minden azonosítatlan repülő objektumról, ha bárhol és bármikor repülés közben ilyennel találkoznak. Az Egyesült Államok Haditengerészete (U.S. Navy) a rövidítve OPNAV 94-P-3-asnak nevezett operációs utasításában az UFO-kat mint létező tárgyakat tárgyalja, részletesen leírva, hogy felbukkanásuk esetén mi a teendője a földi kezelőszemélyzetnek, a repülésirányításnak és a pilótáknak a levegőben. Ezt azért szúrtam ide, hogy lássák: azok, akik a „levegőből élnek”, ott tevékenykednek, mint a világ leghatalmasabb légi ereje is – nem veszik félvállról a problémát és egyáltalán nem állítják azt, hogy a jelenség nem létezik. Mi több, valósnak fogadják el (nyilván eddigi tapasztalataik is közrejátszanak ebben a magatartásban) és felkészülnek arra, hogy az bármikor bárhol, bármilyen körülmények között megismétlődhet. Igencsak csodálkozhatunk, ha azt halljuk, hogy a hetvenes években rendeztek olyan nemzetközi konferenciát UFO-ügyben, amelyet az ENSZ védnökölt, a mexikói államelnök nyitott meg és ott egymás mellett ültek Hynek és Carl Sagan csillagászok, James McDiwitt amerikai űrhajós, Erich von Danikén, több diplomata, kutató, miniszterek, írók a világ minden tájáról. A kérdés ezek után kicsit gunyorosan hangzik: hát akkor tényleg nem léteznek UFO-k? Voltak és vannak kutatók – olykor nevesek is – akik hol a hívők táborához tartoznak, hol meg az ellenoldalon bukkannak fel. A legismertebb esetet Carl Sagan képviselte, aki éveken át komolyan kiállt az UFO-jelenségek mellett. A híres csillagász és tudománynépszerűsítő – e téren a Föld legismertebb személyisége volt előbb a „Kozmosz” című száz országban vetített tévésorozatával, később más hasonló műsoraival is – sokáig nyilvánosan is vállalta eretnek véleményét. Később aligha a tények, inkább tudós kollégái rábeszélésére fordult el az ügytől, mígnem, végül teljesen átállt a másik oldalra. Ő, aki kezdetben nyilvánosan állította, hogy a Hold másik oldalán földönkívüliek támaszpontjai találhatók (honnan szerezte értesüléseit?) – az később azt mondta, egyedül vagyunk a mindenségben, UFO-k pedig nincsenek, illetve amit látni szoktunk, az nem „az”. Nem idegen civilizációk eszközei. Azt mondta, az űrkutatás (addigi) fejlődése bebizonyította: a Naprendszerben nincs élet, tehát itt idegenek sem laknak. A természettudományokat még könyvekben és SF- regényekben is népszerűsítő Arthur C. Clarke is acsarogva támadta az UFO-ügyet. Nem bírta elviselni, ha valaki azt állította: az UFO-k idegen világok űreszközei. Ezt a magyarázatot – idézem – „túl naivnak és geocentrikusnak” tartotta. Ami logikai ellentmondás, tekintve, hogy ha idegenek létezését és idelátogatását feltételezzük, az miért vallana földközpontú gondolkodásra? Hiszen az idegenek sok egyéb naprendszerbe, bolygóra is ellátogathattak és nyilván meg is tették. De nem olyan sok lakott, értelmes lényektől uralt bolygóra lelhettek-lelhetnek a kozmoszban, így hát a Föld mindenképpen értékes és érdekes célpont lehet számukra. Ha már a híres kételkedőkről, UFO-ellenes tudósokról van szó, okvetlenül meg kell említeni Frank Drake nevét is. Ő volt a hatvanas évek elején a CETI, majd SETI- tervek létrehozója és neki köszönhető, hogy három évtizeden át amerikai állami pénzekből, a kilencvenes évek közepétől pedig magánszemélyek és intézmények szponzorálásával működhetett a nagyszabású kozmoszfigyelő program. A rádiócsillagászok nagy „távcsöveikkel” passzívan hallgatóztak és igyekeztek olyan jeleket kiszűrni, amelyek értelmes civilizációkból származhatnának. A hatvanas évek ma már kezdetlegesnek tűnő műszaki színvonalán még csak néhány égtájról, mindössze pár hullámhosszon érkező jeleket figyeltek, később odáig jutottak, hogy ma már egy időben több millió hullámhosszon veszik a jeleket. Azokat számítógépek értékelik ki – azt figyelik, felfedezhető-e bennük valamiféle intelligencia? Vagyis értelmes lények küldik-e azokat társaiknak, vagy nekünk, vagy bárkinek a kozmoszba – vagy csupán természetes rádiózörejek? (Amiből milliárd keletkezik az űrben minden másodpercben, aztán ezek a természetes rádiójelek, elektromágneses viharok, gyorsan forgó neutroncsillagok

sugárzása stb., stb. évmilliárdokig száguld a kozmoszban akadálytalanul…) Nos, Drake és társai ebben a kolosszális hangzavarban próbáltak értelmes lények jeleire bukkanni. Minden elismerésünk a koncepcióé és azé a fáradtságos munkáé, amit Drake és társai életükben oly sokáig végeztek. Persze azért óhatatlanul felmerül bennünk egy kérdés: és mi van az UFO-kkal? Mármint hogy Drake és társai ezekről egyáltalán nem hallottak? Drake önéletrajzát olvasva kiderül, hogy ilyen kutatással nemcsak hogy nem foglalkoztak, de ő és csillagász társai összejövetelein az „UFO” szó szinte a tréfa szinonimája volt. Csak akkor ejtették ki, ha egy jót akartak nevetni… Ez bizony döbbenetes. És egyben igencsak nevetséges is. Mert nem tudjuk visszatartani kárörvendő és vidám nevetésünket, ha magunk elé képzeljük a híres tudósok megőszült hadát. Akik évtizede ülnek rádiócsillagászati műszereik mellett, hallgatják az űr zenéjét és végül arra a belátásra jutnak, hogy sajnos egyetlen értelmes civilizáció sem létezik az űrben, merthogy senki sem rádiózik… Miközben az ablak előtt – akár egy karikatúrán – UFO-k száguldoznak! És ez a kép nem túlzás. Csak az utóbbi pár évtizedben, csak más csillagászok, pilóták, tengerészek, katonák minimum 500 olyan UFO-t tapasztaltak, amely nem volt fata morgana, hiszen a műszerek is rögzítették az eseményt. Nehéz lenne ráfogni a radarokra, filmfelvevőkre, videokamerákra és más műszerekre, hogy azokat is megtévesztették, vagy hazudósak vagy részegek vagy keresik a feltűnést, betegesen szerepelni akarnak – vagyis amit az UFO-t látott emberekre szokott mondani sommásan az ellentábor. Nevetséges tehát, hogy negyven éven át hallgatták a kozmoszt, és közben nem akarták észrevenni, hogy az Idegenek már itt vannak…! Akiket ők a kertben gyanítottak, már régen bent voltak a házban, a szobában, hogy képletesen szóljunk. És akkor gondoljuk csak meg: nem egy szűkagyú, begyöpösödött fejű anti-tudós nem akar tudomást venni az UFO-król. Hanem egy olyan elismert kutató, aki hisz az idegenek létezésében (különben nem tette volna az életét az ő keresésükre), aki felállította a róla elnevezett híres egyenletet – ez arról szól, hogy vajon hány értelmes civilizáció lehet a Galaxisunkban…? És aki nem utasítja el egyértelműen a „kozmoszban tapasztalható rendkívüli jelenségeket” – hogy őt magát idézzem a már említett önéletrajzi kötetből (Is Anyone Out There? The Scientific Search for Extraterrestrial Intelligence = Van ott valaki? A földönkívüli civilizációk tudományos kutatása, 1992.) Drake oldalakon keresztül sorolja azokat az okokat, ami miatt – szerinte – nem jöhetnek el az idegenek a Földre. Érdekes módon tisztában van vele, hogy ez egy nagyon pesszimista hozzáállás és ilyen szövegkörnyezetben említi az UFO-kat kissé komolyabban. Most lássunk tőle egy hosszabb vallomást, ahogyan azt maga vetette papírra: „Nem hiszem, hogy az UFO-k az idegenek űrjárművei lennének. Ebben a kérdésben kérlelhetetlen vagyok. Bár tudom, hogy ily módon szembeállok a felnőtt amerikaiak hatvan százalékával. Sokan ismervén életem szenvedélyét, azt, hogy a földönkívüli életet keresem-kutatom, azt várja tőlem, hogy lelkes UFO-hívő legyek…” ( Itt a szerző elmeséli, miféle történetekkel traktálják őt ezek az illetők, akik hol azt állítják, hogy láttak UFO-t, vagy azt, hogy az idegenek elrabolták őket.) „Sokszor vettem részt az UFO-jelentések kivizsgálásában. Nem egy ilyen tárgyat teljes bizonyossággal mint hatalmas meteort azonosítottunk, amelyek lángolva repültek az atmoszférában. Lezuhant maradványokat keresve én és kollégáim számos tanút hallgattunk meg… Döbbenten tapasztaltuk, hogy milyen sok lelkileg kiegyensúlyozott, egészséges ember »látott« idegenekkel teli űrhajót vagy belőle kiugráló furcsa lényeket… ” Aztán Drake így folytatja: „A legtöbb megfigyelt UFO nem más, mint a természeti jelenségek rossz magyarázata. Arra szálló repülőgépek vagy műholdak vagy időjáráskutató léggömbök. Sok jelentés meg egyenesen csaláson alapul. ” Aztán jön elő a nagyágyúval – mert a jelek szerint soha nem látott egyetlen UFO-filmet sem? Úgy értem, amatőrök által a helyszínen készített felvételeket az elrepülő tárgyakról. Nem látta a radarfelvételeket sem, ahol hihetetlen sebességgel száguldó szerkezetek hágják át ballisztikai és egyéb fizikai törvényeinket – bizonyítva ezzel, hogy aligha lehetnek természetes képződmények, természeti jelenségek? Soha nem beszélt pilótákkal, akik elmondták volna neki, hogy nagyon közelről nappal is láttak korong alakú, szemlátomást fémből készült repülő szerkezeteket, amelyek körülöttük repdestek, majd általában felfelé távoztak? Ilyent aligha tesznek a meteorok, vagy bármilyen egyéb természeti jelenségek. Így hát nem csoda, ha Drake így folytatja: „Nincsen semmi bizonyítékunk arra, hogy Idegenek valaha is meglátogattak bennünket. Bár erősen hiszem, hogy a Mindenségben létezik értelmes élet – határozottan elutasítom, hogy az UFO-k földönkívüli vendégek lennének.”

És ekkor egy rendkívül furcsa mondat következik: „Ezek a mi bolygónk értelmes életének termékei”. Nos, ezzel feladta a leckét. Ezt sokféleképpen értelmezhetjük. Még úgy is, mint tömény gúnyolódást: vagyis hogy a földi emberek találták ki az UFO-kat, azok a valóságban nem is léteznek. Ám értelmezhetjük úgy is, hogy egy, a Földön létező magasabb civilizáció műszaki termékei – vagyis talán túlélték az „atlantisziak”, ők most is itt vannak valahol és az UFO-k az ő járműveik…? Ezt sem zárhatjuk ki, de ismerve Drake észjárását, aligha erről van szó. Mintha ez nem lenne elég, Drake „rátesz még egy lapáttal” és így folytatja: „Ha olyan személyekkel beszélünk, akik állítják, hogy kapcsolatba léptek az UFO-k legénységével, általában teljesen érdektelen anyagot kapunk. Nincs bennük semmi, amit már ne hallottunk volna. Rendszerint a fantázia és kívánságok keveréke csupán.” Ez tehát az egyetlen olyan másfél-két oldal a könyvben, amely nem a viccek között, azok szintjén foglalkozik az UFO-val, de az eredmény a mi számunkra ugyanolyan siralmas. Egyszerűen nehéz elhinni, hogy még az ilyen emberek sem láttak soha semmilyen komolyabb bizonyítékot az UFO-kkal kapcsolatban? Ám azért a végén csak kibukkant valami. Drake könyvének befejezéseként ugyanis van egy hosszú lista a SETI, az értelmes földönkívüli lények nyomait kutató tudományos programokról. Az első dátuma 1960, az utolsóé 1992. A két dátum között a SETI sok millió dollár felhasználásával a kozmosz számos részét kutatta át rádiójel-lehallgatás módszerével. De nem csupán ilyesmi történt. Míg a hatvanas években és a hetvenesek első felében ilyesmiket találunk a „kutatás tárgya” rubrikában: „két csillag”, vagy „tizenegy csillag és az M 31-es galaxis”, vagyis arrafelé irányultak a nagy rádiótávcsövek egy bizonyos (általában sajnos túl rövid) időn keresztül, vagy éppenséggel „az egész égbolt” volt a kutatás tárgya – 1978 és 1980 között váratlanul valami különösre bukkanunk a kutatási listán. Az 1960-tól addig eltelt idő alatt huszonhét nagy kutató projektet hajtottak végre, ebben sok nemzet csillagászai vettek részt és úgy az északi, mint a déli féltekén lévő obszervatóriumok, rádiótávcső-állomások segítették a kutatók munkáját. Ám a huszonnyolcadik kutatás tárgyánál váratlanul valami egészen „vad” dologra bukkanunk. A kutatást a tudósok nem a Földön, hanem az űrben végezték, amerikaiak és szovjetek közösen, a Pioneer, a Venus, a Vényera-11-es és a Venyera-12-es űrszondák segítségével. A tárgy pedig „54 gamma-felvillanás, valamint az idegenek űrhajói nyomainak kutatása” volt! Ezen már érdemes elgondolkozni! Vajon miféle gamma-felvillanásokra céloztak? No és főképpen, miféle módszerekkel és milyen indíttatásból vállaltak egy három évig tartó kutatássorozatot arra, hogy idegen űrhajók nyomait keressék a Naprendszerben? Milyen módszerekkel tették ezt? Lehetséges, hogy az említett négy földi – két amerikai és két szovjet – űrszondában más műszerek is voltak, mint amit a közvéleménnyel közöltek? Mert hiszen nehezen hihető (bár nem zárható ki) hogy az űrszondákban lévő „rendes” műszerekkel ilyen speciális feladatokat is végrehajthattak. No és mit találtak? Ha éveken át nem kevés pénzzel és a két kormány rendelkezésére álló űrszondákkal folyamatosan keresték az idegen űrhajók nyomait – akkor talán nekünk, mint adófizető polgároknak és a Föld lakóinak – jogunkban áll megtudni e kutatás eredményét is…? De lássuk tovább ezt a szerfölött érdekes listát. 1978- 80 után újra teltek az évek és sorban más, valóban SETI- programok valósultak meg. Ám – nicsak! – még ugyanakkor, a hetvenes évek végén szerényen megbújik a táblázatban egy újabb „kakukk- fióka”. 1979-ben Valdes Freitas szintén nem ismeretlen csillagász által a kaliforniai Berkeley egyetem csillagdájának műszereivel folytatott kutatások célja is megdöbbentő. A rendkívül rövid hivatalos szövegből csak annyi derül ki, hogy Freitas „csillagközi szondákat keresett a Föld-Hold rendszer közelében”! Már elnézést kérek – miféle csillagközi szondákról van itt szó? Ezeket nem gyárthattuk mi, emberek, mert hiszen akkor nem kellene őket keresni. Másrészt eddig még egyetlen ilyent sem indítottunk útnak – már annak is örültünk, hogy a Pioneerok vagy két évtizedes repülés után elérték a Naprendszer határait és azóta gyakorlatilag belevesztek a végtelen kozmoszba. Elméletileg valaha azok is eljuthatnak egy másik csillaghoz, de addig azért eltelik pár millió év. Szóval akkor milyen szondákat kerestek a SETI pénzén a programnak dolgozó kutatók? Csak nem UFO-kat? Merthogy minden jel erre utal. Csillagközi szondákat mi nem állítottunk elő, tehát nem földi eredetű idegen kozmikus eszközöket kerestek a SETI emberei. Amit ráadásul maguk vallottak be. Igaz, kissé különös módon, erre mindjárt visszatérünk. Most viszont menjünk tovább, ugyanis a furcsa listának ezzel nem szakadt vége. A SETI nem mindennapos programjai 1980-81-ben folytatódtak, ezúttal a Szovjetunióban. Két szovjet obszervatóriumot is befogtak erre a munkára. A kutatás tárgyáról most ezt olvashatjuk: „Nem természetes objektumoktól származó radarvisszhangok keresése a Föld-Hold rendszerben.”

Már megint ez a Föld-Hold rendszer! A SETI-nél aligha ok nélkül költöttek sok százezer dollárt arra, hogy annyi éven át hol Nyugaton, hol Keleten kutassák ezt a közeli űrvidéket. No és azt már nem is kell mondani, hogy mit szabad értenünk a „nem természetes objektumok” alatt…? Nyilvánvalóan mesterségeset. De ismét nem olyant, amit mi, földi emberek hoztunk volna létre. Ez a Föld-Hold rendszer továbbra sem hagyta békén a SETI kutatóit. Bár már terjeszkedtek is. Ugyanis a harmadik ilyen rejtélyes kutatásra 1981-82-ben került sor, ismét Valdes vezette, ám ezúttal az amerikai Kitt Peak obszervatórium műszereivel folytatták le. Az elnevezés ismét csak ez: „Mesterséges objektumok keresése a Föld-Hold és a Nap-Föld rendszerben.” Ezenfelül több alkalommal is – tudomásunk szerint 1978 után – kerestek olyan objektumokat, amelyekről azelőtt a laikusok csak a sci-fi regényekben olvashattak. Kardasev és Dyson találgatásait követve olyan „Il-es” és „III-as” típusú civilizációk nyomait keresték a kozmoszban, amelyek már egész bolygórendszereket vettek birtokba. Ide utalható a Dyson-gömbök keresése 1980-ban, vagy az 1981-es kutatás, amelynek tárgya (színképelemzés útján) az volt, hogy léteznek-e valahol a kutatott csillagok környékén nukleáris hulladékok…? Abból indultak ki ugyanis, hogy ha valahol egy civilizáció elég fejlett, előbb- utóbb elsajátítja a nukleáris technikát és így hulladékot is termel. Remélték, ez ilyen irdatlan távolságból is kimutatható, de semmit sem találtak. Ugyanezen a csapáson haladva 1983-ban 92 csillag környékén kerestek termonukleáris technológia használatára utaló nyomokat (amennyire tudjuk, sikertelenül). 1984-ben egy űrszonda segítségével ismét Dyson- gömbök után kutattak. Vagyis olyan nagyon fejlett civilizációkat kerestek, amelyek egész tevékenységüket, napjuk vagy napjaik energiáját egy, az űrben felépített hatalmas gömbbe zárva képesek hasznosítani. Az eredmény ezúttal is negatív volt. Alighanem ezek a tények indították arra Sagant, Drake-t, Clarke-ot és másokat, hogy eleve igen szkeptikusak legyenek a földönkívüli élet és főleg az értelmes civilizációk létét illetően. Mindenesetre – és ennek ellenére – tovább „hallgatóztak”. 1986-ban még olyan radarjelekre is vadásztak, amelyek egy idegen technikai jellegű fejlett civilizáció létére utalnának. 1987-ben ismét Dyson-gömböket kutattak az infravörös hullámtartományban… Nos, végül is miről van itt szó? Gyanús, hogy a könyvben ezekről a kutatásokról nem igazán esik szó. Különösen nem azokról, amelyek földközelben kerestek mesterséges objektumokat és azok létét eláruló jeleket. Miért nem hallottunk ezekről akkor, amikor folytak – és miért nem tudunk semmit az eredményeikről? Sejthető, hogy negatív volt a kutatás, de talán akkor sem csak szűk szakmai lapokban kellett volna közölni mindezt – már ha egyáltalán közölték. Az egész SETI-tervvel kapcsolatban van egy generális ellenvetésünk. Mi van azokkal a civilizációkkal, amelyek nem rádióznak…? Ugyanis Drake és társai eleve arra építettek, hogy valakik, valahol rádión közük az önmaguk létezését bizonyító jeleket, és mi azokat itt a Földön „elkaphatjuk”. Érdekes módon negyven év alatt vajon senkinek sem jutott eszébe, hogy az igazán fejlett civilizációk vagy sohasem ismerték és használták az elektromágneses jeleket, mert más úton-módon (pl. telepatikusan) küldték jeleiket nagy távolságokra is – vagy pedig már kinőttek a rádióhasználatból? Hogy ez csak egy nagyon régi jelrendszer volt, amely mára muzeálissá lett, újakat, jobbakat találtak fel. Például olyanokat, amelyek a kozmikus csatornák révén működnek? A dolog talán kapcsolatban áll azzal a számunkra még ismeretlen módszerrel, amellyel az UFO-k igen nagy távolságokat tesznek meg igen kicsi energia felhasználásával nagyon rövid idő alatt? Azt viszont le kell szögeznünk: ha igazak ezek az utóbbi hírek, és a SETI szakemberei valóban idegen, mesterséges égitestek és a mögöttük álló civilizációk kutatására költöttek annyi pénzt itt a Föld és a Hold közelében is – akkor talán azok a kutatók mégiscsak hittek az UFO-kban és abban, hogy legalább egy idegen civilizáció egyedei itt járnak a környékünkön…? Befejezésül lássunk néhány olyan tényt, amelyek feltehetően szintén kapcsolódnak az UFO-khoz és az Idegenekhez, ámde nem annyira földi, mint inkább naprendszerbeli jelenségek. Az olvasó legfeljebb azon csodálkozik majd, hogy ha ez mind igaz – és biztosítom, hogy igaz! – akkor miért hallgatnak a csillagászok? A következő tények azt látszanak bizonyítani, hogy valaha nagyon régen is jártak már Idegenek a Naprendszerben – akkor pedig miért hagyták volna ki a Földet? De az sem zárható ki, hogy most is itt vannak. Ebben az esetben viszont még inkább furcsállhatjuk, hogy minderről egyrészt nagyon kevés szó esik tudományos berkekben, másrészt azon is meglepődhetünk, hogy számos csillagász mereven tagad. Köztük oly híresek is folyton azt állítják: semmi bizonyíték arra, hogy földönkívüliek valaha jártak bolygónkon. Nos, ha itt nem is voltak (a csillagászok szerint) – akkor nagyon közel, mondhatni a szomszédban megfordultak, és megfordulnak ma is.

Itt vannak például a Mars holdjai. Számtalan különös tulajdonságuk látszik bizonyítani, hogy ezek az égitestek vagy eleve mesterségesek, vagy mesterséges hatás helyezte el őket pályájukon. Ez most a mi számunkra hihetetlennek tűnik, de ne feledjük: egy másik civilizáció már évmilliókkal ezelőtt elérhette azt a fejlettségi fokot, rendelkezhetett olyan űrtechnológiával és olyan energiákkal, amelyek révén kisebb-nagyobb égitesteket mozgathatott pályájukon, azokat új pályára helyezhette és bármi egyebet is elvégezhetett velük. A holdak az anyabolygó körül általában szabályok szerint keringenek és „viselkednek”. Például minél messzebb vannak tőle, annál lassúbb az iramuk, a közelebb lévők pedig gyorsabban keringenek. A Phobos és a Deimos, a két hold mindegyike úgy viselkedik, ahogyan nem szabadna. A Deimos például 23.478 kilométer távolságban köröz a bolygótól, ami azt jelenti, hogy igen sebesen kéne haladnia (a mi Holdunk például tizenötször messzebb van a Földtől!) – ehhez képest roppant lassan „jár”, egy nap nem is elég neki ahhoz, hogy körbejárja. Viszont ott van a másik hold, a Phobos – ez meg iszonyú gyorsan rohan! Egy marsi nap húszegynéhány perccel hosszabb, mint egy földi nap – mégis, a Phobos ennyi idő alatt háromszor is megkerüli a Marsot! A bolygóról nézve kétszer kel fel és nyugszik le egyetlen nap alatt, méghozzá nem keleten kel és nyugaton nyugszik – hanem ezt is fordítva teszi… A Phobos sokkal gyorsabban halad, mint ahogyan a Mars forog a tengelye körül. Kérdés: honnan kapta ezt a sebességet? Merthogy az nem úgy van, hogy egyik csak így forog vagy repül, a másik meg úgy, mintha ez természetes lenne. A kiváltó okot, vagyis a sebességet, forgást előidéző erőt nyomozzuk, illetve, kellene nyomoznunk. Ám azok a kutatók, akik soha nem tudnak elképzelni mást, mint természetes erőket és hatásokat, azok nem jutnak majd messzire e rejtélyek megoldásával. Itt ugyanis sok jel szerint nem természetes erőkre kell gyanakodni. Valakik mesterségesen avatkoztak itt bele egyes égitestek mozgásába – és nem csupán abba. A fizika és matematika – hittük eddig – könyörtelen szabályokat, törvényeket alkot és azokat soha sehol semmilyen tárgy vagy erő nem lépheti át, nem hathat, működhet ezekkel ellentétesen. Kivéve a Mars körül… Ott ugyanis rengeteg dolog dönti halomba a földi tudomány által gondosan kiszámított és öröknek, megváltoztathatatlannak hitt törvényszerűségeket. Itt van például az a törvény, amely szabályozza a holdak távolságát az anyabolygótól. Ez érthető minden különösebb matematikai felkészültség nélkül is. Egy bizonyos tömegű hold ha túl messze kerül a bolygótól, annak vonzása már nem hat rá és az „elszabadul”, kirepül az űrbe, elhagyja a bolygót. Ha viszont túl közel van, akkor a bolygó tömege magához rántja, spirálvonalban egyre közelebb húzza a keringő égitestet, amely aztán egy idő múltán rázuhan és széttörik, vagy már a zuhanás közben darabokra szakad. Így minden x tömegű holdról tudni lehet, mi az az optimális távolság, ahol millió vagy milliárd évekig keringhet a bolygó körül, és mi az a határ, amelyen belül már a pusztulás vár rá. Ez a szabály a csillagászok szerint érvényes az egész általunk ismert Naprendszerre – de nem a Phobos bolygóra! (Bár erről mintha nem beszélnének, írnának annyit…) A törvény szerint a Phobosnak nem ezer kilométerre szabadna keringenie – mint most – hanem e távolság többszörösén, jóval messzebb! Már sok millió évvel ezelőtt magához kellett volna rántsa a bolygó – de nem tette. A Phobos ma is „vidáman” kering ugyanott. Nem vesz tudomást a dinamika törvényeiről. Miért teheti, hogyan lehetséges? Nem tudjuk. Ám nem hiányoznak azok, akik szerint mindez azért lehetséges, mert a.) mesterségesen került mai pályájára, és b.) mert belül üreges, így tömege sokkal kisebb, mintsem azt mi képzeljük. Nos, a belül üreges változat eleve bizonyítaná, hogy mesterséges égitesttel állunk szemben. Lehet, semmi köze a Marshoz? Bizony az első arra járó űrszondák mérései is azt bizonyították, hogy a Phobos anyaga nem is hasonlítható a Marséhoz. Tehát nem abból szakadt ki az anyagok gigantikus formálódásának idején, amikor Naprendszerünk keletkezett. Száznegyven éve forog egyes agyakban a feltételezés, hogy a Phobos belül üres, ami természetesen arra utal, hogy eleve mesterséges égitestről lehet szó. Kik hozták ide és állították pályára a Mars körül…? És mikor, mi célból történt mindez, hogyan zajlott le? Mi még egy kérdést tehetünk hozzá: milyen jelentősége lehet ennek itt és most, a Föld lakóinak szempontjából? Ha ez valóban így van, akkor óriási titokra bukkanunk. Valami olyasmire, ami bebizonyítja egyszer s mindenkorra a vaskalaposoknak is: vannak rajtunk kívül más értelmes lények a kozmoszban (vagy legalábbis voltak), és ezek eljutottak hozzánk, bárhonnan is jöttek! Mindkét Mars-holddal számos „probléma” van, amit itt helyhiány miatt nem ismertethetek. De ha elfogadjuk

ezt az elméletet, akkor ez – és csak ez – az egyetlen magyarázat, amely megoldja az összes fizikai, dinamikai és egyéb problémát, amit a két hold mozgása, viselkedése és egyéb tulajdonságai mutatnak. Az anyagsűrűségük például alig haladja meg a vízét, holott minden arra járó űrszonda felvételein nehéz, csupaszikla tájat látunk. De például a Phobos majdnem teljes felületén, egymástól 200-200 méterre párhuzamos „árkok” láthatók. A legtöbb mélysége eléri az 50-70 métert is. Az árkok hossza viszont nemegyszer meghaladja a 30 kilométert, vagyis gyakorlatilag akkorák, mint maga a szabálytalan alakú hold. Akadt, aki ezeket a mesterséges eredet, a „csináltság” bizonyítékaként afféle szögecselésnek, szerkezeti elemnek nevezte. (Persze nem csillagász volt az illető…) Maga a Mars bolygó sincs híján a titkoknak. A huszadik század során – amikor már rég lecsengett a „Mars-csatornák” illúziónak bizonyult ügye – nemegyszer különös jelenségeket figyelhettek meg a csillagászok és ezekről be is számoltak. Kizárólag a tudomány által regisztrált események százait sorolhatnánk fel, amelyek mind-mind a Mars bolygó felszínén játszódtak le és amelyeket a Földről a jó műszerekkel felszerelt csillagászok észleltek. Most csak néhányat említünk. 1937-ben olyan fény bukkant fel a Marson, amely a megfigyelők szerint egy… csillag fényével volt egyenlő, vagyis igen világos, majdnem vakító! Vajon mi lehetett az? Ki és milyen eszközzel „gyújtott” ilyen fényt, ha csak öt percre is? Ilyesmit a következő évtizedekben még többször is láttak a Földről. Találtak ott egy gigantikus, 70 x 150 kilométeres, ámde csak pár kilométer mély gödröt, amely nem becsapódási kráter és nem is valaha volt természeti erők vájták a talajba – ezt jól láthatjuk a közelben elszálló földi űrszondák által készített fotók százain. Olyan, mintha egykor nagy robbanás történt volna ott. Kik robbantottak, mikor és miért…? És akkor még nem beszéltünk a marsi Arcról, amely persze valóban lehet természetes képződmény, amely csak egy bizonyos szögből, egy bizonyos megvilágításban látszik arcnak. De amikor e sorokat írom, erről még nem tudhatunk semmi bizonyosat. Sokan állítják, hogy az Arcról készült fotók számítógépes feldolgozása sok kicsiny részletet is napvilágra hozott, ezek alapján ma már néhány tudós (igen, sőt csillagász, sőt a NASA tudósai!) is merészen állítja, hogy azt a formációt mesterségesen hozták létre. Mivel ezt tudósok hozták fel, készítették el a mérésekét és a fényképelemzéseket – válaszolni kellett volna rá. Nem „UFO-bolondok” írogatták ezt a maguk folyóirataiban, amelyre nem kötelező reagálni. A kollégák állításaira bizony reflektálni kellett volna – a tudomány hivatalos és nem hivatalos képviselői viszont mély hallgatásba burkolóztak. Persze korai lenne még az öröm, megeshet, hogy mégis csalóka ábránd volt az egész. Ám ha mégsem, akkor hatalmas diadalt arathatunk a vaskalaposok fölött. Hiszen egy emberi arc a Marson, amit valakik valaha, időben iszonyúan messze kiformáztak, a marsi és a földi kultúra, az élőlények valamilyen közösségét bizonyítja! És ha bebizonyosodik az is, mikor vésték oda azt a másfél kilométeres sajátos „szobrot”, ezer kérdés merül fel. Például olyanok, hogy ha ez több millió évvel ezelőtt történt, amikor a Marson még elviselhető volt az éghajlat – akkor a földi, darwini természettudomány is hatalmas pofont kap. Bebizonyosodik, amiről a régészeti fejezetben ejtettünk szót: hogy az emberi civilizáció és maga az ember mint biológiai lény már sok millió vagy több tíz millió év óta létezik szakadatlanul! Erről is szó van tehát, nemcsak arról, hogy az az arc valóban embert formáz-e. Hogy valóban léteztek-e marslakók, azok hasonlítottak-e hozzánk, netán mi éppen tőlük eredünk, az onnan menekülők utódai vagyunk – nem is annyira lényeges. Az is eléggé érdekes lenne, ha bebizonyosodna, hogy voltak a játszmában idegenek is. Valakik, akik a két bolygó között közlekedtek és tevékenykedtek mindenfelé. A Földön kívül, beleértve a Marsot, a Deimost, a Phobost, a mi Holdunkat és… talán más égitesteket is. Ezért hát vándoroljunk tovább a Naprendszerben, hol találunk még ilyen furcsa és talán árulkodó jeleket? Ott van például a Jupiter. Az óriásbolygóról még azt sem tudjuk, mennyi idő alatt fordul meg a tengelye körül, hiszen sűrű, átláthatatlan légkör takarja. Gyanítható viszont, hogy óriási méretei ellenére kevesebb, mint 10 óra alatt tesz egy fordulatot. Gyűrűi egy különös rejtélyt hordoznak, amelyet szintén nem képes megmagyarázni a tudomány. Ahogyan a Phobos vagy a Deimos esetében, itt is a törvények áthágásáról van szó. A gyűrűk egy része nem engedelmeskedik a gravitációnak sem! Itt is az a helyzet, hogy egynémely gyűrűnek már régen le kellett volna zuhannia a bolygó felszínére. Van olyan gyűrű, amely a felszíntől 57 ezer kilométerre forog – sokkal gyorsabban, mint maga a bolygó! Ismét felmerül a kezdeti hatás kérdése: ki vagy mi adott a gyűrűnek ilyen sebességet? No és nem tudni, mit kezdjünk azzal a kétségtelen (mert felmért, megállapított) ténnyel, miszerint a Jupiter sokkal több meleget sugároz ki az űrbe, mint amennyit a Naptól kap? Méghozzá nem is keveset, olykor háromszor többet! Ez egyszerűen érthetetlen, hiszen a Naptól kapott energia tekintélyes részét el is nyeli a sűrű

légkör. Miféle atomerőmű vagy csillag dolgozik benne, milyen erő termeli ezt a rengeteg energiát, és miért? Nehéz elképzelni, de próbálják meg: a Jupiter annyi energiát sugároz ki, mintha ott a felületén vagy benne 50 ezer hirosimai atombombát robbantanának fel – másodpercenként…! 1950 óta olykor rejtélyes rádióadásokat észlelnek a Jupiterről. Természetesen lehetnek ezek természetes eredetű rádióforrások „adásai” is, bár ez még nem annyira bizonyos. Mindenesetre sokan hiszik, hogy valakik már letelepedtek a Jupiteren, vagy legalábbis van ott egy automata (rádió)állomásuk, amely időnként jelentéseket küld, valahová. De persze ez nem bizonyítható. A Szaturnuszon minden bizonnyal szintén működik egy idegen rádióadó. Ugyanis 1975-ben a bolygó közelében elhaladó két földi Voyager űrszonda 500 napig tartózkodott a közelben. Ezen időszakban a két műszer egymástól függetlenül 12 alkalommal vett a bolygó felől érkező nagy energiájú, szabályos rádióadást. A földiek először persze ezúttal is természetes rádióforrásokra, elektromágneses viharokra gyanakodtak. Ámde hamar kiderült, hogy a jelek szabályos időközökben ismétlődtek. Ez már nem zárta volna ki a természetes eredetet, sőt éppen megerősítheti ezt a feltételezést. A jelek 10 óra 10 percenként érkeztek. Vagyis úgy tűnt, hogy valami forgó test mindig ennyi időnként ér egy bizonyos pontra, ahonnan vehetők a jelei. Csak hát az a bökkenő, hogy egy természetes rádióforrás vagy mindig sugároz, és így jelei nem csak 10 óra 10 percenként vehetők, hanem csökkenő vagy növekvő erősséggel a 10.10-es idő-pontok ismétlődése előtt és után is. A Szaturnusz viszont 12 óránként fordul meg a tengelye körül, ez nem illett bele a képbe. Viszont számos gyűrűréteg között, amelyek a bolygó körül forognak, találtak olyat, amely éppen 10 óra 10 percenként fordul meg. Csak itt is van néhány baj. Az egyik: miféle természetes rádióforrás lehetne egy gyűrűn, annak valamelyik darabján? Hiszen ezek általában pár tíz, vagy pár száz méteres élettelen, jéghideg kődarabok, afféle kozmikus törmelék, amely többé-kevésbé összetömörülve kering az űrben. Minden eddig talált természetes rádióforrás csillagokban vagy bolygókon található. Hiszen kell valamilyen helyi energia, ami ezeket az „adókat” működteti. Előfordulnak ugyan a kozmoszban elektromos viharok, de azok egyedi esetek és sohasem ismétlődhetnek szabályos időközökben! Az is gyanús, hogy 500 nap alatt csak 12 alkalommal vettek adást a szondák. Ha ez természetes rádióforrásból eredne, akkor vagy ezerszer kellett volna venniük a jeleket. Vajon mitől függött, hogy ekkor és ekkor sugároztak az adók, máskor meg sokáig nem, aztán egyszer ismét, majd sokszor nem? Ez nem vall természetes eredetre! Felmerül az a vad ötlet is, hogy az ismeretlen rádióforrás talán érzékelők jeleit továbbította valahová. Mi van akkor, ha éppen azt a hírt adta le, hogy „két idegen űrjármű halad el megfigyelőpontunk mellett…”? Vagyis a Voyager-szondákról tett jelentés száguldott el valahová a távoli világűrbe és netán még most is ott száguld. Mert csak évek, évtizedek múlva ér célba? Egy pillanatra érdemes visszakanyarodni a fejezet előbbi részéhez, ahol is F. Drake-ről és a SETIkutatásokról írtunk. Vajon miért nem foglalkoztak ezzel a szépreményű „hallgatózók”? Ha ők is megtudták hivatalos forrásokból az 1975-ös események hírét, a 12 elfogott, ismeretlen eredetű adást – márpedig miért ne értesültek volna róla kollégáiktól és a NASA hivatalos kiadványaiból - akkor miért nem léptek valamit? Miért nem hallgatták le a Szaturnuszt is, csakúgy, mint az égbolt igen távoli csillagait és galaxisait? Ha viszont az adások elhangzásának pillanatában a SETI műszerei – ezek akkor már egyszerre sok ezer hullámhosszon figyelték a kozmikus hangzavart – nem hallották ezeket az adásokat, akkor egyrészt komolyan megkérdőjelezhető a SETI mint olyan haszna. Persze mondhatjuk, hogy akkor éppen másfelé fordultak az antennák, a nagy világvevő készülékek, vagy más hullámhosszokon figyelték éppen a világűr zajait. Ez esetben viszont felmerül még egy dolog: lehet, hogy ezernyi adás történt 1960 óta is az űrben, és történik ma is, amit a SETI antennái nem vettek fel? Nem vettek észre, nem fogták ezeket az adásokat? Akkor viszont azt kell hinnünk, hogy számos rádióforgalmazás történhet jelenleg is a kozmoszban, amiről a SETI műszerei nem vesznek tudomást. A tudomány valahogy arról is hallgat, hogy a Szaturnusz északi sarkán – szintén a szondák felvételeiről tudjuk - jól látható egy tökéletesen hatszögletű építmény. Ez annyira szabályos, hogy aki látja a fotót, eszébe sem jut valamiféle természetes képződményre gondolni. Ezt valakik ott létrehozták, ez aligha kétséges. De ezen túlmenően semmit sem tudunk arról, mi lehet? Támaszpont? Megfigyelőállomás? Egyszer majd kiderül, és bármilyen hihetetlenül hangzik is, a tudomány fogja ezt számunkra kideríteni. Az Uránusz környéke sem mentes a furcsaságoktól. Mindjárt ott van a legkülönösebb, az egyik holdja. Az Umbriel felületén semmilyen tevékenység nyomait nem láthatjuk. A kb. 400 kilométer átmérőjű égitest az egyetlen a Naprendszerben, amely nem hordja magán egyetlen korábbi ütközés kráternyomát sem. De hogy egyetlen űrben repülő törmelék se találta volna el több

milliárd év alatt, amikor az összes többi – a vele majdnem azonos pályán keringő tízegynéhány Uránusz-holdat is beleértve – tele van kráterekkel, az több mint furcsa. Persze a mi szemünkkel nézve túl nagy ahhoz, hogy mesterséges égitest, bázis, lakógömb legyen (a Mars ugyanezzel „gyanúsított” holdjai 30 és 15 kilométeres méretűek). Mindenképpen roppant gyanús az Umbriel felületének tisztasága. Vagy nemrégen épült vagy került oda, avagy ha ütközött is, a benne lakó idegenek eltűntették a sérüléseket? Akárha egy hajón betömik a lékeket a tengerészek? A Neptunusz sűrű légkörében van egy nagy felhő, amely másodpercenként 400 méteres – tehát elképesztően gyors – sebességgel halad… szemben a bolygó forgásirányával! Vagyis az egész, a bolygóval együtt forgó légkörrel szemben halad, akár egy őrült autós a sztrádán a forgalommal szemben. Ma még elképzelni sem tudjuk, miféle erő mozgatja…! De van itt egy ilyen hold is. A számtalan Neptunusz- hold természetesen egy irányban forog, ám a Triton halad itt szemben a „forgalommal”. Kicsiny hold létére van légköre, rózsaszínű (!) hó borítja abban a nagy hidegben és működő vulkánokat is megfigyeltek aktivitás közben. Vagyis a Triton a szó sok értelmében „élő” égitest. Sok szempontból nem hasonlít az ottaniakra. Vajon miért? Sok furcsaságot tapasztaltak már a kutatók a kisbolygókkal kapcsolatban is. Ezek azok a „törmelékek”, amelyek különféle pályákon és csoportosulásokban keringenek a Nap körül, némelyik pályája kinyúlik a jelenleg legszélsőnek tartott Plútón túl is, másoké behálózza a Naprendszert. A legtöbb pár száz méteres, de akad néhány 100 kilométeresnél nagyobb, és számos 10-50 kilométer átmérőjű is. Vagy százezer ilyen égitestről tudunk, 99 százalékuk teljesen jelentéktelen és jellegtelen. Ám akad néhány - nem okvetlenül a legnagyobbak – amelyekre azért érdemes felfigyelni. A tudomány ismer vagy tucatnyi olyan kisbolygót, amelyek pályája érthetetlen okokból egyre csak módosul, de nem szabályosan. Ezekre akkor figyeltek fel, amikor a Földhöz túl közel kerülőket kezdték vizsgálni huzamosabb időn keresztül. Így jöttek rá, hogy van egynéhány, amely az utóbbi évtizedekben mind közelebb jut a Földhöz. A pályaváltozás mértéke kizárja azt, hogy egy lassú, természetes vonzási folyamat játszana közre. Itt valamilyen más erő törekedik arra, hogy némelyik kisbolygó immár veszélyesen közel jöjjön hozzánk! (Eros, Toro, Ikarus, Toutatis, Adonis, 1989-FS, Hermes, stb.) Számos okunk van arra gyanakodni, hogy ezek között néhány, vagy legalább egy idegenek megfigyelőállomása. Viselkedésük erre enged következtetni. Ott van például a Mathilde, amely 52 kilométer átmérőjű… pontos gömb alakú test! Éppen ez a gyanús. A pontos gömbalak ismeretlen a természetben, legalábbis a világűrben. Sem a bolygók nem gömbök pontosan (a Föld sem az, a sarkain belapult), sőt maga a Nap sem pontosan gömb alakú. Ezért érthető feltűnést keltett a Mathilde, mert olyan ideális gömb, hogy az már… gyanús. Talán nem is természetes eredetű objektum? Hiszen a kisbolygók általában törmelékek, valahonnan leszakadtak, szétrobbant egykori nagyobb égitestek maradványai, olykor ütköztek már az űrben más kisbolygókkal. Semmiképpen sem lehetnek hát szabályosak, simán gömb alakúak, mint egy labda. No és tekintélyes tömegvonzásnak kell lennie ahhoz, hogy az égitest a saját alakját az ideális gömbre „szabályozza”. Ehhez képest a Mathilde-on egy ember ha felugrana a levegőbe, el is szállna az űrbe végleg – mert olyan kicsi a tömegvonzása, a tömege. Ráadásul nem ez az egyetlen különös vonása. A Mathilde persze nem labdasimaságú. Látszik, ütközött már „ő” is, akadnak ott kráterek is. De néhány ezek között… túl nagy! Akkora a nyom, hogy ha valóban lett volna ütközése ilyen nagy tárggyal, amely ekkora krátert vájt bele, akkor fizikai számítások szerint szét kellett volna esnie! Ekkora ütéseket nem bírhatott ki! A tudomány itt is hallgat, természetesen. Hiszen a konfliktus feloldhatatlan. Ha valóban ütközött, akkor szét kellett volna esnie. De szemlátomást egészben van – akkor viszont ilyen nagy tárgyakkal nem ütközhetett. Akkor most mi az igazság? Felmerül tehát az is, hogy ez egy mesterséges égitest. Egy űrben repülő megfigyelőállomás. Mivel elég régóta kering itt, feltételezhető az is, hogy nincsenek benne lények a maguk fizikai valóságában. Inkább egy automata állomás lehet, amelynek – egyik – feladata a Föld és a földi lények ténykedésének megfigyelése. Lehet persze UFO-támaszpont is, ahonnan indulnak és ahová visszatérnek a (szintén esetleg csak robotokat hordozó, automata) általunk azonosítatlan repülő szerkezetek. Csak elképzelhetjük, mennyi mindenféle ügyes műszer figyelheti innen a Naprendszert, az embereket és még ki tudja, kit és mit…? Egy 52 kilométer átmérőjű égitest már nagyon jól berendezhető. Különösen akkor, ha mesterségesen hozták létre. Nyilvánvaló, hogy bármikor le tudják téríteni pályájáról, akár drasztikusan és hirtelen is. De mivel ez számunkra túl feltűnő lenne, hát csak lassan és óvatosan módosítják a pályáját. Persze még ez is több, mint amennyit a természeti erők változtathatnának a mozgásán – és éppen ezért (is) tűnt fel a

csillagászoknak. Így már az is érthető lenne, honnan az ideális gömbalak, és honnan a kráterek. Mint egy holddal kapcsolatban is említettük már – könnyen lehet, az idegenek kissé túlzásba vitték a dolgot és a lakógömb külső burkolatára több túl nagy ál-krátert dolgoztak rá, mintsem kellett volna. No és itt a harmadik furcsaság is. Ez pedig a Mathilde forgása. Minél kisebb egy égitest, annál gyorsabban fordul meg a tengelye körül. Vannak olyanok – több tízezer számra! – amelyek huszonnégy földi óra alatt akár tízszer vagy többször is megfordulnak a tengelyük körül. Ehhez képest döbbenetes adat következik: a Mathilde tizenhét és fél nap alatt tesz meg egyetlen fordulatot! Semmi ehhez foghatót nem ismerünk az eddig felfedezett égitestek világában. A Mathilde-nek ahhoz, hogy kétszer megforduljon maga körül, nem is elég egy földi hónap! Erre ismét csak azt mondhatom: ha „valakik” megfigyeléseket végeznek egy bizonyos körzetben, akkor számukra az az ideális, ha a bázisul szolgáló égitest nem pörög eszeveszettül. Hiszen mire valahol valamit mérni kezdenének, a bázis és vele a műszerek elfordulnak. Lehet persze az is, hogy csak akkor forog ilyen lassan a Mathilde, amikor a Föld közelében jár, és amikor egy földi megfigyelő szonda is találkozott vele, elhaladt mellette és a fotókat készítette. Az sem zárható ki, hogy a Mathilde nem is erre a célra készült, és ma már semmire sem használják. Lehetett az Idegenek támaszpontja olyan régen is, amikor az ember nevű élőlény csakugyan nem létezett sem a Földön, sem másutt. Lehetett energiatermelő telep, űrlaboratórium, feldolgozó telep vagy bármilyen más hasznos létesítmény. De mindez lehet éppenséggel ma is. A legtöbb, mert kis túlzással több ezerre tehető különös jelenséget mindeddig a Holdon észleltük. Ami azt is jelenti: mivel ez a legközelebbi égitest, nyilván többet figyeltük, műszereink régebben érték el azt a fejlettségi fokot, amivel a Holdat szemrevételezhettük. Ennek a mondatnak van egy másik sugallata is. Valóságos üzenethordozó, amire kevesen figyeltek fel eddig. Arra célzok, hogy ha a közeli Holdon az évszázadok során ennyi különlegességet, idegenek tevékenységére utaló jelet fedeztünk fel – akkor mennyi minden történhetett régen, történhet ma is, és fog történni a jövőben a Földtől távolabb eső égitesteken…? Helyhiány miatt is nagyon rövidítek és csak pár kirívó esetet ismertetek, azt is adatoktól mentesen és rövidítve. Előfordult már a Holdon, hogy egy kráternek egyszerűen… nyoma veszett. Előtte sok csillagász látta, fel is térképezte, mi több, lefotózták. Aztán egyszer csak a következő kutatók hiába keresték a szokott helyén – ott nem volt látható. Az is megesett, hogy egy ilyen eltűnt kráter – pedig nem volt kicsi, az átmérője 11 kilométert tett ki! – kétszáz évre eltűnt, a helyén a távcsövekben csak egy homályos foltot láttak – majd ismét előbukkant és újra ott volt, ahol régebben. Majd pár évtizeddel később ismét eltűnt és máig nem bukkant elő. Nos, természetes dolog az, ha egy fizikai formáció, egy nagy darab tereptárgy és a maga sok millió tonna kőzetével és alakjával együtt így viselkedik? A kérdésre önök adják meg a választ, gondolatban. Merthogy a tudomány még ezt nem tette meg. A problémát legfeljebb megemlítik, de jobbára óvatosan hallgatnak róla. Mint annyi másról! De eltűnt sokkal nagyobb, mert 30 kilométer átmérőjű kráter is. 1953-ban öt híres csillagász állapította meg, hogy két szakadék-fal között létezik egy íves híd, még az árnyékát is látták. A híd sem volt kicsi. Három kilométer hosszan kötötte össze a partokat. Mesterséges létesítmény…? Pár héttel később viszont kiderült, hogy nincs ott semmi! Felmerül a logikus kérdés: hogyan tűnhet el egy három kilométeres épített tereptárgy ott, ahol senki sem lakik? Mert hiszen – így mondja nekünk a tudomány – a Hold lakatlan… A Holdon nincs számottevő, érzékelhető légkör – mégis láttak már kráterből füstöt gomolyogni felfelé méltóságteljes lassúsággal, akár egy földi kéményből. A hatvanas években kétszer is feltűnt egy-egy sok négyzetkilométeres nagy színes folt (először narancsszínű, aztán máskor másutt vörös), ezek csak pár tíz percig voltak láthatók. Külön könyvet írhatnánk a fényekről. A Holdon évszázadok óta látnak a távcsöves megfigyelők – szakemberek és amatőrök egyaránt – fehér, piros és más színű fényfelvillanásokat, olykor egyszerre többet, mintha szinkronizált, egybetartozó lámpák gyulladnának ki. Ezeket a XVI. század óta figyelik és jegyzetelik – eddig csaknem 600-at regisztráltak. És mennyit láttak csak amatőrök, akik ezt nem is jelentették, vagy hiába jelentették, a „hivatalos szervek” nem vettek róla tudomást? Oldalszám sorolhatnánk, mi mindent láttak már az emberek a Holdon, és ezek mind valósak voltak: hidakat, eltűnő és felbukkanó krátereket, túl szabályos alakzatokat (építményeket?), füstöt, robbanásokat, mindenféle színű és összeállítású fényeket, villanásokat, 100 kilométer hosszú egyenes „falat” (vagy az idézőjel szükségtelen?), a földi obeliszkekhez hasonló oszlopokat csoportosan és egyedül is. A kutatók a szakfolyóiratokba csak 10-20 évvel később engedték be a nem szokványos leírásokat a holdi

eseményekkel kapcsolatban – a tizenkilencedik században. Manapság már gyakorta nem is jelennek meg, vagy ha igen, afféle „kis színes hírek”- rovatban, amit egy szakmabelinek nem is illik komolyan vennie. Pedig az események, amelyekről ezek tudósítanak, valósak. Nos, azt kell mondanunk, hogy UFO-kat is rengetegszer láttak a Holdon! Méghozzá csillagászok. Akik persze régebben nem ezt a betűszót használták – nem is létezett még – később, az utolsó fél évszázadban pedig még inkább kerülték. Általában „fényekről” és „fényfoltokról” írtak, amelyek rendkívül gyorsan száguldottak el egyik felszíni ponttól a másikig. Ezek aligha a felszínen mozgó tárgyak voltak, mert nyílegyenesen, légvonalban haladtak át a terepakadályokon – vagyis fölöttük szállhattak el. Nem egy ilyen szerkezet sebességét meg is mérték (a két ismert pont között megtett időből kiszámítható volt) és kiderült, hogy némelyik 100 kilométert tett meg másodpercenként! Oly sok rejtélyes fényjelenség volt, hogy ezekről érdekes statisztikai kimutatás is készült. Ebből tudható, mely környéken sűrűsödnek ezek a jelek leginkább. Vagyis ott kétségtelenül folyik valamilyen tevékenység. A tizenkilencedik században egyszer egy éven át tartó jelenségsorozatot figyelhettek meg a Platón kráter belsejében, ahol egymást érték a jelenségek. Hónapokon keresztül minden éjszaka a földi csillagászok elé fénycsoport-jelenségek tárultak. Akkor még nem voltak olyan jó távcsövek, hogy azt is látni lehetett volna, mi is történik ott valójában. Ma azt mondanánk, valamilyen nagy építkezés folyhatott. Láttak mozdulatlanul álló „lámpákat” és mozgást végzőket, egyedieket és csoportosakat. Pár hónapos szünet után más elrendezésben tűnnek fel az éjszakai fények, hogy egy idő után visszaálljon a legelső, „eredeti” rendszer… Szerényen kérdem, nevezhetjük-e ezt természetes jelenségnek? Sőt tovább megyek, hogy a kérdés még egyértelműbb legyen: Történhet-e ilyesmi ott, ahol nincsenek értelmes lények? Nem az ő tevékenységükre utal mindez? Rejtélyes fényeket szinte az összes, Holdra vagy Hold köré küldött Apollo-űrhajó legénysége látott, jelzett a Földnek. Az is megesett, hogy pár hónapos különbséggel két amerikai űrhajó-pilóta ugyanabban a kráterben tapasztalt fura fényjelenségeket. Ilyesmiről olykor a földi szurkolók milliárdjai is hallhattak, ha a pilóta elfelejtette időben átkapcsolni a rádióját a titkos hullámhosszra. Szomorú, hogy ezekről az eseményekről innen, és nem a NASA hivatalos beszámolóiból kellett értesülnünk. Egy földi szonda 1966-ban olyan építményeket (?) is lefotózott, amelyek nagyon hasonlítanak a földi, repülőtéri .... hangárokhoz. De találtak már a fotókon alagutak kijáratait és több tíz helyen sok száz méter hosszú nyomvonal-csoportokat, amelyek valamilyen lánctalpas jármű elhaladására utaltak. No és már a tizenkilencedik század végén is megfigyeltek a Hold körül mozgó tárgyakat, olykor egyszerre tízet is. Ezek aligha a „Hold holdjai” voltak, ilyenekről nem tudunk. Inkább nagyméretű UFO-kra gyanakodunk. A mai műszerek nem mutattak még ilyen természetes kísérőket, akkor hát nem ezeket láthatták a korabeli csillagászok. Századunk második felében aztán egy amerikai kutatóprogram keretében kerestek ilyen tárgyakat – és találtak is vagy ötszázat! De egyik sem került elő, amikor másodszor is szemügyre vették volna őket. Vagyis ezek is UFO-k lehettek. A Hold mögé szálltak a mérések szerint, ám azt nem kerülték meg, mert a másik oldalon többé nem bukkantak elő… 1959-ben egyszer spanyol csillagászok egy álló héten át minden éjjel megfigyelhettek egy hatalmas, kb. 35 kilométer átmérőjű objektumot, amely a Hold körül keringett igen szabályosan. Körbement elől a korongja előtt, aztán eltűnt mögötte és szabályos idő elteltével kibukkant a másik oldalon és folytatta a körözést. Egy hét után nyoma veszett és azóta sem látták. Vajon mi volt ez? Ha az Idegenek nem tudnak mozgatni ekkora tárgyakat (nagyobb volt, mint a Phobos hold, és majdnem kétszerese a másik Mars-holdnak, a Deimosnak), akkor csak természetes objektum lehetett. De az meg hogyan lehetséges, hogy csak egy hétig „vendégszerepelt” égi kísérőnk mellett, aztán távozott…? Ha a Hold tömegvonzásával befogott volna egy arra haladó kisbolygót, akkor az ma is ott lenne. Talán nem kell megjegyeznem, hogy a tudomány világa erről is hallgat. Aminthogy a Holdról vett rádióadások ügyében is nagy a csönd. Komoly kutatók már 1935-ben állították, hogy rádiójeleket vettek a Holdról. Még a nagy feltaláló, Marconi is megerősítette mindezt. 1956-ban amerikai kutatók vettek olyan jeleket, amelyek nem közvetlenül a Holdról, hanem a felszíne fölött nagy sebességgel haladó tárgyról érkeztek (egy UFO-ról…?) Azóta vagy megszűntek az adások – az Idegenek óvatosak! – és teljes rádiócsöndet rendeltek el, vagy más kommunikációra tértek át. Így aztán a SETI rádiócsillagászai sem találkozhattak jeleikkel. Az is felmerülhet: vajon a Hold valóban az-e, aminek hisszük? Lehet éppenséggel az Idegenek támaszpontja. Már úgy értem, a kezdetektől. Miután ugyanis holdport és kőzeteket hoztak le onnan az űrhajósok, kiderült, hogy anyagában a Földnél idősebb kőzetek is találhatók. Vagyis nem szakadhatott ki „belőlünk”, mi több, nem is a Naprendszerrel egy időben keletkezett. Egyes mérések szerint a holdkőzetben akadt 5, sőt 7 milliárd éves is, ami kétszerese a Föld korának. Nem zárható ki tehát, hogy nem is a mi Naprendszerünkben „készült”, hanem egy másikban, amely korábban alakult ki és onnan került ide. Ez vajon véletlen volt? Mert nehezen hihető, hogy a nagy űrben, a galaxisok közti térben csak úgy vándorolgat egy égitest, aztán becsúszik egy

naprendszerbe és ott talál magának helyet. Ez utóbbi sem könnyen magyarázható. A fizikai törvények szerint egy Föld-méretű (tömegű) bolygó maximum egy 50 kilométer átmérőjű, ekkora tömegű testet képes befogni, magához „láncolni”, de az is csak elliptikus pályán képzelhető el. A Hold tömege viszont ennél sokkal nagyobb, és egynegyede a Földének, vagyis máris összeomlott az égi mechanika egyik általunk megdönthetetlennek hitt törvénye. Arról nem is szólva, hogy ha mégis sikerülne befogni egy holdnyi testet, akkor az az Egyenlítő síkjában kell hogy keringjen, másképpen nem képzelhető el. Nos, a Holdról ez sem mondható el. Vagyis egyáltalán hogyan került ide ez az égitest…? Nem csoda, ha ezek után felmerül: ez is üreges lehet, mint állítólag a Mars-holdak. Az ott járt űrhajósok végeztek ugyan rezonancia-kísérleteket, de ezek is furcsa végeredményeket adtak – az egyik ilyen csapás után a Hold 50 órán keresztül „kongott’… Szinte végtelenül sorolhatnánk a Holdon tapasztalt UFO-jelenségeket. Ezek adataiból meglehetősen egyértelműen kiderül, hogy igenis effajta repülő tárgyakról van szó. Mert hiszen a Holdon ember nem járt 1972 óta (vajon miért mondtak le róla az űrhajózó nemzetek?), így ha ott fényeket látunk, avagy egész „lámpaegyütteseket”, vagy nyílegyenes vonalban repülő tárgyakat – nem hiheti komolyan senki, hogy ott ne történne semmi. És ebben az esetben még azt sem mondhatják, amit a maradiak, fantázianélküliek oly szívesen szajkóznak a földi UFO- jelenségek láttán: hogy csak képzelődtek, hogy hozzá nem értő laikusok láttak valamit és azt UFO-nak hittek. Ezek az „érvek” azért nem fogadhatók el, mert hiszen a Holdat csaknem kizárólag hivatásos csillagászok figyelik nap mint nap. Vajon a vaskalaposok saját kollégáik megfigyeléseit is semmibe veszik, elmebajnak, szenzációhajhászásnak, vagy áltudományok hirdetésének tartják…? Számos jel mutat tehát arra, hogy a Naprendszerben igenis van élet. Szemben azzal, amit a csillagászok és egyes más tudósok állítanak itt és most a Földön – valamiféle életnek akadnak jelei. Ez persze nem egyértelmű azzal, hogy egy itt kifejlődött másik civilizáció éldegélne itt immár millió évek óta. Ennek valóban nem tapasztaltuk bizonyítékait. Ámde mint felsoroltam, a Naprendszer számos pontján igen erős kétségeket ébresztő jeleket találunk. Ezek nagyobb részét az Idegenek elhelyezhették már korábban is. Kisebb holdakat, egyéb égitesteket mozgathattak valaha, és rádióállomásokat, megfigyelőpontokat rendezhettek be már akkor is, amikor az ember mai formájában még nem létezett. (A régészeti fejezetben ismertetett adatok alapján nyíltak akár több millió éves perspektívák a múltunkban is…) Ami pedig a Holdon zajlik, az a legtöményebb jelen idő. Itt már elmondható, hogy „nincs mese”, mondjon bárki bármit, próbálja bárhogyan fékezni a haladás szekerét – a Holdon nap mint nap történik mindenféle furcsaság, ami nem magyarázható meg az akadémiák logikája mentén. Ha valaki görcsösen ragaszkodik ahhoz a tételéhez, hogy az ember az egyetlen értelmes lény a Naprendszerben és itt sem régen, sem ma nem volt és nincs rajtunk kívül senki. Ami a Holdon történik, az halomra dönti ezt az egész érvelést. Az ott tapasztalható jelenségek tekintélyes része sohasem jönne létre természetes úton-módon, viszont tekintélyes részük eleve értelmes lények tevékenységére utal. Csak azoknak, akik szeretnének minderről sokkal részletesebben olvasni, sok érvet megtudni és más különös jelenségek százairól értesülni, ajánlhatom erről szóló könyvemet (Idegenek a szomszédban? A Naprendszer titkai. Budapest, 1999.)

5. UFO és… biológia Elsősorban nem arról szeretnénk írni, hogy a manapság látható, ideérkező UFO-k és „legénységük” hogyan hatnak az emberekre, miféle biológiai módszereket használnak. Ez nem tárgya könyvünknek. Mi itt arról elmélkedünk és arra keresünk (találunk) bizonyítékokat, hogy bár vannak tudományosan értékelhető adatok, a tudomány képviselői nem óhajtanak ezekkel foglalkozni. Ám vannak arra utaló jeleink, hogy az Idegeneknek volt közük a biológia tudományához és hagytak itt erre vonatkozó, értékelhető jeleket, mi több, bizonyítékokat. Az első kapcsolat az ősidők homályába vész. Legendák formájában maradt fenn és arról szól, hogy az első ide érkező Idegenek… teremtették az embereket. Ez persze nyilván nem igaz (csak Däniken terjeszti ezt rendületlenül). A két létező verzió közül bármelyiket fogadjuk el (az első: ember már millió évek óta él a Földön – vagy a második: az ember csak az utóbbi százezer évben fejlődött ki olyanná, amilyennek ismerjük, vagyis amilyenek vagyunk), nagyon általános értelemben lehet csak igaz – ha elfogadjuk, hogy az élet első csíráit vagy 3,5 milliárd évvel ezelőtt a valahol a kozmoszban élő idegenek irányították a Földre. Így ők kezdeményezték itt az életet, amely aztán elképesztően hosszú idő után jutott el mai fejlettségi szintjére (ez a panspermium-elmélet, ami több mint száz évvel ezelőtt fogalmazódott meg először és semmi köze az UFOelméletekhez vagy hívőkhöz). Nem csupán a közép-afrikai dogonok állították, hogy az Idegenek ide érkezve valami okból nem tudtak hazamenni és itt maradtak. Hogy ennek technikai oka volt (valami baj az űrhajóval), vagy hogy közben otthon valamilyen tragédia, katasztrófa történt és egyszerűen már nem volt hová hazamenni – ezt nem tudhatjuk. A biológia itt úgy kapcsolódik a dologba, hogy például a guyanai Warrau-indiánok eleve azt hiszik: az első embereket az idegenek eleve nem is itt a Földön, hanem az „égben” teremtették. Ezért hívják istenüket Kononatu-nak, ami lefordítva „Teremtőnk”-et jelent. A Kolumbiában élő Tairon-indiánok „mítosza” rendkívül gazdag az idegenekről szóló történetekben. Azt állítják többek között, hogy az ősi időkben négy „őspap” jött hozzájuk. Az idegenek természetesen a világűrből érkeztek. Nem jöttek egyedül, kevésbé jelentős kísérők is felbukkantak mellettük. Aztán a négy idegen tanította meg őket számos dologra. Okvetlenül érdemes odafigyelni a Tairon-indiánok egyik történetére. Eszerint a jövevények „egy idő elteltével levették arcukat”, és ezekkel az arcokkal „beszélgetni lehetett”. A megfogalmazás zavaros, de arra utal, hogy az idegenek egy idő után megoldották a más, számukra kedvezőtlen légkör belélegzésének gondját és attól kezdve ugyanúgy élhettek itt, mintha itt születtek volna. Vagyis ez egy számunkra ismeretlen biológiai tulajdonságuk volt. Lehet, velük született, de az sincs kizárva, hogy csak az idegen bolygókra látogató űrhajósaiknak tették lehetővé valamiképpen. Úgy tűnik viszont, hogy a fenti két mondatnak van még más jelentése is. Az idegenek tehát lehetővé tették, hogy az indiánok ősei beszélgessenek velük. Az, hogy „ezekkel az arcokkal beszélgetni lehetett” már több dolgot is jelenthet. Például azt, hogy ha az idegenek elhagyták az indiánok faluját, otthagytak egy videotelefont és így az emberek akkor is beszélhettek az „arcukkal” (a képernyőn látható idegennel, aki éppen messze járt akkor), ha nem voltak ott. De a biológiához már közelebb áll, hogy az „őspapok” a Tairon-indiánok őseit gyógyították is. Erre sajnos nem térnek ki részletesebben, inkább olybá veszik, mintha ez természetes lett volna. És tényleg természetes lehetett azok számára, akik messziről jöttek és sokat, nagyon sokat tudtak. Például gyógyítani is, miként ezt ugyanezek az indiánok feljegyezték. Érdekes módon ez nem hasonlíthatott az általuk ismert mágikus vagy természetes gyógymódokra – ugyanis máig azt ismételgetik, hogy az „őspapok” (őstudósok) módszere más volt. Az idegenek „befolyásolták a betegséget”, állítják mindmáig. Sejthetően az idegenek abból indultak ki, hogy minden fizikai nyavalyának lelki alapja van, pszichésen lehet hatni a beteg emberre és ezzel csökkenteni vagy végleg eltávolítani belőle a betegséget. De az sem zárható ki, hogy ennek valamilyen más módozatát űzték, netán fizikailag is beavatkoztak az indiánok számára láthatatlanul, érthetetlenül működő műszerekkel. Ezt afféle primitív ráolvasásnak álcázták, tudván, hogy az indiánok ilyen kísérő körülmények között tudatják csak: őket valóban gyógyították… ? Azt sem zárhatjuk ki, hogy az idegenek műszeresen gyógyítottak. A „Madridi Kódexnek” nevezett, egykor Latin-Amerikából Európába átmentett és így fennmaradt maja „szent könyvben”, krónikában számos rajzon

láthatunk furcsa emberalakokat és még furcsább nem egészen emberi alakokat. Az idegenek gyakran műszereket hordanak a hátukon vagy a mellükön. Az egyik ilyen rajzon tökéletesen látható, amint egy ilyen, emberhez alig hasonlító valaki valamilyen gépi berendezést hord a hátán, ebből csövek haladtak a fejéhez. Egy homlokpánt segítségével feltehetően egy lámpa (vagy műszer) van odaerősítve, amelyből jól láthatóan árad is valami fény vagy sugárzás. Kezében kést látunk. Lehet, ez egy sebész, aki éppen műtétet végez? Bár a beteget nem láthatjuk. Az alak mellesleg szemüveget is visel. Nem hiszem, hogy akad tudós a maiak között, aki merészkedne e rajz megmagyarázására. Hiszen például a szemüveg az, amit a maják sehogyan sem ismerhettek! Még az oda érkező első fehér emberek sem hordtak ilyesmit, hisz Európában sem fedezték fel ezt a látásjavító segédeszközt – a maja „kódexek” pedig akkor már régen készen voltak… A perui úgynevezett ica-i köveken és a mexikói acambaro-i leletek egy részének tanulmányozása is arra utal, hogy az idegenek biológiai tudással is megajándékozták az embereket, illetve ilyen jellegű beavatkozásokat főként gyógyító céllal – is végeztek az embereken. Az ica-i kövek mintha egy valaha volt nagyon fejlett világról adnának ködös, már homályosuló emlékképeket. De ott is láthatunk vérátömlesztést, vagy császármetszéses szülésnél segédkező személyzetet és más, orvosi-biológiai természetű beavatkozásokat. A rajzok persze primitívek, hisz csupán jelzési vagy emlékeztető szándékkal kézzel vésték őket kövek oldalába, aztán ezt az egész gigantikus emlék vagy tudáshalmazt a föld alá rejtették, ahonnan csak a tizenkilencedik és huszadik században kerültek elő. Mintegy mellesleg jegyezzük meg itt, hogy a maják szinte összes fennmaradt ábrázolása – nem csak azok, amelyek az állítólagos idegenekkel függenek össze – kicsiny négyszögletes, ovális sarkú képek formájában bukkannak elő. Vagyis mindent úgy ábrázoltak, mintha tévé- készülék képernyőjén látták volna az őseik! A Ica városa mellett egy völgyben, pár méterre a föld alatt véletlenszerűen megtalált „kőtárban” lelt, mára több tízezerre duzzadt anyagban igen furcsa és minket e fejezetben érdeklő kőrajzokat láthatunk. Túl azon, hogy az egyiken a maitól eltérő földi kontinensek térképét látjuk, akad ott olyan csillagászt bemutató vésett rajz is, amelyen az illető ember egy távcsövön át szemléli az eget… Hogy ne feledjük, a rajzok akkor készültek, amikor az ott élőknek halvány fogalmuk sem lehetett a távcsőről, hisz azt Európában sem találták még fel. De maradjunk témánknál. Más rajzokon ugyanis a „távcsövet” fordítva használják. Mint mikroszkópot. Emberalakok – nyilván korabeli tudósok – mikroszkóp alatt vesznek szemügyre valamilyen apró tárgyakat. Vagyis arra kell gondolnunk, hogy minimum a baktérium-szintig „láttak” le, a mikrovilágba. Még szenzációsabbak az orvostudománnyal kapcsolatos rajzok. Nehéz elhinni, de hát ezek azt bizonyítják, valaha elképzelhetetlenül régen voltak már emberek a földön, nyilván nem egy vagy kettő – hisz a rajzok mind olyan dolgot ábrázolnak, ami akkoriban elterjedt lehetett – akik műtéteket végeznek. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy ezek a műtétek megelőzik nemcsak az eddigi, hanem a jelenlegi tudásunkat is. A már említett császármetszéses szülésen vagy vérátömlesztésen kívül van itt vese-operáció, sőt… szívátültetés is. A rajzok önmagukban nagyon primitívek, tehát ha valaki meglátja egyiket-másikat, talán csalódik egy kicsit. De ne feledjük, ezeket nem azok készítették, akik mindezt művelték is. Sőt talán nem is akkor, hanem később? „A rejtélyes elődök” című könyvem első, 1983-as kiadásában még arra utaltam, hogy amikor Atlantisz elpusztult, a nem túl számos megmenekült egyén valamilyen módon meg akarta őrizni az egykori nagy tudást. Ezért hamarjában, vázlatosan, a rendelkezésükre álló egyszerű eszközökkel gyorsan „felvésték” mindazt, ami nemrégen még létező, nagy tudású világuk része volt. Amire képesek voltak az akkori emberek, az a fejlett, bár kis létszámú társadalom. Most is azt állítom, hogy bár 1983 óta sokkal szélesebb lett a kép és többet tudunk (vagy vélünk tudni) minderről, az alapvető véleményem nem változott, legfeljebb finomodott. Atlantisz sok jel szerint tovább élt, de egyes hívei, tagjai talán elveszítették vele a kapcsolatot, vagy maguk nem is atlantisziak lévén, csak vendégként ismerték meg annak eredményeit és ezt próbálták e sajátos módon „átmenteni” a kataklizmákon… ? A kőrajzok azt sugallják, hogy éppen a szervátültetések tekintetében az őseink – idegenek befolyására, vagy sem? – majdhogynem előbbre jártak már, mint mi 2000 körül. Például alig tízegynéhány éve fedeztek fel egy különleges hormont, amely a nő testében megakadályozza, hogy az kivesse magából a magzatot, amely bizonyos értelemben ott „idegen testként” jelentkezik. Most folynak a kutatások, hogy a terhes nők szervezetéből kivonják ezt a hatóanyagot és alkalmazzák a szervátültetések alanyainál - megakadályozandó, hogy a beültetett idegen szervet kivesse a szervezetük. Nos – erről már azok a réges-régi emberek is tudtak! Mert nem egy rajzon azt láthatjuk, hogy akinél éppen szervátültetés folyik, annak egy terhes nő vérét adják ugyanakkor! Vagyis a szervátültetés és a vérátömlesztés egyszerre zajló műtétek, nyilvánvaló, milyen céllal… Ami azt bizonyítja, hogy ezek az ősök enyhén szólva tudtak már valamit a szervezet immunbázisáról, önvédelméről és annak jótékony célú „kijátszásáról”.

És volt még egy fajta kőrajz – elég nagy mennyiségben – amely mintha azt sugallná, hogy azok a rajzolók ismerték a jövőt. Bizonyos rajzok mintha a mi civilizációnkat is meghaladó tudásról és eseményekről árulkodnának – például az űrhajózás egyes elemeit is felfedezhetjük. Én azonban inkább azt mondanám, hogy Idegenek hatására már foglalkoztak ezzel is. Mindez nem valamiféle misztikus jóslást, hanem nagy tudású őseink hétköznapjait jelentették. Az inkák származása is jelenthet biológiai témát, sőt problémát. Nem csupán a történészek vagy régészek dolga lehet megállapítani, honnan is ered ez a nép. Már önmagában roppant különös, hogy a tudományos bizonyítékokra épülő „hivatalos”, jelenleg szinte teljes mértékben elfogadott képlet szerint az Újvilágban (a két Amerikában) az ember csak körülbelül 30 ezer évvel ezelőtt bukkant fel. Északról vándorolt lefelé igen lassan, így nem csoda, hogy csak kb. 10 ezer évvel később – tehát mintegy 20 ezer évvel ezelőtt – érkezett az Andok vidékére. A tudomány emberei nem akarják tudomásul venni, hogy számos ennél sokkal régebbi lelet is akad, amelyek ezt a teóriát azonnal felborítják (olvashattak róla a régészeti fejezetben). Ám kevesen tudják, hogy van itt másféle érv is. Végeztek egy talán kissé morbid, de tudományos szempontból nagyon is indokolható vérvizsgálatot az inka… múmiáknál. Mint ismeretes, az ősi andokbeli nép tagjai is ebben a formában temették el halottaikat és ha nem is nagy számban, de a hegyi barlangokban még ma is fellelhetők efféle ősi temetkezési helyek. A legtöbbet persze már a korábbi századokban megbolygatták az arra járó fehérek. Nos, az összes múmiának „A” vércsoportja volt. Vagyis a sok ezer évvel ezelőtt élt inkák vére az „A” csoporthoz tartozott – ezzel csak egy baj van: Dél-Amerikában ez a vércsoport ismeretlen volt egészen az európaiak megérkezéséig! (A XV. század vége, a XVI. század első fele.) Mármost felmerül a nem csupán biológiai jellegű kérdés: ez hogyan lehetséges? Vajon 20 vagy 10 vagy 5 vagy akár csak 1 ezer évvel ezelőtt is valamiféle más kontinensről érkező idegenekkel keveredtek az inkák? Vagy ők maguk származtak más földrészről, például Európából? De ezzel nincs vége a vér-rejtélyeknek. Az összes inka múmia véréből hiányzott az RH-faktor, sőt néhány egyéb faktor is olyan összképet adott, amivel jelenleg – amikor több mint 6 milliárdan élünk a Földön – összesen alig néhány ember él ezen a bolygón… Mindez együtt kellene hogy mondjon valamit azoknak a kutatóknak, akik a biológiai (ellen)érveket is figyelembe veszik. Vagy legalábbis ez lenne a feladatuk, ha igazán objektív képet akarnak kapni a múltról. Végezetül még egy apróság. A maják egy másik, szintén szerencsésen fennmaradt írásos emlékében („Borgia-kódex”) döbbenetes ábrát láthatunk. Az egykori szerzők akkori tudásuk legjavát mutatták be. Itt is akadnak olyan rajzok, amelyeken a kort és a szellemi színvonalat (ahogyan mi hisszük) messze meghaladó műszaki berendezések és furcsa dolgokkal foglalatoskodó emberek, emberszerű lények láthatók. De ami most minket biológiai szempontból leginkább érdekel, az a következő. A maják az egyik rajzon bemutatták azt, ami szerintük „az élet legkisebb darabkája”. Ők maguk persze ezt vagy így nevezték él ahogyan az előző mondatban írtam, vagy egyszerűen „drágakőnek” mondták. Hogy nem ékszerről, ásványi termékről van szó, az kiderül a rajzból. A „Chalchihuitl” nem más, mint a legkisebb élő szervezet, amelyről nekik tudomásuk volt. Vagyis – egy vírus! Ami azért döbbenti meg az embert, mert ha a maja rajz mellé tesszük a mai tudomány által kidolgozott keresztmetszet-rajzot például a baljós HIV-vírus képével, már nem is tudunk másra gondolni, csak arra, hogy ez a két ábrázolás szinte teljes mértékben megegyezik. Mivel a különféle vírusok alapjában hasonlítanak egymásra, ezért nem tudható, hogy a Borgia-kódex maja rajzán éppen egy HIV- vagy másféle vírust látunk-e. Ám a szerkezete kívülről befelé haladva nagyon sok egyezést mutat, gyakorlatilag nincs is különbség közöttük. Mivel nem vagyok szakértője a kérdésnek, a laikus szemével írom le mindezt. A tudományosan ábrázolt „mai”’ vírus kétréteges lipid burkolatából kicsiny csapok állnak ki, azok végén pedig apró gömbök láthatók. Belül a sejtfehérje található, a keresztmetszeten ezt apró, szorosan egymáshoz tapadt kicsiny gömbök rétege követi. Ez szabályos, mindenütt egyforma távolságra van a sejtfaltól. Ezen belül egy már sokkal szabálytalanabb alakú láncolat látható, és középen néhány HIV RNS. A fehérjék jellegzetes alakzata teszi még megkülönböztethetővé a vírust. Nos, a maja rajzon is ezt láthatjuk! „Az élet legkisebb darabkája” éppen olyan gömb alakú és jól látható, hogy ez is keresztmetszet, hiszen mutatja a belső részeit. A külső burkolatból kiállnak azok a kicsiny csapocskák, bár ezeken a gömbök nem a csapók végén, hanem közepén helyezkednek el. Látni a kicsiny gömbökből álló első réteget ott a sejtfal mögött, a sejtfehérje-rétegben. Aztán az RNS- testecskéket is megfigyelhetjük… Azt hiszem, nem kell összezavarni a képletet (amire pedig a „szkeptikusok”, a „tények tisztelői” gyakran és

szívesen vállalkoznak) és nem kell azt állítani, hogy eszerint a Kolumbusz előtti századokban élt maják fejlett mikrobiológiai tudással rendelkeztek, laboratóriumaik és kitűnő kutatóik voltak – vagy ami ezzel szinte együtt jár: volt Maja Tudományos Akadémia, nap mint nap óriási egészségügyi felfedezések hozták lázba a népet és hullottak a maja Nobel-díjak… Nem erről volt szó. Hanem arról, hogy az a vírus-ábrázolás a majáknak már ki tudja milyen régen nem mondott semmit. Elvesztették az egykori tudást, mint oly sok ókori vagy későbbi nép. Annak csak emléke maradt. Az sem zárható ki, hogy ezzel a tudással soha nem is rendelkeztek, vagy csak közülük néhányan voltak kiváltságos helyzetben és az Idegenektől, vagy az idegenek által kitanított „ősök” késői leszármazottaitól kapták ezt a tudást. Feltehető, hogy amikor ezt egy maja lerajzolta, már fogalma sem volt róla, hogy nem egy „drágakövet”, hanem egy szabad szemmel nem látható vírust ábrázol. Akárcsak a megmagyarázhatatlan régészeti leleteket. Ezeket is vagy eldugják az érdeklődők elől, vagy ha ez nem lehetséges, akkor nem veszik őket figyelembe. Nem beszélnek róluk. Ez a kevéssé tudományos módszer akadályozta meg eddig azt, hogy valaki végre kísérletet tegyen az ilyen tények megmagyarázására. Persze ez a biológia területén sem fog megtörténni, mert ez a tudás nem igazán érinti a mai biológusokat. Abban a mezőnyben gyakorlatilag senki sem foglalkozik UFO-kutatással vagy történelemmel, régészettel. Nem is érzik magukénak ezt a feladatot. így aztán alighanem sokáig – nagyon sokáig! – várhatunk, míg végre választ kapnánk a fenti kérdésekre. Azért használtam itt is feltételes módot, mert voltaképpen nem várható el, hogy az egyik vagy a másik tudományág képviselői oldják meg a rejtélyeket. Itt lényegében egy egész filozófiának kell megváltoznia. El kell törölni ezt az immár tarthatatlan álláspontot - mondjuk ki kereken: azt a dogmát! – hogy az ember mint értelmes lény alig pár tízezer éves (vagy még annyi sem), és tovább kell lépni. El kell fogadni, hogy a darwini elmélet messze nem helyes, nem bizonyítható és nem logikus. El kéne fogadni, hogy a múltunk egészen másféle volt, mint amilyennek azt manapság tanítják. Nos, ezt várni 2000-ben a tudomány képviselőitől – még igencsak elhamarkodott dolog. De térjünk vissza a dél-amerikai indiánokhoz – még egy pillanatra. Nem egy mítoszban arról olvashatunk, hogy az égből érkezett magányos „isten” vagy olykor csoportosan földet érő „istenek” végleges távozásuk előtt kiválasztottak és kioktattak néhányat a földiek közül. Egybecsengenek ezek a mitológiák abban is, hogy az istenek nemcsak természettudományokat, hanem erkölcsi tanokat is oktattak, hirdettek. Ezek felölelték, az egész akkori életet. Nem is egy mitológiában van szó arról, hogy a Nagy Úr, mielőtt „visszarepült az égbe”, tíz tanítványt hagyott itt. Kilenc férfit és egy nőt, akik mind rendelkeztek különleges tudással és képességekkel. Döbbenten értesülünk ezekből a forrásokból, hogy ezek a kiválasztottak aztán széleskörű kutatómunkát végeztek – idézem – „úgy a Föld színén, mint az alatt és az égben is”. Ez eléggé egyértelműnek látszik. Szó van arról, hogy a kiválasztottaknak is ki kellett választaniuk nyilván értelmes fiatalokat és azokat tanították. Magyarul mindez azt jelenti, hogy nem csupán földrajzi értelemben folytattak kutatásokat az így „elindított” emberek. Hatalmas tudást és szemléletmódot kaptak az Idegenektől. Ezek biztosan módszertanilag is ellátták őket jó ötletekkel, követendő szabályokkal, nehogy letérjenek a tisztán tudományos igényű kutatások területéről. Földön, vízen, levegőben kutattak (ez utóbbira persze csak úgy kerülhetett sor, ha voltak szárazföldi és légi közlekedési eszközeik). Mindebből kitűnik, hogy elsősorban természettudományos kutatásokat kellett folytatniuk. Ha ezt halljuk, akkor talán már nem is olyan érthetetlen az, hogy ismerték egy-egy vírus keresztmetszetét is. És most lássuk a rendszerbe nem illő emberi csontok maradványait. A „rendszer” szó alatt itt ismét azt az időrendi besorolást értjük, amelyet fentebb már annyit kritizáltunk és amelyet egyre több lelet látszik megdönteni. Vagy legalábbis alapjaiban megrengetni. Mert a régi, magas szintű kultúrák egykori létezését nem csupán fellelt és a korokhoz nem illő tárgyak, más régészeti leletek, hanem emberi csontvázak is bizonyítják. Talán mondanom sem kell: ennek sem találjuk sok nyomát a hivatalosan elfogadott tankönyvekben és szakmunkákban. Szerencsére azért ezek a csontok attól még léteztek, léteznek és komoly fejtörést okozhatnának a hivatalos tudománynak – ha tudomást vennének róluk… Michael Cremo egyszerűen „rendellenes emberi csontvázmaradványoknak” nevezi ezeket a biológiai leleteket. Itt az a „baj”, hogy ezek a csontok nagyon hasonlítanak a mai modern ember csontvázához – csak éppen nagyon-nagyon régen kerültek a földbe, a régi geológiai rétegekbe! Persze azért a „szkeptikusok” gondoskodtak arról, hogy ezeket a csontokat nagyobbrészt ma már ne tekinthessük meg. így vagy úgy, szőrénszálán eltűnt javarészük. Ami ma már alapot ad arra, hogy a vaskalaposok az egészet visszamenőleg is megkérdőjelezzék és azt állítsák, hogy ilyen leleteket… soha nem is találtak! Lássuk őket sorban. Meg kell jegyeznem, hogy nem mindegyikkel foglalkozunk itt alább, már csak helyhiány miatt is. Csak a valóban érdekesebb leleteket „idézzük fel”. 1863-ban a franciaországi Abbeville közelében olyan emberi állkapcsot találtak, amely mellett szerszámok is voltak. Vagyis aki ott feküdt, ezeket a szerszámokat használta is. A megbontatlan geológiai réteg, amely alól a

maradvány előkerült, 330 ezer éves volt a szakértő geológusok megállapítása szerint. A lelet természetesen ellenkezést váltott ki, sokan hamisítványnak hitték és az eszközökkel együtt igyekeztek azt befeketíteni a megtalálójával együtt. Az 1880-as években, amikor egyre több tudós fogadta el a darwini nézeteket és az evolucionisták által meghatározott idő-határokat, mind többen a lelet ellen fordultak. Kár, mert ez az állkapocs egyrészt tényleg 330 ezer éves volt, másrészt teljesen úgy nézett ki, mint egy mai ember állkapcsa, a fogazata. Paradox módon éppen ez fordult ellene! Ez volt az ellenérv: „ha olyan, mint egy mai ember csontja, akkor nyilván az is, vagyis nem régi lelet!” - érveltek meglehetősen furcsán a tudósok. Az itt a „poén”, hogy a leletet fellelő tudós évekkel később visszatért a helyszínre és ott tovább folytatta ásatásait. Tudományosan képzett megfigyelőket is odahozatott, akik végig szemtanúi lehettek az ásatásnak – tudta, az ellentábor hívei így talán nem fogják azt hirdetni, hogy a leletek hamisak. Talált is újabb, teljesen modernnek tetsző emberi csontokat, ismét csak a több mint 300 ezer éves rétegek alatt. De a tudományos világ már akkor sem vett róluk tudomást. Ez a 330 ezer év érdekes korszak lehetett az ősi emberek számára (nem „ősembereket” írtam!). A tizenkilencedik század második felében többfelé – Angliában, Franciaországban és más európai területeken – is leltek csontvázmaradványokat éppen ilyen korú rétegekben. A helyzet mindegyik lelet esetében ugyanaz volt: amint elterjedtek azok a tudományos nézetek, amelyek szerint a neandervölgyi ősemberek éltek 150-30 ezer évvel ezelőtt – egyszerűen nem vettek tudomást az ezeknél idősebb emberi csontleletekről. Minden esetben vagy hamisításra hivatkoztak, vagy arra, hogy a csontok csak „átcsúsztak” egy másik kori rétegbe. A francia La Denise-ben az 1840-es években több emberi csontot, köztük egy igen jellegzetes homlokcsontot találtak. A homlokcsont – mint azt megállapították – teljesen egyezett a mai ember hasonló csontdarabjával. A lelet vulkanikus rétegekből került elő. Két ilyen réteg között feküdtek a csontok. Az első pliocén, a másik késői pleisztocén korú volt. Ez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a csontok abba a talajba valamikor Kr.e. 5 és 2 millió évvel kerültek! Ha csak a minimális értékek mentén haladunk, a csontoknak akkor is minimum 2 millió évvel korábban kellett odakerülniük. Ezzel hogyan egyeztethető össze, hogy a homlokcsont semmiben sem különbözött egy 1840 körül „modern embernek” tartott lény csontjától? Vagyis – egy mai homlokcsonttól? 1911-ben az angliai Ipswich-ben palarétegbe ágyazódott, de teljesen, minden ízében modern ember jellegzetességeit mutató csontvázat fedeztek fel, jégkorszaki homokréteg és sziklaagyag között. Ásatás közben a kutatók ellenőrizték a rétegeket és azokat érintetlennek találták. Vagyis sem emberek, sem a természet nem bolygatta meg őket: Mivel a környék geológiai mozgásai és egyéb jellemzői ismertek voltak, a kőzetek köve arra engedett következtetni, hogy a csontok minimum 400 ezer évesek! Már a korabeli tudományos viták során leszűrhető volt az ellenfelek érvelése: ha a csontváz a neandervölgyi ember jellegzetességeit mutatja, senki sem vonja kétségbe, hogy kora azonos a kőzetrétegével, amelyben találták. De a „szkeptikusok” ezúttal is mindent felülmúló makacssággal és hihetetlen zajt csapva vádolták meg előbb a fellelő kutatót, aztán mindazokat, akik kétségbe vonták, hogy ez egy neandervölgyi ősember lenne. Nem bírtak belenyugodni, nem tudták elhinni, hogy ez a teljesen „mai”’ külsejű ember valóban sok százezer évvel korábban került oda – amit pedig a kőzetrétegek érintetlensége is bizonyított. Pedig hát gondolkozzunk csak! Egyszerű paraszti logikával is eljuthatunk oda, hogy „manapság” nem temethették oda a porló csontvázat, hiszen ahhoz nyilván fel kellett volna ásni a talajt és a kőzetréteget, felülről lefelé. Majd mintán a holttestet belehelyezték ebbe a „lyukba”, a visszatemetés során ugyanolyan sorrendben kellett volna visszatemetni a rétegeket, ráadásul ezt úgy oldani meg, hogy később a rétegek megbontatlannak tűnjenek… Kérdem: miért tett volna ilyent egy neandervölgyi ősember? Merthogy a szkeptikusok azt állították, ez a csontváz is egy ősember csontja volt. Tehát akik eltemették, azoknak is ősembereknek kellett lenniök… Vajon komolyan gondolták, hogy az ősemberek ilyen bonyolult feladatokat végeztek egy egyszerű temetés helyett? És miért tették volna? Csak nem azért, hogy majd jól becsapják az huszadik századi régészeket… ? Hogy mekkora nyomás és terror nehezedett a leletet előásó tudósra, bizonyítja: egy idő után megtört és maga is azt állította, hogy a csontváz nem lehet régebbi… 30 ezer évesnél. Csak így tudott tovább létezni a tudományos világban, ahol azonnal kiátkozták volna, ha ragaszkodik a csontok 400 ezer éves korához. Ennyit a tudomány objektivitásáról… És ne higgyük, hogy ilyesmire csak a huszadik század elején került sor. Az 1960-as években Mexikóban találtak emberkéztől készített eszközöket. Ezek korát az uránizotópos kormeghatározó módszerrel legkevesebb 200 ezer évesre becsültek. De már az előző században, kaliforniai aranybányákban leltek szintén emberi eszközöket olyan rétegekben, amelyek kora minden kétséget kizáróan az eocénben gyökerezett (55 millió éves!). Az ipswichi holttest az angliai jégkorszak kezdetén került a földbe,

vagyis valamikor 330-400 ezer évvel ezelőtt. Íme, valahogyan ismét felbukkan ez a makacsul ismétlődő 330 ezer éves kor! Más tudósok szerint az a jégkorszak még régebben, 600 ezer évvel ezelőtt vette kezdetét. Ehhez képest ugye, meglehetősen furcsa, hogy a modem tudomány szerint Nyugat- Európában a „modem típusú” ember csak… 30 ezer évvel ezelőtt jelent meg. Szintén az 1960-as években kerültek elő a sokat vitatott Terra Amata-i leletek. Amelyek azért okoztak ismét zűrzavaros kapkodást a szkeptikus tudósok között, mert itt nem csupán emberkéz készítette eszközöket, hanem épület romjait is fellelték. Tartóoszlopok és kőkörök mintáit találták, vagyis emberszabásúak itt tűzrakó helyeket építettek és valamiféle fedelet is húztak a fejük fölé. Voltak itt csontból készült eszközök is szép számmal, ezek között akadt bőrvarró ár. Vagyis az itt élők a) öltözködtek b) tüzet használtak c) fedelet építettek maguknak. Vagyis csupa olyasmit csináltak, amit az európai ősemberek a hivatalos állítás szerint 20 ezer évvel ezelőtt tettek. De bár Terra Amata körzetében nem találtak emberi csontokat – lakói feltehetően odábbálltak és míg itt éltek, egyikük sem halt meg, vagy ha igen, csontjaira nem akadtak a kutatók – ám leltek olyan vulkanikus kőből készült kemény nyílhegyeket, amelyeket egy csaknem 50 kilométerrel távolabbi helyről hozhattak maguknak. A leletről beszámoltak tudományos szaklapok is. Ám amikor a fellelő kutató egy 24 centiméter hosszú lábnyomot is emlegetni kezdett, amelyet a környéken talált régi rétegben, megkövesedve, és amely szintén úgy nézett ki, mintha egy mai ember lépett volna oda – már nagyobb lett a csönd. Minden bizonnyal azért is sűrűsödött ez a mesterséges homály a Terra Amata-i leletek körül, merthogy amit fentebb leírtam, az mind egy… 400 ezer éves kőzetrétegből került elő! 1896-ban a buenos aires-i kikötő (szárazdokk) építése során, 11 méterre a La Plata folyó medre alatt találtak egy szinte sértetlen emberi koponyát. Ahhoz, hogy napvilágra kerüljön, az építőmunkásoknak át kellett törniök egy ottani igen kemény réteget. Ezzel azt akarjuk jelezni, hogy ősemberek ilyesmit már csak azért sem tehettek, mert nem voltak szerszámaik hozzá. És miért temettek volna ilyen mélyre? A közeli folyó szintje alatt 11 méterrel temetkeztek volna? Már akkor persze, amikor a mai tudomány szerint ott még nem is létezhettek, hiszen Amerikába ember csak a 30 ezer évvel ezelőtt került először… Nos, e sok kizáró körülmény után nyilván igen kellemetlen, sőt bosszantó lehetett a vaskalaposoknak az az emberi koponya, amit ott leltek. Ugyanis a koponya semmiben sem különbözött a mai emberekétől, vagyis a Homo sapiens maradványa volt. A szaknyelven pre-ensenada-i rétegnek nevezett kőzetek – itt feküdt a lelet – minimum 1-1,5 millió évesek! Talán mondanom sem kell, hogy a szkeptikusok attól kezdve sok évet szántak megcáfolására, vagy hamis voltának bebizonyítására. Mivel ez nem sikerült, hát egészen jó koponyák töprengtek azon, hogy kitalálják, miképpen kerülhetett egy modem koponya az ősi rétegekbe…? Végső soron kijelentették a következő „érvet”: „A koponya modem formája kizárja ősi mivoltának lehetőségét”. Figyelték ezt az okoskodást, ugye? A tudományra – vagyis az ésszerű érvelésre és objektív tények száraz figyelembevételére felesküdött szakemberek fordítva érveltek. Mivel a koponya mainak, modemnek látszik, hát nem fekhetett az ősi rétegekben, és punktum, kész, ennyi. Az akkori régészet egyik nagy alakja ezt így fogalmazta meg – mert volt annyira arcátlan, hogy ezt le is merte ími (a tudomány nagyobb dicsőségére): „Bármely olyan emberi csontmaradvány ősi voltát, amely nem különbözik számottevően a modem emberi lényekétől, morfológiai alapon geológiailag jelentéktelennek kell tekinteni, amelynek kora minden bizonnyal nem haladja meg a modem, még befejezetlen geológiai képződmények korát.” A gyönyörű mondat magyarra lefordítva ezt jelenti: nem számít tehát az, hogy egy mai alakú csont milyen rétegből kerül elő, azt úgy kell tekinteni, mintha egy mai geológiai rétegben találták volna – merthogy ha alakja modern, akkor a lelet nem lehet ősi, feküdjön bármilyen régi kőzetréteg alatt. Kanadai kutatók Brazíliában olyan koponyamaradványokra leltek, amelyek tisztán ősemberiek, mi több, még a nagyon régi Homo erectus, a felegyenesedett majomember korából valók. Ilyen kettő is előkerült és amikor még nem ismerték fel különös voltukat, mindkettőt kiállították egy-egy múzeumban. Amikor a leleteknek híré ment, két dolog történt. Az egyik az volt, hogy a tudományos világ felhördült. Hiszen ha Amerikába az első emberek csak 20-30 ezer évvel ezelőtt vándoroltak be a kontinensre (a jelek szerint arrafelé ez éppen olyan dogmatikus szentség, megkérdőjelezhetetlen „igazság”, mint a világ többi részén a darwini elmélet), akkor ott csak „modern”, tehát 30 ezer évesnél fiatalabb, mai külsejű csontvázak, koponyák lelhetők fel. Minden épkézláb, a szakmában érintett tudós kétségbe vonta a lelet eredetét, ősi voltát, még azt is megkockáztatták, hogy a koponyadarabok nem is csontból vannak, hanem valamiféle öntvények, ügyes hamisítások. Amikor ezt nem sikerült bebizonyítani, történt a második esemény: mindkét múzeumi tárgynak nyoma

veszett és többé egyiket sem lelték fel! Ennyit a tudományos módszerekről… Cremo, kinek könyvéből vettük az itt említett esetek nagyobb részét, azt állítja: még számtalan ilyen eset lehetséges, amelyekről nem tudunk. Félreértésből vagy tudományos féltékenységből, rosszakarat vagy más szempontok miatt is el-elsüllyeszthettek már értékes leleteket, így azok soha nem kerültek szakemberek szeme elé. Ezért a közvélemény sem szerezhetett róluk tudomást. De még sorolhatjuk az ehhez hasonló, később el nem ismert leleteket. 1855-ben egy angliai bányában leltek egy emberi állkapcsot olyan rétegben, amely minimum 2,5 millió (!) éves volt. Minden korabeli tudós elvetette mégis azt a feltevést, hogy valóban ősi lehet, „mert hiszen olyan mainak tűnik…!” Az állkapcsot megmutatták a kor neves tudósainak, akik közül egyetlen egy sem vette a fáradtságot, hogy elutazzon a nem is olyan messze lévő bányába és megszemlélje a mélyben azt a geológiai réteget, amelyben akkor még ott volt az állkapcsok lenyomata – bizonyítandó, hogy ez valóban ott lapult oly hosszú időn át. Talán mondani sem kell, hogy az állkapcsoknak egy idő után rejtélyes módon nyoma veszett és soha többé semmilyen szakmunkában nem említették. Érdekes, a leletek eredetiségét sokszor attól tették függővé, hogy képzett régészek vagy munkások, bányászok találtak-e rájuk…! Persze, ha egy jól képzett régész talált egy modem, mégis ősi csontot, akkor sem vették figyelembe. Ha képzetlen emberek ásták ki, rögtön arról papoltak, hogy biztosan összekeverték a rétegekét vagy csaltak. Viszont ha a modem ősemberek „legális” és elfogadott csontjait találták meg bármilyen képzetlen emberek vagy amatőrök, azokat nagy csinnadrattával azonnal befogadták a tudomány kebelébe és eszükbe sem jutott volna azzal hozakodni elő, hogy a képzetlen munkások összekeverték a rétegeket… Ha meg arra hivatkoznak, hogy csak meglévő leleteket vesznek figyelembe, az elveszetteket nem – akkor joggal kérdezhetjük a vaskalaposoktól: mi van a kínai, helyesebben a pekingi Homo erectus leleteivel…? Ezeknek ugyanis a második világháború során nyomuk veszett Kínában, mégis, mind a mai napig oszlopos bizonyítékait képezik az elfogadott elméletnek. Tehát tetten érhető az az álnok kétszínűség, amely sok vaskalapos „szkeptikust” jelképez. De menjünk tovább. 1860-ban az itáliai Castenedolo nevű tengerparti helységben egy geológus megkövesedett kagylókat gyűjtött a pliocén korszakból. Ám egy tengeri zátonyon a pliocén korra jellemző anyagok közé kövesedett emberi koponyadarabot és más emberi csontokat talált. Ezek mellkasból és végtagokból származtak. A későbbi évtizedekben szorgos kutatások folytak még á tengerparton és 1880-ban újabb emberi maradványok: egy férfi és két gyermek került elő majdnem ugyanonnan, két méter vastag pliocén korból származó agyag borította őket. Hetekkel később a közelben egy nő csontjai is előkerültek egy méteres agyag és más rétegek alatt. Megszólal bennem az író és már egy ősi tragédiát sejtek – valamilyen árhullám vagy egyéb katasztrófa végzett a négytagú családdal, feltehetően egyszerre vesztek oda. Az is lehet, hogy nem tudtak úszni és belefulladtak, vagy a talaj nyílott meg alattuk valamilyen geológiai jellegű kis katasztrófa miatt. Vagy akkoriban volt itt egy barlang, abban laktak és éjjel az ár meglepte őket…? Ennek nincs jelentősége. Csak azért jutott eszembe, mert a kutatók nem leltek temetésre utaló jeleket. Az ősemberek temetés során mindenféle tárgyakat helyeztek a halottak mellé. Varázslásra alkalmas, kultikus eszközök és használati eszközök is kerültek a sírba. Itt erről szó sem volt. Minden jel arra mutatott, hogy a tenger süllyesztette magába, vonta be korallal, kagylókkal a csontokat és azok nagyon régóta hevernek ott. Tengeri iszapba üledékesedtek be, így itt is kizárható, hogy a rétegek később keveredtek volna, vagy hogy egy modem temetésből származó halottak jutottak volna régebbi kőzetrétegekbe. Talán mondani sem kell, hogy ennek ellenére senki sem akarta elfogadni a leletek igazi korát. Pedig a geológusok ezeket a rétegeket 3-4 millió évesre teszik! Vagyis négy pliocén-kori ember maradványait szintén olybá vették, mintha egy későbbi temetés útján kerültek volna „véletlenül” a régi rétegekbe. Érdekes módon akadt egy-két korabeli kutató az 1880-as években, akik azért rámutattak, hogy semmilyen logikus ellenérve nem volt a korabeli tudósoknak, csak egy a priori, vagyis előre elhatározott elmélet nevében cselekedtek és az ehhez való görcsös ragaszkodás késztette őket arra, hogy tagadják a napnál is világosabb tényeket. (Ennyit a „tényeket tisztelőkről”…) A castenedoloi leletekkel kapcsolatban még tudományos hamisítás is történt. No, nem a csontokkal, hanem az egyik… róluk szóló könyvben! Az egyik neves kutatóról, aki kiállt a csontok több millió éves volta mellett, egyik kollégája később sikeres könyvében azt állította, hogy időközben ő is belátta tévedését és már nem állítja, hogy ezek a csontok régiek lennének. Az így megbecstelenített és meghurcolt kutató hiába tiltakozott, mindenki megnyugodott, hogy hát akkor a castenedoloi leletek nem is régiek. Egyszer még a huszadik században egy nagyon komoly, az európai régészetről szóló alapmunkában is megemlítették és becsületesen ismertették is a

megtalálás körülményeit, de a szerző hozzáfűzte: nem hiheti el korukat, a körülményekben „kell hogy legyen valamilyen hiba…”. Itt nagyon szépen tetten érhető volt a hivatalos tudomány vaksága. Hiszen a korabeli tudományos világ véleményét képviselte a szerző, amikor őszinteségi rohamában megjegyezte: ha elfogadnánk, hogy a castenedoloi leletek a pliocén korból származnak, ez túl sok megoldhatatlan problémát okozna… A megoldás egyszerű: hát inkább ne fogadjuk el! Hunyjuk be a szemünket és ne vegyünk tudomást sem erről, se másról! Tegyünk úgy, mintha az ember majomszerű ősöktől való származását bizonyítaná minden, és ne közöljük azokat a bizonyítékokat, amelyek ellentmondanak a darwini progresszív evolúciós tannak. Így – kellő idő elteltével – már mindenki hinni fog benne és senki sem kérdőjelezi meg, hogy ez csakugyan igaz. Ha csak maguk a régészeti leletek nem szólnak ellene? Hiszen Savonában, szintén Itáliában még korábban, az 1850-es években 3-4 millió éves rétegben találtak emberi csontvázat. Ezt a leletet is már kezdettől támadták és a legvalószínűtlenebb sztorikat találták ki azért, hogy a modem csontokat valóban „modern” embernek tüntessék fel. Folyton arra célozgattak, hogy ezeket az emberek nem olyan régen, pár tízezer éve temették el, aztán a csontok „elcsúsztak”. De némelyik ilyen csontvázat a hasán fekve találták meg (pl. a castenedoloi női csontokat), így pedig soha sehol nem temettek. Az sem izgatott senkit, hogy a holttesteket nemegyszer 3-11 méter mélyen lelték fel, így pedig soha sehol nem temettek. A bordák között pliocén korban még puha, és millió évekkel később megszilárdult kőzetet találtak. De mivel csak a csontokat szokták kiásni, a kőzetekről, rétegekről általában mindössze a feltáró régész vagy paleontológus szava szólt. És akkor még nem léteztek a mai kormeghatározó módszerek és műszerek sem. Amikorra pedig ezeket feltalálták, a „túlkoros” emberi csontok, leletek általában eltűntek… Nem egy lelet bizonyította (volna) például azt, hogy a modern emberekhez teljesen hasonló külsejűek éltek Argentínában 3 millió évvel ezelőtt. De mivel az volt az elfogadott nézet, hogy minél messzebbre haladunk visszafelé az időben, annál primitívebb csontmaradványokat kell találnunk – hát a régi rétegekben talált modem csontokat valahogyan „magyarázni” kellett. Így veszett nyoma a montehermosai csigolyának vagy a miramari állkapocsnak. Ez utóbbinak is az volt a „bűne”, hogy teljesen hasonlított egy modem, mai ember állkapcsára, „szinte új volt”. Említettük futólag, hogy a tizenkilencedik században nem is egy olyan lelet került elő kaliforniai aranybányákból, amelyek igen régiek – 9-55 millió évesek voltak! Több szerző nagyon részletesen leírja a fellelés körülményeit és mindazt, ami később történt a leletek körül. Jó, ha tudjuk: akkoriban nemcsak a népszerű, de a tudományos sajtó is foglalkozott velük, pliocén vagy későbbi koruk is szóba került. Mivel nemcsak tudományos, de vallásos körök is felkapták a témát, végül valaki kitalálta (na ki, na ki…?), hogy például a calaverasi koponya csalás eredménye, hamisítvány. A lelet mellett felszólaló kutatók – mert ilyenek is voltak – hiába hangoztatták, hogy milyen rétegből került elő a koponya, vagy hogy azt belülről egy olyan kőzet töltötte ki, amely oda csak akkor folyhatott be, amikor még folyékony volt, csak később — millió évek során – kövesedett meg. Itt is feltűnő, hogy kezdetben neves tudósok álltak ki a koponya valós volta mellett, ám később egyik a másik után kezdte annak „újkori voltát” hangoztatni. A kollégák és az intézmények „meggyőzték” őket, hogy eddig helytelen nézeteket képviseltek. De találtak azokban a bányákban teljes, hiánytalan emberi csontvázat 33 és 55 millió évvel ezelőtt keletkezett rétegekben, és azok is úgy néztek ki, mint a mai emberek. Kalifornia remek éghajlata már akkor is vonzhatta az embereket – az elődöket? Az UFO-kon érkező idegenektől nyert tudás birtokosait? Mert egy kézen fel sem sorolhatnánk, hány ilyen modem csont vagy egész csontváz került elő. Aztán azon is érdemes elgondolkozni, hogy ha újabb kori temetések során kerültek volna a lelőhelyekre a csontok – vagyis a halottak – a legtöbb helyen miért találtak csak egy-két csontot? Hol egy koponya, hol egy állkapocs vagy csak egy csigolya kerül elő! Pedig ha azok a csontok valóban csak 5-10-15 ezer éve nyugodnának ott (hisz ugye „Amerikát csak 20-30 ezer éve lakják emberek”!), akkor hová tűntek a többi csontok? Nagyon kevés a teljes csontváz, márpedig pár ezer vagy tízezer év alatt a talajmozgások következtében nem szóródhatnak szét egyegy ember csontjai, amelyekből köztudottan 206 darab van mindnyájunk testében. A bányászok sokszor találtak olyan régi csontokat is, amelyek – amikor oxigén és emberi kéz érte őket – egyszerűen azonnal elporladtak. Így sok efféle leletről csak beszámolók maradtak fenn szóban vagy írásban, de maguk a leletek nem. Európa sem volt kivétel; Svájcban, Franciaországban és másutt is felleltek csontvázakat vagy csontokat, amelyeket a „hivatalok” olykor hosszas vita után, olykor meg kezdettől vita nélkül – nem fogadtak el nagyon régi emberként. Az a baj, hogy mivel a hivatalos tudomány annakidején nem vette komolyan ezeket a leleteket, azokat általában nem is őrizték meg. Elkeseredett megtalálójuk, vagy muzeológusok (akik készpénznek vették a korabeli „nagyok” lefitymáló vagy tiltakozó állításait), kiselejtezték, eldobták ezeket a csodálatos

bizonyítékokat. Ma aztán könnyen mondják a szkeptikusok nagy diadallal: „Hát hol vannak azok az állítólagos bizonyítékok…?” Holott ha akkor megfelelően állnak hozzájuk, meglennének és egy modern kormeghatározás a helyükre tenné őket. Horribile dictu, még az is előfordulhat, hogy valóban nem voltak olyan régiek! De ezt hogyan bizonyítsuk be ma? Még meg kell említeni azokat az embereket, „akiket” szénrétegekbe ágyazódva találtak. Ezek a csontok nagyon sok amerikai állam területén kerültek elő a bányákban. Illinoisban csaknem 30 méterrel a föld alatt a szénbányászok egy szénrétegben találták meg egy férfi csontjait. Annak a szénrétegnek a korát akkor is, ma is 286-320 millió évre becsülik. Nem csoda, ha az akkori, de a mai tudósok is viszketegséget kapnak, ha valaki a szénben talált emberi csontokról beszél. Találtak kőzetben – amely 300 millió évvel ezelőtt szilárdult meg – emberi lábnyomokat. Vagyis aki erre járt, a még akkor puha, szinte homokhoz hasonló anyagban hagyta lábnyomait. Az efféle leletekről, szóló beszámolókat a végletekig sorolhatnánk, de már tudjuk, hogy ezek mennyisége, sőt minősége sem képes megváltoztatni az akadémiák hitét. Végezetül lássunk egy sajátos táblázatot. Amelytől égnek áll a haja minden „igazi” tudósnak, pedig akik ezt elkészítették, szintúgy egyetemeket végeztek és sok évig kutattak. Csak éppenséggel ők úgy vélik, minden másképpen van és nem adták meg magukat az evolúciós dogma jelenleg aktuális nézeteinek. (Merthogy az is változott ám már szépen az elmúlt száznegyven évben, és fog is még változni, talán hamarosan, és nagymértékben.) A táblázat időrendi sorrendben említi, mikor hol mit találtak, ami nem illik bele az általánosan elfogadott elméletekbe – és közli azt is, hogy azok a leletek milyen korból származhatnak? Az első leletet Ottoasdalin délafrikai helységből hozza fel. Itt vésett fémgömböket találtak prekambriumi, vagyis kb. 2800 millió éves rétegben. 600 millió éves kőzetből került elő egy fémváza a massachusettsi Dorchesterben. 590 millió éves lehet egy utah-i cipőlenyomat, 400 millió évesre becsülnek egy vasszöget, amit kőben találtak Skóciában. Elhagyva a devonkorszakot és áttérve a karbon-korra, kb. 340 millió éves lehet az a kő belsejében talált aranyfonal (lánc?), amely Angliában került elő. Az amerikai Oklahomában talált vaskelyhet 312 millió évesnek tartják, az iowai karcolt kő kora nem lehet kevesebb 300 millió évnél. Az egyik illinoisi csontvázra 286 millió éves kőzetben leltek, a Kentucky és más amerikai államokban fellelt régi lábnyomok kora is minimum ugyanennyi. Az illinoisi aranylánc minimum 280 millió évvel ezelőtt került a rétegébe, és 260 millió évesnél biztosan idősebb az a téglafal, amit szénbe ágyazódva leltek és amely a jelek szerint csak értelmes lények műve lehetett. A triászkorba érve valahol 213 és 248 millió év között lehet a kora annak a cipőlenyomatnak, amit Nevadában leltek. A jurakorszakra utalnak a Türkmén Köztársaságban nem is olyan régen, az 1980-as években talált emberi lábnyomok a kőzetben. A krétakorból is származnak megmagyarázhatatlan leletek. Vagyis valahonnan a 35-144 millió évvel ezelőtti időkből eredhetnek azok a fémcsövek, amiket mészkőbe ágyazódva leltek fel francia földön. Áttérve az eocén korra, szintén franciaországi lelőhelyeken találtak eolitokat és paleolitokat, amelyek nem származhattak későbbről mint 50-55 millió évvel ezelőttről. Majdnem ugyanennyi idősek a francia földben lelt mészkőgömbök és vágott fa is (ezekről nem volt szó a könyvünkben) és kb. 40 millió éves az a mintás, karcolt – kő, amelyet Angliában leltek. A svájci Delémontban talált teljes emberi csontvázra szintén legalább 40-45 millió éves rétegben leltek. Az oligocén korból is vannak sajátos „emlékek”. A kaliforniai karcolt vagy „írott” kő valahol 33 és 55 millió évvel ezelőtt keletkezhetett. Ugyanolyan korú neolitokat találtak más kaliforniai bányákban is. Valamint egy teljes emberi csontvázat. 26-54 millió évvel ezelőtt keletkeztek azok a paleolitok, vagyis emberkéz által készített szerszámok, eszközök, amelyekre Belgiumban leltek. A franciaországi hasonlók valamivel fiatalabbak, hiszen azok „csak” a korai miocénből, vagyis 20-25 millió évvel ezelőttről valók. A középső miocén termékei azok az argentin leletek, amelyek kőeszközök és tűz használatáról adnak hírt és vágott, égett csontok maradtak az akkori értelmesen cselekvő emberek után. Hangsúlyozom, hogy ezek az ismeretlen emberek a jelek szerint 12-25 millió évvel ezelőtt tevékenykedtek a mai Dél-Amerikában! Alig valamivel fiatalabbak azok a franciaországi vésett, törött csontok, amelyek kora 12-9 millió éves lehet. 9-55 millió évvel ezelőtt már nagyon sok kőeszköz készült, és akadnak emberi állkapcsok. Ezek – mondanom sem kell - teljesen olyanok, mint a mai emberé. Abban a korban valakik teljesen sima kőgolyókat is készítettek, talán vadászat céljából, ezekre is Kaliforniában leltek. Ott találtak egy mozsarat, ezt a háztartási eszközt is. 8-10 millió évesek az indiai eolitok, kaliforniai emberi csontok, a franciaországi paleolitok. Valahol az 5 és 25 millió év között kell legyen a kora annak az emberi csontváznak, amelyet a tizenkilencedik századi francia földön ástak ki. De ugyanabból a korból származik több portugáliai kőeszköz, vagy a törökországi karcolt

csontok és pattintott tűzkövek, amelyek szintén arra utalnak, hogy emberek a Földön már több tíz millió évvel ezelőtt használtak ilyen eszközöket, gyújtottak tüzet, vadásztak állatokra és összetörték azok egyes csontjait, hogy kiszívják belőlük a velőt. Burmai, görögországi és dél-amerikai leletek támasztják ezt alá szintén több mint 5 millió évvel ezelőtti korszakból. Legalább 5 millió évesek azok az emberi koponyák (Kaliforniából) amelyeket a tudomány képviselői már csalásnak tartanak. A pliocén korba érve 4-7 millió évesek a belgiumi vésett csontok és emberi lábujjlenyomat, 4-4,5 millió éves a kenyai felkarcsont és 3,6 millió éves a szintén az afrikai országban talált emberi lábnyomok. Valahol 4 millió év körül járnak az argentínai csigolya és égett csontok, tűzhelyek és egyéb nyomok. 3-4 millió évesek az emlékezetes és nagy port felvert castenedoloi csontvázak és más itáliai csontleletek. Meg kell jegyeznünk, hogy az első kőeszközöket, amit ember készített, Afrikában találták meg. Egymillió évesnél idősebb kőeszközöket Afrikán kívül nem lehet találni, állítja a tudomány. Ehhez képest 2-4 millió évvel korábbi rétegekben találtak emberi combcsontot Dél- Afrikában, kőeszközöket Angliában, Belgiumban, Indiában. Kifúrt csontokat (vagyis a kőeszköznél is fejlettebb szerszámokat) és vésetteket, kovakő éleket találtak Olaszország területén, nem is szólva persze az ottani bőséges kőeszköz-mennyiségről. Ismétlem, ez még mind 3 millió éves lehet, de 2 milliónál egyik sem fiatalabb. A sort szinte végtelenül folytathatnánk, bejutva a már nem is olyan távoli korai pleisztocén időkbe (1,7-2 millió év). Már készültek bőrruhák, találtak elszenesedett csontokat (ami tűz használatára utal), kör alakú kőépítmény nyomait fedezték fel Kelet-Afrikában is, vadászeszközök, agyagfigurák (szobrok) is előkerültek. Ha igaz az állítás, hogy az első emberhez hasonlatos lény, aki elhagyta Afrikát, a Homo erectus volt és erre körülbelül egymillió évvel ezelőtt került sor – vagyis ennél korábban, mint írtuk fentebb, Afrikán kívül sehol, senki sem készíthetett semmilyen eszközt és tudatos cselekvés nyomaira sem találhatunk. Ezt állítja a hivatalos tudomány, de mint látták, alapos okunk van feltételezni, hogy ez az elmélet is hamis. Mert ne dobálózzunk most több tíz vagy több száz millió évvel! Maradjunk csak abban a korban, amikor ilyesmire az akadémiák állítása szerint sehol senki sem „vetemedhetett”: 1 és 2 millió évvel ezelőtt. Mint láttuk, szinte minden világrészben (úgy tűnik, Ausztrália kivételével, de lehet, egyszerűen még nem találták meg az ottani réges-régi leleteket?) sokkal korábban volt már szervezett, értelmes élet. Számos afrikai lelet is erre utal, de még inkább az angliai, francia, argentínai indonéziai stb. emberi csontok, kőeszközök, koponyák mind-mind erre utalnak. Amikor semmilyen eszköznek nem szabadna lennie Európában, százával kerültek elő ilyenek. A legtöbbször az történt velük, hogy keletkezési idejüket a darwinista kutatók későbbre datálták, merthogy korábban „nem létezhettek”, vagy nem keletkezhettek. Ilyenkor egyszerűen átsiklottak az egyéb, korukra utaló jellemzőkön, mint például azon, milyen kőzetrétegekből kerültek elő. Végső soron a „túlkoros” bizonyítékok száma – itt messze nem említettük mindegyiket – eléri a 125-öt! És ez csak azok száma, amelyekről tudunk, amelyek a maguk tárgyi valóságában léteztek egykor, kiállították őket a múzeumokban, beszéltek róluk, olykor a kutatók éles, késhegyre menő vitákat folytattak mellettük és ellenük. Soha nem fog kiderülni, hány tűnt el, hánynak veszett nyoma végleg? Hány eleve nem is került érző ember kezébe, hányat löktek félre türelmetlen lábak, kezek? Hány ilyen páratlan, bizonyító értékű csontlelet porladt szét bányászok lába, csákányok csapásai alatt? És ne feledjük: a bizonyítékok megsemmisülése ma is folyik, és nem is tudunk erről a folyamatról.

6. UFO és… fizika Arra kérem az olvasót, ne lepődjön meg azon, hogy milyen rövid ez a fejezet. Csupán annak jele, hogy milyen keveset tudunk az UFO-kkal kapcsolatos fizikai jelenségekről, az általuk használt energiáról. Ennek ellenére megpróbáljuk összefoglalni röviden, mit tudunk – vagy sejtünk – eddig. Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy ezek szerkezetek, sőt még jobban szűkítve a meghatározást, járművek – akkor néhány alapvető dolgot leszögezhetünk az eddigi tapasztalatok alapján. 1.) Az UFO-k nem képzelt, virtuális tárgyak. Ha csupán arról lenne szó, hogy egyes emberek az UFO-kat látni vélik – nem jelentene tudományos problémát, inkább az optika vagy a pszichológia területére utalhatnánk a jelenséget. Ám mióta a megfigyeléseket műszerek is alátámasztják, sőt azokat megörökíthetjük, kémiai (fotó, régi típusú film) vagy elektromágneses (videofilm, digitális fényképező- és filmező berendezések) úton rögzíthetjük, többé senki nem állíthatja komolyan, hogy mindössze egy virtuális, pszichikai jelenséggel állunk szemben. 2.) Minden valószínűség szerint fémből készültek. Ha hihetünk azoknak a jelentéseknek, amelyek az UFOkról leesett alkatrészekről, netán szerencsétlenül járt szerkezetekből származó darabokról szólnak, amelyeket állítólag laboratóriumi vizsgálatoknak vetettek alá – akkor az is valószínű, hogy ezek nem földi technikával készült, különleges tisztaságú fémekből vagy azok ötvözeteiből készülnek. Ennek nyilván szerepe lehet a szerkezetek tartós voltában. Már csak azért is, mert tudjuk, hogy az UFO-k egyaránt repkednek az Űrben, a földi légkörben és lemerülnek a tengerek szintje alá is. 3.) Olyan módon mozognak, amelyet mi itt a Földön 2000 körül nem ismerünk. Már régóta felfigyeltek az emberek arra, hogy a szerkezetek nemegyszer sajátos mozgással ereszkednek alá: ide-oda himbálóznak, mint az őszi lehulló falevél. Olykor meg igen nagy sebességgel száguldanak a földi légtérben vagy az atmoszféra mármár levegőtlen felsőbb rétegeiben, az űrben, a Holdon. Nyilvánvalónak tűnik (fogalmazzunk ilyen óvatosan) hogy meghajtásuk nem azonos egyetlen nálunk jelenleg ismert módozattal vagy eszközzel sem. Az a tárgy, amely képes óránként 72 ezer km-es sebességgel repülni, majd fékút, fékezési, lassítási szakasz nélkül egyetlen pillanat alatt megtorpanni, vagy akár kilencven fokos szögben irányt változtatni kanyarodási szakasz nélkül – az nemcsak az általunk ismert és megszeghetetlennek tartott fizikai, ballisztikai és egyéb törvényeket hágja át, hanem sok mást is végez, vagy másra is képes. Mindenképpen legalább két dologra következtethetünk ebből. Az egyik: a meghajtás energiája hatalmas, aligha helyezhető el annak üzemanyag-tartaléka a gyakorta igen kicsi, 4-5 méter átmérőjű korongban (bár ez is lehetséges). Feltételezzük, hogy a szerkezetet vezető lények az utazáshoz szükséges energiát menet közben a térből nyerik. Nem titok – ezt a Földön is kutatják – hogy minden valószínűség szerint vannak olyan energiafajták itt körülöttünk a térben, amelyekről ma még nagyon keveset tudunk, legfőképpen pedig nem vagyunk képesek azt kicsatolni, kinyerni. A nálunk régebben fejlődő civilizáció nyilván ezen a téren is messzebbre jutott már, ismeri és alkalmazza ezeket a forrásokat, járműveinek meghajtása eleve ezen alapulhat. A másik dolog: ezen túlmenően az UFO-kat használó lények olyan törvényszerűségeket is felfedeztek, amelyek lehetővé teszik a fizikai törvények áthágását – ami nekünk még nem adatott meg. Különben pedig megjegyezzük, hogy ezek a mi „törvényeink” vagy végesek, és akadnak másikak is, amelyek ezeknél magasabb rendűek, mintegy „felülbírálják” a mieinket, és ha majd azokat is megismerjük, mi is készíthetünk ilyen járműveket. Voltaképpen tehát az UFO-k nem erőszakolják meg a természeti törvényeket, amit tesznek, nem ellentétes az űrfizikával, a fizikával, a gravitációval, a ballisztikával stb. Csupáncsak ismerik e törvények „folytatásait”, azok magasabb rendű változatait is. Ezt azért jegyeztük meg, mért ma tudományos körökben is gyakorta hallani az „érvet”: „ahogyan a maguk UFO-i viselkednek, úgy nem viselkedhet semmi a fizikai valóságban, azok tehát a képzelet termékei”. Akik így vélekednek, nem képesek elhinni, hogy a világ törvényeinek még csak nagyon kicsi részét ismerjük. A középkori ember sem hitte volna, hogy lehetséges árammal lámpákat világítani vagy gépeket hajtani… 4.) Már csak azért sem lehet szó virtuális, pszichikai látványról, amely mögött nem áll valós fizikai tárgy, eszköz – mert minden jelentés szerint az UFO-k vagy kioltják a közelükbe került elektromágneses folyamatokat, vagy más módon is zavarják ezeket a szerkezeteket, áramtovábbító berendezéseket. Egyszerűbben fogalmazva ha felbukkannak a nyílt országúton egy autó fölött, akkor annak elektromos berendezései felmondják a szolgálatot. Megesett ez már házzal, hajóval, repülőgéppel is. Logikus, hogy a

meghajtásnak, vagy a burkolat valamely tulajdonságának kell hogy köze legyen ehhez. Minden jel szerint maga a meghajtás okoz ilyen hatásokat a mi világunkban. Nem lehet véletlen, hogy akik eddig túl közel merészkedtek egy UFO-hoz – a szerkezet legénységének akarata ellenére – azok vagy rosszul jártak, vagy akár oda is vesztek. Különböző országok légierői szenvedtek már el veszteségeket, nem egy modern vadászrepülőgép veszett oda hol azért, mert túl messzire, túl magasra üldözte az UFO-t és ebből eredt aztán a baj – vagy azért, mert valami módon az UFO semmisítette meg az üldözésére indult földi eszközt, embert vagy embereket. Persze azt is meg kell jegyeznünk, hogy nem tudunk olyan esetről, ahol az UFO-k lényei szándékosan és előre megfontolt szándékkal támadást intéztek volna az emberek és azok eszközei ellen. Csak annyit sejthetünk, hogy az elektromosságnak, vagy valamilyen ehhez hasonló energiának egyéb köze is van a szerkezetekhez. Olyan szemtanúktól tudunk erről, akiknek alkalmuk nyílott közelebb merészkedni a szerkezetekhez. Aki megérintette, az áramütéshez hasonló csapást szenvedett (nem halálos), mások pedig már az UFO közelében is úgy érezték, mintha a levegő megtelt volna elektromossággal. Csiklandozó, csipkedő érzés jelent meg bőrfelületükön, amely egy csöppet sem volt kellemes. Hőt is éreztek – volt, aki kisebb fokú égési sérüléseket szenvedett UFO-t érintve (bár lehet, nem is azt, hanem egy védőmezőt, energiaburkolat szélét érintette csupán). Az az ismeretlen erő vagy hatás nem csupán emberre lehet káros. Megfigyelték: számos alkalommal ott, ahol egy-egy UFO földet ért, a természetet is érte kár. A mezőn vagy legelőn a gyep, a fű égett ki, ha pedig ez erdőben történt, a közeli fák ágai pörkölődtek meg. Tudunk olyan leszállási területekről is, ahol később nagyon csekély radioaktivitást állapítottak meg. Ám tegyük hozzá: efféle kutatásokra a legritkább esetben vállalkozott igazi tudós, kutató. Majdnem minden esetről, ahol tudunk, amatőrök, UFO-kutatók, jóindulatú vagy megszállott „UFO-barátok” tettek jelentést. A tudomány emberei ezért sem hisznek ezekben a jelentésekben és mérésekben, legyenek bár nagyon objektívek. Akkor viszont feltehetnénk a kérdést: ha nem hisznek ezeknek az embereknek - miért nem mennek oda ők maguk, hogy saját szempontjaik alapján, saját műszereikkel kutassák át a szóban forgó területeket, pontokat, események helyszíneit? Vagyis nem véletlenül ilyen rövid ez a fejezet. Nagyon keveset, gyakorlatilag szinte semmit sem tudunk az UFO-knak nevezett szerkezetek fizikájáról és ezért csak találgathatunk. Tény, hogy a szerkezetek mozgási és más műszaki paraméterei (pl. a fentebb említett furcsa képességeik mozgás közben) egy dolgot mindenképpen bizonyossá tesznek: ezek nem a földi technika termékei. Illetve, hogy pontosabban fogalmazzunk: nem a mi ismert földi civilizációnk termékei. Erre azért volt szükség, mert fel kell tételeznünk egy másik változatot is. Azt, hogy ha „Atlantisz” nem pusztult el, ha a Földön tovább élt és él annak folytatása, akkor az nyilván már nagyon messzire jutott. És itt köszöntünk be a következő kérdéscsoporthoz: honnan jöhetnek az UFO-k? Az egyik, kézenfekvőnek tetsző és szinte banális megoldás az lehet, hogy ezek a fizikailag nagyon is reális eszközök valahonnan az általunk úgy-ahogy ismert lineáris térből, a kozmoszból jönnek. E megoldás ellen ugyanis a roppant elmaradott tudósok azt szokták felhozni, hogy „olyan óriásiak a távolságok az űrben, amelyeket nem lehet legyőzni”. A baj ott van, ha egy tudós kijelenti a „lehetetlen” szót – az már nem is tudós. Hiszen a kozmoszban meglévő, valóban jelentős távolságok csak azoknak a lényeknek nagyok, akik azokat még nem tudják legyőzni. És itt bukkan elő az UFO-k – szintén ismeretlen – de kétségtelen fizikai tulajdonsága. Amellett, hogy energiájukat valószínűleg az űrből merítik, még ismerhetnek más utakat-módokat is a gyors, sőt nagyon gyors haladásra, a távolság játszi könnyed legyőzésére. Tehát tévúton járnak azok, akik azt hiszik: a világűrben csak úgy győzhetjük le a távolságot, ha „földnyi” üzemanyag-mennyiséget viszünk magunkkal, azt útközben szorgosan elégetjük, felhasználjuk és a motorunk, hajtóművünk így viszi előre az űrhajót… Ez ma már egy nevetséges elképzelés, és ennek megértéséhez éppen az UFO-k segítettek hozzá bennünket. Ma már biztosra vehetjük, hogy ezek a szerkezetek is haladnak az űrben, a Naprendszerben biztosan, és lám, nem kell nekik hatalmasnak lenniök. Hát persze, mert energiát menet közben nyernek a térből, tehát lehetnek akár pár méteresek is, mindössze. De még fontosabb, hogy valószínűleg léteznek olyan „csatornák”, „folyosók” vagy más tér-részek, amelyekben haladva mesebeli gyorsasággal lehet átívelni iszonyú távolságokat. Könnyen meglehet, hogy azt a tizenöt-húsz milliárd fényévnyi távot, amit mi manapság csak egyes fejlett műszereinkkel „látunk” az űrben, azt ezek a szerkezetek percek alatt bejárják. És nincs ebben semmi mese vagy fantázia – ez a legegyszerűbb, számukra már-már banális valóság, mivelhogy ismerik ennek módszereit és eszközeit. Ugyanakkor azt is elképzelhetjük, hogy voltaképpen nincs szükségük nagy űr-távolságok bejárására. Merthogy a Földre, a Naprendszerbe nem valahonnan irdatlan távolságból érkeznek – dehogy. Hanem…

1) a Földről; 2) Naprendszerbeli támaszpont(ok)ról; 3) egy másik dimenzióból; 4) a jövőből. Lássuk ezeket sorban. Az elsőre már céloztam: ha „Atlantisz” (vagy amit mi később így neveztünk el, az igazi neve nyilván egészen más) nem pusztult el maradéktalanul – és erre sok jel utal, nemcsak a mitológiákban, hanem a megmagyarázhatatlanul fennmaradt, a korokat „megelőző” tudás képében – akkor lehet, nincsenek itt és soha nem is voltak semmiféle idegen civilizációk, vagy azok egyedei! Minden UFO az őskortól napjainkig, minden idegen, akivel őseink így vagy úgy találkoztak, akiket megörökítettek kőbe vésve, sziklára festve, szoborba formázva stb. – voltaképpen földi eredetű lények voltak. Legfeljebb elszoktak az itteni légkörtől, hisz nem a Földön töltötték az utolsó nyolc-tízezer évet, hanem vagy valamelyik másik támaszponton (Hold, Mars, egyéb…?), de azt sem zárhatjuk ki, hogy ugyan itt a Földön voltak, de annak felszíne alatt építették fel világukat. Ezzel magyarázhatóak lennének a régiek, az ősemberek, a bennszülöttek stb. által látott és megörökített sisakok, fura szemüvegek. Azok a „kis szürkék” pedig, akikről szintén évente több száz jelentés szól mind a mai napig, talán nem maguk a lények, hanem csak azok sajátos robotjai. De vannak beszámolók emberhez nagyon hasonlító lényekről, akik szintén az UFO-kkal hozhatók kapcsolatba. Talán ezek az „atlantisziak” leszármazottai? A 2.)-es pont voltaképpen ennek a folytatása, ezzel egyenértékű. A 3.)-as pont sokak számára tökéletes rejtély. Bizony még a kutatók között is akad, aki nem tudja elképzelni, milyen is lehet egy „dimenzió”. Hallottam már tudományos véleményt is, miszerint dimenziók eleve nem is léteznek…! (Hozzáteszem: ugyanúgy, mint ahogyan nem repülhetnek levegőnél nehezebb tárgyak, kövek nem hullhatnak az égből és gömbvillámok sem léteznek – merthogy ezt is mind a tudomány állította röpke kétszáz év alatt.) Hogy milyen egy „dimenzió”, megtudjuk, ha… körülnézünk. Ugyanis mi is egy tér-egységben, térféleségben, vagyis dimenzióban élünk. Nyilvánvaló, hogy vannak más tulajdonságú terek is. Hogy legalább egy van ilyen, bizonyítja a gömbvillám számos tulajdonsága és viselkedése – erre most nem térünk ki. Akit érdekel, Egely György könyvében mindent megtalál erről, amit a tudomány már tud, sőt többet is, hisz Egely a kutatásaiban általában a modem tudomány előtt jár, a vaskalaposok nagy bosszúságára. Feltehetően vannak tehát más tulajdonságú terek, egy részükben mások a fizikai törvényszerűségek is. Akadnak, amelyekben, “nem terem meg” a biológiai élet és biztosan vannak olyanok is, ahol ez az élet dúsabb, mint mondjuk a Földön. Nem zárható ki, hogy idegen civilizációk léteznek ezekben is, ahogy például mi létezünk a miénkben (és ezer másik is létezhet ugyanitt, csak tőlünk távol). A világűrt tehát úgy kell elképzelni, hogy nemcsak az egyetlen, általunk lakott térben végtelen, hanem ebben a végtelenségben számtalan („nszámú”) tér nyílik és mindegyik dimenzió ugyanilyen végtelen önmagában is… Szédítő ez önmagában is, ha belegondolunk. De attól még igaz lehet. Tehát ha legalább egy másik civilizáció létezik valamelyik dimenzióban, amely fejlődése során eljutott már oda, hogy át tud jönni a tereket elválasztó akadályokon – képletes „falakon” – akkor hipp-hopp, egyetlen pillanat alatt áttörhet és itt teremhet a mi világunkban. Így abban sem találhatunk semmi furcsát vagy kivetnivalót, hogy minket figyelnek, vizsgálnak, aprólékosan szemügyre vesznek mindent. A 4.)-es változat a legizgalmasabb és fizikailag – mondjuk meg őszintén – jelenleg még a legkevésbé valószínű. A tudósok nagy többsége az időutazásnak még a lehetőségével sem kíván foglalkozni, azt természeti törvényekre hivatkozva nem engedi meg. Mi persze láttunk már olyan „természeti törvényeket”, amelyek alig pár száz, sőt olykor pár tíz év alatt semmivé foszlottak, mint akadályok megszűntek létezni a fejlődés előtt. Ezért nem fogadnék arra – ahogy mondani szokás – hogy soha nem jöhet létre az időutazás. Ha viszont így van, akkor ebben a változatban a kozmosz és a kozmikus idegen civilizációk ismét kizárhatók. Újra csak a jó öreg földi környezetben maradhatunk. Ebben a verzióban ugyanis az UFO-k nem mások, mint sok ezer év múlva születő utódaink eszközei, amelyekkel a múltat tanulmányozzák! Nyilván mi is ezt tennénk, ha felfedeznénk az időutazások módszereit és eszközeit. Nyilván nagyon fontosnak tartanánk, hogy visszamenjünk úgymond a saját múltunkba és azt tanulmányozzuk. Akkor is, ha ez különféle veszélyekkel jár. Ma azt mondják a fizikusok, hogy egy-egy időutazáshoz (már ha megengedné a logika és a fizika) olyan sok energiára lenne szükség, amennyi …nincs is! Legalábbis itt a Földön. De ez könnyen bizonyulhat illúziónak, valamely nagyságrend félreértésének, egy ma még ismeretlen törvényszerűségnek, amelyre majd csak a jövőben derül fény. Ha ezt elfogadjuk, könnyen lehetséges: minden UFO az őskortól napjainkig – és azok is, amelyeket holnap,

holnapután, száz és ezer év múlva fognak látni az utódaink – voltaképpen a földi jövőből, a következő generációk által működtetett folyamat eredménye, annak eszközei. Akiket pedig látni vélünk, nem mások, mint valamilyen szélesebb biológiai értelemben a saját utódaink, amint éppen önnön múltjukat tanulmányozzák. Azt kell mondani: számos része az UFO-jelenségnek csak így lenne magyarázható teljesen, maradéktalanul. Visszaérve a járművek fizikai tulajdonságához, egy dolgot kell kiemelnünk okvetlenül. Az UFO-k igenis megtermékenyítették már a kutató kedvű emberek fantáziáját. De azt kell mondani, nem a hivatalos-hivatásos, tudósok vetették rá magukat a problémakörre, hanem az „amatőrök”. Akik szintén jól értik a dolgukat, vannak köztük diplomás emberek is. Ők azok, akik rájöttek, hogy van az UFO-kérdésnek egy nagyon is mai, valóságos és gyakorlati oldala. Ez pedig a hajtómű kérdése. Ha sikerülne megfejtenünk, mi és hogyan működteti ezeket a szerkezeteket – okoskodtak jó nyomon haladva – akkor annak alapján az emberiség hatalmasat léphetne előre! Hiszen olyan energia birtokába jutna, olyan új eszközöket tervezhetne és valósíthatna meg, amelyek megváltoztatnák a fejlődés irányát. A tudomány és a technika, technológia új utakra térhetne és ami talán még fontosabb: a természet teljesen új, eddig totálisan ismeretlen, számunkra rejtett törvényeit lehetőséget ad arra, hogy új utakon is elinduljunk. A kutatók nagyobb része arra gyanakszik, hogy itt valami antigravitációs motorról, hajtóműről lehet szó. Vagy bármilyen olyan szerkezetről, amely képes ezt a hatást kihasználni. Az eddig megismert esetekben – amelyekről tudomást szereztünk sajtóból vagy innen-onnan – nem sikerült eredményre jutni. Készültek ugyan modellek és tudunk arról, hogy néhány, anyagilag a multinacionális cégektől támogatott kutatóintézet is foglalkozik a kérdéssel. Feltehetően az a gond – sejtjük laikus módon – hogy amíg nem ismerik meg az antigravitációs hatást lehetővé tevő fizikai törvényt vagy törvényeket, addig nyilvánvalóan nem készíthető olyan szerkezet sem, amelynek révén úgy repülhetnénk, mint az UFO-k. Ugyanakkor egy másik nézetet is képviselnek néhányan. Ők úgy vélik: ha sikerül megtalálni a „nullponti” vagy „vákuum”-energiát, azt fel is tudjuk használni, akkor megoldódik a többi rejtély is. Mintha azt sejtenék, hogy ezzel – és csak ezzel! – az energiával jöhetnek létre olyan fizikai hatások, amelyek kezünkbe adhatják az új fizikai törvényeket és az antigravitációs hajtóművet. Időről időre felröppennek olyan hírek, hogy itt vagy ott, valakik már meg is alkották azt az annyira keresett hajtóművet. De erről igazán még semmi biztosat nem tudhatunk.

7. UFO és… tengerkutatás Nehéz lenne a tengerkutatást önálló tudományágnak nevezni – nem is tartják annak. Már csak azért is, mert nagyon sokféle ágazatnak kell együttműködnie, hogy a világtengereket, az óceánokat kutathassák. Viszont a könyvünkben erre mindenképpen kell egy külön fejezetet szánnunk. Az UFO-kat ugyanis már az ókorban is látták a tengerek fölött, és a modernebb időkben számtalan esetben figyeltek meg UFO-kat tengerre szállni, abban elmerülni, majd onnan felmerülni. Tudunk olyan, meglehetősen nagy nemzetközi visszhangot kiváltott esetekről is, amikor az UFO-k átalakulva USO-kká (tengeralatti azonosítatlan tárgyakká) a víz alatt haladtak, akár egy tengeralattjáró. Csak éppen azoknál jóval nagyobb sebességgel. Az előző fejezethez kapcsolódva ismét, kijelenthetjük: a szerkezetek burkoló anyaga nyilván van annyira erős, hogy egy nem túl mély merüléssel járó nyomást kibír. (A mi atom-tengeralattjáróink is mindössze pár száz méterre képesek lemerülni, hiszen 10 méterenként egy atmoszférával nő a nyomás. Hatszáz méternél mélyebben még nem járt olyan tengeralattjárónk, amely onnan vissza is tudott volna térni…) Persze a dolog nem így áll akkor, ha az UFO-k nemcsak szerkezetileg képesek elviselni nagy nyomást. Mi van, ha az a különös hatás, amely antigravitációssá teszi őket, eltaszítja a tenger, a mély vízréteg sok száz vagy ezer atmoszférás nyomását is? Így a benne ülő biológiai lények minden gond nélkül lemerülhetnek az óceánok fenekére is. Az élénkebb fantáziájú szerzők regényekben és filmekben ezerszer bemutatták már, hogy miféle idegen támaszpontok lehetnek a mi, kevéssé ismert tengereink fenekén… Még a szakfolyóiratokban is kevés szó esik az USO-król. Ami nem is csoda, hiszen a levegőben szálló UFOkat sokkal többen látják, feltűnőbbek, magasságuk miatt nagyobb területről figyelhetők meg akár nappal, akár éjjel (ha fényjelenség is kíséri őket). Ezért van az, hogy bár a tengerek felszíne a Föld nevű bolygó 70 százalékát adja a szárazföldi felszínnel szemben, összehasonlíthatatlanul kevesebb visszajelzést kapunk a tengeri UFO-król. Még azokról is, amelyek csak elrepülnek felette. Ebben mindenképpen szerepet játszik a „népsűrűség”, vagyis a megfigyelésre alkalmas, képes személyek aránya egy adott területen. Számtalan esetről olvashatunk régi krónikákban, mitológiákban és egyéb iratokban arról, hogy valamiféle rejtélyes szerkezeteket tapasztaltak már a nagyon régi korokban is. De voltaképpen szó van az USO-król már a… Bibliában is! Jónás esete a cethallal aligha igazi halról szól. Már csak azért is, mert bármilyen különösen hangzik, egyetlen cethal sem tudna lenyelni egy embert, ennél sokkal szűkebb a torka. Hiszen ezek a hatalmas lények (a Föld legnagyobb ma élő állatai) mikroszkopikus kis tengeri lényekkel táplálkoznak… Ez persze még nem bizonyíték a biblikus „cethal” USO-voltára. Annál inkább az összes többi adat. A cethal vagy bálna gyomrában a Biblia szerint három teljes napot és éjszakát töltő Jónás rég megfulladt volna, mégha bele is kerülhet a gyomorba. Nem kétséges, hogy az akkori népek minden számukra ismeretlen szerkezetet valamilyen meglévő dologhoz mértek, hasonlítottak és arról is neveztek el (ez a jelenség különben máig él és hat bennünk is, innen pl. az „űrhajó” elnevezésünk is). Így tehát ha repülő szerkezetet láttak, azt „madárnak”, ha valamilyen járművet, azt „kocsinak” vagy „szekérnek” (“Illés szekere”), az ismeretlen vízi járművet pedig halnak, ha pedig igen nagyméretű volt, hát cethalnak vagy bálnának nevezték el. A Jónás-féle leírásban akadnak technicista részletek is, amelyek szintén arra utalnak, hogy a férfit egy UFO – tengeren haladó vagy mélybe merülő USO – vette fedélzetére. De más, későbbi emberek is kapcsolatba kerültek USO-kkal. Mondjuk éppenséggel nem más, mint egy Cristoforo Colombo nevű illető, akit mi Kolumbusz Kristófnak nevezünk és akit – alighanem hibásan – „Amerika felfedezőjének” tartunk. Mint naplójából kiderül, a hosszú, három hónapos útjuk során, míg átszelték az Atlanti-óceánt, legalább kétszer láttak különös dolgot. Az egyik egy levegőben megmutatkozó UFO lehetett, a másik viszont egy USO. Ez utóbbi fényt árasztott magából, a víz alatt mozgott és érthetően nagy hatást gyakorolt a legénységre, de magára a Kapitányra is. Fennmaradt Indiában egy másik Kolumbusz-napló is. A pálmalevelekre írott korabeli naplót 1984-ben találták meg és azonnal kiderült, sokkal bővebb annál, amit Kolumbusz spanyol nyelven hagyott hátra. Itt több szó esik a víz alatti fénykörökről. Ezeket évszázadok óta sokan látták. Ami érdekes, még az amerikai űrhajósok is…! Amikor ugyanis éjszaka szálltak fel a Holdra indulók, akkor az Atlanti-óceán egyes vidékein, és főként a Bermuda-háromszög területén láttak ilyen messzire világító, méltóságteljesen forgó fényküllőket. A jelenség természetesen manapság is

látható. Évente 3-10 bejelentés érkezik. Általában a nyílt tengeren, a partoktól messze haladó hajókról figyelhető meg. Nincs benne semmi rendszeresség, akadnak öreg tengerészek, akik egész életüket a vízen töltötték és sohasem látták. Mindenképpen ritka tünemény lehet. Ha csak az utolsó száz év beszámolóit olvassuk el, már nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy valamilyen technikai jellegű dologgal állunk szemben. A jelenséget háromszáz vagy kétszáz vagy száz éve is ugyanúgy írták le, mint manapság. Márpedig nem tudunk olyan tengeri élőlényről (hatalmasnak kéne lennie!), amely ráadásul úgy „működik”, hogy nyolc-tíz gigantikus tengeralatti reflektorhoz hasonlóan sok száz méterre elhatoló fénycsóvákat bocsát ki magából… Nehéz elképzelni azt is, hogy valamiféle kisebb lények csoportokba verődve végeznének valamilyen rituális vagy termékenységi táncot, más többé-kevésbé szervezett mozgást. És ez sem magyarázná meg azt a nagy fényerőt, amely gyanúnk szerint természetes úton nem is állítható elő. A jelenség úgy kezdődik – mesélik a szemtanúk – hogy a tenger alulról világosodni kezd. Fényes folt terjeng, „közelebb jön”, nyolc-tíz küllős „kerék” alakul ki és ez forgásba lendül. A küllők egyenesek, bár a fénytörés megváltoztatja a látványt. Néha a forgás irányától elhajlanak a küllők, mintha kissé „lemaradtak” volna a sebes forgástól… Pár perc alatt kialakul az egész küllős kar, a központi nagy fényből kifelé futnak a csóvák. A küllők hossza nem rövidebb 100 méternél, hosszuk változó, láttak már 4-500 métereseket is. A teljes fénykör átmérője így meghaladhatja akár az 1 kilométert is. A szemtanúkra – talán mondani sem kell – mindez döbbenetes hatást szokott gyakorolni. Hiszen érződik, hogy odalent valamiféle idegen akarat működtet valamit, ami méreteiben is meghaladja a hajót, amelyről nézik. Így az érzéshez társul a félelem is. Mindenki úgy érzi, találkozott a fenyegető Ismeretlennel. Nem írok itt le dátumokat, helyeket és hajóneveket – megtettem ezt már az „UFO rejtélyek” című könyvemben, ahol hosszú fejezet foglalkozik az UFO-k és a tengerek kapcsolatával. Tény, hogy csak a huszadik században is több tíz alkalommal látták a jelenséget. Ezenkívül nyilván sokszor ennyi esetben csak látták, valahol, valakik, de nem számoltak be róla a külvilágnak, ezért nem értesültünk ezekről az esetekről. Azon felül érdemes elgondolkodni azon is, hogy az 1950-1990 közti időkben a két akkori szuperhatalomnak egyszerre legalább 100-100 tengeralattjárója járta a világóceánt. Ha a felszíni hajókról is meglehetősen sokszor figyeltek fel erre a fényjelenségre, akkor a tengeralattjárók legénységének is észre kellett ilyeneket vennie. Bár kétségtelen, hogy a tengeralattjáró a víztömeget voltaképpen belülről szemléli, és azt is csak műszeresen, tehát a tengeralattjárók legénységének sokkal kisebb esélye volt, van és lesz a fényjelenségek észlelésére. De azért nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy valahol, titkos haditengerészeti irattárakban ezekről is olvashatnánk érdekes és nagyon titkosított jelentéseket… Okvetlenül meg kell említenünk azt az 1963-as NATO-hadgyakorlatot, ahol egymás után több közegben is láttak UFO-t az erre leginkább felkészültek: a katonák. Azon év februárjában Norvégia északi partjai mentén, és nem véletlenül éppen a szovjet határhoz oly közel angol és más szövetséges haditengerészek légi támogatással (ahogyan az manapság „illik”) tartottak egy tengeri hadgyakorlatot. A radarosok egy kb. 10 kilométer magasan igen gyorsan szálló tárgyra figyeltek fel, amely azonban nem repülőgép volt. A szerkezet kb. 35 méter átmérőjű korong alakú tárgy volt, nem lehetett hát sem szovjet, sem más nemzetiségű repülőgép. Már az is furcsa volt, hogy a radarok csak akkor „látták meg”, amikor gyakorlatilag már ott volt a szövetséges hadihajók közelében. Hogy hogyan került oda észrevétlenül, máig nem derült ki. (Csak nem a külső légkörből, vagy éppenséggel a Földet övező kozmoszból jött?) A hadihajók fedélzetéről már nem csupán a radarosok, hanem optikai távcsővel felszerelt személyek, egy pillanattal később pedig sokan szabad szemmel is megfigyelhették a repülő tárgyat. Mivel az ismeretlen repülő objektum a több nyelven közölt felszólításra sem reagált – norvég légtérben haladt, nyugtalanítóan közel a gyakorlat színhelyéhez – a legközelebbi katonai repülőtérről vadászgépeket riasztottak. A szerkezet feltehetően észlelte nemcsak azt, hogy a hajókon és a partokon elhelyezett katonai radarok befogták, hanem azt is, hogy gyorsan mozgó pontok közelednek feléje. A parti radarok igen gyorsan a cél közelébe vezették a vadászgépeket, majd az a repülő tárgy megjelent a pilóták radarjain is. Ekkor az idegen szerkezet felgyorsult. Csak éppen valami nagyon furcsa történt ezután. Mindenki azt várta volna, hogy ha ez egy „illetéktelen” repülőgép, vagy egy szovjet kémrepülő, akkor minél előbb eltávozik vagy felfelé, vagy vízszintesen kitör az ellenkező irányba, mint ahonnan a vadászgépek közeledtek. Ehelyett az ismeretlen szerkezet lefelé vette az irányt! A vadászgépek kb. 20 kilométerre voltak tőle, amikor cikk-cakkban „zuhanni” kezdett, vagyis alig 3 másodperc alatt leért 10 ezer méteres magasságból a tengerszintig. De ott sem állt meg. A hajó- és parti radarok kb. 300 méteres magasságig tudták őt mérni, „látni”, aztán kiszaladt a hatósugárból. Egyesek ekkor arra gyanakodtak, hogy szinte tengerszinten, a hullámok fölött pár méterrel menekül majd el – és ismét tévedtek. Az UFO a tengerbe merült!

Nem a repülési sebességgel, gondolom, bár ezt senki sem látta. De a hadihajók víz alatti radarjai, a szonárok is folyamatosan működtek, nehogy „ellenséges tengeralattjáró” támadhassa meg őket. Nos, előbb csak egy, aztán több ilyen radar jelezte: a vízben új úszó tárgy jelent meg. Ott, ahol amaz a tengerre ért, egyszercsak egy sajátos „tengeralattjáró” bukkant fel. A szonárok természetesen automatikusan ráálltak és követték. A NATO-katonák százai egy már-már klasszikus (mint fentebb olvashatták, az ókortól napjainkig ismétlődő) jelenetnek lehettek tanúi: az UFO átment USO-ba, vagyis Vízalatti Ismeretlen Objektumba. Olyan sebesen haladt tova, ahogyan sem 1963-ban, sem ma nem képes haladni egyetlen víz alatti szállítóeszköz sem, – amit az emberek készítettek… Halászokkal többször megesett, hogy UFO került a hálójukba. Hogy nem valamiféle normális földi, katonai tengeralattjáró volt, azt a szemtanúk is igazolták. Persze amikor a gyanús tárgy nem jött ki a víz alól, ott nincsenek értékelhető és hiteles beszámolók. A hatvanas és hetvenes években tudunk olyan éjszaka látott különös formájú „tengeralattjárókról”, amelyek semmiképpen sem lehettek földiek, a szemtanúk csupa olyan részletről számoltak be, amelyekkel a földi tengeralattjárók nem rendelkeznek. Már csak azért sem, mert a jelenet végén ezek a „tengeralattjárók” általában nem lemerülve távoztak a helyszínről, hanem… felrepültek! Mindez általában hanghatások nélkül zajlik le, csak fények vannak. A vízből kiemelkedő repülő tárgyak általában kerekek, korong alakúak és forognak tengelyük körül. Megfigyeltek olyant is, amikor alkonyatkor egy fényes tárgy hosszan, de igen lassan repült egy öböl fölött, majd méltóságteljesen a mélybe merült és erős fénye még majdnem egy órán át kiszűrődött a víz alól is. Vannak olyan szemtanúk is, akik megfigyelhették a jelenség fordítottját – világos nappal is. 1981-ben Spanyolországban, a tengerpart közelében, előtte egy évvel pedig a nyílt tengeren egy kutatóhajó legénysége szemlélhette meg, amint fények közelednek a víz alól, aztán ugyanazzal a sebességgel, amellyel a felszínhez közeledett, kiemelkedik a vízből egy korong vagy henger alakú, szemlátomást fémből készült test. Vagyis az UFO-knak az eddigi megfigyelések szerint nincs szükségük valamiféle állásidőre, sem átállásra. Ahogyan kijönnek a vízből, úgy azonnal átvedlenek repülőgéppé, és fordítva is így van ez, ha le kell merülniük. Ez megint csak – utalva egy régebbi fejezetre – azt jelzi, hogy a meghajtása teljességgel független lehet a környező közegtől. És ismét oda lyukadunk ki, hogy a benne tartózkodó biológiai szervezetek (ha vannak ilyenek és nem csupán sajátos robotok az „utasok”) is valamiképpen függetlenek a külvilágtól, elsősorban persze a gravitáció és a nyomás terén. Csak a huszadik században elég sok tengeri UFO-t figyeltek meg, minden esetben le- vagy felmerültek a szerkezetek, olykor egy időben egy helyen többet is láttak. Vannak olyan tájegységek, ahol egyes (több évig tartó) korszakokban különösen sok UFO-t és USO-t figyeltek meg. Dél-Amerikában ilyen például a patagóniai (keleti) partvidék Argentínában. Ez rendkívül rossz éghajlatú, ezért nagyon ritkán lakott vidék. De felbukkantak nagy városok, forgalmas kikötők környékén is, aztán eltűntek. 1971-ben Chile partvidékén egy UFO több mint nyolc órán át lebegett egyhelyben, rengetegen látták, majd a szerkezet a tengerbe süllyedt. 1980-ban Brazíliában látott sok szemtanú lemerülő UFO-t, de voltak ilyen jelenetek Ausztráliában és Új-Zélandon is. Manapság is megesik az, ami a XIX. század második felében oly gyakori volt az Atlanti-óceánon (a korabeli sajtó is beszámolt róluk): az idegen repülő-úszó tárgyak a felszín alatt lebegnek, nemegyszer meglehetősen forgalmas tengeri útvonalakon. Mintha csak balesetet akarnának okozni…? De nem, mert erre mégis ritkán kerül sor, feltehetően időben kitérnek a közeledő hajók útjából. Ha felfedezik őket, olyan sebességgel távolodnak, amelyre a mi eszközeink még manapság, a 2000. év körül sem képesek. Itt azon is el kell gondolkoznunk, hogy vajon miért teszik ezt az UFO-k? Vagyis miért merülnek le oly gyakran, oly makacsul, és nemegyszer megteszik ezt a nemkívánatos szemtanúk jelenlétében, előttük is? Vagyis feltehetően valami olyan fontos okból kell nekik lemerülniök éppen ott, ahol azt teszik, hogy ilyenkor félreteszik az amúgy jellemző bujkálási attitűdöt (viselkedési , magatartási formát) is. Óhatatlanul arra gondolok – és nyilván a kedves olvasó is – hogy ott valahol a tengerben vagy annak fenekén van az a pont, amit az UFO-USO a céljának tart. Ami miatt lemerül, és amelynek a közeléből aztán felmerül, hogy ismét elszálljon a kozmoszba. Innen persze ismét csak egy lépés a „tengeralatti támaszpontok” gondolata, amit vagy eleve az ufonauták, tehát idegenek építettek maguknak ki tudja mikor és mi célból – vagy az „atlantiszi változatban” mindez földi eredetű. A támaszpontok, az UFO-k és az azokat irányító értelmes egyedek is. Bár szinte természetes, hogy számos tengeri megfigyelés esetén – különösen éjszaka – manapság igazi földi tengeralattjárókat is nézhetnek UFO-knak, de amikor ez (el)repüléssel kapcsolódik akkor azért aligha orosz vagy amerikai vagy kínai, brit, francia (atom)tengeralattjáróról van szó. Meg kell jegyezni azt is, hogy az USOkról nagyon keveset ír még a szakirodalom is, mintha ezt a témát teljesen elnyomná az „igazi”, a levegőben szálló és ott különféle mutatványokra képes repülő tárgyak tömege.

1959-ben Lengyelország tengerpartján (Balti-tenger) is láttak különös jelenséget a szemtanúk. Ne feledjük, akkoriban Európa keleti felében az UFO-jelenség gyakorlatilag teljesen ismeretlen volt, amilyen média nem számolt be sem az itteniekről, sem a Nyugaton tapasztalt különös jelenségekről. Az emberek tehát nem voltak rá felkészülve-felkészítve úgy, mint manapság. Egy tengerparti határőr járőr találkozott egy USO-UFO-val. Arra figyeltek fel, hogy a tengervíz egy helyen szinte „forrni” kezd, mintha valami történne a mélyben, a part közelében. Egy pillanattal később aztán egy kb. 4 méteres, háromszög alakú tárgy emelkedett ki a vízből, felszállt, de mielőtt elrepült volna, tett egy félkört a közeli határőr-kaszárnya fölött is. Még ugyanannak az évnek a végén Norvégiában láttak egy, a tengeröböl fölött vagy 100 méterrel sokáig mozdulatlanul lebegő, kivilágított ismeretlen repülő tárgyat. A nyolcvanas években a svéd sajtó legalább ezer esetben számolt be arról, hogy gyanús víz alatti objektumok bukkantak fel, a haditengerészet és a légierő nemegyszer riadót vert. Egyetlen eset kivételével nem sikerült bebizonyítani azt, amit mindenki gyanított: hogy szovjet tengeralattjárók „tapogatják” a svéd védelmi rendszert. (Svédország nem tagja a NATO-nak, tehát meglehet, a Kreml urai azt szerették volna tudni, adott esetben el lehet-e foglalni ezt az országot egy meglepetésszerű tengeri-légi támadással?) Egy esetben ugyan a szovjet tengeralattjáró fennakadt egy zátonyon, ráadásul bizonyítottan nukleáris fegyver is volt a fedélzetén. De a sok száz többi esetben a szonárok által felfedezett tárgyak sokkal kisebbek voltak, mint egy átlagos tengeralattjáró és nagyon gyorsan mozogtak. 1984. július 27-én az Egyesült Államok nyugati, tehát csendes-óceáni partjánál fekvő Washington állam egyik szigete (Lummi) mellett fürdőzők egy csoportja azt látta, hogy világos nappal egy aranysárga fényt árasztó tojásdad tárgy ereszkedik a vízre, majd lemerül. Mivel ott a tenger alig 20 méter mély, néhány bátrabb férfi békaember-felszerelést öltött és lemerült az UFO után. Meg is találták, a fenéken fekve pihent és akkor is árasztotta azt a fényt. Az egyik – talán a legbátrabb? Vagy a legkönnyelműbb ? – rá is állt a szerkezet csúcspontjára, ami a legmagasabban volt. De nem történt semmi. A békaemberek feljöttek a felszínre és úgy döntöttek, elmennek jobb felszerelésért, amivel tovább maradhatnak a víz alatt. Ám amikor visszajöttek, az „aranykorongnak” nyoma sem volt. Viszont az, aki ráállt a szerkezetre, később a békaember- felszerelésén finom pirosas réteget fedezett fel, amely hamarosan eltűnt és semmilyen betegséget vagy elváltozást nem okozott neki. Több országban – ilyen volt Brazília – nemegyszer egyáltalán nem tengeren, hanem kisebb-nagyobb tavaknál figyeltek meg le- és felmerülő UFO-USO-kat. Amapa helységben 70 ember – mindnyájan egy kompra vártak – egy folyóból felmerülő UFO-t láttak. Ez néhány percig – mintha „ő” meg az embereket bámulná! – mozdulatlanul lebegett a víz fölött. A szemtanúk mesélték később, hogy tisztán látták, amint a fém testéről lecsorog a víz. Aztán a szerkezet a magasba szökkent és elrepült a közeli tenger felé. Tehát azért volt valami köze az óceánhoz is. Talán ide sorolható a rengeteg dél-amerikai UFO-látás egyik különleges helyszíne, a Titicaca-tó is. Ez a mai Bolívia területén lévő tó sok legendában szerepel és az arrafelé élt vagy ma is élő indiánok azt állítják: egykoron Idegenek szálltak le az égből és ők építették Tiahuanaco városát is. Amely mellesleg számos régész szerint több tízezer éves, de akadnak, akik szerint több százezer évre tehető a kora. Mondani sem kell, hogyan illeszkedik ez a darwini tanokhoz, vagy a régészethez (lásd az előbbi fejezeteket). Mindenképpen érdemes azért elgondolkozni azon, hogy Tiahuanaco szélén kikötő romjait találták. Pedig a Titicaca tó most már húszegynéhány kilométerre vonult el a várostól. Az elvonulás sebességéből következően a kikötőt utoljára mégiscsak legalább 12 ezer éve használhatták… Vagyis akkor a város már állt és népes volt. Vajon primitív ősemberek lakták…? Az 1950-es és 1960-as években rengeteg bejelentés érkezett a hatóságokhoz arról, hogy az Andok különböző hegyláncaiban és a szóban forgó tó környékén UFO-kat láttak. Az ott élő indiánok azt állították, hogy nemegyszer lemerülnek ezek a különös „égi szerkezetek” és főleg éjszaka láttak vagy véltek látni kivilágítottan a sötét vízbe merülő tárgyakat. A sajtó is nemegyszer foglalkozott a dologgal. Míg aztán az akkor még élő és nagyon aktív francia tengerkutató, Jacques-Yves Cousteau kapitány úgy döntött, fiával és egy válogatott kutatókból álló legénységgel különös expedíciót indít. Nagy nehézségek árán elszállították a Titicaca-tó partjára a szükséges berendezéseket. Mint odakünn a nyílt tengereken, itt is lemerülést terveztek a nagy nyomást kibíró különleges víz alatti kabinban. Így is lett – csak éppen arra nem derült fény voltaképpen azóta sem, hogy mit keresett Cousteau kapitány a Titicaca-tó vízében? Valakik célzatosan elterjesztették a pletykát, hogy a kapitány „az inkák kincsét keresi”. Eltekintve attól, hogy Cousteau-t elsősorban természetvédőként és természettudósként ismerték, a kincskeresőmese valamiről elterelni látszott a figyelmet. A Titicaca-tó élővilága viszont nem annyira érdekes (és különben

is, előtte mások azt már kellően kikutatták), hogy ezért érdemes lett volna ilyen óriási összegeket áldozni a felszerelés oda- szállításával. Maga Cousteau a médiának azt nyilatkozta, hogy egyszerű tévé-filmet forgat a Titicaca-tóról. De hát nem tudunk olyan tévétársaságról, amely ezt megrendelte volna, előleget adott volna rá – márpedig anélkül a francia társaság nyilván hozzá sem fog a munkához… Arról nem is szólva, hogy a kapitány addig inkább csak a világtengereket járta és csak néhány igen nagy folyamba merészkedett be, hogy ott forgasson filmet vagy kutasson. Ellenőrizhetetlen források szerint a négy hét alatt, amíg az állítólagos forgatás tartott, független szemtanúk 36 UFO-t láttak USO-vá átlényegült, vagyis ennyi azonosítatlan repülő szerkezet ereszkedett bele a tó vízébe és tűnt el annak felszíne alatt. A negyedik hét végén Cousteau kapitány és kísérői (köztük a fia) pánikszerűen félbeszakították a kutatásaikat. Többé nem merültek le azzal az egységgel, a mélytengeri batiszkáffal, amit előzőleg a tó különböző pontjain engedtek a felszínről a mélybe és amelyben általában a kapitány és egyik közeli munkatársa ült. Nem túlzás azt állítani, hogy a munkát (?) félbeszakítva valósággal menekült onnan a francia expedíció. Soha többé nem jöttek vissza és nem is értesítették a médiát a sebes távozás okairól. Vajon mit láthattak a Titicaca-tó mélyén…? Ne feledjük, Cousteau kapitány is tudós volt (a múlt idő magyarázata: időközben meghalt). Ha ő így reagált, mit várhatunk másoktól? Vajon miféle meglepetéseket rejt még a kutatók számára ez a téma, amitől így megijedhetnek, ami ekkora hatást gyakorolhat rájuk?

8. UFO és… egyebek Kell egy ilyen fejezet is, mielőtt még rátérünk a tudomány szerepére és lehetőségeire. Az „egyebek” alatt felsorolok olyan dolgokat is, amelyek látszólag nem illenek bele az eddig felvázolt képbe. Ám mindenképpen jellemezni akarom, hogy az UFO- ügy létező és nagyon fájó problémakör, vagy legalábbis annak kéne lennie a mai tudomány számára (is). Ezért megemlítem – nehogy ismét tagadhassák az ügyet, vagy azt állíthassák, hogy ez egy mai, modem álprobléma – hogy a régi korokból is maradtak fenn látható UFO- bizonyítékok. És nem ősemberi rajzokról, hanem aránylag modern és a művészettörténetben számon tartott festményeken! Magam is láttam olyan XIX. századi képeslapot, amelyen egy férfi egy elszálló „repülő csészealjat” szemlél. A dátum szerint a képeslapot 1859-ben adták fel valahol Franciaországban. De meg kell említeni Filippo Lippi Madonna a kis Jézussal című festményét is. A háttérben ott is tisztán kivehető egy lencse alakú repülő tárgy, amit ráadásul a háttérbe belefestett apróbb alakok is szemlélnek. A látvány teljesen olyan, mint manapság. A festő 1406 és 1469 között élt… Ám persze a művészettörténet – bár önmagában szintén tudomány – nem tartozik azon diszciplínák közé, amelyektől UFO-kutatást várnánk el. Hogy melyek ezek, azokról könyvünk fejezetcímei adnak elég világos képet. Persze nem zárnánk ki más tudományágak részvételét sem. Felhívnám a figyelmet mindazokra a leletekre – régészek és paleontológusok, figyelem! – amelyek arról szólnak, hogy emberek és dinoszauruszok együtt élhettek a Földön. Vannak ilyen lábnyomok, ahol a még puha kőzetbe e két élőlény pár óra vagy pár nap különbséggel hagyta ott lábnyomait, aztán a kőzet igazi kővé vált az évmilliók során, ma pedig bizonyíték… lenne, ha a tudomány akárcsak egy percre is komolyan venné ezeket a leleteket. Már említettük az indiánok által sok száz éve készített szobrokat, amelyeken szintén emberalakok játszadoznak kisebb és nagyobb dinókkal. Természetesen olyanokkal, amilyeneket a mai tudomány tárt fel számunkra, de amelyek akár csak száz évvel ezelőtt sem voltak ismertek sem a tudomány, sem pedig a laikusok előtt. Ideje lenne belefogni és utánanézni, hogy 4-600 évvel ezelőtt Amerikában élt indiánok (akik fehér embert sem láttak még) honnan tudhattak a különféle dinó-fajták létezéséről, azok (általunk nagy nehézségek árán később rekonstruált) külalakjáról – és hogyan került össze ez a két élőlény? Akik között a tudomány szerint 65 millió év telt el, tehát állítólag soha nem létezhettek együtt? És akkor ez még csak nem is szigorúan vett UFO- kérdés – bár mint e könyvben többször céloztam rá, bizony lehet, hogy köze van ennek is az ismeretlen eredetű repülő tárgyakhoz. Bizony a régészek, paleontológusok és egyéb „embertanászok” rémisztésére hadd mondjam ki: csuda dolgokra derülhet még fény. Bebizonyosodhat például, hogy az emberiség sok tíz vagy száz millió éves, hogy az ember együtt élhetett a dinókkal, hogy akkoriban másféle légkört is képes volt beszívni, hogy volt egy aránylag fejlett civilizáció – vagy egymást követő hosszú korszakokban több is – amelyek nem pár ezer évben számolták létezésüket, hanem esetleg millió években. És ideje lenne elbúcsúzni attól a – szerintem – tévhittől, hogy csak abban a korban éltek emberek, amelyekről tudunk, amelyekből csontok és, egyéb maradványok találhatók. Amíg nem fogadják el a Cremo-könyvben („Tiltott régészet”) említett sok százezer, több tízmillió vagy éppenséggel százmillió évesnek nevezett „túlkoros” leleteket is, addig e tekintetben sem lesz változás. Minden másképpen volt, és ez akkor is igaz, ha próbáljuk az UFO-kat kitörölni az emberiség múltjából. Amerikai indián rajzokon ugyanis látunk lovakat is, pedig a fehér emberek érkezése előtt lovak nem voltak ott. Vagyis igen, voltak, 150 ezer évvel korábban – aztán kihaltak! Nos, 1-2 ezer évvel ezelőtt élt amerikai indiánok hogyan rajzolhattak hát lovakat? És pont azt az alfajt, amelyik akkor ott élt? Ezért nem mondanám oly könnyedén az Ica-i kövekre, hogy hamisítványok, sem azt, hogy mai embereket ábrázolnak. A rajzok valódiak és nagyon régiek – ha pedig orvosokat, tudósokat, másfajta kontinensrajzolatú térképeket stb. ábrázolnak, akkor abban is kell legyen igazság. Az igazság pedig nem más, mint a régi valóság. Az, amely olyannyira más volt, mint azt ma hisszük. Én a tudomány egyes ágainak képviseletében – ha oda tartoznék – igenis elgondolkoznék kissé a térképek

rejtélyein is. Mint azt már nem is egy könyvemben leírtam (ezért nem megyek bele ismét részletesebben, lásd pl. „Rejtélyes elődök 2.”), számos máig megmaradt és múzeumokban őrzött térképen olyan földrészek (pl. Antarktisz) körvonalait rajzolták le pontosan, amelyeket a térkép keletkezésének idején még nem is fedeztek fel! Máig nem értem, hogyan tudott efelett nyugodtan napirendre térni a tudomány úgy, hogy a legkisebb erőfeszítést sem tette a megfejtésért! Hát persze – mert akkor be kellett volna ismerni, hogy a régebbi korokban olyan tudás létezett itt a Földön, amely az akadémiák szerint nem létezhetett volna. Ám mivel mégis volt – tessék csak ránézni a térképekre! – már önmagában is fricskát ad a vaskalapos intézményeknek és különféle „józan”, „szkeptikus” és „kételkedő” híveiknek. És akkor még nem is szóltunk részletesen a török admirális, Piri Reis térképeiről, amelyekről mára komoly térképészeti intézetekben állapították meg, hogy minden valószínűség szerint légifelvételekkel vagy műholdas módszerrel készültek. És mivel kb. 10-12 ezer évvel ezelőtti geológiai állapotokat rögzítenek ezek a térképek, magától adódik a két dolog összevetése: valakik 12 ezer évvel ezelőtt légifényképezéssel vagy műholdas technikával térképezték fel a földet. No, vajon kik voltak azok, ha a mai tudomány szerint akkor itt csak tétován bolyongó, mamutokkal harcoló állatbőrbe bújt ősemberek éltek…? A tévedéseket elkerülendő, hadd jegyezzem meg: senki sem mondta és nem is állítja, hogy nem voltak akkor, itt, ilyen ősemberek! Csak azt mondjuk, előttük és velük párhuzamosan, minden jel szerint éltek itt mások is! Akiknek a tudása elképesztően magas volt nemcsak az ősemberek szintjéhez, hanem mondjuk az 1800-as évek, a dédapáink szintjéhez képest is. Bizony a tudomány feladata, hogy ezt megmagyarázza, és nem másé. Igazából nem is tudom, melyik tudományágnak kellene komolyabban foglalkoznia azzal az esettel – és a belőle leszűrhető, gyakorlati és elméleti haszonnal! – amely pár éve történt Ausztriában. A krónikák szerint a salzburgi egyetem két tudósa (Dr. Friedrich Egger és dr. Klaus Keplinger) egy tolték feliratot tanulmányozott. A toltékok az aztékokhoz hasonlóan a későbbi Mexikó területén élő nép volt, fennmaradt ábrázolásaik között szintén fel-felbukkantak az UFO-s idegenek. A két kutató komolyan vette az ábrázolásokat és azok alapján sikerült egy nagyhatásfokú gőzgépet szerkeszteni. Majd a modell alapján egy ipari üzemben elkészült maga a gépezet. A munkakamra ugyan csak 40 köbcentiméter űrtartalmú, ámde 10 atmoszféra nyomáson több mint 100 lóerőt ad le! A konstrukció döbbenetesen egyszerű, eltérő az eddig készült motoroktól, leginkább a Wankelmotorhoz hasonlítható, így hát a technicista, műszaki hozzáállás néhány réges-régi szöveghez vagy képhez egyáltalán nem haszontalan foglalatosság, sokat adhat nekünk még manapság is… Gondoljanak erre azok is, akik a szent könyveket, például a Bibliát olvassák. A tudománynak mindenképpen el kéne indulnia Atlantisz nyomában is. Felkutatni mindazokat a tárgyakat és egyéb bizonyítékokat, amelyeknek léte még igazolható és utánajárni, mi és hogyan történt – ha nem régebben, hát kb. 9500 évvel Krisztus előtt. Vagyis valóban volt-e akkor kozmikus katasztrófa a Földön, milyen következményekkel járt? No de mindehhez totális nézetváltásra lenne szükség, márpedig tudjuk az emberiség történetéből – nem csak a tudományra célzok – hogy ez jár a legnagyobb erőfeszítéssel. Ezért nagyon ritkán kerül rá sor, talán 500 évenként egyszer. Az utolsó előtti ilyen a geocentrikus világkép összeomlása volt, most pedig az anyag mélységeibe és a kozmosz mélységeibe hatolunk egyszerre, és ott tapasztalunk döbbenetes dolgokat. Persze hadd jegyezzem meg: sehol- sincs megírva, hogy csak ötszáz évenként egyszer szabad alapjaiban megváltoztatni civilizációnk nézeteit... Mindenképpen úgy tűnik, hogy valakik régen is ellátogattak és ma is „járnak” hozzánk. Ha nem „atlantisziak”, vagyis elődeink és egyben folyamatosan a kortársaink azok, akkor más élőhelyen kifejlődött más élőlények azok. Mindenképpen biztosnak látszik, hogy értelmes, tudományosan és technikailag fejlett civilizációt képviselnek. Kikről lehet szó? Mármint hogy miféle idegenek járnak ide hozzánk? Ez a kérdésfeltevés csak akkor helyes (különösen az „idegen” jelző miatt), ha valóban bolygó-idegen vagy Naprendszer-idegen lényekről van szó. Persze még ha egykori elődeink is ők, a szétválásunk óta eltelt idő alatt oly sebesen fejlődtek – míg mi csak úgyszólván vánszorogtunk hozzájuk képest – hogy hiába voltak valaha emberek ők is, már nagyón elszakadtunk egymástól. Ennek az elszakadásnak más következményei is lehetnek. Például az, hogy ezek a lények előbb itt éltek a Földön, aztán kijutottak a naprendszerbe. Éltek más bolygókon és holdakon, ennek talán bizonyítékait is megtaláljuk majd valaha. Arra célzok, hogy ma talán sokkal távolabbról jönnek vissza, mint ahogyan azt mi gondolnánk. Talán nem is a lineáris világegyetemben – ebben a miénkben, amit műszereinkkel nap mint nap letapogathatunk - jutottak el iszonyú távolságokra, hanem… átmentek egy (vagy több) másik dimenzióba!

Ugyanis lehetséges, hogy azok a civilizációk, amelyek itt születtek és fejlődtek ki – akár a mi galaxisunkban, akár nem – azok eljutva egy szédítően magas tudásszintre megismerhetnek más dimenziókat. Eljutva a más tulajdonságú terekbe, találhatnak ott sokkal jobb életfeltételeket, mint amilyenek itt vannak! Ha pedig oly nagyon fejlettek már, akkor aránylag nem nagy energia felhasználása árán és nem sok időt rászánva az egész társadalmuk, annak összes egyede átvonulhat, átköltözhet egy jobb életkörülményeket biztosító dimenzióba. Ha ez csak egyszer megtörtént valahol, akkor a dolog lehetséges, tehát meg is történik. Megtörténhetett már ezerszer vagy milliószor, e pillanatban is költöznek valakik valahonnan valahová és ez így lesz, míg világ a világ. Akkor viszont – ezt a gondolatmenetet folytatva – a dolog úgy is elképzelhető, hogy mindazok a civilizációk, amelyek elérnek egy bizonyos fejlettségi fokot, „fogják magukat” és elköltöznek másik dimenziókba. Ebből kifolyólag biztosan vannak nagyon kényelmes fizikai és egyéb körülményeket biztosító terek a végtelen világegyetemben, amelyekben már szép számmal élnek a nagyon nagy tudású (és ezért békeszerető, egymás számára veszélyt nem jelentő) fejlett társadalmak – míg más dimenziókban vagy nem él senki, vagy csak azok, akik még nem érték el azt a bizonyos küszöböt. Ilyen körülmények között lehetséges, hogy az F. Drake és társai-féle SETI-terv soha nem is válhat valóra! Vagyis a földi rádiócsillagászok hiába hallgatják ezt a kozmoszt – az egyetlent, amelyet eddig ismerünk – mert akik rádiózhatnának benne, akiknek tudása már valóban döbbenetes lenne számunkra – rég elköltöztek. És mire itt rajtunk kívül ismét lesz valaki – ez talán még csak most tart a kisemlősök szintjén, és majd pár millió év múlva kezdi pásztázni az eget a műszereivel, hátha valahonnan értelmes lényekre utaló rádiójel-sorozatokat vehet az éterben. De addigra meg már mi is elmentünk a „jó” dimenzióba, itt hagyva azokat, hadd keresgéljenek még néhány millió évig, őszintén szólva reménytelenül. Ám ha ez így van – akkor kik repdesnek itt az UFO-kon? Éppenséggel lehetnek ezek ők is, akikről fentebb regéltem. Vagyis a már nagyon fejlettek, talán saját személyükben teszik tiszteletüket, de nincs kizárva, hogy ők már anyagi formában nem is tapasztalhatók meg, csupán végtelenül kicsi energiagömbökként közlekednek a Mindenségben. Így mi őket nem láthatjuk meg soha – legfeljebb akkor, ha millió évek múlva magunk is hozzájuk hasonló szintre érve megszabadulunk biológiai testünktől és mindenünk a mérhetetlen tudásvágy és annak kielégítése lesz csupán. Persze, akkor sem biológiai, vizuális „látásról” kell majd beszélni, természetesen. Mert azt senki sehol nem korlátozza vagy tiltja meg – és nem is lehet, nem is szabadna akadályozni – hogy akik egyszer már kiköltöztek egy dimenzióból, ne járjanak oda vissza annyiszor, ahányszor csak akarják. Ennek racionális céljai is lehetnek éppenséggel. Így tehát el kell fogadnunk azt az eszmefuttatást (ma ezt még nem lehet másnak nevezni, tudománynak aztán végképpen nem!) hogy éppenséggel akár a mi „atlantiszi” őseink is vissza-visszajárhatnak hozzánk egy (vagy több) másik dimenzióból. Ha nem értenek az időutazáshoz – illetve mégsem lehetséges a fizikai térben más és más időkben utazni, avagy nagy energia-felvételekkel megváltoztatni az idő folyását – akkor is elhihető, hogy ők azok. Egyszerűen előbb fejlődtek ki, mint mi. Nincs kizárva, hogy „mi” – a jelenleg a Földgolyó felszínén élő több mint hat milliárd ember – afféle félresikerült melléktermék vagyunk…! Vagyis olyanok leszármazottai, akik a maguk idejében – 12-20 ezer éve, vagy több százezer éve, vagy sok millió évvel ezelőtt? – nem bizonyultak használhatónak, alkalmazkodónak. És ismét ne gondoljanak semmiféle zsarnokságra vagy „politikára”, erőszakra. Egyszerűen arról lehet szó egy magasan fejlett civilizációban, hogy amikor a társadalom egyedei már uralják a géntechnológiát és géntechnikát, lassan megszűnik az eleinte minden új, hát ez ellen is tanúsított ellenállás és elfogadják a módszert - olyasmik történnek, amikre mi most és itt még csak gondolni sem tudunk. Például elrendelik közös megegyezéssel, hogy egy bizonyos „genetikai romlottsági szint” alatt élő embereket már nem állítanak helyre, vagyis nem gyógyítanak, veszni hagynak. Ez valami kegyetlen falanszter lenne…? Dehogy, csupán a társadalom önvédelme akkor és majdani jövőjében. Ha a genetikailag túlságosan károsult egyedek túlélnek és tovább fejlesztik önmagukat, folyton mérgezik majd a társadalmat, a genetikai átlagszintet, az utódok egészségét veszélyeztetik. De az is lehet, hogy más okból – nukleáris baleset, sugárveszély…? – mentek el innen valaha, minket meg itt hagytak és mi károsodtunk, rosszabb pozíciót értünk el az életért folytatott harcban. Ők pedig elmentek majdnem nyomtalanul – néha ugyan találunk egy-egy tárgyat a sok százezer vagy millió éves rétegek alatt, de a dogmák elhomályosítják látásunkat, hát nem vesszük észre a bizonyítékokat. El sem hisszük, hogy valakik úgy elmehettek innen – igaz, nagyon magas fejlettségi szintről árulkodik ez a totális költözés – hogy alig maradt nyomuk! Holttesteiket már régebben is elégették, eszközeiket felpakolták vagy megsemmisítették, energiakinyerő helyeiket (ha ugyan nem a nap, szél- és vízenergiát használták csak kezdettől) – eltűntették,

rekultiválták. Ám most már ideje rátérni könyvünk másik fő témájára.

9. UFO és… tudományos kutatás Több dolgot kell leszögeznünk ezen a téren. Az egyik az, hogy az UFO-jelenség létezik. Ez a mi számunkra egyértelmű és kétségbevonhatatlan dolog közel sem ennyire nyilvánvaló a tudomány emberei részére. Ma még ott tartunk, ahol pl. a magyar tudomány tartott pár évtizeddel korábban a gömbvillámokkal kapcsolatban. Azok létezését is tagadták. A tudománytörténet különben tele van ilyen esetekkel. Ötszáz évvel ezelőtt minden, ami érthetetlen volt a nagyközönség és a kevés számú tudós számára, azt könnyen lehetett „sátáni erőknek” tulajdonítani. Ezáltal a tudósok felmentést is nyertek, hisz amire (a középkori és újkori Európában például) az Egyház kimondta, hogy az „tisztátalan erőknek” köszönhető, azzal nem kellett foglalkoznia. Így nem csoda, ha a fel-felbukkanó UFO-kat éppen úgy nem kutatták és magyarázatukat meg sem kísérelték, mint a kísérteteket vagy a lidércfényeket sem. De nem volt jobb a helyzet mondjuk kétszáz évvel ezelőtt sem. Amikor is bizonyos társadalmakban meg éppen ellenkező tendenciát figyelhettek meg: akkoriban kezdődött a máig tartó folyamat, amikor is feltétlenül kezdtek hinni a tudományban, minden megoldást és magyarázatot attól vártak (bevallom, én a mai napig ilyen vagyok…) és valósággal istenként kezelték a már összegyűjtött tudást és annak gyakorlóit, birtokosait. Azt merem mondani, hogy akkoriban a tudományt már-már babonás hit övezte. Amit anekdotaszámba menő, ámde sajnos valóban megtörtént események is bizonyítanak. Amikor például 1790-ben Stütz bécsi professzorhoz megérkezett a hír, hogy 39 évvel korábban Wagram mellett egy meteorit zuhant a földre, így írt erről: „Arra a szomorú tényre, hogy milyen nyomorúságos szinten volt 1751 táján a természettudományok helyzete Németországban – a legjobb bizonyíték, hogy akkoriban még a legműveltebb személyek is hittek a lehetőségben: az égből kövek hullhatnak alá… Ámde manapság is hinni efféle mesékben - egyenesen megbocsáthatatlan bűn lenne!” Amikor aztán ugyanabban az 1790-es évben egy francia kisvárosban (Jullaic-ban) ismét lezuhant egy meteorit, és a város polgármestere erről jelentést küldött a Francia Tudományos Akadémiának – a jelentést mellesleg háromszáz szemtanú, ottani lakos írta alá! – az Akadémia ügyvivője kijelentette: „Csak sajnálni lehet azt a várost, amelynek olyan ostoba polgármestere van, aki hisz holmi meteoritekben.” Később azért némi vita is keletkezett az ügyben, ekkor Deluc akadémikus mai kifejezéssel még „rátett egy lapáttal”. Hadd idézzem a tekintélyes tudós véleményét szó szerint: „Mégha egy ilyen kő ide esne a lábam elé, és kénytelen lennék beismerni, hogy a saját szememmel láttam – rögtön hozzá kellene tennem, hogy nem hiszem el!” Ugye milyen vegytiszta a kétszáz évvel későbbi álláspont is? Mert hiszen ma is volt, van és minden bizonnyal lesz is olyan akadémikus, aki hasonlóan nyilatkozott, nyilatkozik az UFO-kkal kapcsolatban is. Tudnánk ilyeneket is idézni. Az említett francia vitában egy másik párizsi akadémikus, bizonyos Fodin ugyanakkor még azt is hozzátette, ezt is idézem: „Jobb az efféle jelenségeket egyáltalán el sem ismerni, mintsem lealacsonyodni odáig, hogy próbáljuk őket megmagyarázni…” Hát ezek legalább őszinte szavak! Magyarországon is ilyen volt a helyzet, no nem csupán 210 évvel ezelőtt, hanem hát máig sincs sok változás. A csillagászok, ha olykor (tízévenként egyszer) kiállnak nyilvános vitákra valamelyik UFO-hívővel, általában az ötvenes években szerzett adatokkal és olyan tudattal jönnek el a vitára. Magyarul mit sem tudnak arról, mi minden történt az UFO-k terén az utóbbi négy évtizedben. Hogy milyen a magyar tudomány tipikus vélekedése erről a témáról, megjelent nyomtatásban is, nemegyszer. Idézzünk ilyen véleményeket is: „Mindezek alapján nincs elegendő bizonyítéka a tudománynak arra, hogy bizonyítva lássa idegen civilizációk eszközeinek ittjártát. A repülő csészealjak léte egyébként jelenlegi világképünkből nem is következik”. Észrevették az utolsó mondatot? „A jelenlegi világkép”, ami azért azt is sugallja, hogy ez a világkép bizony változhat. De nyilván nem a politikai világképről volt itt szó – ez a kis írás 1988-ban látott napvilágot – mert akkor a helyzet még rosszabb lenne. Ne feledjük, az ötvenes évek kelet-európai lexikonjai tele voltak olyan állításokkal, hogy például a kibernetika az bizony nem más, mint „imperialista áltudomány, amely a dolgozók figyelmének elterelésére szolgál” és jóval később, már a hatvanas évek elején is azt állították erre mifelénk,

hogy a genetika állításai „kapitalista maszlagok és hazugságok”… De ismétlem, talán nem politikai célzatú volt ez a mondat. Igen, a tudomány világképébe nem illik bele az UFO, mert – mint eddig e könyvben bizonyítottuk – gyakorlatilag teljesen felforgatná egész múltunkat és jelenünket, a világban elfoglalt (képzeletbeli) helyünket, ha a tudomány komolyan foglalkozna vele és kiderülne mindaz, aminek ezzel kapcsolatban ki kéne derülnie. De lássuk tovább a magyar csillagász (és ezzel együtt a tudományos élet képviselőjének) gondolatait. Miért is ne jöhetnének idegen lények az űrből? „Mert ma már jól ismerjük a csillagközi űrszondák küldésének energiáit, időt és rendkívüli szellemi erőfeszítéseket igénylő lehetőségeit. Nem remélhetjük, hogy bármely civilizáció is képes lenne a jelentésekhez mért gyakorisággal űrszondákat indítani a Galaxisban!” Nos, véleményünk kettős. Egyfelől valóban gyanús nekem is, hogy évtizedek óta annyi tízezer bejelentést kaptunk. Néha úgy tűnik, mintha a közeli és távoli világűr minden lakója itt adna egymásnak randevút, a Föld afféle sajátos találkahely lenne, mindenki ide jár szüntelenül…? Másrészről azonban – írtuk fentebb, előbb – nem kötelező az UFO-knak más galaxisokból, a lineárisan végtelen világmindenségből jönniük irdatlan távolságból, hatalmas időket, energiákat vesztegetve egy-egy ilyen utazásra. Hiszen jöhetnek egy-egy „szomszédos” dimenzióból, jöhetnek a Naprendszeren belüli támaszpontokról, sőt jöhetnek a… Földről is, ha elfogadjuk az Atlantisz folyamatos létét és jelenlétét bizonygató elméletek valódiságát. Tehát egyrészről valóban furcsa, hogy naponta oly sokan látnak UFO-kat – ugyanakkor nem kell rögtön arra gondolni, hogy mindegyik nagyon messziről jött és csak egyetlen egyszer mutatkozott meg az emberek előtt. Aztán elindult visszafelé és repült, teszem azt, háromszázhetvennégy évig, míg hazaért… A csillagász érvelésében más is tetten érhető. Arra célzott, hogy mivel mi, emberek, a jelenlegi tudományostechnikai szinten csak nagy nehézségek árán vagyunk képesek olykor-olykor elindítani egy-egy űrszondát – és lám, az is mennyi kiadással és nehézséggel jár! – akkor ugyanígy lehetnek ezzel más űrtársadalmak is. Vagyis azt a hamis nézetet akarja olvasói, hallgatói fejébe verni, hogy más civilizációk is ugyanolyan elmaradottak, mint mi! Fel sem tételezi, hogy 1.) más civilizáció régebben kezdte fejlődését, vagy egyszerűen gyorsabban fejlődött, mint mi, és 2.) ezért már sokkal előbbre tarthat a fejlődésben! Bizony meglehetősen beszűkült álláspontra vall (és ekkor még nagyon finoman fejeztem ki magamat) azt hinni, hogy ami nekünk most nem sikerülhet, az másoknak sem megy. Még inkább elítélendő a dolog, ha ezt egy úgynevezett tudománynépszerűsítő teszi és így véleményét elfogadtatja sok millió másik emberrel is! De lássuk tovább csillagászunk rombolását. Mert mi másnak lehetne nevezni ezt a cselekedetsorozatot? Hiszen folyamatosan hamis hiteket, nézeteket hint el a lelkekben, agyakban. Lássuk, hogyan magyarázza azt, hogy nemcsak egyszerű laikusok „vélnek UFO-t látni”, hanem pl. pilóták is? „Valójában minden ember megfigyelési képességét eleve elégtelennek kell minősítenünk mindaddig, míg annak ellenkezőjét a megfigyelő be nem bizonyítja!” Hát ez remek! Vagyis az nem bizonyíték, hogy egy pilóta eleve csak jószemű ember lehet – más nem ülhet egyetlen gép kormánya mögé – és hogy szakmájának gyakorlása során minden nap újra és újra bizonyítja a megfigyelőképességét. Az UFO-megfigyelések során katonai pilótákról van szó gyakrabban, mint polgáriakról. Nos, a katonai pilótákat többek között arra is kiképzik – mert ez létfontosságú számukra – hogy 0,1 másodperc alatt megállapítsák egy légtérben látott másik tárgy alakját, körvonalai alapján egy másik gép típusának felismerését, sebességét és irányát is! Ők tehát profi megfigyelők, erre képezték ki őket, ez munkájuk része. De ha UFO-t látnak, akkor mindez nem érvényes? Akkor a tudomány vaskalaposai szerint ezt a képességet „előbb be kell bizonyítania”…? Hogy az akadémikusok is elhiggyék? Utána csillagászunk hamis érvekkel próbálkozik – nagyon is jellemző nemcsak a magyar, hanem a világ csillagászainak és más szakembereinek („szakembereinek”) viselkedésére az elmúlt fél évszázad során. Tudományos ellenérveket említ. Például azt írja: „Miért nem látják egyszerre többen is – csillagászok, tudósok, asztronauták, radarral, nappal, a talajon, egészen közelről, néhány másodpercnél hosszabb ideig, az égbolt egészéről készült csillagászati felvételeken?” Túl azon, hogy a szöveg szerzője a csillagászokat és a tudósokat két külön csoportba sorolja, csak egyet mondhatunk: mindez már megtörtént, nem is egyszer, hanem sokszor! Igen, mint itt olvashatták, láttak UFO-t csillagászok, nem is keveset. Láttak UFO-t űrhajósok és egyéb tudósok, láttak UFO-kat talajközelben és nem csak pár másodpercig, befogták őket a radarok éjjel és nappal… Vagyis az egész „érvelés” alapja a tudatlanság! Még csak azt sem mondhatnánk a csillagász védelmében, hogy nem tudott a számos ilyen esetről. Ez ugyanis nem lehet mentség annak számára, aki írásban és szóban, a közvélemény előtt, a médiában nyilatkozik meg bármilyen témában! Mielőtt UFO-król szólnék egy tévében, vagy adnék nyilatkozatot egy újságírónak vagy könyv-szerzőnek stb., akkor az a minimum, hogy információkat szerzek be a témáról. Nos, ezt sem tette meg szerzőnk. Mindez jellemző a (nemcsak magyar) csillagászokra, hiszen mint említettem, az egyszer beléjük

kódolt UFO-ellenességet semmilyen érvvel, eseménnyel, bizonyítékkal nem lehet onnan kirobbantani. Hiszen ők ugyebár józanok, szkeptikusok, tényeket tisztelők… Ehhez azonban ismerni kellene a tényeket is. A józanságot különben szerzőnk is említi. Az UFO-kkal kapcsolatban ő is kérdez, íme: „Miért látszanak megsérteni a fizikai törvényeket? A csészealj hívők által leírt jelenségek »viselkedésmódja« ellentmond a józan logikának”. Elemezzük csak ezt a két mondatot, mert itt is rejtőzik egy adag célzatosság és dezinformáció. Már a fogalmazás is trükkös: „Miért látszanak megsérteni a fizikai törvényeket?” Nos, nem csak így látszik, hanem valóban megsértik őket, ugyanis már magasabb rendű fizikai törvényszerűségek szerint működnek. Ez is olyasmi, amit a mai tudósok nem akarnak megengedni még elméletben sem, mert az eddig megismert fizikai törvényeket örökérvényűnek és megváltoztathatatlannak hiszik. A másik: véletlenül sem említ hivatalos és hivatásos megfigyelőket, hanem „csészealjhívőket”. No és a végén természetesen mindez „ellentmond a józan logikának”. Mert józan logika az, aminek határait a Tudományos Akadémia tűzi ki. (Az itt idézett írás szerzője Schalk Gyula csillagász, a kis szösszenet címe: „Mi az igazság az UFO-k körül?” És mindez az 1988-ban „UFO-k és elsüllyedt világok” címmel megjelent, igen káros és megtévesztő, szedett-vedett adatokat és „adatokat” közlő könyvszerűségben jelent meg, amelynek mozgatója és szerkesztője az UFO-k ismert ellensége, a nemrégen elhunyt Kuczka Péter volt. Nevezett ugyan soha egy sor sci-fit nem írt le, mégis nagy sci-fi szerzőnek vélték sokan. Gyakran lépett fel az UFO-hívők ellen és előszeretettel közölt olyan műveket, amelyekben igyekezett nevetségessé tenni ezt a „hiedelmet”. Ha másképpen nem ment, hát nem riadt vissza a kisebb trükköktől sem. Ilyen volt például, amikor Gorbovszkij „Elsüllyedt világok” c. könyvéhez maga válogatott illusztrációkat és szerezte azok aláírásait – csak éppen úgy, hogy mindezek megcáfolni, nevetségessé tenni igyekeztek a könyv mondanivalóját. Nagyon csúnya tett volt ez a szerkesztő részéről.) Ha onnan indulunk ki, hogy a tudomány képviselői számára eleve az UFO-k létezését is bizonyítani kell, bizony messze nem vagyunk nyerő helyzetben. Ami pedig a mi számunkra evidens, magától értetődő tény, szinte axióma, amely bizonyításra sem szorulna – de be kell látnunk, a tudomány a maga módszereit használja, és a saját követelményrendszereinek engedelmeskedik. Ehhez kell alkalmazkodni. UFO-t láttak a történelem előtti korokban – de ezt bizonyítani manapság igen körülményes lenne. Látták az ókorban, de ott is ez a helyzet. A középkori krónikákat, rajzokat és egyéb írásos beszámolókat könnyedén lesöpörhetik az asztalról azzal, hogy mindez nem lehet tárgya egy mai kutatásnak, hisz ha volt is, elmúlt. Marad tehát a mai idő. A mai napok, hetek, hónapok UFO-megfigyelései, tapasztalásai. Szó volt már arról, hogy volt ilyen kutatás 1947-1969 között, a különböző neveken futott Kék Könyv Program, amelynek eredménye lett a felemásra sikerült és egyéb okokból is elhíresült, gyakorlatilag hamis Condon-jelentés. A mai UFO-k kutatásának számos akadálya van. Ezek között szerepelnek valós technikai és egyéb gyakorlati akadályok is. Hogy egyet mondjak: nincs a birtokunkban olyan UFO, amelyet a tudomány képviselői laboratóriumukba vontathatnának és mindenféle eszközzel vizsgálhatnának. (Időről időre ugyan felröppennek olyan hírek – különösen az ufológiai lapok terjesztik őket és számos UFO-hívő számára ezek már axiómák – hogy amerikai rejtett katonai támaszpontokon már akár egy tucatnyi lezuhant vagy lelőtt UFO-t is őriznek, sőt legénységük élő és holt tagjai is régóta ott élnek fogságban, vagy afféle „diplomatákként”. Ilyen fokú titoktartás azonban aligha valósítható meg egy demokratikus államban. Nehéz elhinni, hogy 1947-től napjainkig minderről senki sem rántotta le a leplet: sem az ott dolgozók közül, sem a félmillió rámenős, Pulitzer-díjra áhítozó újságíró közül legalább egy-kettő, holott ezek már sokkal nagyobb titkokat is kinyomoztak, elnököket buktattak és legalább évente egyszer a CIA-t vagy az FBI-t is kényelmetlen helyzetbe hozzák leleplezéseikkel.) Van pszichikai akadály is, amire eddig kevesen figyeltek fel. Vagyis az a lelki beállítás-beállítódás, amely a mai kutatókat javarészt jellemzi. Először is a legtöbbjük nem hisz nemcsak az UFO-ban, hanem a helyzet ennél sokkal rosszabb. Nem hisznek semmiben, ami eltér a már elfogadott nézetektől, elvektől, szabályoktól…! És ez az igazi baj. A tudomány embereinek többsége abban hisz, amit tanult és amit ma tanít, vagy amelynek alapján végzi gyakorlati munkáját. Kevés közöttük – de szerencsére akad, akad! – az olyan elme, amelyiknek feltett szándéka a mostani határok kitolása, az ismeretlen meghódítása. Jelenleg körülbelül 6 millió tudós él a Földön – számuk elenyésző a több mint 6 milliárd emberhez képest. De számuk és jelentőségük szinte exponenciálisan fog emelkedni, vagyis évről évre többen lesznek. Mert mind nagyobb szükség lesz rájuk az élet minden területén. Nem lehet titok senki előtt, hogy szinte mindent, amink van, amivel rendelkezünk és amit elértünk, azt jobbára csak és kizárólag a tudománynak köszönhetjük.

Igen ám, de ha a tudományos kutatók nagyobb része nem hiszi, hogy a már elfogadott törvények nem véglegesek, akkor hogyan mernek kutatni? Ha meg vannak győződve arról, hogy illogikusnak tűnő jelenségek nincsenek - mert nem létezhetnek! – akkor hogyan fognak kutatni? És milyen eredményre juthatnak kellő bátorság és merész fantázia nélkül? Jelen pillanatban voltaképpen nem az a kérdés, hogy honnan jönnek az UFO-k. Bár el kell ismerni, a nagyközönséget elsősorban ez érdekli. De tisztán tudományos szempontból nem ez a legfontosabb kérdés, hanem azt kellene elérni, hogy választ kapjunk az egyéb „miértekre”. Miért járnak ide az UFO-k több tízezer vagy százezer éve? Van-e hozzájuk biológiai közünk, vagyis egykori emberek-e ők, rokonaink, őseink? Vagy leszármazottaink, ha az időből jönnek vissza? Miért járnak ide ilyen tömegesen? Lények ülnek-e a szerkezetekben, vagy csak lényekhez hasonló robotok? Ha igen, akkor hol vannak az igazi lények, és miért nem mutatkoznak személyesen? És a kérdéseket lehetne folytatni, szinte a végtelenségig, bár folyton az UFO-témakörben maradva. Az a baj, hogy a tudomány képviselőinek szemét szinte befogja a mai állapot ismerete. Carl Sagan, vagy a kínai származású amerikai fizikus, Hong-Yee Chiu alapjaiban hamis megállapításokat tettek és ezzel tévútra vezették követőiket, a vaskalaposokat is… Mert mennyire lehet komolyan venni nevezett fizikus „érvelését”, aki állítása szerint „tudományos alapokon vizsgálta meg az UFO-kérdést” (végre, végre! – örülhetnénk, ha nem ez lett volna a sajátos végeredmény…) és oda lyukadt ki, hogy – idézek tőle: „Ha arra gondolunk, hogy az UFO-k kozmikus járművek lehetnek, akkor azt válaszolom: túl nagy az anyagigény. Tegyük fel, hogy igaz, amit az UFO-hívők állítanak és naponta a Föld valamely pontjain feltűnik számos ilyen szerkezet. Mi csak egyet fogadjunk el, vagyis tegyük fel, hogy naponta egy szerkezet érkezik ide valósan, tehát évente 365 darab idegen űrhajóval kell számolnunk. Ezek mindegyike valamivel nagyobb, mint egy Apolló űrhajó kabinja. Ha kiszámítjuk, mennyi anyag, fém kell egy-egy ilyen hajó felépítéséhez, majd ezt beszorozzuk az év során itt megfigyelt UFO-k számával, aztán az egészet megszorozzuk a Galaxisunk létezésének eddigi idejével (kb. 15 milliárd évvel!), akkor kiderül: csak az űrhajók építésére fél millió csillag teljes tömegét kellett volna felhasználni…” Nos, nincs ennél demagógabb érvelés! Szomorú, hogy erre éppen egy ismert tudós ragadtatta magát. Az ok szerintem itt is lélektani. Mert hát mi más indította volna Hong urat arra, hogy így „érveljen” – ha nem az az erős belső meggyőződés, miszerint az egész UFO- ügyben nincs egy szemernyi igazság sem, az egész csak kitalálás…? Mellesleg tipikus eset ez, a vaskalaposok kedvelt módszere: ahhoz, hogy az ellentábor állítását teljesen abszurdig vigyük, magunk is eleve abszurd kiindulópontot alkalmazunk, de ezt tudományosnak álcázzuk. Mert lássuk közelebbről, mit is állít ez az úr? Hát például azt, hogy a földi civilizáció jelenlegi technikája egyszerűen nem múlható felül! Ami önmagában totális abszurd, hiszen évről évre nő a teljesítményünk és ez a fejlődés még a nyilvánvaló környezeti károkozás ellenére sem állítható le. Hong úgy tesz, mintha az egész Mindenségben, vagy legalább annak a mi ősrobbanásunkból származó anyaghalmazában a civilizált lények fejlődése soha nem haladhatta volna meg a Föld szintjét… Mintha mindenki mindig azon a szinten rekedne meg, ahol mi most vagyunk. Vagyis nem lenne képes előállítani más elveken működő, gyors űrhajókat. A másik csúsztatás (vagy mondjuk ki kereken: csalás) ebben az állításban az, hogy a Földön egy év alatt megfigyelt azonosítatlan repülő objektumok mind más és más ilyen tárgy lenne. Mintha mindegyik csak azért jönne át a kozmosz irdatlan távolságain, hogy egyszer és csak egyszer megmutassa itt magát, aztán máris indulna vissza. Holott semmi sem bizonyítja, hogy ezek mind különálló hajók, vagyis mindig másokat látunk. Könnyen lehet, hogy mindösszesen pár tucat űrhajóról van szó és ugyanazokat a szerkezeteket látjuk ma mindenfelé. Sőt, még merészebb állítást is megkockáztatok: talán az utolsó pár tízezer évben az őseink által látott összes ilyen szerkezet ugyanaz a 10-20 vagy 50-100 UFO volt csupán! Mert hiszen ez éppen olyan logikusan feltételezhető, mint az, hogy ezrével járnak ide. Sőt, éppen az a gyakoriság és nagy létszám, amit Hong érveléséhez használ – tűnne gyanúsnak, illogikusnak, nehezen magyarázhatónak. De hát, mint fentebb írtuk, az a jó és a jelek szerint igencsak „tudományos” recept, ha abszurd kiindulópontokból abszurd következtetésekhez jutunk a „bizonyítás” során, ezzel téve tönkre az ellenfél érveit. Arról már nem is szólok, hogy a Hong-hoz hasonlóan érvelők azt sem tudják elhinni: létezhetnek másféle utazási, hely változtatási módok még a legegyszerűbbnek tekintett kozmoszban is. Azok a civilizációk, amelyek kellő idő alatt kellő energiával foglalkoznak az űrutazások technikájával és fizikájával, olyan utakra-módokra

lelhettek, amelyek nem kívánnak sem annyi anyagot, sem annyi időt, sem annyi energiát ahhoz, hogy egy látszólag hatalmas távolságot megtegyenek az űrben. Ezért bizony még az sem elvethető állítás, hogy igenis sok ezer UFO (galaktikus vagy intergalaktikus űrhajó) repdes itt a Föld tájékán, és mindegyik naponta újra és újra eljön a „roppant távoli” hazájából… Az igaz, hogy mai tudásunk alapján teljességgel kizárhatjuk a lehetőséget: idegen űrhajók eljuthatnak a Földre. Ha olyan tudományos és technikai szintet tételezünk fel az idegenekről, mint amit mi értünk el eddig, akkor csakugyan nehéz elhinni, hogy ócska és rendkívül lassú rakétákkal indulnának neki ilyen hosszú utaknak. De figyelmébe ajánlom a különféle vaskalapos szkeptikusoknak, hogy a mai tudás egykor azt is kizárta, hogy ne haljanak meg milliók egy-egy járványtól. Azt is kizárta, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak repüljenek és azt is, hogy a víznél nehezebbek ússzanak. Az egykor „mainak" nevezett tudásszint kizárta az elektromosság alkalmazását vagy a nyomtatás felfedezését, kizárta a Holdra utazás lehetőségét is. Az emberek valaha azt hitték, az anyag legkisebb része tovább nem osztható, nem darabolható, abba semmiképpen sem fogunk tudni behatolni. Ezért nevezték el ezt a részt atomnak (a görög atomos jelentése: „oszthatatlan”). Ki hitte volna akkor, és két ezer évvel később is, hogy az a bizonyos annyit emlegetett „mai tudás” egykor a semmibe hull, része lesz az elmaradott és kissé nevetséges múltnak - és az ember addig nem is sejtett, gigantikus energiákat szabadít fel, ha behatolhat az atom belsejébe… ? Ha tehát a tudomány eljut odáig, hogy felismeri: az UFO-k létező probléma, mi több, nagyon fontos és mindenképpen megoldandó kérdés – akkor is marad gond bőven. Az egyik gyakorlati ok is ellene szól. Ez pedig az, hogy egy kutató akkor kezd foglalkozni bármivel, ha arra van egy bizonyos társadalmi igény. Ez kifejeződhet az állam, vagy egy intézmény, egy (multinacionális, transznacionális) nagyvállalat részéről, vagy bárhonnan máshonnan jöhet az impulzus. A lényeg: a tudós csak akkor tud kutatni, ha ehhez megfelelő körülményeket biztosítanak neki. Laboratóriumot, kísérleti telepet vagy terepet, gépeket, eszközöket, műszereket, segéderőket stb. Rövidebben fogalmazva: pénzt. Vagyis bármilyen különös, egyelőre az UFO-kutatás a maga gyakorlati oldalán azért áll, vagyis nincs, mert hiányoznak a befektetők. Egy-egy új gyógyszer kikutatása sok tízmillió dollárba és rengeteg időbe kerül, de a befektetőknek megéri a dolog, hiszen utána milliárdszámra adhatják el (jó drágán) a kutatás által nyert készítményeket, gyógyszereket. Valami ilyesmi hiányzik itt is. Ha egyes, az UFO- mániától nem érintett, szigorúan üzleti alapokon nyugvó embercsoportok vagy érdekcsoportok arra a belátásra jutnának, hogy érdemes lenne egy kis pénzt befektetni az UFO-kutatásba, mert ennek révén később valószínűleg sokat nyerhetnek – akkor azonnal leomlanának az akadémikusok által emelt gátak. Egy nagy cég igazgatótanácsát bizony nem érdekelné, mit papolnak az akadémiák felkent fejei, ha ők egy ügyben mégis hasznot, sőt nagy hasznot látnak. Voltak és vannak erre példák az élet egyéb területein. Jelenleg én úgy látom – hangsúlyozom, hogy ez csak a személyes véleményem – hogy a nagy cégeket egyetlen kutatási terület érdekelné, érdekelhetné: az UFO-k meghajtása. Azt az energiát kéne kideríteniük, kitapasztalnak és „megfogniuk”, amelyet ezek a szerkezetek használnak. Ezzel mindenképpen eljutnának új fizikai törvényszerűségekhez és ki tudja, talán az űrfizika új területei nyílnának meg előttünk. Mindebből az következik, hogy nem egy, hanem több tudományág éles elméjű és főként mindenre nyitott, jó képességű tudósainak kellene részt venniük abban a kutatásban. Mellesleg nem tudhatjuk, hogy valahol nem folyik-e már ilyen kutatás…? Egy biztos: akik az úgynevezett „nullponti” vagy „vákuumenergia” kutatásában részt vesznek, akarva-akaratlanul UFO-kutatást is végeznek. Feltehetően ugyanis a világűrben, a földi légkörben és a földi vizekben (és más bolygókon ugyanígy repdeső) UFO-k ezt az energiát használják. De ez egyelőre csak feltételezés, hisz nem lehet semmilyen bizonyítékunk e téren. Egyelőre ott tartunk, hogy pszichológiai akadályok is nehezítik a kutatást. Vagyis nincs olyan kutató, aki csak úgy magától nekiállna az UFO-kkal foglalkozni. Akkor sem, ha ezt eszközigény és anyagi befektetések nélkül, szinte kizárólag „háztáji” alapon meg is tudná oldani. A kutató is ember, és emberi akaratok, szándékok és vágyak mozgatják. Egyrészt szeretne belátható időn belül eredményt elérni, netán azért Nobel-díjat is kapni. Ez tökéletesen érthető emberi dolog. Ugyanakkor senki sem szeretné eltékozolni az életét egy teljesen bizonytalan dolog miatt. Márpedig manapság még az a helyzet, hogy aki UFO-kutatásba kezdene, az a sötétbe ugrana. Soha nem tudhatná, mikor ér a kutatás végére, vagy hogy egyáltalán odaérhet-e? És ha elveszteget több évtizedet az életéből és mégsem jut el sehová? Arról nem is szólva, hogy jelenleg azért sem lehetséges igazi UFO-kutatás, mert ez a kérdés messze nem olyan, mint bármi egyéb. A tudomány nálunk a Földön még sohasem foglalkozott földönkívüli dolgokkal (már ha nem számítjuk a csillagászatot). A laborokban vagy földi tárgyakat, anyagokat, élőlényeket vizsgáltak, vagy

a kozmoszból származó nem élő tárgyakat (meteoritok, Holdkőzet stb.) vizsgálnak. UFO-ügyben azonban többszörösen is másról lenne szó. Itt értelmes lényekkel kerülnénk kapcsolatba – még akkor is, ha elhagyott, lezuhant használati tárgyaikat, például közlekedési eszközöket vizsgálnánk. De erre is csak akkor kerülhetne sor, ha ezt az Idegenek is akarnák! Hiszen nélkülük nem juthatunk ilyen vizsgálati anyaghoz. Az pedig, hogy mi vizsgáljuk meg az UFO-kon utazó lényeket vagy robotokat, egyelőre a legmerészebb álmainkban sem valósulhat meg. Röviden szólva tehát a tudományos kutatás a mi részünkről azért sem működhet igazán, mert itt nem halott, vagy alacsonyabb rendű élő anyagról van szó, amelyet kényünkre-kedvünkre kutathatunk. A történelemben első ízben kerülnénk szembe egy nem földi kultúrával, civilizációval, biológiai lényekkel. Amelyek terveiben aligha szerepel az, hogy hagyják magukat általunk vizsgálni, kutatni. Az eddig felsorolt akadályok önmagukban is elégségesek ahhoz, hogy egyelőre ne kerüljön sor igazi UFOkutatásra. Ez meglepően hangzik azok után, hogy eddig vagy kétszáz oldalon éppen a kutatások szükségességét bizonygattuk. Ám ne feledjük: addig, amíg meg nem változik a tudomány hozzáállása, semmilyen, még minimális kutatásról sem lehet szó. Hiszen éppen lehetséges: az UFO-oldal, az Idegenek akkor állnak majd velünk szóba, ha kimutatjuk hajlamunkat, érdeklődésünket irántuk! És ehhez messze nem elegendő, ha sok millió lángoló szemű UFO-hívő olvassa hónapról hónapra a nekik készített folyóiratokat, ha falják a könyvekét és nézik a videofilmeket. Ha látják a saját szemükkel, hogyan repdesnek az UFO-k itt és ott, ekkor meg akkor. Az Idegenek a jelek szerint sokkal nagyobb és szélesebb társadalmi szükséglettől teszik függővé, mit engednek meg nekünk és mit nem. Amit most leírok, az teljesen a személyes véleményem. Úgy hiszem, hogy mivel az UFO-kon közlekedő lények figyelnek minket, és nem tegnaptól vannak tisztában azzal, hogyan fejlődünk és jutunk előre lépésről lépésre a környező világ megismerése terén - pontosan tudják azt is, milyen szkeptikusan vélekedik róluk a kor egyik vezető ereje: a tudomány. Talán csodálkoznak is a tudósok hierarchikus rendjén, az akadémiák és egyéb szervezetek tartózkodó magatartásán (nem csak UFO-ügyben). Talán náluk mindez már a régmúlt, vagy sohasem volt így. Mindenképpen azt mondom: az idegenek több empátiát várnak el tőlünk, legelsősorban pedig éppen tudósainktól. Elvárnák, hogy azok ne legyenek olyan mereven tagadók, fogadják el azt a tényt, hogy az Idegenek már itt vannak. Ne keressék őket távoli rádiózörejekben, ne állítsák, hogy létezésük lehetetlen, hogy idejövetelük is lehetetlen és főleg ne állítsák, hogy ők nem is léteznek. Persze meg lehet érteni a tudósokat. Maga a tudomány olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek – ha jelenségek is – de ismétlődnek és így ellenőrizni lehet az egyszeri eredményeket, újra meg újra. A mai tudomány képviselői folyton azt hangoztatják, hogy az UFO-megfigyelésekben mennyi a hamis adat, a rossz megfigyelés, a hozzá nem értés. De vegyük figyelembe, hogy más tudományágakban is sok ilyen volt és van, mégsem vonják kétségbe az ottani kutatások szükségességét vagy eleve az egész tudományágat. Emlékezzünk csak arra, hogy a földrajz terén mennyi hamis felfedezés történt az elmúlt ezer évben, és ezek közül mennyit fogadtak el tényként, tanítottak az egyetemeken és jelöltek be térképekre. A paleontológia kis túlzással tele volt hamis állatokkal, amelyek soha nem léteztek, mégis „hitt” bennük a tudomány sokáig. Hasonlóképpen volt és van a csillagászat egyes ágaiban. Pedig hát ott a megfigyeléseket nem „véletlenül arra járó” laikusok, hanem e szakmák felkent tudósai végezték! Erwin Schrödinger írta valaha: a tudós legyen kíváncsi és éljen benne a felfedezni vágyás. Nos, e téren még sok kutatónak vannak komoly hiányosságai és ez jó ideig nem változik számottevően a jövőben sem. Mindez „köszönhető” többek között a hibás oktatási rendszereknek, amelyek bilincsbe verik a tanulók és tanítók képzelőerejét. Alan Hynek professzor, a már többször említett csillagász szaktekintély, aki mégis bátran foglalkozott az UFO-kkal és ezt nyíltan is vállalta – egy 1981-es UFO- kutató kongresszuson kimondta: „Az intézményes tudomány – és nem okvetlenül az egyes tudósok – az ufológia minden egyes említésekor úgy fintorognak, mintha egy döglött patkány bűzét éreznék”. Elhangzott itt egy szó: ufológia. Mi ez…? Lehet, hogy az „intézményes tudománynak”, vagyis a vaskalapos, roppant maradi akadémiáknak igazuk van? Valami bűzlik e téren, ami miatt ők nem vehetik komolyan az önjelölt ufológusokat? A logos görög kifejezés egyaránt jelöl szót, tudományt, ismeretet. Vagyis ez a kifejezés már önmagában UFO-tudományt jelölne? Az intézmények ez ellen kézzel-lábbal tiltakoznak, állítván: csak az a tudomány, amely tudományos módszereket használ. No persze, a módszereket és szabályokat ők állapítják meg immár kétszáz éve, mióta léteznek a tudomány szervezetei, intézményei, felügyelőbizottságai. Olykor botosispánjai… Nem vetjük el azt, hogy néha valóban szükség van valamiféle „felügyeleti szervre”, megkérdőjelezhetetlen

tekintélyű (?) intézményre. A demokratikus államszervezetek is ezért találták ki az Alkotmánybíróságot vagy Legfelsőbb Bíróságot, hiszen valahol véget kell vetni a peres eljárásoknak, a folyton feljebb és feljebb való apellálásnak, hivatkozásnak. De ezt nem szabadna arra használni, hogy egyes kérdéseket, vagy a velük való foglalkozás jogát is megakadályozzuk, eltöröljük, lehetetlenné tegyük. Eljött az ideje annak, hogy végső következtetést vonjunk le. Összefoglalva az eddigieket, ki kell jelentenünk néhány alapvető tényt. Az egyik: UFO-k léteznek. A második: a tudomány különböző okokból egyáltalán nem, vagy csak minimális mértékben foglalkozik velük. Harmadik: a tudományos intézmények helytelen álláspontjukkal megakadályozzák, hogy az emberiség hamarabb megismerje a titkot. Hiszen ha kutatnák és kutathatnák, akkor a megismerés ideje is jóval előbb érkezne el. Negyedik: ebben olykor ugyan maguk az ufó-barátok is hibásak, hiszen olyan képtelen állításokat is elhisznek, majd később igazságként hirdetnek, amelyek joggal késztetik hitetlenségre a téma iránt pedig azért némileg érdeklődő, pozitív hozzáállású kutatókat. Ötödik: e téren nagyon sok függ a „másik féltől”, vagyis maguktól az Idegenektől. És mi az, ami már kétségtelen? Elsősorban az, hogy a jelenség valóban létezik és nem földi, vagyis nem az általunk eddig elért technika eredményeit látjuk fel-feltűnni az égen, a szárazföldeken és a tengereken. Eltekintve attól, hogy ez a technika már a nagyon régi földi korokban is felbukkant itt, a mai formájában, manapság megfigyelhető műszaki és egyéb paraméterei is azt bizonyítják. Egy, a miénknél fejlettebb értelmes civilizáció eszközeit tapasztaljuk meg nap mint nap. Mindez így együtt pedig elégségesnek kéne hogy legyen ahhoz: a tudomány fordítson rájuk nagyobb figyelmet és valóban ösztönözze az ez irányú kutatásokat. Van azonban még valami, amit elvárnánk a maradinak mondott intézményektől: ne ellenezzék az erről szóló beszámolók közzétételét és mint érdekes, megismerésre váró jelenségeket, engedjék be a témát a tudományos folyóiratokba és egyéb forrásokba is. Mert kétségtelen, hogy itt egy olyan problémakörrel állunk szemben, amelynél fontosabbat nem is tudunk elképzelni a huszonegyedik század kezdetén.