Nagy Pongrác
MINDENKINEK: A RENDSZERVÁLTÁS GAZDASÁGPOLITIKÁJA Második, bővített kiadás
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
E teljesítmény mögött az az immár kilencéves következetes piacépítő politika áll, amely kezdetben sok áldozattal, gazdasági visszaeséssel járt, ezért erélyes végrehajtást igényelt, de az áldozatok minden esetben a gazdaság növekedési potenciálját erősítették. Visszatekintve és a hasonló helyzetből indult országokkal összehasonlítva, az áldozatok elkerülhetetlennek tűnnek. Dr. Surányi György: Elnöki bevezető, MNB: Éves jelentés 1998 1998
Ez a könyv arról szól, hogy az áldozatok elkerülhetők, fölöslegesek és értelmetlenek voltak. Nagy Pongrác
Szemtanú: „Ez bűn volt!" Fouc hé: „Még annál is rosszab b, uram. Ez hiba volt." Párbeszéd a vincennes-i erőd sáncában 1804. március 21-én, amikor Napóleon kivégeztette Enghien hercegét.
TARTALOMJEGYZÉK
ILLU SZTRÁ CIÓK JEGY ZÉKE ELŐSZ Ó AZ ELSŐ KIAD ÁSHO Z ELŐSZ Ó A MÁS ODIK KIAD ÁSHO Z BEVEZETÉS E könyv témá ja A köny v távlata A piacgazdas ági gazdaságp olitika eszköztára Magya rorsz ágon Konjunktúrapolitika Egyé b gazdasá gpolit ika
XVII XXI XXV 1 1 2 4 4 5
ELSŐ RÉSZ A HAZAI ÉS NEMZETKÖZI KÖRNYEZET 1 . A H A Z A I K Ö R N Y E Z E T : K Ö Z G A Z D Á S Z O K , P O L I T I K U S O K , S AJ T Ó , NAGYKÖZÖNSÉG A szocia lizmus öröks ége 10 Sajátos magy ar tulaj donsá gok 14 2. MONE TARIZ MUS ÉS NEOLIBE RALIZMU S 17 Történ elmi visszapillan tás 18 A klassz ikusok és Marx 18 Keynes 19 A monet ariz mus lényege és fogyaté kossága i 21 3. GLOB ALI ZÁCI Ó 25 A globali záció lényege 25 Spekulatív pénzár amlás 26 Multin acionál is vállalatok 28 Neoliberalizmus A globalizáció terjesztői és ellenfelei 30 A glob alizá ció hibái és vesz élyei 31 Megoldás? 33 4. A NEM ZET KÖZI VAL UTA ALA P 37 A Nemze tközi Valutaa lap rövid története 37 1944 -197 1: sikertörténet 37 1971-1982: feladatkeresés 42 1982-től 1982-től napjainki g: fontos feladatok - kétes értékű teljesít mény 44 A Valutaa lap fogya tékoss ágai 47 Magy aror szág és a Nemz etkö zi Valutaal ap 50 A kapcsolatok története, 1982 -19 98 50 Hogy an irányítja a Nemz etkö zi Valutaa lap Magya rors zág gazdaságpolitikáját?... . 54 Titkosság, pletyka és belső eladósod ás 54 Mas sim o Russ o levele 55 IX
Tartalomjegyzék 5. A VIL ÁGB ANK A Világ bankr ól általában Feladata, nagysága, erőforrásai A Világba nk érték elés e A Világbank és Magy aror szág A kapcsola tok vázl atos tört énet e 1982- 1989: az induló évek 1990 -199 7: az átmenet évei 1998-tól A Világbank magyaro rszági tevéke nység ének értékelése A SAPRI jelent és A Világb ank önkriti kája A civil szer vezet ek bírálat a Összef oglaló : a Világb ank megdics őülése 6 . A G A Z D A S Á G P O L I T I K A C É L J A I , M Ó D S Z E R E I , E S Z K Ö Z E I ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A gazdas ág helyze te 1989-ben Az NVA helyz etért ékelés e A gazda ságp olit ika céljai, móds zerei, eszkö zei A hibás gazdaságpolitika következ ményei
61 61 61 63 64 64 64 66 66 66 68 69 70 72 75 75 78 79 80
MÁSODIK RÉSZ A MAGYAROR SZÁGI EGYENSÚLY- VAGY KONJUNTÚRAPOL ITIKA 7. PÉNZ POL ITI KA (1989-1 999) Egy kis pénzüg ytan A pénz keletkezése, a pénzmen nyisé g szabályo zása A magyaro rszági bankszektor Az MN B pénzpolitikai módszerei és eszközei Adminis ztratív hiteladagolás, 1990. j an u ár - 1993. szeptem ber A hitelkamat felhajtása piack onfo rm eszközök kel - 1993. októbertől Tőkebeáramlás Sterilizáció: értékpapír-ki bocsátás és passzív repó Összefoglaló A hitelpol itikai móds zere k és az adóf izet ő A magyar gazda ság hitelellátottsága, 198 9-1 999 Négy korszak Szigor : 1990. jan uár - 1993. dec emb er E n y h ü lé lé s : 1 9 9 4 . j a n u á r - 1 9 9 5 . á pr pr i lili s Új ab b szigor : 1995. máj us - 1996. augu sztu s 1996 szeptember étől Összefo glalás, 1990. január - 1996. augusztus 8 . K Ö L T S É G V E T É S I ( F I S K Á L I S ) P O L I T I K A É S A Z Á L L A M H Á ZT A R T Á S ADÓSSÁGA A költs égvetés ről Költségvetési változatok Apróbb bonyo dalma k
X
83 83 83 85 87 87 89 90 92 94 96 97 97 97 97 98 98 98 103 104 104 106
Tartalomjegyzék Költség vetési konjunktú rapolit ika A kiadások csökken tése Álla madó sság - költségvetési adósság Adósságf ogalmak, arányok Az adóss ág keletkezése Konszolidáció Adósságátminősítés Egyéb tényez ők - adóss ágcsap da Összefoglaló Az adós ság aránya i A kiadások viszo nylag os csökk enése - kamatfi zetés és humánf ejlesz tés Összefoglaló 9. JÖVE DELE MPOL ITIK A Fogal mak tisztázása Konjun kturál is, strukturális jövedel empolit ika A jövedele mkülönbs égek csökkentése -jöved elemát csopor tosít ás Konjunkturális jövedelempolitika Magy aror szág on még lehetséges Infláció, adóztatás és reálbérc sökkenté s A konjunkt urális reálkereset- csökkentés arányai Strukturális jöved elem poli tika Magya rors zágon A tehető sebb népréteg ek javára, a szegény ebb népréte gek terhére Adóztatás Újraelosztás A konjunk turális jöved elemp oliti ka jövedel emátcs oporto sító hatása A jöved elemát csopo rtosí tás arányai 10 . Á R F O L Y A M - P O L I T I K A Az árfolyam- politiká ról általában Mi az árfoly am-pol itika? Az árfoly am-pol itika eszköztára Alulértékelt, reális, túlértékelt árfoly am Effe ktív- és reáleffekt ív árfoly aminde xek A Magya r Nemze ti Bank árfolyam -politi kája, 1989- 1999 A forint reáleffek tív felértékelése A felé rték elés célj a és célta lansá ga A felértékelés követ kezmén yei
108 110 111 111 111 111 113 113 115 120 122 123 125 131 1 35 35 136 136 136 136 137 137 140 140 142 142 143 146 147 150 1 53 53 153 153 154 155 156 156 156 158 159
HARMADIK RÉSZ KÜLS ŐADÓ SSÁ G- ÉS INTEGRÁ CIÓS POLITIKA 1 1. 1. K Ü L S Ő A D Ó S S Á G - P O L I T I K A Adósságkezelés, adósságpolitika, adósságpolitika, adósságfogalm ak Adósságpolitika A küls ő adós ság kel etke zése és arányai Az adós ság kele tkez ése Törté nelmi háttér Az első eladósod ási hullám: 197 4-1 979
1 63 63 164 164 171 171 171 171 172 XI
Tartalomjegyzék Konszolidációs időszak: 1980 -198 4 Második eladósodási hullám: 1985 -198 7 Magyarország a világ egyik legeladó sodott abb országa Adósságmutatók A világ egyik legeladós odottabb országa A kormányzat adósság politiká jának vezérel ve Érvelési taktik a Érvek az adós ságk önny ítési igény bejel entés e ellen „Katasztrofális köve tkez mény ek" „Elveszítjük hitelkép ességün ket" A műk ödő tőke visszarias ztása Lengye l péld a Az adósság teher megn öveke dése „A lengyel példa nem köve thet ő" „Nem lehet több ezer hitelezővel tárgya lni" „Túl kicsiny ország vag yun k" „Elveszítjük a Nemzetk özi Valutaalap támogatás át" „Csök ken az adóss ágteher " „Nem volna erkölc sös.. ." „Pacta sunt serva nda" „Méltánytalanság" Magya r virtus „Kénysze rpályán vag yun k" „A hitelezőknek kell az adósságk önnyítést felaj ánlan iuk" „Elmulasz tottuk a soha vissza nem térő alkalmat " „Le kell venni a nap iren drő l" Tanulságok E politikát az NVA szor galm azta Adóssá gkönnyí tés: bevett nemzetkö zi gyakorlat Gazdaságpolitika az adósságszo lgálat szolgálatában Adósságcsapda Kereslet-vi sszafogás és adósságs zolgálat A restrikció méretei Négy időszak 1990 -199 2: adósságs zolgálat és forrásk iáramlás 1993 -1995 : úja bb eladósodási hullám A hitelképességi minősíté s romlása A hitelképességi minősítés romlásán ak az ára A devizatartalék-többlet ára 1996-1997: adósságcsökkenés: miért? hogyan? miből? 1998-2000: adósságnövekedés, adósságcsapda, de javuló mutatók Az adósság szerkezete, minős ége és kezelése Szerkezet adósok szerinti bontásb an Adósságteher és fizetőké pesség Az adósság és az adósságk ezelés minős ége Minőségmutatók Mit mutatnak a mutató k? Összefoglalás
XI I
173 175 175 175 176 180 180 181 181 181 183 184 186 189 190 190 192 192 193 193 194 194 195 195 195 196 196 196 197 197 198 198 200 200 201 201 201 204 207 208 209 211 213 213 214 216 216 218 222
Tartalomjegyzék Százszá zalékos siker A siker ára Függe lék: A Magy ar Nemze ti Bank adatszolgáltatása 12. 12. INT EGR ÁCI ÓS POLI TIK A Bevezetés Az Európai Unió Az Európai Unió Történ ete Mon net és Sch uman Az „angol dime nzió " Kemén y tárgyalá sok - feltartóztathatatlan haladás Az Európai Uni ó intézményei Az Európa i Tanác s Az Európai Parlam ent A Minisz terek Taná csa A Bizotts ág A döntéshoza tali eljárás Az Európ ai Uni ó gazdas ágpoli tikája Közö s politika Össz ehango lt politika Kiemelt gazdasá gi feladatok A Közö s Agrárpo litika (KA P) Értékelés Sikerek Fogyatékosságok Magy aror szág és az Európa i Unió Költség/haszon-elemzés Előkés zület a csatlakozásra: a PHA RE- pro gra m Egy éb előcsatlakoz ási progr amok A csatlakozá s Magy aror szág és az euróöveze t
222 223 226 231 231 234 234 237 238 241 242 242 243 243 244 246 247 247 248 248 250 253 253 254 258 258 261 263 264 267
NEGYEDIK RÉSZ A GAZDASÁGPOLITIKA KÖVETKEZMÉNYEI 13. 13. A KE RES LE T ÉS KÍN ÁLA T EG YE NS ÚLY A - AZ INFL ÁCIÓ KEZ ELÉ SE Alapfogalmak Az inflá ció okai és keze lés e Az infláció kezelése a magya r gazdas ágban Az árszin tnöveke dés okai és az alkalmazot t gazdaságpolit ika Történel mi visszapillan tás 1988-1992 1993-1996 1996 szeptember étől 1 4. 4. K Ü L G A Z D A S Á G I E G Y E N S Ú L Y A fizetési mérl eg Magy aro rszá g folyó fizetési mérleg ének négy korszaka, 199 0-1 999 1990, 1991, 1992: egye nsú ly
271 271 275 277 277 277 278 280 282 285 286 287 287 XIII
Tartalomjegyzék 1993, 1994: távlati lag fína nszír ozhat atlan hiány 1995, 1996: intézk edése k a hiány csö kken tés ére A Bokros- csomag főb b elemei 1997-től: finanszí rozható hiány - mit hoz a jöv ő? 15. FOGLAL KOZTA TOTTSÁ G Technikai haladás és általános foglalkozt atottság Történelmi visszapillantás A másik mod ell Foglalkoztatáspolitika Magya rors zágon , 199 0-19 99 A választ ás lehe tősé ge fel sem merü lt „Karcsús ítás" és depressz ió Nemzetközi összehas onlítás A depresszió és a karcsúsítás okozta munka helyve sztesé g felbecsülé se Nincs kísérlet munka helym egőr zésre Produkti vitásnöv ekedés profitnövel és végett A munka nélkü liség jellemz ői Csökkenő munkanélküliség? A munkan élküli népess ég jelle mzői Depressziós, valamint „karcsúsított", de fejlődőké pes gazdasági ágak Depress ziós területek A munk anélk ülisé g kezelése Kormá nytám ogatá s, nyugd íj, eltartás, marginalizálás Munkae rő-pi aci kilátások 1. Függelé k: A magyar ország i lakáshelyzet, 1945-2 001 2. Függelék : Bűnözé s 3. Füg gelé k: A Közp onti Statisztikai Hivatal 16. FENN TAR THAT Ó GAZD ASÁGI NÖV EKE DÉS Növeked és helyett válság A vál ság méretei Magyar orsz ágon példátlan Gazdaság i ágak szerint Felhasználá s szerint Háromé vi termeléskies és Lemarad ás Európától Magyar ázatok a válságr a Átalakulás okozta recesszió? Átalakulás Közép - és Kelet-Eu rópába n, valamint Kínában Hivatalos magyaráza tok A válság valódi oka: hibás gazdaságpol itika „Ap rób b" hibák A váls ág fő oka UTÓSZÓ: ÖSSZE GZÉS ÉS TANU LSÁG Összegzés A rendszerváltás gazdasá gpolitik ájának követk ezményei Miért történhetett meg, ami megtörté nt? Megtörténhet- e újra? Tanulságok Alapvető problé mák
XI V
288 292 294 295 299 300 300 300 302 302 302 304 305 306 306 308 309 309 313 315 317 317 319 320 324 327 331 331 333 333 334 336 337 338 339 339 340 342 343 343 349 351 351 351 352 352 353 353
Tartalomjegyzék Bürokrácia Korrupció Üzleti tisztesség hiánya Milyen legyen a gazdasá gpolitik a? Alapelvek A gazdasági rendszerv áltás káros követke zményein ek felszámol ása Gazdas ági problé mák Az államháztartá s adóss ága A mezőg azdas ág talpra állítása Az ipar fejlesztése , újjáépítése Munkaerő-politika Az egészségb iztosítás refo rmja A kivitel ösztön zése A tőke és a mun ka viszon yának átértékelése Lakáshelyzet A költségv etés refo rmja A GAZDASÁGI RENDS ZERV ÁLTÁS KRONOLÓGIÁ JA NÉVMUTATÓ
353 354 356 356 356 357 361 361 362 362 364 364 366 366 368 369 371
XV
BEVEZETÉS
E KÖNYV TÉMÁJA A kormánynak négy feladata van a gazdaságban: 1. Hagyományos feladatok finanszírozása: - oktatás; - kutatás, tudomány; - egészségvédelem; - honvédelem; - az infrastruktúra fejlesztése; - szociális ellátás, családvédelem; - ágazati fejlesztés : ipar, közleke dés, mezőga zdaság , hírkö zlés stb.; - munkaerő-politika; - környezetvédelem; - kultúra, sport támogatása. 2. Gazdasági egyensúly biztosítása: egyfelől a fenntartható növekedés feltételeinek megteremtése és a munkahelyteremtés, másfelől az árstabilitás fenntartása vagy helyreállítása és (magyar viszonylatban) a finanszírozható külkereskedelmi hiány fenntartása.
Az első kettő összefügg, hiszen a gazdasági növekedés a munkahelyteremtés leghatékonyabb módszere. Az első kettő és a második kettő azonban fordítva viszonyul egymáshoz. A túl gyors növekedés és a vele járó munkahelyteremtés ugyanis inflációt és finanszírozhatatlan külkereskedelmi hiányt eredményezhet, míg az árstabilitás (esetleg áresés) és a külkereskedelmi hiány csökkenése (esetleg többlet kialakulása) gyakran a gazdasági visszaesés és az ezzel járó munkanélküliség következménye. A kormánynak talán a legnehezebb, legkényesebb feladata az első két és a második két jelenség közötti egyensúly biztosítása. Ezért nevezzük az erre irányuló kormánytevékenységet egyensúlypolitikának. De gyakran nevezik ezt konjunktúrapolitikának is, hisz a kormány tevékenységének lényege éppen az, hogy konjunkturális fellendülés ide jén fékezze, hanyatlás idején pedig ösztönözze a gazdaságot. 3. Távlati gazdaságpolitika kidolgozása és végrehajtása: milyen legyen az ország gazdasági arculata 10-20 év múlva. 4. Regionális politika kidolgozása és végrehajtása. Ez is távlati politika az előbbivel összehangolva, hiszen a feladatok megoldása csak 5-10-20 év alatt lehetséges: - elmaradt régiók fejlesztése; - milyen legyen egyes vidékek gazdasági arculata: hol legyen nehéz-, hol könnyűipar; hol legyen túlsúlyban a mezőgazdaság, turizmus, szolgáltatási iparok; hol legyen pénzügyi központ; stb. Ezek a mindenkori kormány állandó feladatai. Magyarországon ezekhez 1989 után még két, időtartamában véges, egyszeri feladat járult: 5. Gazdasági rendszerváltás: - haték onys ág felja vítás a a tartósan vagy ideiglenes en állami kézben maradó vállalatokban; - magán osít ás: mit, hogyan, mikor, mennyiér t, kinek?;
Bevezetés - a piacgazdaság intézményrendszerének kialakítása; - a piacgazdaság szabályrendszerének kidolgozása. 6. Szerkezeti átalakítás: ott, ahol a szocializmus által kialakított gazdaságban a nemzetközi versenyképesség megteremtése végett erre szükség van. Végül minden kormánynak lehetnek az adott helyzet diktálta gazdaságpolitikai feladatai. Ezek közül Magyarország esetében kettőt ki kell emelni: 7. Külsőadósság-politika: Magyarországon a fő kérdés az volt, fizesse-e az ország az adósságszolgálatot (tőketörlesztés és kamat), vagy jelentse be a fizetésképtelenséget. 8. Integrációs politika, vagyis az Európai Unióhoz való csatlakozás eldöntése - költség/haszon-elemzés segítségével -, diplomáciai úton való elérése, majd lebonyolítása, melynek legfontosabb része a gazdaság szereplőinek felkészítése a csatlakozás veszélyeire, illetve az előnyök kihasználására. A rendszerváltást végrehajtó magyar kormányoknak nem volt távlati gazdaságpolitikája, így a vadkapitalizmus alakította az ország gazdasági arculatát. Az elmaradt régiók fejlesztésére történtek kísérletek, de átfogó koncepció nélkül, meglehetősen kezdetleges eszközökkel. A gazdasági rendszerváltást illetően, a hatékonyság feljavításáról a tartósan vagy ideiglenesen állami kézben maradó vállalatokban e sorok írója csak annyit tud, hogy arra érdemleges kísérlet nem történt, a magánosításról pedig annyit, hogy az meglehetősen tervszerűtlenül, átfogó koncepció nélkül történt, a lebonyolításról a titkosság miatt nincs adata és információja; a piacgazdaság intézmény- és szabályrendszerének kialakításáról pedig megfelelő képzettség és szakértelem hiányában nem mondhat véleményt. A szerkezeti átalakításról a szerző csak annyit tud, hogy az nem annyira a versenyképtelen iparágak versenyképességének feljavításával, mint inkább azok felszámolásával ment végbe.
Így e könyv főtémája a mindenkori kormány egyensúly- vagy konjunktúrapolitiká ja a rendszerváltást felölelő mintegy 10 év során. A hagyományos feladatokról csak annyiban lesz szó, amennyiben a konjunktúrapolitika kihatott azok megvalósítására. Részletesen foglalkozik ezen felül a külsőadósság-politikával, valamint az integrációs politikával, vagyis a nyolc felsorolt feladat közül összesen hárommal, de ez a három talán éppen a legérdekesebb és legizgalmasabb.
A KÖNYV TÁVLATA A gazdasági rendszerváltás már a nyolcvanas évek utolsó éveiben megindult apró lé pésekkel, például a nyugati típusú adórendszer bevezetésével, egyes kötött árak felszabadításával, de még 1989-ben is arról folyt a vita, hogy netalán valamiféle „szocialista piacgazdaságra" kellene áttérni. Csak amikor senki sem tudta megfogalmazni, hogy az tulajdonképpen micsoda, akkor vált céllá 1990-ben a (német mintájú) „szociális piacgazdaság" kialakítása. (Azután, amint látni fogjuk, a „szociális" jelző lekopott, s maradt a piacgazdaság.) Kissé önhatalmúlag úgy ítéljük tehát, hogy a gazdasági rendszerváltás igazában 1990-ben kezdődött, s 1999-ben lényegileg befe jeződött. Erről a 10 esztendőről szól ez a könyv. Piacgazdaság - parancsgazdaság
A kommunisták a piacgazdaságot tőkés gazdaságnak, sajátjukat pedig hol tervgazdaságnak, hol szocialista gazdaságnak hívták. Ez a megkülönböztetés pontatlan: nem fejezi ki a két gazdálkodási típus közötti leglényegesebb különbséget: 2
Bevezetés Nem ott van a különbség, hogy az egyik tőkével termel, a másik nem, hanem ott, hogy a tőke az egyikben magántulajdonban, a másikban állami tulajdonban van, de ez sem a leglényegesebb különbség. Tervgazdálkodással a „tőkés" országok is kísérleteztek, például Franciaországban a hatvanas években. Ugyancsak kísérleteztek a „tőkés" országok szocializmussal, vagyis a kulcsiparok államosításával, például Angliában, az 1945-ben hatalomra került munkáspárti kormány. Szerintünk a leglényegesebb különbség az, hogy az egyikben azokat a kérdéseket, hogy - mibő l, hol, mikor és mennyit termeljen ek, s azt mennyiért értékesítsék; - ki, hol, mikor, mennyi ért és menny it dolgozz on; - ki, hol, mikor , mire és menny iért kapjon kölcsönt; elsősorban a piaci kínálat és kereslet egymásra hatása dönti el, a másikban pedig a hatóság. Leegyszerűsítve: piacgazdaságban az árakat, béreket és a kamatlábat döntően a piaci kereslet/kínálat, parancsgazdaságban az állam határozza meg, s határozata: parancs. Ez a két gazdasági rend között a döntő különbség. A „parancsgazdaság" elnevezés se nem hízelgő, se nem udvarias, de pontos. Ezért itt ezt használjuk. A parancsgazdaságban a kormány ugyanazokat a hagyományos feladatokat látja el, mint a piacgazdaságban. A különbség talán csak az, hogy míg a piacgazdaságban a kormány megbukhat, ha fontossági sorrendje nem tükrözi a társadalom többségének fontossági sorrendjét, a parancsgazdasági kormánynak nincs ilyen megkötöttsége. A parancsgazdasági kormánynak mindig van távlati gazdaságpolitikája - az ötéves terv - s lehet regionális politikája is. Konjunktúrapolitikája (egyensúly-politikája) azonban nincsen, hiszen ott nem következhet be egyensúly-eltolódás egyfelől a gazdasági növekedés és munkahelyteremtés, másfelől az árstabilitás és a kereskedelmi mérleg között, mert ott minden tervszerűen, parancsra történik. A gazdaság (elvileg) úgy növekszik, ahogy a terv előírja, mindenki ott, annyiért és annyit dolgozik, ahogy a hatóság megállapítja, az árak rögzítettek, s a külkereskedelmi mérleg egyenlegét a két- vagy többoldalú nemzetközi egyezmények már előre meghatározzák. Mivel a piacgazdaságban mindezt a kereslet és a kínálat egymásra hatása szabja meg, s sem a keresletet, sem a kínálatot nem lehet utasítással szabályozni, ott messze nincs olyan előreláthatóság, mint a parancsgazdaságban, s az egyensúly felbomlása ott bizony lehetséges. A parancsgazdasági gazdaságpolitikának egyetlen eszköze van: a parancs (hisz innen a neve). A piacgazdasági kormány a gazdaság szereplői közül - háztartások, vállalatok, kormány, külföld - legfeljebb csak saját magának parancsolhatja meg, hogy mit tegyen, a többi háromnak csak azt parancsolhatja meg, hogy mit ne tegyen. Azt, hogy mit tegyen, úgyszólván soha. A piacgazdasági gazdaságpolitika módszere tehát a közvetett ráhatás: a kereslet és a kínálat befolyásolása. A közgazdászok egyetértenek abban, hogy a piacgazdaságban a kínálat rugalmas, hisz legtöbbször van kihasználatlan termelőkapacitás, és így rövid úton alkalmazkodik a kereslet alakulásához. A piacgazdaságban tehát a kereslet a meghatározó. Úgy is szokták mondani, hogy a piacgazdaság kereslet hajtotta gazdaság. (Ezzel szemben a parancsgazdaságban a termelés a meghatározó, melynek alakulását a tervutasítások határozzák meg.) Így a piacgazdasági gazdaságpolitika elsősorban - de nem mindig! - a kereslet szabályozására, élénkítésére, csökkentésére irányul. A piacgazdasági gazdaságpolitikában a közvetett ráhatás két legfontosabb eszköze a pénzpolitika és a fiskális (költségvetési) politika. Lássuk egy-egy példával, hogyan „működnek". 3
Bevezetés A kereslet „előreszaladt": túl gyorsan növekszik a gazdaság, nincs már kihasználatlan kapacitás, a termelést rövid úton nem lehet növelni, így félő, hogy a kínálatot meghaladó kereslet áremelkedést, inflációt eredményez. Ha ilyenkor a nemzeti bank felemeli a kamatlábat, és ezzel megdrágítja a hiteleket, csökkenti a tartós fogyasztási cikkek - bútor, autó, háztartási gépek, televízió stb. - iránti keresletet, hiszen ezeket fejlett piacgazdaságban gyakran kölcsönből vásárolják, és csökkenti a beruházási keresletet is (ingatlan, gép stb.), hisz a beruházás fejlett piacgazdaságban főként kölcsöntőkével történik. Ugyancsak csökkentheti a kormányzat a keresletet fiskális politikával: adókulcs emelésével, pótadó kivetésével, kötvények kibocsátásával vásárlóerőt vonhat ki a gazdaságból. Az eljárás azonban korántsem ilyen egyszerű. Az első feladat: megállapítani, mi okozta az áremelkedést. Annak ugyanis kereslet-előrefutáson kívül még sok más oka is lehet. Ha a kormány megállapította, hol van túlkereslet, akkor jön a kérdés, hogy a visszafogó pénzpolitika, avagy a visszafogó fiskális politika-e a legcélravezetőbb, s annak is melyik válfaja, hiszen mindkétfajta politikán belül több módszere van a kereslet-visszafogásnak. Például a hitelek megszorításának a kamatláb felhajtása csak az egyik eszköze. Ugyanaz elérhető adminisztratív hiteladagolással is. Netalán nincs is szükség kereslet-visszafogásra. Ha a fizetési mérleg helyzete megengedi, elég a vámokat csökkenteni, hogy a behozatal elégítse ki azt a keresletet, amelyet a belföldi kínálat - kapacitáshiány miatt - nem tud kielégíteni. Végül, amikor a kormány kiválasztotta a legmegfelelőbb, legcélravezetőbb eszközt, meg kell határozni az „adagolást": mennyivel emeljék a kamatlábat, mennyivel növeljék az adókulcsot, mekkora legyen a pótadó s az meddig tartson, mennyivel csökkentsék a vámokat stb., stb. A túladagolás ugyanis több kárt okozhat, mint a baj, amelyet orvosolni kellene.
Nem folytatjuk tovább. Talán ezzel is érzékeltettük, hogy a piacgazdasági gazdaságpolitika és ezen belül a konjunktúrapolitika nehéz, bonyolult, nagy tapasztalatot és gyakorlatot igénylő feladat. E politika alkalmazásában azoknak, akik a rendszerváltás idején a magyar gazdaságot irányították, sem gyakorlatuk, sem tudásuk, sem tapasztalatuk nem volt. Ez a körülmény talán különös érdekességet kölcsönöz ennek a rendszerváltás konjunktúrapolitikájáról szóló könyvnek.
A PIACGAZDASÁGI GAZDASÁGPOLITIKA ESZKÖZTÁRA MAGYARORSZÁGON KONJUNKTÚRAPOLITIKA A pénzpolitika és a fiskális politika a piacgazdasági gazdaságpolitika két legfontosabb eszköze. A pénzpolitikát az ország nemzeti bankja alkalmazza, de a kormány is „besegíthet", például úgy, hogy értékpapír kibocsátásával pénzt von ki a gazdaságból (s a kivont pénzt nem költi el), vagy értékpapír visszaváltásával pénzt „pumpál" oda. A fiskális politika alkalmazása a kormány, s ezen belül a pénzügyminisztérium feladata. Természetesen mindkét politikát nemcsak egyensúly-politikai célból, hanem a távlati és regionális gazdaságpolitika végrehajtására is lehet alkalmazni. A kormány hagyományos feladatait természetesen a fiskális politika segítségével teljesíti. 4
Bevezetés
A magyar kormányok a rendszerváltás időszakában még négy gazdaságpolitikai eszközt alkalmaztak részint azért, mert Magyarországon egyeseket még lehetett/kellett alkalmazni, hiszen a gazdaság még nem volt kialakult, még kevésbé fejlett piacgazdaság, részint pedig azért, mert különleges helyzetben szükség volt rájuk. Jövedelempolitikával a fejlett piacgazdaságú országok kormányai is próbálkoztak az ötvenes-hatvanas években, amikor még azt hitték, van úgynevezett „költség hajtotta" infláció, amelyet a béreknek a produktivitás növekedését meghaladó emelése okoz. Azután rájöttek, hogy egyrészt a jövedelempolitika a szakszervezetek ereje és ellenállása miatt nem hatékony a bérnövekedések mérséklésére, másrészt, hogy költség hajtotta infláció tulajdonképpen nincs is. Így a fejlett piacgazdaságú országok ma már nem próbálják jövedelempolitikával mérsékelni az inflációt. Magyarországon a jövedelempolitika éppoly alkalmatlan az infláció mérséklésére, mint másutt, de még alkalmas a jövedelmek emelkedésének a mérséklésére, hiszen a szakszervezetek gyengék, s a kormány befolyása még érvényesül a bérből és fizetésből élők javadalmazásának mértéke szempontjából, másrészt pedig a kormány határozza meg nemcsak a közalkalmazottak, de a lakosság mintegy 35 százalékát kitevő nyugdíjasok jövedelmét is. Így Magyarországon a tárgyidőszak alatt restriktív jövedelempolitika egészítette ki a restriktív pénz- és fiskális politikát. Árfolyam-politikáról szabadon lebegő valuták esetében nem lehet szó, hiszen a szabad lebegés éppen azt jelenti, hogy az árfolyamot a valuta iránti kereslet és kínálat szabadon alakíthatja ki. A forint azonban még 2001-ben sem lebeg szabadon, amikor ezeket a sorokat írjuk. Így Magyarországnak szüksége volt árfolyam-politikára, és volt is, van is árfolyam-politikája.
EGYÉB GAZDASÁGPOLITIKA Főként a fenti eszközöket használja a kormány a távlati gazdaságpolitika és a regionális politika megvalósítására is. A külsőadósság-politika legfontosabb eszköze a hitelfelvételi politika-, milyen tí pusú hiteleket vesz fel az ország, mindegyikből és összesen mennyit, hol, milyen feltételek mellett. Az EU-csatlakozásra való felkészülés legfontosabb eszközei a költség/haszonelemzés és a strukturális reformok. * * *
E meglehetősen technikai jellegű bevezetés után vizsgáljuk meg, milyen volt az a nemzetközi és hazai környezet, amelyben a rendszerváltás konjunktúrapolitikájának ki kellett bontakoznia.
5
ELSŐ RÉSZ
A HAZAI ÉS NEMZETKÖZI KÖRNYEZET
1. A HAZAI KÖRNYEZET: KÖZGAZDÁSZOK, POLITIKUSOK, SAJTÓ, NAGYKÖZÖNSÉG Magyarországon a nép, a gazdaság irányítói, a közgazdászok, a politikusok és a sajtó nem ismerte azt a piacgazdaságot, amelynek bevezetését a nép és a kormány 1989ben elhatározta. Ugyanakkor a Nemzetközi Valutaalap, amely a magyar gazdaság politikát 1998 elejéig irányította, nem ismerte azt a parancsgazdaságot, amelyről a piacgazdaságra kellett áttérni. A parancsgazdaságról piacgazdaságra való átállást olyanok irányították, akik nem ismerték a parancsgazdaságot, és olyanok hajtották végre, akik nem ismerték a piacgazdaságot. A magyar gazdaság irányítói és a hazai közgazdászszakma a szocializmusból csatlós mentalitást, dogmatizmust, tekintélytiszteletet örökölt. Mindez piacgazdasági tájékozatlansággal párosulva oda vezetett, hogy - a gazdaság irányítói a Nemzetközi Valutaalap „tanácsait" ugyanolyan végle gesnek és megdönthetetlennek tekintették, mint régebben a szovjet elvtársak „tanácsait", és pontosan végrehajtották őket; - a Valutaalap diktálta gazdaságpolitikát akkor sem kérdőjelezték meg, amikor következményei már katasztrofálisak voltak; - a parancsgazdaság dogmáit más dogmákkal helyettesítették; - a rendszerváltás gazdaságpolitikája pragmatizmus helyett dogmákon és ideoló gián alapult, hiszen a Valutaalap diktálta gazdaságpolitika monetarista-neoliberális ideológiát tükrözött; - a tájékozatlan nagyközönséget könnyű volt a tájékozatlan politikusoknak és a tájékozatlan sajtónak meggyőzni arról, hogy mindaz a borzalom, ami itt történik, a gazdasági átállás elkerülhetetlen következménye.
Parancsgazdaságról piacgazdaságra való áttérés a történelem során előzőleg még sohasem volt. A magyar gazdaság vezetőinek tehát olyasvalamit kellett végrehajtani, amire precedens, recept nem volt. Ezt sohasem szabad elfelejteni. De ezeknek a vezetőknek olyan rendszerre kellett átállítani a magyar gazdaságot, amit igazából nem is ismertek. A Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen ugyanis, ahol közgazdászi diplomájukat szerezték, csak azt tanulhatták meg egy vaskos könyvből (Szerzői kollektíva: A kapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth Könyv kiadó, 1978, 964 o.), hogy a piacgazdas ág („kapital izmus" ), miért rossz, és miért van menthetetlenül pusztulásra ítélve. Többen közülük hozzájutottak nyugati könyvekhez, és ezekből tanulmányozták - szinte titokban - a piacgazdaságot. Ez azonban nem pótolta sem az ötéves egyetemi tanulmányokat, sem a piacgazdasági 9
1. A hazai környezet
gyakorlatot és a piacgazdasági tapasztalatot. Piacgazdasági ismereteik tehát ugyancsak hiányosak voltak, amint az e könyvből a továbbiakban majd kitűnik. Ez eddig érthető, ez természetes. Nem is lett volna baj belőle, ha fogyatékosságuk tudatában külföldi szakértőket alkalmaznak tanácsadóként. Ezt tették a közel-keleti arab kőolajtermelő országok, amikor az első olajárrobbanás után külföldi pénzügyi szakértőket alkalmaztak a beözönlő petrodollár-milliárdok kezelésére és jövedelmező befektetésére, mert ehhez sem hozzáértésük, sem tapasztalatuk nem volt. A világ hamarosan tisztelettel vegyes csodálattal figyelte az ezekben az országokban kialakuló pénzkezelési technikát.
A magyar gazdaság vezetői ehelyett a Nemzetközi Valutaalaphoz fordultak. Ezt tekintették a piacgazdasági ismeretek letéteményesének, és ennek a „tanácsait" követték. A magyar gazdaságot 1998 márciusáig a Nemzetközi Valutaalap irányította. Ez dolgozta ki, egyre jobban belemenve a részletekbe, az ország gazdaságpolitikáját. Kérdés, hogy lehet, hogy a magyar gazdaság vezetői ehhez a politikához még azután is évekig ragaszkodtak, amikor - 1991-től kezdve - nyilvánvalóvá vált, hogy e politika nem helyes, hiszen soha nem látott gazdasági visszaesést, munkanélküliséget és tartós inflációt eredményez? Ennek egyik oka nyilván az a Kornai professzor nyomán elterjedt meggyőződés volt, hogy a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés elkerülhetetlenül gazdasági visszaeséssel jár (bár ezt közben a kínai gazdaságnak a piacgazdaságra való fokozatos áttérése megkérdőjelezte, lásd a 16. fejezetet). A Valutaalap által diktált hibás gazdaságpolitikához való ragaszkodásnak valószínűleg a szocializmusból örökölt, valamint a sajátosan magyar mentalitás kombinációja volt az oka.
A SZOCIALIZMUS ÖRÖKSÉGE A szocializmus korszakában Moszkva volt az a fórum, amely politikai és gazdasági kérdésekben a végső szót kimondta. Moszkva „tanácsa" végleges és megkérdőjelezhetetlen volt. A rendszerváltás után az ország új vezetői gazdasági kérdésekben a Nemzetközi Valutaalapra ruházták át a végső és megfellebbezhetetlen döntéshozó szerepét. Most ennek a „tanácsai", előírásai lettek megkérdőjelezhetetlenek. „Ez a Valutaalap kívánsága", „ezt a Valutalap jóváhagyta"- végső érv volt. Ha figyelembe vesszük, hogy a tekintélytisztelettel a piacgazdasági szakértelem hiánya párosult, akkor megértjük, hogy a Valutaalapnak nem voltak Magyarországon szakmailag egyenrangú tárgyalópartnerei, sem olyanok, akik a Valutaalap utasításait lényegileg (és nem csak fokozatilag) megpróbálták volna megkérdőjelezni. Neodogmatizmus. A szocialista (marxista) gazdaságtan dogmákon alapszik. Ezeknek nagy részét Marx, kis részét Lenin, harmadik részét a szovjet közgazdászok nyilatkoztatták ki. Az a közgazdász, aki a szocializmusban karriert akart csinálni, illetve meg akarta tartani pozícióját, annak ezeket a dogmákat el kellett fogadnia, és a gazdaságpolitikában ezekből kellett kiindulnia. - A szocialista tervgazdaság a világ legfejlettebb gazdasági berendezkedése. - A kapitalizmus pusztulásra van ítélve. - A kapitalizmusban feltartóztathatatlanul folyik a munkásosztály elszegényedése. Tekintélytisztelet.
10
A szocializmus öröksége
- A szocializmusban megvalósul a „mindenki a képességei szerint, mindenkinek a teljesítménye szerint" elve. A kommunizmusban megvalósul a „mindenki a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint" elve. És így tovább. Mivel a gazdasági gondolkodás dogmákra volt beállítva, a rendszerváltás után a szocialista dogmák helyét új dogmák vették át, melyeket éppúgy nem kérdőjeleztek meg, mint annak idején a szocialista dogmákat. Az ország gazdaságának irányítói és az őket tanácsokkal ellátó közgazdászok meg sem próbálták őket a tényekkel összevetni vagy számokkal ellenőrizni. - „A magyar áruk minősége olyan rossz, hogy nem versenyképesek nyugaton." (A számok azt bizonyították, hogy versenyképesek, ha elég olcsón adják őket.) - „A piacgazdaságra való áttérés elkerülhetetlenül átmeneti gazdasági válsággal jár." (Hogy ennek a kínai tapasztalat ellentmondott, hogy már 1990-1991-ben nagyarányú visszaesés következett be, holott akkor a tulajdonviszonyok átalakítása, valamint a gazdaság szerkezeti átalakítása még meg sem kezdődött, az a dogma érvényességét nem érintette.) - „Csak nyugati segítséggel tudjuk újjáépíteni az országot." (Ez akkor is dogma volt, amikor nagyarányú volt a nettó erőforrás-kiáramlás, tehát amikor Magyarország „segélyezte" évi másfél milliárd dollárral a Nyugatot.) - „Tőke szegény ország vagy unk, csak a külföldi tőke segíthet rajtunk. " (Amikor valóban volt nagyarányú nettó tőke- és forrásbeáramlás, akkor azt, mint látni fogjuk, a Magyar Nemzeti Bank sterilizálta.) - „Katasztrofális következményekkel járna, ha adósságkönnyítést kérnénk. Súlyos helyzetbe kerültek azok az országok, amelyek nem fizetik az adósságszolgálatot." (Értsd: az eredeti szerződések szerint. Az ennek homlokegyenest ellentmondó statisztikai felmérés eredményét lásd a külföldi adósságproblémáról szóló fejezetben.) - „Ha nem folytat nánk restriktív politikát, elszabadu lna az infláció. " (A magyarországi infláció akkor olyan természetű volt, amely ellen a restriktív politika nem volt hatékony, lásd az inflációról szóló fejezetet.) És így tovább. Ha valamely gazdaságpolitika dogmákból indul ki, az természetesen nem lehet pragmatikus. Dogma volt, hogy a liberális-monetarista gazdaságpolitika a jó (mert ezt „tanácsolja" a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Újjáépítési és Gazdaságfejlesztési Bank, ezt alkalmazza az Európai Unió stb.). Így, ha gazdaságpolitikai feladatok adódtak, gazdasági problémák merültek fel, akkor nem az volt az előítélettől mentes kérdés: „Melyik módszer a legalkalmasabb a feladat vagy probléma megoldására?" Eleve a liberális-monetarista szemlélettel összhangban lévő módszert alkalmazták. Sokszor és keményen bíráljuk ebben a könyvben a liberális-monetarista gazdaságpolitikát. Sosem állítjuk azonban, hogy ez a politika önmagában rossz. Ellenkezőleg, a következő fejezetben hangsúlyozzuk, hogy kiválóan alkalmas az infláció megfékezésére az olyan fejlett piacgazdaságban, ahol az inflációt kereslet-előrefutás okozza. Baj csak akkor származik belőle, ha általános gyógyírként alkalmazzák, és mindenféle gazdasági feladatot és problémát monetarizmussal akarnak orvosolni, no meg akkor is, ha az inflá11
1. A hazai környezet ciót monetarista politikával kezelik az olyan gazdaságban, ahol azt nem kereslet-előrefutás okozza, s amely - fejletlen piacgazdaság lévén - monetarista impulzusokra nem reagál, vagy nem úgy reagál, mint a fejlett piacgazdaság.
Közvetlenül a szocialista hatalomátvétel után gazdasági (és egyéb) pozíciók betöltésénél a Párthoz való lojalitás volt az elsődleges szempont. Szakértelemre legfeljebb csak a Tervhivatalban és a Központi Bizottság gazdaságpolitikai szakosztályában volt szükség. A szakértelem minden más poszton másodlagos szempont volt - még a miniszt ériumok vagy a Nemzeti Bank élén is hisz itt is csupán az utasításokat kellett pontosan végrehajtani. Később fokozatosan előtérbe került a szakértelem. A párttagság és a politikai megbízhatóság azonban egészen a rendszerváltásig elengedhetetlen volt vezető pozíció betöltéséhez. Ez a szemlélet jó néhány évig érvényesült a rendszerváltás után is. A piacgazdasági szakértelem amúgy is hiánycikk volt. Így igen sokszor valamelyik koalíciós párthoz, elsősorban a koalíció vezető pártjához való feltétlen hűség volt az elsődleges szempont nagy szaktudást igénylő gazdasági vezető pozíciók betöltésénél. Emiatt több olyan jeles magyar közgazdász nem került vezető pozícióba, aki külföldi tanulmányai és/vagy tapasztalata alapján jól ismerte a piacgazdaságot. (No meg talán azért is, mert ezek rendszerint pragmatikusan gondolkodtak, s nem fogadták el az uralkodó dogmarendszert.) A gazdaságpolitikai értekezések színvonala. A szocializmusból itt felejtett tekintélytiszteletnek, az új dogmarendszernek és a vele járó tabuknak, valamint a piacgazdasági szakértelemhiánynak több érdekes következménye volt. Az egyik a gazdaságpolitikai értekezések stílusa és szerkezete. A szocializmusban nem volt szükség arra, hogy adatokkal bebizonyítsák: valamely politika, valamely intézkedés a gyakorlatban nem vált be, mert a válasz úgyis az lett volna, hogy a végrehajtásban volt a hiba. Arra sem volt szükség, hogy jól megindokolt előrevetítésekkel vagy érzékenységi elemzéssel próbáljanak alátámasztani valamely gazdaságpolitikai javaslatot. A tényeken, számadatokon alapuló gazdasági, gazdaságpolitikai elemzés szinte ismeretlen volt, mert nem volt rá szükség. Azt kellett bebizonyítani, hogy a kifogásolt politika ellentétben áll, a javasolt politika összhangban van a szocialista gazdasági ideológiával. Aki ezt be tudta bizonyítani, annak igaza volt, annak a javaslatát valószínűleg megfogadta a Párt. Így a gazdaságpolitikai tanulmányok ideológiai eszmefuttatások voltak, hemzsegtek a marxizmus kútfőiből merített, az író nézeteit alátámasztó idézetekkel. Ez így folytatódott a rendszerváltás után is. A gazdaságpolitikai cikkek, tanulmányok többsége ideológiai eszmefuttatás volt, tele az új tekintélyekre és az új dogmákra való hivatkozással. Ritka volt az olyan cikk vagy tanulmány, amely előítéletektől mentesen, pragmatikusan érvelt tények és számok alapján. S amelyik netalán ilyen megközelítést alkalmazott, az rendszerint légüres térben puffant, visszhangja nem volt, figyelemre nem méltatták, mert sem a szakma, sem a nagyközönség nem volt felkészülve a befogadására. Ez a későbbiek folyamán valamelyest enyhült, de lényegében még a kétezres évek elején is így van. Politikai lojalitás.
12
A szocializmus öröksége
Főként az elmondottak az okai annak, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta úgyszólván nincs nyilvános gazdaságpolitikai vita. Az újságok, folyóiratok gazdasági rovatvezetőinek piacgazdasági ismeretei legtöbbször meglehetősen behatároltak. Így a lapok az árral úsznak. Közlik a gazdaság vezetőinek cikkeit, megnyilatkozásait, valamint mindazokét, akik a meghonosult dogmarendszer alapján érvelnek, és tiszteletben tartják a gazdasági tabukat. De nem kockáztatják se lapjuk hírnevét, se saját pozíciójukat az attól eltérő, az árral szembeni vélemények kinyomtatásával. Így Magyarországon a sajtó elvileg és az alkotmány értelmében szabad, gyakorlatilag azonban nem kapnak helyet a gazdaságpolitikai ellenvélemények. S ha netalán mégis megjelenik egy-egy cikk, annak nincs visszhang ja. A gazdaság vezetői nem reagálnak rá, részint mert nincsenek felkészülve a tényeken és számokon alapuló pragmatikus érvelésre, részint pedig talán azért - ez is a szocial izmus hagy atéka mert méltóságon alulinak tartják, hogy leszálljanak a vitaarénába. (A nyugati demokráciákban az ilyesmire haladéktalanul válaszol a minisztérium vagy a kormányzati szerv tájékoztató irodája. Ott a miniszterek már kita pasztalták, hogy a közvéleményre célszerű nemcsak a választások előtt, de két választás között is folyamatosan odafigyelni.) Gazdasági programok. A szocializmus érdekes hagyatéka volt a rendszerváltás utáni gazdasági programok stílusa és nyelvezete. Ha valakinek a szocializmusban valamiféle gazdaságpolitikai elgondolása volt, elsősorban a Pártot kellett meggyőznie arról, hogy mit kellene csinálni. A „hogyan" nem volt kérdéses, hiszen egyetlen gazdaságpolitikai eszköz volt: az utasítás. Ez a megközelítés még sok évig folytatódott a rendszerváltás után is. A kormány gazdaságpolitikai programjai, például az úgynevezett Kupa-program vagy a Bokros-féle Középtávú gazdasági stratégia főként arról szóltak, hogy mit kell csinálni. A „hogyan"-ról kevés szó esett, talán azért, mert ezt a szerzők maguk sem tudták. Még inkább állt ez a pártok választási gazdasági programjaira, amelyekben hemzsegett a „kell" ige - az egyikben e sorok írója harmi ncegy oldalon több mint ötszázat számolt meg de ugyancsak szűkszavú an tájékoztatták a választókat arról, hogy pártjuk hogyan akarja megvalósítani azt, amit meg kellene valósítani. Egy piacgazdaságú demokráciában a gazdasági program nem arról szól, hogy mit kell csinálni, hanem arról, hogy a párt, ha hatalomra kerül, mit fog csinálni és ho gyan. Az operatív ige tehát a „fog", és a fő kérdés az, hogy „hogyan". A nagyközönség tájékozatlansága. Ha a gazdaság vezetőinek, az újságok gazdasági rovatvezetőinek hiányoznak a piacgazdasági ismeretei, akkor nem csoda, ha a nagyközönség számára a vadonatúj piacgazdasági gazdaságpolitika érthetetlen, ködös fogalom. A nyugati országok közönsége a tömegtájékoztatási eszközökből szakszerű tájékoztatást kap a gazdaság helyzetéről és a gazdaságpolitikai intézkedésekről. Ez utóbbiakról a lapok hasábjain, televíziós kerekasztal-beszélgetések során nyíltszíni viták folynak, amelyek nemcsak a részletekkel nem értenek egyet, de a politika vagy intézkedés egészét is megkérdőjelezik. Így az, aki nyugaton rendszeresen elolvassa az újságot, televíziót néz, rádiót hallgat, 20-25 éves korára minden előtanulmány nélkül fogalmat alkothat magának arról, hogy a gazdaság hogyan működik. Tudja, hogy ha a nemzeti bank megemeli a kamatlábat, akkor az azt jelenti, hogy A gazdaságpolitikai vita hiánya.
13
1. A hazai környezet
megdrágulnak a jelzáloghitelek - tehát megdrágul az ingatlan, megdrágulnak a személyes hitelek -, vagyis a tartós fogyasztási cikkek. Ha a költségvetési tervezet többletet irányoz elő, akkor tudja, hogy a gazdaságpolitika restriktívvé, visszafogóvá vált. Ha a kormány azt mondja, nem kér adósságkönnyítést, akkor tudja, hogy ennek ára az életszínvonal emelkedésének lelassulása vagy éppenséggel a csökkenése és így tovább. Az Országgyűlés tájékozatlansága. Az Országgyűlés híven tükrözi a nagyközönség ez irányú „felkészültségét". De nemcsak a költségvetésről, hanem általában a gazdasági kérdésekről folyó viták is alacsony színvonalúak (nyugati mértékkel mérve) még a szakbizottságokban is. A plenáris üléseken pedig teljes unalomba fulladnak. A képviselők túlnyomó többsége csak szavazáskor jelenik meg az ülésteremben azért, hogy úgy szavazzon, ahogy pártja előírja. 1999 elején az Országgyűlés plenáris ülésen tárgyalta a Magyar Nemzeti Bank tevékenységét. Szó volt többek között a költségvetésnek az MNB-vel szemben fennálló, mintegy 2000 milliárdnyi kamatmentes és lejárat nélküli adósságának lejáratos, kamatozó adóssággá való átváltoztatásáról, amely 1999-ben közel 600 milliárddal növelte a költségvetés terheit (174 milliárd kamat, 400 milliárd tőketörlesztés). Ez húsba és velő be maró probléma, hisz részben ennek a „kigazdálkodása" céljából kellett szigorú takarékossági intézkedéseket foganatosítani az oktatás, egészségvédelem, szociális ellátás, nyugdíjak folyósítása terén. A 386 képviselő közül 12 ült a teremben.
SAJÁTOS MAGYAR TULAJDONSÁGOK Szólni kell még négy sajátosan magyar tulajdonságról, amelyek nem a szocializmus következményei, hisz már a szocializmus előtt is jellemzőek voltak a magyar gondolkodásmódra. Az első az illúziókergetés - főként a nyugat magatartását illetően. - „A nemzetközi tőkepiac értékeli, hogy Magyarország mindig pontosan kifizette az adósságát." Mint a külsőadósság-politikáról szóló fejezetben látni fogjuk, semmivel sem értékeli Magyarországot többre, mint Lengyelországot, amelyik nem fizette ki. - „Méltányolni kellene az eddig hozott áldozatokat" - mondja a főcím. Az alatta lévő cikk arról szól, hogy a külföldnek értékelni kellene azokat az áldozatokat, amelyeket Magyarország eddig az adósságszolgálat teljesítése érdekében hozott. (Netalán azt is értékelnie kellene, hogy Magyarország „ezer évig a Nyugat védőbástyája volt"?) - „Csak nyugati segítséggel tud juk újjáépíteni az országot " - lásd fent. - „A Nyuga t megsegít minket", „a Nyugat megvéd minket", „a Nyug at nem fog ja tűrni"... „Az nem lehet, hogy annyi szív"... stb. Mindez említést érdemel egy magyar közönségnek szóló gazdaságpolitikáról szóló könyvben. Magyarország gazdaságpolitikája ugyanis nemritkán efféle illúziókon alapszik. A nemzeti önérdek nem érvényesül. Illúziók érvényesülnek a magyar gazdaságpolitikában, ugyanakkor az önérdek még nem érvényesül eléggé. Amikor arról volt szó, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) támaszpontot létesít MaIllúziókergetés.
14
Sajátos magyar tulajdonságok
gyarországon, a kormány nem azt latolgatta, érdeke-e ez Magyarországnak, hanem azzal szerezte meg az Országgyűlés belegyezését, hogy ez olyan gesztus, amelyet az Észak-atlanti Szövetség majd „értékelni fog". Amikor a nagyhatalmak elrendelik az ENSZ közvetítésével, Jugoszlávia szomszédai terhére - a kereskedelem beszüntetését ezzel az országgal, Magyarország együttműködik. Fel sem veti a kérdést, hogy a gazdasági rendszerváltással küszködő országot esetleg kárpótolni kellene az ebből származó anyagi veszteségekért. A kormány sohasem mérte fel, milyen gazdasági előnyei és hátrányai származnak Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásból stb., stb. Az eszköz a cél. Az utóbbi jó példa arra, hogy a magyar gazdaságpolitika gyakran összetéveszti a célt az eszközökkel. Az Európai Unióhoz való csatlakozás más országok számára azért jó, mert felgyorsítja a gazdaság növekedését. Magyarország számára a csatlakozás önmagáért jó. A termelőszövetkezeteket fel kell számolni (mert azokat a kommunisták hozták létre?), függetlenül attól, hogy életképesek-e, hatékonyan gazdálkodnak-e. A volt szocialista országokkal folytatott kereskedelem ben át kell térni a világpiaci dolláráron történő elszámolásra, mert az így piackonform, tehát jó. Az oroszok nyilván meg voltak rökönyödve eme magyar javaslat hallatára, hiszen az addig érvényes elszámolási rendszer értelmében anyagi támogatás ban részesítették volt csatlósaikat. És így tovább. Az alapos munka hiánya. Végül, negyedsorban, a magyarok ugyan hihetetlenül találékonyak és mesterei a rögtönzésnek, ugyanakkor azonban hiányzik belőlük az érdeklődés és a türelem a minden részletre kiterjedő alapos munka iránt. A gazdaság politikai értekezések gyakran nincsenek jól megalapozva, mert írójuknak nincs türelme a kutatómunkához, az adatbázis összeállításához, a számítások elvégzéséhez. Az értekezésekben, a gazdasági vezetők nyilatkozataiban tárgyi tévedések, hibás számadatok vannak. Magyarországon ez nem fontos. Kicsinyesség a szerzőnek vagy nyilatkozónak az ilyesmit felróni. Nyugaton, ahova az ország fel akar zárkózni, egyetlen tárgyi tévedés, egyetlen pontatlan adat miatt hitelét veszti egy tanulmány, és mellékvágányra sodródhat egy politikai karrier. Tegyük hozzá, hogy a részletekbe menő alaposság hiánya, a pontatlanság, a tényeken, adatokon, számokon, gondos előtanulmányokon alapuló érvelés hiánya rontja a magyar fél tárgyalási pozícióját nemcsak a nemzetközi gazdasági és pénzügyi intézményekkel folytatott megbeszélései során, hanem általában, bármiféle nemzetközi megbeszélésen. * * *
Ezért irányíthatta a Valutaalap és a Világbank Magyarországon a parancsgazdaságról piacgazdaságra való átalakulást. Ilyen volt az a „közeg", amelyben irányította. Az átállást olyanok irányították, akik a parancsgazdaságot nem ismerték, és olyanok hajtották végre, akik a piacgazdaságot nem ismerték.
15
2. MONETARIZMUS ÉS NEOLIBERALIZMUS
A monetarizmus közgazdasági tételrendszer, amely a nyolcvanas évek eleje óta a legújabb időkig uralta a közgazdasági gondolkodást, valamint a legtöbb ország gazdaságpolitikáját. Lényegileg módszer olyan infláció megszüntetésére, amely azért keletkezett, mert a nemzeti bank túl gyorsan növelte a gazdaságnak nyújtott hiteleket (és ezáltal a pénzmennyiséget). Ezt gyakran a kormány is súlyosbítja azáltal, hogy a költségvetési hiányt részben külföldi kölcsönökből finanszírozza. Ilyenkor a forgalomban lévő pénzmennyiség, és ezáltal az áruk iránti kereslet gyorsabban nő, mint a megtermelt áruk mennyisége. Az ilyen „kereslet-előrefutás" által okozott inflációt kereslet-visszafogással kell orvosolni: szigorú hitelpolitikával és szigorú költségvetési politikával. A monetarista gazdaságpolitika valóban hatékonynak bizonyult a kereslet-előre futás által okozott infláció megfékezésére. A bökkenő csak az, hogy nem minden ár szintemelkedés infláció, és nem minden infláció kereslet-előrefutás által okozott infláció. Ha ilyen esetekben monetarista módszereket alkalmaz a kormányzat, akkor azzal több kárt okoz, mint hasznot, az árszintemelkedést/inflációt nem csökkenti. Másrészt az inflációt főként azért kell megfékezni, mert visszafogja a gazdaság növekedését. A monetarista gazdaságpolitika megfékezi ugyan az inflációt, de visszafogja a gazdaság növekedését. Netalán olyan gyógyír, amely elpusztítja ugyan a kóroko zót, hogy aztán ugyanazt a kórt ő maga terjessze? Ezért, és egyéb fogyatékosságai miatt a monetarista gazdaságpolitikát az utóbbi években egyre több bírálat éri. A monetarizmus rendszerint neoliberalizmussal párosul. A XVIII. század végi és a XIX. század eleji liberalizmushoz nyúl vissza (neo=új). Lényege, hogy a piaci kereslet és kínálat akadálytalan egymásra hatása teremti meg a leghatékonyabb gazdaságot, és így a legnagyobb jólétet. A piac önszabályozó mechanizmusába való mindennemű beavatkozás káros. Az állam tehát vonuljon ki a gazdaságból, így például az oktatás, egészség- és családvédelem, szociális ellátás, kultúra, tudomány, sport finanszírozásából. Minden úgy van a legjobban, ahogy azt a piac„ láthatatlan keze" elrendezi. Amit a piac nem hoz létre, arra nincs is szükség. Borzalmas állapotok keletkeztek jó kétszáz évvel ezelőtt, amikor ez az irányzat uralta az európai és amerikai közgazdasági gondolkodást. És ez a gazdaságfilozófia siralmas szociális állapotokat teremi ma is az Egyesült Államokban. Ez azonban mit sem gátolja az amerikai kormányt abban, hogy az általa irányított nemzetközi szervezetek segítségével ezt erőltesse rá a világ többi országára.
17
2.
Monetarizmus és neoliberalizmus
TÖRTÉNELMI VISSZAPILLANTÁS A KLASSZIKUSOK ÉS MARX A skót Adam Smith (1723-1790), akit sokan a közgazdaságtan - vagy ha úgy tetszik, a közgazdaság-tudomány - megalapítójának tartanak, azt írta, a piacon mindenki saját hasznát, méghozzá maximális hasznát keresi úgy, hogy a lehető legtöbb áru eladásával növeli piaci részesedését. Ezt azzal próbálja elérni, hogy csökkenti árait, javítja a minőséget. Ez a híres smithi „láthatatlan kéz", amely úgy intézi a dolgokat, hogy az egyéni nyerészkedési vágyból, kapzsiságból közjó, vagyis olcsó, bőséges és jó minőségű árumennyiség származzék. Az elmélet más szóval azt jelenti, hogy a piaci verseny a lehető legnagyobb jólétet teremti, feltéve, hogy a „láthatatlan kéz" munkáját emberi beavatkozás nem gátolja. Vagyis a verseny legyen teljesen szabad minden piacon. A termelők ne szövetkezzenek az árak rögzítésére, se a munkások magasabb bérek kiharcolására, és a kormány se módosítsa a piaci verseny tisztaságát adókkal, vámokkal, behozatali tilalmakkal, valamint a gazdaságba való egyéb beavatkozással. „Laissez faire, laissez passer", hagyjátok, hogy (a piac szereplői) csinálják (a dolgukat), hagyjátok, hogy (az áruk szabadon) áramoljanak (egyik helyről a másikra) - ez volt a klasszikus közgazdászok jelszava, mely főként a kormánynak szólt. A kormány, először az angol kormány, majd nyomában a többi iparosodó nyugateurópai ország kormánya ezt meg is szívlelte, hiszen ekkor, az ipari forradalom ide jén, a kormány már nemcsak a földbirtokos arisztokrácia, hanem egyre inkább a kialakuló, feltörekvő ipari és pénzarisztokrácia kormánya volt, mert a munkások és parasztok túlnyomó többségének nem volt szavazati joga. A kormány nemcsak kivonult a gazdaságból, de megtiltott mindennemű szövetkezést és összebeszélést - a munkaadóknak éppúgy, mint a munkásoknak. Ez természetesen a munkaadóknak kedvezett. Ahhoz, hogy a munkások szövetkezése eredményes legyen, sok munkásnak kellett szövetkeznie, ami látható, felderíthető és elfojtható volt. A munkaadók szövetkezése, összebeszélése nem volt sem látható, sem felderíthető. Ezek sokkal kevesebben voltak, levélben érintkezhettek egymással, együtt ebédeltek, találkoztak a klubokban. Ugyanakkor a XVIII. század utolsó, a XIX. század első évtizedeiben az ipari munkaerő-kínálat óriási mértékben megnövekedett. A jobbágyság felszabadítása, a mezőgazdasági termékekre kivetett vámok leszállítása vagy eltörlése, és (Angliában) a közösségi legelőknek a földesurak által való kisajátítása hatalmas, föld nélküli agrárproletariátust teremtett, amely a városokba áramlott, és az iparban próbált elhelyezkedni. A munkaerő kínálata tehát messze felülmúlta a munkaerő-keresletet. Mindennek eredménye az ipari munkásság oly mértékű elnyomorodása volt Nyugat-Eu rópában , amelyről máig is borzalom mal írnak a szocio lóguso k: napi 14-1 6 órás munkaidő éhbérért, gyermekmunka, nyomornegyedek, tömegszállások, elégtelen táplálkozásból származó betegségek, asszonyok, akik a gép mellett szültek gyermeket... 18
Történelmi
visszapillantás
Malthus (1766-1834) pedig bebizonyította - nem azt, hogy ez így van rendjén, hanem azt, hogy ez törvényszerű. Ha a munkások több bért kapnak, mint amennyi éppen arra elég, hogy életben maradjanak, akkor elkezdenek szaporodni. Ezzel megnő a munkaerő-kínálat, amely a béreket ismét az éhbér szintjére szorítja vissza. (E vaslogikájú tétel miatt nevezték közel egy évszázadig „lehangoló tudománynak" a közgazdaság-tudományt.) Malthusnak, az anglikán lelkésznek, s nyomában a többi klasszikus közgazdásznak egyetlen javaslata volt a munkásság elnyomorodásának az elkerülésére: a munkásság nemi önmegtartóztatása. Ez meglehetősen elméleti tanács volt egy olyan népréteg számára, amelynek a nemi élet volt az egyetlen hozzáférhető (ingyenes!) szórakozása. A marxi lázadás gyökeres volt és radikális. Marx szerint csak a munka termel értéket. Ha a munka gépek, tehát tőkejavak segítségével termel több értéket, akkor ezt a többletet is munka termeli, hisz a gép nem más, mint gép formájában megtestesült, felhalmozódott korábbi munka. A megtermelt érték tehát teljes egészében a munkást illeti. Ha a tőkejószág tulajdonosa ebből valamit elvesz, az kizsákmányolás. Hogy ez ne történhessen meg, a tőkejavakat állami tulajdonba kell venni. Marx kortársa, később ellenfele, a francia Proudhon még ennél is tovább ment, mert a magántulajdon teljes eltörlését követelte. („A magántulajdon lopás.") A tőkét semmilyen javadalmazás sem illeti meg, hisz önmagában nem produktív, produktivitása a benne testet öltött munka produktivitása. A finánctőkét a tőkejavak tulajdonosának, az immár egyetlen vállalkozónak, az államnak kell a vállalatok rendelkezésére bocsátani, természetesen ingyen. Marx követői, főként a szovjet közgazdászok, a XX. század harmincas éveitől kezdve végigmentek azon a logikai úton, amelyen Marx elindult. Eltörölték a piacgazdaságot, és megalapozták a - hivatalosan „tervgazdaságnak" hívott - parancsgazdaságot. Az állam - és nem a piaci kereslet és kínálat - dönti el, hogy miből, hol, mennyit termeljenek és azt mennyiért adják tovább; ki, hol, mit dolgozzon és menynyiért; hová irányuljon az ingyenes finánctőke; és így tovább. A polgári közgazdászok Marx fellépése után még több mint hetven évig folytatták utóvédharcukat a laissez faire megmentésére. Ez alatt az idő alatt a munkásság politikai súlya megnőtt, a munkáspártok a legtöbb nyugat-európai országban bekerültek a parlamentbe, s következésképpen a kormányok fogékonnyá váltak a laissez faire- től eltérő gazdaságpolitikai nézetek befogadására. Ez utóbbit elősegítette két hosszan tartó és súlyos gazdasági válság (1885-1899, 1929-1934), melyek meggyőzték a világot arról, hogy a klasszikusok által olyannyira értékelt és ajánlott laissez faire nemcsak a munkások számára nem teremt optimális állapotokat, de időnként a tőkejavak tulajdonosai, sőt az egész társadalom számára sem.
KEYNES Ekkor lépett színre Keynes (John Maynard, 1883-1946), aki korszakalkotó munkájában, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete (1936), elméletileg is alátámasztotta azt, ami akkorra az Egyesült Államokban és Németországban már gyakorlattá vált. Vagyis: a kormány feladata, hogy kiadásai növelésével mesterségesen növelje a keresletet és kimozdítsa a gazdaságot a depresszióból. Ha 19
2.
Monetarizmus és neoliberalizmus
kell, a megnövekedett költségvetési kiadásokat a nemzeti banktól felvett kölcsönökkel, tehát a bankópréssel kell finanszírozni. Addig ugyanis a pénzszaporításnak nem lesz inflációs következménye, amíg a gazdaságban alacsony a kapacitáskihasználás. A pénzszaporítás csak a teljes kapacitáskihasználás megközelítésekor gerjeszt inflációt. Keynes elmélete már a II. világháború kitörése előtt a gazdaságpolitika credójává vált úgyszólván valamennyi fejlett országban, a háború után pedig a hetvenes évek közepéig uralta a közgazdasági gondolkodást. Elfogadott tétellé vált, hogy a kormánynak a gazdaságba való beavatkozása nemcsak kívánatos, de kötelesség is. A kormány elsődlegesen felelős a gazdaságért. A kormány feladata már nem korlátozódott arra, hogy mesterséges keresletet teremtve kiemelje a gazdaságot a válságból vagy recesszióból, hanem feladatává vált a kereslet szinte napról napra való szabályozása. Akkor - a második világháborút követő két évtizedben - alakult ki a keresletszabályozásnak máig is használt eszköztára, amelyet a Bevezetésben már megemlítettünk. A gondos kormánynak nincs szüksége erélyes, drasztikus lépésekre, ez volt az általánosan elfogadott tétel. A kormányokban vezető szerepet kaptak a pénzügyminiszterek, helyenként a gazdasági miniszter. Ezek szinte napról napra figyelték a gazdasági mutatókat, melyeknek naprakészsége a statisztikai szolgálatok fontos feladatává vált. A világ közel harminc évig abban az illúzióban élt, hogy mindent tud a gazdaságról, s azt a hozzáértő immár olyan finom mozdulatokkal tudja irányítani, mint a karmester a szimfonikus zenekart. A hetvenes évek első felében azonban a keynesi világrend összeomlott. Keynes tételrendszere elvesztette érvényességét azért, amiért a legtöbb divatos közgazdasági irányzat előbb-utóbb elveszti: megváltoztak a körülmények, és megváltozott a gazdaság szereplőinek magatartása. A körülmények változását illetően érdemes megemlíteni a II. világháború utolsó éveiben létrehozott és rögzített árfolyamokon alapuló nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlását, valamint a lebegőárfolyam-rendszer elterjedését 1971 augusztusa után. Ez egyszeriben lelassította a világkereskedelem növekedését, amely a háború utáni évtizedekben a gazdasági növekedés motorja volt. Lebegő árfolyam: amikor az árfolyamot kormányzati beavatkozás nélkül a deviza iránti kereslet és kínálat egymásra hatása alakítja, mint a kukorica vagy a búza árát. Az árfolyam tehát szabadon „lebeg", és így akár egyik percről a másikra változhat, mint a kukorica vagy búza tőzsdei árfolyama.
A másik fontos változás a munkásság politikai és - a szakszervezetek hallatlan megerősödése folytán - gazdasági hatalmának igen nagy mérvű megerősödése volt. Ennek az lett a következménye, hogy a szakszervezetek messze a produktivitás növekedését meghaladó béremeléseket tudtak kiharcolni. Ezeket a béremeléseket azután a termelők a fogyasztókra hárították áremelés formájában. Az áremeléseket pedig a kormány a pénzmennyiség hasonló arányú növelésével „finanszírozta". Ez volt az úgynevezett „költség hajtotta" infláció, amelyről az ötvenes-hatvanas években sok szó esett a gazdasági szakirodalomban.
20
A monetarizmus lényege
és fogyatékosságai
A szakszervezetek a termelés stagnálása vagy éppenséggel visszaesése esetén is ki tudták harcolni a termelékenység növekedését meghaladó béremeléseket, a termelők pedig meg sem próbálták az ilyen béremeléseket a hatékonyság növelésével, költségcsökkentéssel ellensúlyozni, hanem azonnal emelték az áraikat, tudván, hogy a kormány úgyis finanszírozni fog. S a kormány finanszírozott is. Tette ezt nemcsak a szocialista vagy munkáspárti, hanem a polgári rétegekre támaszkodó kormány is, hisz munkásszavazatokra ennek is szüksége volt. Amikor a munkások, akik - mond juk - 3%-os reálbér-növekedést akartak, és az előző év 7%-os inflációjának tapasztalata alapján 10%-os béremelést harcoltak ki, azt látták, hogy az árak 10%-kal emelkedtek és reálkeresetük nem változott, a következő évben már az infláció felgyorsulását is belekalkulálták bérkövetelésükbe, s - mondjuk - 16%-os béremelést harcoltak ki. Ez volt a bér-ár spirál, amely már a hatvanas években kezdődött, a hetvenes években pedig állandó jelenséggé vált. Az infláció gyorsult, mialatt a termelés csökkent vagy stagnált. Ez volt a hírhedt „stagfláció" korszaka. Más szóval: a gazdaság nem úgy „viselkedett", mint ahogy Keynes szerint viselkednie kellett volna, s a keynesi „recept" nem hatott többé.
A MONETARIZMUS LÉNYEGE ÉS FOGYATÉKOSSÁGAI A keynesi tanokon felcseperedett kormányok tehetetlenül álltak a stagflációval szemben. Így örömmel nyúltak vissza Milton Friedmannak, a chicagói egyetem professzorának már vagy 15 évvel korábban, 1962-ben meghirdetett tanaihoz. Friedman tanítása a megtestesült evidencia. Leegyszerűsítve a következő példával illusztrálható. Legyen az első időszakban az infláció 5%. A következő időszakban a termelés és a termelékenység változatlan marad, de az árak már az időszak elején 10%-os bérnövekedés miatt 10%-kal megemelkednek. Ha a kormányzat nem finanszírozza a 10%os bér/árnövekedést a pénzmennyiség hasonló arányú növekedésével, akkor a második időszak végére a megtermelt áruk 10%-a eladatlan marad, hisz nem volt elég pénz a megvá sárl ásukr a. A termelők nek tehát engedniük kell 10%-ot az árból, s az engedmény a profitot csökkenti, méghozzá drasztikusan, sőt esetleg az előző évi profitot idei veszteségre változtatja. (Ha az eladási ár 10%-a a tiszta nyereség, akkor 10%-os árengedmény esetén a nyereség zéró.) Költség hajtotta infláció tehát nincs. Az inflációt nem a bérek emelkedése, hanem a béremelést „finanszírozó" pénzmennyiség-emelés okozza. A „monetarizmus" néven ismert gazdaságpolitikai irányzat lényege, hogy az infláció egyetlen lehetséges oka a pénzmennyiségnek a termelés növekedését meghaladó növelése. A forgalom ba kerülő többletpénz növeli a vásárlóerőt, s így a kínálat növekedését meghaladóan növeli a keresletet. Az infláció a fejlett piacgazdaságú országokban mindig kereslet hajtotta infláció, amelyet e pénzmennyiség túlzott növelése okoz. Megoldás: szigorú pénzpolitika. A nemzeti banknak a pénzmennyiséget csak a várható termelésnövekedés arányában szabad növelni. (Friedman főként ezért az egyszerű tételért kapott 1976-ban közgazdasági Nobel-díjat.) 21
2. Monetarizmus és neoliberalizmus
Az ajánlott politika gyakorlatilag azt jelentette, hogy a kormány nem finanszírozza többé a pénzmennyiség növelésével a produktivitás növekedését meghaladó béremeléseket. Ehhez pedig nagy politikai bátorság kellett. Ez megvolt Angliában Margaret Thatcher miniszterelnökben és az Egyesült Államokban Paul Volckerben, az amerikai nemzeti bank, a Federal Reserve 1979-ben kinevezett elnökében. A hetvenes évek végén mindkét ország rátért a monetarista politika szigorú alkalmazására. Az eredmény az infláció látványos és drasztikus csökkenése volt alig hat éven belül (1980-1986): az Egyesült Államokban 13,5%-ról 1,9%-ra, Angliában 18%-ról 3,4%ra. Ennek ára a gazdaság hároméves visszaesése (Egyesült Királyság), valamint a munkanélküliség jelentős növekedése volt. Nemzetközileg a következmény a nemzetközi adósságválság kirobbanása volt 1982-ben. A szigorú pénzpolitika ugyanis a kamatláb addig szinte soha nem látott növekedését jelentette, és az akkor már túladósodott fejlődő országok nem tudták fizetni a 16-18%-os kamatokat, s e válság máig sem múlt még el teljesen. A monetarista politikának az infláció megfékezése terén elért vitathatatlan sikere két élvonalbeli fejlett országban azt eredményezte, hogy e politikát úgyszólván valamennyi fejlett ország és nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézmény - például a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank - magáévá tette, és ez az irányzat uralkodik az Európai Unióban is. A monetarizmus a nyolcvanas évektől a gazdaságpolitikának éppolyan credója, mint volt a keynesianizmus az 1936-ot követő negyven esztendő ben. Az infláció pedig a fejlett ipari országokban 1980 és 1986 között 12,3%-os átlagról 2,6%-ra csökkent, 1998-ban pedig alig 1,4% volt. A monetarizmus fogalma az elmúlt huszonegynéhány év alatt bővült részint Milton Friedman, részint az őt követő és félreértő epigonok hatására. Sokan a jelek szerint úgy vélik, hogy minden inflációt hitel- vagy pénzszaporítással keltett túlkereslet, (szakzsargonban „kereslet-előrefutás") okoz. A Nemzetközi Valutaalap például mindenféle inflációt mindenütt szigorú pénz- és fiskális politikával kezeltet. Hogy ennek Magyarországon milyen katasztrofális következményei voltak, azt az inflációról szóló fejezetben fogjuk látni. A monetaristák elfelejtkeznek arról, hogy az infláció változatlan mennyiségű pénzmennyiség mellett is felgyorsulhat, ha megnövekszik a pénz forgási sebessége. Ha például az egyik évről a másikra az árumennyiség változatlan marad, de egy-egy pénzegység nem - mondjuk - háromszor, hanem négyszer cserél gazdát (ez a forgási sebesség), akkor az árak jelentősen emelkedhetnek annak ellenére, hogy a pénzmennyiség változatlan maradt. A pénzügyi és fiskális szigor tehát nem száz százalékban biztos és hatékony orvosság az infláció mérséklésére. Megfeledkeznek arról is, hogy a kereslet nemcsak azért haladhatja meg a kínálatot, mert a kereslet „előrefut", hanem kivételes esetben azért is, mert a kínálat viszszaesett. Harmadszor a monetaristák jó része, így a Nemzetközi Valutaalap, a jelek szerint azt tartja, hogy a monetarista politika, vagyis a pénzügyi és fiskális szigor az az általános gyógyír , amely nemcsak az inflációt, de a gazdaság minden baját meggyógyít ja, és olyankor is alkalmazzák, amikor a bajt ugyan nem orvosolja, de a termelés
22
A
monetarizmus lényege és fogyatékosságai
visszafogásával óriási károkat okoz. (A hitelellátás mérséklése, netalán csökkentése természetesen gazdasági visszaesést okoz.) Friedman alaptétele csupán egyetlen keynesi tétel érvényességét kérdőjelezte meg. Azt, hogy a keresletnek pénzszaporítás útján való növelése nem gerjeszt inflációt mindaddig, amíg a gazdaságban jelentős kihasználatlan kapacitás létezik, mert a termelők ilyenkor azonnal növelni tudják a kínálatot. Ebből azonban Friedman és követői az egész keynesi tételrendszer érvénytelenségére következtettek. Ma már a monetarizmus gazdasági liberalizmussal párosul. Az állam ne avatkozzon be a gazdaságba! A jóléti államot mindenütt le kell építeni. Az oktatás, az egészségvédelem akkor a leghatékonyabb, ha magánkezekben van. A szociális ellátást, családvédelmet társadalmi szervezetekre és az egyházakra kell bízni. Az állam ne avatkozzon be a gazdaságba szabályozással, tilalmakkal, hanem bízzon mindent a piac önszabályozó képességére! Közel fél évszázados tetszhalál után feltámadt a laissez faire, vagyis a közjó érdekében mindent a legjobban elrendező „láthatatlan kéz "-be vetett hit. Azzal, hogy a liberalizmussal párosult monetarizmus uralkodó gazdaságpolitikai irányzattá vált, nagy lendületet kapott a már sok évtizeddel korábban elkezdődött globalizáció.
23
3. GLOBALIZÁCIÓ
Gazdasági értelemben a globalizáció az áruk, a szolgáltatások, a termelés, a tőke (így a tisztán spekulatív rövid lejáratú finánctőke) szabad áramlása a világban. A globalizáció visszafordíthatatlan és összességében hasznos. Vannak azonban veszélyei is. • A szabadkereskedelem túl korai bevezetése elfojthatja a fejlődő országok zsen ge iparát, s így azok egyszer s mindenkorra megmaradnak „banántermelő" or szágoknak. • A termelés- globalizációja a multinacionális vállalatok segítségével olcsóbbá és jobbá teszi az áruellátást, de hosszú a multinacionális vállalatok „bűnlistája". • Az ellenőrzés nélküli hosszú lejáratú tőkemozgás váltotta ki a nyolcvanas-kilencvenes évek nemzetközi adósságválságát, amely káros hatásaiban felülmúlta a harmincas évek nagy gazdasági válságát. • A tisztán spekulatív finánctőke gátlástalan áramlása súlyos pénzügyi válságok okozója. Egyre több élvonalbeli közgazdász emeli fel szavát a globalizáció szabályozása érdekében. Az Egyesült Államok a legtöbb multinacionális vállalat, a legtöbb nagy nemzetközi bank és befektetési alap anyaországa. Így az amerikai kormány az általa irányított nemzetközi szervezetek segítségével a gátlástalan, szabályozatlan globali zációt, valamint a monetarizmust és a neoliberalizmust terjeszti világszerte. A szabadkereskedelmet a Világkereskedelmi Szervezet, a monetarizmust és a tőke - beleértve a tisztán spekulatív rövid lejáratú finánctőke — szabad áramlását a Nemzetközi Valutaalap, a neoliberalizmust pedig a Világbank segítségével.
A GLOBALIZÁCIÓ LÉNYEGE E fejezet megírásához bőven merítettünk Lóránt Károly kitűnő tanulmányából, melynek címe Prága üzenete (2000 októbere, 12 oldal, kéziratban). Rövidített formában megjelent a Magyar Hírlap 2000. december 23-i számában. A dőlt betűs idézetek is ebből a tanulmányból valók.
Globalizáció alatt a legtágabb értelemben talán azt érthetjük, hogy a közlekedési és távközlési technika hihetetlen fejlődése következtében a földteke összezsugorodott: mindenki mindenhova eljuthat szinte órákon belül, mindenki minden fontos eredményről tudomást szerezhet perceken belül. „Globális falu", mondta róla már közel negyven éve egy társadalomtudós. 25
3. Globalizáció
Marco Polónak három év, mintegy 26 000 óra kellett ahhoz, hogy eljusson Kíná ba. Ma 9 óra alatt ott lehetünk. Ennyit a közlekedésről. Suffren francia admirális 1783. június 21-én az indiai partok közelében megtámadta az angol flottát, amelynek néhány egysége akkor érkezett oda Angliából. Az angolok csak a legnagyobb nehézségek árán tudták őt meggyőzni arról, hogy az előzetes békeszerződést már január 20-án aláírták Európában. Ma Suffren az indiai vizeken televízión nézhetné végig a békeszerződés aláírási ceremóniáját. Ennyit a hírközlésről. A globalizáció azt jelenti, hogy a rádió, televízió és a sajtó segítségével az eszmék szabadon áramolhatnak a világban, de azt is, hogy a multinacionális médiaim périumok tulajdonosai a közvéleményt úgyszólván mindenütt a saját érdekeiknek megfelelően tudják befolyásolni. S azt is jelenti, hogy az emberek mindennapi életét gyakran sok ezer kilométeres távolságban történt események vagy hozott döntések befolyásolják. S amikor azt hiszik, hogy demokratikus, szabad választások során maguk dönthetnek sorsuk felett, akkor is a multinacionális médiamogulok által befolyásolva döntöttek. A globalizáció bírálói szerint szép az eszmék, sajtótermékek és általában a kultúra szabad áramlása, de ez magában hordozza a sajátos nemzeti kultúrák elsorvadásának és egyfajta „kultúra" elhatalmasodásának, majd uralmának a veszélyét. Gazdasági téren a globalizáció három dolgot jelent: • a pénz és a finánctőke nemzetközi szabad áramlását; • a termelés nemzetközileg szabad helyválasztását és helyváltoztatását: a multinacionális vállalatok ott termelnek, ahol a termelési költségek a legalacsonyab bak; • a termékek egyre szabadabb áramlását a határokon keresztül.
SPEKULATÍV PÉNZÁRAMLÁS A hosszú lejáratú finánctőke (egy évvel hosszabb lejáratú hitelek és kötvények) nemzetközi, szabad áramlásának vannak veszélyei, például a túladósodás. Sok ország túladósodása eredményezte a nemzetközi adósságválságot, amely a világlakosság legszegényebb egyharmadának még nagyobb elszegényedéséhez vezetett. A nemzetközi finánctőke áramlását a nemzetközi adósságválság kitörése után szabályozták. Sajnos úgy, hogy a szabályozás eredményeképpen a bankok kivonultak a legszegényebb országok gazdaságfejlesztésének a finanszírozásából. Mivel a túladósodás veszélye ma már csekély, a közgazdászok többsége úgy tartja, hogy a finánctőke nemzetközi áramlása hasznos: ahova beáramlik, munkaalkalmakat teremt és előmozdítja a gazdaság fejlődését, tulajdonosai számára pedig magasabb hozamot jelent, mint ha a tőkét saját országukban fektetnék be. A rövid lejáratú nemzetközi pénzáramlás hasznos, feltéve ha nem spekulatív jellegű. Rövid lejáratú nemzetközi hitelek finanszírozzák a világkereskedelem túlnyomó részét; a vállalatok forgótőkéjének nagy része rövid lejáratú hitel; vállalatoknak, kormányoknak szükségük van áthidaló hitelekre, amikor a kiadások korábban esedékesek, mint a bevételek. A rövid lejáratú hitel az az „olaj", amely a gazdaság, a világgazdaság gépezetének zökkenőmentes működését biztosítja. 26
A globalizáció lényege
A rövid lejáratú nemzetközi pénzmozgás nagyobbik része azonban spekulatív jellegű, vagyis nem jövedelemre, hanem gyors tőkenyereségre törekszik deviza-, áruvagy tőzsdei spekuláció révén. Vannak esetek, amikor a spekuláció hasznos. Például amikor a kormányzatot arra kényszeríti, hogy a mesterségesen túlértékelt deviza árfolyamát reális szinten rögzítse. Ha az áruspekuláns megveszi a búzát júliusban azért, hogy a következő év májusában eladja, akkor csökkenti a búza áringadozását, hisz kereslete következtében az ár - aratás után - kevésbé csökken, mint amennyire anélkül csökkenne. Az aratás előtti hónapokban viszont kevésbé lesz magas, mint amekkora a spekuláns kínálata nélkül lenne. A bökkenő csak az, hogy a spekuláció, főként pedig a nemzetközi spekuláció túlnyomórészt nem stabilizáló, hanem ellenkezőleg, destabilizáló. A nemzetközi spekulánsok ugyanis nyájösztönnek engedelmeskednek. Ha például egy neves, sikeres spekuláns elkezd valamit eladni, legyen az deviza, termék vagy részvény, akkor a többi spekuláns is ezt teszi, feltételezve, hogy itt nyereség várható. A valaminek az ára pedig szinte semmivé foszlik. Ha áru, tulajdonosa elszegényedik; ha részvény, a vállalat csődbe kerül; ha deviza, egy ország népe válik szegényebbé (mert megáll a gazdasági fejlődés, hisz helyi pénzben jóval többe kerül a gazdaság üzemeltetéséhez szükséges nyersanyagok és félkész áruk, valamint a beruházáshoz szükséges gépek behozatala). A Nemzetközi Elszámolások Bankja (BIS) becslése szerint 2001-ben 13 ezer milliárd dollárnyi forró pénz áramlott ide-oda minden akadály és szabályozás nélkül, gyors nyereséget keresve. Ez jóval nagyobb összeg, mint az Egyesült Államok az évi bruttó hazai terméke. Spekuláció okozta az 1997-1998-as távol-keleti válságot, melynek következtében százmilliók lettek szegényebbek; spekuláció okozta az 1998-as orosz és brazíliai válságot. És ez a spekuláció gyakran olyan devizák árfolyamát csökkentette, amelyek nem voltak túlértékeltek. Ha pedig ennek az iszonyatos nagyságú forró pénztömegnek a tulajdonosai egy napon úgy értékelik, hogy a részvények világszerte túlértékeltek, akkor olyan tőzsdekrach lesz, amely mellett eltörpülhet az 1929-es New York-i tőzsdekrach. A nyomában támadó gazdasági válság pedig elhomályosítja majd a harmincas évek depressziójának az emlékét. Hogy egy ilyen jelenség nem egészen lidércálom, azt a 3.1. grafikonról leolvashatjuk.
1950-től 1994-ig a New York-i tőzsde indexe eltávolodott az amerikai névleges bruttó hazai termék (BHT, a GDP magyar megfelelője) indexétől, de sosem szakadt el tőle. 1994 óta mintha teljesen elszakadt volna. Azóta, 2000 szeptemberéig a névleges amerikai BHT 26%-kal nőtt, a tőzsdén forgalmazott értékpapírok átlagos árfolyama pedig 230%-ka l. Más oldalról megvilágítva: 1980-ban a nemzetköz i pénzpiac napi forgalma 80 milliárd dollár volt, 2001-ben 1500 milliárd, tehát közel hússzorosára nőtt, mialatt a világkereskedelem névértékben legfeljebb megháromszorozódott. A pénzgazdaság tehát teljesen elszakadt a reálgazdaságtól. Márpedig a pénz értékét a rajta megvásárolható termékmennyiség biztosítja. Ha a kettő között megszakad az összefüggés, akkor abból a gazdaságtörténet tanulsága szerint nagy baj származhat.
27
3. Globalizáció
3.1.
A New York-i tőzsde index e 1) és az amerikai névleges BHT, 1950-1999 (1950=100; féllogaritmikus beosztás)
1) Standard & Poor, 400 iparvállalat; éves átlagok Az alapadatok forrása: IMF: International Financial Statistics
MULTINACIONÁLIS VÁLLALATOK A multinacionális vállalat, amikor egy országban gyárat vásárol vagy gyárat épít, működő tőkét ruház be. A működőtőke-beruházás a gazdaság fejlődése szempontjá ból még hasznosabb, mint a finánctőke beáramlása. Nemcsak munkaalkalmakat teremt, nemcsak a gazdaság fejlődését gyorsítja, de szakértelmet hoz az országba, és kisebb teher a gazdaságon, mint a kölcsön, mert kamat jó vagy rossz konjunktúra idején egyaránt jár, míg az osztalék csak akkor, ha a vállalat nyereséges, vagyis rendszerint csak jó konjunk túra idején. Ezenkívül a multinacionális vállalat javí tja az ország fizetési mérlegét, mert kivitelének értéke rendszerint meghaladja a nyersanyag-behozatal + hazatelepített profit értékét. Kétségtelen hátránya a finánctőke 28
A globalizáció lényege
importjával szemben az, hogy a gazdaság egy része külföldi tulajdonba kerül. Ezt azonban a legtöbb fejlődő ország az előnyök kedvéért szívesen vállalja. Ugyanakkor hosszú a multinacionális vállalatok bűnlajstroma. Multinacionális cégek, mint például a Nike vagy az Adidas, fiatal nőket napi 12-14 órán át dolgoztatnak a fejlődő országokban. Rabszolgamunkát végez mintegy 300 millió gyerek és 50 millió felnőtt. A munkaidő hossza nincs szabályozva, nincs hatékony korlátja a gyermekmunkának. A nők ugyanazért a munkáért kevesebb bért kapnak, mint a férfiak; a multinacionális vállalat gyakran piacot vásárol: megvesz egy helyi vállalatot, bezárja, munkásait elbocsátja, s a piacát saját - külföldön termelt - árujával látja el; környezetrombolás; helyi politikusok megvesztegetése; kenőpénzek; elemi biztonsági intézkedések elhanyagolása - hogy csak a legkirívóbbakat említsük. A multinacionális vállalat helyi leányvállalata elvileg helyi vállalat (a magyarországi Suzuki magyar vállalat), és teljes mértékben vonatkoznak rá a befogadó ország törvényei. A gyakorlatban a multinacionális óriásvállalatok, amelyek évi forgalma többszöröse a befogadó ország bruttó hazai termékének, nemritkán túlteszik magukat e törvényeken, és felülről kezelik az ország kormányát. Példa erre egy magas állású magyar kormánytisztviselő és egy hatalmas multinacionális vállalat képviselő jének eszmecseréje egy állófogadáson: - De hiszen ez a magyar kormány állás pontja ! - Az én vállalatom álláspontja pedig emez. Pont.
NEOLIBERALIZMUS Ahhoz, hogy a multinacionális vállalatok piaca bővüljön, szükség van a nemzetközi kereskedelem egyre nagyobb mérvű liberalizálására, vagyis a vámok és az egyéb korlátok teljes lebontására. Ahhoz, hogy a nemzetközi pénzmozgást és a finánctőke áramlását nemzeti korlátok ne akadályozzák, hogy a multinacionális vállalatnak minél nagyobb legyen a mozgástere a befogadó országon belül, szükség van arra, hogy az egyes országok áttérjenek a monetarizmussal párosult neoliberális gazdaságpolitikára. Az állam vonuljon ki a gazdaságból, a lehető legkevesebbet szabályozzon, nyissa meg a határokat a külföldi áruk - elsősorban a multinacionális cégek árui előtt, csökkentse a költségvetési kiadásokat azáltal, hogy az oktatást, egészségvédelmet, szociális ellátást, társadalombiztosítást, családvédelmet a magánszektorra bízza - társadalmi és karitatív szervezetekre, valamint az egyházakra, hogy így több pénz jusson a külföldi adósságszolgálat teljesítésére, és lehetőleg a munkapiacon se nagyon avatkozzon bele a „láthatatlan kéz" munkájába. A liberalizmus természetesen a tehetségesebbek, ügyesebbek (gátlástalanabbak?), kedvezőbb indulási pozícióban lévők, sőt egész társadalmi rétegek meggazdagodásával jár, de ez nem baj. A jólét ugyanis „leszivárog" a szegényebb társadalmi osztályokba is, és ezeknek az életszínvonala is növekszik - így a neoliberális elmélet.
29
3. Globalizáció
A GLOBALIZÁCIÓ TERJESZTŐI ÉS ELLENFELEI A globalizáció terjedését tehát a monetarizmussal párosult neoliberalizmus segíti elő. A világkereskedelem liberalizációját a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization, WTO), a pénz- és finánctőke-áramlás liberalizálását a Nemzetközi Valutaalap, a gazdaság szerkezetének, az intézményeknek és a szabályozásnak a liberalizálását a Világbank mozdítja elő. A két utóbbi úgynevezett „szerkezetátalakítási programokat" kényszerít a parancsgazdaságról piacgazdaságra áttérő, valamint a fejlődésben elmaradt országokra, melyeknek lényege az állam kivonulása a gazdaságból, az oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás stb. részbeni vagy teljes magánosítása. E három nemzetközi szervezet tevékenységét a fejlett országok kormányai irányítják, amelyeknek az igazgatótanácsokban több mint 60%-os szavazatuk van. Ezek közül pedig meghatározó az Egyesült Államok kormánya. Ennek szavazataránya a Valutaalap és a Világbank igazgatótanácsában 17,7%. Ez azt jelenti, hogy egyikben sem történhet meg olyasmi, amit az amerikai kormány ellenez, hiszen a fontosabb döntések meghozatalához a szavazatok 85%-ára van szükség. Elvileg ez nem jelenti azt, hogy mindig az történik, amit az amerikai kormány akar, de az Egyesült Államok agresszív gazdasági diplomáciával rendszerint érvényre juttatja akaratát. A Világbank mindenkori vezérigazgatója az alapító atyák szóbeli megegyezése értelmében amerikai, s gyakorlatilag az Egyesült Államok elnöke nevezi ki. A Valutaalap vezérigazgatója mindenkor európai. Ő azonban főként csak reprezentál. A szervezet mindennapi tevékenységét a helyettes vezérigazgató irányítja, aki mindig amerikai. Paul Blustein, a Washington Post pénzügyi szakértője 430 oldalas, rendkívül alapos könyvet írt az 1997-98-as távol-keleti és az 1998-as orosz, valamint brazil pénzügyi válságról ( The Chastening [Megtisztulás], Public Affairs, Oxford, 2001), melyben leírja, miként irányította az amerikai pénzügyminisztérium a Valutaalapot napi többszöri telefonhívással a válságok megoldását célzó tárgyalásai során. Azt is leírja, hogy az Amerika által diktált politika, amelyet a Valutaalap ezen országok számára előírt, csak elmérgesítette a válságot. Könyvének címe arra utal, hogy az elkövetett súlyos hibák a Valutaalap megtisztulását, magába szállását idézték elő. Azóta kiderült, hogy könyvét hiába írta. A Valutaalap sosem ismerte be, hogy a válság megoldására irányuló törekvései során hibákat követett volna el. Ellenkezőleg: szóvivői ismételten leszögezték, hogy mindent jól csinált. (Egy villanásnyi kivétel Stanley Fischer nyilatkozata, amelyről a következő fejezetben lesz szó.) A „megtisztulás" tehát még várat magára. A közvéleményt és közvetlenül a kormányokat, főként az amerikai kormányt, a különböző bizottságok, agytrösztök és érdekszervezetek is befolyásolják. ...a különböző bizottságok a végrehajtó hatalom képviselőit tömörítik. ...két olyan szervezetet célszerű megemlítem, ahol a világpolitika formálódik. A fontosabb a Zbigniew Brze zinski kezdeményezésére és David Rockefeller támogatásával 1973-ban létrehozott Trilateriális Bizottság (Trilateral Commission), amelyben Amerika, Európa és Ja pán vezető üzletemberei, politikusai, politikai elemzői vesznek részt. A másik ...az 1921-ben alapított Council on Foreign Relations, amelynek mintegy 2000 tagja Da30
A globalizáció hibái és veszélyei
vid Rockefeller elnökletével az amerikai üzleti és politikai elitet tömöríti. A testület rendkívül széles körű elemző és értékelő munkát végez, tagjai uralják az amerikai üzleti és politikai életet, valamint a médiát, az amerikai és így a világpolitikát meghatározó döntések jelentős része itt születik. Egy gazdaságpolitika végrehajtása nem lehetséges pusztán az érdekek meztelen kimutatásával, valamilyen ideológia is kell, amely a gazdaságpolitikát „eladja" a társadalomnak. Ezen ideológiák kidolgozására szolgálnak a különböző agytrösztök A neoliberális ideológia 70-es évekbeli uralomra jutásában nagy szerepet játszottak egyes egyetemek és intézmények, mint a Heritage Foundation, Cato Institute, Hoover Center, amelyeket az üzleti világ bő kézzel finanszírozott, és amelyek kutatói tele is írták a szak- és napilapokat a jóléti állam eszméjét és eredményeit támadó és a neoliberális eszméket dicsőítő cikkekkel és tanulmányokkal. A szélesebb közvéleményre a legnagyobb hatást talán a Chicagói Egyetem pro fesszorának, Milton Friedmannak „A szabad választás" című könyve gyakorolta, amely a szabad piacok és a szabad vállalkozás dicshimnusza. Az érdekszervezetek közül említést érdemel ...a European Round Table of Industrialists (Európai Ipari Vezetők Kerekasztala), a Transatlantic Business Dialogue (Észak-atlanti Üzleti Kommunikáció) vagy a World Water Council (Vízellátók Világtanácsa). Ezek a testületek a transznacionális vállaltok vezetőit tömörítik, és gyakorlatilag ők azok, akik meghatározzák, hogy a WTO milyen kérdésekkel foglalkozzon és milyen megegyezést igyekezzen elérni. E testületek tagjait természetesen nem azok választják, akiknek életét döntéseikkel befolyásolják.
A GLOBALIZÁCIÓ HIBÁI ÉS VESZÉLYEI A neoliberalizmussal párosult globalizáció korántsem olyan áldásos jelenség, mint hívei (és haszonélvezői) hirdetik. A gátlástalan, szabályozatlan nemzetközi spekulatív tőkeáramlás veszélyeiről és a multinacionális vállalatok visszaéléseiről már volt szó. A védővámok túl gyors lebontása következtében a fejlődésben lévő országok egyszer s mindenkorra megmaradhatnak banántermelő országoknak. Hosszú a multinacionális vállalatok bűnlistája (lásd később), a poraiból felélesztett laissez fa ir e pedig ma hasonló következményekkel jár, mint kétszáz évvel ezelőtt. Ma azonban a következmények nem lokalizáltak, mint akkor, hanem világméretűek. • A szerkezetátalakítási programok az országok döntő többségében (talán egy-két katonai diktatúrát, mint Chile, kivéve) nem segítették elő a gazdasági növekedést, és nem voltak képesek megállítani a szegénység növekedését, ugyanakkor növekvő egyenlőtlenséget, környezetkárosítást idéztek elő. • A szerkezetátalakítási programok jelentősen csökkentették az állami egészségügyi kiadásokat. Zimbabwében például az egy főre jutó egészségügyi kiadás az egyharmadára esett azóta, hogy 1990-ben az IMF által javasolt szerkezetátalakítási programokat vezettek be. Az egészségügyi kiadások csökkentése a gyermekhalandóság növekedéséhez, az AIDS gyors terjedéséhez vezetett, különösen 31
3. Globalizáció
az afrikai országokban. Kenyában az oktatás színvonala talán a legmagasabb volt egész Afrikában. A színvonal jelentősen csökkent azóta, amióta Kenya elfogadta a Világbank oktatási reformprogramját. • A szerkezetátalakítási programok elsődleges célja az adott ország kamatfizetőképességének biztosítása. A latin-amerikai országok a nyolcvanas években ex portjövedelmeik 1/3-át költötték adósságszolgálatra, ennek ellenére az évtized végén adósságállományuk (a magas kamatlábak miatt) nagyobb volt, mint az évtized kezdetén. • A kilencvenes évek második felében a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint világviszonylatban a munkát keresők egyharmada — egymilliárd ember - munkanélküli, vagy alulfoglalkoztatott. • A neoliberális gazdaságpolitika a világon korábban is meglévő nagyfokú egyenlőtlenségeket tovább növelte. 1960-ban a világ népességének leggazda gabb egyötöde 30-szor volt gazdagabb, mint a legszegényebb ötödrész. 1998ban az Egyesült Nemzetek adatai szerint ez az arány már 78-szoros volt. A Forbes magazin szerinti leggazdagabb 200 ember vagyona meghaladja a világ lakossága 41%-ának (2,4 milliárd ember) egyévi jövedelmét. • Százmilliók szenvednek éhségtől, alultápláltságtól, vagy egyébként gyógyítható betegségektől. • A nemzetközi pénzügyi szervek által kikövetelt fizetési és az ebből következő ex portkényszer a természeti kincsekkel való rablógazdálkodáshoz, az erdők kivá gásához, monokulturális mezőgazdasági termeléshez és ezen keresztül a környezet súlyos károsításához vezet a fejlődő országokban. • A neoliberális gazdaságpolitika azonban nemcsak a fejlődő országokat, hanem a fejlett országok széles társadalmi rétegeit is sújtja. Amióta a 70-es évek köze pén a neoliberalizmus lett az uralkodó gazdaságfilozófia, az Egyesült Államok lakossága 60%-ának nem nőtt a reáljövedelme, annak ellenére, hogy az évente ledolgozott munkaórák 160 órával (egy teljes hónappal) növekedtek. Nyolc amerikai közül egy - tehát mintegy 30-33 millió ember - a szegénységküszöb alatt él, és 45 milliónak nincs egészségbiztosítása. A minimális bérek reálértéke 22%-kal alacsonyabb, mint 1968-ban. • Az elmúlt negyedszázad neoliberális politikája a gazdasági hatalom soha nem látott koncentrációját hozta magával. Mintegy 500 transznacionális vállalat uralja a világkereskedelem 70%-át, és ezek közül a mintegy 40 ember által irányított legnagyobb öt vállalat termelése nagyobb, mint a közel-keleti és afrikai országoké együttvéve. A nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank vagy a Világkereskedelmi Szervezet, a transznacionális vállalatok politikáját hajtják végre. Ez azt jelenti, hogy a világot néhány száz, soha erre a funkcióra meg nem választott és demokratikusan el nem számoltatható ember irányítja.
32
Megoldás?
MEGOLDÁS? A globalizáció a legtöbb vonatkozásban: haladás. Ez alól talán csak a neoliberalizmus a kivétel. A haladást sem megállítani, sem visszafordítani nem lehet, és nem is célszerű. Amikor tehát a címben a „megoldás" szót használtuk, semmi esetre sem a nemzetközi pénz- és tőkeáramlás betiltására vagy korlátozására, a multinacionális vállalatok kitiltására vagy a védővámok visszaállítására, emelésére gondolunk. Csu pán a globalizáció szabályozásáról, megfelelő keretek közé szorításáról lehet szó, úgy, hogy előnyei megmaradjanak, káros következményei pedig minimálisra csökkenjenek.
A globalizáció bírálói, ellenfelei kezdetben vállig érő hajú, vagy éppen borotvált fejű és borotválatlan arcú, kétes higiéniájú fiatalok voltak, akik csupán abban egyeztek meg, hogy nem szeretik a globalizációt, és azokat az intézményeket - Nemzetközi Valutaalap, Világb ank, Világke reskede lmi Szervezet amelyek azt terjesztik. Arról, hogy mit kellene tenni - megreformálni vagy valami mással behelyettesíteni a globali zációt -, sem mifé le elgondolás uk nem volt. 1999-ben zajos tüntetésük megzavarta a Világkereskedelmi Szervezet seattle-i éves közgyűlését, és teljesen meglepte az amerikai rendezőket. A londoni The Economist ekkor még egyszerűen „csürhének" titulálta őket. A tüntetések azóta évről évre megismétlődnek e három világszervezet, valamint a „nyolc nagy" éves értekezletein, és sokkal szervezettebbekké váltak. (Genovában 2002-ben még így is meghalt egy tüntető.) A globalizáció ellenfelei a világszervezet értekezletével egyidejűleg szemináriumokat rendeznek, amelyeken egyetemi tanárok és neves szakértők tárgyalnak arról, hogyan kellene a globalizációt megreformálni, esetleg teljesen átalakítani. A „csürhének" ma már olyan nagy tekintélyű szövetségesei vannak, mint Joseph Stiglitz (közgazdaság-tudományi Nobel-díj, 2001), James Tobin (közgazdaság-tudományi Nobel-díj, 1981) vagy Soros György. Ami a finánctőke nemzetközi áramlását illeti, a fő feladat a sok ezer milliárdos spekulatív forró pénzek áramlásának - amely telefon és számítógépek segítségével pillanatokon belül történik - szigorú szabályozással való mérséklése és nemzetközi intézmények által való ellenőrzése. Másik feladat a nemzetközi hitelnyújtás szabályozásának a módosítása, hiszen, mint láttuk, a jelenlegi szabályozás eredménye az, hogy a bankok kivonultak a legtöbb fejlődő ország gazdaságfejlődésének a finanszírozásából. Mindkettőre éppen az a Soros György dolgozott ki konkrét javaslatokat, aki dollármilliárdjait nemzetközi spekulációval szerezte. ( The Crisis of Global Ca pitalism [A globális kapitalizmus válsága], Little, Brown and Co., London, 1998, XXX + 245 oldal.) Javaslatainak részletezésébe itt nem megyünk bele, mert azok túlságosan technikai természetűek és elsősorban pénzügyi szakembereknek szólnak. Elég az hozzá, hogy Soros javaslatai azonnal óriási ellenállást váltottak ki azok részéről, akiknek az érdekeit a szabályozás sértené. A javaslatokat érdemileg, szakmailag nem támadták, hisz túl nehéz lett volna kimutatni, hogy használhatatlanok. Inkább Soros személyét kezdték ki. Megírták, hogy az utóbbi évben spekulációi sikertelenek voltak és dollármilliárdokat vesztett, hogy így tegyék kétségessé hozzáértését és szakmai felkészültségét. Egyikük a The Guardianban olyan mániákus gyil33
3. Globalizáció
koshoz hasonlította, aki világos pillanataiban azt kiabálja: „Fogjatok le, mielőtt újra ölök!". Clinton elnök pedig, mintegy Sorosnak válaszolva, hitet tett a piac „beépített" szabályozóképessége mellett. Ugyanakkor a Nemzetközi Valutaalap az amerikai kormány visszhangjaként a „piaci fegyelem megszilárdítását" sürgeti. Mivel azonban nincs konkrét elképzelése arról, hogy ez hogyan történjék, felhívása körül belül azzal a felhívással egyenértékű, miszerint a jót cselekedjük, a rosszat kerüljük. A különbség csak az, hogy míg e felhívás be nem tartásának van szankciója, a Valutaalapénak nincs. Tobin a nemzetközi pénzátutalások megadóztatását javasolta („Tobin-adó"). Szerinte ez csökkentené a kizárólag gyors tőkenyereség céljából történő, tisztán spekulatív nemzetközi pénzáramlást, és ezzel a nemzetközi pénzügyi válságok kirobbanásának veszélyét. Bár a javasolt adó az utalt összeg legfeljebb 1%-a volna, egyelőre nem került hivatalosan szóba a nagy befolyású nemzetközi pénzügyi körök ellenállása miatt. Nincs tehát kizárva, hogy a világnak egy-két súlyos pénzügyi válságon kell átesnie, mielőtt az illetékesek reformra szánják el magukat. A multinacionális vállalatok szabályozása terén óriási lépés az „Irányelvek multinacionális vállalatok számára" (Guidelines for Multinational Enterprises), melyet a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 29 tagállama, valamint Argentína, Brazília, Chile és Szlovákia kormányai fogadtak el 2000. június 27-én. Ebben (majdnem) minden benne van, „ami szem-szájnak ingere", vagyis amit a civil szervezetek e téren követelhetnek: a helyi környezet kímélése; a helyi törvények tiszteletben tartása; adók megfizetése; korrupció, vesztegetés, gyermekmunka, kényszermunka, nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetések tilalma; szakszervezetek engedélyezése; vállalati adatok nyilvánossága; a helyi gazdaság fejlődésének előmozdítása; technológia átadása; helyi káderek képzése; a helyi politikába való tisztességtelen beavatkozás tilalma; ugyanezeknek az „irányelveknek" a terjesztése a multinacionális vállalat leányvállalatával üzleti kapcsolatban álló helyi vállalatok körében; bárminemű, a befogadó ország törvényeitől és szokásaitól eltérő különleges bánásmód vagy kedvezmény kérésének vagy elfogadásának tilalma; a fogyasztók érdekeinek szem előtt tartása; a szabad verseny sza bályainak tiszteletben tartása stb. Véleményünk szerint két fontos megszorítás mégis kimaradt. Az egyik az, hogy a multinacionális vállalat ne vásároljon sehol piacot. Másrészt az Irányelvek nem szabnak határt a multinacionális vállalat nagyságának, így hatalma és befolyása növekedésének. Itt ismét érdekes kettősség tapasztalható a vállalatok nemzeti és nemzetközi szabályozása terén. A legtöbb fejlett ország trösztellenes törvényei hatékonyan akadályozzák meg azt, hogy egy-egy vállalat túl nagy befolyásra tegyen szert a hazai piacon. Az Amerikai Távbeszélő és Telefon Társaság (AT&T) több részlegének eladására kényszerült, 2000-ben pedig megindult az eljárás a Microsoft feldarabolására. A világpiaci döntő befolyást, azt, hogy valamely vállalat világpiaci részesedése elérje a 10-20, esetleg 30 százalékot, semmiféle szabály nem gátolja. Ennek ellenére az Irányelvek csodálatosak. Kérdés, írott malaszt marad-e mindez, vagy megvalósul. Az Irányelvek ugyanis nem más, mint az elfogadó 33 kormány 34
Megoldás?
ajánlása a multinacionális vállalatoknak. Kérdés: ki fogja az Irányelvekhez való alkalmazkodást szorgalmazni? Az egyezményt elfogadó kormányok? A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a kormányok csak akkor „háborgatják" saját multinacionális vállalataikat, ha azok külföldön valamiféle botrányba - például vesztegetési botrányba - keveredtek. A befogadó országok kormányai? Ezeknek a pozíciója gyakran gyenge. Ha egy kormány elkezd „szorgalmazni", a multinacionális vállalat oda költözik, ahol ilyen „szorgalmazás" nincsen, és munkanélküliség, esetleg fizetésimérleghiány marad utána. A világkereskedelem liberalizálását célszerű folytatni, hisz a közgazdászok túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a nemzetközi kereskedelem felgyorsítja a gazdaság fejlődését. Csupán azt kellene elkerülni, hogy a nyersanyagtermelő országok az adósságszolgálathoz szükséges deviza előteremtése végett megmaradjanak néhány elsődleges termék exportja mellett, azért, mert ezek termelésében van „kom paratív előnyük". Ezenfelül széleskörű lehetőséget keli számukra biztosítani avégett, hogy vámokkal védjék új, zsenge iparágaikat mindaddig, amíg annyira megerősödnek, hogy fel tudják venni a nemzetközi versenyt. A neoliberális gazdaságpolitika ellen Joseph Stiglitz emelte fel szavát cikkekben, előadásokban (lásd a Világbankról szóló fejezetet), legújabban pedig Globalization and its Discontents ( A globalizáció és bírálói - Allen Lane, London, XXII + 282 oldal) című nagy vitát kiváltó könyvével.
Annyi bizonyos, hogy a globalizáció vadhajtásait, káros mellékhatásait ma már nemcsak hippik és punkok támadják, de vita folyik róluk a nemzetközi pénzügyi intézmények és a Nobel-díjas tudósok szintjén is. Vita folyik, mert a be nem határolt globalizációnak számos igen képzett védelmezője van. Ami a gazdaságpolitikát illeti, a fejlett országok - köztük az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán - egyelőre a szabályozatlan globalizáció alapján állnak.
35
4. A NEMZETKÖZI VALUTAALAP
A Nemzetközi Valutaalapot a II. világháború utolsó éveiben a nyerésre álló szövetsé ges hatalmak hozták létre a rögzítettárfolyam-rendszer védelmére. Amikor a rögzítettárfolyam-rendszer 1971-ben összeomlott, és a fejlett ipari országok áttértek a lebegőárfolyam-rendszerre, a Nemzetközi Valutaalap 11 évre munkanélkülivé vált. 1982-ben a fejlett ipari - tehát hitelező - országok a Valutaalapra bízták a nemzetközi adósságválság kezelését. Gyakorlatilag a világszervezet a hitelező országok adósságbehajtójává vált. Elérte azt, hogy a hitelező bankok nagyobb veszteség nélkül lábaljanak ki a válságból, mialatt a fejlődésben elmaradt országok egyre mélyebbre süllyedtek a vál ságba. Mégis 1989-ben a fejlett ipari országok a Nemzetközi Valutaalapot bízták meg azzal, hogy átvezesse a közép- és kelet-európai országokat a parancsgazdaságból a piacgazdaságba. A kilencvenes évek második felében ezenkívül a Valutaalapra hárult a spekulatív, rövid lejáratú finánctőke gátlástalan áramlása által okozott pénzügyi vál ságok kezelése. Azóta a történelem megismétlődik. A Valutaalap a gazdasági átállást és a pénzügyi válságokat ugyanazzal a sokkterápiával kezeli, mint kezelte kezdetben a fejlett országok likviditáshiányait, majd később a nemzetközi adósságválságot. A magyarországi gazdaságpolitika 1998 márciusáig a Valutaalap irányítása alatt állt. E könyv éppen arról szól, milyen károkat okozott az országnak a Valutalap által diktált gazdaságpolitika. E politikát ugyan 1995-ig a legnagyobb titoktartás övezte, de Massimo Russónak, a Valutaalap Magyarországgal foglalkozó főosztálya igazgatójának Bokros Lajos pénzügyminiszterhez intézett és a címzett által nyilvánosságra hozott levele bizonyítja, hogy úgyszólván minden, ami itt a gazdasági rendszerváltás során történt és az országra káros volt, a Valutaalap utasítására történt.
A NEMZETKÖZI VALUTAALAP RÖVID TÖRTÉNETE1 1944-1971: SIKERTÖRTÉNET A Nemzetközi Valutaalap története a harmincas évek első felének világgazdasági válságával kezdődött. Akkor a fejlett ipari államok kormányai úgy próbálták országaikat egyedileg kivezetni a válságból, hogy leértékelték valutáikat. Ezzel természe-
1
Némileg eltérő változatban megjelent a Társadalmi Szemle 1996. 8-9. számában. 37
4. A Nemzetközi Valutaalap
tesen a behozatal csökkenését és a kivitel növelését akarták elérni, hogy így fellendüljön mind az exportra termelő, mind az importtal versenyző hazai iparágak termelése, s ezáltal csökkenjen a munkanélküliség, növekedésnek induljon a gazdaság. A leértékeléssel történő gazdaságélénkítést azóta „szomszédnyomorító" ( beggar thy neighbour ) politikának nevezi a gazdaságtörténet, hisz így egy-egy ország exportálja a saját munkanélküliségét és saját depresszióját, s szomszédjai rovására próbál kievickélni a válságból. A harmincas évek első felének külgazdaságát a „versengő leértékelések" sorozata jellemezte. Mihelyt egy nagy ipari ország leértékelte valutáját, a többiek - gyakran túllicitálva - követték példáját. A versengő leértékelések visszafogták a külkereskedelmet, az ipari államok gazdaságai nem használhatták ki komparatív előnyeiket, s ahelyett, hogy kiemelkedtek volna a válságból, a kelleténél jobban elmélyítették azt. Így a harminca s évek nagy gazdasági vá lsága sokkal sú lyosab b volt, mint amily en rendezett árfolyamviszonyok esetén lett volna. Az angol David Ricardo (1772-1823), a gazdaságtudomány egyik óriása bebizonyította, hogy a kereskedelem két olyan ország számára is előnyös lehet, amelyek közül az egyik mindent olcsóbban termel, mint a másik, feltéve, hogy az egyik azoknak az áruknak a termelésére és kivitelére specializálódik, amelyek esetében előnye a legnagyobb - ez a komparatív előny a másik pedig azokéra, amelyekében hátránya a legkisebb.
Amikor a második világháború a végéhez közeledett, a nyugati szövetséges hatalmak megkezdték a háború utáni pénzügyi-gazdasági világrend tervezését. Tanulva a múltból, rendezett árfolyamviszonyokat akartak teremteni a világgazdaságban, s épp ezért ki akarták zárni a versengő leértékelések lehetőségét. Evégett hozták létre 1944-ben a Nemzetközi Valutaalapot. Visszaállították a kötött árfolyamrendszert, amelyben az egyes országok valutái az amerikai dollár közvetítésével kötődtek az aranyhoz. Ez volt a „dollár váltóalap", a háború előtti közvetlen aranyalaptól eltérően. Az amerikai New Hampshire államban lévő Bretton Woodsban 1944-ben aláírt nemzetközi egyezmény értelmében az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt arra, hogy bármely külföldi nemzeti bank kérésére a dollárt aranyra váltja úgy, hogy 35 dollárért ad egy troy uncia aranyat. (1 troy uncia = 31,103 gramm.) Ezt a kötelezettséget annál is könnyebben vállalhatta, mivel háborús szállításai ellenértékeképpen hozzá vándorolt a világ pénzként használt aranykészletének közel négyötöde. Mivel a legtöbb ország rögzítette valutájának az árfolyamát a dollárhoz viszonyítva, ezzel rögzítette az aranyhoz, valamint minden más rögzített valutához viszonyítva is. Ez volt a háború utáni dollár váltóalap rögzítettárfolyam-rendszere. A kezdet kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy mivel a gazdasági tevékenységben eltolódások mutatkozhatnak, a rögzített árfolyam nem fog mindig a piaci kereslet és kínálat egyensúlyának megfelelni, s a valuta iránti túlkereslet fizetési mérlegtöbblet ben, a túlkínálat mérleghiányban fog tükröződni. Az elv az volt, hogy ilyen egyensúlyhiány esetén nem az árfolyamot kell a gazdasághoz igazítani, hanem a gazdaságot az árfolyamhoz.
38
A Nemzetközi Valutaalap rövid története
Itt kezdődött a Valutaalap szerepe. Fő feladata az volt, hogy kölcsönt nyújtson az egyensúlyhiányban szenvedő országok közül azoknak, amelyek valutájában túlkínálat keletkezett, s épp ezért az árfolyamra lefelé irányuló piaci nyomás nehezedett. A kormánynak a túlkínálat megszüntetésére bizonyos gazdaságpolitikai intézkedéseket kellett hoznia. Addig azonban, amíg ezek az intézkedések megteremtették a piaci egyensúlyt, azt - s ezáltal a rögzített árfolyamot - mesterségesen kellett fenntartani azáltal, hogy a nemzeti bank devizáért vásárolja a piacon a helyi pénznemet, s így az az iránti keresletet a kínálat színvonalára növeli. A Valutaalap feladata az volt, hogy ilyen esetekben a szükséges devizát a nemzeti bank rendelkezésére bocsássa. A segítség feltételekhez volt kötve, amelyek megszabták, hogy a kormánynak milyen intézkedéseket kell hoznia az egyensúly helyreállítására, másrészt meghatározott rendszerint egyéves - időre szólt, mert az volt a vélemény, hogy ennyi idő elég az egyensúly helyreállításához. A „feltételek" szót nem lett volna szabad használni. A hivatalos eufemizmus szerint ugyanis a Valutaalap nem szab feltételeket, csupán tanácsot ad. Ha azonban a tanács megfogadásától valami más teljesítése függ, akkor az már valamennyi lexikon és szótár szerint nem tanács, hanem feltétel. (Például az Amerikában használatos Webster's értelmező szótár és lexikon szerint „a feltétel olyasvalami, ami szükséges ahhoz, hogy valami más teljesüljön".) Márpedig, ha a Valutaalaphoz forduló ország nem fogadja meg a Valutaalap „tanácsait", akkor az nem teljesíti hitel iránti kérését. A „tanács" így már feltétel. A szó használata azonban tilos, s a Valutaalap alkalmazottai a magáról megfeledkezőt minden alkalommal szigorúan rendreutasítják.
Ez a rendszer 27 évig működött, s mintegy 20 éven át rendkívül sikeresen. A Valutaalap több célkitűzése megvalósult. A legtöbb ipari ország valutája a folyó ügyletekre konvertibilissá vált, s több országé a tőkeáramlásra is. Az árfolyamok szilárdak voltak, a világkereskedelem ugrásszerűen növekedett, a komparatív előnyök kihasználása következtében a termelés gyorsan nőtt - különösen a fejlett ipari országokban. De a siker magában hordozta a rendszer összeomlásának csíráit. A második világháború utáni pénzügyi világrend összeomlása három fő okra vezethető vissza. Első fő oka : hála a világkereskedelem gyors növekedésének és a Marshall-tervnek, az ötvenes évek elejére befejeződött a háborús romok eltakarítása, Nyugat-Európa és Japán újjáépítése. Megindult a nagyarányú termelés, s Nyugat-Európa és Japán hamarosan versenytársa lett az Egyesült Államoknak. Közvetlenül a háború után azok az iparcikkek, amelyekre a két régiónak szüksége volt, csupán az Egyesült Államokban voltak beszerezhetők - dollárért. Eladnivalójuk azonban alig, és így dollárjuk sem igen volt. Ez a hírhedt „dollárínség" korszaka. A dollárínséget azonban hamarosan kielégítette az Egyesült Államok óriási arányú működőtőke-kiáramlása. Az amerikaiak ebben az időben mindenütt ott voltak, s - rendszerint olcsón - felvásároltak minden felvásárolható gyárat, és megvásároltak minden olcsó koncessziót. Ez volt az „amerikai kihívás" korszaka. Erről írta a francia Jean-Jacques Servan-Schreiber világsikert aratott könyvét: Le défi américain. A vadonatúj nyugat-európai és japán gyárak korszerűbb gépeikkel és az olcsóbb munkaerő felhasználásával hamarosan kedvezőbb áron tudtak termelni, mint az 39
4. A Nemzetközi Valutaalap
amerikaiak. Fokozatosan kiszorították az amerikai árukat nemcsak saját piacaikról, de a harmadik piacokról is, sőt még az amerikai piacra is betörtek. Az amerikai kereskedelmi és folyó fizetési mérleg korábbi krónikus többlete krónikus hiánnyá változott, amely ismét csak dollárexportot jelentett. A fejlett ipari országok dollárínsége a hatvanas évek közepére dollárbőséggé változott. Az Egyesült Államokból kiáramló dollárözön a fejlett országok nemzeti bankjai ban kötött ki. Ezeknek a háború alatt szinte zéróra apadt devizatartalékjai fokozatosan feltöltődtek, s a hatvanas évek második felére már több dollárjuk volt, mint amennyit saját valutájuk árfolyamszilárdságának biztosítására szükségesnek tartottak. Így éltek az amerikai kormány ígéretével, és megkezdték a dollárfelesleg aranyra való beváltását. A Federal Reserve aranykészlete fogyni kezdett, a vietnami háború kitörése után pedig rohamosan apadt. A vietnami háborút Amerika sosem üzente meg, s az amerikai kongresszus sosem szavazott meg rá pénzt. Így a háborút a Kennedy-, Johnson-, Nixon-kormány inflációs pénzszaporításból finanszírozta. Az Egyesült Államok árai gyorsabban kezdtek növekedni, mint legfontosabb kereskedelmi versenytársaié. A versenyképesség csökkenése következtében tovább nőtt az Egyesült Államok kereskedelmi és folyó fizetési mérlegének hiánya, és felgyorsult az aranykészlet apadása. Márpedig a hatalmas amerikai aranykészlet volt a háború utáni pénzügyi világrend sarkköve. Ha az Egyesült Államoknak nincs elég aranya, nem tudja betartani azt az ígéretét, hogy a dollárt aranyra váltja, 5 ezzel megdől a közvetett aranyalapú kötött árfolyamrendszer. Az amerikai kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy a fejlett országok nemzeti bankjait rávegye arra, hogy tartsák a dollárt, ahelyett hogy beváltanák aranyra. Egyik ilyen „mézesmadzagja" az volt, hogy arany helyett, amely nem hoz kamatot, magas kamatozású államkötvényt ajánlott cserébe dollárért. (Kitalálója, Robert Roosa helyettes pénzügyminiszter után Roosa-kötvénynek nevezték.) Az ilyen és hasonló kísérletek azonban csak ideig-óráig lassították az amerikai aranykészlet apadását. 1970 végére a készlet 316 millió troy unciára fogyott a háború utáni több mint 800 millió unciáról. A háború utáni pénzügyi világrend összeomlásának második oka az volt, hogy a háború után mélyreható változások történtek világszerte a gazdasági és társadalmi életben. A kormányok demokratikus, általános választójog alapján tartott választások eredményeképpen birtokolták a hatalmat, s ha azt meg akarták tartani, akkor figyelniük kellett a közvéleményre. A „dollár váltóalap" kötött árfolyamrendszere azonban csak olyan játékszabályok betartása esetén működött, amelyek ugyancsak árthattak egy kormány népszerűségének. Ha egy ország valutájára lefelé irányuló piaci nyomás nehezedett (ilyenkor a folyó fizetési mérleg rendszerint jelentős hiányt mutatott), annak az esetek túlnyomó többségében az volt az oka, hogy itt az árszintvonal gyorsabban emelkedett, mint kereskedelmi partnereinél. Nemzetközi versenyképessége tehát csökkent, importja gyorsabban növekedett, mint exportja, s így valutájában kínálattöbblet állt elő. (Import: a hazai valuta kínálata. Export: a hazai valuta iránti keres40
A Nemzetközi Valutaalap rövid története
let.) Ilyenkor - mint láttuk - elvileg a gazdaságot kellett a rögzített árfolyamhoz igazítani, s nem fordítva. Az ország kormányának a játékszabályok értelmében megszorító intézkedésekkel mesterségesen recessziót kellett előidéznie: a kereslet csökkentése következtében az árak növekedése megállt, vagy legalábbis lelassult, az árszínvonal csökkent a partnerekéhez viszonyítva, feljavult a nemzetközi versenyképesség, s ezzel helyreállt az ország valutája iránti kereslet és kínálat egyensúlya a fennálló árfolyam mellett. Azokban az országokban, ahol az árfolyamra felfelé irányuló nyomás nehezedett, a játékszabályok reflációt, keresletélénkítést írtak elő. Ez növelte az árszintet és az importot, csökkentette az exportot, eltűnt a folyó fizetési mérleg többlete, és helyreállt a valuta iránti kínálat és kereslet egyensúlya. A mesterséges árszintnövekedés és mesterséges recesszió ugyancsak népszerűtlen intézkedések. Ezek gyakorlati következménye az volt, hogy egyensúlyhiány esetén a többlettel rendelkező országok kormányai rendszerint nem csináltak semmit - hisz ez ott nem volt különösebb probléma -, s az egyensúly helyreállítása kizárólag a deficites országokra hárult. Ezek kormányai számára pedig politikailag sokkal elfogadhatóbb volt, ha az egyensúlyhiányt nem mesterséges recesszióval, hanem a helyi valuta leértékelésével állították helyre. Így a hatvanas év ekben csaknem m inden egyens úlyhiány a defici tes ország valutájának leértékelésével oldódott meg. Ez természetesen szöges ellentétben állt a rögzítettárfolyam-rendszer alapgondolatával, és aláásta az árfolyamok állandóságába vetett bizalmat. A rendszer összeomlásának harmadik fő oka a fontosabb valuták teljes konverti bilitása, valamint a multinacionális vállalatok elterjedése és megerősödése volt. A multinacionális vállalatoknak könnyen mozgósítható devizatartalékokra volt szükségük nemzetközi fizetési kötelezettségeik gyors lebonyolítására, a nagyobbaknak sok száz millió dollár értékűre. Ezeket a különböző devizákból álló tartalékokat a vállalati pénzmenedzserek kezelték, akiknek az volt a feladata, hogy a vállalati devizaköteg nemzetközi vásárlóértékét megőrizzék, sőt lehetőleg növeljék. A pénzkezelőknek tehát kötelességük volt figyelni arra, hogy melyik valutát fenyegeti leértékelés, és azt idejében eladni, még mielőtt értékét veszti. Ha még a leértékelés előtt eladták, utána olcsóbban vásárolhatták vissza. Az eredmény az volt, hogy egy valuta leértékelésének legkisebb gyanúja azt eredményezte, hogy a multinacionális vállalatok pénzkezelői világszerte igyekeztek megszabadulni tőle. A piaci kínálata tehát egyszeriben messze meghaladta az iránta való keresletet. S ha meggondoljuk, hogy ekkorra már több mint 300 milliárd dollárnyi könnyen mozgósítható deviza volt világszerte a pénzkezelők irányítása alatt, akkor érthetővé válik, hogy nem volt olyan nemzeti bank, amelyik a saját valutájának az árfolyamát meg tudta volna védeni, amikor ez a 300 milliárdos „forró" pénztömeg mozgásba lendült. Nem volt más választása, mint a leértékelés. Így vált a hatvana s évek második fe lében csaknem vala mennyi leértékelésről ter jesztett szóbeszéd, rémhír vagy pletyka önmegvalósító jövendöléssé. Nem csoda hát, ha egymást követték a leértékelések, az árfolyamok iránti bizalom pedig rohamosan gyengült. 41
4. A Nemzetközi Valutaalap
1970-ben és 1971 első felében az amerikai fizetési mérleg hiánya riasztó méreteket öltött, az aranytartalék rohamosan csökkent, és a nemzetközi spekuláció a dollár ellen irányult. A pénzkezelők igyekeztek tőle megszabadulni. Az amerikai kormány nem tudott a dollárra nehezedő nyomásnak ellenállni. 1971. augusztus 15-én Nixon elnök drámai üzenetében bejelentette, hogy a Federal Reserve ezentúl nem váltja át a nemzeti bankok dollárjait aranyra. Ez természetesen a rögzítettárfolyam-rendszer és a háború utáni pénzügyi világrend végét jelentette. Valamennyi fejlett ország - más választás híján - áttért a lebegő árfolyamra. Ezzel a Nemzetközi Valutaalap, amelyet a rögzítettárfolyam-rendszer védelmére alapítottak, egyszeriben munkanélkülivé vált.
1971-1982: FELADATKERESÉS Az alapító okirat szerint a Nemzetközi Valutaalapnak hat feladata volt. Lássuk, mi maradt belőlük. Második feladata az volt, hogy „előmozdítsa a nemzetközi kereskedelem terjedését és kiegyensúlyozott növekedését". (Az idézet így folytatódik: „...hogy így járul jon hozzá ahhoz, hogy valamennyi tagállam gazdaságpolitikájának elsődleges céljaként mozdítsa elő és tartsa fenn a magas szintű foglalkoztatottságot és reáljövedelmet, és hogy fejlessze termelőerőit". Amint a továbbiakban látni fogjuk, mindez a Valutaalap gyakorlatában meglehetősen háttérbe szorult.) Ez a feladat megvalósult. Az addig elmúlt 27 év során a nemzetközi kereskedelem volumene majdnem megtízszereződött, s növekedése sokkal gyorsabb volt, mint a termelésé, ami a nemzetközi kereskedelem terjedését jelenti. Ennek egyik fő oka éppen az árfolyamok közel 20 évig tartó szilárdsága volt, amelyhez a Valutaalap tevékenysége nagymértékben hozzájárult.
Negyedik feladata, egy multilaterális nemzetközi fizetési rendszer megteremtése, szintén megvalósult, hisz, mint említettük, valamennyi jelentős valuta a folyó fizetési ügyletek tekintetében már konvertibilis volt, néhány teljesen is, s a többi fontos valuta is gyorsan haladt a teljes konvertibilitás felé. A Valutaalap harmadik, ötödik és hatodik feladata fölöslegessé vált, amint a fejlett ipari országok áttértek a lebegőárfolyam-rendszerre. A harmadik azt írta elő, hogy a Valutaalap biztosítsa az árfolyamok stabilitását, hogy így elkerülhető legyen a versengő leértékelés. A lebegő árfolyamok már forgalmilag sem stabilak, hisz nem lehet stabil az, ami lebeg. Lebegő valuta esetén nincs nemzeti banki leértékelés, hisz annak az árfolyama minden beavatkozás nélkül emelkedik vagy csökken a piaci kereslet és kínálat összjátékának hatására. A Valutaalap ötödik és legfontosabb feladata az volt, hogy amikor a rögzített árfolyamra lefelé irányuló nyomás nehezedik, feltételesen nyújtson hitelt az illető ország nemzeti bankjának addig, amíg a kormányzat a megfelelő intézkedésekkel helyreállítja a kereslet és a kínálat piaci egyensúlyát az eredeti rögzített árfolyam mellett. Mivel nem voltak rögzített árfolyamok, ilyen hitelekre nem volt már szükség.
42
A Nemzetközi Valutaalap rövid története
A hatodik feladat az volt, hogy a világszervezet időben rövidítse, nagyságrendileg pedig csökkentse a tagállamok fizetési mérlegében esetleg keletkező egyensúlyhiányokat. A lebegőárfolyam-rendszer bevezetése után a Valutaalapnak nem állt többé rendelkezésére hatékony eszköz ahhoz, hogy e feladatát teljesítse. Maradt tehát az első feladat: „a nemzetközi pénzügyi együttműködés fejlesztése olyan állandó intézmény révén, amely a nemzetközi pénzügyi problémák megtárgyalását és a megoldásukra irányuló összműködést szolgáló gépezetként működik". Ez maradt, és ez nem sok, hisz a világszervezet határozatai nem voltak kötelezőek az érintett tagállamokra. A többség felszólíthatta X országot, hogy engedje valutájának fölértékelődését, vagy élénkítse gazdaságát, csökkentse a kamatlábakat stb. A felszólításnak X ország nem volt köteles eleget tenni, s a Valutaalapnak semmiféle kényszerítő eszköz nem állt rendelkezésére. Más szóval, a lebegőárfolyam-rendszer bevezetése után a Nemzetközi Valutaalap egy jelentős hatalommal bíró operatív szervezetből egyik napról a másikra nemzetközi „dumafórummá" (talking shop) vált. A Valutaalap Washingtonban székelő titkársága joggal tarthatott attól, hogy ez a maradék teljesíthető feladat nem fogja sokáig indokolni a tagállamoknak évente jelentős összegekbe kerülő titkárság fenntartását. Félő volt tehát, hogy a Valutaalapot felszámolják, és a titkárság jól fizetett alkalmazottai egy szép napon az utcára kerülnek. A titkárság tehát mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiszélesítse a világszervezet feladatkörét. Először a világszervezet eredeti pozícióját próbálták visszaállítani, vagyis megkísérelték a rögzítettárfolyam-rendszer módosított formában való újjászervezését. 1971 decemberében a Valutaalap bábáskodott az úgynevezett „Smithsonian Egyezmény" létrehozásánál, amely arról a washingtoni intézményről kapta a nevét, ahol a tárgyalások lezajlottak. Az egyezmény visszaállította a rögzítettárfolyamrendszert - több fontos változtatással. Az Egyesült Államok újra elvállalta a dollár átváltását aranyra, de nem 35, hanem unciánként 42 dollárért. Ez azt jelentette, hogy a dollárt leértékelték az arannyal szemben. Leértékeltek több más valutát is, és kimondták, hogy szélesedik az a sáv, amelyen belül az egyes valuták árfolyama ingadozhat anélkül, hogy a nemzeti banknak akár a valuta eladása, akár vétele út ján be kellene avatkoznia. Az értekezlet azonban nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet valamelyik fontosabb valuta árfolyamát „megvédeni" akkor, ha megindul ellene a nemzetközi spekuláció, és mozgásba jön a világgazdaságban szabadon áramló 300 milliárd dollárnyi „forró" pénztömeg. Mivel a Smithsonian Egyezmény létrehozói elfelejtkeztek a lényegről, a haló poraiból föltámasztott rögzítettárfolyam-rendszer alig néhány hónapig létezett, és 1972 közepére másodszor is - ezúttal véglegesen - elmúlt. A Valutaalap titkársága ezután megpróbálta a rögzítettárfolyam-rendszert egy „szilárd, de kiigazítható" árfolyamrendszerrel helyettesíteni. Eszerint még jobban szélesedett volna az a sáv, amelyen belül az egyes valuták ingadozhattak, és kidolgoztak volna egy olyan eljárásmódot, amely az eddigi „illegális" leértékelések gyakorlatától eltérően lehetővé tette volna a „legális" leértékelést. 43
4. A Nemzetközi Valutaalap
1972 szeptemberében a Valutaalap keretein belül megalakult a Húszak Bizottsága, amely azt a feladatot kapta, hogy dolgozza ki, hogyan működjék gyakorlatban a „szilárd, de kiigazítható" árfolyamrendszer. A bizottság több ülésszakot tartott gyönyörű helyeken: Párizsban, Rómában, Nairobiban, Washingtonban. Sok mindenről tárgyalt, csak éppen a lényegről nem. Arról, hogy hogyan lehet egy valuta nemcsak kiigazítható, de valamelyest szilárd is egy olyan világgazdaságban, ahol 300 milliárd dollárnyi „forró" pénz áramlik szabadon ide-oda. A Húszak Bizottságának értekezletsorozata, angol szólásmondással élve, olyan Hamlet-előadáshoz hasonlított, amelyben a dán királyfi nem szerepelt. Így a Húszak Bizottsá gának a fáradoz ása kezdettől f ogva k udarcra volt ítélve. 1974 januárjában a bizottság, az olajárrobbanást hozva fel ürügyül, beszüntette tevékenységét. A Valutaalap történetében a következő nyolc év a sodródás korszaka volt. Nem irányította többé az eseményeket, hanem megpróbált reagálni rájuk. Megpróbálta létét igazolni többek közt azzal, hogy újabb és újabb hitelkereteket talált ki. Ekkor keletkezett az „olajár-egyensúlyozó szolgáltatás", a „letéti alap", a „kibővített szolgáltatás", a „kiegészítő szolgáltatás" és még néhány más. A legutóbb említett szolgáltatással a Valutaalap afféle „birtokháborítást" is elkövetett a Világbank portáján. Ennek a lejárata ugyanis hosszú távú volt, hét éven belül kellett visszafizetni. Márpedig az alapító atyáknak a szándéka az volt, hogy a Valutaalap nyújtsa a rövid lejáratú hiteleket a fizetési mérleg (és ezzel a valuta iránti kereslet és kínálat) egyensúlyának helyreállítására, míg a hosszú lejáratú célhitelnyújtás a Világbank feladata volt. Efféle próbálkozásokkal telt el nyolc hosszú esztendő.
1982-TŐL NAPJAINKIG: FONTOS FELADATOK - KÉTES ÉRTÉKŰ TELJESÍTMÉNY 1982-ben azután megtörtént a csoda. Kitört a nemzetközi adósságválság, és ezzel megszűnt a Valutaalap munkanélkülisége. Ez év augusztusában, közvetlenül a Nemzetközi Valutaalap torontói éves értekezlete előtt, Mexikó bejelentette a fizetésképtelenséget. Erre a bankok azonnal beszüntették a hitelfolyósítást a legtöbb fejlődő országnak. Mivel ez időben a bankhitelek zöme már arra szolgált, hogy finanszírozza az országok korábban felhalmozott adósságának a tőketörlesztését, kártyavárként omlott össze a fejlődő és fejlett országok pénzügyi kapcsolatrendszere. Egyik túladósodott ország a másik után jelentette be fizetésképtelenségét. A fizetésképtelen országok száma egy éven belül meghaladta a harmincat. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy súlyos válságról van szó, amely a következő évszázadba is belenyúlik. A Valutaalap azonban, Jacques de Larosiére vezérigazgatóval az élén, erélyesen tagadta a válság nyilvánvaló tényét, hisz ez jó alkalmat kínált arra, hogy ismét szerepet kapjon a világ pénzügyeinek intézése terén. Válság nincs, mondta a vezérigazgató, csupán átmeneti likviditáshiányról van szó. Mivel az átmeneti likviditáshiány orvoslása mindig is a Valutaalap feladata volt, így most is 44
A Nemzetközi Valutaalap rövid története
rá kell azt bízni. A hitelező bankokat képviselő kormányok, vagyis a fejlett országok kormányai, rá is bízták. Alig fél éven belül kialakult a válságkezelési módszer. Lényege az volt, hogy a bankok és kormányok csak olyan ország adósságát ütemezték át, csak annak az országnak nyújtottak újabb hiteleket, amelyek a Valutaalap által jóváhagyott gazdaságpolitikát követték. A Valutaalap pedig strukturális reformok helyett rövid távú sokkterápiát erőltetett rájuk, hogy az adósságnak legalábbis a kamatait pontosan fizessék. Ezzel a Valutaalap lényegében a fejlett hitelező országok adósságbehajtójává vált. E módszer alkalmazásának eredménye az adós országok gazdaságának szétzilálása és a válság súlyosbodása volt. Következménye pedig az lett, hogy a Valutaalap katalizátorrá vált. Hitelei nagyságukat tekintve legtöbbször marginálisak voltak a kedvezményezett ország külföldi hitels zükségl ete szempont jábó l. Magyarors zágnak például évi 2,5-4 milliárd dollárnyi hitelre volt szüksége csupán a külső adósság tőketörlesztésének finanszírozására (vagyis az adósság „görgetésére"), de a Valutaalap hiteleiből egy évben legfeljebb 600 milliót hívhatott le. A Valutaalap hitele volt azonban minden további hitelfelvétel feltétele, s emiatt fontossága az összes többi hitelét fölülmúlta. A hidegháború megszűntével - amelyet 1989-re tehetünk - a Valutaalap egy második feladatra is vállalkozhatott. Valamennyi volt szocialista ország ugyanis akkor úgy határozott, hogy a parancsgazdaságról áttér a piacgazdaságra. A Nemzetközi Valutaalap azonnal felismerte és kihasználta a számára kínálkozó lehetőséget. Vezérigazgatója, Michel Camdessus világszerte terjesztette azt a nézetet, hogy ez a szervezet a leghivatottabb arra, hogy a volt szocialista országokat átvezesse a parancsgazdaságból a piacgazdaságba. Az állításban több volt a blöff, mint az igazság, hisz addig még sosem fordult elő, hogy valamely ország áttért volna a parancsgazdaságról a piacgazdaságra. Így senki sem tudta, hogy az gyakorlatilag hogyan történik. A Valutaalapnak e téren ugyanannyi tapasztalata volt, mint bárki másnak, vagyis: semmi. Ráadásul a Valutaalap szakértői gárdája túlnyomó többségének fogalma sem volt arról, hogy az átalakítandó szocialista tervgazdálkodás tulajdonképpen hogyan is működik, hisz a világszervezetnek ezekkel az országokkal 1982-ig semmi dolga nem volt. A Valutaalapnak azonban mégis sikerült meggyőznie a fejlett országok vezetőit arról, hogy a szervezet a leghivatottabb az átalakulás kézi vezérlésére. Így 1989 óta a Nemzetközi Valutaalap második feladata az, hogy átvezérelje a volt szocialista országokat a parancsgazdaságból a piacgazdaságba. Azóta a történelem ismétlődik. A bankok, kormányok, nemzetközi intézmények csak akkor hiteleznek az átalakuló volt szocialista országoknak, ha azok gazdaság politikáját a Nemzetközi Valutaalap jóváhagyja. A Valutaalap pedig csak olyan kormány politikáját hagyja jóvá, amely elsődleges kötelezettséget vállal az adósságszolgálat pontos teljesítésére, s amely ennek érdekében hajlandó szigorú megszorító intézkedéseket foganatosítani. A megkövetelt megszorító intézkedések ugyanazok, mint amelyeket a Valutaalap réges-régen a fizetési mérleg hiányával küszködő fejlett országoknak, s 1982 óta az adósságválságban szenvedő fejlődő országoknak előírt: szigorú pénz-, költségvetési és bérpolitika. A volt szocialista országok esetében a szigorú költségvetési politikán belül még megkövetelik a szociális védőháló részle45
4. A Nemzetközi Valutaalap
ges lebontását, valamint az oktatásra, tudományos kutatásra, egészségvédelemre és kultúrára fordított kiadások csökkentését is. A Valutaalap által diktált gazdaságpolitika és e politika eredményeinek tanulmányozására térségünkben éppen Magyarország a legalkalmasabb. Ezeket az „eredményeket" később részletezni fogjuk, de nem árt néhányat itt felsorolni: - a BHT 18,2%-os csökkenése; - másfél millió munkahely megszűnése; - évi 20%-ot meghaladó infláció, de: - az adósságszolgálat pontos és hiánytalan teljesítése. A magyarországi „eredmény" nem kivételes, hanem jellemző. Világszerte megfigyelhető, hogy azokban az országokban, amelyek a Valutaalap által előírt gazdaság politikát követik, lelassul vagy csökken a termelés, és javul az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítése. A szudáni Ali El-Rasheed Khalafalla a Magyar Tudományos Akadémia által elfogadott doktori értekezésében beszámol az 1973-1992 időszakot felölelő statisztikai felmérésének eredményéről. Tizenkilenc, a Szaharától délre fekvő afrikai országban - a Délafrikai Köztársaság nem volt köztük - megvizsgálta, mekkora volt a gazdasági növekedés és az adósságszolgálat azokban az időszakokban, amikor ezek a Valutaalap által jóváhagyott politikát követték, és mekkora volt akkor, amikor gazdaságpolitikájukat nem a Valutaalap irányította. Az eredmény érdekes, de nem meglepő. Amikor gazdaságpolitikájukat a Valutaalap irányította, a gazdasági növekedés lényegesen lassúbb, az adósságszolgálat pedig lényegesen nagyobb volt, mint amikor a gazdaságpolitikájuk nem állt a Valutaalap irányítása alatt. (Ali El-Rasheed Khalafalla: The International Monetary Fund in Sub-Saharan Africa - A Statistical Inquiry into Economic Growth, Debt Servicing and Net Transfers on Debt during Periods with and without IMF Programs for 19 Sub-Saharan African Countries, Budapest, 1997, kéziratban).
1995-ben a Nemzetközi Valutaalap fontos szerepet játszott a mexikói válság rendezésében, 1997-ben pedig teljes egészében reá hárult a távol-keleti válság kezelése. Azóta sokan a Valutaalapot afféle nemzetközi tűzoltóbrigádnak tekintik, amely órákon belül megjelenik a földteke bármely pontján, ahol pénzügyi válság tör ki. Pedig a Valutaalap a távol-keleti válság során sem tett tanúságot túl nagy képzelőerőről. Repertoárja jól ismert gyógymódjait írta elő: szigorú pénzpolitika, szigorú fiskális politika és a többi. Szerencsére a távol-keleti országok gazdaságai általában jó egészségnek örvendtek, s hónapok alatt kilábaltak a spekulánsok támasztotta pénzügyi válságból, még mielőtt a Valutaalap előírásainak megvalósítása nagyobb károkat okozott. A világszervezet hívei ezt úgy értelmezték, hogy Iám, milyen hatékonynak bizonyult az NVA válságkezelése. Mások ezt úgy magyarázták, hogy a Valutaalap teljesen tévesen ítélte meg a helyzetet, s helytelen gazdaságpolitikai gyógymódot írt elő. Az utóbbiak véleményét támasztja alá Stanley Fischernek, a világszervezet helyettes vezérigazgatójának óvatos nyilatkozata, miszerint a válság kezelésének első szakaszában a Valutaalap követett el hibákat. ( International Herald Tribune, 2000. január 8-9.)
46
A Nemzetközi Valutaalap rövid története Ha az International Herald Tribune pontosan tolmácsolta Stanley Fischer szavait, akkor nyilatkozata szinte új korszakot nyit a világszervezet történetében. Ez volt ugyanis tudtunkkal az első alkalom, amikor a Valutaalap beismerte, hogy tévedett. Szószólói addig soha egyetlen hibát, tévedést, „melléfogást" sem ismertek el. Az NVA ebben különbözött a Világbanktól, amely Wolfensohn vezérigazgató 1995-beli hivatalba lépése óta többször, és a legmagasabb szinten is elismerte, hogy gyakorta tévedett (lásd a következő fejezetet). A nemzetközi Valutaalap Stanley Fischer nyilatkozatáig ugyanolyan tévedhetetlennek vallotta magát, mint - elnézést a hasonlatért - a kelet- és közép-európai kommunista pártok a maguk virágkorában. Azóta kiderült, hogy a nyilatkozat nem nyitott új korszakot, hanem Stanley Fischer egyszeri eltévelyedése volt. Ilyen nyilatkozat többé nem hangzott el. Ellenkezőleg, a cél a tévedhetetlenség vélelmének a visszaállítása. Mint már mondtuk, Joseph Stiglitz említett könyvében keményen bírálta a Valutaalapnak a távol-keleti, valamint az orosz és brazil válság során elkövetett súlyos tévedéseit. Stiglitznek Kenneth Rogoff, a Valutaalap akkori vezető közgazdásza válaszolt, többek közt a nagy tekintélyű amerikai Foreign Policy nevű folyóirat hasábjain (2003. január-február). Válaszaiból az tűnik ki, hogy a Valutaalap e válságok kezelése során semmiféle tévedést sem követett el.
A VALUTAALAP FOGYATÉKOSSÁGAI Az elmondottak után talán nem meglepő, hogy a világszervezetet egyre több bírálat éri; a fejlett országokban főként egyetemi tanárok, független kutatóintézetek és magánszervezetek részéről, a fejlődő országokban ezenkívül politikusok részéről is. A főbb kifogások a következők: - A Valutaalap a legfontosabb és talán legeredményesebb azok közül a nemzetközi intézmények közül, amelyek a pénz-, tőke- és árupiac globalizálását szorgalmazzák, annak minden hátrányával és veszélyével együtt. Ezenfelül a Világbank mellett a Valutaalap a neoliberális gazdaságpolitika leghatékonyabb terjesztője.
- A Valutaalap gazdaságpolitikája rövid távú, egyesek szerint rövidlátó politika. Előírja az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítését még akkor is, ha ennek távlati ára a gazdaság hanyatlása. - Figyelmét a pénzügyi mutatókra irányítja - államháztartási és külgazdasági hiány, infláció -, és teljesen figyelmen kívül hagyja a reálszférát. Célja a külső és belső pénzügyi egyensúly helyreállítása a termelés csökkenésétől függetlenül. Holott gyakran - például Magyarország esetében - a belső és külső egyensúlyhiányt éppen a termelés csökkenése okozta, s annak a növelésével lehetett csak helyreállítani. - Gazdaságpolitikai előírásai „egy kaptafára" készülnek az afrikai vagy délamerikai, ázsiai vagy átalakuló országok számára; az NVA nem veszi figyelembe az egyes országok sajátos körülményeit, gazdaságuk szerkezetét, és nem használja ki az ország adottságait. Így például Magyarországon keresletvisszafogással próbálta orvosolni azt az inflációt, amelyet korábban főként gazdaságpolitikai intézkedések okoztak, és amelyet később főként a hazai termékek kínálathiánya okozott. Nem ismerte fel, hogy az átalakuló közép- és kelet-európai országok fejletlen piacgazdaságában a kereslet-visszafogás sok47
4. A Nemzetközi Valutaalap
kal kevésbé alkalmas az infláció megfékezésére, mint a fejlett piacgazdaságokban. Ugyanakkor e téren a kínálatélénkítés itt sokkal eredményesebb lehetne, mint amott. A jelek szerint a Valutaalap a pénzügyi mutatókra összpontosítja figyelmét akkor is, amikor a lényeg egészen másutt van. E sorok írója 1986-ban megemlítette egy magas beosztású NVA-tisztviselőnek, hogy Zaire gazdasági hanyatlásának egyik oka az, hogy a köztársasági elnök ellopja az exportbevételek jó részét. A tisztviselő azt válaszolta, hogy ez Zaire belügye, mellyel a Valutaalap nem foglalkozik. Az exportbevételeknek a köztársasági elnök által való eltulajdonítása valóban nem tartozik a teljesítménymutatók közé, még akkor sem, ha rontja az ország fizetési mérlegét, fő oka a fizetésképtelenségnek, s egyik oka a BHT folyamatos csökkenésének.
- Kifogásolható az úgynevezett „szándéklevél" is. A demokrácia két alaptétele, hogy a kormány gazdaságpolitikája nyilvános, és nyilvános minden nemzetközi egyezmény. E két alaptételt kerüli meg a szándéklevél. A kormány nem köt egyezményt, szerződést a Valutaalappal. Ír egy levelet a Valutaalap vezérigazgatójának, amelyben kifejti, hogy a következő időszakban - vagyis a Valutaalaptól felveendő hitel 1-3 éves futamideje alatt - milyen gazdaságpolitikát kíván követni, s hogy ezt a gazdaságpolitikát önmagára nézve kötelezőnek tekinti. Ezt a szándéklevelet a kormányzat nevében a pénzügyminiszter és a nemzeti bank elnöke írja alá, de az első szótól az utolsóig a Valutaalap fogalmazza meg. A szándéklevél formailag nem szerződés vagy egyezmény, hanem levél. A diplomáciai levelezés titkosságát a demokrácia nem tiltja. A szándéklevél pedig szigorúan titkos. A szándéklevéllel tehát a kormány a nyilvánosság teljes kizárásával nemzetközileg elkötelezi magát egy olyan gazdaságpolitika követésére, amely az ország lakosságának, minden egyes polgárának mindennapi életét, egzisztenciáját döntő módon befolyásolja. Másrészt a szándéklevél felmenti a Valutaalapot minden felelősség alól. A kilencvenes évek közepén egy Ausztráliából hazatelepült ügyvéd annak rendje és módja szerint beperelte kártérítésre a Valutaalapot. Az Ausztráliában is érvényben lévő angol jog szerint ugyanis, ha valamely tanácsadással foglalkozó intézmény tanácsát valaki megfogadja, s abból neki súlyos kára származik, akkor kártérítést követelhet a tanácsadótól. A per nem tartott sokáig. A Valutaalap képviselője előhúzta a Valutaalap által fogalmazott szándékleveleket, mondván, hogy azt a politikát, amelyet a felperes kifogásol, nem a Valutaalap tanácsolta, hanem a kormány kötelezte el magát arra. A keresetet a bíróság természetesen elutasította.
- Nemcsak a Valutaalap gazdaságpolitikája, hanem összetétele ellen is merült fel kifogás. A világszervezet kizárólag kormányok és nemzeti bankok képviselői ből áll. Ez természetes volt a megalakulásakor, amikor a nemzetközi pénzügyi tranzakciók zöme kormányok és nemzeti bankok között bonyolódott le. Ma már e téren a magánszektor a domináns, s - úgymond - e szektor képviselőinek, például bankároknak és üzletembereknek, no meg talán a civil szervezetek képviselőinek is szerepet kellene juttatni a szervezeten belül. - Mások azt kifogásolják, hogy a titkárság tisztviselőit csaknem kizárólag egyetemi professzorok, pénzügyminisztériumok és - főként - nemzeti bankok alkal48
A Nemzetközi Valutaalap rövid története
mazottai közül toborozza, akiknek semmiféle személyes tapasztalatuk nincs a pénzügyi és gazdasági életben, amelyet pedig a Valutaalap számos országban döntő módon befolyásol. - Baj van a stílussal is. A Valutaalap tisztviselői rendkívül udvariasan tárgyalnak ugyan, de éreztetik tárgyalópartnereikkel, hogy ők az erősebb fél. Az általuk „tanácsolt" politikában csak apróbb változtatásokra hajlandók, tudva, hogy tárgyalópartnerük valóságos vagy vélt kiszolgáltatottsága miatt végül minden lényeges „tanácsot" elfogad. Jellemző erre a szándéklevél evolúciója. Valaha ez 15-20 oldalas dokumentum volt, csak a főbb gazdaságpolitikai irányelvekre szorítkozott, s ezeken belül a kormányzatnak elég tág mozgásteret biztosított. Ma a szándéklevél a mellékletekkel együtt 40-50 oldalra terjed, mélyen belemegy a részletekbe, a kormányzat mozgástere tehát minimális.
- Végül, de nem utolsósorban, sokan nehezményezik az Egyesült Államok döntő befolyását. S teszik ezt nem annyira elvi, mint inkább gyakorlati okokból. Az Egyesült Államok a Nemzetközi Valutaalapon keresztül kényszerítette rá a monetarista gazdaságpolitikát az átalakuló, valamint a fejlődő országok nagy részére, amelyekben e politika súlyos károkat okozott; hosszú évekig megakadályozta Vietnam felvételét a világszervezetbe, s tette ezt szinte gyerekes duzzogásból csak azért, mert a vietnami háborút nem Amerika, hanem Vietnam nyerte meg; befolyását nemritkán politikai célok elérésére használja. 1987-ben a Valutaalap egyik magas beosztású tisztviselője látványos külsőségek között lemondott - igaz, nyugdíjaztatása előtt néhány hónappal -, tiltakozásul az amerikai nyomás ellen, amely arra irányult, hogy a Valutaalap szokásos feltételeit félretéve folyósítson hitelt Egyiptomnak és Zaire-nak, hogy ezáltal megszilárduljon az Izraellel szemben békülékeny Mubarak, valamint a nyugat- és Izrael-barát Mobotu diktátor helyzete. 1996 tavaszán, amerikai nyomásra, a Nemzetközi Valutaalap 10 milliárd dollár hitelt folyósított Oroszországnak anélkül, hogy az orosz kormány kötelezettséget vállalt volna reformok bevezetésére, csupán azért, hogy ezzel előmozdítsa Jelcin újraválasztását.
És így tovább. Az elmondottak után érthető, hogy egyre nagyobb azoknak nem csak a száma, de szakmai és politikai súlya is, akik úgy vélik, a több mint fél évszázados fennállás után újra kellene gondolni a világszervezet célját, újra kellene fogalmazni feladatait, felül kellene vizsgálni eszköztárát, összetételét, működését és szervezetét, hogy az eddiginél hatékonyabban elégítse ki nem csak a jelenkor, de a következő fél évszázad gazdasági világrendjének igényeit.
49
4. A Nemzetközi Valutaalap
MAGYARORSZÁG ÉS A NEMZETKÖZI VALUTAALAP A KAPCSOLATOK TÖRTÉNETE, 1982-1998 2 Magyarország 1982. május 6-án csatlakozott a Valutaalaphoz. Már jóval előbb szívesen csatlakozott volna, de a Szovjetunióra való tekintettel ezt nem tehette meg. Pedig a Valutaalap már megalakulásakor nyitva állt valamennyi ország számára, amelyek a Németország és Japán ellen irányuló szövetség tagjai voltak. Így Csehszlovákia és Lengyelország alapító tagok voltak. A sztálini Szovjetunió azonban a Valutaalapot kezdettől fogva a kapitalista országok gazdasági imperializmusa eszközének tartotta. Amikor e két ország szovjet csatlós állammá vált, egyszerűen „kimaradt" a Valutaalapból. Jogaikat nem gyakorolták, kötelezettségeiket nem teljesítették, de hivatalosan nem léptek ki. Mikor azután a hidegháború időszakában - az ENSZ-szel együtt - a Valutaalap is megnyitotta kapuit a második világháború vesztes országai előtt, már szó sem lehetett Magyarország csatlakozásáról. A téma valószínűleg tabu volt jó húsz esztendeig. Feltételezhető, hogy a csatlakozás gondolata a Magyar Nemzeti Bankon belül már a hetvenes évek közepe táján felvetődött, de a szovjet tilalom miatt akkor még nem történhettek ez irányú lépések. A fordulópontot talán az 198l-es lengyel adósságválság jelentette, és az a tény, hogy a Szovjetunió akkor sorsára hagyta Lengyelországot. Ezzel szertefoszlott a nyugati hitelezőknek az az illúziója, hogy a szovjet csatlós államoknak nyújtott hiteleket gyakorlatilag szovjet garancia biztosítja. Valamennyi szovjet csatlós állam hitelképességi minősítése jelentősen megromlott, köztük Magyarországé is. Az ország nem juthatott hosszú lejáratú hitelhez, s a bankok kivonták rövid lejáratú hiteleik jelentős részét. Az ország súlyos likviditáshiányban szenvedett. A Szovjetunió abba a helyzetbe került, hogy vagy kisegíti a csatlós államokat, vagy hozzájárul a Valutaalaphoz való csatlakozáshoz, amely a nyugati hitelcsatornák megnyitását jelenthetné. Lehet, hogy ez volt a fő oka annak, hogy 1982-ben elhárult a csatlakozásnak ez az egyetlen és döntő akadálya. A csatlakozás három hónappal az adósságválság kitörése előtt történt, s még az év decemberére létrejött az első készenléti megállapodás, sőt még egy exportkiegyenlítő hitelre vonatkozó megállapodás is, amelyet az ország gabonaexportjának hirtelen csökkenése indokolt. Amikor tehát szabállyá vált, hogy nyugati hitelezők csak annak a fejlődő országnak folyósítanak kölcsönt, amelyik a Valutaalap által jóváhagyott politikát követi, akkor Magyarország már a Valutaalap által jóváhagyott politikát követte. A hosszú lejáratú hitelek folyósítása ismét beindult, a bankok rövid lejáratú betétei visszatértek, s Magyarországot a nemzetközi adósságválság következményei alig érintették.
2
Az ebben az alfejezetben közölt tények forrása a Magyar Nemzeti Bank: Havi jelentés, 1992/ 4-5: Éves jelentések 1991-től 1997-ig.
50
Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap
A Valutaalap jelentős technikai segítséget nyújtott Magyarországnak: az MNB adatszolgáltatásának feljavítása terén, hogy az megfeleljen az NVA kívánalmainak; a költségvetési reform kidolgozásában és a bankközi devizapiac megteremtésében. A rendszerváltás után, 1990 áprilisában a Valutaalap állandó megbízottat küldött Magyarországra. Hivatala az MNB Szabadság téri székházában volt. A Valutaalappal kötött megállapodásokat a 4.1. táblázat sorolja fel. 4.1.
Magyarország megállapodásai a Nemzetközi Valutaalappal
Forrás: MNB: Éves jelentések; Havi jelentés, 1992. április-május
Megjegyzéseink a táblázattal kapcsolatban a következők: • 1982 májusa és 1998 febr uárja között Magyarors zág összesen hat készenléti hitelmegállapodást, egy kibővített hitelmegállapodást és két exportkiegyenlítő hitelmegállapodást kötött a Valutaalappal. A második exportkiegyenlítő megál51
4. A Nemzetközi Valutaalap
lapodást 1991 januárjában kötötte. Oka: exportkiesés amiatt, hogy felszámolták a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát, és a volt szocialista országok áttértek a dollárelszámolásra az egymás közötti kereskedelemben. A készenléti hitel a Valutaalap legtöbbször igénybe vett szolgáltatása. Viszonylag rövid lejáratú, hisz konjunkturális egyensúlyhiány finanszírozására használják, mialatt a kormány gazdaságpolitikai intézkedései az egyensúlyhiányt helyreállítják. Gyakran csupán jelképe annak, hogy az ország a Valutaalap által jóváhagyott gazdaságpolitikát követi. Az exportkiegyenlítő hitel célja időleges exportkiesés finanszírozása. A kibővített hitelt olyan országok vehetik igénybe, amelyek súlyos strukturális folyó fizetési mérleghiányban szenvednek. Futamideje 10 év is lehet.
• A fenti időszak összesen 190 hónapra terjedt. A hat készenléti és az egy kibővített megállapodás összesen 123 hónapot ölel fel, de ebből 8 hónap átfedés: az előző futamideje még nem járt le, de a következő már életbe lépett. • A hét több hónapos megállapodás (készenléti és kibővített) közül három teljesült, az 1990 márciusában megkötöttet lejárta előtt behelyettesítette az 1991 februárjá ban kötött kibővített megállapodás. Három egyezményt a Valutaalap lejárta előtt felmondott, mert a magyar fél nem teljesítette a kikötött feltételeket. • A négy fel nem mondott megállapodás közül az első kettő feltételezhetően csak azért teljesült, mert a magyar fél a külfölddel szemben fennálló adósságállomány, a belső adósságállomány, valamint a költségvetési hiány nagyságáról hamis adatokat szolgáltatott a Valutaalapnak (lásd alant). • Az említett 190 hónapnak tehát elvileg közel a fele, 88 hónap az, amely időszak alatt a magyar gazdaság a Valutaalap felügyelete és irányítása alatt állt. Gyakorlatilag azonban ez az időszak hosszabb, mert egy-egy megállapodás felmondása és az utána következő megkötése között afféle próbaidőnek kell eltelnie, mialatt a gazdasági vezetés tanújelét adja: megteszi/megtette azokat az intézkedéseket, amelyek a felmondást kiváltó ok megszüntetésére irányulnak. • A leghosszabb időszak, amely alatt az országnak nem volt megállapodása a Valutaalappal, 1992 nyarától 1996 márciusáig terjed. Közben létrejött ugyan 1993 szeptemberében egy 15 hónapos készenléti megállapodás, de ebből Magyarország csak az életbelépéskor lehívható első részletet hívhatta le, mert a Valutaalap az egyezményt már az első vizsgálat alkalmával felmondta. • Az 1996 márciusában kötött megállapodás esetében Magyarországnak a működőtőke-beáramlás, valamint a spekulatívtőke-beáramlás miatt nem volt a hitelre szüksége. A kormány előre bejelentette: nem szándékozik lehívni, és nem is hívta le. Az egyezményre csupán Magyarország hitelképességének külföldi megítélése szempontjából volt szükség. A kormányzat így kívánta kimutatni, hogy a Valutaalap által jóváhagyott gazdaságpolitikát követi. Függetlenül attól, hogy az ország nem hívta le a hitelt, a Valutaalap megtartotta az esedékes három programvizsgálatot, s mindent rendben talált. • Magyarország és a Valutaalap kapcsolatának három kínos epizódja volt: az 1991 februárjában megkötött hároméves megállapodás alig másfél éves futamidő után történt felmondása, valamint az 1993 szeptemberében kötött 15 hónapos egyezmény néhány hónapos futamidő után bekövetkezett felfüggesztése. 52
Magyarország és a Nemzetközi
Valutaalap
• A legkínosabb azonban az volt, amikor Németh Miklós miniszterelnök 1989 decemberében bejelentette az Országgyűlésnek, hogy az MNB és a Pénzügyminisztérium a csatlakozás óta, tehát több mint hét éven át a külső adósságállományra, az államháztartás hiányára, valamint az államháztartás adósságára vonatkozóan hamis adatokat szolgáltatott a Valutaalapnak. (Lásd a 4.2. táblázatot!) 4.2.
Nyilvánosságra hozott hamis (a Valutaalappal közölt) adatok Az állami költségvetés1 ) 2 ) hiánya; milliárd forint
1) Mai nyelven: államháztartás 2) A költségvetés szerkezetében több alkalommal történtek módszertani változások. Az adatok tehát nem azonos módszerrel készült éves költségvetésekre vonatkoznak. Forrás: MNB: Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon, MNB Műhelytanulmányok 2., 1993. február, 59. o. Megjegyzések a 4.2. táblázathoz: • A külső adóss ágra és az államház tartás adóss ágára vonatkozó hamis adatokat eddig nem hozták nyilvánosságra. . 1984 óta, ami az államháztar tási hiányt illeti, a kormány a valós adatokat hozta nyilvánosságra. Ekkorra azonban az államháztartás adóssága nagyságrendileg már mintegy (381,5 - 51,8 = 329,7) 300 milliárd forinttal nagyobb volt, mint a közzétett adat, de ezt a kormány 1984-ben még nem hozta nyilvánosságra. Így ettől kezdve egészen 1989-ig az államháztartás adósságának növekedéséről közölt adat megfelelt a valóságnak, a nagyságáról közölt adat azonban továbbra is 329,7 milliárddal alacsonyabb volt, mint a valódi adat. Ugyancsak 1989-ig volt alacsonyabb a valóságnál a külső adósságállományra vonatkozó Valutaalappal közölt adat. • Ha a külső adósság állomá nyra vonatko zó adatok hamisak voltak, akkor - a dolog természeténél fogva - a fizetési mérlegre vonatkozó adatoknak is hamisnak kellett lenniük, de erről forrásunk, az MNB 1993-as műhelytanulmánya, nem tesz említést. • Az MNB említett műhelytanulmánya szerint, amikor 1980-198l-ben folytak a tárgyalások a Valutaalaphoz való csatlakozásról, a magyarországi kormányzat úgy döntött, hogy a Valutaalapnak is hamis adatokat szolgáltat. „Ez a döntés tovább folytatta a korábbi években kialakult gyakorlatot, nevezetesen azt, hogy a külföldi hitelfelvételeknél a hitelnyújtók részéről igényelt, a magyar gazdaságra vonatkozó
53
4. A Nemzetközi Valutaalap információkat csak korlátozottan, illetve a valós adatokat meghamisítva bocsátják rendelkezésre" (Id. munka, 58. o.). A hamisítás, mint láttuk. 1989 végén vált nyilvánossá. Érdekes, hogy azok a magas beosztású alkalmazottak, akiknek a megelőző 10-15 év során az volt a feladatuk, hogy félretájékoztassák az ország hitelezőit, ezután még a kilencvenes évek közepéig vezető szerepet játszottak a Magyar Nemzeti Bank irányításában. • Az államház tartási hi ányról közölt adatok a tíz év átlagában nem egészen egy hetedére rúgnak a tényleges adatoknak. Az időszak első éveiben a valóságnak nem egészen egy tizedét tükrözték, de a különbség fokozatosan a tényszámok harmadára, felére csökkent.
A Valutaalap erről nyilván már korábban értesült, mert Magyarország az 1988 májusában megkötött és 1989 májusában lejáró egyezmény utolsó részletét már nem hívhatta le, s 1990 márciusában, egy összegben vissza kellett fizetnie az e hitelből még fennmaradó 150 millió KLJ-ra rúgó tartozását. • A megdicsőülés viszont 1998 februárjában, az 1996-ban kötött megállapodás lejártakor következett be. A Valutaalap közölte a magyar kormánnyal, hogy megítélése szerint Magyarországnak nincs szüksége újabb készenléti megállapodásra. Mark Allén, a világszervezet állandó magyarországi képviselője ekkor nagy elismeréssel szólt az elmúlt három esztendő gazdaságpolitikájának eredményeiről. „Magyarország mintaországgá válhat" - mondta, de hozzátette, hogy a Valutaalap továbbra is nagy figyelemmel fogja kísérni a magyarországi gazdaságpolitikát, hisz vannak még megoldásra váró problémák, mint például a túl magas infláció és a túl nagy költségvetési hiány. Emiatt úgymond - folytatni kell a szigorú pénz- és költségvetési politikát. • Mindent összevetve. 1982 májusa és 1998 februárja között Magyarország 3340,6 millió KLJ-re rúgó hitelfelvételre kötött összesen kilenc megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal. Ebből 2154,46 milliót hívott le, s ezt 1998 februárjáig teljes egészében - részben előtörlesztéssel - vissza is fizette.
HOGYAN IRÁNYÍTJA A NEMZETKÖZI VALUTAALAP MAGYARORSZÁG GAZDASÁGPOLITIKÁJÁT? TITKOSSÁG, PLETYKA ÉS BELSŐ ELADÓSODÁS A Valutaalappal a tárgyalások zárt ajtók mögött folytak. A róluk kiadott néhány soros közlemény csak a tárgyalás tényét jelentette, de nem mondta meg, hogy ott miről volt. van vagy lesz szó. A Valutaalappal kötött megegyezések szövege, mint láttuk, titkos volt. A nyilvánossággal csak az összeget közölték, amelyre a megállapodás szólt, ezen felül azonban semmit, főként pedig az elfogadott feltételeket nem. Az utóbbiak egyikérői-másikáról csak elvétve értesült a nagyközönség. Például akkor, amikor a pénzügyminiszter valamely törvényjavaslat országgyűlési beterjesztésénél azzal érvelt, hogy ezt a Valutaalap kívánja így. Vagy akkor, amikor a Valutaalap felmondott egy megállapodást. Ekkor az MNB közölte, hogy a fel54
Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap
mondásra például az államháztartási hiányra vonatkozó teljesítménymutató nem teljesítése miatt került sor. Egyébiránt a magyar társadalom pletykákra, híresztelésekre, mendemondákra volt utalva olyan elkötelezettségek vállalását illetően, amelyek az ország minden egyes lakosát mindennapi életében, egzisztenciájában érintették. E mendemondák közül csak a sorban állás felszámolását említjük. A szocializmus idején mind a hitelnyújtó (bank vagy vállalat), mind a hitelfelvev vállalat az állam tulajdonában volt, s a hiteleket a hitelezk rendszerint fels utasításra folyósították. Ugyanakkor az állam garantálta ket, s ha az adós nem tudott fizetni, a költségvetés fizetett. A rendszerváltással ez a garancia megsznt, s a gazdaságban elszaporodtak az adósláncok: B csak akkor tudott fizetni A-nak, ha C neki megfizette az adósságát, C viszont csak akkor, ha neki D fizetett, és így tovább. Ezt hívták annak idején „sorban állásnak".
A mendemonda szerint a Valutaalap követelte, hogy a behajthatatlan adósságokat - egyszer leírás helyett - a költségvetés vállalja át. Ha ez így van - és szerintünk valószín akkor a bels adósság mai arányára való felduzzadása (lásd a 8. fejezetnek az „Államadósság - költségvetési adósság" cím alfejezetét) nagyrészt a Nemzetközi Valutaalap beavatkozásának a következménye volt. S e beavatkozás következménye a költségvetés humánfejlesztési beruházásainak drámai csökkentése is avégett, hogy a kormány kigazdálkodja az államadósság óriási arányú kamatait.
MASSIMO RUSSO LEVELE A Nemzetközi Valutaalap és Magyarország 16 éves kapcsolata során egyetlen dokumentum került nyilvánosságra, de ebbl sokat tudunk meg arról, milyen természet volt ez a kapcsolat, és hogyan irányította a Valutaalap ez alatt az id alatt az ország gazdaságpolitikáját. Ez Massimo Russónak, a Valutaalap Magyarországgal foglalkozó Európa I. Fosztálya vezetjének levele Bokros Lajos pénzügyminiszterhez 1995 szén. Bevezetül a levél elzményeirl kell szólni. Mint láttuk, a Valutaalap a teljesítménymutatók nem teljesítése miatt 1992 nyarán felmondta az 1991 februárjában kötött hároméves kibvített hitelmegállapodást, majd 1994 elején, alig néhány hónapos futamid után felmondta az 1993 szeptemberében kötött, 15 hónapra szóló készenléti hitelmegállapodást is. Utána a kedveztlen pénzügyi mutatók miatt nem volt hajlandó új megállapodást kötni. 1995 szeptemberében tehát Magyarországnak - az 1993-as néhány hónapos közjátékot nem említve - már több mint három éve nem volt megállapodása a Valutaalappal. Nemzetközi hitelre viszont az 1993as és 1994-es óriási folyófizetésimérleg-hiányok miatt ugyancsak nagy szüksége volt. Az akkori kormány tehát minden igyekezetével azon volt, hogy visszanyerje a Valutaalap bizalmát. A bizalom visszaszerzését szolgálta az 1995 márciusában érvénybe lépett „Bokros-csomag", és ezt szolgálta a Pénzügyminisztérium által kidolgozott A magyar kormány középtávú gazdasági stratégiája címet visel dolgozat, amelyet Bokros Lajos a Valutaalap és a Világbank 1995. szeptemberi wa-
55
4. A Nemzetközi Valutaalap
shingtoni konferenciájára vitt magával a tarsolyában (rendkívül gyenge minség angol fordításban). E hároméves gazdasági stratégia kilátásba helyezi a következket: - nagyarányú jövedelemátcsoportosítás a vállalati szektor javára (és a bérbl és fizetésbl élk kárára); - a küls adósság növekedésének megállítása a fizetési mérleg hiányának csökkentésével; - a fogyasztási kereslet visszafogása a folyóf izetésimérleg-hiány csökkentése végett; - az államháztartási deficit csökkentése az államháztartás újraelosztó szerepének (értsd: a humánfejlesztési beruházásoknak) csökkentésével; - a reálkeresetek csökkentése, majd a késbbiekben a BHT növekedését csak késleltetve követ növekedése; - a forint reáleffektív felértékelésének folytatása az infláció mérséklése céljából; és így tovább, és így tovább... A dolgozat nyíltan számol a célkitzések megvalósításának következményeivel: „foglalkoztatás csökkenése, elszegényedés, leszakadó körzetek stb." Nos, erre a dolgozatra reagál Massimo Russo levele (lásd a 4.3. számú mellékletet). Mieltt a levél elemzésére térnénk, két jelenségre kell felhívni a figyelmet. Az els a protokoll. A nemzetközi diplomácia fontos szabálya, hogy csak egyenrangúak levelezhetnek. Például, hogy miniszternek csak miniszter vagy azonos rangú személyiség írhat külföldrl hivatalos levelet. Úgy látszik, hogy a nemzetközi protokoll szerint egy valutaalapi fosztályvezet azonos rangú valamely ország pénzügyminiszterével. A második, ami figyelemre méltó, az a levél hangneme: rendkívül udvarias, de egy icipicit talán leereszked? A második és harmadik bekezdésben Massimo Russo megdicséri Bokros Lajost és dr. Surányi Györgyöt, amiért - úgymond - a márciusi kormány- (Bokros-) csomaggal „visszarántották a gazdaságot a pénzügyi szakadék szélérl''. A harmadik bekezdés kulcsmondata: „Mi itt, a Valutaalapnál a nemzetközi pénzügyi közösség más képviselivel együtt teljes mértékben egyetértünk az Ön magyar gazdaságról alkotott középtávú elképzeléseivel." (Vagyis a fent vázolt dolgozattal.) Nyilván e két bekezdés késztette Bokros Lajost arra, hogy a levelet eljuttassa a Népszavához. Így akarta a közvélemény eltt bizonyítani, hogy politikájával sikerült visszanyernie a Valutaalap bizalmát, és hogy a Valutalap teljes mértékben helyesli politikáját.
Ha ez volt Bokros Lajos célja, akkor ezt nem érte el. A levélnek nagy volt a visszhangja, s e visszhang inkább volt kedveztlen, mint kedvez. Elször bizonyosodott be a nyilvánosság eltt, hogy mindaz, ami népszertlen a magyarországi gazdaságpolitikában, a Valutaalap utasítására történik, s hogy ezeket az utasításokat a magyar kormány igyekszik engedelmesen végrehajtani. A levél Magyarországon többet ártott Bokros Lajos népszerségének, mint használt. A Valutalap reakciójáról nem szivárgott ki semmi. Nagyon valószín, hogy a világszervezet ugyancsak nehezményezte a titkosságnak eme egyoldalú lépéssel történ megsértését. Néhány hónappal a levél publikálása után Bokrosnak mennie kellett. 56
Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap
4.3.
A Nemzetközi Valutaalap levele a magyar pénzügyminiszterhez
ségvetési tételnél és különösen a társadalombiztosítási alapoknál a kiadások kézben tartasa végett. Azért írok Önnek, hogy összefoglaljam azokat a következte- (III.) Önmérséklet a bérek emelésénél lényeges az Ön progtéseket, amelyek a Nemzetközi Valutaalap éves közgyűlése ramjának sok eleme szempontjából. Enélkül a költségidején folytatott hasznos tárgyalásainkból vonhatók le. vetési célok nem teljesíthetők. Ugyancsak fontos a verElőször is kollégáim és jómagam nagyra értékeljük a márcisenyképesség javítása és a forint előre bejelentett értékusi kormánycsomag eredményeit. Ön és Surányi elnök úr változásához való ragaszkodás szempontjából. Az a cél, rendkívül nehéz körülmények között vették át hivatalaikat, hogy 1996 negyedik negyedévére az infláció éves rátája gyorsan felmérték a kockázatokat és kezdeményeztek olyan 10 százalékra csökkenjen, nem elérhető másként, csak intézkedéseket, amelyek visszarántották a gazdaságot a a feltételezett nominális béremelkedés betartásával. pénzügyi szakadék széléről. Igaz, hogy bár nem minden cél- (IV.) A jövedelempolitikát szigorú pénz- és hitelpolitikának kitűzés teljesült - továbbra is aggódunk például a nagy kell alátámasztania. Természetesen a csúszó leértékelő egyensúlyhiányok és (reformok hiányában) a társadalomárfolyam korlátokat szab a belföldi kamatok alakulásábiztosítás még rosszabb pénzügyi kilátásai, valamint a privanak, és a kamatok csökkentését meg kell engedni az tizáció késlekedése miatt -, de amit megtettek, az bátor kezinflációra vonatkozó piaci várakozások javulásával párdete egy olyan folyamatnak, amelynek a befejezéséhez még huzamosan; ugyanakkor monetáris politikai lépésekkel némi időre van szükség. nem szabad kierőszakolni a kamatesést. Másodszor szeretném megismételni, hogy mi itt, a Valutaa- (V.) Végül, és talán középtávon ez a legfontosabb, itt van a lapnál a nemzetközi pénzügyi közösség más képviselőivel strukturális reformok egész területe. A privatizációban együtt teljes mértékben egyetértünk az Ön magyar gazdagyors előrehaladás szükséges, hiszen a vállalatok.és a ságról alkotott középtávú elképzeléseivel. Ön némi szenvebankok szerkezeti átalakításának ez a legjobb módja, ildéllyel szólt arról a Magyarországról, amelyet csökkenő letve a privatizációs bevételek segítenek csökkenteni az adósság, stabil árak, alacsonyabb adók és mindenki számáeladósodás mértékét. Költségvetési területen nagyon ra emelkedő életszínvonal jellemez - továbbá nem egyszesok reform van, ami sürgős az egységes kincstári rendrűen munkahelyek, hanem jó kilátásokkal rendelkező, jó szer létrehozása, az elkülönített állami pénzalapok és a munkahelyek a magyar dolgozók számára. Osztjuk az Ön központi költségvetési intézmények számának csökvéleményét az ehhez vezető útról: költségvetési átalakítások kentése, a foglalkoztatás csökkentése a széles értecsomagja, önmérséklet a bérek emelésében, monetáris szilemben vett költségvetési szférában, intézkedések az gor, társadalombiztosítási reform, és egyéb szerkezeti readóalap szélesítésére és az adóigazgatás javítására. A formok, amelyek rövid távon áldozatokat követelnek, de ez társadalombiztosítás területén gyors előrehaladásra van az egyetlen biztos út annak a jövőnek az eléréséhez, ameszükség a szerkezeti változások széles frontján, amely lyet Ön képzel el Magyarország számára. a rendszer középtávú életképességét helyreállítja és Harmadszor, egyetértünk Önnel abban is, hogy a távlati céamelyekről jelenleg a Világbankkal folynak a tárgyalok megvalósítható gazdaságpolitikában kell, hogy tükröződlások. jenek 1996-ban és azt követően. Gondosan figyelemmel fogMindezeken a területeken az 1996-ban elkezdendő politika juk kísérni a következő néhány hónapban meghozandó dönfenntartására és megerősítésére kell törekedni 1997-ben is téseket. Hadd emlékeztessek konkrétan öt pontra, amelyet annak érdekében, hogy valódi gazdasági növekedést és taraz elmúlt néhány napban folytatott tárgyalásaink során tós életszínvonal-emelkedést eredményező stabil makrohangsúlyoztunk: gazdasági környezet jöjjön létre. Az ezekről a kérdésekről folytatandó belső tárgyalásokat a (I.) Az 1996-os fizetésimérleg-célkitűzés a nettó külföldi költségvetéssel és a társadalombiztosítási alapokkal összeadósságállomány érzékelhető csökkenése kell, hogy lefüggésben a Nemzetközi Valutaalap gondosan figyelemmel gyen; a folyó fizetési mérleg hiányának 2 milliárd dollár fogja kísérni a következő néhány hónapban. Várakozásunk alá kell csökkennie annak érdekében, hogy a külföldi szerint az eme területen megteendő kormányzati lépések és működőtőke-behozatal jelentős növekedése (részben a meghozandó parlamenti döntések segítenek majd közös célprivatizációval összefüggésben) a külső adósság nettó jaink elérésében, és lehetővé teszik, hogy a Nemzetközi Vavisszafizetését eredményezze. lutaalap támogassa a magyar kormány programját. (II.) Összhangban a fenti céllal, támogatj uk az Ön eltökéltségét abban, hogy az államháztartás hiánya - beleértve a társadalombiztosítási alapokat is - a GDP 4 százaléka Tisztelettel: alatt maradjon, ennek a célkitűzésnek a megvalósítása Massimo Russo mindazonáltal szigorú intézkedéseket követel sok költEurópa I. Főosztály A levél dátumát a forrás nem közli, de 1995. szeptember végére, vagy október elejére tehető. Forrás: Népszava, 1995. október 17. Kedves Miniszter Úr !
57
4. A Nemzetközi Valutaalap
A protokoll és a hangnem után következzék az öt pont. (I.) Bokros dolgozata a külföldi adósságállomány növekedésének megállítását és 2 milliárd dollárnyi folyófizetésimérleg-hiányt tz ki célul 1996-ra. A Valutaalap a nettó külföldi adósságállomány „érzékelhet csökkenését" és a folyófizetésimérleg-hiány 2 milliárd dollár alá való leszorítását írja el. Mint látni fogjuk, az adósságállomány 1996-ban valóban csökkent jelents mértékben, elssorban a dollár árfolyamának felértékeldése, másodsorban a beáramló nagyarányú mköd tke és spekulatív tke eredményeképpen. Ezt azonban Massimo Russo 1995. szeptember végén vagy október elején még nem láthatta. Amit akkor kívánt, az az adósságállománynak nettó forráskiáramlás útján való csökkentése volt. (II.) Bokros dolgozata 1996-ra célul tzi ki az államháztartási hiány / BHT hányadosnak 3,9%-ra való csökkentését. A Valutaalap e téren „támogatja (Bokros) eltökéltségét". A 3,9%-os célkitűzést hosszú viták előzték meg a Valutaalap pal. Ezek végeredménye (természetszerűleg) az volt, hogy a magyar fél elfogadta a Valutaalap követelését. A 3,9%-nak az eredete az, hogy az Európai Unió országai már 1989 óta célul tűzték ki nemcsak a teljes gazdasági, hanem ezen belül a pénzügyi uniót is. 1992-ben Maastrichtban megegyeztek arra vonatkozólag, hogy milyen feltételeket kell a tagországoknak teljesíteniük 1998-ra ahhoz, hogy tagjai lehessenek az 1999. január elsején megalakuló, közös pénzt használó, közös nemzeti bankkal működő pénzügyi uniónak. Az egyik ilyen feltétel az, hogy az államháztartás hiánya ne haladja meg a BHT 3%-át. Az 1996-ra előírt 3,9%-os hiány mérföldkő volt a 3% felé, amelyet Magyarországnak - a Valutaalap előírása szerint - 1997-ben kellett volna elérnie. Ekkoriban (1995 őszén) már nyilvánvaló volt, hogy Magyarország csak a 2000-es évek elején válhat az Európai Unió teljes jogú tagjává. Ha akkor mind járt tagja akar lenni a pénzügyi uniónak is, ami nem automatikus (például Anglia 2004-ben még nem tagja), akkor a 3%-ot 200l-re kellett volna teljesítenie. 3 Kérdés, miért kellett a gazdasági átalakulás problémáival, valamint a szocializmusból örökölt súlyos strukturális gazdasági problémákkal küszködő Magyarországnak a várható legkorábbi csatlakozás előtt 6 évvel, a csatlakozni kívánó EU tagállamokat egy évvel megelőzve (!) teljesíteni a 3%-ot? Kérdés, miért kellett a nem tagállam Magyarországnak 1996-ra 3,9%-ot teljesítenie, amikor a 15 tagállam közül ezt csak hét szándékozott teljesíteni? (Lásd az 4.4. számú grafikonon a 4%-os függőleges vonaltól balra lévő országokat.) Ezekre a kérdésekre csak a Valutaalap tudná megadni a választ. A lényeg az, hogy a magyar kormány vállalta az 1997-es 3%-ot. Eredmény az, hogy a humánfejlesztési beruházások (oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás, családvédelem, tudományos kutatás, kultúra, sport) 1996-ban összehasonlítható áron 9,5%-kal csökkentek. 3
2004 elején úgy tűnik, hogy Magyarország legkorábban csak 2009-ben csatlakozhat az euróövezethez.
Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap
4.4.
Az Európai Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás két (maastrichti) feltétele Előrejelzések
1996-ra
Luxemburg államháztartási adóssága a BHT 6,2%-a, államháztartásában pedig 0,7%-os többlet várható. Forrás: Az Európai Unió Bizottsága Idézve The Economist 1996. szeptember 21-i számából (22. o.)
(III.) Ha mellőzzük a diplomáciai nyelv finomság ait, akkor a harmadik pont lényegében a következőket mondja: folytatni kell a forint reáleffektív felértékelését, amely javítja a külföldi áruk versenyképességét a magyar árukkal szem ben és rontja a magyar áruk versenyképességét. Ez utóbbit ellensúlyozandó, csökkenteni kell a reálbéreket. Az 1995. márciusi Bokros-csomag, valamint a „Középtávú stratégia" 1995-re 10-11%-os, 1996-ra 4-5%-os nettó reálbércsökkenést irányzott elő. A levélből nem derül ki: elegendőnek találja-e ezt a Valutaalap, avagy ennél nagyobb arányú reálbércsökkenést javasol. Most már tudjuk, hogy a tervezett reálbércsökkenéseket a kormány végre is hajtotta. Így 1996-ra a nettó reálkereset az 1989. évinek a 76%-ára esett vissza. (IV.) Mass imo Russo nagyon jól tudta, hogy a Bokros -csomag részeként már 1995 áprilisa óta rendkívül szigorú pénz- és hitelpolitikát követ a Magyar Nemzeti Bank. Ennek szükségességét jónak látja a magyar pénzügyminiszter lelkére kötni. Felhívásának meg is lett az eredménye: 1995 áprilisa és decembere kö-
4. A Nemzetközi Valutaalap
zött az üzleti szektor nettó bankhiteltartozásának reálértéke 32%-kal csökkent - 8 hónap alatt -, 1996 augusztusáig pedig újabb 33%-kal úgy, hogy az 1989. decemberi szint 34%-ára esett vissza. Hasonló arányban csökkent a háztartások bruttó bankhiteltartozásának reálértéke is. Nyilvánvaló tehát, hogy azt a magyarországi hitelkivonó pénzpolitikát, amelyre valószínűleg nincs példa a gazdaságtörténetben, a Nemzetközi Valutaalap írta elő. (V.) Az ötödik pont különösen gazdag „tanácsokban". A privatizáció korábbi botrányai után nem gondosan átgondolt, tervszerű és a nyilvánosság ellenőrzése alatt álló privatizációra, hanem - a Valutaalap szerint - „gyors" privatizációra van szükség. Ezt a feltételt is teljesítette az akkori kormány. Eladott a külföldnek olyan kulcsiparokat, mint például a villamosenergia-ipar, és eladta a bankszektor eladható részeit is. 1996 őszére az akkori pénzügyminiszter bejelentette, hogy privatizálták a privatizálható állami vagyon 66%-át. Azután kirobbant néhány újabb botrány... Érdekes az is, hogy a Valutaalap éppen akkor javasolja a „foglalkoztatás csökkentését a széles értelemben vett költségvetési szférában", amikorra megszűnt az 1989-ben létező munkahelyek több mint 28%-a, vagyis másfél millió munkahely. Ilyenkor a gazdaságpolitika elsődleges feladata a munkahelyteremtés, nem pedig újabb tízezer munkahely megszüntetése szokott lenni. Látható ebből a bekezdésből az is, mennyire részletekbe menő a Valutaalap ellenőrzése: - kincstári rendszer létrehozása; - az elkülönített állami pénzalapok és a költségvetési intézmények számának csökkentése; - az adóalap szélesítése; - a társadalombiztosítás reformja. A levél utolsó bekezdésében Massimo Russo (már másodszor) hangsúlyozza, hogy „a Nemzetközi Valutaalap gondosan figyelemmel fogja kísérni a következő néhány hónapban" a kormány és az Országgyűlés gazdaságpolitikai döntéseit, s ha ezek megfelelnek elvárásainak, akkor lehetővé válik, hogy „a Valutaalap támogassa a magyar kormány programjait" (vagyis újabb megállapodást kössön Magyarországgal). Voltak érzékeny lelkek Magyarországon, akik ebben afféle figyelmeztetéssel egybekötött buzdítást láttak, mint amilyent a tanár intéz a csínytevő, utolsó padba ültetett tanulóhoz: „Rajtad tartom a szememet, s ha jó leszel, visszaülhetsz a helyedre." Ezek nyilván nem tudják, milyen nehéz úgy feltételeket szabni, hogy az jóindulatú tanácsnak tessék és úgy fenyegetni, hogy az buzdításnak tűnjön. (Massimo Russót másfél évvel később előléptették. Ő lett a vezérigazgató különleges tanácsadója.)
60
5. A VILÁGBANK
A Világbank feladata, hogy mint a világ legfejlettebb és legtőkeerősebb országok által támogatott intézmény, alacsony kamatra hiteleket vegyen fel a nemzetközi tőke piacon és ezeket csekély kamatfelárral továbbadja azoknak a fejlődésben elmaradt országoknak, amelyek a nemzetközi tőkepiacon vagy egyáltalán nem, vagy csak igen magas kockázati kamatfelárral tudnának hitelt felvenni. A Világbank csak olyan országoknak nyújt hitelt, amelyek a Valutaalap által jóváhagyott (diktált) gazdaságpolitikát követik. Így közvetve a Világbank is felelős mindazokért a károkért, amelyeket a Valutaalap politikája a nemzetközi adósságvál ság kezelése, a közép- és kelet-európai gazdasági átállás, valamint a pénzügyi válsá gok kezelése során okozott. Mindemellett a Világbank működése a kilencvenes évek elejéig igencsak sikeresnek mondható. A kilencvenes évek elején a Világbank új feladatot kapott: a neoliberális gazdasá gi berendezkedésnek, valamint a globalizációnak úgynevezett „szerkezetátalakítási programok" révén való terjesztését. A Magyarországnak a rendszerváltás időszakában folyósított világbanki kölcsönöknek csaknem a fele ilyen szerkezetátalakítási programot finanszírozott. Néhány éven belül kiderült, hogy a neoliberális gazdasági berendezkedés, valamint a gátlástalan globalizáció nagy károkat okoz a fejlődő országokban. James Wolfen sohnnak, a világbank vezérigazgatójának támadt az az ötlete, hogy néhány kiválasztott országban a civil szervezetek bevonásával meg kellene vizsgálni a Világbank szerke zetátalakítási programjainak gazdasági és társadalmi hatását. Magyarország is a kiválasztott országok között volt. E fejezetből megtudjuk, hogyan vált Wolfensohn nagy szerű elgondolása párbeszéd, reform és megtisztulás helyett a Világbank magyaror szági ténykedését mindenben igazoló, tisztára mosó dokumentummá.
A VILÁGBANKRÓL ÁLTALÁBAN FELADATA, NAGYSÁGA, ERŐFORRÁSAI A Világbankot, teljes nevén: Nemzetközi Újjáépítési és Gazdaságfejlesztési Bank ( International Bank for Reconstruction and Development, IBRD), ugyancsak az 1944 júliusában tartott Bretton Woods-i ENSZ értekezlet hozta létre, mint a Nemzetközi Valutaalapot. Működését 1946 augusztusában kezdte meg Washingtonban. A két intézmény közötti munkamegosztás eredetileg az volt, hogy míg az NVA rövid lejára61
5. A Világbank
tú hiteleket nyújt a fizetésimérleg-hiányban „szenvedő" fejlett országoknak arra az időre, amíg sikerül az egyensúlyhiányt kiküszöbölni, s ezzel valutájuk rögzített árfolyamát megszilárdítani, addig a Világbank a gazdaságfejlesztést mozdítja elő azzal, hogy hosszú lejáratú hiteleket nyújt vagy garantál. Eredetileg hiteleiből a fejlett országok is részesültek a háborús rombolás újjáépítésének finanszírozására. E tevékenysége azonban néhány éven belül megszűnt - vélhetően a Marshall-segély bevezetése következtében. A Világbank alapötlete amilyen egyszerű, olyan zseniális. A fejlődő országok többsége - köztük éppen a legszegényebbek - nem kaptak piaci kölcsönöket. Létesüljön tehát egy tőkeerős nemzetközi bank, amelynek piaci hitelfelvételei élvezzék a világ leggazdagabb országai kormányainak kollektív garanciáját. Vegye ez fel a kölcsönöket piaci kamatra bankoktól, egyéb pénzintézetektől, intézményi beruházóktól, s adja őket tovább - mérsékelt felárral - a fejlődő országoknak. Hogy melyik számít „fejlődő" országnak, az főképpen attól függ, hogy az egy főre jutó nemzeti termelése alatta van-e a Világbank által időről időre megállapított összegnek. 1998-ban ez például 5445 dollár volt. Ha ezt meghaladja, az illető ország magasabb osztályba lép, kölcsönt felvevőből hitelező lesz a Világbankhoz kötődő viszonyában. A tagállamok száma az 1944-es 44-ről 1998. június végére 18l-re emelkedett. Csak olyan ország lehet a tagja a Világbanknak, amely a Valutaalapnak is tagja. Tőkéjét a tagországok fizetik be kvótarendszer alapján, éppúgy, mint a Valutaalapét. A kvóta nagyságának fő szempontja egy-egy ország bruttó hazai termékének viszonylagos nagysága. Tőkéje sorozatos tőkeemelések következtében az induló 10 milliárd dollárról 1998-ra 186,4 milliárdra nőtt. Eszközeinek fő forrása a nemzetközi tőkepiac. Kölcsönfelvétel céljából több mint 100 országban bocsát ki értékpapírokat, de piaci kamatra felvesz kölcsönöket nemzeti bankoktól és egyéb kormányintézetektől is. 1998. június végén a felvett kölcsönök összege 103,6 milliárd dollár volt. Hitelfolyósítását elvileg kizárólag gazdaságossági ismérvek vezérlik mind a saját, mind pedig a hitelt felvevő ország szempontjából. Tehát: megtérül-e a hitel (fizetőképes-e az adós?), és előmozdítja-e a meghitelezett vállalkozás az illető ország gazdasági fejlődését? Előszeretettel finanszíroz olyan infrastrukturális vállalkozásokat, amelyek a gazdaság fejlődése szempontjából elengedhetetlenek, de azt csak közvetve és távlatilag befolyásolják, mint például az ivóvízellátás, születésszabályozás, egészségvédelem, oktatás és képzés, műemlékvédelem, környezetvédelem stb. Valamivel közvetlenebb a gazdaságfejlesztési hatása az olyan vállalkozásoknak, mint az út- vagy vasútépítés, telefonhálózat feljavítása, kikötők átépítése, városrendezés, öntözés stb. Még közvetlenebb az olyanoké, mint például az egész gazdaság vagy valamely szektor strukturális átszervezését, privatizáció lebonyolítását, bankrendszer modernizálását stb. célzó programok kivitelezésének finanszírozása. Végül finanszíroz a Bank közvetlenül termelő vállalatokat is, akár az iparban, akár a mezőgazdaságban vagy az energiaszektorban. (Magánvállalatokat természetesen csak kormánygaranciával.) A létesítmény kivitelezését a kivitelezési idő alatt, mely jó néhány évig eltarthat (pl. egy 62
A Világbankról általában
duzzasztógát építése), a Világbank rendszeresen ellenőrzi, s az újabb hitelrészek lehívását a munka menetrendszerű előrehaladásától teszi függővé. Egyre nő a szakmai kiképzésre, szakmai tanácsadásra nyújtott hitelek aránya. A szakmai segítség egyik formája, hogy a Világbank általa toborzott szakértőket küld az illető országba meghatározott időre speciális feladatok végrehajtására, mint pl. az egészségügyi ellátás reformjának kidolgozása, operatív posztok betöltése tanácsadóként avagy közreműködés egy-egy helyi káder kiképzésében. Megalakulása óta a Világbank 140 országban vett részt mintegy 6000 gazdaságfejlesztési program kidolgozásában és végrehajtásában.
A VILÁGBANK ÉRTÉKELÉSE A Világbank szerepe a fejlődő országokba irányuló tőkeáramlás előmozdítása terén óriási, és több mint fél évszádos működésének mérlege egyértelműen pozitív. Bírálatok azonban a Világbankot is érik. Ezek közül a bürokratikus lassúság, a hitelkockázat téves felmérése, a fontossági sorrend helytelen felállítása a legenyhébbek közül valók. Ennél súlyosabb az, hogy a befogadó ország kormánya kénytelen a hiteldokumentációkat államtitokként kezelni, s ezáltal lehetetlenné teszi azt, hogy azokat független szakértők megvizsgálják, megbírálják, és észrevételeiket a közvélemény elé terjesszék. A Világbanknak egy-egy országban kifejtett tevékenysége tehát nem áll a nyilvánosság ellenőrzése alatt. A lakosság legfeljebb csak azt tudja, milyen területen működik a Világbank, de hogy ott mit csinál, arról fogalma sincs. Pedig a Világbank működése esetenként sokat javulhatna azáltal, ha a két szerződő fél, a kormány és a Bank meghallgatná, fontolóra venné külső szakértők bírálatát, és megfogadná javaslataikat. A Világbank egyik legsúlyosabb hibája kétségkívül az, hogy csak olyan országoknak nyújt hitelt, amelyek a Nemzetközi Valutaalap által jóváhagyott gazdaságpolitikát követik. Ezzel a kikötésével a Világbank jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a hitelre éhes országok rákényszerüljenek annak a gazdaságpolitikának az alkalmazására, amelynek egyik következménye a nemzetközi adósságválság súlyosbodása, valamint az átalakuló országok gazdasági válsága volt, amint azt Magyarország példá jával e könyv a későbbiekben illusztrálja. Másik súlyos hibája a Világbanknak az, hogy szerkezetátalakítási programjaival a neoliberális gazdaságpolitikát és a neoliberális gazdasági berendezkedést ter jeszti. (És e terjesztésért a „kedvezményezett" még fizet is, hisz a költségeket neki kell állnia.) E téren örvendetes változás tapasztalható 1995 óta, amikor is Wolfensohn lett a Világbank vezérigazgatója. A különbség a Bank és a Valutaalap magatartása között e téren egyre szembetűnőbb. A Valutaalap - szószólóit hallgatva - sohasem tévedett, sohasem „fogott mellé", működése, még 1971 óta is, sikerek, pozitív eredmények töretlen láncolata. Minden úgy van tehát jól, ahogy van, reformra nincs szükség, s minden megy is úgy tovább, mint eddig. (Stanley Fischer 2000 elején tett nyilatkozata óta hasonló beismerés nem történt.) A Wolfensohn irányította Világbank nyitott a bírálat előtt, sőt bátorítja, kéri a bírálatot. Wolfensohn emberközpontú gazdaságpolitikát hirdet, s ez már a Bank éves 63
5. A Világbank
jelentésein is meglátszik. Itt - hogy egy példát említsünk - nem az a lényeg, hogy a világbanki hitelből a Sahelben (szavanna Afrikában a Szahara és az egyenlítői őserdők között) hány kutat fúrtak, hanem az, hogy hány ember jutott ezáltal egészséges ivóvízhez. Remélhetőleg az új szemléletből fakadó belső reform hamarosan meghozza gyümölcsét. Ennek ismérve a nagyobb nyilvánosság, valamint a Valutaalap által értelmezett, egy kaptafára menő monetarista-liberális gazdaságpolitika feladá sa lesz.
A VILÁGBANK ÉS MAGYARORSZÁG A KAPCSOLATOK VÁZLATOS TÖRTÉNETE E téma kidolgozásánál sokat merítettünk Roger Grawe-nek, a Világbank egykori állandó magyarországi képviselőjének az előszavából, melyet az intézmény magyarországi ténykedését ismertető tanulmányához írt. A számos idézet is ebből az előszóból való.
Magyarország 1982. július 7-én csatlakozott a Világbankhoz. Egy évvel később már alá is írta az első kölcsönmegállapodást. Magyarország és a Világbank kapcsolatában a Bank három korszakot különböztet meg.
1982-1989: AZ INDULÓ ÉVEK Ez alatt a 17,5 év alatt a Világbank összesen 1,68 milliárd dollár összegben „20 köz ponti fejlesztési program finanszírozásába kapcsolódott be, amelyek a kulcságazatok (köztük a gáz- és olajipar, a közlekedés, távközlés, a villamos erőmüvek, a növénytermesztés és állattenyésztés) korszerűsítését, az energiahatékonyság javítását, az ex port bővítését célozták" (lásd az 5.1. táblázatot). 5.1.
A Világbank által finanszírozott programok 1983-1998.
64
augusztus
A Világbank és Magyarország
Forrás: Magyar Nemzeti Bank
65
5. A Világbank
1990-1997: AZ ÁTMENET ÉVEI Ebben az időszakban a Világbank „komoly szerepet játszott a magyar átalakulásban, a piacgazdasági rendszer intézményeinek megerősítésében, beleértve a gazdaság sta bilizálását, az árak és a külkereskedelem liberalizálását és (az állam) túlsúlyának megszűntetését". 18 szerződést írt alá az egymást követő demokratikus kormányokkal összesen 1,75 milliárd dollár értékben. „A kölcsönök egy része a gazdasági struktúra átalakítását szolgálta, beleértve a bankok magánosítását és modernizálását, a közigazgatás és ezen belül az adóigazgatás korszerűsítését, továbbá a nyugdíjrendszer és a felsőoktatás reformját. Ide sorolható még a magyar úthálózat rekonstrukciója, Budapest közlekedésének fejlesztése, két gyorsindítású, gázturbinás erőmű üzembeállítása is. 1992 augusztusában avatták fel Budapesten a Világbank magyarországi képviseleti irodáját. 1997 óta az iroda, mint regionális központ, irányítja a Bank csehországi, szlovákiai, szlovéniai és moldvai műveleteit is."
1998-TÓL... 1998-tól a Világbank kész kölcsönökkel és szakmai tanácsokkal támogatni az Euró pai Unióhoz történő magyar csatlakozás feltételéül szabott környezetvédelmi, közigazgatási, infrastrukturális és mezőgazdasági előírások mielőbbi teljesítését. Összhangban az EU regionális fejlesztési politikájával, a Világbank segíteni kívánja a magyar önkormányzatokat pénzügyi mozgásterük bővítésében (beleértve kötvényki bocsátásukat a nemzetközi tőkepiacon). A következő években a Bank várhatóan közreműködik környezetvédelmi beruházásokban, amelyek a Kis-Balaton védelmét, a biomassza távfűtésre és áramtermelésre történő hasznosítását és a települések szennyvizeinek tisztítását célozzák. A közeljövőben fejeződik be a nagyrészt a Világbank által működtetett Globális Környezetvédelmi Alap (angol rövidítése GEF, Global Environmental Facility) programja, amelynek keretében 14 magyar vállalat termelését ózonbarát technológiára állítja át visszatérítés-mentes segélypénzből. A Bank a magyar egészségügy széles körű reformját is elő kívánja segíteni, részben kölcsönnyújtással, részben tanácsadással. Összegezve: 1998 augusztusáig Magyarország 40 szerződést írt alá a Világbankkal összesen 3,73 milliárd dollárnyi kölcsön felvételére. Ebből addig lehívott mintegy 3 milliárdot. 27 program megvalósítása befejeződött. 26 kölcsönt teljes egészé ben visszafizetett az ország, az utolsóból (az 1984-es szénhidrogénprogramból) pedig csupán 4,7 milliós tartozása van. Így 1998. augusztus 31-én Magyarország csu pán 670 millió dollárral tartozott a Világbanknak.
A VILÁGBANK MAGYARORSZÁGI TEVÉKENYSÉGÉNEK ÉRTÉKELÉSE A Világbank magyarországi tevékenységére érvényes a Világbank általános tevékenységével kapcsolatos két legfontosabb kifogás, illetve érvényes volt a legújabb időkig. Így a Világbank Magyarországnak is csak akkor folyósít kölcsönt, ha az or66
A Világbank és Magyarország
szág a Nemzetközi Valutaalap által jóváhagyott gazdaságpolitikát követi, a Világ bank programjai pedig a Valutaalap által is szorgalmazott monetarista-liberális gazdasági szemléletet tükrözik. Mint láttuk, elsősorban az e szemlélet diktálta gazdaság politika felelős azért a válságért, amelyből a magyar gazdaság csak 1996 szeptembere óta kezdett kilábalni, s így e válságért a Világbank is felelős. Másrészt a Világbank magyarországi programjai éppúgy államtitoknak számítanak, mint a Valutaalappal kötött egyezmények, s a nagyközönség csak azt tudhatja meg róluk, ami ebben az alfejezetben található. A programok neve után ítélve azok valóban a legfontosabb, legsúlyosabb problémák megoldására és feladatok elvégzésére irányultak, s a Bank kölcsönei és tanácsadó tevékenysége ugyancsak jelentősek voltak a parancsgazdaságról piacgazdaságra való áttérés technikai lebonyolításában (lásd az 5.1. és az 5.2. táblázatokat). De hogy e programok egyértelműen hasznosak voltak-e a magyar gazdaság szempontjából vagy sem, arról a legújabb időkig semmi konkrétat nem tudtunk, hiszen a magyar sajtóban szakszerű értékelés nem jelenhetett meg. 5.2.
A Világbank által finanszírozott programok szektoronként 1) 1983-1998.
augusztus
1) A bontás cím alapján történt, hozzávetőlegesen. 2) Szerkezetátalakításon itt a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérést értjük. Itt azok a programok vannak, amelyek a fenti négy csoportba nem sorolhatók be. 3) Exportfejlesztés, technológia, humánfejlesztés, államháztartás műszaki rendszerének korszerűsítése, ifjúsági szakképzés, felsőoktatás. Forrás: 5.1. táblázat
Megjelent és 1995 végén nyilvánosságra került azonban a Világbank Magyarországról készült országtanulmánya Magyarország - szerkezetváltás és növekedés címmel. Ez figyelemre méltó gondolatokat és javaslatokat tartalmaz az adóterhek mérséklésével, a jóléti rendszer, a vállalati és bankrendszer reformjával, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeinek megvalósításával kapcsolatban, de Magyarország strukturális problémái közül sem a külső, sem pedig a belső eladósodást nem említi meg, előrejelzései pedig módszertani és szakszerűségi szempontból - enyhén szólva - kifogásolhatók. 67
5. A Világbank
A SAPRI JELENTÉS Lehetséges, hogy e két területen - monetarista-liberális szemlélet, a nyilvánosságtól való elzárkózás - gyökeres változás készül a Wolfensohn által meghirdetett „emberközpontú gazdaságpolitika" szellemében. A monetarista-liberális szemléletben ugyan mindeddig semmiféle változás nem tapasztalható, de a nyilvánosság felé fontos lé pés történt. A Világbank 1996-ban kezdeményezte, hogy hét országban, köztük Magyarországon, civil szervezetek vizsgálják meg a Világbank által folyósított szerkezetátalakítási kölcsönök gazdasági és szociális következményeit. Magyarországon is megalakult egy szakértői csoport, de a magyar hatóságok - elsősorban a kormány és a Nemzeti Bank - megtagadtak vele mindennemű együttműködést. Végül - 1997 áprilisában - hajlandónak mutatkoztak az együttműködésre. Azóta tehát a csoport betekintést nyerhetett a programokba, és a helyszínen vizsgálhatta azok „gazdasági és szociális következményeit". Jelentése 2000 augusztusában készült el, de csak 2001 augusztusában hozták nyilvánosságra (a 12 hónapos késés oka a későbbiekben kiderül): Magyarországi SAPRI 4 Nemzeti Bizottság: Civil szervezetek a magyar gazda sági és társadalmi átalakulásról. A cím nem fedi a jelentésnek sem az eredetét, sem a tartalmát. Ez nem a civil szervezetek jelentése, hanem a civil szervezetek, a kormány és a Világbank közös jelentése. Nem a magyar gazdasági és társadalmi átalakulásról szól, hanem a Világ banknak ebben vállalt szerepéről. Mivel van néhány lényeges eltérés a magyar és az angol nyelvű változat között, a továbbiakban az angol változat alapján ismertetjük, hisz a Világbank magyarországi ténykedésének nemzetközi megítélése szempontjából ez a változat a mérvadó. Az idézetek a magyar változatból származnak, ha ez az angollal megegyezik. Eltérés esetén az angol változatot fordítottuk magyarra. Hivatkozásként az angol kiadvány oldalszámait tüntettük fel. A jelentés három részből áll: 1. Összefoglalás. 2. Maga a jelentés. Ezekben a szöveg a három társszerző közös véleménye. A jelentésben (de nem az Összefoglalásban!) bekeretezett részek tartalmazzák a civil szervezetek különvéleményét. 3. Egy 17 oldalas függelék részletesebben teszi közzé a civil szervezeteknek a Világbanktól és a kormánytól eltérő véleményét. (Véleménykülönbség esetén a kormány képviselője minden esetben osztotta a Világbank véleményét.) A bekeretezett részek és a függelék együtt 22 oldalt tesz ki a 66 oldalas jelentésből. Az Előszóban mégis a következőket olvashatjuk: ...a civil szervezetek szakértői, valamint a Világbank és a kormány képviselői a vizsgálat során legtöbbször azonos következtetésre jutottak. (Kiemelés: N. P.)
4
SAPRI: Structural Adjustment Participalory Review Initiative, vagyis: A szerkezetátalakulás részvétel útján való vizsgálatára irányuló kezdeményezés, ahol a „részvétel" a civil szervezetek részvételét jelenti.
68
A Világbank és Magyarország
Már itt kezdődik az eltérés az angol és a magyar változat között. A magyar szöveg ugyanis azt mondja, hogy a civil szervezetek képviselői a legtöbb kérdést tekintve azonos következtetésekre jutottak (tehát egymás közt!), és számos kérdésben megegyezett a véleményük a Világbank és a kormány képviselőivel is. Ez nem ugyanaz, mint az angol!
A VILÁGBANK ÖNKRITIKÁJA Magában a jelentésben a Világbank néhány döbbenetes beismerését találjuk. Mindenekelőtt azt, hogy szerkezetátalakítási programjait 15 éven keresztül az úgynevezett Washingtoni Egyetértésre alapozta, majd pedig rájött, hogy a Washingtoni Egyetértés által diktált gazdaságpolitika hiányos és alkalmasint félrevezető. Alapvetően tévedett.
A Washingtoni Egyetértés három washingtoni szervezet: az amerikai Pénzügyminisztérium, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank egyetértése arra vonatkozólag, hogy a gazdaság számára az a legjobb, ha az állam kivonul a gazdaságból, s mindent a piac önszabályozó képességére bíz - amint ezt a 2. fejezetben már körvonalaztuk.
Szóval a Világbank által 15 éven át szorgalmazott gazdaságpolitika Magyarországon és másutt tévedésen alapult: A piacok jó működéséhez nemcsak alacsony infláció kell. Szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypolitikára és olyan politikára, amely megkönnyíti a technika átadását és erősíti az átláthatósá got - idézi a jelentés az 56. oldalon Joseph Stiglitznek, a Világbank vezető közgazdászának szavait (WIDER Éves előadás: Több eszköz és messzebbmenő célok: út a Post-Washingtoni Egyetértés felé, Helsinki, 1998.1. 7.) ...új egyetértésre van szükség. Akármilyen legyen is ez, nem alapulhat a washingtonin. A (Washingtoni Egyetértésen túlmenően a) gazdaságfejlesztési politika új célokkal bővült, mint például a fenntartható növekedés, az egyenlőségre törekvő és demokratikus fejlődés. ...biztosítani kell, hogy a fejlődés környezetileg fenntartható, méltányos és demokratikus legyen. Az emberi tőke építése az oktatásba való beruhá zás révén a szélesebb célok elősegítését szolgáló politika egyik példája. Az új elv amit többek között a kelet-európai átalakulás kudarcai (kiemelés: N. P.) is megerő sítenek - tartalmazza az állam szerepének felértékelését és a demokratikus döntéshozatal fontosságát. Ezenkívül az eddiginél nagyobb fontosságot tulajdonít a sze génység elleni küzdelemnek. (Az idézetek Stiglitz említett előadásából valók. I. m.: 56-57. o.) A Világbank tehát elismeri, hogy az általa kidolgozott szerkezetátalakítási programok egytől egyig tévedésen alapultak. Jöjjenek a részletek! Egészségügy. A világbanki szakértők felfogásában az egészség nem társadalmi érték, hanem az egyéni felelősség tárgya. Ez a nézet befolyásos magyar közgazdasági és politikai körökben támogatásra talált, és a biztosítótársaságok érdekeit is szolgál ja, amelyek érdeklődése erős és növekvő. Az egészségügy ilyen egyoldalú felfogása azonban még a nyugat-európai társadalmakban sem érvényesül. (...) Még kevésbé indokolt ez a szemlélet és gyakorlat a rendszerváltás utáni helyzetben, amikor az ál69
5. A Világbank
talános egészségügyi állapot drasztikusan romlott, a jövedelmi helyzet erősen differenciálódott, az állam ellenőrző szerepe gyenge, és a piacok zabolátlan működése, a piaci kudarcok tömkelege sokkal inkább a kollektív struktúrákat, s azok belső re formját indokolják, mint a piaci erők és az egyéni felelősség köré épített individuali zált rendszert. A közép-kelet-európai országok esetében az indokolt állami beavatko zás súlyos társadalmi következmények nélkül bizonyosan nem redukálható olyan alapcsomagra, melynek határait a költséghatékonyság jelöli ki. (42. o.) Érdekes, hogy ez a szöveg az angol változatban mint a társszerzők közös véleménye tehát mint a Világbank kemény önkritikája - jelenik meg, míg a magyar változatban mint a civil szervezetek különvéleménye.
A Világbank által finanszírozott Felsőoktatási Reform Program néhány biztosan pozitív és több vitatható és vitatott elemet tartalmazott. A fejlett országok tapasztalatainak hasznosítása ugyanis nem jelenthet másolást. ...kidolgozásuk során háttérbe szorult a magyar oktatási rendszer értékeinek megőrzése és továbbfejleszté se. (45. o.) Családvédelem. A Világbank a gyermekeket és családokat érintő javaslataiban kezdettől fogva két, egymással ellentétes célra helyezett hangsúlyt. Az egyik cél az állami kiadások, a nyugat-európai átlaghoz képest túl magasnak ítélt családtámogatá sok csökkentése volt. A másik cél, amely valamivel később vált hangsúlyossá, a gyermekek szegénységének megakadályozása, illetve jól célzott támogatásokkal való csökkentése volt. (47. o.) A két cél ellentmondásos voltára utal az is, hogy a Világbank kölcsönfeltételként a szociális kiadások esetében is csak a szigorításokat-csökkentéseket jelölte meg. A helyzetet javító javaslatok ajánlások voltak. (48. o., kiemelés: a szerző) Szociálpolitika általában. Mi a szociálpolitika szerepe? Csupán azok segítése, akiknek a piac súlyos veszteségeket okozott, vagy ezenfelül általában az életfeltételek javítása, valamint a kedvezőtlen, sőt tűrhetetlen életkörülmények kialakulásának a megakadályozása, s ezáltal a társadalom szétesésének az elkerülése? A Világbank a szociálpolitikát szűken értelmezte. Szerinte célja csupán a szegények és a piaci ver seny veszteseinek a megsegítése volt. (55. o.) Oktatás.
A CIVIL SZERVEZETEK BÍRÁLATA A civil szervezeteknek a bekeretezett részekben, valamint a Függelékben található különvéleményéből elképesztő részleteket tudunk meg a magyar gazdaság Világ bank által irányított szerkezeti átalakulásáról. Magánosítás. A magánosítás során a külföldiek gyakran piacot vásároltak; gyors haszonra törekedtek, amit azonnal kivontak az országból, és felszámoltak jól működő vállalatokat; a magánosítás során külföldiek részesültek előnyben; a szakszervezeteket nem vonták be a privatizáció lebonyolításába, s az új tulajdonosok gyakran hátrányos megkülönböztetésben részesítették, nemritkán elbocsátották a szakszervezeti vezetőket; a privatizációt követő elbocsátások során gyakori volt a jogsértés; magyarok csak nehezen juthattak résztulajdonhoz. 70
A Világbank és Magyarország
A magánosítás nem hozott létre egy nemzetközileg versenyképes hazai vállalkozói réteget. A civil szervezetek szerint túl magas a külföldi tulajdon és túl alacsony az alkalmazotti vagy társas tulajdon aránya... (33. o.) A civil szervezetek adatokat közölnek arról, hogy a magyar feldolgozóiparban közel 40% a külföldi tulajdon részaránya 1999-ben (34. o.); hogy a magyar árukivitel 65%-át külföldi ellenőrzés alatt álló vállalatok szolgáltatják (1999-ben), amely arány a legmagasabb a világon (34. o.); és hogy a privatizációs bevételek fele kézenközön eltűnt. (31. o.) A közüzemi szektor reformja. A közüzemi szektor magánosításának kedvező következménye volt a szolgáltatások minőségének javulása. A kedvezőtlenek közt kell említeni elsősorban az árak dinamikus növekedését, amely messze meghaladta az infláció mértékét. Az áraknak a piaci szintre való emelkedése indokolt volt, de ennek gyorsasá ga váratlanul érte a fogyasztókat. A jövedelmek növekedése nem tartott lépést a közüzemi szolgáltatások árainak robbanásszerű növekedésével, s ez jelentős mértékben járult hozzá a lakosság elszegényedéséhez a gazdasági rendszerváltás idején. (36. o.) A nyugdíjrendszer reformja
A Világbank büszke az általa 1994-ben javasolt, majd 1998-ban megvalósított „három pilléres" nyugdíjrendszerre. Ezt - mint láttuk - külön kiemeli a Bank magyarországi tevékenységéről szóló összefoglaló. Első pillér: állampolgári jogon való alapnyugdíj, melynek járulékát a munkáltató fizeti be. Második pillér: a kötelező tőkefedezeti nyugdíj, amelynek járulékát a munkavállaló fizeti be bére arányában az általa választott magánnyugdíjpénztárba. Harmadik pillér: önkéntes kiegészítő biztosítás.
A civil szervezetek véleménye szerint az új nyugdíjrendszer elsősorban a maga sabb jövedelműek számára előnyös. ...Az új feltételek mellett a jövőbeni nyugdíja soknak jövedelmük nagyobb hányadát kell a nyugdíjalapokba befizetniük, és még így is - a magas jövedelműek kivételével - alacsonyabb nyugdíjra van kilátásuk, mint korábban. (49. o.) A civil szervezetek különvéleményeiből megismerhetjük a gazdasági átalakulás káros következményeit: nagyarányú munkanélküliség kialakulását, melyet a Világ bank átmenetinek tekintett, de amelyről kiderült, hogy strukturális, vagyis állandó; a társadalmi egyenlőtlenségek hihetetlen mértékű megnövekedését, amely a szegényebb néprétegektől a tehetősebbek javára történő jövedelemátcsoportosításnak volt az eredménye; a legtöbb társadalmi és jóléti mutató drámai romlását, beleértve a bűnözés óriási méretű megnövekedését; a kulcságazatok - energia, közüzemek, bankok - külföldi ellenőrzés alá kerülését. Minderről sok szó esik majd ebben a könyvben. A Világbank felelőssége. A civil szervezetek a gazdasági átalakulás során elkövetett súlyos hibákért s e hibák szinte katasztrofális következményeiért a felelősség nagy részét a Világbankra (s vele együtt a Nemzetközi Valutaalapra) hárítják: Abban (...), hogy a magyar kormányok a piaci reformokat a neoliberális szemléletben hajtották végre - néhány év alatt ráerőszakolva az országra a piacgazdaság játékszabályait, amire sem a magyar gazdaság, sem a társadalom nem volt felké szülve -, jelentős szerepe volt a világbanki kölcsönök feltételeinek, a Világbank által Magyarországról készített elemzések megállapításainak és általában annak a szel71
5. A Világbank
lemi és pénzügyi támogatásnak, amellyel a Világbank segítette a hazai neoliberális közgazdászok kormányra gyakorolt befolyását. (55. o.) Hát ez elég világos beszéd. Mindent összevetve, aki a jelentést olvassa, csakis arra a következtetésre juthat, hogy a Világbank magyarországi szerkezetátalakítási programjai több kárt okoztak az országnak, mint amennyi hasznot hajtottak. Mérlegük tehát negatív.
ÖSSZEFOGLALÓ: A VILÁGBANK MEGDICSŐÜLÉSE A tanulmány elején található nyolcoldalas Összefoglaló, mely a lábjegyzet szerint a három társszerző egybehangzó véleményét tükrözi, a Világbankot egyetlen bíráló meg jegyzéssel sem illeti. Ellenkezőleg: az derül ki belőle, hogy a Világbank mindent jól csinált, és a magyarországi szerkezetátalakítási programjai az ország javát szolgálták. Ezenkívül a következő kulcsfontosságú bekezdés olvasható: A Világbank és a Valutaalap ajánlásai, a Világbank által adott kölcsönök feltételei, illetve Magyarországról készített elemzései egy szellemi keretet jelentettek az átmenetben. Számos esetben (például a külkereskedelem, vagy az árak liberalizálása és a privatizáció) kimutatható, hogy e kereten belül a magyar kormányoknak széles manőverezési lehetőségei voltak (például a cseh privatizáció egészen más elvek szerint zajlott le, mint a magyar). A civil szervezetek úgy értékelik, hogy a nemzetközi neoliberális áramlatokkal szimpatizáló hazai közgazdászoknak a kormányokban és a parlamentben érvényesült befolyása szerepet játszott abban, hogy a piacgazdasági áttéréshez szükséges reformokat, a szabad piacgazdaság játékszabályait türelmetlenül, néhány év alatt vezették be, amelyre sem a magyar gazdaság, sem a magyar tár sadalom nem volt felkészülve. (7. o.) Tehát a Világbank és a Valutaalap nem tévedett. Minden rossz abból származott, hogy a túlbuzgó magyarok „túlteljesítették a normát". Az Összefoglalóban ezt a civil szervezetek állítják. Ugyanezek a civil szervezetek a jelentés 55. oldalán ennek az ellenkezőjét állítják (lásd „A Világbank felelőssége" címszó alatt idézett szöveget). A magyar közönségnek itt alkalma van megismerni a segélyeket, kölcsönöket nyújtó, s ezekkel kapcsolatban feltételeket szabó, „tanácsokat" adó nemzetközi szervezetek régóta alkalmazott és jól bevált felelősségáthárító technikáját. A „szellemi keret", a „tanács" jó volt. Minden baj a rossz végrehajtásból származott. (Ez természetesen az Antall- és a Horn-kormányt marasztalja el, s így a jelentés társzerzője, vagyis az Orbán-kormány megbízottja, nyilván nem tiltakozott az állítás ellen.) A rendszerváltás utáni két első kormányról az efféle túlbuzgóság talán hihető, de adott esetben nem igaz, és ez részben a jelentésből is kiderül. A fenti idézet a kormány „széles manőverezési lehetőségeire" a külkereskedelmet, az árak liberalizálását és a privatizációt hozza fel példaként. A példák nem jók. Más források, sőt maga a jelentés is, ellentmondanak ennek az állításnak. A jelentés egy korábbi változatából például megtudjuk, hogy az importliberalizáció felgyorsítása követelménye volt csaknem valamennyi Valutaalappal kötött megállapodásnak. (Ez azonban a jelentés végleges változatából kimaradt.) Magában a jelentésben olvashatjuk (a 22. oldalon), hogy az árak liberalizációja feltétele volt a Világbank több szerkezetátalakítási kölcsönének. Azt pedig Massimo Russo levelé72
A Világbank és Magyarország
ből tudjuk (4.3.-as melléklet), hogy a Valutaalap gyors privatizációt „tanácsolt". A Cseh Köztársaságra való utalás azt akarja példázni, hogy lám, a Világbank és a Valutaalap milyen nagy szabadságot adott az irányításuk alatt álló országoknak a privatizáció lebonyolításában. Ez enyhén szólva félrevezető, hisz Csehországban a gazdasági átalakulás nem a Valutaalap és a Világbank irányítása alatt történt. A felelősség áthárítása után következik a felelősségcsökkentés: Számos nemzetközi és magyar szakértő (...) azt hangsúlyozza, hogy a magyaror szági átmenet sokkal kisebb megrázkódtatással járt, mint sok régióbeli ország rend szerváltása, ahol forradalmi megmozdulások, sokkterápia, hiperinfláció és a GDP nagyobb visszaesése következett be, s a gazdaság esetleg továbbra is stagnál. (7. o.) Ha „régióbeli országok" alatt a Szovjetunió volt közép-európai csatlósait, valamint Jugoszlávia utódállamait értjük, akkor a fenti állítás csupán Szerbia-Montenegróra érvényes. Forradalmi megmozdulások a régióban tudtunkkal csak a volt Jugoszláviában voltak. Mialatt a Világbank kiadványa a fenti állítást publikálja, a Világ bank egy másik kiadványából (Transition - Newsletter about Reforming Economies [Átmenet - hírek az átalakuló gazdaságokról], 1998. június) megtudjuk, hogy az átalakulás időszakában (1989-1997) Magyarország teljesítménye csupán az ötödik volt a régióban Lengyelország, Szlovénia, a Cseh Köztársaság és Szlovákia mögött. Mindent összevetve ez egy olyan különleges tanulmány, amelynek összefoglaló jában a Világbank mennybe megy, magában a tanulmányban pedig elkárhozik. A szerző értesülése szerint egy évig folyt a vita a Világbank és a civil szervezetek között, melynek során a Világbank képviselői meglehetősen erőszakos módszereket alkalmaztak. Ami megjelent, az a két álláspont közötti kompromisszum, amelybe a civil szervezetek azért egyeztek bele, hogy álláspontjuk egy világbanki kiadványban nyilvánosságra kerüljön. Nem biztos, hogy a civil szervezetek jól tették, hogy belementek ebbe a kompromisszumos megoldásba. Az ilyen tanulmánynak ugyanis még a szakemberek is legtöbbször csak az összefoglalóját olvassák el, s ott csak azt olvashatják, hogy a Világbank mindent jól csinált. A Világbank szószólói pedig idézhetik - helyesen! - az Összefoglalóból, hogy - lám - még a civil szervezetek is egyetértenek abban, hogy a Világbank magyarországi működése maradéktalanul áldásos volt. Ha a Világbank képviselői a többi hat országban is így eltorzították a SAPRIkutatások eredményét (ami valószínűnek látszik), akkor sikerült elszabotálniuk Wolfensohn nagyszerű kezdeményezését. Ahelyett, hogy a Világbank tanulna az elkövetett hibákból, igazolva látja eddigi ténykedését. Wolfensohn kezdeményezésének eredménye nyíltság, párbeszéd és reform helyett önigazolás. *
*
*
A hazai és külföldi környezet vázlatos bemutatása után következzék annak felvázolása, hogy mi volt a rendszerváltás kormányainak a stratégiája a gazdasági egyensúly megteremtésére, és hogyan használták e kormányok e stratégia keretében a piacgazdasági gazdaságpolitika eszközeit.
73
6. A GAZDASÁGPOLITIKA CÉLJAI, MÓDSZEREI, ESZKÖZEI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
Ez a rövid fejezet ízelítőt ad e könyv tartalmából. 1989-ben a magyar gazdaság nem volt válságban. Sőt, szinte minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a piacgazdaságra fokozatosan áttérve óriási arányú gazda sági fellendülés induljon el. A Nemzetközi Valutaalap és nyomában a gazdaság ve zetőinek megítélése szerint azonban a gazdaság súlyos válságban volt, amelyet erélyes kereslet-visszafogó politikával kellett orvosolni: irgalmatlan hitelkivonó pénzpolitika, szigorú költségvetési politika, elnyomorító jövedelempolitika, ver senyképességet rontó árfolyam-politika. Ezen medicinák hét éven keresztül való adagolása után igaza lett a Valutaalapnak. Most már volt válság, Magyarország újkori történelmének legsúlyosabb vál sága. 1996-ban a gazdaság valamennyi mutatója kedvezőtlenebb volt, mint hét évvel annak előtte.
A GAZDASÁG HELYZETE 1989-BEN 1989-ben, a rendszerváltás kezdetén, a magyar gazdaság helyzete nem volt kedvező, de nem is volt súlyos, még kevésbé aggasztó. Az árak abban az évben 17%-kal növekedtek. Ez azonban nem volt valójában infláció. Egyszeri árszintnövekedés volt, melyet éppen a gazdaság átalakulásával kapcsolatos kormányintézkedések (áfa bevezetése, támogatások leépítése, árak felszabadítása stb.) okoztak. Ezekről az inflációról szóló fejezetben bővebben lesz szó. Az 588 millió dolláros folyó fizetésimérleg-hiány, a BHT 2 százaléka, finanszírozható hiány volt. Fejlődő ország esetében, mint Magyarország, a finanszírozható folyó fizetésimérleg-hiány a kívánatos állapot, hiszen ez azt jelenti, hogy a gazdasági növekedéshez szükséges külföldi gépek és berendezések behozatalát az ország külföldi tőkebeáramlás segítségével finanszírozza. A fizetési mérleg, a kereskedelmi mérleg és a folyó fizetési mérleg meghatározását lásd a 14. fejezet elején.
Az államháztartás hiánya, a BHT 3,4 százaléka, nemzetközi összehasonlítás ban alacsonynak számított, s viszonylag szintén alacsony volt az államháztartás belső adóssága (a BHT 46 százaléka; vö. 4.4. grafikon).
75
6.
6. 1.
A
A gazdaságpolitika céljai,
kereslet-visszafogó
módszerei,
eszközei és következményei
gazdaságpolitika következményei,
1989-1996
A folyó fizetési mérleg hiánya Mrd dollár
Figyelem! A felső öt grafikon oszlopai csak ugyanazon mutatón belül hasonlíthatók össze!
1) Privatizációs bevételekkel és az összes adósságszolgálattal együtt Forrás: Magyar Nemzeti Bank (MNB): Éves jelentések Központi Statisztikai Hivatal (KSH): Magyar statisztikai évkönyvek
76
A gazdaság helyzete 1989-ben
A gazdaságban teljes volt a foglalkoztatottság, amely kedvező állapot még akkor is, ha ez „vállalaton belüli munkanélküliséget" jelent. A gazdaság már harmadik éve tartó stagnálása természetesen kedvezőtlen jelenségnek számított. Aggasztó azonban ez sem volt, hisz Magyarországon megvolt az évi legalább 5 százalékos tartós reálnövekedéshez szükséges csaknem valamenynyi adottság: - kitűnő minőségű - tehát kivételesen képzett, fegyelmezett, olcsó és szorgalmas - munkaerő; - anyagi infrastruktúra, amely a fejlett országokéhoz viszonyítva gyenge, de a fejlődő országok között a legjobbak egyike volt; - 43 év alatt felgyülemlett hihetetlen energia: kezdeményezési, vállalkozási kedv és kockázatvállalási készség; - intelligencia és gyors felfogóképesség a piacgazdasági vállalatirányítás fortélyainak az elsajátításához; - nemzetközi viszonylatban is jelentős megtakarítási készség, amely természetesen a helyi tőkeképződés legfontosabb feltétele; - a külföldi tőke beáramlásának is megvoltak az előfeltételei, hisz az első két helyen említett adottságokon kívül ezek közé tartozik a rend, nyugalom, fegyelem, amely Magyarországon a demokratikus átalakítást jellemezte, valamint az a körülmény, hogy az állam mintegy 20 milliárd dollár értékű (1999es értékben kb. 26 milliárd) magánosítandó ipari és mezőgazdasági vállalatnak volt a tulajdonosa, s ezek egy részét eladhatta külföldi beruházóknak az ország gazdasági függetlenségének és érdekeinek veszélyeztetése nélkül. Szakszerű irányítással a stagnáló gazdaságot rövid úton tartós növekedési pályára lehetett volna állítani. A szakszerű irányítás azonban, mint hamarosan kiderül, hiányzott. Az egyetlen gazdasági mutató, amely aggodalomra adott okot, a bruttó hazai termék 71 százalékára rúgó külső adósság volt. Ez a probléma könnyen megoldható lett volna az adósság egy részének elengedésével. Az adósságelengedés nemcsak kormány-, de bankhitelek esetében is éppen akkor vált bevett nemzetközi gyakorlattá. 1990-ben tetőf okán volt a hidegháború megszűnte által keltett nyugati eufória, így a hangulat igen kedvező volt jelentős adósságkönnyítés elérésére. A magyar kormánynak azonban be kellett volna jelentenie adósságkönynyítési igényét, mert az adósság elengedését a hitelezők általában nem szokták tálcán felajánlani. Adósságkönnyítést magánhitelezőktől nem érdemes kérni, mert úgyis elutasítják. Adósságkönnyítési igényt kell bejelenteni: 1990 tavaszán egy félhivatalos magyar küldöttség Londonba utazott, hogy kipuhatolja, van-e lehetőség arra, hogy Magyarország adósságkönnyítést kapjon. Hihetetlenül naiv vállalkozás volt. A bankok rövid úton elutasították őket. Valószínű azonban, hogy küldetésük célja kiszivárgott. Ha így volt, akkor útjuk közrejátszott abban, hogy 1990 tavaszán a külföldi bankok 800 millió dollárnyi rövid lejáratú hitelt vontak ki Magyarországról. Magyarország hitelképes volt, így a tőketörlesztést újonnan felvett kölcsönökből fizette (vagyis a változatlan adósságállományt „görgette"). A tőketörlesztés tehát nem 77
6. A gazdaságpolitika céljai, módszerei, eszközei és következményei volt teher a magyar gazdaságon. A teher az évi kamatfizetés volt, amely 1989-ben a BHT 5,6 százalékára rúgott. Magyarországnak tehát ennek az iszonyatos kamatfizetési tehernek a csökkentésére volt szüksége adósságelengedés vagy más pénzügyi konstrukció formájában. A hitelezők elvileg csak tőketörlesztést „ütemeznek át", vagyis egy vagy több év esedékes tőketörlesztését egy későbbi időszakra halasztják. Az átütemezett adósság kamatát azonban továbbra is megkövetelik. Hitelképtelen adósok adósságát szokták átütemezni, akik már nem kapnak hitelt az adósság továbbgörgetésére. Magyarországnak átütemezésre egyrészt nem volt szüksége, hiszen hitelképes volt, másrészt az átütemezés nem jelentett volna könnyítést, hisz a valódi, súlyos teher a kamatfizetés volt. Hozzá nem értők voltak tehát azok, akik Magyarországon a gazdasági rendszerváltás idején a külső adósság „átütemezéséről" beszéltek.
AZ NVA HELYZETÉRTÉKELÉSE A magyar kormány nem jelentett be adósságkönnyítési igényt, mert a Nemzetközi Valutaalap (természetszerűleg - lásd az 1. fejezetet) nem úgy látta a magyar gazdaság 1989-beli helyzetét, mint ahogy azt fentebb felvázoltuk, és viszonylag könynyű volt a magyar kormányt meggyőzni álláspontja „helyességéről" (lásd az 1. fe jezetet). A Valutaalap, s így a magyar kormány helyzetértékelése a jelek szerint a következő volt. • A külföldi adósságszolgálatot fizetni kell, hiszen „az adósságszolgálat nem tel jesítése a legtöbb országban (...) katasztrofális gazdasági és pénzügyi következményeket vont maga után" (dr. Hárshegyi Frigyes, az MNB alelnöke). Adósságkönnyítési igény bejelentése ezenfelül visszariasztaná a működő tőkét, és a hitelképesség elvesztését vonná maga után. Három érv, és egyik sem igaz, mert ellentmond a tényeknek (lásd a 11. fejezetet). A magyar kormányzat egy kis kutatómunkával ellenőrizhette volna őket, de nem tette. Hitt a Valutaalapnak, s e tételek a magyar gazdaságpolitika dogmáivá váltak. A harmadik, a hitelképesség elvesztése volt a legkülönösebb, hiszen a külföldi hitelek akkor már évek óta csak az adósságszolgálatot finanszírozták, s a magyar gazdaságba egy dollár sem áramlott belőlük. Az érv gyakorlatilag tehát a következő volt: Teljesíteni kell az adósságszolgálatot, hogy megőrizzük hitelképességünket. Hitelképességre pedig azért van szükségünk, hogy kölcsönöket tudjunk felvenni az adósságszolgálat teljesítésére. • A 17 százalékos árszintnövekedés ügető infláció, amelyet kereslet-előrefutás okoz. Ez pedig veszélyes jelenség, melyet kereslet-visszafogással kell orvosolni. • A teljes foglalkoztatottság valójában túlfoglalkoztatottság, vállalaton belüli munkanélküliség. Ez az oka annak, hogy Magyarországon a termelékenység rendkívül alacsony, és hogy a magyar áruk nem versenyképesek nyugaton. Magyarországon a termelékenység - egy dolgozó által egy óra vagy egy év alatt termelt érték - viszonylag valóban rendkívül alacsony volt. A magyarországi bérek azonban egy tizedét sem tették ki a nyugati béreknek, s ez ellensúlyozta az alacsony termelékenységet. A magyar áruk tehát, ami az árat illeti, versenyképesek voltak nyugaton, s ez három éven belül ki is derült (lásd a külgazdaságról szóló 14. fejezetet). 78
A gazdaságpolitika céljai, módszerei, eszközei
A Valutaalapnak sikerült meggyőznie az ország vezetőit, a gazdaság irányítóit, a közgazdászokat, hogy az ország súlyos gazdasági válságban van. Ezek után, a hallottakat megtoldva a legendás magyar pesszimizmussal, a sajtó, rádió, televízió segítségével, mely csak ezt terjesztette, meggyőzték ugyanerről a közvéleményt is, hozzátéve, hogy a válságból csak nagy áldozatok árán lehet kilábalni.
A GAZDASÁGPOLITIKA CÉLJAI, MÓDSZEREI, ESZKÖZEI A magyar konjunktúrapolitikának nem az lett a fő célja, hogy a stagnáló gazdaságot növekedésbe lendítse. „Előbb az egyensúlyhiányt (?) kell megszüntetni, növekedésről csak aztán lehet szó" - ez volt a jelszó. A magyar konjunktúrapolitika kettős célja a külföldi adósságszolgálat pontos és hiánytalan teljesítése és a „túlkeresletből származó infláció" mérséklése lett. „Szerencsére" mindkét célt ugyanazzal a módszerrel lehetett elérni: a kereslet mesterséges visszafogásával, még akkor is, ha nyilvánvaló volt, hogy ez a gazdaság stagnálását gazdasági hanyatlássá fogja változtatni. Piacgazdaságban az árakat a kereslet és kínálat egymásra hatása alakítja ki. Amíg a kettő egyensúlyban marad, az árak stabilak. Ha a kereslet „előreszalad", az árak emelkednek. Ha tehát az inflációt kereslet-előrefutás okozta (Magyarországon nem ez volt a helyzet!), akkor a kereslet visszafogása mérséklőleg hat. A külső adósság kamatainak fizetéséhez arra van szükség, hogy a gazdaság kiviteli többlet útján „kitermelje" a kamatfizetéshez szükséges devizát. A jól működő, fejlett piacgazdaságban a kereslet visszafogása arra készteti a vállalatokat, hogy amit belföldön nem tudtak eladni, azt külföldön adják el. Nő tehát a kivitel. A behozatal viszont csökken, hiszen a kereslet-visszafogás a belföldi és az importált áru iránti keresletet egyaránt csökkenti.
Kereslet-visszafogás céljából a kormány alkalmazta a piacgazdasági gazdaság politika két általánosan használt eszközét: a pénzpolitikát és a költségvetési politikát. A sajátos magyarországi viszonyok között alkalmazta a jövedelempolitikát is, vagyis a bérek, fizetések, nyugdíjak vásárlóértékének a csökkentését. Az infláció mérséklésére a kormányzat a sajátos magyar viszonyok között alkalmazta az árfolyam-politikát is. Ha egy jól működő, fejlett piacgazdaságban az árak gyorsabban nőnek, mint a külkereskedelmi partnerországok árai, akkor az árfolyam felértékelése csökkenti a behozatali cikkek árait, s így mérsékli az importtal versengő hazai termékek áremelkedését, vagyis az inflációt. Magyarországon azonban egyrészt nem volt piacgazdaság, még kevésbé fejlett piacgazdaság, másrészt a behozott áruk drágábbak voltak, mint a hasonló magyar áruk. Így a felértékelés inkább táplálta, mint mérsékelte az inflációt. A felértékelés ugyanakkor, amikor csökkentette az importcikkek árait, növelte a magyar kiviteli cikkek árát, vagyis rontotta a magyar áruk versenyképességét mind a hazai, mind pedig a külföldi piacokon. Míg tehát a kereslet-visszafogás és a „karcsúsítás" (lásd a következő bekezdést) a folyó fizetési mérleg egyensúlyának javítása, addig a felértékelés annak rontása irányában hatott.
79
6. A gazdaságpolitika céljai, módszerei, eszközei és következményei
A külső adósság kamatainak fizetését, s evégett kiviteli többlet kialakítását célozta a vállalatok „karcsúsítása", vagyis a „vállalaton belüli munkanélküliségnek" valós munkanélküliséggé való átalakítása is. Ezzel a Nemzetközi Valutaalap a termelékenységet kívánta növelni s így feljavítani a magyar áruk - szerinte kedvezőtlen - külföldi versenyképességét.
A HIBÁS GAZDASÁGPOLITIKA KÖVETKEZMÉNYEI Hibás diagnózis, hibás gyógymód! A következmények nem sokáig várattak magukra. Ha 1989-ben még nem volt sem egyensúlyhiány, sem válság, lett mind a kettő néhány éven belül. A válság Magyarország újkori történetének legsúlyosabb gazdasági válsága volt. Méreteiről a 16. fejezetben számolunk be. Nem árt azonban már most érzékeltetni, mi történt Magyarországon az alatt a hét év alatt, amikor a kormányzat a kereslet-visszafogó politikát alkalmazta. A 6.1. grafikonból kitűnik, hogy 1996-ban valamennyi fontos mutató kedvezőtlenebb volt, mint 1989-ben, három pedig akkor volt a legkedvezőtlenebb. A helyzet több szempontból is aggasztó volt. A 24%-os árszintnövekedés ekkor már infláció volt a javából, melyet ha nem is kereslet-előrefutás, de krónikus kínálathiány okozott. Aggasztó maradt a külső adósság nagysága (annak ellenére, hogy 1996-ban jelentős összegeket sikerült privatizációs bevételekből és spekulatívtőke beáramlásból törleszteni); aggasztó volt az államháztartás hiánya, a foglalkoztatás alacsony szintje (másfél millió ember vesztette el állását 1989 és 1996 között!), a keresetek és nyugdíjak vásárlóértékének drámai csökkenése, a BHT alacsony szintje. És aggasztó volt sok más is (az oktatás, egészség- és családvédelem, szociális ellátás, tudományos kutatás stb. helyzete), amit a grafikon nem mutat, de amiről a maga helyén szó lesz. Hétévi kereslet-visszafogás és súlyos áldozatok után a magyar gazdaság helyzete 1996-ban minden szempontból sokkal rosszabb volt, mint a rendszerváltás kezdetekor. *
*
*
A most következő Második részben ismertetjük, hogyan használta 1989 után a magyar gazdasági vezetés a piacgazdasági gazdaságpolitika eszközeit avégett, hogy megszüntesse az akkor még nem létező egyensúlyhiányt, és kivezesse az országot az akkor még nem létező válságból.
80
MÁSODIK RÉSZ
A
MAGYARORSZÁGI VAG Y
EGYENSÚLY-
KONJUNTÚRAPOLITIKA
7. PÉNZPOLITIKA (1989-1999)
A pénzpolitika akkor megszorító, amikor a gazdaságban lévő hitelállomány reálértékének növekedése lelassul, netalán megáll. A Magyar Nemzeti Bank a Nemzetközi Valutaalap kívánságára nem azt tette, hogy lelassította vagy leállította a hitelállomány növekedését, hanem egy rövid megszakítással (1994. január - 1995. április) reálértékben fokozatosan kivonta 1996 augusztusáig az 1989 decemberében kintlévő hitelek több mint 70 százalékát. Ebben az időszakban a magyar gazdaság folyamatos hitelkivonás mellett próbált működni. Rosszul működött. A hitelkivonó pénzpolitika volt a mesterségesen előidézett gazdasági válság fő oka. A Magyar Nemzeti Bank a hitelkivonást főképpen a kamatláb mesterséges felhajtásával érte el. Olyan magasra hajtotta azt fel, hogy a bankoknak érdemesebb volt a Nemzeti Bankban kamatra letétbe helyezni a lakossági és vállalati megtakarításokat ahelyett, hogy kihelyezték volna őket kölcsönök formájában a gazdaságba. Így a Nemzeti Bank, a „bankok bankja" nem nettó hitelezője volt a kereskedelmi bankoknak, hanem nettó adósa. Több kamatot fizetett nekik, mint amennyit tőlük kapott. A Nemzeti Bank tehát veszteségessé vált - talán egyetlenként a világ száznyolcvanegynéhány nemzeti bankja közül. Hogy ennek mik voltak a következményei, az a következő fejezetben derül ki.
EGY KIS PÉNZÜGYTAN A PÉNZ KELETKEZÉSE, A PÉNZMENNYISÉG SZABÁLYOZÁSA Az a pénz, amit látunk, megfoghatunk (papírpénz, fémpénz) egy ország pénzmennyiségének csupán a töredékét teszi ki. A pénzmennyiség nagyobbik része ma már „eszmei" jellegű: bankbetét. A pénz fogalmát több más, könnyen készpénzre váltható értékpapírral (követeléssel) lehet bővíteni: kincstárjegyek, a pénzintézetek által kibocsátott érték papírok, államkötvények stb. Így a pénzmennyiségnek több, egyre bővülő fogalmi meghatározása lehet aszerint, hogy milyen értékpapírokat számítunk hozzá. Ezzel azonban nem érdemes ezt az eszmefuttatást bonyolítani. Számunkra elég annyi, hogy a pénzmennyiség a bankokon kívüli váltópénz és a bankbetétek összege. (Pénz csak az, amit fizetésre lehet használni. A bankokban lévő váltópénzt nem lehet, így az nem számít bele a pénzmennyiségbe.) A pénzmennyiséget - többek közt - külföldi pénzbeáramlás vagy külföldre irányuló pénzkiáramlás növelheti vagy csökkentheti. A továbbiakban csak a növekedésről beszélünk. A csökkenésre ugyanaz érvényes fordított előjellel. Növelheti a kormány a pénzmennyiséget azáltal, hogy visszaváltja a korábban kibocsátott állampapírokat, hiszen 83
7. Pénzpolitika (1989-1999) ezzel pénzt „injekcióz" a gazdaságba. (Az állampapír-kibocsátás természetesen pénzkivonás. De ez csak akkor tartós, ha a kormány a kivont pénzt nem költi el. Ezt hívja a szakzsargon „nyíltpiaci művelet"-nek.) Növelheti a pénzmennyiséget a kormány és a nemzeti bank együttesen úgy, hogy az utóbbi kölcsönt folyósít az előbbinek. Ez a „bankóprés" modern változata. A nemzeti banki kölcsönt a kormány elkölti, s ezzel növekszik a pénzmennyiség. (Magyarországon a Nemzeti Bank működését szabályozó 1991es törvény értelmében az efféle pénzszaporítás tilos.) Végül növelheti/csökkentheti a pénzmennyiséget a nemzeti bank a kötelező tartalékráta és/vagy az alapkamat módosításával és adminisztratív hiteladagolással. (Kötelező tartalékráta a bankbetéteknek az a része, amelyet a bank nem adhat kölcsön, mert letétbe kell helyeznie a nemzeti banknál. Alapkamat az a kamatláb, amelyet a bankoknak kell fizetniük, amikor a nemzeti banktól vesznek fel kölcsönt. Ez tehát a legalacsonyabb piaci kamatláb, hiszen a bankok nem szívesen adnak olcsóbban kölcsönt, mint amennyiért kapnak. Hogy e két pénzpolitikai eszköz hogyan „működik", arra az alábbiakban világítunk rá.) Mindez elsődleges pénzszaporítás, amely csak viszonylag kisméretű pénznövekedést idéz elő. A pénzmennyiség növekedésének túlnyomó része a bankrendszer tevékenységéből származik. Egy bank nem „csinál" pénzt. A bankrendszer azonban csinálhat pénzt. Ez a következőképpen történik (7.1. ábra). 7.1.
A pénzsokszorosító
„A" betesz 100 forintot az 1. bankba. (Tegyük fel, hogy német turistától kapta valamilyen szolgáltatásért. Ez tehát külföldről beáramló pénz, vagyis a pénzmennyiség elsődleges növekedése.) Mivel a kötelező tartalékráta feltételezésünk szerint 7%, a bank ebből 7 forintot átutal a Nemzeti Bankban lévő számlájára, a megmaradó 93 forintot pedig kölcsönadja „B"-nek. „B" ezért vásárol valamit „C"-től, aki a 93 forintot befizeti a 2. bankban lévő folyószámlájára. A 2. bank a 6,51 forint tartalék befizetése után (a 93 Ft 7%-a!) kölcsö nadja a maradék 86,49 forintot „D"-nek. „D" ezért vásárol valamit „E"-től, aki a kapott összeget beteszi a 3. bankba. A 3. bank a tartalékolás (6.05 Ft) után kölcsönadja a maradék 80,44 Ft-ot „F"-nek. „F" vásárol „G"-től, „G" beteszi a kapott összeget a 4. bankba. A 4. bank tartalékol 5,63 forintot, s kölcsönadja a megmaradó 74,81 Ft-ot „H"-nak. „H" vásárol... és így tovább. A ját ék addig tart, amíg az eredeti 100 Ft-ból a tartalékolás k övetke ztében nem marad semmi. Akkorra azonban az eredeti 100 Ft (a pénzmennyiség elsődleges növekedése) megsokszorozódott. Már az ábráról is leolvashatjuk a négy „tartozik" rovatot összeadva, hogy az eredeti 100 Ft betét 359,96 Ft-ra nőtt, s a pénzsokszorosító „működésé84
Egy kis pénzügytan nek" még csak az elején tartunk. A pénzsokszorosító természetesen negatív irányban is működik, vagyis a pénzmennyiség elsődleges csökkenését annak sokszorosára növeli. Azt is leolvashatjuk az ábráról, hogy ha a tartalékráta 10 százalék, akkor a pénzsokszorosító sokkal kevésbé „sokszorosít", mint amikor 7 százalék. Az alapkamat növelése következtében nő a piaci hitelkamat. Így csökken a hitelek iránti kereslet. A betétállomány kölcsön nem adható részét a bankok a nemzeti bankban helyezik el (alacsony kamatra) „szabad tartalék" formájában. Csökken a hitelállomány és ezzel a pénzmennyiség, s a pénzsokszorosító (amely most pénzcsökkenés-sokszorosítóként működik) az elsődleges csökkenést annak sokszorosára növeli. Az eddigiekből talán világos, hogy a bankrendszer ugyan „csinál" és „megszüntet" pénzt, de hogy mennyit és milyen ütemben, azt a kormányzat - kormány és nemzeti bank -, elsősorban pedig a nemzeti bank szabja meg. E hosszú szakmai fejtegetésből a továbbiak megértéséhez egyetlen tétel szükséges: a pénz mennyiségét, a pénz növekedését a kormányzat, főként a nemzeti bank, döntően be folyásolja. E befolyását a kereskedelmi bankokon keresztül érvényesíti.
A MAGYARORSZÁGI BANKSZEKTOR Magyarországon a rendszerváltás lényegileg piacgazdasági típusú, kettős bankrendszert talált. Addigra már csaknem teljesen megszűnt a Magyar Nemzeti Bank kereskedelmi banki tevékenysége, és a jegybank valóban kizárólag a „bankok bankjává" vált. A háztartások és vállalatok bankügyleteit kereskedelmi bankok intézték. Volt néhány szakosított bank is, például az Országos Takarékpénztár a lakossági megtakarítások begyűjtésére és háztartási hitelek folyósítására, továbbá a Magyar Külkereskedelmi Bank a külkereskedelem finanszírozására. Valamennyi kereskedelmi bank formailag részvénytársaság volt, de részvényeik száz százalékig az állam tulajdonában voltak vagy közvetlenül, vagy az állami tulajdon ban lévő vállalatok közvetítésével. A rendszerváltást követően gomba módra keletkeztek az új bankok, főként úgy, hogy külföldi bank létesített leányvállalatot Magyarországon. 2000 márciusában 43 hitelintézet működött. Ebből 35 volt szorosabb értelemben kereskedelmi bank, 4 szakosított hitelintézet, 4 pedig lakás-takarékpénztár. A kereskedelmi bankokon belül a mérlegfőösszeg nagysága szerint megkülönböztethető 16 kisbank, 12 középbank és 7 nagybank: Országos Takarékpénztár, ABN-AMRO (Magyar) Bank (ez a Magyar Hitelbank neve, mióta a hollandok 1998-ban megvették), Magyar Külkereskedelmi Bank, Kereskedelmi és Hitelbank, Budapest Bank, Postabank és Közép-európai Nemzetközi Bank. A bankok bizonyos területeken már a kilencvenes évek közepén felzárkóztak a fejlett országok bankjaihoz. Ezek közül említésre méltó gépesítésük - pl. számitógéppel való ellátottságuk -, székházaik és fiókjaik eleganciája, luxuskivitele, valamint a felső vezetés és az igazgatótanácsi tagok javadalmazása. Több tekintetben azonban még el vannak maradva a fejlett országok bankjaitól. • A személyes csekkfiz etés még mindig ismeretlen, és szó sincs e - mintegy hetvenéves - lemaradás behozásáról. • A külföldi csekkeket elfogad ják ugyan, de nincsenek tisztában a csekkügyletekkel, például nem ismerik a forgatmányozást. • A külföldi távirati átutalás nemzetközi jóváírási határideje 72 (mu nkanapra számított) óra. Ez Magyarországon 8-10 napig is eltarthat, mialatt valaki ingyen használja a kedvezményezett pénzét, sőt még neki számítanak fel 20 dollár költséget, ami a nemzetközi gyakorlatban szokatlan. . A hitelkártya csaknem teljesen ismeretlen. (A forgalomb an lévő bankkártyák „terhelő kártyák", csak a folyószámláról lehet velük pénzt felvenni.) 85
7. Pénzpolitika (1989-1999) • Az állandó ügyfelekkel való viszonyt, valamint a bankon belül az egyes részlegek egymás közötti viszonyát a bizalmatlanság és az állandó ellenőrzés jellemzi. Az ügyfélnek, valahányszor ügyletet akar lebonyolítani, személyi igazolványt kell felmutatni még akkor is, ha már öt éve ügyfele a banknak, és minden alkalmazott névről ismeri. • A bizalmatlanság eredménye a túladminisztrálás, papírtermelés, amely növeli a működési költségeket. Ha valaki nemrég saját folyószámlájáról pénzt akart felvenni, a tisztviselő gép pel kitöltött 6 példányban egy kérdőívet. A kapott utalvánnyal az ügyfél ismét sorban állt a pénztárnál, ahol több aláírás ellenében megkapta pénzét. Franciaországban és Észak-Amerikában ez úgy történik, hogy az ügyfél aláírja a számítógép által 2 példányban kiállított elismervényt, s ugyanattól a tisztviselőtől megkapja a pénzét. Ott az ügylet körülbelül 1 percet, Magyarországon legalább 15 percet vett igénybe. Ehhez még hozzájárult a bank oldalán a négy többletpéldány adminisztrálása. . Rendszerint kísérlet sem történik arra, hogy a bank személyes kapcsolatot alakítson ki állandó ügyfeleivel és megpróbálja „személyre szabni" szolgáltatásait • A magyar bankok rendszerint még nem nyújt ják ügyfeleik nek mindazokat a szolgáltatásokat, amelyeket a fejlett országok bankjai nyújtanak: vagyonkezelés, hitelkártya, értékpapír-vásárlás ügyfelek számára, ügyfelek javára történő beruházás, pénzügyi tanácsadás stb. • A hitelképesség és a fizetőképesség felmérésének technikája, amelyre a szocializmus idején nem volt szükség, hisz akkor a bankok felső utasításra hiteleztek, még mindig gyerekcipőben jár. . Még mindig dívik a Nemzeti Bank szocializmusból örökölt túlszabályozása és kézi vezérlése. . A kereskedelmi bankok és egyéb pénzintézetek kettős ellenőrzés alatt állnak. A bankfelügyeletet - elvileg szakosítva - a Magyar Nemzeti Bank és az Állami Pénzés Tőkepiaci Felügyelet gyakorolja. Mint a sorozatos bankbotrányok is bizonyítják, a kettős felügyelet kevésbé hatékony, mint a külföldön bevált egypólusú ellenőrzés. • Ott, ahol a bank még többségi állami tulajdonb an van, az állami ellenőrzés gyakran nullával egyenlő az állam által kiküldött igazgatótanácsi tagnak a bankszakmában való járatlansága miatt. A személyes kapcsolat hiányából és a bizalmatlanságból származó túladminisztráció, a felső vezetés magyar viszonyok közötti túl magas fizetései, a luxuskivitelű székházak és bankfiókok magas működési költségeket eredményeznek, a kettős bankellenőrzés és az államtulajdonosi ellenőrzés hiánya pedig jelentős méretű korrupciót. A hitelek elbírálásánál gondos felmérés helyett gyakran a személyes kapcsolat, a politikai kapcsolat, valamint a csúszópénz a döntő szempont. Ezenfelül egyes bankok spekulációs ügyletekben kockáztatják a betevők pénzét. Amikor a protekciós vagy csúszópénzes adós nem fizet, amikor a spekuláció balul üt ki, az amúgy is magas ráfordítással működő bank a csőd szélére kerül. Ilyenkor Magyarországon a költségvetés segíti ki a bankot. A Postabank vezetőségének spanyolországi telekspekulációi több mint 100 milliárd forintjába kerültek az adófizetőknek, a Magyar Nemzeti Bank bécsi leányvállalatának behajthatatlan spekulációi mintegy 85 milliárdba kerültek. (De tudtunkkal senki sem került ezek miatt bíróság elé.) Még két megjegyzés a magyarországi bankrendszerrel kapcsolatban. A bankok egy része még időnként veszteséges, másik része, hogy, hogy nem, minimális nyereséget mutat ki. Eredmény: a bankok, amelyek csupán a konszolidáció következtében évi mintegy 150 milliárd forint kamatot húztak a költségvetésből, alig fizettek, s legújabban is alig fizetnek adót. 1996-ban a pénzintézetek reálértékben az 1989-ben befizetett adó és osztalék 14%-át, 1998-ban 13%-át fizették be az államkincstárba, vagyis folyó áron 16, illetve 18 milliárd forintot.
Az MNB pénzpolitikai módszerei és eszközei Két olyan szektora van a gazdaságnak, amely nélkül az nem működhet: az energiaés a bankszektor. Ahol e két szektor külföldi tulajdonba kerül, ott a gazdaság a külföld függvénye. Éppen ezért minden civilizált ország megpróbálja megakadályozni, hogy e két szektor külföldi kézbe kerüljön. (Kanadában például a törvény 14%-ra maximalizál ja a külföldi tulajdont egy-egy bankban.) Magyarországon 1997 óta mindkét szektor külföldi többségi tulajdonban van.
AZ MNB PÉNZPOLITIKAI MÓDSZEREI ÉS ESZKÖZEI A kereslet-visszafogás legfontosabb és leghatékonyabb eszköze a restriktív pénzpolitika volt. A monetáris politika külföldi alkalmazása során kiderült, hogy a restrikció akkor a leghatékonyabb, amikor a hitelállomány növekedését mérsékli. Így a Magyar Nemzeti Bank 1990-től kezdve nem magát a pénzmennyiséget igyekezett szabályozni, hanem a hitelállományt. Módszerét tekintve két korszakot különböztetünk meg az 1989-1996-os időszakban.
ADMINISZTRATÍV HITELADAGOLÁS, 1990. JANUÁR - 1993. SZEPTEMBER Adminisztratív hiteladagolás hivatalosan nem létezett. Valójában az MNB írásban is elismerte ennek létezését, amikor egy-egy év végén közzétette a következő évi pénz politika irányelveit. Az MNB 1992. decemberi Havi jelentésében például „Az 1993. évi monetáris politika" című cikkben a 122. oldalon ezt olvashatjuk: „A belföldi vállalkozói hitelek állománya 10-12%-kal (...) növekedhet." Ugyanott a lakossági hitelek növekedését a jegybank 4-6%-ban jelölte meg. Ugyanakkor az MNB 1993-ra 913%-os termelői, és 14-18%-os fogyasztói árszintnövekedést várt, ami azt jelenti, hogy a jegybank csökkenteni kívánta mind a vállalkozói, mind a lakossági hitelek állományának reálértékét. Ugyanez a tanulmány a 123. oldalon számszerűsíti a vállalkozói hitelállomány lehetséges növekedését: 80-100 milliárd forint. 1993-ban a vállalkozói hitelek állománya ténylegesen csupán 60 milliárd forinttal, azaz 8%-kal nőtt. A lakossági hitelek állománya nagyobb mértékben nőtt az előirányzottnál. Mindent összevetve az MNB teljesítette előirányzatát. E szerint 1993 végére a gazdaságnak nyújtott hitelek állományának 990 és 1010 milliárd forint között kellett lennie. Ott is volt 1002 milliárd forinttal.
A hiteladagolás azt jelenti, hogy a bankok az általuk nyújtható hiteleket gyakorlatilag elárverezik: az kap hitelt, aki magasabb kamatot tud fizetni. Ezzel magyarázható, hogy a jelzett időszakban (1990. január - 1993. szeptember) a vállalkozói hitelkamat teljesen elszakadt mind a kötelező tartalékrátától, mind pedig az alapkamattól (7.2. grafikon). 87
7. Pénzpolitika (1989-1999)
Az MNB pénzpolitikai módszerei és eszközei
Az időszak nagyobbik részében a vállalkozói hitelkamat és az alapkamat közötti különbség meghaladta a 12 százalékpontot is, holott - mint a grafikonból a későbbi időszakot vizsgálva kiderül - a „normális" különbség 2 és 6 százalékpont között van. Jegyezzük meg, hogy a grafikonban feltüntetett maximális vállalkozói hitelkamat analitikai jelentősége nem elhanyagolható. Ez az a kamatláb, amellyel a bankok az átlagosnál valamivel rosszabb hitelképességű vállalatnak, vállalkozónak hajlandók hitelt nyújtani. Amikor ez a kamat a negyven százalékot is meghaladja, mint Magyarországon több mint két éven át (1990 októbere - 1993 márciusa), akkor az ilyen kamatú hitelt csak igen kevesen tudják igénybe venni, így e magas kamatláb súlya a (volumennel) súlyozott átlagos kamatlábban igen csekély, s ez kedvezőbb (alacsonyabb) átlagkamatot eredményez. Ezt nem árt szem előtt tartani, amikor a kamatrést és a reálkamatot a súlyozott átlagos hitelkamat alapján számítjuk és aszerint tárgyaljuk. Fejlett piacgazdaságban, ahol a bankok versenyben vannak egymással, és a kötelező tartalékráta 4-6% között van, a kamatrés nem haladja meg a 4 százalékpontot. Magyarországon ebben az időszakban a kamatrés meghaladta a 7 százalékpontot, sőt 1992 júniusa és 1993 júliusa között (14 hónap) 10 és 16 százalékpont között váltakozott. Ebben a 15-16%-os tartalékrátának csak másodlagos szerepe volt. A jelenség fő oka az volt, hogy az adminisztratív hiteladagolás s az ebből származó hitelárverés a hitelkamatot 25-36% között tartotta. Amint a grafikonról látható, Magyarországon a kötelező tartalékráta a tárgyidőszak alatt sosem volt kevesebb, mint 12%, s néha 16, 17, sőt 18%-ra is emelkedett. (18% volt 1990 első felében, 17% nyolc hónapig a Bokros-féle szigorítás idején.) Az alapkamat egy rövid megszakítással 20%-on felül volt az egész időszak alatt, 1995 februárjától kezdve pedig 12 hónapon át 28% volt. A hitelmegszorítás következménye volt az is, hogy a reálkamat - a kamatláb és az inflációs ráta közötti különbség-, amely fejlett piacgazdaságban körülbelül 4 százalék, az időszak legnagyobb részében ennek sokszorosa volt, sőt 1992 elején a 25%-ot is meghaladta (7.3. grafikon). Természetesen a banki kamatrés - a hitelkamat és a lekötött betétek kamata közötti különbség - is messze nagyobb volt Magyarországon, mint a fejlett piacgazdaságú országokban szokásos 3-4%.
A HITELKAMAT FELHAJTÁSA PIACKONFORM ESZKÖZÖKKEL - 1993. OKTÓBERTŐL Az MNB 1992 végén kijelentette, hogy „1993-ban a jegybanki monetáris politika érvényesítésének legfőbb eszközévé a nyíltpiaci műveletek válnak" (Havi jelentés, 1992. december, 119. o.). E szándék 1993 szeptemberétől kezdve az adatok tanúsága szerint valóra is vált. A nyíltpiaci műveletek legfontosabb eszköze a kincstár jegy-kibocsátás lett. Ez nemcsak a pénzintézetek kölcsönadható pénzét „itatja fel", hanem csökkenti az egész gazdaság mozgósítható, vagyis „likvid" pénzkészletét, hiszen kincstárjegyeket nemcsak bankok tartanak lejáratig, hanem (mint másodlagos vásárlók) a gazdaság többi szereplői is, főképpen intézményi befektetők és vállalkozások. 89
7. Pénzpolitika (1989-1999)
A kincstárjegyek állománya 1990 végén még csak 10 milliárd forint volt, 1991-re már 60 milliárd, 1998 végére 690 milliárd, 1999 decemberére pedig 827 milliárd. 1995 végéig talán a kincstárjegy-kibocsátás volt a pénzpolitika legfontosabb eszköze, s 1998 óta megint a legfontosabbnak látszik.
TŐKEBEÁRAMLÁS A Magyar Nemzeti Bank hitel megszorító politikáját 1996 elejétől kezdve nagyarányú külföldi tőkebeáramlás bonyolította. A külföldi pénzbeáramlás, mint láttuk, növeli a pénzmennyiséget. A forintárfolyam már régóta úgynevezett „csúszó" árfolyam volt, vagyis gyakran, de csak kismértékben értékelődött le - nem egy, hanem több valutából álló úgynevezett „valutakosárral" szemben. 1995. március 16-tól kezdve az MNB előre bejelentette, hogy az elkövetkező időszakban naponta mennyivel (hány század százalékkal) értékeli le a forintot. Ettől kezdve a jövőbeli forintárfolyam, ha nem is előre látható, de fölbecsülhető lett. (Azért nem lett előre látható, mert a leértékelés nem meghatározott kemény valutával - márka, dollár -, hanem valutakosárral szemben történt.) 1996. január l-jétől pedig a forint bizonyos ügyletek tekintetében konvertibilissá vált. E két fejlemény megteremtette a lehetőségét a magyarországi „határidős" devizapiac kialakulásának. Határidős devizaügylet ről akkor beszélünk, amikor valaki megvásárol/elad egy devizát, amelynek szállítása egy meghatározott későbbi időpontban történik, de a ma kikötött áron. A határidős devizaügylet tehát teljesen kikapcsolja az árfolyamkockázatot. A magyar állampapírok hozama többszöröse volt a hasonló külföldi állampapírok hozamának. 1996 elején például a kincstárjegyek kamata 24 százalékponttal, a kötvények hozama közel 20 százalékponttal haladta meg a német kincstárjegyek, illetve kötvények hozamát. 1999 októberére a különbség 11, illetve 8 százalékpontra csökkent, de még így is számottevő. A kamat-, illetve hozamkülönbség messze meghaladta a forint várható leértékelésének százalékos nagyságát. Az a márkatulajdonos például, aki 1996 elején 1000 márkát forintra váltott, és 30%-os hozamú kincstárjegybe fektette, év végén, a kincstárjegy visszaváltásakor pénzét márkára váltva 1192 márkát „vihetett haza", vagyis haszna egy év alatt 19,2% volt. Ez ugyancsak nagyobb annál a 3,4%-nál, amelyet akkor kapott volna, ha márkáját német kincstárjegybe fekteti. Ez akkor történt volna így, ha a márkatulajdonos vállalja az árfolyamkockázatot. Ezt a kockázatot kikapcsolhatta volna, ha a kincstárjegy visszaváltásakor esedékes (és előre látható) forintösszeget 1996. január l-jén eladja a határidős piacon december 31-i leszállításra. Haszna valószínűleg valamivel kisebb lett volna, ebben az esetben azonban teljesen kockázatmentesen jutott volna hozzá. A fennálló rendelkezések szerint külföldi lakos nem vásárolhatott magyar kincstár jegyet. Ezt azonban igen könnyű volt megkerülni. Elég volt egy magyarországi kft-t létrehozni, s ez annyi kincstárjegyet vásárolt külföldiek számára, amennyit a külföldi akart. Vagy a külföldi anyavállalat tulajdonosi hitelt nyújtott magyarországi leányvállalatának - ezt a magyar fizetési mérleg működőtőke-beruházásként vagy tulajdonosi hitelként könyvelte el -, s utasította leányvállalatát, vásároljon számára magyar kincstárjegyet. Valóban, 1996-ban a bruttó tulajdonosi hitelek állománya 485 millió dollárral növekedett az előző évi 304 milliós növekedéssel szemben. Hogy volt-e devizabeáramlás kincstárjegy vásárlására vagy sem, azt nem tudhatjuk. Annyi bizonyos, hogy erre - kis kerülővel - megvolt a lehetőség, és az is bizonyos, hogy megvolt rá a várható nyereség formájában az ösztönzés. A külföld érdeklődése a magyar államkötvények iránt elég lassan támadt fel. Adatok erről csak 1997 vége óta vannak. Akkor még csak 4,2% volt a külföldi tulajdon90
Az MNB pénzpolitikai módszerei és eszközei ban lévő államkötvények aránya. Azóta azonban mind az arány, mind a befektetés értéke rohamosan növekszik. 1998 decemberében az arány 12,7%, 1999 szeptemberé ben 13% volt. Vagyis a külföldi tulajdonban lévő államkötvény értéke 2 év és 9 hónap alatt 79 milliárd forint ról 352 milliárdr a, dollárban 387 millióról 1457 millióra növekedett (MNB: Havi jelentés, 2000/1., 215. oldal). E számok nem azonosak a kötvényvásárlásra beáramló devizával. Az MNB adatai ugyanis a kötvények piaci értékét mutatják, s így tükrözik a korábban megvásárolt kötvényeknek a kamatcsökkenés miatt bekövetkezett értéknövekedését. Annyi bizonyos, hogy a beáramlás - valószínűleg 1997 eleje óta - igen jelentős volt. A legnagyobb méretű külföldi tőkebeáramlás spekulatív jellegű volt, s részvények vásárlását célozta. Főként a külföldi spekulatívtőke-beáramlás eredményeképpen a Budapesti Értéktőzsde indexe (BUX) az 1995. december végi 1529 pontról 1996 végére 4134 pontra, 1997 augusztusára 8484 pontra emelkedett. Ezeket és a további fejleményeket a 7.3. grafikon mutatja. Volt ugyan két, külső események által okozott visszaesés, de a növekedés hat és félszeres négy év és 3 hónap alatt, s ezt elsősorban a külföldi tőkebeáramlás okozta. Már 1997 végére piaci érték szerinti bontásban külföldi tulajdonban volt a budapesti tőzsdén jegyzett részvény ek 68 százaléka, 1999 szeptemberére pedig 77 százaléka. Ezek olyan arányok, amelyeket nehéz volna más országokban fellelni. Már 1997 végén 2052 milliárd forint (10 milliárd dollár) volt a külföldi tulajdon ban lévő részv ények piaci értéke. 1999 szeptember éig a forintér ték 2514 milliárdr a nőtt, a dollárérték azonban alig változott (10,4 milliárd). (Itt ismét hangsúlyozni kell, hogy a beáramló spekulatív tőke jóval kevesebb volt, mint 10 milliárd dollár, hisz a számok a részvények piaci értéknövekedését is tükrözik.)
7.3.
Spekulációs hullámok a Budapesti Értéktőzsd én
Forrás: MNB: Havi jelentések Sajtó
91
7. Pénzpolitika (1989-1999)
Annyi bizonyos, hogy a tőkebeáramlás mind 1996-ban, mind 1997-ben igen nagy volt. 1996-ban a beáramlás - működő tőke + értékpapír-vásárlás - 3,76 milliárd dollárra (574 milliárd forint), 1997-ben 3 milliárd dollárra (550 milliárd forint) becsülhető. Ilyen arányú tőkebeáramlás teljesen meghiúsította volna az MNB politikáját, amely 1996 augusztusáig restriktív politika volt. Ezen túlmenően azonban felgyorsította volna az inflációt (amely valóban kereslet-előrefutásból származó inflációvá vált volna!). A beáramló pénzek nagyobbik részét tehát közömbösíteni, bankár nyelven „sterilizálni" kellett.
STERILIZÁCIÓ: ÉRTÉKPAPÍR-KIBOCSÁTÁS ÉS PASSZÍV REPÓ A sterilizálás fő eszköze 1996-ban a nyíltpiaci művelet (értékpapír-kibocsátás) és a passzív repó volt. 1996-ban a központi költségvetés privatizációs bevételekkel számított hiánya 77 milliárd forint volt. Ugyanakkor abban az évben a központi költségvetés hiányt finanszírozó adóssága 371 milliárddal, ezen belül a nyíltpiaci műveletekre elsősorban használt kincstárjegyek állománya 267 milliárddal nőtt. Mivel a költségvetési hiányt nem volt célszerű ennél nagyobb mértékben túlfinanszírozni, az MNB a passzív repót alkalmazta. Ennek átlaga 1995-ben még csak 15 milliárd volt, 1996-ban már 220 milliárd, 1997-ben 418, 1998-ban pedig 494 milliárd. Repó: angolból: „repurchase agreement", visszavásárlási megállapodás 1 napos, 1 hetes, 2 hetes, 1 hónapos határidőre. Aktív repó: a Nemzeti Bank állampapír-garancia ellené ben rövid lejáratú hiteleket nyújt (kamatra) a kereskedelmi bankoknak. Az aktív repónak csak 1993 márciusa és 1996 januárja között volt (szerény) szerepe. Passzív repó: a kereskedelmi bankok - állampapír-garancia ellenében - meghatározott forintösszeget letétbe helyeznek (kamatra) a Nemzeti Bankban.
1997-ben is volt költségvetési túlfinanszírozás, hiszen a központi költségvetés hiánya 178 milliárd forint volt, a költségvetés hiányt finanszírozó adóssága viszont 407 milliárd forinttal, ezen belül a kincstárjegyállomány 215 milliárddal nőtt. Ebben az évben a passzív repó átlagos állománya az előző évinek majdnem a duplájára nőtt. 1997 közepére az MNB-nek fogytán volt az állampapírja. Ezt kétféleképpen hidalta át avégett, hogy folytathassa a sterilizációs műveleteket. Az év júniusa óta saját nevében bocsátott ki folyamatosan 1 éves lejáratú, úgynevezett „MNB-kötvényt". Ezek állománya piaci értékben(!) az év végére 152 milliárd forintra, 1998 decemberére 298 milliárdra nőtt. 1999-ben az MNB ezt az eszközt nem alkalmazta, s a korábban kibocsátott kötvényeket szeptemberig visszaváltotta. A másik módszer a passzív repó megreformálása volt olyképpen, hogy október 6tól kezdve az MNB nem ad többé a bankoknak biztosítékképpen állampapírt. Mindezen műveletek eredményeképpen a bankok birtokában lévő állampapírok és MNB-kötvények állománya 1996-ban mintegy 200 milliárd forinttal nőtt, míg 1997-ben csaknem ugyanannyival csökkent. Évi átlagos repó állományuk 1996-ban 205 milliárd forinttal, 1997-ben pedig csaknem 200 milliárddal nőtt. Megjegyzendő, hogy az MNB kizárólag piaci eszközökkel vette rá a bankokat, hogy állampapírt vásároljanak, és passzív repót használjanak (lásd a 7.4. grafikont).
92
Az MNB pénzpolitikai módszerei és eszközei
7. Pénzpolitika (1989-1999)
1993 szeptemberéig a hiteladagolás felhajtotta a vállalkozói hitelkamatot, s így nem volt összefüggés e között és a diszkont kincstárjegy hozama között. Ezután szoros összefüggés látható. Ugyancsak látható az összefüggés a vállalati hitelkamat és a passzív repó kamata között 1994. júniustól kezdve. 1996 júniusától kezdve pedig egyfelől a vállalati hitelkamat, másfelől a diszkont kincstárjegy és az államkötvény hozama, valamint a passzív repó kamata közötti különbség úgyszólván sosem halad ja meg a 3 százalékpontot. Természetesen, ha a bankoknak az a választása, hogy x kamatra hiteleznek a vállalkozói szektornak vagy 1-2-3 százalékponttal kevesebbért, de kockázatmentesen hiteleznek az államnak, akkor a marginálisan kevesebb haszonnal járó, de kockázatmentes állami hitelezést fogják vállalni. Feltételezhetően ugyancsak az MNB által fizetett magas kamat volt az, amely a vállalati és lakossági devizabevételeket a jegybankba vonzotta ahelyett, hogy forintra átváltva a gazdaságnak nyújtott hiteleket finanszíroztak volna. A másik fontos ok az volt, hogy az MNB a nála elhelyezett devizabetéteket elfogadta kötelező tartalékként. A pénzintézetek a náluk elhelyezett vállalati és lakossági devizabetéteket egyre növekvő hányadát kölcsönadják a vállalatoknak devizahitel formájá ban, a többit letétbe helyezik a Nemzeti Bankban. Csakhogy a vállalati devizahitelek és a nemzeti banki letétek összege jelentősen meghaladja a pénzintézetek belföldi devizaforrását. Az MNB és a vállalatok olyan magas kamatot fizettek a betétekért, illetve kölcsönökért, hogy a pénzintézeteknek kifizetődő volt külföldön devizahitelt felvenni azért, hogy belföldön a vállalatoknak és a jegybanknak(!) adják kölcsön. A jegybanki devizabetét 1995 decemberében volt a legmagasabb - 675 milliárd forint azóta csökken, mert az MNB 1996 végén megszüntette azt a kedvezményt, hogy a kapott devizabetéteket elfogadja kötelező tartalékként a bankokban lévő forintbetétek után is.
ÖSSZEFOGLALÓ A restriktív pénzpolitika fő eszköze 1993 szeptemberéig tehát a hiteladagolás volt, amely a vállalatoknak nyújtott hitelek kamatlábát 40 százalék fölé hajtotta fel. Ezután a kamatláb felhajtásának fő eszköze - a nemzetközi viszonylatban szinte példátlanul magas alapkamaton és tartalékrátán kívül (lásd a 7.2. grafikont) - a költségvetési hiány finanszírozását messze meghaladó állampapír-kibocsátással történő pénzkivonás volt. 1996 elejétől kezdve előtérbe került a passzív repóval, MNBkötvény kibocsátásával történő forintkivonás, valamint a lakossági és vállalati devizabetéteknek az MNB által felajánlott magas kamattal való elvonása. Így a legújabb időkig a vállalati hitelkamat olyan magas volt, hogy hitelt nagyobbára csak spekulánsok, kábítószercsempészek és egyéb kétes üzletek lebonyolítói tudtak felvenni. „Magyarországon mindenki kap hitelt, aki hitelt érdemel" - mondotta 1994 őszén dr. Hárshegyi Frigyes, a Nemzeti Bank alelnöke. Azt is hozzá kellett volna tennie: „és aki meg tudja fizetni". Akkor ugyanis a vállalkozói szektor hiteleinek átlagos kamata 30%, maximális kamata 39% volt.
94
Az MNB pénzpolitikai módszerei és eszközei
A kormány is meg tudta fizetni a magas kamatot. Így azután a magyar kereskedelmi bankok és egyéb pénzintézetek hitelezési struktúrája olyan volt, mint amilyennek a 7.5. grafikon mutatja. 1) bruttó belföldi kihelyezése A pénzintézetek
az összes belföldi kihelyezés százalékában;
időszak vége
95
7. Pénzpolitika (1989-1999)
A grafikonnal kapcsolatos főbb megjegyzéseink a következők: • A jegybank elvileg a „bankok bankja", tehát a kereskedelmi bankok és egyéb pénzintézetek nettó hitelezője. Magyarországon a rendszerváltás óta a kereskedelmi bankok és egyéb pénzintézetek a jegybank nettó hitelezői. Ez a grafikon ból ugyan nem derül ki, de az MNB havonta közli az adatot. Az 1997-tel kezdődő három év végén például ez a nettó hitelezői pozíció a következő volt (milliárd forintban): 1155, 1283, 1529. Ekkor a pénzintézetek betétei a jegybanknál hétszer, nyolcszor és tizenháromszor akkorák voltak, mint a jegybank kihelyezései a pénzintézetekhez. • A jegybanknál elhelyezett betétek a tárgyidőszak utolsó öt évében meghaladták a pénzintézetek összes kihelyezéseinek a harminc százalékát (lásd a grafikont). • A jegybank és a kormányzat olyannyira elszívta a pénzintézetek forrásait, hogy a gazdaságnak nyújtott hitelek állománya 1992 és 1997 között az összes kihelyezés felét sem érte el. • A felsorolt tények nemzetközi viszonylatban valószínűleg egyedülállóak.
A HITELPOLITIKAI MÓDSZEREK ÉS AZ ADÓFIZETŐ A hitelpolitikai módszereknek és eszközöknek az ország hitelellátottságára és azon keresztül a gazdaságra gyakorolt hatását a következő alfejezetben, illetve az utolsó fejezetben ismertetjük. A hitelpolitikai módszereket és eszközöket abból a szem pontból is lehet mérlegelni, hogy mibe kerültek a magyar adófizetőknek. A költségvetési hiány túlfinanszírozása a szükségesnél nagyobb mértékben növelte a költségvetés belső adósságát, és ez növelte a költségvetés kamatterheit. Erről részletesebben a következő fejezetben lesz sző. A passzív repó és az „MNB-kötvények" utáni kamatot a Magyar Nemzeti Banknak kellett fizetnie. Ez volt a fő oka annak, hogy - a nemzetközi gyakorlatban egészen kivételes jelenségként - a jegybank 1996-ban deficitessé vált. Ugyancsak a következő fejezetben lesz sző arról, hogy ez mibe kerül évente a magyar adófizetőknek. Láttuk, hogy a Magyar Nemzeti Bank olyan magas kamatot ajánl a bankoknak a nála elhelyezett devizabetétekre, hogy ezeknek jó üzlet devizahiteleket felvenni külföldön, s a devizát a Nemzeti Bankba betenni. A Nemzeti Bank a nála elhelyezett devizát beszámítja az ország devizatartalékaiba. Külföldi bankokba kihelyezi, s kevesebb kamatot kap érte, mint amennyit a bankok - amelyek ennek egy részét kölcsönként felvették - a hitelező külföldi bankoknak fizetnek. A kamatkülönbözetet természetesen az MNB fizeti. Hogy ez évente mibe kerül az MNB tulajdonosának, a magyar államnak, azt a külső adósságproblémáról szóló fejezetben becsüljük majd fel.
96
A magyar gazdaság hitelellátottsága,
1989-1999
A MAGYAR GAZDASÁG HITELELLÁTOTTSÁGA, 1989-1999 NÉGY KORSZAK Az előbbiekben a rendszerváltás pénzpolitikáját az alkalmazott módszerek/eszközök szempontjából osztottuk korszakokra. Az időszak a politika szigorát illetően is felosztható, hiszen volt szigorú, enyhülő, nagyon szigorú és oldódó korszaka. Ez azon ban csak a vállalati hitelekre vonatkozik. A bruttó lakossági hitelek állománya összehasonlítható áron folyamatosan csökkent 1989 végétől 1997 végéig, utána pedig megállapodott az 1989-es állomány 17 százalékának megfelelő szinten (7.6.E. grafikon).
SZIGOR: 1990. JANUÁR - 1993. DECEMBER A vállalkozói szektor nettó bankhitelállományának reálértéke ez alatt a négy év alatt több mint 50%-kal csökkent (7.6.A. grafikon). Az állomány még névértékben is csökkent, holott az árak ez alatt az idő alatt 74%-kal emelkedtek. Főként a pénzügyi restrikció, kisebb mértékben az azzal párosuló fiskális szigor (lásd a következő fejezetet) volt az oka annak, hogy 1989 és 1993 között a bruttó hazai termék volumene 18,2%-kal csökkent, nagyobb mértékben, mint a harmincas évek nagy gazdasági válsága idején. Míg a Magyar Nemzeti Bank éves és havi jelentéseiben hangsúlyozta, hogy szigorú pénz politikát folytat, a pénzügyminiszter a leghatározottabban állította, hogy Magyarországon nincs sem monetáris, sem fiskális restrikció: „Sokan azt állítják, hogy a gazdaság visszaesésének fő oka a fiskális és monetáris restrikció. Holott a tények alapján állítható, hogy Magyarországon 1991-ben és 1992-ben sem a fiskális, sem a monetáris politika nem volt restriktív." (Kupa Mihály: Következetesen és rugalmasan - Figyelő, 1993. január 14.) A 7.6.A. grafikonról leolvasható, hogy az említett két év alatt a vállalkozói szektor nettó bankhitelállománya összehasonlítható áron 26%-kal, a lakossági hiteleké pedig 46%-kal csökkent. A miniszter szerint ez nem tekinthető pénzügyi restrikciónak.
ENYHÜLÉS: 1994. JANUÁR - 1995. ÁPRILIS A Boross-kormány a közelgő választásokra való tekintettel 1994 januárjától kezdve nagyarányú gazdaságélénkítésbe kezdett. Ez a késői kezdet meglehetősen amatőr vállalkozás volt, hiszen mire a gazdaság élénkítése lakossági szinten érezhetővé vált - körülbelül 1994 nyarán az új kormány már régen átvette a hatalmat. Érdekes, hogy az 1994 januárjában kezdődő hitelexpanzió az új kormány alatt is folytatódott - egészen 1995 áprilisáig. (A Bokros-csomag hitelpolitikai irányváltoztatását májustól kezdve érzékeltetik a mutatók.) Ez alatt a 14 hónapos időszak alatt a vállalkozói szektornak nyújtott bankhitelállomány nettó reálértéke 50%-kal nőtt (7.6.B. grafikon). A Boross-kormány a hitel folyósításán kívül még nagyarányú állami építkezésekkel is igyeke zett - a közelgő választá sokra való tekintett el - a gazda ságot fellendíteni . 1994 első negyedévében a mélyépítőipar volumene - 1993 első negyedévéhez viszonyítva 97
7. Pénzpolitika (1989-1999) 84,5%-kal, a magasépítő-iparé 26,8%-kal nőtt. Mivel ez alatt az időszak alatt a lakásépítés marginálisan csökkent, a magasépítő-ipar növekedését teljes egészében az állami építkezések okozták. Mindez természetesen túl későn jött ahhoz, hogy megakadályozza a kormány súlyos választási vereségét.
Valószínűleg a hitelfolyósítás megindításának és a nagyarányú állami építkezéseknek volt köszönhető, hogy 1994-ben a gazdasági visszaesés megállt. A BHT volumene ebben az évben 2,9%-kal, az ipari termelésé 9,5%-kal nőtt.
ÚJABB SZIGOR: 1995. MÁJUS - 1996. AUGUSZTUS A hitelmegszorítás, amely része volt a Bokros-csomagnak, 1995 májusában kezdődött, és minden előző megszorításnál kíméletlenebb volt. A vállalkozói szektor nettó bankhitelállományának reálértéke 16 hónap alatt 46%-kal csökkent (7.6.C. grafikon), és az 1989. decemberi szint egyharmadára zsugorodott (7.6.E. grafikon). 1996 augusztusa volt a megszorító pénzpolitika mélypontja. A Bokros-csomagon belül főként a hitelellátás csökkentésének volt köszönhető, hogy a BHT volumennövekedése 1995-ben és 1996-ban 1,5, illetve 1,3 százalékra csökkent, az ipari termelésé pedig 4,6, illetve 3,4 százalékra (miközben az infláció felgyorsult, lásd a 13.3. grafikont).
1996 SZEPTEMBERÉTŐL 1996 nyárutóján valami történt. Több megnyilvánulásból - lásd pl. Matolcsy Györgynek, az akkor újonnan kinevezett gazdasági miniszternek a nyilatkozatát a Magyar Nemzet 2000. január 22-i számában - arra lehetett következtetni, hogy mérvadó nemzetközi köröknek megváltozott a véleménye az eddig Magyarország számára előírt gazdaságpolitika helyességéről, s így az MNB és a kormány zöld lámpát ka pott a növekedésközpontú gazdaságpolitika alkalmazására. Azóta a vállalatok hitelellátása rohamosan növekszik és reálértékben nem egészen három év alatt két és félszeresére növekedett (7.6.D. grafikon). Mindazonáltal 1999 júniusában még 14%kal maradt el az 1989. december 31-i szinttől (7.6.E. grafikon).
ÖSSZEFOGLALÁS, 1990. JANUÁR - 1996. AUGUSZTUS Megjegyzések a 7.6.E. grafikonhoz: • A jelzett időszakban - nem egészen hét év alatt - a Magyar Nemzeti Bank öszszehasonlító árakon számítva kivonta az országból az 1989. december 31-én létező hitelállomány 73%-át. A kivont rész az 1996-os bruttó hazai termék 24%ának felel meg. Tehát a gazdaságnak nem hitelfolyósítás nélkül, hanem folyamatos hitelkivonás mellett kellett működnie. • Ez alatt az időszak alatt a hitelkivonás éves átlagban a BHT 3,4%-a volt. • Ilyen arányú hitelkivonás valószínűleg példátlan a világgazdaság újkori történetében. • Az ország gazdasági vezetése főként e hitelkivonással idézte elő mesterségesen Magyarország újkori történetének legsúlyosabb gazdasági válságát. 98
A magyar gazdaság hitelellátottsága, 1989-1999
99
7.
Pénzpolitika
(1989-1999)
Érdekes a magyar gazdaság hitelellátottságának nemzetközi összehasonlítása (7.7. grafikon). 7.7.
A magyar gazdaság hitelellátottsága nemzetközi összehasonlításban A gazdaságn ak nyújtott bankhitelek a
BHT százalékában
1) Német Szövetségi Köztársaság Az alapadatok forrása: IMF: International Financial Statistics
10 0
2)
Csehszlovákia
3)
1991
A magyar gazdaság hitelellátottsága, 1989-1999
Megjegyzések a grafikonhoz: • A magyar gazdaság hitelellátottsága 1989 végén még megközelítette az olasz gazdaságét, amely e tekintetben talán a legkedvezőtlenebb helyzetben volt a fejlett országok sorában. Később már nem hasonlítható össze egyetlen fejlett országéval sem. • 1996 augusztusára a magyar gazdaság hitelellátottsága Lengyelországéval együtt a legkedvezőtlenebb volt a táblázatban feltüntetett öt élenjáró átalakuló ország közül. • 1999 júniusára, közel 3 évi gyors növekedés után, a magyar gazdaság hitelellátottsága még meg sem közelítette az 1989. decemberi állapotot, és immár a legkedvezőtlenebb volt az öt átalakuló ország közül. „A HITEL HÍJA MINDEN MOZGÁST ELAKASZT" gróf Széchenyi István
101
8. KÖLTSÉGVETÉSI (FISKÁLIS) POLITIKA ÉS AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS ADÓSSÁGA
A fiskális politika akkor restriktív, amikor a kormány adók és/vagy kincstárjegyek és államkötvények kibocsátása révén több pénzt von ki a gazdaságból, mint amennyit oda költségvetési kiadások formájában visszaforgat. Volt időnként ilyen pénzkivonás a költségvetési hiány túlfinanszírozása révén, de az időszak egészét tekintve a rend szerváltás költségvetési politikája nem volt visszafogó. Mivel a bruttó hazai termék csökkent, reálértékben csökkentek a költségvetés bevételei. Kiadásai viszont éppen emiatt nőttek: több pénzt kellett fordítani munkanélküli segélyre és a szociális ellátásra. Megnövelte a kiadásokat az óriásivá duzzadt költségvetési adósság kamata is. A kamat nemcsak az adósság növekedése miatt nőtt, hanem azért is, mert az MNB restriktív pénzpolitikája rendkívül magas szinten tartotta a kamatlábakat. A költségvetés egyéb kiadásait tehát nemcsak a bevételek csökkenése miatt kellett mérsékelni, hanem azért is, mert „helyet kellett csinálni" a megnövekedett szociális kiadásoknak, valamint a kamatfizetési kötelezettségeknek is, amelyek 1989 és 1997 között az összkiadás 11%-áról annak 30%-ára nőttek. A költségvetési kiadások közül a legfontosabbak az úgynevezett „humánfejlesztési beruházások" - oktatás, egészség- és családvédelem, szociális ellátás, kultúra, tudományos kutatás, sport - hiszen ezek az ország jövőjét jelentik. Ezeknek a kiadá soknak a reálértéke a költségvetési bevételek reálértékének csökkenése miatt 1989 és 1994 között jelentősen csökkent, de arányuk a költségvetési kiadásokon belül nem változott. 1995 elején Bokros Lajos pénzügyminiszter nagy eréllyel látott hozzá a „koraszülött jóléti állam "felszámolásához és e kiadások arányát a költségvetési kiadásokon belül is csökkentette. 1996-ra reálértékük 23 százalékkal volt kisebb, mint 1989-ben. 1989 és 1997 között az államháztartás kamatozó adóssága a bruttó hazai termék 46%-áról annak 67%-ára növekedett, 0,8 milliárd forintról 5719 milliárdra. Az államadósság növekedését általában az idézi elő, hogy a költségvetés hiányát kölcsönből kell finanszírozni. Magyarországon ez alig 1%-kal járult hozzá ehhez az iszonyatos mértékű növekedéshez, hisz az államháztartás egyenlege kamatfizetés nélkül számítva a rendszerváltás időszakában csaknem minden esztendőben többletet mutatott. A kamatokat is számítva viszont két esztendő kivételével hiányt mutatott. Ez azt jelenti, hogy a magyar állam adósságcsapdában volt (és van ma is). Vagyis a kamatokat részben vagy egészben kölcsönből fizette. Az e célra felvett kölcsönök növelték az adósságot anélkül, hogy egyetlen forint is befolyt volna belőlük a gazdaságba. (Adósságcsapda az, amikor az adósság önmagát növeli.) A növekedés közel kétharmada azonban a semmiből keletkezett. A kereskedelmi bankok szocializmusból örökölt veszteségét szocialista módszerrel - vagyis egy tollvonással, a behajthatatlan 103
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
követelések leírásával - meg lehetett volna szüntetni. Ehelyett a költségvetés, a Nem zetközi Valutaalap „tanácsára", magára vállalta ezeket a tartozásokat. Helyükbe államkötvényeket ajándékozott a kereskedelmi bankoknak. Az ajándék után piaci kamatot fizetett, majd lejáratkor névértékben visszavásárolja az ajándékot. A Magyar Nemzeti Bank a restriktív pénzpolitika következtében keletkezett veszteséget évekig csalással leplezte. 1997-ben a kereskedelmi bankokhoz hasonló módszerrel „konszolidálták" az ország jegybankját. Egy óriási, a szocializmusból örökölt kamat és lejárat nélküli követelést ahelyett, hogy egy tollvonással megszüntettek volna, 1997 ele jén kamatozó és túlnyomórészt devizában fennálló meghatározott lejáratú adósság gá változtattak át. Csupán ennek az adósságnak a kamata 2003-ig összesen és átla gosan 450 000 forintjába került minden magyar háztartásnak, és amíg a költségvetés a tőketartozást vissza nem fizeti, minden évben azután is 35 000 forintjába kerül. Amikor pedig visszafizeti, az háztartásonként újabb 550 000 forintba fog kerülni.
A KÖLTSÉGVETÉSRŐL KÖLTSÉGVETÉSI VÁLTOZATOK A költségvetés elvileg a kormány következő naptári évben esedékes bevételeinek és kiadásainak olyan rendszere, amelyben a kiadások finanszírozhatók. A gyakorlatban ez jóval bonyolultabb. A legtöbb országban két költségvetés van: a központi kormányé és a tágabb értelemben vett kormányé, amely konszolidálja a központi kormány és az önkormányzatok költségvetéseit. (Konszolidálja, vagyis a központi kormány és az önkormányzatok közötti kifizetések közömbösítik egymást, hisz az ilyen kifizetés az egyiknek kiadása, a másiknak bevétele.) Magyarországon a tágabb értelemben vett kormány költségvetése e kettőn kívül még tartalmazza az Államadósság-kezelő Központ, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság, a társadalombiztosítás és az elkülönített állami pénzalapok költségvetéseit. (Útalap, vízügyi alap, munkaerő-piaci alap, központi környezetvédelmi alap és központi nukleáris pénzügyi alap.) Mind az ötöt természetesen konszolidált formában. Magyarországon tehát van „ központi költségvetés" és „államháztartás". Az utóbbi a központi költségvetés, valamint az önkormányzatok, az Államadósság-kezelő Központ, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt., a társadalombiztosítás és az elkülönített állami pénzalapok költségvetéseinek a konszolidált összege. A szocialista korszakban mindkét fajta költségvetésnek egy-egy sajátos magyar változata volt használatban. Ennek volt „elsődleges egyenlege", amely nem tartalmazta az adósságszolgálatot, vagyis sem a kamatfizetést, sem a tőketörlesztést. És volt „végleges egyenlege", amely mindkettőt tartalmazta. A kilencvenes évek közepén a Pénzügyminisztérium áttért az ENSZ által kidolgozott és ajánlott úgynevezett GFS-rendszerre (Government Financial Statistics). Ez két jelentős változtatással járt. Először is az egyes tételek között igen sok átcsoportosítást tett szükségessé, mert a GFS-rendszerben a címszavak - mondjuk: oktatás, társadalom biztosítás, egészségvédelem - nem ugyanazt tartalmazták, mint a korábbiban. Ezt az átcsoportosítást a Pénzügyminisztérium természetesen nem végezte el visszamenőleg. Így ugyanazon tételen belül az adatok idősorosan nem mindig hasonlíthatók teljesen össze. A nemzetközi normákra való ilyetén áttérés során változtak a statisztikai módszerek is, s ez szintén csökkenti az összehasonlíthatóságot. 104
A
költségvetésről
A GFS-rendszer kiadásai tartalmazzák a kamatfizetést, a tőketörlesztést azonban nem. A GFS-rendszer a privatizációs bevételekkel nem tud mit kezdeni, mert azoknak a közgazdászoknak, statisztikusoknak az országaiban, akik ezt a rendszert kidolgozták, ilyen bevételek nem voltak. Magyarországon viszont a legújabb időkig voltak. Így a GFS-rendszerű költségvetésnek Magyarországon két egyenlege van: privatizációs bevételekkel és anélkül. Magyarországon tehát mindkét költségvetésnek négy (összesen nyolc!) egyenlege van. Az államháztartás négy egyenlegét mutatja a 8.1. grafikon - a nagyságrendi összehasonlíthatóság kedvéért - a bruttó hazai termék százalékában. A „hivatalos" a privatizációs bevételek nélkül számított GFS-egyenleg, de esetenként a másik három egyenleg analitikai jelentős ége is számottevő. 8.1.
Az államháztartás egyenlegei A bruttó hazai termék százalékéban 1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1 997
1998
1999
2000
A GFS-egyenleg tartalmazza a kamatfizetést, de nem tartalmazza a tőketörlesztést. 1) 1997-től kezdve az alapadat tartalmaz viszonylag igen csekély becsült komponenst. Forrás: Pénzügyminisztérium: A Magyar Köztársaság költségvetése 1996,1997,1998 és 2000 KSH: Magyar statisztikai évkönyvek MNB: Éves és Havi jelentések
10 5
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
APRÓBB BONYODALMAK A Pénzügyminisztérium ugyanabban a kötetben teszi közzé az államháztartás konszolidált és nem konszolidált változatát. A Pénzügyminisztérium még a GFS-rendszerre történő átcsoportosításon túlmenően is átcsoportosít egyik évről a másikra. Régebben voltak társadalombiztosítási kiadások (1998-as tétel kb. 1400 milliárd forint). A 2000. évre szóló költségvetésben vannak „társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatások" (1998-as tétel: 1705 milliárd). Rég ebben külön tétel volt a családi pótlék (1998-ban 120 milliár d). Újabban van „családi pótlék és gyermekeknek járó juttatáso k" (1998-ban: 194 milliárd). Régebben volt „nyugdíj" (1998-ban: 834 milliárd). Ujabban van „nyugellátások" (1998 ban: 854 milliárd) és így tovább. Változik az előterjesztés formája is. A 2000. évi költségvetési javaslat például nem tartalmazza az államháztartás adatait abban a jól áttekinthető szerkezetben, ahogy korábban publikálták. Nem tartalmazza az államháztartás hiteltörlesztési kiadásait sem. 1994-ig publikált egyes tételeket funkcion ális szerkezetben. Ez rendkívül hasznos volt, hisz kiderült belőle, hogy a költségvetés mit költ például általános közösségi szolgáltatásokra, honvédelemre, rendvédelemre és közbiztonságra, oktatásra, társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatásokra stb. Majd évekig nem publikálta ezeket. Újabban ismét publikálja az egész kiadási részt funkcionális szerkezetben, de a korábbitól eltérő bontásban. Minden költségvetés legalább négy változatban fordul elő: a kormány előterjesztése az országgyűlésben (költségvetési törvényjavaslat); az országgyűlés által jóváhagyott, rendszerint csak kis mértékben módosított változat (költségvetési törvény); a következő évi költségvetéssel együtt beterjesztett, nagyrészt becsült, előzetes teljesítés és a Pénzügyminisztérium által valamikor a következő év tavaszán, majd nyarán, újabban őszén publikált (végleges) teljesítés. Ezekhez járulhat ötödikként a költségvetési év folyamán beterjesztett pótköltségvetéssel módosított változat. Az efféle módosítás a kilencvenes évek első felében inkább szabály volt, mint kivétel. A költségvetésnek a Pénzügyminisztérium által publikált kötetei nemigen kerülnek laikusok kezébe. (Nem is tudnának mit kezdeni velük.) Az ő számukra a Magyar Nemzeti Bank és a Központi Statisztikai Hivatal publikál áttekinthetőbb összefoglaló táblázatokat. (Éves és Havi jelentések, illetve Magyar statisztikai évkönyv) Ezek forrása természetesen a Pénzügyminisztérium. Csakhogy a Pénzügyminisztérium gyakran felülvizsgálja, korrigálja adatait - visszamenőleg is. Így ugyanazon költségvetés azonos időszakra vonatkozó ugyanazon tételére a különböző forrásokban 3-4 egymástól eltérő adat található. A költségvetés mindegyik változata (javaslat, törvény stb.) legalább három, egyenként 300-400 oldalas kötetben jelenik meg tartalomjegyzék, tárgymutató stb. nélkül. Egy-egy táblázat 150 oldalra is terjedhet - oldalanként mintegy 25 sor és 6 oszlop -, és ebben a számdzsungelben a margón hivatkozási számok „könnyítik meg" a tájékozódást. A következő oldalon a 2000. évi költségvetési javaslat „Az államháztartás 2 éves prognózisa" című kötet egyik találomra felütött oldala látható. E táblázat címe: „Az államháztartás előirányzatai". Terjedelme (a táblázaté!) 148 oldal. Természetesen szakértő legyen az, aki a rendszerváltás utáni magyar költségvetésnek százhúsz-százötvenezres számtömegében el tud igazodni. Ilyen szakember talán még a Pénzügyminisztérium ban sincs. Ott minden szakterületnek megvan a maga referense, aki csupán a saját területét ismeri. A költségvetési javaslatot az országgyűlésnek kell jóváhagynia. Törvénybe iktatják, s csak így valósítható meg. A képviselők megkapják a tartalomjegyzék és névmutató nélküli 3-4 kötetet a 120-150 ezer adattal, a különböző szerkezetű összefoglaló táblázatokkal, amelyek szerkezete még azonos kategórián belül sem mindig azonos a korábbi évek bontásával; ahol a számok idősorosan gyakran nem hasonlíthatók össze, mert tartalmuk változott, ahol mindkét fontos költségvetésnek legalább négy egyenlege van.
106
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága Közgazdász csak elvétve akad a képviselők között, költségvetési szakértő meg talán egy sem, hacsak a soraikban ülő 3-4 volt pénzügyminisztert nem számítjuk annak, ami talán kissé erőltetett lenne. Mindegyik frakció kap ugyan állami támogatást, amelynek egy része kifejezetten arra szolgál, hogy a frakció szükség esetén szakértőket fogadjon fel. Ezt az összeget a frakciók másra költik, s a jelek szerint nem támaszkodnak szakértőkre a költségvetés megvitatásánál. A költségvetési vita, más országok parlamentjeinek hasonló vitá jával összehasonlítva, rendkívül alacsony színvonalú. Az ellenzék kötelezően ellenez. Vitába száll néhány kiragadott tétellel, de még nem került sor a bevételeknek és a kiadásoknak olyan alapvető, átfogó elemzésére, mint amilyen a továbbiakban e fejezetben található. A helyzetet ma is jellemzi Lóránt Károly közgazdász cikkének következő részlete. Parkinson jelentéktelenségi törvénye szerint az egy téma megvitatására szánt idő fordítottan arányos annak fontosságával. (...) E törvény érvényességét a magyar parlament újólag igazolta. Elkeseredett vita bontakozott ki arról, hogy vajon meg lehet-e spórolni az oktatáson egymilliárd forintot, miközben senki sem tette fel a kérdést, hogy ugyan már, a költségvetés kiadási tételei között szereplő 454 milliárd forint kamat, amely egyik évről a másikra 160 milliárd forinttal növekedett, vajon honnan keletkezett? Vajon hányszor kel l egymilliárd forinttal csökkenteni az oktatási kiadásokat, hány ezer embert kell elbocsátani az államigazgatásból ahhoz, hogy a 454 milliárd forintnyi kamatot kigazdálkodjuk? Értelmetlen áldozatok az adósságtengerben. Magyar Nemzet, 1995. június 20. A képviselők többsége a vitán meg sem jelenik. Csak a szavazásra jön el, s úgy szavaz, ahogy azt neki pártja előírja. Így az országgyűlés a költségvetést - néhány apróbb módosítást nem említve - úgy szavazza meg, ahogy azt a kormány nevében a pénzügyminiszter előterjesztette.
KÖLTSÉGVETÉSI KONJUNKTÚRAPOLITIKA Mint már a Bevezetésben említettük, piacgazdaságban a költségvetés a kormány eszköze a gazdaság élénkítésére vagy visszafogására. Ha a kormány e célra hivatott szerve - 1997-ig a Magyar Nemzeti Bank, 1997 óta az Államkincstár - több belföldi állampapírt bocsát ki, mint amennyi a költségvetési hiány finanszírozására szükséges, és a többletet nem költi el, akkor pénzt (vásárlóerőt) von ki a gazdaságból. Csökken tehát a piaci kereslet, s a gazdaság növekedése lelassul, vagyis a fiskális politika visszafogó. Ha kevesebb belföldi állampapírt bocsát ki, mint amennyi a hiány finanszírozására szükséges, és a hiány fennmaradó részét korábban felhalmozott tartalékokból, külföldi állampapír-kibocsátással, a nemzeti bank által megvásárolt állampapírok hozamával vagy a nemzeti banktól felvett hitelekkel finanszírozza (ez utóbbit az MNB törvény Magyarországon tiltja), akkor a kormány pénzt „pumpál" a gazdaságba, és a fiskális politika élénkítő. Statisztikailag ezt a következőképpen lehet hozzávetőlegesen megállapítani. A vetés egyenlegéből (ahol most a többlet negatív és a hiány pozitív) levonjuk a vetés belső piaci kamatozó adósságának az éves növekedését, és hozzáadjuk a vetés külső adósságának a növekedését. Ha az eredmény pozitív, a fiskális élénkítő, ha az eredmény negatív, akkor visszafogó. 108
költségköltségköltségpolitika
Költségvetési
konjunktúrapolitika
E műveletek végeredményét mutatja a 8.2. grafikon - az összehasonlítás kedvéért a BHT százalékában. Mint az előző fejezetben említettük, 1996-ban és 1997-ben nagyarányú, részben spekulatív, külföldi tőkebeáramlás történt, amely az infláció felgyorsításának a veszélyével járt. E beáramlás állampapír-kibocsátással való stabilizálása valójában nem tekinthető kereslet-visszafogásnak, hiszen ez nem más, mint a túlkereslet keletkezésének a megakadályozása. Ha a megfelelő kiigazítást elvégezzük (szaggatott vonal), akkor a grafikon a tárgyidőszak legnagyobb részére enyhe élénkítést mutat. Valóban, a 11 év átlaga a BHT 0.8 százalékát kitevő élénkítés. Mivel számításunk hibalehetősége meghaladja a 0,8 százalékot, csak azt a következtetést lehet e statisztikai gyakorlatból levonni, hogy a költségvetési konjunktúrapolitika 1990 és 2000 között minden valószínűség szerint semleges volt. A fiskális politika tehát nem járult hozzá a gazdaság hanyatlásához. Annak fő oka a már ismertetett visszafogó pénzpolitika, második legfontosabb oka pedig a következő fejezetben sorra kerülő jövedelempolitika volt. 8.2.
Élénkítő-visszafogó fiskális politika 1) piaci túlfinanszírozása (visszafogás), A költségvetési hiány BHT százalékában
%
1990
1991
1992
1993
199 4
1995
1996
vagy alulfinanszírozása (élénkítés) a
1997
1998
1999
200 0*
A szaggatott vonal jelentését lásd a szövegben! * A Pénzügyminisztérium előirányzata a 2000. évi költségvetésben 1) GFS-egyenleg privatizációs bevételekkel Az alapadatok forrásai: KSH: Magyar statisztikai évkönyvek MNB: Éves és Havi jelentések Államadósság-kezelő Központ: Állampapírpiac
10 9
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
A KIADÁSOK CSÖKKENTÉSE A rendszerváltás során a költségvetés jelentős szerkezeti átalakuláson ment át, amelyet a parancsgazdaságról piacgazdaságra történő átállás, az uralkodó liberális ideológia, valamint gazdaságpolitikai intézkedések tettek szükségessé. Ennek a szerkezeti átalakulásnak a gazdasági visszaeséssel felnagyított társadalmi következményei szinte ugyanolyan súlyosak voltak, mint a gazdasági hanyatlást előidéző visszafogó pénz- és jövedelempolitikáé. A bevételek szerkezeti átalakulásáról később lesz szó. Itt figyelmünket a kiadások szerkezeti változására összpontosítjuk. A parancsgazdaságról piacgazdaságra való áttérés természetszerűleg azzal jár, hogy az addig mindenható, mindenütt uralkodó, mindent irányító állam szerepe, ténykedése csökken, és ezzel csökkennek kiadásai is. Jelentősen csökkennek például a gazdaságnak nyújtott támogatások, hiszen az államnak nem feladata többé a veszteséges vállalatok, ágazatok működésben tartása. Csökken a kutatás állami támogatása, hiszen az állam feladata itt csupán az alapkutatás, az alkalmazott kutatás az egyes iparágak által finanszírozott kutatóintézetek és vállalati kutatócsoportok feladata; csökken a közlekedési, hírközlési infrastruktúra fejlesztésének a finanszírozása, hiszen azt részben a magánszektor látja el. Mivel az állam kivonul a termelő gazdaságból, a termelő beruházásokat a magánszektor finanszírozza. Nincs cenzúra, a sajtó, a kulturális és szórakoztató intézmények nem állnak többé állami ellenőrzés alatt, de az állam csak annyiban járul hozzá finanszírozásukhoz, amenynyiben kultúrpolitikája keretében közhasznúnak ítéli működésüket. (Az államot természetesen a kormány képviseli. És a kormány már nem mindenható. Leválthatják, ha kultúrpolitikája nem a közízlést és a társadalom értékrendjét tükrözi.) A sportversenyzés nem a szocializmus propagandagépezetének eszköze többé, melynek keretében közalkalmazott élsportolók nemzetközi versenyeken kivívott győzelmeikkel bizonyítják a szocializmus felsőbbrendűségét. Célja itt a közönség szórakoztatása, sportolásra buzdító propaganda, a résztvevők fizikai és szellemi kondíciójának fejlesztése. És ha a versenyzés gyakran megélhetésüket is biztosítja, néha meggazdagodásukat eredményezi, akkor ez ne közpénzekből történjék. Piacgazdaságban is támogatja az állam a versenysportokat, de jóval kisebb mértékben, mint a parancsgazdaságban. És így tovább. Eredmény: a parancsgazdaságról piacgazdaságra való áttérés során csökkennek az államháztartás kiadásai mind reálértékben, mind pedig a bruttó hazai termékhez viszonyítva. Magyarországon ezt még az a körülmény is előmozdította, hogy az időszak elején (1991-ben) felszámolták a Varsói Szerződést, az Észak-atlanti Szövetséghez pedig csak hét évvel később csatlakozott az ország. Ez lehetővé tette a honvédelmi kiadások nagyarányú csökkentését is. A gazdasági liberalizmus eszméjétől áthatott Nemzetközi Valutaalap és a Világ bank azonban olyan méretű kiadáscsökkentést szorgalmazott, amely messze túlment azon a csökkenésen, amely a rendszerváltás természetes velejárója volt. Ideológiájuk értelmében az állam vonuljon ki nemcsak a gazdaságból, de a közélet legtöbb területéről. Bízza legnagyobbrészt vagy teljes egészében a magánszektorra az oktatást, egészség- és családvédelmet, a szociális ellátást, kultúrát, tudományos kutatást, sportot stb.
11 0
Államadósság — költségvetési adósság
ÁLLAMADÓSSÁG - KÖLTSÉGVETÉSI ADÓSSÁG Mialatt e két tényező a költségvetési kiadások csökkenése irányában érvényesült, a harmadik azok növelése irányában hatott. Ez a költségvetés drámaian növekvő kamatterhe volt, amelyet az államadósság szinte exponenciális növekedése, valamint az infláció felgyorsulása és az MNB kamatfelhajtás útján érvényesülő restriktív pénzpolitikája okozott. A kamatok alakulása leolvasható a 7,2. grafikonról, az értékpapírok kamatának alakulását a 7.4. grafikon ha nem is mutatja, de érzékelteti. Az adósság növekedése a 8.3. grafikonon látható. ADÓSSÁGFOGALMAK, ARÁNYOK Költségvetési adósság : a központi költségvetés adóssága. Államháztartási adósság : a négy államháztartási szerv, valamint az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. konszolidált, összesített adóssága, vagyis nem tartalmazza e szervek egymás közt fennálló adósságát. Ennek mintegy 95 százaléka költségvetési adósság. Részletes adatok is csak a költségvetési adósságról vannak, így a 8.3. grafikon ennek a részleteit mutatja. Se a költségvetésnek, se az államháztartásnak nincs számottevő követelése. Így valamennyi adat bruttó. A köznyelv hibásan „külső" és „belső" adósságot emleget. „Belső" adósság: magyarországi lakosnak magyarországi lakossal szemben fennálló adóssága. Ilyen esetben a két említett adósságtípus sose volt belső, mert a költségvetésnek (s így az államháztartásnak is) mindig volt külföldi lakosokkal szembeni adóssága, amely az évek során arányaiban csak növekedett, s 1999 végén már az összes költségvetési adósság 21%-ára rúgott (hitelek, külföldi kibocsátású állampapírok - lásd a grafikont valamint 468 milliárd értékű külföldi tulajdonban lévő forintkötvény). Másrészt a költségvetési adósság csekély, de növekvő hányada már régóta devizaadósság volt. 1989-ben 0,3, 1996-ban már 6,1 százaléka, miután a költségvetésnek az MNB-vel szembeni kamatmentes, lejárat nélküli forintadóssága 1997 január elsején meghatározott lejáratú kamatozó devizaadóssággá változott (lásd részletesebben később), a költségvetés devizaadóssága az összes adósság 41 %-ára nőtt (de 2000-re 35%-ra csökkent). Az elmondottakból az is kitűnik, hogy a külföldiekkel szemben fennálló költségvetési adósság egy része 1997 óta forintadósság: a külföldiek által vásárolt forintkötvények. Állományuk 1999 végén 468 milliárd, 2000 júniusában már 629 milliárd volt. Ha a államháztartási adóssághoz hozzáadjuk az MNB külföldi adósságát, és levon juk belőle a költségvetésnek az MNB-vel szemben fennálló adósságát, akkor megkapjuk a konszolidált bruttó államadósságot , vagyis a magyar állam összes bel- és külföldi adósságát (8.7. grafikon). Ez a fogalom 1997 óta nem használatos. Ekkor ugyanis a magyar adósságkezelés „EU-konformmá" vált, vagyis az Európai Unió normái szerint történik. Az MNB a költségvetés finanszírozására nem vesz föl többé külföldi hiteleket. A jegybank összes korábban felvett külföldi adósságáért a hitelezők felé továbbra is a jegybank a felelős. Annak a külföldi adósságnak a szolgálatát, amely meghaladja a jegybank külföldi követelését, vagyis az ország devizatartalékainak értékét, a költségvetés átvállalta, és esedékességkor a szükséges devizát a jegybank rendelkezésére bocsátja. A költségvetési adósság kezelését az Államkincstár elnökének felügyelete alá rendelt, de önálló jogi személyként működő Állama dósság-keze lő Központ végzi. 1997 óta ez veszi fel külföldön a „Magyar Köztársaság nevében" a kormányzat (MNB és költségvetés) devizatartalékokat meghaladó külföldi adóssága „továbbgörgetéséhez" szükséges hiteleket. 111
8.
8.3.
112
Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
Az államadósság és a költségvetés adóssága Milliárd forint; év vége
Államadósság — költségvetési adósság A jelenlegi EU-konform rendszer szerint az államháztartás bruttó adóssága a magyar állam összes - bel- és külföldi - adóssága. Ez a rendszer a Nemzeti Bankot a kormánytól független intézményként kezeli. A magyar állam összes adósságába tehát beletartozik az MNB-vel szembeni összes adósság, de nem tartozik bele az MNB-nek a devizatartalékok által fedezett külföldi adóssága. Ez lehet, hogy EU-konform, de nem felel meg sem a Világbank normáinak, sem a gondos államháztartás követelményeinek. Ez 1997-ben és 1998-ban nem tartalmazta az MNB akkor jelentős belföldi kötvényadósságát, márpedig jogilag azért végső fokon az MNB 100%-os tulajdonosa, a magyar állam volt felelős. De még ma sem tartalmazza a magyar állam garanciavállalásainak az értékét. A világbanki normák értelmében viszont valamely hitel annak az adóssága, aki garanciát vállal érte, hiszen végső esetben ennek kell fizetnie. 2000. június 30-án például a kormány bel- és külföldi garanciavállalása 795 milliárd forint volt. Ezzel együtt az államháztartás bruttó adóssága nem a BHT 61 százalékára rúgott, ahogy a 8.7. grafikon mutatja, hanem 68 százalékára.
Figyelmünket itt természetesen az államháztartás kamatozó adósságára összpontosít juk, azon belül is a költségvetés kamatozó adósságára, hiszen az összes kamatozó adósság növekedését a költségvetési kamatozó adósság növekedése okozta. Ennek volt az eredménye, hogy az államháztartás kamatozó adóssága 2000-re az 1989-belinek több mint kilencszeresére nőtt. A bruttó hazai termékhez viszonyítva az 1989-es arány 46%áról 1997-re 67%-ra nőtt, s becslésünk szerint 2000 végén 58% volt (8.7. grafikon).
AZ ADÓSSÁG KELETKEZÉSE Kérdés: hogyan keletkezett ez az iszonyatos adósságtömeg? Semmi esetre sem a kormány túlköltekezéséből. A központi költségvetés elsődleges egyenlege ez alatt a tíz esztendő alatt csak három évben volt negatív, s a hiány egyik évben sem haladta meg a BHT 0,4%-át, ami szinte elhanyagolható.
KONSZOLIDÁCIÓ A belső eladósodás egyik fő oka a már említett konszolidáció volt, vagyis a kilencvenes évek elejére jellemző „sorban állás" felszámolása, amelyet a Nemzetközi Valutaalapról szóló fejezetben már említettünk. A bankok mérlegét behajthatatlan követelések duzzasztották fel, s így nem lehetett őket privatizálni, mert nem volt rájuk vevő. Ami most következik, az csak szóbeszéd, de valószínű. Az akkori kormány ezeket a parancsgazdasági módszerekkel keletkezett, s immár behajthatatlan adósságokat parancsgazdasági módszerrel, vagyis a tartozások leírásával akarta megszüntetni. A Valutaalap ez ellen tiltakozott, mert nem tartotta piackonform eljárásnak. A másik módszer egyszeri kormányjuttatás lett volna a hitelező bankoknak, a bankok pedig leírták volna a behajthatatlan követeléseket. A kormányjuttatást kihelyezhették volna a gazdaságba, és így az improduktív követelést kamatozó követeléssel helyettesíthették volna be. Csakhogy a gazdaságnak nyújtott ilyetén hitelnövekedés részben vagy egészben semlegesítette volna az MNB megszorító, hitelkivonó pénzpolitikáját. Olyan „piackonform" megoldást kellett találni, amely a bankok rossz minőségű követelését jó minőségű, kamatozó követeléssel váltja fel úgy, hogy a műveletnek ne legyen gazdaság113
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
élénkítő hatása. A kormány (a költségvetésből) államkötvényeket juttatott a bankoknak és több csőd szélén álló állami vállalatnak. A Valutaalap szerint tehát a hitelek leírása nem volt piackonform, de az ingyenes kötvényjuttatás piackonform volt. Ami most következik, az viszont tény. A kormány ajándékozott, utána 20 évig fizeti az ajándékok után ,,járó" kamatot, majd lejáratkor eredeti névértékben visszaváltja az ajándékot. A matematikai beállítottságúak kiszámítják, hogy 20 év múlva visszaváltva a kormány ajándéka vásárlóértékben az eredeti összeg 2,7-szeresére nő (5%-os reálkamatot és 10%-os inflációt feltételezve). Ezeknek az úgynevezett „zárt kibocsátású" kötvényeknek a futamideje 10 és 30 év között változik. Az átlagos (nem súlyzott) futamidő 20 év. A kamat változó, a mindenkori kincstárjegyhozamhoz kötött (lásd: MNB: Éves jelentés 1996, 229. o.).
A kormány osztogatott: 1992-ben 124 milliárdot, 1993-ban 300-at, 1994-ben 114et. A sorban állás felszámolása, a bankok és veszteséges vállalatok konszolidációja lényegileg 1994-ben befejeződött. Több bank azonban hamarosan újra veszteségessé vált. Ennek nagyrészt az volt az oka, hogy a bankoknak semmiféle gyakorlatuk nem volt a hitelképesség felmérésében. Másrészt a hitelszükében szenvedő országban a bankárok gyakran saját volt elvtársaiknak hiteleztek előszeretettel, elősegítve ezzel a politikai nómenklatúrának üzleti nómenklatúrává való átminősülését. A bajtársiasságon kívül szerepet játszott a korrupció is. A kölcsönvevő aláírta például a nyugtát 120 millió forintról, és kézhez kapott százat. A különbség a hitelt számára kijáró banktisztviselő sikerprémiuma volt. Az államtulajdonosi ellenőrzés nem működött. A főrészvényes államot képviselő kormány a bankügyletekhez nem értő minisztériumi tisztviselőket küldött az igazgatótanácsba, akiket a bankárok félrevezethettek, lekenyerezhettek (hisz óriási pénzekről volt szó), vagy összeköttetéseik révén „helyre tehettek". Az előző fejezetben említett kettős felügyelet sem működött, így egyes bankok a betévők pénzével nagyarányú spekulatív vállalkozásokba kezdtek, vagy ilyeneket finanszíroztak, s nemegyszer rajtavesztettek. Így a konszolidációs juttatások ellenére némelyik hamarosan újra veszteségessé vált. A kormány pedig folytatta az osztogatást. Ennek a banknak 25 milliárdot, annak 8-at. Bokros pénz ügymini szter hivatalba lépése után pár héttel 12 milliárdot juttato tt volt bank jának a „pult alatt", vagyis az Országgyűlés hozzájárulása nélkül. Meg is büntették érte körülbelül annyival, amennyivel akkor a gyorshajtást büntették. (Ki is fizette abból a 16 millióból, amit végkielégítésként a veszteséges banktól kiutalt önmagának akkor, amikor a vezérigazgatói pozíciót a miniszteri székkel cserélte fel - holott ő mondott fel!)
1995-ben a költségvetés 72 milliárd forint értékű zárt kibocsátású kötvényt juttatott bankoknak és egyéb veszteséges állami vállalatoknak, 1996-ban 427 milliárdnyit. 1996 végére a zárt kibocsátású kötvények állománya 1044 milliárdra nőtt. A következő évben azonban 748 milliárdra csökkent. Ez talán azt jelenti, hogy a kormány egy részüket lejárat előtt visszaváltja. 1998-ban azonban kirobbant a Postabank botránya, amely 129 milliárdjába került az adófizetőknek. Az osztogatás tehát nem fejeződött be. Az állomány hol csökken - valószínűleg a lejárat előtti visszaváltások miatt hol pedig nő, s 2000 végén még 831 milliárd volt. 114
Államadósság — költségvetési adósság
ADÓSSÁGÁTMINŐSÍTÉS A költségvetési adósság növekedésének másik jelentős összetevője a költségvetésnek a Magyar Nemzeti Bankkal szemben fennálló kamatmentes, lejárat nélküli forintadósságnak (lásd a 8.3. grafikont) kamatozó, meghatározott lejáratú - 2008-ig kell letörleszteni devizaadóssággá való átminősítése volt. (A köznyelvbe ez „adósságcsere" néven került bele, de „csere" nem történt.) Erről az adósságról a következőket érdemes tudni. A létező szocializmus idején mindazokat a külföldi hiteleket, amelyekre a magyar gazdaságnak szüksége volt, egyetlen bank, a Magyar Nemzeti Bank vette fel. Az MNB a felvett hiteleket tovább kölcsönözte részben a költségvetésnek, részben a vállalatoknak. Továbbkölcsönözte forintban, kedvezményes kamatra. A költségvetést finanszírozó jegybanki hitel pénzszaporítás, mely az infláció veszélyével jár. Devizahitelt forinthitelként továbbadni ott, ahol a helyi deviza évről évre leértékelődik, piacgazdaságban ismeretlen, hiszen így az árfolyamkockázatot az adós helyett a hitelező vállalja. Ebből a szocialista típusú kölcsönzési módból származott az a bonyodalom, amelyről itt most szó lesz.
A jegybank ugyan piacgazdaságban ismeretlen hitelezési módszereket alkalmazott, mérlege azonban a jegybanknak a parancsgazdaságban is van. Amikor az MNB a felvett 1 millió dolláros devizahitelt az akkori árfolyamon átszámított forinthitelként az év elején továbbkölcsönözte - legyen az árfolyam 50 forint / USA dollár-, akkor év végére, 15%-os leértékelés esetén, a kölcsönvett egymillió dollár forintértéke 50 millió forintról (50 x 1,15 =) 57,5 millióra nőtt. A magyarországi forintkövetelés azonban változatlan marad. Vagyis az árfolyam leértékelése következtében az MNB tartozása 57,5 millió volt, követelése viszont 50 millió maradt. Ezt a 7,5 millió forintos tartozásnövekedést valahol ellentételezni kellett a követelési oldalon, hiszen a mérleg két oldali végösszegének még a szocializmusban is egyeznie kellett. Valakinek - talán még a hetvenes években - az az ötlete támadt, hogy nyisson az MNB külön számlát, amelyben a költségvetéssel szembeni kamatmentes, lejárat nélküli követelésként ellentételezi az árfolyamváltozásból származó 7,5 millió forintos tartozásnövekedést. (Az a „valaki", aki ezt kitalálta, valószínűleg nem sejtette, hogy ebből később mi fog kikerekedni.) Ez a tétel az évek során a forintárfolyam leértékelése következtében évről évre nőtt, s 1990 végén már 519 milliárd forint (8,4 milliárd dollár) volt, 1995 végén pedig 2023 milliárd forint (14,5 milliárd dollár). Ez az óriási összeg nem jelentett problémát, hiszen a magyar gazdaságra - kamatmentes, lejárat nélküli lévén - nem rótt semmiféle terhet. Egyszerű könyvelési tétel volt a Nemzeti Bank mérlegében. Ezt változtatta át az MNB és a kormány közös megegyezéssel és az Országgyűlés hozzájárulásával kamatozó, meghatározott lejáratú adóssággá. 1996-ban 536 milliárdot állampapírrá, 1997. január elsején pedig a maradékot, plusz a kötvényekből 205 milliárdot, összesen 1768 milliárdot a költségvetésnek a Nemzeti Bankkal szem ben fennálló devizaadósságává. A kamatozó költségvetési adósság ugrásszerű növekedése e két évben jól leolvasható a 8.3. grafikonról. Az adósságátminősítésnek volt az eredménye az, hogy az államháztartás kamatozó adóssága 1995 és 1997 között a bruttó hazai termék 50%-áról annak 67%-ára növekedett (8.7. grafikon). 115
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
Itt két kérdés merül fel: miképpen számította a Magyar Nemzeti Bank az árfolyamváltozásból származó, költségvetéssel szemben fennálló kamatmentes, lejárat nélküli követelésnek az éves növekedését, hiszen csak a devizára átváltott 1768 milliárd forint 10,7 milliárd dollárnak felelt meg, holott az MNB nettó külföldi adóssága akkor csupán 6,4 milliárd dollár volt. Fontos hangsúlyozni, hogy csak a nettó adósság jöhet számításba. A devizatartalékok feltöltésére felvett külföldi hiteleket a Nemzeti Bank nem kölcsönözte tovább, így abból (elvileg) nem keletkezhetett árfolyamváltozásból származó követelés a költségvetéssel szemben. A másik kérdés: miért kellett az átváltásnak éppen 1997 januárjában megtörténnie, holott addig eme ártalmatlan könyvelési tétel kérdését senki nem feszegette. Az első kérdésre többé-kevésbé választ ad a számítási módszer három jellegzetessége. 1. Bár az MNB a külföldön felvett hiteleket részben a költségvetésnek, részben vállalatoknak kölcsönözte forintban tovább, mindkét kölcsön árfolyam-különbözetét a költségvetés terhére írta. Ezt az MNB-nek az a szakértője, aki a kérdést talán a legjobban ismeri, megerősítette. Azt mondta: akkoriban nem volt értelme különbséget tenni az állam költségvetése és az állam tulajdonában lévő vállalatok költségvetése között.
2. A költségvetés és a vállalatok a forintban felvett kölcsönöket (forintban) törlesztették a Nemzeti Banknak. Az MNB azonban, deviza híján, nem tudta törleszteni a külföldi hitelezőknek azt a devizahitelt, amelyből az eredeti forintkölcsönt folyósította. Az esedékes tőketörlesztést újonnan felvett külföldi hitelekből fizette, s így az adósságot „görgette". Nettó törlesztés nem történt. Az előbbi példához visszanyúlva, amikor a belföldi adós letörlesztette a kölcsönvett 50 millió forintot, a Nemzeti Banknak továbbra is volt 1 millió dollár tartozása, amelynek forintértéke az árfolyamváltozás következtében évről évre nőtt. 1995 végén például az MNB-nek a vállalati szektorral, valamint a költségvetéssel szembeni kamatozó hitelkövetelése összesen 716 milliárd forint volt, szemben 1089 milliárd forintos nettó külföldi adósságával. Az MNB az árfolyam-különbözetből származó forintadósság növekedését azután is teljes egészében a költségvetés terhére írta, miután a költségvetés a neki továbbkölcsönzött összegeket már részben vagy egészben visszafizette. Az MNB szakértője ezt nem erősítette meg, de nem is cáfolta. Körülbelül azt mondta, hogy a bankokban, így a Nemzeti Bankban is, a hiteleket nem párosítják a nekik megfelelő tartozásokkal, hanem a követelések összegét vetik össze a tartozások összegével.
3. Az adatok vizsgálata arra utal, hogy voltak évek, amikor az MNB az árfolyam-különbözetet nem nettó külföldi adóssága után számította, hanem bruttó külföldi adóssága után. Ez azt jelentené, hogy olyan külföldi adósság után is számított árfolyam-különbö zetet a költségvetésnek, amelyet nem kölcsönzött tovább sem a költségvetésnek, sem a vállalatoknak.
Természetesen az adósságnak abból a részéből, amelyet az M NB a devizatartalékok feltöltésére vett fel, nem származhatott a mérlegben egyensúlyhiány, hiszen a forintban számított árfolyamváltozásból származó tartozásnövekedést egy az egy116
Államadósság — költségvetési adósság
ben ellentételezte a külföldi követelések forintértékének árfolyamváltozásból származó növekedése. Amikor tehát az MNB az árfolyam-növekedésből származó forintadósság-növekedést bruttó adóssága után számította, akkor a devizatartalékokkal egyenértékű adósság forintértékének árfolyam-növekedésből származó növekedését a „követel" oldalon kétszer számolta el, vagyis, finoman kifejezve, költségvetési támogatást utalt ki önmagának. Kevésbé finoman kifejezve: csalt. Ez hihetetlennek tűnik, a számok azonban érdekesek. Aki a négy számtani alapműveletet ismeri, követheti az alábbi számjátékot. A 8.4. táblázat adatai az 1989-1995-ös időszakra vonatkoznak, egyrészt mert koráb bi megbízható adatok nem állnak rendelkezésre, másrészt pedig az árfolyamváltozásból származó adósság nagyarányú átminősítése 1996-ban megkezdődött. 8.4.
A kamatmentes lejárat nélküli adósság növekedése Milliárd forint; adósságállomány az év végén
Forrás: Államadósság-keze lő Központ: Állampapírpiac (1. sor) MNB: Éves jelentések; Havi jelentés 1996/7 (1., 2, és 3. sor: az MNB mérlege, 4. sor) Írj uk fel az árfo lyamv álto zásbó l származó költségvet ési adóssá got úgy, ahogy azt az MN B mérleg e feltünteti , és az Állam adós ság- kezel ő Központ jelen ti (1. sor), és számítsuk ki az éves növekedést (2. sor). Következzék az MNB nettó külföldi adóssága (3. sor). Ha az 1989 végi adatot megszorozzuk az 1990-es árfolyam-növekedés indexszámával (4.1. sor), és a szorzatból levonjuk az 1989 végi állományt, akkor megkapjuk, hogy nagyságrendileg mennyinek kellett az árfolyamváltozásból származó növekedésnek lennie az MNB nettó külföldi adóssága alapján számítva. A műveletet az egész időszakra elvégezve megkapjuk a 2.1. sort. Most írjuk fel az MNB bruttó külföldi adósságát (3. sor), és számítsuk ki az előbbi módszerrel, mekkora az árfolyamváltozásból származó adósságnövekedés a bruttó adósság alapján számítva. Vizsgáljuk meg, van-e nagyságrendi összefüggés a valós növekedés (1. sor) és a számított növekedések (2.1. és 3.1. sor) között. Csak nagyságrendi összefüggést kereshetünk. Ha az adósság év közben növekedik, akkor a például márciusban felvett külső hitel forintértéke év végéig már árfolyamváltozásból származó adósságnövekedést eredményez. Így, ha az adósság év közben nő, a 11 7
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága számított adat alacsonyabb lesz, mint a valós. Ha az adósság év közben csökken, akkor a számított növekedésnek nagyobbnak kellene lennie a valósnál. Másrészt nem tudjuk pontosan, milyen árfolyamokat használt az MNB a számításnál, saját „hivatalos" árfolyamot, vagy piaci árfolyamot. Végül feltételezhető, hogy az MNB nem az általunk használt kisipari módszerekkel végezte számításait. • A tárgyidőszak hat esztendeje közül négyben találunk nagyságrendi összefüg gést. Ezeket *-gal jelöltük. • 1990-ben a valós adatok 58 milliárd forint nyi árfoly am -leértékelésből származó adósságnövekedést mutatnak (1.1. sor), holott a forint abban az évben marginálisan felértékelődött a dollárral szemben (4.1. sor), tehát ennek az adósságnak akkor csökkennie kellett volna. • Az 1994-es eredmény is érthetetlen, hiszen a valós adósságnövekedés messze meghaladja még a bruttó adósság alapján számított növekedést is (3.1. sor). • Úgy tűnik, hogy az MNB 1992-ben az árfolyamvált ozásból származó forintadós ság-növekedést a nettó külföldi adósság alapján számította. • 1991-ben, 1993-ban és 1995-ben a tényl eges növekedés nagyság rendi leg nagyon hasonl ít a bruttó adós ság alapján számított növek edés hez (vö. 1.1. és 3.1. sort).
A táblázatból az tűnik ki, hogy a vizsgált hat év közül az MNB öt évben utalt ki magának efféle (csalárd?) öntámogatást, melynek összege 566 milliárd forintra (5,47 milliárd dollár) rúgott. Lehet, hogy a csalás már a hetvenes évek elején kezdődött. Mennyi volt azóta 1995-ig összesen? Jó lenne tudni. 1995-ig ez az öntámogatás teljesen elméleti volt. Két könyvelési tétel: követelés az MNB mérlegében, és tartozás a költségvetési adósságkimutatásban. Főként az MNB mérlegének a szépítésére szolgált. 1996/1997-től kezdve az „ártalmatlan könyvelési tétel" nagyon is valós adóssággá változott. 1997-ben kamata 294 milliárd forintra rúgott. A következő három évben pedig 188, 171 és 174 milliárdra. Ilyen és hasonló nagyságrendű kamatokra még sokáig kell számítani. A költségvetésnek ugyan 2008-ra le kell törlesztenie ezt az adósságot, de inkább görgeti, mint törleszti. Külföldön kötvényeket bocsát ki és a befolyó összegekből fizeti a Nemzeti Banknak a tőketörlesztést. A görgetés eredménye a külföldön kibocsátott kötvényállománynak 830 milliárd forinttal való megnövekedése 2002-ig, majd 1450 milliárddal 2003 végéig (de ezt az ugrásszerű növekedést nagyrészt már más célokra felvett kölcsönök okozták). Következzék a második kérdés: miért éppen 1997 elején történt a nagyobb arányú átminősítés? Természetesen az okot nem tudjuk, csak következtetni tudunk. 1996 ban, mint láttuk, főként a sterilizáció miatt az MNB veszteséges volt - ami jegybank esetében ugyancsak szokatlan jelenség és a költségvetéstől 58,1 milliárd forintnyi támogatásra szorult annak ellenére, hogy bevételeit jelentősen növelte annak az 536 milliárdos kötvénycsomagnak a kamata, amely a lejárat és kamat nélküli adósság első részletének átminősítéséből származott. 1996 második felében előrelátható volt, hogy 1997-ben tovább kell folytatni a sterilizációt, s akkorra már kiderült, hogy 1997-ben a mérlegben fel kell tüntetni a bank bécsi leányvállalatának (Central Kredit Wechselbank) akkori árfolyamon 85 milliárd forintra becsült veszteségét is. Újabb, az előző évinél jóval nagyobb veszteség réme fenyegetett. Talán ezért volt a Nemzeti Banknak szüksége a maradék kamat és lejárat nélküli adósság kamatozó adóssággá való átminősítésére abban az évben.
11 8
Államadósság — költségvetési adósság Valójában a bankok után immár Magyarország jegybankját is konszolidálni kellett, hiszen az az említett csalás nélkül már régóta veszteséges lett volna. A veszteség fő oka az előző fejezetben említett hitelkivonási politika volt. Az MNB olyan magas kamatot fizetett a kereskedelmi bankok nála elhelyezett betétjéért, hogy azoknak kifizetődőbb volt a háztartások és a vállalatok bankbetéteit a Nemzeti Bankban tartani ahelyett, hogy tovább kölcsönözték volna a gazdaságnak. 1991-től kezdve „a bankok bank ja" nem nettó hitelezője volt a kereskedelmi bankoknak, mint ahogy ez egy nemzeti bank esetében normális állapot, hanem nettó adósa. Ekkor a bankok nemzeti bankbeli betétjei már közel 100 milliárd forinttal haladták meg az MNB által a bankoknak nyújtott hiteleket. A különbség 1995-re 726 milliárdra, 1999-re pedig kereken 1500 milliárdra növekedett. Természetesen a Nemzeti Bank jóval több kamatot fizetett a hitelintézeteknek, mint amennyit tőlük kapott. Másutt a hitelintézetektől kapott többletkamat a nemzeti bank fő bevételi forrása. Magyarországon a hitelintézeteknek fizetett többletkamat a Nemzeti Bank állandósult veszteségének a fő oka. (Lásd ezzel kapcsolatban Bonifert Donát cikkét a Magyar Nemzet 2004. március 20-i számában.) Nos, így lett veszteséges a Magyar Nemzeti Bank - talán egyetlenként a világ száznyolcvanegynehány nemzeti bankja közül. Az így keletkezett veszteséget 1996-ban és 1997-ben ugrásszerűen növelte a beáramló spekulatív finánctőkének passzív repóval, majd később MNB-kötvényekkel való stabilizálása, mely ugyancsak megnövelte az MNB kamatfizetési kötelezettségeit. Majd jött a bécsi leányvállalat csődjéből keletkező veszteség... A Magyar Nemzeti Bank szanálásra, konszolidálásra szorult. A gazdaság akkori irányítói úgy látták, ennek legjobb módja a kamatmentes, lejárat nélküli adósság kamatozó, fix lejárató adóssággá való változtatása, hogy a költségvetés ennek kamataiból finanszírozza a jegybank évről évre megújuló veszteségét. Mivel a Nemzeti Bank körülbelül évi 150 milliárd forint nagyságrendű támogatásra szorult, mintegy 2500 milliárdnyi kamatozó adósságot kellett a semmiből csinálni, hogy annak ekkora kamata legyen. Ha így nézzük, akkor már teljesen másodrendű, hogy a 2500 milliárd adósságot részben csalás útján hozták létre. A Magyar Nemzeti Bank éves veszteségeit megkapjuk, ha az átminősített adósság költségvetésből fizetett kamataiból levonjuk az MNB által a költségvetésbe befizetett osztalékot. A veszteség 1997-ben volt a legnagyobb: 294 milliárd forint, mai forintértékben 479 milliárd. (Ezt részben a bank bécsi fiókintézetének csődje duzzasztotta ekkorára.) A veszteség évről évre csökkent, s 2003-ban már valószínűleg csak 40-50 milliárd forint volt. 1997 és 2003 között, 7 év alatt azonban összesen körülbelül 1285 milliárdra rúgott - 2003-as vásárlóértékű forintban. Ebből a magyar adófizetők 777 milliárd (2003-as vásárlóértékű) forinttal növelték a kereskedelmi bankok hasznát, és ezzel a (nagyrészt külföldi) tulajdonosok osztalékát. Ha a magyar adófizetőknek nem kellett volna támogatniuk az MNB rossz gazdálkodását, akkor az 1285 milliárdnyi támogatásból megépülhetett volna 2000 km autópálya, 50 000 lakás fiatal házasok számára, rendbe lehetett volna hozni valamennyi kórházat, és ma nem volna egyetlen hajléktalan sem Magyarországon. Természetesen ez az átminősített adósságnak csak azt a kamatát tartalmazza, amelyet a költségvetés a Nemzeti Banknak fizet. Ez az adósság ma még csaknem teljes egészében fennáll. A költségvetés ugyanis az MNB-nek törleszti ugyan a devizaadósságot, de külföldi kötvénykibocsátással szerzett devizával. Mialatt a Nemzeti Bankkal szemben fennálló devizaadóssága csökken, a külföldi kötvényadóssága nő. Az összes átminősített devizaadósság 1997. január l-jén 10,7 milliárd dollár volt. Ez teljes egészében a Nemzeti Bankkal szemben állt fenn. A külföldi kötvényadósság akkor jelentéktelen volt (0,2 milliárd dollár). Az adósság 2003 végén körülbelül 9,23 milliárd dollár volt, ebből 2,23 milliárd tartozás az MNB-nek, 7,0 milliárd pedig külföldi kötvényadósság.
Az 1997. január 1-je és 2003. december 31-e közötti hét év során az átminősített adósság összes kamata körülbelül 1645 milliárd (2003-as vásárlóértékű) forint volt. Ez 119
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
kétszer annyi, mint amennyit a költségvetés évente oktatásra fordít, és jóval több, mint amennyibe a nyugdíjasok éves ellátása kerül. Más megközelítésben: a semmiből teremtett költségvetési adósság hét év alatt minden magyar háztartásnak átlag 445 000 (2003-as vásárlóértékű) forintjába került. És azután is nagyságrendileg 35 000 forint jába fog évente kerülni. 2008, a költségvetésnek a Nemzeti Bankkal szemben fennálló tartozásának visszafizetése után a kamat már teljes egészében a külföldi kötvénytulajdonosok hasznát fogja növelni. Ez lesz a helyzet mindaddig, amíg a költségvetés vissza nem fizeti - immár devizában, külföldieknek - az átminősített adósságot, amely még mindig jóval meghaladja a 2000 milliárd forintot. Ez a visszafizetés háztartásonként mintegy 550 000 forintba fog kerülni. Ha a visszafizetés 2004 elején történt volna, akkor az az adósság, amelyből egyetlen forint sem folyt be a magyar gazdaságba, háztartásonként átlagosan körülbelül egymillió forintba került volna. Mivel nem fizették vissza, ennél jóval többe fog kerülni. Felmerül a kérdés: valóban ez volt a legjobb módja a jegybanki veszteség megszüntetésének? Az adósságátváltás védelmezői azzal érvelhetnek, hogy nem igaz az az állítás, hogy a semmiből teremtett adósságból a magyar gazdaságnak semmi haszna sem volt. A magyar gazdaságnak akkor volt ebből haszna, amikor a hetvenes években (1982-ig) a külföldön felvett kölcsönökből olcsó hitelekhez jutott. Ez az érv részben helytálló, nagyrészt azonban lerombolja három ellenvetés. • A devizaforrású hitelnyújtás elemi szabálya, hogy az árfolyamk ockázatot az adós vállalja. A szocializmusban ezt a hitelező - a Magyar Nemzeti Bank - vállalta. Miért kell a 2000-es évek generációinak vállalni az anyagi felelősséget a szocialista típusú hitelnyújtás eme különlegességéért? • Miért kell a mai és jöv endő generációknak az árfolyamveszteség való s méretein túlmenő anyagi áldozatot vállalni, hiszen az átminősített adósság jelentős részben csalás útján jött létre? (Ha így nézzük az átminősítést, a csalás ténye és mérete már nem másodlagos kérdés!) • Miért kellett a forintadósságot devizaadóssággá változtatni, majd ezt belföldi devizaadósságból fokozatosan külföldi devizaadósságra váltani úgy, hogy a múlt hi bái ma már nem korrigálhatók? Végül jegyezzük meg, hogy a költségvetés harmadik nagy eladósodási hulláma 2002 áprilisában, a Medgyessy-kormány hivatalba lépése után kezdődött, és amikor e sorokat írjuk (2004 májusa), még tart. 2002 márciusa és 2003 decembere között a költségvetés adóssága 2500 milliárd forinttal (31%-kal) nőtt. Erre még a 12. fejezet végén visszatérünk.
EGYÉB TÉNYEZŐK - ADÓSSÁGCSAPDA Növelte az adósságot a költségvetési hiány - a kamatokkal számított hiány - túlfinanszírozása és a sterilizáció is. Amint a 8.2. grafikonon látható, túlfinanszírozás csak 3 évben volt, s akkor sem volt jelentős, nagyméretű sterilizációs túlfinanszírozás pedig csupán 1996-ban és 1997-ben volt. Ez a tétel növelte az adósságot, de jelentősége jóval kisebb volt, mint az eddig említett két legfontosabb tényezőé. Növelte és növeli a kamatozó adósságot az is, hogy a költségvetés újabban jelentős devizaadósságának forintértéke nő az árfolyam leértékelése következtében. A devizaadósság aránya 1997 végén, az adósságátminősítés következtében az előző évi 120
Államadósság - költségvetési adósság
6%-ról 41%-ra szökött, és 2000 végén még 35% volt. Forintleértékelésből származó adósságnövekedés tehát még mindig van, de ez immár nem kamatmentes, lejárat nélküli adósságot, hanem kamatozó, meghatározott lejáratú adósságot növel. Végül növeli az adósságot a kamatfizetés is (8.5. grafikon). 8.5.
A költségvetés az adósságcsapdában
A kamatnak azt a részét, amely a bevételt meghaladja (a 100%-ot jelölő vízszintes vonal felett), a költségvetés kölcsönökből fizeti. Az e célra felvett hitelek a költségvetés adósságát növelik. A magyar gazdaságba egy forint sem áramlik belőlük. Az adósság tehát önmagát növeli. Ez az adósságcsapda. A kamatnak azt a részét, amely a bevételt nem haladja meg (a 100%-ot jelölő vízszintes vonal alatt), a kormány gazdálkodja ki megtakarításokkal. 1) Privatizációs bevételek nélkül Az alapadatok forrásai: Pénzügyminisztérium: A Magyar Köztársaság költségvetése, 1996, 1997 KSH: Magyar statisztikai évkönyvek MNB: Éves és Havi jelentések A 2000. évre szóló költségvetés előirányzata
Amint a grafikon mutatja, az adósság kamatát a tárgyidőszak alatt csak egyetlenegy évben (1990) sikerült a költségvetésnek kigazdálkodnia. A többi 12 évben ezt rész ben vagy egészben kölcsönből fizette. A kölcsönből fizetett kamat természetesen növeli az adósságállományt anélkül, hogy az e célra felvett hitelekből akár csak egy forint is beáramlana a magyar gazdaságba. A 8.5. grafikon jól mutatja, hogy Magyarország költségvetése - legalábbis 1991 óta - adósságcsapdában van. 121
8.
Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
ÖSSZEFOGLALÓ Kérdés, milyen arányban járultak ezek a tényezők hozzá a költségvetés kamatozó adósságának növekedéséhez. Mindenekelőtt azt kell megjegyezni, hogy ebből a szempontból a kamatokat nem volna szabad önálló tételként kezelni, hanem szét kellene osztani a többi öt tényező között aszerint, hogy a révükön keletkezett adósságnak mekkora az összkamatból való részesedése. Ezt adat- és gépesítéshiány miatt csak a konszolidációs és adósságátminősítésből származó adósság esetében tudtuk elvégezni. Hozzávetőleges becslésünk eredményét a 8.6. grafikon mutatj a. 8.6.
A kamatozó költségvetési adósság növekedésének összetevői 1990-től 1999-ig
1) Az adósságátminősítésből és konszolidációból keletkezett adósság kamatai nélkül. Ezeknek az adósság aránya alapján becsült összegeit a megfelelő tételhez csatoltuk. 2) Árfolyamváltozásból származó forintadósság; tévedések és kihagyások; maradékként számítva A szerző becslései. Az alapadatok forrásai: lásd a 8.3. grafikont. Nehogy az Olvasó a „hozzávetőleges" becslést összetévessze a „légből kapott" becsléssel, röviden felvázoljuk módszerünket és szempontjainkat. A kiindulópont - nem közölt táblázatunk első sora - a költségvetés kamatozó adósságának éves növekedése. A következő hat sor a hat adósságnövelő tényezőből származó éves adósságnövekedést tüntette fel (az adósságnövelő tényezőt pozitív előjellel): 1) elsődleges egyenleg hiánya (vö. 8.1. grafikon), 2) kamatf izetés okozta hiány (8.5. grafi kon), 3) sterilizáció és vissz afogó/ élénkí tő politika (8.2. grafikon) , 4) a konszolidá ció, valamin t
12 2
Államadósság — költségvetési adósság 5) az adós ság átminősí tése által keletkezett adós ság éves növeked ése. (A visszafizetés okozta csökkenéseket nem vettük figyelembe.) 6) Végül hatodik ként az „egyéb " tényezők (főként árfolyam-leért ékelés) által okozott hiány maradékként számítva úgy, hogy a hat tétel összege az első sorral legyen egyenlő. Következik az adósságátminősítésből és konszolidációból keletkezett adósság éves kamatainak felbecsülése e két adósságtípusnak az összadósságban való részesedése arányában. A becsült kamatrészesedést levontuk a kamatfizetés okozta adósságnövekedésből, és mindegyiket hozzáadtuk saját tételéhez. Az adósságnövekedést mutató hat sor valamennyi adatát 1999-es vásárlóértékű forintra számítottuk át (vagyis megszoroztuk egy olyan fogyasztói árindexszel, amelyben 1999=1), hiszen a különböző időpontban keletkezett adósság csak azonos vásárlóértékű forintban hasonlítható össze idősorosán. Összeadtuk az adósságnövekedést mutató sorok adatait (vízszintesen), majd az öszszegeket (függőlegesen). Az egyes összegeknek a fő összeghez viszonyított aránya a tényező becsült hozzájárulása az adósság növekedéséhez. E hosszadalmas művelet eredménye még mindig hozzávetőleges becslés, részint a jelentős hibalehetőség miatt, részint pedig azért, mert csak az adósságminősítésből és konszolidációból származó adósság kamatait osztottuk szét.
Az eredmény nem meglepő. Az 1999 végi költségvetési adósság legnagyobbrészt az adósságátminősítésből, valamivel kisebb mértékben a konszolidációból származott. A maradék kamatfizetés még mindig jelentős tényező, ahogy a főként forintleértékelés okozta „egyéb" tétel is. Kisebb volt a sterilizáció és a visszafogó politika adósságnövelő hatása, az elsődleges költségvetési hiányé pedig elenyésző (0,8%, 1%-ra kerekítve).
AZ ADÓSSÁG ARÁNYAI A rendszerváltás a bruttó hazai termék 46 százalékára rúgó kamatozó államháztartási adósságot talált (8.7. grafikon). A konszolidáció következtében ez 1993-ig 57%-ra nőtt, majd 1996-ban és 1997-ben, két év alatt, 67%-ra szökött a kamatmentes adósságnak kamatozóvá való változtatása miatt. Azóta lassan, de folyamatosan csökken, és 2000 végén becslésünk szerint 58% volt (de, mint említettük, az állami garanciavállalással együtt ez még mindig jóval meghaladja a 60%-ot). A konszolidált bruttó kamatozó államadósság a rendszerváltáskor a BHT mintegy 70 százalékára rúgott, és 1995-re annak 88 százalékára nőtt, főként az MNB külföldi hitelfelvételei miatt, melyeket a devizatartalékok feltöltése és az 1993-as és 1994-es igen nagy fizetésimérleg-hiányok finanszírozása indokolt. Azóta ennek az aránya is csökkent, s 1999-ben ugyanaz volt, mint az államháztartási adósságé. Ezek az arányok nemzetközi viszonylatban nem megdöbbentőek (inkább az arányok gyors növekedése a megdöbbentő). A 4.4. grafikonon látható, hogy 1996-ra a 15 európai uniós tagállam közül kilenc ország esetében jeleztek előre 70 százalékos vagy annál magasabb arányt, három ország számára pedig 110%-ot meghaladót. (Az ilyen előrejelzések meglehetősen pontosak szoktak lenni.) A lényeges különbség az, hogy ott az államadósság kamata évi 5-7 százalék. Magyarországon az államháztartási adósság átlagos kamata az időszak elején 7,2-8,5 százalék volt, 1992-ben már 11,5%, 1994-ben 15,1%, 1995-ben pedig 18,5%. A kamat azóta csökken, főként az infláció mérséklődése miatt, de 1999-ben még mindig közel 12% volt. 123
8.
Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
Konszolidált bruttó államadósság - az államháztartás bruttó adóssága
8.1.
Kamatozó adósság a BHT százalékában
%
* MNB külső adóssága, mínusz az MNB követelése a költségvetéssel szemben. (Ez utóbbi 1997-ben és 1998-ban nagyobb volt, mint a külső adóssága.) 1) 1997 óta ez a fogalom nem használatos Az alapadatok forrásai: MNB: Éves és Havi jelentések Pénzügyminisztérium: az egymást követő költségvetések Államadósság-kezelő Központ: Állampapírpiac KSH: Magyar statisztikai évkönyvek
Lássuk, hogy a csökkenő államháztartási kiadásokon belül növekvő kamatkiadás miképpen befolyásolta az egyéb államháztartási kiadások, elsősorban a humánfejlesztési beruházások alakulását. 12 4
A
kiadások viszonylagos csökkenése - kamatfizetés és humánfejlesztés
A KIADÁSOK VISZONYLAGOS CSÖKKENÉSE - KAMATFIZETÉS ÉS HUMÁNFEJLESZTÉS Amint korábban láttuk, a rendszerváltás után az államháztartás kiadásainak a piacgazdaság természetéből fakadóan csökkenniük kellett volna a bruttó hazai termékhez viszonyítva. A bruttó hazai termék volumene azonban 1990-től kezdve négy éven keresztül nagymértékben csökkent (összesen 18,2 százalékkal). Ha a csökkenő BHT-n belül még csökkentek volna a kiadások, akkor az oly mérvű volumencsökkenést eredményezett volna, amelyre az akkori kormány nem tudta rászánni magát. Csökkentette ugyan a kiadások reálértékét (8.10. grafikon), de nem olyan mértékben, mint amilyen mértékben a BHT reálértéke csökkent. Így azok a BHT-hez viszonyítva 1994-ig nőttek (8.8. grafikon). 8.8.
Az államháztartás kiadásai A bruttó hazai termék százalékában
%
Kiadások kamatfizetéssel, de törlesztés nélkül 2000: előirányzat; 2002: irányszám Az alapadatok forrásai: KSH: Magyar statisztikai évkönyvek Pénzügyminisztérium: a 2000. évi költségvetés 12 5
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
Különösen nem kívánt hozzányúlni az a kormány azokhoz a kiadásokhoz, amelyeket mi „humánfejlesztési beruházásoknak" nevezünk: oktatás, kultúra, társadalombiztosítás, családi pótlék, egészségvédelem, tudományos kutatás, sport. Ezek a kiadások szinten tartják vagy javítják a lakosság fizikai és szellemi kondícióját. Gazdasági szempontból nézve szinten tartják vagy javítjá k a munkaerő minőségét. Beruházások tehát, amelyek távlatilag a produktivitás növekedése révén megtérülnek. Így pusztán rideg gazdasági szempontból is meghatározóak egy ország fejlődése, ha úgy tetszik, jövője szempontjából. 8.9.
Humánfejlesztési beruházások és kamat Az
államháztartási
kiadások
százalékában
2000: előirányzat; 2002: irányszám Az alapadatok forrásai: KSH: Magyar statisztikai évkönyvek Pénzügyminisztérium: a 2000. évi költségvetés
126
A kiadások viszonylagos csökkenése - kamatfizetés és humánfejlesztés
Ezeket a kiadásokat az Antall-, illetve Boross-kormány reálértékben szinten tartotta (8.10. grafikon), így azok mind a kiadásokhoz (8.9. grafikon), mind pedig a BHT-hez viszonyítva (8.8. grafikon) nőttek. Ugyanakkor azonban az adósság kamata megnőtt a kiadásokon belül, és így az államháztartás hiánya 1992-ben meghaladta a BHT 6%-át (8.1. grafikon, GFS-egyenleg privatizációs bevétel nélkül). Ez nagyobb volt, mint a Valutaalap által megállapított „teljesítménymutató", és emiatt az NVA felmondta az alig néhány hónappal korábban megkötött hároméves egyezményt. A kamatkiadások tovább nőttek, de a kormány továbbra is szinten tartotta a humánfejlesztési beruházások volumenét, s az államháztartás hiánya (a BHT százalékában) a Valutaalap számára elfogadhatatlanul magas maradt. A világszervezet 1994 első felében felmondta az előző év szeptemberében megkötött egyezményt (4.1. összeállítás). A humánfejlesztési beruházások volumenét a Horn-kormány nem csökkentette Békesi László pénzügyminisztersége idején. Emiatt jelentős maradt az államháztartás hiánya, és 1994 szeptemberében a Valutaalap és a Világbank értekezletére érkező magyar küldöttség a hírek szerint rendkívül hűvös fogadtatásban részesült. Újabb megállapodás megkötéséről szó sem lehetett, holott a kormány éppúgy, mint az előző, a megállapodást létfontosságúnak ítélte meg Magyarország számára (lásd a 4. fejezetet). Békesinek tehát, aki nem mutatott elég hajlandóságot a kiadások csökkentésére, mennie kellett. Utóda, Bokros Lajos nagy energiával látott hozzá a „koraszülött jóléti állam" felszámolásához. Drasztikusan csökkentette a humánfejlesztési kiadások reálértékét, s ezzel sikerült az államháztartási kiadásoknak mind volumenét, mind pedig a BHT-hez viszonyított arányát csökkenteni. A hiány 1995-ben még jelentős volt - a BHT 6,6%-a (8.1. grafikon) de 1996-ra már 3,4%-ra csökkent annak ellenére, hogy akkorra a kamatkiadás már megközelítette az összkiadás 15%-át. (Bokrosnak 1996 elején távoznia kellett, feltételezhetően Massimo Russo levelének kiszivárogtatása miatt, lásd a 4. fejezetet. Utóda azonban végrehajtotta Bokros programját.) Két év alatt (1995, 1996) a humánfejlesztési beruházások reálértéke 21%-kal csökkent. Ezen belül az oktatásra fordított kiadásoké 22%-kal, a társadalombiztosításé 18%kal, az egészségvédelemé 14%-kal, a kultúráé 28%-kal és így tovább. A részletek leolvashatók a 8.10. grafikonról.
127
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás adóssága
8.10.
Az államháztartás kiadásai és humánfejlesztési beruházásai Index (1989=100) összehasonlító áron
Folytatás a következő oldalon!
128
A kiadások viszonylagos csökkenése - kamatfizetés és humánfejlesztés A 8 .10. grafikon folytatása I.
Folytatás a következő oldalon!
129
8. Költségvetési (fiskális) politika és az államháztartás államháztartás adóssága A 8.10. grafikon folytatása II.
A kiadások az 1998-ban hatalomra jutott kormány hivatali ideje alatt is csökkentek a BHT-hez viszonyítva, de immár nem azért, mert reálértékük csökkent - az szinten maradt -, hanem azért, mert a BHT élénk növekedésnek indult. 1999-re a kiadások aránya 46%-ra esett, s az előirányzat szerint 2002-re már csak 42% lesz. Míg Magyarország államháztartási kiadásainak aránya 1993-ban még „szocialista arány" volt (8.11. táblázat), az ezredfordulóra már piacgazdasági aránnyá változott. Ha feltételezzük, hogy az OECD-országok aránya azóta csak kis mértékben módosult, ami valószínű, valószínű, akkor Magyarországé már talán az OECD-átlag alatt van.
130
A
8.11.
kiadások viszonylagos csökkenése - kamatfizetés és humánfejlesztés
Az államháztartás kiadásai 1) A bruttó hazai termék százalékában
1) Kiadás kamatfizetéssel 2) 2000 tavaszán Budapesten csak 1993-as OECD-adatok voltak találhatók. 3) 19 tagállam nem súlyozott átlaga Forrás: OECD: Economies at a Glance Glance - Structural Indicators, 1996
ÖSSZEFOGLALÓ Összegezzük a fejezet legfontosabb megállapításait. • A fiskális konjunktúrapolitika a rendszerváltás évtizedében semlegesnek tekinthető, vagyis se nem élénkítette, se nem fékezte a gazdasági tevékenységet. • A piacgazdaságra való áttérés természetes következménye, hogy az államháztartás kiadásai mind reálértékben, mind pedig a bruttó hazai termékhez viszonyítva csökkennek. • Magyarországon, liberális gazdasági ideológiától ihletve, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ezen túlmenő csökkentést szorgalmazott. • A kiadások csökkentését megnehezítette a kamatkiadás óriási arányú felduzzadása. Az államháztar tási adóssá g kamatai 1997-re elérték a kiadáso k 21%-át, és a BHT 10%-át, a költségvetési adósság kamatai pedig a kiadások 30%-át. Ezek nemzetközi viszonylatban óriási arányok. • A kamatok ilyen arányú megnövekedését egyrészt az infláció és az MNB hitelkivonó politikája által felhajtott kamatláb, másrészt az államháztartási adósság és ezen belül a költségvetési adósság 1992 óta bekövetkezett exponenciális növekedése okozta. • Az adósság növekedésének egyik fő oka a gazdaságban a szocializmus idején felgyülemlett behajthatatlan adósságoknak államkötvénnyé való változtatása feltételezhetően a Nemzetközi Valutaalap kívánságára. Az állam ajándékkép pen államkötvényt juttatott a hitelező bankoknak, az ajándék után piaci kamatot fizet 10-20-30 éven át, majd lejáratkor névértékben visszavásárolja az ajándékot.
13 1
8. Költségvetési (fiskális) politika politika és az államháztartás adóssága
• Az adósságnövekedés másik fő oka az volt, hogy a költségvetésnek a Magyar Nemzeti Bankkal szemben sok éven át az árfolyam-leértékelések következté ben felgyülemlett lejárat és kamat nélküli adósságát 1996-ban és 1997-ben kamatozó, meghatározott lejáratú adóssággá változtatták. Ez a művelet két éven belül megduplázta a költségvetés kamatozó adósságát. • Az árfolyam leértékeléséből származó forintadósság növekedését az MNB úgy számította, hogy - a költségvetés számlájára írta nemcsak a költségvetésnek továbbkölcsönzött hitelek forintértékének növekedését, hanem azon hitelekét is, melyeket vállalatoknak folyósított; - devizatartozásai forintértékének növekedésével azután is terhelte a költségvetést, miután a költségvetés és a vállalatok a nekik továbbkölcsönzött forintadósságot már visszafizették; - a jelek szerint nemcsak az után a devizatartozása devizatartozás a után számolt el árfolyam-küárfolya m-különbözetet, amelyet a költségvetésnek vagy a vállalatoknak továbbkölcsönzött, hanem egyes években az után is, amelyet devizatartalékai feltöltésére vett fel. • Az MNB szószólói 1995-ben és 1996-ban azzal érveltek az adósságátminősítés mellett, hogy az nem fogja jelentősen növelni a költségvetés folyó kiadásait, hiszen amit a költségvetés az átminősített adósság kamataként az MNB-nek fizet, annak a legnagyobb részét az MNB osztalékként azonmód visszatéríti a költségvetésnek. Ez nem egészen így történt. 1997 és 2003 között, hét év alatt, a költségvetési folyó áron összesen mintegy 1090 milliárd forint kamatot fizetett az MNB-nek az átminősített adósság után, ezzel szemben az MNB által a költségvetésbe befizetett osztalék csupán 150 milliárd volt. • Valójában az történt, hogy az MNB a 7. fejezetben ismertetett hitelkivonó politika miatt veszteségessé vált. 1991 1991 óta a jegybank jegyba nk nem nettó hitelezője, hanem nettó adósa volt a pénzintézetnek. Így több kamatot fizetett nekik, mint amenynyit tőlük kapott. Ez volt a veszteség fő oka. 1996-tól 1996-tól az MNB nettó kamatfi zetési kötelezettségét növelte a befolyó spekulatív pénzek sterilizálása passzív repóval és kötvénykibocsátással. kötvénykibocsátással . 1997-ben 1997-ben ehhez járult járul t még a bécsi fiókintézet fiókint ézet csődje nyomán keletkezett veszteség is. • A gazdaság akkori irányítói úgy döntöttek, hogy a jegybank konszolidációjának, kons zolidációjának, vagyis az évről évre megújuló veszteségek megszüntetésének legjobb módja a kamatmentes, lejárat nélküli adósságnak kamatozó, fix lejáratú adóssággá való átváltoztatása, hogy a költségvetés annak a kamataiból finanszírozza az MNB veszteségét. • Így a semmiből 1997-re 2100 milliárd forintnyi kamatozó adósság - 331 milliárd forintkötvény, plusz 1768 milliárd (10,7 milliárd dollár) devizaadósság - lett. • Ebből az adósságból egy forint sem folyt be a magyar gazdaságba, kamata hét év alatt (1997-2003) mégis körülbelül 445 000 (2003-as vásárlóértékű) forint jába került átlagosan minden magyar háztarásnak, és mindaddig, amíg a tartozás fennáll, évente mintegy 35 000 forintjába fog kerülni. • A tartozásból 2003 végén még körülbelül 2000 milliárd állt fenn - többségében immár külföldi kötvénytulajdonosokkal szemben, hiszen a költségvetés az MNBvel szemben fennálló devizatartozását külföldi kötvénykibocsátásból törleszti, 132
A kiadások viszonylagos csökkenése - kamatfizetés és humánfejlesztés
vagyis az adósságát görgeti. Amikor e tartozást a költségvetés kifizeti, az háztartásonként újabb 550 000 forintba fog kerülni. • A sterilizáció és a visszafogó fiskális politika (költségvetési hiány túlfinanszírozása) viszonylag jóval kisebb mértékben járult hozzá az adósság növekedéséhez, az elsődleges költségvetési hiány finanszírozásából származó adósságnövekedés pedig elenyésző volt. Ilyen hiány ugyanis a tárgyidőszakban csak 3 évben keletkezett, s mérete akkor is jelentéktelen volt. • E folyamatok végeredményét a következőkben következőkben lehet lehet összefoglalni. 1989-ben a ma gyar állam - a többi volt szocialista országgal országgal együtt - a világ egyik leggazdagabb állama volt. Volt ugyan igen nagy külső adóssága, de belső kamatozó adóssága nemzetközi mértékkel mérve kivételesen alacsony volt, s övé volt az. ország termelőerőinek kétharmada. Nyolc évvel később vagyona már alig volt, az ellenérték fele eltűnt, másik felét elköltötte, adóssága viszont a bruttó hazai termék közel 70%-ára rúgott, amely nemzetkö-
zileg is magasnak számít. számít. A következő négy év azzal telt el, hogy ezt az adósságot az Európai Unión belüli euróövezet számára elfogadható arányúvá csökkentette. csökkentette. • Ennek az adósságnak a kamatait a költségvetés nem tudja kigazdálkodni, s azok legnagyobb részét hitelfelvételből finanszírozza, ami viszont az adósságot növeli anélkül, hogy a felvett fel vett hitelekből egy forint is beáramlana a gazdaságba. gazdaságba. MagyarorMagyarország költségvetése tehát 1991 óta adósságcsapdában van: az adósság önmagát növeli. • Az Antall-, illetve Boross-kormány vonakodott attól, hogy a növekvő kamatkiadások kigazdálkodása végett csökkentse a humánfejlesztési beruházások reálértékét akkor, amikor a költségvetés bevételei a nagyarányú gazdasági visszaesés miatt csökkentek. Így megnövekedett a költségvetés hiánya. Emiatt a Valutaalap e kormány hivatali ideje alatt felmondott két megállapodást. • Bokros Lajos nagy energiával látott hozzá a „koraszülött jóléti állam" felszámolásához. Programja eredményképpen, melyet utóda végrehajtott, az államháztartás humánfejlesztési beruházásainak reálértéke két év alatt 21%-kal csökkent, egyes összetevői reálértékének csökkenése pedig drámai mértékű volt. Minderre azért volt szükség, hogy a költségvetés kigazdálkodja egy mesterségesen felhajtott adósság óriásira duzzadt kamatait. • 1998 1998 óta a helyzet minden szempontból javul. Az adósság tovább növekszik, de növekedése lelassult. Mivel a BHT élénk ütemben nő, az adósság csökken a bruttó hazai terméken belül, s aránya 2000 végére becslésünk szerint lesüllyedt 58%-ra. Ezzel teljesült az egyik feltétele annak, hogy Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozással egyidejűleg csatlakozzék az euróövezethet. 2002 áprilisában azonban újabb eladósodási hullám kezdődött, s 2004 elején az államháztartás adóssága már ismét meghaladja a BHT 60%-át.
• Az adósság kamata nemcsak viszonylagosan, de névértékben is csökken. Ennek fő oka az, hogy mérséklődött az infláció, oldódott az MNB hitelmegszorító politikája, s ennek következtében leestek a kamatlábak. • Az 1998-ban hivatalba lépett kormánynak a jóléti állam felszámolása a jelek szerint nem célja többé. A humánfejlesztési beruházások reálértéke lassan bár, de növekedik. Egyszer talán eléri az 1989-es szintet. 133
9. JÖVEDELEMPOLITIKA
Kétféle jövedelempolitika jövedelempolitika lehetséges. Olyan, amelyik a jövedelmek növekedéséne növekedésének k mérséklésével próbálja mérsékelni az inflációt, és olyan, amelyik a jövedelemeloszjövedelemelosztás megváltoztatására megváltoztatására irányul. Az előbbit konjunkturális, az utóbbit strukturális strukturális jövedelempolitikának vedelempolitikának nevezhetjük. nevezhetjük. Fejlett piacgazdaságú országnak általában általában semmi féle jövedelempolitikája jövedelempolitikája sincsen. Konjunkturális főként azért nincs, mert kiderült, hogy az eredménytelen, hisz a bérnövekedés önmagában nem gerjeszt inflációt. Másrészt, ahol erősek a szakszervezetek, a kormánynak a jövedelemnövekedés jövedelemnövekedés mérséklésére irányuló törekvése úgysem lehet eredményes. Strukturális pedig azért nincs, mert ott a kormány a legritkább esetben próbálja megváltoztatni a jövedelemeloszlás jövedelemeloszlás történelmileg kialakult arányait. Magyarországon a gazdasági rendszerváltás idejében jelentősen csökkent a bruttó hazai termék reálértéke, így az átlagjövedelem már emiatt is jelentősen csökkent. Még ezen túlmenően is csökkentette a Nemzetközi Valutaalap kívánságára követett konjunkturális jövedelempolitika. jövedelempolitika. Erre ugyanis Magyarországon Magyarországon volt lehetőség, lehetőség, hisz a rendszerváltás korszakában a kormány még közvetlenül vagy közvetve döntő módon befolyásolta a jövedelmet élvezők élvezők túlnyomó többsége - 1995-ben még 92%-a jövedelmének jövedelmének az alakulását. E politika az infláció mérséklése szempontjából ugyanolyan eredménytelen volt, mint másutt. Igazi célja azonban nem is ez volt, hanem az, hogy ellensúlyozza a magyar áruk versenyképességének versenyképességének a forint reáleffektív felértékelése által okozott csökkenését (lásd a következő fejezetet). Az adózás utáni reálkeresetek csökkenését a kormány 1989 és 1993 között inflációs inflációs adónyereséggel, 1995ben és 1996-ban pedig ezenkívül azzal érte el, hogy a nominálbérek az inflációs áremelkedéseknél kisebb mértékben növekedhettek. Így 1989 és 1996 között az adózás utáni reálkeresetek 24%-kal, a reálnyugdíjak pedig 31%-kal csökkentek. Ha fejlett piacgazdaságban a kormány jövedelemátcsoportosítást jövedelemátcsoportosítást hajt végre, azt a legtöbb esetben a szegényebb néprétegek javára teszi. Ez mindig növekvő növekvő összjövedelemből történik úgy, hogy a kedvezményezett kedvezményezett népréteg jövedelme gyorsabban gyorsabban nő, mint a többié (de valamennyi valamennyi népréteg jövedelme nő). Ha a kormány netalán a tehetősebb néprétegek javára hajt végre jövedelemátcsoportosítást, jövedelemátcsoportosítást, akkor arról mélyen hallgat. Magyarországon a rendszerváltás első hét esztendejében volt jövedelemátcsoportosíjövedelemátcsoportosítás, méghozzá a tehetősebb népréteg javára, csökkenő jövedelemből jövedelemből úgy, hogy a tehetehetősebb népréteg jövedelme gyorsabban nőtt, a szegényebb népréteg jövedelme pedig gyorsabban csökkent. És ezt a jövedelempolitikát jövedelempolitikát Bokros Lajos, Magyarország szocialista vezetésű kormányának szocialista pénzügyminisztere nyilvánosan meghirdette. Az eredmény a jövedelemkülönbségek jövedelemkülönbségek óriási arányú megnövekedése lett. Mesés gazdag ság keveseknek, keveseknek, kilátástalan nyomor a legszegényebb néprétegek néprétegek számára. számára. 135
9. Jövedelempolitika
FOGALMAK TISZTÁZÁSA KONJUNKTURÁLIS, STRUKTURÁLIS JÖVEDELEMPOLITIKA Kétféle jövedelempolitikát különböztetünk meg. Konjunkturális jövedelempolitika: a kormány beavatkozása mérsékli a névleges jövedelmek növekedését. Célja az infláció mérséklése. Mint láttuk, fejlett piacgazdaság ban ez egyrészt nem lehetséges, mert a szakszervezetek elég erősek ahhoz, hogy meghiúsítsák a kormánynak a béralkudozásba való ilyetén beavatkozását, másrészt nem hatékony az infláció mérséklésére. Az inflációt nem a béremelések okozzák, hanem az, hogy a kormányzat a béremeléseket a pénzmennyiség növelésével „megfinanszírozza". Ha ezt nem teszi, a vállalatok nem jutnak hitelhez, hogy a béremelések arányában növeljék forgótőkéjüket, a gazdaságban pedig nincs többletpénz, s így a megdrágult árumennyiség egy része eladatlan marad. Sokáig tartott, amíg a gazdaság irányítói rájöttek, hogy „költség hajtotta" infláció valójában nincs. Amit annak hittek, az a pénzmennyiség növelésével gerjesztett kereslet hajtotta infláció volt. Az úgynevezett költség hajtotta infláció különösen az Egyesült Királyságban volt na|y probléma az ötvenes, hatvanas években, mert ott a szakszervezetek különösen erősek voltak. Az egymást követő kormányok sopánkodtak a túlzott béremelések miatt, de végül mégis finanszírozták őket, mert szükségük volt a munkások szavazataira. A szakszervezetek azonban visszaéltek hatalmukkal. Az angolok gyalogoltak a közlekedési dolgozók sztrájkja miatt, nyáron a felgyülemlett szeméthegyek szagát szívták, mert a szemételtakarítók nyárra időzítették sztrájkjaikat, a hosszú téli estéiket sötétben töltötték, és fázva, mert a szénbányászok sztrájkja hagyományosan a téli hóna pokra esett, a postásoké pedig a karácsony előtti csomag- és levélküldés időszakára, és így tovább. A szakszervezetek elveszették a társadalom támogatását, és így kialakultak a politikai feltételei annak, hogy Thatcher asszony kormánya 1979-ben beszüntesse a túlzott béremelések „megfinanszírozását". Azóta a fejlett piacgazdaságú országokban nincs szó többé költség hajtotta inflációról, sem konjunkturális jövedelempolitikáról. Strukturális jövedelempolitika: jövedelempolitika: egyes néprétegek jövedel emnöve kedéséne k felgyorsítása, lelassítása más néprétegek jövedelemnövekedéséhez viszonyítva. Ezt a „jövedelemátcsoportosítást" a kormány a költségvetés segítségével éri el. A bevételi oldalon az adóztatás módosításával, a kiadási oldalon az újraelosztás megváltoztatásával.
A JÖVEDELEMKÜLÖNBSÉGEK CSÖKKENTÉSE - JÖVEDELEMÁTCSOPORTOSÍTÁS Ezt egyszerű példával lehet illusztrálni. A kormány általában a tehetősebb néprétegektől csoportosít át jövedelmet a szegényebbek javára. A bevételi oldalon ennek fő eszköze a progresszív személyi jövedelemadó. Legyen az éves jövedelem 1 forinttól 400 ezer forintig terjedő részének adókulcsa 20%, a 401 ezer forinttól 1 millióig terjedő részé 30%, az 1 millió forinton felüli részé pedig 40%. (Ezek a magyarországi személyi jövedelemadó 1999. január elsején bevezetett sávjai. Példánk minden más vonatkozásban elméleti.) Ha az egyik háztartás bruttó évi jövedelme 400 000 forint, a másiké évi 2 millió forint, akkor bruttó jövedelmeik aránya 1:5. Az első fizet 80 ezer forint adót. Nettó jövedelme tehát 320 ezer forint. A második az első 400 ezer forintos rész után fizet 80 ezer forintot, a második sáv után (600 000 x 0,3 =) 180 ezer forintot, a harmadik, 1 milliós rész után 400 ezer forintot, 136
Konjunkturális
jövedelempolitika
összesen (80 000 + 180 000 + 400 000 =) 660 ezer forintot. Nettó jövedelme tehát 1 340 ezer forint. Adóztatá s után a jövedel emarány lecsökk ent 1:5-ről 1:5-ről l:4,19-re (1340 000/320 000 = 4,19). Jövedelemátcsoportosítás eddig még nem történt. Az akkor következik be, amikor a kormány a begyűjtött adókat elkölti, vagyis újra elosztja. Álljon a társadalom száz háztartásból. Ebből kilencvennek a jövedelme legyen évi 400 000 forint, tízé 2 millió. A 90 háztartásból begyűlik (90 x 80 000 =) 7,2 millió forint adó, a 10-ből 10 x 660 000, vagyis 6,6 millió. Ez összesen (7,2 + 6,6 =) 13,8 millió. Ezt a kormány egyenlőképpen osztja el a 100 háztartás között, vagyis mindegyik kap 138 000 forintot. A jövedelemarány tehát a következőképpen alakul.
Vagyis a jövedelemarány progresszív adóztatás és újraelosztás következtében (eb ben az elméleti példában!) lecsökkent 1:5-ről l:3,23-ra. Természetesen ez csak ama feltételezés alapján van így, miszerint mindenki becsületesen megfizeti az adóját, és csak addig, amíg a kormány a bevételek egészét az egész társadalomnak kijáró kormányszolgáltatások formájában juttatja vissza.
KONJUNKTURÁLIS JÖVEDELEMPOLITIKA MAGYARORSZÁGON MÉG LEHETSÉGES Magyarországon a konjunkturális jövedelempolitika éppoly céltalan az infláció megfékezésére, mint a fejlett piacgazdaságban. Céltalan ugyanazon okból, mint ott: költség hajtotta infláció nincs. Magyarországon ennek még a gyanúja sem merülhetett fel, hiszen itt az adózott (nettó) keresetek 1996-ig lassabban nőttek, mint az árszint (9.1. grafikon). (Hogy Magyarországon bérinfláció van, azt csak dr. Kádár Béla állította külkereskedelmi miniszter korában.) A fejlett piacgazdaságú országoktól eltérően a bérekre való egyenes ráhatás a kormány részéről még eredményes volt a bérnövekedés mérséklésére. Eredményes volt egyrészt a tömegtájékoztatási eszközök segítségével történő meggyőzés hatékonysága következtében: „kényszerpályán vagyunk"; „áldozatokra van szükség, hogy kilábaljunk a múlt rendszertől örökölt válságból"; „felelőtlenség ma már más politikát javasolni, vagy e politika sikerét bérköveteléssel gátolni"; és így tovább. (Vö.: 1. fejezet: „Neodogmatizmus", „A nagyközönség tájékozatlansága".) Eredményes volt ilyen értelemben a múlt rendszerből itt felejtett szakszervezetek magatartása következtében is.
137 13 7
9. Jövedelempolitika
- Ezek egyrészt követik azt a múlt rendszerbeli beidegződést, hogy feladatuk a Párt - illetve újabban a kormány - politikájának megmagyarázása, népszerűsítése a dolgozók körében. - Másrészt a szakszervezeti vezetők valamelyik parlamenti párt tagjai, és pártfegyelmit kapnának, ha nem ezt tennék. (A rendszerváltástól 1998 júliusáig valamennyi parlamenti párt támogatta a Valutaalap által diktált liberális gazdaság politikát, amelynek szerves része volt a restriktív bérpolitika.) Így a szakszervezetek a bérek és fizetések kialakításában ma éppúgy nem játszanak szerepet, mint a múlt rendszerben. Egy kanadai tőzsdeügynökség körlevelében többek között azzal buzdította ügyfeleit magyarországi befektetésre, hogy ott a szakszervezet nem komoly tényező. Ellenkezőleg, nem más, mint ,,jó vicc". („ Tr ad e unions are a joke.")
- Az „egyeztető tárgyalásokon" a kormány képviselője a tömegtájékoztatási eszközök, bizalmas telefonok, pártnyomás által már megpuhított szakszervezeti vezetőket könnyűszerrel rábírja az általa megfelelőnek tartott béremelés elfogadására. Ami a nyugdíjasokat illeti - és Magyarország lakosságának egyharmada nyugdí jas -, a kormány az egyedüli meghatározó tényező. A nyugdíjakat ugyanis nem egy kormánytól független nyugdíjalapból folyósítják, mint a fejlett országokban, hanem a költségvetésből. Így évről évre a kormány dönti el, mennyi nyugdíjat fizet. Magyarországon tehát 3,2 millió ember (a nyugdíjasok) jövedelmének alakulását a kormány határozza meg. Ugyancsak a kormány határozza meg annak a 317 ezer embernek a jövedelmét, akik munkanélküli segélyből élnek, vagy jövedelempótló támogatást élveznek. A kormány befolyása meghatározó a 3,1 millió bérből és fizetés ből élő jövedelmének alakulását illetően is. Ez összesen 6,6 millió, vagyis az eltartottakkal együtt mintegy 9 millió. Más szóval: Magyarországon e téren a szocializmusból örökölt viszonyok 11 évvel a rendszerváltás után alig változtak. A kormány szerepe a lakosság 90 százaléka jövedelmének alakulása tekintetében vagy kizárólagos, vagy meghatározó. A jövedelemalakulásra való közvetlen ráhatás jövedelempolitikája tehát Magyarországon még ugyancsak eredményes. Inflációmérséklést célzó jövedelempolitika tehát volt, hiszen ezt szorgalmazta a Nemzetközi Valutaalap is, lásd a 4. fejezetben Massimo Russo levelének III. pontját. E politika óriási áldozatokat követelt, de az infláció alakulását nem befolyásolta. „Meggyőzéssel" és az egyeztető tárgyalások befolyásolásával a kormány csu pán azt érte el (1996-ig), hogy a bruttó nominálkeresetek ne nőjenek gyorsabban, mint az árszint. (Valójában egyes években lassabban nőttek, lásd a 9.1. grafikont.) A reálkeresetek, vagyis a vásárlóerő csökkentését adóztatási politikával érte el, s ezzel egyúttal sikerült az adók látszólagos emelése nélkül jelentős többletbevételre is szert tenni.
138
9.1.
Konjunkturális
jövedelempolitika
Inflációs adónyereség és reáljövedelem-csökkenés Index,
1989=100
Az alapadatok forrásai: 1989-1998: KSH: Magyar Statisztikai Évkönyvek 1999: A KSH jelenti 1999/12. 2000-2002: Pénzügyminisztérium: A Magyar Köztársaság 2000. évi költségvetése (2000: előirányzat; 2001, 2002: irányszám)
13 9
9. Jövedelempolitika
INFLÁCIÓ, ADÓZTATÁS ÉS REÁLBÉRCSÖKKENTÉS Tételezzünk fel 20%-os inflációt és 20%-os bruttó nomináljövedelem-növekedést. Azoknak, akiknek bruttó éves jövedelme 400 ezer forint volt, a következő évben 480 ezer forint lesz, akiké 2 millió forint volt, azoknak 2 millió 400 ezer forint lesz. Az adókulcsok (lásd fent az elméleti részt) azonban változatlanok maradnak. Az alacsonyabb jövedelműek fizetnek tehát 80 ezer forint adót 400 ezer forint után és 80 ezer forint után (80 000 x 0,3 =) 24 ezer forintot, vagyis összesen 104 ezer forintot. A magasabb jövedelműek jövedelmük első 1 millió forintja után ugyanannyit fizetnek, mint eddig, (260 ezer forintot), az 1 millión felüli 1,4 millió után pedig (1 400 000 x 0,4 =) 560 ezer forintot, vagyis összesen (260 000 + 560 000 =) 820 ezer forintot. Annak, hogy a kormány az adókulcsokat nem módosította az infláció arányában, három következménye van: • Az alacsonyabb jövedelmű családoknak, melyek nettó nomináljövedelme azelőtt 320 ezer forint volt, most (480 000 - 104 000 =) 376 ezer forint, vagyis 17,5%-kal magasabb, mint azelőtt, vagyis - 20%-os infláció mellett - reáljövedelmük 2,5%kal csökkent. A magasabb jöved elműek nettó nominál jövedel me 1 340 ezer forintról (2 400 000 820 000 =) 1 580 ezer forintra, vagyis 17,9%-kal nő. Reáljövedelmük tehát 2,1%kal csökkent, kisebb mértékben, mint az alacsony jövedelműeké. • Az adózás utáni jövedele marány a korábbi 1:4,19 helyett 1:4,20. Az adóztatás jövedelemkiegyenlítő hatása marginálisan ugyan, de csökkent. . A kormány adóbevételei viszont a korábbi 13,8 millióról (90 x 104 000 + 10 x 820 000 17,56 millióra nőttek adóemelés nélkül. Ez 27%-os növekedés 20%-os infláció mellett. Az adóbevételek reálértéke tehát 7%-kal nőtt.
A KONJUNKTURÁLIS REÁLKERESET-CSÖKKENTÉS ARÁNYAI A 9.2. grafikon mutatja, hogy a közvetlen ráhatás, valamint az inflációs adónyereség következtében miként alakultak a nettó átlagkeresetek, és hogy mennyi nyugdíjat fizetett a kormány. • 1989-ben a négytagú városi család átlagos havi jövedelme még közel 20%-kal haladta meg ugyanennek a családnak a létminimumát. 1993-94-ben a létminimum körül ingadozott. • 1989-ben az átlagnyugdíj még közel 23%-kal haladta meg a városban, egyszemélyes háztartásban élő nyugdíjas létminimumát. 1993-ra és 1994-re e nyugdíj majdnem a létminimum színvonaláig süllyedt. • Az utóbbi két pontban foglaltakat tapasztalva és a nemzetközi szervezetek (pl.: Világbank) útmutatásait követve a kormány 1995-ben betiltotta a létminimumszámítások közzétételét. • A havi nettó reálkereset 1996-ig minden évben csökkent, kivéve 1994-ben, a választásokra való tekintettel, de a Boross-kormány szempontjából már későn. A csökkenés 1996-ra 24%-ot tett ki. • Az átlagnyugdíj vásárlóértéke a választási évet kivéve ugyancsak csökkent minden évben, és 1996-ra már 31%-kal volt alacsonyabb, mint 1989-ben.
140
Konjunkturális jövedelempolitika
9.2.
A keresetek és nyugdíjak vásárlóértéke
Index, 1989=100 1989
19 90
1991
1 992
1993
1994
1995
199 6
1997
1998
1999
2000
2001
2002
%
1) Négytagú városi család 2) Magányos városi nyugdíjas Forrás: lásd a 9.1. grafikont!
Ilyen arányú reáljövedelem-csökkentés bármely fejlett demokratikus országban országos sztrájkokat, tüntetéseket, esetleg zendülést váltott volna ki. Magyarországon sztrájk, tüntetés csak elvétve fordult elő, és semmiféle hatást sem gyakorolt a kormány politikájára. E politikát valamennyi parlamenti párt támogatta. A politikusok nézeteit a tömegtájékoztatási eszközök széltében-hosszában terjesztették. Az ellen141
9. Jövedelempolitika
véleményt a politikusok eleve „felelőtlennek", „demagógnak" bélyegezték. Így az a sajtóban alig kapott teret. A széles néprétegek, köztük az érintettek tehát apatikusan beletörődtek abba, hogy ez az ára a „szocializmusból öröklött gazdasági válságból való kilábalásnak" (holott a gazdasági válságot az ország nem a szocializmusból örökölte, hanem a rendszerváltás utáni kormányok politikája idézte azt elő), és hogy mindez a gazdasági rendszerváltás „elkerülhetetlen" velejárója. Így a magyar bérből és fizetésből élők, valamint nyugdíjasok szinte hangtalanul viseltek el egy olyan olyan arányú reáljövedelem-csökk reáljövedelem-csökkenést, enést, amely egyike volt a legnagyobbaknak azok közül, amelyeket a kormány politikája valahol, valaha is előidézett. 1997-ben annak a gazdaságpolitikai változásnak az eredményképpen, amelyet már a pénzpolitikáról szóló (7.) fejezetben említettünk, megindulhatott a reálkeresetek növekedése, és ez máig (2001) is tart. Egyébként, a jelek szerint, az 1998-ban hivatalba lépett kormány nem kívánt inflációs bevételekre szert tenni. Előrejelzései és irányszámai szerint a bruttó és nettó átlagkereset növekedése azonos volt 1999 és 2002 között. 1997-ben ugyan még csak árnyalatnyilag, árnyalatnyi lag, de növekedésn növek edésnek ek indult az átlagnyugdíj vásárlóértéke is. 1999-ben már elérte az 1989-es szint 75%-át. Az elmondottakból talán talán világos, hogy a hibás gazdaságpolitika gazdaságpolitika árát a bérből és fizetésből élőknek, valamint a nyugdijasoknak nyugdijasoknak kellett megfizetni. Kérdés, hogyan alakult a rendszerváltás óta az egyes néprétegek jövedelme nem az 1989-es átlaghoz, hanem egymáshoz viszonyítva. Erről szól a következő alfejezet.
STRUKTURÁLIS JÖVEDELEMPOLITIKA MAGYARORSZÁGON A TEHETŐSEBB NÉPRÉTEGEK JAVÁRA, A SZEGÉNYEBB NÉPRÉTEGEK TERHÉRE A strukturális jövedelempolitika célja rendszerint a jövedelmeknek a tehetősebb néprétegektől a szegényebb néprétegek javára való átcsoportosítása. Piacgazdaság ban előfordulhat spontán jövedelemeltolódás a tehetősebb néprétegek javára. Ugyancsak ritka, hogy a kormány hajtson végre ilyen irányú jövedelemátcsoportosítást. Ha a kormány ilyesmit csinál, azt, hogy úgy mondjuk, „suba alatt" csinálja. Így csinálta ezt a Reagan-kormány az Egyesült Államokban a nyolcvanas években. Csak amikor már jórészt megtörtént, akkor derítették ki a statisztikusok, hogy ez történt. Arra talán még sosem volt példa demokratikus piacgazdaságban, hogy a kormány gazdaságpolitikai célkitűzésként meghirdesse a szegényebb néprétegektől a tehetősebbek javára történő jövedelemátcsoportosítást. Másrészt a jövedelemátcsoportosítás, akármilyen irányú, rendszerint úgy történik, hogy valamennyi népréteg jövedelme nő, csak éppen a kedvezményezetteké gyorsabban nő, mint a többieké. Arra aligha van példa, hogy a kormány csökkenő 142
Strukturális jövedelempolitika
Magyarországon
vagy stagnáló összjövedelmen belül csoportosítson át, vagyis úgy, hogy a kedvezményezett népréteg jövedelme nő, míg a másiké csökken. Magyarországon mindkettő megtörtént. „ ...a jövedelemelosztási jövedelemelosztási viszonyoknak a vállalkozások javára történő gyors megváltoztatásával a gazdaság akkumulációs - tőkevonzó képességének gyors növekedését igényli... " (sic!) „A gazdasági stratégia megvalósítása során (...) megindul a kívánatos jövedelemátcsoportosítás vedelemátcsoportosítás a vállalkozói szféra javára. " Pénzügyminisztérium: A magyar kormány középtávú középtávú gazdasági stratégiája, 1995. szept.
A fenti idézetek a Bokros Lajos pénzügyminiszter elgondolásait tükröző dolgozat első oldalán találhatók. A dolgozatról s a Nemzetközi Valutaalapnak azzal való „tel jes egyetértéséről" a Valutaalappal foglalkozó fejezetben már szóltunk. „Átcsoportosítás" valakinek javára természetesen csak valakinek a kárára történhet. A vállalkozói szféra javára csak a bérből és fizetésből élők, valamint a nyugdíjasok kárára lehet átcsoportosítani. átcsoportosítani. Stagnáló nemzeti jövedelemből, jövedelemből, mint az akkori volt, csak úgy, hogy a vállalkozói vállalkozói szféra jövedelme nő, míg a bérből és fizetésből élőké, valamint a nyugdíjasoké csökken. Ezt hirdette meg 1995 nyárutóján Magyarország szocialista pénzügyminisztere. pénzügyminisztere. És „egy levél sem rezdült meg az ágon". A mérvadó közgazdászok többsége üdvözölte ezt a „népszerűtlen, de szükséges", s így „bátor" bejelentést. Ugyanilyen hangnemben írta róla a sajtó - ha egyáltalán megemlítette (lásd az 1. fejezetet, főként a „Neodogmatizmus", „Gazdaságpolitikai vita hiánya", „A nagyközönség tájékozatlansága", „Az Országgyűlés tájékozatlansága" címszó alatt).
Ezt az átcsoportosítást részint Bokros, részint utódja meg is valósította. Az átcso portosítás azonban jóval korábban kezdődött. 1995-ig 1995-ig talán talán nem is volt tudatos gazdaságpolitikai lépés, hanem spontán jövedelemeltolódás. Fő eszköze 1995-ig az adóztatás, attól kezdve az adóztatás és az újraelosztás volt.
ADÓZTATÁS Ha egy adórendszer a jövedelemkülönbségek mérséklésére törekszik, akkor a költségvetési bevételeknek legalábbis a viszonylagos többsége a progresszív kulcsú személyi jövedelemadóból származik. (A 9.3. grafikonon a „lakossági befizetések" legnagyobb része személyi jövedelemadó.) Amint e fejezet elején az elméleti példából láttuk, ez érzékelhetően csökkenti a jövedelemkülönbséget. Ilyen adóztatási rendszere van a legtöbb angolszász országnak. Más országban a hangsúly a fogyasztáshoz kapcsolódó adókon van ama meggondolás alapján, hogy a fogyasztás megadóztatása csökkenti a fogyasztást, ezzel növeli a megtakarításokat. A hazai megtakarítások növekedése növeli a hazai tőké ből eszközölhető beruházásokat, s így felgyorsítja a gazdaság növekedését, hiszen a gazdaságnövekedés motorja a beruházás. 143
9. Jövedelempolitika
9.3.
A központi költségvetés bevételei Az összes bevétel százalékában
Az alapadatok az időszak során végrehajtott fejezetek átcsoportosítások miatt idősorosan nem teljesen összehasonlíthatók, de feltételezhetően tükrözik az adóztatási politika főbb irányelveit. 2000: előirányzat; 2001 és 2002: irányszámok. 1) Társasági adó, vám, játékadó, osztalék stb. 4) Maradékként. Fő tétele a költségvetési szervek saját jö2) Áfa és fogyasztási adó vedelme (de ez csak 1996-tól kezdve) és a költségvetés 3) Személyi jövedelemadó, egyéb személyes adók; illetékamatjövedelme kek 5) Az MNB profit- és osztalékbefizetéseivel együtt Forrás: KSH: Statisztikai évkönyvek MNB: Éves jelentés, 1990 Pénzügyminisztérium: A 2000. évi költségvetés
Magyarországon, úgy látszik, ez volt az elgondolás, amikor 1988-ban bevezették a piacgazdasági adórendszert. Amint a 9.3. grafikon mutatja, 1989-től kezdve ennek az adótípusnak a részaránya volt a legnagyobb, s a tárgyidőszak alatt a legnagyobb is maradt. Ugyanakkor a lakossági befizetések aránya alacsony volt. Ha az első két évet nem vesszük figyelembe, amikor is az arány olyan alacsony volt - az összbevétel 8, illetve 10 százaléka-, hogy a módszerbeli változások miatt a későbbi évekkel nem hasonlítható össze, akkor azt látjuk, hogy ezeknek az adóknak az aránya 1991 és 1999 között az összbevétel 19 és 22 százaléka között váltakozott, vagyis meglehetősen stabil volt. Így azt lehet mondani, hogy a magyarországi adórendszernek már bevezetése beveze tése óta nem volt az elsődleges célja a jövedelemkülönbségek csökkentése. 144
Strukturális jövedelempolitika
Magyarországon
A gazdasági szervek befizetésének aránya az időszak elején még majdnem elérte a fogyasztáshoz kapcsolódó adókét, de két év alatt már 42 százalékról 28 százalékra csökkent, 1998-ra pedig fokozatosan 14 százalékra, ahol megállapodni látszik. Ezeknek a befizetéseknek még a reálértéke is csökkent 1989 és 1999 között, méghozzá nem kevesebb, mint 73(!) százalékkal. Az, hogy Magyarországon 1989 és 1996 között gazdasági válság volt, hogy ennek következtében a legtöbb vállalat nyeresége csökkent, sok pedig veszteségessé vált, csak részbeni magyarázat ezeknek a befizetéseknek a csökkenésére. A drámai csökkenésnek más okai vannak: - 1996-ban az az évben hozott adótörvény bevezette Magyarországon a világ egyik legalacsonyabb társasági adókulcsát - 18% a másutt használatos 35-45% helyett s még az az alól való kivételeket kivétel eket is négy oldalon át sorolja. soro lja. - 1989 és 1998 között az állami vállalatok legnagyobb részét magánosították úgy, hogy többségüket külföldieknek adták el. A külföldi beruházó viszont 5 évig mentesül a társasági adó fizetése alól. - 1989-ben 1989-ben a túlnyomóan állami tulajdonban lévő vállalatok nemcsak társasági adót, hanem osztalékot is fizettek a központi költségvetésbe. (Ezt is tartalmazza a 42%-os részesedés.) A magánosítás óta természetesen nem fizetnek az államnak osztalékot. - Meghonosodott Meghonosod ott Magyarországon is a nyugati könyvelési technika, amelynek ezeregy módszere van a fizetendő adó legális módon való csökkentésére. Különös figyelmet érdemelnek a pénzintézetek befizetései. Mint az előző fejezet ben láttuk, ezek eddig a kormánytól sok száz milliárd forint értékű államkötvényt kaptak ajándékba, melyek hozama valaha meghaladta az évi 30%-ot, s hozamuk még 1999-ben is 12-15% között volt. Ezek nyereségadója és osztaléka - itt még számottevő volt az állami tulajdon - 1989 és 1999 között az összbevétel 3,9%-áról annak 1,4%-ára csökkent, reálértéke pedig az 1990-ben befizetettnek a 16 százaléka. Most vizsgáljuk meg a felvázolt adóztatási rendszert az egyes társadalmi kategóriák adózott jövedelmének alakulása szempontjából. Álljon az egyenes adókat (személyi jövedelemadó és társasági adó) fizető társadalom két részből: egyfelől a bér ből és fizetésből élőkből, valamint a nyugdíjasokból, másfelől azokból, akik vállalkozásuk és/vagy tőkéjük jövedelméből élnek. Feltételezésünk az, hogy az első csoportba lényegileg a szerényebb, a másodikba a magasabb jövedelműek tartoznak. (Ez abszolút mértékkel mérve nem teljesen igaz, mert a „szegényebb" csoport átlagjövedelmét növeli egyes vállalkozók, állami alkalmazottak, felső káderek havi többmilliós fizetése, a másodikét pedig mérsékli az idesorolt kisiparosok, kiskereskedők gyakran szerény jövedelme. Lényegileg azonban helytálló.) Láttuk, hogy a magyarországi adóztatásnak nem elsődleges szándéka a jövedelemkülönbségek mérséklése. Az amúgy is csak másodlagos fontosságú személyi jövedelemadó jövedelemmérséklő hatását még legalább öt körülmény csökkenti: • Az inflációs adónyereség, amely - mint láttuk - marginálisan nagyobb mérték ben terheli az alacsony, mint a magasabb jövedelműeket. • A nemzetközi viszonylat viszo nylatban ban is igen alacsony társasági adó a részvényesek jövedelmét növeli, akik feltételezésünk szerint a magasabb jövedelműekhez tartoznak. 145
9. Jövedelempolitika
• A nyugdíjasok személyi jövedelemadót ugyan nem fizetnek, de minden vásárlás alkalmával fizetik a világ egyik legmagasabb kulcsú értéktöbbletadóját (ez az áfa). • Végül, de talán nem utolsósorban a bérből és fizetésből élőknek nincs lehetőségük az adócsalásra, a szabadfoglalkozásúaknak, a vállalkozóknak és a vállalatoknak viszont van. Ennyit az adóztatás jövedelemkülönbség-mérséklő hatásának csökkentéséről a költségvetés bevételi oldalán.
ÚJRAELOSZTÁS A rendszerváltás óta a kiadási oldal jelentős változása a kamatkiadások igen nagy mértékű felduzzadása volt, melyek - mint láttuk - 1997-ben az összkiadás 20 százalékát is meghaladták. Vagyis a költségvetés most már nem az összes bevételt osztotta szét nagyjából egyenlő arányban az ország lakosai között, hanem csupán azt a részt, amely a kamatkiadások után fennmaradt. A kamat kisebbik része a kormány külföldi hitelezőihez, nagyobbik része belföldi hitelezőihez, az állampapírok tulajdonosaihoz került, akiket - önkényesen, de talán nem irreálisan - a magasabb jövedelműekhez sorolunk. Térjünk vissza a fejezet eleji elméleti példához, és számszerűsítsük a fent leírt adóztatási rendszernek és az újraelosztásban bekövetkezett változásnak a jöved elmek re gyakorolt hatását adófizetés és újraelosztás után. A társadalom tehát száz háztartásból áll. Kilencven háztartás évi jöve delm e 400 ezer forint, tízé 2 millió. Láttuk , hogy a bruttó 1:5 1:5 jövedelemarányt a progresszív adóztatás l:4,19-re, az ezt követő újraelosztás pedig 1:3,23ra csökkentette akkor, amikor mindenki pontosan megfizette a rárótt adót, és a kormány az összes bevételt egyenlően osztotta szét. Tegyük fel, hogy 6 év során a jövedelmek névértéke megsokszorozódik, de reálértékük változatlan marad. (Ez Magyarországon természetesen nem így történt, hiszen a bérből és fizetésből élők, valamint a nyugdíjasok reáljövedelme csökkent, a tehetősebb rétegeké pedig nőtt. E tényt itt nem vesszük figyelembe, hisz célunk a kormány jövedelempolitikájának elméleti illusztrálása.) A kormány az adósávokat nem emeli a bruttó jövedelmek inflációs növekedésének arányában, így jelentős inflációs adóbevételekre tesz szert. Ennek következtében 6 év alatt a bérből és fizetésből élők adózás utáni évi reáljövedelme 320 ezer forintról, mondjuk, 280 ezer forintra csökken, a befizetett adó reálértéke pedig 80 ezer forintról 120 ezerre nő. Ugyanakkor az évi évi 2 millió forint átlagj övedelmű réteg adój ának reálértéke marad a korábbi 660 ezer forint, mert - feltételezésünk szerint - az adóalanyok ügyessége közömbösíti a kormány inflációs adóbevételek szerzésére irányuló törekvését. Az adózott jöved elem - 280 ezer és 1 340 000 - aránya tehát nem a korábbi 1:4,19, hanem 1:4,79. Az adóztatás jövedelemkiegyenlítő szerepe tehát lényegesen csökkent. Következzenek az újraelosztásban bekövetkezett változások. A költsé gvetés össz jöve delm e tehát: 90 x 120 000 = 10 800 000 10 x6 60 00 0= 6 600 000 Összesen: 17 400 000 Ft Ezt a 17,4 millió forintnyi bevételt a kormány most már nem osztja el teljes egészé ben. 20 százalék (3,48 millió) a tehetősebb 10%-hoz kerül kamatfizetés formájában, ami háztartásonként 348 ezer forint. Csupán a maradékot osztja szét egyelőképpen, vagyis minden család kap 139 ezer forintot. 146
Strukturális jövedelempolitika
Magyarországon
Vagyi s adóztatás és újraeloszt ás után a jövedel emarány már nem 1:3,23, hanem 1:4,36. 1:4,36. A szegényebb háztartások éves reáljövedelme 6 év alatt az időszak eleji 458 000 forintról 419 200 forintra csökkent, a tehetőseké pedig 1 478 000 forintról 1 827 200 forintra nőtt. Vagyis minden alacsony jövedelmű háztartás jövedelméből 36 800 forint a tehetősebb háztartásokhoz került, vagyis mindegyik tehetősebb háztartás kapott a szegényebb háztartásoktól összesen [(36 800 x 90)/10=] 351 200 forintot. (Lásd ,A jövedelemkülönbségek csökkenése" című alfejezet végén lévő táblázatot.) A példa elméleti, de valahogy ilyen lehetett az a jövedelemátcsoportosítás, amely már 1990 óta folyt, majd Bokros Lajos reformjai következtében felgyorsult.
A KONJUNKTURÁLIS JÖVEDELEMPOLITIKA JÖVEDELEMÁTCSOPORTOSÍTÓ HATÁSA Természetesen a költségvetési eszközökkel végrehajtott jövedelemátcsoportosítás arányait igen nagy mértékben megnövelte a kormány konjunkturális jövedelempolitikája, amelyről már volt szó, s amely a direkt ráhatás eszközével kizárólag az alacsonyabb jövedelmű néprétegek - bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok - reáljövedelmét csökkentette. A 9.4. grafikon a konjunkturális jövedelempolitika jövedelemátcsoportosító hatását érzékelteti nagyon is letompított mértékben. Letompítva azért, mert, mint mondtuk, a munkavállalói jövedelmeket néhány óriásfizetés felduzzasztja, a „bruttó működési eredmény és vegyes jövedelem" viszonylagos nagyságát pedig a kisvállalkozók és kisparaszti gazdaságok alacsony jövedelme mérsékli. (Vagyis a felosztás nem jövedelemnagyság, hanem jövedelemtípus szerint történt.) Bruttó működési eredmény: kamat; osztalék; egyéb vállalkozásból származó haszonrészesedés; lakbér és egyéb használati díjak; külföldi működőtőke-beruházás visszaforgatott haszna; biztosítottak tulajdonosi jövedelme; értékcsökkenési leírás. Vegyes jövedelem: szabad foglalkozásúak és kisvállalkozók jövedelme. Azért „vegyes", mert fel nem oszthatóan munka- és tőkejövedelem. Brutt Bruttóó munkav munkaváll állaló alóii jö ve de le m: bérek és kereset; munkaadók társadalombiztosítási járuléka: tényleges és vélelmezett, vagyis minden olyan egészségügyi ellátás, amelyet a vállalat közvetlenül saját költségére nyújt dolgozóinak. Egyéb jövedelem: a pénzközvetítés fel nem osztott szolgáltatási díja (vagyis a bankok betéti kamatkiadása és a kölcsönök kamatbevétele közötti különbség), plusz termelési támogatások, mínusz termelési adók. (Ez utóbbiak nem tévesztendők össze a társasági adóval!)
147
9.
9.4.
Jövedelempolitika
A konjunkturális konjunkturális jövedelempoli jövedelempolitika tika jövede jöv edelem lemátc átcsop soport ortosí osít t ó hatása Főbb jövedelemcsoportok a
BHT százalékában
Az adatok 2001 tavaszán csak a fenti időszakra álltak rendelkezésre. A három jövedelemcsoport meghatározását lásd a szövegben. Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyvek, 1992-1999
Mialatt a bruttó munkavállalói jövedelem aránya a BHT-n belül 55%-ról (1991) 45%-ra (1998) csökkent, a tőke és a vállalkozások jövedelme 29%-ról 41%-ra nőtt. Reálértékben a bruttó munkavállalói jövedelem 1991 és 1995 között 20%-kal csökkent, 1997 óta nő, de 1998-ban még 15%-kal volt az 1991-es szint alatt (9.5. grafikon). A tőke és a vállalkozások összjövedelmének reálértéke ugyanezen hét év alatt közel 50%-kal nőtt. Az adatok a bérből és fizetésből élőkre, valamint az „egyéb foglalkozásúakra" vonatkoznak. E két csoport számaránya a tárgyidőszak alatt alig változott. A bérből és fizetésből élők aránya az összes foglalkoztatotton belül 1991 -ben és 1992-ben 80% volt, azután 4 éven keresztül 82%, 1997-ben pedig 84%. Így a munkavállalói jövedelemtömeg reálértékének csökkenése megközelítőleg tükrözi a munkavállalói munkavállalói bruttó átlagjövedelem vásárlóértékének csökkenését. 14 8
Strukturális
9.5.
jövedelempolitika
Magyarországon
A két fő jövedelemtípus összehasonlítható árakon Volumenindex,
1991=100
Az alapadatok az összjövedelmekre vonatkoznak a BHT-n belül, és nem tükrözik a jövedelemtulajdonosok számának változását a csoportokon belül. A változás azonban nem volt jelentős. A bruttó munkavállalói jövedelem élvezőinek aránya a foglalkoztatottakon belül az időszak alatt 80%-ról fokozatosan 84%-ra nőtt. Lásd még a 9.4. grafikonhoz fűzött meg jegyzéseket. Forrás: lásd a 9.4. grafikont
A nagyarányú jövedelemátcsoportosítás tehát a bruttó jövedelmek szintjén direkt kormányráhatással történt meg, és ezt az átcsoportosítást a kormány adóztatási és újraelosztási politikája alig módosította a bérből és fizetésből élők javára. Az adózás és újraelosztás utáni jövedelmek aránya a bérből és fizetésből élők számára majdnem olyan kedvezőtlenül alakult, mint a bruttó jövedelmeké. 14 9
9. Jövedelempolitika
A JÖVEDELEMÁTCSOPORTOSÍTÁS ARÁNYAI A 9.4. és 9.5. grafikonok bizonyítják, hogy volt jövedelemátcsoportosítás az alacsony jövedelmű néprétegektől a magasabb jövedelműek javára, s hogy ez nagyarányú volt. Kérdés, lehet-e adatokkal igazolni a jövedelemolló szétnyílását, és érzékeltetni a megnövekedett jövedelemkülönbségek méreteit. Sajnos nem lehet. A jövedelemolló szétnyílását, illetve összébb zárulását az összehasonlító jövedelemstatisztika mutatja. Ennek egyik módszere az, hogy az összes jövedelmeket nagyság szerint sorba rakják, a jövedelemélvezőket pedig például 10 egyenlő létszámú csoportra oszt ják, majd kiszámítják a legalacsonyabb jövedelmű tized átlagjövedelmét, a következő, kevésbé alacsony jövedelmű tizedét és így tovább a legmagasabb jövedelmű tizedig. Végül a magasabb jövedelmű tizedek átlagjövedelmét elosztják az alacsonyabb jövedelműekével. Ezeknek a hányadosoknak idősoros növekedése a jövedelemolló szétnyílása, csökkenése pedig a jövedelemolló összecsukódása. Rendszerint azonban csak a legmagasabb és legalacsonyabb tized hányadosát számítják ki idősorosan, és ebből következtetnek a jövedelemolló szétnyílására, illetve összecsukódására. Magyarországon ilyen felmérés a legújabb időkig nem volt. A Központi Statisztikai Hivatal 1998 óta publikál összehasonlító jövedelemstatisztikát, s 2001 tavaszán csak két év adatai álltak rendelkezésre. Két év pedig nem idősor. Legfeljebb az 1998-as vagy 1999-es jövedelemollót lehetne összehasonlítani más országok akkori jövedelemollóival. Sajnos Magyarországon más országok hasonló kimutatásai 2001 tavaszán nem állnak rendelkezésre. De még ha volnának is ilyen külföldi adataink, az összehasonlítás akkor sem lenne megbízható. A KSH ugyanis a felmérést a bevallott jövedelmek alap ján végzi, mert csak ennek alapján végezheti. Magyarországon azonban, ha hivatalos személy - legyen az ártalmatlan statisztikus - jöved elem iránt érdeklődik, akkor a megkérdezett rendszerint az APEH-nek bevallott adatot közli. Különösen áll ez a magas jövedelműekre, akiknek jövedelme alapján számítódik a jövedelemolló. Eltérés a valós és a bevallott adat között valószínűleg más országban is van, de talán nem akkora, mint Magyarországon,
Idősorosan összehasonlító jövedelemstatisztika ugyan egyelőre még nincsen, de a Központi Statisztikai Hivatal 1992 óta publikál összehasonlító fogyasztási adatokat, amelyek ugyanolyan módszerrel készülnek, mint az összehasonlító jövedelemstatisztika. Sajnos ez csak igen távolról és igen letompítva érzékelteti a jövedelmek viszonylagos alakulását, hiszen a fogyasztás tudvalevőleg nem növekszik azonos mértékben, mint a jövedelem, mert minél magasabb valakinek a jövedelme, annál nagyobb részt takarít meg belőle. Míg a jövedelem csak a betevő falatra elég, addig a háztartás a jövedelmet az utolsó forintig elkölti, megtakarítás nincs, s a fogyasztás növekedése azonos a jövedelem növekedésével. Akinek jövedelme, mondjuk, havi 200 000 forint, az már 10-20%-ot meg tud belőle takarítani, akinek 400 ezer forint, még nagyobb százalékot. Akinek pedig jövedelme havi 1 millióról 2 millióra nő, az esetleg már nem is növeli folyó fogyasztási kiadásait - élelmiszer, ruházati cikkek, közlekedés, lakás, szórakozás stb. -, hanem a többletet tartós háztartási cikkekre költi vagy befekteti.
Ennek a fogyasztási ollónak a szétnyílását mutatja a 9.6. grafikon. Az eredmény érdekes, feltéve, ha szem előtt tartjuk, hogy a jövedelemolló szétnyílása ennél jóval nagyobb. 150
Strukturális jövedelempolitika
9.6.
Magyarországon
A fogyasztásbeli különbség növekedése, mely tompítva érzékelteti a jövedelmi olló szétnyílását Fogyasztási olló
Jövedelemolló
1) A bevallott jövedelmek alapján Forrás:
KSH: Magyar statisztikai évkönyvek, 1993-1999
A fogyasztási olló folyamatos szétnyílása az 1991-1999-es időszak alatt csak két esztendőben szünetelt: 1994-ben és 1997-ben. A legtöbbet fogyasztó tized fogyasztása 1992-ben 1,86-szorosa volt a lakosság többi kilenc tizede fogyasztásának, 1999re már 2,2-szerese. Ugyan ez a lakosság alacsonyabb fogyasztású fele fogyasztásának a 2,2-szereséről pedig annak 2,77-szeresére nőtt. A legkevesebbet fogyasztó tized fogyasztásának 2,5-szereséről pedig 1999-re annak 3,9-szeresére nőtt. Ugyanakkor a jobb oldali pontok érzékeltetik (abevallott jövedelmek alapján!), hogy 1999-ben a jövedelemolló sokkal nyitottabb volt, mint a fogyasztási olló. 151
9. Jövedelempolitika
A KSH adatai tehát erősen letompítva bár, de érzékeltetik azt, amit Magyarországon mindenki a saját szemével lát. • Van Magyarországon egy, a lakosság tíz százalékát kitevő réteg, amelynek jövedelme olyan mértékben nőtt, hogy elszakadt a tömegek jövedelmétől, és a különbség évről évre nő (legalsó vonal). • Az elszakadás a lakosság alacsonyabb jövedelmű felétől még szembetűnőbb (középső vonal). • Végül van egy ugyancsak mintegy 10 százalékot kitevő réteg, amely szinte reménytelenül lemaradt, és lemaradása egyre nő (felső vonal). Mindez nagyszerű és számszerű bizonyítéka volna annak, amit mindenki tapasztal. Csak „volna", mert az adatok hibásak. Kiszámítottuk a grafikonon feltüntetett néprétegek átlagos évi fogyasztása volumenének alakulását. (Vagyis a KSH folyó árakon közölt adatait „defláltuk" a fogyasztói árindexszel.) Eszerint az időszak alatt mindegyik népréteg fogyasztása csökkent, még a legtöbbet fogyasztóé is. Ez utóbbi fogyasztása például öszszehasonlító (1992-es) árakon 1992 és 1997 között 23%-kal (!) csökkent, és 1999-ben is még csak 89%-a volt az 1992-belinek. Ez pedig hihetetlen. A Központi Statisztikai Hivatal illetékese az ezzel kapcsolatban feltett kérdésünkre azt válaszolta: ők az adatokat nem manipulálják. Csak azt közölhetik, amit a megkérdezettek bediktálnak. Ez azonban nem mentesíti a Statisztikai Hivatalt az alól a felelősség alól, hogy képtelen adatokat publikál.
Mindent összevetve, a statisztikai adatok alapján csupán következtetni tudunk arra, ami a „terepen" a gondos megfigyelő számára nyilvánvaló: Magyarországon a rendszerváltás óta óriási mértékű jövedelemeltolódás következett be: milliók elszegényedése, kevesek meggazdagodása, mely súlyos társadalmi feszültségeknek lehet a forrása. Az azonban adatainkból nyilvánvaló, hogy ezt a jövedelemeltolódást, polarizálódást nagyrészt az egymást követő kormányok politikája - Bokros minisztersége esetén tudatos politikája - idézte elő. Az is nyilvánvaló, hogy a polarizálódást a néhány éve tartó gazdasági fellendülés alig enyhítette.
152
10. ÁRFOLYAM-POLITIKA
1990 és 1996 augusztusa között - egy rövid megszakítással (1993. március - 1995. március) - a Magyar Nemzeti Bank felértékelte a forintot olyan értelemben, hogy az egymást követő leértékelések nem ellensúlyozták a magyarországi (magas) és a kül földi (alacsony) infláció közötti különbséget. Így a magyar kivitel megdrágult kül földön, a behozatal pedig forintban olcsóbb lett a hazai árukhoz viszonyítva. Ezt az MNB a Nemzetközi Valutaalap ösztökélésére tette ama tankönyvszerű meggondolás alapján, hogy az olcsó külföldi behozatal mérsékli majd a magyaror szági inflációt. És tette ezt éppen akkor, amikor az Európai Közösséggel kötött tár sulási egyezmény értelmében lebontották a vámsorompókat, és a magyar ipari termékek egyre inkább ki lettek téve az uniós iparcikkek versenyének. A magyar piacgazdaság az átalakulás kezdeti időszakában nem a tankönyv szerint működött. Így ennek az úgynevezett „r eá le ff ek tí v" forintleértékelésnek a várt helyett három következménye lett: • hozzájárult ahhoz, hogy a magyar könnyűipart az Európai Közösség áruinak versenye megfojtsa: gyárbezárások, tömeges elbocsátások (15. fejezet): • egyik kiváltó oka lett az 1993-as óriási folyó fizetésimérleg-hiánynak (14. fejezet); • az inflációt inkább élénkítette, mint mérsékelte, hiszen a külföldi áruk még a forint „reáleffektív" felértékelése ellenére is drágábbak voltak, mint a hasonló minőségű magyar áruk (13. fejezet).
AZ ÁRFOLYAM-POLITIKÁRÓL ÁLTALÁBAN MI AZ ÁRFOLYAM-POLITIKA? Az árfolyam-politika lényege kettős: a) a korm ányza t - nemzeti bank saját hatáskör ében, vagy nemzeti bank a kormán ynyal egyetértésben - a helyi pénznem iránti kereslet és kínálat figyelembevételével meghatározza az árfolyamot, és b) a tová bbiak ban is irányít ja az árfoly am alakulását. A rögzített árfolyamot a kormányzat kezdetben ugyan meghatározhatja, de azután az elvileg változatlan marad. A gazdaságot kell az árfolyamhoz igazítani és nem fordítva. A tisztán lebegő árfolyammal a kormányzat elvileg nem törődik, hisz azt a helyi pénz iránti kereslet és kínálat egymásra hatása alakítja. Ez azt jelenti, hogy elvileg 1944 óta egyetlen fejlett ipari országnak sem lehet árfolyam politikája. 1944 és 1971 között az árfolyamokat a Bretton Woods-i nemzetközi egyezmény rögzítette, azóta pedig az árfolyamok lebegnek. Mindez csak elvileg van így. A gyakorlatban 153
10. Árfolyam-politika minden ország kormánya/nemzeti bankja nagyon is odafigyel az árfolyamra, és megpróbálja annak alakulását nyíltan vagy rejtve befolyásolni, valahányszor szükségét látja. Nyíltan bevallott árfolyam-politikája 1944 és 1971 között csak olyan kis országnak lehetett, amely nem volt tagja a Nemzetközi Valutaalapnak. 1971 óta pedig csak olyan kis országnak lehet, amelynek devizája valamely más devizához vagy devizakosárhoz kötődve lebeg, vagy ahol a deviza a csúszó leértékelés árfolyamrendszerébe tartozik. Magyarországon a két utóbbi árfolyamrendszer kombinációja van érvényben. Így a Magyar Nemzeti Banknak, mely az árfolyamért felelős, lehet és van is árfolyam-politikája. Az árfolyam-politika leértékelés/leértékelődés, felértékelés/felértékelődés, illetve a kormányzat által kívánatosnak tartott árfolyam fenntartása útján valósul meg. A leértékelés (mesterségesen előidézett leértékelődés) célja lehet: - az áru- és szolgáltatásmérleg hiányának csökkentése; - a gazdaságnak depresszióból, recesszióból való kimozdítása a kivitel fellendítése révén; - a gazdasági növekedés felgyorsítása azáltal, hogy a kivitel húzóágazattá válik; - az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges devizának az áru- és szolgáltatásmérleg többlete útján való előteremtése. A felértékelés (mesterségesen előidézett felértékelődés) célja lehet: - az áru- és szolgáltatásmérleg krónikus többletének csökkentése; - a túl gyors exportnövekedés miatt túlfűtött gazdaság növekedésének mérséklése; - az infláció megfékezése.
AZ ÁRFOLYAM-POLITIKA ESZKÖZTÁRA A rögzített árfolyamot a nemzeti bank az arany- és devizatartalék segítségével tartja szinten. Ha a kormányzat a rögzítéskor nem veszi figyelembe vagy nem jól méri fel a helyi pénz nemzetközi kínálatát és keresletét, akkor arany- és devizatartalékai hamar elapadnak, illetve csak olyan áldozatok árán tudja tartani a (rossz szinten) rögzített árfolyamot - pl. mesterséges recesszió -, amelyek jól működő demokráciában rövid úton a kormány bukását eredményezik. 1944-ig minden kormánynak szuverén joga volt az árfolyam megváltoztatása - rendszerint leértékelése. E jogával azonban csínján kellett bánnia, mert számolnia kellett azzal a lehetőséggel, hogy kereskedelmi partnerei ellenintézkedéseket foganatosítanak, például ők is leértékelik saját devizájukat, és ezzel közömbösítik az ő leértékelését. Érdemes megjegyezni, hogy az árfolyam szabályozása terén a kis ország mozgástere jóval nagyobb, mint a nagy országé. Felejtsük el, hogy létezik az Európai Unió, és hogy bevezették az eurót. A forint leértékelése ugyancsak fellendítheti a magyar kivitelt, elsősorban a Németországba irányuló kivitelt, hisz oda irányul az export 37%-a. Nem valószínű azonban, hogy a németek erre a márka leértékelésével reagálnak, hisz az 1998 ban mintegy 14 milliárd márkára rúgó, Magyarországról származó behozataluk össz behozataluknak alig 1,7%-át tette ki. De a németek nem viselnék el ilyen egykedvűen (nincs EU, nincs euró!), ha legnagyobb kereskedelmi partnerük, Franciaország, értékelné le a frankot. Tény, hogy 1995-ben az MNB 32%-kal értékelte le a forintot (a valutakosárral szemben), s ez ellen az ország egyetlen kereskedelmi partnere sem tiltakozott. Egy nagy ország ilyet nem tehetne meg nemzetközi visszahatás nélkül. A Bretton Woods-i Egyezmény aláírói 1944-ben ünnepélyesen lemondtak az árfolyam egyoldalú megváltoztatásának jogáról. Az 1944-ben rögzített árfolyamot kivételes esetben meg lehetett ugyan változtatni, de csak a Nemzetközi Valutaalap előzetes jóváhagyásával. Ez a kikötés teljesen illuzórikusnak bizonyult, s következésképpen egyetlen ország sem tartotta be. A dollár váltóalap 27 esztendeje alatt valamennyi ún. kemény devizát kétszer-háromszor is leértékelték. A háború két nagy vesztes országának a devizája bizonyult a legértékállóbbnak ebben (és az ezt követő) időszakban. A márkát és a jent sosem értékelték le. 154
Az árfolyam-politikáról általában A lebegő árfolyam elvileg azt jelenti, hogy az árfolyamot a kereslet és kínálat egymásra hatása alakítja ki, azzal a kormányzat nem foglalkozik. Ez ma talán csak az Egyesült Államokban van így. Minden más deviza irányítottan lebeg, vagyis a nemzeti bank szinte naponta adja-veszi az ország pénznemét a piacon azért, hogy kiküszöbölje a nagyobb átmeneti árfolyam-ingadozásokat. Mint már említettük, elvileg és gyakorlatilag elfogadott beavatkozás esetén csupán árnyalati a határvonal az irányított lebegés és a „piszkos" lebegés között. Ha a beavatkozás csupán az áringadozásokat küszöböli ki, az árfolyam alakulásának irányát („trendjét") nem próbálja befolyásolni, akkor az irányított lebegés „tiszta". A bökkenő csak az, hogy azt, hogy mi az árfolyam alakulásának iránya, a beavatkozó nemzeti bank állapítja meg. A piaci adás-vételen kívül a kormányzatnak több más módszere is van az árfolyam befolyásolására. A kormány gyakran egy, a vásárlóerő-paritás és/vagy áruparitás alapján túlértékelt árfolyamot igyekszik tartani, hiszen a leértékelődés szegénységi bizonyítvány a kormányzat inflációellenes politikájáról vagy a termelékenység növekedéséről. Ilyenkor néha elegendő nagyobb külföldi kölcsön felvétele ahhoz, hogy ideig-óráig szinten tartson egy túlértékelt devizát. Ennél gyakrabban alkalmazott módszer forró pénzek édesgetése az országba a kamatláb felemelésével. Néha a kormányzat a forró pénzek kivagy beáramlását hivatalos nyilatkozataival is elindíthatja. Ekkor beszél a nemzetközi zsargon az árfolyam „fel- vagy ledumálásáról" ( to talk the money up/down). Előfordulhat az is, hogy a kormányzat alulértékelt árfolyamot igyekszik tartani. Ez az ország számára költséges, hiszen azt jelenti, hogy adott mennyiségű deviza megszerzéséhez több árut kell exportálnia, mint amennyit reális árfolyam esetén kellene. Néha azonban az országnak ez megéri, mert a devizára égető szüksége van a gazdaság fejlődéséhez, a fejlődés felgyorsításához elengedhetetlenül szükséges külföldi gépek és berendezések beszerzésére. Az már más kérdés, hogy akkor is megéri-e az alulértékelés, amikor a devizára elsősorban az adósságszolgálat teljesítéséhez van szükség.
ALULÉRTÉKELT, REÁLIS, TÚLÉRTÉKELT ÁRFOLYAM Hogy egy deviza árfolyama reális-e vagy sem, annak három mércéje van, amelyek esetleg ellentmondanak egymásnak. Az egyik a vásárlóerő-paritás. Ha 10 000 forintot euróra átváltva az tapasztaljuk, hogy az euróért körülbelül ugyanazokat az árukat és szolgáltatásokat tudjuk Ausztriában megvásárolni, mint Magyarországon a 10 000 forintért, akkor ez azt jelentené, hogy a forint/euró árfolyam a vásárlóerő-paritás alapján reális. Ha a fizetési mérlegen belül az árumérleg távlatilag egyensúlyban van (vagyis zéró), akkor az árfolyam az áruparitás szempontjából reális. A krónikus hiány túlértékelt, a többlet alulértékelt devizát jelez. Végül, ha a teljes fizetési mérleg van egyensúlyban, vagyis a devizatartalékok se nem nőnek, se nem fogynak, akkor az árfolyam a kereslet-kínálat mércéje szerint reális. A forint például a gazdasági rendszerváltás időszakában a vásárlóerő-paritás alapján erősen alulértékelt volt, az áruparitás alapján kissé túlértékelt, míg árfolyama a kereslet és kínálat mércéje alapján távlatilag reálisnak tűnhetett. Végül jegyezzük meg, hogy az Európai Unión belül az euróövezet 12 tagállama 1999. január elsejei hatállyal lemondott az árfolyam irányításának szuverén jogáról, sőt saját nemzeti devizájáról is. E csoportnak csak egy pénzneme van, az euró, és az árfolyam-politikát az Unió nemzeti bankja irányítja. A fontnak az euróövezethez való csatlakozása csak idő kérdése. Amint ez megtörtént, csupán három függetlenül lebegő deviza lesz a világon: a dollár, az euró és a jen. „Független" nem szükségképpen ugyanaz, mint „fontos" vagy „általánosan használt". Öt évvel az euró bevezetése után még mindig a dollár a legáltalánosabban használt nemzetközi fizetési eszköz. 155
10. Árfolyam-politika
EFFEKTÍV- ÉS REÁLEFFEKTÍV ÁRFOLYAMINDEXEK Kérdés, hogy amikor egy lebegő deviza egyes lebegő devizákkal szemben felértékelődik, s egyidejűleg másokkal szemben leértékelődik, honnan tudjuk, hogy mindent öszszevetve leértékelődés vagy felértékelődés történt? Ennek a megállapítására szolgál az úgynevezett „effektív árfolyam". A statisztikusok idősorosan elkészítik a deviza árfolyamindexét valamennyi fontos kereskedelmi partnere devizájával szemben. Utána ezeket az indexeket súlyozzák a partnerek részarányával az ország külkereskedelmében, és a súlyozott indexeket összeadják. Az így készített index megközelítőleg érzékelteti a lebegő deviza árfolyamváltozását kereskedelmi partnereinek devizáival szemben. Ma például elég a forint effektív árfolyamát a forint/euró súlyozott indexéből kiszámítani, hisz az ország külkereskedelmének 85%-át ebben a devizában bonyolítja le. Régebben azonban 6-8 súlyozott árfolyamindexet kellett összeadni, hogy megközelítőleg pontos effektív árfolyamindexet kapjunk. A „reáleffektív árfolyam" az előbbinek a továbbfejlesztése. Az effektív árfolyamindexet elosztjuk a kereskedelmi partnerek súlyozott árindexével (és a szorzatot megszorozzuk 100-zal). Az eredmény a deviza reáleffektív árfolyamindexe, amely lényegileg az ország külföldi versenyképességének változását mutatja. Ha ez az index nő, a versenyképesség csökken: az ország árui az árfolyam és az árak alakulását számba véve megdrágultak a külföldi árukhoz viszonyítva; ha csökken, akkor olcsóbbá váltak, vagyis a versenyképesség javult. Természetesen, mint minden index, az effektív és reáleffektív index is csak változást jelez. Azt, hogy az árfolyam reális-e vagy sem, egyik sem mutatja.
A MAGYAR NEMZETI BANK ÁRFOLYAM-POLITIKÁJA, 1989-1999 Amikor Magyarország 1982-ben csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz, az akkori kormány erősen alulértékelt forintárfolyamban állapodott meg a világszervezettel. A szándékos alulértékelésnek valószínűleg az volt az egyik célja, hogy növelje a fejlett nyugati országokba irányuló exportot, hogy ezzel lehetővé váljék a gazdaság fejlesztéséhez szükséges drága nyugati gépek behozatala. A cél ezen túlmenően valószínűleg még jelentős áru- és szolgáltatásmérlegbeli többlet elérése is volt ezzel az országcsoporttal, hogy ebből lehetővé váljék a külföldi konvertibilis adósság kamatterheinek a fizetése, amely ekkor már kezdett gondot okozni.
A FORINT REÁLEFFEKTÍV FELÉRTÉKELÉSE 1990 és 1997 között a Magyar Nemzeti Bank 34 hónapos megszakítással - reáleffektív alapon - folyamatosan felértékelte a forintot (lásd 10.1. grafikont). Pontosabban: igen erős felértékelés folyt 1993 februá rjáig, maj d leértékelés következett 1995 decem beréig. 1996 januárjától ismét felértékelés folyt 1997 áprilisáig. Ezután az MNB politikája a jelek szerint a forint reáleffektív árfolyamának a szinten tartása volt. 156
A
Magyar Nemzeti Bank árfolyam-politikája,
1989-1999
10.1. A forint reáleffektív felértékelése Index,
1989=100; éves átlagok
Magyar Nemzeti Bank
Nemzetközi Valutaalap
* MNB-adatok az egymást követő Éves jelentések szerint Forrás:
MNB: Éves jelentés 1995,1996,1997,1998; Havi jelentés, 2000/3 IMF: International Financial Stastistics Yearbook, 1999, 2000. február
15 7
10. Árfolyam-politika
Mindez kitűnik mind a Magyar Nemzeti Bank, mind pedig a Nemzetközi Valutaalap számításából. Csupán a felértékelés nagyságát illetően merülnek fel különbségek. Az MNB ugyanis az indexet a termelői árak, a Valutaalap viszont a fogyasztói árak alapján számolja. Másrészt az MNB az idősorokat évről évre átszámolja, s ennek eredményeképpen a felértékelés mértéke évről évre csökken. Az 1995-ös számítás szerint például 1993-ban, amikor a felértékelés a legnagyobb volt 1989-hez viszonyítva, 16,2%-ra rúgott. Az 1998-as adatok szerint azonban már csak 8,9% volt. 1999-re, 1989-hez viszonyítva az MNB szerint a halmozott felértékelés a szinte elhanyagolható 3,2% volt. Ugyanerre az évre a Nemzetközi Valutaalap a fogyasztói árak alapján 42,4%-os felértékelést mutat ki. Tény, hogy ez alatt a 10 év alatt a fogyasztói árak gyorsabban nőttek, mint a termelői árak, de ez nem magyarázza meg az MNB és a Valutaalap adatai közti nagyságrendi különbséget.
A FELÉRTÉKELÉS CÉLJA ÉS CÉLTALANSÁGA A felértékelésnek, amely valószínűleg a Nemzetközi Valutaalap kívánsága volt, nyilván az infláció mérséklése volt a célja. A tankönyv ugyanis azt mondja, hogy a kereslet vonzotta és költség hajtotta inflációt mérsékli a felértékelés. Ez ugyanis csökkenti a behozatali cikkek forintárát, és így növeli a behozatalt. Az olcsó behozatali cikkek beáramlása pedig megakadályozza a hazai árak emelkedését. A hazai pénznem felértékelése fékezi a keresletvonzatú inflációt (csak azt!) úgy is, hogy lelassítja a túlfűtött gazdaság növekedését azáltal, hogy csökkenti a hazai áruk versenyképességét mind a hazai, mind pedig a külföldi piacokon. Csökken tehát a hazai áruk iránti hazai és külföldi kereslet, csökken a termelés, lelassul a gazdaság növekedése. Mindez így igaz, de legalább négy akadálya volt annak, hogy ez az árfolyam politika a magyarországi viszonyok között mérsékelje az inflációt. Az első az, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta soha semmilyen időszakban sem volt sem kereslet, sem költség hajtotta infláció. Másodszor, a magyar gazdaság a rendszerváltást követő években nemhogy nem volt túlfűtött, de újkori történelme legsúlyosabb gazdasági válságát vészelte át. Harmadszor, Magyarországon éppen a forint alulértékeltsége, valamint a munka béreknek a nyugati munkabérekhez viszonyított igen alacsony szintje miatt a hasonló minőségű cikkek ára töredéke volt a megfelelő nyugati árucikkekének, így a forint reáleffektív felértékelése még akkor sem fékezte volna az inflációt, ha az történetesen olyan típusú lett volna, amelyet a hazai pénznem felértékelésének a tankönyvek szerint fékeznie illik. Végül, negyedszer, a behozatal növekedése még akkor sem fékezte volna a magyarországi inflációt, ha a behozott cikkek többszörös ár helyett olcsóbbak lettek volna, mint a hasonló magyar árucikkek. Az ilyesmi ugyanis csak jól működő piacgazdaságban fékezi az inflációt. Magyarország pedig ebben az időszakban átalakuló gazdaság volt. Világosan megfogalmazott privatizációs politika és állami ellenőrzés hiányában a vállalatvezetők még ott sem úgy reagáltak a külföldi áruk versenyére, 158
A Magyar Nemzeti Bank árfolyam-politikája, 1989-1999
ahol azok valóban versenyképesnek bizonyultak - a forintfelértékelés, no meg a vámtarifák jelentős csökkentése következtében -, mint ahogy a jól működő piacgazdaságban reagálnak a vállalatvezetők: költségcsökkentés átszervezéssel és a hatékonyság növelésével - minőség feljavítása, agresszív piacosítás stb. Ehelyett a bizonytalan, sőt zavaros magyarországi viszonyok között sokaknak fő célja a vállalati vagyon saját tulajdo nba való átmentése volt.
A FELÉRTÉKELÉS KÖVETKEZMÉNYEI Hogy miképpen rontotta a reáleffektív felértékelés a magyar áruk versenyké pességét, azt a 10.2. táblázat adatai érzékeltetik. Az adatok az 1989-1993. februári időszakra vonatkoznak, mert a forint reáleffektív felértékelése ekkor érte el csúcs pontját. (A folyó fizetési mérleg már 1992 októberében deficitessé vált, de az MNB ezután még négy hónapig folytatta a felértékelést.) 10.2.
A forint reáleffektív felértékelésének hatása a magyar áruk versenyképességére a külföldi árukkal szemben
* A magyar áru ára = 100 Az 1. oszlop árai feltételesek, a 3. oszlop adatai valósak. N. B.: A táblázat 6. oszlopa a magyar áruknak csupán azt a viszonylagos megdrágulását mutatja, amelyet a forint reáleffektív felértékelése okozott. A magyar áruk a vámtarifák jelentős csökkentése miatt ezen túlmenően is megdrágultak a hazai piacon a külföldi árukkal szemben. A valós adatok forrása: MNB: Havi jelentések
Látható, hogy a német és amerikai áru, amely feltételezésünk szerint 1989-ben még 11%-kal drágább volt, mint a hasonló minőségű magyar áru (2. oszlop), 1993 159
10. Árfolyam-politika
februárjában már 5, illetve 17%-kal olcsóbbá vált a forint reáleffektív felértékelése miatt (5. oszlop). A viszonylagos megdrágulást a 6. oszlop mutatja: 17% a német és 34% az amerikai áruval szemben. A táblázat forintárakat tüntet fel. Természetesen ugyanilyen arányú volt a magyar áruk viszonylagos megdrágulása, ha az árakat a német piacon márkában, illetve az amerikai piacon dollárban számítjuk. Ez, mint fentebb láttuk, a külföldi piacokon csak az elsődleges hatása volt a felértékelésnek, hiszen a magyar exportőr nem növelte a márka- vagy dollárárat a felértékelés százalékával. A felértékelés megakadályozta abban, hogy külföldön alákínálja a helyi árut, és így behatoljon a piacra. Ezenkívül csökkent az exportőr forintbevétele, s ezzel csökkent az exportra való hajlandósága is.
Mindent összevetve, a forint reáleffektív felértékelése egyáltalán nem csökkentette az inflációt. De jelentősen rontotta a magyar áruk versenyképességét mind a hazai, mind a külföldi piacokon. Egyik kiváltó oka volt a folyó fizetési mérleg 1993. és 1994. évi igen nagy hiányának és a hiány orvoslását célzó Bokros-csomagnak (lásd a 14. fejezetet). Ezenkívül hozzájárult az amúgy is igen súlyos gazdasági válság elmélyítéséhez: a reáljövedelem nagyarányú csökkentéséhez és a munkahelyek tömeges megszűnéséhez, hogy csak a legkirívóbb következményeket említsük.
160
HARMADIK RÉSZ
KÜLSŐADÓSSÁGÉS INTEGRÁCIÓS POLITIKA
11. KÜLSŐADÓSSÁG-POLITIKA
A parancsgazdaság legsúlyosabb - talán az egyetlen valóban aggasztó — hagyatéka Magyarország óriási külföldi adóssága volt. A rendszerváltás kezdetén Magyaror szág volt a világ egyik legeladósodottabb országa. Viszonylag sokkal inkább el volt adósodva, mint például Mexikó vagy Brazília, amelyek abszolút értelemben akkor a világ legeladósodottabb országai voltak. Az országnak csaknem valamennyi adós ságmutatója kedvezőtlenebb volt, mint annak a több tucat országnak az átlaga, amelyeket a Világbank ,,súlyosan eladósodott" országoknak nevez. Valamennyi „súlyosan eladósodott" ország részesült adósságkönnyítésben, sőt több mint harminc adósságának egy részét a hitelezők el is engedték. Magyarország sohasem tett kísérletet arra, hogy adósságkönnyítést eszközöljön ki. Adósságpolitikájának sarkalatos elve az adósságszolgálat - kamat- és tőketörlesztés - mindenáron való fizetése volt, mert a Nemzetközi Valutaalap meggyőzte az ország tapasztalatlan vezetőit, hogy nagy baj származna abból, ha bejelentenék az igényt adósságkönnyítésre. E vezetők pedig az írott és sugárzott sajtó segítségével valótlan, naiv és szakszerűtlen érveket hangoztatva meggyőzték az ország népét arról, hogy a pontos fizetés az egyetlen járható út. Ez a külsőadósság-fizetési kötelezettség határozta meg hét éven keresztül az ország gazdaságpolitikáját. Vissza kellett fogni a belső keresletet, hogy több jusson exportra, s így megteremtődjék az a devizabevételi többlet, amely elegendő volt legalábbis a kamatfizetésre. (A tőketörlesztést az ország kölcsönökből fizette, vagyis az adósságot „görgette ".) Ez a politika eredményes volt olyan értelemben, hogy Magyarország pontosan és hiánytalanul fizetett. A siker ára békeidőben példátlan mértékű mesterségesen előidézett gazdasági válság volt: jövedelmek nagymérvű csökkenése, másfél millió munkahely megszűnése, az ország jövőjét jelentő ,,humánfejlesztési beruházások" oktatás, egészség- és családvédelem, szociális ellátás, kultúra, tudományos kutatás, sport - drámai csökkenése... A rendszerváltáskor az volt a hiedelem, hogy „a magyar gazdaság csak jelentős külföldi tőkebevonással lábalhat ki a válságból". Akkoriban válság nem volt. Négy év múlva már volt. Az adósságfizetés miatt nettó külföldi tőkebevonás sem volt. Ma gyarország a gazdasági rendszerváltást minden külső segítség nélkül bonyolította le. 1997 óta a külső adósság problémája csökkent. Részben a privatizációs bevételekből eszközölt nettó adósságtörlesztés és a dollár felértékelése következtében bekövetkezett adósságcsökkenés miatt, főképpen azonban az az évben elkezdődött gazda sági fellendülés következtében, valamennyi adósságmutató javult. Magyarország 1999-ben azonban még mindig az adósságcsapda szélén bukdácsolt, és kedvezőtlen külső események könnyen válságos helyzetet teremthettek. 163
11.
Külsőadósság-politika
Ez a fejezet a többihez képest aránytalanul hosszú. Mivel azonban a külső adós ság problémája meghatározó volt a rendszerváltás gazdaságpolitikáját illetően, fontosságát tekintve nem túl hosszú.
ADÓSSÁGKEZELÉS, ADÓSSÁGPOLITIKA, ADÓS SÁGFOGALMAK Külsőadósság-politikára csak az olyan országnak van szüksége, amelynek (a bruttó hazai termékhez viszonyítva) nagy külső kormányzati (nemzeti bank és kormány) adóssá ga van, és ez az adósság súlyos teherként nehezedik a gazdaságra. E két feltétel - nagy kormányzati adósság, súlyos adósságteher - rendszerint csak fejlődő ország esetében forog együttesen fenn. Így külsőadósság-politikára általában csak fejlődő országnak van szüksége. Kevesen tudják, hogy a legnagyobb külső adóssága az Egyesült Államoknak van a világon már csak azért is, mert az Egyesült Államokon kívüli sok ezer milliárdos dollárkészlet, például a nemzeti bankok devizatartalékainak a zöme nem más, mint külső adósság. Amerikának még sincs külsőadósság-politikája, mert ez az óriási külső adósság nem tehertétel a gazdaságon. A külsőadósság-politika a kormány hatáskörébe tartozik, hiszen az, mint a neve is mondja, a külső adóssággal kapcsolatos politikai döntések összessége. Adósságkezelés
Az adósságpolitika nem tévesztendő össze az adósságkezeléssel, amely elsősorban technikai feladat. Nem kell hozzá más, mint egy számítógép, előrelátás, szakmai gyakorlat, valamint a nemzetközi tőkepiac alapos ismerete. Az adósságkezelés céljai: 1. A túladósodás elkerülése, vagyis a külföldi hitelfelvétel mennyiségi szabályozása úgy, hogy a hitelállomány ne érje el a kritikus szintet (BHT 80%-a), hanem lehetőleg jóval alatta maradjon. 2. A hitelfelvétel szabályozása úgy, hogy a jövőbeli é ves tőketörlesztési kötelezettség nagyjából azonos szintű legyen - illetve a kivitellel arányosan növeke djék vagyis ne legyenek a szerződésekben megállapított jövőbeli tőketörlesztésben „dudorok". 3. Annak elérése, hogy az adósság minősége a nemzetközi tőkepiac adott körülményei és feltételei közepette a lehető legjobb legyen. (Az adósság minőségének ismérveit később fogjuk látni.) 4. Az adósságszolgálati kötelezettségnek a fennálló szerződések alapján való pontos teljesítése.
A külföldi adósság kezelése vagy az ország nemzeti bankjának, vagy az erre a célra létesített intézménynek a feladata. Magyarországon a külföldi adósság kezelése 1999 végéig a Magyar Nemzeti Bank hatáskörébe tartozott. Azóta ezt az Államadósságkezelő Központ végzi a költségvetés belső adósságának kezelésével együtt, de a saját, egyre fogyó külső adósságát még mindig a Nemzeti Bank kezeli.
ADÓSSÁGPOLITIKA Az adósságpolitika főbb feladatai a következők: A legelső annak eldöntése, hogy a fejlődő ország külfölditőke-szükségletét elsősor ban ajándék tőkéből (segélyből), működőtőke-beáramlásból vagy hitelfelvételből kí164
Adósságkezelés,
adósságpolitika,
adósságfogalmak
vánja-e biztosítani. Természetesen itt csak irányelvről lehet szó. Sok függ olyan körülményektől, amelyekre a befogadó országnak nincs befolyása. Segélyt például elvileg csak a legszegényebb országok kaphatnak. (Ez csak elvileg van így. Magyarország a „közepes jövedelmű" fejlődő országok közé tartozik, mégis kap segélyt. Ilyen segély például a PHARE program is, lásd az integrációs politikáról szóló 12. fejezetet.) A működőtőke-beáramláshoz többek közt kiaknázatlan természeti kincsekre vagy olcsó és jól képzett munkaerőre van szükség, nagybani hitelfelvételre pedig elvileg csak kevésbé szegény országnak van lehetősége, amely már képes a hitelek kamatostul való visszafizetésére. Több feltétel azonban függ a kormánytól, s ezeket a kormány megteremtheti. Például a segélyek áramlásához demokratikus államberendezkedés és korrupciómentes társadalmi berendezkedés kell, valamint a korábbi segélyek hatékony felhasználása; a működőtőke-beáramláshoz szükséges feltételek megvalósulását is elősegítheti a kormány. Hitelek beáramlásához hitelképességre van szükség, s erre szintén nagy befolyása van a kormány politikájának. Ami a működőtőke-beáramlást illeti, néha az ellenkezőjére, a beáramlás szabályozására, feltételekhez kötésére van szükség. („Jóból is megárt a sok!") Például Mexikót már nagyrészt felvásárolták volna az amerikaiak, ha a mexikói törvény nem tiltaná a külföldiek ingatlanvásárlását (és Nyugat-Magyarországot hamarosan felvásárolják az osztrákok, ha a magyar kormány nem akadályozza meg a külföldiek ingatlanvásárlási tilalmának nagyarányú kijátszását). Nemritkán fennforog annak a veszélye, hogy az ország gazdasága teljesen a multinacionális cégek uralma és ellenőrzése alá kerül. Tudtunkkal nincs példa arra, hogy valamely kormány betiltotta a külföldi működő tőke beáramlását, de több latin-amerikai ország - az amerikai cégek hegemóniájától tartva - feltételekhez köti. Csaknem minden működőtőke-beáramlást szabályozó törvényben megtalálhatók (vagylagosan) a következő feltételek. A létesítendő külföldi tulajdonban lévő vállalat - termelj en főként kivitelre (s így javítsa az ország folyó fizetési mérlegét); - hozzon be új technológiát az országba; - teremtsen munkaalkalmakat a helybeli munkaerő számára; - mozdítsa elő a helybeli munkaerő szakmai képzését. Természetesen a három tőkebeáramlási típus nem zárja ki egymást. Sok fejlődő országba mindhárom formában áramlik a külföldi tőke. A kormány választása csupán ab ban áll, hogy az ország melyikre kívánja helyezni a fő súlyt, s így melyik feltételeinek a megteremtésén munkálkodik elsősorban. Jegyezzük meg végül, hogy talán két kézen meg lehet számolni azokat a fejlődő országokat, amelyeknek tőkebehozatali politikája ilyen tudatos meggondoláson alapul. A legtöbbnek nincs erről logikus elgondolása és azon alapuló tőkebehozatali politikája. Ahogy jön, úgy jön, csak jöj jön. Politikai meggondolás az is, hogy honnan, melyik országból vegyék fel a hitelek jelentős részét, vagyis hogy melyik országnak tartozzanak jelentős összegekkel. Például Magyarország esetében előnyösebb Japánnak tartozni, mint Németországnak, hisz J^pán kevésbé tud Magyarországra politikai vagy gazdasági nyomást gyakorolni, mint Németország. (Ez 2001-ben elméleti jelentőségű, hisz Magyarország viszonya Németországgal egészen kitűnő. A hosszú lejáratú hitelek és kötvények futamideje azonban 10 év is lehet, és tíz év alatt sok minden történhet.) Előfordulhat, hogy olyan költséges, nagy horderejű beruházásról van szó, amely meghatározó a gazdaság távlati fejlődése szempontjából. Ilyenkor a költség/haszon figyelembevételével politikai kérdés, vállalja-e az ország ennek érdekében a - legalábbis ideiglenes - túladósodás hátrányát. Adósságpolitikai kérdés az is, hogy a túladósodott ország adósságkönnyítés mellett dönt-e, vagy to vább fizeti az adósságszolgálato t óriási áldozatok árán. Itt egyetlen szem-
165
11.
Külsőadósság-politika
pont alapján kell a kormánynak dönteni: a költség és haszon összevetése alapján mi a: ország érdeke. És így tovább. Adósságkönnyítés
Amikor nincs választás Amint az adósságkezelés legfontosabb előfeltétele a szakértelem, úgy az adósságpolitikai döntések esetében legfontosabb a különböző lehetőségek következményeinek szakszerű felmérése és mérlegelése. E döntések közül talán a legfontosabb a fejlődő túladósodott ország döntése adósságkönnyítés kieszközlése, illetve az adósságszolgálatnak nagy áldozatok árán való folyamatos fizetése között. Így ezzel részletesebben foglalkozunk. Kezdjük talán azzal, hogy az esetek túlnyomó többségében a döntést nem az adós ország kormánya hozza meg, de meghozza helyette a nemzetközi tőkepiac azzal, hogy az országot hitelképtelennek nyilvánítja, és megtagadja tőle a hitelt, vagyis az esedékes évi törlesztés finanszírozásának a lehetőségét. Az ország kormányának nincs más választása, mint leülni tárgyalni a hitelezők képviselőivel, és összehangolni az ország adósságkönnyítési szükségletét a hitelezők könnyítési készségével. Amikor szükséges A túladósodott ország kormányának csak akkor van e téren döntési lehetősége, ha az ország még hitelképes, s az adósság továbbgörgetésének nincs akadálya. Tudtunkkal nincs példa arra, hogy hitelképes ország fizetésképtelenséget jelentett volna be. Arra azonban már volt, hogy az adós ország kormánya mesterséges válságot idézett elő csupán azért, hogy ezzel lerontsa hitelképességét, bejelenthesse a fizetésképtelenséget, s így adósságkönnyítést csikarjon ki. (Egyes megfigyelők szerint némelyik latin-amerikai ország fizetésképtelensége inkább volt nemakarás, mint képtelenség.) Ehhez gyakran elegendő a kormányfő, a pénzügyminiszter vagy a nemzeti bank elnökének néhány jól publikált ki jelentése. A túladósodott ország kormányától függ, ezt a módszert választja-e, vagy azt a precedens nélkülit, hogy meglévő hitelképesség ellenére bejelenti a fizetésképtelenséget vagy adósságkönnyítési igényét. Adósságkönnyítési igény bejelentése indokolt még akkor is, ha az ország hitelképes, amennyiben a kamatfizetés olyan teher a gazdaságon, hogy távlatilag kétségessé válik az ország gazdasági fejlődése, vagyis a BHT növekedése. Ilyen helyzet például az, ha - a bruttó hazai tenn ék több éven keresztül folyamatosan csökken; - a kamatfizet és miatt éveken át nettó forráskiáramlás van a fejlőd ő országból; - az ország adósságcsapdában van, vagyis a kamatok egy részét is kölcsönből fizeti. („Forráskiáramlás" egyik lehetséges meghatározás szerint azt jelenti, hogy adósságszolgálat és osztalék formájában több pénz áramlik ki az országból, mint amennyi oda segély, működő tőke és kölcsönök formájában beáramlik.) Ha e körülmények valamelyike fennforog, az ország gazdaságáért felelős, jól sáfárkodó kormánynak kötelessége bejelenteni adósságkönnyítésre való igényét. Magyarországon, mint látni fogjuk, mindhárom körülmény fennforgott, s a kilencvenes évek ele jén az első kettő egyidejűleg is. Ilyen helyzetekben költség/haszon-elemzésre nincs is szükség, hiszen az eredmény nyilvánvaló. De szükség lehet rá határesetekben. Amikor mérlegelni kell (költség/haszon-elemzés) Költségek (az adósságkönnyítési igény bejelentésének ára): Az ország elveszti hitelképességét , és nem vehet fel több kölcsönt a nemzetközi tőkepiacon. Ez csak olyan ország számára veszteség, amelybe a forrásáramlás hitelfelvétel révén pozitív. Ha ez a forrásáramlás zéró vagy negatív, akkor ennek az országnak hitelképességére csak azért van szüksége, hogy kölcsönöket tudjon felvenni a korábban felvett hitelek törlesztésére. Magyarán: a hitelezőknek nagyobb szükségük van az ország hitelképességére, mint az adós országnak. Kérdés: mi lesz később, hiszen az országnak még szüksége lehet hitelképességre.
16 6
Adósságkezelés,
adósságpolitika,
adósságfogalmak
Válasz: a nemzetközi tőkepiac memóriája rövid. A hitelképesség elég gyorsan viszszaszerezhető. Erre garancia a nemzetközi nagybankok likviditása, profitéhsége és szűk horizontja. Ez egyébként a Világbank véleménye is, és ezt mutatja a tapasztalat. Látni fogjuk, hogy Lengyelországnak, amely 10 éven át adósságszolgálati kötelezettségének csak töredékét fizette, ma (2001-ben) ugyanaz a hitelminősítése, mint Magyarországnak, amely mindig teljes összegben és pontosan fizetett. A hitelképesség nem vész el, csak megromlik. Vagyis: az ország kap hiteleket, csak drágábban, mint addig. A többletkamat legfeljebb 2 százalékpont, vagyis szaknyelven 200 bázispont lehet. Ha egy ország évi tőketörlesztési kötelezettsége például 3 milliárd dollár, akkor az évi többletkamat 60 millió dollár. Ezt az évi többletkamatot kell összevetni az adósságkönnyítés anyagi előnyeivel. Más „költsége" vagy hátránya az adósságkönnyítésnek nincs. A kormánynak ezzel tisztában kell lennie. Tisztában kell lennie azzal is, hogy az adósságkönnyítés bevett nemzetközi gyakorlat, amelyben a hetvenes évek óta a fejlődő országok többsége részesült, legtöbbjük kétszer, háromszor vagy annál is többször. Ha ezzel nincs tisztában, „szakértő" bankárai, a témához hozzászóló, de hozzá nem értő sarlatánok, sőt még nemzetközi szervezetek vezetői is az adósságkönnyítési igény előterjesztésének olyan szörnyű következményeivel rémítik meg, hogy az adósságkönnyítést szóba sem meri hozni, inkább óriási áldozatok árán teljesíti tovább az ország az adósságszolgálatot. Haszon Az adósságkönnyítés haszna attól függ, milyen típusú adósságkönnyítésben részesül, illetve részesülhet - reálisan felmérve - az ország. Csökkenti-e és milyen mértékben a valós pénzkiáramlást (cash-flow) a közeli vagy távolabbi jövőben, sőt esetleg talán még nettó pénzbeáramlást is eredményez. Itt emlékeztetni kell arra, hogy a bankok és kormányok, valamint a Nemzetközi Valutaalap közötti szóbeli megegyezés értelmében adósságkönnyítést, kölcsönt ezektől csak olyan fejlődő ország kaphat, amelyik a Valutaalap által előírt gazdaságpolitikát követi. Adósságkönnyítési módszerek
Átütemezés Az átütemezés azt jelenti, hogy egy vagy több év esedékes tőketörlesztését egy későbbi időszakban kell több éven át fizetni. Jellemzői: - Kezdetben csak az esedékes tőketörlesztésre vonatkozott. - Hitelképes országban, amely a tőketörlesztés teljesítésére képes kölcsönt felvenni (ilyen Magyarország is), nagymérvű pontatlanság, sőt hozzá nem értés átütemezésről beszélni, mert az ilyen országnak erre nincs szüksége. - Az átütemezés a fizetésképtelen országnak semmifél e könnyítést sem jelent a valós pénzkiáramlás terén, csupán egy illegális helyzetet változtat át legális helyzetté: a múltban sem fizette, a jövőben sem fizetné a tőketörlesztést. A múltban a nemfizetés jogilag szerződésszegés volt, az átütemezés után szerződésben rögzített joggá válik. - Az átütemezés valamelyest növeli a valós pénzkiáramlást, hiszen az átütemezési tárgyalások összes készkiadásait (pl. a bankok megbízottainak napidíját, útiköltségét, megélhetési költségeit első osztályú színvonalon stb.) az adós országnak kell fizetnie, másrészt az átütemezett összegekért a bankok késedelmi kamattöbbletet számítanak fel. - Az átütemezés évére (vagy éveire) esedékes kamatot az adós országnak meg kell fizetnie (a késedelmi kamattöbblettel együtt), és a Nemzetközi Valutaalap olyan gazdaságpolitikát ír elő az adós ország számára, hogy a kamatokat a gazdaság, akármilyen áldozatok árán is, de kitermelje. - Ha az adós ország gazdasága olyan állapotban van, hogy a kamatok önerőből való fizetése reménytelen, a bankok kölcsönt folyósítanak az országnak - kamatfizetésre. Ez a kölcsön nem más, mint két ellentétes előjelű bejegyzés a bankok 167
11.
Külsőadósság-politika
mérlegének követelési oldalán: a kamatkövetelés csökken, a tőkekövetelés ugyanannyival nő. Az adós ország viszont adósságcsapdában van. Amennyi kamatot fizet, annyival nő az adóssága. - Előfordul, de ez a ritkábbik eset, hogy a bankok az átütemezés alkalmával a kamatfizetési kötelezettséget meghaladó kölcsönt nyújtanak az adós országnak. Ez a bankzsargonban „új pénz" (new money), vagyis nettó forrásbeáramlás hitelfelvétel révén. Csak az „új pénz" jelent tényleges könnyítést az adós országnak. Egyébiránt az átütemezés az ő szempontjából nem más, mint egy illegális helyzet legalizálása. Ilyenkor, ha az adós úgysem tudna fizetni, az átütemezés elsősorban a bankok érdeke. Ugyanis, ha az adós átütemezés nélkül nem fizet, akkor a hitel a bankok szempont jából „improduktívnak" számít, s a felügyelő hatóság tartalékképzésre kötelezi őket, amely ugyanannyival csökkenti profitjukat. Ha a nemfizetés átütemezési szerződés alap ján történik, akkor nincs tartalékképzési kötelezettség (és profitcsökkenés). Technikailag az átütemezés úgy történik, hogy az adós ország hitelezőihez fordul, és kéri egy bizonyos évben esedékes tőketörlesztés átütemezését. Rendszerint az a bank, amely az országnak a legtöbb hitelt nyújtotta, alakít egy bizottságot a többi nagybani hitelező bank képviselőiből, s többnyire e bank küldötte lesz a bizottság elnöke. A bizottság ezután az adós ország képviselőivel megtárgyalja az átütemezés feltételeit, majd aláírják az átütemezési szerződést. A néha hetekig tartó tárgyalások költségeit, mint láttuk, az adós ország fizeti, s ő javadalmazza a tárgyalások alatt a bankok képviselőit is. Kisebb országok átütemezéseit az úgynevezett Londoni Klub intézi, amely az érdekelt bankok londoni képviselőiből alakul esetről esetre. A kormányhitelek átütemezését a Párizsi Klub végzi, amely, mint a neve is mondja, Párizsban ül alkalomszerűen össze az átütemezésben érdekelt hitelező országok kormányai kiküldöttjeinek részvételével. Az alkalomszerűséget és kötetlenséget mindkét úgynevezett „Klub" esetében hangsúlyozni kell. Egyiknek sincs állandó székhelye („klubhelyisége"), szervezete, titkársága, személyzete, szabályzata. A Londoni Klub néha komoly tárgyalások színhelye, a Párizsi Klub ritkábban. Egyrészt ott az adófizetők és nem a részvényesek pénzéről tárgyalnak, másrészt olyan, főként politikailag indokolt hitelekről van szó, amelyek átlagon felüli kockázata már a hitel folyósításakor (helyesebben: garantálásakor) nyilvánvaló volt. A nyolcvanas évek második felében lehetőség nyílt az esedékes kamatok átütemezésére is, és ez az „új pénzekkel" együtt már tényleges könnyítést jelentett az adós országok számára. Magyarország számára csak az esedékes éves kamatok részbeni átütemezése jelentene (jelentett volna) tényleges könnyítést. Adósságelengedés A nemzetközi adósságválság során több adósságkönnyítési elgondolás született. Ezek közül az adós országok szempontjából legnagyobb horderejű az adósság egy részének leírása, elengedése. Ezt Nicholas Brady amerikai pénzügyminiszter javasolta 1989-ben, s némi kényszert alkalmazva az amerikai kormánynak sikerült ezt a bankokkal elfogadtatnia. Az adósság részleges elengedése bankok és kormányok által 1989 óta bevett nemzetközi gyakorlat. Egyéb adósságkönnyítési módszerek Az egyéb adósságkönnyítési módszerek közül említést érdemel az adósság-visszavásárlás: az adós ország a másodlagos piacon leszállított áron visszavásárolja saját adósságát. (A „másodlagos piacon" a bankok egymásnak árulják, gyakran erősen leszállított áron, a fejlődő országokkal szemben fennálló kétes követeléseket.) Adósság átváltása részvényekre: ez csak akkor lehetséges, ha az adósnak vannak részvényei - ilyen például az olyan ország kormánya, ahol jelentős az állami tulajdon -, és csak olyan bankokkal szemben, amelyeknek a törvény nem tiltja a részvénytulajdont (a kanadai bankoknak például tiltja). A „részvényt adósságért" különleges magyar változatát később ismertetjük. 168
Adósságkezelés,
adósságpolitika,
adósságfogalmak
Adósság átváltása az adós ország pénznemére. Ez ismét kettő s előnyt jele nt az adós számára: a helyi pénz általában gyorsabban értékelődik le, mint a konvertibilis devizák, így az adósság reálértéke évről évre csökken; az adósságszolgálatot nemkonvertibilis helyi pénzben fizetik, amit a hitelező rendszerint csak az adós országban költhet el. Számottevő adósságkönnyítés eddig csupán ebből a két módszerből származott. Törlesztés az adós ország pénznemében. Ahogy a helyi deviza leértékelődik, az adósságszolgálat (helyi pénznemben) nő, de csak az adós országban költhető el, így a fizetési mérleget nem terheli. Adósságért nemzeti vagyont. Ez különleges magyar megoldás: az adósságnak a magánosítás során befolyt devizából való törlesztése. Csökkenti a gazdaságra nehezedő adósságszolgálati terheket, ugyanakkor azonban a gazdaság jelentős része a multinacionális vállalatok ellenőrzése alá kerül. Kitől lehet adósságkönnyítést kapni?
Legkönnyebb az adósságkönnyítés kormányok által nyújtott hitelek esetében, különösen akkor, ha a hitelező kormány ezt politikailag meg tudja indokolni választói felé. Például 1980 -198 l-ben a rövid életű demokrati kus kísérlet idején ném et bankok a német szövetségi kormány garanciájával nagy összegű hiteleket folyósítottak Lengyelországnak, hogy a súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő demokratikus kormány pozícióját megszilárdítsák. A Jaruzelski-rezsim, többek közt, e hitelek adósságszolgálatát sem fizette. A kommunizmus bukása után a kormányhitelezők, Németországgal az élükön, szinte tálcán kínálták fel a demokratikus lengyel kormánynak az adósságkönnyítést. A bankok már nehezebb tárgyalófelek, hiszen ezek vezetőinek a részvényesek előtt kell igazolniuk a részvényesek költségére tett engedményeket. Szívósan ellenállnak, először mindenre nemet mondana k, de végül beadják a derekukat. 1997-ig közel 70 milliárd dollárnyi adósságot engedtek el, és 1000 milliárdnyit ütemeztek át. Kötvényadósság átütemezésére, elengedésére eddig tudtunkkal még nem volt precedens. Ez úgymond lehetetlen, mert a kötvények sokszor kisbefektetők tulajdonában vannak, sok ezer hitelezővel pedig nem lehet tárgyalni. Az, hogy a kötvények sok ezer kisbefektető tulajdonában vannak, igaz. Egy-egy kötvény túlnyomó része azon ban egy-két tucat intézményi beruházó tulajdonában van: nyugdíjpénztárak, biztosító intézetek, takarékpénztárak, állami vagy magán egészségbiztosítási intézmények, lakásépítő szövetkezetek stb. Ha lehetséges adósságkönnyítésről tárgyalni 300-500 hitelező bankkal, akkor lehet egy-két tucat intézményi beruházóval is. A több száz hitelező bankot a 10-12 legtöbbet hitelező bank küldötteiből álló bizottság képviseli az adóssal szemben, és az általuk kidolgozott egyezményt a többi bank is elfogadja. Éppígy a legtöbb kötvényt birtokló intézményi beruházók is alakíthatnak ilyen bizottságot. Az általa megkötött egyezményt elfogadnák a bizottságban nem képviselt intézményi beruházók, no meg az a „több ezer" kisbefektető, aki amúgy is csak egy töredékét birtokolja az összes kint levő kötvénynek. Az, hogy adósságkönnyítésre kötvényadósság esetében még nem volt példa, ismét nem helytálló érv. A nemzetközi pénz- és tőkepiac talán a világ legdinamikusabb, legrugalmasabb piaca, ahol páratlan az újítókészség. Szinte naponta jelennek meg új hitelkonstrukciók, új befektetési, letéti típusok, új forgalmazási, terjesztési módszerek. Ez a piac mindenre talál kádenciát, ha szembesítik a problémával. Nemzetközi intézmények , elsősorban a Valutaalap és a Világbank, valaha semmiféle könnyítést nem adtak, hiteleik törlesztés szempontjából elsőbbséget élveztek minden más hitelezővel szemben. A nemzetközi adósságválság azonban ezeket is „megpuhította". Való igaz, hogy még mindig csak a legszegényebb országoknak nyújtanak adósságkönnyítést. Így például Magyarország, amelyet a Világbank a „közepes jövedelmű fejlődő országok" közé sorolt, elvileg nem jöhetett szóba. Valójában ezek is rugalmasak, s több módszerük van arra, hogy az elvet fenntartva úgy szervezzék át folyósított hiteleiket, hogy az gyakorlatilag adósságkönnyítést jelentsen. 169
11.
Külsőadósság-politika
Fogalmak: adósság és adósságszolgálat
Mielőtt a magyarországi adóssághelyzet és adósságpolitika ismertetésére térnénk, meg kell ismerkedni néhány fogalommal, mert ez a témakör valóságos fogalmi dzsungel. Itt csak a legfontosabbakat említjük, a többi jelentését menet közben tisztázzuk. Külső adósság : magyarországi lakosok külföldi lakosokkal szemben fennálló adóssága. Tehát az állandó lakhely számít, nem a tartózkodási hely vagy az állampolgárság. Lejárat szerint van rövid lejáratú, melynek eredeti lejárata nem haladja meg az egy évet, és hosszú lejáratú. Adós státusza szerint: kormányzati (vagy hivatalos) adósság: kormány, Nemzeti Bank, s ide sorolják az önkormányzatok adósságát ott, ahol önkormányzatoknak van külföldi adósságuk. (Magyarországon még nincs.) Magánszektor adóssága: főként vállalatoké és bankoké. Adós a Világbank meghatározása szerint az, aki az adósság visszafizetéséért végső soron felelős, hitelező pedig az, akit az adós nemfizetése esetén a veszteség ér. Tehát ha a kölcsönvevő kormánya garantálja az adósságot, akkor az ennek a kormánynak az adóssága. Az Európai Unió gyakorlatát követő magyar gyakorlatban ez nem így van. A magyar kormány által garantált adósság sem a külföldi, sem a belföldi kormányadósságba nem számít bele. Ha a hitelező kormánya garantálja a hitelt, akkor az kormány által folyósított hitelnek számít, lásd a következő bekezdést. Hitelezők szerint van kormányokkal, nemzetközi intézményekkel, pénzintézetekkel, külföldi exportőrökkel szemben fennálló, valamint kötvényadósság. Analitikai szempontból fontos az adósság pénznemek szerinti felosztása, vagyis az, hogy milyen pénznemben kell az adósságszolgálatot teljesíteni, és nem elhanyagolható a hitelezők lakhelye szerinti földrajzi csoportosítás sem. Van bruttó és nettó adósság. Az utóbbi: bruttó adósság, mínusz külföldi követelések. Magyarország külföldi követelései számottevőek, így a nettó adósság fogalma fontos. (A legtöbb fejlődő országnak nincsenek jelentős külföldi követelései, így e fogalom elhanyagolható.) Kérdés, milyen követeléseket lehet levonni? Szerintünk csak azokat, amelyeket a Magyar Nemzeti Bank felhasználhat az adósságszolgálat teljesítésére, illetve forintért eladhat másoknak adósságszolgálat teljesítése céljából. Tehát: hivatalos, konvertibilis devizában fennálló, látra szóló vagy rövid lejáratú követeléseket. Más szóval: csakis az MNB arany- és devizatartalékait. A Magyar Nemzeti Bank azonban a Nemzetközi Valutaalap jóváhagyásával ehhez még hozzászámítja saját valamennyi külföldi követelését, tehát a hosszú lejáratú, a kétes, sőt a nem konvertibilis devizákban fennálló követeléseket is. Szerintünk ez félrevezető, hisz az adósságszolgálat finanszírozhatóságát a valóságnál kedvezőbbnek tünteti fel. Így mi itt a nettó adósság szűkebb fogalmát használjuk, de a 11.18. grafikonon bemutatjuk, hogy a két meghatározás között jelentős az eltérés. A speciálisan magyarországi külsőadósság-változatok közül kettőt kell megemlíteni: adósság tulajdoni hitelekkel vagy anélkül. Tulajdonosi hitel a külföldi anyavállalat által magyarországi leányvállalatnak folyósított hitel. Ezek állománya csak 1993 óta jelentős, 1999 végén pedig 2,9 milliárd dollár volt. Összes vagy devizában fennálló adósság. A megkülönböztetés csak 1994 óta létezik, amióta feléledt a külföldi beruházók érdeklődése a magyar államkötvények iránt. Ez a forintban fennálló külföldi adósság 1999 végére 1,74 milliárd dollár értékű volt. Mi itt, más megjelölés híján, a tulajdonosi hitelekkel és forintadóssággal számított, vagyis a legtágabb bruttó adósság fogalmát használjuk. Konvertibilis - nem konvertibilis devizákban fennálló adósság. Magyarországnak valaha volt nem elhanyagolható nem konvertibilis devizában fennálló adóssága. Ennek állománya valószínűleg 1983-ban volt a legmagasabb, 1,38 milliárd dollár. 1994-re azon ban ez az adósság 5 millió dollárra fogyott, s ma már elhanyagolható. (A Nemzeti Bank 1996 óta nem is közli az adatokat.) Adósságszolgálat : a hosszú lejáratú adósság éves törlesztése, plusz az összes adósság éves kamata. Ez szintén lehet nettó vagy bruttó aszerint, hogy levonjuk-e belőle a 170
A külső adósság keletkezése és arányai külföldnek folyósított hitelek adósságszolgálatát, vagy nem. Az MNB használ afféle félnettó fogalmat vagyis a bruttó adósságszolgálatból csak a kormányzat külföldi hiteleinek a kamatát vonja le. Mi itt csak a bruttó adósságszolgálat fogalmát használjuk. Finanszírozási igény: az az összeg, amely évente esedékes. Ezt vagy ki kell fizetni saját erőből, vagy kölcsönből (kamat és tőketörlesztés), vagy meg kell újítani (rövid le járatú hitelek).
A KÜLSŐ ADÓSSÁG KELETKEZÉSE ÉS ARÁNYAI AZ ADÓSSÁG KELETKEZÉSE TÖRTÉNELMI HÁTTÉR A túladósodáshoz vezető eladósodás a hetvenes évek elején kezdődött három tényező összejátszásának eredményeképpen. Addigra kialakult és több száz milliárd dolláros forgalommal működött az eurodevizák piaca. Eurodeviza: bankbetét külföldi konvertibilis devizában. Tehát valamennyi magyarországi devizabetét eurodeviza, de ennek a megkülönböztetésnek ma már úgyszólván nincs jelentősége. Akkor még volt. A nemzeti bankfelügyelő hatóságok ugyanis semmi érdeklődést sem tanúsítottak a bankokban lévő külföldi devizabetétek iránt, Ezekre nem vonatkozott a tartalékolási kötelezettség, és nem vonatkoztak az akkor még nagyon is létező külföldi hitelnyújtási korlátozások. A bankok ezekből annyi külföldi hitelt folyósíthattak, amennyit akartak. Mivel nem volt kötelező tartalékráta, e hitelek olcsóbbak voltak, mint a hazai pénznemben folyósított hitelek, sőt esetleg még a bank kamatrése is nagyobb volt, mint a hazai piacon. Innen a népszerűségük mind a hitelező bankok, mind pedig a hitelt felvevők körében.
Az 1974. január elsejei olajárrobbanás után e piacra özönlöttek az olajexportáló országok „petrodollárjai", így nagy volt a piac likviditása, s a bankok a betéttömeg kihelyezése végett a szó szoros értelmében „házaltak" a hiteleikkel. Szívesen fogadtak tehát minden hitelért folyamodót, aki legalább valamelyest hitelképesnek látszott. (Lásd bővebben a szerző Gazdaságpolitika című tankönyvének a nemzetközi adósságválságról szóló 16. fejezetét.) A Szovjetunióban és csatlós országaiban a hatvanas évek közepe felé kezdett kiderülni, hogy a jelszavakkal, buzdítással, fenyegetéssel és büntetéssel való munkára ösztökélés távlatilag kevésbé eredményes, mint a rút anyagi érdek, vagyis a jobb élet reménye. A kelet-berlini (1953), poznani (1956), magyarországi zendülések és felkelések, valamint a szovjetunióbeli jól titokban tartott, ígéretekbe vagy vérbe fojtott sztrájkok pedig arról győzték meg a szovjet vezetőket, hogy jelszavak mellett az életszínvonal javításával kell a szocializmust népszerűbbé tenni. Mindez azt jelentette: növelni kell a fogyasztási javak termelését. Ezt azonban továbbra is kizárólag belső erőforrásokra támaszkodva, csupán a beruházási javakat gyártó nehézipar fejlesztésének lelassításával lehetett volna elérni, ami egyúttal a szocializmus építésének a lelassítását és a fegyverkezési versenyben való le171
11.
Külsőadósság-politika
maradást jelentette volna. A szovjet vezetők tehát engedélyezték csatlósaiknak a hitelfelvételt a kapitalista országoktól, sőt ebben maga a Szovjetunió járt az élen. A hatvanas évek végén tehát a szocialista országok megjelentek a nemzetközi tőkepiacon. Eleinte a bankok bizalmatlanul fogadták őket. Mikor azonban a petrodollárok áradata megnövelte kölcsönadható betétkészletüket, a profitéhség feloldotta a bizalmatlanságot, és megindult a hitelek folyósítása nemcsak a fejlődő országok, de a szocialista országok számára is. Lenin sokat idézett mondása - „A kapitalisták fogják nekünk eladni azt a kötelet, amellyel felakasztjuk őket" - igazolva látszott. A nyugati bankok készségesen folyósították azokat a hiteleket, amelyek lehetővé tették, hogy javuljon a szocialista országok fogyasztói cikkekkel való ellátottsága anélkül, hogy alulmaradjanak a fegyverkezési versenyben. E hiteleket a kedvezményezettek gyakran tovább kölcsönözték Dél-Jemennek, a mozambiki, angolai polgárháborúk baloldali erőinek, Kubának, a szovjetszimpatizáns Algériának, Guineának, Abesszíniának. Kötelet nem vásároltak rajta, de részben amerikai hitelek tették lehetővé azoknak a fegyvereknek a szállítását, amelyek Vietnamban amerikai katonák életét oltották ki. A magyarországi közgazdászok még szovjet kollégáik előtt rájöttek arra, hogy a gazdaságot a legkörültekintőbb, legaprólékosabb tervezés sem tudja olyan eredményesen működtetni, mint a kereslet és kínálat egymásra hatása és az anyagi érdek. Itt kezdődött el a Szovjetuniót közel húsz évvel megelőzve az az „útkeresés" (ez Nyers Rezső egyik könyvének címe), amelynek során megpróbálták a piacgazdaság egyes elemeit a parancsgazdaságba beleillesztetni. Ez hol belső, hol szovjet ellenállásba ütközött, hol mindkettőbe. A Párton belül hol az újítók kerekedtek felül, hol az ortodox marxisták, s a gazdaságpolitikát hol az újítás szelleme, hol az elvhűség hatotta át. Az útkeresés azt is jelentette, hogy hol a nyugati forrásbevonás útján feljavított külföldi versenyképesség, hol a régi módszerek megjavításának hívei kerekedtek felül. A jelszó hol a gyors növekedés, hol a „konszolidáció" volt. Így a nyugaton alkalmazott és kipellengérezett „stop and go" gazdaságpolitika Magyarországon is meghonosodott, és jellemzőjévé vált az 1968-1989-es időszaknak. Az eladósodás folyamatát a továbbiakban az MNB: Külső eladósodás Magyarorszá gon című műhelytanulmánya (1992. december, 111 o.) és Cserés Ákos cikke: Hitelek és adósságok - tragédia három felvonásban (HVG, 1991. április 20.) alapján ismertetjük.
AZ ELSŐ ELADÓSODÁSI HULLÁM: 1974-1979 Ez a „go" korszaka volt. Az első olajárrobbanásra a nyugati országok reakciója kettős volt. Egyrészt azonnal megindult az energiaárak megsokszorozódása által megkívánt szerkezeti átalakulás: az energiaigényes iparágak részbeni leépítése az energiaszegény iparágak javára, ami elég súlyos recesszióval járt. Megindult az energiával való takarékoskodás, valamint az olcsóbb energiaforrások utáni kutatás is. Másrészt ezek az országok hagyták, hogy az energiaárak emelkedése átgyűrűzzön az egész árrendszerbe, ami jelentős inflációval járt. Ez volt a stagnálással párosult infláció, a „stagfláció" korszaka. Néhány éves visszaesés és infláció után 172
A külső adósság keletkezése és arányai
azonban a nyugati gazdaságok szerkezete alkalmazkodott a megnövekedett energiaárakhoz. A magyarországi vezetők ilyen alkalmazkodásnak nem látták szükségét, hisz számítottak a dráguló, de a világpiacinál jóval olcsóbb szovjet kőolajra, földgázra. Mivel a nyugati árszint jelentősen megemelkedett, a magyar viszont nem, az ország cserearánya igen nagy mértékben megromlott konvertibilis devizában értékelt külkereskedelmében. A folyó fizetési mérleg ennek következtében évről évre jelentős hiánnyal zárult, amelyet az ország külföldi kölcsönökkel finanszírozott. A magyarországi kommunista vezetők a szocialista tábor többi vezetőjével együtt büszkén hirdették, hogy mialatt a kapitalista országok súlyos válsággal küzdenek, a szocialista országok zökkenőmentesen fejlődnek tovább. Valóban, a jelentős forrás bevonás eredményeképpen a gazdaság évi átlagos reálnövekedése ebben az időszak ban 5,3% volt. A konvertibilis devizában fennálló külső adósság pedig megötszöröződött: az 1973 végi 2,1 milliárd dollárról 1979-re 10,5 milliárdra növekedett (lásd a 11.1. grafikont).
KONSZOLIDÁCIÓS IDŐSZAK: 1980-1984 Az 1979 őszén bekövetkezet t második olajárrobbaná s már jelezt e, hogy Magyarországon is hamarosan véget ér az olcsó energia korszaka. Konszolidációra mégsem ez késztette a magyarországi vezetőket - nem is történt különösebb erőfeszítés az energiával való takarék osságra hanem a folyó fizetési mérleg konvertibilis devizában jelentkező tarthatatlan hiánya, ezen belül pedig az adósság kamatterhének ugrásszerű megnövekedése annak következtében, hogy a fejlett országok egymás után tértek át a monetarista gazdaságpolitikára, amely a kamatlábak növekedésével járt. A cél a folyó fizetési mérleg egyensúlyának javítása volt egyrészt a kivitel ösztönzésével - az ösztönzés módszerei között azonban a versenyképesség feljavítása nem szerepelt -, főképpen pedig a behozatal csökkentésével. A behozatalon belül nem annyira a fogyasztási, mint a beruházási javak importja csökkent. Következésképpen az állóeszköz-beruházás 1979 és 1984 között reálértékben 16%kal csökkent. A fogyasztás kismértékben bár, de tovább növekedett, s így a gazdaság növeke dése csupán évi 1,8%-ra esett vissza. Ugyan akkor a konvertibilis devizákban fennálló adósság 5 év alatt csak félmilliárd dollárral emelkedett. Magyarország megsínylette a kelet-nyugati ellentétek kiéleződését a Szovjetunió afganisztáni bevonulását (1979. december) követően, valamint Lengyelország és Románia fizetésképtelenségének bejelentését (1981). „1981 tavaszától nem volt lehetőség középlejáratú hitelek felvételére, s egymilliárd dollárt meghaladó öszszegben vontak ki külföldi bankok itt elhelyezett rövid lejáratú betéteket" (MNB, idézett munka). Magyarország 1982 májusában csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz, amely fémjelezte a már harmadik éve követett restriktív politikát. Így az ország hitelképessége feljavult, s a nemzetközi adósságválság kitörését megrázkódtatás nélkül vészelte át.
173
11. Külsőadósság-politika
174
Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa
MÁSODIK ELADÓSODÁSI HULLÁM: 1985-1987 „Az 1981-1982-es adósságválság »túlélése«, a fizetőképesség megőrzése a külső kapcsolatok oldaláról lehetőséget kínált egy távlatokat nyújtó gazda ságfejlesztési koncepció kimunkálásához. Az MSZMP 1985. márciusi XIII. pártkongresszusa azonban a gazdasági szerkezet átalakításának, a világ gazdasági szerkezet átalakításának, a világgazdasági alkalmazkodásnak a felgyorsítása helyett a gazdasági növekedés megalapozatlannak bizonyuló élénkítését határozta meg a gazdagságpolitika fő feladataként. " (MNB, idézett munka. 46. o.)
Ahogy az előző időszakban a restrikció elsősorban a beruházást érintette, úgy a meghirdetett fellendülésnek - helyesen - a beruházás lett a motorja, bár a fogyasztás is növekedett: az előbbi 3 év alatt 13,5, az utóbbi 8%-kal. A beruházási javak nagy részét nyugatról kellett importálni. Három év alatt 18,5%-kal nőtt a konvertibilis devizában elszámolt behozatal névértéke, de - versenyképesség hiányában - csak 3%kal nőtt ugyanez a típusú kivitel. A folyó fizetési mérleg hiánya jelentősen megnőtt, amit természetesen kölcsönből finanszíroztak. A bruttó adósságállomány három év alatt 11 milliárd dollárról 19,6 milliárdra növekedett, de a 8,6 milliárdos növekedés jelentős része abból származott, hogy a dollár leértékelődött a magyar konvertibilis adósság 79%-át kitevő egyéb devizákkal szemben (1987-es adatok). 1988-ban újabb konszolidációs időszak kezdődött, de a rendszerváltás túladósodott állapotban találta az országot. 1988 végén a konvertibilis adósság a BHT 71%ára és a (konvertibilis) áru- és szolgáltatáskivitel 270%-ára rúgott. Az adósságszolgálati ráta pedig 47%-os volt. Ekkorra Magyarország már egyike volt a világ leginkább eladósodott országainak.
MAGYARORSZÁG A VILÁG EGYIK LEGELADÓSODOTTABB ORSZÁGA ADÓSSÁGMUTATÓK Az adósságmutatók hányadosok, amelyek vagy az adósság nagyságát, a gazdaságra nehezedő terhét mutatják nemzetközileg összehasonlíthatóan, vagy az ország fizetőképességére engednek következtetni. Az alábbiakban ismertetjük a fontosabb mutatókat, s mindegyiknél közöljük a „kritikus értéket" is. A kritikus értéket meghaladó mutató nem szükségkép pen jelenti azt, hogy például az adósságteher elviselhetetlenül súlyos, vagy hogy közeli annak az eshetősége, hogy az ország bejelenti a fizetőképtelenséget, hisz vannak országok, amelyek a kritikus érték feletti mutatókkal képesek sok évig létezni, és pontosan fizetni az adósságszolgálatot. A kritikus érték csupán azt jelenti, hogy a piacnak - esetleg a Világ banknak - évtizedes tapasztalatok alapján az a megítélése, hogy az afölötti mutató igen súlyos adósságterhet, illetve bizonytalan fizetőképességet jelent. Hogy valamely ország adósságterhe valóban elviselhetetlenül súlyos, hogy a fizetőképtelenség bejelentése közeli, azt a mutatókon kívül több más tényező vizsgálatából lehet egyedileg valószínűsíteni. 175
11.
Külsőadósság-politika
Az adósságteher mutatói
Összes adósság / bruttó hazai termék. Ez természetesen azt mutatja, hogy az évi össztermelés hány százalékával tartozik az ország a külföldnek. Ugyanezt másképpen is ki lehet fejezni, ami drámaibban hangzik. Ha például a mutató 71%, mint volt Magyarország esetében 1995 végén, akkor úgy is lehet értelmezni, hogy az ország lakosai éves átlagjövedelmük 71%-ával tartoznak a külföldnek. A hitelezők gyakran a „súlyosan eladósodott" országok közé sorolják azt az országot, amelynél ez a mutató meghaladja a 80%-ot. Egy főre jutó adósság. Ennek a mutatónak az analitikai értéke jóval kisebb, mint az előbbié, hisz az adósságterhet abszolút számban közli ahelyett, hogy a jövedelemhez viszonyítaná. Mégis érdekes tudni, hogy például 1995 végén Magyarország minden lakosa a csecsemőtől az aggastyánig 3 100 dollárral - akkori árfolyamon 4 32 000 forint tal tartozott a külföldnek. Összes adósság/áru- és szolgáltatáskivitel. Az adósság devizában esedékes. Így mérvadó, hogyan viszonylik nemcsak az összjövedelemhez, mint az első mutató, hanem a deviza-jövedelemhez, vagyis az áru- és szolgáltatáskivitelhez is. Kritikus érték: kb. 200%. Adósságszolgálat / BHT. Az összjövedelem (BHT) terhe valójában nem az adósság, hanem az adósságszolgálat, amit évente ki kell az összjövedelemből fizetni. Kritikus érték: 10-12%. Kamat / BHT. A legtöbb fejlődő ország esetében a fent meghatározott „teher" csak elméleti jellegű, hisz ezek az adósságot valójában nem törlesztik, hanem görgetik. Vagyis: a tőketörlesztést újonnan felvett kölcsönökből fizetik. Így a gazdaságra nehezedő teher csupán a kamat, amelyet magának a gazdaságnak kell kitermelnie. Ez már csökkenti a jövedelmeket. Kritikus érték: 4-5%. A fizetőképesség mutatói
Minél nagyobb az alábbi mutatók számértéke, annál kérdésesebb egy ország fizetőké pessége. Adósságszolgálat / áru- és szolgáltatáskivitel. A devizában jelentkező adósságszolgálatot az ország devizabevételéből kell fizetni. Ha az adósságszolgálat ennek nagy részét felemészti, akkor nem jut deviza az importfinanszírozásra. Kritikus érték: 25%. Kamat / áru- és szolgáltatáskivitel. A fizetőképesség szempontjából ez a mutató megbízhatóbb, mint az előbbi, hisz a legtöbb fejlődő ország a tőketörlesztést újabb kölcsönökből fizeti. Csupán a kamat az, amit a gazdaságnak ki kell termelnie, illetve amire a devizát kivitel útján meg kell „keresnie". Kritikus érték: 10-12%. Finanszírozási ráció. Adósságszolgálat, plusz a rövid lejáratú adósság állománya az előző év végén / áru- és szolgáltatáskivitel. E tört számlálója az, amit a tárgyév alatt finanszírozni kell. E mutató jelzi, mennyire sebezhető egy ország az esetleges kedvezőtlen hírek (kósza hírek, álhírek, rémhírek) által, melyek hatása alatt a piac megtagadhatja a kölcsönből való finanszírozást vagy a rövid lejáratú kölcsönök megújítását, meghoszszabbítását. (Ilyen eset történt 1981-ben, majd 1990-ben, az Antall-kormány hatalomra jutása után. A külföldi bankok attól tartva, hogy e kormány bejelenti a fizetőképtelenséget, néhány hónapon belül 800 millió dollár értékű rövid lejáratú hitelt vontak ki Magyarországról.) A kritikus érték 50-60% körül van.
A VILÁG EGYIK LEGELADÓSODOTTABB ORSZÁGA A címben jelzett tényt a 11.2.1. és a 11.2.2. grafikon támasztja alá. • A grafikonok az 1 989-1998 közötti tízéves időszakra vonatkoznak. Annak ellenére, hogy - mint látni fogjuk - ez alatt az időszak alatt a magyar gazdaságpolitika talán legmeghatározóbb célkitűzése a külső adóssághelyzet javítása volt, a 6 mutató közül 5 1989-től 1997-ig Magyarország esetében kedvezőtlenebb, 176
Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa
mint annak a 35 (1989), 52 (1996), illetve 89 (1998) országnak hasonló mutatói, amelyeket a Világbank a súlyosan eladósodott országok közé sorol. A túlzsúfoltság elkerülése végett kimaradt egy mutató: „kamat/BHT". Ez valamennyi feltüntetett évben sokkal kedvezőtlenebb volt, mint a súlyosan eladósodott országok hasonló mutatói. Mindent összevetve tehát nyolc mutató közül hat volt Magyarországra nézve kedvezőtlenebb. • A különbség 3 mutató esetében (4., 5. és „Kamat / BHT") nagyságrendi - Magyarország rovására. • Három muta tó esetében (5., 6., 7.) 1989-ben a különbég még nagyságrendi volt Magyarország rovására. Azóta az „adósságszolgálat / áru- és szolgáltatáskivitel" és a „kamat / áru- és szolgáltatáskivitel" esetében Magyarország utolérte a világ súlyosan eladósodott országainak az átlagát, a „finanszírozási ráció" esetében pedig nemcsak hogy utolérte, de el is hagyta. • Csupán egyet len magyar országi mutató - „összes adósság / áru- és szolgáltatáskivitel" - volt az egész időszak alatt kedvezőbb, mint a súlyosan eladósodott országok hasonló mutatója. Ilyen körülmények között persze felmerül a kérdés, hogyan lehetséges az. hogy Magyarországot a Világbank sosem sorolta a súlyosan eladósodott országok közé. Az adósságmutatók alapján történő mechanikus besorolás a nyolcvanas évek közepén kezdődött. Azóta a „súlyos" eladósodás ismérve a következő: az összes jövőben esedékes adósságszolgálat (leszámítolt) jelenlegi értéke meghaladja a BNT 80%-át vagy az árués szolgáltatáskivitel 200 - illetve újabban 220 - százalékát. (BNT: bruttó nemzeti termék. Ez Magyarország - és általában a nettó tőkebehozatalra szoruló országok - eseté ben valamivel kisebb, mint a BHT, a bruttó hazai termék. A Világbank a BHT helyett a BNT-t használja.) Az elsőként említett küszöböt Magyarország valószínűleg csak azért nem lépte át, mert az MNB 1990 óta reáleffektív alapon rendszeresen felértékelte a forintot. Így a magyar bruttó nemzeti termék (és a magyar BNT) dollárértéke akkor is nő, amikor a reálérték változatlan, sőt néha akkor is, ha a reálérték csökken. A Világbank statisztikusainak, akik 180 ország adatait dolgozzák fel, nincs módjukban olyan finomságokra figyelni, mint a BNT dollárértékének a honi deviza reáleffektív felértékeléséből származó álnövekedése. A második küszöböt Magyarország azért nem lépte át, mert a Világbank 1991-ig csupán a konvertibilis adósságot és adósságszolgálatot vette figyelembe, s ezt viszonyította az összes (konvertibilis és nem konvertibilis) áru- és szolgáltatáskivitelhez, ami természetesen alacsony mutatókat eredményezett. Például 1988-ban és 1989-ben a Világbank szerint az „összes (konvertibilis) adósság / összes (konvertibilis és nemkonvertibilis) áru- és szolgáltatáskivitel" értéke 175 és 174% volt, szemben az általunk (helyesen) számított 271, illetve 240%-kal. (Nagy emberek is tévednek néha ... nagyot.) Az sincs kizárva, hogy a „tévedés" szándékos volt. A Világbank korántsem mentes a politikai befolyástól és politikai meggondolásoktól. Lehet, hogy óvakodott a hitelképes Magyarországot „súlyosan eladósodottnak" nyilvánítani, hisz ezzel Magyarország azonnal elvesztette volna hitelképességét, és csökkent volna a Magyarországnak hitelező bankok hitelállományának minősége és értéke.
177
11. Külsőadósság-politika
11.2.1. Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa Az adósságteher mutatói összehasonlítva a súlyosan eladósodott országok átlagával
0
178
Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa
11.2.2. Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa A fizetőképesség mutatói összehasonlítva a súlyosan eladósodott országok átlagával
A jegyzeteket és forrásokat lásd a 11.2.1. grafikonnál!
179
11.
Külsőadósság-politika
1998-ban, az adóssághelyzet 1996-os és 1997-es jelentős javulása után - lásd később - nyolc közül még négy mutató jelez kedvezőtlenebb adóssághelyzetet (három nagyságrendileg!), mint a világ 89 súlyosan eladósodott országainak az átlaga. Van azonban egy másik nagy különbség is. A súlyosan eladósodott országok közül egyetlenegy sem fizeti az adósságszolgálatot az eredeti szerződések szerint, a legtöbbjük részesült valamiféle adósságkönnyítésben, több mint 30 pedig adósságcsökkentésben. Magyarország viszont rendesen és rendületlenül fizeti az adósságszolgálatot, s vezetői büszkék arra, hogy az ország soha semmiféle adósságkönnyítést nem kért és nem kapott.
A KORMÁNYZAT ADÓSSÁGPOLITIKÁJÁNAK VEZÉRELVE Az egymást követő magyar kormányok adósságpolitikáját Botos Katalin, a Pénzügyminisztérium akkori politikai államtitkára foglalta össze a legtömörebben 1991 tavaszán: „Az adósságot pedig fizetni fogjuk, még ha tönkremegy is belé az ország. " Megjegyzendő, hogy bármely más országban egy ilyen kijelentésért szinte órákon belül menesztettek volna egy vezető állásban lévő politikust, hisz másutt az ország érdeke előbbre való, mint hitelezőinek az érdeke. Botos Katalint néhány héttel e nyilatkozat megtétele után az Antall-kormány miniszteri ranggal előléptette.
Az adósságszolgálat pontos és hiánytalan fizetése olyan célkitűzés, amely a rendszerváltás óta meghatározta az egymást követő kormányok egész gazdaságpolitiká ját. Aki mást mondott, az ellen három módszert alkalmazott a hivatalos propaganda.
ÉRVELÉSI TAKTIKA „Aki következmények nélküli adósságmérséklésről, elengedésről ábrándo zik, és ezt komolyan gondolja, az a magyar nép ellensége, nemzetietlen. " Dr. Hárshegyi Frigyes, az MNB alelnöke (Kisalföld, 1994. márc. 7.)
Az első a szocializmusból átvett, ott jól bevált ledorongolás volt. Amint a szocializmusban azokat, akik az éppen érvényes pártvonaltól eltérő nézeteket hirdettek, jobb- vagy baloldali elhajlóknak, reakciósoknak, párt- vagy népelleneseknek bélyegezte a hatalom, úgy azokat, akik a demokráciában azt merték hirdetni, hogy a gazdasági átállás igen nehéz és megrázkódtatásokkal járó időszakában célszerű volna időleges adósságkönnyítési igényt bejelenteni, a hatalom hozzá nem értőnek, dilettánsnak, néha még hazaárulónak is titulálta, javaslatukat pedig az ország érdekeit sértőnek nevezte. 180
A kormányzat adósságpolitikájának vezérelve
Nem csoda, ha elenyésző azoknak a száma, akik a „hozzá nem értést", „dilettantizmust", „hazaárulást" vállalva felvetették az adósságkönnyítés kérdését. Ez a kérdés Magyarországon 10 évig tabu volt. A kérdést mégis felvetők elhallgattatásának másik módszere az volt, hogy javaslataikat eredeti formájukból kiforgatod, megmásítva, eltorzítva adták elő, s utána természetesen könnyű volt ezt a torzított, kiforgatott Javaslatot" megcáfolni, sőt nevetségessé tenni. A hivatalos adósságpolitika szószólói úgy állították be. mintha e politika ellenzői az adósságszolgálat egyoldalú beszüntetése mellett kardoskodtak volna. Ezután persze nem volt nehéz példákat felhozni arra, hogy a nemzetközi tőkepiac milyen erélyesen reagál az ilyen egyoldalú lépésre, s hogy az ilyesmi milyen káros következményekkel járhat az illető országra nézve. Végül felhoztak érveket is az adósságpolitika helyessége mellett, mégpedig sokat. Átlagban hat hónaponként termelődött újabb érv, s amint az egyiket megcáfolták a tények, új került a helyébe.
ÉRVEK AZ ADÓSSÁGKÖNNYÍTÉSI IGÉNY BEJELENTÉSE ELLEN „KATASZTROFÁLIS KÖVETKEZMÉNYEK" „Az adósságszolgálat nem teljesítése a legtöbb országban zűrzavaros álla potokat teremtett, vagy katasztrofális gazdasági és pénzügyi következményeket vont maga után. Számos fizetést megtagadó országban a kormány vagy a központi bank képtelen volt, s ma is képtelen a pénzügyi folyamatokat ellenőrizni, képtelen elkerülni a hiperinflációt. Kicsúszott kezükből az országba beáramló keményvalutának, illetve összes keményvaluta-jövedelmének az ellenőrzése, és a »sokkterápiák« ismételt alkalmazása ellenére sem tudták a gazdaságot növekedési pályára állítani. " Dr. Hárshegyi Frigyes, az MNB alelnöke Üzenet „A nemzetközi adósságválság" című nemzetközi értekezlethez, Budapest, 1992. március 22-23. (Angol eredetiből fordította a szerző.)
Lényegileg ugyanezt mondta dr. Surányi György, az MNB elnöke is 1995. szeptember 24-i televíziós nyilatkozata során. Ez ugyanis a legsúlyosabb és legtöbbet hangoztatott érv az adósságkönnyítési igény bejelentése ellen. Dr. Hárshegyinek igaza van abban, hogy az adósságválság kitörése után a fizetésképtelen országok helyzete szinte katasztrofálissá vált. Ennek egyik oka az volt, hogy valamennyien a Nemzetközi Valutaalap által diktált kíméletlen restriktív politikát követték. A fő ok azonban az volt, hogy ott az előző évtized nettó forrásbeáramlását szinte máról holnapra nagyarányú forráskibocsátás váltotta fel. Amikor dr. Hárshegyi a fentieket írta, akkor már harmadik éve folyt Magyarországról az óriási arányú nettó forráskibocsátás (lásd a 11.11. grafikont), nem azért, mert az ország fízetőképtelenséget jelentett, hanem éppenséggel azért, mert pontosan fizette az adósságszolgálatot. Az adósságkönnyítésnek e forráskiáramlás legalábbis ideiglenes felfüggesztése lett volna a célja. Magyarország 1992-es helyzete tehát nem hasonlítható a fizetésképtelen országok 1982-1983-as helyzetéhez. 181
11. Külsőadósság-politika
Dr. Hárshegyi érvének mégis volna súlya, ha az adósságválság óta eltelt sok év során rosszabb lett volna azoknak az országoknak a gazdasági teljesítménye, amelyek adósságkönnyítésben részesültek, mint az adósságszolgálatot pontosan fizető Magyarországé. Az ez irányú felmérés eredményeit mutatja a 11.3. táblázat. Amint a jegyzetből is kitűnik, csak olyan országok adatait tartalmazza, amelyek nemcsak kormányoktól, de bankoktól is kaptak adósságkönnyítést. 11.3.
Adósságkönnyítés és gazdasági fejlődés Az egy főre jutó reáljövedelem indexszámai (1982=100)
A táblázatban olyan országok láthatók, amelyeknek a 1980-as évek eleje óta nemcsak kormányok, hanem bankok is nyújtottak adósságkönnyítést. Ezek közül csupán azokat hagytuk ki, ahol a jelzett időszakban háború vagy polgárháború dúlt, vagy amelyeknek az adatai hiányoztak vagy nem megbízhatóak. Az index alapéve 1982, a nemzetközi adósságválság kitörésének éve. Addig a táblázatba felvett országok többsége pontosan fizette az adósságszolgálatot. 1)1989-1994 Forrás: World Bank: World Debt Tables; Global Development Financ e, 1997 IMF: KSH:
World Development Report, 1991 International Financial Statistics Magyar statisztikai évkönyv
A gazdasági teljesítmény mércéje végső fokon az egy főre jutó BHT alakulása. A táblázat 23 országot tüntet fel, amelyek közül 22 kért és kapott adósságkönnyítést. Ezek közül kettőnek 1990-re már jobb volt a teljesítménye, mint az adósságszolgálatot pontosan fizető Magyarországé. A felmérést 1993-ra, 1996-ra és 1999-re is elvégeztük. 1993-ra az adósság ot pontosan fizető Magyaror szág a korábbi 3. helyről a 182
A
kormányzat adósságpolitikájának vezérelve
18. helyre esett vissza (23 ország közül!). 1996-ra a 15. helyre emelkedett, mert sikerült megelőznie Guyanát, Malawit és Venezuelát... Ennyit ér tehát az az adósságkönnyítés kérése elleni legnyomósabb érv, amelyet - a Nemzetközi Valutaalap útmutatása nyomán - az ország vezetői sok éven át minden adandó alkalommal felhoztak, olyannyira, hogy az már dogmaként ivódott bele a köztudatba. 1999-re Magyarország a 10. helyre került. Nem azért, mert pontosan fizette az adósságszolgálatot, hanem azért, mert a kormányzat felhagyott azzal a restriktív politikával, melynek célja éppen az volt, hogy az ország pontosan fizethesse az adósságszolgálatot. E sok év alatt sem a Magyar Nemzeti Bank, sem a Pénzügyminisztérium, sem az őket ismétlő szakértők nem tartották szükségesnek számszerűen ellenőrizni, helytálló-e ez az érv, vagy sem.
„ELVESZÍTJÜK HITELKÉPESSÉGÜNKET" Az 1982-től 1997-ig terjedő 16 éves időszakban a felvett hitelek értéke csak 6 esztendőben (1983, 1984, 1985, 1986, 1993, 1995) haladta meg az összes adósságszolgálat értékét (lásd a 11.11. grafikont). A többi 10 esztendőben adósságszolgálat címén több áramlott ki az országból , mint amennyi hitelt az külföldön felvet t. A 16 esztendő halmozott mérlege 12,6 milliárd dolláros nettó kiáramlás. Ez mai értékben körülbelül az 1997-es bruttó hazai termék felének felel meg. Ez más szóval azt is jelenti, hogy Magyarország az összes felvett hiteleket az adósságszolgálat teljesítésére költötte el, sőt erre a célra - a felvett hiteleken felül - még 12,6 milliárd dollárt is elköltött más forrásokból. Az adósságkönnyítés kérése ellen felhozott érvet tehát a következőképpen lehet pontosítani: fizetni kell pontosan az adósságszolgálatot, mert különben elveszítjük hitelképességünket, és akkor nem tudunk többé kölcsönöket felvenni az adósságszolgálat teljesítésére. Ez nemcsak önmagába visszatérő okoskodás, hanem valószínűleg nem is igaz. A Világbank ugyanis a következőket mondja: „A tanulmány (World Debt Tables, 1991-19921. kötet) kimutatja, hogy azok a kormányok, amelyek a kereskedelmi bankokkal újratárgyalják adósságukat, ismét bejuthatnak a nemzetközi tőkepiacra, ha képesek a gazdasági re formok következetes végrehajtására. " World Bank: Publications Update, vol. 9., no. 1., January 1992., p. 1.
Tehát, míg a Világbank azt mondja: a nem hitelképes országok hitelképessé válhatnak, ha újratárgyalják adósságukat a bankokkal, addig a magyarországi vezetők szerint a hitelképes ország elveszti hitelképességét, ha ugyanezt teszi. Kinek higgyünk? A Világbank mindenesetre alátámasztja állítását két grafikonnal, melyeket itt az összehasonlíthatóság kedvéért összevontunk (11.4.). A vonalak az adósság árát mutatják a másodlagos piacon, amely az egyik legjobb mutatója annak, mi a nemzetközi tőkepiac kollektív véleménye valamely ország hitelképességéről. Látható, hogy 1989 második fele és 1991 szeptembere között a magyar adósság ára mintegy 30%-kal esett - névértékről annak mintegy 70%-ára. 183
11. Külsőadósság-politika
Ugyanebben az időszakban éppen kb. 30%-kal nőtt ama öt ország adósságának súlyozott másodpiaci ára, amelyek addig a Brady-terv értelmében adósságelengedés ben részesültek. 11.4.
A magyar adósság ára a másodlagos piacon az adósságelengedésben részesült országokhoz viszonyítva; a névérték százalékában
Brady-államok: Costa Rica, Fülöp-szigetek, Mexikó, Uruguay és Venezuela, vagyis azok, amelyek az amerikai pénzügyminiszter által 1989 tavaszán kidolgozott terv értelmében 1991 szeptemberéig adósságelengedésben részesültek. Forrás: Világbank: World Debt Tables, 1991-92,1. 24. o.
A MŰKÖDŐ TŐKE VISSZARIASZTÁSA Ez a harmadik leggyakrabban hangoztatott érv: ha Magyarország adósságkönnyítést kérne, egyszeriben elapadna a működő tőke beáramlása. Ez ugyancsak nyomós érv, hisz 1989-től 1997-ig csupán pénz formájában több mint 15 milliárd dollárnyi működő tőke áramlott be az országba. (Az már más kérdés, hogy mindez ki is áramlott - adósságszolgálatra.) Az érv azonban sem logikailag nem állja meg a helyét, sem pedig a tapasztalat nem támasztja alá. Azt, aki valamely országban működő tőkét szándékozik beruházni, elsősorban az érdekli, van-e biztosíték arra, hogy a befogadó ország kormánya - a jelenlegi és az, amelyik utána következhet - nem fogja tulajdonát államosítani, s folyamatosan lehetővé teszi a nyereség és a tőke hazatelepítését. Szilárd-e a politikai és társadalmi rend, nincs-e esélye zendülésnek, zavargásnak, mely tulajdonában kárt tehet. Így a potenciális működőtőke-beruházót a haszon mellett elsősorban a célország politikai rendszerének stabilitása, valamint a társadalmi béke fenntarthatósága érdekli. A második fő szempont a jogbiztonság: időtálló törvények és intézmények rendszere, amely - a politikai és társadalmi stabilitással együtt - lehetővé teszi számára a beruházás távlati nyereségének a felbecsülését, és kizárja a kellemetlen meglepetéseket. 184
A kormányzat adósságpolitikájának vezérelve
Az, hogy újratárgyalja-e a befogadó ország az adósságszolgálatot, másodlagos szempont. Az újratárgyalás vagy annak valószínűsége lehet előny is, hiszen az évi adósságszolgálat csökkentése növeli annak a valószínűségét, hogy a befogadó ország elegendő devizát tud rendelkezésre bocsátani a nyereség és/vagy tőke hazatelepítésére. Hogy ez a logika a gyakorlatban érvényesül, azt a statisztikai felmérés is alátámasztja. A 11.5. táblázatban feltüntetett 11 ország közül 8-at a Világbank táblázatából vettünk át, melynek címe: „A legtöbb működő tőkét befogadó fejlődő országok 1981-1991". Az ott felsorolt 20 ország közül azokat választottuk ki, amelyek 1983 óta adósságkönnyítésben részesültek. Ezekhez hozzáadtunk hármat, amelyek vagy máig sem sorolhatók a jelentős mennyiségű működő tőkét befogadó országok közé (Costa Rica és Ecuador), vagy 1991-ig nem voltak oda sorolhatók (Lengyelország), de amelyek 1983 óta adósságkönnyítésben részesültek. A táblázat feltünteti az évi átlagos működőtőke-beáramlást az adósságkönnyítést közvetlenül megelőző három esztendőben, valamint az azt követő három- vagy négyéves időszakokban. 11.5.
Adósságkönnyítés és működőtőke-beáramlás
A 11 ország kiválasztásának szempontjait lásd a szövegben! A vastagon nyomtatott számok az adósságkönnyítést követő időszak adatai. 1)1980-1983 2) 1984-1986 3) Lengyelország 1983 óta többször kapott adósságkönnyítést. Ezek nem befolyásolták a működő tőke beáramlását, amely 1990-ig rendkívül alacsony, szinte elhanyagolható volt. Figyelmünket itt arra összpontosítjuk, mi volt az 1991-es (első) adósságelengedés hatása a működő tőke beáramlására. 4) 1986-1990 5) 1991-1993 Forrás: Wortd Bank: World Debt Tables 1991-1992, 1. kötet, 20. o. IMF: International Financial Statistics Yearbooks és International Financial Statistics, 1994. április Lásd: Pongrác J. Nagy: On the Road to the Mark et: Assessment of Hungary's Anti-inflationary and Debt Management Policies, published by Research Institute of Social Studies and Forecasts, Budapest, 1994, 29. o.
185
11.
Külsőadósság-politika
Az adatok a következőket mutatják: • A működőtőke-beáramlás jelentősen csökkent az első adósságkönnyítés elnyerése után Argentínában, Brazíliában, Chilében, Marokkóban, Mexikóban és Venezuelában. • Ezek közül csak Brazíliában nem érte el 1992-ig az adósságkönnyítés előtti szintet. A többi öt országban a működőtőke-beáramlás az 1990-1992-es időszakban már a többszöröse volt az adósságkönnyítés előttinek. • Az adósságkönnyítést követően a működőtőke-beáramlás megduplázódott Nigériában, és megsokszorozódott Lengyelországban. A Lengyelországba irányuló működőtőke-áradat minden kétséget kizáróan az 199l-es adósságelengedéssel függ össze. • Az adósságkönnyítés nem befolyásolta a Costa Ricába, Ecuadorba és a Fülöpszigetekre irányuló működőtőke-áramlást. • A Fülöp-szigetekre irányuló működőtőke-beáramlás megkétszereződése a Marcos-diktatúra 1986 elején bekövetkezett megdöntése után alátámasztja azt az érvet, hogy a profitabilitás mellett a politikai stabilitás az egyik legfontosabb indítéka a működőtőke-beáramlásnak. Megkockáztathatjuk azt az állítást is, hogy ha az adósságszolgálat rendszeres fizetése fontos szempont lenne a működő tőke áramlását illetően, akkor a rendszerváltás utáni években a volt szocialista országok közül nem a túladósodott Magyarországba irányult volna a működő tőke zöme, hanem Csehországba, Romániába vagy Szlovákiába, hisz ezeknek sem adósságproblémájuk, sem számottevő külföldi adósságuk nem volt. Azt az állítást, hogy az adósságkönnyítés kérése visszatartaná a működő tőkét, sem a logika, sem pedig a tapasztalat (a statisztikai felmérés) nem támasztja alá. Magyarország esetében az adósságkönnyítés még ösztönzőleg is hathatott volna a működőtőke-beáramlásra. Ebben az esetben ugyanis többet ért volna a Magyar Nemzeti Banknak a profit és a tőke hazatelepítésére irányuló garanciája, mint akkor, amikor a fizetési mérleget évi 4-5 milliárd dollárnyi adósságszolgálati kötelezettség terhelte.
LENGYEL PÉLDA „Nézzük csak meg, mi is lett azután azokkal az országokkal, országokkal, amelyeknek ily módon, úgymond, »elengedték« az az adósságát. Például Lengyelországon micsoda infláció lett úrrá, micsoda belpolitikai belpolitikai nehézségek nehézségek támadtak, és ez milyen mértékű forráskieséssel járt. " Dr. Hárshegyi Frigyes, az MNB alelnöke (Kisalföld, 1994. március 7.)
A lengyel adósság egy részének 199l-es kormányhitelezők általi, majd egy újabb részletének bankok általi 1994-es elengedése meglehetős en nagy hullámokat vert fel Magyarországon. Még az óvatosabb megfigyelők is felvetették a kérdést, kockáztatva a „nemzetietlenség" és „népellenesség" vádját: „Hát akkor Magyarország miért nem kér adósságkönnyítést?" A kérdés annál is indokoltabb volt, mert éppen a rendszerváltás legnehezebb éveiben, 1990-ben, 1991-ben és 1992-ben gazdasági erőforrások beáramlása helyett évi másfél milliárd dollár erőforrás (a BHT 5%-a) áramlott 186
A kormányzat adósságpolitikájának vezérelve
ki az országból (lásd a 11.11. grafikont). Beindult tehát a propagandagépezet, hogy megmagyarázza a magyar népnek, hogy az adósságelengedés Lengyelország számára káros (lásd dr. Hárshegyi fent idézett nyilatkozatát), vagy legalábbis közömbös, mert semmiféle megkönnyebbülést sem eredményezett. Azzal, hogy az adósságelengedés Lengyelországra nézve káros volt, nem érdemes hosszasan foglalkozni. Ha feltételezzük, hogy dr. Hárshegyi nem akarta tudatosan félrevezetni a Kisalföld olvasóit, akkor a Magyar Nemzeti Bánknak a külföldi adósság kezelésével megbízott alelnöke hihetetlen mértékű tájékozatlanságot árult el. • A vágtató infláció Lengyelországban az adósságelengedést megelőzte, nem pedig követte. 1989-ben 248% volt, 1990-ben 554%, 1991-ben, az első adósságelengedés evében 77%-ra csökkent, 1992-ben 45%-ra, 1993-ban pedig 37%-ra. Ezek az adatok dr. Hárshegyi rendelkezésére álltak, amikor megtette fent idézett nyilatkozatát a Kisalföldnek. 1997-ben Lengyelországban az infláció 16% volt, Magyarországon 18%. • Meglehetősen erőltetettnek látszik az akkori lengyelországi belpolitikai viharokat az adósságelengedésre visszavezetni. Az ilyesminek a politikára gyakorolt hatása inkább csillapító, mint felkavaró. • Ami a forrásáramlást illeti, 1990-ben 3,4 milliárd dollárra rúgott a kiáramlás Lengyelországból. Ez 1991-ben, az adósságelengedés évében, 1,5 milliárdos nettó beáramlássá, változott. A nettó forrás beáramlás 1992-ben 2,1 milliárd, 1993 ban kb. 4,8 milliárd dollár volt. Úgy látszik, ezeket a számokat dr. Hárshegyi Frigyes nem ismerte 1994 márciusában, de a leghatározottabb hangon „tájékoztatta" homlokegyenest ellenkező értelemben a Kisalföld olvasóit. Érdekes, hogy nem sokkal azelőtt, hogy az MNB alelnöke ezeket a kijelentéseket megtette, az MNB közgazdászai köröztek a Nemzeti Bankon belül egy tanulmányt, amelyből az derült ki, hogy a lengyel gazdaság jelentősen fellendült az adósságelengedés után. Valamivel komolyabb az az érv, miszerint az adósságelengedés Lengyelországnak nem hozott semmiféle könnyítést. Való igaz, hogy a készpénzáramlás (cashflow) szempontjából az 1991-es adósságelengedés nem hozott jelentős könnyítést, hiszen annak előtte Lengyelország csak igen kevés adósságszolgálatot fizetett (és jelentős hátralékokat halmozott fel), utána pedig a leszállított adósságszolgálatot fizette, amely nagyságrendileg megegyezett azzal, amit azelőtt fizetett (lásd a 11.6. grafikont). A BHT-hez viszonyítva azonban ez mégis némi könnyítés volt. Az igazi könnyítést az adósságelengedés a következő generációk számára jelentette, amelyek jövedelmét kevesebb adósságszolgálat fogja terhelni, mint amennyi adósságelengedés nélkül terhelte volna. Magyarország mindig pontosan fizette az adósságszolgálatot, amely nemcsak a BHT-hez viszonyítva, de abszolút értékben is a többszöröse volt annak, amit a háromszor akkora Lengyelország fizetett. Az ő esetében jelentős könnyítést hozott volna az adósságkönnyítés a készpénzáramlás szempontjából. Az adósságkönnyítésnek éppen az lett volna a célja, hogy ezt az óriási mértékű készpénzkiáramlást csökkentse.
187
11. Külsőadósság-politika
11.6.
Magyarország és Lengyelország adósságterhének összehasonlítása Összes adósságszolgálat
1994-től kezdve az összehasonlítás nem mérvadó a Magyarország által eszközölt hitel-előtörlesztések miatt. Forrás: World Bank: Global Development Finance , 1997 MNB: Havi jelentés, 1998/7
A két k ét ország helyzete tehát nem hasonlítható össze, illetőleg az összehasonlítás félrevezető. Még talán érdemes megjegyezni, hogy az adósságelengedést megelőző 6 év során (1986-1991) a lengyel BHT reálértéke 9,3%-kal csökkent, az utána következő 6 év során (1992-1997) pedig 40%-kal nőtt. Magyarország adatai e két hatéves időszakra: -9,7 és +7,1%. 188
A
kormányzat
adósságpolitikájának
vezérelve
AZ ADÓSSÁGTEHER MEGNÖVEKEDÉSE ,,A részleges adós ságelengedés paradox paradox módon az adósságszolgálat terhének megnövekedését eredményezné, hiszen a csökkentett adósságszolgálaadósságszolgálatot nem lehetne új hitelekkel finanszírozni. Így forrásbeáramlás helyett forráskiáramlás terhelné a gazdaságot." Üzenet „A Budapest,
Dr. Hárshegyi Frigyes, az MNB alelnöke nemzetközi adósságválság" című nemzetközi értekezlethez 1992. márc. 22-23. (Angol eredetiből fordította a szerző.)
Dr. Hárshegyi természetesen Lengyelországra céloz. Érvét az akkor Kupa Mihály irányítása alatt működő Pénzügyminisztérium is haladéktalanul magáévá tette. A tények azonban nemigen támasztották alá dr. Hárshegyi állítását (lásd a 11.7. grafikont). 11.7.
Lengyelország: forrásáramlás az adósságelengedés előtt és után
1) Hitelfelvétel mínusz tőketörlesztés és kamatfizetés 2) A beáramló és kivont külföldi működő tőke, valamint a kiáramló és hazatelepített hazai működő tőke egyenlege 3) Az előbbi kettő egyenlege (Nem tartalmazza a kiáramló és beáramló osztalékot) Forrás: World Bank: Global Development Finance, 1997 IMF: International Financial Statistics
18 9
11.
Külsőadósság-politika
Az adósságelengedés után valóban megnőtt a hitelek révén történő nettó forráskiáramlás, ugyanakkor azonban megindult a működő tőke nagyarányú beáramlása 12,4 milliárd dollár 1996-ig 5 év alatt - s így a gazdaságra nehezedő teher nemhogy nem nőtt, de csökkent.
„A LENGYEL PÉLDA NEM KÖVETHETŐ" Lengyelország adósságának egy részét, úgymond, kormányok engedték el. Ez ott lehetséges volt, hisz Lengyelországnak túlnyomóan kormányok hiteleztek. Magyarországnak azonban kormányokkal szemben úgyszólván nincs adóssága. Így a lengyel út Magyarország számára járhatatlan. Való igaz, hogy Lengyelország hosszú lejáratú adóssága 1990 végén - közvetlenül az adósságelengedést megelőzően - 70%-ban kormányokkal szemben állt fenn, Magyarországé ugyanakkor csupán 0,9%-ban (lásd a 11.17. grafikont). Magyarország adósságának a zöme - közel 60%-a - ekkor még bankokkal és egyéb magánhitelezőkkel szemben állt fenn, akik a kormányoknál nehezebben ugyan, de szintén hajlandók adósságkönnyítést adni. Az érv mindenesetre 1994-ig tartotta magát, amikor is Lengyelország a bankoktól is jelentős adósságelengedésben részesült. Ekkor újabb érv került előtérbe.
„NEM LEHET TÖBB EZER HITELEZŐVEL TÁRGYALNI" Ez az érv bővebben kifejtve valahogy így hangzik: Magyarország külső adósságának a túlnyomó része kötvényadósság. A kötvények több ezer kisbefektető kezében vannak. Több ezer hitelezővel pedig nem lehet tárgyalni. Nem is volt még példa arra, hogy egy adósnak, kötvényadósság esetében sikerült volna adósságkönnyítést kieszközölni. Ebben sok igazság és sok tévedés van. Való igaz, hogy amikor ez az érv „divatos" volt, a magyar adósság 65-70 százaléka nemzetközi intézményekkel és kötvényhitelezőkkel szemben állt fenn, s ebből a kötvényhitelezők részesedése meghaladta az 55%-ot (11.8. grafikon). Ez nem volt mind ig így. 1980-ban például még 99,5,% volt az az adósság, amel ynek esetében az adósságkönnyítési lehetőség viszonylag kedvező volt. Hogy ez az arány 1996-ra fokozatosan 28,2%-ra csökkent, annak oka az, hogy a nemzetközi adósságválság kitörése után - a nyolcvanas évek közepe táján - a hitelező bankok felügyelő hatóságai a fejlett országokban listákat állítottak össze a kétes hitelképességű országokról. A legtöbb ilyen listára Magyarország is felkerült. Ha a bankok a listára felvett országok valamelyikének új hitelt folyósítottak, akkor a hitel bizonyos százalékának megfelelő tartalékot kellett félretenniük. A bankoknak tehát két választásuk volt. Vállalják, hogy a tartalékolás csökkents e profitj ukat - amit természetesen nem vállaltak másik lehetőségük az volt, hogy a profitcsökkenést a kamatláb megemelésével ellensúlyozzák. Ezt viszont a fejlődő országok nem tudták megfizetni. Így egyszeriben leállt a bankhitelek folyósítása a kétes hitelképességű fejlődő országok számára. A bankok viszont hajlandónak mutatkoztak arra, hogy az ilyen országok kötvényeit a nemzetközi tőkepiacon forgalmazzák. A hitel így nem szerepel a bankok mérlegében - nincs tartalékolás de a forgalmazásért jutaléko t kapnak. Így a bank keres az ügyleten, az ország pedig hitelhez jut. 190 19 0
A
kormányzat
adósságpolitikájának vezérelve
Magyarország külföldi hiteleinek zömét ettől kezdve kötvények formájában vette fel, így a kötvények aránya a hosszú lejáratú hitelállományon belül fokozatosan nőtt, a bankhiteleké pedig fogyott, ahogy az ország a korábban felvett hiteleket törlesztette. 1996 óta Magyarországot több felügyeleti hatóság törölte a kétes hitelképességű országok listájáról. Azóta csökken annak az adósságnak az aránya, amely esetében viszonylag nehéz adósságkönnyítést elérni. Egyrészt azért, mert Magyarország a nemzetközi intézményekkel szembeni valaha jelentős adósságát 1998 végéig legnagyobbrészt visszavisszafizette, másrészt pedig azért, mert abszolút mértékkel és az összadósságon belül rohamosan nő a magánszektor adóssága (lásd később), s ennek a zöme bankadósság. A kötvényadósság aránya azonban 1998-ban még mindig 50,5% volt.
11.8.
Az adósságkönnyítés lehetősége - Konvertibilis devizában fennálló bruttó hosszú le járatú adósság hitelezők szerinti bontásban Az összes hosszú lejáratú adósság százalékában
1) Kormányokkal, bankokkal és egyéb magánhitelezőkkel szemben fennálló adósság 2) Kötvények, valamint nemzetközi szervezetekkel szemben fennálló adósság Forrás: World Bank: World Debt Tables és Global Development Finance
19 1
11. Külsőadósság-politika
Magyarország adósságának hitelezők szerinti bontása kétségkívül megnehezítette, de nem tette lehetetlenné az adósságkönnyítést az adósságnak még erre a jelentős részére nézve sem. Ezt az első alfejezetben („Kitől lehet adósságkönnyítést kérni?") részletesebben kifejtettük. Az adósságkönnyítés lehetősége fennáll, csak élni kell vele.
„TÚL KICSINY ORSZÁG VAGYUNK" Ezt a „szakértők" 1995 elején kezdték hangoztatni, miután a bankok is elengedték Lengyelországgal szemben fennálló követelésük egy részét, és miután Mexikó már másodszor részesült nagyarányú nemzetközi segélyakcióban egy 50 milliárd dolláros „csomag" formájában. Az érv kifejtve valahogy úgy hangzott, hogy a nagyhatalmak, a nemzetközi nagybankok számára csak a nagy országok, mint Lengyelország vagy Mexikó a fontosak, s nem foglalkoznak olyan picinyke országgal, mint Magyarország. Hogy akkorra, amikor ezt az „érvet" szárnyra bocsátották, már több tucat Magyarországnál jóval kisebb ország részesült adósságkönnyítésben, köztük néhány adósságelengedésben is - mint például a 3 millió lakosú Costa Rica, a 8 milliós Dominikai Köztársaság, az 5,5 milliós Jordánia és a 3,2 milliós Uruguay -, afölött a tájékozatlan vagy rosszul tájékoztatott magyar közönséghez szólva át lehetett siklani. Néhány hónappal az „érv" elterjesztése után azonban a sajtó hírül adta, hogy a bankhitelezőivel kötött megegyezése értelmében Albánia külső adósságának egy részét a névérték 20%-áért vásárolhatja vissza, egy másik részét pedig elengedik a Brady-terv alapján. Ezen már nem lehetett átsiklani, s az érv a többi használt érv közé került.
„ELVESZÍTJÜK A NEMZETKÖZI VALUTAALAP TÁMOGATÁSÁT" Itt a fenyegetés lényege nem az, hogy az ország nem kap hitelt a Nemzetközi Valutaalaptól, hisz e hitelek legfeljebb évi néhány százmillió dollár értékűek, tehát az ország évi hitelszükségletének csupán töredékét elégítik ki, s a Valutaalap ezeket is a piaci hiteleknél drágábban folyósítja úgy, hogy a Magyarországhoz hasonló szegény ország esetében olyan luxusnak számítanak, amelyet tulajdonképpen nem engedhetne meg magának. A Valutaalap azonban katalizátor. Kormányok és bankok csak olyan országnak nyújtanak hitelt, amelynek a Valutaalap is nyújt, jelezve ezzel, hogy támogatja az ország gazdaságpolitikáját (pontosabban: jelezve ezzel, hogy az ország a Valutaalap által előírt gazdaságpolitikát követi). A Valutaalap támogatásának elvesztése tehát a hitelképesség elvesztését is jelentené. Itt természetesen ugyanaz a kérdés, mint amit a hitelképesség elvesztésének érvével kapcsolatban vetettük fel: miért kell óriási áldozatok útján megőrizni a hitelké pességét az olyan országnak, amelyiknek erre csupán azért van szüksége, hogy kölcsönöket vegyen fel korábbi hitelek törlesztésére?
192
A kormányzat adósságpolitikájának vezérelve
A lényegesebb ellenérv azonban az, hogy az állítás nem igaz. Magyarország nem vesztené el a Valutaalap támogatását, ha adósságkönnyítésért folyamodna, mint ahogy nem veszítette el az a 73 ország sem, amelyik 1998-ig kért és kapott adósságkönnyítést, sőt még az a 33 sem, amelyiknek a bankok leírás vagy kedvezményes visszavásárlás útján csökkentették az adósságát.
„CSÖKKEN AZ ADÓSSÁGTEHER" Magyarország 1991-ben a volt szocialista országokkal folytatott kereskedelmében áttért a rubelről a dollárelszámolásra. Ennek következtében a konvertibilis devizák ban elszámolt áru- és szolgáltatáskivitel 1991-ben 37%-kal „megugrott", és drasztikusan javultak a konvertibilis devizákban fennálló adósságnak azok a mutatói, amelyeknek a nevezője az áru- és szolgáltatáskivitel: összes adósság / áru- és szolgáltatáskivitel; adósságszolgálat / áru- és szolgáltatáskivitel; kamat / áru- és szolgáltatáskivitel (lásd a 11.19. grafikont). Ebből a pusztán elszámolásbeli változásból Bod Péter Ákos, a Magyar Nemzeti Bank akkori elnöke azt a következtetést vonta le - s a nyilvánosság előtt minden adandó alkalommal hangoztatta -, hogy a magyar gazdaságra nehezedő adósságteher egyre csökken. Nincs szükség tehát adósságkönnyítésre - ebből az akkori adott körülmé nyek között több baj származnék, mint jó hiszen az adósságproblé ma idővel önmagától megoldódik, csupán az addigi politikát kell következetesen folytatni. A 11.19. grafikonból azonban az is kiderül, hogy az említett három mutató 1993 ban és 1994-ben újra jelentősen megromlott, az adósságprobléma „önmagától való" megol dása távola bbnak tűnt, mint valaha, s ez az érv lekerült a napirendr ől. 1997 ben újra napirendre került, de erről később lesz szó. Következzék néhány „erkölcsi" érv adósságkönnyítés kérése ellen.
„NEM VOLNA ERKÖLCSÖS..." Csak a világ legszegényebb országai tarthatnak igényt adósságelengedésre. Magyarország lakossága ma a világ népességének legjobban élő 20%-a közé tartozik. Ahelyett, hogy a fejlett országoktól adós ságelengedés formá jában támogatást kérne, még Magyarországnak volna erkölcsi kötelessége támogatást nyújtani a nálánál sokkal, de sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő országok lakosságának...
Lényegileg ezt mondta dr. Surányi György, az MNB elnöke 1995. szeptember 24-én, vasárnap, csúcsidőben, televíziós nyilatkozata során. A tényeket pedig a 11.9. táblázat mutatja. Az akkor rendelkezésre álló adatok szerint 1994 szeptemberéig 12 ország részesült adósságelengedésben. Ebből háromnak a lakossága jobban élt, mint Magyarország lakossága, másik kettő pedig majdnem ugyanolyan ,jól" élt.
193
11.
11.9.
Forrás:
Külsőadósság-politika
Egy főre jutó bruttó nemzeti termék
IMF: International Financial Statistics
Ezek tehát a Magyarországnál sokkal, de sokkal kiszolgáltatottabb lakosságú országok. Az adatok az MNB könyvtárában rendelkezésre álltak a Magyar Nemzeti Bank elnökének is.
„PACTA SUNT SERVANDA" „Alapvető jogi elv az, hogy a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettsé geket teljesíteni kell." Dr.
Kádár Béla, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere Előadás ,,A nemzetközi adósságválság" című értekezleten Budapest, 1992. március 22—23.
Van persze egy másik alapvető jogi elv is. Eszerint szerződésben vállalt kötelezettséget csak addig kell teljesíteni, amíg a körülmények lényegesen meg nem változtak. („Sic rebus stantibus.") Amikor dr. Kádár Béla ezt mondta, akkor már tudott dolog volt, hogy a megelőző két év során az adósságszolgálat miatt 3,15 milliárd dollárnyi gazdasági erőforrás, a BHT 5,5%-a (lásd a 11.11. grafikont) áramlott ki az országból. Főként ennek következtében a BHT reálértéke 15%-kal csökkent, és megszűnt 693 ezer munkahely, az 1989-ben létezett munkahelyek 13%-a. Mindez sokak szerint a „körülmények lényeges megváltozásának" számít. Az idézett miniszter szerint azonban, úgy látszik, ez a változás nem volt lényeges.
„MÉLTÁNYTALANSÁG" Adósságkönnyítés kérése méltánytalanság volna a hitelező, illetve a kötvényeket forgalmazó bankokkal szemben, amelyekhez Magyarországot sok évtizedes, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat fűzi. Ez nem volna más, mint az országba vetett bizalom elárulása. Ma már általánosan elismert tétel az, hogy a túladósodásért nemcsak az adós felelős, hanem a hitelező bank is, amely nem mérte fel szakszerűen a kölcsönt kérő ország fizetőképességét.
19 4
A kormányzat adósságpolitikájának vezérelve
MAGYAR VIRTUS Magyarország mindig pontosan és hiánytalanul megfizette adósságát. Kifi zette utolsó fillérig az első világháború utáni jóvátételt, ki a második világháborús jóvátételt; kártalanította a második világháborút követő államosítások külföldi kárvallottjait, s azóta sem fordult soha elő, hogy akár egy nappal, akár egy dollárral is hátralékban legyen az adósságszolgálat fizetésével. A nemzetközi tőkepiac ezt tudja, és értékeli.
Ez a lényege Fekete János 1998 első felében tett televíziós nyilatkozatának. Fekete Jánost nem kell bemutatni. Mint az MNB alelnöke, a hetvenes és nyolcvanas években közel két évtizeden át irányította Magyarország külföldi adósságának kezelését. Ő volt az, aki - a kormány utasítására - felvette azokat a hiteleket, amelyek az ország túladósodásához vezettek. Magyarországon nála jobban senki sem ismeri a nemzetközi tőkepiacot. Annál különösebb tehát, hogy ez a kitűnő, nagy nemzetközi tekintélynek örvendő pénzügyi szakember nem veszi észre, hogy a nemzetközi tőkepia c nem értékeli különö sebben a magyar virtust. 1998 novemberében például a Moody's, a világ két legtekintélyesebb hitelminősítő intézetének egyike, Lengyelország hitelképességét csak egy fél fokkal értékelte kevésbé kedvezőnek, mint Magyarországét. A Standard & Poor, a másik legtekintélyesebb hitelminősítő intézet szerint pedig a két országnak ugyanaz volt a minősítése. A nemzetközi tőkepiac e két nagy tekintélyű hitelminősítő intézete szerint ez tehát a „különbség" az adósságszolgálatot pontosan fizető Magyarország és ama Lengyelország értékelése között, amely 1981 óta nem fizeti pontosan az adósságszolgálatot, amely éppen ezért 1990 decemberéig 14 milliárd dollárnyi hátralékot halmozott fel, s amelynek a hitelezők 1991-ben, majd 1994-ben összesen 13,5 milliárd dollárral csökkentették az adósságát. Az eddig felsorolt érveket főként olyanok hangoztatták, akik vezető pozíciót töltöttek be a magyar gazdaságban. A kérdéshez olyan politikusok is hozzászóltak, akik nem számítanak gazdasági vagy pénzügyi szakembernek.
„KÉNYSZERPÁLYÁN VAGYUNK" Kényszerpályán csak az az ország van, amely számára létkérdés a nettó erőforrás beáramlás. Magyarország számára az volt a létkérdés, hogy átmenetileg csökkenjen a külföldi hitelfelvétellel és adósságszolgálattal kapcsolatos nettó forráskiáramlás, amely a rendszerváltástól 1997-ig terjedő 8 éves időszakban 11,1 milliárd dollár, a BHT 4,8 százaléka volt.
„A HITELEZŐKNEK KELL AZ ADÓSSÁGKÖNNYÍTÉST FELAJÁNLANIUK" Ezt Horn Gyula mondta 1992-ben. A későbbi miniszterelnök nem tudta, hogy a kormányokkal szemben fennálló adósság esetében túlnyomó többségben az adós kéri a könnyítést. Néha a hitelező kormányok felajánlják, de csak a nemfizető adósnak. A bankok pedig sosem ajánlják fel. Arra pedig talán még sosem volt példa a történe195
11. Külsőadósság-politika
lemben, hogy a hitelező megkereste volna a pontosan fizető adóst azzal, fizessen kevesebbet, hisz számára ez így túlságosan megerőltető.
„ELMULASZTOTTUK A SOHA VISSZA NEM TÉRŐ ALKALMAT" 1990-ben, a rendszerváltáskor kellett volna az Antall-kormánynak adósságkönnyítést kérni. Akkor voltak meg rá a kedvező feltételek. Akkor a kormány ezt elmulasztotta, és most már késő... Mintha az a 73 ország, amelyik adósságkönnyítést kapott, több száz adósságkönnyítési igényét gazdasági rendszerváltással indokolta volna. Adósságkönnyítésre irányuló igényt bármely ország bármikor előterjeszthet. Erre jó alkalmak ugyan vannak, de „soha vissza nem térők" nincsenek.
„LE KELL VENNI A NAPIRENDRŐL" 1997-re jelentősen javultak - 1995-höz képest - az adósságmu tatók (11 .18. és 11.19. grafikon). Az álláspont tehát az lett, hogy a külföldi adósság kérdését le kell venni a napirendről, hisz lám, az adósságprobléma a legjobb úton van a megoldás felé. Amint a továbbiakban látni fogjuk, ez az álláspont egyelőre korai.
TANULSÁGOK Ugyancsak hosszan foglalkoztunk az adósságkönnyítés kérése ellen (eddig) felhozott (és tudomásu nkra jutot t - felsorolásunk nem szükségk éppen telje s) 18 érvvel, amelyek egyike sem helytálló, több érv pontatlan, a legtöbb nagymérvű tájékozatlanságot árul el, némelyik pedig egyenesen naiv. De ez talán nem volt teljesen hiábavaló. Három fontos tanulságot lehet ugyanis levonni abból, hogy ezek az érvek Magyarországon szakemberek, az ország gazdaságának és pénzügyeinek irányítói, valamint élvonalbeli politikusai szájából elhangozhattak; hogy alig voltak néhányan, akik szakszerűen megcáfolták volna őket; hogy cáfolatuk nem kerülhetett a nyilvánosság elé, s hogy a társadalom túlnyomó része elhitte az érveket. Az első tanulság az, hogy Magyarország gazdaságának és pénzügyeinek irányítói kritikátlanul átvesznek érveket - „katasztrofális következmények", „elveszítjük hitelképességünket", „elapad a működő tőke beáramlása" stb. -, éveken át hangoztat ják őket anélkül, hogy ellenőriznék, megfelelnek-e a valóságnak, vagy nem. A másik az, hogy Magyarországon a gazdaságirányításban a pártszerű dogmatizmust felváltotta egy másfajta dogmatizmus. Pragmatizmus, nyílt színen folyó gazdasági vita nincs, de vannak megkérdőjelezhetetlen tételek, s ha valaki mégis megkérdőjelezi őket, véleményét a szabad sajtó, a szabad és pártatlan rádió és televízió nem tolmácsolja a nagy nyilvánosság felé. Végül: Magyarországon még komolyan mondanak, és az emberek komolyan vesznek olyan szentimentális érveket, amelyeket nyugati szakértő vagy politikus sosem mondana ki, mert tudja: nevetségessé válna, esetleg felháborodást váltana ki. Ilyenek például a hitelezőkkel szembeni méltányosság; az adott szó szentsége („még 196
A kormányzat adósságpolitikájának vezérelve
ha tönkremegy is belé az ország"); hogy a nép viszonylag kedvező anyagi helyzete miatt „erkölcstelenség" volna adósságelengedést kérni; hogy a nemzetközi tőkepiac értékeli a magyar virtust; stb. Félő, hogy ezt a népet még sok csalódás fogja érni, sok súlyos gazdasági áldozatot kell hoznia, ha mentalitásban nem áll át a környező világ hullámhosszára.
E POLITIKÁT AZ NVA SZORGALMAZTA A mindenáron való fizetés magyarországi adósságpolitikáját a Nemzetközi Valutaalap szorgalmazta. A Nemzetközi Valutaalappal kötött és „szándéklevél" formájába öltöztetett megegyezések ugyan titkosak voltak, annyi azonban kiszivárgott, hogy csaknem minden megegyezésben megtalálható volt az a kitétel, hogy a kormányzat vállalja az ország „nemzetközi fizetési kötelezettségeinek pontos teljesítését", s ennek érdekében szigorú pénz- és költségvetési politikát fog követni. Ezt támasztja alá az is, hogy az NVA magyarországi képviselői időről időre elismeréssel szóltak arról, hogy Magyarország pontosan teljesítette az adósságszolgálatot. Tudjuk azt is, hogy Massimo Russo, a Valutaalap egyik osztályvezetője 1995 őszén Bokros Lajos pénzügyminiszterhez intézett és nyilvánosságra hozott levelében már egyenesen az adósságállomány csökkentését kívánta (mely kívánságát a magyar kormány teljesítette). Valószínű, hogy azok a fent felsorolt érvek, amelyek szerint szörnyű megpróbáltatások várnak Magyarországra abban az esetben, ha adósságkönnyítést kérne, szintén a Nemzetközi Valutaalap munkatársaitól származnak.
ADÓSSÁGKÖNNYÍTÉS: BEVETT NEMZETKÖZI GYAKORLAT Magyarország mindenáron fizető adósságpolitikája annál meglepőbb, hiszen az átütemezéssel történő adósságkönnyítés már a hetvenes évek második fele óta, a leírás vagy visszavásárlás útján történő adósságkönnyítés pedig 1989 óta bevett nemzetközi gyakorlat. Csupán 1982 és 1998 között 73 ország tőketörlesztését ütemezték át, legtöbbjükét többször, összesen több mint 1000 milliárd dollár értékben. Kormányok és bankok 1989-től 1997-ig 33 ország adósságát csökkentették leírás vagy visszavásárlás útján összesen kb. 123 milliárd dollárral. Azt is láttuk (11.3. táblázat), hogy az adósságkönnyítésben részesült országok közül jó néhánynak jobb a gazdasági teljesítménye, mint az adósságszolgálatot teljesítő Magyarországé.
197
11.
Külsőadósság-politika
GAZDASÁGPOLITIKA AZ ADÓSSÁGSZOLGÁLAT SZOLGÁLATÁBAN ADÓSSÁGCSAPDA A tőketörlesztést Magyarország egészen a legújabb időkig újonnan felvett hosszú lejáratú hitelekből fizette, s ez akkor nem terhelte a gazdaságot. A kamatok finanszírozására három lehetőség van. Az első az, hogy a szükséges devizát a gazdaság „kitermeli". Ez akkor van így, amikor a folyó fizetési mérleg egyenlege zéró vagy pozitív, vagyis amikor a folyó fizetések kamat nélkül számított többlete egyenlő vagy nagyobb a bruttó kamatnál. Ez történt 1982 és 1984, valamint 1990 és 1992 között. Ilyenkor természetesen a kamatfizetés teherként nehezedik a gazdaságra. A rendszerváltás után megindult nyugatról a működő tőke beáramlása, s ennek nagysága már 1991 -ben megköz elítette a bruttó kamat nagyság át. Azóta a kamat csak akkor terheli a gazdaságot, ha a fizetési mérleg egyenlegének és a nettó működőtőke beáramlásnak az összege negatív, ami csak 1993-ban és 1994-ben fordult elő, de természetesen előfordult a rendszerváltás előtt, az 1985 és 1989 közötti ötéves időszakban. Amikor a folyó fizetési mérleg egyenlege negatív, de a folyó fizetési mérlegnek a nettó működőtőke-beáramlással kombinált egyenlege pozitív, akkor Magyarország a kamatokat, vagy azok egy részét működőtőke-beáramlásból fizeti. Ez volt a helyzet 1995-ben, 1996-ban és 1997-ben. Amikor a folyó fizetési mérleg és a nettó működőtőke-beáramlás összetett egyenlege negatív, akkor az ország adósságcsapdában van. A kamatokat vagy azok egy részét kölcsönből kell fizetnie. Ezek a kamatfizetésre felvett kölcsönök növelik az adósságot - az adóss ág önmagát növeli s a kölcsön öknek az adósság törles ztésre és kamatfizetésre felvett része természetesen nem folyik be a gazdaságba. Ez történt Magyarországon 1985 és 1989 között, valamint 1998-ban, 1999-ben és 2000-ben. Ezt mutatja kissé módosított megközelítésben a 11.10. grafikon. A legsötétebbre árnyalt rész a konvertibilis folyó fizetési mérleg bruttó kamatfizetés nélkül számított egyenlege, plusz a nettó működőtőke-beáramlás. Ha ez az összeg negatív, akkor a helyzet elég súlyos, hiszen nemcsak a kamatokat kell teljes egészében kölcsönből fizetni, de az áru- és szolgáltatásbehozatal egy részét is (1986, 1994). Ha az összeg pozitív, akkor vagy teljes egészében fedezi a kamatköltséget (1982-1984, 1990-1992 és 1995-1997), vagy csak részben fedezi (1985, 1987-1989, 1993, 1998, 1999, 2000).
Amint látható, a 19 éves időszak alatt tíz évben fizette az ország a külföldi adósság kamatait részben vagy egészben kölcsönből, összesen 9,98 milliárd dollár érték ben (a sötétebben árnyalt rész). Ebből egyetlen dollár sem folyt be a magyar gazdaságba, az adósság viszont ennyivel nőtt. (És nőtt a kamatfizetési kötelezettség is.)
19 8
Gazdaságpolitika
az
adósságszolgálat
szolgálatában
19 9
11. Külsőadósság-politika
Magyarország tehát az adósságcsapda szélén bukdácsol. Bele-beleesik, majd kivételesen nagymérvű működőtőke-beáramlás vagy áldozatok árán kikényszerített folyó fizetésimérleg-többlet esetén kikerül onnan.
KERESLET-VISSZAFOGÁS ÉS ADÓSSÁGSZOLGÁLAT Mivel az évi működőtőke-beáramlás mértéke bizonytalan volt, a gazdaság irányítóinak a rendszerváltás utáni években - talán 1996 őszéig - az volt a céljuk, hogy a kamatfizetéshez szükséges devizát a gazdaság termelje ki, vagyis hogy a kereskedelmi mérleg, valamint a szolgáltatási mérleg többlete elérje vagy meghaladja a fizetendő kamat összegét. Hogy e többlet kitermelődjék, vissza kellett fogni a behozatalt. Ezt a hazai kereslet visszafogásával kívánták elérni. Ha a hazai kereslet csökken, akkor természetesen csökken a behozatal iránti kereslet is. A hazai árucikkek iránti kereslet csökkenése viszont azt jelenti, hogy egyrészt több jut kivitelre, másrészt a vállalatokat arra ösztönzi, hogy a hazai piac zsugorodását külföldi terjeszkedéssel ellensúlyozzák. A kereslet visszafogását a kormányzat restriktív pénzpolitikával, szigorú fiskális politikával, restriktív jövedelempolitikával és restriktív árfolyam-politikával kívánta elérni. A kereslet-visszafogást a mindenkori kormány a hazai közönség előtt azzal indokolta, hogy az elengedhetetlenül szükséges az infláció megfékezésére. Amint már utaltunk rá, e politika nem fékezte az inflációt, mert azt nem kereslet-előrefutás okozta, de - az átalakuló magyar gazdaság sajátos viszonyai között - táplálta azt, mert nagymértékben csökkentette a hazai áruk kínálatát a honi piacon. Így a restriktív politikának egyetlen valós célja volt: az adósságszolgálat pontos és hiánytalan teljesítése.
A RESTRIKCIÓ MÉRETEI Hogy milyen szigorú volt a kereslet-visszafogó politika, azt a pénzpolitikáról, jövedelempolitikáról és árfolyam-politikáról szóló fejezetekben már láttuk: az üzleti szektor bankhitelei 66 százalékának, a lakossági bankhitelek 77 százalékának kivonása 1989 decembere és 1996 augusztusa között; nagyjából ugyanezen idő alatt a nettó átlagkeresetek 24 százalékos, az átlagnyugdíj vásárlóerejének 31 százalékos csökkenése; a forint reáleffektív felértékelése... Amint láttuk, ez a politika 1990-ben, 1991-ben és 1992-ben teljes sikerrel járt, hiszen a folyó fizetés i mérleg egyenl ege e három évben kis többlete t mutat. 1993-ban és 1994-ben azonban a folyó fizetési mérleg 3,5 és 3,9 milliárd dolláros hiányt mutatott. Ennek okait a 14. fejezetben részletezzük. Amint láttuk, 1996 szeptemberétől kezdve megváltozott a kormányzat politikája. A kereslet-visszafogó politikát felváltotta egy erélyesen kínálatösztönző és mérsékelten keresletélénkítő gazdaságpolitika. Amint a fenti elemzésből kitűnik, a rendszerváltás óta 2000-ig eltelt 11 év alatt a külső adósság alakulása négy korszakra bontható. 20 0
Négy időszak
NÉGY IDŐSZAK 1990-1992: ADÓSSÁGSZOLGÁLAT ÉS FORRÁSKIÁRAMLÁS Ez alatt az időszak alatt sikerrel járt a kormányzat ama törekvése, hogy a külső adósság kamatait a gazdaság termelje ki. Az adósság állománya nem növekedett. Ennek az volt az ára, hogy 3 év alatt összesen 4,7 milliárd dollárnyi gazdasági erőforrás áramlott ki (nettó) az országból (lásd a 11.11. grafikont), a BHT 5,7%-a. Ahhoz, hogy ez így történjen, restriktív pénz- és jövedelempolitikára, valamint szigorú fiskális politikára volt szükség. Főként e politikának volt a következménye az, hogy e három év alatt a BHT reálértéke 17,7%-kal, a havi nettó átlagjövedelem reálértéke 11 %-kal, az átlag nyugdíj vásárlóértéke pedig 14%-kal csökkent.
1993-1995: ÚJABB ELADÓSODÁSI HULLÁM A folyó fizetési mérleg egyenlege 1992 és 1993 között csekély többletről igen nagy hiánnyá változott, amelyet a működőtőke-beáramlás csak részben fedezett. 1993-ban a kamatok kétharmadát, 1994-ben az összes kamatot, sőt a (kamatot meghaladó) deficit egy részét is kölcsönből kellett fizetni (lásd a 11.10 grafikont). A bruttó adósságállomány 1992 vége és 1995 júliusa között 11,8 milliárd dollárral (55%-kal) nőtt, 33,2 milliárd dollárra. Ekkor volt az adósságállomány a legmagasabb. A közel 12 milliárd dolláros adósságnövekedésből 7,3 milliárd dollár volt a nettó hitelfelvétel eredménye, 4,5 milliárd a dollár árfolyamának eséséből származott. A külső adósságot dollárban számolják el, de 20 százaléknál is kevesebb az az adósság, amely dollárban áll fenn. 1998-ban például ez a dolláradósság az összes hosszú lejárat ú adósság 15%-a volt, szemben a márkaadóss ág 27 és a jenad ósság 33%-ával. Ha a dollár árfolyama esik a 85%-ot kitevő többi devizával szemben, akkor a magyar adósság dollárértéke akkor is nő, ha a komponens devizákban változatlan marad. Ha a dollár árfolyama emelkedik, akkor természetesen a magyar adósság dollárértéke csökken. 1992. december 3l-e és 1995. szeptember 30-a között a dollár árfolyama a márkával szemben 13,8%-kal, a jennel szemben 26,9%-kal esett.
Három év alatt azonban 5,5 milliárd dollár volt a nettó forrásbeáramlás. A forrásbeáramlás, valamint a restriktív politika említett enyhítése következtében 1993-ban megállt a BHT reálértékének csökkenése (-0,6%, szemben az 1992-es -3 és az 199l-es -12%-kal).
20 1
11.
11.11.
Külsőadósság-politika
Gazdasági erőforrás-áramlás Nettó ki- vagy beáramlás a bruttó hazai termék százalékában
A bruttó hazai termék dollárra való átszámítása során kiküszöböltük a forint reáleffektív felértékelése okozta torzítást. 1) Ez a legátfogóbb mérték, mert a külföldi tőke áramlásán kívül figyelembe veszi a magyarországi tőke ki- és visszaáramlását, például az MNB külföldi bankokba kihelyezett devizatartalékainak változását. Forrás: MNB: Éves és Havi jelentések IMF: Balance of Payments Statistics Yearbook, 1996 Cserés Ákos: Hitelek és adósságok - tragédia három felvonásban, HVG, 1991. április 20., 90. o.
A folyó fizetési mérleg, valamint az adósság helyzete azonban már 1994 végére aggasztóvá vált. Ugyancsak aggasztóvá vált éppen ebben az időben Mexikó folyó fizetési mérlegének és külső adósságának az alakulása. A két ország helyzetét 1988 ban és 1994-ben a 11.12. grafikon hasonlítja össze. 202
Négy időszak
11.12. Magyarország és Mexikó adósságmutatóinak összehasonlítása a két nagyarányú segélyakció előtt, melyekben Mexikó ré sze sül t 1) Százalékok (kivéve a 3. mutatót)
A mutatók jelentését lásd fent a Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa" című alfejezetben. 1) A BHT dollárra való átszámítása során kiküszöböltük a forint reáleffektív felértékelése okozta torzítást (1., 4., 5. mutató). Forrás: World Bank: World Debt Tables és Global Development Financ e IMF: International Financial Statistics Yearbook, 1997 MNB: Éves és Havi jelentések
20 3
11.
Külsőadósság-politika
1988:
• 1988-ban a 9 mutató közül 7 mexikói mutató ked vezőb b volt, mint Magyaror szág hasonló mutatója, és három esetében nagyságrendi volt a különbség Magyarország hátrányára. Egy mutató kb. azonos értékű (5.), egy pedig kedvezőtlenebb volt (7.). • 1989 és 1994 között Mexikó adósságát hitelezői 23 milliárd dollárral csökkentették. • Részben talán ez volt az oka annak, hogy 1988 és 1994 között Mexikó bruttó hazai termékének reálértéke 27%-kal nőtt. • Magyarország vezetői viszont a leghatározottabban elutasították azt a lehetőséget, hogy adósságkönnyítési - netalán adósságelengedési - igényt jelentsenek be. Szigorú kereslet-visszafogó politikát folytattak, rendületlenül fizették az adósságszolgálatot - 1990 és 1992 között - nagyarányú forráskiáramlás árán. • Részben ez volt az oka annak, hogy ugyanezen 6 év alatt a BHT reálértéke 15%-kal csökkent. 1994:
• 1994-ben Mexikónak a 9 közül 8 mutatója volt kedvezőbb, mint Magyarországé. A különbség immár hét mutató esetében volt nagyságrendi Magyarország hátrányára. Vagyis hat év alatt Magyarország adóssághelyzete Mexikóéhoz viszonyítva nagymértékben romlott. • Mexikó 1994 végén fizetéské ptelenséget jelentett be, és 1995 elejé n 50 milliárd dolláros nemzetközi segélycsomagban részesült. • Magyarország, főként azért, hogy az adósságszolgálatot fizetni tudja, kiutalt magának egy Bokros-csomagot: vállalta a gazdasági növekedés leállítását, az infláció felgyorsulását, az átlagos havi nettó reálkereset 17%-os és az átlagnyugdíj vásárlóerejének 19%-os csökkenését, valamint újabb 162 000 munkahely megszűnését, amely 1,5 millióra növelte az 1989 óta megszűnt munkahelyek számát (valamennyi adat 1995-re és 1996-ra vonatkozik).
A HITELKÉPESSÉGI MINŐSÍTÉS ROMLÁSA A hetvenes években Magyarország a legjobb hitelképességűnek tartott országok közé számított. Ekkor az MNB még LIBOR + 75 bázispont (0,75 százalékpont) kamatra tudott a nemzetközi tőkepiacon szindikált bankhitelt felvenni, ami első osztályú hitelképességi minősítésnek számított. LIBOR (London Interbank Offer Rate) a londoni pénzpiacon felajánlott bankközi hitelek kamatlába. Ehhez viszonyítva „árazzák" a nemzetközi hiteleket, és ehhez viszonyítva történik a - rendszerint 6 hónaponként - változó kamatú hitelek újraárazása. LIBOR egyik újraárazástól a másikig változik, a felár azonban a hitel futamideje alatt változatlan, s azt tükrözi, hogyan értékelte a piac a kölcsön folyósításakor az adós hitelképességét.
Lengyelország 1981. évi fizetésképtelenségi bejelentése és a Szovjetunió ezzel kapcsolatos teljes passzivitása szertefoszlatta azt az illúziót, hogy a Szovjetunió a szocialista tábor presztízsének fenntartása érdekében ilyen esetben segítségére siet 20 4
Négy időszak
csatlós országainak, s ez rontotta Magyarország hitelképességi minősítését a nemzetközi tőkepiacon. Az 1982-ben kitört nemzetközi adósságválság arra késztette a hitelezőket - elsősorban Magyaror szág hitelezőit, a bankokat hogy újraért ékeljék az adós országok hitelképességét, s ez tovább rontotta Magyarország minősítését. Amikor pedig a legtöbb hitelező ország bankokat ellenőrző hatósága Magyarországot felvette a kétes fizetőképességű országok listájára (amelyeknek nyújtott hitelek ellenében a bankokat tartalékolási kötelezettség sújtotta), az ország bankoktól nem is tudott többé hitelt felvenni, csak a kötvényhitelek piaca állt nyitva előtte. A nyolcvanas évek végétől, kilencvenes évek elejétől kezdve a piac minősítését elég híven tükrözik a nemzetközi hitelminősítő intézetek minősítései. Ezek közül a két legtekintélyesebb a Moody's és a Standard & Poor. Magyarország szempontjá ból a harmadik legfontosabb a Japán Hitelminősítő Ügynökség, hisz az ország hiteleinek körülbelül egyharmadát a japán piacon eszközölt kötvénykibocsátások útján veszi fel. A Japán Hitelminősítő Ügynökség 1987 júniusa óta, a Moody's 1989 augusztusa óta, a Standard & Poor pedig csak 1992 áprilisa óta értékeli Magyarországot. Értékelésük leolvasható a 11.13. grafikonról. Hangsúlyozni kell, hogy már e kezdeti értékelések is jóval alacsonyabbak voltak annál, mint amekkora Magyarország piaci értékelése volt a hetvenes évek második felében. E három intézmény értékelése szerint a hitelképesség az 1990-1992-es időszak ban tovább romlott, holott ekkor a kamatokat - óriási erőfeszítések árán - a gazdaság termelte ki (a folyó fizetési mérleg egyenlege csekély többletet mutatott), és az adósságmutatók összességükben nem romlottak (11.18., 11.19. grafikonok). A Moody's 1990 júliusában egyszerre két alfokozattal is csökkentette a minősítést. Tette ezt talán azért - közvetlenül a demokratikusan megválasztott kormány hivatal ba lépése után -, mert a nemzetközi tőkepiac megítélése szerint, amennyiben minden más tényező egyforma, a diktatórikus ország minősítése kedvezőbb, mint a demokratikus berendezkedésűé, mert diktatúrában az adósságszolgálat pontos teljesítéséhez időnként elengedhetetlen szigorú megszorító intézkedéseket könnyebb foganatosítani és kikényszeríteni, mint a demokráciában. A Standard & Poor csak 1992 áprilisában értékelte először Magyarországot - körülbelül azon a szinten, ahol akkor a Moody's értékelése volt. A Japán Hitelminősítő Ügynökség 1991 júliusában csökkentette - fél fokozattal Magyarország minősítését - talán azért, mert úgy vélte, a BHT jelentős csökkenése és a munkanélküliség rohamos növekedése kedvezőtlenül befolyásolja a fizetőké pességet. Hitelminősítési fokozatok: Moody's: Aaa, Aa, A, Baa, Ba, B, Caa, Ca, C, Aa és B között minden fokozat 1, 2 vagy 3 hozzáadásával minősül aszerint, hogy a hitelképességet a fokozat felső része, közepe vagy alsó része jellemzi. Még ezeken belül is lehetséges három alfokozat: pozitív, stabil, negatív. Standard & Poor: „beruházási" fokozatok: AAA, AA, A és BBB. A többi „spekulációs" fokozat: BB, B, CCC, CC, C és D. Az utóbbi a fizetésképtelen adós fokozata. AA és
20 5
11.
Külsőadósság-politika
C között + vagy - jel mu tatj a árnyal tabban a minősítés t. A foko zaton belül a „kilátások" lehetnek pozitívak, változatlanok vagy negatívak. Japán Hitelminősítő Ügynökség : ugyanaz, mint a Standard & Poor - a kilátások nélkül.
11.13. Magyarország hitelképessége a
fontosabb hitelminősítő intézetek megítélése szerint
Forrás: Moody's Global Rating Guide Standard & Poor's Ratings Handbook MNB: Éves jelentések Államadósság-kezelő Központ: szóbeli felvilágosítás
206
Négy időszak
Érdekes, hogy a folyó fizetési mérleg 1993-as, 1994-es és 1995-ös igen nagy deficitjei, valamint az adósságmutatók romlása ezekben az években nem befolyásolta a Moody's értékelését. A Standard & Poor kétszer is (1994-ben és 1995-ben) rontotta a minősítést, a jap án ügynökség csak egyszer, 1993 végén. 1996 óta (2001 elejéig) a jelentős adósságtörlesztés és javuló fizetési mérleg hatására mindhárom intézet javított Magyarország minősítésén. A Moody's és a Standard & Poor hatszor, a japán intézet csak kétszer. 1998 novemberére a Standard & Poor minősítése túlszárnyalta a kezdeti (alacsony) szintet, a Moody's-é elérte az 1989. augusztusi értékelést, a japán ügynökség értékelése csak 1999 novemberében érte el az 1987. évi szintet. A mutatók a javulás ellenére még mindig csak jobb-közepes hitelminősítést tükröznek. Adatunk ugyan nincs rá, hisz akkor még nem működtek a hitelminősítő ügynökségek, de véleményünk szerint 2001 elején Magyarország hitelképessége még jóval alatta marad annak, ami a hetvenes évek második felében volt, hiszen akkor Magyarország a legjobb hitelminősítésű országok közé tartozott.
A HITELKÉPESSÉGI MINŐSÍTÉS ROMLÁSÁNAK AZ ÁRA A hitelképesség romlása természetesen pénzbe kerül az országnak. A romlás nem ott tükröződik, hogy a kamatlábak emelkednek, hisz az lehet általános tőkepiaci jelenség. A hitelképesség romlásának ismérve az, hogy nő a kamatfelár, amit az országnak a legjobb hitelminősítésű adósok által fizetett hitelek kamatához viszonyítva fizetnie kell. Ez a felár - elég munkaigényes módszerrel - felbecsülhető. Mivel egy-egy ország tőkepiacán a helyi kormány kötvényei a legjobb minősítésű kötvények közé számítanak, a felárat jól megközelíti a valamely piacon kibocsátott magyar kötvény és a helyi kormány kötvényeinek hozama közötti különbség. Ez a súlyozott felár például 1992-ben kb. 207 bázispont volt, amely messze esett a hetvenes évek második felé ben szokás os 75 bázisp onttól . 1993-ban, a hitelképes ségi minősítés romlása miatt a súlyozott felár 253 bázispontra növekedett. Ez azt jelenti, hogy az 1993-ban felvett 6388 millió dollár kamata a hitelképességi minősítés romlása miatt [6388 x (0,0253 0,0207)=] évi 29 millió dollárral volt több annál, mint amennyit Magyarország változatlan hitelképességi minősítés mellett fizetett volna. Mivel az 1993-ban felvett hi20 7
11. Külsőadósság-politika
telek átlagos futamideje kb. 7 év volt, teljes futamidejük alatt e hitelek összesen (7 x 29 =) 203 millió dollárral többe kerültek Magyarországnak. A hetvenes évek második feléhez viszonyítva ez a többletkamat [6388 x (0,0253 - 0,0075) =] évi 114 millió dollár volt, vagyis a hétéves futamidő alatt összesen 798 millió. 1994-ben és 1995-ben a felár feltételezhetően tovább növekedett. A Magyar Nemzeti Bank csak 1992-től közli rendszeresen külföldi kötvénykibocsátásának főbb adatait, így a kamatfelár a korábbi évekre folyamatosan nem számítható ki. Ha feltételezzük, hogy a felár 1989-ben - mondjuk - 125 bázispont volt, 1990-ben 150, 1991-ben 175, akkor kiszámítható, hogy a hitelképességi minősítésnek a hetvenes évek második fele óta bekövetkezett romlása csupán az 1990 és 1994 közötti öt évben közel félmilliárd dollárjába került az országnak. (Az utóbbi két bekezdés adatainak bonyolult számítása megtalálható a szerző Gazdaságpolitika című tankönyvének 519-521. oldalán.) Ugyanezt a módszert használva felbecsülhető, hogy a hitelképességi minősítésnek a hetvenes évek óta bekövetkezett romlása mennyibe került 1995-ig többletkamat formájában Magyarországnak. A fenti adatokból úgy tűnik, hogy nagyságrendileg évi több száz millió dollárról van szó. Ezt azonban csak a Magyar Nemzeti Bank számításai tudnák pontosítani, mert az 1992-t megelőző időszakra vonatkozólag nincs nyilvánosságra hozott adat.
A DEVIZATARTALÉK-TÖBBLET ÁRA A fent említett becsléseket azonban - a teljesség kedvéért - érdemes kiegészíteni annak a fölbecsülésével, hogy mibe kerül Magyarországnak a szükségesnél több devizatartalék felhalmozása. Mint ismeretes, a magyarországi árfolyamrendszer a csúszó leértékelés és a lebegőárfolyam-rendszer kombinációja (lásd a 10. fejezetet). Hogy ez az árfolyamrendszer zökkenőmentesen működjék, 3 milliárd dollárnyi devizatartalék elegendő volna. Ezt a szintet a tartalékok 1991-ben elérték, és az év végére már meghaladták. A tartalék állományát azonban az MNB tovább növelte. 1995 végén, a rendkívüli magánosítási bevételek beáramlása miatt a tartalékok - ideiglenesen - meghaladták a 12 milliárd dollárt is, de ez kivételes állapot volt. Azóta az MNB a tartalékokat 9-10 milliárd körüli szinten tartja, amely - véleményünk szerint - 6 milliárddal több, mint amennyire feltétlenül szükség volna. A többlettartalékra feltételezhetően az ország hitelezőinek megnyugtatása végett van szükség. Ez ugyanis biztosíték arra, hogy az ország az adósságszolgálatot pontosan fogja teljesíteni még olyan fejlemények közepette is, amelyek a fizetési mérleget kedvezőtlenül érintik. A többlettartalék tehát az adósságkezelési politika része. A bökkenő csak az, hogy a többlettartalék pénzbe kerül a Magyarországhoz hasonló túladósodott országnak, akár a gazdaság termeli ki (úgy, hogy felhalmozódik a folyó fizetési mérleg és a nettó működőtőke-beáramlás sorozatos többleteként), akár kölcsönből származik. Az 1998 júniusában létező 6,6 milliárd dolláros többlettartalék 1991 óta halmozódott fel, és kölcsönből származott. A devizatartalékolás forráskihelyezés: az MNB a devizákat külföldi bankokban tartja, vagy rövid lejáratra lekötött betétek vagy rövid lejáratú értékpapírok formá20 8
Négy időszak
jában. Ilyenkor a rövid lejáratú hitelek helyileg szokásos alacsony kamatát kapja értük, ami manapság országonként 300-500 bázispont között változik. Azokért a hosszú lejáratú hitelekért, amelyekből a többlettartalék (részben) származik, és azért a hosszú lejáratú adósságért, amelyet e többlettartalékból letörleszthetne, jóval magasabb kamatot fizet. A Magyar Nemzeti Bank elnöke szerint ez a kamatrés 1 százalékpont (100 bázispont; dr. Surányi György 1995. szeptember 24-i televíziós nyilatkozata). Kétséges, hogy ez az „egy százalékpont" alapos számítások eredménye. Kísérletet tettünk ugyanis a kamatrés felbecsülésére az 1993-as esztendőre. Eredményünk 323 bázispont. Valószínű, hogy a kamatrés azóta - az ország hitelképességi minősíté sének jav ulás a következtébe n - csökkent. Ha például 1998-ban csak 250 bázispont volt, akkor az 1998, júniusi 6,6 milliárd dolláros devizatartalék-többlet nagyságrendileg évi 165 millió dollárjába kerül Magyarországnak. (Pontos adatot csak a Magyar Nemzeti Bank tudna szolgáltatni, részletes és alapos számítások eredményeképpen).
1996-1997: ADÓSSÁGCSÖKKENÉS: MIÉRT? HOGYAN? MIBŐL? Magyarország konvertibilis devizában fennálló bruttó külföldi adóssága 1996-ban és 1997-ben jelentősen csökkent (lásd a 11.1. grafikont). A csökkenés már 1995 ben elkezdődött: a július 31-én elért csúcsról (33,2 milliárd USD) az év végéig 1,56 milliárd USD volt. Ennek fő oka feltételezhetően az amerikai dollár árfolyamának nemzetk özi meger ősödé se volt. 1995 júliu sa és decembe re között a dollár a német márkával szemben ugyan csak 3,6%-kal, az ECU-vel szemben 4,5%-kal értékelődött fel, a jenne l sz emben azonban 18,4%-kal. Mivel ekkor az ország hosszú lejáratú adósságának egyharmada jenben állt fenn, a jen dollárral szembeni leértékelődése önmagában megmagyarázza a dollárban számított adósság másfél milliárdos csökkenését. 1996-ban és 1997-ben az adósságállomány összesen 8455 millió dollárral csökkent. Amint a 11.14. táblázatról leolvasható, ennek a csökkenésnek valamivel több, mint a fele, 4484 millió - az összes csökkenés 53%-a - a dollárnak ez idő alatt történt felértékeléséből származik, 3971 millió pedig nettó törlesztésből (5. és 6. sor). E két esztendőben az összes finanszírozási igény 8609 millió dollár volt (10. sor). Ezt zömében (42%) a nettó működőtőke-beáramlás finanszírozta, másodsorban a tőzsdei és egyéb spekulációra beáramló tőke (36% - lásd részletesen a 7. fejezetben), kisebb rész ben pedig a tartalékok csökkenése (19%) (lásd: jobb oldali oszlop 12-15. sor). A 11.15. táblázat azt próbálj a felm érni , hogy miből tellett az adóss ág két év alatt történt közel 4 milliárd dolláros nettó törlesztésére. A nettó törlesztésen kívüli finanszírozási igény - folyó fizetési mérleg hiánya és nettó külföldi beruházás - 4638 millió dollárra rúgott (3. sor). Feltételezhető, hogy a nettó működőtőke-beáramlás elsősorban ennek a finanszírozását szolgálta (78%), a fennmaradó részt pedig a tartalékok csökkentése és a hivatalos átutalások szolgálták (22%) (lásd a táblázat 5., 6. és 4. sorát!).
209
11.
11.14.
Külsőadóssás-politika
Az adósságállomány csökkenése 1996-ban és 1997-ben - Millió dollár
1) Devizában fennálló adósság tulajdonosi hitelekkel 2) Új hitelek felvétele és a külföldi adósság törlesztése A szerző számításai. Az alapadatok forrása: MNB: Havi jelentés, 1998/7 11.15.
3) Tévedések és kihagyások egyenlege
A visszafizetés által történő adósságcsökkentés módszere - Millió dollár
1) Hogy mit mivel finanszíroz az ország, az természetesen egyike a számos lehetséges feltételezésnek. A nettó működőtőke-beáramlásról azonban azt szokta a kormány és az MNB mondani, hogy az finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát. Forrás: 11.14. táblázat 210
Négy
időszak
Ha számításaink megközelítőleg pontosak, akkor a finanszírozásra fordítható összegek fennmaradó részét fordította a kormányzat adósságcsökkentésre. Ennek kisebbik része származott a tartalékok csökkentéséből (23%), zöme pedig (77%) spekulatívtőke-beáramlásból. • A tartal ékokat azért lehetett e két év során csökkenten i, mert azok a MA TÁ V és az elektromos ipar eladása során 1995 végére 12 milliárd dollár fölé emelkedtek. A nemzeti vagyon eladásából származó tartaléknövekedés 903 milliójának adósságcsökkentésre való felhasználása azt jelenti, hogy Magyarország adósságért nemzeti vagyont adott cserébe (8. sor). • A 3067 millió dollárra rúgó spekul atívtők e-beára mlás (9.+10. sor) nagyobbik részét a külföldiek részvényvásárlásra fordították. Ez tehát a nemzetközi gyakorlat ból ismert „adósságért részvényt" adósságcsökkentési mód magyar változata. A részvényt ebben a változatban nem a hitelező bank kapja (adósságért cserébe), hanem a kormányzat külföldiek spekulatív részvényvásárlásából törleszti külföldi hitelezők Magyarországgal szemben fennálló követeléseit. • Amen nyi ben az MN B az adósság ot részben a külföl diek forint névérté kű magyar állampapírok vásárlására befolyó devizákból törleszti, akkor ez nem más, mint a devizaadósság forintadóssággá való átváltoztatása. Ebből statisztikailag csupán a kötvényvásárlásra fordított és fent már idézett adatok mutathatók ki.
1998-2000: ADÓSSÁGNÖVEKEDÉS, ADÓSSÁGCSAPDA, DE JAVULÓ MUTATÓK A bruttó külföldi adósság ez időszakban bekövetkezett alakulását a 11.16. táblázat adatai mutatják. 11.16.
Az adósság növekedése 1997 -tő l 2000-ig - Millió dollár
A jegyzeteket és a forrásokat lásd a következő oldalon! 211
11.
Külsőadósság-politika
Jegyzetek és források a 11.16. táblázathoz: 1) Magyarországi lakosok nettó működőtőke-beruházásai külföldön (tulajdonosi hitelekkel) + nettó külföldi hitelnyújtás 2) Feltételezésünk szerint az adatszolgáltatáson kívüli rövid lejáratú tőkeáramlás 3) A folyamatadatba beleszámítottuk az állományadatot ott, ahol ilyen folyamatadat nem volt; az állományadatba a folyamatadatot ott, ahol állományadat nem volt Megjegyzések: Az állományváltozás adatai a legtöbb esetben nagyságrendileg térnek el a fizetési mérleg alapján számított folyamatadatoktól. Ennek az MNB szerint három oka van: - árfolyam: a fizetési mérleg adatait havi átlagárfolyamon, az állományadatokat az év utolsó napjának árfolyamán számítják át dollárra; - az értékpapírok - részvények, forintban kibocsátott államkötvények - piaci áringadozása; - az állományváltozá s olyan tételeket is figyelembe vesz, amelyek nem kerülnek bele a fizetési mérlegbe, pl. amikor bank vagy vállalat visszamenőleg helyesbíti a kimutatását. Az adósság növekedése szempontjából az állományi adat (7010) az irányadó. Ennek az alakulását próbálják a folyamatadatok legalább hozzávetőlegesen megmagyarázni. A szerző összeállítása. Az alapadatok forrásai: MNB: Éves jelentés 1998; Havi jelentés 2001/2 Min dhár om évben jele ntős volt a folyó fizetési mérl eg hián ya (1. sor), melyet a nettó működőtőke-beáramlás korántsem fedezett (5. sor). A folyó fizetési mérleghiányon kívül azonban volt még jele ntős külföl di tőkekih elyez és is (2. sor), amit szintén finanszírozni kellett. Az MNB nagymértékben növelte a devizatartalékokat (2.1.), valószínűleg az évközi spekulatívtőke-beáramlások eredményeképpen. (Ezeket a spekulatív hullámokat jól érzékelteti a 7.3. grafikon, hiszen a tőzsdeindex ingadozásait főképpen a külföldi tőke be- és kiáramlása okozta. A 13,1 milliárd dolláros finanszírozási i gényne k a műkö dőtő ke-b eára mlás , a tőzsd ére beáramló spekulatív külföldi tőke (6. sor) és a hivatalos átutalások (7. sor) nem egészen a felét fedezték . A fenn mar adó részt hitelfelvétellel kellett finanszír ozni (8.1. + 8.2.+ 8.3.).
A felvázolt folyamatok eredményeképpen a tulajdonosi hitelekkel számított bruttó adósság állománya 1997 és 2000 decembere között 7 milliárd dollárral nőtt, s 1995 óta először újra elérte a 30 milliárd dollárt. Azonban a bruttó hazai termék is nőtt, és így az arány nem sokat romlott (72,3%-ról 74,6%-ra, lásd a 11.18. grafikont). A következő fejleményekre érdemes felhívni a figyelmet. • Magyarország ez alatt a három év alatt adósságcsapdában volt (11.10. grafikon). A kamatokat nettó működőtőke-beáramlás csak részben finanszírozta. A fennmaradó összeget részben a tőzsdére beáramló spekulatív tőke, részben hitelek fedezték. • A magyarországi bankok és vállalatok külföldi beruházása új fejlemény az ország újkori gazdaságtörténetében. E kihelyezés nagymértékű volt, akár az egyik mérték, akár az ennek a felét mutató másik mérték szerinti adatot fogadjuk el mérvadónak (11.16. táblázat, 2.2. sor). • A spekulatív tőkeáramlás hullámzásának eredménye 2,5 milliárd dollár körüli, vagy annál is nagyobb nettó beáramlás volt (10. sor). • Becslésünk szerint mintegy 2 milliárd dollárral nőtt a forintban fennálló külföldi adósság. • Végül: az adósság állománya valójában nagyobb mértékben nőtt, mint az említett 7 milliárd dollár. A dollár azonban az időszak alatt 18,6%-kal felértékelődött az euró ellen, de 11,6%-kal leértékelődött a jennel szembe n. Ez eket az ár212
Az adósság szerkezete,
minősége és kezelése
folyamváltozásokat a jenben, dollárban valamint az euróhoz kapcsolódó devizáknak a magyar adósságon belüli részarányával súlyozva az eredmény a dollár mintegy 5%-os felértékelődése. Ha ez nem következik be, akkor az adósság 2000 végén 32 milliárd dollár körül lett volna.
AZ ADÓSSÁG SZERKEZETE, MINŐSÉGE ÉS KEZELÉSE SZERKEZET ADÓSOK SZERINTI BONTÁSBAN A rendszerváltáskor a küldő adósság túlnyomó része az állami szektor, azon belül is a Nemzeti Bank adóssága volt (11.17. grafikon). 11.17. Külső adósság adósok szerinti bontásban Az összes bruttó adósság százalékéban
Az alapadatok forrása: MNB: Eves és Havi jelentések
213
11. Külsőadósság-politika
1989 és 1995 között a kormányzati szektor adóssága nőtt, de lassabban, mint a vállalati és bankszektoré, így részaránya lassan, de folyamatosan csökkent. Az 1996os és 1997-es adósságcsökkentés tudatos politikát tükröz, mely azóta is folytatódik. A cél a jelek szerint kettős: a külföldi tőkeszükséglet egyre nagyobb részét működő tőke és külföldiek magyarországi részvényvásárlása útján befolyó devizából biztosítani. 2000 végén például az ily módon beáramlott külföldi tőke az összes magyarországi külföldi tőkeszükséglet 39%-át biztosította, szemben az öt évvel korábbi 28%-kal. A másik cél a Magyar Nemzeti Bank külföldi adósságának a csökkentése, hogy a kormányzati szektor külső adóssága elsősorban kormányadósságként, s ne jegybanki adósságként álljon fenn, hogy ezzel a magyar adósságszerkezet hasonlóvá váljék a fejlett piacgazdaságú országok külső adósságának adóstípusok szerinti szerkezetéhez. Az MNB tehát a részvényvásárlásra beáramló devizát, valamint azt a devizát, amelyik a költségvetés devizaadósságának kamataiból és tőketörlesztéséből befolyik (lásd a 8. fejezet „Adósságtörlesztés" című alfejezetét), saját adóssága törlesztésére használja. Így adóssága nemcsak részarány szerint, de abszolút mértékben is csökken - az 1997 végi 11,68 milliárd dollárról, 2000 végére 8,58 milliárdra. (Nem is említve, hogy adóssága 1995-ben még 21,19 milliárd volt!) Különösen az elsőként említett változás nevezhető kedvező folyamatnak, hiszen a működő tőke csak kedvező gazdasági konjunktúra esetén utal át profitot a külföldi tulajdonosnak, ugyanígy az átutalt osztalék csak fellendülés idején jelentős, amikor a kiáramlás nem teher a gazdaság számára. A hitelek utáni kamat viszont jó és rossz konjunktúra esetén egyaránt jár. Van azonban két hátrány is. A működőtőke beáramlás azt jelenti, hogy a gazdaság növekvő része kerül külföldi ellenőrzés alá, s mint a globalizációval kapcsolatban láttuk („Multinacionális vállalatok" a 3. fejezet ben), a külföldi vállalat általában csak akkor tartja szem előtt a befogadó ország érdekeit, amikor ezek egybeesnek saját érdekeivel. A részvényvásárlásra beáramló tőkének ilyen hátránya nincs, ez viszont - hogy úgy mondjuk - „illékony", mint ahogy azt a 7.3. grafikon cikcakkjai mutatják. 2000 februárjában például a külföldi tulajdonban lévő magyarországi részvények értéke 4,8 milliárd dollár volt, novemberben már csak 2,5 milliárd. Amikor az adósságtörlesztésre felhasznált spekulatív tőke így „elillan", az MNB a kiáramlást újonnan felvett rövid lejáratú kölcsönökből finanszírozza. (Finanszírozhatná devizatartalékaiból is, de úgy látszik, nem ezt teszi. Talán azért, mert a devizatartalékok hirtelen 1-2 milliárdos csökkenését a hitelezők rossz jelnek tekintenék.)
ADÓSSÁGTEHER ÉS FIZETŐKÉPESSÉG A 11.18. és 11.19. grafikon mutatóival már találkoztunk (11.2.1-2. és 11.12. grafikon). Itt a cél nem nemzetközi összehasonlítás, hanem a mutatók alakulásának vizsgálata 1989 óta. Legyen elég megjegyezni annyit, hogy a kilencvenes évek közepe táján elért csúcs óta valamennyi mutató javul: az adósság egyre kisebb teher a gazdaságon, és javul az ország fizetőképessége is. 21 4
Az adósság szerkezete, minősége és kezelése
11.18. Az adósságteher mutatói Adósság1),
1989
adósságszolgálat és kamat a B H F 2 ) százalékéban
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
1) Tulajdonosi hitelekkel 2) A forint reáleffektív felértékelése eltúlozza a dollárban számított BHT növekedését, és mérsékeli annak csökkenését. Ezt a torzítást a grafikonban kiküszöböltük. A grafikon - éppúgy, mint az MNB számításai - nagyítja az adósság és az adósságteher viszonylagos nagyságát, mert a reáleffektív felértékelés ellenére a forint még mindig alulértékelt a vásárlóerő-paritás mércéjével mérve. 3) Bruttó adósság, mínusz az arany- és devizatartalék 4) Bruttó adósság, mínusz az MNB összes külföldi követelése. A BHT-t az MNB hivatalos vagy piaci árfolyamon számítja át dollárra (vagy újabban euróra). 5) A hosszú lejáratú adósság tőketörlesztése, előtörlesztés nélkül, plusz az összes adósság kamata Forrás: MNB: Éves és Havi jelentések
21 5
11.
Külsőadósság-politika
Fontos az is, hogy míg az időszak elején valamennyi mutató meghaladta az általában kritik usnak tartott szintet, 1999-ben már csak egy mutató (adós ságszol gálat/BHT) volt a kritikus szint felett, a többi mind alatta volt, a fizetőképesség mutatói (11.19. grafikon) jóval alatta voltak.
1) (A rövid lejáratú adósság állománya az előző év végén + adósságszolgálat a tárgyévben) / áru- és szolgáltatáskivitel a tárgyévben 2) (A hosszú lejáratú adósság tőketörlesztése előtörlesztés nélkül + az összes adósság kamata) / áru- és szolgáltatáskivitel 3) Az összes adósság kamata / áru- és szolgáltatáskivitel Forrás: MNB: Éves és Havi jelentések
AZ ADÓSSÁG ÉS AZ ADÓSSÁGKEZELÉS MINŐSÉGE MINŐSÉGMUTATÓK (11.20. grafikon) Átlagos kamatláb: összes kamatfizetés a következő évben / összes adósság a tárgyév végén. Ez a tárgyév végi adósság átlagos kamata. A kamatláb egyrészt attól függ, milyenek általában a kamatlábak a nemzetközi hitelpiacon a kölcsönök felvételekor, másrészt pedig függ az adós hitelképességének piaci 216
Az adósság szerkezete, minősége és kezelése megítélésétől. Így csaknem adva van, s a kölcsönvevő csak igen kis mértékben tudja azt befolyásolni. Az átlagos kamatláb tehát csupán az adósság minőségének mutatója, de nem az adósságkezelés minőségéé. Ha a piaci kamatláb növekszik, akkor az átlagos kamat növekedhet anélkül, hogy az fölróható volna az adósságot kezelő hatóságnak, avagy hogy jelezné a hitelképességi minősítés romlását. Átlagos lejárati idő : összes hosszú lejáratú adósság a tárgyév végén / következő évre esedékes tőketörlesztés. Ez a tárgyév végi hosszú lejáratú adósságállomány átlagos lejárati idejét jelzi években. Természetesen minél hosszabb ez a lejárati idő, annál jobb az adósság, valamint az adósságkezelés minősége. Az utóbbira az is mérvadó, ugrálnak-e a számok föl-le a vizsgált időszak alatt. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az adósságkezelő hatóság a hitelek fölvételekor nem ügyelt arra, hogy az elkövetkező időszak esedékes tőketörlesztése évről évre nagyjából egyenlően legyen elosztva. Nem jó az adósságkezelés minősége akkor, ha valamely évben a törlesztési kötelezettség jóval meghaladja az előző és következő évek átlagát. (Ezt természetesen a mutató csökkenése jelzi.) A tényleges tőketörlesztést figyelembe véve a mutató félrevezető akkor, ha az ország nem fizeti ki teljes egészében az esedékes tőketörlesztést, tehát hátralékot halmoz fel. Ilyenkor a mutató értéke nő, és azt a látszatot kelti, mintha az adósság minősége javulna. Ennek az ellenkezője történik, amikor egy ország az esedékesnél többet törleszt. (Ezt teszi a MNB 1992 óta.) Ott, ahol akár az egyik, akár a másik körülmény forog fenn, célszerű a mutatót a tényleges tőketörlesztés helyett az esedékes tőketörlesztés alapján számítani. Rövid lejáratú adósság / összes adósság. Természetesen minél kevesebb a rövid le járatú adósság az összadóssághoz viszonyítva, annál jobb az adósság minősége. Kedvezményes adósság / összes hosszú lejáratú adósság. „Kedvezményes" az az adósság, amelynek valamelyik feltétele - kamat, lejárati vagy türelmi idő - kedvezőbb, mint a hitel felvételekor érvényes átlagos piaci feltétel. Kedvezményes hiteleket általá ban csak kormányok és - kisebb mértékben - nemzetközi intézmények szoktak folyósítani. Kivétel a Nemzetközi Valutaalap, amely nem folyósít kedvezményes hitelt, sőt a piaci kamatnál valamivel magasabb kamatlábat számít. A piacinál magasabb kamatot számít a Világbank is, ez azonban lejárati és/vagy türelmi idő tekintetében nyújt a szegényebb országoknak kedvezményt. Az újonnan felvett hosszú lejáratú hitelek átlagos segélytartalma. Segélytartalom: valamely hitel összes jövőbeni adósságszolgálatának jelenlegi (leszámítolt) értéke és az ugyanolyan névértékű átlagos „kemény" piaci feltételekkel felvett hitel adósságszolgálatának jelenlegi értéke közötti különbség, a felvett hitel százalékában kifejezve. Az összes jövőbeni adósságszolgálat jelenlegi értéke természetesen kisebb lesz, mint a kemény piaci feltételek mellett felvett ugyanakkora hitelé, ha akár a kamatláb alacsonyabb, akár a lejárati vagy türelmi idő hosszabb, mint a piaci hiteleké. Átlagos türelmi idő (újonnan felvett hitelek). Ezt az adatot, az újonnan felvett hitelek átlagos segélytartalmára, valamint a kedvezményes hosszú lejáratú hitelek év végi állományára vonatkozó adatokat a Világbank közli minden évben Global Development Finance (1997 előtt: Worl Debt Tables) című kiadványában kb. másfél éves késéssel. Adósságkönnyítési lehetőség. Adósság, amelyre viszonylag könnyű adósságkönnyítést kérni (vagyis a kormányokkal, bankokkal és külföldi exportőrökkel szemben fennálló adósság) az összes adósság százalékában. Mint említettük, a kamatlábra a kölcsönvevőnek kevés a befolyása. A többi hat mutató értéke nagymértékben befolyásolható az adós ország által. Így, ha e mutatók a vizsgált időszak során javulnak vagy romlanak, akkor ez tükrözi az adósságkezelés minőségét is (nemcsak az adósság minőségének változását). Magyarország hitelfelvételi forrás tekintetében - adósságkönnyítési lehetőség - a nemzetközi adósságválság kitörése óta kényszerhelyzetben volt. Így e mutató alakulása a MNB adósságkezelésének minősége szempontjából közömbös, de nem közömbös az adósság minősége szempontjából. 217
11.
Külsőadósság-politika
Természetesen az adósságkezelés minőségi mutatóinak csak akkor van gyakorlati értelme, amikor a külső adósság túlnyomóan kormányzati adósság, és azt egyetlen szerv kezeli. Ilyenkor a mutatók javulása jelzi, hogy az adósságkezelő szerv jól végzi a dolgát, romlása pedig azt jelzi, hogy jobban kellene végeznie. Ez a helyzet a legtöbb fejlődő országban. A fejlett országokban azonban ez nincs így. A kormányzati adósságot ugyan ott is egyetlen szerv kezeli, de a fejlett országok kormányzati külső adóssága csekély a kormány összes adósságához képest, még inkább az ország öszszes külső adósságához képest. Amint a 11.17. grafikon mutatja, Magyarországon az adósságkezelés minőségi mutatóin ak körülbelül 1995-ig bezáró lag volt gyakorlat i jelentős ége: a külső adósság addig túlnyomóan kormányzati adósság volt, és ezt az MNB kezelte. Azóta felgyorsult a kormányzati adósság részarányának csökkenése, s 1999 óta a kormányzati adósságon belül az MNB csak saját külföldi adósságát kezeli. Az MNB külső adósságának adataiból természetesen ki lehet számítani az MNB adósságkezelésének minőségi mutatóit. A mi szempontunkból azonban ennek korlátolt jelentősége volna, hisz az MNB külső adóssága 2000 végén az összes külső adósságnak már nem egész 28%-át tette ki. Bár Magyarország adósságkezelés-minőségi mutatóinak újabban nincs gyakorlati jelentőségük, bizonyos jelentőségük azonban mégis van. Mutatják ama néhány száz ember kollektív szakmai felkészültségének romlását, javulását, akik Magyarország kormányzati, banki, vállalati külső adósságát kezelik. Meg kell említeni azt is, hogy egyrészt elég nagy az alapadatok hibalehetősége, másrészt egyik évről a másikra olyan események is befolyásolhatják őket, amelyekről a nagyközönségnek nincs tudomása. Harmadsorban pedig egyes mutatók, pl. Magyarország esetében az 5. és a 6. (11.20. grafikon) évi néhány hitelmegállapodásra vonatkoznak, s egy-egy újonnan felvett hitel jelentős változást okozhat. Végül a mutatók értékének módosulását befolyásolja az adósság adóstípusok szerinti bontásában bekövetkezett változás. Magyarország esetében csökken a legjobb hitelminősítésű kormányzati szektor adósságának részaránya, és nő a magánszektoré. Ez a változás természetesen az összadósság minőségét jelző mutatók romlása irányá ban hat. Mindent összevetve: a minőségi mutatókat igen óvatosan és körültekintő módon kell értelmezni. Különösképpen el kell kerülni azt, hogy nagy jelentőséget tulajdonítsunk az éves ingadozásoknak. Analitikai jelentősége csupán a több éven át tartó irányzatnak (,,trend"-nek) van. A helyesen értelmezett adósságminőséget és adósságkezelési minőséget jelző mutatók befolyásolják egy-egy ország hitelképességi minősítését. (Legalábbis befolyásolniuk kellene, de ez nem mindig van így.)
MIT MUTATNAK A MUTATÓK? Az átlagos kamatláb 1989 és 1997 között 7,2 és 8,3 százalék között ingadozott, így az adósság minőségét ebből a szempontból változatlannak lehetett tekinteni. 1998-ban az átlagkamat hirtelen 5,5%-ra eset, és e szinten maradt 1099-ben is. Lehetséges, hogy ez azért történt, mert az 1996-os és 1997-es törlesztések során az MNB éppen a magas kamatú adósságától szabadult meg? Szerintünk egyelőre korai volna ennek az egyébként örvendetes kamatesésnek nagy jelentőséget tulajdonítani. 218
Az adósság szerkezete, minősége és kezelése
Az átlagos lejárati idő jelentős csökkenése 1997-ig részben a magánadósság növekedését tükrözi az összadósságon belül. Az 1998-as hirtelen növekedésre nincs magyarázatunk. Nincs kizárva, hogy egyszerű statisztikai okokra vezethető vissza. A rövid lejáratú adósság az összes adósság százalékában 1989 és 1994 között folyamatosan csökkent, azóta nő, és 2000-ben meghaladta az 1989-es szintet. Az utolsó két év növekedése csaknem teljesen az MNB-nek tulajdonítható, melynek rövid lejáratú adóssága 1998 és 2000 között 194 millió dollárról 1410 millióra nőtt, mely növekedésre valószínűleg a spekulatív tőkekiáramlás finanszírozása miatt volt szükség. A két következő mutató - kedvezményes adósság / összes adósság, és az újonnan felvett hitelek segélytartalma - egyértelműen javul. Ilyen kedvezményeket Magyarország esetében csak a kormány vagy a Nemzeti Bank kaphat külföldi kormányoktól. Természetesen demokratikus ország kormánya a hidegháború ide jén nem nyújtott ilyen kedvezményt kommunista ország kormányának. Innen az alacsony nyitó színvonal, s a rendszerváltás következménye a folyamatos és jelentős javulás. Az átlagos türelmi idő csökkenése és az adósságkönnyítési lehetőség növekedése egyaránt a magánszektor adósságállományának viszonylagos és abszolút növekedésével van összefüggésben. A magyar bankok és vállalatok által felvett hitelek futamideje valószínűleg rövidebb, mint a kormányzati hiteleké, így rövidebb a türelmi idő is. Ugyanakkor ezek csak bankoktól kaphatnak hitelt. Így nőtt az összadósságon belül a bankokkal szemben fennálló adósság aránya, s ezzel nőtt az adósságkönnyítés lehetősége is. Összefoglalva: a hét mutató közül az utóbbi években három romlott, négy javult, így levonható az a következtetés, hogy a magyar adósság minősége mindent összevetve javuló tendenciát mutat. 11.20. Az adósság minőségének mutatói 1. Átlagos kamatláb
A grafikon folytatása a kővetkező oldalon!
21 9
11. A 11.20. grafikon folytatása I.
A grafikon folytatása a következő oldalon!
220
Külsőadósság-politika
Az adósság szerkezete, minősége és kezelése A 11.20. grafikon folytatása II.
A mutatók jelentését lásd a szövegben. 1) Kormányoktól, bankoktól, külföldi exportőröktől felvett hosszú lejáratú adósság az összes hosszú lejáratú adósság százalékaként Forrás: 5. és 6.: World Bank: Global Development Finance, 2000 Többi mutató: a szerző számítása a Magyar Nemzeti Bank adatai alapján: Éves és Havi jelentések
22 1
11. Külsőadósság-politika
ÖSSZEFOGLALÁS SZÁZSZÁZALÉKOS SIKER • Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országa. Adósságmutatóinak többsége még az 1996-os és 1997-es jelentős javulás után is kedvezőtlenebb, mint annak az 52 országnak az átlaga, amelyeket a Világbank „súlyosan eladósodott ország"-ként tart számon. Nyolc közül négy mutató kedvezőtlenebb, ebből három esetében a különbség nagyságrendi Magyarország hátrányára (11.2.1-2. grafikon). • A nemzetközi tőkepiac több évtizedes jelensége, hogy a túladósodott adósnak hitelezői - bankok, kormányok, exportőrök - adósságkönnyítést nyújtanak. 1989 óta pedig a rászoruló adós országok adósságcsökkentésben részesülnek. A nyolcvanas évek eleje óta 73 ország részesült adósságkönnyítésben, köztük harmincnál több adósságcsökkentésben. A 73 - illetve a harmincnál több ország többségének hitelképességi és fizetőképességi mutatói közvetlenül a könnyítés/elengedés előtt kevésbé voltak kedvezőtlenek, mint Magyarország akkori mutatói. Különösen szembetűnő volt ez Mexikó esetében, amely eddig talán a legnagyobb mérvű adósságkönnyítésben/csökkentésben részesült (11.12. grafikon). • Magyarország esetében az adósságkönnyítés/csökkenés sokkal indokoltabb lett volna, mint a legtöbb olyan országban, amelyeknek ilyenekben részük volt. Mégis a mindenkori magyar külsőadósság-politika az adósságszolgálat mindenáron való fizetése volt („még ha tönkremegy is bele az ország")- Ezt a politikát az ország vezetői olyan érvekkel indokolták, amelyek egyike sem állta ki a tüzetes vizsgálat próbáját, egynéhány hihetetlenül naiv, néhány másik pedig egyszerűen valótlan volt. Érveiket azonban sikerült átvinni a köztudatba, és meggyőzték a magyar nép többségét, hogy az adósságkönnyítés kérése katasztrofális volna a magyar gazdaságra, vagy legalábbis hogy Magyarország számára ez nem járható út. • Ezt a politikát teljes siker koronázta olyan értelemben, hogy Magyarország mindig pontosan és hiánytalanul fizette az adósságszolgálatot. • Nemcsak az adósságszolgálatot fizette, de 1996-ban és 1997-ben sikerült az adósságot privatizációs bevételekből és spekulatívtőke-beáramlásból jelentősen csökkenteni, amihez még az a pusztán statisztikai csökkentés is járult, amelyet a dollár árfolyamának emelkedése okozott, s amely 2000 őszéig folytatódott. • Bár az adósság 1998 óta ismét növekedi k, 1997 óta a bruttó hazai termék is növekszik, méghozzá élénk ütemben. Így valamelyest csökkent az adósságnak a gazdaságra nehezedő terhe (11.18. grafikon), javult a fizetőképesség (11.19. grafikon), sőt, mindent összevetve, valamelyest javult Magyarország külföldi adósságának minősége is (11.20. grafikon). • Az ország hitelezői biztosítva látják az adósságszolgálat jövőbeni fizetését is, és ennek következtében az 1982 utáni jelentős romlás, valamint az 1990 utáni 222
Összefoglalás
újabb romlás után 1996 óta folyamatosan javul az ország hitelképességi minősítése (11.13. grafikon). 1999 óta már meghaladja az 1990 előtti szintet, de még messze van az 1982 előtti szinttől.
A SIKER ÁRA E sikereknek azonban nagy áruk volt. Hogy „tönkrement-e" az ország vagy sem, az a történtek után nem tény, hanem véleménykérdés. Attól függ, mit értünk egy ország „tönkremenésén". • Magyarország 1988-tól 1996 augusztusáig igen szigorú kereslet-visszafogó politikát követett. Ennek hivatalosan két oka volt. Az infláció megfékezése, valamint annak a külkereskedelmi többletnek a kitermelése, amely az adósság kamatainak fizetéséhez szükséges. A magyarországi inflációt azonban olyan tényezők okozták, amelyek ellen a restrikció nemcsak hogy hatástalan, de néha még káros - vagyis inflációt élénkítő - tényező is lehet. A hét évig folytatott restrikció egyetlen valós oka tehát az adósságszolgálat pontos és hiánytalan fizetése volt. • A kereslet-visszafogás négy gazdaságpolitikai eszköze a fiskális-, az árfolyam-, a jövedelem- és a pénzpolitika volt. Különösen az utóbbi kettő volt rendkívül szigorú, mint ahogy ezt a 7. és 9. fejezetben részleteztük. Az adósságszolgálat teljesítése végett végrehajtott hitelkivonás és jövedelemcsökkentés valószínűleg páratlan a világgazdaság újkori történetében. • Elsősorban és döntően a restriktív gazdaságpolitikának volt a következménye az a gazdasági válság, amely 1990-ben kezdődött és 1993-ban érte el a mély pontot, és amely súlyosabb volt, mint a harmincas évek nagy gazdasági válsága, és amely miatt 7 év alatt kiesett 3 teljes év termelése. Minderről részletesen szólunk a 16. fejezetben. • A rendszerváltáskor általános volt az a (szerintünk téves) vélemény, hogy „Magyarországot csak a külföldi tőke segítheti ki a válságból". Az adósságszolgálat pontos fizetésének legfontosabb indoka az volt, hogy nettó külföldi tőkebeáramlást idézzen elő. Ez egyszerűen „nem jött be". Amint a 11.21. grafikon mutatja, hitelfelvétel révén 1990 és 1997 közötti 11,2 milliárd dollár volt a nettó kiáramlás. Hitelfelvétel és működőtőke-beáramlás révén volt ugyan 3,2 milliárd beáramlás, de a legátfogóbb és legmérvadóbb mutató szerint, amely az MNB túltartalékolás formájában történő tőkekihelyezéseit is figyelembe veszi, a remélt nagyarányú beáramlás helyett csupán 0,6 milliárd dollárnyi beáramlás történt, amely a bruttó hazai termék 0,3 százaléka. . Hogy mi történt 1980/82 és 1989, valamint 1980/82 és 1997 között, az leolvasható a grafikonról. Tény az, hogy Magyarországon a gazdasági rendszerváltás nettó külföldi tőkeimport nélkül történt.
22 3
11.
11.21. Nettó külföldierőforrás-bevonás Időszaki
átlagok
Forrás: lásd a 11.11. grafikont
224
Külsőadósság-politika
Összefoglalás
• Érdekes a Lengyelországgal való összehasonlítás. Ez az ország 1981 óta nem fizeti az adósságszolgálatot úgy, ahogy azt a szerződés ekben vállalta; 1990 végéig 14 milliárd dollár hátralékot halmozott fel; 1991-ben és 1994-ben hitelezői összesen 13,5 milliárd dollár értékben csökkentették az adósságát. A lengyel gazdaság a rendszerváltás után 1991-ben érte el a mélypontot: a BHT akkor 18,5%-kal volt kevesebb, mint 1989-ben. Magyarország körülbelül ugyanezt a mélypontot érte el 1993-ban. 1997-ben a lengyel BHT 10,2%-kal meghaladta az 1989. évit, míg az adósságszolgálatot pontosan fizető Magyarország még 9%-kal alatta maradi. • A tőketörlesztést Magyarország újonnan felvett kölcsönökből fizette, legalábbis 1995-ig, így az nem nehezedett teherként a gazdaságra. Úgy tűnik - bár talán nem ez volt a cél -, hogy a kamatokat teljes egészükben működőtőke-beáramlásból fizette az ország. 1990. január 1-je és 1998. június 30-a között készpénz ben 16,2 milliárd dollárnyi működő tőke áramlott be az országba. Ugyanebben az időszakban a bruttó kamatfizetés 16,5 milliárd dollár volt. Ebből két fontos következtetést vonhatunk le. • Az egyik az, hogy a kamatfizetés nem terhelte a gazdaságot, de ugyanakkor a működőtőke-beáramlás nem élénkítette azt, hiszen a beáramló működő tőke azonmód ki is áramlott kamatfizetésre. A másik pedig az, hogy a restriktív politikának, amelynek egyetlen valós célja a kamatfizetéshez szükséges külkereskedelmi többlet előállítása volt, nem volt semmi létjogosultsága, hisz a kamatokat restrikció nélkül is tudta volna fizetni az ország. • A kormányzat súlyos gazdasági válságot idézett elő mesterségesen, minden ok nélkül. • Magyarország külsőadósság-problémája azonban mégis mérséklődött. Az adósság ugyan újra nő, s a dollár felértékeléséből származó közel 5 milliárd dolláros látszatcsökkenés látszatnövekedésre változhat. Ami reménykeltő, az az, hogy a kormányzat a jelek szerint 1996 szeptembere óta felhagyott a restrikció (mint láttuk teljesen értelmetlen) politikájával: megindult a vállalatok hitellel való ellátása (a háztartásoké azonban még nem!), s ennek következtében gyors ütemben nő a beruházás, és nő az ipari termelés. A hazai kínálat növekedése következtében pedig csökken az infláció. A BHT volumene 1997 óta évi 4,4-5,3%-kal nő. Ha ez a növekedésütem folytatódik, akkor talán már van némi realitás abban a remény ben, hogy Magyarország lassacskán kinövi külső adósságát. Ez azonban még messze van. 2000 végén Magyarország külső adósságának helyzete még nagyon is sebezhető. Az ország még mindig adósságcsapdában van, hiszen a kamatok egy részét 1998-ban, 1999-ben és 2000-ben is részint kölcsönből, részint spekulatívtőke-beáramlásból fizette (11.11. grafikon). A legveszélyesebbek azonban a világgazdasági, nemzetközi tőkepiaci fejlemények, amelyekre a magyarországi eseményeknek, a magyarországi gazdaságpolitikának semmi befolyása sincsen. • Vajon lehet-e remélni, hogy ha netalán Magyaro rszág külső adóssághelyzet e ismét aggasztóvá válik - ehhez elég egy recesszió a kereskedelmi partnerországokban -, a gazdaság vezetői a múltból tanulva nem térnek vissza az adósságszolgálat minden áldozat árán való fizetésének politikájához? (A külső adósság problémáját az euróövezethez való csatlakozás lényegileg meg fogja oldani, lásd az Utószót.) 22 5
11.
Külsőadósság-politika
FÜGGELÉK: A MAGYAR NEMZETI BANK ADATSZOLGÁLTATÁSA Magyarország külsőadósság-politikáját éppúgy, mint a pénzpolitikát (7. fejezet) legnagyobbrészt a Magyar Nemzeti Bank adatai alapján elemeztük. Itt az alkalom, hogy röviden szóljunk az MNB adatszolgáltatásának a minőségéről. A külfölddel szemben fennálló adósság adatait az „ Éves és Havi jelentések" közölték. Ezeknek a szakmai színvonala óriási mértékben fejlődött a rendszerváltás óta, nemcsak az adósságra vonatkozó adatokat, hanem az összes adat minőségét és menynyiségét illetően. Fogyatékosságok azonban maradtak. Ami a külgazdaságot illeti, ezek három csoportra oszthatók: hiányok, a lényeget elködösítő adattúltengés és pontatlanságok. Hiányok
Az MNB nem közölte a hosszú lejáratú adósságot - hitelezők szerinti bontásban úgy, hogy megfelelje n a nemzetközi normáknak ; - devizanemek szerinti bontásban. - Ezek az adatok léteztek, hiszen az MNB kötelezően szállította őket a Világbanknak. Tény, hogy a Magyarország külső adósságára vonatkozó legteljesebb adatbázis a Világbank „Global Development Finance" (régebben: „World Debt Tables") című kiadványa. Ez sajnos csak évente egyszer jelenik meg, s a legfrissebb adatok egy-másfél évvel korábbi időszakra vonatkoznak. - Az MNB közölte ugyan az adósságot adósok szerinti bontásban, de nem nemzetközi normák szerint. A kormány- vagy MNB-garanciát élvező adósságot nem tüntette fel elkülönítve, hanem besorolta a magánszektor adósságai közé. Így e tétel olyan ismeretlen összegű, de számottevőnek vélt adósságot is tartalmazott, amelyet a Világbank és nyomában a nemzetközi gyakorlat kormányzati vagy nemzeti banki adósságként könyvel el. - Egyébként az MNB mindazt, ami nem az MNB vagy a kormány adóssága, a „magánszektor adósságának" nevezte, s így magánadósságként tüntette fel a még többségi állami tulajdonban lévő bankok és vállalatok adósságát is. A besorolás helyes, de az elnevezés félrevezető. Helyesebb volna a bankadósságot és a vállalati adósságot egyszerűen „egyéb adósság"-nak nevezni. - Nem közölt az MNB - pedig ugyancsak érdekes volna - olyan számításokat, amelyekből kitűnik, hogy az adósságállomány változása mennyiben nettó hitelfelvétel/törlesztés és mennyiben árfolyamváltozásoknak volt az eredménye. Szükség volna még a következő adatokra: - hosszú lejáratú adósság hitelező országok szerinti bontásban; - átlagos kamatláb idősorosan; - a hosszú lejáratú adósság átlagos lejárati ideje ; - a magyar kötvényeknek a kb. egyidejűleg kibocsátott helyi kormányk ötvényekhe z viszonyított kamatfelára (hisz ez az ország hitelképességi minősítésének a legérzékenyebb mutatója a helyi piacon); - a hosszú lejáratú adósság átlagkamata és a devizatartalékok kamata közötti árrés; - a forrásáramlás adatai idősorosan a nemzetközi normák szerinti meghatározások alapján (11.11. grafikon). Lényeget elködösítő adattúltengés
1995 végéig az MNB egyszerű és áttekinthető táblázatokat közölt a külföldiekkel szemben fennálló adósságállományról, valamint a fizetési mérlegről. 1996-tól az MNB mind az adósságot, mind a fizetési mérleget az Európai Unió szabványa szerinti bontásban közölte. Az eredmény olyan számdzsungel volt, ahol a fáktól nem látszott az erdő. Egyfelől, a korábbihoz viszonyított óriási számtöbblet nagyobbik 226
Függelék: A Magyar Nemzeti Bank adatszolgáltatása része olyan volt, hogy még a legtöbb szakértőnek sem volt rá szüksége. Másfelől, szakértő legyen a talpán az, aki ki tudta silabizálni, hogy melyik az a három szám, amelyet össze kell adni, s melyik az a negyedik, amelyet ebből ki kell vonni, hogy megkapjuk azt az adatot, amely mindenkit legjobban érdekel: Magyarország bruttó külföldi adósságát. (Ámbár ha a szakértő sokat böngészte a számokat, talált egy elrejtett tételt, melynek címe: „Rezidensek adósságaként megtestesülő tartozások" volt. Ha az idősorosan átfedő számokat összehasonlította, elvégzett néhány számtani müveletet, akkor kiderült, hogy e tétel nem más, mint Magyarország bruttó külföldi adóssága.) Voltak azonban fontos adatok, amelyek teljesen elvesztek a számdzsungelben, mint például az MNB és a kormány külföldi követelései konvertibilis és nemkonvertibilis devizák szerinti bontásban. Ez hiány, hiszen az utolsó publikált adat szerint az utóbbiak 1995. december 31-én még közel félmilliárd dollárra (86 milliárd forintra) rúgtak. Ugyanez állt a fizetési mérleg kimutatására. Ott is elsikkadt egy fontos adat, a bruttó tőketörlesztés adata, holott a korábbi egyszerűbb kimutatásról azt könnyen le lehetett olvasni. Remélhetőleg Magyarország hamarosan elérkezik a gazdasági fejlettségnek arra a színvonalára, s ezzel együtt a magyarországi gazdaságelemzés a kifinomultságnak arra a fokára, ahol az EU-szabványnak megfelelő adatdömpingnek lesz célja, haszna, értelme. Addig azonban célszerű volna az adatokat a korábbi egyszerűbb, áttekinthetőbb és teljesebb változatban is közölni. A magyarországi pénzügyi szektorra vonatkozó adatszolgáltatás kitűnő volt és részletes. Talán az egyetlen nagy hibája az volt, hogy az MNB csupán a pénzintézetek öszszesített adatait közölte, de nem közölte a kereskedelmi bankok és egyéb magánpénzintézetek összesített adatait, valamint a kötelező tartalékok nagyágát. A kutató, aki ezekre az adatokra kíváncsi, megtalálhatta őket a Nemzetközi Valutaalap International Financial Statistics nevű kiadványában. (Kérdés: miért kell magyar kutatónak külföldi forrásból beszerezni Magyarországra vonatkozó adatokat?) Pontatlanságok
Az 1997-es Éves jelentésben a következő adatokat olvashatjuk: Magya rország portfolió egyéb befektetésének állománya szekt or és lejárat szerinti bont ásban (M USD)
270. oldal 1996. dec.
273. oldal 1996. dec.
I. Kormányzati szektor és MNB összesen 1. Portfolió befektetések, nettó 1.2.2. Kötvények 1.2.3. Pénzpiaci eszközök 1.2.4. Pénzügyi derivatívák 2. Egyéb befektetések, nettó 2.1. Követelések 2.2. Tartozások 3. Nemzetközi tartalékok ...És így tovább még 105 tételen keresztül: ugyanaz a tétel, ugyanaz a dátum, két különböző szám - egymástól 3 oldalnyira. Ugyanez több helyütt is előfordul ugyaneb ben az Éves jelentésben, azóta - legalábbis 1998 augusztusáig - minden Havi jelentés folytatja ezt a kettős adatszolgáltatást. Pedig a maga módján mindkét változat helyes. A baloldali oszlop adatait nemzeti devizákról az MNB hivatalos árfolyamán számították át dollárra, a jobboldaliakat piaci árfolyamon. Ezt állítólag valaha egy lábjegyzet közölte, amely az idők folyamán „lekopott".
227
11.
Külsőadósság-politika
Ugyancsak az 1997-es Éves jelentés 277. oldalán „Magyarország adósságszolgálati mutatói" címszó alatt többek között a következő adatokat találhatjuk:
Forrás: 1994 óta (legalábbis 1998 augusztusáig) az MNB valamennyi Éves és Havi jelentése A 4. és 5. sor az MNB által 1994 óta minden Éves és Havi jelentésben, tehát 1998 novemberéig legalább 48-szor közölt adatokat tartalmazza. Hogy tévesek, arról bárki meggyőződhet, hisz az MNB az alapadatokat is közli. (A 4.1. és 5.1.-es sorok saját számításaink.) Az efféle „apró" pontatlanságok fölött Magyarországon még az érdekeltek is átsiklanak. Ott azonban, ahova az ország fel akar zárkózni, súlyos hibának számítanak, és ugyancsak rontják annak az intézménynek a hitelét és jó hírnevét, amelyik a hi bás adatokat évről évre, hónapról hónapra közzéteszi.
Késedelmes
közlés
Ahog y javul t az adatok minősége , ahogy egyre átf ogób bá váltak, amint javu lt az MNB szakértelemmel, számítógéppel, szövegszerkesztővel való ellátottsága, úgy nőtt az események és az őket illusztráló adatok publikálása közötti időbeli eltolódás. A kilencvenes évek elején a decemberi Havi jelentés februárban jelent meg, decemberi adatokkal. 1998-ban a decemberi Havi jelentés március ban jele nt meg, és októberi adatok at tartalmazott. Az időelto lódás tehát 2 hónapról 5 hó napra nőtt. Ez elvileg azt jelent ette, ho gy a gazdaság irányítói csak 5 hónapos késéssel értesültek valamilyen kedvezőtlen körülményről, például a folyó fizetési mérleg romlásáról, csak 5 hónapos késéssel tudták megtenni a szükséges ellenintézkedéseket és újabb 5 hónap telt el addig, amíg megtudták, hatékonyak voltak-e az ellenintézkedések, vagy sem. Erre jó példa az, hogy Magyarország folyó fizetési mérlege az előző évek és hónapok többletéről 1992 októberé ben deficitessé vált, de az MNB még négy hónapon át folytatta a forint reáleffektív felértékelését, ami - mint tudjuk - rontja a magyar áruk versenyképességét a külföldi árukkal szemben mind a külföldi, mind pedig a hazai piacon, s így negatív irányban befolyásolja a fizetési mérleget. 2001 elején az MN B megvál toztat ta a Havi jelentés külalakját, s csökkentette a tartalmát. Ennek az örvendetes következménye az, hogy az időeltolódás a történés és az adatszolgáltatás között öt hónapról nem egészen három hónapra csökkent. 2001 márciusának második felében már a legtöbb előző évi adat nyilvánossá vált. Ugyanakkor több fontos táblázat, például az, amely a fent említett számítási hibákat tartalmazta, kimaradt. (De megmaradt a fizetési mérleg, valamint a külső követelések és tartozások számdzsungele.) 228
Függelék: A Magyar Nemzeti Bank adatszolgáltatása 2002 közepe óta az MNB beszüntette a Havi jelentés publikálását, és az Éves jelentésben sem közöl adatokat a gazdaságról. Így ezek azóta csak az MNB honlapján találhatók meg. Ez szokatlan lépés volt. Más országok nemzeti bankjai és a nemzetközi intézmények is közlik adataikat az interneten, de arról nem tudunk, hogy bármelyikük is beszüntette volna az adatok nyomtatásban való közlését. Az angol változat angolja
Ha már az MNB-nél tartunk, legyen szabad megemlíteni, hogy az Éves és Havi jelenté sek a külföld tájékoztatására szánt angol nyelvű változatának nyelvezete - enyhén szólva - siralmas volt. A fordítók nem az angol gondolkodás és mondatszerkesztés útján közölték a mondanivalót angolul, hanem a magyar szöveget mondták el magyar mondatszerkesztésben, angol szavakkal. Az angol gazdasági és pénzügyi szaknyelvet nem ismerték, így a magyar elnevezések tükörfordítását használták olyan fogalmakra, amelyeket az angol másk éppen fe jez ki. Ez így tartott közel nyolc évig. 1998-tól kezdve azonban az angol változat angolja kifogástalan volt. (Az MNB angolja azonban toronymagasan állt a Pénzügyminisztérium angolja felett. A Pénzügyminisztérium olyan angol nyelvű szövegekkel tájékoztatta a külföldieket a magyar gazdaság helyzetéről és a magyar kormány gazdaságpolitikájáról, amelyeket csak olyan angol értett meg, aki magyarul is tudott; s amelyeket nemcsak az angol anyanyelvűek, de arábiaiak, irakiak és Fülöp-szigetekiek is megmosolyogtak.)
229
12. INTEGRÁCIÓS POLITIKA
Az integrációs politika első mozzanata felmérni az előnyök és a hátrányok számbavételével, hogy mindent összevetve előnyös-e Magyarország számára az Európai Unióhoz való csatlakozás, vagy sem. Ha a felmérés eredménye pozitív, akkor ügyes és szívós gazdasági diplomáciával el kell a kormánynak érnie, hogy az ország a lehető legkedvezőbb feltételekkel csatlakozhassék az Unióhoz, és hogy a gazdaság szereplői felkészüljenek a csatlakozásra: a versenyelőnyben lévő iparágak felkészülten várják piacuk bővülését, a versenyhátrányban lévők pedig mindent elkövessenek azért, hogy hátrányukat behozzák. Végül - de ez inkább technikai, mint gazdaságpolitikai feladat már a csatlakozási tárgyalások időszakában el kell kezdeni az Unióhoz való alkalmazkodást: az intézményeknek és eljárásmódoknak az Unió intézményei és módszerei alapján való átformálását, valamint az uniós joganyag fokozatos bevezetését. A részletes költség/haszon-elemzés sohasem készült el. A legilletékesebbek még azt sem tudták, hogy az micsoda. A négy és fél évig tartó csatlakozási tárgyalások során a jelek szerint az Orbán-kormány erélyesen képviselte a magyar érdekeket. A tárgyalások utolsó szakaszában azonban a Medgyessy-kormány sokak szerint „túl zottan alkalmazkodónak" bizonyult. A gazdaság szereplőinek a csatlakozásra való felkészítése csak a csatlakozás előtt egy évvel kezdődött meg, holott 13 év volt rá. Az Unió intézményeihez, módszereihez, jogrendjéhez való alkalmazkodás azonban az 1991-ben megkötött társulási szerződés óta folyik, és a csatlakozás időpontjában meglehetősen előrehaladott állapotban volt. Ez azonban nem változtat azon, • hogy Magyarország nem tények, számok, hanem hitbeli meggyőződés és illúziók alapján csatlakozott az Unióhoz; • hogy a csatlakozás nem az elérhető legkedvezőbb feltételek mellett történt; • hogy a gazdaság szereplői nem voltak rá kellően felkészülve.
BEVEZETÉS A gazdasági integráció fokozatai
A gazdasági integráció folyamat, amelynek során eltűnnek azok a korlátok, amelyek meghatározott területen belül akadályozzák az áruk, szolgáltatások és a termelési tényezők szabad mozgását. A gazdasági integrációnak négy fokozata különböztethető meg. Ezek a legegyszerűbbtől a legteljesebbig a következők. Szabadkereskedelmi övezet. Az áruk vámmentesen áramolhatnak egyik országból a másikba az övezeten belül. Jelenleg a legnagyobb és a legfontosabb ilyen tömörülés az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás. A övezeten belül nincsenek vámok, de 23 1
12. Integrációs politika kívülálló országokkal szemben minden tagország fenntartja saját vámrendszerét és saját vámtarifáját.
Vámunió. Az áruk vámmentesen áramolhatnak az unió egész területén, és a tagállamok külső országokkal szemben egységes vámtarifát alkalmaznak. E kettőről a következőket kell megjegyezni: . Mindkettő csupán az áruforgalmat érinti. • A szabadkereskedelmi övezet tagállamai lemondanak arról a szuverén jogukról, hogy közös határaikon vámot szedjenek, s lemondanak az ezzel járó jövedelemről is. A vámunió tagjai ezen felül még lemondanak arról a szuverén jogukról is, hogy a nem tagállamokkal szemben vámtarifáikat maguk állapítsák meg. • Az áruk vámmentesen áramolh atnak ugyan egyik tagállamból a másikba, de nem szabadon, hiszen nincsenek egységesítve a műszaki követelmények, biztonsági, egészségügyi, higiéniai előírások, sőt esetleg még a kvótákat sem törölték el. Vagyis: megmaradnak mindazok az akadályok, amelyek a nemzetközi kereskedelmet a vámokon kívül is korlátozzák. • Különböz őek a fogyasztási adók és adókulcsok is. Így az övezeten vagy vámunión belüli kereskedelemben a határokon visszatérítik az exportálandó árura már kifizetett forgalmi adókat, amelyeket az exportőr a határ túlsó oldalán az importáló ország szabályai és kulcsai szerint ismét befizet. Az árut tehát éppúgy feltartóztathatják a határokon, mint azelőtt. A vámosok - éppúgy, mint korábban - ellenőrzik, hogy az áru megfelel-e az importáló ország előírásainak, de vám helyett adót szednek. Közös piac. Itt már integrált nemcsak az árupiac, de valamennyi piac is, tehát az árukon kívül szabadon áramolhat a szolgáltatás, a munkaerő, a tőke, a szakértelem, a kockázatvállalási készség, és az országcsoport bármely lakosa ott vásárolhat ingatlant, ott szerezheti be a szükséges szolgáltatásokat, ahol akarja. Gazdasági és pénzügyi unió. Itt közös a pénz, a pénzpolitikát az unió nemzeti bankja irányítja, s mindabban, ami a pénzpolitikán kívül a gazdaságpolitikába tartozik, vagy az unió parlamentje, vagy annak speciális intézményei döntenek. E döntéseket a tagországok kormányai hajtják végre. A tagországok parlamentjének hozzájárulása nem szükséges. A gazdasági integrációnál két dolgot kell figyelembe venni. Az egyik az, hogy minél magasabb fokú az integráció, a szuverenitásnak annál nagyobb részét kell az integrálás kedvéért feláldozni. A szabadkereskedelmi övezet és a vámunió esetében ezt már láttuk. A közös piac az említetteken kívül szükségessé teszi a munkaerő-, a pénz-, a környezetvédelmi, a konjunktúra-, a távlati gazdaságfejlesztési politika harmonizálását, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az önálló, független nemzeti gazdaságpolitikából édeskevés marad. Ez az édeskevés is elvész a gazdasági és pénzügyi unióban, ahol a tagországok kormányának gazdasági szerepe nem sokkal több az uniós döntések végrehajtásánál. A másik fontos jelensége a gazdasági integrációnak, hogy nehéz a megállás: az alsóbb fokú integráció a magasabb fokút igényli. Láttuk például, hogy a szabadkereskedelmi övezetben milyen adminisztrációs bonyodalmakat idéz elő a külső vámtarifák különbözősége. Így a logika és az ügyintézés leegyszerűsítési igénye a vámunió felé mutat. A vámunió viszont a fogyasztási adókulcsok, a műszaki követelmények, biztonsági, egészségügyi, higiéniai előírások harmonizálása, vagyis a közös piac felé mutat, az meg a gazdasági és pénzügyi unió felé. A teljes gazdasági integráció pedig logikusan vezet a politikai integráció felé. A kül politika ma már nemigen irányulhat az ország területének növelésére, legfeljebb befolyásának növelésére. A politikai befolyást azonban manapság elsősorban gazdasági érdekek védelmére, érvényesítésére használják. Mivel a gazdasági unió tagállamainak gazdasági érdekei azonosak, logikus, hogy közös legyen a külpolitika. A közös gazdaságpolitikát és a közös külpolitikát pedig már csak egy lépés választja el a közös honvé23 2
Bevezetés delmi politikától, hisz az egyrészt olcsóbb és hatékonyabb, mint a tagországok önálló honvédelme, másrészt ilyenkor az egyik tagállamot ért támadás már sérti valamennyi tagállam érdekeit, s így logikus, hogy az unió védekezzen ellene. Céljai, előnyei és hátrányai
A gazdasági integráció fő célja nem lehet más, mint a gazdasági növekedés felgyorsítása. A növekedést az integráció többféleképpen is felgyorsíthatja: • Növeli a költséghatékonyságot részint az erősebb verseny kényszerével, részint pedig azáltal, hogy - nagyobb piacra termelve - a vállalatok kihasználhatják a nagybani termeléssel gyakran együtt járó egy termékre jutó költségcsökkenést. • A tőke, munkaerő, szakértelem, kockázatvállalási készség az integrált országcso porton belül oda áramolhat, ahol hatékonysága a legmagasabb, illetve termelékenysége a legnagyobb. • Az erősebb verseny, a nagybani termeléssel járó egyedi költségcsökkenés és a termelékenység növekedése mérsékli az árakat, és ezzel növeli - változatlan jövedelmek esetén - a fizetőképes keresletet, ami szintén a termelés növekedése irányába hat. A gazdasági integráció szorosabb változatainak van néhány olyan „mellékterméke", amely gazdaságilag előnyös. A szorosabb integráció esetében ugyanis együttműködés alakulhat ki a tagországok között a bűnüldözésre, elsősorban a kábítószerkereskedelem felszámolására, a terrorizmus elleni védelemre, és az integráció ösztönzőleg hat a tagországokon belül a korrupció elleni küzdelemre is. Ezek a jelenségek a gazdaságra nézve hátrányosak: a bűnözés következménye a közbiztonság hiánya, amely visszariaszt ja a működő tőkét; a kábítószer-fogyasztás (a kábítószer-kereskedelem oka és eredménye) rontja a munkaerő minőségét, és növeli az egészségügyi kiadásokat (vagyis erőforrásokat von el a termeléstől); a kábítószer-kereskedelem erőforrásokat von el a termeléstől, a gazdaságtól, és társadalmilag káros tevékenységek finanszírozására fordítja őket; a korrupció pedig megakadályozza, hogy a termelési tényezők oda irányuljanak, ahol hatékonyságuk a legnagyobb. E jelenségek felszámolása, csökkentése tehát gazdasági szempontból előnyös (hogy a szociális és erkölcsi szempontokat ne is említsük). A szoros gazdasági integráció szorosabb nemzetközi együttműködést tesz lehetővé a környezetvédelem terén. Mindez az együttműködés javíthatja az életminőséget a tagországokban. A gazdasági integráció nemcsak előnyökkel, de veszélyekkel és hátrányokkal is jár. Mindenekelőtt azt jelenti, hogy a tagországok gazdasági téren lemondanak szuverenitásuk egy részéről. Előre elfogadják bizonyos területeken egy központi szerv irányítását és döntéseit, és ezzel beszűkül a nemzeti gazdaságpolitika mozgástere. Ez kockázatos dolog. Előfordulhat ugyanis, hogy az integrált szervezet döntéshozó hatósága téves gazdaságpolitikai ideológia követője, vagy olyan ideológiáé, amely a szervezet többsége számára megfelel, de - különleges helyzete és körülményei folytán - valamelyik tagországra nézve nem megfelelő, sőt káros. Ilyen esetben a kockázat nagyobb egy kis ország, mint egy nagy ország számára, amelynek a döntéshozatalra jelentős befolyása van. E tételt legjobban éppen Magyarország illusztrálja. Csatlakozik az Európai Unióhoz. Az Európai Unió gazdaságpolitikája monetarista gazdaságpolitika. Ez, mint arra utaltunk, megfelelő és helyes politika az unióbeli fejlett országok számára, de amint láttuk (főképpen a 2. fejezetben) Magyarország számára, amely fejlődő és átalakuló ország, nem megfelelő, sőt, bizonyos helyzetekben káros. Az Európai Unió célja nemcsak a gazdasági integráció, hanem a politikai egység megteremtése is. Amikor Magyarország csatlakozik a Schengeni Egyezményhez (lásd alant), be kell vezetnie a vízumkényszert a nem csatlakozó szomszédos országokkal szemben, amely természetesen kölcsönös lenne. Ez azt jelentené, hogy nehezebbé válik a kapcsolattartás az anyaországi és a határokon túli magyarok között, holott az utóbbiak - Trianon óta történt erős megfogyatkozásuk ellenére - még mindig egyne233
12. Integrációs politika gyedét teszik ki a magyar nemzetnek. Ilyen problémája sem a régi tagországoknak, sem az újonnan csatlakozottaknak nincsen. Visszatérve a gazdasági integráció előnyeire és hátrányaira, talán a legfontosabb az, hogy az integrálódó országokban egyes komparatív előnyöket élvező termelési ágak fellendülnek, mások, komparatív hátrányban lévén, elsorvadhatnak (ha nem alkalmazkodnak elég gyorsan a megváltozott versenyviszonyokhoz). Ugyanez áll a termelési tényezőkre. Egyik országban például a munkaerő odavándorlása következtében csökkennek a bérek, esetleg nő a munkanélküliség, ugyanakkor nő a versenyképesség is. Ahonnan a munkaerő elvándorol, ott ennek fordítottja történik és így tovább. Költség/haszon-elemzés - integrációs politika
Mielőtt egy ország úgy dönt, hogy csatlakozni kíván valamely gazdaságilag integrált kö zösséghez, alapos és részletes költség/haszon-elemzést kell végeznie annak megállapítá sára, hogy az ő különleges, egyedi helyzetében mindent összevetve előnyös-e az adott közösséghez való csatlakozás vagy sem. Ezt az elemzést eddig a legtöbb, az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó ország elvégezte. Hazánk azonban nem végezte el. Ez az elemzés a kezdete és egyúttal legfontosabb része annak, amit mi itt „integrációs politikán" értünk. Ha az elemzés eredménye az, hogy érdemes csatlakozni, akkor a többi úgyszólván gazdasági, diplomáciai és gazdaságpolitikai rutinfeladat: elérni azt, hogy a csatlakozás a honi gazdaságra nézve minél kevesebb megrázkódtatással járjon. Tehát kiharcolni haladékokat és engedményeket ott, ahol ezekre szükség van. Másrészt pedig megfelelő gazdaságpolitikai intézkedésekkel feljavítani a versenyképességet azokban a gazdasági ágakban, amelyek el vannak maradva, és felkészíteni a versenyképes gazdaságú ágakat arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben ki tudják használni a piacbővülést.
AZ EURÓPAI UNIÓ AZ EURÓPAI UNIÓ TÖRTÉNETE Az Európai Unió történetét a 12.1. bekeretezett összeállításban vázoltuk fel. A későbbiekben csupán kiegészítő megjegyzésekre szorítkozunk. 12.1.
Az Európai Unió fejlődésének kronológiája A legfontosabb eseményeket * jelzi
* 1952. VII.
Az 1951 áprilisá ban kötött párizsi egyezmény értelméb en megal akul az Európ ai Szén- és Acélközösség Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország részvételével. Cél: a tagállamok szén- és acéltermelését a közös Felső Hatóság irányítása alá helyezni, és biztosítani a szén és acél vámmentes szállítását egyik tagállamból a másikba. * 1958.1. 1. Életbe lép két, 1957 márciusáb an Rómá ban, a fent említe tt hat ország által kötött egyezmény az Európai Gazdasági Közösség, valamint az Európai Atomenergia Közösség (Euroatom) létrehozására. Az előbbi célja 12 év alatt - ami 15-re meghosszabbítható - fokozatosan létrehozni a vámuniót, majd a közös piacot, beleértve a gazdaságpolitika harmonizálását.
23 4
Az Európai Unió A másik szerződés célja a közös anyagi erőforrások segítségével előmozdítani az atomenergia békés célokra való felhasználását. A szerződések egyúttal rendelkeznek a két új intézmény politikaformáló, végrehajtó és jogi szervezeteinek (lásd a szöveget) létrehozásáról. Ettől kezdve a három említett intézmény közös neve: Európai Közösségek. 1961-1 963. Tanácsko zás az Egyesült Királyságnak a Közösséghez való csatlakozásáról. De Gaulle francia köztársasági elnök vétója meghiúsítja a csatlakozást. 1967. VII. Egyesítik az Európai Közösségek párhuzamos szervezeteit. 1968. VII. Befeje ződött a vámunió/szab adkereskedelmi övezet kialakítása. Eltűntek a belső vámok, és életbe lépett a közös külső vámtarifák rendszere. Az áruk határokon keresztül való áramlását azonban még számos akadály gátolja, mint például kvóták, egészségügyi és biztonsági előírások, műszaki követelmények és így tovább. Így az árukat a határokon tov ábbra is megál lítják és ellenőrzik. Visszatérítik az exportáló ország értéktöbbletadóját, és kivetik rá az importáló országét. 1971. VIII. Az Európ ai Közö ssé g bevezet i az Általános Kedvezményrendszert (Generalized System of Preferences, GSP), amelynek értelmében több mint 90 fejlődő ország árui - a gazdasági fejlődés fokozata szerint - kedvezményesen vagy vámmentesen exportálhatók a Közösség országaiba. A kedvezményeket azóta számos országra kiterjesztették, így 1989 óta a közép- és kelet-európai országokra is. 1972. Első kísérlet a tagállamok valutái közötti árfolyam-ingad ozások mérséklésére. 1973.1. Másfél évig tartó tárgyalások után az Egyesült Királyság, Dánia és Írország csatlakozik az Európai Közösségekhez. Norvégia szintén aláírja a csatlakozási egyezményt, de a népszavazás elutasítja azt. 1974. Megkezd ődik a tagállamok gazdaságpoliti kájának összehangolása. 1975. Loméban, Togo fővárosában aláírják az első ilyen nevű együttműködési egyezményt (Lomé I.) számos afrikai, ázsiai és karib-tengeri országgal, melyek többségükben az Európai Közösség tagállamainak korábbi gyarmatai. Ezt azóta háromszor megújították, tartalmát, valamint a taglétszámot bővítették. A Lomé IV. 1990 márciusában kezdődöt t, fut amidej e 10 év volt. 1995-ben jelentős en módosították. Hatálya 70 országra terjedt. Az egyezmény értelmében a Közösség anyagi eszközökkel és tanácsadással támogatta a tagországokat olyan területeken, mint például a szerkezeti átalakulás, a magánszektor erősítése, környezetvédelem, további eladósodás elkerülése stb., feltéve, ha az ország demokratikus jogállam, és kormánya tiszteletben tartja az emberi alapjogokat. A Lomé V.-öt már 15 EUtagállam kötötte 71 fejlődő országgal 2000-ben, húszéves futamidőre. 1979. III. Életb e lép az Európ ai Pénzü gyi Rend szer ( European Monetary System, EMS), s hamarosan létrejön a közös elszámolásra használt fiktív pénz, az európai pénzegység ( European Currency Unit), az ECU. Cél a tagállamok valutái közötti árfolyam-ingadozásokat szűk „csatornába" szorítani az ECU-vel szemben rögzített árfolyam két oldalán, s ezzel egy szilárd valutájú övezetet létesíteni NyugatEurópában. Ez az Árfolyam-mechanizmus ( Exchange Rate Mechanism, ERAI) a pénzügyminiszterek és nemzeti banki elnökök felügyelete alatt áll. Több tagország ehhez nem csatlakozik, mások - Olaszország, Egyesült Királyság - lehetőséget kapnak arra, hogy valutájuk szélesebb sávban ingadozzon a rögzített köz ponti árfolyammal szemben, mint a többi valuta. 1981. I. Görögország csatlakozik a Közösségekhez. 1986. I. Spanyolország és Portugália csatlakozása. * 1987. VII. Életbe lép az előző év febru árjában aláírt Egységes Európai Okmány (Single European Act), a Római Szerződés első nagyobb módosítása. Visszaállította az egyszerű többségi szavazást a Miniszterek Tanácsában, kibővítette az Európai Parlament döntéshozatali jogkörét, s előírta a széleskörű külpolitikai együttműködést. Legfontosabb döntése azonban az volt, hogy 1992 végére minden akadályt el kell hárítani az áruk határokon keresztül történő szabad áramlása elől. 23 5
12. Integrációs politika 1990.
Németor szág egyesítése után a volt Német Demokrati kus Köztársaság területe az Európai Közösség részévé válik, de a Közösség több rendszabályát fokozatosan vezetik ott be meghatározott átmeneti időszak alatt. 1990. VII. Megkezdődik a gazdasági és pénzügyi unió megvalósításának első szakasza. Beindulnak a gazdaságpolitika harmonizálását, valamint a gazdaságok teljesítményének feljavítását célzó programok. 1990. IX. A Közösség szabályozza a nagyvállalatok fúzióját , hogy elejét vegye a piaci versenyt akadályozó monopolhelyzetek kialakulásának. 1993. I. Megva lósu l az egys éges belső piac: a munka erő, a tőke, az áruk és szolg áltat ások szabadon áramolhatnak a Közösségen belül, bár az áruforgalomban az országonkénti fogyasztási adókulcs-eltérések még némi akadályt jelentenek. Bárki bárhol alapíthat vállalatot, bárki letelepedhet bármelyik tagállamban. 1993. VIII. Spekul atív támadások követk eztében a font sterling és a líra kiváli k az Európai Pénzügyi Rendszerből és az Árfolyam-mechanizmusból, s szabadon lebeg. * 1994.1. Élet be lép az 1992 febr uárj ában aláírt Maastrichti Egyezmény, s ezzel megkezdődik a gazdasági és pénzügyi unió megvalósításának második szakasza, valamint a politikai unió előkészítése. a) Kibővül az immár Európai Unió gyűjtőnéven ismert három intézmény hatásköre; b) az Európai Unió egységes kül- és biztonsági politikát folytat; c) szoros együttműködés létesül az igazságszolgáltatás és a belpolitika terén; d) megkezdődik a közös pénz, az euró 1999. janu ár 1-jére tervezett bevezetésének előkészítése. Evégett haladéktalanul megkezdi működését Frankfurtban az Európai Pénzügyi Intézet ( European Monetary Institute, EMI), amelynek célja a tagállamok pénz politikájának összehangolása. Ahhoz, hogy valamely tagállam csatlakozhasson a pénzügyi unióhoz, a következő feltételeknek kell teljesülniük: a) inflációja legfeljebb 2,5%-kal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációjú ország inflációjának az átlagát; b) a hosszú lejáratú hitelek kamata legfeljebb 2%-kal haladja meg a három legalacsonyabb kamatú ország hosszú lejáratú kamatának az átlagát; c) az államháztartás hiánya a BHT-nek legfeljebb 3%-ára rúghat; d) az államháztartás adóssága a BHT-nek legfeljebb 60%-a lehet, és e) a csatlakozást megelő ző két évben nem értéke lték le az ország valutá ját, s annak árfolyam-ingadozása az ECU-vel szemben az engedélyezett 2,5%-os sávon belül maradt. A Maastrichti Egyezmény mindezeken felül kimondta, hogy az Unióba bármely demokratikus, az emberi alapjogokat tiszteletben tartó európai ország kérheti felvételét, ha hajlandó - esetleg megfelelő átmeneti idő után - az Unió intézményeit, törvényeit úgy elfogadni, ahogy azok addigra kialakultak. Kilátásba helyezi ezenkívül a közös állampolgárság, valamint a közös útlevél lehetőségét is. 1995.1. Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozik az Unióhoz. Norvégia ismét aláírta a csatlakozási egyezményt, de egy újabb népszavazás azt ismét elutasította. * 1995-1998. 1985-ben az Unió öt alapító országa (Olaszország kivételével) egyezm ényt írt alá a luxemburgi Schengen városában a határokon történő ellenőrzés fokozatos, de teljes megszüntetéséről. 1995-ben hét ország közös határain megszűnt mindennemű ellenőrzés. Ezek Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, Portugália és Spanyolország. 1998-ban ez az úgynevezett Schengeni Térség kibővült Ausztriával és Olaszországgal, majd Görögországgal. Később Svéd- és Finnország, Dánia, valamint két nem EU-tagállam - Norvégia és Izland - is csatlakozik a jelenleg 15 országból álló övezethez. *1997. VIII. Az Amszterdami Egyezmény módosítja az Egységes Európai Okmányt: kibővíti az Európai Parlament hatáskörét, és leegyszerűsíti a döntéshozatali eljárást. 23 6
Az Európai Unió 1998. VI. *1999.
*2000. *2002. XII. *2003. IV.
2003. III-V.
2004. V. 1.
Frankfur tban megkezdi működését az Európai Központi Bank ( European Central Bank, ECB), megszűnik az Európai Pénzügyi Intézet. Január elsejétől 11 tagállamban törvényes fizetési eszköz az Európai Unió közös pénze az euró. Ezek: Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország. 2000 elején Görögország is csatlakozik az euróövezethez. 2002. január 1-jéig csak devizaként lehetett használni, utána bankjegy és fémpénz formájában is forgalomba került. A nemzeti pénznemek használata 2000. július l-jén szűnt meg. A Nizzai Egyezmény dönt 10 ország korai, és 2 másik ország későbbi csatlakozásáról, valamint a bővítés következtében szükségessé váló intézményi reformokról. Szabályozza a „minősített" szavazást a bővített Unió intézményeiben. Koppenhágai Egyezmény, meghatározza a csatlakozás feltételeit, körülményeit és dátumát 12 újonnan csatlakozó ország számára. Athénban 10 ország (Ciprus, Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia) aláírja a csatlakozási egyezményt. Csatlakozásuk időpontja 2004. május 1. Románia és Bulgária csatlakozása 2007. január 1-jére várható. Hasadás az Unió addig összehangolt külpolitikájában. A tagállamok egy része Francia- és Németország vezetésével - ellenzi az Egyesült Államok iraki katonai beavatkozását, másik része - az Egyesült Királyság és Spanyolország vezetésével - támogatja azt. Tíz ország - köztük Magyarország - csatlakozik az Európai Unióhoz.
MONNET ÉS SCHUMAN Az Unió számos olyan politikus érdeme, akik országuk távlati érdekeit tartva szem előtt, felül tudtak emelkedni a pillanatnyi érdekeken, és ellen tudtak állni különböző érdekcsoportok nyomásának. Ezek közül is kiemelkedik két francia, Robert Schuman és Jean Monnet. Schuman (1886-1963) politikus volt. Volt pénzügyminiszter (1946), miniszterelnök (1947-48), külügyminiszter (1948-1953), igazságügy-miniszter (1955-1956). Politikai tevékenységének egyik fő célja a német-francia kibékülés volt a 80 éven belül viselt három véres háború után. E gigászi feladat megoldására ő volt a legalkalmasabb államférfi. Német állampolgárként született az akkor Németországhoz tartozó Lotaringiában. Iskoláit Németországban végezte. 1918-ban francia állampolgárrá, a második világháború után pedig Franciaország egyik vezető politikusává vált. Mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélte. Monnet (1988-1979) nem volt politikus abban az ételemben, hogy sosem volt a Nemzetgyűlés vagy a kormány tagja. Közgazdász volt - és vizionárius. Az egyesült Európa volt a víziója. Politikus volt azonban abban az értelemben, hogy tudta: „a politika a lehetséges művészete", s így nagyvonalú elképzeléseit lassan, fokozatosan igyekezett megvalósítani. Ilyen szerény, de sokat ígérő kezdetnek tekintette az Európai Szén- és Acélközösséget, amelynek gondolata az ő agyában fogant meg.
Az Európai Szén- és Acélközösség elgondolása rendkívül egyszerű volt. Németország kitűnő minőségű kőszenet termel a Franciaországgal határos Saarvidéken, és attól 150 km-re a Ruhr-vidéken. Franciaország pedig jó minőségű vasércet termel a szomszédos Lotaringiában. Ahhoz, hogy a németek acélt tudjanak gyártani, szükségük van a francia vasércre. Ahhoz, hogy a franciák acélt tudjanak 237
12. Integrációs politika
gyártani, szükségük van a német kőszénre. Tegyük tehát szabaddá a szén, a vasérc, a vas és az acél áramlását a két ország között, helyezzük ezek termelését egy kormányoktól független legfelsőbb hatóság irányítása alá, hisz ebből mindkét országnak csak haszna származnék. Ez volt az alapötlet. A közgazdász Monnet a technikai részleteket is kidolgozta. Schuman zsenialitása abban nyilvánult meg, hogy azonnal felismerte a terv megvalósíthatóságát, valamint jelentőségét a német-francia megbékélés előmozdítása terén, s meglátta azokat a távlatokat, amelyeket egy ilyen egyezmény nyitna a németek és franciák - megbékélésen túlmenő - együttműködése terén. Schuman diplomáciai ügyességének, valamint a mindkét fél részéről feléje áramló bizalomnak köszönhetően a tárgyalásokat - amelyekre a francia kormány Belgium, Hollandia, Luxem burg és Olaszország képviselőit is meghívta - egy éven belül sikerre vitte. Ez nem kis teljesítmény, ha meggondoljuk, hogy a tárgyalások során a két félnek az évszázadok alatt felgyülemlett ellenséges érzelmeit, bizalmatlanságát kellett leküzdenie. Az 1952-ben létrejövő Európai Szén- és Acélközösség Legfőbb Hatóságának Monnet lett az első elnöke (1952-55). A Szén- és Acélközösség az Európai Unió őse, s ezzel indult meg az a német-francia együttműködés, amely - egyre szorosabbra fűződve és egyre nagyobb területekre kiter jedve - máig is tart. Az út azonban nem volt töretlen. A kölcsönös bizalmatlanságot nem lehet máról holnapra megszüntetni, hisz a két ország története 1214 óta egymás elleni vére s háborúk sorozata. A sikert hamarosan kudar c követte. 1954-ben a fran cia parlament leszavazta a nyugat-európai közös hadsereg javaslatát, melyben a legyőzött Németország a győztesekkel egyenrangú félként vett volna részt. Az európai egység eszméjének terjedését azonban már nem lehetett feltartóztatni. Ezt a külső szovjet és a belső kommunista veszély is táplálta. A közvélemény belátta, hogy erre nemcsak katonai felkészüléssel, hanem az életkörülmények javításával is kell reagálni, ennek viszont a gazdasági együttműködés a leghatékonyabb módja. De még ennél is fontosabb volt a népeknek az az óhaja, hogy két szörnyű világháború után egyszer s mindenkorra megszűnjön a háború lehetősége Nyugat-Európában. Részint saját meggyőződésüket, részint a közvélemény egyre növekvő hányadát képviselték tehát azok az élvonalbeli politikusok - köztük Adenauer kancellár; Spaak, többszörös belga miniszterelnök, de Gasperi, a kormányon lévő olasz kereszténydemokraták vezére -, akik befolyásukat latba vetették az európai egység megvalósítása érdekében. Monnet felvázolta egy európai közös piac tervét. 1955 júniu sában indultak meg a tárgyalások az Európai Szén- és Acélközösséget alkotó 6 ország részvételével, s 18 hónapig tartott, míg létrejött az Európai Gazdasági Közösségre, valamint az Euroatomra vonatkozó megállapodás. Az EGK-ra vonatkozó egyezmény létrehozta az Európai Parlamentet, amelynek Schuman lett az első elnöke (1958-1960).
AZ „ANGOL DIMENZIÓ" A római ünnepélyes aláírási ceremóniáról az európai, sőt nyugat-európai országok többsége még hiányzott. A „legnagyobb távollevő" azonban Anglia volt. Churchill második miniszterelnöksége idején (1951-1955) mindig az európai egység bajnokaként nyilatkozott. Amikor azonban komoly tárgyalásokra került a sor, éppen ő volt az, aki bejelentette az Egyesült Királyság távolmaradását. Ennek legalább három oka volt.
23 8
Az Európai Unió
• Emlékeztetni kell arra, hogy amikor Nagy-Britannia a századforduló körül domíniumi alkotmányt, majd később teljes függetlenséget biztosított fehérek uralta gyarmatainak (Ausztrália, Dél-Afrika, Kanada, Új-Zéland), gazdaságilag a volt anyaországhoz kötötte őket az úgynevezett Brit Nemzetközösségen belül a „birodalmi vámkedvezményrendszer" segítségével. A Brit Nemzetközösség országai közötti vámok alacsonyabbak voltak, mint a kívülálló országokkal szem beni vámok. Amikor a második világháború után megindult a gyarmati rendszer teljes felszámolása, minden egyes függetlenségét elnyerő volt angol gyarmat belépett a Brit Nemzetközösségbe, s ezzel rájuk is kiterjedt a birodalmi vámkedvezmény-rendszer. Akkor - az ötvenes évek közepén - ennek már a fent említett négy országon kívül tagjai voltak Nagy Britannia volt ázsiai gyarmatai és az Arab-félsziget volt brit protektorátusai, s feltételezhetően ugyanez lett volna a helyzete az akkor még függetlenségre váró afrikai, Karib-tenger vidéki és dél-amerikai angol gyarmatoknak is. • Egy óriási preferenciális vámrendszer volt tehát kialakulóban. Ha az Egyesült Királyság csatlakozik az európai közös piachoz, akkor ezt fel kellett volna számolnia, és a Brit Nemzetközösség tagállamaival szemben is a közös piac egységes vámtarifáját kellett volna alkalmaznia. Mialatt Churchill az európai egység nagyszerűségéről szónokolt, brit közgazdászok költség/haszon-számításokat végeztek, és arra a - hamarosan tévesnek bizonyuló - megállapításra jutottak, hogy az Egyesült Királyság számára a Brit Nemzetközösség preferenciális piaca gazdaságilag előnyösebb, mint a kontinens országaival létrehozandó vámunió. Az Egyesült Királyság tehát hajlandó lett volna csatlakozni egy sza badkereskedelmi övezethez, vámunióhoz azonban nem. A kontinens nyugati országai azonban ekkor már a vámuniót, sőt a közös piacot is csak stációnak tekintették a gazdasági, sőt politikai unió felé vezető úton. • Az Egyesült Király ság nagyra értékelte, s a háború befej ezése után is ápolta azt a „különleges kapcsolatot", amely közte és az Egyesült Államok között a második világháború alatt kialakult. Általános volt az a meggyőződés, hogy az Európai Közösségekhez való csatlakozás ezt meggyengítette volna. Márpedig ekkor a nép és a kormány számára ez a kapcsolat fontosabbnak tűnt, mint a kontinens országaival való kapcsolat szorosabbra fűzése. • Az Egyesült Királys ágban akkor igen erős volt a „szigetor szági (inzuláris) mentalitás". Az átlagember meg volt győződve arról - s ezt iskolában is így tanulta hogy a szigetország nem tartozik Európához. Tehát van az Egyesült Királyság, s van Európa, amely Calais-nál kezdődik. A közvélemény elfogadott volna valamiféle gazdasági együttműködést „Európával", gazdasági unióról azonban hallani sem akart, politikai unióról még kevésbé. A mindenkori kormány politikája híven tükrözte ezt a mentalitást. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az Európai Gazdasági Közösség gazdasági előnyei felülmúlják a kedvezményes birodalmi vámrendszer előnyeit, megelőzőleg pedig a szuezi válság (1956) megrontotta az angol-amerikai viszonyt.
23 9
12. Integrációs politika
Az angol kormány és közvélemény rádöbbent arra, hogy egyrészt kizárja magát ebből a nagy lendülettel beindult gazdasági növekedésből, másrészt elszigetelődik Európa és Amerika között. A kormány előbb úgy próbálta meggátolni a gazdasági lemaradást, hogy létrehozta Ausztria, Dánia, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc és természetesen az Egyesült Királyság részvételével az Európai Szabadkereskedelmi Társulást ( Euro pean Free Trade Association, EFTA). Ebben csupán a belső vámok fokozatos leépítéséről volt szó, vámunióról azonban nem. Így az Egyesült Királyság a csatlakozás után is fenntarthatta a kedvezményes birodalmi vámrendszert. Mire a társulás megalakult (1960), nyilvánvalóvá vált, hogy sosem fog olyan dinamikus fejlődést ger jeszteni, mint a sokkal nagyobb piacot jelentő Európai Gazdasági Közösség. Így a brit kormány még az alapító szerződés aláírása évében tárgyalásokat kezdett a Közösséghez való csatlakozásról. (A csatlakozást kérő kormány éppúgy konzervatív volt, mint öt évvel azelőtt a csatlakozást visszautasító.) A tárgyalások közel két évig húzódtak. Már-már sikerre vezettek, amikor de Gaulle francia köztársasági elnök hirtelen megszakította őket. De Gaulle tábornok az 1940-es francia összeomláskor Londonba menekült, ahol az angolok örömmel fogadták. Ők tették lehetővé, hogy kormányt alakítson, hadsereget toborozzon, 1944 augusztusában bevonuljon a felszabadított Párizsba, majd 1945 júliusaugusztusában, mint győztes nagyhatalom államfője, részt vegyen a potsdami értekezleten. Négyéves angliai tartózkodása alatt azonban egyrészt Churchill kormányától több kisebb-nagyobb megaláztatást kellett elszenvednie, másrészt alkalma volt megismerni az angolok inzuláris mentalitását. Feltételezhető, hogy az előbbiek tudat alatt, az utóbbi tudatosan befolyásolta elutasító magatartását. Úgy vélte, hogy Anglia, mentalitását tekintve, még nem érett a Közösséghez való csatlakozásra. Tisztában volt vele, hogy az angol közvélemény egységesen elutasítja a szuverenitás nagy részének feladását, amely elengedhetetlen egy gazdasági, még inkább pedig egy politikai unióhoz való csatlakozáshoz. Tartott tőle, hogy az Egyesült Királyság részben azért kíván csatlakozni, hogy belülről fékezze a gazdasági és politikai unió megvalósulását. [Egyébként de Gaulle az akkori hat országra korlátozódó Európai Gazdasági Közösséget afféle jelentéktelen tömörülésnek tekintette. Az ő Európa-uniója még Monnet-énél is grandiózusabb volt. „Finistére-től az Uraiig" terjedő Európáról beszélt, vagyis olyanról, amely Angliát ugyan nem, de a Szovjetunió jelentős részét, valamint annak európai csatlós országait is magában foglalja. (Finistére a Bretagne-félsziget legnyugatibb csücske.) Ezt akkor mindenki megmosolyogta. Negyven évvel később kevesebben mosolyogták meg.]
De Gaulle lemondása (1969), majd halála (1970) után az Egyesült Királyság újabb tárgyalásokat kezdett a csatlakozásról. Pompidou francia köztársasági elnök nem osztotta elődje aggályait, így a csatlakozás immáron megtörténhetett (1973). Azóta az angolok mintha csak de Gaulle-t próbálnák igazolni. A csatlakozást aláíró konzervatív kormány az 1974-es választásokon megbukott, részben azért, mert ellenfele, a Munkáspárt megígérte: újratárgyalja a csatlakozási egyezményt, és kedvezőbb feltételeket harcol ki. (Újratárgyalta, de csak látszatengedményeket kapott.) Azóta úgy tűnik, mintha az egymást követő brit kormányok csupán lassítani kívánnák az integrációt. Gyakran éltek vétójogukkal, országuk számára kivételeket harcoltak ki, lelassították a Közösség szorosabbra fűzését célzó tárgyalásokat. Kü24 0
Az Európai Unió
lönösen szembetűnő volt ez a húzás-halasztás Thatcher asszony 11 évig tartó miniszterelnöksége idején, amikor is néha már obstrukcióvá fajult. A szigetországban több évtizedes hasadás tapasztalható egyfelől az üzleti és pénzügyi körök, másfelől a közvélemény és az azt követő kormány között. Az előbbiek - brutálisan fogalmazva - a zsebükkel gon dolko znak. Az utóbbiak magatartását inzuláris beállítottság és történelmi hagyomány befolyásolja. A font sterling 1993 augusztusában kivált az Európai Pénzügyi Rendszerből és az Árfolyam-mechanizmusból; az Egyesült Királyság nem írta alá a Schengeni Egyezményt; csak jelentős kivételek kiharcolása után írta alá a Maastrichti Egyezményt; egyelőre nem csatlakozott a pénzügyi unióhoz... Ugyanakkor három hónappal az euró bevezetése után Angliában a pénzügyi és üzleti körök már euróban gondolkodtak, és üzleteiket nagy tételekben euróban számolják el. Így az angol üzleti és pénzügyi világ egy lépéssel előrébb van, mint az ország kormánya - a közvéleményt nem is említve.
Ezt azért részleteztük ennyire, mert nehéz az Európai Unió jelenét és várható fejlődését megérteni annak, aki az „angol dimenziót" nem ismeri. Az Európai Szabadkereskedelmi Társuláshoz 1961-ben Finnország, 1970-ben Izland, majd 1991-ben Liechtenstein is csatlakozott, öt ország pedig - köztük a kezdeményező Anglia - kilépett, amikor az Európai Gazdasági Közösséghez (Unióhoz) csatlakozott. Így a Társ ulás nak ma négy tagj a van: Izl and, Liech tenstei n, Norvég ia és Svájc. Csak az icipici Liechtensteinnek és Svájcnak van közös határa. A Társulás összlakossága 12 millió. Talán nem túlzás azt mondani, hogy jelentősége a világgazdaság szempontjából elenyésző és még a tagállamok gazdasága szempontjából is igen csekély.
KEMÉNY TÁRGYALÁSOK - FELTARTÓZTATHATATLAN HALADÁS A mellékelt kronológia azt a téves benyomást keltheti, hogy az integráció egyre szorosabbra fűzése simán és zökkenőmentesen történik. Már az előző bekezdések is mutatják, hogy ez nem így van, de ezt külön is hangsúlyozni kell. Mint láttuk, a gazdasági integrációnak ára van még akkor is, ha az - mindent mérlegre téve rendszerint előnyösebb, mint amilyen káros. Az ár az a gyakran jelentős anyagi áldozatokkal járó erőfeszítés, amelyet egyes vállalatoknak, gazdasági ágaknak kell hozni azért, hogy versenyben maradhassanak. Valahányszor szőnyegre kerül az integrációnak újabb szektorokra való kiterjesztése, a hátrányosan érintett vállalatok, ágazatok azonnal érvényesíteni próbálják befolyásukat a kormánynál a tervezett lépés megakadályozására. „Lobbizásukat" nem lehet egyszerűen nem tudomásul venni, hiszen gyakran jelentős anyagi erőforrások és összeköttetések állnak rendelkezésükre a sajtó, és ezen keresztül a közvélemény - végelemzésben a választók - befolyásolására. A tagországok kormányai tehát mindent elkövetnek a tárgyalások során annak érdekében, hogy mentsék, ami menthető, s a lehető legkevesebb ágazati vagy vállalati érdeket áldozzanak fel az egyezmény megkötése érdekében. A tárgyalássorozat tehát nem más, mint rendkívül kemény - néha éles szóváltásig fajuló - eszmecserék, 24 1
12. Integrációs politika
„addsza-nesze" stílusú egyezkedések, blöffök és ellenblöffök, tüntető kivonulások sorozata. Nemegyszer előfordult, hogy a megegyezésre kiszabott valamely határidő látszólagos betartása végett éjfélkor megállították az órákat, azután reggelig tárgyaltak. A megegyezés azonban végül a legtöbb esetben megszületett, mert ezt kívánta a szektorális érdekeken felüli közérdek, és ezt kívánta a közvélemény. Az Európai Unió történetében 2003 végéig tíz olyan egyezmény született, amely a maga idejében áttörést jelentett (lásd a 12.1. összeállítás *-gal jelölt részeit). Az eredeti Római Szerződés ma már csaknem minden szempontból túlhaladott dokumentum. A Schengeni Egyezmény jelentősége az integráció szempontjából talán nem olyan mélyreható, mint a többié, de szimbolikus jelentősége óriási. Tizenöt nyugat-európai ország közös határai ma már csak vonalak a térképen. A térségen belül közlekedő repülőgépek, vonatok, autók utasait nem ellenőrzik, útlevélre nincs szükség. Az országúti határátkelőhelyek épületcsoportja elhagyott szellemváros, a határt nem jelöli felirat, és az utazó csupán a közúti jelzőtáblák felirataiból veszi észre, hogy más országban van. Bárki szabadon, útlevél felmutatása, igazoltatás nélkül utazhat - Svájc elkerülésével - bárhová Szicília és Lappföld, valamint Bécs és Liszszabon között.
AZ EURÓPAI UNIÓ INTÉZMÉNYEI Hogy az Európai Unió szövevényes intézményrendszerét, annak működését, az egyes intézmények feladatait, hatáskörét, a hatásköri villongásokat, a döntéshozatal mechanizmusát legalább némileg megérthessük, mindig szem előtt kell tartani, hogy egy új állam kialakuló berendezkedéséről van szó. Új és kialakulóban lévő: vagyis az intézmények összetétele, hatásköre állandóan változik, hatáskörük rendszerint bővül, s miközben bővül, időnként elmosódnak az intézmények közötti határvonalak. A következőkben az Unió intézményeit a 2004-es állapot szerint ismertetjük. A kronológiában felsorolt nemzetközi szerződések azok, amelyek egyre több feladatot, döntési jogot utalnak az Unió hatáskörébe, vagyis amelyekben a tagállamok szuverenitásuk egyre nagyobb részéről mondanak le az Unió javára.
AZ EURÓPAI TANÁCS Az Európai Tanács kormányfői szinten irányítja az integrációs folyamatot, és dönt a fontos elvi kérdésekben. Ez az a szerv, amelyen belül megegyezés születhet újabb, az integrációt szorosabbra fűző szerződések megkötésére, olyanokra, amelyekkel a tagállamok szuverenitásuk újabb és újabb részlegét ruházzák át az Unióra. Az Unió taglétszáma és az Unió hatásköre csak klasszikus nemzetközi szerződésekkel bővülhet, amelyeket a tagállamok parlamentjei ratifikáltak. Az Európai Tanács tagjai a kormányfők és a külügyminiszterek, valamint a Bizottság elnöke és annak tanácsadója. Franciaországot az Európai Tanácsban a köztársasági elnök képviseli, mert ott ő a végrehajtó hatalom feje. Az Európai Tanács évente legalább kétszer ülésezik - minden alkalommal más városban -, és évente 24 2
Az Európai Unió
kétszer jelentésben számol be az Európai Parlamentnek az Unió fejlődéséről és helyzetéről. Az Unió másik öt fontos szerve csak olyan ügyekkel foglalkozhat, amelyeket e nemzetközi szerződések az Unió hatáskörébe utaltak, s ez az öt intézmény a korszerű jogállam berendezkedését tükrözi. Az Európai Parlament és a Miniszterek Tanácsa olyasféle kétkamarás parlamenthez hasonlít, mint az amerikai Kongresszus. Az Európai Parlament képviselőit területi alapon választják, mint a nemzeti parlamentek tagjait, s ezek nem nemzetiség szerint, hanem különböző érdekcsoportokat, politikai nézeteket képviselő pártok szerint tömörülnek. A Miniszterek Tanácsának tagjai a tagállamok által ülésenként kiküldött és a terítékre kerülő kérdésben illetékes miniszterek, akik nemzeti (nem pedig párt-) érdekeket képviselnek.
AZ EURÓPAI PARLAMENT Az Európai Parlament tagjait 5 évre választják, minden tagországból körülbelül a lakosság számának arányában. A 10 ország csatlakozása után, a 2004-es parlamenti választásokat követően tagjainak száma 732. Németország: 99; Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország: 78-78; Lengyel- és Spanyolország: 54-54; Hollandia: 27; Belgium, Cseh Köztársaság, Görögország, Magyarország és Portugália: 24-24; Svédország: 19; Ausztria: 18; Dánia, Finnország, Írország és Litvánia: 13-13; Lettország: 9; Szlovénia: 7; Ciprus, Észtország és Luxemburg: 6-6; Málta: 5.
Az Európai Parlament hatásköre egyre bővül, szerepe egyre fontosabb. Az alapítók szándéka, hogy az egykor kiküldöttekből álló, pusztán tanácsadó szervezet fokozatosan az európai államszövetség teljes jogú és hatáskörű választott parlamentjévé váljék, megvalósulóban van.
A MINISZTEREK TANÁCSA A Miniszterek Tanácsának fő feladata a közös gazdaságpolitika kialakítása az Unió hatáskörébe tartozó területeken és a tagállamok gazdaságpolitikájának összehangolása egyéb kérdésekben. Ugyancsak feladata az együttműködés kialakítása a külpolitikában, védelmi és belpolitikában, valamint az igazságszolgáltatás terén. Döntéseit hol saját, hol a Bizottság kezdeményezésére, hol egyedül, hol a Bizottsággal, hol a Parlamenttel, hol mindkét szervvel egyeztetve hozza. Nem a Tanács hozza a legnagyobb horderejű döntéseket, de a Tanács hozza a legtöbb fontos döntést. Így ez az Unió legfontosabb döntéshozó szerve. Az elnöki szerepet 6-6 hónapig más és más ország képviselője tölti be. Az üléseket rendszerint abban az országban tartják, amelyiknek képviselője az elnökséget betölti. Az üléseket az elnök hívja össze saját kezdeményezésére, vagy valamely tagállam, avagy a Bizottság kérésére. A Tanács évente több mint 80 ülést is tarthat. Munkáját a Brüsszel ben székelő titkárság támogatja. Döntéshozatalhoz hol egyhangú szavazásra, hol minősített, hol egyszerű többségre van szükség aszerint, hogy a szerződés, amely a kérdést szabályozza, miként rendelkezik. Az egyhangú szavazás szükségességét - vagyis a vétójogot - az 1987-ben élet be lépett Átfogó Európai Egyezmény erősen korlátozta. (Talán azért, hogy korlátozza a thatcheri angol obstrukciót?) Általában a közös kül- és belpolitika, az igazságszol24 3
12. Integrációs politika gáltatás és a közös honvédelmi politika esetében van egyhangú szavazásra szükség. Ha minősített többségre van szükség, akkor a 321 szavazat a következőképpen oszlik meg: Egyesült Királyság, Francia-, Német- és Olaszország: 29-29; Lengyel- és Spanyolország: 27-27; Hollandia: 13; Belgium, Cseh Köztársaság, Görögország, Magyarország és Portugália: 12-12; Ausztria és Svédország: 10-10; Dánia, Finnország, Írország, Litvánia és Szlovákia: 7-7; Ciprus, Észtország, Lettország, Luxemburg, Szlovénia: 4-4; Málta: 3. Amint látható, az arányok nem tükrözik teljesen a lakossági számarányokat, és kedvezőek a kis országok számára. A négy visegrádi országnak (lakosság: 66 millió) például ugyanannyi szavazata van, mint Francia- és Németországnak együtt (lakosság: 142 millió). Ha Szlovénia hozzájuk csatlakozik, akkor ez az öt kis ország leszavazhatja az Unió két legnagyobb országát. Természetesen ilyesmire csak olyan kérdések esetében kerülhetne sor, amelyekre nézve érdekeik megegyezők. Ilyen kérdés azonban nem sok van. Így az előny meglehetősen elméleti. Ez az elméleti előny is valószínűleg el fog tűnni 2009. november l-jén, az uniós alkotmány életbeléptekor. A tárgyalás alatt álló alkotmánytervezet szerint ugyanis a szavazatarányok szigorúan a népesség arányát fogják tükrözni. (Így Magyarországé a jelenlegi 3,7%-ról 2,05%-ra csökken.) Minősített többségi kérdésekben a szavazatok az Unió lakossága legalább 60%-át kell, hogy képviseljék, és a határozathoz a tagállamok több, mint felének, tehát (Bulgária és Románia csatlakozása után) legalább 14 tagállamnak kell majd hozzájárulni.
A BIZOTTSÁG Az Unió végrehajtó szerve a Bizottság. Ez még nem igazán kormány, hisz tagjait - egymás közötti, az Európai Parlamenttel és a Bizottság elnökjelöltjével vagy elnökével való egyeztetés után - a tagállamok kormányai jelölik ki öt évre, amely meghosszabbítható. Ezek rendszerint valamely kormányzati ágat kitűnően ismerő szakemberek. Hivatalba lépésük után már nem nemzeti, hanem uniós érdekeket kell képviselniük. (Gyakran előfordult, hogy az angol nemzetiségű megbízottak magatartása, valamint nyilatkozatai éles ellentétben álltak annak az angol kormánynak a halogató politikájával, amely őket a Bizottságba kiküldte.) A Bizottság annyiban hasonlít egy demokratikus állam kormányára, hogy működését csak akkor kezdheti meg, ha az Európai Parlament bizalmat szavazott neki. Lehetőség van arra is, hogy a Parlament kétharmados többséggel megvonja bizalmát a Bizottságtól. Európának - az Unión kívül és belül - számos egyéb bizottsága van. A továbbiakban „a Bizottság" ezt a bizottságot jelenti. Hasonlóképpen számos tanács működik az Unión belül és kívül. „A Tanács" a továbbiakban a Miniszterek Tanácsát jelenti egyrészt az egyszerűség kedvéért, másrészt azért, mert ez már így ment át a köztudatba. Egyébként sem az Európai Tanács, sem a Tanács nem tévesztendő össze a Strasbourgban székelő Európa Tanáccsal. Ennek a legtöbb európai ország tagja, beleértve a Szovjetunió és Jugoszlávia utódállamainak többségét. Tanácsadó szervezetként az európai országok harmonikus együttélését, a demokrácia terjedését, az emberi alapjogok, valamint a kisebbségi jogok tiszteletben tartását szorgalmazza. A Bizottságba minden ország l-l tagot delegál, vagyis 25 tagja van, amely létszám a továbbiakban nem növekedhet. Így Románia és Bulgária csatlakozása után Magyarország nem lehet biztos abban, hogy képviselve lesz a Bizottságban.
A Bizottság szerepe ugyanaz, mint egy kormányé. Nem törvényeket hajt végre, hanem az Unió alapszerződését, valamint őrködik a Tanács, a Parlament és az Euró pai Bíróság határozatainak végrehajtása felett. A végrehajtás a tagállamok kormá24 4
Az Európai Unió
nyainak a dolga. Így a Bizottság nem utasíthatja közvetlenül a végrehajtásban illetékes államszerveket vagy hivatalokat, de utasíthatja az ezek felett álló kormányt. Ha a kormány nem intézkedik, az ügyet az Európai Bíróság elé terjesztheti. Amint láttuk, széles körű rendeletalkotási joga van; kezdeményezhet az Unió továbbfejlesztésére vonatkozó államközi szerződéseket, valamint olyan döntéseket, amelyek a Parlament vagy a Tanács, vagy kettőjük együttes hatáskörébe tartozik. Nemzetközi egyezményeket köthet az Unió nevében, és jelentős a szerepe az Unión belüli szerződések, döntések előkészítésében, megfogalmazásában. Elnöke az Unió legfontosabb és legmagasabb rangú tisztviselője. A tagállamok kormányai közös megegyezésével és az Európai Parlament hozzájárulásával jelölik ki öt évre, amelyet többször is meg lehet - újabb öt évre - hosszabbítani. Eddig két elnök tevékenysége nyomta rá legjobban bélyegét az Unió fejlődésére: a német Walter Hallsteiné (1958-67) és a francia Jacques Delors-é (1985-95). Csak az elnök kiválasztásával kapcsolatban van huzavona és színfalak mögötti alkudozás. Utána a kijelölt elnök a tagállamok által előterjesztett jelöltek közül kiválasztja a Bizottság többi tagját, vagyis megalakítja kormányát. Érdemes megemlíteni, hogy a nemzetközi gyakorlatban fokozatosan teret nyer az Unió államiságának elismerése. Például az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) keretében lebonyolított legutóbbi tárgyalássorozatokon (így az Uruguay Fordulón) az Unió egységesen, nem pedig országonként tárgyalt. A Bizottság elnöke kormányfőt megillető elismerésben részesül, így például hivatalból részt vesz a Hét Nagy (immár Nyolc Nagy) évi értekezletén. Több mint 160 ország és mintegy 20 nemzetközi szervezet tart fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot az Unióval és képviselteti magát Brüsszelben. Az Unió mintegy 130 országban tart fenn diplomáciai missziót. A többi intézmény
Az Európai Bíróság alkotmánybíróságként és legfelsőbb bíróságként működik. Mint alkotmánybíróság értelmezi az Uniót létrehozó, bővítő, továbbfejlesztő nemzetközi szerződéseket, és az „alkotmányosság" szempontjából - vagyis hogy összhangban vannak-e az Unióra vonatkozó nemzetközi szerződésekkel - felülvizsgálhatja a Bizottság, az Európai Parlament, valamint a Tanács döntéseit. Mint legfelsőbb bíróság ítélkezik az eléje terjesztett vitás ügyekben. Vitás ügy lehet a Bizottság vagy a Tanács valamely intézkedésének, döntésének jogszerűsége, azok, valamint az Unió alapszerződésének végrehajtása, egy tagország kormányának intézkedése vagy mulasztása és így tovább. Az Európai Uniót érintő vagy ezzel kapcsolatos vitás kérdésekben felperes vagy alperes lehet a Bizottság, a Tanács, egy-egy tagország kormánya, s ugyancsak lehet felperes vagy alperes bármely természetes vagy jogi személy is. A Bíróság Luxemburgban székel. 25 bíró alkotja a melléje rendelt 9 ügyésszel együtt. Ezeket a tagországok kormányai közös megegyezéssel jelölik ki olyan személyek közül, akiket feladatuk ellátására teljes függetlenségük és szakértelmük képesít. Mandátumuk 6 évre szól, de lejártakor megújítható. Minden három évben lejár a bírák és ügyészek egy-egy csoportjának a mandátuma. Ekkor vagy újakat neveznek ki helyükbe, vagy megújítják az eddigiek mandátumát. A bíróság részleges átalakítására tehát háromévenként van lehetőség. Az Európai Számvevőszék hatáskörébe tartozik valamennyi európai intézmény számvitelének felülvizsgálása. Mint minden nemzeti számvevőszék, ügyel arra, hogy az
245
12. Integrációs politika intézmények a nekik kiutalt vagy rájuk bízott pénzeket a lehető leghatékonyabban és becsületesen használják fel. Az Európai Központi Bank az Unió legújabb és egyik legfontosabb központi intézménye. A tagállamok kormányaitól és a Bizottságtól függetlenül irányítja az Unión belüli, 12 országra kiterjedő közös pénzpolitikát. Az Európai Beruházási Bank alapításáról még a Római Szerződés rendelkezett. Működését 1958-ban kezdte meg. Székhelye Luxemburg, részvényesei az Európai Unió tagállamai. Feladata az Európai Unió gazdasági célkitűzéseinek hosszú lejáratú hitelek folyósításával, valamint hitelgaranciák nyújtásával való előmozdítása az Unión belül és kívül. Van az Uniónak három tanácsadó testülete is. Ezek tagjait személyes rátermettségük alapján választják, illetve jelölik ki. Működésüket szakmai tudásuk, saját meggyőződésük és az Unió érdekei irányítják, külső utasításokat nem fogadnak el. A Gazdasági és Szociális Bizottság tagjait különböző érdekcsoportok - pl. munkavállalók, munkaadók - választják négy évre. Tanácsait a Bizottság vagy a Tanács kéri ki olyan kérdésekben, mint a közlekedési, a mezőgazdasági politika; szabad munkavállalás; a tagállamok törvényeinek az egységesítése az Unión belül; és így tovább. Az Európai Szén- és Acélközösség Tanácsadó Bizottságának tagjait a Tanács nevezi ki két évre úgy, hogy képviselve legyenek a szén- és acélipar termelői, munkavállalói, kereskedői és fogyasztói. A Bizottság mellett működik, amely természetesen a szén- és acéliparral kapcsolatban kéri ki tanácsait. A Régiók Bizottságát a Maastrichti Szerződés rendelkezése értelmében állították fel. Tagjait a Tanács jelöli ki négy évre. Tanácsait ki kell kérni a közoktatást, a kultúrát, a közegészségügyet, az Unió egész területén működő hálózatokat (posta, telefon, vasút, utak stb.), valamint az Unió gazdasági és szociális kohézióját érintő kérdésekben. A Gazdasági és Szociális Bizottsághoz intézett kérdéseket hivatalból el kell juttatni a Régiók Bizottságához is, amely saját kezdeményezésére kinyilváníthatja véleményét.
A DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS Az Unió hatáskörét bővítő egyezményt kezdeményezhet valamely tagállam, a Bizottság vagy az Európai Parlament. Ha az Európai Tanács ezzel egyetért, felkéri a Bizottságot a megfelelő nemzetközi egyezmény megfogalmazására. Ezt az első változatot a másik három intézmény, a Parlament, a Tanács és az Európai Tanács megvitatja, s mindegyik javasolhat változtatásokat. A végleges változat e négy intézmény konzultációja során alakul ki. Ami az Unió hatáskörébe utalt döntéseket illeti, vannak, amelyek a Parlament, mások a Tanács hatáskörébe tartoznak, míg a Bizottság a végrehajtással kapcsolatban adhat ki rendeleteket. Vannak olyan területek, ahol a döntéshozatalhoz két szerv, másutt mindhárom egyetértése szükséges. A Parlament és a Tanács hatásköre nincsen egészen pontosan kijelölve, így előfordulhatnak hatásköri villongások. Ezek elsimítására létesült egy Békéltető Bizottság, amelybe a Parlament és a Tanács egyenlő számú tagot küld. Határozathozatalhoz ebben a parlamenti tagok egyszerű többségére és a Tanács kiküldöttjeinek minősített többségére van szükség. A Békéltető Bizottság tanácskozásán a Bizottság is képviselteti magát. A Parlament, a Tanács és a Bizottság együttesen, kettőnként vagy külön-külön alkothat „szabályokat", hozhat „rendeleteket", „döntéseket", tehet „ajánlatokat" és kifejezhet „véleményt". A „szabályok" általános érvényűek és kötelezőek a tagállamokra. „Rendeletek" esetében csupán a végeredmény fontos, a végrehajtás módját 246
Az Európai Unió
a tagállamok határozhatják meg. A „döntések" kötelezik azokat, akikre, illetve amikre (pl. jogi személy) vonatkoznak. Az „ajánlások" és „vélemények" nem kötelezőek. Ha kétség merül fel aziránt, hogy valamely szervezet hatáskörén belül intézkedett vagy döntött-e, avagy aziránt, hogy intézkedése, döntése összhangban van-e az Unió alapszerződéseivel, akkor bármelyik szerv, sőt bármely természetes vagy jogi személy az Európai Bírósághoz fordulhat. Így épül, alakul, bővül az Unió jogrendje, amely 2004-ben már több mint 80 000 oldalra rúgott. Költségvetés
Az Unió bevételei a tagállamok automatikus befizetéseiből származnak. Ezek a következők: - az Unióba importált mezőgazdasági termékeknél alkalmazott „lefölözés"-ből (lásd később) befolyó összegek; - a beszedett vámok: - a BHT körülbelül 1%-a; - az értéktöbbletadó 0,5%-a. A források és kulcsok a tagállamok közötti szerződésekkel módosíthatók.
Az éves költségvetés körülbelül úgy készül, mint egy nemzeti költségvetés. A „kormány" (Bizottság) elkészíti a költségvetési előirányzatot, majd azt a „törvényhozó testület két háza", a Parlament és a Tanács megvitatja, és az elfogadott módosításokkal megszavazza. A kiadási oldal legnagyobb tétele még ma is a közös mezőgazdasági politika finanszír ozása. 1988-ban ez még a kiadások 63%-át tette ki, azóta arányát a közös mezőgazdasági politika módosítása erősen csökkentette. Nagyságban második a strukturális átalakítás és a szociális és regionális kiadások finanszírozása, ezeket követi a kutatás és műszaki fejlesztés, valamint a közlekedés, oktatás, kultúra, energiatermelés, környezetvédelem, fogyasztók védelme, a belföldi piac és az ipar támogatása.
AZ EURÓPAI UNIÓ GAZDASÁGPOLITIKÁJA Egy gazdasági uniónak természetesen egységes gazdaságpolitikát kel folytatnia. Az Európai Unió esetében az „egységes" jelenthet közös politikát, összehangolt politikát, valamint kiemelt gazdaságpolitikai feladatokat.
KÖZÖS POLITIKA Az Uniónak már megalakulása óta közös az agrárpolitikája (lásd alant). A vámunió/szabadkereskedelmi övezet kialakulása óta (1968 júliusa) közös a külkereskedelmi politika, az Unió illetékes szerve pedig ügyel arra, hogy egyetlen ország, iparág, vállalat se kerülhessen versenyelőnybe. Így gyakorlatilag közös a belkereskedelmi politika is. 2002. július l-jétől kezdve, amikor is az euró kizárólagos fizetési eszközzé vált 12 országon belül, az Uniónak ezen a részén közös a pénzpolitika és az árfolyam-politika. Ezt az Unió frankfurti bankja irányítja. Az egyes országok nemzeti bankjai csupán végrehajtó szervei a Frankfurtban kialakított egységes pénz- és árfolyam-politikának.
24 7
12. Integrációs politika
ÖSSZEHANGOLT POLITIKA Ezt azt jelenti, hogy a tagországoknak van egyes területeken mozgástere, ezt azon ban erősen behatárolják az Unió közös gazdaságpolitikai irányelvei, valamint a közös politika ott, ahol az létezik. Ilyen többek közt a fiskális politika. A tagországok kormányai egyelőre szabadon döntik el, hogyan oszoljanak meg a kiadások a kormány hagyomá nyos fe ladatai nak - oktatás, tudo mány os kutatás, egészsé gvédel em stb. finanszírozása terén. Az államháztartás hiánya azonban nem haladhatja meg a BHT 3%-át, az államháztartás adóssága pedig annak 60%-át. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a fiskális politika konjunktúrapolitikai jelentősége minimálisra csökkent. Vagyis gyakorlatilag nincs többé nemzeti (tagországbeli) önálló konjunktúrapolitika. Ugyancsak behatárolt a tagországok iparpolitikájának a mozgástere, hiszen annak összhangban kell lennie az Unió külkereskedelmi politikájával, a belső versenyegyenlőség alapelvével, valamint az Unió területfejlesztési, szociális, halászati, munkaerőgazdálkodási stb. politikájával.
KIEMELT GAZDASÁGI FELADATOK Ezek olyan problémák megoldását célozzák, amelyek az Unión belül vagy általánosak és égetőek, vagy általánosak, de egyenlőtlenül érintik a tagországokat. Az alapelv e problémák egységes irányelvek szerint való megoldása, amely megoldáshoz az Unió központi alapokból anyagi támogatást nyújt. Ezek közül a legfontosabbak a területfejlesztési politika, a szociálpolitika és a foglalkoztatáspolitika. Ki kell hangsúlyozni, hogy e problémák megoldása egymással összehangoltan történik. Például a területfejlesztési politika összhangban van a közös agrárpolitikával, szociálpolitikával és a foglalkoztatáspolitikával. • Területfejlesztési politika. Célja az elmaradt régiók fejlesztése és felzárkóztatása. Amint a 12.2. térkép mutatja, az Unió ebből a szempontból három területtípust különböztet meg. 1. Elmaradt területek , ahol az egy főre jutó BHT a megelőző három évben a közösségi átlag 75%-a alatt volt. 1998-ban ide tartozott egész Görögors zág, Írorszá g és Portugália, Franciaország tengerentúli területei és Korzika. Dél-Olaszország, Szardínia és Szicília, Skócia északi része és a skót szigetek, Spanyolország legnagyobb része, valamint Kelet-Németország (volt NDK). E területek az Unió körülbelül 46%-át, népességének 27%-át foglalták magukban (de forrásunk 12 tagú EU-ról beszél). Magyarország Budapest és a győri körzet kivételével teljes egészében ide tartozik. 2. Alacsony fejlettségű vidéki területek, ahol az átlagjövedelem nem éri el a közösségi átlag 75%-át, és az alábbi három kritérium közül legalább kettő fennáll: a mezőgazdaságban foglalkoztatottak magas aránya, a mezőgazdaságból eredő jövedelem alacsony szintje, alacsony népsűrűség vagy jelentős elvándorlási készség. E területek - ugyancsak 1998-ban - az Unió területének mintegy 26%-ára terjedtek, és lakosságának 9%-át foglalták magukban. 3. Nagyon alacsony népsűrűségű (sarkköri) területek Finn- és Svédországban. Ezek nem sorolhatók az előbbi két csoportba, hiszen a jövedelem viszonylag magas. Az alacsony népsűrűség miatt azonban különös figyelmet érdemelnek.
248
Az Európai Unió
12.2.
A területfejlesztési politika célterületei
1) Ide tartoznak még a Kanári-szigetek (Spanyolország), az Azori-szigetek és Madeira (Portugália), valamint Franciaország tengerentúli területei. Forrás: Michael Tracy: Az EU közös agrárpolitikája, Agroinform Kiadó és Nyomda Kft., Bp. 1998,37. o.
249
12. Integrációs politika •Szociálpolitika. Célja a legkirívóbb társadalmi egyenltlenségek eltüntetése. Az 1991 decemberében a hollandiai Maastrichtban aláírt egyezmény sorolta fel az Unió szociálpolitikájának alapelveit: a munkaer szabad mozgása és munkavállalása az Unió egész területén, méltányos javadalmazás, társadalombiztosítás, a dolgozók szabad szövetkezése és kollektív szerzdések kötése, szakmai képzés, teljes ni egyenjogúság, vállalati demokrácia, egészségvédelem és biztonság a munkahelyen, gyermekvédelem, idsek és fogyatékosok gondozása. • Foglalkoztatáspolitika. 1997-ben az Unión belüli strukturális munkanélküliség 17,9 millióra rúgott. Ennek orvoslása végett az Európai Tanács 1997. novemberi értekezletén Luxemburgban körvonalazta az Unió közös stratégiáját a tagállamok foglalkoztatáspolitikájának a támogatására, elssorban a szakmai képzés, a vállalatala pítás támogatása, a munkaadók és munkavállalók közötti ún. „társadalmi párbeszéd" szorgalmazása terén. Közös alapok
E kiemelt gazdasági feladatok megvalósítását legalább öt közös alap támogatja, de rendszerint a költségek nagyobbik részét az érdekelt országnak kell vállalnia. • Európai Regionális Fejlesztési Alap (European Regional Development Fund, ERDF). Összegszerűen ez a legnagyobb. Szociális és foglalkoztatáspolitikai feladatokat is finanszíroz, amennyiben a szociális fejlesztés és munkahelyteremtés eszköz valamely elmaradt régió felzárkóztatására. • Európai Szociális Alap (European Social Fund, ESF). Ez természetesen szociál politikai feladatokat finanszíroz. Ennek kiegészítői a Munkaerő-piaci és Szakképzési Alapok. • Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (European Agricultural Guidance and Guarantee Fund, EAGGF). Célja: - a mező- és erdőgazdasági szerkezet megerősítése, szükség esetén átszervezése; - a mezőgazdasági termelés korszerűsítése, kiegészítő tevékenységek ösztönzése; - megfelel ő életszínvonal biztosítása farmergazdák számára; - a vidéki társadalmi szerkezet fejlődésének, a környezet és táj védelmének elősegítése. •Ha lász ati Orientáció Pénzforrása (Financial Instrument for Fisheries Guidance, FIFG). • Kohéziós Alap. Az Alap támogatást nyújthat - olyan környez etvédel mi beruházások hoz, amelyek illeszkednek az Unió környezetvédelmi politikájához, és hozzájárulnak az Unió fenntartható fejlődéséhez; - olyan közlekedési infrastrukturális beruházásokhoz, amelyek hozzájárulnak az Unió transznacionális úthálózatának kiépítéséhez és továbbfejlesztéséhez. Hangsúlyozzuk: az alapokból való részesedés négy legfontosabb feltétele: - részletesen és alaposan kidolgozott kormányjavaslat előterjesztése; - a javaslat összhangban van az Európai Unió politikájával a nevezett területen; - az Unió prioritásának sorrendjébe illeszkedik; - társfinanszírozás a helyi kormány és/vagy a helyi magánszektor részéről.
A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA (KAP) (Common Agricultural Policy, CAP) Az Unió közös agrárpolitikáját a következő források alapján ismertetjük: - Michael Tracy: Az EU közös agrárpolitikája, Agroinform Kiadó és Nyomda Kft., 1998, 52 o. Más megjelölés híján ez az idézetek forrása. - Pascal Fontaine: Europe in 10 Points, harmadik kiadás, 1998, Európai Bizottság, 63 o. 25 0
Az Európai Unió - Koloszár László: Az Európai Unió közös agrárpolitikája (CAP) és a magyar csatlakozás kérdése, 2000. március 12., TDK-dolgozat, NYME, Közgazdaság-tudományi Kar, kéziratban, 55 o. - Kiss Judit: Az Európai Unió legújabb agrárreform-kísérlete és agrárcsatlakozá sunk esélyei, MTA Világgazdasági Kutatóintézet, „Kihívások" sorozat, 118. szám, 14 o.
Az Európai Unió közös agrárpolitikáját három alapelv határozza meg: • piac egysége: a tagállamok közötti kereskedelemben nincs korlátozás." • „Uniós pre fer enc ia: az Unión kívüli országokból származó importtal szemben különféle fokozatú védelem létezik." • „Pénzügyi szolidaritás : a közös agrárpolitika kiadásait közös alapból fedezik." Az elvek gyakorlati megvalósításának eszközei: • „Irányárak : eredetileg ezeket átlagáraknak szánták, amiket a termelőknek a következő évben az egyes áruféleségekért kapniuk kell. A gyakorlatban ezek hamar elveszítették jelentőségüket", s ma már csak az egyéb elemek kiszámításához használják őket. • „Intervenciós árak , amelyeken az intervenciós ügynökségek készek felvásárolni a termékeket, és amelyek ezért beállítják a hazai piac alsó szintjét." • Védelem az Unió határán: 1995-ig a legtöbb áruféleségre minimum importárak ún. „küszöbárak" voltak érvényben, amelyek magasabbak voltak, mint az intervenciós árak. Ezzel az Unió elérte, hogy az importált külföldi áru az uniós piacon a hazai terméknél ne lehessen olcsóbban forgalmazható (lásd: Uniós preferencia - fent). A külföldi importőr ára és a küszöbár közötti különbözetet az Unió „lefölözte". Ez a sok kifogásra okot adó gyakorlat az 1995-ben véget ért Uruguay Forduló értelmében megszűnt. Lefölözés helyett progresszíve csökkenő vámok vannak. •„Exporttámogatások (hivatalos néven »visszatérítések«). Amint az előző elemek főként belső EU-árakat tartanak fenn a világpiaci árak felett, az exporttámogatások ahhoz szükségesek, hogy a termelőknek érdemes legyen exportálni." Az ex porttámogatás folyósítása - az 1996-os magyar gyakorlattól eltérően - a piaci helyzettől függ. „Ha a világpiaci ár a belső ár fölé emelkedik (mint ez a gabonafélék esetében 1996-ban és 1997-ben történt), exportadót lehet bevezetni." •Kö zvet len támogatások termelők és feldolgozók részére.
Ez a politika természetesen szöges ellentétben áll a piaci verseny fogalmával, a külkereskedelem liberalizálásával, a Világkereskedelmi Szervezet alapelveivel. Bevallott fő indoka az, hogy minden országnak, országcsoportnak stratégiai érdeke a mezőgazdaság - főképpen az élelmiszertermelés - fenntartása még akkor is, ha az nemzetközileg nem versenyképes. A honvédelem érdeke tehát fontosabb, mint a piaci verseny, vagy a világkereskedelem liberalizálásának az elve. Másik indoka a „falusi életforma" fenntartása, melyet az Unió (városi!) lakosságának többsége nyilván kívánatosnak talál, és amely elengedhetetlenül szükséges a környezet eredeti arculatának megőrzése - tehát a környezetvédelem szempontjából is. Be nem vallott, de tényleges indoka a kisparcellás parasztgazdaságokon alapuló, s éppen ezért versenyképtelen francia mezőgazdaság, s az ottani ugyancsak agreszszív agrárlobbi, amelyet egyetlen francia kormány sem hagyhat figyelmen kívül. 25 1
12. Integrációs politika Az Európai Unió agrárpolitikájának eredményei: •Túltermelés: az intervenciós ár akkora termékmennyiség előállítására ösztönöz, amekkorát a kereskedelmi haszonnal növelt intervenciós áron a belső piac nem vesz át. A kivitel óriási mértékű exporttámogatást igényelne, így az nem járható út. Eredmény: óriási fölöslegek felhalmozódása költséges tárolás mellett. (A sajtó időnként pl. ,,vajhegyekről" számol be.) •Óriás i költségek - nézeteltérések az Unión belül : a közös agrárpolitika finanszírozása az Unió költségvetési kiadásainak még ma is közel a felére rúg. Ez állandó torzsalkodásra ad okot az Unión belül, hisz azt jelenti, hogy a hatékony mezőgazdaságú országok támogatják azokat, amelyeknek mezőgazdasága nem hatékony. Ez különösen német-francia vonatkozásban érvényesül. Az Unió költségvetési bevételeinek viszonylagos többsége Németországból származik, míg az agrártámogatás viszonylagos többségét Franciaország kapja. •Kül pol iti kai feszültségek: az Unió agrárpolitikája állandó és időnként kiéleződő feszültség forrása a kívülálló országokkal, elsősorban pedig az Egyesült Államokkal. •A hatékonyság lassú növekedése: a termelői támogatások, a piacvédelem, az ex porttámogatás lelassította a mezőgazdasági termelékenység növekedését éppen ott - elsősorban Franciaországban -, ahol erre a legnagyobb szükség lenne. •Visszaélések : a támogatási rendszer számos visszaélésre ad alkalmat, melyet a termelők és exportőrök nemritkán ki is használnak. •Az Unió bővítése: az agrárpolitika alkalmazása óriási probléma az újonnan csatlakozott 10 ország számára. A rendszer bonyolultsága jelentős bizonytalanság forrása a termelők szintjén.
A KAP-ot egy 1992-ben létrejött egyezmény értelmében 1993 és 1995 között módosították. A leglényegesebb változásokra már utaltunk, amikor a gyakorlati megvalósítás eszközeit soroltuk fel. A reform azonban nem szüntette meg az említett visszásságokat. - „Az 1992-es termeléskorlátozó intézkedések csak átmenetileg enyhítették a jelen tős túltermelési gondokat; - a közvetlen termelői jövedel emtámo gatás egyenlőtlenül oszlott el, az adófizetők szempontjából pedig egyre kevésbé volt indokolható a folyamatosan növekvő agrárköltségvetés; - az 1999-ben kezdődő újabb WTO tárgyalási forduló várhatóan a termeléshez kapcsolódó támogatások csökkentésére és az agrárkereskedelem liberalizációjára fog ja kényszeríteni az Európai Uniót." (Koloszár L. idézett munkája, 26. o.) Az Unió az 1999 végén nyilvánosságra hozott hétéves (2000-2006) tervének Agenda 2000 - agrárgazdaságról szóló fejezetében körvonalazza az új agrárpolitikai alapelveket: • a termelés mennyiségét a támogatások nagysága helyett a kereslet nagysága határozza meg; • mennyiségi termelés helyett a minőségi termelést kell támogatni; • vissz a kell szorítani az intenzív termelést, mert az a körny ezetre káros. (P. Fontaine idézett munkája, 24-25. o). A megvalósítás eszközeiről 2000-ben még tárgyaltak. Mindenesetre az Unió állam-, illetve kormányfőinek 1999. március 24-25-i berlini találkozóján megegyezés történt az agrárkiadások befagyasztására. 25 2
Az Európai
Unió
Amint a 12.3. táblázatban látható, az agrárkiadások részaránya 2002-től, vásárlóértéke 2003-tól csökken. (Mindkettő szerény mértékben.) 12.3.
Az agrárkiadások tervezett alakulása
1) A közös mezőgazdasági politika és a vidékfejlesztés kiadásai együttesen Forrás: Kiss Judit idézett munkája, 10. o. (Kiss Judit forrása: Presidency Conclusions, Berlin, European Council, 24 and 25 March 1999)
ÉRTÉKELÉS SIKEREK Az Unió közel félszázados története: sikertörténet. Számszerűen ugyan nem lehet kimutatni, hogy az Unió elérte elsődleges célját, a gazdasági növekedés felgyorsítását, hiszen azt, hogy hogyan növekedtek volna az egyes tagállamok az Unió nélkül, csak találgatni lehet. Erre csupán következtethetünk abból, hogy eddig egyetlen ország sem lépett ki az Unióból; hogy a tagállamok száma 1958 és 2004 között hatról huszonötre emelkedett, és hogy kapujában sorban állnak a belépésre váró országok. A politikai integráció jelentősége is óriási. Eltűnnek az országhatárok, harmonizálódik az oktatás, közigazgatás, igazságszolgáltatás, a területfejlesztés; lassan behegednek a régi sebek. Ma már sokkal kevésbé fontos, mint régen, hogy a német ajkú Elzász és Lotaringia Németországhoz tartozik-e, vagy Franciaországhoz, vagy hogy Alto Adige (Dél-Tirol) Olaszországhoz tartozik-e, vagy Ausztriához. Az is igaz viszont, hogy az Unió eddig semmivel sem csillapította a baszk szeparatizmust, a korzikai autonóm törekvéseket vagy az észak-írországi konfliktust. Az viszont kétségtelen, hogy egy 450 millió lelket számláló politikai tömörülés hatékonyan mérsékelheti észak-atlanti szövetségesét, az Egyesült Államokat abban, hogy kizárólagos szuperhatalmi pozícióját túlságos eréllyel használja ki gazdasági érdekeinek előmozdítása végett. Az Uniót azonban sok bírálat is éri. És ha itt a bírálatokkal hosszabban foglalkozunk, mint az érdemekkel, az ne homályosítsa el azt, hogy - véleményünk szerint az Unió eddigi mérlege egyértelműen pozitív. 253
12.
Integrációs politika
FOGYATÉKOSSÁGOK Az Unió fogyatékosságai (hátrányai) közül négyet emelünk ki: a liberális-monetarista politika kizárólagos alkalmazását a konjunktúrapolitikában, a bürokrácia elhara pózását, a korrupciót, valamint a hosszú távú gazdasági stratégia hiányát. A liberális-monetarista gazdaságpolitika következményei. Az Unió (Európai Gazdasági Közösség) tagállamai a hetvenes évek vége óta liberális-monetarista gazdasági politikát követnek. Az Unió politikája is liberális-monetarista politika azóta, hogy a konjunktúrapolitika irányelveit központilag szabják meg. A 12.4. táblázat számai mutatják e politika eredményeit, helyesebben következményeit. 12.4.
A liberális-monetarista politika eredményei/következményei az Unió alapító országaiban1) A
BHT részarányával súlyozott átlagok
* Éves átlagok 1) Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország (1970-1975: NSZK), Olaszország 2) Öt év átlaga Forrás: IMF: International Financial Statistics OECD: Main Economic Indicators
A számokról csak annyit, hogy a két időszak összehasonlítható, hiszen mindkettőben volt egy gazdasági visszaesés. A korábbi időszakban 1975-ben, a későbbiben 1993-ban. És mindkét visszaesés körülbelül egyformán súlyos volt. A munkanélküliségi ráta adatai nem teljesen összehasonlíthatók, mert a munkanélküliségi statisztika módszerei jelentősen változtak a két időszak közt eltelt évek során. (Talán 6% volna az 1970-1975-ös időszaknak az az adata, amely az 1992-1997-beli 11,1%-kal összehasonlítható.) A monetarista gazdaságpolitika feltétlen hívei bizonyára számos indokot hozhatnak fel annak megmagyarázására, hogy a számok miért úgy alakultak, mint ahogy a táblázatban láthatók. A következő négy megállapítást azonban nehéz volna kimagyarázni. - Az első időszakban a hat ország nem követett monetarista politikát, a második ban viszont már jó ideje azt követte. Így a monetarista politikának sok köze van ahhoz, hogy a két időszak között - az inflációs ráta jelentősen csökken t; - a gazdasági növekedés jelentősen lelassult; - a munkan élküliség igen nagy mértékben nőtt és aggasztóvá vált. Tegyük még hozzá, hogy mind a hat ország adatai egyedileg is ugyanazt mutat ják, mint a táblázatban feltüntetett csoportátlagok. 254
Az Európai Unió
Az eredmény elméleti szempontból is nagyon érdekes. A közgazdasági elmélet szerint az infláció főképpen azért káros, mert - lelassítja a gazdaság távlati növekedését (azáltal, hogy a megtakarítások csökkentésével és az előreláthatóság mérséklésével csökkenti a beruházásokat); - társadalmi feszültségeket kelt (a munkanélkü liség növelésév el, valami nt a jövedelemátcsoportosítással a fix jövedelműektől a változó jövedelműek javára). A monetarista gazdaságpolitikának éppen az a célja, hogy megszüntesse azt az inflációt, amely ilyen káros következményekkel jár. Amint a számok mutatják, meg is szüntette. Ugyanakkor elsősorban a monetarista politika következtében: - lelassult a gazdasági növekedés (nyilván a monetarista politika lényegét képező restriktív pénzpolitika eredményeképpen), és - (a munkanélküliség jelentős megnövekedése miatt) kiéleződtek a társadalmi fe szültségek.
Vajon a monetarista gazdaságpolitika olyan orvosság, amely elpusztítja a kórokozót, hogy azután ő maga gerjessze tovább ugyanazt a kórt? A kérdés megválaszolása az elméleti közgazdászokra tarozik. Őnekik kellene megtalálniuk a magyarázatot arra a paradoxonra is, hogy míg Európában a liberálismonetarista gazdaságpolitika megállítja ugyan az inflációt, ugyanakkor azonban lelassítja a gazdaság növekedését, és növeli a munkanélküliséget, addig az Egyesült Államokban megállítja az inflációt, de nem lassítja a gazdasági növekedést, és nem növeli a munkanélküliséget. Annyi bizonyos, hogy a növekvő munkanélküliség és az ezzel járó társadalmi feszültségek (bűnö zés - főké nt fiatalkorú bűnözés nagyvárosi nyomo rnegye dek kialakulása, a dolgozók szociális terhének megnövekedése stb.) aggasztják az Unión belül a közvéleményt. 1996 és 1998 között a választók az Unió három legnagyobb országában (Franciaország, Egyesült Királyság, Németország) szocialista kormányokat juttattak hatalomra, nem utolsósorban azért, mert programjukban első helyen említették a munkanélküliség csökkentését és a szociális gondok orvoslását, főkép pen növekedésközpontú gazdaságpolitika bevezetésével. Ezek a várakozások nem valósultak meg, így a franciák már 2002-ben menesztették a szocialista kormányt. A Bizottság és a frankfurti központi bank pedig továbbra is a monetarista politikát szorgalmazza. Bürokrácia. E téren minden nemzetközi intézményre vonatkoznak az alábbi meg jegyzések. (Egyetlen kivétel talán a Nemzetközi Valutaalap.) Egy demokratikus ország kormányzati kiadásait a parlament ellenőrzi. Ez az ellenőrzés többé-kevésbé hatékony ott, ahol a sajtó szabad, s ahol mind a sajtóban, mind a parlamentben megvan a kellő szakmai felkészültség az efféle ellenőrzésre. Az ellenőrzés ilyenkor azért lehet hatékony, mert a képviselőknek közvetlen, személyes érdeke - mandátumuk megtartása - fűződik hozzá. - A kormányzati, ügyintézési kiadások a költségvetés jelentős részét teszik ki, gyors növekedésük egyrészt szemet szúr, másrészt előbb-utóbb adóemelést tesz szükségessé, amelynek népszerűtlenségét nem kell hangsúlyozni. - A kormányzati, ügyintézési kiadások csökkentését, mérséklését sürgető felszólalás ugyanakkor a legtöbb esetben népszerű. 255
12. Integrációs politika
Így demok ratikus országban rit kán alakulhat ki vízfej ű igazgatási gépezet . A nemzetközi intézmények költségvetését az intézményt eltartó országok kormányai ellenőrzik, s ez az ellenőrzés sokkal kevésbé hatékony, mint egy-egy ország kormányzati kiadásainak a parlament által történő ellenőrzése. - Az illető nemzetközi szerv „tagdíja" a tagországok költségvetésének igen csekély hányadát teszi ki. Ha ez évente 5-10-15%-kal nő, az belpolitikailag nem szúr szemet, így a kormánynak belpolitikai szempontból nem érdeke a növekedés mérséklése. A kormányok tehát úgy látják, nem érdemes külpolitikai affért támasztani, ha annak nincs belpolitikai haszna. - Gyakran azért nem feszegetik a kérdést, mert országuk befizetése a nemzetközi szerv összkiadásainak csekély hányadát teszi ki. Ahhoz, hogy a kiadások növekedését mérsékeljék, a tagállamok közötti konszenzus kialakítására volna szükség. Egy kormánynak a legtöbbször nem éri meg, hogy ilyen konszenzus kialakításán fáradozzon, mert ennek nincs meg az arányos belpolitikai haszna. - Minél több tagállama van valamely nemzetközi szervezetnek, annál kisebb hányadát jelenti az összköltségnek egy-egy tagállam befizetése, és annál nehezebb kialakítani az említett konszenzust. Így szinte törvényszerű az, hogy minél nagyobb a tagállamok száma, annál gyorsabban nő az ügyintézési gépezet, illetve az alkalmazottak létszáma, annál gyorsabban válik bürokratikus, vízfejű „szörnyeteggé" az intézmény. Ezek lehetnek az okai annak, hogy az alapítástól számított közel öt évtized alatt az Európai Unió enyhén szólva elbürokratizálódott, s ma már csupán a Brüsszelben székelő intézményeinek összesen mintegy 26 000 alkalmazottja van. Természetesen a hivatalok, intézmények, szakértők, tanácsadó szervek elburjánzása és az ebből származó aktatologatás rendkívül lelassítja az ügyintézést. De még ennél is nagyobb baj az, hogy a Bizottság, amelynek feladata a szerződések végrehajtása felett őrködni, egyre több dologba szól bele, és rendeletei egyre inkább belemennek a részletekbe. Néha a legapróbb részletekbe. Erre a beleszólásra, részletekbe menő szabályozásra a Bizottság gyakran rákényszerül, s éppen azok kényszerítik rá, akik/amelyek az eljárásnak szenvedő alanyai, vagyis a gazdaság szereplői, elsősorban a vállalatok. Ha például egy vállalat azt veszi észre, hogy az ő portékáját egy másik tagállam vállalata kezdi kiszorítani a piacról, keresi ennek az okát. Az okot nemegyszer abban találja, hogy a sikeres külföldi vállalat saját országában enyhébb üzembiztonsági, higiéniai stb. előírásoknak van alávetve, mint ő, s így az ezekkel kapcsolatos költségei alacsonyabbak, mint az övéi. Felterjeszti tehát az ügyet a Bizottsághoz azzal, hogy a versenyfeltételek nem azonosak, s így a verseny nem igazságos. A Bizottság versenyirodája megvizsgálja a kérdést. Esetleg előírja az üzembiztonsági, higiéniai stb. előírások enyhítését a panaszos országában. Az esetek túlnyomó többségében azonban szigorítást ír elő a másik országban. Az előírások, szabályok elburjánzása nem részesül azonos fogadtatásban az Unió egész területén. A kontinentális országok többségében a gazdaság szereplői szinte évszázadok óta hozzászoktak a részletekbe menő állami szabályozáshoz. 256
Az Európai Unió
Így számukra nem sok különbs éget jelen t az, hogy a szabályok immár nem saját kormányuktól, hanem a brüsszeli Bizottságtól származnak, s nem fejtenek ki nagyobb ellenállást. Nem így Angliában! Ott a történelmi hagyomány az, hogy a kormány a lehető legkevésbé szól bele a vállalatok működésébe, mert a szakmai önszabályozás híve. A gazdaság szereplői Angliában nincsenek hozzászokva a részletekbe menő szabályozáshoz. Amikor tehát az angol farmer arról értesül, hogy a Bizottság rendelete előírja, hogy milyen magas legyen birkaóljának a mennyezete, s hogy az ól padló ját hogyan kell beburkolnia, akkor felháborodik: az ő gazdaságának irányításába a „brüsszeli bürokraták" ne szóljanak bele! Anglia-szerte elterjedt és népszerű az a jelszó, hogy az angol gazdaságot ne a „brüsszeli bürokraták", hanem az angol kormány irányítsa. Ez a tradicionális beállítottság része annak az „angol dimenziónak", amelyről fentebb már szó volt. Korrupció. Erre nagy lehetőséget nyújt a Közös Agrárpolitika. Előfordul, hogy parasztok, farmerek nem létező termékre veszik fel a támogatást. A Bizottság némely tisztviselőjének igen nagy hatalma van, és óriási pénzek felett rendelkezik. Nagy hatalom, óriási pénzek és csekély lebukási veszély olyan kísértést jelentenek, amelyeknek nem mind egyik tud ellenállni. 1999-ben botrányok sorozata került napvilágra. A világsajtó sok millió dolláros hála- és csúszópénzekről számolt be, amelyek kedvezményezettjei a Bizottság magas rangú tagjai voltak. Története során első ízben a Bizottságnak le kellett mondania. Nagy fogyatékossága az Uniónak, hogy nincs hosszú távú gazdasági stratégiai elképzelése. Márpedig a gondos kormány nem elégszik meg sem az eseményekre való reagálással, sem rövid távú taktikai célkitűzésekkel, hanem tudja, s ezt országa népével is közli, hogy hosszú távon hová kívánja vezetni az ország gazdaságát. Az Uniónak egyelőre nincs ilyen elgondolása. E hiány okai közül megemlítjük a következőket: • A monetarista gazdaságpolitika lényegileg taktikai döntések sorozata az infláció megfékezésére, illetve alacsony szinten való tartására. A pénzügyi mutatókat figyeli rövid távon. A hosszú távú gazdaságstratégia tárgya a reálszféra, vagyis az, ami a monetarista gazdaságpolitikának nem tárgya. • Az Unió gazdaságpolitikájának fókuszában az Unión belüli versenyegyenlőség feltételeinek kialakítása van, s ez rövid távon, napról napra, esetről esetre történik. • Végül - s talán ez a legfontosabb - az Uniónak még nincs akkora kohéziója, mely elbírná a stratégiai vitát. Más szóval: az Unió népei és a tagországok vezető politikusai még országos érdekekben és nem uniós érdekekben gondolkodnak. A stratégiai koncepció hiánya máris megnehezíti az új tagok beilleszkedését.
257
12.
Integrációs politika
MAGYARORSZÁG ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ 1988 júniusában az Európai Gazdasági Közösség és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) megállapodott a hivatalos kapcsolatok felvételéről. Három hónap pal később , 1988 szeptember ében Magya rorsz ág és az EGK egyez mény t írt alá a kereskedelmi és gazdasági együttműködésről. Magyarország a rendszerváltás után azonnal, már 1990-ben, kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván az akkor még Európai Közösségnek nevezett szervezethez. A kormány ezt kinyilvánította abbeli meggyőződése alapján, hogy a csatlakozás Magyarország számára csak előnyös lehet. Haladéktalanul tárgyalások kezdődtek a Közösséggel - egyelőre csak társulási egyezmény megkötése céljából. Költség/haszonelemzés nem történt.
KÖLTSÉG/HASZON-ELEMZÉS Pedig a gazdasági integráció - mint mondottuk - nem öncél, hanem eszköz a gazdaság fejlődésének felgyorsítására. Az tehát lehet előnyös - ez a leggyakoribb eset -, de különleges helyzetben lévő országok számára lehet hátrányos is. Hogy - mindent mérlegre téve - előnyös-e vagy hátrányos, ennek felmérésére szolgál a költség/haszon-elemzés. Ezt az elemzést a legtöbb olyan ország elvégezte, amely csatlakozott az Unióhoz. Elvégezte Norvégia is, amely már kétszer is kérte felvételét az Unióba. A közvélemény azonban nem értett egyet a kormánnyal, és a csatlakozást két népszavazás is leszavazta (1972-ben és 1994-ben). Svájc - nyílván költség/haszon-elemzés eredményeképpen - sosem kérte felvételét. Hivatalosan azért, mert az Unióba való belépéssel fel kellene adnia közel 200 éves semlegességét - ez Ausztriát és Svédországot nem gátolta a csatlakozásban -, valójában pedig valószínűleg azért, mert a csatlakozással a svájci bankszektorra is érvényesek volnának az Unió adatszolgáltatási követelményei. Ezzel megszűnne a svájci bankok vonzereje az adózás elől búvó vagy tisztességtelen úton szerzett pénzek számára, s az ország így jelentős bevételektől esne el. Lehet, hogy az Unióhoz való csatlakozás Magyarország számára több előnnyel jár, mint hátránnyal. De az ilyen, az ország sorsát talán évszázadokra meghatározó döntésnek talán nem hiten,
hanem számszerű felmérésen kellene alapulnia.
A csatlakozás évszázadokra meghatározza a magyar nemzet sorsának alakulását. Nem kevesebbről van ugyanis szó, mint a Szent István-i magyar állam felszámolásáról az alapítás 1004. évfordulóján. Annak a magyar állami szervezetnek, amely az Unió politikai és gazdasági integrációjának befejeztével megmarad, nem lesz önálló külpolitikája, gazdaságpolitikája, saját pénze, és kormányának nem lesz nagyobb hatásköre, mint például az amerikai Vermont állam kormányának. A csatlakozás tehát olyan sorsdöntő elhatározás, amely horderejét tekintve talán csak a Szent István-i államalapításhoz hasonlítható. Előnyeit és hátrányait alaposan fel kellett volna mérni, mielőtt az elhatározás visszafordíthatatlanná vált.
258
Magyarország és az Európai Unió
A költség/haszon-elemzésre azonban nemcsak azért lett volna szükség, hogy perdöntően eldöntse, számszerűen kimutassa: Magyarország számára a csatlakozás előnyös, hanem azért is, hogy kimutassa, melyek azok a gazdasági ágak, amelyek számára a csatlakozás előnyös lesz, mert máris versenyképesek, és melyek azok, amelyek számára hátrányt jelent az erősebb verseny. Így az előbbiek már évekkel előbb megtervezhették, elkezdhették volna a kapacitásbővítő beruházásokat, hogy a csatlakozás után azonnal ki tudják használni a piacbővülést. Az utóbbiak pedig felkészülhettek volna az erősebb versenyre vagy úgy, hogy kapacitásmélyítő beruházásokkal csökkentik az önköltséget, s növelik ezzel a versenyképességet, vagy pedig úgy, hogy bővítik, változatosabbá teszik a vállalati profilt. Ez már a társulási egyezmény megkötése előtt igen hasznos lett volna, hiszen annak következtében, fokozatosan ugyan, de elég gyorsan eltűntek az iparcikkekre vonatkozó vámok Magyarország és a Közösség kereskedelmében. Központi útmutatás hiányában a versenyképes vállalatok nem voltak felkészülve piacuk bővülésére, a versenyhátrányban lévők pedig a fokozódó versenyre. Történt ez pedig éppen akkor, amikor a magyar iparban világosan megfogalmazott magánosítási stratégia hiányá ban teljes volt a bizonytalanság, és amikor a vállalatvezetők - egy 1998-ban hozott törvény értelmében - szinte teljhatalommal rendelkeztek a más (a magyar nép) vagyonával. Ilyen körülmények között a vállalatvezetők, akiket a szocialista gazdálkodás amúgy sem szoktatott hozzá a hatékonysághoz, nem úgy reagáltak a megnövekedett versenyre, mint ahogy egy piacgazdaság vállalatvezetői reagáltak voltak. Nem a hatékonyságot próbálták meg növelni átszervezéssel, racionalizálással, költségcsökkentéssel, a veszteséges termelési ágak leállításával, nyereségesnek ígérkezők beindításával, piackutatással, piacfeltárással, hírveréssel, hanem többségük azon fáradozott, hogy a vállalat vagyonát saját zsebre kiárusítsa vagy átjátssza saját tulajdonban lévő kft. javára . De még ha „kapitalista" vállalatvezető módjára reagáltak volna az 1991 decem berében egyfelől az Európai Közösség, másfelől Magyarország, a Cseh és Szlovák Köztársaság, valamint Lengyelország által aláírt társulási egyezményre, akkor is igen nehéz dolguk lett volna. Ami hatáselemzést ugyanis a magyar, cseh-szlovák és lengyel tárgyaló fél nem végzett el, azt elvégezte az Európai Újjáépítési és Gazdagságfejlesztési Bank. Ezt a fejlett nyugati országok francia kezdeményezésre alakították azért, hogy hitelek folyósításával segítse elő a parancsgazdaságról piacgazdaságra való átalakulást a volt szocialista közép- és kelet-európai országokban. 1991 áprilisában kezdte meg működését Londonban.
Jacques Attali, a bank akkori elnöke jelentette ki, hogy az egyezmény előnyösebb az Európai Közösség, mint a három társuló közép-európai ország számára. Attalinak valószínűleg igaza volt. Az egyezmény ugyanis nem terjedt ki a mezőgazdasági cikkekre, amelyek esetében a három társuló ország versenyképes volt. Az ipari vámsorompók lebontása pedig túl gyorsan történt. Így az aláírást követő négy év során Magyarország Közösségből származó behozatala folyó dolláráron megdup259
12.
Integrációs politika
lázódott, az oda irányuló kivitel viszont csak 73%-kal nőtt, a kereskedelmi mérleg hiánya pedig 22 millió dollárról 1435 millióra duzzadt. Mindezen körülmények következményeképpen a társulási szerződés Magyarország számára ugyancsak előnytelen, szinte katasztrofális volt. A Közösség áruinak versenye nagyban hozzájárult a magyar fogyasztási cikkeket gyártó iparágak - az úgynevezett könnyűipar - tönkretételéhez. Gyárak százai zártak be, ipartelepek szellemvárosokká változtak, eltűntek a magyar áruk az üzletek polcairól, sok százezer ember került munka nélkül az utcára. A költség/haszon-felmérés azonban még ezután is hasznos lett volna Magyarország számára. Előrevetített számok birtokában a magyar fél meggyőzően, adatbázisára támaszkodva érvelhetett volna, amikor a csatlakozási tárgyalások során az Unió feltételeket szabott és követeléseket támasztott. Ilyen adatbázis nélkül a magyar fél szerepe arra korlátozódott, hogy meghallgatta és a kormány felé továbbította az országra kiszabott feltételeket és a vele szemben támasztott követeléseket. Pedig az Unió általában nyitott a csatlakozási tárgyalások során. Értékelni tudja valamely ország különleges helyzetét, és - legalábbis időlegesen - hajlandó kivételt és engedményeket tenni. Magyarországnak például kivételt kellett volna kérni a liberális-monetarista politika teljes szigorral való alkalmazása alól azon érv alapján, hogy egy átalakulóban lévő országban - mint az eddigiekben bőven láttuk - ez a politika több kárt tesz, mint amennyi hasznot hajt. Legyen érvényes a kivétel addig, amíg a gazdasági átalakulás be nem fejeződik (remélve, hogy addigra már az Unión belül is felváltja ezt a gazdaságpolitikát valami más, ami majd nem hagyja figyelmen kívül a reálszférát és a szociális kérdéseket, lásd fent). Ugyancsak vigyázni lehetett volna a tárgyalások során arra, hogy a csatlakozás után teljes mértékben érvényesülhessen az ország komparatív előnye ott, ahol ilyen még van: mezőgazdasági és élelmiszertermékek, valamint az élelmiszeripar cikkei. Mivel költség/haszon-felmérés a társulási szerződés aláírása után sem történt, adatbázis sem volt. Így a csatlakozási tárgyalások során a magyar tárgyalópartnerek - a kiszivárgott hírek szerint - nem sokkal több szakértelemről és felkészültségről tettek tanúbizonyságot, mint a társulási szerződésről folyó tárgyalások során. Költség/haszon-felmérés pedig azért nem történt, mert Magyarországon még a legilletékesebbek sem tudták, hogy az mi. Erre utal a következő idézet. A csatlakozással kapcsolatban fenntartást megfogalmazók egyik fontos igénye: tisztáz zuk a csatlakozás költségeit, veszteségeit, hátrányait, illetőleg bevételeit, nyereségeit, előnyeit. Nem alaptalan feltételezés: egyesek fejében az van, hogy az egyenleg talán nem is lesz pozitív Magyarország számára. Nos, én a tisztázó felméréseknek teljes egé szében híve vagyok. E munkát azonban csak akkor tudjuk végrehajtani, ha világos fo galmakkal dolgozunk. M agyarországnak, taggá válása után, hozzá kell járulnia az uniós költségvetéshez: be kell fizetnie tel jes vámbevételét, az általános forgalmi adó alapjának meghatározott százalékát (körülbelül egy százalékát), valamint a nemzeti össztermék ugyancsak meghatározott százalékát (ez 0,5 százalék körül mozog). Mindez két ségtelenül költség. Ezen túlmenően azonban kétlem, hogy mást is költségként, veszteségként vagy hátrányként kellene számításba vennünk, vagy a csatlakozás számlájára lehetne írnunk. Magyar Hírlap, 1997. június 9., 7. o.
260
Magyarország és az Európai Unió
Amint látható, a cikkíró szerint az Unió közös kasszájába befizetendő felsorolt összegek jelentik a csatlakozás összes költségét, illetve hátrányát. (Mi ezeket a költségek/hátrányok között meg sem említettük, mert elhanyagolhatók.) Arról, hogy egyes iparágak elsorvadhatnak, mert nem versenyképesek, mások viszont felvirágozhatnak, mert versenyképesek, és így bővül a piacuk; arról, hogy az Unió szigorú monetarista pénzpolitikája egyelőre nem alkalmas a magyarországi infláció csökkentésére, sőt kifejezetten káros; nos, az efféle költségről, haszonról, illetve előnyről, hátrányról a cikkíró nem tud. Nem tud szuverenitásunk nagyobbik részének feladásáról sem. Más szóval: a cikkírónak fogalma sincs arról, hogy a csatlakozás miről szól. A cikket dr. Juhász Endre, a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz akkreditált akkori nagykövete, a csatlakozási tárgyalások legfőbb irányítója írta. Fentebb vázoltuk, mit értünk „integrációs politika" alatt. Nos, • a magyar kormány sosem végzett költség/haszon-számítást arról, valóban előnyös-e az ország számára az Európai Unióhoz való csatlakozás, vagy sem; • nem nyújto tt egészen a legúja bb időkig megfel elő tájékoztat ást a gazdasá g szeszereplőinek, így az egyes iparágaknak, vállalatoknak és az agrárszektornak arról, hogy hogyan érinti őket a csatlakozás; • a csatlakozási tárgyalások során felkészültsége hiányos volt, a tárgyalások záró szakaszában nem képviselte megfelelő eréllyel az ország érdekeit, s így - mint látni fogjuk - nem sikerült kedvező csatlakozási feltételeket kieszközölni. Arra a következtetésre kell tehát jutni, hogy mialatt Magyarország integrálódni akart a nyugat-európai politikai és gazdasági tömörülésbe, ja, amelyet integrációs politikának lehetne nevezni.
nem volt olyan politiká-
ELŐKÉSZÜLET A CSATLAKOZÁSRA: A PHARE-PROGRAM Mindazonáltal történtek előkészületek a csatlakozásra, de nem a magyar kormány, hanem az Európai Közösség kezdeményezésére. Magyarország és Lengyelország csatlakozását 1990-től kezdve a PHARE-program segítette elő. Az Európai Közösségek Minisztertanácsa 1989 decemberében indította el a lengyel és a magyar gazdaság újjászervezésére irányuló programját, amelynek nevét (világítótorony) az angol elnevezés kezdőbetűi adják: Poland, Hungary Assistance for the Reconstruction o f the Economy. A Magyar Köztársaság és az Európai Unió Bizottsága 1990 szeptemberében írta alá az erre vonatkozó keretmegállapodást. A program eredeti célja az volt, hogy főképpen segély - tehát vissza nem térítendő támogatás -, valamint kedvezményes hitelek útján előmozdítsa a két országnak a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérését. A támogatást a magán- és az ál-
Ez az ismertető a PHARE-koordinációért felelős tárca nélküli miniszter: Tájékoztató a Magyarorkiadvány alapján készült (Buda pest, 1998 vége, 18 oldal). Az idézeteket is innen vettük át. szágnak juttatott segélyprogramok lebonyolítási sorrendjéről című
261
12. Integrációs politika
lami szektor intézményei és vállalatai egyaránt felvehették. Az elosztás, odaítélés a fogadó ország kormányának a feladata volt. Magyarországon ezt a Miniszterelnöki Hivatalon belül létesített Modernizációs és Segélykoordinációs Titkárság látta el tárca nélküli miniszter irányítása alatt. A magáncégeknek a segélyért az ágazatukban érdekelt kormányszervhez (rendszerint szakminisztérium) kellett fordulniuk. A „program keretében Magyarország 1990 és 1998 között mintegy 800 millió ECU vissza nem térítendő támogatásban részesült". (1998. december 31-én: 1 ECU=1,17 amerikai dollár. Másnap, 1999. január l-jén: 1 ECU= 1 euró.) E támogatásban a következő programok részesültek (sajnos nem tudni, milyen arányban): •Gazdaságfejlesztés és szerkezetátalakítás: elsősorban a privatizáció, valamint a kis- és középvállalatok támogatása, java részben tanácsadással, kisebb mértékben segéllyel és kedvezményes hitelekkel. • Agrárgazdaság: a piacgazdaságra való áttéréssel kapcsolatos intézményfejlesztés, a szabályozás korszerűsítése, hitelforrások bővítése. •Infrastruktúra és környezetvédelem: szakértői segítség az energiaszektor, a közlekedés, a hírközlés, a vízgazdálkodás, a környezetvédelem fejlesztésére. • Humán szféra és közigazgatás: oktatás - főként felsőoktatás - és szakképzés fejlesztése; szakértői támogatás a közigazgatás reformjára, valamint a szociális és egészségügyi rendszer fejlesztésére. • Szolgáltatói szféra és egyéb: a pénzügyi szektor modernizációja, kutatás, fejlesztés, a vám- és statisztikai rendszer fejlesztése. • Regionális fejlesztés: két régió beruházási forrásainak kiegészítése, segítve ezzel az ipari szerkezet átalakítását, a vidékfejlesztést és a munkanélküliség kezelését. Mindezen kívül a program támogatta a határ menti együttműködést, elsősorban a magyar-osztrák, kisebb mértékben a magyar-szlovén, illetve magyar-román határon, valamint Magyarország-Szlovénia-Ausztria és Magyarország-Szlovákia-Ausztria határ menti fejlesztési programjának összehangolását. A csatlakozási tárgyalások megindulásával párhuzamosan - 1998 márciusa - az EU alapvetően átértékelte a közép- és kelet-európai államok számára nyújtott segélyprogramjainak szerepét. A magángazdaság megerősödött, a konkurencia további fejlesztését - a még mindig aránytalanul fejletlen kis- és középvállalati kör kivételével - az európai adófizetők nem támogatják. Az EU-segélyek a továbbiakban kizárólag a csatlakozási folyamathoz szorosan kapcsolódó intézményfejlesztési és beruházási projekteket támogatják. (Kiemelés az erede-
tiben.) Ezt hívták a PHARE-program új orientációjának. Az „integrációs felkészülés'' támogatása szerény mértékben bár, de már 1998 előtt megkezdődött. A program például finanszírozta az Európai Unió szabályainak - elsősorban jogszabályainak - lefordítását, 1997-től kezdve pedig az „integrációs képzést", vagyis az Unió módszereinek alkalmazását elsősorban a Belügyminisztérium, valamint az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe tartozó területeken. 1998 óta a programjavaslatoknak az úgynevezett Csatlakozási Partnerségi dokumentumon, illetve a Közössési Vívmányok átvételét szolgáló Nemzeti Programon kell alapulniuk (sic). A segélyprogramok célja ezen belül a különböző EU-normák végrehajtásához és érvényesítéséhez szükséges adminisztratív kapacitások, a felelős közigazgatási szervek stratégiai fejlesztése, illetve az EU-előírások gyakorlati teljesülését szolgáló beruházások (...) társfinanszírozása. (Kiemelés az eredetiben.) Ide tartoztak az
intézményfejlesztéshez kapcsolódó eszközbeszerzések (ez feltehetőleg irodai gépek és berendezések, könyvek, folyóiratok, dokumentumok beszerzését jelentette), valamint a környezetvédelmi és infrastrukturális befektetések.
262
Magyarország és az Európai Unió
1994-ben Magyarország benyújtotta felvételi kérelmét az Európai Unióba. Az Unión belül ekkor nem volt egyetértés a bővítést illetően. Voltak országok - elsősorban Franciaország és Németország -, amelyek a „mélyítést", az integráció szorosabbra fűzését előbbre valónak tartották, mint a bővítést. Mások, élükön természetesen Angliával, inkább bővíteni szerettek volna, mint „mélyíteni". Az előbbiek állás pontja kerekedett felül. Eszerint előbb a Maastrichti Egyezménynek kell teljes egészében életbe lépnie, beleértve a pénzügyi unió megvalósítását. Az Unió a kérelem ügyében tehát halogató magatartást tanúsított. Jó két évig nem történt semmi, majd 1996-ban az Unió egy hosszú kérdőívet terjesztett a magyar kormány elé. A kérdések felölelték a gazdaság egészét, és a legapróbb részletekre is kiterjedtek. A rájuk adott magyar válasz több ezer oldalra terjed. (A nagyközönség számára a Külügyminisztérium kiadott egy rövidített változatot, amely alig 423 oldal. Címe: Magyarország a kilencvenes kilencvenes években — Magyarország válasza az Európai Európai Unió kérdőívére. ) A csatlakozási tárgyalások közel négy évvel a csatlakozási kérelem előterjesztése után indultak meg 1998 márciusában.
EGYÉB ELŐCSATLAKOZÁSI PROGRAMOK 2000-től kezdve a csatlakozásra váró országok három új EU-programból is kaphattak támogatást a PHARE-programon kívül. • A tagjel öltek szám ára az előcsatlakozási stratégia keretében nyúj tandó strukturális támogatás (Instrument for Structural Policies for Pre-accession, 1SPA). Körülbelül évi 1 milliárd eurót osztottak ki a 10 tagjelölt közép- és kelet-európai ország között, fele-fele arányban a közlekedésre és a környezetvédelemre. Magyarország részesedése ebből mintegy 10% volt. Az ISPA-t a kormány kapta, és a kormány költötte el olyan vállalkozásokra (projektekre), amelyeket az Európai Unió jóváhagyott. Ez olyan támogatás volt, amelyet 10-15 éves fejlesztési időszakokra is igénybe lehetett venni. A közlekedés fejlesztése terén az EU olyan vállalkozásokat támogatott, amelyek az ország közlekedési hálózatát összekötötték a transzeurópai rendszerrel. Az ISPA a vállalkozásoknak csak társfinanszírozását szolgálta a költségvetéssel és a magánszektorral karöltve. A magyar kormány már 1999-ben elküldte Brüsszelbe a következő vállalkozások terveit: az M3-as autópálya továbbépítése; az M7-es újjáépítése, az M0-ás körgyűrű északi részének megépítése, az országot az Adriai-tengerrel összekötő vasúti folyosó felépítése, valamint a Hegyeshalom-Budapest és a Budapest-Szolnok vasútvonalak korszerűsítése. Ezek 40-50 millió euró lehívását tették lehetővé. Környezetvédelmi és egyéb beruházásokra is készültek tervek, amelyek - jóváhagyás esetén - 45 millió euró uniós hozzájárulást jelentettek. • Különle ges mezőgazdasá g- és vidékfejlesztési program a tagjelölt országok számára (Special Accession Program for Agriculture and Rural Development, SAPARD). Célterületek: agrárvállalkozások, ezek igazgatása, termelői csoportok felállítása, terményfeldolgozás és -értékesítés, növény-egészségügyi ellenőrzés, falu- és vidékfejlesztés (infrastruktúra, műemlékek), talajjavítás, vízgazdálkodás, erdészet, műszaki fejlesztés stb., stb. • Nagy infrastrukturális beruházások (Large Scale Infrastructure Facility, LSIF). Mint a neve is mondja, az infrastrukturális beruházások társfinanszírozását szolgálta úgy,
263
12.
Integrációs politika
hogy más finanszírozási formákat ne szorítson ki. Előnyben részesültek az Unión belüli integrációt célzó programok. Érdekessége az volt, hogy úgynevezett „horizontális" kiegészítő finanszírozási eszköz volt, ami EU-zsargonban azt jelentette, hogy az Unió a legjobban előkészített és a Bizottság által támasztott követelményeknek leg jobban megfelelő programokat támogatta, függetlenül azok nemzeti hovatartozásától, „vagyis a minőség és nem a zászló színe alapján támogattak".
Természetesen Magyarország a csatlakozás után részesülhet a felsorolt, uniós tagok számára létesített alapokból, amennyiben a feltételeknek megfelel. A legnagyobb támogatás az Európai Regionális Fejlesztési Alapból várható, bár a feltételeknek épp e téren nem lesz könnyű megfelelni. Az Európai Unió Budapest és a győri körzet kivételével egész Magyarországot elmaradott régiónak tekinti, míg a magyar klasszifikáció csak a népesség körülbelül egytizedét tekinti elmaradott régióban élőnek. Magyarországon a fejlett és elmaradott területek közötti különbség jóval nagyobb, mint az Unió bármely országában, s a rendszerváltás után a regionális különbségek csak nőttek, mert erősödtek a regionális elmaradottság öngerjesztő mechanizmusai (pl.: a külföldi működő tőke a legfejlettebb területekre áramlott). Az EU a regionális fejlesztésben a humánfejlesztést és a munkahelyteremtést helyezi előtérbe, míg a magyarországi gyakorlat a technikai infrastruktúra fejlesztését. Magyarországon a területi problémák halmozódása figyelhető meg (a mezőgazdaság válsága együtt járt a vidéki ipartelepek felszámolásával). A területfejlesztés eszközrendszere szegényes (szinte ismeretlen az adókedvezmény, a kamatkedvezmény, a kedvezményes amortizáció). A pénzek odaítélése összehangolatlanul történik. Az önkormányzatok késleltetik az európai normák szerinti régiók kialakítását (NUTS: Nomenclature des unités territoriales statistiques), mert jogkörük csorbításától félnek, hogy csak a fontosabb nehézségeket és negatív tényezőket említsük. („Nuts" amerikaiul: marhaság.)
A CSATLAKOZÁS 2000 nyarán a csatlakozásra két forgatókönyv létezett. Első kör : hat ország közül - Ciprus, Észtország, Magyarország, Málta, Szlovénia, Csehország - négy, esetleg öt legkorábban 2004-ben csatlakozhatna. Csehország több tekintetben az élen járt a feltételek teljesítése terén, de el volt maradva a jogharmonizáció szintjén. Lengyelország szintén élen járt a feltételek teljesítésében, de köznapi nyelven szólva „nagy falat" volt, s „megemésztése" nehézségekkel járt volna, elsősorban a Közös Agrárpolitika alkalmazása szempontjából. Így az első körbe nem kerülhetett volna bele. Tömeges csatlakozás („Big Bang"): 10 ország együttes csatlakozása, legkoráb ban 2007-ben: az első kör hat jelöltje, valamint Lengyelország, Lettország, Litvánia és Szlovákia. Bulgária és Románia is kérte felvételét, de ezek csatlakozására később kerülhetett volna sor. Végül 2000 őszén a 15 tagállam Nizzában a Big Bang, méghozzá gyorsított Big Bang mellett döntött: 10 ország - Ciprus, Cseh Köztársaság, Észto rszág, Le ngyelo r264
Magyarország és az Európai Unió
szág, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia - csatlakozása 2004. május l-jén, két ország, Bulgária és Románia csatlakozása 2007. január l-jén. A csatlakozási tárgyalások összesen négy év és kilenc hónapig húzódtak. Harminc évvel korábban az Egyesült Királyság esetében ezek csupán másfél évig tartottak. 2002 májusától kezdve a Medgyessy Péter vezette MSZP-SZDSZ koalíciós kormány irányította őket, s ez a kormány az Unió szempontjából sokkal „alkalmazkodóbbnak" bizonyult, mint elődje. Végül 2002 őszén befejeződtek a tárgyalások nemcsak Magyarországgal, de a többi kilenc csatlakozásra váró országgal is. A csatlakozás feltételeit az az év decemberében aláírt Koppenhágai Egyezmény rögzítette. E feltételekkel kapcsolatban még a kormány sem rejtette véka alá csalódását. A magyar tárgyalófél például azt remélte, hogy a csatlakozás után az Unió támogatása vagyis az az összeg, amelyet Magyarország a saját befizetésein felül kap évente az Uniótól - a bruttó hazai ter mék közel 2%-ára, de mini mum 1%-ára fog rúgni. Ez az egyezmény értelmében csupán 0,7% lesz, az is csak az első három évben (2006-ig). (Utána valószínűleg csökkenni fog, hiszen minél jobban felzárkózik egy ország gazdaságilag az Unió átlagához, annál jobban csökken a nettó támogatás mértéke.) A 15 EU-tagállam a csatlakozás után egyénileg még akár 7 évig is korlátozhatja magyarok munkavállalását. A Schengeni Egyezmény - tehát az útlevél nélküli szabad határátlépés - Magyarországra legkorábban 2007-ben terjedhet ki. Ami tehát a legfontosabb: a magyar mezőgazdaság támogatottsága (uniós támogatás és magyar költségvetési támogatás) csak 2013-ban fogja elérni a 15 uniós tagállam mezőgazdaságának támogatottságát. Ez a korlátozás azért a leghátrányosabb, mert a csatlakozás csupán a mezőgazdasági és élelmiszeripari cikkek kereskedelme terén hozhatott volna előnyös változást Magyarország számára, részint azért, mert az iparcikkek terén a társulási egyezmény értelmében amúgy is szabad kereskedelem folyt, másrészt Magyarország mezőgazdasági és élelmiszeripari cikkei hasonló arányú támogatás esetén versenyképesek lettek volna az Unió áruival szemben. Kérdés, hogy versenyképesek maradnak-e, hiszen a csatlakozás évében támogatottságuk csak 55%-a az uniós cikkek támogatottságának. Az uniós csatlakozástól a magyar gazdálkodók fellendülést reméltek. A koppenhágai feltételek azt jelentik, hogy a magyar mezőgazdaságot fenyegeti a sokkal jobban támogatott uniós mezőgazdaság versenye. A magyar kormány 2003. április 12-re népszavazást tűzött ki annak eldöntésére, csatlakozni kíván-e Magyarország az Európai Unióhoz, vagy sem. A kormány a népszavazást megelőzően sok millió eurós támogatást kapott az Uniótól a lakosság tájékoztatására. A múltban más csatlakozni kívánó országok is kaptak efféle támogatást. Közülük a valóban demokratikus berendezkedésűek juttattak a támogatásból a csatlakozás ellenzőinek is. A magyar kormány nem juttatott. „Propaganda: az információ manipulálása a közvélemény befolyásolására" (Concise Encyclopedia Britannica, 2002). Ha ez igaz, akkor a magyar kormány az EU-támogatást nem a tájékoztatásra, hanem a csatlakozás melletti propagandára használta fel. Kiadványai - például a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma: EU-csatlakozás 2004 - megalapozatlan állításokat tartalmaztak. Például, hogy a csatlakozás után „felgyorsul hazánk gazdasági növekedése". A csatlakozás előnye265
12. Integrációs politika
ként soroltak fel olyasmit, amiben az ország lakóinak már régóta részük volt („egyenlő versenyfeltételek Lisszabontól Varsóig és Londontól Athénig", magyar diákok tanulhatnak az Unió egyetemein); amit az Unión kívül is meg lehetett valósítani („érdekközösség", „életminőség javítása", „szervezett bűnözés elleni küzdelem"); vagy ami egyszerűen nem felelt meg a valóságnak („szolidaritás", „béke, biztonság, stabilitás", „megnő Magyarország nemzetközi súlya és tekintélye"). Ugyanakkor a propaganda meg sem említette a csatlakozás árát: a szuverenitás nagy részének feladását; valamint veszélyeit: monetarista gazdaságpolitika, szabályozatlan globalizáció, a magyar mezőgazdaságot fenyegető uniós verseny. A csatlakozás hátrányait pedig lekicsinyítette, például azt, hogy a kárpátaljai és szerbiai magyarokkal megnehezül a kapcsolattartás, mert ők már 2003 őszétől kezdve csak vízummal jöhetnek Magyarországra. A legnagyobb hiányossága ennek a „tájékoztatásnak" az volt, hogy a népszavazást úgy állította be, hogy a választás tétje a csatlakozás vagy a kívülmaradás. Holott a tét nem ez volt, hanem a csatlakozás vagy a társas viszony folytatása: nem vehetünk részt (2,1%-os szavazatarányunkkal) az Unió döntéseiben, de nem is kell elfogadni azokat a döntéseket, amelyek nekünk nem felelnek meg. A magyarországi szabad sajtó százszázalékos segítséget nyújtott ebben az egyoldalú uniós propagandában a kormánynak, hisz az ellenzék, s ezzel az ellenzéki sajtó is a csatlakozás szinte feltétlen híve volt. Kételkedő vagy ellenzéki megnyilatkozások nem kaptak helyet - kivéve ha nívótlanok és ostobák voltak, hisz ezeket könnyű volt nevetségessé tenni. Így a népszavazást megelőző kampány - 14 évvel a rendszerváltás után - a totalitárius országok propagandakampányának volt a hasonmása. A propaganda azt sem hangsúlyozta, hogy a népszavazás az ország történelmének legfontosabb döntése azóta, hogy Géza fejedelem úgy döntött: a magyarok felveszik a kereszténységet, annak is a római változatát. Valószínűleg a döntés fontosságának fel nem ismerése, valamint a „másik oldal" véleményének a hiányolása okozta azt, hogy 2003. április 12-én a szavazásra jogosultak csupán 44%-a járult az urnákhoz, de ezek 84%-a a csatlakozás mellett szavazott. Négy nappal később, 2003. április 16-án, 25 ország kormányfője Athénban ünne pélyesen aláírta az egyezményt 10 országnak, köztük Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásáról. A gazdaság szereplőinek a csatlakozásra való felkészítése Magyarországon tulajdonképpen a népszavazást megelőző kampánnyal kezdődött, hiszen a csatlakozás előnyeit ecsetelő propagandairatok - egyodalúságuk ellenére - sok hasznos információt tartalmaztak. A felkészítés folytatódott a következő 12 hónap alatt. Nem annyira arról szólt, hogy miképpen növeli a csatlakozás az egyes iparágak, vállalatok esélyeit, lehetőségeit, illetve hogy milyen veszélyeket rejt magában, hiszen ilyen hatáselemzés magyar részről sohasem készült. Az előkészítés főképpen azt célozta, hogy megtanítsa a gazdaság szereplőit, miképpen kell pályázni a különféle uniós pénzekre: segélyekre, kölcsönökre. A hatáselemzés hiányát főképpen a mezőgazdaság érzi. A csatlakozási szerződésnek a mezőgazdaságra vonatkozó része: évente változó kormánytámogatás, uniós támogatás - ezeken belül: termelési, export- és feldolgozási támogatás -, kvóták, 266
Magyarország és az Európai Unió
minőségi előírások, stb. olyan bonyolult, hogy még a szakember is nehezen ismeri ki magát benne, nemhogy az átlag mezőgazdasági termelő. A gazdák nem tudják, mit érdemes, mit nem érdemes termelni, hol fenyegeti őket az uniós verseny, miben vannak versenyelőnyben... 2004. május l-jén Magyarország a szavazásra jogosult lakosság 37%-ának döntése értelmében előzetes elemzés és felmérés nélkül, illúziók és remények alapján, nem az elérhető legkedvezőbb feltételek mellett és nem kellően felkészülve csatlako zott az Európai Unióhoz.
MAGYARORSZÁG ÉS AZ EURÓÖVEZET Az Unióhoz való csatlakozási szerződés értelmében Magyarország csatlakozik az euróövezethez is. Ez nem csak azt jelenti, hogy megszűnik a forint, hanem azt is, hogy az országnak nem lesz többé önálló pénzpolitikája, mert azt - az egész euróövezetben - a frankfurti központi bank irányítja. Annak a Magyar Nemzeti Bank csupán végrehajtó közege lesz. Ez még nem lenne baj, de az Unió - pontosabban euróövezet - pénzpolitikája monetarista politika. Ez nem felel meg olyan országnak, mint Magyarország, amely még nem tekinthető fejlett országnak, és ahol a piacgazdaság még nem fejlett, „érett" piacgazdaság. (Ez a könyv nagyrészt éppen arról szól, milyen károkat okozott Magyarországnak a monetarista pénzpolitika kritikátlan alkalmazása 1990 és 1996 között.) A másik hátrány az - mint fentebb kifejtettük -, hogy a monetarista politika még a fejlett piacgazdaságú országok számára sem ideális gazdaságpolitika. Megfékezi ugyan az inflációt, ugyanakkor azonban lefékezi a gazdaság növekedését is. Márpedig az infláció elsősorban azért káros, mert lelassítja a gazdasági fejlődést. Éppen hazánkban jelentette ki Joseph Stiglitz (közgazdaság-tudományi Nobel-díj, 2001) 2003 őszén, hogy a monetarista politika nem növekedésbarát politika.
Az euró bevezetésének természetesen számos gyakorlati előnye lesz: • leegyszerűsíti az euróövezet többi országával a kereskedelmet, hisz nem lesz többé árfolyamkockázat; • nyíltabbá teszi a versenyt, hisz az övezeten belül valamennyi ár euróban lesz kifejezve;
• magyarországi lakosok elvileg eddig is vehettek fel külföldön kölcsönt, azontúl azonban az ilyen kölcsönöknek nem lesz árfolyamkockázata; • jelentősen megkönnyíti a turizmust, hisz az övezeten belül nem lesz szükség pénzváltásra. És így tovább. Előnye lesz az is, hogy - a forint nem létezvén - megszűnik a forint elleni spekulatív támadások veszélye, melyeknek elhárítása kamatlábemelést, költségvetésikiadáscsökkentést és egyéb megszorító intézkedést tesz szükségessé, mint ahogy ezt a magyar társadalom 2003-ban kétszer is - év elején és novemberben - tapasztalhatta. 267
12.
Integrációs politika
Ha a nemzetközi pénzügyi spekulánsok, akik sok ezer milliárd dollárnyi gyors hasznot kereső úgynevezett „forró pénzt" tudnak pillanatok alatt megmozgatni, úgy látják, hogy valamely deviza túl van értékelve, leértékelés vagy leértékelődés fenyegeti, nagy tételekben kezdik eladni. Ilyenkor, a jelenlegi n emzetközi játéks zabályok ér telmében, az érdekelt ország kormányának és nemzeti bankjának megszorító intézkedéseket kell foganatosítania, hogy ezzel meggyőzzék a „piacot" (a spekulánsokat), érdemes az általuk kezelt pénzt az ország devizájában tartani, hisz „felelősségteljes" az ország gazdaságpolitikája.
12.5.
A maastrichti feltételek és Magyarország 2001-ben
1) Fogyasztói árindex 2) Kormánykötvények hozama 3) Lásd a 12.1. kronológiát 4) Az euróövezethez tartozó 12 ország közül a három legalacsonyabb inflációjú ország inflációjának átlaga + 2,5% 5) Az euróövezethez tartozó 12 ország közül a három legalacsonyabb kamatú ország átlaga + 2% A szerző számításai. Az alapadatok forrásai: IMF: International Financial Statistics MNB: Havi jelentések KSH: Magyar statisztikai évkönyv 2001 Pénzügyminisztérium: szóbeli felvilágosítás
Az euró bevezetésének öt technikai feltétele van (lásd a 12.1. kronológiában a Maastrichti Egyezményt). Ezeknek teljesítését Magyarország 2001-ben közelítette meg leginkább (lásd a 12.5. táblázatot). Két feltétel akkorra teljesült, sőt egyiküket Magyarország jelentősen túlteljesítette. Három azonban még jelentősen el volt maradva a megkövetelt szinttől. Az irányzat („trend") azonban mindhárom esetben javuló volt. Így 2002-ben és 2003 elején remény volt arra, hogy Magyarország 2007 ben csatlakozhat az euróövezethez. 2001 óta az inflációs mut ató javu lt (2003-ban például 4,7% volt), de 2004-re 6,5% körüli infláció várható. Az államháztartás hiánya 2002-ben a BHT 9,3%-a volt 2003-ban 5,9%-a, 2004-re a kormány 3,5%-ot vár, de ezt független szakértők túl derülátónak tartják. Az államháztartás bruttó adóssága 2003-ra a BHT 59%-ára nőtt (tehát még a maastrichti feltételen belül maradt), de „trend"-je romló volt. Az államkötvények hozama 2003 decembere óta meghaladja a 10%-ot, és a forint/euróárfolyam ingadozása 2003-ban jóval nagyobb volt, mint 2000-200l-ben. Vagyis: javulás, de romló irányzat egy mutató, jelentős romlás négy mutató esetében. A pénzügyminiszter 2004. május 10-i nyilatkozata szerint az euróövezethez való csatlakozásra csak 2009-ben vagy 2010-ben kerülhet sor. Nem biztos, hogy ez rossz hír. 268
NEGYEDIK RÉSZ
A GAZDASÁGPOLITIKA KÖVETKEZMÉNYEI
13. A KERESLET ÉS KÍNÁLAT EGYENSÚLYA - AZ INFLÁCIÓ KEZELÉSE
Ha az infláció az árszint gyors és folyamatos növekedése, akkor 1989 és 1992 között nem is volt valódi infláció Magyarországon, csupán egyszeri árszintemelkedések sorozata, amelyek olyan gyorsan követték egymást, hogy a növekedés folyamatosnak tűnt. A Nemzetközi Valutaalap és nyomában a Magyar Nemzeti Bank az egyszeri áremelkedések sorozatát, melyet gazdaságpolitikai intézkedések - az áfa bevezetése, az árak felszabadítása, a támogatások leépítése -, külső behatások - kőolajár növekedése - vagy a sorozatos aszálykárok idéztek elő, valódi inflációnak tekintette, méghozzá olyannak, amelyet túlkereslet, „kereslet-előrefutás" idézett elő, és kereslet-visszafogással orvosolta. 1992-től kezdve már volt valódi infláció, de ezt sem a kereslet előrefutása okozta, hanem az, hogy a kereslet-visszafogó politika, a mezőgazdaság szétzilálása, a vállalati tulajdon bizonytalansága és az Európai Közösség versenye miatt a magyar áruk kínálata jobban visszaesett, mint az irántuk való hazai kereslet. A Magyar Nemzeti Bank pedig 1996 szeptemberéig továbbra is kereslet-visszafogással kezelte azt az inflációt, amelyet nagyrészt éppen a kereslet-visszafogó politika okozott. E teljesen elhibázott politika következtében 1989 és 1996 között a fogyasztói árak megötszöröződtek, s az infláció egyetlen esztendőben sem volt kevesebb 20%-nál (1991-ben 35% volt). Mint már említettük, 1996 szeptemberében a Magyar Nemzeti Bank és a kormány bevezette azt a politikát, amelyet már 1990 óta kellett volna követnie: mérsékelt keresletösztönzés és erőteljes kínálatélénkítés. Ettől kezdve az infláció évről évre csökkent, és 2000-ben már nem érte el a 10%-ot. A korábbi irgalmatlan keresletkorlátozás azonban óriási károkat okozott a ma gyar gazdaságban és a magyar társadalomban.
ALAPFOGALMAK Mi az infláció? az árszint jelentős és folyamato s emelkedését értjük. Minden szó fontos. Tehát: • Nem elég, ha egy, két, néhány cikk ára növeks zik. Inf láció csak akkor van, ha az árszint (vagyis sok áru és szolgáltatás ára egyszerre) növekszik. Az „árszint" általában a fogyasztói árindex. Ennél teljesebb és pontosabb a BHT árindexe („deflátora"). Ennek az adatai azonban csak évente egyszer vagy négyszer állnak rendelkezésre - aszerint, hogy a Statisztikai Hivatal a BHT-számításokat évente vagy negyedévenként publikálja. Mivel a fogyasztói árindex havonta jelenik meg, általában az használatos az infláció mérésére.
Infláción
271
13.
A kereslet és a kínálat egyensúlya - az infláció kezelése
• Az árszintnek jelentősen kell növekednie ahhoz, hogy inflációról beszélhessünk. Hogy az évi hány százalékos árnövekedés a Jelentős", azt minden kormány maga határozza meg. A fejlett országok általában az évi 2%-os vagy annál kisebb árszintnövekedést nem tekintik olyan jelenségnek, amely gazdaságpolitikai beavatkozást igényel. Bár a köznyelv azt mondja: „az infláció 1,5 százalékos". Ez azon ban gyakorlatilag árstabilitásnak számít. . Az árszint jelen tős növekedésének folyamatosnak kell lennie, vagyis minimum legalább 2-3 évig kell tartania. Ha a kőolajár robbanása következtében megtöbbszöröződnek az energiaárak, s ennek következtében megnövekszik az árszint, de azután megállapodik a magasabb szinten, az még nem infláció. Amint az utolsó alfejezetben látni fogjuk, a magyarországi árszintnövekedéseket 1988-tól körülbelül 1992-ig főképpen különböző kormányintézkedések okozták, s így akkor nem is volt tulajdonképpen infláció. Az árszintnövekedés ebben az időszakban folyamatosnak látszott, hisz az árszint évről évre jelentősen növekedett, de ez csak azért volt így, mert a piacgazdaságra való áttéréssel kapcsolatban minden évben történt valamiféle árszintnövelő kormányintézkedés. A fejlett országokban az árszint nő, még ha csak évi 1-2%-kal is. Egyes árak csökkenhetnek, de az árszint csökkenésére - még kevésbé folyamatos csökkenésére - alig volt példa a II. világháború óta. Ehhez ugyanis az kellene, hogy az egész gazdaságban •csökkenj en a profitráta, vagy • csökkenj en a munkabér, vagy • a munkavállalók ne kérjenek részt béremelés formáj ában a termelékenység növekedéséből. Demokratikus piacgazdaságban egyik sem következhet be. A profitráta csökkenése csökkentené az osztalékot, s ez a részvényesek számára elfogadhatatlan. Ha több negyedéven át tart a csökkenés, akkor leváltják a vállalat vezetőségét. A másik kettőt pedig a munkások akadályozzák meg a szakszervezetek révén. Így a piacgazdaságban az árak a nemzetközi szakzsargon szerint „rugalmasak fölfelé" és ,,merevek lefelé". A tartós infláció inflációs várakozást eredményez, vagyis a gazdaság szereplői biztosra veszik a további inflációt, esetleg az infláció felgyorsulását, és ezt belekalkulálják számításaikba. Ez viszont inflációs spirált eredményez, vagyis olyan állapotot, amikor az infláció fő oka már maga az infláció, és az infláció önmagát táplálja. Annyi bizonyos, hogy az infláció elleni küzdelem egyik legnehezebb feladata az inflációs várakozások letörése. A köznyelv beszél ügető és vágtató inflációról is. Az „ügető" az évi 10%-nál magasabb infláció. Ez volt Magyarországon 12 évig, 1988-tól 1999-ig. Az ügető és a vágtató közötti határvonal ízlés dolga. Annyi bizonyos, hogy az évi 60-100-50 0%-os infláció már „vágtató". Magyarországé az a kétes dicsőség, hogy ott volt 1945 második és 1946 első felében a gazdaságtörténet „legvágtatóbb" inflációja. Ennek két oka volt. Egyrészt az országot megszálló szovjet hadsereg magyar pénzt nyomtatott, és szétosztotta a katonáknak. Ezzel azt akarta elérni, hogy a katonák rablás helyett „megvásárolják" azt, amire szükségük van, illetve amit megkívánnak. A fő oka azonban az volt, hogy a lakosság nagy része elhagyta otthonát - Ausztriába menekült, hadifogságban volt, vagy a szovjet csapatok közeledtére a nyugati országrészekbe költözött. A termelés lassan beindult ugyan, de adót senki sem fizetett. A költségvetésnek úgyszólván semmi bevétele sem volt, kiadásai viszont óriásiak voltak, hisz a tisztviselőket fizetni kellett, s egy 60%-ban lerom bolt infrastruktúrát - hidakat, vasúti pályákat, középületeket - kellett újjáépíteni. Az új jáépítés óriási lendülettel be is indult, s a kormány ezt pénzkibocsátással finanszírozta. A pénz vásárlóértéke rohamosan csökkent, míg a szinte naponta kibocsátott bankók névértékére már nem voltak megfelelő számtani elnevezések. „A bankjegyforgalom (1996) május 31én (...) 3,2 milliószor akkora volt, mint 1945. április 30-án, amely időpont a hábor ú utáni inflációs időszak kiindulópontjának tekinthető. Ugyanakkor a létfenntartási index emelkedése 128 milliószoros volt. A június-júliusi időszakban (...) az árak (...) 2800-szorosukra emelkedtek" mondja az 1946. évről szóló jelentésében a Magyar Nemzeti Bank akkori elnöke, majd így foly-
272
Alapfogalmak tatja: „Az infláció utolsó időszakában a pénztől való menekülés általános jelenséggé vált, és a pénz forgási sebessége rendkívüli mértékben fokozódott. Az árak egyik napról a másikra több szörösükrejúlius folyamán 4-500-szorosukra, sőt ezt meghaladó mértékben emelkedtek " A tisztviselők napon ta kapták a fizetésüket, ami azt jelentette, hogy amikor délelőtt 10 órakor rohantak azt elvásárolni, az üzletekben és a piacon egyszeriben megsokszorozódtak az árak. Végül már senki sem adott pénzért semmit, cserekereskedelem folyt. Enni viszont kellett. Ennivalójuk csak a parasztoknak volt. Így a városi lakosság ingóságainak nagy része a parasztokhoz vándorolt. Amikor 1996. augusztus l-jén bevezették az új pénzt, akkor 400 000 quadrillió pengőért adtak egy forintot. Ez olyan szám, amelyben a négyest húsz nulla követi. Az infláció káros hatásai Az infláció háromszorosan is káros: visszafogja a gazdasági növekedést (13.1. grafikon); rontja az állampolgári és üzleti tisztességet; társadalmi feszültségeket okozhat. 13.1.
Infláció és gazdasági növekedés Más megjelölés híján: 1985-1995 vagy 1984-1994; éves átlagok A BHT %-os növekedése
Argentína és Bolívia esetében a tíz évet két ötéves időszakra bontottuk, mert a második időszakban lényegesen alacsonyabb volt az infláció, mint az elsőben. A grafikon 15 országra vonatkozólag 17 megfigyelést tartalmaz. Az infláció és a gazdasági növekedés közötti (fordított arányú) összefüggést az mutatja, hogy 13 ország többé-kevésbé az átlós vonal mentén helyezkedik el. Három ország - Brazília, Fülöp-szigetek és Törökország - kissé, Kína pedig nagyon ,,kilóg a sorból", nyilván azért, mert a gazdasági növekedésnek az árstabilitáson kívül sok más meghatározója is van. Forrás: IMF: International Financial Statistics
273
13. A kereslet és a kínálat egyensúlya - az infláció kezelése A gazdasági növekedésre gyakorolt káros hatása kettős. • Fékezi a beruházás okat, mert - csökken ti az előrelát hatóság ot. Annak, aki beruház, 5- 10 évre előre kell gondolkodnia, és úgy kell kiszámítania a beruházás jövedelmezőségét, illetve azt, hogy a különböző beruházási lehetőségek közül melyik a legjövedelmezőbb. Inflációs körülmények között ez szinte lehetetlenné, illetve illuzórikussá válik. Nem lehet például 15%-os inflációt „beépíteni" a számítás ba, hiszen a 15%-os infláció egyik évről a másikra könnyen 25%-ossá válhat; - csökkenti a megtakarítás okat, hiszen infláció esetén a bankok ritkán fizetnek pozitív reálkamatot a lekötött betétekért. Ilyenkor a betétek reálkamata rendszerint negatív, vagyis a megtakarított pénz vásárlóértéke csökken. A megtakarítások csökkenésével természetesen együtt jár a hitelkínálat csökkenése, vagyis a hitelkamatláb növekedése, mely természetesen a beruházások csökkenése irányában hat. • Csökkenti a gazdaság hatékonyságát, hiszen nem ösztönöz költségcsökkentésre, mert minden költségnövekedést a vevőre lehet hárítani az ár emelésével. Ezzel csökken az ország külföldi versenyképessége, nő a behozatal, csökken a kivitel, romlik a fizetési mérleg. Az infláció a fizetési mérleget még akkor is rontja, ha a nemzeti bank a külföldi versenyképességet a honi valuta gyakori leértékelésével próbálja fenntartani. Ez ugyanis leértékelési elvárást eredményez: az importőrök pontosan, nemritkán előre fizetnek a külföldi áruért, az exportőrök haladékot adnak, vagy elodázzák a külföldi valuta átváltását, remélve, hogy a leértékelés után majd több hazai valutát kapnak érte. Ez természetesen időről időre felduzzasztja a fizetési mérleg hiányát. • Az infláció az állampol gári és üzleti tisztess éget azzal rontj a, hogy anyagi előnyökhöz juttatja azokat, akik halogatják adójuk befizetését, tartozásaik rendezését, hogy azt csökkent vásárlóértékű pénzben fizethessék. . Az infláció bizony os néprétegek számára anyagil ag rendszerint előnyös, mások számára közömbös, még mások számára káros. - A vállalatok és vállalkozók az inflációt, annak felgyorsulását azonnal belekalkulálják áraikba, így legalábbis nem vesztenek rajta. De nyerhetnek, ha például kölcsöntőkével dolgoznak. Amikor az infláció 7%, felvesznek kölcsönt 10%-ra. Azután az infláció felgyorsul 15%-ra. Ezt azonnal belekalkulálják az árba, a kamat viszont marad 10%. így jelentős inflációs nyereségre tesznek szert. - Fejlett, demokratikus országban, ahol a szakszervezetek erősek, a bérből és fizetésből élők az inflációt beleszámítják bérköveteléseikbe, s így védekezni tudnak ellene, nem csökken az életszínvonaluk. Magyarországon a szakszervezetek gyengék, és képtelenek a bérből és fizetésből élőket megvédeni az infláció káros hatása ellen. Így Magyarországon a bérből és fizetésből élők - mint a jövedelempolitikáról szóló fejezetben láttuk - az infláció vesztesei közé tartoznak. - A fix jövedelműek , akik nyugdíjból, járadékból, megtakarításuk jövedelméből élnek, az infláció vesztesei mind a fejlett, mind a kevésbé fejlett országokban. - Az állam veszít azáltal, hogy egyrészt az adóalanyok késlekednek az adófizetéssel, másrész t még a pontosan fi zetők adója is csak hónapokk al a jöv ede lemszerzés után folyik be - csökkent vásárlóértékű pénzben. Nyer viszont azzal, hogy az inflációt kompenzáló fizetésemelések következtében a háztartások magasabb kulcsú személyi jövedelemkategóriába kerülnek. Így például változatlan vásárlóértékű bruttó fizetésüknek a korábbinál nagyobb százalékát fizetik adóba. Nettó fizetésük reálértéke csökken, az állam pedig inflációs adóbevételekhez jut. Ezt már részleteztük a jövedelempolitikáról szóló 9. fe jezetben.
274
Az infláció okai és kezelése Természetesen, ha az inflációt maga az állam gerjeszti pénzkibocsátással, akkor anyagilag csak nyerhet rajta - szociális feszültségek támasztása és az adómorál rontása árán. Amint láttuk, a II. világháború befejezése után az állam tizenöt hónapig az újjáépítést csaknem kizárólag inflációs pénzkibocsátással finanszírozta. Az infrastruktúra nagyobbik része újra használhatóvá vált, de a középosztály és a munkásság igen nagy mértékben elszegényedett. Az infláció következtében tehát egyfelől jelentős vagyonok keletkeznek, másfelől széles néprétegek szegényedhetnek el. Ha az inflációt nem maga az állam gerjeszti, és ha a személyi jövedelemadó kulcsait hozzáigazítják az inflációhoz, akkor csökken a költségvetési bevételek reálértéke, a kiadásoké viszont szinten marad. Csökken tehát az állam szolgáltatásainak reálértéke például az oktatás, egészségvédelem, honvédelem, szociális ellátás, infrastruktúra stb. fejlesztése terén. Nem meglepő tehát, hogy a tartós infláció gyakran szociális feszültségeket támaszt.
AZ INFLÁCIÓ OKAI ÉS KEZELÉSE Az infláció okai Piacgazdaságban az árakat a kereslet és a kínálat egymásra hatása határozza meg. Valahogy úgy, ahogy az összecsukódó olló két szára elvágja a papírt. Árstabilitás addig van, amíg a kereslet és a kínálat egyensúlyban van. A dolgot jelentősen bonyolítja, hogy mivel a gazdaság élő organizmus, a kereslet és a kínálat állandóan változik - nő, csökken és nem szükség képpen ugyanab ban az irányban és ugyanolyan gyorsan. Ahhoz, hogy árstabilitás legyen, a kereslet és a kínálat dinamikus vagyis mozgó egyensúlyára lenne szükség. Huzamosabb ideig ez szinte lehetetlen. Így az egyes árak állandóan változnak. Mivel azonban egyesek nőnek, mások csökkennek, a kettő közömbösíti egymást. Így árszintstabilitás viszonylag rövid ideig - hetekig, hónapokig - lehetséges. Ha a kereslet és kínálat egyensúlya úgy borul fel, hogy túlkínálat keletkezik, az árak esnek. Árszintcsökkenés piacgazdaságban a legritkábban, szinte csak depresszió idején fordul elő. Részint mert, mint láttuk, az árak lefelé „merevek", részint pedig azért, mert a piacgazdaság kereslet hajtotta gazdaság: a termelés igen rövid idő alatt alkalmazkodik a kereslethez. Túlkereslet
Gyakoribb az az eset, amikor az egyensúly túlkereslet miatt borul fel. Ha a túlkereslet az egész gazdaságra jellemző, akkor az árszint emelkedik. Ha ez folyamatos, akkor infláció van. A leggyakoribb az, amikor úgy keletkezik a túlkereslet, hogy a kereslet „előreszalad". Ennek a leggyakoribb oka ismét az, hogy a kormány vagy a nemzeti bank a termelés (árukínálat) növekedésénél nagyobb mértékben növeli a pénzmennyiséget. Ezzel a kínálatot meghaladó mértékben nő a vásárlóerő, vagyis a fizetőképes kereslet. A pénzmennyiséget a kormányzattól teljesen függetlenül a fizetési mérleg többlete is növelheti . A nemzeti bank deviza készlet ének növekedés e azt jelen ti, hogy a bankok több kivitelből és tőkeimportból származó devizát váltanak át forintra, mint amennyi az import és a tőkekivitel finanszírozására szükséges. (Ez a fizetési mérleg többlete.) A pénzmennyiség tehát kormányzati intézkedéstől függetlenül nő. Túlkereslet kereslet-előrefutással való keletkezésének harmadik lehetősége az, hogy nem a pénzmennyiség nő a kínálat növekedését meghaladó mértékben, hanem a pénz forgási sebessége. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a bankjegy vagy érme meghatározott idő, például egy év alatt többször cserél gazdát, mint a korábbi időszakban. Az eredmény ugyanaz, mint ha a pénz mennyisége növekedett volna: nő a fizetőképes
275
13. A kereslet és a kínálat egyensúlya - az infláció kezelése vásárlóerő, vagyis a kereslet. A pénz forgási sebessége rendszerint ügető vagy vágtató infláció idején nő, amikor meghonosult az inflációs várakozás: az emberek igyekeznek minél hamarabb megszabadulni gyorsan elértéktelenedő pénzüktől. Kínálat hiány
Ezek a túlkeresletből származó infláció leggyakoribb okozói. Van azonban egy másik okozója is, amely ugyancsak ritka, s ezért könnyű róla megfeledkezni. Ez az, amikor a kínálat visszaesik. Ez akkor is okozhat túlkeresletet, amikor a kereslet is és a kínálat is csökken, de a kínálat nagyobb mértékben, mint a kereslet. Piacgazdaságban kínálatvisszaesés csak rendkívüli körülmények között, például háború vagy természeti katasztrófa esetén lehetséges. De lehetséges olyan átalakuló gazdaságban, mint Magyarország. Végül a teljesség kedvéért említsük meg az infláció okai között az importált inflációt. Külföldön gyorsabban nőnek az árak, mint belföldön. Az ország nem termeli meg mindazt, amire szüksége van, vagy nem termeli a szükséges mennyiségben, tehát behozatalra szorul. Ha e cikkek árai - változatlan árfolyam mellett - gyorsabban nőnek, mint a hazai árak, akkor magukkal „húzzák" az importtal versengő hazai cikkek árait. Így a hazai árszint az importárak és az importtal versenyző hazai cikkek árának növekedése következtében emelkedik. Itt kell említést tenni az álokról, amellyel már korábban találkoztunk, vagyis az úgynevezett költség hajtotta inflációról. Láttuk, hogy ez valójában túlzott pénzszaporításból eredő infláció, hiszen a termelékenység növekedését meghaladó béremelésekből csak akkor keletkezhet árszintnövekedés, vagyis infláció, ha a bérnövekedést a kormányzat a pénzmennyiség növelésével „megfinanszírozza". Az infláció kezelése Az infláció kezelésének első és legfontosabb mozzanata a diagnózis: annak helyes megállapítása, hogy az inflációt mi okozza. A gyógymód ugyanis adva van. Ha a diagnózis helyes, a beavatkozás eredményes lesz. Ha téves, kárt okozhat, de az inflációt nem mérsékli. Kereslet-előrefutás
Túlzott pénzszaporítás okozta kereslet-előrefutás: kereslet-visszafogó pénz-, költségvetési és - ahol ez lehetség es - jöved elemp olit ika (lásd a 7., 8. és 9. feje zetet ). A pénzmennyiségnek a fizetési mérleg többletéből származó növekedése: a hazai pénznem felértékelése; vámok csökkentése; kereslet-visszafogó pénz-, költségvetési és jövedelempolitika. A pénz forgási sebessége által keletkező túlkereslet: az inflációs várakozás letörése hihető inflációellenes csomagterv közzétételével, mely tartalmazza a pénzmennyiség növekedésének szabályozását és a hitelmegszorítást. Importált infláció: a hazai pénznem felértékelése, esetleg a vámtarifák csökkentése és/vagy enyhe kereslet-visszafogás. Kínálat-visszaesés
A kínálat visszaesése miatt keletkezett túlkeresletet természetesen erélyes kínálat bővítő és mérsékelt keresletösztönző politikával lehet és kell orvosolni. A kínálat bővítés speciális, Magyarországon lehetséges módszereit a következő alfejezetben részletezzük.
276
Az infláció kezelése a magyar gazdaságban
AZ INFLÁCIÓ KEZELÉSE A MAGYAR GAZDASÁGBAN AZ ÁRSZINTNÖVEKEDÉS OKAI ÉS AZ ALKALMAZOTT GAZDASÁGPOLITIKA TÖRTÉNELMI VISSZAPILLANTÁS A szocializmusban az árakat a hatóság szabta meg, 1967-től az Országo s Anyag- és Árhivatal. Az árak elvileg egyszer s mindenkorra rögzítettek voltak, hisz - úgymond - a szocialista tervgazdálkodás többek között azért a legfejlettebb gazdasági berendezkedés, mert ott - a kapitalizmustól eltérően - sem munkanélküliség, sem infláció nincsen. A nagybani árak főként a vállalatok közötti elszámolás lehetővé tételét célozták. Ezekből származtak, kiskereskedelmi árréssel növelve, a fogyasztói árak. Így az áraknak vajmi kevés közük volt akár a valós előállítási költséghez, akár a kereslethez. A világpiaci árakat nem is említjük. A fogyasztói cikkek és bizonyos szolgáltatások (pl. lakás) árának (lakbérnek) megállapítását gyakran populista politikai szempontok motiválták, s az ár alacsony volt a bérekhez, fizetésekhez viszonyítva. Ugyanakkor a Tervhivatal a fogyasztási cikkek termelését rendszerint túl alacsonyra szabta az Árhivatal által meghatározott árhoz viszonyítva. Részint mert semmiféle támpont nem állt rendelkezésére annak felbecsülésére, hogy a szabott áron forgalomba hozott áru iránt mekkora lesz a kereslet, részint pedig azért, mert még a hruscsovi enyhülés korszakában sem lehetett túl sok erőforrást elvonni a termelőeszközöket és hadianyagot gyártó iparágaktól. Az eredmény az volt, hogy igen sok fogyasztási cikkből a fennálló, hatóságilag szabályozott ár- és bérviszonyok mellett sosem volt annyi, amennyi ki tudta volna elégíteni az iránta megnyilvánuló keresletet. Így a szocialista gazdaság Kornai János szavaival hiánygazda ság volt, árszintjét pedig az elfojtott infláció jellemezte. A fogyasztók szívesen fizettek volna többet is igen sok árucikkért, mint annak hivatalos ára, de a cikk csak a hivatalos áron és korlátozott mennyiségben volt hozzáférhető. Feketepiac volt, hiszen nagy volt a kísértés arra, hogy a kereskedők a nekik kiutalt árut a pult alatt adják el felárral, s az államnak a hivatalos árat befizetve zsebre tegyék a különbözetet. A feketepiac azonban nem volt általános és nagyarányú, mert szigorúan büntették. „Szocialista összeköttetéssel" természetesen minden „hiánycikkhez" hozzá lehetett jutni. Az elfojtott inflációt mutatják a 13.2. táblázat adatai az első három ötéves időszakban. A hetvenes évek közepétől kezdve, amikor már kétségek támadtak Magyarországon aziránt, hogy a tervgazdálkodás sztálini változata működőképes, az Árhivatal kezdte figyelembe venni a termelési költségeket is, különös tekintettel a nyugatról importált nyersanyagok árára. Ezt tükrözik az 1975 és 1987 közötti inflációs ráták. A két számjegyű infláció azonban csak 1988-ban szabadult el.
277
13. A kereslet és a kínálat egyensúlya - az infláció kezelése
13.2.
Infláció Magyarországon Történelmi
visszapillantás A fogyasztói árindex évi átlagos növekedése (%)
Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 1998
1988-1992 Az 1988-1992-es ötéves időszakban az árszint az 1987-esnek közel háromszorosára nőtt. Ennek a jelentős felgyorsulásnak okai a következők voltak (lásd a 13.3. grafikont):
• 1988. janu ár elsején bevezették az általános forgalmi adót (áfa). • Az áfa kulcsa a legtöbb árura 25%, bizonyos cikkek és szolgáltatások esetén ez kevesebb is lehet, de a magyarországi áfakulcs az egyik legmagasabb a világon. • Az addig rögzített árak fokozatos felszabadítása ugyancsak 1988-ban kezdődött, s körülbelül négy évig tartott. • Ugyancsak 1988-ban kezdődött meg (valószínűleg a Nemzetközi Valutaalap nyomására, amellyel az év májusában írt alá a kormányzat készenléti megállapodást) az ártámogatások leépítése. Ezek összege 1988-ban még 102 milliárd, a költségvetési kiadások 19%-a volt. Ez 1993-ra 73,2 milliárdra, a kiadások 7,4%-ára apadt, amely reálértékben 70%-os csökkenést jelent. • 1990-ben megszűnt a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, a szocialista országok gazdasági integrációs szervezete (KGST). Ennek két következménye növelte a magyarországi árszintet. A volt szocialista országok vámot vetettek ki egymás árujára, és az egymás közötti elszámolásban a KGST árairól áttértek a világpiaci árakra és dollárral való fizetésre. Ez jelentősen megdrágította Magyarországnak a volt szocialista országokból származó behozatalát. • Irak Kuvait elleni agressziója (1990 augusztusa) következtében 1990-ben mintegy 30%-kal felszökött a kőolaj ára, s ez maga után vonta az energiaárak, amaz pedig az általános árszint növekedését. • Három egymást követő évben, 1990-ben, 1991-ben és 1992-ben súlyos aszály pusztított Magyarországon, amely növelte a mezőgazdasági termékek árait.
278
Az infláció kezelése a magyar gazdaságban
13.3.
Az árszint éves százalékos növekedése Az infláció kezelése
r
Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyvek; 2000: sajtójelentés
Mind a hat esemény egyszeri árszintnövekedést eredményezett, és egy 1991-ben közzétett tanulmány szerint ezek együttesen okozták az 1987 és 1991 közötti öt év ben az árszint (157%-os) növekedésének túlnyomó részét (Nagy Pongrác: Az infláció kezelése a magyar gazdaságban. Gazdaság és Társadalom, 1991/4-5 és 1991/6). Ebben az időszakban valódi infláció alig volt. Az effajta egyszeri árszintnövekedések közül az első kettőt lehetfejlett piacgazdaságban valamelyest mérsékelni kereslet-visszafogó politikával, a harmadikat és negyediket pedig az importált infláció ellen használatos gazdaságpolitikai eszközök279
13. A kereslet és a kínálat egyensúlya - az infláció kezelése
kel. Magyarországon azonban még 2000-ben sem volt fejlett a piacgazdaság, s az évtized elején az ország az átalakulás legelején volt. Másrészt - s ez a fontosabb fejlett piacgazdaságban a kormányok az effajta árszintnövekedés mérséklését meg sem próbálják, mert tudják, hogy az egyszeri árszintnövekedés - egyszeri. Vagyis a felszökés után az árak stabilizálódnak a magasabb szinten, s utána éves növekedésük nem haladja meg a korábbi évek ütemét, valahogy így:
Tudják tehát, hogy az ármérséklő intézkedések több kárt okoznának a gazdaságnak a kereslet visszafogásával, mint amennyi hasznot hajtanának az árszintnövekedés mérséklésével. A kőolajár felszökésének inflációs hatását rövid távon nem lehet piacgazdasági intézkedésekkel mérsékelni (csak hosszú távon, energiamegtakarítást eredményező strukturális reformokkal). Ennek mérséklését a fejlett ipari országok meg sem kísérelték 1990-ben, mint ahogy nem kísérelték meg az 1974-es olajárobbanás hatását sem mérsékelni. Az aszálykárok okozta árnövekedés elleni védekezés piacgazdasági módja az aszály sújtotta termékek olcsó importja. Ez az út Magyarország számára nem volt nyitva, hisz a forint alulértékelése miatt az aszály sújtotta termékek világpiaci ára jóval magasabb volt még a megnövekedett magyarországi áraiknál is. Az egyetlen helyes gazdaságpolitikai megoldás a sorozatos árszintnövekedések elfogadása, sőt a pénzmennyiség megfelelő növelésével történő finanszírozása lett volna, hogy így elkerülhető legyen a recesszió. A magyar kormány az 1988 és 1992 közötti sorozatos egyszeri árszintemelkedéseket keresletvonzatú inflációnak tekintette, és példátlanul szigorú kereslet-visszafogó politikával próbálta orvosolni. Ez a politika teljesen sikertelen volt az árszintemelkedések mérséklésére (lásd a 13.3. és 13.4. grafikont), viszont Magyarország történetében példátlanul súlyos gazdasági válságot eredményezett.
1993-1996 1993 és 1996 között az árszint tovább emelkedett - négy év alatt 130%-kal. Egyszeri behatások ekkor már csak elvétve voltak. Ez már infláció volt a javából. Oka szinte egyedülálló volt a békeidők gazdaságtörténetében: a kínálat visszaesése a kereslethez viszonyítva. 1989 és 1996 között a magyar áruk és szolgáltatások belföldi kínálata 16,2 százalékkal esett vissza (13.4. grafikon) a kormány hibás gazdaságpolitiká ja, elsősorban a kíméletlen kereslet-visszafogó politika következtében. Ugyanez idő alatt a belföldi kereslet „csak" 10 százalékkal csökkent. A különbözetet külföldről kellett behozni. A külföldi áru azonban - gyakran azonos minőség mellett is - a magyarországi viszonylag alacsony munkabérek, valamint az alulértékelt forint miatt jóval drágább volt, mint a magyar áru. 280
Az infláció kezelése a magyar gazdaságban
13.4.
Az infláció okai és kezelése Kereslet, kínálat; index összehasonlító áron, 1989=100 Infláció: az árszint éves százalékos növekedése
Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyvek
A kormányzat és a Nemzetközi Valutaalap ezt kereslet-előrefutásnak tekintette, és célja az volt, hogy az amúgy is csökkent belföldi keresletet visszaszorítsa a magyar áruk és szolgáltatások belföldi kínálatának ennél még jobban lecsökkentett színvonalára. A kormányzat tehát kereslet-visszafogással próbálta orvosolni azt az inflációt, amelyet nagyrészt éppen a kereslet-visszafogó politika idézett elő - természetesen teljesen sikertelenül. Ahhoz, hogy Magyarország az infláció mérséklése mellett kilá baljon a súlyos válságból, erélyes kínálatbővítő és mérsékelt keresletösztönző politikára lett volna szükség. Erről azonban egyelőre szó sem lehetett. 281
13. A kereslet és a kínálat egyensúlya - az infláció kezelése Ironikus és ellentmondásos, hogy a monetarista gazdaságpolitika mellett elkötelezett Nemzetközi Valutaalap Magyarországon költség hajtotta inflációt vélt felfedezni, és szigorú bérpolitikára intette a magyar kormányt (lásd Massimo Russo levelét a 4. fejezetben), holott éppen Milton Friedman, a monetarizmus megalapítója volt az, aki elsőként leszögezte: költség hajtotta infláció nincs. 1995, szeptember 24-én egy televíziós beszélgetés során a TV munkatársa megkérdezte dr. Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét, hogy mikor lesz vége a szigorú pénzpolitikának. Surányi szerint harmadsorban akkor, „...ha a költségvetési hiány lényeges csökkentése révén az infláció egy számjegyűvé válik. " A Magyar Nemzeti Bank elnökének 1995-ös megítélése szerint a kormánynak a költségvetési hiányban megmutatkozó túlköltekezése volt az infláció fő oka. Az MNB működését szabályozó 199l-es törvény értelmében a Nemzeti Bank nem folyósíthat kölcsönt a kormánynak, így a költségvetési hiányt azóta teljes egészében a piacon felvett kölcsönökkel kell finanszírozni. Ezt a Magyar Nemzeti Bank elnöke 1995-ben feltételezhetően tudta. Azt azonban a fentiek szerint úgy látszik, nem tudta, hogy csak a költségvetési hiánynak a nemzeti bank hiteleivel való finanszírozása inflációs tényező (ez a modern „bankóprés"), piaci finanszírozása azonban nem. Így ugyanis a kormány kötvények és kincstárjegyek kibocsátásával már előzőleg kivonja a gazdaságból azt a vásárlóerőt, amelyet azután a bevételt meghaladó költségvetési kiadásokkal oda visszapumpál. Márpedig ez elemi közgazdasági tétel.
1996 SZEPTEMBERÉTŐL A kormányzat 1996 szeptembere óta azt az inflációellenes politikát alkalmazza, amelyet már régóta alkalmaznia kellett volna: erélyes kínálatélénkítés és mérsékelt keresletösztönzés. 1996 szeptemberében megindult a gazdaság hitelellátása, s azóta is tart. 1999 júniusára az üzleti szektor nettó bankhiteltartozásának reálértéke megháromszorozódott (bár akkor még mindig jóval alatta maradt az 1989. decemberi szintnek). Ami a mérsékelt keresletösztönzést illeti, nőtt az alkalmazásban állók nettó reálkeresete, és nőtt az átlagnyugdíj vásárlóértéke (bár 1999 őszén még mindkettő meszsze volt az 1989-es szinttől). Megjavult az ország magyar áruval és szolgáltatással való ellátása. A bruttó hazai termék 1996 és 2000 között mintegy 21 százalékkal nőtt, ezen belül a bruttó ipari termelés több mint 45%-kal (s 1998 óta meghaladja az 1989-es szintet!). És az inflációs ráta 1997 óta állandóan csökken. 1999-ben már csak 10% volt, s 2000-ben 10% alá mérséklődött (lásd a 13.3. grafikont). Mindezt összevetve: Magyarországon 11 év alatt az árszint 700%-kal nőtt, vagyis megnyolcszorozódott (lásd a 13.5. grafikon). Ebből csak az 1989-1992 közötti 114%-os növekedés volt elkerülhetetlen, vagyis főként a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés miatt szükséges gazdaságpolitikai intézkedések következménye. Az ezt követő 274%-os infláció (19932000) nagyrészt elkerülhető lett volna, ha a kormányzat az inflációt helyesen kezeli. De nem kezelte helyesen. 1989 és 1996 között kereslet-visszafogó politikát alkalmazott, amely nemcsak hogy nem fékezte a gazdaságpolitikai intézkedések támasztotta inflációt, de előidézte azt a kínálathiányt, amely 1993-tól kezdődően az infláció fő oka volt (lásd a 13.3. grafikont). 282
Az infláció kezelése a magyar gazdaságban
A kormány 1996 szeptembere óta azt a politikát alkalmazza - mérsékelt keresletelőrefutás, erélyes kínálatbővítés amelyet kezdettől fogva alkalmaznia kellett volna, s az infláció évről évre csökken (13.5. grafikon). 13.5.
Infláció - Fogyasztói árak Fél-logaritmikus beosztás;
Index,
1989=100
Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyvek 2000: sajtójelentés
283
13. A kereslet és a kínálat egyensúlya - az infláció kezelése
Jobb később, mint soha? Kétségtelenül. De talán még ennél is jobb az olyan gazdaságpolitika, amely nem hoz közel kilenc esztendőn keresztül (1988-1996) olyan intézkedéseket, amelyekkel az ellenkezőjét éri el annak, amit el kellene érnie, amely inflációellenes politikájával nem idézi elő az árak közel megnégyszereződését (1993-2000). E hibás politikával a kormányzat nagy mértékben elősegítette a jövedelemolló szétnyílását, sokak elszegényedését, kevesek meggazdagodását. Ez olyan strukturális változás, amelyet nem lehet egy 180 fokos gazdaságpolitikai fordulattal máról holnapra orvosolni. Az ebből támadt feszültségek még sokáig fogják jellemezni a magyar társadalmat. Annak, aki meg akarja ismerni, mit tud az inflációról az infláció elleni küzdelem élharcosa, a Magyar Nemzeti Bank, és hogy hogyan értékeli a rendszerváltás óta követett inflációellenes politikát, ajánljuk az MNB Közgazdasági és Kutatási Főosztályán készült dolgozatot. Írta: Simon András az MNB munkatársai gondolatainak felhasználásával: Gazdaságpolitikáról mindenkinek - INFLÁCIÓ Kiadó: MNB Titkársága. 1999, 46 old.
284
14. KÜLGAZDASÁGI EGYENSÚLY
Fejlődő országnak külföldi tőkebevonásra van szüksége. Ez akkor van, ha a folyó fizetésimérleg-hiányt mutat. Folyamatos folyó fizetésimérleg-hiány fejlődő ország esetében tehát „normális" jelenség. A folyó fizetési mérleg akkor van „rendben", ha az egymást követő éves hiányok hosszú távon finanszírozhatók tőkebevonással. Ebben az értelemben a gazdasági rendszerváltás tíz esztendeje alatt egyetlenegy szer volt külgazdasági válsághelyzet: 1993-1994-ben. Ezekben az években a folyó fizetési mérleg hiánya 3,7 és 3,9 milliárd dollárra, a bruttó hazai termék több mint 9%-ára rúgott, amely távlatilag természetesen finanszírozhatatlan volt. A hirtelen óriásira duzzadt hiány fő oka az volt, hogy 1993-ban enyhébb gazda sági visszaesés volt főbb külkereskedelmi partnerországainkban, s emiatt erősen csökkent Magyarország oda irányuló kivitele. Ezenkívül a forint már negyedik éve tartó reáleffektív felértékelése is kezdte éreztetni hatását, hisz ez visszafogta a kivitelt, s ösztönözte a behozatalt. A behozatalt növelte a magyar áruk belföldi kínálatának csökkenése, amiatt, hogy az előző három évben a hibás politika következtében az ipari termelés 25%-kal, a mezőgazdasági termelés pedig több mint 30%-kal visszaesett. 1994-re a folyó fizetésimérleg-hiányt előidéző csaknem valamennyi felsorolt ok megszűnt. Így ebben az évben a kivitel volumene óriási mértékben nőtt. Nőtt a behozatal is, de kisebb mértékben. A pénzügyi adatok azonban mást mutattak. Mialatt a kivitel volumene 16,6%-kal nőtt, a kivitelből származó pénzbevétel 6%-kal csökkent, mert az exportőrök - forintleértékelésre várva — nem telepítették haza bevételeik jelentős részét. Így a fizetési mérleg egyenlege nemhogy nem javult, de tovább romlott. A magyar gazdaság monetarista beállítottságú irányítói csak a pénzügyi mutatókra figyeltek, és 1995-től kezdve a „Bokros-csomag" elnevezésű rendkívül szigorú intézkedéssorozattal kezelték azt a válságot, amely már amúgy is megoldódóban volt. A gazdaság 1994-ben beindult növekedése leállt, nőtt a munkanélküliség, fel gyorsult az infláció, csökkentek a reálbérek és a nyugdíjak, drámaian csökkentek az ország jövőjét jelentő humánfejlesztési beruházások. A Nemzetközi Valutaalap pedig megdicsérte a gazdaság vezetőit, mert bátor intézkedésekkel - úgymond „visszarántották a gazdaságot a pénzügyi szakadék széléről".
285
14. Külgazdasági egyensúly
A FIZETÉSI MÉRLEG Általános ismertető A fizetési mérleg egy ország lakosainak meghatározott időszakban külföldiekkel kötött ügyleteinek rendszerbe foglalt kimutatása a kettős könyvelés szabályai szerint. A „meghatározott időszak" lehet hónap, negyedév, év. „Ügylet" minden olyan tevékenység, melynek során áru és/vagy pénz cserél gazdát, vagy szolgáltatás történik. A „kettős könyvelés" azt jelenti, hogy minden ügyletet kétszer könyvelnek el, egyszer pozitív, egyszer negatív előjellel. Ebből az következik, hogy a fizetési mérleg végleges egyenlege mindig zéró. (Az olyan újsághír, amely a „fizetési mérleg deficitjéről" szól, újságírói pontatlanság.) A fizetési mérlegen belül azonban vannak részletegyenlegek, amelyek nem zérók. A „rendszer" nagyjából a következő. A fizetési mérleg két fő részből áll: „folyó fizetési mérleg" és „tőkemérleg". A „tőkemérleg" csak a pénzátutalásokat tartalmazza: a kormányok általi ingyenes tőkejuttatások; működőtőke-áramlás; hitelfolyósítás/hitelfelvétel; tőketörlesztés. A folyó fizetési mérleg négy részből áll: árucsere (ez messze a legnagyobb tétel); szolgáltatások; jövedelmek (kamat, osztalék, külföldön dolgozó magyar, vagy az országban dolgozó külföldi munkások munkabére; lakbér-, üzletbér-átutalás, szerzői jogdíjak); és ellenszolgáltatás nélküli juttatások, például az amerikai nagybácsinak küldött szeretetcsomag. A fizetési mérleg legfontosabb egyenlege a folyó fizetési mérleg egyenlege. A tőkemérleg egyenlege számszerűleg ugyanaz, mint a folyó fizetési mérlegé, de ellenkező előjellel. Amikor a folyó fizetési mérlegnek többlete van, akkor az ország tőkét exportál, amikor deficites, akkor tőkét importál. A „külgazdasági egyensúly" a folyó fizetési mérlegre vonatkozik, s sosem jelent „egyensúlyt" olyan értelemben, hogy az egyenleg zéró. A fejlett országok rendszerint tőkét exportálnak, és a folyó fizetési mérlegük egyenlege így rendszerint pozitív. A fejlődő országok tőkét importálnak s így az a „normális" állapot, amikor a folyó mérlegük egyenlege negatív. Demagóg tehát a fejlődő országnak az a politikusa, aki pozitívumként említi a folyó fizetési mérleg többletét. Ez ugyanis azt jelenti hogy a fejlődő ország exportálja azt a tökét, amelyre neki magának volna égető szüksége. „Külgazdasági egyensúly" fejlődő ország esetében, mint Magyarország, fenntartható folyó fizetésimérleg-hiányt jelent, vagyis olyat, amely tőkeimporttal huzamos időn át finanszírozható anélkül, hogy az ország túladósodna, vagy teljesen a külföldi működő tőke uralma alá kerülne. Magyarország fizetési mérlege Magyarország fizetési mérlegéről annyit érdemes tudni hogy az árumérleg negatív. Ez helyénvaló lenne, ha a hiányt tőkejavak behozatala okozná. A hiány nagy része azonban fogyasztási javak behozatalából származik, mert a rendszerváltás során tönkrement a fogyasztási javakat gyártó iparágak nagy része. Erre már utaltunk, és a következő fejezetben még visszatérünk rá. A szolgáltatások mérlege pozitív, főként a turizmus többlete miatt. A jövedelmek mérlege nagy deficitet mutat a külföldi adósság kamatainak fizetése és - újabban - a külföldi működő tőke osztalékátutalásai miatt. A magánszektor viszonzatlan átutalásai nevű tétel általában egymilliárd dollár körüli többletet mutat. Ezt nem annyira a külföldi ajándékcsomagok okozzák, mint az, hogy magyarországi lakosok külföldi turistáknak tett szolgáltatásaikért (például balatoni villák bére) devizát kérnek, kapnak fizetésképpen, s ezt „ajándék" címén teszik be a bank ba a devizaszámlájukra. E négy egyenleg összesítése a folyó fizetési mérleg egyenlege, amely „normális" esetben negatív, s a deficit akkor „fenntartható", ha nem sokkal haladja meg az évi 2 milliárd dollárt. Ez körülbelül az a hiány, amelyet a nettó külföldi működőtőke-beáramlás finanszíroz. Amit ugyanis a működőtőke-beáramlás nem finanszíroz, azt hitelfelvétellel kell fedezni, s ez az ország túladósodott állapota miatt nem kívánatos.
286
Magyarország folyó fizetési mérlegének négy korszaka,
1990-1999
Magyarország fizetési mérlegének problematikáját a következőkben lehet összefoglalni: - Az áruforgalom jelentős hiánya rendjén volna, de ennek nagy részét a fogyasztási cikkek behozatala okozza. - Az idegenforgalom töb blete átmeneti jellegű. Hi ányra fog változni, amint az egy főre jutó jövedelem eléri az Európai Unió átlagának mintegy kétharmadát. - Nagy tehertétele a folyó fizetési mérlegnek a külső adósság kamatterhe. - A várható nettó működőtők e-beáramlás nagysága határozza meg a folyó fizetési mérleg finanszírozható hiányának nagyságát. E tétel jelentős volt 1993-ban, 1995 ben, 1996-ban és 1997-ben. Mivel a külföldnek eladható vagyon fogytán van, e tétel is apad. A jövőben nem lehet olyan - 2 milliárd dollárt meghaladó - nettó beáramlásra számítani, mint a jelzett években. - Újabb an egyre növekvő a magyar vállalatok és bankok külföldi pénzkihelyezése, beruházása. Mivel a folyó fizetési mérleg rendszeresen hiányt mutat, ezt a tőkekiáramlást hitelfelvétellel és nettó működőtőke-beáramlással kell finanszírozni.
MAGYARORSZÁG FOLYÓ FIZETÉSI MÉRLEGÉNEK NÉGY KORSZAKA, 1990-1999 1990, 1991, 1992: EGYENSÚLY Ebben a három évben a folyó fizetési mérleg gyakorlatilag egyensúlyban volt, illetőleg csekély többlettel zárult. Ez több okból meglepő. Először is azért, mert az 1989es 1,4 milliárd dolláros hiány 1990-re 127 milliós többletre változott, amely 1,56 milliárdos „javulás". Történt pedig ez akkor, amikor a volt szocialista országok áttértek a világpiaci árakon történő elszámolásra az egymás közötti kereskedelemben, s mivel a Szovjetuniónak és utódállamainak nem volt dollárjuk, s mivel a Némethkormány megtiltotta a cserekereskedelmet, Magyarország elvesztette keleti piacainak jó részét. 1989 és 1992 között a volt szocialista országokb a irányuló árukivitel 4,32 milliárd dollárról 2,46 milliárdra csökkent. Ezt azonban több mint ellensúlyozta a fejlett országokba irányuló kivitel óriási növekedése - 4,25 milliárdról 7,63 milliárdra. Ez egyrészt a magyar kivitel hallatlan rugalmasságát mutatja, másrészt meghazudtolta azt a széltében-hosszában terjesztett állítást, miszerint a magyar áruk olyan gyenge minőségűek, hogy nem adhatók el Nyugaton. A vámsorompók részbeni lebontása, a nyugati iparcikkek iránti éhség, valamint a forint reáleffektív felértékelése (amely csökkentette az importcikkek árát a magyar árukéhoz viszonyítva) nagy lendületet adott az árubehozatal növekedésének. E lendületet azonban mérsékelte a kormányzat kereslet-visszafogó pénz- és jövedelempolitikája. A behozatal azonban nőtt, sőt gyorsabban nőtt, mint a kivitel. Az árumérleg 1989-es félmilliárd dolláros többlete fokozatosan eltűnt, de 1992-ben a hiány még nem érte el az 50 millió - jelentéktelennek tekinthető - összeget. A folyó fizetési mérleg többlete azt jelentette, hogy a külföldi adósság nettó kamatját, valamint a Magyarországon befektetett külföldi működő tőke profitját a magyar gazdaság termelte ki. Ez e három esztendőben összesen 4,74 milliárd dollárra 287
14. Külgazdasági egyensúly
rúgó nettó globális forráskiáramlás volt Magyarországról, amely meghaladta a BHT 5%-át (l 1.11. grafikon). Ez a nagyarányú forráskiáramlás hozzájárult ahhoz, hogy 1989 és 1992 között a BHT reálértéke 17,6%-kal csökkent. Dr. Hárshegyi Frigyes, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke azonban sajtónyilatkozatában a magyar külkereskedelem „diadalútjáról" beszélt.
1993, 1994: TÁVLATILAG FINANSZÍROZHATATLAN HIÁNY 1993-ban a folyó fizetési mérleg egyenlege az előző évi 324 millió dolláros többletről 3455 milliós hiányra lendült, ami 3,8 milliárdos változás. Ennek nagy részét lehet „romlás"-nak nevezni, hiszen ekkora hiányt a működőtőke-beáramlás nem finanszírozhatott. 1994-ben a hiány 3,9 milliárd dollárra nőtt. Mivel a szolgáltatások és jövedelmek tételei nem változtak számottevő módon ezekben az években, e drámai fordulat okait az árukereskedelem változásában kell keresni. Egyébként a fordulat nem máról holnapra következett be. Az áruforgalom egyenlege már 1992 júliusában hiányra változott az addigi sorozatos többletről. A folyó fizetési mérleg 1992 októberében fordult többletről hiányra, majd a hiány hónapról hónapra nőtt (lásd a 14.1. táblázatot). 14.1.
A folyó fizetési mérleg hiányának megjelenése és az MNB árfolyam-politikája
*Első hiány, utolsó felértékelés
Forrás: MNB: Havi jelentés, 1993/11-12, 93., 94., 103. oldal Éves jelentés
288
Magyarország folyó fizetési mérlegének négy korszaka,
1990-1999
Az árumérleg romlása több okra vezethető vissza. Kivitel: recesszió Magyarország kereskedelmi partnerországaiban; a magyar áruk versenyképességének romlása a külföldi árukkal szemben a külföldi piacokon; viszonylagos árnövekedés és ex porthitelek nyújtásának ellehetetlenülése. Behozatal: a magyarországi termelés jelentős visszaesése 1989 és 1992 között; a magyar áruk versenyképességének romlása a magyarországi piacon a külföldi árukkal szemben. A továbbiakban e tényezők hatását próbáljuk elemezni. Aki otthonos a számok világában, az a 14.2. táblázaton követheti az érvelést, és megtalálhatja állításainkra a bizonyítékot. Kivitel
A kivitel szempontjából külön figyelmet szentelünk a fejlett országokba irányuló magyar kivitel vizsgálatának. Egyrészt azért, mert piacgazdasági módszerekkel csak az ide irányuló kivitel elemezhető. A volt szocialista országokba - hivatalos nevükön: „átalakuló" országokba - irányuló kivitel esetében a jövedelemváltozás és az árváltozás ez idő tájt éppúgy nem volt meghatározó tényező, mint a magyar behozatal esetében - lásd lent. A fejlődő országokba irányuló magyar kivitel jó része magyar részről támogatott, kedvezményezett kivitel volt a szocialista, illetve a szocializmussal szimpatizáló országokba: Kuba, Vietnam, Észak-Korea, Angola, Algéria, Mozambik, Dél-Jemen stb. Ez a támogatás, kedvezményezés a rendszerváltás után megszűnt, s az ezekbe az országokba irányuló kivitel zuhanórepülésként csökkent. Ezt nem ellensúlyozta semmiféle piacfeltárás, piacfejlesztés az olyan dinamikusan fejlődő országokban, mint az ázsiai kistigrisek, Kína vagy a hatalmas piacot kínáló Brazília, Mexikó és Argentína. Így a fejlődő országokba irányuló magyar kivitel volumene 1989 és 1994 között a felére csökkent, s csak 1995-ben kezdett el stabilizálódni. Másrészt azért is érdemes a fejlett országokba irányuló kivitelre összpontosítani a figyelmet, mert 1992-ben már ide irányult az összkivitel 75%-a (1998-ban pedig a 80%-a). A forint reáleffektív felértékelése azt jelen ti, hogy a magyar áruk devizában megdrágultak a külföldi árukhoz viszonyítva mind a külföldi, mind pedig a hazai piacokon (lásd a 10.2. táblázatot). Az MNB kimutatásai szerint 1993-ra 1989-hez viszonyítva a magyar áruk 16,2, 4,3, 10,7, 8,9 százalékkal drágultak meg a külföldi árukkal szemben aszerint, hogy a forint reáleffektív indexének melyik változatát választjuk (lásd a 10.1. grafikont). Érdemes rámutatni, hogy az MNB 1993 februárjáig folytatta a forint reáleffektív felértékelését, tehát még hét hónappal azután is, hogy az árumérleg egyenlege többletről hiányra változott (14.1. táblázat). A magyar kivitelt az is hátrányosan érintette, hogy a magyar exportőrök az MNB hitelkivonó pénzpolitikája miatt nem tudták az exporthiteleket a hazai pénzpiacon újrafinanszírozni, így nem tudtak exporthiteleket nyújtani (lásd a 7. fejezetet). Külföldi versenytársaik tudtak, s ez csökkentette a magyar kivitel versenyképességét. (Ezt a táblázat persze nem mutatja.) A versenyképesség ilyetén romlása akkor kezdte hatását érzékeltetni a magyar kivitelre, amikor 1992-ben enyhe gazdasági visszaesés kezdődött a kereskedelmi partnerországokban. Amint a 14.2. táblázatból látható, ezeknek gazdasági növekedése az 199l-es 3%-ról 1992-re 1.8%-ra mérséklődött, majd 1993-ban össztermelésük 0,5%kal csökkent (8. sor). 1992-ben érte el a magyar gazdaság a rendszerváltást követő szétziláltság mély pontját. Az ipari termelés ekkor 25%-kal maradt alatta az 1989-es szintnek (14.2. táblázat, 4. sor). Valószínű tehát, hogy a kínálathiány is hozzájárult ahhoz, hogy az 1993-ban a fejlett országokba irányuló kivitel volumene 15,7%-kal, az összkivitel pedig 13,1%-kal csökkenjen (14.2. táblázat, 12. és 13. sor).
289
14. Külgazdasági egyensúly Hogy ebben a visszaesésben e tényezők közül melyiknek volt döntő szerepe, azt nehéz megmondani. Talán a partnerországok gazdasági visszaesése volt a legfontosabb annak ellenére, hogy BHT-jük súlyozott átlaga csak fél százalékkal csökkent. Erre utal először is az, hogy a másik két tényező negatív hatása már 1990-től érvényesült, de nem volt érzékelhető, illetve számottevő. Erre utal másodszor az, hogy amint 1994-ben a partnerországok kilábaltak a recesszióból, az árukivitel volumene ugyanolyan drámaian felszökött, mint amilyen drámaian az előző évben lezuhant (5. és 12. sor). Minden arra utal, hogy a magyar kivitel iránti kereslet a fejlett országokban ebben az időszakban még marginális volt: ez nőtt először - igen nagy mértékben - gazdasági fellendülés esetén, s ez csökkent óriási mértékben a legcsekélyebb visszaesés esetén. Vagyis még nem voltak tartós vevő-szállító kapcsolatok a fejlett országokkal, olyanok, amelyek jóban-rosszban fennmaradnak. 1994-re mindegyik ok, amely a kivitel előző évi súlyos visszaesését okozta, vagy eltűnt, vagy hatása mérséklődött. Az MNB reáleffektív felértékelés helyett leértékelte a forintot (14.2. táblázat 10. sor), az ipari termelés 9%-kal nőtt (11. sor), s ami talán a legfontosabb, az ország kereskedelmi partnerei kilábaltak a recesszióból (8. sor). Így a fejlett országokba irányuló kivitel volumene ebben az évben nem kevesebb mint 23 százalékkal, összességében pedig 16,6%-kal nőtt (12., 13. sor). Behozatal
A behozatalt illetően adataink azt mutatják, hogy Magyarországon a tárgyidőszak alatt még nem volt teljes mértékben piacgazdaság, még kevésbé jól működő piacgazdaság. A behozatalt rendkívüli behatások befolyásolták: a nyugati áruk iránti érdeklődés, a védővámok nagymérvű és gyors lebontása, a fejlett országok cégei által Magyarországon kifejtett agresszív hírverés, néha dömping alkalmazása piacszerzés cél jábó l és így tovább . A jöved elemh atás még nem érvényesült. 1995-ig bezárólag semmi összefüggés sem található a BHT változásai és a behozatal alakulása között, s az összefüggés 1996 után is meglehetősen gyenge: aki akar, talál összefüggést, aki nem akar, nem talál (vö. a 14.2. táblázat 9. és 14. sorait). Az imént említett rendkívüli hatásokon kívül azonban a külföldi áruk olcsóbbodása a magyar árukhoz viszonyítva (3. és 10. sor) és a hazai áruk kínálatának csökkenése (4. és 11. sor) valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy 1993-ra a behozatal volumene közel 12%-kal haladta meg az 1989-es szintet (7. sor), miután az évben 21%-kal nőtt (14. sor). Az óriásivá duzzadt kereskedelmimérleg-hiányt a kivitel igen nagy visszaesés e mellett a behozatal eme még nagyobb növek edése okozta. 1994-re a külföldi áruk megdrágultak a magyar árukhoz viszonyítva (10. sor), és megjavult a hazai piac hazai áruval való ellátása is (11. sor). A behozatal tovább nőtt ugyan, de lassabban nőtt, mint a kivitel (vö. a 14. és 13. sort). Az árumérlegnek s vele a folyó fizetési mérlegnek tehát nagymértékben javulnia kellett volna, de nem javult, hanem tovább romlott. Mialatt a kivitel volumene 16,6%kal nőtt, a dollárbevétel tovább csökkent, folyó áron 6%-kal, változatlan árakon pedig mintegy 8%-kal. Ugyanez tapasztalható az importnál. A behozatal volumene 14,5%kal nőtt, de a kiadás csökkent, folyó áron nem egészen 1 %-kal, változatlan áron pedig 3%-kal (lásd az 14.3. táblázatot). E látszólagos ellentmondás magyarázata igen egyszerű, de sajnos, kissé sántít. A Magyar Nemzeti Bank fizetésimérleg-kimutatása - így az áruker esked elem is - bankstatisztikán alapul, míg a Központi Statisztikai Hivatal áruforgalmi adatai a vámstatisztika alapján készülnek. Márpedig több hónapos az eltolódás a vámstatisztika és a fizetést feltüntető bankstatisztika között.
290
Magyarország folyó fizetési
14.2.
mérlegének
négy korszaka,
1990-1999
A magyarországi külkereskedelem volumenét meghatározó főbb tényezők Kiv ite l 1., 3-6., 8., 10-13. sor; Behozatal: 2-4.. 7, 9-11., 14. sor
1) A fontosabb partnerországok BHT-je a magyar külkereskedelemben részarányukkal súlyozva 2) Az MNB négy változata közül az 1997-est választottuk azon az alapon, hogy ez közepes felértékelést mutat a legnagyobb 1995-ös és a valószínűtlenül alacsony - vesd össze a Valutaalap indexével - felértékelést mutató 1996-os és 1998-as változatok között (lásd a 10.1. grafikont). 3) Bruttó ipari termelés: bányászat; feldolgozóipar; villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás 4) Igyekeztünk becslés útján kiküszöbölni az alapadat abból származó jelentős növekedését, hogy 1997 óta a kivitel és a behozatal tartalmazza az ipari vámszabad területek forgalmát is. Forrás: 1., 8. sor: IMF: International Financial Statistics 3. sor: MNB: Éves jelentés, 1997 egyéb: KSH: Magyar statisztikai évkönyvek Az ebből származó eltolódást 1994-ben jelentősen felnagyította a leértékelési várakozás. 1994-ben logikus volt feltét elezni, hogy az 1993-as óriási hiányt a kormá nyzat többek közt leértékeléssel próbálja majd csökkenteni. A várakozás be is igazolódott. Az MN B 1995. má rcius 13-án 9%-kal leérték elte a forintot, amely a januá ri és februári leértékel ésekke l együtt közel 13% -os leértékelést jelent ett az év első negye dében. Így a speku lánso k busás haszon nal telepíthették haza a kivitelből szár mazó bevételeket. 1995 ben a kivitelből származó bevétel folyó áron 68,3%-kal, változatlan áron 64,6%-kal nőtt, holott az export volumene csupán 8,4%-kal emelkedett (lásd a 14.3. táblázatot).
291
14.
14.3.
Külgazdasági egyensúly
Külkereskedelmi áruforgalom: a bankstatisztika és a vámstatisztika összehasonlítása Index, előző év =100,0
Forrás: MNB: Éves jelentés, 1996 KSH: Magyar statisztikai évkönyvek IMF: International Financial Statistics Yearbook, 1999 Igen ám, de ugyanez történt a behozatallal is, bár kisebb mértékben. Márpedig ha az im portőr leértékelésre spekulál, akkor érdeke pontosan - esetleg előre - fizetni, hogy így kerülje el azt, hogy a leértékelés után drágábban kelljen a devizát megvásárolnia. Ezzel ellent étben 1994-ben mintha halogatnák a fizetést - jele ntős vol umen növe kedé s a kiadás növekedése nélkül -, 1995-ben pedig 35,6%-kal nő a kifizetés, mialatt a volumen 4%-kal csökken. Mi okozhatta az importkiadások 1994-es stagnálását, majd az 1995-ös felszökését? Lehetséges volna, hogy míg exportőreink leértékelésre spekuláltak, importőreink devizakorlátozások bevezetését várták? Nem fizettek, hogy a korlátozások bevezetése után már azokra hivatkozva ne fizessenek? Annyi bizonyos, hogy még a Nemzeti Bank szakértői is érte tlenül álltak a jele nség előtt.
Végeredményben az árumérleg alapjaiban nagyot javult 1994-ben, s néhány apróbb gazdaságpolitikai intézkedéssel - mint például a forint reáleffektív leértékelésének folytatása és a hazai áruk kínálatának további erélyes növelése - a folyó fizetési mérleg hiányát finanszírozható hiánnyá lehetett volna csökkenteni.
1995, 1996: INTÉZKEDÉSEK A HIÁNY CSÖKKENTÉSÉRE A hiány valóban finanszírozható méretűre csökkent, de nem apróbb gazdaságpolitikai intézkedésekkel, hanem nagy horderejű, fájdalmas és költséges állami beavatkozással. A kormány gőzkalapáccsal látott hozzá a diótöréshez. A kormány ugyanis a helyzetet az ittenitől teljesen eltérően elemezte és a folyó fizetési mérleg hiányának okát egészen másban látta. Bokros Lajos 1995 februárjában, pár nappal pénzügyminiszterré való kinevezése előtt a miniszterelnök számára 25 pontban foglalta össze gazdaságpolitikai elképzeléseit, melyeket azután a sajtó is közölt (lásd például Magyar Nemzet, 1995. február 9.). Mindjárt az első pontban a lényegre tér:
292
Magyarország folyó fizetési mérlegének négy korszaka,
1990-1999
„ 1. Magyarországon az elmúlt negyedszázad folyamán mindvégig egymás rovására érvényesült a gazdasági növekedés és a pénzügyi egyensúly. "
A pénzügyi egyensúly állapotát kifejező két legfontosabb mutató, mondja tovább a dolgozat, a folyó fizetési mérleg és az államháztartási mérleg fordítva viszonylott a gazdasági növekedéshez: növekedés esetén mindkettő hiányt, visszaesés esetén mindkettő többletet mutatott. A növekedés felgyorsulása növelte a hiányt, lelassulása csökkentette. Ugyanígy a gazdasági visszaesés felgyorsulása növelte, lelassulása csökkentette mindkét mérleg többletét. Vagyis mind a költségvetési, mind a fizetési mérleg hiányának egyetlen oka, hogy a gazdaság 1993-ban az előző évek 12, illetve 3 százalékos visszaesése helyett csak 0,6%-kal esett vissza, illetve, hogy-1994-ben 2,9%-kal nőtt (14.2. táblázat, 9. sor). Amint az 1995. szeptember 24-i televíziós nyilatkozatából kitűnik, ez volt a véleménye dr. Surányi Györgynek, a Magyar Nemzeti Bank elnökének is. Kopits György pedig, a Nemzetközi Valutaalap magyarországi képviselője nyilatkozataiban többször hangoztatta, hogy a magyarok jövedelmükön felül költekeznek - ezt jelenti a foly ó fizetési mérleg hiány a s ezt a túlkölte kezést az ország nem engedheti meg magának. A magyar gazdaság irányítóinak véleménye tehát megegyezett. A folyó fizetési mérleg hiányát a gazdasági visszaesés megállása, majd az 1994-es lassú növekedés okozta. Pedig 1994-ben a külgazdasági reálfolyamatok iránya már erősen javult, s a hiány növekedése kizárólag pénzügyi jelenség volt. Az uralkodó monetarista gazdaságpolitikai irányzat azonban csak a pénzügyi mutatókat figyelte. A reálgazdasági mutatókról nem vett tudomást, holott azokból ez időben már kitűnt a javulás. Bokros elemzése annyiban igaz, hogy a szocializmusban valóban szoros összefüggés volt egyfelől a gazdaság növekedése, másfelől az államháztartási és folyó fizetési mérlegek növekvő hiánya között. Ez kézenfekvő. Amikor a szocializmusban a Párt úgy döntött, hogy a gazdasági növekedésre helyezi a hangsúlyt, növelni kellett a beruházásokat. Mivel az állam volt az egyetlen beruházó, a megnövekedett beruházási kiadások növelték az államháztartás hiányát. Mivel a beruházási javak nagy részét külföldről kellett behozni, nőtt a folyó fizetési mérleg hiánya. Amikor a Párt a gazdaság növekedését leállította, csökkentek a beruházások, csökkent a behozatal, és mérséklődött mind az államháztartás, mind a folyó fizetési mérleg hiánya. Piacgazdaságban ez a fordított összefüggés csupán a növekedés és a külgazdasági egyensúly között áll fenn. A túl gyorsan növekvő és ezáltal túlfűtött gazdaságban a jövedelmek gyorsabban növekednek, mint a termelés, és a hazai kínálat által ki nem elégített kereslet importot „szivattyúz" az országba. Ha egy gazdaság három éven át tartó, összesen 18 százalékos visszaesés és a velejáró elszegényedés után lassú növekedésnek indul, akkor azt egyévi szerény növekedés után bajosan lehet túlfűtött gazdaságnak tekinteni. Piacgazdaságban a gazdaság növekedése és az államháztartás hiánya közötti össze függés éppen fordított, mint a szocializmusban: a növekedés csökkenti, a visszaesés növeli a hiányt. Növekedés esetén nőnek az adóbevételek, csökkennek a szociális kiadások (például a munkanélküliségi és szociális segélyek), míg visszaesés esetén ez éppen fordítva van, és fordítva is volt Magyarországon azokban az években (lásd a költségvetési politikáról szóló 8. fejezetet). Bokros Lajos ezt észre is vette, hiszen azt írta (a 2. pont ban), hogy „az elmúlt öt esztendő némileg módosította ezt a képet", de nem ismerte fel, hogy a „módosulás" azért történt, mert az ország áttért a piacgazdaságra.
293
14. Külgazdasági egyensúly
A diagnózisból adódott a kór gyógyítására előírt orvosság: véget kell vetni a gazdaság „túlfűtöttségének" és az ebből eredő „túlköltekezésnek". Módszer: a gazdasági növekedés lefékezése szigorú kereslet-visszafogó politikával. Az erre irányuló eszközöket azóta „Bokros-csomag" néven említi a gazdaságtörténet.
A BOKROS-CSOMAG FŐBB ELEMEI Kereslet-visszafogás: • Szigorú pénzpolitika: hitelmegszorítás: - az üzleti szektor nettó bankhi teltart ozása 1995 áprilisa és 1996 augusztusa között (17 hónap) folyó áron 314 milliárd forinttal, összehasonlító áron 46%-kal csökkent (az 1989-es szint 34%-ára, 7.6.C. grafikon); - a háztartások bruttó bankhiteltartozása összehasonlító áron ugyanez idő alatt 18%-kal csökkent, és az 1989-es szint 23%-ára zsugorodott (7.6.E. grafikon). • Szigorú fiskális politika: - az államháztartási hiány csökkentése a szociális, társadalombiztosítási, oktatási, valamint a kultúrafejlesztésre, kutatásra/fejlesztésre és sportra fordított kiadások erélyes csökkentésével. Eddig e kiadások reálértéke jelentősen csökkent, hiszen a 18%-os gazdasági visszaesés miatt hasonló arányban csökkentek az államháztartás kiadásai, de arányuk az összkiadáshoz viszonyítva nem változott. 1995-től arányuk viszonylag is csökkent. A pénzügyminiszter „koraszülöttjóléti államról" beszélt, és nagy lépéseket tett e koraszülött jóléti állam felszámolására (8.8., 8.9. és 8.10. grafikon). • A reáljövedelmek csökkentése: - két év alatt 15%-kal csökkent a nettó reálkereset, és az 1989-es szint 77 százalékára esett vissza. Az átlagnyugdíj vásárlóértéke 10,5%-kal csökkent - az 1989-es szint 77,6 %-ára (lásd a jövedelempolitikáról szóló 9. fejezetet). A versenyképesség növelése: • A forint 9%-os leértékelése 1995 márciusában, majd napi csekély, csúszó leértékelése; • 8%-os pótvám kivetése másfél éves időtartamra, mely összhangban volt a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) szabályaival. Kínálatélénkítés: gyorsított magánosítás „A privatizáció a növekedést ösztönző gazdaságpolitika legfőbb eszköze a kínálati oldalon. " (A 25 pont egyike.) A privatizáció tehát felgyorsult. A következő időszak ban olyan kulcsiparágak kerültek külföldi tulajdonba, mint a villamos energia, a távközlés és néhány óriásbank. A magyar gazdaság mozgatóerőit nagyrészt külföldiek birtokolják. A szerződések gyakran hátrányosak voltak a magyar félre, és még az így befolyt összegek nagy része is kézen-közön eltűnt. Minderről a magyar nép úgyszólván semmiféle konkrétumot nem tud, mert vagyona úgy került külföldiek kezére, hogy az ügyletekről őt, a tulajdonost nem tájékoztatták, mondván, hogy az „üzleti titok". Egy konkrétum mégis kiderült. 1997 elején az újonnan kinevezett privatizációs miniszter-asszony az országgyűlésben bejelentette, hogy „a kormány a privatizációs bevételek felével nem tud elszámolni". Pedig akkor a pénzügyminiszter tájékozta294
Magyarország folyó fizetési mérlegének négy korszaka, 1990-1999
tása szerint a privatizálható állami vagyon kétharmad része már magánosítva volt. A bejelentést, közel 10 milliárd dollárnyi közvagyon eltűnését mind az országgyűlés, mind a nagyközönség teljes egykedvűséggel fogadta, hisz az akkor már nem lepett meg senkit. Az intézkedések természetesen meghozták a kívánt eredményt, azt az eredményt, amely már meghozataluk előtt készülőben volt, s amely ezeknél sokkal enyhébb, szinte kozmetikázásnak tűnő intézkedésekkel is megszületett volna. A folyó fizetési mérl eg hiánya már 1995-ben lec sökkent 2,5 milliárd dollárra, 1996-ban pedig a távlatilag finanszírozható 1,7 milliárdra. Mindennek a - teljesen fölöslegesen fizetett - ára az volt, hogy az alig beindult gazdasági fellendülés megtorpant. 1995-ben a BHT reálnövekedése 1,5%-ra, 1996 ban 1,3%-ra esett vissza (14.2. táblázat, 9. sor). Az ebből származó termeléskiesés évi 5%-os potenciális BHT-növekedéssel számolva - 1999 eleji árakon 760 milliárd forint, illetve 3,2 milliárd dollár. Az infláció felgyorsult (13.3. grafikon), két év alatt megszűnt több tízezer munkahely (15.1. grafikon); romlott az oktatás, egészségvédelem, tudományos kutatás színvonala, hogy a reáljövedelmek csökkentéséből származó sok emberi nyomorúságot ne is említsük. A gőzkalapács feltörte a diót - és péppé zúzta szét.
1997-TŐL: FINANSZÍROZHATÓ HIÁNY - MIT HOZ A JÖVŐ? Mint már említet tük, 1996 szeptem berében ford ulat állt be Magyar orszá g gazdaság politikájában. Külgazdasági téren ez azt jelentette, hogy a kívánatos állapot, a cél már nem a folyó fizetési mérleg egyensúlya lett, hanem működőtőke-beáramlással finanszírozható, tehát fenntartható hiány. A magyar folyó fizetési mérleg akkor jó minőségű, ha a hiányt főképpen az áruforgalom és a technikai szolgáltatások hiánya okozza, ezen belül pedig az áruforgalom hiánya főképpen gépek és berendezések importjából származik. Ez azt jelentené, hogy a növekedéshez elengedhetetlen szakértelem és beruházási javak áramlanak az országba. A technikai szolgáltatásokkal nincs hiba, hisz itt a hiány két év alatt 107 millió dollárról 730 millióra nőtt. Örvendetes jelenség az is, hogy 1995 és 1998 között (1995 a legkorábbi év, amely 1998-cal pontosan összehasonlítható) a fogyasztási javak behozatalának aránya az összbehozatal 53%-áról annak 44%-ára esett vissza. Ez nyilván összefüggésben van azzal, hogy ez alatt a négy év alatt a magyarországi bruttó ipari termelés 29%-kal nőtt (14.2. táblázat, 4. sor). Úgy tűnik tehát, hogy javul Magyarország folyó fizetési mérlegének a minősége. Ha a folyó fizetési mérleg hiányát a működőtőke-beáramlás éppen finanszírozza, akkor ez azt jelenti, hogy a nettó forrásáramlás zéró, vagyis hogy a magyar gazdaság teljesen önerejéből, külső gazdasági erőforrások bevonása nélkül próbál fejlődni és behozni a nyugattól való, a rendszerváltás óta jelentősen megnövekedett lemaradását. Ez 1997 és 2000 között sikerült is. E négy év alatt a gazdaság összesen 20,5%kal nőtt, holott a nettó forrásbeáramlás 684 millió dollár volt, amely ebben a nagyságrendben szinte elhanyagolható. 2001 -ben a növekedés lassult, de folytatódott. 295
14. Külgazdasági egyensúly
A nehézség az, hogy még a tisztán önerőből történő fejlődés lehetősége is veszélyben van. A nettó működőtőke-beáramlás néhány évig statisztikailag még tartotta magát a közel kétmilliárd dolláros szinten. A kiáramló hazatelepített profit viszont egyre nagyobb mértékben növeli a folyó fizetési mérleg hiányát. 1996-ban még alig haladta meg a 250 millió dollárt, 1997-ben majdnem megduplázódott, majd 1998 ban több mint kétszeresére, 922 millió dollárra nőtt, 1999-ben és 2000-ben pedig ugyanezen a szinten maradt. Ha ezek az irányzatok tovább folytatódnak, akkor csak két eshetőség van: - a gazdaság zéró nettó forrásáramlás mellett, de egyre inkább eladósodva fejlődik tovább, hiszen a folyó fizetési mérleg hiányának azt a részét, amelyet a nettó működőtőke-beáramlás nem finanszíroz, nettó hitelfelvétellel kell finanszírozni; - a gazdaság visszatér a nettó forrásk iáramlás állapotába, oda, ahol 1990-ben, 1991-ben, 1992-ben és 1997-ben volt, s ez elengedhetetlenül a növekedés lelassulásához vezet. Így a magyar külgazdas ági politik a előtt kettős felada t áll: csökkent eni a foly ó fizetési mérleg hiányát - elsősorban az árumérleg hiányának a csökkentésével és/vagy (de inkább „és", mint „vagy") növelni a működőtőke-beáramlást azáltal, hogy vonzóbbá teszi az országot a külföldi tőke számára. A működőtőke-beáramlás ösztönzése.Mivel az állami vállalatok külföldieknek való eladásának lehetősége kimerülőben van, a „zöldmezős" beruházásokat kell ösztönözni. („Zöldmezős" a működőtőke-beruházás akkor, ha a külföldi tőketulajdonos gyárat, üzemet, céget létesít Magyarországon ahelyett, hogy meglévőt vásárolna meg.) Természetesen az ilyen beruházás elsődleges motívuma szintén a profit. A növekvő gazdaság nagyobb profittal kecsegtet, mint a stagnáló vagy fogyó. A működőtőke-beáramlás elsődleges ösztönzője tehát az élénk gazdasági növekedés, hisz az ebből a szempontból „angyali" kört hoz létre: minél gyorsabban nő egy gazdaság, minél kedvezőbbek a növekedés kilátásai, annál nagyobb oda a működőtőke beáramlás. És minél nagyobb a működőtőke-beáramlás (ha minden egyéb változatlan), annál gyorsabb a növekedés. Ugyanígy a lassú növekedés vagy hanyatlás ördögi kört eredményez. Magyar viszonylatban a működőtőke-beáramlást ösztönző tényezők közül talán az egyik legfontosabb az ügyintézés leegyszerűsítése, a bürokratikus aktatologatás, a különböző engedélyek, pecsétek, a megkeresendő fórumok, és a mindezzel járó időveszteség drasztikus lecsökkentése. A másik pedig a külföldi érdeklődők idegen nyelveken való szakszerű tájékoztatása és kézi vezérlése a - drasztikusan leegyszerűsített - ügyintézés berkeiben. Ami az árumérleg hiányának csökkentését illeti, a kivitelt természetesen ösztönözni kell a nemzetközi kereskedelmi jog és etika által elfogadott eszközökkel. Magyarország jelenleg egyáltalán nem használja ki a fejlődő országokban lévő exportlehetőségeket. Az ezekbe irányuló kivitel 1998-ban az összkivitel 3,2%-át tette ki! És az áruforgalom hiánya a fejlődő országokkal folytatott kereskedelemben 1,4 milliárd dollár volt, az összes áruforgalmi hiánynak több mint a fele! Lehetséges volna, hogy a fejlődő országok közül soknak a piacfeltárási, piacosítási, hírverési, eladási 296
Magyarország folyó fizetési mérlegének négy korszaka,
1990-1999
technikája magasan a magyarországi fölött áll? Annyi bizonyos, hogy itt kínálkozik a legjobb lehetőség az áruforgalmi hiány csökkentésére. A behozatal viszonylagos csökkentése érdekében elsődleges feladat a rendszerváltás zűrzavaros körülményei között elsorvadt fogyasztói iparágak újraélesztése tudatos iparfejlesztési politikával. Szükség volna a magyar áruknak Magyarországon történő, a kormány által ösztönzött hírverésére. A nagyközönség zöme még nem látja az összefüggést a munkanélküliség növekedése és aközött, hogy a magyar áruk a rendszerváltás óta eltűntek az üzletek polcairól. Annak, akinek a határokon belül és kívül a „magyar gyártmány", „magyar termék" felirat az árun (a legritkábban látható!) vagy a „magyar áru - magyar munkahely" jelszó gazdasági nacionalizmusnak számít, fel kell hívni a figyelmét egyrészt arra, hogy ez nem mindenütt számít gazdasági nacionalizmusnak például az Egyesült Államokban nem ( Buy american!), másrészt pedig arra, hogy amely országnak a külső adóssága a bruttó hazai termék több mint 50%-ára rúg, és ennek az adósságnak csupán az évi kamata a BHT 5,7%-át emészti fel, akkor az előtt csak két választás áll: vagy kéri adósságszolgálati terheinek a csökkentését, vagy mindent elkövet, hogy az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges devizát kigazdálkodja.
Természetesen az áruforgalom hiányának csökkentésén és/vagy a nettó működőtöke-beáramlás ösztönzésén kívül megoldás lehetne az adósságszolgálati terhek tárgyalások útján történő legalábbis átmeneti, de jelentős csökkentése. E téma azon ban a rendszerváltás óta egymást követő magyar kormányok számára tabu. Ezeket a lehetőségeket az Európai Unióhoz való csatlakozás részben erősen behatárolta, részben pedig megszüntette. Az is igaz viszont, hogy euróövezethez való csatlakozással lényegileg megszűnik Magyarország külsőadósság-problémája (lásd az Utószót).
297
15. FOGLALKOZTATOTTSÁG
A rendszerváltás szocialista típusú munkaerőhelyzetet talált Magyarországon: teljes foglalkoztatottság és alulfoglalkoztatottság (vagyis vállalaton belüli munkanélküli ség), döbbenetesen alacsony termelékenység és alacsony munkabérek. Fel sem merült a kérdés, hogy talán némi változtatásokkal előnyösebb volna ezt a modellt fenntartani, hiszen ez kitűnően bevált a távol-keleten: Japánban, Kínában, Thaiföldön, Dél-Koreában, Malajziában, Szingapúrban. Az alacsony termelékenység alacsony munkabérekkel párosulva nem rontja a nemzetközi versenyképességet. Ugyanakkor a teljes foglalkoztatottsággal elkerülhetők a tömeges munkanélküliséggel járó nyu gati típusú munkaerő-berendezkedés társadalmi problémái - nyomornegyedek, bűnözés, főként fiatalkorú bűnözés -, valamint a munkanélküliek megaláztatások, csüg gedés, depresszió által okozott egyéni problémái. Magyarország vezetői természetesnek tartották a nyugati modell átvételét, és el fogadták, hogy a termelékenység növekedésének munkanélküliség lesz az ára. Megindult tehát a vállalatok karcsúsítása, elsőként a külföldi tulajdonba került vállalatokban: a vállalaton belüli munkanélküliségnek vállalaton kívüli (valódi) munkanélküliséggé való átalakítása. Egyidejűleg azonban óriási mértékű gazdasági válság is volt Magyarországon, amely szintén tömeges elbocsátásokat tett szükségessé. 1989 decembere és 1997 januárja között megszűnt másfél millió munkahely az 1989-ben létezett 29%-a. Ebből hozzávetőleges becslésünk szerint 850 ezer volt a karcsúsítás, 650 ezer pedig a termelés visszaesésének a következménye. A statisztikai felmérés azonban 1997-ben kevesebb mint félmillió munkanélkülit mutatott ki. A fejezetben kísérlet történik annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy miért nem került be egymillió állást vesztett ember a munkanélküli statisztikába: mi lett a sorsa azoknak, akik állásukat vesztették; hogyan érintette a karcsúsítás és a depresszió az egyes gazdasági ágakat, valamint az ország megyéit. A folyamat eredménye jelentős „strukturális" munkanélküliség, vagyis olyan, amely a gazdasági fellendülés során nem szívódik fel. Ennek egyik oka a lakáshiány, mely csökkenti a munkaerő területi hatékonyságát. Másrészt a tömeges állásvesztés volt a fő oka a kilencvenes évek bűnözési hullámának. Így a függelékben a lakáshelyzetet és a bűnözés problémáját is tárgyaljuk.
299
15. Foglalkoztatottság
TECHNIKAI HALADÁS ÉS ÁLTALÁNOS FOGLALKOZTATOTTSÁG TÖRTÉNELMI VISSZAPILLANTÁS A műszaki haladás nemcsak azt jelenti, hogy repülünk, távolba látunk és tenyérnyi műanyaglemezeken több millió adatot tárolunk, hanem azt is, hogy a legtöbb munkát gépek végzik helyettünk. Ahogy a munka egyre nagyobb részét végzik gépek emberek helyett, úgy kellett volna csökkennie a napi, heti munkaidőnek ahhoz, hogy mindenkinek legyen munkája. De nem csökkent ugyanolyan arányban. A munkanélküliség problémája lényegileg egyidős az ipari forradalommal, amelyet nagy teljesítményű gépek feltalálása indított el. A korai vadkapitalizmusban a probléma nem volt súlyos. A szakszervezet tilos volt. A munkásokat éhbérért dolgoztatták, s éhbérért viszonylag sok munkást lehetett alkalmazni. Másrészt a munkanélküliség, ha volt is, nem volt politikai probléma addig, amíg csak a társadalom tehetősebb töredékének volt szavazati joga. Az általános választójog bevezetése és a szakszervezetek engedélyezése mindezen változtatott. A szakszervezetek megélhetést biztosító béreket harcoltak ki, s ezzel arra késztették a munkaadókat, hogy takarékoskodjanak a munkaerővel. Az általános titkos választói jog bevezetése pedig arra kényszerítette a kormányokat, hogy a munkahelyteremtést, a munkanélküliség kezelését gazdaságpolitikai feladatnak tekintsék, hisz ezt kívánta a választók jelentős hányada. Európában és Amerikában az általános foglalkoztatottság és a technikai haladás konfliktusa munkanélküliséget eredményezett, és azt, hogy a munkaerő-politika fontos kormányfeladattá vált, vagyis fontos része a gazdaságpolitikának. A munkaerő-politika négy összetevője itt a munkahelyteremtés és munkahelymegőrzés; képzés, szakképzés, átképzés; a képzés, átképzés tervezése úgy, hogy 3-4-5 év múlva a munkaerőpiacon megjelenő munkaerő szakmailag éppen kielégítse az ott akkor jelentkező keresletet; és végül: a munkanélküliség kezelése. A munkahelyteremtés úgyszólván egyetlen eszköze a gazdasági növekedés. Erről az utolsó, 16. fejezetben lesz szó. A képzés, szakképzés Magyarországon nemzetközi mértékkel mérve kitűnő. Így erről elég ennyi. Munkaerő-tervezés egyetemi szinten van, hiszen a különböző fakultásokra csak a 4-5 év múlva várható kereslet arányában veszik fel a hallgatót. Nincs tudomásunk arról, hogy a munkás és szakmunkásképzés terén is van tervezés. Itt elsősorban a munkahelymegőrzésről és a munkanélküliség kezeléséről lesz szó, s ez utóbbinak része az átképzés is.
A MÁSIK MODELL Létezik a teljes foglalkoztatottság és a technikai haladás közötti ellentmondás levezetésére másik modell is. Ezt alkalmazta a „szocialista tömb" valamennyi orszá300
Technikai haladás és általános foglalkoztatottság
ga, és alkalmazza ma is néhány távol-keleti ország, köztük Japán és Thaiföld. Ez a túlfoglalkoztatottság. Mindenkinek van munkahelye, de munkája kevés van és kevés bér is jár érte. Nyugat-Európában a munkanélküliség egyre súlyosabb és szinte megoldhatatlannak látszó probléma. A 12 tagot számláló euróövezetben a munkanélküliségi ráta például 8 és 9 százalék között tartja magát makacsul, a munkanélküliek összlétszáma pedig 12 millió körül van. Ezen belül Spanyolországban például a munkanélküliségi ráta 1994-ben még 24% volt, azóta lecsökkent 12%-ra. Mialatt a kormányok tehetetlenül állnak eme egyre súlyosbodó jelenség, valamint annak társadalmi következményei előtt - fiatalkorú bűnözés, kábítószerek terjedése, idegengyűlölet -, megmosolyogták annak idején a szocialista teljes foglalkoztatottságot, és visszamenőleg megmosolyogják ma is. Statisztikákat közöltek arról, milyen alacsony volt ott a termelékenység; hogy a Szovjetunióban kétszer, háromszor annyi munkás végezte el ugyanazt a munkát, mint nyugaton; hogy a munkások kártyáztak, tereferéltek a munkahelyen. Előszeretettel adták tovább azt a talán Magyarországról eredő mondást, hogy „a kormány úgy tesz, mintha fizetne minket, mi meg úgy teszünk, mintha dolgoznánk" és így tovább. Pedig, hajói átgondoljuk a dolgot, egyáltalán nem biztos, hogy akár csak pusztán gazdasági szempontból is, a szocialista típusú teljes foglalkoztatottság - vagyis a széles körű alulfoglalkoztatottság, a vállalaton belüli munkanélküliség - kevésbé hatékony, mint a kapitalista típusú kevés munkás - nagy teljesítmény. Természetesen a szocialista teljes foglalkoztatottság esetén a termelékenység egy munkásra jutó termelés - töredéke a nyugati termelékenységnek. Ez azonban minda ddig nem baj - nem csökkenti a nemzetközi versenyk épessége t amíg az alacsony termelékenység alacsony bérekkel párosul, és a szocializmusban ez volt a helyzet. A gazdaság növekedése szempontjából a termelékenység növekedése a mérvadó, s ez alacsony szintről éppoly gyorsan növekedhet, vagy még gyorsabban, mint magasabb szintről. Példa rá, hogy „a japán gazdasági csoda" közel fél évszázados időszakában a teljes foglalkoztatottság (és a kezdeti igen alacsony termelékenység) mellett a japán gazdaság elsősorban a termelékenység növekedése útján érte el az évi 8-10%-os BHT-volumennövekedést. Gazdasági szempontból tehát a teljes foglalkoztatottság és a vele járó alacsony munkatermelékenység alacsony munkabérekkel párosulva nem hátrány, hiszen sem a nemzetközi versenyképességet, sem a növekedést nem befolyásolja károsan. Társadalmi előnye viszont óriási: kevesebb fiatalkorú bűnözés, nagyobb köz biztonság, jobb közerkölcsök, kisebb kábítószer-fogyasztás, kevesebb idegengyűlölet és így tovább. A társadalom szempontjából a szocialista/távol-keleti típusú teljes foglalkoztatottság azért is előnyösebb, mert így magyar viszonylatban százezrek, világviszonylatban milliók kerülik el a tartós munkanélküliséggel járó de pressziót, egyéb pszichikai zavarokat és a sok megalázást.
301
15. Foglalkoztatottság
FOGLALKOZTATÁSPOLITIKA MAGYARORSZÁGON, 1990-1999 A VÁLASZTÁS LEHETŐSÉGE FEL SEM MERÜLT Magyarországon a rendszerváltás természetesen szocialista típusú teljes foglalkoztatottságot talált. Addigra már elterjedt a hazai „haladó", tehát a szocialista gazdasági berendezkedéssel elégedetlen, változást akaró közgazdászoknak az a nézete, hogy ez az állapot tarthatatlan, sőt szinte nevetséges. Fel sem merült tehát annak a gondolata, hogy „lám, Japánban is ez van, és beválik", és így az ország gazdasági elmaradottságának, a lassú gazdaságnövekedésnek nyilván nem ez az oka. Elemzés nem volt, átgondolás nem volt. Az ország vezetői és a társadalom alapigazságként fogadta el, hogy ennek meg kell változnia; hogy a munkanélküliség a piacgazdaság velejárója, és hogy azt a piacgazdasággal járó előnyök kedvéért el kell fogadni.
„KARCSÚSÍTÁS" ÉS DEPRESSZIÓ Megindult tehát a vállalatok „karcsúsítása", vagyis a dolgozók létszámának arra a szintre való leszorítása, amely az elvégzendő munka teljesítésére elengedhetetlenül szükséges. Megindult a vállalaton belüli munkanélküliségnek vállalaton kívüli munkanélküliséggé - egyszerűen: munkanélküliséggé - való átalakítása. Ugyanakkor a termelés rohamosan csökkent. Főképpen a kereslet-visszafogó politika miatt, valamint egyéb okokból is, melyeket a 16. fejezetben részletezünk. A dolgozók létszámát tehát egyidejűleg két tényező csökkentette: a karcsúsítás és a gazdasági válsággal együtt járó tömeges elbocsátás. Ezért szűnt meg Magyarországon hét év alatt - 1990-től 1997-ig - másfél milli ó munkah ely, az 1990-ben létező munkahelyek 29 százaléka (15.1. grafikon). Kísérlet az állást vesztők és a munkanélküliek számának összeegyeztetésére A 15.1. grafikonnal kapcsolatban felmerülhet a kérdés: hogy lehet az, hogy például 1997-ig másfél millió ember veszíti el állását, s a statisztika félmilliónál kevesebbet (478 ezret) mutat ki munkanélküliként? Vajh mi történt a többi egymillió és 21 ezerrel? A két adat közötti különbség érdekes statisztikai szemfényvesztés eredménye. Az alábbi adatok vagy hivatalos adatok, vagy hivatalos adatokra támaszkodó becslések (melyeket ,,b" -vel jelöltük). A számok növekedést jelenten ek 1990 és 1997 között. Becslésünk szerint mintegy
34 000 124 000
50 000
302
b
ember korai vagy kényszer-nyugdíjazás áldozata lett, -rel nőtt a felsőb b tanintézetekb en tovább tanulók száma. Vélhetőleg ezek nagy része csak azért tanult tovább, mert reménytelennek tartotta az álláskeresést. -rel nőtt a GYES -en, GYE D-e n lévő anyák száma. Ezt a rendkívüli növekedést nagyrészt ismét az okozta, hogy a fiatal anyák nem találtak állást.
Foglalkoztatáspolitika Magyarországon, 20 000
90 000 Mintegy
b
200 000 b
1990-1999
ember külföldön vállalt munkát. -re tehető azoknak a falusi munkanélkülieknek a száma, akik nem vétették magukat nyilvántartásba. -rel nőtt a kenyérkereső munkát nem végző háziasszonyok száma. Ezek nagy része nyilván azért vállalta a „háztartásb eli" szerepét, mert reménytelenn ek találta az álláskeresést.
Becslésü nk szerint
176 000
b
volt a „passzív munkanélküli", vagyis reményvesztett, aki már nem is keres állást, és nem véteti magát nyilvántartásba.
Talán
11 000
b
-rel nőtt a tőkejövedelemből (pl. lakbérből) élők száma.
A foglalko ztatott nyug díjaso k száma
316 000
Vagyis összesen 1 021 000
-rel csökkent (lásd a 15.1. grafikont). azoknak a száma, akik állásukat vesztették ugyan, de nem kerültek bele a munkanélküliségi statisztikába.
Így volt lehetséges az, hogy Magyarországon a foglalkoztatottak 29%-a elvesztette a munkáját, a statisztika viszont csak 11,4%-os munkanélküliséget mutatott ki (1997 ele jén), amely semmivel se volt rosszabb az európai átlagnál, s ezt a tényt a hivatalos pro paganda nem győzte hangoztatni.
A magyarországi munkaerőpiac Intézményi munkaügyi statisztika; január 1.
Kevés ország van a világon, ahol a nép ezt sztrájkok, zavargások, zendülés nélkül eltűrte volna. Ez természetesen csak feltételezés, mert az újkori gazdaságtörténet a kilencvenes évekig nem szól hasonló arányú munkahelymegszűnésről. 303
15. Foglalkoztatottság
NEMZETKÖZI ÖSSZEHASONLÍTÁS Az átalakuló országok közül Magyarországon kívül csak kilenc ország van, melynek adatsorait a Nemzetközi Valutaalap megbízhatónak találja, s közli (15.2. grafikon).
nincs mélypont, a 2001 áprilisában rendelkezésre álló utolsó publikált adat a közölt. Éves vagy negyedéves átlagok. A grafikon csak azokat az átalakuló országokat tünteti fel, amelyekről megbízható adatok állnak rendelkezésre. Forrás: Magyarország: KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 1997 Összes többi adat: IMF: International Financial Statistics
Ezek közül hétnek - a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia utódállamai - az adatsora 1992-ben vagy 1993-ban kezdődik. Feltételezhető azonban, hogy az átalakulás itt az elődállamok felborulása után kezdődött, s nagymérvű munkahelycsökkenés korábban nem volt. Így az adatok összehasonlíthatók. Magyarország 29%-os foglalkoztatottság-csökkenéssel kirí a 10 ország közül, csupán Oroszországé közelíti meg. A többinek a foglalkoztatás-csökkenését Magyarországé nagyságrenddel haladja meg. 304
Foglalkoztatáspolitika Magyarországon,
1990-1999
A DEPRESSZIÓ ÉS A KARCSÚSÍTÁS OKOZTA MUNKAHELYVESZTESÉG FELBECSÜLÉSE Kérdés, hogy az 1997 januárjáig bekövetkezett másfél milliós munkahelymegszűnésből mennyi tudható be a depressziónak és mennyi a „karcsúsításnak". Adatok erre nincsenek, így „szakszerű találgatásra" vagyunk utalva. Ez a következő gondolatmenetet követheti. A súlyos depressziós időszak négy évre (1990-1993) terjed. Ezalatt a BHT 18,2%-kal csökkent, a foglalkoztatottak száma pedig 1345 ezerrel, vagyis 26%kal. Depresszió esetén a foglalkoztatottak száma kevésbé csökken, mint a BHT, mert a munkaadók nem eresztik szélnek valamennyi dolgozójukat - főként a szaktudással rendelkezőket - a kereslet/termelés csökkenése arányában. Kérdés, hogy a 18,2%-os BHT-csökkenés a foglalkoztatottak számának hány százalékos csökkenését eredményezte. A múlt erre nem nyújt támpontot, hisz Magyarországon ilyen méretű depresszió nem volt. A harmincas évek nagy gazdasági válsága idején egyes ipari országokban volt talán ilyen méretű BHT-csökkenés, de nincs adat arról, hogy ez a foglalkoztatottak számának milyen arányú csökkenését eredményezte. Ha feltételezésként elfogadjuk a - mondjuk - 12%-ot, akkor az 1345 ezer megszűnt munkahelyből [5227 - (5227 x 0,88) =] 627 ezer - kereken 650 ezer - tulajdonítható a depressziónak, a többi a karcsúsításnak. Az utóbbinak tulajdonítható ezenkívül valamennyi 1993 után megszűnt munkahely, hisz a depresszió 1993-ban érte el mélypontját, 1994-től beindult - eleinte igen lassan - a növekedés. Okoskodásunk végeredménye: az 1997-ig bekövetkezett 1,5 milliós munkahelymegszűnésből mintegy 650 ezer tulajdonítható a depressziónak, 850 ezer pedig a karcsúsításnak. Ha a depresszió és az általa kiváltott munkahelymegszűnés legnagyobbrészt hi bás gazdaságpolitika következménye, súlyos mulasztások terhelik az egymást követő kormányokat a karcsúsítás során bekövetkezett mintegy 850 ezer munkahely megszűnéséért is. Amint a korábbiakban láttuk, a társadalomnak az lett volna az érdeke, hogy a kormány fékezze a karcsúsítást, például úgy, hogy állami vállalatok értékesítése esetén kiköti nemcsak azt, hogy a külföldi vevő tovább működteti a vállalatot (tehát nem azért veszi meg, hogy bezárja, s megszerezze annak magyarországi és esetleg - külföldi piacát), hanem azt is, hogy a dolgozók létszámát csak x százalékkal csökkentheti. A magyar kormányok előtt azonban ez az alternatíva fel sem merült. Alapigazságként elfogadták a tömeges munkanélküliség elkerülhetetlenségét. Másrészt szükség volt devizára a külföldi adósság kamatainak fizetéséhez. A deviza egy része az állami vállalatok külföldi eladásából származott. Így a kormány nem lassította efféle kikötésekkel a kiárusítást.
305
15. Foglalkoztatottság
NINCS KÍSÉRLET MUNKAHELYMEGŐRZÉSRE A kormány nemcsak az elvet fogadta el, de a kivitelezés során még azokat a módszereket sem alkalmazta, amelyek segítségével a piacgazdaságban a kormányok megpróbálják mérsékelni a munkahelyek csökkenését. • A védővámok csökkentése túl gyorsan, megfelelő átmenet nélkül történt. • A kormány nem figyelt oda, hogy a beáramló külföldi áru szállítói betartják-e a nemzetközi kereskedelem szabályait, valamint arra, nincsenek-e hátrányos megkülönböztetésnek kitéve külföldön a magyar áruk. • Az eredmény az volt, hogy a kivitel lassabban nőtt, mint amennyir e nőhetett volna, a behozatal viszont ugrásszerűen nőtt. Sok ezer magyar munkahely bánta. • Alig történt erőfeszítés a csőd szélén álló, nem versenyképes vállalatok megmentésére. Mintha a „hulljon a férgese!" lett volna a jelszó. A kormány ilyen esetek ben egyetlen megoldást ismert, a vállalat gyors - legtöbbször messze áron aluli eladását. Ettől várt csodás javulást. • A kormány akkor sem figyelt oda, amikor az általa kinevezett vezetőség szánt szándékkal vitte a csőd szélére a vállalatot, hogy azután potom pénzért megvásárolhassa. A karcsúsítás tehát megtörtént, méghozzá brutálisan. Magánosított nagyvállalatokból ezrek kerültek máról holnapra utcára, s ily módon hét év alatt megszűnt az 1989-ben létezett munkahelyek mintegy 16 százaléka. A magyar kormány tehát egyrészt kritikátlanul utánozta a nyugati mintát, és ezzel elszalasztotta a történelmi alkalmat egy olyan probléma megoldására, amellyel évtizedek óta tehetetlenül küzdenek Nyugat-Európa kormányai, másrészt az Európához való felzárkózás égisze alatt a külföld érdekeit a magyar érdekek elébe helyezte. Mindezzel olyan arányú strukturális munkanélküliséget teremtett, amely egyhamar nem fog felszívódni.
PRODUKTIVITÁSNÖVEKEDÉS PROFITNÖVELÉS VÉGETT A karcsúsítás célja: növelni a magyarországi munka produktivitását, hogy legalább valamelyest megközelítse a fejlett piacgazdaságú országokbeli produktivitást. (A munkaproduktivitás színvonalát nagymértékben befolyásolja annak a gépparknak a minősége, „sűrűsége", amellyel a munkások dolgoznak. Amíg Magyarországon a gépesítés mértéke és a gépek teljesítménye nem éri el a fejlett országok színvonalát, addig csak „valamelyes megközelítésről" lehet szó.) Ez a „megközelítés" meg is indult 1992-től kezdve (lásd a 15.3. grafikont). A termelékenység 1990-ben és 1991 ben összesen 16%-kal csökkent, mert a BHT 15%-os esésével nem csökkent arányosan a foglalkoztatottak száma. (A termelékenység indexe nem más, mint a BHT volumenindexe elosztva a foglalkoztatottak számának indexével, szorozva 100-zal.) 1992-ben azonban közel 450 ezer ember vesztette el állását, 1993-ban pedig megállt a BHT csökken ése, viszon t a foglalkoztat ottak száma tovább csök kent egészen 1997 elejéig. Innen a grafikonról leolvasható hihetetlenül gyors produktivitásnövekedés.
306
Foglalkoztatáspolitika Magyarországon,
15.3.
1990-1999
Termelékenység és reálkereset Egész gazdaság; éves átlagok; index, 1989=100 1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
Forrás: KSH: Magyar Statisztikai évkönyvek, 1989-1999 Pénzügyminisztérium: A Magyar Köztársaság 2000. évi költségvetése
Ez a növekedés nemzetközi mércével mérve egészen kivételes volt. 1989 és 1998 között - az időszak eleji esés ellenére - a magyar gazdaságban a munkaerő termelékenysége 34%-kal nőtt. Ugyanezen idő alatt az Egyesült Államokban csak 10,5%kal, Japánban 9%-kal, Ausztriában pedig 16%-kal nőtt. Ott, ahol a szakszervezetek erősek, kiharcolják, hogy a termelékenység növekedéséből eredő hasznot a munkaadók megosszák az alkalmazottakkal. Néha sikerül az egész hasznot is megszerezni. Magyarországon ez nem így történt, mint ahogy az a grafikonon látható. A bruttó átlagkereset - ezt fizetik a munkaadók - reálértékben 1994-ig alig változott, majd a Bokros-csomag hatására két év alatt 10%-kal csökkent 307
15.
Foglalkoztatottság
(mialatt a produktivitás 7%-kal nőtt). 1997-től növekedett, de nem olyan gyorsan, mint a produktivitás. A két vonal közötti eltérés növekedése a profitráta növekedését tükrözi. Erről azonban nincs pontos statisztika. A nettó reálkereset, az 1994-es emelkedést leszámítva, 1989-től 1996-ig folyamatosan csökk ent (9.2. grafikon ). A bruttó reálker eset 1994-ig alig csökkent. Ez azt jelent i, hogy 1989 és 1993 között a nettó reálkereset csökkenését kizárólag a kormány inflációs adódézsmája okozta.
A magyar dolgozókat tehát a rendszerváltás során két csapás érte: közel egyharmaduk elvesztette munkáját. Akik megtartották, azok sem részesültek produktivitásuk növekedésének hasznából. Osztályrészük 1996-ig bezárólag reálkeresetük vásárlóértékének csökkenése és a létbizonytalanság volt.
A MUNKANÉLKÜLISÉG JELLEMZŐI Kétféle statisztika
Magyarországon kétféle munkaerő-statisztika létezik. Az egyik a szocializmusban használatos, s ma egyre kevésbé alkalmazott intézményi munkaügyi statisztika, amelynek adatait a különböző hivatalok, intézmények, szervezetek, vállalatok szolgáltatják. A másik 1992 óta létezik, s az adatokat a KSH időszaki, rendszerint negyedéves, mintavételes felmérés útján gyűjti. A legújabb időkig a Központi Statisztikai Hivatal ugyanazokra a fogalmakra közölte a mindkét forrásból származó adatokat, s ezek lényegesen eltértek egymástól. Az eltérést nemcsak az adatgyűjtés módszere okozta, hanem az is, hogy eltérés volt a szocialista és a felmérésen alapuló statisztika nemzetközileg elfogadott fogalmi meghatározásai között. A munkanélküliségre vonatkozó adatok tekintetében az eltérés nagyságrendi volt:
Érdekes, hogy az intézményi statisztika adatai következetesen magasabbak, mint a felmérésen alapuló adatok, holott elméletileg az ellenkezője lenne várható. Az intézményi statisztika szerint ugyanis munkanélküli az, akit az Országos Munkaügyi Központ nyilvántartásba vett, s a nyilvántartásba vétel feltételei első pillanatra szigorúbbak, mint a felmérés szerint munkanélkülinek számítóké. Az utóbbinak azonban volt egy feltétele, miszerint munkanélküli az, akinek nincs munkája és (többek között) a megkérdezést
308
A
munkanélküliség jellemzői
megelőző négy hét alatt aktívan keresett munkát. A KSH szakértője szerint a Hivatal ezt a feltételt szigorúan vette, s ez a feltétel volt az eltérés fő oka. A munkanélküliek köré ben ugyanis igen nagy a passzivitás, és igen sok nem keres munkát. Mi lehet e passzivitás oka? Valószínűleg nem az, hogy a többségnek biztos megélhetési forrása van. A szocializmusból visszamaradt mentalitás, miszerint az embereknek a hatóságtól kell várniuk sorsuk jobbra fordulását? Ez talán szerepet játszik, de a jelenséget nem magyarázza meg teljesen. Csüggedtség, reményvesztettség? Ez inkább lehetséges. A nemzetközi felmérések évről évre azt mutatják, hogy a magyar a legborúlátóbb népek egyike Európában. Ha ez így van, akkor Magyarországon passzivitás miatt sokkal több munkanélküli marad ki a felmérésből, mint a legtöbb más országban, így a ma gyarországi adatok sokkal nagyobb mértékben becsülik alá a munkanélküliséget, mint a legtöbb más országban. Annyi bizonyos, hogy míg a két hivatalos, de nagyságrendileg eltérő adatsor került nyilvánosságra (1993-1999), ez a körülmény sok tévedésre és félreértésre adott lehetőséget. A tájékozatlan (vagy demagóg?) politikus például 1996-ban azt mondhatta, hogy lám, javul a helyzet, hiszen a munkanélküliség 1994 és 1995 között 14%-ról 10,6%-ra csökkent (lásd a fenti adatsorokat). Mindkét adat hivatalos és pontos volt a saját módszere szerint, csak éppen nem volt összehasonlítható.
CSÖKKENŐ MUNKANÉLKÜLISÉG? Óvatosan kell kezelni a munkanélküliség nagyarányú csökkenéséről beszámoló statisztikai adatokat. A munkanélküliség társadalmi problémája valójában csak akkor csökken, ha a munkanélküliek számának csökkenésével legalább nagyságrendileg megegyezik a foglalkoztatottság növekedése. Magyarországon az intézményileg nyilvántartott munkanélküliek száma 1993 és 1997 között 185 ezerrel csökkent, ugyanakkor a foglalkoztatottak száma is csökkent, méghozzá 362 ezerrel, ami világviszonylatban is egyedülálló statisztikai jelenség. Nyilvánvaló, hogy ez alatt az időszak alatt félmillió (185 000 + 362 000 = 547 000) dolgozni akaró, munkaképes ember, aki elvesztette munkáját, kimaradt a nyilvántartásból. A munkanélküliség problémájának valódi, bár csupán marginális enyhülésére utal a munkanélküliek számának 41 ezerrel való csökkenése 1997 és 1999 között, mivel ugyanezen idő alatt a foglalkoztatottak száma 37 ezerrel nőtt.
A MUNKANÉLKÜLI NÉPESSÉG JELLEMZŐI A munka nélkül maradt másfél milliós népesség két legfontosabb jellegzetessége a 15.1. és a 15.4. grafikonokból derül ki: korcsoport szerint a munkanélküliség főként az idősebb korosztályokat, nemek szerint főként a nőket érintette. Mintegy 350 ezer idősebb személy veszítette el munkáját (a foglalkoztatott nyugdíjasok, lásd a 15.1. grafikont), ez az összes állásveszítő 23%-a. (Ezek túlnyomó többsége már nem is keres munkát. Így a felmérés szerinti munkanélküliségi ráta e korcsoporton belül messze az országos alatt van. Lásd a 15.4.E. grafikont.) 309
15. Foglalkoztatottság
15.4.
A munkanélküli népesség jellemzői Időszaki felmérés, a II. negyedév átlaga
Folytatás a következő oldalon!
31 0
A
munkanélküliség jellemzői
A 15.4. grafikon folytatása E. Korcsoport szerint - Munkanélküliségi ráta a csoporton belül
1) Év eleje 2) 1993 és 1996: a 30 napon belül munkába állók nélkül 3) Munkanélküli járadék vagy pályakezdők munkanélküli segélye. (Az utóbbi 1996. június elsején megszűnt.) 4) Az önkormányzat támogatása azon nyilvántartott munkanélküliek számára, akiknek munkanélküli járadékra való jogosultsága lejárt Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv 1997 A munkaerő-felmérés idősorai 1992-1998 Munkaerő-piaci jellemzők 1999. II. negyedévében
311
15. Foglalkoztatottság
A munkahely nélkül maradiaknak több mint a fele, 51%-a nő. Ez azt jelenti, hogy az 1990. január l-jén foglalkoztatott nők 32 százaléka vesztette el állását 1997. január 1-jéig, szemben a férfiak 17 százalékával. Ez bizony világszerte így szokott lenni gazdasági válság vagy visszaesés idején. A női munkajövedelme bevallottan sehol, gyakorlatilag mindenütt háztartást kisegítő jövedelemnek számít, s leépítés esetén a nők elsőbbséget „élveznek" a „családfenntartó"-nak számító férfiakkal szemben. Az idősebb korosztályokhoz hasonlóan a munka nélkül maradt nők nagy része nem keres állást. Így a felmérés szerint a női munkanélküliségi ráta jóval alacsonyabb, mint a férfiak munkanélküliségi rátája (15.4.A. grafikon). A munkanélküli népesség többi jellegzetességét a 15.4. grafikon tükrözi munkaerő-felmérés alapján. Mint láttuk, az így kimutatott munkanélküliek száma nagyságrendileg alacsonyabb a nyilvántartottakénál, ami viszont alig egyharmada azokénak, akik állásukat elvesztették. Másrészt még ezek az adatok is csak 1992-től állnak rendelkezésre, holott a tömeges munkanélküliség nagyobbik része korábban keletkezett. Grafikonunk az 1993-as évvel kezdődik, mert ebben az évben érte el a statisztikailag kimutatott munkanélküliség a csúcspontját. Az adatok azonban elég hűen mutatják, milyen volt a statisztikailag nyilvántartott munkanélküliség szerkezete a csúcsévben, s hogy hogyan alakult azóta. A következőket érdemes kiemelni: • A férfi munkanélküliségi ráta mindhárom évben magasabb, mint a női, mert a főként férfiakat foglalkoztató gazdasági ágakban szűnt meg a legtöbb munkahely, és mert az állást vesztett nők jó része nem keres munkát (15.4.A.). A két nem munkanélküliségi rátája egyformán csökkent 1993 és 1999 között. A magyarországi helyzet mindkét szempontból különbözik az Európai Unióétól. Ott a férfiak munkanélküliségi rátája alacsonyabb, de gyorsabban nő, mint a nőké. • A szolgáltatásokat kevésbé érintette a munkanélküliség, mint az ipart és - főképpen - a mezőgazdaságot (15.4.B.). Ugyanakkor itt makacsul tartja magát. A mezőgazdasági, kezdetben súlyos munkanélküliség nagyarányú enyhülése 1993 és 1999 között (a ráta itt 1999-ben jobb az országos átlagnál) jól illusztrálja azt, amit fentebb a munkanélküliség csökkenéséről mondottunk. Annak ellenére, hogy a mezőgazdasági foglalkoztatottak száma 75 ezerrel csökkent ugyanezen idő alatt, a mezőgazdasági munkanélküliek száma is csökkent 52 ezerrel. • A munkanélküliség legsúlyosabban a szövetkezeteket érintette az 1991-es törvény által kikényszerített felszámolások következtében. 1993-ban még 164 ezer gazdaságilag aktív szövetkezeti tag volt, 1999-re már csak 45 ezer maradt, s a munka nélkül maradt volt szövetkezeti tag vagy egyéni gazdáknál talált béresként alkalmazást, földet bérelt, vagy - ez talán a többség - kimaradt a statisztikából. Érdekes, hogy az alkalmazottak aránya a gazdaságilag aktív népességben 1993 és 1999 között nemcsak hogy nem csökkent, mint ahogy azt várni lehetett volna egy szabad vállalkozáson alapuló újonnan alakuló piacgazdaságban, de 83%-ról 85%-ra nőtt. A társas vállalkozások tagjainak száma ugyanezen idő alatt a felére apadt. Az egyéni vállalkozóké 27%-kal nőtt, 312
A munkanélküliség jellemzői
ami egészséges jelenség. Mindenesetre a munkanélküliség e két kategóriában gyakorlatilag megszűnt (15.4.C.). • Az adatok azt mutatják, hogy Magyarországra is érvényes az az általános megfigyelés, miszerint a munkanélküliség a legkevésbé képzett népességet sújtja a legkeményebben (15.4.D.). • Ugyancsak érvényes Magyarországon az az általános jelenség, hogy a munkanélküliség a legmagasabb a pályakezdő fiatalok sorában (15.4.E.). Az ott megfigyelt, az országos átlagot messze meghaladó munkanélküliségi ráták részben megmagyarázzák a bűnözés elterjedését, valamint a köz- és vagyon biztonság romlását. • A táblázat legszomorúbb része talán az, amelyik azt mutatja, hogy a munkanélküliek nagy része több mint egy éve keres munkát (15.4.F.). Nem kell különösebben örvendetes jelenségnek tartani azt, hogy számuk 1993 és 1999 között 192 ezerről 87 ezerre, arányuk 49%-ról 31%-ra csökkent, hiszen a munkanélkülieknek éppen ez az a kategóriája, amely reményt vesztetten feladja a munkakeresést, és így kiesik a statisztikai felmérésből, • Nem meglepő, hogy amint a statisztikailag felmért munkanélküliség csökken, úgy csökken a munkanélküliség által érintett családok száma (15.4.G.).
DEPRESSZIÓS, VALAMINT „KARCSÚSÍTOTT", DE FEJLŐDŐKÉPES GAZDASÁGI ÁGAK A foglalkoztatottak számának alakulása 1992 óta - ez a legkorábbi, a későbbiekkel összehasonlítható adat - némi fogalmat nyújt arról, melyek a „karcsúsított", de fejlődőképes, és melyek a tartósan depressziós gazdasági ágak Magyarországon (15.5. grafikon).
A grafikon bontása nem eléggé részletes, és mérvadóbb lett volna az 1989 óta történt változásokat megfigyelni. Néhány következtetést azonban még így is levonhatunk. • Az adatok szerint két tartósan depressziós ágazat van Magyarországon. A me zőgazdaság, amely nem heverte ki az 1991-es és 1992-es kormányintézkedéseket, és tartósan megállapodott egy, a korábbinál 30%-kal alacsonyabb termelési és 40%-kal alacsonyabb foglalkoztatási szinten. Hasonlóan tartósan depressziós, szinte haldokló iparág a bányászat. • A szállítás, raktározás, posta, távközlés gyűjtőkategória valószínűleg nem de pressziós. Lehetséges, hogy a foglalkoztatottak tartós és folyamatos csökkenése a magánosított MATÁV karcsúsítását tükrözi. • A legnagyobb gyűjtőkategória, a feldolgozóipar szerencsére csak karcsúsított gazdasági ág. A karcsúsítás a jelek szerint 1996 táján befejeződött, s azóta a termelés nagyarányú fellendülése részben a foglalkoztatottak növelésével történt.
313
15. Foglalkoztatottság
15.5.
Depressziós és „karcsúsított", de fejlődő gazdasági ágak A foglalkoztatottság százalékos változása 1992 óta Intézményi munkaügyi statisztika
Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 1995,1997 Statisztikai havi közlemények, 1999/6.
314
A munkanélküliség jellemzői
• Ugyancsak karcsúsított, de fejlődőképes ágazat az építőipar. Itt 1989 és 1996 között megszűnt a munkahelyek egyharmada. A gazdasági növekedés beindulásával fellendült az építőipari tevékenység is. Az építőipar ciklikus iparág: válság, recesszió, fellendülés nagyobb mértékben érinti, mint a gazdaság egészét. A foglalkoztatottak száma tehát 3 év alatt 15%-kal nőtt. • Ugyancsak fellendült 1996 óta a kereskedelem, javítás és karbantartás ágazata. Foglalkoztatottainak száma elérte az 1989-es szintet. A hozzáadott érték volumene azonban a jelek szerint még nem. Talán ez az egyetlen gazdasági ág, ahol karcsúsítás nem történt, s így a termelékenység valószínűleg csökkent 1989 óta. • Következzék három igazi húzóágazat: a vendéglátóipar, a pénzügyi tevékeny ség és legújabban az ingatlanközvetítés. • A közigazgatásban - állami, önkormányzati tisztségviselők - semmiféle karcsúsítást sem jeleznek a számok, s részben ennek következtében ugyancsak kevés enyhülés tapasztalható a magyar bürokráciában. • Nemzetgazdasági szempontból előnyösnek tekinthető, hogy a kormány nem karcsúsította sem az oktatást, sem az egészségügyet.
DEPRESSZIÓS TERÜLETEK Ugyancsak a munkanélküliségi ráták alapján azonosíthatjuk Magyarország tartósan depressziós területeit (lásd a 15.6. térképet). A bontás itt is elnagyolt, hiszen megyéket tüntet fel, holott egy-egy megyén belül lehetnek fejlődő és depressziós vidékek, s ha a depressziósak vannak túlsúly ban, az egész megye depressziósnak tűnik, és fordítva. Itt azokat a megyéket tekintjük „depressziós"-nak, ahol a munkanélküliségi ráta (1993-ban vagy 1996-ban vagy 1999-ben) meghaladta az országos átlagot. Hat megye a három év egyikében sem volt depressziós (a fenti önkényes meghatározás értelmében). Ezek: Budapest, Csongrád, Győr-Moson-Sopron, Pest, Vas és Veszprém. • A húsz megye közül hat tekinthető tartósan depressziósnak, hisz munkanélküliségi rátájuk mindhárom évben lényegesen meghaladta az országos átlagot. Ezek a depresszió súlyosságának csökkenő sorrendjében a következők. Messze kimagaslik Borsod-Abaúj-Zemplén. Itt vannak a becsukott szénbányák, valamint a vas- és acélművek. (Ez lett a Rákosiék által meghirdetett „vas és acél országá"-ból!) Követik Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg, majd Nógrád, Heves és Hajdú-Bihar. • Somogy és Baranya megyét csak 1996-ban nem számítottuk depressziósnak. Azóta helyzetük országos összehasonlításban romlott. • Bács-Kiskun, Fejér és Komárom-Esztergom megye kilábalóban van a depresszióból. Romlott Békés és Tolna viszonylagos helyzete, és romlott - bár kisebb mértékben - Zala megyéé is.
315
15. Foglalkoztatottság
31 6
A munkanélküliség kezelése
A MUNKANÉLKÜLISÉG KEZELÉSE KORMÁNYTÁMOGATÁS, NYUGDÍJ, ELTARTÁS, MARGINALIZÁLÁS Hogy az egymást követő kormányok elsősorban az idősebb néprétegekre hárították annak a gazdasági válságnak a legsúlyosabb következményét, amelyet hibás gazdaságpolitikájukkal éppen ők idéztek elő, azt már láttuk „A munkanélküliség jellemzői" című alfejezetben. Az állását elvesztő 350 ezer 59, illetve 55 évnél idősebb személy azóta kizárólag abból a nyugdíjból él, amelynek vásárlóértéke 1989 és 1996 között 31%-kal csökkent. A munkanélküliség kezelésének többi jellemzőjét a 15.7. grafikon mutatja. • Az állásukat vesztők zömének (95%) van valami megélhetési forrása, bár legtöbb jük anyagi helyzete és a velük közös háztartásban élőké lényegesen rosszabb annál, mint amilyen akkor volna, ha munkaviszonyban állnának. Ha felhasználjuk a 15.4. grafikon adatait, miszerint 1996. II. negyedévében a 399 ezer, munkaerő-felmérés alapján kimutatott munkanélküli 375 ezer háztartásban élt (G. tömb), akkor a másfél millió munkahely megszűnése talán [(375 / 399) x 1499 =] 1 419 000 háztartást, vagyis mintegy 3,75 millió embert érintett (tekintve, hogy a háztartások átlagos létszáma akkor kb. 2,64 fő volt). Ez azt jelenti, hogy csupán a munkahelyek megszűnése révén a lakosság 37 százalékának csökkent az életszínvonala. Ezé a 37 százaléké kétszeresen csökkent, hiszen ezenfelül még csökkent azoknak a reáljövedelme, akik továbbra is alkalmazásban maradtak (lásd a „Jövedelempolitika" című 9. fejezetet). • Az állásukat vesztettek csupán 5 százalékának ismeretlen a megélhetési forrása. Ez az 5 százalék azonban közel 70 ezer főt számlál - eltartandó családtagjaik nélkül. Netalán részben ezek közül kerültek ki az 1990 óta elszaporodott koldusok, kukázók és hajléktalanok? Az egymást követő kormányoknak nyilván az volt az álláspontjuk, hogy az állást vesztők közül azok, akiknek nyugdíjuk van, éljenek a jövőben kizárólag a nyugdíjuk ból, akiket a családjuk el tud tartani, azokat tartsa el a családjuk. Ezzel „megoldotta" az állásvesztők 53 százalékának a problémáját. 20 ezer (1,3%) külföldön talált munkát. Kérdés: azután, hogy a katasztrófa (a kormány hibás politikája következtében) bekövetkezett, és hogy a kormány átvette a nyugat-európai foglalkoztatási struktúrát (alacsony foglalkoztatás, magas munkanélküliség), tehetett volna-e mást? Aligha. A foglalkoztatáspolitika szempontjából nemigen volt más választása. De volt a jövedelem politika szempontjából. Enyhíthette volna ennek a közel 800 ezer embernek, az általuk eltartottaknak és az őket eltartóknak a reáljövedelem-csökkenését azáltal, hogy emeli a nyugdíjak vásárlóértékét és odahat, hogy az alkalmazásban maradók részesüljenek a termelékenység ugrásszerű növekedéséből származó anyagi előnyökből. Mindkettőnek az ellenkezője történt. 1989 és 1997 között az átlagnyugdíj vásárlóértéke 30%-kal, az alkalmazásban állók havi nettó átlagkeresetének reálértéke 18%kal csökkent, mert egyrészt a kormány jövedelemátcsoportosítást hajtott végre a bérből és fizetésből élők terhére és a tőkejövedelmet élvezők javára, másrészt fizette az egyre növekvő adósság kamatterheit. 317
15. Foglalkoztatottság
15.7.
Kísérlet annak meghatározására, hogy miből éltek 1997-ben azok, akik 1990. január 1. óta állásukat vesztették
Összes állást vesztő 1990. jan. 1. és 1997. jan. 1. között: 1 499 000. 1) Munkanélküli járadékot kap (129 000), pályakezdő segélyben (1 000) vagy jövedelempótló támogatásban (219 000) részesül. 2) Összesen 264 000 személy kapott foglalkoztatást elősegítő támogatást, de ebből becslésünk szerint mintegy 42 000 alkalmazásban van. A szerző számításai és becslései. Az alapadatok forrása: KSH: A nemzetgazdaság munkaerőmérlege, 1998. jan. 1. Magyar statisztikai évkönyvek
Tudtunkkal nincs egész országra kiterjedő számítógépes munkaközvetítő szolgálat. Ennek addig nincs is értelme, amíg a lakáshelyzet jelentős javulása lehetővé nem teszi a munkaerő területi mozgékonyságát. A lakáshelyzet azonban a rendszerváltás óta legfeljebb csak minőségileg javult (lásd az 1. Függeléket). Ha egy családos em318
A munkanélküliség kezelése
bernek a depressziós Nógrádban nincs munkája, de van rendes lakása, és Budapesten van szakmájabeli üresedés, még akkor sem ragadhatná meg az alkalmat, ha tudomást szerezhetne róla. Ugyanakkor az önkormányzatok részéről nagyszerű és ötletdús kezdeményezések történnek a helyi munkanélküliség felszámolására - főként a külföldi tőke ideédesgetése révén. A külföldi vállalkozó olyan kedvezményeket kaphat, amelyekről magyar vállalkozó nem is álmodhat: ingyen telek, néha ingyen épület, mentesség a helyi adók alól. A kormány ezt még megtetézi több évi társasági adó alól való mentességgel, kamatmentes kölcsönnel és vissza nem térítendő tőke-hozzájárulással. Mindez azonban nem olyan eredményes, mint lehetne, mert a külföldi vállalkozó sok hozzá nem értésbe és bénító bürokráciába ütközik.
MUNKAERŐ-PIACI KILÁTÁSOK Az állást vesztők 41 százaléka, 621 ezer ember kormánytámogatá sban részesült gyermeknevelési pótlék, munkanélküli támogatás vagy foglalkoztatást elősegítő támogatás formájában. Ezek száma csaknem pontosan megegyezik azoknak a számával, akik hozzávetőleges becslésünk szerint a depresszió miatt vesztették el állásukat. Ezekből leszámíthatjuk a gyermeknevelési pótlékban részesülőket, hisz társadalmilag kívánatos, hogy az anyák minél tovább maradjanak nem iskoláskorú gyermekeikkel. Viszont hozzá kell adni azt a 68 ezer munkát vesztett embert, akinek megélhetése ismeretlen, meg a 70 ezer diákot, aki csak azért tanul tovább, mert nincs munkája, no meg talán 370 ezer új eltartott közül is mintegy 150 ezret. Így a munkaerőpiacnak nagyságrendileg 860 ezer állásvesztettet kellene felszívnia ahhoz, hogy létrejöhessen egy fenntartható társadalmi egyensúly. Ezt a tömeget a munkaerőpiac nem fogja egyhamar felszívni még a legkedvezőbb feltételezések megvalósulása esetén sem. Például akkor sem, ha a BHT éves reálnövekedése tartósan 5%, az országos termelékenység növekedése pedig lecsökken 1%ra. Ez esetben az évi 5%-os BHT-növekedés a foglalkoztatottak számának évi 4%-os növekedését eredményezné. Kiszámítható, hogy a fenti feltételezések mellett 10 év alatt az 1999 II. félévében létező 3805 ezer munkahely (3805 x 1,04 10 =) 5632 ezerre nőne. Az 1827 ezres növekedésből egymillió a munkapiacra „nettó" belépők foglalkoztatására kell. (Nagyon hozzávetőlegesen 100 ezer az évi 120 ezer 20-24 év közötti belépő és évi 20 ezer nyugdíjkor elérése miatti kilépő egyenlege.) Marad az örökölt munkanélküliség felszámolására éppen a szükséges 827 ezer. Ez természetesen inkább ábránd, mint valószínű kimenetel, hisz feltételezéseink túlzóan derűlátóak. Így a magyarországi munkaerőpiacot még 2009-ben is erős túlkínálat fogja jellemezni ugyanúgy, mint a nyugat-európai országokban, amelyekhez Magyarország - legalábbis e téren - már felzárkózott. (Nem egészen értjük tehát a miniszterelnök 2001 tavaszán tett ismételt kijelentését, miszerint Magyarország hamarosan munkaerő-behozatalra szorul.) A strukturális munkanélküliség felszámolásának fő akadálya a lakáshiány. A bűnözés elharapódzásának fő oka a munkanélküliség megnövekedése. Így az 1. Függelék a magyarországi lakáshelyzet alakulásáról, a 2. Függelék a bűnözés elharapódzásáról, majd visszaeséséről szól. A 3. Függelék a Központi Statisztikai Hivatal adatszolgáltatásának fejlődését mutatja be a gazdasági rendszerváltás időszakában.
319
15. Foglalkoztatottság
1. FÜGGELÉK: A MAGYARORSZÁGI LAKÁSHELYZET, 1945-2001 A háborús pusztítások, az újra elcsatolt területekről Magyarországra menekülők és az onnan kitelepítettek beözönlése, a kommunisták erőltetett urbanizációs politikája következtében az ötvenes évekre igen nagy lakáshiány keletkezett a városokban. A kommunisták a korábbi tehetős rétegeket kitelepítették és fizikai munkára kényszerítették. Lakást építeni csak az állam tudott (volna), de nem épített - mintegy 10 évig -, mert nem akart termelőerőket elvonni a nehézipar fejlesztésétől. Í gy az ötvenes évek közepére a városi lakáshiány drámai méreteket öltött. Kádárék az ötvenes évek végétől nagyarányú lakásépítésbe kezdtek. Csúnya és rossz minőségű lakásokat építettek, de sokat, így a lakáshelyzet a nyolcvanas évek végére jelentősen enyhült, de a rendszerváltás még súlyos lakáshiányt talált Ma gyarországon. A rendszerváltással megszűnt a közületi lakásépítés, de a magánépítkezés - alacsony jövedelmek mellett és hitel híján - csak körülbelül egyharmada volt a korábbi évek átlagának. Az 1989 utáni 10-12 év során a lakásprobléma mennyiségileg alig enyhült, de sok család lakástulajdonossá vált, és jelentősen javult a lakásállomány minősége.
A második világháború utolsó évében, a bombázások és a magyarországi hadműveletek során elpusztult a lakásállomány jelentős része. Különösen nagy volt a pusztulás Budapesten a két hónapos ostrom következtében. Ugyanakkor megnőtt az ország népessége. A hatszázezer halott és a sok százezer szovjetunióbeli hadifogoly okozta fogyást ugyanis több mint ellensúlyozta az ismét elszakított területekről a trianoni Magyarországra érkező menekültek és kitelepítettek áradata. A lakáshiány óriási mértékű volt. A demokratikus kormány úgy igyekezett enyhíteni a súlyos helyzetet, hogy kimondta: egy személynek hány négyzetméter lakásterület jár. Ahol ennél több jut, oda be kell fogadni hajléktalanokat, vagy a hatóság utal be. Ha az eredeti lakó a tulajdonos volt, a befogadott/beutalt lakó bérlő lett. Ha az eredeti lakó bérlő volt, a befogadott/beutalt társbérlő lett. A társbérlet intézménye, sok harag, civakodás, ellenségeskedés forrása, csak a nyolcvanas évek végére tűnt el teljesen. Az 1947-es kommunista hatalomátvétel után a kormány államosította a bérházakat. Ugyanakkor a lakbért igen alacsonyra szabta. Míg a nyugati bérlő jövedelme 25-30%-át költötte lakbérre, a magyar alig 10-15%-át. A kormány évtizedekig nem épített bérlakásokat. Magánosok sem építettek ilyeneket, hisz a tehetősebb rétegeket az állam megfosztotta vagyonuktól és fizikai munkára kényszerítette. Különben sem lett volna érdemes, hisz alacsony szinten rögzített lakbérek mellett veszteséges lett volna. Így a bérlakáspiac megszűnt létezni, és csak 2000 felé kezdett újraéledni. (Csupán a bútorozott albérleti lakáspiac létezett.) 320
1. Függelék: A magyarországi lakáshelyzet, 1945-2001
A kommunisták nagyarányú iparosításba kezdtek a negyvenes évek végén. A falusiakat a városokba csábították/vezényelték ipari munkára. Munkásszállókban helyezték el őket, lakásokat nem építettek számukra. Így mikor családot akartak alapítani, és végleg meg akartak ott telepedni, lakás nem volt számukra. Ez a nagyarányú urbanizációs folyamat megoldotta a falusi lakásproblémát, és igen nagy mértékben súlyosbította a városit. Ekkorra már a jövedelmek olyan alacsonyak voltak, hogy csak az állam tudott (volna) lakásokat építeni, de nem épített, mert nem vonhatott el termelőerőket a nehézipartól és a hadiipartól. Így lakások egy jó évtizeden keresztül nem épültek. A Rákosi-terror idején, 1951-ben a kommunisták családostul kitelepítették Budapestről és a vidéki városokból a Horthy-rendszer mintegy 15 000 jómódú támogatóját: volt arisztokratákat, iparmágnásokat, katonatiszteket, politikusokat, magas rangú tisztviselőket. Falvakban, tanyákon „kulákoknál" jelöltek ki nekik kényszerlakhelyet, és mezei munkával kellett a betévő falatukat megkeresni. Elegáns lakásaikat kommunista pártfunkcionáriusok foglalták el, akiknek lakásproblémája ezzel megoldódott. Sztálin halála után a kitelepítettek visszatérhettek eredeti lakóhelyükre, de lakásukat nem kapták vissza. Visszatérésük így súlyosbította a városok lakásproblémáját. A városi lakáshelyzet az ötvenes évek közepén volt a legszörnyűbb. Akkor született az íróasztalfiók számára az a novella, amely tavaszi alkonyatkor egy margitszigeti padon lezajló vad, szenvedélyes szeretkezés leírásával kezdődik. Csak miután az olvasó a legapróbb és legerotikusabb részletekről is értesült, akkor derül ki, hogy a szeretkező pár: házaspár. Lakás híján mindkét fél a saját szüleinél lakik, s alkalomadtán a Margitszigetre járnak házaséletet élni. Ez akkor valóság volt, nem pedig megbokrosodott írói fantázia szüleménye.
Kádár János éppúgy, mint pártfogója, Hruscsov, szerette volna népszerűvé, szeretetté tenni a kommunizmust. Ennek elérése végett fel kellett javítani a lakosság anyagi javakkal, elsősorban lakással való ellátását. Mivel a kommunizmusban minden kampányszerűen történt, beindult a lakásépítési kampány, mely több mint 30 évig tartott. A hatvanas években 59 000 lakás épült évente, a hetvenes években 88 000, a nyolcvanas években 69 000 (15.F.1. táblázat, 6. sor). 8-10 emeletes kaszárnyacso portok voltak a városok peremén. Lakótelepeknek hívták őket. Előregyártott elemekből épültek. Csúnyák voltak és rossz minőségűek. A „panelház" kifejezés azóta is megbélyegző. A gyors, felületes munka és az olcsó alapanyag felhasználása következtében hamarosan meghibásodtak. Mivel karbantartás az államtulajdonos részéről alig volt, és mivel a lakók falfirkákkal és rongálással gyorsították a természet munkáját, a vadonatúj lakótelepek 10-15 éven belül nyomornegyedekké vagy azokat megközelítő komplexumokká züllöttek le. A tömeges lakásépítéssel egyidejűleg a kommunisták megszüntették azt a rendelkezést, hogy lakás nem maradhat üresen még akkor sem. ha magántulajdonban van. A lakbérek azonban kötöttek maradtak olyan alacsony szinten, hogy még a karbantartás költségeit sem fedezték. Másrészt a lakástulajdonosnak a lakóval szemben eleinte semmilyen címen nem volt felmondási joga. Később is csak akkor mondhatott fel, ha bizonyítani tudta, hogy a lakásba ő maga vagy leszármazottja szeretne beköltözni. Mindez két érdekes jelenséget hozott létre. Az egyik az volt, hogy ha valaki 321
15. Foglalkoztatottság
például öröklés útján - egy lakás tulajdonosa lett, nem adta bérbe, attól tartva, hogy a lakót azután évtizedekig nem lehet kimozdítani. Innen a nem-lakott lakások számának jelentős növekedése lakásínség idején (1.1. sor). A másik következmény az volt, hogy a bérlők adták-vették a kötött bérű bérlakásokat. Ez volt az úgynevezett „lelépés", amely százezer forintra rúghatott akkor, amikor egymillió forintért már szép lakást lehetett (volna) építtetni. 15.F. 1. Lakásállomány és lakásépítés Ezer lakás vagy szoba1)
1) Más megjelölés híján 2) A lakásösszeírások adatai 3) Február 1-jén 4) Éves átlagok Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 2000 és 2001
322
1. Függelék: A magyarországi lakáshelyzet, 1945-2001
A kádári lakáspolitikának a végeredménye azonban mégis a lakásínség jelentős enyhülése volt. 1960-ban 100 lakott szobára még 246 személy jutott, 1990-re ez 114-re csökkent (4. sor). Eme óriási javulás ellenére a gazdasági rendszerváltás kezdetén a lakáshelyzet még messze volt attól, amit kielégítőnek lehetne nevezni. Csakhogy ekkor egyszeriben megszűnt a hivatalos (állami, önkormányzati) lakásépítés. A magánépítkezés nem indulhatott be hitelhiány miatt (lásd a lakossági hitelek reálértékének csökkenését a 7.6.E. táblázatban). Így a lakásépítés a korábbinak a töredékére csökkent, és 1999-ben érte el mélypontját (lásd a 15.F.1. táblázat 6. sorát). Az újgazdagok által építtetett lakások azonban szebbek, nagyobbak és kényelmesebbek voltak, mint a korábban építettek (9. és 10. sor). A nyolcvanas évek végén a kormány lehetővé tette, hogy a lakók igen jutányos áron megvásárolhassák az általuk lakott állami bérlakásokat, és a demokratikus kormány folytatta ezt a politikát. 1990 és 1999 között a lakók több mint félmillió lakást vásároltak meg a piaci ár töredékéért (pontosan 26,5%-áért). Az Antall-kormány ezt még megtetézte azzal, hogy 1991-ben átvállalta a háztartások 79 milliárd forint értékű jelzáloghitel-tartozását. (Ez körülbelül ugyanakkora összeg, mint amennyit az évben a költségvetés családi pótlékra fordított.) Mindennek következtében, valamint azért, mert a lakásépítkezés immár magánépítkezés volt, jelentősen és előnyösen megváltozott a tulajdonosi struktúra. 1990-ben még csak a lakók 70%-a volt tulajdonos, 2001-re már 84%a (1.2. sor). A rendszerváltás időszakának kormányai megszüntették a kötött lakbéreket, és csökkentették a bérlő felmondás elleni védelmét. Így - ötvenévi szünetelés után 2000 felé kezdett kialakulni a bérlakáspiac, de 2001-ben a piacon bérbe adható lakások állománya becslésünk szerint még nem érte el a kétszázezret, vagyis a lakásállomány 5%-át. Ez nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony arányszám, és a bérlakáspiac fejletlensége a fő oka a munkaerő földrajzi mozgékonysá ga hiányának, és ezzel egyik oka a strukturális munkanélküliség tartósodásának. A rendszerváltás után megindult nagy lendülettel a régi és az új tulajdonosok részéről a már meglévő lakáspark kitatarozása és közműellátottságuk feljavítása (5.1-5.4. sor). Különösen drámai volt a telefonvonalak megháromszorozódása 1990 és 2001 között (5.5. sor). Mindent összevetve a lakásállomány minősége jelentősen javult 1990 és 2001 között. A lakáshiány is enyhült annak ellenére, hogy ez alatt a 12 év alatt átlagosan egyharmad annyi lakás épült évente, mint az 1960 és 1989 közötti 30 év során. A 100 szobára jutó lakók száma 114-ről 103-ra csökkent. Ebben közrejátszott az, hogy a lakosság száma ez idő alatt 177 ezerrel csökkent, a hajléktalanok száma pedig körülbelül 40 ezerre nőtt. Így a magyarországi lakásprobléma a gazdasági rendszerváltás befejezésekor még igen súlyos probléma volt.
323
15. Foglalkoztatottság
2. FÜGGELÉK: BŰNÖZÉS A bűnözés rendszerváltás utáni nagymértékű felszökésének okai közül fontosabbak a rendőrség elbizonytalanodása és a bizonyítási eljárás nehézkessége; tátongó héza gok a magyar büntetőjogban, különösen a kapitalizmus tipikus bűncselekményeit illetően; a lakosság apátiája, melynek következtében a közvélemény egyrészt 6-12 hónap eltelte után már nem követelte a gazdasági bűncselekmények felderítését, másrészt elfogadta, hogy előfordulhatnak elkövető nélküli súlyos bűncselekmények is. Fontos ok volt a „jövedelemolló" szétnyílása becsületes úton, valamint a törvények kijátszásával, lopással, sikkasztással, adó- és vámcsalással szerezhető jövedelmek között. Így megnőtt a kísértés a bűncselekmény útján való vagyonszerzésre, és megsokszorozódott a felajánlható csúszópénzek összege. A rendőrök, vámosok, APEH-tisztviselők, ügyészek, bírák, politikusok reáljövedelme viszont csökkent, és a felajánlott csúszópénzeknek nem mindegyik tudott ellenállni. A legsúlyosabb ok talán az volt, hogy a gazdasági rendszerváltás során 1997-ig mintegy másfél millió ember munka nélkül maradt. 1997 óta az okok nagy része megszűnt. Javult a rendőrség felkészültsége, a törvényhozás betöltötte a joghézagok nagy részét, és szigorította a büntetéseket. A leg fontosabb fejlemény azonban a gazdasági fejlődés beindulása volt 1997-ben. Nőttek a reáljövedelmek, és csökkent a munkanélküliség. Így a bűnözés mutatói az 1998-as mélypont és 2000 között jelentősen javultak. A helyzet e téren azonban 2000-ben még kétszerte rosszabb volt, mint 1989-ben, s a javulás 2001-ben nem folytatódott. *
*
*
Aki húszéves elmúlt, tudja, hogy a gazdasági rendszerváltás időszakában rendkívüli mértékben elharapódzott a bűnözés. A rendőrség nem nyújtott ellene megfelelő védelmet, és ennek következtében igen nagy mértékben csökkent a személyes biztonság és a vagyonbiztonság. 1998 volt a mélypont. 1989 és 1998 között az ismertté vált bűncselekmények száma több mint két és félszeresére nőtt (15.F.2. táblázat, 1. sor). „Ismertté vált", azt jelenti, hogy a bűncselekmény a rendőrség tudomására jutott. Mivel a rendőrség - saját statisztikája szerint az esetek közel felét - 1998-ban például 43%-át nem tudta felderíteni, valószínű, hogy egyre kevesebben vesztegették az idejüket feljelentéssel. Így a táblázat valószínűleg alábecsüli a kisebb vagyon elleni bűncselekmények növekedését. A helyzet romlása ez alatt a kilenc év alatt még így is döbbenetes. Kiemelkedő a vagyon és személyek elleni bűncselekmények növekedése: a lopások megduplázódtak, a sikkasztás és csalás tizenhétszeresére nőtt, más vagyon elleni bűncselekmények közel megduplázódtak (11., 12., 14. sor). 53%-kal nőtt a gyilkosságok, 89%-kal a testi sértések száma (3., 4. sor). A házasság, család és nemi erkölcs elleni bűnök viszont csaknem 50%-kal csökkentek. (Ez az egyetlen bűncselekménycsoport, amely a jelzett időszakban csökkent: 4. sor.) Új, valaha ismeretlen bűncselekmény jelent meg, az ember324
2. Függelék: Bűnözés
csempészés, vagyis keletről és délről jövők Ausztriába való becsempészése. Megjelent a kábítószer-terjesztés, és elharapódzott a kábítószer-fogyasztás. Bár a növekedés 9 év alatt hatvanszoros (9. sor), a kábítószerrel való visszaélés Magyarországon 1998-ban még messze nem volt olyan súlyos probléma, mint nyugaton. Ez a típusú bűncselekmény azonban gyorsan növekszik. 1998 és 2001 között ismét nőtt, három év alatt 90%kal. Megjelentek a kapitalizmus tipikus bűncselekményei is, de ezekről később lesz szó. 15.F.2. Ismertté vált bűncselekmények Ezer
1) 1990 vagy 1990=100. Ezek a bűncselekmények az 1989-es statisztikában nem találhatók. Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 1989 és 2000
A bűnözés ugrásszerű növekedésének fő oka tömeges munkahelymegszűnés, a reáljövedelmek drámai csökkenése és a rendőrség elbizonytalanodása volt. A kommunizmus idején a rendőrség kiverte a gyanúsítottból a beismerő vallomást. Mikorra ez a lehetőség megszűnt, a rendőrök még nem tanulták meg, hogyan történik a bizonyítás egy jogállamban. Így sok elkövetőt vagy súlyosan gyanúsítottat futni engedtek, hiszen bűncselekményt nem tudtak bizonyítani. Sok volt a rendszerváltáskor a joghézag is. Így a kommunizmus büntetőtörvénykönyve nem ismerte az autólopás, az emberrablás, embercsempészés, adócsalás, ká bítószer-kereskedelem, kábítószer-fogyasztás bűntetteit. És természetesen nem ismerte a kapitalizmus tipikus bűncselekményeit sem: nyerészkedés bennfentes információk alapján, részvényesek téves tájékoztatása, könyvelési csalások stb. Így, mikor valamely cselekmény jó erkölcsbe vagy közerkölcsbe ütközött, egyéneket, csoportokat károsított meg, de nem volt rá paragrafus, az ügyészség nem emelt vádat, hisz „törvénysértés nem történt". 325
15. Foglalkoztatottság
Néha a jogszabály létezett, csak nem alkalmazták. Más vagyonának hanyag kezelésére 3 évig terjedő, hűtlen kezelésére 8 évig terjedő elzárást szab ki a büntető törvénykönyv. A privatizációs miniszter 1997-ben az országgyűlésben bejelenti, hogy kézen-közön eltűnt az addig privatizált vagyon fele (drasztikusan alábecsült számítások szerint mintegy 7 milliárd dollár!), és az államügyész nem emel vádat. Bankárok spekulálnak az ügyfelek rájuk bízott pénzével, és rajtavesztenek. A kár a Postabank esetében 200 milliárd, az MNB bécsi fiókintézete esetében 85 milliárd forint, de nem kerülnek hűtlen kezelés címén bíróság elé. Bokros Lajos pénzügyminiszter az adófizetők pénzéből és az országgyűlés hozzájárulása nélkül kiutal volt bankjának 12 milliárd forint gyorssegélyt. A bíróság pénzbüntetésre ítéli - annyira, amennyi akkor gyorshajtásért járt... A nettó reáljövedelemnek drámai csökkenése (lásd a 9. fejezetet) a rendőrök, bírák, ügyészek, vámtisztviselők jövedelmét is érintette. Ugyanakkor megnőtt az illegális jövedelemszerzés lehetősége, és százmilliós tételekre nőtt az így szerezhető jövedelem nagysága. Amikor a csempész, sikkasztó, maffiózó vagy egyéb bűnöző az évi jövedelem sokszorosát tudta megvesztegetésre felajánlani, annak nem minden rendőr, vámos, bíró, ügyész, politikus tudott ellenállni. Így Budapeste n, bizo nyos kerü letekben sö tétedés után nem tanác sos az utcán gyalog közlekedni, és a kilencvenes évek második felére az ország fővárosa a harmincas évek Chicagójára kezdett hasonlítani. Maffiacsaládok korrupt ügyvédek segítségével, a rendőrség tudtával - néha beleegyezésével - szinte akadálytalanul űzték mesterségüket. A főváros egy időre a maffiák hadszínterévé vált. Nyílt utcán, fényes nappal géppisztolyozták le vagy robbantották fel ellenfeleiket. A magyar nép gyorsan felejt, és nem bosszúálló. Így a Rákosi-terror és a forradalom leverését követő bosszúhadjárat túlélő tömeggyilkosai öreg napjaikat állami nyugdíjon, nemritkán kiemelt nyugdíjon tengetik. Egyébként is, ha egy bűncselekmény elkövetése után eltelik 6-12 hónap, akkor az már a múlté, nem illik bolygatni. Így soha szóba nem került a rendszerváltás után szerzett óriási vagyonok eredetének vizsgálata. Más országokban az a vélelem, hogy ahol bűncselekmény történt, ott bűnösnek is kell lenni. Magyarország az elkövető nélküli büntettek országa. Szalmonellamérgezést kap 4000 gyerek, 250 kórházi ápolásra szorul. Ólmozott paprikát árulnak országszerte. De ezek miatt senki nem kerül bíróság elé, mert „bűncselekmény nem bizonyítható". Mindezt a közvélemény apatikusan szemléli. 2000-re eltűntek a bűnözés elterjedésének legfőbb okai. Beindult a gazdaság élénk növekedése, csökkent a munkanélküliség, emelkedtek a jövedelmek. A rendőrség kiképzése, felkészültsége javult, számos joghézagot betömtek, a büntetéseket szigorították. Így a statisztika 1998 és 2000 között jelentős javulást mutat. A bűncselekmények száma két év alatt 25%-kal csökkent. Csökkent az emberölés és a testi sértés. Csökkentek a gazdasági bűncselekmények, valamint - a lopás kivételével - a vagyon elleniek. Tovább nőtt azon ban az embercsempészés és a kábítószer-fogyasztás, illetve kábítószer-kereskedelem. Sajnos hasonló statisztikák más országokra vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre. Így nem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy az 1998-2000 közötti fejlemények azt jelentik-e, hogy bűnügyi téren megtört Magyarországnak a fejlett nyugati országokhoz való felzárkózása, vagy sem. A javulás viszont 2001-ben megtört. 326
3. Függelék: A Központi Statisztikai Hivatal
3. FÜGGELÉK: A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL Az Olvasó többször találkozott ebben a fejezetben olyan kitétellel, mint például, hogy a magyarországi munkaerő helyzetét nem tükrözik híven a munkanélküliségre vonatkozó KSH-adatok, vagy hogy a munkanélküliség csökkenése nem jelenti azt, hogy csökkent azoknak a száma, akik szeretnének dolgozni, de nincs munkájuk. Ez nem a KSH hibája. A KSH a magyarországi hagyományos, valamint a nemzetközileg elfogadott módszerek szerint begyűjti, feldolgozza és publikálja az adatokat. Azok a módszer szerint jók és pontosak. Arról nem a KSH tehet, hogy a különleges magyarországi körülmények között nem tükrözik a magyar valóságot. A való helyzet feltárása - a KSH adatai alapján - a közgazdászok feladata, s erre e fejezetben kísérlet történt. Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy a KSH-t átfogóan is értékeljük. A magyar statisztikai szolgálat megalakulása óta a világ legjobbjai között volt. A kommunisták az ötvenes években teljesen tönkretették. Először is a KSH nem közölhetett abszolút számokat, mert az „ellenség" felhasználhatta volna a szocialista tábor ellen. Csak százalékos adatokat közölhetett. Ezeknek is olyanoknak kellett lenniük, hogy a helyzetet a valóságnál kedvezőbbnek tüntessék fel, mert ez volt az állampárt, s azon túl a szocializmus érdeke. A magyar statisztikusok tehát arra kényszerültek, hogy tudatosan hamis adatokat közöljenek. A helyzetet jól jellemzi az állítólag megtörtént következő eset. Andics Erzsébet kommunista miniszter az ötvenes évek elején felszólítást intézett a Központi Statisztikai Hivatalhoz: „A Parlamentben azt fogom mondani, hogy a kapitalista országokban egyre job ban elnyomorodik a munkásság. Kérem az adatokat."
A hatvanas évek végétől a rendszer szorítása enyhült, és érvényesülhetett a statisztikusok szakmai tudása és integritása. A kiadványokban megjelentek az abszolút számok, és fokozatosan csökkentek a hamis adatok. A nyolcvanas években a KSH a színtiszta igazságot mondta, ha nem is közölte mindig a teljes igazságot, mármint a rendszerre nézve kedvezőtlen adatokat. Azután már ezeket is közölte. A statisztikai adatszolgálat azonban a rendszerváltáskor még lényegileg parancsgazdasági adatszolgálat volt. Mint a Bevezetésben már utaltunk rá, a parancsgazdaság termelés/kínálatközpontú, a piacgazdaság keresletközpontú. A parancsgazdasági gazdaságpolitika lényege a termelés irányítása, az ágazatok termelésének az összehangolása. A piacgazdasági gazdaságpolitika lényege a kereslet befolyásolása úgy, hogy az s vele együtt a foglalkoztatottság távlatilag növekedjék (a feltételezés az, hogy a kínálat automatikusan alkalmazkodik a kereslethez), de úgy, hogy nem sza badul el az infláció, és nem borul fel a külgazdasági egyensúly (illetve az egyensúlyhiány fenntartható marad). A parancsgazdasági gazdaságpolitikának tehát elsősorban termelési adatokra volt szüksége, a piacgazdasági gazdaságpolitikának olyanokra van szüksége, amelyek a kereslet alakulását mutatják összességében és részleteiben. 327
15. Foglalkoztatottság
A Központi Statisztikai Hivatal rendkívül gyorsan és rendkívül szakszerűen tért át a parancs gazdaság i adatszolgált atásról a piacgazdas ági adatszolgá ltatásra. 1999 őszére már úgyszólván valamennyi adatot szolgáltatta, amely a piacgazdasági gazdaságpolitika kialakításához szükséges. A politikusok és közgazdászok többségének szaktudása azonban nem tartott lépést a statisztikai szolgálat feljavulásával, és ezek nemigen tudnak mit kezdeni az adatokkal. Például a kormányszóvivők 1994 és 1997 között igyekeztek politikai tőkét kovácsolni a statisztikailag kimutatott munkanélküliség gyors csökkenéséből, mondván, hogy rohamosan javul a magyarországi munkaerőhelyzet, miközben a foglalkoztatottak száma évről évre jelentősen csökkent.
Ebből már látható, hogy a KSH-ra, éppúgy, mint valamennyi demokratikus ország statisztikai szolgálatára, óriási felelősség hárul, hiszen adataik kormányokat juttathatnak hatalomra és buktathatnak meg. Például a tavaszi választás idején a kormány újraválasztását jelentheti, ha az előző évi BHT-növekedés 3,3%, és bukását, ha 2,9%. Ilyenkor még demokratikus országban is nagy nyomás nehezedhet a statisztikai hivatalra, hogy szépítse a növekedési, az inflációs vagy munkanélküliségi adatokat. Természetesen mi sem gátolja a kormányt abban, hogy propagandája a pontos és teljes adatokból elhagyja mindazt, ami kedvezőtlen, a többit pedig úgy csoportosítsa, hogy kedvező képet nyújtson. A munkanélküliségi statisztikával való visszaélést említettük. Kirívó példa a Boross-kormánynak az 1994-es választások előtt közpénzen előállított és terjesztett „Magyarok: 4 év erőfeszítés - Magyarország: 4 év haladás" című propagandairata. Ilyenkor a szabad sajtónak (volna) a feladata szakszerűen kiegészíteni, kommentálni és távlati összefüggésben bemutatni a hiányos vagy torzított adatokat.
Néhány (építő!) kritikai megjegyzésre azonban van lehetőség a Központi Statisztikai Hivatallal kapcsolatban. Mindenekelőtt talán nem kellene elsietni a nemzetközi normákhoz való alkalmazkodást akkor, amikor a nemzetközi normák szerint készített és pontos statisztikai felmérés a speciális magyarországi körülmények miatt nem nyújt teljes képet, vagy éppenséggel félrevezető képet nyújt a helyzetről. És talán nem kellene a jó magyar szakkifejezéseket az angol kifejezések szolgai fordításával behelyettesíteni („nemzetgazdasági elszámolásokat" „nemzeti számlákkal"). Még nagy az időeltolódás a történések és azok statisztikai illusztrálása között. Az 1998-as Magyar statisztikai évkönyv 1999. október közepén jelent meg, ami nagy haladás az előző évekhez viszonyítva, de lemaradás a fejlett országokhoz viszonyítva, ahol a statisztikai évkönyv június végén már megvásárolható. A konjunktúramutatók két hónapos időeltolódással jelennek meg egy hónap helyett, és így tovább. A munkaerő-statisztikai táblázatok nem tüntetik fel kiemelt helyen, hogy a mintavételes felmérés adatai nem hasonlíthatók össze a nyilvántartás adataival. Így az érdeklődő közgazdász vagy laikus, akinek nincs ideje átrágni magát a módszertani leíráson, megrökönyödve látja, hogy a KSH egyik kiadványában 61 százalékos, a másikban 75 százalékos aktivitási arányt, vagy 663 ezer, illetve 546 ezer munkanélkülit mutat ki ugyanarra az időpontra.
328
3. Függelék: A Központi Statisztikai Hivatal
A KSH az adatokat angolul is megjelöli, módszereit angolul is leírja, megjegyzéseit angolul is közli. Nemritkán előfordul, hogy az angol szöveg nem az angolszász nyelvterületen meghonosodott szakkifejezést használja, hanem a magyar szakkifejezést - angol szavakkal. Mindenesetre összességében a KSH angolja 1998-ig toronymagasan állt a Magyar Nemzeti Bank angolja felett (amaz pedig a Pénzügyminisztérium angolja felett, lásd a 11. fejezetet). (Mint említettük, 1998 közepe óta az MNB angolja kifogástalan.) A bírálatnak azonban nem szabad elhomályosítania azt a tényt, hogy a magyar gazdaságpolitika irányítóinak, valamint a közgazdászoknak és üzletembereknek kitűnő adatbázis áll rendelkezésére. Egyszer talán majd megtanulják használni.
329
16. FENNTARTHATÓ GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS
Hogy jó-e, rossz-e valamely gazdaságpolitika, az végső soron attól függ, nőtt-e, csökkent-e az össztermelés, vagyis a bruttó hazai termék. Ezzel a mércével mérve a gazda sági rendszerváltás első hét esztendejében a 7—11. fejezetben körvonalazott gazdaság politika eredménye katasztrofális volt. Hazánk újkori történelmének legsúlyosabb gazdasági válságát idézte elő. A BHT 1989 és 1993 között 18,2%-kal csökkent, majd egyéves szerény növekedés után két évig stagnált. Ez a mesterséges válság csaknem minden szempontból súlyosabb volt, mint a harmincas évek nagy gazdasági válsága. Kiesett három teljes év termelése, és Magyarország a gazdasági fejlődés szintje alapján messzebb került az Európai Uniótól ahelyett, hogy közeledett volna hozzá. A válság elkerülhetetlenségét a nemzetközi hírnévnek örvendő Kornai János pro fesszor próbálta elméletileg megmagyarázni. Magyarázták a katasztrofális gazdaság politikát végrehajtó magyar politikusok és az őket tanáccsal ellátó magyar közgazdá szok is. Sem az ő magyarázatuk, sem Kornai elefántcsonttorony-elmélete nem helytálló. A válság egyetlen oka a külföldi sugallatú, alapjában hibás gazdaságpolitika volt.
NÖVEKEDÉS HELYETT VÁLSÁG Az eddigiekben már láttuk a rendszerváltás óta követett gazdaságpolitika következményeit az állam humánfejlesztési beruházásainak - oktatás, egészségvédelem, tudomány, kultúra, családvédelem, sport - finanszírozása, a jövedelmek alakulása, a jövedelemelosztás, az államadósság és a külső adósság alakulása, az Európai Unióhoz való csatlakozás, a foglalkoztatottság, az infláció kezelése és a külgazdasági egyensúly fenntartása terén. Következzék a bruttó hazai termék, illetve az egy főre jutó BHT alakulása. Ez a legfontosabb ismérv, hisz a gazdálkodás célja az adott körülmények között az adott erőforrások segítségével a maximális anyagi jólét elérése, és a gazdaságpolitika aszerint jó vagy rossz, amennyiben e cél elérését előmozdítja. A humánfejlesztés, jövedelemelosztás és a foglalkoztatottság szintén fontos ismérv, a többi azonban csak eszköz. A BHT és az egy főre jutó BHT alakulását a 16.1. grafikon mutatja. Amint láthat juk, Magyarország ebben az időszakban békeidőben még soha nem tapasztalt gazdasági válságot vészelt át. A válság 1993-ban érte el mélypontját. Addigra a bruttó hazai termék 18,2%-kal csökkent. 1994-ben volt csekély növekedés, 1995-ben és 1996-ban lényegileg stagnált a gazdaság. Érdemleges növekedés csak 1997 óta van, de 1999-ben a bruttó hazai ter mék még kisebb volt, mint tíz évvel azelőtt. 331
16.
16.1.
gazdasági
Bruttó hazai termék és egy főre jutó BHT
Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv 2000: KSH, szóbeli közlemény 332
Fenntartható
növekedés
A válság méretei
A VÁLSÁG MÉRETEI MAGYARORSZÁGON PÉLDÁTLAN Bár a válság valószínűleg kevésbé volt súlyos, mint az, amit a Szovjetunió utódállamai és volt csatlósai ugyanabban az időszakban átvészeltek, még így is a legsúlyosabb gazdasági válsága volt Magyarország újkori történelmének. Amint a 16.2. grafikon mutatja, a válság sokkal súlyosabb volt, mint a harmincas évek nagy gazdasági válsága, amelyről ma is borzalommal írnak a gazdaságtörténészek, hiszen a beruházások kivételével valamennyi összehasonlítható mutató súlyosabb állapotot tükröz. 16.2.
Két gazdasági válság
1) Az akkori túlnyomóan mezőgazdasági Magyarországon a gazdasági évet júliustól júniusig - aratástól aratásig - számították. 2) A harmincas évek nagy gazdasági válsága 1933/34-ben, a legújabb kori válság 1993-ban érte el mélypontját (Mindkettő 4 éves időszak.)
3) 1929-1933 4) Pontos adatok ugyan nem állnak ren delkezésünkre, de a harmincas évek gazdasági válsága idején a pénz értéke nőtt, vagyis az árszint jelentősen csökkent. A forrásokat lásd a következő oldalon!
333
16. Fenntartható gazdasági növekedés A 16.2. grafikon forrásai
Forrás: Hajpál Gyula: Magyarország nemzeti jövedelme, a Magyar Gazdaságkutató Intézet Közleményei, 1947. márc. 3. KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 1996 A KSH jelenti, 1997/12,1998/1 Pénzügyminisztérium: A Magyar Köztársaság 1989. évi költségvetése Kornai János: Transformational Recession... Economie Appliquée, tome XLVI, 1993. nov. 2., p. 187.
Ugyanakkor ez a válság hatalmas méretű inflációval járt együtt. Az árak négy év alatt több mint két és félszeresükre emelkedtek, míg a korábbi válság idején csökkentek (bár erre pontos adatunk nincsen).
GAZDASÁGI ÁGAK SZERINT Egyes, a kommunizmus idején elhanyagolt szolgáltatási ágaknak a rendszerváltás után bekövetkezett gyors fejlődése (lásd a 16.3. grafikont: „egyéb szolgáltatások") megakadályozta a BHT még nagyobb arányú visszaesését. Más fontos gazdasági ágak visszaesése azonban jóval nagyobb volt, mint a gazdaság egészéé. Amint a 16.3. grafikon mutatja, a mezőgazdaság termelése (1989-95) 30,9%-kal, az iparé (1989-92) 29,1%-kal, az építői paré (1989-96) 37,8%-kal esett vissza. 16.3.
Volumen változás gazdasági ág szerint Bruttó hozzáadott érték
Folytatás a következő oldalon!
334
A válság méretei
A 16.3. összeállítás folytatása
Forrás:
KSH:
Magyar statisztikai évkönyv, A KSH jelenti, 1999/2
1997
33 5
16. Fenntartható gazdasági növekedés
FELHASZNÁLÁS SZERINT A felhasználási oldalról nézve (16.4. grafikon), a háztartások fogyasztása - a Bokros-csomag hatására - 1996-ban érte el a mélypontot. 1989-hez viszonyítva addig a csökkenés 16,4% volt. A beruházások három év alatt (1992-ig) 18,9%-kal csökkentek, de 1998-ban már 15,2%-kal meghaladták az 1989-es szintet. 16.4.
Volumenváltozás felhasználás szerint Index: 1989=100
Jegyzet és források a következő oldalon!
336
A válság méretei A 16.4. grafikon folytatása
1) Nincs feltüntetve: áru- és szolgáltatáskivitel és -behozatal, készletváltozás és (1997-ben) statisztikai eltérés. Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 1997 A KSH jelenti, 1999/2
HÁROMÉVI TERMELÉSKIESÉS A 6. fejezet elején utaltunk arra, hogy Magyarországon a rendszerváltáskor megvolt a BHT volumenének évi 5 százalékos fenntartható növekedéséhez szükséges csaknem valamennyi adottság: kitűnő minőségű munkaerő, viszonylag fejlett infrastruktúra, kezdeményezés és vállalkozási kedv, kockázatvállalási készség, intelligencia, gyors felfogóképesség, jelentős megtakarítási készség, külföldi tőkebeáramlást ösztönző feltételek és így tovább. Ezen adottságokat kihasznál va a bruttó hazai termék volumene 1989 és 1997 között 48%-kal nőhetett volna. A valóságban 1997-ben az 1989-es szint alatt volt 10%-kal. Halmozva, a potenciális növekedés és a tényleges teljesítmény közötti különbség több mint háromévi termeléskiesést jelent nyolc év alatt (lásd a 16.5. grafikont). 16.5.
Háromévi termeléskiesés nyolc év alatt Féllogaritmikus beosztás1)
1) A függőleges beosztás egyenlő távolságai egyenlő (10%-os) növekedést jelentenek. Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 1997
337
16. Fenntartható gazdasági növekedés
LEMARADÁS EURÓPÁTÓL Ha a magyar gazdaság kihasználta volna növekedési potenciálját, akkor 1997-re az egy főre jutó BHT elérte volna (vásárlóerő-paritást tükröző forint/dollár árfolyamon átszámítva) a 11 760 dollárt, vagyis meghaladta volna két európai uniós tagállam, Görögország és Portugália egy főre jutó BHT-jának a szintjét. Ha a magyar gazdaság kihasználta volna növekedési potenciálját, akkor közeledett volna Európához, hisz az egy főre jutó BHT 1989 és 1997 között az európai átlag 40 százalékáról annak 50 százalékára növekedett volna. A valóságban azonban annak 32 százalékára csökkent, lásd a 16.6. grafikont. Felzárkózás helyett tehát a lemaradás nőtt. Ez a folyamatos lemaradás, amely ugyanígy történt a többi átalakuló közép- és kelet-európai országban, részben megmagyarázza azt a tényt, hogy az Európai Unió tíz évig halogatta ezeknek az országoknak a felvételét. Az Unió tagállamai ugyanis nem lelkesednek viszonylag szegény országok felvételéért, hisz az Unió gazdagabb tagállamai segélyezik a kevésbé gazdagokat. Így Magyarország és a hozzá hasonló kelet-európai országok felvétele azt jelenti, hogy vagy a gazdagabb országok hozzájárulását kell felemelni, vagy kevesebb jut az Unió kevésbé gazdag régebbi tagállamainak. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy az Európai Unió egyre későbbre tolta ki a csatlakozás dátumát (lásd a 12. fejezetet). 16.6.
Magyarország és Európa A magyarországi egy főre jutó BH T1) az európai 2) egy főre jutó BHT százalékában
1989 1997 1) A KSH által számított, vásárlóerő-paritást tükröző árfolyamon dollárra számítva 2) Egyszerűség és időkímélés miatt csupán az Európai Unió öt legnagyobb tagállamát vizsgáljuk. Ezek lakossága az 1989-es 12 tagállam lakosságának 80%-ára rúg. Így feltételezhető, hogy ennek az öt országnak az átlaga közel van az Európai Unió átlagához. Forrás: KSH: A KSH jelenti, 1998/2. IMF: International Financial Statistics
Újkori történelmünk során soha nem látott gazdasági válság, három év termelésének kiesése 8 éven belül, lemaradás Európától. Kérdés: mi volt e katasztrófa oka? 338
Magyarázatok a válságra
MAGYARÁZATOK A VÁLSÁGRA ÁTALAKULÁS OKOZTA RECESSZIÓ? A magyarázatok közül elsőként ismertetjük azt, amelyik a legelterjedtebb és amelyik a legnagyobb tekintélynek örvend. Eszerint a visszaesés elkerülhetetlen és törvényszerű volt, mert az átállás a parancsgazdaságról a piacgazdaságra nem történhet viszszaesés nélkül. A kérdés teoretikusa a világszerte nagy tiszteletnek örvendő Kornai János (amikor e sorokat írjuk, az amerikai Harvard Egyetem professzora). Már egy 1971-ben publikált könyvében megírta, hogy a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés nem lehet zökkenőmentes ( Anti-Equilibrium , Amsterdam, North-Holland). Akkor azonban még azt hitte, hogy ez megtörténhet nagyobb visszaesés nélkül, csupán egy viszonylag rövid „megtorpanás" árán. Mikor a kilencvenes évek elején mind Magyarországon, mind pedig a környező országokban óriási arányú gazdasági visszaesés következett be, Kornai megpróbálta az eseményeket megtörténtük után elméletileg alátámasztani. ( Transformational Recession —A Global Phenomenon Exmained through the Example of Hungary , előadás Francois Perroux francia közgazdász emlékére Párizsban 1993. június 9-én. Megjelent először az Economie Appliquée-ben, XLVI kötet, 1993. 2. szám, 181-227., majd több más szakfolyóiratban, például a Közgazdasági Szemlében is.) Tételei a mai napig magyarázatul szolgálnak világszerte a Közép- és KeletEurópában 1989 után bekövetkezett nagy gazdasági visszaesésre (és mentesítik az átalakulást irányító Nemzetközi Valutaalapot a felelősség alól). Kornai szerint öt oka van annak, hogy a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés nem történhet nagyobb visszaesés nélkül (lásd az Economie Appliquée- ben megjelent cikkét!). 1. A kínálati piacról a keresleti piacra való áttérés azzal jár, hogy csökken a kínálat. Ennek következtében - mivel csökkennek a jövedelmek, lásd a 9.2. grafikont csökken a kereslet, de nagyobb mértékben, mint a kínálat. Tovább csökken tehát a kínálat, de immár nagyobb mértékben, mint a kereslet, és így tovább: az ördögi körforgás recesszióba torkollik (idézett munka, 193. o.). „Kínálati piac" az olyan piac, amelyen a kereslet meghaladja a kínálatot, s így azt az eladók, „kínálók" uralják. A keresleti piac ennek fordítottja. Ott a vevő az úr. A piacgazdaság piaca általában keresleti piac. A parancsgazdaságé olyannyira kínálati, hogy Kornai ezt a gazdaságot „hiánygazdaságnak" nevezte, s elnevezését a szakma világszerte ma is használja. 2. A második ok tulajdon képpen az elsőnek a magyarázata. A termelés (kínálat) átmenet idején bekövetkező csökkenését három tényező okozza: a) Bizonyo s iparágak terméke iránt (pl. személyi számítógépek) a szocializmusban ki nem elégített s így felgyülemlett igény a kereslet robbanásszerű növekedését eredményezi, míg más iparágak iránt a kereslet drámai módon csökken. (Kornai azt mondja, ezek megvásárlását „a szocializmusban központi elosztás és áruhiány kényszerítette ki", 196.) A kereslet részleges növekedésének és részleges csökkenésének egyenlege azonban nem zéró, hanem negatív: az összkereslet csökken - mondja Kornai.
339
16. Fenntartható gazdasági növekedés b) A magánosítás következtében nő a magánszekto r és zsugorodik az állami szektor termelése, de az utóbbié nemcsak viszonylagosan, hanem abszolút mérték ben is - mondja Kornai. c) Megjelenn ek a szocializmusban csaknem teljesen megszüntetett kis- és középvállalatok. Nő a kis- és középvállalkozói szektor termelése, de ennél nagyobb mértékben csökken a nagyvállalatok termelése. E három tényező (a, b, c) eredménye a termelés áruösszetételének átalakulása, a tulaj donviszonyok átalakulása, valamint a nagyvállalatok háttérbe szorulása a kis- és középvállalatokhoz viszonyítva, vagyis a gazdaság szerkezeti átalakulása és átmeneti recesszió. 3. A terv összehangolja a gazdaság működését. A piac is összehangolja, jobban, mint a terv. A tervezés máról holnapra megszűnt, a piacgazdaság összehangoló hatása azonban csak fokozatosan, évek múlva érvényesült. Eredmény: átmeneti zűrzavar. Körülbelül ez dióhéjban és drasztikusan leegyszerűsítve a Kornai által említett harmadik ok. 4. Az állami támogatás ok gyors leépítése, a piaci árak bevezetése és a szigorú csődtörvény olyan pénzügyi fegyelmet kényszerít a vállalatokra, amelyhez nem voltak szokva, s amelyhez nem tudnak alkalmazkodni. Eredmény: számos vállalatot felszámolnak, s így azok megszűnnek termelni. 5. A gazdaság hitelellátottságának elégtelensége. Ezt Kornai nem az MNB politiká jának tulajdonítja, hanem a bankrendszer elmaradottságának, és annak, hogy a helyzet és a kilátások bizonytalansága miatt a vállalatok vonakodnak attól, hogy vállal ják a hitelfelvétellel járó kockázatot.
ÁTALAKULÁS KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPÁBAN, VALAMINT KÍNÁBAN Nem fogjuk itt Kornai professzor fejtegetését elemezni. Később azonban rámutatunk arra, hogy Magyarország esetében van a recessziónak egy sokkal-sokkal egyszerűbb lehetséges magyarázata is. Annyi bizonyos, hogy az átalakulás valóban recesszióval járt valamennyi közép- és kelet-európai volt szocialista országban. Azt a hatot, amelyről megbízható adatainak vannak, a 16.7. grafikon mutatja. . Három ország: Magyarország, Lengyelország és Szlovákia a jelek szerint átvészelte ezt a recessziót, és gazdaságuk tartós növekedési pályára lépett. • Három ország - úgy tűnt - kilábalóban van a recesszióból, de azután újabb visszaesés következett be: Bulgária, Csehország és Románia. • Ugyancsak e három országban, valamint Szlovákiában volt (illetve van) a legsúlyosabb recesszió. Romániában és Szlovákiában a BHT visszaesése megközelítette a 30%-ot, Bulgáriában pedig valószínűleg meghaladta azt. Csehországé 20% fölött volt. • Magyarországon és Lengyelországban volt a recesszió viszonylag a legmérsékeltebb: a BHT csökkenése kevéssel haladta meg a 18%-ot. • A régió „sztárja" Lengyelország, ahol az 1991-es adósságelengedés óta a BHT évi átlagos növekedése meghaladja az 5%-ot, s ahol a termelés 1998-ban 16%kal magasabb volt, mint 1989-ben. • Egyetlen más ország termelése sem érte el 1998-ban az 1989-es szintet. Csupán Magyarország és Szlovákia közelítette azt meg, hisz BHT-jük 5,1, illetve 5,4%kal maradt el az 1989-es szinttől. 340
Magyarázatok a válságra
16.7.
Gazdasági átalakulás és recesszió A bruttó hazai termék volumenindexe, 1989=100
Forrás: KSH: Magyar statisztikai évkönyv, 1999 és szóbeli felvilágosítás IMF: International Statistics Yearbook, 1997; March 2001 Budapesti Kínai Nagykövetség Sajtó- és Kutatóosztálya
A grafikon azonban - ugyanazon méretarányban - mutatja Kína bruttó hazai termékének alakulását is, és ezzel megkérdőjelezi az átalakulás okozta recesszió elkerülhetetlenségének tézisét. Kína 1977-ben lépett rá a parancsgazdaságról piacgazda341
16. Fenntartható gazdasági növekedés
ságra való fokozatos áttérés útjára. Adataink csak 1978-tól vannak. Azóta a kínai gazdaság min den egyes esztendőb en nőtt. Lassulás volt - pl. 1989-ben és 1990-ben de visszaesés (csökkenés) soha. És 1978 és 1998 között a BHT átlagos évi volumennövekedése meghaladta a 10%-ot. Mi lehet a közép- és kelet-európai gazdaságok, valamint a kínai gazdaság teljesítménye közötti hihetetlen különbség magyarázata? Az, hogy itt demokrácia van, amott egypárti diktatúra? Ha ez a magyarázat, akkor azt is meg kellene magyarázni, hogy miképpen függ össze a diktatúra és az évi 10%-os növekedés. Vagy az, hogy oda áramlik a nyugati működő tőke? Áramlik az Magyarországra is, és talán - egy főre számítv a - nagy obb mértékb en, mint oda (hisz azok 1,2 milliárdn yian vannak). Természeti kincsek? Kína a kőszénen kívül kevéssel dicsekedhet. Talán egyszer egy tudós választ ad arra a kérdésre, mi volt az oka annak, hogy Kíná ban az átalakulás első kilenc évében a BHT volumene több mint kétszeresére (134%kal) nőtt, míg Közép- és Kelet-Európában 18-30%-kal csökkent, s még - Lengyelország kivételével - a kilencedik évben sem érte el az átalakulás kezdete előtti szintet. Ismét célzunk arra, hogy a magyarázat talán nagyon is egyszerű. Előbb azonban vegyük sorra az 1990-1993-ban bekövetkezett magyarországi visszaesés hivatalos magyarázatát.
HIVATALOS MAGYARÁZATOK • A szocialista rendszertől örökölt nem hatékony, versenyképtelen ipari struktúra átalakítása hatékony, versenyképes struktúrává. Ez szükségessé tette „menthetetlen" vállalatok bezárását, sőt, egész iparágak felszámolását. Ez a tetszetős és logikus magyarázat csupán két szempontból sántít. Először is „menthetetlen" vállalat úgyszólván nincs. Kellő tőkeinjekcióval és átszervezéssel szinte minden vállalatot hatékonnyá és versenyképessé lehet tenni. Valamennyi piacgazdaságú ország demokratikus kormánya mindent elkövet, hogy megakadályozza nagyobb vállalatok bezárását, s így megmentse a munkahelyeket. Magyarországon lett volna költségvetési fedezet a kellő tőkeinjekcióra, de - mint a fiskális politikáról szóló fejezetben láttuk - ez kamatfizetésre kellett. A politikai akarat, valamint a kellő gazdasági szakértelem viszont hiányzott. Költségvetésből eredő tőkein jekció hiányában hitel is segíthetett volna. A hitelt azonban, mint láttuk, az MNB intézkedései következtében a bankrendszer nem nyújtotta, hanem kivonta (7. fejezet). • A Szovjet unió és volt csatlósai 1990-ben áttértek a volt csatlóso k számára igen kedvező árakon történő rubelelszámolásról a világpiaci áron való dollárelszámolásra, és ez nagyarányú (25%-os) cserearányromlást idézett elő Magyarország számára (holott az áttérést éppen Magyarország javasolta és kezdeményezte). Ez a cserearányromlás azonban csupán mintegy másfél százalékot magyaráz meg a BHT 1991-ben bekövetkezett 11,9%-os csökkenéséből. • A „keleti piacok összeomlása". Részben belső gazdasági nehézségek, főképpen azonban a dollárelszámolásra való áttérés következtében a Szovjetunió és több volt csatlósa egyszeriben fizetésképtelenné vált. A Németh-kormány ahelyett, hogy ösztönözte és előremozdította volna a cserekereskedelmet, mind azt, mind pedig a hitel342
A válság valódi oka
nyújtást betiltotta. Két éven belül a keletre irányuló magyar kivitel 2 milliárd dollárral - 4,3 milliárdról 2,3 milliárdra - csökkent, és a keleti piacok jó része egyszer és mindenkorra odaveszett. A magyarok által feladott piacokat mások foglalták el. Ugyanez idő alatt (1990, 1991) a magyar kivitelnek sikerült a nyugati piacokra behatolni, és az oda irányuló kivitel nagyobb mértékben nőtt, mint amennyivel a keletre irányuló csökkent. Így az összkivitel a két esztendő alatt több mint félmilliárd dollárral nőtt. A keleti piacok valóban részben összeomlottak, de összeomlásuk a magyar BHT alakulására semmilyen hatást sem gyakorolt. • „Sorozatos aszálykárok" 1990-ben, 1991-ben és 1992-ben. Aki ért a földműveléshez, az tudja, hogy az aszály bizonyos növényeknek árt, másoknak használ. A statisztikusok például kiszámítják, mennyit ártott a nyári aszály a kukoricatermelésnek, s ezáltal a sertés- és baromfitenyésztésnek, azt azonban nem, hogy mennyit használt a bortermelésnek. Annyi bizonyos, hogy az aszálykárok együttvéve 2%-ot sem magyaráznak meg a BHT e három év alatt bekövetkezett 17,6%-os csökkenéséből. • A kőolajárak növekedését az 199l-es öbölháború következtében, a Jugoszlávia elleni kereskedelmi zárlatot (1992-1995) szintén felhozták Magyarország vezetői a gazdasági teljesítmény romlásának magyarázataként. Ezek kétségkívül negatív irány ban, befolyásolták a BHT alakulását. Csak amikor számszerűsítjük őket, akkor derül ki, hogy hatásuk elenyésző volt. Például a jugoszláv embargó miatti exportkiesés körülbelül 0,3%-kal csökkentette 1993-ban Magyarország bruttó hazai termékét.
A VÁLSÁG VALÓDI OKA: HIBÁS GAZDASÁGPOLITIKA Amint látható, a hivatalos magyarázatokban felsorolt tényezőknek a gazdaságra gyakorolt negatív hatása (számszerűsítve) elenyésző, szinte elhanyagolható, az átalakulás okozta recesszió elkerülhetetlenségének tézisét pedig megkérdőjelezi Kína teljesítménye. Ugyanakkor a válságot egyetlen tényező maradéktalanul megmagyarázza. Ez a tényező a hibás gazdaságpolitika.
„APRÓBB" HIBÁK Ipar (lásd: 16.3. grafikon) • Az államosítás során az állam - túlnyomó részben a két akkori marxista párt többségükben az üzleti életben teljesen járatlan igazgatókat állított a vállalatok élére. A kiválasztás döntő kritériuma a politikai megbízhatóság volt. A felülről jövő „kézi vezérlés" tehát teljesen indokolt volt. • Ez a kézi vezérlés azonban még évtizedekig folytatódott akkor is, amikor már szakképzett egyének álltak a vállalatok élén. Óriásvállalatok nem festhettek ki egyetlen helyiséget, nem vághattak új ablakot, nem állíthattak be új WC-t a Tervhivatal engedélye nélkül. A vállalatvezetők joggal nehezményezték ezt az állapotot. 343
16. Fenntartható gazdasági növekedés
• Azután egy, a nyolcvanas évek második felében hozott törvény a vállalatvezetőknek olyan jogokat biztosított, hogy azok egyszeriben „átestek a ló másik oldalára". Olyan jogokat kaptak, amelyekről egy „kapitalista" vezérigazgató nem is álmodhatott. Gyakorlatilag szinte korlátlanul rendelkezhettek a más - az állam - vagyonával. Elidegeníthették, megterhelhették, átszervezhették és 1990-től kezdve - magánosíthatták. • A vállalatvezetők hatalmát az sem korlátozta, hogy a rendszerváltás után csaknem valamennyi állami vállalat részvénytársasággá alakult, és létrejöttek az igazgatótanácsok a vállalatok működésének legfőbb szinten való irányítására és a vállalat vezetésének, működésének az ellenőrzésére. A részvények 100%-át, vagy túlnyomó többségét birtokló állam ugyanis többségükben teljesen tapasztalatlan embereket - pl. minisztériumi tisztviselőket - küldött az igazgatótanácsokba. Ezeket az üzleti életben jártas és tapasztalt vállalatvezetőknek könnyű volt meggyőzni - esetleg megvásárolni. • Mindennek a következménye az volt, hogy Magyarországon az államtulajdonos úgyszólván semmiféle ellenőrzést sem gyakorolt a tulajdonában lévő vállalatok felett. Ez addig tartott, amíg a vállalatot magánosították, és lényegében ma is (2001-ben) így van a még többségi állami tulajdonban lévő vállalatokban. • Egyidejűleg 1990-ben megkezdődött a védővámok lebontása. Ez egyrészt túl gyorsan történt, másrészt a védővámok csökkentése túlságosan nagyméretű volt. • A világosan megfogalmazott privatizációs stratégia hiánya - mit, mikor, hogyan és körülbelül mennyiért kíván az állam magánosítani - teljes bizonytalanságot teremtett az állami vállalatokban. Ilyen körülmények között a vállalatvezetőknek nem fűződött érdekük ahhoz, hogy átszervezéssel, a hatékonyság növelésével válaszoljanak a megnövekedett külföldi verseny kihívására. Így erre többségük nem is törekedett. Ez, valamint a már említett 1991-ben életbe léptetett páratlanul szigorú csődtörvény az egyik (de kisebbik) oka a magyar ipar részbeni tönkretételének. • A vállalatvezetőknek viszont érdekük - anyagi érdekük - fűződött ahhoz, hogy kivételes hatalmukat kihasználva a vállalat vagyonát, vagy akár az egész vállalatot saját maguk vagy családtagjaik által irányított kft.-kbe mentsék át, és sokan át is mentették. (Ez volt az úgynevezett „spontán privatizáció".) Voltak vállalatvezetők, akik szándékosan lerontották a vállalat teljesítményét, hogy így kft.-jük vagy részvénytársaságuk a valódi érték töredékéért vásárolhassa azt meg. Mindez csupán jogilag és erkölcsileg kifogásolható tulajdonosváltás lett volna akkor, ha a vállalat ezután tovább működött volna, hisz így a gazdaság egészének teljesítményét nem csökkentette volna. Sok ilyen ingyen vagy olcsón szerzett vállalatot vagy berendezést azonban hitel híján az új tulajdonosok egyszerűen feléltek. Berendezésüket, felhalmozott készleteiket eladták. Nem valószínű, hogy a gépek és berendezések szétszórtan ugyanolyan produktívak maradtak, mint amilyenek a vállalat keretében voltak. • Hasonlóképpen a privatizáció közismert visszaélései - áron alul való eladás, vételár részbeni elsikkasztása, csúszópénzek stb. - az állampolgárokat megkárosították ugyan, keveseket pedig jogtalanul szerzett vagyonhoz juttattak, de a gazda344
A válság valódi oka
ság teljesítményét csak akkor befolyásolták károsan, ha az új - rendszerint külföldi - tulajdonos nem termelőegységet, hanem piacot vásárolt; a magyar vállalatot felszámolta, és ezután a magyarországi piacot külföldi gyárának árujával látta el. Építőipar (lásd: 16.3. grafikon) Az építőipar termékei közül a termelési célokat szolgáló létesítmények építése a beruházások csökkenésével volt összefüggésben (16.4. grafikon). Az épített lakások számának közel 60%-os csökkenése (1989-1993, lásd a 16.2. grafikont és a 15.F.1. táblázatot) az állami és önkormányzati lakásépítés teljes beszüntetésének (lásd a költségvetésről szóló fejezetet), valamint a példátlanul szigorú hitelpolitikának (lásd ott) az eredménye. A közületi beruházások - út-, vasút-, hídépítés, árvízvédelem stb. - azért csökkentek drámaian, mert mint látni fogjuk, a kamatfizetés a költségvetési kiadások egyre nagyobb részét emésztette fel. Mindezek eredőjeképpen az építőipar össztermelése közel 38%-kal csökkent (1989-1996), s még 1998-ban is 24%-kal maradt alatta az 1989-es szintnek. Mezőgazdaság (lásd: 16.3. és főképpen 16.8. grafikon) A magyar mezőgazdaság a második világháború előtt a tulajdoni megoszlás szem pontjából három részből állt: - a több ezer, sőt néha közel százezer hektárnyi nagybirtokok; - az 1-5 hektáros életképtelen törpebirtokok; - a kettő közötti 6-10 hektáros kis- és középbirtokok. A utóbbiaknak nagy fogyatékossága a szétszórtság volt, vagyis egy 10 hektáros birtok földjei 3-5 dűlőben voltak szétszórva. Az 1945-1946-os földosztás felszámolta a nagybirtokokat, s ekkor a mezőgazdaság zömében alacsony hatékonyságú törpe- és kisbirtokból állott, s probléma maradt a szétszórtság. A szocialisták vérrel, vassal, erőszakkal bár, de életképes mezőgazdasági termelőegységeket teremtettek. Vagyis megszüntették a magyar mezőgazdaságnak azokat a problémáit - óriás- és törpebirtokok, hitbizományok (melyeket nem lehetett jelzáloggal megterhelni, s így a tulajdonosok nem kaphattak beruházási hitelt), széttagoltság -, amelyek megoldására a Horthy-rendszer képtelennek bizonyult. A termelőszövetkezetek egy része a hatvanas évek vége felé virágzásnak indult. Számos termelőszövetkezet igazi magyar élelmességgel és kezdeményezőkészséggel iparvállalatokat - konzerv- vagy bútorgyárakat, növényiolaj-finomítókat, sajtgyárakat, hús- és bőrfeldolgozó üzemeket - létesített. Más termelőszövetkezetek éppen csak hogy megtalálták a számításukat, kisebbik részük veszteséges volt. Mindent összevetve, a magyar mezőgazdaság a rendszerváltáskor jól működött, és a kivitel jelentős hányadát szolgáltatta, valamint virágzó élelmiszeriparnak volt a bázisa. Az 1991-ben hozott szövetkezeti törvény, valamint az 199l-es és 1992-es kárpótlási törvények teljes tulajdonbizonytalanságot teremtettek a mezőgazdaságban, és szétzilálták az ágazatot. A termelőszövetkezetek többsége megszűnt, a föld nagy részét felosztották, eladták, s ezzel nagyrészt visszaállították az életképtelen kis- és törpegazdaságokat. A tekintélyes géppark jelentős részét széthordták, vagy hagyták, hogy az eső és rozsda tönkretegye a gépeket. Hogy hová juttatta a mezőgazdaságot a hibás gazdaságpolitika a kilencvenes évek elején, azt a 16.8. grafikon adatai érzékeltetik. 345
16.
16.8.
A mezőgazdaság szétzilálása Index, 1989=100
A. Mezőgazdaság általában
Folytatás a következő oldalon!
346
Fenntartható gazdasági növekedés
A válság valódi oka A 16.8. összeállítás folytatása
Folytatás a következő oldalon!
347
16.
Fenntartható
gazdasági
növekedés
A 16.8. összeállítás folytatása
Ezer db:
32,3
32,0
24,3
23,6
22,9
19,5
15,6
1) Utolsó publikáltadat: 1995 Forrás:
KSH: Magya r statisztikai évkönyvek, 1989-1999
A beruházások volumene 1990 és 1992 között 64%-kal csökkent, a műtrágyaellátottság pedig 85%-kal, mialatt a parlagon hagyott szántóföld területe megnégyszereződött (16.8.A.). A gépállomány 18, 9, 26%-kal csökkent 2 év alatt (16.8.C.), az állatok nagy részét levágták (16.8.B.). A mezőgazdaság termelése 1989 és 1993 között 32,5%-kal esett vissza, és a jelek szerint megállapodott egy, az 1989. évinél mintegy 30%-kal alacsonyabb szinten.
348
A válság valódi oka
A VÁLSÁG FŐ OKA Ezek bizony igen súlyos gazdaságpolitikai hibák és mulasztások voltak. Mégis csak kis részben magyarázzák meg az ipar 29%-os (1989-1992), az építőipar 38%-os (1989-1996), valamint a mezőgazdaság 32,5%-os (1989-1993) visszaesését. A vál ság fő oka a hitelkivonó pénzpolitika és a fogyasztási keresletet csökkentő jövedelempolitika volt.
A különböző tényezők negatív hatását csak rendkívül bonyolult matematikai képletek, modellek segítségével lehetne számszerűsíteni, s az eredmény akkor sem volna megbízható. Matematikai modellek hiányában talán a józan paraszti ész is megteszi. Nyilvánvaló, hogy az ipar hanyatlása jóval kisebb lett volna, • ha a spontán privatizáció útján - netalán csalárd módon - keletkezett magánvállalatok hitelhez jutnak; • ha a bankrendszer hitelnyújtással lehetővé teszi a vállalatok átszervezését, szerkezeti átalakítását, hatékonyságuk növekedését, hogy így megállják a helyüket a megnövekedett külföldi versennyel szemben; • ha megfelelő hitel áll rendelkezésre a szocializmusból itt felejtett hibás ipari struktúra kijavítására, az „életképtelen" vállalatok élet-, illetve versenyképessé tételére. Hitelfolyósítás helyett azonban az MNB által irányított bankrendszer 1996-ra reálértékben kivonta az 1989-ben kint lévő vállalati hitelek 66%-át (7.6.E. grafikon). Nyilvánvaló, hogy az építőipar hanyatlása jóval kisebb lett volna, • ha nem csökkennek drámai mértékben az állam infrastrukturális beruházásai azért, mert a mesterségesen felduzzasztott államadóság kamatainak fizetésére kellett az adóbevételeket felhasználni (8. fejezet); • ha az állami lakásépítkezések beszüntetésével egyidejűleg megindul a hitelfolyósítás a magánépítkezések finanszírozására. Ehelyett a bankrendszer 1989 és 1996 között reálértékben kivonta a gazdaságból a háztartási hitelek 77%-át (7.6.E. grafikon). Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaság hanyatlása jóval kisebb lett volna, ha azok, akik kárpótlás útján földhöz jutottak, hitelt kaphattak volna a gazdálkodás folytatására. Hitelt azonban nem kaptak. Nyilvánvaló, hogy az ipar és a mezőgazdaság hanyatlása kisebb lett volna, ha a háztartások fogyasztása, kereslete nem csökken 16,4%-kal (1989-1996; 16.4. grafikon) a nettó átlagkereset és az átlagnyugdíj vásárlóértékének 24, illetve 31%-os csökkentése következtében (9.2. grafikon). Mindez arra mutat, hogy a magyar gazdaság rendszerváltás során bekövetkezett hanyatlásának úgyszólván egyetlen oka a hibás gazdaságpolitika. Ezen belül a fő ok a hitelkivonó pénzpolitika és a kereslet-visszafogó jövedelempolitika volt. A válságot a rendszerváltást követő két kormány idézte elő - a Nemzetközi Valutaalap útmutatása szerint.
349
UTÓSZÓ: ÖSSZEGZÉS ÉS TANULSÁG
ÖSSZEGZÉS A RENDSZERVÁLTÁS GAZDASÁGPOLITIKÁJÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI Ilyen volt a rendszerváltás gazdaságpolitikája Magyarországon. E könyv második, harmadik és negyedik részében tíz szempontból vizsgáltuk ezt a politikát (mely vizsgálat még így sem teljes). Mind a tíz szempontból igen nagy hibákat és fogyatékosságokat találtunk, legalábbis az 1990-től 1996 augusztusáig követett politikában. Eredmény: - békeidőben soha nem tapasztalt gazdasági hanyatlás, háromévi termeléskiesés, Európától való lemaradás; - a jövedelemkülönbségek megnövekedése: tömegek elszegényedése, kevesek meggazdagodása; - másfél millió munkahely megszűnése; - vállatok százainak bezárása, egész iparágak megszűnése; - kulcsiparok külföldi tulajdonba kerülése; - az ország jövőjét jelentő humánfejlesztési beruházások - oktatás, egészségvédelem, családvédelem, tudományos kutatás, szociális ellátás - éveken át tartó elhanyagolása és emiatti minőségi romlása; - hatalmasra duzzadt államadósság és megnövekedett külső adósság; - óriási infláció, mely 2001-ben, négy éven át tartó csökkenés után még elfogadhatatlanul magas volt. Az életszínvonal csökkenésének, a jövedelemkülönbségek megnövekedésének, valamint a foglalkoztatottság drámai csökkenésének részbeni mellékhatása a bűnözés megnövekedése, a vagyonbiztonság csökkenése, a gyermekvállalástól való félelem és fogyó népesség, a közerkölcsök romlása, a cigánykérdés elmérgesedése... A helyzet 1997 óta minden szempontból javult, de a következmények még évtizedekig fognak kísérteni - lásd később.
351
Utószó: Összegzés és tanulság
MIÉRT TÖRTÉNHETETT MEG, AMI MEGTÖRTÉNT? Itt újra hangsúlyozni kell, hogy mindez azért történhetett meg, mert a gazdasági rendszerváltást olyanok irányították, akik a parancsgazdaságot nem ismerték, és olyanok hajtották végre, akik a piacgazdaságot nem ismerték. Az ország vezetői elfogadták a kézi vezérlést, mert negyvenhárom év alatt az ország hozzászokott a kézi vezérléshez, és mert a Valutaalap meggyőzte őket arról, hogy válság van, s ebből csak az ő segítségével, az ő irányítása alatt lehet kilábalni. A szocializmusból itt felejtett tekintélytisztelet, pragmatizmus helyett dogmák, szakértelem helyett politikai lojalitás, piacgazdaságot nem ismerő, az uralkodó közgazdasági gondolkodás árjával úszó és így a nagyközönséget félretájékoztató sajtó, a hiányosan vagy félretájékoztatott közvélemény, a tájékozatlan Országgyűlés pedig biztosította azt, hogy a hibás politika még éveken át folytatódott azután is, hogy káros következményei nyilvánvalóvá váltak. A helyzetet rontották a sajátos magyar hi bák: illúziókergetés, a nemzeti önérdek érvényesítésének elhanyagolása, az eszköznek a céllal való összetévesztése és a részletekbe menő alapos munkától való idegenkedés (1. fejezet).
MEGTÖRTÉNHET-E ÚJRA? (Az 1996. őszi gazdaságpolitikai fordulat oka) A magyar gazdaság 1997-től 2001-ig élénk ütemben - potenciáljának megfelelően fejlődött. A korábbi hibás politika által okozott problémák enyhültek. Óriási tévedés volna azonban ebből arra következtetni, hogy az a mentalitás, az a beállítottság, azok a fogyatékosságok, amelyek a katasztrofális politika éveken át való követését lehetővé tették (lásd az előző két bekezdést), már nem léteznek. Léteznek ma is, hiszen a jelek szerint a helyes gazdaságpolitikára való áttérés, pontosabban a gazdaság hitelellátása 1996 szeptemberétől kezdve nem azért következett be, mert a magyar gazdaság vezetői belátták, hogy az addigi restriktív politika nemcsak hogy nem célravezető, de rendkívül káros, hanem azért, mert az ország kézi vezérlői látták be ugyanezt. Ez derül ki Matolcsy Györgynek gazdasági miniszterré való kinevezése után tett nyilatkozatából (Magyar Nemzet, 2000. január 22.), melyet érdemes részletesen idézni: A fejlett világ stratégiai központjaiban uralkodó gazdaságpolitikai vonal (...) olyan egyoldalú, neoklasszikus-liberális gazdaságpolitikai receptet ajánlott, sőt erőltetett az előző két kormányra (Antall- és Horn-kormány - a szerző), amelyből csak visszás, ellentmondásos piacgazdasági átmenetre - nem tőkefelhalmo zásra, hanem gyors és rejtett tőkeátcsoportosításra - »tellett«. A legutóbbi
időkben azonban a stratégiai döntéshozók - az Egyesült Államok és a Világbank elnökétől az Európai Unió kormányzati köreiig - felismerték, hogy a 90-es években Közép- és Kelet-Európa átalakuló országaiban alkalmazott gazdasági-társadalmi sokkterápia önmagában nem alkalmas arra, hogy ezek az országok felzárkózzanak a fejlett Európához, (Kiemelés: N. P.) 35 2
Utószó: Összegzés és tanulság
Ha ez így van, akkor a hibás politikát lehetővé tévő hazai mentalitás, beállítottság és fogyatékosságok még nem tűntek el. Így egy hibás gazdaságpolitika követésének megvan mind a „szakmai", mind pedig társadalmi lehetősége. Feladat: tudatosítani, hogy a fogyatékosságok léteznek, majd módszeresen felszámolni őket. E faladat teljesítéséhez próbál segítséget nyújtani ez a könyv. Kiadását azonban öt gazdaságra és társadalompolitikára szakosított kiadó elutasította. Részint talán azért, mert megítélésük szerint Magyarországon ilyen könyv iránt nincs érdeklődés, vagyis kereslet. Részint pedig talán azért is, mert a könyv keményen bírálja az 1990 és 1996 augusztusa között követett gazdaságpolitikát, és ez ellentétben áll az uralkodó közgazdasági gondolkodással. Vagyis Magyarországon a rendszerváltás után 12 évvel még ideológiai meggondolások irányították a könyvkiadást. Miko r e sorokat írtuk, 2001 máju sába n, még egyáltalán nem volt biztos, hogy e könyv valaha megjelenhet.
TANULSÁGOK E könyv lényege: tényfeltárás, elemzés, értékelés. Mindez valószínűleg hasznos, de nem különösebben pozitív hozzájárulás a problémák megoldásához. Hogy a könyv a sok negatívum mellett néhány pozitívumot is tartalmazzon, itt, az utolsó oldalakon felsoroljuk a magyar gazdaság néhány problémáját, s körvonalazzuk, milyen lehetne a magyar gazdaságpolitika azon a szűk területen, amely területen az uniós csatlakozás után még önálló magyar gazdaságpolitika lehetséges.
ALAPVETŐ PROBLÉMÁK BÜROKRÁCIA Bürokrácián lassú, körülményes, fölöslegesen bonyolult ügyintézést értünk. Két okra vezethető vissza. Az egyik az, hogy a tisztviselők nem értik a dolgukat. így nem mernek döntést hozni, s más vagy felsőbb fórumokhoz irányítják az ügyfelet, aki így hivatalról hivatalra kilincsel, s nemritkán visszakerül oda, ahonnan elindult. A másik ok a hatóság és az állampolgár közötti bizalmatlanság. A hatóság már eleve csalónak, hazugnak tekinti az állampolgárt, aki - mivel úgyis csalónak és hazugnak tartják - gyakran valóban csal és hazudik, s ahol teheti, becsapja, kijátssza a hatóságot. A fejlődésben elmaradt afrikai és latin-amerikai országokban mindkét ok közrejátszik a bürokrácia elharapózásában és fennmaradásában. Magyarországon a tisztviselők képzettek, és értik a dolgukat. A bürokrácia kizárólagos oka tehát a hatóság és az állampolgár közötti kölcsönös bizalmatlanság, melynek eredménye az, hogy minden állítást okiratokkal kell igazolni, minden egyes okirat megszerzéséhez több más okiratra van szükség, amelyek megszerzése ismét más okiratok felmutatását teszi szükségessé. Az eredmény az, hogy amit nyugaton fél óra alatt el lehet intézni két okirat felmutatásával, ahhoz Magyarországon hét-nyolc okiratra és az il353
Utószó: Összegzés és tanulság
letékes hivatal többszöri felkeresésére van szükség. Az eljárás hosszú órákat vesz igénybe, és hetekig eltarthat. A bürokrácia Magyarországon nem új keletű. Az osztrákok honosították meg, s a kiegyezés után, majd a Horthy-rendszer idején is fennmaradt. A szocializmusban azután soha nem látott méreteket öltött, hiszen az elnyomó rendszer és az elnyomottak közötti bizalmatlanság ekkor tetőfokára hágott. A Németh-kormány - valószínűleg külföldi nyomásra - kampányt indított a bürokrácia felszámolására: felszólította a hivatalokat, egyszerűsítsék az ügyintézést. Ez körülbelül olyan módszer volt, mint amikor a mészárost kérik fel vegetáriánus szakácskönyv megírására. A kampány hamarosan kifulladt, a bürokrácia megmaradt, sőt fokozódik. A hazatelepülő állam polgárságának igazolása valaha 3 hónapig tartott, és csak a születési anyakönyvi kivonat kellett hozzá. Ma számos okmányra van szükség, és az eljárás két évig tart; a vízumköteles külföldi meghívólevelének rendőrségi jóváhagyásához a kilencvenes évek elején három okmányt kellett csatolni, ma ötre vagy hatra van szükség (Franciaországban kettőre) és így tovább. Mivel a ma élő nemzedékeknek még a szépapái is bürokráciában éltek, Magyarországon a bürokrácia olyan elkerülhetetlen rossznak számít, mint a novemberi ólmos eső vagy a téli zimankó. Felszámolását a közvélemény nem követeli, s tudtunkkal a rendszerváltás óta lezajlott három választás során egyetlen fontos politikai párt sem vette fel programjába. Csupán az, aki huzamosabb ideig élt (az Ausztrián és Németországon túli) nyugaton, döbben rá hazatérve, hogy mennyire megnehezíti Magyarországon a bürokrácia a mindennapi életet és a gazdasági tevékenységet. Természetesen ez a 12 év óta rendszeresen hangoztatott panasza a külföldi beruházóknak is. A bürokrácia felszámolása nemcsak társadalmi, de sürgős gazdasági feladat is. Egyrészt fékezi a működő tőke beáramlását, másrészt megdrágítja a termelést, és ezzel rontja az ország külföldi versenyképességét. Csak az a kormány tudná a bürokráciát felszámolni, amelynek megvolna a bátorsága ahhoz, hogy kitörjön az ördögi körből és kijelentse: mától kezdve a hatóság mindenkinek mindent elhisz, egyidejűleg pedig drákói szigorral bünteti azt, aki ezzel az bizalommal visszaél. A legenyhébb büntetés az lehetne, hogy a hazugságon vagy csalási szándékon ért neve rákerül egy országos számítógépes listára, s attól kezdve öt éven keresztül minden állítását okiratokkal kellene igazolnia. Mivel a bürokrácia állandóan újratermeli önmagát, szükség volna az állampolgári jogok országgyűlési biztosa (ombudsman) hatáskörének a kiterjesztésére. Ne csak akkor fordulhasson hozzá az állampolgár, amikor úgy érzi, sérelem érte állampolgári jogainak gyakorlásában, hanem minden olyan alkalommal, amikor nehézkes, bonyolult, hosszadalmas ügyintézést tapasztal.
KORRUPCIÓ Korrupció: anyagi előnyök szerzése a társadalom megkárosítása és hivatalos vagy bizalmi pozícióval való visszaélés révén. Vámcsalás: bűncselekmény. Vámfizetés elkerülése a vámhivatalnok közreműködésével: bűncselekmény és korrupció. Ha az orvos egészséges embert utal be gyógyfürdőbe, az etikátlan. Ha ezt díjazás fejében 354
Utószó: Összegzés és tanulság
teszi, akkor tette etikátlan és korrupt. Ha az ügyvéd elősegíti, hogy maffiózók büntetlenül űzzék mesterségüket, akkor az ügyvéd korrupt, és így tovább. A korrupció egyfajta bűncselekmény, és a jelenség rendszerváltás utáni elterjedésének okai ugyanazok, mint a bűnözésé általában (lásd a 15. fejezet 2. függelékét). Az ott felsoroltakon kívül jelentős indítéka a korrupciónak a 43 évig elfojtott, s így felgyülemlett gyors meggazdagodási vágy. Amikor a meggazdagodás a demokrácia és a piacgazdaság bevezetésével lehetővé vált, sokan voltak olyanok, akik nem egy élet szorgalmas munkájával, hanem néhány éves ügyeskedéssel akartak meggazdagodni. Egy éltes ausztráliai magyar milliomos a magyar televíziónak adott interjújában hangsúlyozta, mennyire meglepte őt Magyarországon nem a meggazdagodási vágy, hanem a gyors eszközök, módszerek megválogatása nélküli meggazdagodási vágy. Egyébként a műsor arról szólt, hogy hogyan váltak dollármilliomosokká külföldön. Ahányat a szerkesztők megkerestek, mind kertelés nélkül elmesélték meggazdagodásuk történetét. Ugyanezt a műsort a magyarországi (dollárba átszámított) milliomosokkal is meg akarták valósítani. Nem sikerült. A magyarországi milliomosok ugyanis az APEHtől való félelmükben nem voltak hajlandók nyilatkozni.
Magyarországon a korrupció sokkal jobban elterjedt, mint Nyugaton. Ez azonban csupán olyan benyomás, amely a magyarországi és nyugati lapok olvasása közben alakul ki. Statisztikailag nem bizonyítható. Amikor mindenki tudja, hogy sok vámos, APEH-tisztviselő, bíró, ügyész, politikus megvesztegethető, akkor a statisztika (például 2000-re) 527 vesztegetést és 123 „befolyással való üzérkedést" mutat ki. Ezek azok számára, akik itt élnek, újságot olvasnak és nyitva tartják a fülüket, nevetséges számok. A korrupció gazdasági jelenség, amellyel a gazdaságpolitikának foglalkoznia kell. Gazdaságilag káros, mert - csökkenti a költségvetés bevételeit (pl. adócsalás, vámcsalás), vagy növeli a kiadásait (pl. a Postabank betéteseinek a kártalanítása, vagy az MNB bécsi fiókintézete veszteségének a fedezése); - javítja a csalók, megvesztegetők gazdasági esélyeit a becsületes vállalkozókkal szemben; - visszariasztja a működő tőkét, amelynek tulajdonosai számára szokatlan az olyan üzletkötés, amely többnyire csak csúszópénzek és megvesztegetés útján lehetséges; - meghamisítja a piaci versenyt (amely a minőségen és az áron alapul), ezzel megakadályozza a gazdasági erőforrások optimális elosztását, emezzel pedig az adott eszközökkel lehetséges maximális jólét megvalósítását. Röviden: a korrupció rontja a gazdaság hatékonyságát. A megvesztegetésnek és csúszópénzeknek természetesen megvan az a nem elhanyagolható előnyük, hogy felgyorsítják az ügyintézést, s így az időmegtakarítással a kifizetett pénz egy része megtérül, de csak a kifizető és nem a társadalom részére. A korrupcióval a magyar kormánynak előbb-utóbb határozottan szembe kell néznie.
355
Utószó: Összegzés és tanulság
ÜZLETI TISZTESSÉG HIÁNYA Ha egy országban bevett, elfogadott dolog az állam meglopása, a közvagyon megdézsmálása, az adócsalás, a hatóság félrevezetése, akkor az menthetetlenül átterjed az üzleti életre is, hiszen ha a tisztességtelenség „szalonképes" az állam képviselőjével szemben, miért ne lenne az egy vállalat képviselőjével szemben? Magyarországon át is terjedt. Ennek következtében az üzletkötés ugyanolyan nehézkessé, bonyolulttá, lassúvá vált, mint a hatósági ügyintézés. Hisz adott szó nincs, minden megegyezést tanúk előtt, ügyvéd közreműködésével írásba kell foglalni, és még így is rajtaveszthet, aki nem elég óvatos. Így az üzleti tisztesség hiánya Magyarországon megdrágítja a termelést, és ezzel rontja az ország külföldi versenyké pességét; visszariasztja a működő tőkét; javítja a tisztességtelenek gazdasági esélyeit a tisztességesekkel szemben, és meghiúsítja a piaci versenyt. Mivel az üzleti tisztesség hiánya nagyrészt a bürokrácia és a korrupció függvénye, ha az állam felszámolja a bürokráciát, úgy, hogy egyfelől megbízik a polgárok ban, másfelől drákói szigorral sújtja a hatóság becsapásának kísérletét, ha kiirtja a korrupciót, akkor már óriási előrehaladás történt az irányban, hogy általánossá vál jék a nézet, miszerint a tisztességes magatartás kifizetődő. Ezenfelül talán szükség volna a tisztességtelen üzleti magatartást sújtó törvények szigorítására és az ilyesminek, sőt a kísérletének is hivatalból való üldözésére.
MILYEN LEGYEN A GAZDASÁGPOLITIKA? ALAPELVEK A gazdaságpolitikát az Európai Unió szűk területre korlátozza (lásd a 12. fejezetet). A lehetséges mozgástéren belül azonban hasznos lenne néhány alapelv alkalmazása. Mindenekelőtt a dogmatizmust kellene pragmatizmussal helyettesíteni, a külföldi tekintélyek tiszteletét, helyzetértékelését, „tanácsait" pedig magyar szakértelemmel és részletes, alapos tanulmányokra épített helyzetértékeléssel. Tehát: • valamely gazdaságpolitika nem szükségképpen alkalmas Magyarország gazdasági problémáinak megoldására csak azért, mert ez a „fejlett világ stratégiai központjában uralkodó gazdaságpolitikai vonal"; • külföldi tekintélyek értékelése, elemzése, tanácsa nem helytálló, nem alkalmazandó csupán azért, mert a külföldi tekintély ezt így mondja vagy tanácsolja. Helytálló, alkalmazandó, ha azt részletes hatáselemzési tanulmány igazolja; • ami gazdaságpolitikai mozgástér marad az Európai Unión belül, azt Magyarországnak ki kellene használni; • az Unióra a túlszabályozás és az elbürokratizálódás a jellemző. Magyarországnak azokkal az országokkal kellene összefogni - például az Egyesült Királysággal -, amelyek a túlbürokratizálódást és a túlszabályozást ellenzik. (Természetesen erre csak akkor kerülhet sor, amikor Magyarország nem lesz többé túlszabályozott, túlbürokratizálódott ország.) 356
Utószó: Összegzés és tanulság
A külgazdaságban, éppúgy, mint a külpolitikában, döntések nem alapulhatnak reményeken, elvárásokon, illúziókon. Alkalmazni kellene azt a nyugaton már általánosan alkalmazott elvet, hogy nincs szívesség, szolgáltatás (valódi és nem remélt!) viszontszívesség, viszontszolgáltatás nélkül. A mindenkori kormánynak állandóan szem előtt kell tartania, hogy csak az a gazdaságpolitika lehet igazán eredményes, amelyet felvilágosítással, meggyőzéssel és kéréssel hajtanak végre, nem pedig utasítással és ellenőrzéssel. Így a kormánynak minden egyes gazdasági intézkedését meg kell magyaráznia, hogy így megszerezze a közvélemény támogatását és a gazdaság szereplőinek az együttműködését. Mi több, a szabályozás, amennyiben elkerülhetetlen, ne minisztériumi tisztviselők bürokratikus döntése legyen, hanem az érintettekkel való egyeztetés eredménye. Ez
Magyarországon távolról sincs így. A szocializmus egyik öröksége, hogy elefántcsonttoronyban ülő bürokraták hozzák meg azokat a döntéseket, amelyek ezreket, tíz- vagy százezreket érintenek. Magyarországnak mindenekelőtt egy távlati gazdaságfejlesztési programra, ezen belül pedig egy távlati regionális fejlesztési programra volna szüksége, hogy ne a vadkapitalizmus alakítsa ki az ország XXI. századbeli arculatát (miután a gazdasági rendszerváltás tízéves időszakában az alakította). A magyarokat, más népekkel összehasonlítva, az ötletgazdagság jellemzi. A rendszerváltás gazdaságpolitikájára az ötletszegénység volt jellemző. Az utóbbi 13 év legeredetibb ötlete, a Széchenyi Terv, a gazdasági rendszerváltás után valósult meg (hogy nem egészen kétéves működés után a következő kormány elsorvassza). Eredeti megoldás volt a háromoldalú érdekegyeztetés is. Ez sem úgy működött, ahogy működhetett volna. A munkavállalók érdekeit a szocializmusból itt felejtett szakszervezetek nem képviselték hatékonyan, a kormány pedig ahelyett, hogy a döntőbíró szerepét játszotta volna a munkaadók és a munkavállalók között, a munkaadók oldalán állva szorgalmazta (a Nemzetközi Valutaalap utasításait követve) a reálbérek és fizetések csökkentését (lásd a 9. fejezetet). Pedig az elgondolás kitűnő, olyannyira, hogy a külföld is érdeklődött iránta.
A GAZDASÁGI RENDSZERVÁLTÁS KÁROS KÖVETKEZMÉNYEINEK FELSZÁMOLÁSA A gazdasági rendszerváltás káros következményeinek (lásd az Utószó elejét) felszámolására - tudtunkkal - azóta semmiféle tudatos gazdaságpolitikai intézkedés nem történt. Lássuk, mit és hogyan lehetne kijavítani az Európai Unión belül - ha egyáltalán meglenne rá a politikai akarat. A hároméves termeléskiesés behozhatatlan. A gazdaságnak élénk ütemben kellene növekednie, hogy Magyarország egy főre jutó hazai terméke minél előbb felzárkózhasson az Unió átlagához. Az Unióhoz és azon belül az euróövezethez való csatlakozás valószínűleg le fogja lassítani az 1997 óta folyó felzárkózást, azért, mert az Unió gazdaságpolitikája monetarista gazdaságpolitika. Amint a 12. fejezetben láttuk, a monetarista gazdaságpolitika nem növekedésbarát. Az inflációt a hitelellátás korlátozásával fékezi meg (igen eredményesen), de a hitelellátás korlátozása mérséklően hat a gazdaság növekedésére. 35 7
Utószó: Összegzés és tanulság
Magyarország a gazdasági rendszerváltás időszakában áttért a szocialista (és távol-keleti!) típusú munkaerő-gazdálkodásról a kapitalista munkaerő-gazdálkodásra. Ez most már visszafordíthatatlan. Ez azt jelenti, hogy itt már mindig lesz néhány százezer munkanélküli. A strukturális munkanélküliséget lehet csökkenteni a munkaerő földrajzi és szakmai mozgékonyságának növelésével (lakásépítés, átképzés). Munkahelyeket a kapitalizmusban igazából csak a gazdasági növekedés teremt. Az euróövezeten belül a gyors gazdasági növekedés lehetősége behatárolt. A népesség természetes szaporodás útján való csökkenése 1982-ben kezdődött. Így 2000 óta csökken a munkaerőpiac kínálatának természetes szaporodás útján történő növekedése. Ezt azonban részben ellensúlyozzák az elszakított területekről áttelepülők. Így sokáig fog tartani, míg a munkaerőpiacról évente kilépők száma eléri vagy meghaladja az oda belépők számát. Ez azt jelenti, hogy sokáig fog tartani, míg az a sok százezer ember, aki nem számít munkanélkülinek, de szeretne és tudna is kenyérkereső munkát végezni (pl. nyugdíjasok, háziasszonyok) munkát találhat Magyarországon. Vagyis: a másfél millió munkahely elvesztése csak élénk gazdasági növekedés, valamint népességcsökkenés mellett és csak igen hosszú távon fordítható vissza. Mivel a magyar nem számonkérő és bosszúálló fajta, s mivel rövid a memóriája, szó sem lehet a gazdasági rendszerváltás időszakában keletkezett óriási vagyonok és a belőlük fakadó mamutjövedelmek felülvizsgálásáról, pedig köztudomású, hogy ezek nagy része csalás, vesztegetés, közpénzek eltulajdonítása és az állam vagyonának csalárd módon való kisajátítása útján keletkeztek. Így a jövedelemolló szétnyílá sa visszafordíthatatlan. De talán el lehet érni, hogy a továbbiakban ne nyíljon még jobban széjjel? Orb án Viktor miniszte relnö k 2001. janu ári helyzetér tékelő besz édéb en ezt jelent ette ki: 2000-b en - úgym ond - megszűnt a jöve dele mkül önbs égek növekedése. Ezt Orbá n valószínűl eg a Köz pon ti Statisztikai Hivatal adatai alapján jelent ette ki. A KS H ug yani s 2000-re is elvégezte azt a tizedenkénti jövedelemstatisztikát, amelyet először 1999-re pub liká lt (lásd a 9.6. gra fi kon jo bb oldalát ), s ebből az derü lt ki, hogy a jö ve de le mo ll ó nem nyílt szét 1999 és 2000 között. Csakhogy ezeket az Orbán Viktor állítását alátá masztó adatokat a KSH a 2001 második felében megjelent Magyar statisztikai évkönyv 2000 című publikációjában nem közölte. Sőt, attól kezdve nem közli a háztartás tizedek szerinti fogyasztási adatait sem (9.6. grafikon), amelyeket pedig 1992 óta rendszeresen publikált. Valószínűleg azért, mert rájött - talán e sorok írójának telefonja hatására? hogy az adatok a fogyasztás volumenjének változása szempontjából vizsgálva képtelenséget mondanak. (Tudniillik azt, hogy változatlan árakon számolva valamennyi népréteg fogyasztá sa, még a legteh etőseb beké is, jele ntőse n csökk ent 1992 óta.)
Amint a 9. fejezetben láttuk, a jövedelemkülönbségek csökkenését vagy legalábbis a jövedelemkülönbségek növekedésének megállítását költségvetési úton adóztatással és a beszedett adók újraelosztásával lehet elérni. Ilyen törekvése a gazdasági rendszerváltás óta a magyar költségvetésnek nincs. Még mindig érvényben van az a Bokros-féle adózási és újraelosztási rendszer, amelynek célja a jövedelmeknek a vállalati szektor javára való átcsoportosítása. 1997 óta azonban nem stagnáló, hanem növekvő jövedelmet csoportosít át. Mivel az infláció jelentősen mérséklődött, csökkent az állam inflációs bevétele az alacsony jövedelműek jövedelméből, s így csökkent a Bokros-féle adóztatásnak a tehetősebb néprétegek javára történő átcsoportosí358
Utószó: Összegzés és tanulság
tó hatása is. A gazdasági fellendülés következtében nőtt a bérből és fizetésből élők reáljövedelme, és a kormányintézkedések következtében nőtt a nyugdíjak vásárlóértéke. De hogy ezek gyorsabban nőttek volna, mint a magas jövedelműek jövedelme, arra vonatkozólag nincs megbízható adat. Annyi bizonyos, hogy nem létezik olyan tudatos kormánypolitika, amely a jövedelemkülönbségek csökkentésére irányul. Természetesen a jövedelemkülönbségek csökkenhetnek (és növekedhetnek) kormánybeavatkozás nélkül, pusztán a piaci tényezők hatására. Képzeljük el a következő, nem is olyan valószínűtlen forgatókönyvet. Élénk gazdasági növekedés (már amilyen élénk az Európai Unión belül lehetséges), a lakosság természetes fogyása, melyet felnagyít a kivándorlás útján történő fogyás (vagyis az Unióba elvándorlók száma meghaladja az ide bevándorlókét). Nos, ezek a folyamatok néhány évtizeden belül felszívnák a magyarországi munkaerő-felesleget, megindulna a bérek és fizetések gyors növekedése, amely csökkenthetné a jövedelemkülönbségeket. Ez a forgatókönyv lehetséges, de nem biztos, hogy az ország szempontjából kívánatos. Bezárt vállalatok, megszűnt iparágak? Egészen bizonyos, hogy a gazdasági rendszerváltás során sok olyan vállalat zárta be kapuit, amely megfelelő tőkeinjekcióval (avagy a vállalat vagyonát szándékosan eltulajdonító igazgatók leváltásával) megmenthető lett volna, versenyképessé válhatott volna. Ezek eltűnése, pusztulása 8-10 év eltelte után visszafordíthatatlan. De talán lehetséges volna kormánytámogatással új vállalatokat, új iparágakat létrehozni? Az Unión belüli iparpolitikát erősen behatárolja az a követelmény, hogy a versenyfeltételeknek egyenlőeknek kell lenniük. Ez többek közt azt jelenti, hogy a kormány nem nyújthat semmiféle támogatást: ajándéktőkét, hitelgaranciát, kamattámogatást, adókedvezményt. Ez alól Magyarországnak közel 80%-a azonban kivétel, hisz az ország legnagyobb része az Unión belül elmaradt régiónak számít. Magyarországnak az Unión belül is lehet iparfejlesztési politikája, és ezt a lehetőséget ki kellene használni. (Még uniós pénzeket is kaphatna hozzá!) Első lépésként egy távlati országos gazdaságfejlesztési programra volna szükség, amelyet azután régiókra lehetne lebontani. Első kérdés: milyen legyen úgy húsz év múlva a magyar gazdaság arculata? Túlnyomóan feldolgozóipar vagy túlnyomóan szolgáltatások? Milyen feldolgozóipar-ágak? Milyen szolgáltatások? Régiókra lebontva: hol legyen a gyáripar túlsúlyban, hol a szolgáltatások? Hol kellene a turizmust fejleszteni, ezeken belül a gyógyturizmust? Hol vannak az ország komparatív előnyei? Melyek egyegy vidék komparatív előnyei? És így tovább. A rendszerváltás óta a vadkapitalizmus alakítja Magyarország gazdasági arculatát. De még nincs minden elrontva. Még sok mindent helyre lehetne hozni. Kulcsiparok külföldi tulajdonba kerülése. Ami kulcsipar, az ultraliberális gazdasági beállítottság következtében külföldi tulajdonba került, az már ott is marad (mindaddig, amíg a külföldi tulajdonos jószántából el nem adja). A magyar kormány azonban szorgalmazhatná, hogy az országba betelepült multinacionális vállalatok tartsák magukat az OECD égisze alatt megkötött nemzetközi egyezményben lefektetett irányelvekhez (lásd a 3. fejezetet). Ez több EU-tagállamnak nem tetszene, hisz ezek multinacionális vállalatok anyaországai. Elvileg azonban ezek sem tiltakozhatnának ellene, hisz az egyezményt ők is aláírták. Így a magyar kormány elérhetné, 359
Utószó: Összegzés és tanulság
hogy a kulcsiparokat uraló multinacionális vállalatok betartsák az ország törvényeit, és szem előtt tartsák az ország érdekeit. A humánfejlesztés felértékelése már 1997-ben megkezdődött. Itt a prioritásokat az Európai Unión belül is a tagországok kormányai szabják meg. Megvan tehát a lehetőség arra, hogy a magyar kormány ezeket a legfontosabb kiadáscsoportként kezelje, és a rendszerváltás korszakának kártevéseit helyrehozza. De mintha nem mindegyik kormány tulajdonítaná nekik azt a fontosságot, amelyet talán megérdemelnének. Az államadósság - mint a 12. fejezetben láttuk - 2001-ig jelentősen csökkent a bruttó hazai termékhez viszonyítva. Azóta rohamosan nő, és 2004 márciusában, amikor e sorokat írjuk, már ismét meghaladta a BHT 60%-át. 1999 végén Magyarország bruttó külföldi adóssága (tulajdonosi hitelekkel) 29,03 milliárd euró volt, a BHT 64,5%-a (avagy 80%-a, ha a BHT-nak a forint 1990 óta történt reáleffektív felértékeléséből származó mesterséges felduzzadását kiküszöböl jük, lásd a 11.18. grafikont). 2003 végén az adósság 45,68 milliárd euró volt, a BHT 62,3%-a. A javulás csak látszólagos. Az MNB a megelőző években ismét felértékelte reáleffektív alapon a forintot, és ezzel mesterségesen felduzzasztotta a 2003-as BHT euróértékét. Ugyanakkor a jen leértékelődött az euróval szemben, s ezzel statisztikailag csökkent a jenben fennálló magyar adósság euróértéke. Így tehát a külsőadósság-helyzet ez alatt a négy év alatt valójában nem javult, hanem romlott. De nemcsak azért romlott, mert az adósság immár súlyosabb teherként nehezedik a gazdaságra, mint négy évvel ezelőtt, hanem azért is, mert a gazdaság sebezhetőbbé vált. 2001 nyarán ugyanis feloldották azt a megszorítást, hogy külföldiek nem vásárolhatnak kincstárjegyet (mert ez a tilalom nem volt „EU-konform"). Azóta a magyar gazdaság a globális pénzpiac része. Szabadon áramolhat ide nagy tételekben a gyors hasznot kereső tisztán spekulatív finánctőke: a tőzsdére, bankbetétként és immár - kincstárjegyvásárlás céljából is. És ugyanúgy ki is áramolhat innen elektronikus pénzátutalás révén nagy tételben heteken, napokon, sőt órákon belül, ha a spekulánsok úgy ítélik meg, hogy az ország túladósodott, a forint túlértékelt, vagy nem túlértékelt, de jelentős folyó fizetési mérleghiány miatt a leértékelés veszélye fenyeget, vagy a kormány túlköltekezése miatt felgyorsul az infláció, aminek következté ben túlértékelt lesz, és így tovább. Ilyenkor a globális pénzpiac jelenlegi játékszabályai szerint a kormánynak szigorú megszorító intézkedéseket kell foganatosítani, olyanokat, mint amilyenek 1990 és 1996 augusztusa között voltak érvényben, hogy meggyőzze a spekulánsokat: „felelősségteljes" a kormány gazdaságpolitikája. Ha nem tenné, nemcsak a „forró pénzek" menekülnének innen, de a magyar adósok nem tudnák a nemzetközi tőkepiacon finanszírozni a hosszú lejáratú hitelek esedékes tőketörlesztését. Így egy adósságválsággal egybekötött pénzügyi válság veszélye ma nagyobb, mint amekkora 1999-ben volt. Ez az euróövezethez való csatlakozásig lesz így. Forint akkor már nem lesz, így nem létezhet forint elleni spekuláció sem. Az euró, a világ legnagyobb gazdasági térségének a pénze „túl nagy falat" ahhoz, hogy a spekulánsok támadást intézhessenek ellene, illetve hogy az esetleges spekuláció nagyobb károkat okozhasson. Az adósságszolgálat nagyobbik részét az ország (és a térség) pénzében kell majd teljesíteni. Magyarországnak nem lesz többé külön országkockázata és hitelképességi mi360
Utószó: Összegzés és tanulság
nősítése. Ezt behelyettesíti majd a magyar kormányzati szektor - a költségvetés és a Nemzeti Bank -, valamint a magánszektorbeli adósok - bankok, vállalatok - egyedi kockázata és hitelképességi minősítése. A gazdaság egészét csupán a kormányzati szektor adóssága fogja terhelni, mely 2003 végén 16,2 milliárd euró, a BHT 25%-a, illetve ennek is csak az a része, amelyet a devizatartalékok nem fedeznek: 6,02 milliárd euró, a BHT 8,22%-a. Úgy tűnik, hogy az euróövezethez való csatlakozással Magyarország külsőadósság-problémája lényegileg megoldódik. Az infláció - mint a 12. fejezetben láttuk - az 1996-os 24%-ról 2003-ra 4,7%-ra
mérséklődött - főként a magyar áruk belföldi kínálatának növekedése következtében. (Ez alatt a hét év alatt a magyar ipar termelése 80%-kal nőtt.) 2004-re - mint említettük - 6%-on felüli infláció várható, amelyet főként a kormány intézkedései gerjesztenek: elsősorban a vásárlóerőnek a termelés növekedésénél nagyobb arányú növelése (közalkalmazotti fizetések és nyugdíjak emelése), valamint a kamatlábemelés. A kamatlábemelés kereslet-előrefutás által okozott infláció mérséklésére alkalmazott kereslet-visszafogó intézkedés, mert visszafogja a beruházási keresletet. Amikor azon ban csupán a fogyasztói kereslet növekedett ugrásszerűen, és éppen a beruházások növelésével lehetne bővíteni az árukínálatot a megnövekedett fogyasztói kereslet kielégítésére, akkor a kamatlábemelés éppen azt akadályozza meg, ami az inflációt mérsékelné, így az inflációt tartósítja, ahelyett, hogy mérsékelné. Inflációs hatású másodsorban azért is, mert azok, akik kölcsön forgótőkével dolgoznak, a hitel árának növekedését beleszámítják termékeik árába.
GAZDASÁGI PROBLÉMÁK AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS ADÓSSÁGA A 8. fejezetben láttuk, hogy az államháztartás adósságproblémája úgyszólván a semmiből keletkezett részint a szocializmusból örökölt kaotikus adósságviszonyoknak (a Valutaalap által diktált) rendezési módszere, részint a Magyar Nemzeti Banknak a költségvetéssel szemben fennálló kamatmentes, lejárat nélküli követelésének kamatozó, fix lejáratú követeléssé való átváltoztatása során. E földuzzadt belső adósság óriási kamatterheinek „kigazdálkodása" tette szükségessé a humánfejlesztési beruházások drámai csökkentését. A végeredmény egyfelől a nagymérvű jövedelemátcsoportosítás a szegényebb néprétegektől a tehetősebbek javára (9. fejezet), valamint a bankoknak és a Magyar Nemzeti Banknak a költségvetésből történő rendszeres támogatása akkor, amikor a piacgazdasági gazdaságpolitika a támogatások leépítését írja elő. Ilyen támogatásra sem jól gazdálkodó bankoknak, sem jól gazdálkodó nemzeti banknak nincsen szüksége. A kormány előtt két lehetőség áll. Nem bolygatja a kérdést, hiszen az infláció mérséklődésével csökkennek a kamatlábak, és ezzel mérséklődik a támogatás névleges értéke. A másik lehetőség a nem piackonform módon keletkezett, parancsgazdaságból örökölt adósság jó részének nem piackonform eszközökkel való megszüntetése. Egészen bizonyos, hogy pénzügyi szakértők meg tudnák találni erre a módot úgy, hogy azt a követelések tulajdonosai ki tudják heverni. Ez 361
Utószó: Összegzés és tanulság
utóbbi lépés lehetővé tenné azt, hogy azok a kiadások, amelyek a magyar nemzet jövőjét jelentik: oktatás, tudomány, családvédelem, egészségügy, kultúra stb. reálértékben egyszeriben az 1989-es szintre emelkedjenek (8.10. grafikon). Ezzel egyúttal részben visszafordulna az eddigi jövedelemátcsoportosítás, sőt esetleg javulna az adómorál is.
A MEZŐGAZDASÁG TALPRA ÁLLÍTÁSA Mint már említettük, az 1991-ben és 1992-ben hozott kárpótlási törvények és a szövetkezeti törvény „eredményeképpen" nemcsak a veszteséges szövetkezetek szűntek meg, hanem a virágzó szövetkezetek jó része is; a parlagon hagyott földek nagysága megsokszorozódott; a művelés alatt álló földek nagy része egy család eltartására alkalmatlan kisparcellává vált; az állatok nagy részét levágták; a gépek jó része le pusztult; a műtrágya-felhasználás drámaian csökkent (16.8. grafikon). Ez máig így van, s a mezőgazdasági termelés tartósan megállapodott az 1989-esnél mintegy 30%-kal alacsonyabb szinten (16.3. grafikon). Magyarországnak az Európai Unió mezőgazdasági politikáját kell követnie (melyet a 12. fejezetben vázlatosan ismertettünk). De azon belül, illetve azon túlmenően talán lehetőség van néhány olyan intézkedésre, amelyre Magyarországon ugyancsak szükség lenne: • az önkéntes szövetkezés propagandával való népszerűsítése, valamint hitelekkel és adókedvezményekkel való támogatása; • tőkeerős mezőgazdasági hitelintézet felállítása (és állami kamattámogatás mindaddig, amíg a kamatláb az infláció mérséklődésével 10% alá nem csökken); • mezőgazdasági piackutató intézet létesítése: piackutatás Magyarországon és külföldön; a termékek minőségének és a termelés módszereinek a feljavítása; áruértékesítési technikák kifejlesztése; minderről: tanácsadás. (Az intézet egyik legfontosabb feladat az volna, hogy segítse a magyar mezőgazdaságot és élelmiszeripart az elvesztett keleti piacok visszaszerzésében); • az állami tulajdon és állami ellenőrzés fenntartása a mezőgazdaságnak azokon a területein, ahol ezt a minőség és speciális genetikai értékek megőrzése indokol ja, mindaddig, amíg ezeket a különleges feladatokat a magánszektor is megfelelőképpen el tudja látni.
AZ IPAR FEJLESZTÉSE, ÚJJÁÉPÍTÉSE Az ipar bruttó termelése 2003-ban 66%-kal haladta meg az 1989-es szintet. Az adat két ellentétes irányú folyamat eredménye. A jelentős működőtőke-beáramlás következtében új vállalatok, sőt új iparágak keletkeztek. Ezek természetesen külföldi tulajdonban vannak. Ugyanakkor számos magyar tulajdonban lévő vállalat tönkrement, egész iparágak sorvadtak el - különösen a könnyűiparban - egyrészt azért, mert a vámok túl gyors csökkentésével túl brutálisan tették ki őket a külföldi versenynek akkor, amikor a privatizációs stratégia hiánya teljes tulajdonbizonytalanságot teremtett, másrészt azért, mert a külföldiek olcsón felvásárolták őket csak azért, hogy termelésüket beszüntetve megszerezzék piacaikat. Így tűnt el csaknem 362
Utószó: Összegzés és tanulság
teljesen a magyar konfekció- és textilipar, a cipőgyártás, a piperecikkek, háztartási cikkek gyártása, a bútoripar, hogy csak néhányat említsünk. Mások még léteznek, de fojtogatja őket a költséges és agresszív propagandagépezettel dolgozó külföldi verseny (higiéniai cikkek, gyógyszerek...) Lehet-e, érdemes-e újjáéleszteni ezeket az iparágakat? Lehetni lehet, hisz Magyarország — mint láttuk - csaknem teljes egészében elmaradt régiónak számít az Unión belül, így engedélyezett a kormánytámogatás, sőt, bizonyos esetekben még uniós támogatásra is lehet számítani. Hogy érdemes-e, azt tízegynéhány év eltelte után iparáganként, vállalatonként kell költség/haszon-elemzéssel tanulmányozni. A magyar iparpolitikának ezenkívül és többek között a következők a (az Unión belül is megvalósítható) feladatai. • Átfogó távlati elgondolás kidolgozása arról, hogy milyen iparágakra kíván az ország specializálódni: pénzügyi szektor, turizmus, informatika, szoftver, finommechanika, gépgyártás, élelmiszeripar stb., s ezen belül: egyes vidékeken milyen iparágak meghonosodását, fejlődését kívánja az iparpolitika előmozdítani. (Mindez természetesen része a fentebb javasolt távlati regionális fejlesztési politikának.) • Adókedvezmény: a beruházásra fordított összegeket a vállalatok részben vagy egészben levonhatják az adózás alá eső tiszta nyereségből. (Ugyanakkor az üzletszerzés céljából történő vendéglátás költségeit csak a bruttó bevétel bizonyos százalékáig lehessen levonni, mert e téren sok a visszaélés.) • A beruházási hitelkamat állami támogatása abban az esetben, amikor a beruházás a távlati gazdaságfejlesztési programban kiválasztott iparágak vagy a távlati regionális programban megjelölt régiók fejlesztését szolgálja. • A külföldiekkel már megkötött vállalateladási szerződések állandó figyelemmel kísérése annak ellenőrzése végett, hogy végrehajtja-e a vevő a szerződés ben vállalt kötelezettségeit. • A kormány a Magyarországra betelepült multinacionális vállalatoktól megköveteli a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet Irányelvek multinacionális vállalatok számára című összeállítás ajánlásának a betartását (lásd a globalizációról szóló 3. fejezetet). • Az állami kézben maradó vállalatok államtulajdonosi ellenőrzésének jelentős feljavítása és szigorítása. • A kormány által szakértők küldése olyan vállalatok ellenőrzésére, ahol az irányítás - a részvények nagyfokú szétszórtsága miatt - egy szűk csoport kezébe kerülhet (lásd: Postabank). • A szocializmusból örökölt hibás iparszerkezet kijavítása ott, ahol az még hi bás. A kijavításra nem a versenyképtelen, veszteséges vállalatok bezárása az egyetlen módszer. Lehetséges a vállalatokat, vagy legalábbis azok egy részét versenyképessé tenni. Ehhez azonban tőkére van szükség. A tökét a magyar bankrendszer folyósíthatná állami garanciával akkor, ha a belső adósságprobléma megoldása következtében megnövekszik a költségvetés teherbíró képessége.
363
Utószó: Összegzés és tanulság
MUNKAERŐ-POLITIKA A dolgozni akarók és a dolgozni képesek foglalkoztatottak sorába való felszívódásáról már volt szó. Ehhez még csak annyit tehetünk hozzá, hogy a lakásprobléma enyhítése, főként pedig a bérleti lakáspiac létrehozása (lásd később) nagymérték ben járulna hozzá a strukturális munkanélküliség enyhítéséhez. Álljon itt néhány ötlet a munkaerő „kezelésével" kapcsolatban. • Az erre hivatott szerv (legyen az a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium vagy az Országos Munkaügyi Módszertani Központ) készítsen az átfogó gazdaságfejlesztési távlati programmal szoros összhangban - előre jelzéseket a 4-5 év múlva várható szakmánkénti munkaerő-keresletről, s legyen ez az előrejelzés meghatározó a szakközépiskolákba, egyetemekre, főiskolákra való felvételnél, hogy a fiataloknak már tanulmányaik megkezdésekor megalapozott reményük legyen a későbbi elhelyezkedésre. • Az állam által javadalmazott leszakadt szakmák jövedelmének növelése, például óvónők, tanárok, tanítók, egészségügyi segédszemélyzet, orvosok. • Bankhitelek folyósítása tanulmányi célokra állami garanciával és kamatkiegészítéssel - a tanulmányi eredménytől függően. Tanulmányi hiteleket vállalatok is nyújthatnának - kormánygarancia nélkül - olyan szakmák elsajátítására, amelyek piaci kínálata alacsony. Az állami vagy vállalati tanulmányi hitelt a tanulmányok befejeztét követő 10 éven belül kellene visszafizetni olyan kamattal, amely egyenlő az inflációval. (Vagyis a tanuló lényegileg kamatmentes kölcsönt kap, hiszen csak a tőkét kell - eredeti vásárlóértéken - viszszafizetnie. A kölcsönt folyósító hitelintézet viszont kockázatmentes kölcsönt nyújt, ennek megfelelő piaci kamatra.)
AZ EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS REFORMJA A magyar egészségbiztosítási rendszernek három alapvető fogyatékossága van: • az esetenkénti orvosválasztás lehetőségének hiánya; • az orvosokat lealacsonyító (de anyagilag előnyös, hiszen adómentes) hála pénzrendszer; • pénzhiány. Az Orvosi Kamara az Egészségbiztosítási Pénztárral egyetértésben megállapít ja minden orvosi beavatkozás alapdíját. Minden biztosítottnak lenne egy, a bankkártyához hasonló, kódolt műanyag kártyája. Minden orvosi rendelőben, kórház ban volna egy banki pénzautomatához hasonló gép. A beavatkozás után a beteg betáplálná a kártyáját a gépbe, az orvos beütné a beavatkozás kódját. Mindez megjelenne az Egészségbiztosítási Pénztár központi számítógépén, amely azonnal átutalná az orvos bankszámlájára a beavatkozás alapdíját. A tekintélynek, hírnévnek örvendő orvosok az alapdíjon felül pótdíjat számíthatnának. Ilyenkor a pótdíj publikus (az APEH-hal közlendő), tehát jár. Hála pénz nincs. A háziorvosok, túlterhelésük elkerülése végett - ma sokan minden méhcsípéssel, hasmenéssel orvoshoz szaladnak - minden vizit alkalmával kapnának egy minimális összeget (pl. 500 forintot). Szakorvoshoz csak háziorvosi 36 4
Utószó: Összegzés és tanulság
beutalóval lehetne menni, éppúgy, mint ma. Beteglátogatás esetén az orvos kis készülékkel nyomatot venne a betegkártyáról, s ezt küldené el az Egészségbiztosítási Pénztárnak. Ezzel a módszerrel megvalósulna az esetenkénti orvosválasztás, megszűnne a hálapénz, és az orvos száz százalékig minőségi és mennyiségi teljesítménye alap ján kapná a javadalmazását (ami ma nincs így). A krónikus pénzhiánynak nem az a fő oka, hogy Magyarországon nem fordítanak elég pénzt az egészségvédelemre, hanem az, hogy a kelleténél több pénzre van szükség; hogy a rendelkezésre álló pénzt rosszul használják fel, és hogy a pénz egy részét csalók ellopják. A kelleténél több pénzre van szükség, mert nincs megelőzés, és nem hatékony a felderítés (szűrés), így több a beteg, mint amennyi akkor lenne, ha volna megelőzés és jól működne a szűrőrendszer. A megelőzés legfontosabb része az egészséges életmód: táplálkozás, testgyakorlás, mozgás. Az erre vonatkozó felvilágosításnak az iskolában kellene kezdődnie, és - társadalmi célú hirdetések formájában - a rádióban, televízióban, írott sajtóban kellene folytatódnia. (Például a helytelen táplálkozás miatt és a testmozgás hiányában a magyar társadalom döbbenetes százaléka túlsúlyos.) A szűrővizsgálatok rendelkezésre állnak, de sokan nem mennek el. Minden egészségbiztosításra jogosultnak volna egy szűrővizsgálati kártyája, amelyen az orvos aláírásával és pecsétjével igazolná a vizsgálat megtörténtét. Akinek a kártyá járól egyetlen igazolás hiányzik, az - mindaddig, amíg nem pótolja - minden egészségügyi beavatkozásért teljes árat fizet. Így mindenki anyagilag érdekelt lenne abban, hogy elmenjen az esedékes szűrővizsgálatra. A pénzhiány (illetve az egészségbiztosítás krónikus deficitjének) fő oka mégis a számos és nagyarányú visszaélés, mind biztosítottak, mind pedig az orvosok részéről, valamint a hihetetlen arányú gyógyszerfogyasztás. Visszaélések vannak a táppénzzel, szanatóriumba, gyógyfürdőbe való beutalásokkal, rokkantsági leszázalékolással kapcsolatban. Az orvosok, kórházak fölösleges (de drága) vizsgálatokat, operációkat végeznek a betegen, sőt nemritkán meg nem történt drága vizsgálatokat és operációkat számítanak fel az Egészségbiztosítási Pénztárnak. Ez büntetlenül folyik, mert ellenőrzés vagy egyáltalán nincs, vagy nem hatékony. És ha a visszaélés mégis kiderül, nincs szankció. A megoldás természetesen a hatékony, szúrópróbaszerű ellenőrzés az Egészségbiztosítási Pénztár részéről az erre a célra főállásban alkalmazott és jól fizetett orvosok segítségével. Mivel a felderítés valószínűsége csekély, legyen a büntetés drákói. Az orvosok csalási hajlamát természetesen nagymértékben csökkentené, ha az alapdíjak úgy lennének megállapítva, hogy jövedelmükből (alapdíj, látogatási díj és az esetleges pótdíj) tisztességes módszerekkel, tisztességesen meg tudnának élni. Az Egészségbiztosítási Pénztár a jelenleg hihetetlen arányú gyógyszerfogyasztást is mérsékelhetné, hiszen számítógépe kimutatja, mennyi gyógyszert ír fel egy orvos havonta, és mennyi gyógyszert írat fel egy beteg havonta. Innen már csak egy lépés a túl sok gyógyszert felíró orvos figyelmeztetése, és a túl sok gyógyszert felírató csaló lefülelése. 365
Utószó: Összegzés és tanulság
A fenti leírás még vázlatnak is kevés. Részletesebb - de még mindig vázlatos javaslat található a szerző A gazdasági rendszerváltás a kispadról (Akadémiai Kiadó) című könyvében.
A KIVITEL ÖSZTÖNZÉSE Az EU-csatlakozás következtében Magyarországnak nem lehet önálló külgazdaság-politikája. De alkalmazhat másutt már használatos, jól bevált módszereket a kivitel ösztönzésére. • A külföldi magyar követségeken működő kereskedelmi attasék derítsék fel a kiviteli lehetőségeket. • Állami támogatással információs szolgálat az interneten az exportlehetőségekről: a fogyasztók ízlése, vámok, előírások, a versenytársak árszabása, potenciális vevők és kereskedelmi partnerek címe stb. • Az exporthitel-biztosítás bővítése; esetleg állami garancia. • Kormányintézkedések az elvesztett keleti piacok visszaszerzésének elősegítésére: piackutatás, kereskedelmi diplomácia, hitelgarancia stb. • Élénk gazdasági diplomácia annak elérésére, hogy csökkenjenek, eltűnjenek külföldön a magyar áruk behozatalát gátló akadályok. E célból piacfigyelő szolgálat létesítése abban a minisztériumban, amelyhez a külkereskedelem éppen tartozik. • Esetleg: japán mintára nagy külkereskedelmi vállalatok létrehozása állami tőkerészesedéssel.
A TŐKE ÉS A MUNKA VISZONYÁNAK ÁTÉRTÉKELÉSE A tőke és a munka, a tőkés és a munkás alapvető érdeke azonos: a termelés bővítése akár új piacok meghódítása, akár a termelékenység növelése révén. Érdekellentét csupán akkor keletkezik, amikor a vállalat által előállított értéktöbblet elosztására kerül a sor: mennyi legyen ebből a munkabér és mennyi a tőke javadalmazása, vagyis a profit. A munkásoknak a piacgazdaságban egyetlen módszerük van nagyobb (vagy általuk méltányosnak tartott) részesedés kikényszerítésére: a sztrájk. Ez viszont sérti a tőkés és a munkás közös érdekét: a termelés bővítését. Még a termelés folytatását is meghiúsíthatja, hiszen sztrájkok sorozata a vállalat bezárásához, egész iparágak felszámolásához vezethet. A tőke és a munka viszonyának másik vetülete az, hogy a munkásnak a vállalat irányításába semmi beleszólása sincsen. A tőke tulajdonosa a vállalatot eladhatja, bezárhatja, termelését növelheti, csökkentheti, a gépparkot felújíthatja vagy elhasználhatja és így tovább. Ez így van azon a címen, hogy mindaz az ő tulajdona, és mert minden kockázat az övé. Az első indok tény, a második sántít. A munkás is kockáztat. Nem a pénzét, mint a tőkés, hanem annál többet: a munkahelyét, vagyis a megélhetését. A munka és a tőke ellentétének tehát két forrása van: az elosztás és az irányítás. Magyarországon a piacgazdaságra való áttérés tíz esztendeje alatt az ellentétek nem éleződtek ki. Ezt sokan az érdekegyeztetés sikerének tudják be olyannyira, 366
Utószó: Összegzés és tanulság
hogy külföldiek is érdeklődéssel tanulmányozzák ennek a sajátos magyar rendszernek a működését. Szerintünk a „siker" csalóka. Csaknem kizárólag a munkásokat képviselő szakszervezetek gyengeségének tulajdonítható, amiről már többször volt szó. A magyar munkások szinte hangtalanul tűrték a tömeges elbocsátásokat, ezzel párhuzamosan reálbérük nagymérvű csökkenését (Akkor, amikor termelékenységük ugrásszerűen nőtt). Ez nem fog örökké így tartani. A magyar munkásság egyszer ki fogja heverni a rendszerváltás traumáját. Most kellene a munka és a tőke viszonyát úgy rendezni, hogy amikor a munkásság megkezdi érdekeinek erélyes érvényesítését, a viszonyt ne a konfrontáció jellemezze (mint például az Egyesült Királyságban és Franciaországban), hanem az ellentétek csökkenése (mint például Németországban). A kormánynak tanulmányoznia kellene az érdekellentétek csökkentésének a piacgazdaságban jól bevált két módszerét: a vállalat irányításába való beleszólás jogát, amelyet Németországban vezettek be először ( Mitbestimmimgsrecht ) és az inkább angolszász országokban elterjedt alkalmazotti részvénytulajdon intézményét. Az előbbi azt jelenti, hogy a munkások képviselője bizonyos százaléknyi (például 25%-os) szavazati jogot kap a vállalat igazgatótanácsában (és természetesen minden kérdéshez hozzászólhat). A másik pedig azt, hogy a munkások ingyen, jutányos vagy piaci áron vállalati részvényeket kapnak. Így kettős javadalmazásban részesülnek: rögzített munkabér és háromhavonta változó osztalék, s ez utóbbi révén részt vállalnak a kockázatból. Ezzel nagymértékben csökkenne mind az elosztás okozta, mind pedig a beleszólás hiánya miatti ellentét kiéleződésének lehetősége. Ez természetesen a szakszervezet szerepének lényeges módosulását jelenti, hiszen az igazgatótanácsban a munkásokat képviselő szakszervezeti vezetőnek ala posan ismernie kellene a vállalat irányításának minden csínját-bínját. A szakszervezetek szerepének ebbéli módosítását ma, amikor a szakszervezetek gyengék, könnyebb volna megvalósítani, mint akkor, amikor a szakszervezetek hasonultak a nyugat-európai és amerikai szakszervezetekhez. Ott a szakszervezeti vezetők annyira megszokták a konfrontációs szerepet, hogy gyakran képtelenek az együttműködő szerepváltásra. Előfordult, hogy a beleszólási jog megadását, az alkalmazotti részvénytulajdon bevezetését a szakszervezetek ellenezték a legjobban.
Természetesen ma nincs akadálya annak sem, hogy Magyarország a munka és a tőke ellentéte feloldásának valamiféle sajátos magyar változatával kísérletezzen. Hogy az érdekegyeztető tanács alkalmas-e erre, az majd csak akkor fog kiderülni, amikor a szakszervezetek erősek lesznek, és amikor a kormány mintegy döntőbíróként az egész ország érdekeit képviseli a tárgyalásokon, ahelyett, hogy a munkaadók érdekét az ország érdekének vélné. Ma e téren nincs probléma. A kormányzás azonban akkor művészet, amikor a problémákat megelőzi, ahelyett, hogy - felmerülésük után - reagálna rájuk.
367
Utószó: Összegzés és tanulság
LAKÁSHELYZET A rendszerváltással megszűnt az állami és tanácsi lakásépítés. 30-40%-os kamattal a jelzáloghitel megfizethetetlenné vált, és az évi lakásépítés a Kádár-korszakbeli panelfénykor termelésének egyharmadára esett vissza. • Lakásépítés, lakásvásárlás céljára felvett hitelek kamattámogatása a költségvetésből. Ez irányban fontos lépések történtek az Orbán-kormány idején, de a következő kormány ezek jó részét visszavonta. • Lakásvásárlásra szolgáló takarékbetét intézményének meghonosítása. Az ide havonta befizetett összegek - meghatározott értékben - levonhatók az adózás alá eső személyi jövedelemből. Ha a felgyülemlett megtakarítást nem lakásépítésre veszik ki, akkor annak bizonyos százalékát a pénzintézet köteles adóként befizetni. Hasznosak volnának még az olyan gazdaságpolitikai intézkedések, amelyek eredményeképpen létrejönne Magyarországon a magánkézben lévő bérleti lakáspiac. A cél természetesen az marad, hogy idővel minden család lakástulajdonossá vál jék. Bérleti lakáspiacra azonban szükségük van azoknak, akiket áthelyeznek, mindaddig, amíg a régi lakást eladják, s találnak megfelelő újat; fiatal házasoknak mindaddig, amíg meg nem takarítják egy lakás árának azt a részét, amelyet a jelzáloghitel nem fedez; azoknak, akik csak 1-2 évig kívánnak egy városban tartózkodni; s végül szüksége van a gazdaságnak a munkaerő területi mozgékonyságának biztosítására. Ilyen lakáspiac ma azért nincs, mert a törvény a bérlővel szemben hátrányos helyzetbe juttatja a tulajdonost, s így nem gazdaságos bérlakásokat építeni, sőt gyakran még a meglévő üres lakást sem célszerű kiadni. Bérlakáspiac csak akkor jöhet létre, ha a törvény kimondja: • a piaci lakbér minden bérlőtől megkövetelhető; • a jelenleg még kötött lakbéreket 3-5 év alatt a piaci lakbér szintjére lehet fokozatosan emelni; • felmondási idő egyelőre 5-6 hónap, de ez 3 hónapra csökkenne, amint megnövekszik a piaci bérlakáskínálat; • a lakbért évente legfeljebb 10%-kal lehet emelni - ha ezt a piaci lakbérek emelkedése vagy a tulajdonos által nyújtott szolgáltatások drágulása, növekedése indokolja; • a lakbért nem fizető lakót 3 havi nemfizetés után ki lehet lakoltatni. Ilyenkor elhelyezéséről az önkormányzatnak vagy valamiféle szociális segélyszervezetnek kell gondoskodnia - az „elhelyezés" történhetne úgy is, hogy indokolt esetben a nem fizető lakó a lakásban marad, de ideiglenesen az önkormányzat fizeti helyette a lakbért. Az elesettek támogatása ugyanis nem egyéni (lakástulajdonosi), hanem közösségi feladat; • a lakó és bérbeadó közötti vitás ügyekben az önkormányzat alkalomszerűen összehívott döntőbírósága hoz ingyenesen határozatot, amely ellen a rendes bírósághoz lehet fellebbezni. A döntőbíróságnak, rendes bíróságnak nem sza bad szisztematikusan lakópártinak lennie, hiszen ezzel megakadályozza a bérleti lakáspiac kialakulását. Ugyanakkor szem előtt kell tartania azt, hogy a bérlő vita esetén piacgazdaságban is hátrányos helyzetben van a bérbeadóval 368
Utószó: Összegzés és tanulság
szemben. Ha nem tudnak megegyezni, elköltözhet. Ez a bérbeadó számára csak azt jelenti, hogy fel kell adnia néhány hirdetést, esetleg néhány hónapig nem kap lakbért. A bérlőnek viszont vállalnia kell nemcsak a lakáskeresést, de a költöztetéssel járó kiadásokat és felfordulást is.
A KÖLTSÉGVETÉS REFORMJA A bevételi oldalon a költségvetés reformja elsősorban adóreformot jelent. Itt né-
hány általános irányelv felsorolására szorítkozunk: • Az új adórendszer közelítse meg az ideális adórendszer tulajdonságait: legyen egyszerű, behajtható, nehezen kijátszható, kevés költséggel ellenőrizhető, szolgálja az „általános közteherviselés" elvét, ne legyen áthárítható, és ne legyenek káros gazdasági vagy társadalmi mellékhatásai. • Mivel még sokáig a beruházás és a kivitel kell, hogy a gazdaság kettős húzóágazata legyen, olyan adórendszerre van szükség, amely visszafogja a fogyasztást (és ezzel megtakarításra ösztönöz), és serkenti a beruházást és a kivitelt. • Az új adórendszer fordítsa vissza azt a folyamatot, amely sokáig az adóterhek egyre nagyobb hányadát hárította a bérből és fizetésből élőkre. Ezen követelményen belül: bankok megadóztatása, vállalati adók behajtása. • Azzal, hogy megszerzi gazdaságpolitikájához a közvélemény támogatását, hogy a nép és az érdekeltek együttműködésével irányítja a gazdaságot, hogy megbízik az állampolgárokban, a kormány már sok mindent megtett egy civilizált országhoz méltó adómorál kialakítására. • Az adófizetési készség alapuljon elsősorban a kialakítandó jó adómorálon. Ezt egészítené ki a már javasolt drákói szigor, amellyel az állam az adócsalást vagy csalási szándékot bünteti. De még ennél is hatékonyabb, ha az adófizetők látják, hogy a kormány hasznosan, a javukra költi el az adóként befizetett pénzeket. Rontja az adómorált, ha azt látják, hogy a kormány herdálja az adófizetők pénzét: ezermilliárdokat fizet ki a Nemzeti Bank és a kereskedelmi bankok rendszeres támogatására, bűncselekmények miatt csőd szélére került bankok szanálására; ha előnytelen szerződéseket köt; ha túlfizeti a kapott szolgáltatást, és így tovább. • Az APEH alapos reformja: a korrupció és megvesztegethetőség kigyomlálása (állítólag van ilyen), s a Hivatal kiegészítése olyan szakértői csoporttal, amely a piacgazdasági vállalatirányítás, pénzkezelés és könyvelés minden csínját bínját ismeri. A kiadási oldalon természetesen a súlyos kamatterhek jelentős csökkentése volna a nagy áttörés. Majdnem ugyanilyen nagy horderejű újítás volna a takarékosság szigorú megkövetelése az állami szervektől. A szocializmus a takarékosságot nem értékelte, néha pedig büntette (pl.: ha egy vállalat vagy egyéb állami szerv nem költötte el időre a terv értelmében kiutalt pénzeket). A piacgazdaságban, ha valamely szervezetnek csökkentik a büdzséjét, akkor a reakció nem az, hogy mit kellene megszüntetni - az ilyen reakciót a piacgazdasági személyzeti politika bünteti -, hanem az, hogy hogyan lehetne ugyanazt kevesebb pénzből kihozni. Magyarország ettől a hozzáállástól még ugyancsak messze van. Nemcsak hogy nincs 369
Utószó: Összegzés és tanulság
takarékosságra való beállítottság, de helyenként a szűkében lévő pénzeknek iszonyú pazarlása folyik, és ezt a pazarlóknak senki nem veti a szemére: állami szervek százmilliókat fizetnek ki olyan „tanulmányokért", amelyek a tizedét sem érik; közvetítők nyolcszázmilliós sikerprémiumot kapnak olyan közvetítésért, ahol a sikert az méri, milyen mértékben játszották ki a felek az Országgyűlés szándékát; milliós végkielégítéseket osztogatnak hat hónapos szerződések lejártakor; a bank vezérigazgatója sa ját felmondása esetén sok milliós végkielégítést kaphat (amit pénzügyminiszterként sok milliárdos ingyenes juttatással honorál ugyanezen banknak); pazarlásokról hallani a kórházak adminisztrációjában és így tovább. * * *
Javaslataink ötletszerűek, rapszodikusak, hiányosak. A kiválasztott problémák számára nem tartalmaznak átfogó megoldást. A megemlített problémák sora is hiányos. Nincs szó a családvédelem, a nyugdíjrendszer, a bankrendszer reformjáról, a cigánykérdésről, a tudományos kutatás finanszírozásáról, a közbiztonság helyreállításáról, az oktatás reformjáról, a kultúra és a sport támogatásáról, stb., stb. Ezek nem elsődlegesen gazdaságpolitikai feladatok, de mert a piacgazdaságban minden összefügg minden egyébbel, mindegyiknek van gazdasági vonzata. Mentségül csak azt lehet felhozni, hogy ez a könyv nem a magyar gazdaság reformjáról, hanem a rendszerváltás gazdaságpolitikájáról szól. Megoldásokat, reformokat csak annyiban javasol, amennyiben ezek a rendszerváltás gazdaságpolitikájának elemzéséből önként adódnak. A szerző számára a legnagyobb jutalom az lenne, ha könyve megtermékenyítené az illetékesek és a szakértők gondolkodását, és ötleteket adna alapos és átfogó megoldások és gazdaságpolitika kidolgozásához.
370
A GAZDASÁGI RENDSZERVÁLTÁS KRONOLÓGIÁJA
E kronológia fő forrásai a Magyar Nemzeti Bank Éves jelentései, valamint Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (III. kiadás, Osiris, 2001, 668 o.). A gazdaságot érintő fejleményeket vastag betűs szöveg tünteti fel. Mivel figyelmünk a gazdaságra irányul, a vastag betű az uralkodó. Gyakran hiányzik a nap, néhol még a hónap feltüntetése is. Ez a szerző korlátolt anyagi erőforrásainak és időhiányának a következménye. 1989: a fordulat éve ja nu ár 11.
Az Ors zágg yűl és meg szav azza az egyesülési jog gal fogl alko zó törvényt. Így tehát politikai pártok alakulh atnak Mag yaro rsz ágon .
ja nu ár 28.
Pozs gay Imre a rádiób an kijelenti, hogy ami 1956 októb erében történt, az valójában népfelkelés volt. A pártvezetés konzervatív tagjai, köztük Grósz Károly, a Párt első titkára, elítélik a nyilatkozatot, de a Központi Bizottság február 11-én nagy többséggel bizalmat szavaz Pozsgaynak.
már ci us 15.
Ors zág sze rt e száz ezre k ünne plik - több mint 40 év után elős zör szab adon március 15-ét.
május 13.
Az 1974. szeptember 14-én Csehszlovákiával aláírt egyezmény értelmében Magyarország duzzasztógátat épített Nagymaroson. A környezetvédők tiltakozására a minisztertanács ezen a napon leállítja az építkezést. A Cseh és Szlovák Köztársaság folytatja a bősi duzzasztógát és erőmű építését.
jú n. 13. - sze pt. 18. Kerekasztal-tárgyalások a kormány és az ellenzéki pártok képviselői között a többpártrendszer megvalósításáról és a hatalomátadás békés lebonyolításáról. június 16.
Nagy Imre és a vele együtt kivégzettek ünnepélyes újratemetése. Búcsúztató százezrek részvételével a Hősök terén.
június
Többpárti választások és demokratikus kormány megalakulása Lengyelországban.
július 1.
Érvénybe lép az első privatizációs törvény, amely lehetővé teszi a „spontán" privatizációt.
aug. 1. - szept. 25.
Az Európai Közösség Miniszteri Tanácsa elhatározza, hogy programot indít Magyarország és Lengyelország gazdasági segélyezésére. (PHARE-program)
sze pte mbe r 10.
Mag yar ors zág meg nyi tja nyugati határait, és mint egy 23 000 Magy aror szágon tartózkodó keletnémet turista távozik Ausztrián keresztül Nyugat Németországba. Ezzel az epizóddal kezdődik a keletnémet kommunista rendszer felbomlása és Németország újraegyesítése.
371
A gazdasági rendszerváltás kronológiája október 5-9 .
A Magy ar Szocialista Munk áspárt utolsó kongresszusa . A ref orm ko mmu nisták teljes győzelme. A párt feloszlik. Megalakul a Magyar Szocialista Párt Horn Gyula vezetésével. Az MSZMP 700 000 tagja közül csak 50 000 csatlakozik az utódpárthoz, de sem Pozsgay, sem Németh Miklós miniszterelnök nincs a csatlakozók között.
októb er
A kor mán y a kerek aszta l-tár gyalá sok során megál lapí tott elvek alapján megfogalmaz egy sorozat fontos törvényt, és ezeket a 90 százalékban még mindig a volt kommunista párttagokból és társulásokból álló Országgyűlés megszavazza. Alaposan módosul az 1949-es rákosista alkotmány - még az ország neve is megváltozik Magyar Népköztársaságról Magyar Köztársaságra -; törvény rendelkezik az Alkotmánybíróság és az Állami Számvevőszék felállításáról, a Büntető Törvénykönyv és a Büntető Perrendtartás alapos módosításáról, valamint a Munkásőrség feloszlatásáról. A törvény állampolgári alapjogként ismeri el a kivándorlást és a külföldre való utazást. Az egyik legfontosabb akkor megszavazott törvény az új választójogi törvény. Október 23-a nemzeti ünnep.
októb er 23.
Orszá gsze rte hatalm as töm ege k ünnepl ik az 1956-os „fo rra dal om és sza badságharc" kitörésének harmincharmadik évfordulóját.
novembe r
Nagya rányú tüntetések sorozata a Cseh és Szlovák Köztársasá gban. Meg dől az 1968-ban szovjet katonai beavatkozással helyreállított kommunista rendszer, és demokratikus nemzeti egységkormány veszi át a hatalmat.
december
Németh Miklós miniszterelnök az Országgyűlésben bejelenti, hogy a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium hét éven keresztül hamis adatokat szolgáltatott a Nemzetközi Valutaalapnak. Az NVA felmondja az 1988 májusában kötött készenléti megállapodást, és Magyarországot az addig lehívott hitelek visszafizetésére kötelezi.
december 13.
Megkezdődik a PHARE-program.
decemb er vége
Polgárhábo rú Románi ában. Megdől Ceauses cu diktátor kom mun ist a rend-
1990 január
A KGST országai Magyarország javaslatára áttérnek az egymás közötti kereskedelemben a világpiaci árakra és a dollárelszámolásra. A Némethkormány megtiltja a cserekereskedelmet ezekkel az országokkal. Az MNB megkezdi a hitelkivonást a gazdaságból (7. fejezet) . Megkezdődik a forint reáleffektív felértékelése (10. fejezet) . A négyéves gazdasági hanyatlás kezdete.
január 24.
Az Országg yűlés elfo gadj a a lelkiismereti és vallásszabads ágot kimo ndó, valamint az egyházak és az állam viszonyát rendező törvényt.
ja nu ár -m ár ci us
Választás i kam pán y 65 politikai párt részvétel ével. A pártprogramoknak a gazdaságra vonatkozó része gyenge minőségű. Felsorolja, hogy mit kell megvalósítani, de nem mondja meg, hogy hogyan.
március 1.
Megalakul az Állami Vagyonügynökség.
március 14.
12 hónapos készenléti megállapodás aláírása a Nemzetközi Valutaalappal.
37 2
A gazdasági rendszerváltás kronológiája má rc. 25., ápr. 8.
Az 1945 óta első szab ad vála sztá sok első és más odi k forduló ja. Csak hat párt ju t be az Orszá ggyű lésb e. M árci us 23-án a Magyar Demokr ata Fórum alakít kormányt koalícióban a Kereszténydemokrata Néppárttal és a Kisgazdapárttal. Miniszterelnök: Antall József; pénzügyminiszter: Dr. Rabár Ferenc; az MNB elnöke: Dr. Surányi György (az MNB-n belül továbbra is Dr. Hárshegyi Frigyes kezeli az ország külső adósságát); kül ker esk edel mi miniszter : Dr. Kádár Béla. Antall József a Miniszterelnökségen belül Gazdasági Titkárságot szervez Dr. Matolcsy György vezetésével.
április
Félhivatalos magyar küldöttség utazik Londonba, hogy kipuhatolja, van-e lehetőség adósságkönnyítésre. Egyik tagja Rabár Ferenc jövendő pénzügyminiszter. Vállalkozásuk nem jár sikerrel.
június 23.
Több mint 40 évi szünet után újra megnyílik a Budapesti Értéktőzsde.
június
Külföldi bankok kivonnak Magyarországtól mintegy 800 millió dollár értékű rövid lejáratú bankbetétet. A miniszterelnök kijelenti: Magyarország továbbra is pontosan és hiánytalanul fogja fizetni az adósságszolgálatot.
június-szeptember
Súlyos aszály, növekvő élelmiszerárak.
jún. 23. -szept. 18. A kormány első 100 napja alatt egyetlen fontos gazdasági intézkedést sem foganatosított. Az Országgyűlés hetekig vitat olyan kérdéseket, mint az, hogy legyen-e korona a címeren, vagy sem. szeptember 3.
A PHARE-programra vonatkozó megegyezés hivatalos aláírása.
szeptember 18.
A kormány közzéteszi programját, mely alig két hét alatt készült. A gazdaságra vonatkozó részek gyenge minőségűek.
október 10.
Rabár pénzügyminiszter december végi hatállyal lemond, mert a Gazdasági Titkárság vezetője nyilvánosan támadta, s ezt Antall tűrte.
október 26-28.
Taxisblokád tiltakozásul a benzinárak felemelése ellen.
december vége
Dr. Kupa Mihály pénzügyminiszter. Első nyilatkozatában megígéri egy hároméves gazdasági program kidolgozását február végére.
1990-ben, főleg az MNB hitelkivonó pénzpolitikája következtében, a bruttó hazai termék 3,6%-kal csökken. Ugyanakkor, főként a gazdasági átalakulással kapcsolatos kormányintézkedések miatt, az infláció az előző évi 17%-ról 27%-ra gyorsul. 1991 január 7.
Az MNB 15%-kal leértékeli a forintot a valutakosárral szemben.
január 16.
Magyarország 229,2 millió „különleges lehívási jog" értékű exportkiegyenlítő megállapodást ír alá a Nemzetközi Valutaalappal. Indok: exportkiesés amiatt, hogy a KGST országok áttértek a világpiaci árakra és a dollárelszámolásra az egymás közötti kereskedelemben.
január vege
A Pénzügyminisztériumban elkezdődik a munka a február végére beígért hároméves gazdasági programon. A program öthetes hajrámunkával március elejére elkészül. Minősége gyenge, de a sajtó és a közgazdász szakma remekműként üdvözli. Nyilvánosságra hozatala után ez az úgynevezett Kupa-program azonnal feledésbe merül. Semmi erőfeszítés nem történik az ott közölt határidők betartására.
február 15.
A Visegrádi Egyezmény aláírása.
373
A gazdasági rendszerváltás kronológiája február
Közéleti személyiségek csoportja, köztük Surányi György, A Nemzeti Bank elnöke, chartában tiltakozik az Antall-kormány „tekintélyelvű", „antidemokratikus" politikai módszerei ellen.
február 20.
Hároméves kibővített hitelmegállapodás a Nemzetközi Valutaalappal. (Ez behelyettesíti az előző évben megkötött és még le nem járt készenléti hitel-megállapodást.)
április
Londonban a francia Jacques Attali elnöksége alatt megkezdi működését az Európai Újjáépítési és Gazdaságfejlesztési Bank.
június 19.
Negyvenhat évi megszállás után az utolsó szovjet katona is elhagyja Magyarországot.
június 28.
Feloszlik a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa.
július 1.
Feloszlik a Varsói Szerződés.
július 11.
Érvénybe lép a Kárpótlási Törvény az 1947 után kisajátítottak részleges kártalanítására. A kárpótlási jegyek piacképesek, de piaci értékük rohamosan csökken. Névértékben azonban továbbra is felhasználhatók állami vagyon értékesítésekor.
július 22.
Érvénybe lép a törvény, amelynek értelmében a kisajátított épületek viszszaadhatók eredeti tulajdonosaiknak vagy azok törvényes örököseinek.
június-szeptember Súlyos aszálykárok országszerte. nyár augus ztus 2.
A Nemzetk özi Valut aalap felmon dja a február ban megkötö tt kibővített hitel-megállapodást a teljesítménymutatók nemteljesítése miatt. Irak elfo glal ja Kuvaitot. Felk észül és az öböl hábo rúra . Növekvő kőolajárak.
augusztus
Jelcinnek oroszlánrésze van a konzervatív komm unis ták Gorbac sov ellen irányuló államcsínyjének meghiúsításában, és ezzel a Szovjetunió legfontosabb személyiségévé válik. Jugoszlávia felbomlásának kezdete. A föderáció véres háborúk után 1995-re öt független köztársaságra bomlik: Szerbia-Montenegró (melyet ekkor még Jugoszláviának hívnak), Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és Macedónia. (Koszovó csak 1999-ben szakad el „Jugoszláviától", amelynek neve 2002-től hivatalosan Szerbia-Montenegró.)
szeptember
A jugoszláviai függetlenségi háborúk miatt lezárul az Adria-olajvezeték. A Szovjetunió immár Magyarország energiaimportjának egyetlen szállítója.
december 1.
Életbe lép a Magyar Nemzeti Bank reformjáról szóló LX. törvénycikk. Az MNB ezentúl nem folyósíthat kölcsönt a költségvetésnek, és a kormánytól függetlenül irányítja a pénzpolitikát. Antall József, kihasználva az e törvény adta lehetőséget, meneszti Surányi Györgyöt a Magyar Nemzeti Bank éléről a kormány „tekintélyelvű" politikája ellen tiltakozó februári charta aláírása miatt. Helyébe Dr. Bod Péter Ákos kerül, akit erre a pozícióra csupán az Antall személye iránti lojalitás képesít.
december 16.
Magyarország, a Cseh és Szlovák Köztársaság és Lengyelország aláírja a Társulási Egyezményt az Európai Közösséggel.
december
A Szovjetun ió zössége (FÁK) leti szomszédja lenül a magyar
37 4
11 köztársaságr a bomlik, amelyek a Függet len Álla mok Könéven állnak laza kapcsolatban egymással. Magyarország keimmár a független Ukrajna, ahol 160 000 magyar él közvethatár mentén.
A gazdasági rendszerváltás kronológiája 1991-ben az Országgyűlés a fent említetteken kívül még 17 gazdasági vonatkozású törvényt szavaz meg. Legtöbbjük tárgya a piacgazdaság jog- és intézményrendszerének a bevezetése. Ebben az évben volt a gazdasági rendszerváltás időszakának legsúlyosabb gazdasági viszszaesése. A bruttó hazai termék 11,9%-kal csökkent, míg az infláció 35%-ra gyorsu lt. Mindezt főképpen a hibás gazdasági intézkedések okozták. 1992 január 1.
Érvénybe lép a rendkívül szigorú csődtörvény, amelynek következtében még ebben az évben 2100 vállalatot fognak felszámolni.
március 13.
Szentgotthárdon megkezdi működését az Opel Astra összeszerelő üzem.
április 30.
Az MNB először árverez 6 hónapos diszkont kincstárjegyeket.
má ju s 25.
A magyar kormány egyoldalúan felmondja az 1974-ben Csehszlovákiával kötött egyezményt a bős-nagymarosi duzzasztógátak és erőműrendszer közös megépítéséről. Megkezdődik a behajthatatlan követelések konszolidációja, és ezzel a „sorban állás" felszámolása. A hitelezők a költségvetéstől piaci kamatú kötvényeket kapnak, ugyanakkor a korábbi adósokkal szemben fennálló követeléseiket leírják. Ez a kezdete az államadósság óriási méretű felduzzadás ának.
június-szeptember Sorjában a harmadik nyári aszály. Enyhe gazdasági visszaesés kezdődik a fejlett országokban. Két újabb kárpótlási törvény életbelépése (XXIV. és XXXII. törvény). július
Többévi sorozatos többlet után hiányt mutat az e havi kereskedelmi mérleg.
augusztus 26.
A Suzuki esztergomi összeszerelő üzeme megkezdi működését.
augusztus 28.
Az Országgyűlés megszavazza a második privatizációs törvényt. Érvénybe lép a Szövetkezeti Törvény, amely a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket arra kényszeríti, hogy részvénytársasággá vagy korlátolt felelősségű társasággá alakuljanak. Ez, valamint a felsorolt három kárpótlási törvény beteljesíti a magyar mezőgazdaság szétzilálását (16. fejezet).
október
E hónapban már a folyó fizetési mérleg egyenlege is hiányt mutat. A Magyar Nemzeti Bank azonban még négy hónapig folytatja a forint reáleffektív felértékelését.
A kormányzat által a Nemzetközi Valutaalap kívánságára alkalmazott példátlanul szigorú restriktív gazdaságpolitika (7-10. fejezet) következtében 1992-ben a BHT 1989 óta bekövetkezett csökkenése megközelíti a 18%-ot; addigra megszűnik az 1989-ben létezett munkahelyek 21%-a, s az infláció még mindig 23%-os. 1993 január 1. február június 30.
A Cseh és Szlovák Köztársaság két önálló államra szakad. Antall József miniszterelnök meneszti Kupa Mihályt, és Dr. Szabó Ivánt nevezi ki pénzügyminiszterré. A XXIV. törvénycikk létrehoz egy alapot a bankbetétek biztosítására.
375
A gazdasági rendszerváltás kronológiája Magyarország és Szlovákia a hágai Nemzetközi Bizottsághoz fordul a bős-nagymarosi duzzasztógátakkal és vízerőművekkel kapcsolatos vitás ügyében. Magyarország alkalmazza az ENSZ Biztonsági Tanácsa által a Jugoszlávia (Szerbia-Montenegró) ellen elrendelt kereskedelmi tilalmat. szeptember
Magyarország 15 hónapos készenléti hitelmegállaodást köt a Nemzetközi Valutaalappal.
dece mber
12-én megh al Antall József. 21-én Boro ss Péter addigi belü gymi nis zter leteszi a miniszterelnöki hivatali esküt.
1993-ban az Országgyűlés 15 gazdasági természetű törvényt hozott, ebből 8 korábbi - 1989 óta hozott - gazd asá gi törvény m ódo sítá sa. A folyó fizetési mérleg hiánya 3,5 milliárd, szemben az előző évi 324 millió dolláros többlettel (lásd a 14. fejezetet). 1993 az 1990 óta tartó gazdasági válság mélypontja. A BHT 18,2%-kal alacsonyabb, mint volt 1989-ben, az infláció pedig 23%-os. 1994 január
A közelgő választásokra való tekintettel a Boross-kormány nagyarányú költekezésbe kezd a gazdaság élénkítése végett. A Bod Péter Ákos irányította Magyar Nemzeti Bank felhagy a hitelkivonás politikájával, és nagyarányú hitelfolyósításba kezd. E két intézkedéssel Magyarország túllépi az NVA által kijelölt teljesítménymutatókat, és a világszervezet már az első részleg lehívása után felmondja az előző év szeptemberében kötött készenléti hitelmagállapodást.
február 8.
Magyarország csatlakozik a Partnerség a Békéért nevű nemzetközi mozgalomhoz (addig is, míg felvételt nem nyer az Észak-atlanti Szövetségbe). Az Országgyűlés módosítja az MNB jogállását szabályozó 1991/LX. törvénycikket. A XXXVIII. törvénycikk szabályozza az árutőzsdék megalapítását, működését, jogállását stb., és egyszersmind módosítja az 1990. évi VI. törvényt az értékpapírok forgalmazásáról és felügyeletéről. Törvény (XXIV.) a pénzmosás megelőzéséről és megakadályozásáról. A XLII. törvény megalapí tja az EX IM BA NK -o t a kül kereske delem finanszírozására, valamint az Exporthitel Biztosító Részvénytársaságot. A CI. törvény módosítja a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi LXIX. törvényt.
április 1.
Magyarország hivatalosan felvételét kéri az Európai Unióba.
május 8., 29.
Az országgyűlési választások első és második fordulója. A Boross-kormány túl későn kezdte a gazdaságélénkítést, s ez még nem érezteti hatását. A kormány súlyos vereséget szenved. Vezető pártjának, a Magyar Demokrata Fórum nak a parlam enti m and átu mok 9, 8%-a jut a koráb bi 42,4 % helyett. A mandátumok 72%-a a Magyar Szocialista Pártnak és a Szabad Demokraták Szöv etsé gének jut, s e két párt alakít koalíciós ko rmá nyt jú liu s 15-én a szocialista Horn Gyula vezetésével. Pénzügyminiszter: Békesi László, aki már a Németh-kormányban is betöltötte ugyanezt a szerepet.
december 14.
Lemond Bod Péter Ákos a Magyar Nemzeti Bank elnöki pozíciójáról, és kinevezést kap arra, hogy Magyarországot képviselje az Európai Újjáépítési és Gazdaságfejlesztési Bank igazgatótanácsában.
376
A gazdasági rendszerváltás kronológiája 1994-ben hét olyan gazdasági törvényt hozott az Országgyűlés, amely 1989 óta hozott törvényt módosít. A Bod Péter Ákos irányította Nemzeti Bank az új kormány beiktatása után is folytatta a bőséges hitelfolyósítás politikáját. Ennek, valamint a Boross-kormány által az év elején foganatosított gazdaságélénkítő intézkedések következtében a BHT 2,9%-kal nő (az első növekedés 1989 óta!), az ipari termelés növekedése 9,5%. A folyó fizetési mérleg hiánya 3,9 milliárd dollárra, a BHT 9,5%-ára nő. Kopits György, a Nemzetközi Valutaalap magyarországi képviselője „túlköltekezés" miatt megrója a magyarokat. 1995 február 9.
Bokros Lajos újságcikkben publikálja 25 pontját: rámutat a gazdasági bajok okaira, és határozott visszafogó intézkedésekben jelöli meg a kibontakozás útját (14. fejezet).
március eleje
Dr. Bokros Lajos az új pénzügyminiszter. Dr. Surányi György a Magyar Nemzeti Bank új (régi) elnöke.
március 12.
A kormány meghirdeti a „Bokros-csomag"-ot, amely példátlanul szigorú megszorító intézkedések sorozata (14. fejezet).
április
Visszatérés a korábbinál is szigorúbb hitelkivonó politikához (7. fejezet).
május
Megkezdődik a „koraszülött jóléti állam" felszámolása (8. fejezet), valamint az erőteljes jövedelemátcsoportosítás a vállalati szektor javára (9 . fejezet).
május 9.
Az Országgyűlés megszavazza a harmadik privatizációs törvényt (XXXIX.).
május 30.
Az Országgyűlés törvénybe iktatja a Bokros-csomagot, amelynek végrehajtása már március óta folyamatban van.
július 31.
Magyarország külső adóssága eléri a 33,2 milliárd dollárt, a kilencvenes évek legmagasabb szintjét.
szeptember
A Pénzügyminisztérium nyilvánosságra hozza A magyar kormány középtávú gazdasági stratégiája című dolgozatot, amely Bokros elképzeléseit tartalmazza.
október 17.
A Népszava angol és magyar nyelven közli Massimo Russónak, a Nemzetközi Valutaalap Európa I. főosztálya igazgatójának Bokros Lajoshoz intézett levelét (4. fejezet).
október
Diáktüntetések országszerte az egyetemi tandíjak bevezetése miatt.
december
A MATÁV és a Magyar Elektromos Művek eladása külföldieknek.
december 12.
Az eladások következtében az ország devizatartaléka eléri a 12 milliárd dolláros rekordot.
1995-ben az Országgyűlés 15 gazdasági természetű törvényt hozott, ebből 11 korábbi törvény módosítása. A folyó fizetési mérleg hiánya - főként a korábbi exportbevételek hazatelepítése következtében - 2,4 milliárd dollárra csökken. A Bok ros -cs oma g megs zorí tó intézked ései követ kezt ében a BH T növeke dése 1,5%-ra, az ipari termelésé 4,5%-ra mérséklődik. Az infláció viszont felgyorsul 28,8%-ra (az előző évi 18,8%-ról).
377
A gazdasági rendszerváltás kronológiája 1996 január 1.
A forint konvertibilis bizonyos tranzakciók lebonyolítására. Spekulatív tőkebeáramlás kezdete.
február
Horn Gyula miniszterelnök meneszti Bokros Lajost, és Dr. Medgyessy Pétert nevezi ki pénzügyminiszterré. (Medgyessy maradéktalanul végrehajtja a Bokros-csomag által felsorolt megszorító intézkedéseket.) Az MNB kormánypapírjai kifogytak. Ideiglenesen a passzív repó lesz a beáramló spekulatív pénzek sterilizációjának legfőbb eszköze (7. fejezet).
március 15.
Magyarország 23 hónapos készenléti hitelmegállapodást köt a Nemzetközi Valutaalappal. A kormány kijelenti: a 264,2 millió „különleges lehívási jogi" kölcsönt nem szándékozik lehívni. Az egyezmény célja, hogy meggyőzze az ország hitelezőit: Magyarország a Valutaalap által jóváhagyott gazdaságpolitikát követi.
április 26.
Az Európai Unió részletes kérdőívet terjeszt a magyar kormány elé Magyarország gazdasági, pénzügyi és szociális helyzetéről.
március és június
Az MN B megke zdi a költség vetéssel sze mbe n fenn álló kama t és lejárat nélküli követelésének kamatozó, meghatározott lejáratú követeléssé való átalakítását. Két részletben összesen 536 milliárd forintot államkötvénynyé alakít át.
július 3.
Az LIX. törvény a férfiak nyugdíjkorhatárát 60-ról 62 évre, a nőkét 55ről 56-ra emeli. Teszi ezt akkor, amikor a munkalehetőségek száma még fogyóban van.
július 26.
Magyarország 4481 oldalon megválaszolja az Európai Unió kérdőívét.
augusztus
Főként a külső adósság csökkenése miatt (lásd alant) a Japán Hitelminősítő Ügynökség az előző évek többszöri leértékelése után (valamelyest) felértékeli Magyarország hitelképességi minősítését. A Standard and Poor októberben, a Moody's decemberben követi példáját. Ez a kezdete az ország hitelképességi minősítése több lépcsőben való felértékelésének (11.12. grafikon) .
szeptember
Vége a hét éven át követett kereslet-visszafogó politikának. A Magyar Nemzeti Bank megkezdi a vállalati szektor (de nem a háztartások!) hiteligényének a kielégítését (7. fejezet). A pénzügyminiszter kijelenti: magánosították a magánosítható állami vagyon kétharmad részét.
október
Kitör a Tocsik-botrány - a privatizációs botrányok hosszú sorának egyike. A privatizációs miniszter lemond, de nem vonják felelősségre. Horn Gyula miniszterelnök meleg szavakkal búcsúztatja az Országgyűlésben. A miniszter megtartja képviselői mandátumát, s 2004-ben, mikor e sorokat írjuk, még ott ül a parlamentben.
október 14.
Budapesten megnyílik az első amerikai stílusú bevásárlóközpont.
november 12.
Az Országgyűlés megszavazza a társadalombiztosítás reformjáról és finanszírozásáról szóló LXXXVIII. és LXXXIX. törvényt.
december
A Magyar Nemzeti Bank mérlege 55,6 milliárd forint hiányt mutat, és az MNB 58 milliárdnyi támogatásban részesül a költségvetésből (8. fejezet).
A külső adósság 1996-ban 4,6 milliárd dollárral csökken. Ebből 2,2 milliárd könyvelési csökkenés a dollár árfolyamának felértékelése következtében, 2,4 milliárd nettó törlesztés (11. fejezet).
378
A gazdasági rendszerváltás kronológiája Tovább csökken, 1%-ra, a gazdaság növekedési üteme. 24%-ra mérséklődik az infláció, és jelentősen csökken a folyó fizetési mérleg hiánya. Ebben az évben éri el a gazdasági rendszerváltás során mélypontját a foglalkoztatottság: 29%-os csökkenés 1989 óta (15. fejezet); a bérből és fizetésből élők reáljövedelme és a nyugdíjak vásárlóértéke: 24, illetve 31%-os csökkenés 1989 óta (9. fejezet). Jelentősen csökken a humánfejlesztési beruházások reálértéke is (8. fejezet). 1997 január 1.
A költségvetésnek az MNB-vel szemben fennálló kamat és lejárat nélküli adósságának fennmaradó része (valamint az előző évi kötvényadósságból 205 milliárd), összesen 1768 milliárd forint 10 éves lejáratú devizaadóssággá minősül át piaci kamattal. Ezzel - valamint az előző évi átminősítéssel - megduplázódik az államháztartás kamatozó adóssága, és az 1995. évi 50%-ról a BHT 67%-ára emelkedik (8. fejezet). A forint teljes mértékben konvertibilis.
év eleje
Az új privatizációs miniszter az Országgyűlésben bejelenti, hogy a kormány a privatizációs bevételek felével nem tud elszámolni.
június 16.
Az MNB megkezdi saját 12 hónapos lejáratú kötvények kibocsátását a beáramló spekulatív finánctőke sterilizálására. A IV. és LXXXVI. törvény módosítja az 1995/XXXIX. harmadik privatizációs törvényt.
július
Thaiföldön kitör a távol-keleti pénzügyi válság, majd a következő 8 hónap során átterjed Dél-Koreára, Malajziára, Indonéziára és a Fülöpszigetekre. Zuhannak az árak a Budapesti Értéktőzsdén.
szeptember 25.
A hágai Nemzetközi Bíróság felszólítja Magyarországot és Szlovákiát, hogy kétoldalú tárgyalásokkal rendezzék a bős-nagymarosi duzzasztógáttal és erőművel kapcsolatos vitájukat. Egyúttal Magyarországot arra ítéli, hogy kártérítést fizessen Szlovákiának az 1974-es szerződés egyoldalú felmondása miatt elszenvedett veszteségeiért.
no ve mb er 16.
Né ps zav azá s Magy aro rsz ágn ak az Észak-at lanti Szövetség hez val ó csatlakozásáról . A szavaz ók 85%- a helyesli a csatlakozást, de a szav azás ra jogosultak csupán 49%-a megy el szavazni.
1997-ben 3,9 milliárd dollárral csökken az ország külső adóssága: 2,3 milliárd könyvelési csökkenés a dollár felértékelése következtében és 1,6 milliárd nettó törlesztés (11. fejezet). Az Országgyűlés 30 gazdasági vonatkozású törvényt szavaz meg 1997-ben. Ebből 20 korábbi - a gazdasági rendszerváltás idején hozott - törvény módosítása. Az előző év szeptembere óta alkalmazott mérsékelt keresletösztönző és erélyes kínálatnövelő gazdaságpolitika hatására nő a foglalkoztatottság, 4,7%-kal emelkedik a BHT, miközben az infláció 18%-ra mérséklődik. A folyó fizetési mérleg hiánya az előző évi 1,7 milliárd dollárról 848 millió dollárra csökken. Az elkövetkező négy év során a kormány folytatja a mérsékelt keresletbővítő és erélyes kínálatösztönző gazdaságpolitikát hasonló eredménnyel: 5% körüli BHT-növekedés, mérséklődő infláció, növekvő foglalkoztatottság, fenntartható folyó fizetési mérleghiány.
379
