Jill Mansell Miranda nagy tévedése
-1-
Első fejezet Április első napja volt. Minthogy a recepciós pultban pillanatnyilag senki nem volt, Miranda felkapta a csengő telefont. - Fenn Lomax fodrászszalon, segíthetek?
-
Hello! - szólt bele egy férfihang. - Új frizurát szeretnék.
- Az a helyzet, hogy elég hosszú a várólista - figyelmeztette Miranda a telefonálót, miközben fogával lecsavarta a golyóstoll kupakját. - Diktálná a nevét, kérem? -
Kojak.
A háttérben harsogó nevetés hallatszott.
- Haha, nagyon vicces! - mondta Miranda kötelességtudóan. - Maga biztos humorista - tette hozzá, és szenvedő képet vágott Bevnek, a szalon elbűvölő recepcióslányának, aki közben futva jött vissza a mellékhelyiségből. -
Ki volt az? - kérdezte Bev, amikor Miranda letette a kagylót.
-
Egy hülye majom. Tudod, bolondok napja van. Ugye, milyen jópofa?
Miranda felkapta a kabátját, és némi kotorászás után kihúzott a zsebéből egy pár zöld, kötött gyapjúkesztyűt, és egy pár rózsaszínű bőrkesztyűt. Na jó, műbőrt. Bev gondosan szedett szőke szemöldöke kérdőn felszaladt.
-
Máris ebédszünet van? Még csak fél tizenkettő.
- Ugráltatnak. - Körülnézett, hogy nem figyeli-e valaki, és látványosan grimaszolt. - Cigaretta Alice Tavistocknak. Meg egy doboz filteres gyógy-tea. Ja, és még fél tucat levélbélyeg. Ez a nő, most komolyan! Nem is értem, -2-
miért nem nyomja a kezembe az egész heti bevásárlólistáját, küld el a szupermarketbe, és az egész el lenne intézve.
-3-
- És ha azzal megvagy -javasolta Bev segítőkészen -, lemosathatnád a kocsiját. - Elvihetném a szennyesét a tisztítóba. - Lenyírhatnád a füvet a kertjében. - Kitölthetném az adóbevallását. - Kipucolhatnád a budiját - pislogott Bev ártatlanul -, a saját fogkeféjével. - Miranda, még mindig itt vagy? - Fenn Lomax kilépett a VlP-te-remből, és hitetlenkedve nézett a lányra. -
Bocs, Fenn, nem, Fenn, már itt se vagyok! - Miranda felrántotta a kesztyűjét, és mindjárt sikerült is három ujját egy lukba gyömöszölni. Vigyorogva Bevre pillantott, és sietve az ajtó felé indult. - Tíz perc múlva jövök, jó? Fenn még utánaszólt: - Legyen öt. Mióta Fenn Lomaxnek sikerült állandó vendégként bejutnia a hihetetlenül népszerű, Jó reggelt! című tévéműsorba, a vendégköre szabály szerint megsokszorozódott. Amint azt a műsor producere találóan megjegyezte, Fenn veszélyesen jóképű, heteroszexuális fodrász - hát hogy ne imádná mindenki? És a producerasszonynak igaza volt. Vállig érő szőke hajával, világosbarna szemével, seprű szempillájával és szexi mosolyával Fenn igazán tudott bánni a nőkkel - akárcsak az ollóval, és ez igencsak jót tett az üzletének. A Bermondsey negyed egy eldugott kis utcájában megbúvó aprócska fodrászatból (nyugdíjasoknak hétfőn és szerdán kedvezmény!) egy csapásra az elegáns Knightsbridge még elegánsabb sugárútján, a Brompton Roadon találta magát (kedvezmény? soha!). Egymásnak adták a kilincset a hírességek, miután néha több hónapig vártak egy időpontra, csak hogy végül megszabadítsák őket kétszázötven fonttól, és aztán eldicsekedhessenek a barátaiknak, az újságíróknak. .. egyszóval bárkinek, akit az ilyesmi érdekel, hogy ők bizony Fenn Lomaxhez járnak vágatni. Manapság kilométerekről ki lehet szúrni a kuncsaftjait, gondolta Miranda a járdaszegélyen egyensúlyozva, amikor egy újabb kliens sofőrje pár centire a cipőjétől állt meg a limuzinnal. A hó mostanra csaknem teljesen elolvadt,
sáros tócsákat hagyva maga után, a limuzin hátsó üléséről kiszálló nő mégis olyan mennyiségű szőrmébe volt burkolózva, amennyivel egy laza antarktiszi túrát is átvészelt volna. Bélelt szőrmecsizmájában óvatosan tipegett a latyakban. Nem csoda, hiszen rémesen széles ez a járda - megvan vagy szűk két méter a kocsitól a szalon barackszín üveges, rézkilincses ajtajáig. És ha az ember saját sofőrt tart, aki furikázza őt a városban, akkor érthető, hogy az élet egyéb területem szeretne spórolni, gondolta Miranda, amikor a vendég levette a napszemüvegét, és ő felismerte benne a híres írónőt, a romantikus ponyvák királynőjét. Nyilván ezért adott neki múlt héten a zsugort, felvarrt képű vén banya csak harminc penny borravalót. A bélyeg és a cigaretta nem jelentett gondot, de a grapefruitos filteres teát extra adag ginzenggel már korántsem volt olyan könnyű felkutatni. Mire Miranda mindent megvett, máris tizenöt perc késésben volt. A férfi ott ült a szokott helyen, a cipőbolt előtt. Mirandát szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötörte, és azon morfondírozott, át tud-e menni az úton úgy, hogy a férfi ne lássa meg, vagy inkább rohanjon el mellette, mintha nem vette volna észre. Persze megtehetné, hogy egyszerűen elmagyarázza, hogy most rohannia kell, és a pénztárcája sincs nála, de ha még egy órácskát itt tudna maradni, akkor később visszajönne hozzá. Ha még egy órácskát itt tudna maradni? - gondolta Miranda, és megborzongott. Ez azért egy kicsit leereszkedőre sikerült. Szegény fickó, mintha lenne hová mennie! Jaj, de hát olyan szerencsétlenül fest, és úgy néz ki, mint aki teljesen át van fagyva! Most már mindegy, késő bujkálni. Észrevette őt.
- Hahó - mondta Miranda, és máris szörnyen érezte magát. A férfi takarója vizes volt, teljesen magába szívta az olvadt hóiét. - Figyeljen, ez még nem az ebédszünetem, csak vennem kellett pár dolgot egy vendégnek, de kettő előtt mindenképp kijövök. - Összeszorult a szíve. Jaj istenem, miért kell egy tökéletesen jó indoknak úgy hangoznia, mintha olcsó kifogás lenne? A fickó nem két óra múlva kéri az ő egyik szendvicsét, hanem most vágyna valamire, ami átmelegíti. - Oké. - A férfi, aki minden valószínűség szerint a harmincas évei elején járt, bólintott, és erőtlenül elmosolyodott. - Köszönöm.
Nem koldult, és sosem kért semmit. Csak ült ott, zsíros fekete haja az arcába lógott, fekete szempillája félig leeresztve - úgy nézte, mint szalad el mellette az élet. Miranda soha nem adott neki pénzt, hátha drogos. A gondolatába is beleborzongott, hogy a félretett aprópénze egy agyonszurkált vénába vándorolhat. A garnélarákos szendvicset legalább nem lehet az injekciós tűbe gyömöszölni. Ám ma máshogy álltak a dolgok. Az út túloldalán ott volt a Burger King, ahol forró italokat árultak. Ráadásul, jutott eszébe Mirandának, Alice Tavistock egy tízfontost adott a vásárláshoz...
- Tessék. - Sietve beletúrt a kabátzsebébe, és odanyomott hetven pennyt a férfi kezébe. - Vegyen magának egy teát, attól majd felmelegszik. - Nagyon kedves magától. A heroin ugye többe kerül hetven pennynél? Miranda azért aggodalmasan megkérdezte: - De ugye nem drogozik? Újabb halvány mosoly, ezúttal egy fejrázással kisérve. - Nem, nem drogozom. Hacsak... hát igen, úgyse vallana be, nem igaz? Miranda feladta, sietnie kellett. Huh, ez az idő! Már alig érezte a lábát. - Na jó, akkor később találkozunk. - Megmozgatta jeges lábujjait. Sonkás-paradicsomos vagy garnélarákos-majonézes legyen? A férfi a járdán megvonta a vállát.
- Nekem mindegy. Magára bízom. - Bocs a késésért - lihegte Miranda, amikor beesett a VIP-terembe. - A Harrods tömve volt, és az előttem levő nő szórakozott a pénztárnál. Na mindegy, most már itt vagyok. Parancsoljon, Mrs. Tavistock! Fenn éppen az utolsó simításokat végezte Alice Tavistock hatalmas kontyán. Egy percig sem hitte el a sztorit a hisztis nőről a pénztárnál, és figyelte, ahogy Miranda kiszedegeti a zsebéből a bélyeget, a cigarettát és a visszajárót.
- Vedd ki a törülközőket a szárítóból - mondta -, és segíts Corinnenak Lady Trent melírjével. Miranda azt találgatta, vajon Alice Tavistocknak sikerül-e egy köszönömöt kinyögnie, de szemmel láthatóan fontosabb volt neki kihalászni a dobozból egy szál cigarettát, és betenni a vastagon rúzsozott szájába. Kattant a méregdrága ezüst öngyújtó, és Alice Tavistock sovány nyakán az inak acéldrótként megfeszültek, amint mélyen leszívta az első... - Miranda, törülköző! Öt perccel később Miranda már kötelességtudóan adogatta Corinne-nak a hosszúkás fóliacsíkokat - amikor is a VIP-teremből kilépett a szalon nagytermébe Fenn és Alice Tavistock. Fenn magához intette, és Miranda tisztán látta az Alice Tavistock kezében megcsillanó aprópénzt. Hurrá, borravaló! Vagy mégsem? Úgy tűnt, a nőszemély frissen púderezett arcán nem egészen a hála mosolya terül szét. - Én egy tízfontos bankjegyet adtam magának - jelentette ki Alice Tavistock mindenféle felvezetés nélkül, és nyitott tenyerét Miranda orra alá dugta. - És maga ennyit adott vissza. Mit képzel, nem tudok számolni? kérdezte hisztérikusan. - Kevesebbet, mint amennyi jár! -Jesszusom, bocsásson meg, teljesen kiment a fejemből! - Miranda a homlokára csapott. - Vissza akartam adni a többit is, de aztán Fenn szólt, hogy vegyem ki a törülközőket a szárítóból, és... - És maga azt hitte, megússza! - Alice Tavistock mindig kényeskedve beszélt, de most csak úgy köpködte a szavakat. - Csaló! Tolvaj!
- Nem vagyok tolvaj! Fenn lehunyta a szemét.
- Miranda, mit csináltál Mrs. Tavistock pénzével? - Odaadtam valakinek. Fenn összeráncolta a homlokát. - Hogy mondod? Ne motyogj, beszélj értelmesen! Miranda felpillantott. Ajaj, Fenn dühös! - Egy hajléktalannak adtam, hogy vegyen rajta forró teát.
- Az én pénzemet! - sipította Alice Tavistock. - Csak nem azt akarja mondani, hogy a hatvan pennymet odaadta valami koszos, potyaleső kol dusnak? Te jószagú úristen, maga teljesen megőrült? Ennyit arról, mennyire jól tud számolni, gondolta Miranda csendben lázadozva. - Az az ember nem koldul. - Ezt nem hagyhatta annyiban, valakinek meg kellett védenie őt. - Sosem koldul! És különben is, nem hatvan penny volt - jelentette ki diadalmasan -, hanem hetven. Miranda imádta a fodrászmesterséget, annak dacára, hogy gyakornokként botrányosan keveset keresett. Szeretett Fenn szalonjában dolgozni, boldog volt, ha hajat vághatott - már azon ritka alkalmakkor, amikor erre lehetőséget kapott -, és nagyon szeretett beszélgetni a vendégekkel. Nos, a legtöbb vendéggel. A munka legnagyobb hátránya az volt, hogy akkor is jó képet kellett vágni a dologhoz, ha a kuncsaft undokul viselkedett. Fenn a kasszából kifizette a felháborodott Mrs. Tavistockot, hosszasan mentegetőzött, majd kikísérte a hölgyet a szalonból. - Nem vagyok tolvaj - mondta Miranda.
- Tudom. De egy észlény sem - mutatott rá Fenn -, nem igaz? - Az a vén szipirtyó! Fél életét azzal tölti, hogy dicsekszik, mennyi jótékonysági alapítvány tagja. Akkor meg hogy lehet ilyen undok? - Nem ez a lényeg. Alice Tavistock ebben a szalonban vendég. - Smucig vén banya! - Ebből elég! Idefigyelj! - Fenn az órájára nézett. - Bevnek egykor a fogorvosnál kell lennie. Neked kell beugranod a recepcióba pár órára. Borzasztó! Miranda fekete szeme rémülten kikerekedett. Már most farkaséhes volt. Sőt, eszébe jutott, hogy valaki más is farkaséhes. De semmi sem segített; Fenn a jól bevált, halálkomoly főnöknézését villantotta rá.
- Úgy vélem, a jelenlegi helyzetben ez így sportszerű. Nem értünk egyet?
Chloe elnézte a pénztáros lányt, amint az egyes árucikkeket áthúzza a leolvasó fölött, és továbbküldi a futószalagon. Tisztára, mint a női magazinokban a recepthez mellékelt bevásárlólista. Egy adag csirkemell, fóliázott. Egy citrom. Egy dobozos tej, félzsíros. Egy fej brokkoli, fóliázott. Egy kis doboz, méregdrága újkrumpli. Egy terhességi teszt. Chloe visszatartott lélegzettel figyelte, vajon a pénztáros lány vet-e rá egy cinkos pillantást, amikor meglátja a tesztet, de amikor a lány végül felnézett, csak annyit mondott unott hangon: - Tizenöt font hetvenet kérek. Van klubkártyája? Manapság nyilván sokkal több kell pár csirkemellnél meg egy terhességi tesztnél ahhoz, hogy az ember felkeltse egy pénztáros érdeklődését. Amikor Chloe visszaért a Special Occasions ajándékboltba (tökéletes meglepetés minden alkalomra!), a teszkós zacskót felakasztotta a fogasra, és bezárkózott az aprócska földszinti vécébe. A keze reszketett, amikor letépte a teszt műanyag csomagolását; a tájékoztató füzetke betűi táncoltak a szeme előtt. Segítség, ez nem játék - ez most véresen komoly! Na jó, most nem hibázhatok, gondolta, és máris émelygés tört rá. Vedd úgy, mintha vizsgáznál; lassan, figyelmesen olvasd el a szöveget. Koncentrálj, koncentrálj, és az isten szerelmére, hagyd abba ezt az idióta reszketést! Az ajtón felhangzó hirtelen dörömböléstől kis híján felpattant a vécéről. - Chloe, te vagy az? Ugyan ki más lenne, gondolta Chloe rezignáltán. -Ööö... igen.
Legalább nem valami trükkös, pipettázással és célzott csurgatással egybekötött gimnasztikai gyakorlat közben kapta rajta. -Ja, jó. - Bruce, a főnöke türelmetlen volt. Sosem értette, hogy bírnak a nők harminc másodpercnél többet eltölteni a vécén. - Légy szíves, nézz rá a boltra, jó? Muszáj egyet telefonálnom. - Két perc! - szólt ki Chloe kétségbeesetten. - Mi? Az nem lehet, hogy most ne derüljön ki - azt nem bírta volna idegekkel, meg aztán állatira kellett pisilnie. - Adj két percet, jó? Odakint Bruce elképedve csóválta a fejét. A nők és az ő belső működésük mindig is megfejthetetlen titok marad az ő számára. -Oké. Odakintről, a boltból megszólalt az ajtó fölötti csengő: vásárló érkezett. Chloe megkönnyebbülten számolta főnöke távolodó lépteit; képtelen lett volna egy vékonyka pálcikára pisilni úgy, hogy alig néhány centire, az ajtón túl ott ólálkodik Bruce. A célzott pisilés lényegében sikerült. Chloe lehunyta a szemét, és számolni kezdett. Amikor kinyitotta a szemét, a csík vége kék volt. -Jóságos ég! - suttogta, de a szavait kis híján elnyomta a szívdobogá-sa. Angóra pulóverének nyakát elhúzva lepillantott a hasára, és bizonytalan hangon megszólalt: - Hahó! Odakint a boltban Bruce a vásárlónak csomagolta a veszettül drága, sárgafehér olasz vázát. Amikor Chloe végül sápadtan felbukkant a mosdóból, Bruce gyorsan elhadarta: - Á, Chloe, mielőtt még elfelejtem! Lenne egy kis dolgom ma este a golfklubban. Verityvel azt reméltük, elszabadulhatunk egykét órára, de az az átkozott bébiszitter nem ér rá. Nem tudnál kisegíteni minket? Minthogy Chloe már többször is kisegítette őket, ezúttal nem hagyta magát becsapni főnöke joviális hanghordozásától. Akárcsak a macska élettartamának átszámításánál, úgy Bruce-nál is az egy-két órát meg kell szorozni vagy héttel.
- Bruce, ne haragudj, de nem megy. Hogy csodálkozott-e? Az nem kifejezés. - De hát azt mondtad, nincs semmi programod mára! - mondta szinte szemrehányóan. Légy erős, állj a sarkadra, ne engedj az érzelmi zsarolásnak. - Az még reggel volt. - Chloe olyan határozottan beszélt, ahogy csak mert. - Azóta lett programom.
Második fejezet Florence Curtis mozgalmas életet élt; mindig kiélvezte a pillanatot, és minden napba annyi kalandot sűrített, amennyit csak lehetett. Húszévesen ment férjhez, huszonöt volt, mikor anya lett, huszonhét, mikor elvált, aztán újraházasodott, megözvegyült, majd harminchárom évesen harmadszor is férjhez ment... Jóságos ég, ha csak rágondolt, máris beleszédült - micsoda hektikus évek voltak! Egyik helyről a másikra költözve váltogatta a lakóhelyeit, a személyzetét, megpróbált megfelelni imádott, ám nagyon is sokat követelő fia igényeinek, és a világ végére is követte különböző férjeit. Aztán a hőn szeretett harmadik férje, Ray, szívrohamot kapott annak a monte-carlói kaszinónak a lépcsőjén, és akkor ő úgy döntött, egyszer s mindenkorra véget vet ennek a házasságosdinak. Elég volt két férjet eltemetni; majdnem összeroppant a gyásztól. Mostantól szeretőket fog tartani. Ha másért nem, hát azért, mert - mint arra a barátainak is buzgón rámutatott (ugyanis irtózott az együttérzés minden megnyilvánulásától) -halálosan unta már, hogy folyton más néven kell aláírnia a csekkeket. A következő húsz évet tehát Florence a szórakozásnak, és csakis a szórakozásnak szentelte, és minden percét maximálisan ki is élvezte. „Úgyis olyan sokáig halott az ember!", hangzott a mottója, és amíg a betegség első jele be nem kúszott az ízületeibe, fel sem merült benne, hogy talán találóbb lenne úgy fogalmazni: „Úgyis olyan sokáig szenved az ember az ízületi gyulladástól!" Nem volt könnyű hozzászoknia, hogy mostantól kerekesszékben tengeti életét, mikor az agya néha csaknem elhitette vele, hogy még mindig olyan aktív, mint egykor régen. Florence néha még ma is azt álmodta,hogy egész éjjel táncol a Café Royalban. Amikor jókedvűen felébredt, azt gondolta, „Igen, pontosan ezt fogom csinálni: elmegyek egy sikkes kis helyre táncolni..." Egészen addig, amíg megpróbált megfordulni az ágyban, és felnyögött a fájdalomtól. Manapság annak is örült, ha sikerült elvánszorognia a konyháig, és csak ott esett össze. Az orvosa tavaly azt javasolta (csak jót akart), hogy próbálja ki a kerekesszékes társastáncot. A St. Augustine közösségi házban állítólag minden csütörtökön összegyűlik több busznyi mozgáskorlátozott nyugdíjas, pörgetikforgatják egymást a táncparketten, és úgy általában remekül szórakoznak.
- Hogyan, kerekesszékben? -r Florence pukkadozott a nevetéstől. -Bocs, szívem, de ezt nem nekem találták ki. Olyan, mint mikor két kamasz smárolni tanul, és összeakad a fogszabályzójuk. Ha néha maga alatt is volt, Florence ezt mindig megtartotta magának. Elvégre mi értelme lenne folyton arról nyafogni, hogy milyen depressziós, és mennyire beszűkült az élete? Azzal holtbiztosan elmarna mindenkit maga mellől. Inkább igyekezett mindig a vidám, minden jóra kapható arcát mutatni a világnak. És egy pillanatra sem felejtette el áldani a jó sorsát, hiszen szép házban lakott, és nem voltak anyagi gondjai. És persze ott volt neki Miranda. Lehet, hogy a lábának nem sok hasznát veszi, de a kezét legalább tudja használni, ami azt jelenti, hogy bírja fogni a pezsgőspoharat, nagyon is keményen tud pókerezni, és egyedül is ki tudja sminkelni magát. Na jó, nem mindig a legszebben, amint azt maga is beismerte. De hát, istenem, az legyen a legnagyobb baja az életben, hogy egy kicsit reszketegen húzza ki a szemét. Amint a kandallópárkányon fél hetet ütött az óra, Florence odagurult a nappali ablakához. Szerette nézni, amikor hazajön az albérlője. Abban a percben, ahogy Miranda feltűnt az utcán - általában a zsebében kotorászott a kulcs után -, Florence előkapta az üveg sört a hűtőből, magának meg kitöltött egy rendes adag száraz sherryt. Mellesleg óriási előnye volt ez a kerekesszéknek: ha a nap első italától az embernek ingatag lesz a térde - nos, akkor sincs semmi. Florence még mindig a jégkockatartóval küzdött, amikor a bejárati ajtó becsapódott, és Miranda elkiáltotta magát: - Megjöttem! -Jól átfáztál. Ülj inkább a kandallóhoz! - tiltakozott Florence, amikor Miranda bejött a konyhába segíteni. - Majd megoldom. Miranda odaütötte a tartót a hűtőajtóhoz, amitől a jégkockák a szélrózsa minden irányába szétrepültek. - Annyira elgémberedett a kezem! - Bedobált pár kockát Florence sherrys poharába. - így ni! Most már mindketten odaülhetünk a kandal lóhoz. - Elhúzta a száját. - És elmesélhetem, milyen remek napom volt... Jeges páracseppek csurogtak végig Miranda nyakán, amint hátrahajtott fejjel meghúzta a sörösüveget. Rövid, tüskésre vágott fekete haja, melyet pillanatnyilag sötétkék és zöld tincsek díszítettek, kékesfeketén, olajosan csillogott, akár a pávatoll.
- .. .úgyhogy lecsúsztam az ebédszünetről, és mire elindultam, a fickó már
nem volt ott - fejezte be a történetet, nem tudván, hogy felső ajkán még mindig ott díszlik a sör habja. - Szegény, úgy sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom neki!
- Az a te bajod - kezdte Florence kényelmesen -, hogy olyan jószívű vagy. - Csak aggódom miatta. Vajon milyen élete lehet? Képzeld már el, nincs is hol laknia! Florence felhorkant, félig a sherrys pohárnak. - Hah, addig jó, amíg csak sajnálod! Csak nehogy hazahozd ide, és elvárd tőlem, hogy én is sajnáljam! Ugyanis kinézte Mirandából, hogy beállít egy mosdatlan, hajléktalan alakkal, és azt kéri, fogadja be magához.
- Neked nincs szíved - közölte Miranda. - Csak nem vagyok balek, ennyi az egész. Különben meg - fogott bele Florence komolyra fordítva a szót - valamit el kell mondanom neked. Attól tartok, nem jó hír. - Mi az? - Miranda fekete szeme rémülten kikerekedett. - Csak nem vagy beteg? - Nem, viszont a bankszámlám, az egy kicsit gyengélkedik. Hallottál a múlt heti tőzsdekrachról? Miranda nem hallott, de azért bólintott. A pénzvilág hírei valahogy nem jutottak el hozzá.
- Nos, a múlt héten felhívott a könyvelőm. A részvényeimet lehúzhatom a klotyón. Magyarán totál le vagyok égve. - Florence itt szünetet tartott, és szégyenkezve lesütötte a szemét. - Az a helyzet, hogy úgy néz ki, meg kell emelnem a bérleti díjadat. - Vagy úgy. Jó. És... mennyivel? - A duplájára. Jóságos ég! Miranda arca most megért volna egy fényképet. Florence összeütötte a tenyerét, és elnevette magát.
- Hé, bolondok napja van! Mirandának
tátva maradt a szája.
- Akkor most... nem emelkedik a bérleti díj? - Hát persze, hogy nem! - És nem vagy leégve? - Nem is volt tőzsdekrach. Néha azért elolvashatnád az újságot - viho gott Florence -, akkor bezzeg tudnád. Miranda lassan újra levegőhöz jutott.
- De már elmúlt dél - tiltakozott. - Délután már nem ér ezzel szórakozni! - Nem voltál itthon. És különben is - mondta Florence ártatlanul -, bejött, nem? - Ez csalás! - morogta Miranda. Florence önelégült vigyorral megszólalt: - Meg aztán nekem csalni is szabad. Csak egy dilis kerekesszékes öreglány vagyok, nekem mindent szabad. Greg nyolc előtt nem ért haza a munkából. Minthogy Chloe úgy érezte, ma igazán különleges vacsorára van szükség, fokhagymás olívaolajba bepácolta a csirkemellet meg egy kis gombát, az apró szemű újkrumplit vajon megsütötte, ellenőrizte, hogy van-e elég feketeribizli-szorbet a mélyhűtőben, és csak utána engedte meg a fürdővizet. Azzal a strasszköves csattal tűzte fel a haját, amelyet Gregtől kapott tavaly karácsonyra, és elővette a vörös szaténruhát, mellyel a férfi a születésnapján lepte meg. Mivel a férje kedvenc illata az Obsession volt, bár maga nem rajongott érte, most bőven befújta magát vele. Még a régi, fekete selyem combfixét és a csipkés harisnyatartóját is előbányászta, ha már Greg annyira imádta - sőt, elhatározta, ma este még az sem zavarja, hogy a csipke mintát nyom a bőrére. Most minden apróság számít. Legalábbis azt remélte. Mert hát lássuk be, gondolta Chloe, amikor - igaz, némiképp remegő kézzel - nekikezdett a sminkjének, hogy ma este nem lesz könnyű dolgom. Nyolc óra huszonöt.
Greg még mindig sehol. Istenem, amikor száz évben egyszer igazán szükségem lenne egy italra, na pont akkor nem ihatok! Nyolc harmincra Chloe idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Amikor meghallotta, hogy Greg kulcsa fordul a zárban, úgy pattant fel a székről, mint aki szögbe ült, A nappaliba lépve Greg meglazította a nyakkendőjét, és elismerően füttyentett. - Hohó, mi készül itt, kérem szépen? Ugye nem ma van a házassági év fordulónk? Chloe egész testében remegni kezdett. Túlzásba vitte a dolgot. Most azonnal tudni akarja majd, hogy miért készült ennyire. - Csak olyanom volt, hogy szerettem volna kiöltözni. Sikerült szélesen elmosolyodnia. Sokkal könnyebb lesz elmondania Gregnek, ha a férfi már jól megvacsorázott, és a bor nagy része is benne van. - Harisnyatartó! - Greg oldalt billentette a fejét, és gondosan tanulmá nyozta a vörös szaténruha alatt felsejlő, árulkodó csipkerajzolatot. - Ezt már szeretem, ha a kiöltözés ezt jelenti. Hmm, talán vacsora, aztán szex, és csak aztán kéne neki megmondani. Úgy jobb lenne. Már amennyiben Greg nem alszik el, és nem kezd el oroszlánszerűen horkolni hat másodperccel azután, hogy róla legördült. Ugyanis volt már erre példa. - Fokhagyma? - szaglászta a férfi a konyhából kiérződő illatokat. - Azt hiszem, ezt inkább kihagyom. Fontos megbeszélésem lesz holnap kora reggel, nem akarom elriasztani az ügyfeleket. Chloénak lefagyott az arcáról a mosoly. Mindenbe tett fokhagymát. Ez azt jelenti, hogy feketeribizli-szorbet lesz vacsorára.
- Minden rendben? - Greg megérezte, hogy a felesége ideges, és közelebb lépett. - Szívem, te reszketsz. Valami baj van? - Ki kell kapcsolnom a sütőt. - Chloe szinte látta magát kívülről; a saját hangja idegenül csengett a fülében. Mintha valaki más beszélne. Nem úgy
tervezte, hogy mindjárt az elején megmondja; szüksége volt egy kis időre, hogy lelkileg rákészüljön - hogy még párszor felmondja magában. Bár ha jobban meggondoljuk, attól talán jobb lesz?
- Chloe. - Greg a meztelen vállára tette a kezét, és gyengéden masszírozni kezdte. - Mi az? - Ó, Greg, kisbabánk lesz! Tessék, megcsinálta. Kimondta. Mint amikor Bambi lába szétcsúszott a jégen, úgy csúszott le Greg keze a válláról. - Mi van? Chloe mély levegőt vett.
- Kisbabánk. Kis... kisbabánk lesz. A férfi egy lépést hátrált. - Úgy érted, terhes vagy? Chloe erőt vett magán, hogy a szája széle ne remegjen, de a térde így is majd' összecsuklott alatta.
- Nem, tombolán nyertük. - Viccelsz?
- Dehogyis! Ezzel sosem viccelnék. Greg egyszerre furcsán - de semmiképp sem biztatóan - nézett rá. - Mióta tudod? Chloe szíve vadul vert; úgy érezte, mindjárt kiugrik a helyéről.
- Hét órája. - Chloe, ez nem fog menni. Tudod jól, hogy nem lehet. - De hiszen már megtörtént - tiltakozott a nő erőtlenül. - Megbeszéltük: nincs gyerek. Nekünk nem kell gyerek. Én nem akarok gyereket. Nem is szeretem a gyerekeket!
- Tudom, tudom - mentegetőzött Chloe -, de mégis becsúszott. Véletlen volt, de megtörtént. - Biztos vagy benne? - kérdezte Greg hidegen. - Biztos, hogy véletlen volt? - Esküszöm! -Jaj, istenem, ez borzasztó! - Sosem tennék olyat! Én legalább annyira megdöbbentem, mint... - Akkor jó. Akkor már csak el kell intézni. Chloe csak bámult rá, de nem jött ki hang a torkán. - Hiába nézel így rám! - Greg farkasszemet nézett vele. - Mégis mit vártál tőlem? Chloe, te nem szülhetsz! Majd elintézzük. Nem nagy ügy, szívem, még csak fájni sem fog. A félelmet düh váltotta fel; érezte, hogy a körme a tenyerébe mélyed.
- Greg, itt nem egy... egy bölcsességfogról van szó! - Valóban nem, annál még sokkal kisebb. - Hanem egy emberi lényről! - Hogyhogy Greg képtelen megérteni, mit érez? Chloe ordítani szeretett volna, de visszatartotta. Ha tényleg szereti őt, akkor hogy lehet, hogy nem érti meg, mi játszódik le benne? Hogy tudja kapásból elutasítani? - Nem vagyok kegyetlen - mondta Greg -, csak reálisan gondolkodom. - De hát egy gyerek még nem a világ vége! - Nem, csak a házasságunké. Chloe megtántorodott, mintha a férfi megütötte volna. Fizikai fájdalmat érzett. - Szóval ezért volt ez az egész felhajtás! - mondta Greg színpadiasan, és a végigmutatott a szaténruhán. - Á, már értem! Feldobsz egy kis smin ket, előásod a harisnyatartót a fehérneműs fiók mélyéről, és több nem is kell. Csak elővillantod a combfixet, máris a lábad előtt heverek, és úgy makogom: „Drágám, hát ez csodálatos, én vagyok a világ legboldogabb embere, hát persze, hogy szeretnék gyereket!" Chloe félrenézett.
Hát, igen. Gyakorlatilag valami ilyesmire számított. - Bocs, Chloe, de nekem ez nem megy. Megmondtam, mielőtt össze házasodtunk, hogy mit gondolok a gyerekekről, és ez nemigen fog meg változni. Nézd - fűzte hozzá a férfi -, hiába vársz csodát. Az biztos, gondolta Chloe, de az is biztos, hogy te egy szemét alak vagy.
- Nem vetethetem el - suttogta -, nem bírnám megtenni. - Utálta magát, amiért ilyen gyenge; jól tudta, hogy úgysincs semmi értelme, mégis, szinte kérlelve, hozzátette: - Talán mégis meggondolod magad. - Nem. - Greg felkapta a kocsikulcsot, szürke szeme jéghidegen villant. Nem, nem, és nem! Ja - tette hozzá megvetően -, és nem kell félretenned a kaját. Majd valahol megvacsorázom.
Harmadik fejezet Miranda nagyokat pislogott; a szempillájáról jéghideg esőcsep-gördültek le. - Figyeljen, bocsánatot kérek a tegnapiért - mondta. - Volt egy kis balhém az egyik vendéggel, és ebédszünetben is melóznom kellett, különben kijöttem volna... -
Semmi baj, nem történt semmi. Nincs miért bocsánatot kérnie.
A lány beletúrt a táskájába. Ha az ő keze már most fázik, el sem tudta képzelni, mi lehet a fiatalemberével.
-
Sonkás-paradicsomosat hoztam, jó lesz? Ja, és gondoltam, ez jól jöhet. - További kotorászás után előhúzott egy pár szarvasbőr kesztyűt meg egy fekete kötött sálat.
-
Ez igazán remek, köszönöm szépen! - A férfi felpillantott. - Maga kö-
tötte? Miranda teátrálisan az égre emelte a tekintetét. -Jaj, dehogy! A szeretetszolgálattól hoztam. Ha agyonvernének, se bírnék kötni! -
Hát, azért köszönöm. Jó meleg.
Mirandának tetszett a férfi hangja. Elnézte, ahogy a nyaka köré csavarja a sálat, és beledugja a kezét a kesztyűbe. A lány zavartan beletúrt a hajába; hirtelen úgy érezte magát, mint a rémes aggszűz nagynéni, aki addig erősködik, míg fel nem parancsolja az unokaöccsére a nem túl nagy sikert aratott karácsonyi pulóvert. És még azt is elvárja, hogy szegény kölyök hálás legyen érte. Hú, most már bánta, hogy rátukmálta ezeket a hülyeségeket. Vissza kell mennem. - Sietve ránézett az órájára. - Nem akarok több balhét a melóhelyen. A férfi visszahajtotta az egyik kesztyű szárát, és a címkét tanulmányozta. Ez egy elég drága kesztyű. - Nem én vettem - mondta Miranda, de már ment volna tovább. Ami kor a férfi felhúzta fekete szemöldökét, gyorsan hozzátette: - Ne aggód jon, nem loptam. Egy órával később a szalonban megcsörrent a telefon. Miranda a levágott
hajat söpörte össze a földről, amikor távolról meghallotta, ahogy a recepción Bev vidáman felkiált: - Á, üdvözlöm! Igen, itt van, nem tudtuk, ki felejtette itt. Újabb két perccel később Bev megkocogtatta a vállát. - Miranda, egy vendég hívott. Nem tudod, hova tűnt az a kesztyű, amit a gardróbszobában hagytak? A fickó azt mondta, délután beugrik érte, de nem találom sehol. Nem tudod, esetleg Fenn bevitte az irodába? -Jaj, basszus! - Miranda felegyenesedett és felmordult. Azt a kesztyűt három és fél hétig nem kereste senki, ott feküdt a gardróbszobában egy polcon, erre most... Hát igen, az élet néha igazságtalan. - Mit jelentsen ez? - Bev azonnal gyanút fogott. - Jaj, basszus", mi? -Jó helyre került. - Ne mondd, hogy odaadtad annak a házi csavargódnak! - Bevnek elég volt rápillantania Mirandára. -Jaj, annyira reménytelen vagy! Mégis, mi a túrót mondjak a vendégnek, ha bejön? -Ööö...
- Fenn meg fog ölni téged. - Nem fog - vágta rá Miranda határozottan, pedig nem is volt olyan biztos a dolgában. - Megkérdeztem, hogy nekem adja-e, és azt mondta, oké. Hát, vagy valami ilyesmi... A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy amikor megkérdezte tőle, Fenn eléggé el volt foglalva. És bár technikailag rábólintott, Mirandának mégis az volt a benyomása, hogy Fenn inkább úgy értette: igen, elviheti a kesztyűt, ha nem bukkan fel érte senki ;i következő, mondjuk, hat hónapon belül. Nem pedig a következő hat másodpercen belül. Miranda az ajkába harapott. - Hát, ha Fenn rábólintott - közölte Bev -, akkor jó. Majd ő magyaráz kodhat, és csinálhat hülyét magából, mikor a vendég ideér. Esetleg be ugorhat abba a drága üzletbe egy másikért. Miranda összerezzent. Végül is - folytatta Bev könyörtelenül azt a kesztyűt úgy kétszázért osztogatják. A két lány nagyon jóban volt. Bev a végletekig imádta a kicsit lökött, ám nagyon jószívű Mirandát, csak sajnos Miranda valahogyan folyton... nos,
bajba került. Egyik buta hibából a másikba esett.
- Igen? - kérdezte Bev várakozón. - Na jó - morogta Miranda, és odanyomta Bev kezébe a partvist. -Légyszi falazz nekem! Ha Fenn megkérdezi, hol vagyok, mondd, hogy a vécén. Két perc, és visszajövök. Amint szaladt az ajtóhoz, Bev utánakiáltott: - Őszintén, hogy te mikbe keveredsz bele! - Szélesen elvigyorodott. - Örülök, hogy nem vagyok a helyedben. Én is, gondolta Miranda, amint tiszta erőből loholt végig a Brompton Roadon. Azt én is bírnám, ha nem lennék a helyemben. Jaj, istenem, na ez aztán állati kellemetlen lesz! Szerencsére a fickó még mindig ott volt. Amikor kiszúrta a felé rohanó Mirandát, bólintott, és röviden intett neki, hogy a lány lássa, hordja a jó meleg kesztyűt.
- Ez most állati ciki... - kezdte Miranda. - Mi a baj? Miranda foga vacogni kezdett a hidegtől és a szégyentől; még mindig esett, és ő kabát nélkül szaladt ki a szalonból. - A kesztyű. Az van, hogy... valakié volt, és... szóval az illető most ke resi. Jóságos ég, vajon mit gondolhat rólam? Az egyik percben eljátszom a nagylelkű jótevőt, a másikban meg kis híján levetkőztetem. A férfinek a szeme se rebbent. -Oké.
- Bocsásson meg - mondta Miranda kétségbeesetten -, szörnyen érzem magamat. - Többször mondtam magának, hogy nincs miért bocsánatot kérnie. -A férfi lehúzta a kesztyűt, és egy halvány mosoly kíséretében odanyújtotta Mirandának. - Különben sem illett hozzám. - Köszönöm. Elvette a kesztyűt, de totális szemétládának érezte magát.
- A sálat is kéri? - Nem, dehogy! - rivallt rá a férfira, amint az nekiállt lecsavarni a sálat a nyakáról. - Azt mindenképpen megtarthatja. - Akkor jó. - Megnyugodva simította a helyére a sálat. - Ez úgyis job ban tetszett. - Fekete szeme szerényen, derűsen csillogott. - Ez már in kább az én stílusom. Ahogy Miranda berontott a színezett üvegajtón, meghallotta a férfihangot. Legalább nem kell újat vásárolnom. - Egy szempillantás alatt a pólója alá dugta a kesztyűt. Bev, aki húzta az időt és egyszerre próbálta a) mellbedobással b) elmés riposztjaival elkápráztatni a férfivendéget, szemmel láthatóan fellélegzett, amikor meglátta Mirandát, és a furcsa alakú dudort, mely ott domborodott a lány - az övénél lényegesen kisebb - melle alatt.
- Küldetés teljesítve - mormogta Miranda pár másodperccel később a gardróbszobában Bevnek, azzal előrántotta a kesztyűt, és úgy lobogtatta a lány orra előtt, mint tehén a tőgyét. - Erre mondják azt, hogy egy paraszthajszálon múlt. A fickó állatira siet. Bev megragadta a kesztyűt, és gyanakodva megszagolta. -Jó ég, ha tudná, hogy ez hol járt! Miranda megsértődött. - Reggel zuhanyoztam! - Nem nálad, te idióta! A Hajléktalan Bélánál. A fickó valószínűleg he tek óta nem látott szappant. Miranda követte Bevet a nagyterembe. - Remek, köszönöm szépen! - A férfi elvette a kesztyűt, és összeráncol ta a szemöldökét. - Ez meleg. Ránézett Bevre, aki egyszerre megkukulva bámult vissza rá. - Nagyon hideg van odakint - kapcsolódott be Miranda segítőkészen a beszélgetésbe. - Amint ön telefonált, Bev feltette a fűtőtestre, hogy előme legítse. Bev megkönnyebbülten bólogatott.
- Milyen kedves magától! - mondta a férfi, és rámosolygott.
- Bev figyelmes lány - közölte Miranda. - És facér - tette hozzá, és alig rezzent össze, amikor a recepciós pult alatt egy tűsarok fúródott a lábába. Kitűnő feleség válna belőle. Amikor a vendég elment, Fenn magához intette Mirandát.
- Szóval megkerült a kesztyű gazdája? - Mhm. Tiszta szerencse, hogy jöttek érte, már majdnem elvittem! - Tiszta szerencse. Fenn pókerarccal fordult vissza a készülő frizurához. Mégis mit képzel róla Miranda, nemcsak vaknak, de hülyének is nézi?
- Mi ez a szag? - fintorgott Miranda, amikor betrappolt Florence nappalijába. - Tele van vele az előszoba... Basszus, itt még erősebb! Á, látogatód volt! - Igen, látogatóm volt - hagyta rá Florence komoly képpel. Miranda pillantása a dohányzóasztalon álló teáskannára és két csészére esett. - Elizabeth járt itt. - Őszintén sajnállak. És ezúttal miért jött - tudakolta Miranda, és lelökte válláról a kabátot -, megint a sorsjegyek miatt? Elizabeth Turnbull, a szomszédasszony elvált negyvenes nő volt, aki fél életét a jótékonysági adománygyűjtésnek, a másikat pedig saját maga parfümözésének szentelte. Rendes nő volt, bár egy kicsit erőszakos. Egyszóval fojtogató volt - minden tekintetben.
- Rosszabb. - Florence két fehér, keménypapírra nyomtatott meghívót tolt oda neki az asztalon. - Belépőjegy egy koktélpartira, kérlek szépen. Húsz pénz per fő, de összeszedtek pár hírességet - felhúzta aszimmetrikusra rajzolt szemöldökét -, szóval állítólag jó üzlet. Egy pohár ingyen pezsgő, és lehet jópofizni az úgynevezett sztárokkal. És természetesen mindezt egy rettentően jó ügyért. - Biztos rettentően jó buli lesz - utánozta Miranda Elizabeth nyafogó hangját. Ránézett az aranyszegélyű meghívókra; mindegyik két személyre szólt. - Ami azt illeti, lehet, hogy jó lesz. Rád férne, hogy kimozdulj néha. - Á, én nem megyek. - És ha szabad érdeklődnöm, miért nem?
- A koktélpartit egy harmadik emeleti lakásban tartják, lift nincs. - Florence szárazon hozzátette: - Se lépcsőjáró felvonó a kerekesszékeseknek. Csak úgy juthatnék be, ha helikopterről dobnának le a tetőn át. - Nyolcvan fontot fizettél a jegyekért, és még csak el sem mész? - Miranda értetlenkedve csóválta a fejét. - És még rám mondod, hogy túl jószívű vagyok! Florence megrántotta a vállát. Nem hagyhatta, hogy a cinikus vénaszszonyról gondosan kialakított imázsa csorbát szenvedjen. - Csak így bírtam megszabadulni Elizabeth-től, mielőtt annak az átko zott parfümnek a gőze elkezdte volna feloldani a szőnyeg anyagát. Mind egy, az egyik jegyet Veritynek és Bruce-nak adom; a buli a házassági évfordulójukra esik, és ők úgyis imádják az ilyen sztárleső cirkuszokat.
Negyedik fejezet Az sem sokat segített, hogy Bruce a fejét csóválta, és egyre hajtogatta, milyen rémesen néz ki. Chloénak minden alkalommal kedve lett volna odavágni, hogy talán te is rémesen néznél ki, ha magad is terhes volnál, és a feleséged azt akarná, hogy elvetesd a gyereket. De képtelen volt rá. Nem merte megtenni. Valahogy babonás módon azt képzelte, hogy amíg rajta kívül más nem tud a dologról, addig talán valami csoda folytán magától megoldódhat. Bár erre nem volt túl sok esély, ezt ő is belátta. Igaz, sosem lehet tudni vannak még csodák. A másik, ami miatt nem szívesen mondta el Bruce-nak, az... nos, az a munkája volt. Bruce a főnöke, és ha Greg tényleg elhagyja őt, akkor nagyon is szüksége lesz erre a munkára. Chloe önkéntelenül is azon morfondírozott, hogy vajon egy olyan férfi, aki már azt is helyteleníti, ha egy nő harminc másodpercnél többet tölt a mosdóban, mit szólna ahhoz, ha ő rendszeresen kimaradna a munkából, mert nőgyógyászhoz kell járnia, sőt talán egy teljes napot is kivenne, amikor szül... Nem, nem, jobb lesz ezt a titkot megőrizni, gondolta Chloe borzongva. Nos, legalábbis addig, amíg lehet. Kétszeresen is lelkiismeret-furdalása volt péntek reggel, amikor Bruce a sarki cukrászdából egy doboz süteménnyel tért vissza. - Nem eszel rendesen - jelentette ki, a dobozt hanyagul a pultra dobva. Ez a fogyókúra nem tesz jót neked. Tessék, hoztam két kávés fánkot, egyet neked, egyet magamnak. Alig két héttel ezelőtt Chloe még a gondolatára is rosszul lett volna, hogy reggel kilenckor kávés fánkot kell ennie, most viszont gyengéd szeretettel pillantott a dobozra, és rádöbbent, hogy legszívesebben nemcsak mindkét fánkot, de még a dobozt is bekebelezné. - Nagyon kedves tőled. Ez tényleg azt hiszi, hogy azért nézek ki így, mert fogyókúrázom?
- Hoztam neked még valamit. - Bruce benyúlt a belső zsebébe, és előhúzott egy aranyszegélyű meghívót. - Anyám küldte. Valami jótékonysági banzáj a Belgravia negyedben. Elég jónak hangzik, de más programunk van; aznap ünnepeljük a házassági évfordulónkat. Gondoltam, Greggel megpróbálhatnátok; hátha egy kicsit felvidít benneteket. - Pompás! - Chloe udvariasan tanulmányozta a meghívót. Jelen állapotában csakis az tudta volna felvidítani, ha a férje agymosáson esik át. - Egy csomó híres ember lesz ott. - Hátha Chloe nem tud olvasni, Bruce áthajolt a pulton, és rámutatott a vendéglistára. - Wayne Peterson, a focista. Caroline Newman, tudod, aki azt a jópofa utazós műsort vezeti. És Daisy Schofield... - Itt Bruce elbizonytalanodott; a név ismerősen csengett, de nem tudta kihez kötni. - Ausztrál modell, valamit énekel is, és játszott pár filmben - segítette ki Chloe. Gregnek mindig is tetszett Daisy Schofield, úgyhogy Chloe nagyon is jól tudta, kiről van szó. - Szóval biztos jó buli lesz. - Bruce bátorítólag rákacsintott. - Csak aztán vigyázz, nehogy leszólítson az a Wayne Peterson. Jóképű fickó! Na persze, ennek óriási az esélye, gondolta Chloe. Amint Wayne Peterson rám pillant, elolvadok. Ez nem is kérdés. Összecsuklik a térdem. Méghozzá a szó szoros értelmében, ha ilyen ütemben folytatom az evészetet, gondolta Chloe, és bánatosan elmosolyodott. Másnap reggel Greg megvárta, míg Chloe elindul a munkába, csak utána állt neki kihúzni a bőröndöket a lépcső alól. Talán szívtelenségnek tűnik így intézni a dolgot, pedig ő nem annak szánja. Tudta, Chloe sokkal jobban kiborulna, ha a szeme láttára csomagolna. Mindent összevetve könnyebb úgy kirámolni, hogy ő nincs otthon. Hát tényleg olyan kegyetlenség volna? Nem telt bele sok idő, és megtöltötte a négy bőröndjét; elvégre nem a háztartási kisgépekkel lép meg, csak a ruháit viszi, meg pár CD-t. Negyven perccel később Greg még egyszer, utoljára körbejárta a nappalit. Nem ez lesz élete legboldogabb napja, de túl fogja élni.
Nem az én hibám, nyugtatgatta magát, és elképzelte, mit szól majd Chloe, ha fél hatkor hazaér, és megtalálja a levelét. De tényleg nem az én hibám, gondolta. Chloe ismerte a játékszabályokat, mégis megszegte őket. Hogyan is hibáztathatna engem bárki, amikor ő kényszerített erre a elöntésre? Pillantása a kandallópárkányon álló órára esett. Nászajándékba kapták az ő nagymamájától, de ezt azért nem viszi magával. Mert azért mégsem egy gazember. Lehet, hogy Chloéval elválnak az útjaik, de azért még nem kell a dolgot úgy intézniük, mint azok a házaspárok, akik a legutolsó karniscsipeszen is vérre menően összevesznek. Meg aztán mihez kezdene egy ilyen órával? Egy régi barátjához, Adrianhez költözik, akinek a felesége tavaly lelépett egy brókerrel. Semmi szüksége egy ilyen zenélő, vörösréz szörnyűségre, melyet a nagyi rendelt katalógusból. Bármennyire is szeretem a nagymamát, gondolta Greg, nincs mit tagadni: ez egy borzalmasan giccses óra. Az aranyszegélyű meghívó az óra mellé támasztva pihent a kandallópárkányon. Greg ráért, hát felvette, és szórakozottan újraolvasta. A meghívót Chloe húzta elő a táskájából előző este, és felvetette: - Mit szólnál, ha elmennénk? Nézd, Daisy Schofield is ott lesz! Vele azért szeretnél találkozni, nem? Most úgy csinál, mintha mi sem történt volna, gondolta akkor Greg.
- Chloe, mi értelme ennek? - Végig kedvesen, de határozottan beszélt. Már mondtam, elköltözöm. Ha el akarsz menni a buliba, menj csak! - Képtelen lennék rá. - Chloe kék szeme megtelt könnyel. - Egyedül képtelen lennék. És kész, ennyi volt. Greg megrántotta a vállát, jelezve, hogy ez nem az ő hibája, Chloe pedig a sarokba vágta a meghívót, és kiszaladt a szobából. Greg lehajolt, felvette a dohányzóasztal alól, és szépen feltette a kandallópárkányra. Daisy Schofield. Eszméletlen az a csaj! Micsoda teste van! Egye fene, gondolta Greg, és a meghívót bedugta a farmernadrágja hátsó zsebébe. Nem valószínű, hogy Chloénak szüksége lenne rá, nem igaz? Lássuk be, vannak alkalmak, melyeket egyszerűen nem szabad elmu-
lasztani. Hideg, de napsütéses vasárnapra ébredtek. Úgy tűnt, hónapok óta először kék az ég, és ragyogóan süt a nap. Florence az ablakon bámult kifelé, amikor meghallotta, hogy Miranda lecsattog a lépcsőn. ' - Én vagyok az, megyek bevásárolni - dugta be a fejét Florence ajtaján. - Hozzak valamit?
- De még mennyire! Egy üveg Montrachet-t, légy oly drága! Miranda ívelt szemöldöke kérdőn felszaladt.
- Úgy hangzik, mint egy tüsszentés. Mi ez, valami kanalas orvosság? - Bor. Jobb, mint az orvosság. - Florence átgurult az asztalhoz, melyen a retikülje hevert. - Várj, odaadom a pénzt! - Nem kell, a Tescóba megyek, majd később odaadod. Florence egy ötvenfontost lobogtatott.
- Ez nem holmi olcsó lőre; ennyire nagyjából szükséged lesz. És muszáj lesz elmenned a Kendal Street-i borkereskedésbe. - A fenébe! Valami nagy alkalom lesz? - Florence nyilván megbolondult, gondolta magában Miranda. A Tescóban egészen kitűnő akciók szoktak lenni. Ha nagyzolni támad kedve, vehet egy finom ausztrál chardon-nay-t 3 font 99-ért. - Április tizedike van, Ray születésnapja. Mindig Montrachet-t ittunk a szülinapján. - Florence gyorsan becsapta a pénztárcáját; nem akarta, hogy szentimentális vén bolondnak nézzék. - Megtartottam ezt a hagyományt. Megígértük egymásnak, hogy megtartjuk. Ez volt Ray kedvenc bora. Nagyzoló vén majom! - Szeretettel pillantott az asztalon álló fényképre. - Azt képzelte, megérdemli! Amikor Miranda egy órával később visszajött a borral, Florence az ajtóban várta.
- Miért vettél fel kalapot? - Hideg van kint. - Florence megigazította hetykén félrecsapott piros kalapkáját. - Már azt hittem, sose jössz vissza. A taxi bármelyik percben itt lehet. - Óvatosan, mintha csak egy újszülöttet fogna, elvette Mirandától a selyempapírba csomagolt üveget. - Elég volt az ötvenes?
- Három font jár vissza. És hova mész? - A Hampstead Heath parkba, a Parliament Hifire. - Miranda arckifejezését látva Florence elmosolyodott. - Süt a nap, és jót tenne nekem egy kis friss levegő. És különben is, ott találkoztunk először Rayjel. - Meg fognak bámulni. - Hát istenem, hozzá vagyok szokva. - Te ki akarsz ülni a Parliament Hillre meginni egy negyvenhét fontos bort? - kérdezte Miranda hitetlenkedve. - Dugóhúzót viszel? - Mozgáskorlátozott vagyok - felelte Florence, és magabiztosan megpaskolta a retiküljét -, nem hülye. Ahogy megütögette, a táskából csörrenés hallatszott. A taxi megállt a ház előtt. Miranda gyanakodva firtatta: - Két pohár. Egy neked, és kié a másik? Ha Florence most azt mondta volna, hogy Raynek, akkor sajnos közbe kellett volna lépnie. Azért a bizarrságnak is van határa. - Természetesen neked. - Florence kinyitotta az ajtót, és átgurult a kü szöbön. - Mit gondoltál, mégis ki fog feltolni azon a hülye dombon?
Ötödik fejezet Lélegzetelállítóan szép kilátás nyílt Hampsteadről. Fehér felhők kavarogtak a türkizbe hajló kék égen, és a sárkányeregetők nagy erőkkel vonultak ki a dombra. Miranda fázott, ezért elővette ka-bátzsebéből narancsszínű, bolyhos svájci sapkáját, és Benny Hill módjára a fejébe húzta, hogy a fülét is melegítse. Florence ölébe vette a két poharat, Miranda pedig kierőlködte az üvegből a dugót. Miután kitöltötték a bort, koccintottak Ray tiszteletére. Miranda tisztelettudóan belekortyolt az italba, és belátta, hogy teljességgel hiábavaló minden arra irányuló igyekezete, hogy értékelje egy negyvenhét fontos bor szépségeit. - Mmm, finom - hazudta.
- Na persze, én meg a dalai láma vagyok! Nem bánom, ha nem ízlik -jelentette ki vidáman Florence, aki egy-kettőre végzett az első pohárral, és elégedetten cuppantott. - Majd én megiszom a többit. Hogy elterelje a figyelmet saját szégyenletes tudatlanságáról, Miranda a fázós kezét fújkodta, és megkérdezte: - Szóval hogy találkoztatok, te meg Ray? - Hát nem meséltem még? Remek történet! - Florence a poharát nyújtotta. - Egy vasárnapi napon, kora reggel jártam itt Bruce-szal. Új biciklit kapott, de nem engedtem ki a főútra, ezért természetesen be akarta 31
bizonyítani, milyen jól tud biciklizni. Nyolc éves volt, tudod, milyenek ebben a korban. A következő pillanatban már lefelé száguldott azon azúton, ott, az elszabadult járgánnyal. - Odabökött a fejével a tőlük balrakanyargó keskeny utacskára. - Szegény kis kölyök végül, bumm, nekiment egy fának!
- Ezt sose mesélted! - Miranda, aki törökülésben ült a füvön, most izgatottan közelebb hajolt. - Nem esett nehezére Bruce-t makacs nyolcéves kölyökként maga elé képzelni. - És aztán mi lett? - Vér és tejfogak mindenütt. Egy tönkrement bicikli, egy kificamodott térd. Bruce ordított, mint a fába szorult féreg, nálam meg egy árva papír zsebkendő nem sok, annyi, sem volt, hogy a vért letöröljem. - Szegény Bruce! - Szegény én! Azt sem tudtam, hol áll a fejem! És nem csak Bruce bőgött,
képzelheted!
- Várj, kitalálom a végét! - hadarta Miranda izgatottan. - És aztán (harsona, harsona!) a dombtetőn felbukkant Ray, aki motoron sietett a csonka család segítségére - Miranda sokat hallott már arról, mennyire imádta Ray a Norton 500-as motorját -, egyik vállán elsősegélycsomag, a másikon meg egy nagy zsák műfogsor. Florence felkacagott.
- Nem egészen. A dombtetőn valóban felbukkant Ray, de gyalog és másnaposan; épp hazafelé igyekezett a Highgate-re egy reggelig tartó buli után. De tényleg a segítségünkre sietett (a drága lélek!), és volt nála tiszta zsebkendő, amivel máris előttem járt. Letörölgette Bruce képét, valahogy elintézte, hogy abbahagyja az ordítást, és ragaszkodott ahhoz, hogy a hátán fuvarozza haza a gyereket. Még a ripityára tört bringát is hazavitte emlékezett Florence fátyolos hangon. - Csoda, hogy nem kapott szívrohamot abban a szent pillanatban. Nos, részemről így tudnám összefoglalni. Szerelem volt első látásra. Ott masírozott a Clark Gable-frizurá-javal (ekkor persze még volt haja), én meg loholtam utána, kezemben a szmokingjával. Bruce teljesen összevérezte a hófehér ingét, de őt ez egyáltalán nem zavarta. Mindkettőnket megnevettetett, és nemcsak azért csinálta, hogy engem levegyen a lábamról; elvégre ő csak annyit látott az egészből, hogy egy fiatalasszonynak segítségre van szüksége. Mikor hazaertünk, azt mondta, „A férjének jó sok ideje rá fog menni, mire ezt a bringát megjavítja". - Ez annyira romantikus! - sóhajtotta Miranda. - És aztán? - Mire én: „Az már egyszer biztos, tekintettel arra, hogy három éve meghalt". Miranda izgatottan átkulcsolta a térdét, úgy sürgette: - És aztán?
- Hát, állt ott egy percig vigyorogva, aztán közölte, „Ebben az esetben jól esne egy aszpirin és egy csésze tea". - Ó! És megjavította a bringát? - Én célozgattam rá - kacagta Florence. - De nem volt az a megjavítós fajta; ha valami elromlott, újat vett helyette. - És vett új biciklit Bruce-nak? - De még mennyire, négy nappal később! - Florence meglengette bal kezét Miranda orra előtt. - És hogy én se érezzem úgy, hogy kihagytak a
buliból, nekem meg vett egy eljegyzési gyűrűt. Miután a maradék bort is rövid úton eltüntette, Florence elégedetten lehunyta a szemét, és megszólalt: - Elvagy öt percig, amíg én szunditok egyet? Miranda hátradőlt, kinyújtóztatta a lábát, és a könyökére támaszkodva elheveredett. Ebből a pozícióból kiélvezhette, hogy a nap simogatja az arcát, és gyönyörködhetett a tarkabarka papírsárkányok bonyolult akrobatamutatványaiban. A napfényben hunyorogva végignézett az előtte kitárulkozó tájon. A távolban emelkedett a Szent Pál katedrális, valóságos hollywoodi szilikonmell körvonalát rajzolva az égre. És persze ott volt a Big Ben. Keletre magasodtak a Canary Wharf irodaépületei, és a régi skót piac óratornya, nyugatra pedig a Battersea erőmű kéményei és a Trellick Tower. Te jó ég, az ember egyszerre rádöbben, mennyire hatalmas - és a maga eklektikus módján milyen gyönyörű - város London! Ám a szeme nem volt hozzászokva a napfényhez, ezért könnyezett. Miranda a pillantását pihentetésképp inkább egy zöld BMW-re vetette, mely lassan kapaszkodott fel az alatta húzódó úton. Lustán követte a tekintetével, míg a kocsi fékezett, és betolatott egy parkolóhelyre. Pár másodperccel később kivágódott az anyósülés ajtaja, és egy öt-hat éves fiúcska ugrott ki a zöld gyepre. Miranda elnézte, amint a sofőr kiszáll a túloldalon, kinyitja a csomagtartót, és elővesz egy sárga-fehér játéksárkányt. Az arcát nem lehetett látni, de a lány úgy tippelte, hogy harminc körül lehet, sötét hajú, mint a fia, és a kopott farmerhez galléros fehér sportpólót viselt. Újabb vasárnapi apuka, gondolta Miranda. Kihozza a gyereket egy kicsit sárkányt eregetni, aztán még gyorsan beugranak a McDonald's-ba, majd végül a megállapodott időben leadja a gyereket az anyukánál. Hampstead Heath tele volt vasárnapi apukákkal. Úgy tűnik, a gyorséttermek remekül profitálnak a riasztó válási statisztikákból. Míg Florence békésen szunyókált Miranda mellett, a lány figyelte a fiúcskát, aki különböző utasításokat kiabált oda az apjának. A papa szemmel láthatóan nem volt a sárkányeregetés szakértője; miközben kapaszkodtak fel a dombra, kibontotta a sárkány zsinórját, és kétszer vagy háromszor is megpróbálta a levegőbe emelni - hiába.
Miranda elvigyorodott, amikor a férfi újból feldobta a sárkányt, ám a já-ick ezúttal kis híján lefejezte őt. A lány hallotta, hogy a gyerek fintorogva lelkiált, - De béna vagy' Add ide, hadd próbáljam meg én! Most már nem voltak olyan messze, sőt egyre közelebb jöttek. A férfi visszavágott a fiúnak: - Igazán kitűnő a modorod, Eddie! Ebben is anyádra hasonlítasz. - Anya azt mondta, mindig is reménytelen eset voltál. Még egy polcot se tudsz egyenesen felfúrni. - Talán mert nem is akarok. Különben is, anyád sem az a hű, de ügyes! vetette oda. - Kérdezd csak meg tőle, hányszor húzta meg a kocsit, ami kor megpróbált a garázsba betolatni! Miranda látta, hogy a fiúcska türelmetlenül magához ragadja a sárkányt. A felnőttek egymást szidják a feje fölött - szegény kis kölyök! Két szék közt a pad alatt a szülők háborújában. Nem lehet valami jó szórakozás. Hacsak... nem volt valami furcsán ismerős az apuka hangjában? Valami ismerős, ami sehogy sem passzolt össze a húsz méterre álló férfi megjelenésével. A fickó egyébként mostanra teljesen belegabalyodott a zsinór-ha, mely rácsavarodott a bokájára, és épp igyekezett kiszabadulni belőle. Miranda felült, átkulcsolta a térdét, és a svájci sapkát feltolta a homlokára, hogy jobban lásson. Abban biztos volt, hogy férfi nem a fodrászszalon vendége volt. A fenébe is, hol hallottam én már ezt a hangot? - tépelődött egyre dühösebben. És miért érzem úgy, hogy itt valami nem stimmel? A sárkány, csodák csodája, a levegőbe emelkedett. A fiú felkiáltott örömében, és pár lépést felfutott a füves dombon.
- Megcsináltad, sikerült! - Na, ki az ügyetlen? - kérdezte az apja diadalmas mosollyal. - Aztán nehogy lezuhanjon! - Nem fog, már belejöttem. Egy zseni vagyok, és ezt megmondhatod az anyádnak, ha visszaérünk! A szél belekapott a sárkányba, és vitte felfelé a domb fölött. A fiát követve
a férfi is közelebb ért Mirandához. A lány mellett Florence még mindig békésen szunyókált a kerekesszékben. Az apuka rájuk nézett, és elmosolyodott. Abban a pillanatban, ahogy belenézett a férfi fekete szemébe, Miranda tudta. Jaj ne, az nem lehet! De igen. Pedig ő az. A koldus a Brompton Roadról. Miranda teste megfeszült. Hihetetlen, de a fickó még mindig ott állt és vigyorgott rá. Szóval nem ismer meg, gondolta. Nap nap után ott ül a sejhaján, és elnézi, ahogy az emberek jönnek-mennek. Az isten szerelmére, hát hogyhogy engem nem ismer meg? Dühösen hátralökött egy, a szemébe hulló tincset, amitől a homlokára tolt svájci sapka is leesett. Most, hogy tüskésre vágott, kék és zöld tincses frizurája látható lett, a férfinek leesett a tantusz. Széles vigyora lefagyott az arcáról, egy pillanatra még a játéksárkányról is megfeledkezett. A sárkány kapva kapott az alkalmon, és fejjel a talajba csapódott. - Most miattad lezuhant! - visított a gyerek, és odafutott a játékhoz. Mindig szorosan kell fogni a zsinórt. Gyerünk, még egyszer, de most fi gyelj oda! Florence felriadt a szunyókálásból. Miranda a kerekesszék karfájára támaszkodva felhúzta magát. Az asszony hallotta, hogy a lány dühtől remegő hangon mormogja: - Te utolsó szemét, te ócska, hazug csaló, hát hogy bírsz így tükörbe nézni? Florence mindjárt felélénkült; no lám csak, micsoda kellemes meglepetés! Még sosem hallotta Mirandát így szidni valakit. Körülnézett, és érdeklődve vette szemügyre azt az illetőt, akinek a szidalmak szóltak. Magas, sötét hajú és elég jóképű - bár pillanatnyilag némiképp sokkos állapotban lévő - férfit látott maga előtt. Hm, nem is rossz! Ráadásul remek kondiban van, legalábbis amennyire így meg lehet ítélni.
Nyilván Miranda valamelyik szerencsétlen expasija, következtetett Florence. Bizonyára csúnyán elbánt a lánnyal; nem csoda, hogy az meg ki van borulva. - Nézd, meg tudom magyarázni... - kezdte a férfi, de Miranda két ke zét felemelve leállította. -Jaj, kérlek, csak azt ne! Már így is kiderült, hogy remek színész vagy vetette oda megvetően. - Áruld el, ezért hagyott ott a feleséged, mert rájött, mivel töltöd a napjaidat, és kirúgott? És a fiad tudja, hogy az apja egy hatalmas csaló? - Legszívesebben teli torokból világgá kürtölte volna a dühét, de a gyerek alig pár méterre állt tőlük, úgyhogy az ő kedvéért visszafogta magát. A férfi döbbenten követte Miranda tekintetét, majd a lányra visszapillantva engesztelő mosollyal felelte - Hidd el, tényleg meg tudom magyarázni. Először is nem vagyok nős, másodszor is Eddie nem az én fiam, hanem...
- Dedi, gyere, segíts! - rikkantotta a gyerek, aki mostanra egészen belegabalyodott a sárkány zsinórjába. - Megy az idő! Anya azt mondta, négyre otthon kell lennünk. - De még mennyire, hogy meg tudod magyarázni! - sziszegte Miranda, kirúgva a kerekesszék fékjét, és meglódult Florence-szel az út felé. - Meg tudod magyarázni, miért fogadod el a pénzemet, és eszed meg a garnélarákos szendvicsemet, amikor szemmel láthatóan sokkal többet keresel nálam! - vetette oda a válla fölött, miközben a székkel bajlódott az egyenetlen talajon. - És nyilván azt is meg tudod magyarázni, miért jársz BMWvel! - harsogta. - Komolyan, hánynom kell tőled! - Várj! - kiáltotta utána a férfi, de a dombtetőről meg a fia óbégatott, és közben Miranda már lefelé száguldott a kerekesszékkel. Florence örült, hogy egészben leértek a domb aljára, és együtt érzően jelentette ki: - Mindig a legjóképűbbek a legnagyobb disznók. Megpaskolta Miranda vékonyka karját, és érezte, hogy jelen pillanatban jobb nem említést tenni arról a két, elég drága és jó minőségű Water-ford kristálypohárról, amelyet a domb tetején hagytak. - Mi történt, elfelejtette megemlíteni, hogy nős? Szegény, szeleburdi Miranda, ennél azért jobbat érdemel! Mindazonáltal ha egy férfit le akar venni a lábáról, igazán megtanulhatna főzni, gondolta Florence titokban. Ha az ember meghív valakit magához vacsorára, nem várhatja el, hogy az illető elájuljon egy garnélarákos szendvicstől.
Hatodik fejezet
C
hloe szórakozottan nézegetett egy bulvárlapot az orvosi rendelő várótermében, amikor hétfő reggel kilenc előtt tíz perccel megpillantott egy cikket, mely egy kisebb híresség házasságának kudarcát ecsetelte. A cikkhez mellékelt fényképen a nő - egy, a harmincas évei végén járó színésznő - az alkalomhoz illően teljes sminkben és egy... nos, mindent megmutató rövid, szűk ruhában gyászolta a házasságát. A cikk címe nagy betűkkel virított az oldalon: MINDEN ÉJJEL ÁLOMBA SÍROM MAGAM. De jó neked, gondolta Chloe a kimerültségtől összegörnyedve; én minden éjjel sírok, mégsem bírok aludni. Különben is, hogyan tudna együtt érezni egy olyan nővel, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem szokott sírni? Ugyebár jól látja, hogy a szempillája is ki van festve? A szeme nincs állandóan bedagadva. Ráadásul szép, vékony darázsdereka van. Chloe mérgében visszadobta az újságot a többi közé. Fészkelődött a végtelenül kényelmetlen műanyag széken, melyet nyilvánvalóan olyanoknak terveztek, akik az övénél jóval kisebb popsin ülnek, és az ujját bedugta a biztosítótű alá, mely csak nagy nehézségek árán tudta összetartani a legtágabb derekú szoknyáját. A szemben lévő falon, egy poszteren az állt: „Szülés utáni depresszióban szenved?" Én szülés előtti depresszióban szenvedek, gondolta Chloe. Na, ezt tessék überelni! - Chloe Malone - hallotta az orvos rekedtes hangját a hangszóróban -, hatos szoba! A következő öt perc folyamán minden hihetetlenül valóságossá vált. A nőgyógyász Chloe utolsó menstruációja dátumának ismeretében egy furcsa, kördiagrammra emlékeztető szerkezettel babrált, tanulmányozta egy kicsit a naptárt, majd kijelentette: - A baba november huszonötödikére, keddre várható.
Chloe rápillantott. Milyen biztos magában ez a fickó! - Fogja fel úgy, mint egy korai karácsonyi ajándékot - mosolyodott cl az orvos a nő megrökönyödött arckifejezését látva. - Minden rendben? A férjura örül a gyereknek? O-ó, helyben vagyunk! - Öt nappal ezelőtt elhagyott - közölte, és várta, mikor fakad sírva. Sőt, az orvos is úgy festett, mint aki azt várja, mikor fakad sírva. Chloe maga is elcsodálkozott azon, hogy a sírás ezúttal elmaradt. Helyette az orvos szavai kavarogtak a fejében: „A baba november huszonötödikére, keddre várható." Valamiféle, csodával határos módon ezek a szavak most fontosabbnak tűntek, mint azok, melyeket Greg vetett oda neki a múlt héten. - A férjem sosem akart gyereket - magyarázta Chloe a nőgyógyásznak, és maga is megdöbbent, milyen tárgyilagosan tud erről beszélni. - De nincs semmi baj, majdcsak elboldogulok valahogy. Nos, az elboldogulni szó talán egy kicsit erős volt; a megbirkózom valószínűleg közelebb áll az igazsághoz. - Ebben az esetben, anyuka, ugorjunk fel a mérlegre! Jesszusom, micsoda finom bánásmód! Felugrunk a mérlegre, mint egy fürt mag nélküli szőlő a zöldségesnél. - Még csak a hetedik hétben vagyok, de máris nagyon sokat híztam. - Chloe kibújt a cipőjéből, és szégyenlősen odacsoszogott a mérleghez. Nem bírom abbahagyni az evést, valahogy álladóan éhes vagyok. - Emiatt ne aggódjon, csak próbáljon meg egészségesen táplálkozni. Vajon mennyire számít egészségesnek a diós-karamellás fagylalt? Hát az a sok zacskó cukorka? És akkor az eper ízesítésű zacskós pudingról még nem is beszéltünk.
- Nagy szükségem lenne azokra a bizonyos reggeli rosszullétekre - vallotta be Chloe bánatos képpel. - Csak várom, csak várom, hogy ne bírjak enni, de nem jön. - Ugyan már! - torkollta le az orvos szelíden. - A feleségem várandós. Ha
most hallaná magát, alighanem fejbe kólintaná a hányós zacskójával. Örüljön neki, hogy tud enni - biztatta. - Maga szerencsés lány! Hát igazi orvos ez? - gondolta Chloe. Vagy inkább egy diliházból szalasztott őrült, aki orvosnak adja ki magát? Hogy én, szerencsés lány?
- Késtél - közölte Fenn. - Tudom, és bocsánat! - Ahogy Miranda megpördült, és szembenézett Fenn-nel, meglátta saját, elcsigázott tükörképét a szalon egyik széles tükrében. Most őszintén, csoda, hogy ilyen elcsigázott? -Jaj, Fenn, nem fogod elhinni, mi történt! Fenn már az összes kifogást hallotta.
- Ne is mondd! Elrabolt egy gonosz banda, és túszul ejtettek - találgatta -, mígnem rájöttek, hogy senki nem fizet érted, így aztán elengedtek. - Jaj, nagyon vicces! - csattant fel Miranda sértődötten. - Komolyan beszélek. - Nem járt a metró, mert valaki a sínekre vetette magát. Jó öreg, mindig előhúzható kifogás. Amennyiszer Fenn ezt már hallotta, csoda volt, hogy Londonban még éltek emberek. Miranda nagy szemeket meresztett rá. -Nem. - Akkor egy kiskutya rohant az úttestre, és neked kellett megmentened. Fenn már vigyorgott. Miranda meg tudta volna pofozni. A kiskutyás kifogás már szállóigévé vált a szalonban, és ami a legbosszantóbb, hogy egyszer tényleg megtörtént. Azon ritka esetek egyike volt, amikor a valóság megfelelt a kifogásnak, és senki - senki! - nem hitt neki.
- Ha nagyon akarod tudni, azt a koldust kerestem - jelentette ki Miranda. Lehet, hogy Fenn egy disznó, de valakinek akkor is el kell mondania. Tudod, amelyik a cipőbolttal szemben szokott ülni. - Úgy érted, az a koldus, akinek odaadtad Alice Tavistock pénzét? -Kérdőn húzta fel a szemöldökét; szemmel láthatóan remekül szórakozott. Az, akiről mindig azt mondod, hogy nem is koldus, mert nem koldul? -Jól van, jól van, ne rontsd tovább a helyzetemet! - Miranda türelmetlenül leintette a főnöke közbeszólását. - Na szóval, az derült ki, hogy egyáltalán nem is igazi koldus. Nem éhezik, nem hajléktalan; tiszta kamu az egész pasas! Láttam tegnap a Hampstead Heathen, tök normális ruhában. A fiával
mentek sárkányt eregetni. Nem fogod kitalálni, milyen kocsival jár. - Fekete szeme csak úgy szikrázott a dühtől. - Egy rohadt BMW-vel! Fenn megpróbálta visszatartani a somolygást. Szegény Miranda, szabályszerűen reszketett a méregtől. Ilyen rútul sárba tiporni az illúzióit!
- Adtam neki egy sálat meg azt a szép... - Egy pillanat alatt elharapta a következő szót - ööö... egy szemüveget, egy szép régi napszemüveget. - Értem. Napszemüveget - mondta Fenn lassan bólogatva. - Az aztán mindig jól jön! - Nem hiszem el, hogy így behülyített! Nyilván végig röhögött rajtam. Most szólj hozzá! - háborgott Miranda. - BMW, micsoda szemét! - És mondtál neki valamit tegnap? - Hát, valamit igen, de ott volt a kisfia is. De azóta kitaláltam, mi mindent fogok még a fejéhez vágni. - Ami azt illeti, Miranda fél éjszaka álmatlanul forgolódott, és egyre jobb és keményebb sértéseket eszelt ki. Vé-Hül olyan sok jutott eszébe, hogy muszáj volt leírnia. - Nézd, itt a lista! Hosszú lista volt. Fenn elképzelte, amint a lány ott áll a szegény fickó fölé tornyosulva, és azt visítja, „Hé, várj, még messze nincs vége!" - Hát jó - mondta szelíden Mirandának. - De jobban örülnék neki, ha a szabad idődben veszekednél vele, nem pedig munkaidőben. A fickó nem volt a helyén az ebédszünetben. - Nézd a dolog jó oldalát - javasolta Bev, akit Miranda az erkölcsi (és fizikai) támogatás kedvéért magával cipelt. - Legalább most már nem kell senkivel sem osztoznod az ebéden. Ám ez nem hatott vigasztalókig Mirandára. Egyre erősödött benne a szörnyű gyanú, hogy az egész dolgot csúnyán elszúrta. - Biztos máshova fészkelte be magát - állapította meg gyászosan, és a kezét a zsebébe dugta. - Basszuskulcs, bár tudtam volna tartani a számat legnap! Ugyanakkor a hallgatás sosem volt az erőssége. Bev vigasztalóan barátnője vállára tette a kezét. - Hékás, fel a fejjel! Talán úgy ráijesztettél, hogy jó útra tért.
Délután öt óra ötvenre az utolsó vendég is elment. Miranda a hátsó helyiségben a szárítóból pakolta ki az egész hadseregre való törülközőket -mind a Fenn Lomax szalon ibolyakék színében -, és szép rendezett tornyokba rakta őket. Na jó, nagyjából rendezett tornyokba. Ekkor Bev furcsa ábrázattal bekukucskált az ajtón. - Valaki keres. Miranda ránézett. Bev tényleg furcsa, félig csodálkozó, félig zavart képet vágott. - Kicsoda?
- Egy fickó, nem mondta, ki. Nem is tudja a nevedet; azt mondta, a színes hajú lánnyal szeretne beszélni. Miranda sietősen összehajtotta az utolsó törülközőt (muszáj volt, különben Fenn nyaggatná érte), mielőtt futtában fellökte volna a kupacot a polcra. Nem említette Fenn-nek ezt az esetet - elvégre az ember nem beszél meg ilyesmit a főnökével, nem igaz? Egy férfi vendég, aki kimondottan Fennhez jár, és ma délelőtt a fiával jött a szalonba, kifejezetten érdeklődött iránta. Jópofa pasas, és még jól is néz ki. Sőt mint kiderült, rendőr! Miranda mindig is kedvelte az egyenruhás férfiakat. És most - gondolta izgatottan -; szolgálaton kívül, nyilván visszajött értem. Eljön értem a gyárba, a karjába vesz, és elvisz magával, mint Richard Gere a tiszt szerepében abban a filmben... Milyen romantikus, álmodozott Miranda. Ráadásul szinte teljesen stimmel a dolog, hiszen a fickó rendőr! Bár talán nem a legokosabb fajtából, ha a nevére sem emlékszik. Hopp, az utolsó törülköző is felugrott a helyére (majdnem), a legfelső polcra. - Semmi gond, azt hiszem, tudom, kicsoda. - Miranda csillogó szem mel a füle mögé simította színesre melírozott haját, és kiállt Bev elé. Hogy nézek ki? -Jól. - Bev még mindig le volt döbbenve. - De...
- Ne csodálkozz, ha a karjába vesz, és elvisz magával - mondta Miranda
ábrándosan. - Nem bánom, ha tapsoltok és éljeneztek. Csak kérlek, ne kérdezd meg tőle, hogy „Az ott gumibot a zsebében, vagy csak örül, hogy látja?", ugyanis lehet, hogy tényleg gumibotról van...
- Abbahagynád végre a rizsát, és kimennél hozzá? - sziszegte Bev dühösen, és odatessékelte Mirandát az ajtóhoz. - Nem várhat rád örökké; tilosban parkol! Várjunk csak, itt valami nem stimmel, derengett fel Mirandában. A rendőrök becsületes, szabálykövető állampolgárok, nem igaz? Biztos nem parkolnak a tilosban... Ugye?
Hetedik fejezet
Fenn, aki már a kabátját vette, és zárt volna be, Mirandához fordult. - Hát itt vagy - mondta. - Mi történt veled? Már azt hittük, bele-estél a szárítóba. De Miranda meg se hallotta; el volt foglalva azzal, hogy aki ott állt előtte, nem volt más, mint az a bizonyos éhező koldus. Frissen mosott, hátrasimított hajjal. Sötétzöld ing fölé húzott piros pulóverrel. Fekete nadrágban, kifényesített fekete cipőben. Miranda lassan, nagyon lassan beszippantotta az illatát. És azzal a Christian Dior arcszesszel... -Ráérsz most, megmagyarázhatom, mi történt? - Fekete szemöldöke kérdőn felívelt. - Elviszlek vacsorázni, ha éhes vagy. De ha nincs kedved, akkor beülhetünk egy italra valahová. A jelenetet kisszámú, de annál lelkesebb nézőközönség figyelte: Bev, Corinne és Lucy - egytől egyig kabátban, a pultnál őgyelegve - majd meghalt a kíváncsiságtól, úgy szerette volna tudni, mibe keveredett Miranda a szabad idejében. Ez a fickó egy teljes hónapig ott ücsörgött a cipőboltnál, nem messze a szalontól, gondolta Miranda döbbenten. Egymás közt szólva, ha ötvenszer nem mentek el mellette, akkor egyszer sem. És most halvány fogalmuk sincs arról, hogy kicsoda.
- Miért akarnék veled vacsorázni? - kérdezte Miranda élesen. Még van bőr a képeden! - Hát teljesen madárnak nézel? - Hát, akkor - mondta a férfi vigyorogva - csak megiszunk valamit itt a közelben. - Nem! - Miranda hátralépett, amikor a férfi belenyúlt a farzsebébe. Se vacsora, se ital, semmi. Honnan tudjam, hogy nem vagy dühöngő őrült? A férfi kivette a tárcáját a farzsebéből, és nyugtató hangnemet ütött meg. Ez tulajdonképpen jó jel. Ha tényleg dühöngő őrültnek tartanál, azt megtartanád magadnak, nem vádolnál vele nyilvánosan. Különben meg nem
vagyok az - folytatta, a tárcájából kivett egy néyjegyfélét, és átnyújtotta a lánynak. - Újságíró vagyok. Miranda rápillantott a brit újságíró szövetség tagkártyájára. A kártya egy Daniel Delancey nevű illető nevére szólt. Fénykép viszont nem volt rajta. - Ebből csak annyit tudok leszűrni, hogy lenyúltad egy újságíró tagságiját. Miranda hajthatatlan volt; megvonta a vállát, és visszaadta a kártyát a férfinak. Fenn közbelépett, és elvette a kártyát. - Miranda, ne csináld már, nyugodj meg! A fickó újságíró; egy olyan anyagon dolgozott, amely arról szól, milyen lehet az utcán élni. De te le leplezted, elmondtad mindennek, és még ezután is képes volt megbocsá tani neked. - Fenn az ajtóhoz lépett; ideje volt már bezárni a boltot és ha zamenni. - Az ég szerelmére, legalább hadd hívjon meg vacsorázni! Miranda habozott. Bev Fenn háta mögött állt; kimeresztett szemmel bólogatott, hogy majd' lerepült a műszempülája. Hát igen, Bev nem volt egy természetes jelenség. - Akkor legalább menjünk valami egyszerű helyre, mondjuk egy pizzériába. - Daniel Delancey (már ha egyáltalán így hívták) biztatóan bólo gatott. A túrót, gondolta Miranda méltatlankodva; többel tartozik, semmint hogy beérjem egy ócska pizzával! Ha elvisz vacsorázni, jó drága helyre megyünk. A Langan's Brasserie-be mentek, a Stratton Streeten. Miranda még sosem járt itt, de eleget hallott már róla a szalon vendégeitől, hogy tudja, valószínűleg méregdrága hely. Nagyon helyes. Minél drágább, annál jobb, gondolta magában. A maga részéről a legpuccosabb fogásokat fogja kirendelni. - Örülök, hogy mégis hajlandó voltál eljönni velem vacsorázni - kezd te Daniel, miután a pincér felvette a rendelést. - Nem nagyon volt más választásom. Miranda az evőeszközzel babrált; még mindig szerette volna képen törölni a fickót. Szörnyen megalázta, és nem tudott neki ilyen egyszerűen
megbocsátani. - Egyébként a két borospoharad kint van a kocsiban. Tegnap otthagy tad a parkban. A férfi barátságos tekintettel nézte, mintha szuggerálta volna, hogy visszamosolyogjon rá.
- Nézd, mit vársz tőlem? - kérdezte Miranda kelletlenül. - Hogy köszönetet mondjak, és bocsánatot kérjek, amiért kiabáltam veled? Nem látom be, miért kellene. Bolondot csináltál belőlem, hagytad, hogy neked adjam a szendvicseimet... meg a csokimat... és egy régi, rossz sálat... Fel tudod fogni, milyen hülyén érzem magam? - Értem, és hadd magyarázzam meg - felelte a férfi nyugodt hangon, mintha egy hisztis gyerekhez beszélne. - Az ételt nem adhattam igazi hajléktalannak, viszont adakoztam a szeretetszolgálatnak, így a rászorulók eleiemhez juthattak - általad. És ami pénzt tőled kaptam, azt is nekik adtam. Ne aggódj - biztosította -, a jótétemény nem veszett kárba. Csak éppen engem rövidítettél meg, gondolta Miranda, amikor elfelez-ii-m veled az ebédemet, ahelyett, hogy én ettem volna meg az egészet. A csokoládéról lemondani, nos, az pedig nemhogy nem könnyű, de egyenesen természetellenes dolog. Miranda sóhajtott, és gondolatban meggyászolta azt a jó néhány Marsveletet. És mióta csinálod ezt az egészet? - Végül a dühe fölött győzött a kíváncsiság. - Elég sok meló ez egyetlen cikkért. Már végeztem. Péntek volt az utolsó nap. - A férfi fekete szeme huncutul megcsillant. - Visszakaphatod a sálat, ha kell. Megérkezett az első fogás, és Miranda éhesen vetette magát a fésűkagy-Inia. Biztos örültél, hogy végre megmoshattad a hajad. Minden este megmostam - mondta Daniel -, és minden reggel be-luiitem étolajjal. Huh, szép dolog! Akkor is furcsa, hogy egy újságcikken ennyit dolgozol. A férfi letette a villáját, és halványan elmosolyodott. Mi az? - Miranda nem értette, miért néz így rá. - Összekentem magam a mártással?
- Nem. Nem újságcikk lesz belőle; a tévének forgattunk.
- Ne marháskodj! - csattant fel a lány gúnyosan. - Egy forgatáshoz egy csomó kamera kell, világosítás, csapó, meg egy rendező, aki hangosbeszélőbe ordít olyanokat, hogy „Felvétel indul!" - A Halálos fegyver-hez lehet - mondta Daniel Delancey -, de egy dokumentumfilmhez nem. Legalábbis az ilyenhez nem. - Kamera akkor is kell. A férfi bólintott. - Tudom.
- És itt nem volt kamera. - De volt, a cipőboltban. Te jó isten! Mirandának majdnem torkán akadt a fésűkagyló. Ha a kamerát a boltban, a fickó mögött helyezték el, akkor...
- Csak nem azt akarod mondani, hogy benne leszek ebben a dokumentumfilmben? - De még mennyire! A producer teljesen odavan érted. Ha rajta múlik Daniel Delancey olyan képet vágott, mint aki remekül szórakozik -, sztárt csinál belőled. Mirandában meghűlt a vér. Szörnyű képek lebegtek a lelki szeme előtt, amint szakadt fekete kabátban, futtában megáll a fickó előtt, a haja összevissza áll az esőben meg a szélben... és persze mindezt szinte teljesen smink nélkül. Jóságos ég, és a hidegben tiszta piros volt az orra, mint a bohócdoktoroknak! - Ez annyira tisztességtelen! - szaladt ki a száján, mire a szomszéd asztalnál ülő pár ijedten kapta oda a fejét. - Miért nem tudtál előre szólni?Hát hogy fogok én azokon a felvételeken kinézni? Daniel vigyorogva közölte: - Tony szerint mindenki beléd fog esni. - Na persze, és jövő ilyenkor már keresett szupermodell leszek, a magam 153 centijével. - Ez egyáltalán nem volt vicces. Miranda csüggedtengondolt a borzalmas rejtett kamerás felvételekre. - Nem lehetne pár jelenetet újraforgatni? kérlelte a férfit kétségbeesetten. Hogy rendesenmegcsináljam a hajamat, és egy kicsit kifessem magam?
A push-up melltartóról nem is beszélve. - Lemondtál az ebéded feléről egy hajléktalan javára. Egyáltalán nem számít, hogy nézel ki. Huh! - dohogott magában Miranda; csakis egy ízig-vérig férfi képes így gondolkodni.
- Vagy kitakarhatnátok az arcomat -jutott eszébe mentő gondolatként -, tudod, olyan homályosan, mint a bűnözőknek, akiknek nem szabad felfedni a személyazonosságát. - Nézd, ha ennyire nem akarod - mondta Daniel -, természetesen megnlieted, hogy nemet mondasz. Miranda elkerekedett szemmel nézett rá.
- Tényleg? - Nyilvánvalóan ahhoz, hogy felhasználjuk a rólad készült felvételt, ..'ükség van a beleegyezésedre. De ha ez ennyire zavar - közölte -, akkor ne egyezz bele. - Vagy úgy! Miranda megdöbbent; erre nem számított. Ami azt illeti, nem volt teljességgel ellenére az, hogy a tévében szerepeljen, sőt titokban foglalkoztatta a gondolat. Csak kár, hogy nem lehet elintézni, hogy... szóval hogy egy kicsit job-ban nézzen ki a felvételen. Gyakorlatilag emberszerűbben, és kevésbé szakadtan. Hú, de utálta az ilyen dilemmákat! Daniel végzett az első fogással. - Látom, hogy vacillálsz; talán jobb lenni', ha visszamondanád az egészet. - A lány tányérja felé bökött a fejével, és hozzátette: - Ne aggódj, nem leszek olyan tisztességtelen, hogy azonnal kisétáljak innen, és itt hagyjalak, ha ez aggaszt. Nyugodtan befejezhe-icd a vacsorát. Bár... Miranda sietve bekapta az utolsó fésűkagylót, hátha a fickó meggondolja magát.
- Bár micsoda? -Ja, csak az jutott eszembe, hogy talán jó reklám lenne a szalonnak. -Megvonta a vállát, és a Fenn Lomax-logóra mutatott Miranda ibolyaszínű pólóján. - Bár abból te nem sokat profitálnál, csak a főnököd, nem igaz? Csak a főnöke? Miranda felélénkült; lehet, hogy Daniel Delancey máris leszavazta a sa-jál ötletét, de ez csak azért fordulhatott elő, mert nem ismerte őt. Ami azt illeti, az ötlet komoly ösztönző erővel bírt. Nem megvetendő gondolat, hogy ezzel a húzással egy csomó piros pontot szerezhet Fenn-nél. Különösen igaz ez akkor, ha ezt a sok piros I iontot egy egyszerű kis gyakornok szerzi, aki néha úgy érzi, csak egy vékonyka paraszthajszál választja el a kirúgástól. Példának okáért, gondolta Miranda, egy olyan gyakornok, mint én. Ez a gyakornok akár én is lehetnék. - Tényleg jó reklám lenne a szalonnak - kezdte óvatosan, amikor megérkezett a következő fogás. - Abba belemennék. - A bárányborda ínycsiklandónak tűnt a gyertyafényben, és Miranda aggályai kezdtek szertefoszlani. - Nem is tudom... olyan sokan fognak látni a tévében, és biztos azt mondják, Jesszusom, nézzétek, hogy néz ki, micsoda lúzer!" Valószínűleg azt hinnék, tetszel nekem. - Erre a gondolatra maga is megborzon- gott. Hogy olyan csúnya, magányos és kétségbeesett vagyok, hogy nincs más reményem bepasizni, mint koldusokat leszólítani, és pár szendviccsel lekenyerezni őket. Jó lett volna, ha ezen a ponton Daniel nekiáll hevesen tiltakozni, hogy Jaj, ugyan dehogy, nem is vagy csúnya!" De nem tette. A lovagiasság szemmel láthatóan nem volt az erőssége. Sőt azzal a bosszantó félmosolyával hozzátette: - Oké, lehet, hogy tényleg ezt hinnék. Kösz szépen, gondolta Miranda vérig sértve. - Ugyanakkor viszont, amikor meglátják a veled készült interjút a műsor második részében... nos, akkor rájönnek, mekkorát tévedtek, nemigaz? Interjút?
Miranda kezében félúton megállt a borospohár.
- Egy pillanat, milyen interjút? - Ez egy ötvenperces műsor. Az első felét - magyarázta Daniel - a rejtett kamerás felvételekből vágjuk össze. A nézők eldönthetik, ki szimpatikus nekik, és ki nem azok közül, akik hozzád hasonlóan segítettek, és akik nem - folytatta higgadtan. - Mint például azok, akik rám ordítottak, hogy menjek dolgozni. Nem is beszélve azokról a kölykökről, akik ellopták a pénzem, és alaposan megrugdostak. Miranda szeme elkerekedett.
- Ne hülyéskedj! Nem esett bajod? - Csúnyán elkaptak. - Egy pillanatra feltűrte a pulóvere ujját, és a lány megpillantotta a bakancs okozta sebet. - A többit nem mutatom meg. - Szemetek! Miranda megfeledkezett a vacsoráról; a bárányborda érintetlenül várt a tányérján. - Benne van a pakliban. - Daniel megvonta a vállát, és letűrte a pulóver ujját. - Mindegy, szóval ez lenne a műsor első felében. A másodikban azokkal az emberekkel beszélgetünk, akiket a nézők megismerhettek. A legtöbbjük kedves, de néhányan nem. Természetesen te a jókhoz tartoznál. - A férfi szünetet tartott. - Már persze ha beleegyezel. Ja kérem, így már mindjárt más! - És az interjút hol vennétek Miranda mostanra egészen izgatott lett.
fel?
- Tőled függ. A terv szerint különböző képsorokból vágnánk össze:ahogy mész az utcán, aztán a munkahelyeden, és otthon, már amennyiben ez megfelel. Fiatal lány vagy, gyakornok egy fodrászszalonban - magyarázta a férfi lelkesen -, nincs sok pénzed. Ha a nézők látják, hogy egyszakadt garzonban laksz, még jobban megszeretnek. Szakadt garzonban? - Ha ezt a főbérlőm hallaná -jelentette ki Miranda -, elgázolna a kerekesszékével. - Akkor az a főbérlőd volt, ugye? Azt hittem, a nagymamád.Jesszusom, most aztán duplán elgázolna!
Daniel megrázta a fejét.
- Bocsáss meg, újságíró vagyok, nem tehetek róla, mindig mindenre rákérdezek. És mit csináltál a főbérlőddel tegnap, hogyhogy ott boroztatok a Parliament Hillen? - ízületi gyulladása van. Én szoktam gondoskodni róla, elintézek neki dolgokat, és cserébe elég kevés albérletet fizetek. - Miranda a tányéron levő spárgára fordította figyelmét, majd érdekesebb dolgokra terelte a beszélgetést. - És ehhez az interjúhoz rendesen felöltözhetek? - Persze.
- És felpakolhatok egy tonna sminket? - Elég lesz pár deka is, nem kell túlzásba vinni. Ez a pali most gúnyolódik?
- És a hajamat is szépen megcsinálhatom? Daniel komoly képpel bólintott.
- Hogy a nézők lássák, nem vagyok csúnya és kétségbeejtően magányos. - Miranda megkönnyebbülten sóhajtott. - Akkor jó, megcsinálom. - Remek! Ám ekkor szörnyű gondolat jutott eszébe. -Jaj, várj! Van valami, amit nem mutathattok meg.
- Csak nem? - Daniel vigyorogva félbeszakította - A lopott kesztyű. Miranda méltatlankodva kérdezte: - Honnan tudtad?
- Tonyval ma reggel átnéztünk pár kazettát. Ez a kedvenc része. - Hát ezt akkor sem használhatjátok fel -jelentette ki Miranda határozottan. - Én figyelmeztettem. - A férfi ismét szélesen elvigyorodott. - Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Megérkezett a csillagászati összegű számla. Miranda elhatározta, hogy nem lesz lelkiismeret-furdalása; ha Daniel Delancey a tévének dolgozik,
nyilván a bőre alatt is pénz van. Ettől függetlenül volt még egy apróság: a fickó akkor is hazudott neki abban a másik ügyben. Ráadásul teljesen feleslegesen, gondolta Miranda, tekintve, hogy már úgyis lelepleződött. - Azt még mindig nem árultad el, hogy miért mentetek ki a főbérlőddel a parkba borozni, ráadásul Waterford kristálypohárból. Daniel Delancey hazavitte őt a meglehetősen koszos BMW-jével. Miranda az anyósülésen ült, ölében a két borospohárral, és oldalról rápillantott.
- Te meg azt nem árultad el, miért mondtad, hogy nem vagy nős. A lámpa pirosra váltott. A férfi lefékezett, és ránézett. - Mert nem is vagyok. Úgy tűnt, mintha meglepetten mondta volna. Rendben, Miranda belátta, hogy az embernek nem kell feltétlenül nősnek lennie ahhoz, hogy gyereke legyen. -Jó - folytatta kitartóan -, de tegnap a fiaddal voltál a parkban. Miért állítottad azt, hogy nem vagy az apja? - Eddie-re gondolsz? Nem az én fiam. Ezek a férfiak, most komolyan! Az ember sosem bizhat bennük. - Saját fülemmel hallottam - jelentette ki Miranda élesen -, hogy Dedinek, papának szólított. Daniel Delancey szája megrándult. A lámpa zöldre váltott, és ő rálépett a gázra. - Eddie a nővérem fia. A nagybátyja vagyok, és Dannynek szólított.
Nyolcadik fejezet Bruce bekukucskált a hátsó helyiség ajtaján, ahol Chloe a földön térdelt, és épp az új ólomüveg lámpaernyőket csomagolta ki. -Verityvel kisebb bulit rendezünk ma este. Semmi extra, csak amolyan spontán megmozdulás...
- Szeretnéd, ha vigyáznék Jasonre pár óráig? - nézett fel Chloe a buborékos fóliák tömegéből. - Nem, nem, Jason egy barátjánál alszik - biztosította Bruce. - Nem ezért említettem. Ami azt illeti, szeretném megkérdezni, nincs-e kedvetek Greggel eljönni. Héttől tízig, pár ital és szendvics; semmi különös, csak amolyan baráti gesztus - magyarázta. - Szeretnénk köszönteni az új szomszédainkat. Mióta előző este Bruce kiderítette, hogy a szomszédba nem más költözött, mint egy bankigazgató és a könyvelő felesége, mindenképpen jónak látta őket meginvitálni magukhoz. Társadalmi szempontból sosem árt jóban lenni egy bankigazgatóval. - Nos? - kérdezte; nem értette, hogy Chloe miért nem szól semmit. Ezt vegyem igennek? - Majd bátorítólag még hozzátette: -Jó ideje nem láttuk Greget. Ezzel nemcsak ti vagytok így, gondolta Chloe, és a homloka gyöngyözni kezdett. Mindegy, talán ez jó alkalom arra, hogy elmondja. Bruce-nak élőbbül óbb meg kell tudnia, és Chloe már egy ideje komoly gyomorgörcsöt kapott, mikor belegondolt, hogyan kezdjen bele. Ja, és Bruce, mellesleg ejtett a férjem. Chloe megnyalta a szája szélét. A főnöke még mindig kérdőn nézett rá. - Bruce, az a helyzet, hogy Greg és én már nem vagyunk együtt. Elvál tak. .. elváltak az útjaink. Tessék, kimondta. Jaj, a fenébe is, gondolta Chloe, amikor a szeme megtelt könnyel.
- Jóságos ég! - Bruce egy lépést hátrált; nem tudott mit kezdeni a könnyekkel. - De miért? - Hát, tudod - motyogta Chloe -, valahogy nem működött a dolog. - Nos, ezt sajnálattal hallom. Biztos... biztos nem könnyű most neked. Most Bruce volt az, aki zavarában megnyalta a szája szélét. Úgy festünk itt, mint két jól szituált kannibál, gondolta Chloe. - Túl leszek ezen is. A férfi egyik lábáról a másikra állt:
- Akarsz...
beszélni róla? Chloe ijedten rázta a fejét.
- Nem, dehogy, tényleg jól vagyok. Bruce-nak nagy kő esett le a szívéről; úgy vélte, az ember bölcsen teszi, ha messze elkerüli a női érzelem-megnyilvánulások aknamezejét. De legalább megkérdeztem, nyugtatgatta magát. Amikor Verity este a szaftos részletekért nyaggatja, hogy ki hagyott ott kit, meg hogy vajon Greg egy másik nővel lépett-e le, így majd őszintén mondhatja, hogy Chloe nem akart beszélni róla.
- Szóval - kezdte joviális hangon, a kezét dörzsölve, mint aki nagyon is témát akar váltani -, mit szólsz a mai kis bulihoz? Azért eljössz, ugye? Jól kidumálhatnátok magatokat Verityvel... - Kösz, de most valahogy nincs hozzá hangulatom - szaladt ki Chloe száján. - Úgysem lennék jó társaság. Talán majd valamikor máskor. Bruce felvette a megértő arckifejezését. Legalább most már értette, hogy Chloe - aki egyébként elég csinoska volt - miért jelent meg mostanában olyan sápadtan és táskás szemmel.
- Hát persze - mondta vigasztalóan -, ne aggódj. - Viszont... ööö... ha bébiszitterre van szükségetek, én szívesen vállalom. - Chloe érezte, hogy hadar; mindegy, most legalább ezt is elmondhatja. Ami azt illeti, bármikor hívhatsz, megyek. - Ha meg kell mondani, hát az ember mondja meg rendesen. - Az a helyzet, hogy jól jönne a pénz. Jaj, nem akarok fizetésemelést kérni! - tette hozzá gyorsan, látva Bruce kövérkés arcán az ijedtséget. - Csak egy kicsit nehéz lesz kifizetnem a
lakbért, ezért minden pluszmunka... szóval minden jól jön.
- Értem, világos - mondta Bruce óvatosan. - Nem is akarok másik munkahelyet keresni - tette hozzá sietősen Chloe. - Imádok itt dolgozni! És ez igaz is volt. Nos, majdnem teljesen igaz. Különben is, ha most váltana munkahelyet, akkor nem illetné meg az anyasági segély. Bruce szemmel láthatóan megnyugodott. - Rendben, szólok Veritynek. Biztosan kitalálunk valamit. Úgyis jól ki jöttök Jasonnel - tette hozzá bátorítóan -, és ez mindenképpen jó pont. Nemhogy jó pont - valóságos csoda! Greg szerint, ha Bruce-ék némi gyors pluszpénzre vágynának, jól tennék, ha elcipelnék szeretett fiacskájukat a legközelebbi óvszergyártó cég főhadiszállására. Ha Jasont egy sor kotonreklámban szerepeltetnék (és lehetőleg minél többször) - szokta volt mondani Greg -, az óvszereladások garantáltan az egekbe szöknének. „Ha nem használ gumit - mondta mindig Greg színpadiasan, kezében képzeletbeli óvszert lengetve, és szörnyülködő képet vágott hozzá -, akkor ez vár magára!" És én még nevettem ezen, emlékezett vissza Chloe. Nos, akkor valahogy viccesnek tűnt. Csak az a baj, hogy most már egyáltalán nem volt vicces. Bruce kiment a helyiségből, és Chloe folytatta a lámpaernyők kicsomagolását. Egy hatalmas adag buborékos fóliát gyömöszölt bele az egyik kiürült dobozba, és igyekezett nem gondolni Gregre. Két perccel később szörnyű sejtése támadt, és ijedten felguggolt. Jesszusom, hogy lehettem ilyen ostoba, hogy felajánlottam nekik a bébiszitterkedést? Bruce-szal nincs gond, ő férfi, sosem vesz észre semmit. De a nádszálvékony, sasszemű Verity egészen más tészta, döbbent rá Chloe csüggedten. Elég egy pillantást vetnie a hasamra, és rögtön átlát a szitán. Segítség, azonnal be kell iratkoznom valami kreatív blöff tanfolyamra,
gondolta kétségbeesetten. Muszáj lesz azt mondanom Veritynek, hogy csatlakoztam az Névtelen Zugevők klubjához.
Kilencedik fejezet Miranda belökte a forgóajtót. - Ez az az épület - jelentette ki. Érezni a szagán. - Néha komolyan aggódom miattad. - Bev idegesen hátrasimította a haját, és ellenőrizte, hogy csinos kis kontya még mindig a helyén van-e, dacára az odakint tomboló viharos szélnek. -Jó ég, micsoda este! Remélem, jó okod volt engem idecipelni - figyelmeztette barátnőjét. - Ha nincsenek rendes pasik, én hazamegyek. Miranda drukkolt, hogy legyenek, amint Elizabeth Turnbull parfümjét követve felkaptattak három lépcsőfordulót. Már némiképp bántotta a lelkiismeretét szertelen ígérete, miszerint egy halom - sőt ipari mennyiségű! - fantasztikus facér férfi jön a ma esti buliba. De ha ezt nem mondja, Bev el se jön. És miután Florence ragaszkodott hozzá, hogy vigye el a kétszemélyes jneghívót, Mirandának muszáj volt valakit találnia. Az a gondolat, hogy . egyedül jelenjen megy olyan koktélpartin, ahol kizárólag Bruce és Verity Kentet ismeri - ááá! -, ja, és Elizabeth Turnbullt - kétszeres ááá! - olyan erővel hatott rá, hogy azt szavakkal nem lehet leírni. Muszáj volt valakit magával vinnie az erkölcsi támogatás végett. És minthogy Bev társadalmi élete mostanság elég szegényesen festett, neki is szüksége volt egy kis segítségre. Szegény Bev, gondolta Miranda, szörnyű lehet, ha az ember életét enynyire a hormonok irányítják! Na nem mintha Bev nem lett volna csinos, mert az volt. És mindig kifogástanul apoltán jelent meg. Nem mintha öreg lett volna, mert nem volt az. Nos, talán egy kicsit benne volt a korban, de nem volt igazán vén. Csak harmincéves. Nem mintha szörnyű természete lett volna, vagy elviselhetetlen szájszaga. .. vagy végtelen narancsbőre. Nem, Bewel egyetlen gond volt, melyet ráadásul igazán gyerekjáték lett volna orvosolni.
Csak sajnos épp ez az egyetlen hibája riasztotta el a férfiakat abban a szent pillanatban, amint Bey rájuk vetette a pillantását. Bev kétségbeesetten keresett valakit. A biológiai órája olyan hangosan ütött, mint a Titanic vészharangja - ráadásul mindezt három teljes éve. Bev nemcsak gyereket akart, hanem férjet is, lehetőleg olyat, aki legalább annyira szeretett volna letelepedni és fészket rakni, mint ő. Igaz, ha ilyet nem talál, akkor lassan bárkivel beéri, a fő, hogy FÉRJHEZ MEHESSEN és GYEREKET SZÜLHESSEN. Ez a mániája állandó tréfák célpontjává tette a szalonban.
- Figyelj, biztos akad egy darab ilyen pasi valahol - vigasztalta Miranda épp tegnap, amikor Bev elpanaszolta, hogy a legutóbbi fickó nem hiv-la fel. Esetleg az állatkertben, a ketrecén kis táblával, melyen az áll: Családcentrikusférfi. Talán a faj utolsó élő példánya. Kedveli a házi kosztot és a kötött pulóvert, hétvégén szívesen barkácsol a ketrecben. Párját keresi, alig várja, hogy családot alapíthasson. - Nem is értem, miért barátkozom veled - felelte Bev megvetően. -Szívből utállak! - Tudom, de azért ugye eljössz velem a holnap esti buliba? - hízelgett Miranda. - ígérem, hogy egy rakás pasi lesz. Hiába próbálta Bevnek elmagyarázni, hogy így csak elriasztja magától a férfiakat. Erre a lány már maga is rájött; a baj az volt, hogy nem tudott semmit sem tenni ez ellen. Hiába is rejtegette volna, a szemében - mint rajzfilmfigurákéban a dollárjel - ott csillogott a két, egymásba fonódó karikagyűrű képe. És ha még egy jóakarója nekiállt volna elmagyarázni neki, hogy azért nem jut semmire, mert túlságosan igyekszik, és ha nem keresgélne, akkor egy szempillantás alatt befutna az ideális férfi... nos, akkor Miranda nem sok esélyt látott volna ennek a jóakarónak a túlélésére. Bev valószínűleg nem csak a fejét harapta volna le. - Miranda, úgy örülök, hogy látlak! - áradozott Elizabeth Turnbull, és mindkét oldalról cuppanós légpuszit nyomott Miranda arca mellé. Poisonnal fújta be magát; olyan sűrű volt körülötte a levegő, akár a sárgaborsó főzelék. Miranda összeszorította a száját, de még sokáig a torkában érezte a parfümöt.
Elizabeth kerek válla fölött kétségbeesetten tekingetett körbe a helyiségben férfiak - ami azt illeti, bármilyen férfi - után kutatva. Szakasztott, mintha ennivalót keresne egy farkaséhes madárfiókának. Az ablaknál ott állt Wayne Peterson, a focista, aki magához képest viszonylag józannak tűnt. De mivel Bev nem volt amolyan koktélt nyakaló, cicimutogató Play-boynyuszi, valószínűleg úgysem érdekelné a fickót. Édes istenem, gondolta Miranda, akkor kutatunk tovább. Minden más férfi, akit eddig itt látott, vagy rút volt, mint az ördög, vagy vén, mint az országút, vagy szemmel láthatóan nős. A háta mögött telepatikus tűszúrásként érzékelte Bev szemrehányó tekintetét.
- Egyelőre nem látom Florence fiát és a feleségét - jelentette be Elizabeth, aki azt hitte, Miranda nyilván őket fürkészi a jelenlevők között. -Hogy is hívják a nőt, Valerie? - Verity. - Megjelent a pincér, italokkal megrakodott tálcával. Miranda gyorsan könnyített a tálcán, és lekapott róla két poharat. - Biztos nemsokára megérkeznek. Ne aggódjon miattunk, majd elvegyülünk. - Azt jól teszitek! Ja, és ott van Caroline Newman - Elizabeth nagyvonalúan a kandalló felé intett -, aki azt az utazós műsort vezeti; biztos ismeritek. Igazán kedves nő, nagyon könnyen beszédbe lehet vele elegyedni; remekül kijöttünk egymással. - Elizabeth kidüllesztette a mellét, és billegett, akár egy kakadu. - Nem látom Daisy Schofieldet - mondta Miranda. - Nem úgy volt, hogy ő is itt lesz? Mellette Bev kerek három másodperc alatt ledöntötte az italát. Vendéglátójuk összeszorította élénk narancsszínűre mázolt ajkát.
- Attól tartok, Schofield kisasszony csúnyán cserbenhagyott bennünket. Ezek az úgynevezett hírességek néha egyszerűen nem veszik komolyan a társadalmi kötelezettségeiket. - Miért, mi történt? - kérdezte Miranda. - Nem jött el? - Gyakorlatilag igen. - Elizabeth még jobban összeszorította a száját, mintha valami láthatatlan belső porszívó szívta volna befelé, a torka felé. - A parti nyolckor kezdődött, és Daisy Schofieldről nem tudtunk semmit. Egy alkoholista futballistától az ember szinte már számítana erre... - Hanyagul szegény Wayne Peterson felé intett. - De még ő is képes volt időben ideérni. Egész egyszerűen nem látom be, miért kellene a bolondját járatnia velem
egy harmadosztályú ausztrál modellnek, aki színésznőnek képzeli magát. - Talán már úton van - vetette közbe Miranda. Miután maga sem a pontosságáról volt híres, úgy érezte, kötelessége a másik lány védelmére kelni. - Lehet, hogy dugóba került. Időközben hozzászokott az illatfelhőhöz, vagy az orra átkapcsolt önvédelmi üzemmódba, és ideiglenesen érzéketlenné vált, gondolta Miranda.
- Pff! - horkant fel Elizabeth. - Én is ebben reménykedtem, mígnem tíz perccel ezelőtt megcsörrent a mobiltelefonom. Egy férfihang (név nélkül) értesített, hogy Daisy gyengélkedik. Azt mondta, ágynak döntötte egy komoly vírus, ezért biztosan nem tud jönni ma este. - De maga nem hisz neki - jegyezte meg Miranda.
- Nem mondhatnám, hogy kézzel-lábbal igyekezett volna hihetővé ten-ni a sztorit. Viccnek fogta fel az egészet; azt mondta: „Ágynak döntötte egy kőkemény... jaj, bocsánat, igen komoly vírus". Közben a háttérben tisztán hallottam, hogy Daisy vihorászik, mint egy idétlen kamasz, aki lóg az iskolából, és betelefonál, hogy beteg. - Daisy Schofield tizenkilenc éves. - Ezt Miranda a szalonban olvasta egy bulvárlapban. Ebben a pillanatban a maga huszonhárom évével szörnyen öregnek érezte magát. - Ő tényleg idétlen kamasz! - Többen azért jöttek ma el, hogy vele találkozzanak -jelentette ki Elizabeth fagyosan -, de ő cserbenhagyott minket. Igazán ráférne, hogy valaki egyszer úgy istenigazából helyre tegye! Most őszintén, gondolta Miranda, ha Daisyt tényleg ágynak döntötte egy kőkemény hím, akkor valószínűleg nagyon is szó szerint kell érteni azt, hogy most úgy istenigazából helyre teszik. Kilenc órára Greg Malone már bánta, hogy magával cipelte a buliba Ad-riant. Ha Ade egyszer a fejébe vette, hogy vitázni fog, hát akkor aztán senki sem tudta lebeszélni róla. Na nem mintha ő maga annyira vágyott volna holmi szőkített hajú, kiöregedett műsorvezetőkkel parolázni.
- Megszegte az ígéretét, nincs igazam? - Adrian élvezte, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhatja a parti szervezőjét. - Nem kevés pénzt fizet-t ünk ezekért a belépőkért - ami egyébként nem volt igaz -, és maguk cserébe nem nyújtottak semmit. Se Carol Newman... - Caroline - mormogta Greg.
- Ms. Newman itt volt - bizonygatta a szervező -, de korán el kellett mennie. - .. .se Daisy Schofield. Ez nem valami sportszerű, nem gondolja? - közölte Adrian vádlón, a nyomaték kedvéért oldalra billentett fejjel. – Azért jöttünk, hogy hírességekkel találkozzunk, és mit kapunk helyette? Magát, és egy csapat... senkit! Az asszonyság találva érezte magát. - Itt van Wayne Peterson - motyogta védekezésképpen. - Nagy szám! - mondta Adrian teátrálisan. - A fickó tök józan! És ez igaz is volt. Miután alapos fejmosást kapott - nem mástól, mint a tulajdon anyjától, Wayne Peterson ma este jófiút játszott; nyomorult képpel szorongatta a hetedik üveg Perrier ásványvizét (miközben keményen igyekezett visszafogni a visszaköszönő buborékokat), és megtett minden tőle telhetőt, hogy udvarias képpel végighallgassa, amint valami unalmas vénember percről percre elmeséli az 1966-os futball világbajnokság mérkőzéseit. Ám Wayne sajnos csak akkor volt elemében, ha már túlesett tizennégy korsó Newcastle Brown sörön; az alkohol segedelme nélkül gyakorlatilag egy nagy nulla volt. Még Elizabeth is komoly kísértést érzett arra, hogy egy egészen kevés vodkával felturbózza a focista ásványvizét.
- Nézzék, sajnálom, hogy csalódniuk kellett. - Az asszony próbálta volna békíteni két vendégét, akik maguk is a nehéz eset kategóriába tartoztak. Engedjék meg, hogy hozzak önöknek még egy pohár italt... - Hagyjuk a piát! - közölte Adrian. - Visszakapjuk a jegy árát? - A barátom nem gondolta komolyan! - vetette közbe gyorsan Greg. Jesszusom, Adriannel néha tényleg nem könnyű! - Természetesen nem kérjük vissza a pénzt, és igen, nagyon örülnénk még egy italnak. Jellemző, hogy pont ekkor nem járt arra egy árva pincér sem. Elizabeth fejvesztve menekült a konyha menedékébe, amikor beleütközött Mirandába, és meglökte a lány karját. A szezámmagos-garnélarákos szendvics nagy ívben kirepült Miranda kezéből, és hangos csobbanással egy nagy tál úszógyertya közt landolt. -Jaj, édes istenem! - Elizabeth zsebkendőt húzott elő a blúza ujjából, és megtörölte gyöngyöző homlokát.
- Jól van? - fürkészte Miranda a háziasszony arcát. - Mintha egy kicsit. .. hisztis volna; igen, ez a szó jutott eszébe Mirandának. - Mintha egy kicsit aggódna. - Csinálják itt a fesztivált! - Elizabeth az ajtó felé bökött a fejével. -Azok ott ketten. Most érkeztek, és arénáznak, hogy Daisy Schofield nem jött el. - Az asszony reszketett a dühtől; elvégre a hírneve forgott kockán. - Miért nem bírják egyesek csak úgy szimplán jól érezni magukat? -sápítozta. - Nem vagyok én bűvész, hogy egyet csettintek, és máris egy csomó hírességet húzok elő a kalapból! - Ez még a legnagyobb bűvészeknek sem ment volna - vigasztalta Miranda - maximum pár nyulat bírtak volna előhúzni a cilinderükből. - Nem az én hibám - mondta Elizabeth könnyekkel küszködve. - Az egyik pasas megfenyegetett, hogy beperel szószegésért. - Melyik volt az? - kérdezte Miranda, mert ezen már ő is felháborodott. - Az a kék inges. Istenem, most nézz rám, hogy nézek ki! Pedig azt lígértem, v-viszek nekik egy i-italt - hüppögte. A hétpróbás vén boszorkákhoz igazán nem passzol a sírás. Miranda forgatta a fejét; kereste a problémás párost, hogy jelentőségtel-|cs pillantást vessen rájuk, amikor észrevette, hogy éppen őt nézik. A kék inges fazon elvigyorodott, és odasúgott valamit a barátjának. Micsoda patkány! - gondolta Miranda.
- Gyerünk, hasat be, mellet ki! - utasította Bevet. - Csak nem Wayne Petersont akarod leszólítani? - kérdezte Bev aggódva. Nem volt biztos abban, hogy egy kopaszra borotvált, alkoholista focisulhoz szeretne férjhez menni. Ugyanakkor - gondolta máris, miután neki mindenről az jutott eszébe - az is lehet, hogy éppen nekem sikerül megszelídítenem. Élhetnénk boldogan egy ál-Tudor stílusú udvarházban valahol Middlesbroughban, hordhatnánk összeillő, gyémánttal kirakott kar-kolőt, és lenne sok lármás, kopaszra borotvált minifocista gyerekünk... - Wayne Petersont? Jaj, isten ments! - Miranda egy csapásra félbeszakí-inila Bev édes álmait, és megfogta a két poharat, melyet Elizabeth hozott ,i konyhából. - Na jó, te csak figyelj - közölte Bevvel -, és gyere utánam!
Tizedik feiezet Miután bekucorodott az ágyba, és elrendezte a paplant, Florence kinyitotta az előző napi Evening Standardét, és olvasni kezdett. Politika, politika, unalmas, unalmas. Türelmetlenül lapozta át az első pár oldalt. BUNGEE JUMPINGRA VÁLLALKOZOTT A DÉDMAMI, hirdette egy főcím a negyedik oldalon, egy bukósisakos, töpörödött arcú nénike fényképe fölött. „Alma Trotter, aki minden buliban benne van - írja a lap -szó szerint ugrált örömében, amikor megtudta, milyen meglepetést szervezett a családja a nyolcvanhetedik születésnapjára." Hah, ilyen rokonokkal kinek kellenek ellenségek? - gondolta Florence. Nyilván el akarták tenni láb alól, csak nem jött be. Nem csoda, hogy a vénasszony ilyen elégedett magával! Ám tíz perccel később, a huszonharmadik oldalon olyat látott, amitől már ő is felült az ágyban: TOM EZREDES THAI ARÁT RENDELT MAGÁNAK. - Te vén kecske! - kiáltotta Florence, amikor megpillantotta a fényképet, melyen a hetvenes éveiben járó férfi széles mosollyal öleli át egy csinos ázsiai lány karcsú derekát. - Mégis mire készülsz, Tom Barrett? Florence és Ray még a hetvenes évek elején találkozott először Tommal és feleségével, Florence pedig Ray halála után is jó viszonyban maradt a párral. Utoljára három éve látta Tomot, Luisa temetésén; azután a férfi visszavonult Spanyolországba, hogy több időt tölthessen a lányával és annak családjával, illetve hogy feldolgozza imádott felesége elvesztését. Hm, úgy tűnik, ez maximálisan sikerült neki, gondolta Florence, amikor alaposan szemügyre vette a képet, és észrevette öreg barátja szemében a huncut csillogást. Ráadásul még magával is hozta a leendő arát Hampsteadbe. Elmélázott azon, hogy vajon még mindig ugyanott lakik-e az öreg, ebben az esetben ugyanis... Florence hirtelen ötlettől vezérelve átkutatta az éjjeliszekrény fiókját, és megtalálta a régi telefonnoteszét. Pár másodperc múlva már tárcsázta is Tom
számát.
- Ezt nem hiszem el! - kurjantotta Tom. - Maga a bálkirálynő keresi szerénységemet! Esküszöm neked, azóta folyamatosan csöng a telefon. El tudod képzelni, hány és hány régi barát bukkant fel a semmiből, mióta az a cikk megjelent? Na nem mintha te olyan felbukkanós típus lennél, szívem jelentette ki Tom a megszokott lovagias stílusában -; te nem felbukkansz, hanem belibbensz! - Vége a táncos éveknek; attól tartok, manapság inkább gurulni szoktam nevetett fel Florence. - Még mindig kínoz az arthritis? - Tom hangja együttérzésről tanúskodott. - Á, tudod, csak a szokásos: néha fájdogál. - Örüljek neki, hogy hallok rólad - kezdte a férfi óvatosan -, vagy te is csak azért hívtál, hogy közöld velem: elgurultak a gyógyszereim? - Miért, mindenki ezzel jön? - Naná! Mit gondoltál? Florence rápillantott az ölében fekvő újságra.
- Katalógusból választottad. Mikor is találkoztál vele először? - Három hónapja. - Thaiföldről származik - mondta Florence. - Biztos vagy benne, hogy nem fiú? Reszelős nevetés hangzott a vonal másik végéről, végül Tom nagy nehezen kinyögte: - De még mennyire!
- Kezdetnek jó. És szereted? - Igen - felelte Tom.
- Ő szeret téged? - Azt hiszem, igen.
- És szemtelenül boldog vagy vele?
- Olyan boldog, hogy az már túlzás. - Na jó - sóhajtotta Florence -, ez esetben egy drága vén bolond vagy, és gratulálok a boldogságodhoz! Vesd bele magad az életbe, és mutasd meg azoknak a nyomorult kétkedőknek, hogy tévednek! Ja, és ne felejts el meghívni az esküvőre! - Ha akarod, lehetsz te a koszorúslány. - Tom hallhatóan megkönynyebbűlt. - Drága Florence-em, akkor te nem gondolod, hogy életem legnagyobb hibáját követem el? - Már miért lenne hiba, ha jól érzed magad? Igaz, utoljára egy teflonserpenyőt rendeltem katalógusból - tette hozzá az asszony -, és egy hét múlva leesett a nyele. -Jesszusom, remélem, az enyémről nem esik le semmi! Florence úgy érezte, muszáj még valamit megkérdeznie. - És Jennifer hogy viszonyul ehhez az egészhez? Jennifer Tom lánya volt, és minthogy Tom tekintélyes vagyonnal rendelkezett, óhatatlan, hogy a dolog foglalkoztassa a lányát. - Ó, Jennifernek arany szíve van! Nagyon jól viseli, végig mellettem áll. Azt mondja, ha én boldog vagyok, akkor ő is az. Nézd - magyarázta Tom lelkesen -, muszáj találkoznunk. Ezer éve nem láttalak. Gyere eljövő hé ten vacsorára, Flo! Szeretném, ha megismerkednél Mariával. Pár perccel később, miután letette a telefont, Florence hátradőlt, és tovább lapozgatta az újságot. Minthogy jobb dolga nem volt, elolvasta a horoszkópot: Ajaj, maga aztán szépen belemerült a hétköznapok mocsarába! Ideje tenni valamit ez ellen. Aki unatkozik, az másokat is untat... - Blablabla - morogta Florence, és elhajította az újságot. Ezek aztán ér tenek ahhoz, hogy kell az embert felvidítani! Tiszta szerencse, hogy nem hiszek a horoszkópban. Bár azt semmiképp se tagadhatta volna, hogy - akár hisz benne, akár nem - a horoszkóp most az egyszer kimondta a szomorú igazságot. Szerencsés flótás ez a Tom, gondolta. Jó, jó, lehet, hogy a csaj nem válik be, de ő legalább megpróbálta. És még nagyobb szerencse, folytatta elmélázva a gondolatsort, hogy a lánya végig mellette áll. Végtére is Jennifer issza meg a levét, ha ennek a házasságnak csúnya vége lesz.
- Nem tudom elképzelni, hogy te is ilyen nagyvonalúan kezelnéd az ügyet
- mondta fennhangon az éjjeliszekrényen álló, bekeretezett fényképnek, melyről Bruce nézett vissza rá. - Te aztán nem lennél ilyen nyájas, igaz, drágaságom, ha arról lenne szó, hogy lemaradhatsz az örökségről?
- .. .és júniusban kezdjük forgatni az új Madhur Jaffrey-filmet Norfolk-ban, Helena Bonham-Carterrel és Stephen Fryjal. Nekem nincs benne nagy szerepem - ismerte el Miranda szerényen -, de referenciának jó lesz. A helyzet az, hogy Madhur Jaffrey neve nagyon jól cseng a szakmában. Aki velük dolgozik, arra felfigyelnek, mert ez bizonyítja, hogy az ember lánya nem holmi üresfejű szépség - magyarázta -, hanem tényleg van színészi tehetsége. De még mennyire, hogy van színészi tehetségem, gondolta Miranda vidáman; nem semmi teljesítmény, amit itt ma este nyújtok. Adrian - fúj, micsoda hülye név! - totál beveszi az egészet.
- Hát Sylvester Stallonéval dolgoztál-e? - kérdezte Adrian mohón. - Nem - mondta Miranda tettetett szomorúsággal; azért a nagyotmondásban sem árt mértéket tartani. - Voltam egy meghallgatáson, de végül más kapta a szerepet. - Na, és milyen volt Pierce Brosnannel dolgozni? -Jaj, Pierce csodálatos ember! Feltétlenül menj el megnézni a filmet, ha bemutatják! Van az a rész, amikor az utolsó pillanatban kiment a folyóból, amikor már majdnem elkapnak a krokodilok. Hú, az volt életem legijesztőbb élménye! Adrian szeme elkerekedett.
- Igazi krokodilok voltak? Ööö... - Nos, nem, nem igaziak. A férfi összehúzta a szemöldökét. - Akkor miért volt ijesztő?
- Mert Pierce annyira remekül játszott, hogy elhittem, igazi krokodilokról van szó. - Miranda elismerően csóválta a fejét. - Ráadásul a folyó igazi volt, és én nem tudok úszni. - Aha - mormogta Greg, amikor Bev elvonult a mosdóba, Adrian meg elment italért. - Az Merchant Ivory.
Miranda ránézett. Eddig kizárólag Adrianre, a kék inges fickóra koncentrált. A leosztásban ő kapta Adriant, Bev meg Greget. - Merchant Ivory, nem Madhur Jaffrey. A cég két tagja Ismail Merchant - magyarázta türelmesen -, és James Ivory. -Jaj, nekem! - sopánkodott Miranda, és a homlokára csapott. - Nem csoda, hogy olyan furcsán néztek rám a forgatáson! Milyen kellemetlen! Mindig is rossz volt a névmemóriám. - És a dátumokkal is hadilábon állsz. - Greg közelebb hajolt, és a fülé be súgta: - Hacsak Pierce Brosnan nem egy Superman, akkor nehezen tu dom elképzelni, hogyan időzhetett az elmúlt hat hétben Kaliforniában, miközben leforgatott veled egy filmet a Londontól harminc mérföldre levő Pinewood Stúdiósban. Miranda elpirult. - Concorde.
- Marhaság! Miranda méltatlankodva felcsattant: - Különben meg honnan veszed, hogy Kaliforniában járt?
- Ezt véletlenül biztosan tudom. - Honnan?
- Onnan, hogy Pierce a nagybátyám. - Basszuskulcs! Tényleg? - Nem - ismerte el Greg. Szemmel láthatóan remekül szórakozott. - Én is csak blöfföltem. Lebuktunk, gondolta Miranda. A fenébe is! - Csak nem Bev? -Ja, nem, ő remekül teljesített... magához képest. Mindent elmesélt a lemezszerződéséről, meg arról, amikor Jarvis Cockerrel eltévedtek a Top of the Pops-stúdióban, nem is beszélve arról a buliról, ahol elszakadt a nadrágja, ezért kénytelen volt Boy George-tól kölcsönkérni egy ruhát. Miranda rémülten nézett körbe; talán most kellene meglépni, mielőtt a
fickó jelenetet rendez. Csakhogy Bevnek nyoma sem volt.
- Adrian bármelyik percben visszaérhet - motyogta. - Ebben az esetben - mondta Greg, és hűvös tenyerébe fogta Miranda izzadságtól nyirkos kezét -jobb lesz, ha elbújunk. Azzal kivezette az erkélyre, melyet nehéz függöny választott el a szobától. Alattuk, a vizes aszfalton imbolyogva tükröződött az utcai lámpák fénye. Az eső - Miranda megkönnyebbülésére - elállt, a szél elcsendesedett. - De mi lesz Bewel? - vetette fel. - Nem fogja tudni, hol vagyunk.
- Az elmúlt harminc percben végig Bewel beszélgettem. Megtettem a kötelességem - közölte Greg -, váltani akarok. Miranda lenézett, és látta, hogy az utca túloldalán egy férfi levizeli a lámpaoszlopot. És mindezt a Belgravia negyedben!
- Szerinted ez így sportszerű? - Szerintem az. - Greg maga felé fordította a lányt, hogy az szembenézzen vele. - Nemcsak a Top of the Pops- meg a Boy George-féle sztorit kellett végighallgatnom, de az „ugye milyen cukik a kisbabák? "-félét is. Most komolyan, fortyogott magában Miranda, hányszor mondtam neki, hogy ezt ne csinálja! - És történetesen szerintem egyáltalán nem cukik - folytatta Greg ke serű félmosollyal -, és különben is sokkal szívesebben beszélgetek veled. Sötétszőke haja volt (nem festett, amint azt fodrászgyakornokként automatikusan megállapította), mosolygós szürke szeme, és igazán nagyon szép szája. Miranda gyomrába egyszerre belenyilallott valami; rájött, milyen jóképű férfival áll szemben.
- Nem vagyok színésznő - ismerte be. - Erre magam is rájöttem., - Csak azért mondtam, mert... - Semmi baj, tudom, miért mondtad. - Elizabeth Turnbull a szomszédom, és sírva fakadt miattatok.
- Nagyon szégyellem magam; tudom, hogy nem viselkedtünk úriember módjára. Bár ez inkább igaz Adrianre, mint rám. - Nem fogja tudni, hova tűntél. - Majd ő dumál Bewel a gyerektémáról. Úgy kell neki, amiért kiborította a szomszédodat. Szóval, ki is vagy te valójában? - Senki. - Miranda nem érzett lelkiismeret-furdalást a csínyért. - Egy fodrászgyakornok. - Ez megmagyarázza a frizurát. - Greg megérintette a lány tarkóján kunkorodó, sötétkék, selymes tincseket. - Nekem tetszik. Miranda megborzongott; neki is tetszett. A dolgok kezdtek komolyra fordulni.
- És te, mivel foglalkozol? - Nem volt a legszellemesebb riposzt, de időszűkében voltak, és tényleg tudni akarta. - Valami hihetetlenül unalmas dologgal: biztosításban utazom. Megértem, ha ásítasz. - Facér vagy? - De még mennyire! - A férfi elmosolyodott. - És te? Ez a mosoly... Ez a fogsor! Plusz ez a bizsergetően kidolgozott test! Miranda térde remegett, amikor bólintott. - Ebben az esetben - Greg előhúzott egy tollat a belső zsebéből, és gyorsan lekapta a kupakját - megadnád nekem a telefonszámodat? Ezt szeretem, semmi cicó, gondolta Miranda. Elvette a tollat és várt. - Papír? Greg megrázta a fejét. - Az nincs. Tessék, írd a kezemre. Ne, várj, inkább a karomra! - Azzal nekiállt kigombolni az ingujját. - Nem akarom felzaklatni Adriant. Miranda elszégyellte magát. - Sem Bevet. A következő pillanatban bosszankodó hangot hallottak a függöny túloldaláról. Ijedten néztek össze.
- Nem mehettek el, itt kell lenniük valahol! Mirandának földbe gyökerezett a lába, amikor meghallotta Bev sopánkodó hangját. - De a mosdóban már megnéztem! -Jó, akkor kérdezd meg azt a fickót, nem látta-e a barátnődet. Mondd, hogy a kék hajú lányt keresed. A sötétben Greg még mindig az ingujja gombjával küzdött. Lassú, lassú, gondolta Miranda izgatottan. Megragadta Greg ingét, és a mellkasán egy mozdulattal szétnyitva az inget, felfirkantotta a telefonszámát a férfi csupasz mellkasára.
Tizenegyedik fejezet Hál' istennek Gregnek nem volt szőrös a mellkasa. - Aú! -jajdult fel a férfi, amikor a töltőtoll belehasított a bőrébe. - Bocs! - Már kész is volt. Miranda sietve visszagombolta az inget, és mormogva hozzátette: - Legközelebb hozz magaddal olyan tollat, aminek a tintája csak UV-fényben látszik. - Kibírom a fájdalmat. - Greg szélesen elvigyorodott. - Érted megéri... A következő pillanatban valaki elrántotta a függönyt. Miranda nekidőlt az erkélykorlátnak. - Az ég szerelmére, hát itt vagy! - torkolta le Bev, mint tanárnő az oszlálykiránduláson eltévedt gyereket. Adrian gyanakodva nézett át Bev válla fölött. - Hát ti mit kerestek itt?
- Rosszul lettem. - Miranda jelentőségteljesen a korlátnak dőlt, és bocsánatkérően a szoba felé intett. - Ne haragudjatok, csak olyan meleg volt odabent! Muszáj volt kijönnöm a friss levegőre. Ah! - A gyomrához kapott. Még mindig egy kicsit émelygek. - Haza kell mennie -jelentette ki Greg -, tényleg nincs jól. - Ha rókázol, rögtön jobban leszel - javasolta Adrian. Miranda teátrálisan az égre nézett.
- Nem hiszem, hogy erre szükség volna. - Legalább próbáld meg! - Adrian csalódott képet vágott. -Jaj, na ne, most nem mehetsz haza, még csak tíz óra van! Most akartalak elvinni a Stringfellowsba! -Jóságos ég! - mondta Bev döbbenten. - A Stringfellowsba, miért? - A barátnőd híres ember, nem igaz? - Adrian úgy nézett Bevre, mint egy idiótára szokás. - És ismeri Peter Stringfellow-t.
- Nem ismerem olyan behatóan... - tette hozzá Miranda gyorsan. -Jó, de azért, ugye be tudsz vinni ingyen?
- Persze - mormogta Bev -, csak kifelé kell fizetni.
Adrian valamiért úgy gondolta, a Stringfellows remek ötlet. Először is még sosem járt ott, másodszor pedig élete nagy álma volt, hogy a lesifotósok hírességekkel fényképezzék. Nagylelkűen odavetette Bevnek: - Te és Greg is jöhettek; Péter biztos nem bánja. Szent ég, ideje lelépni!
- Tényleg rosszul érzem magam - mondta Miranda levegő után kapkodva. - Neked bejött -jelentette ki Bev hazafelé a taxiban. -Ja! És mit nyertem vele? Az Év Seggfeje verseny győztesét. Miranda vastagon bekente az arcát babakrémmel, majd nekiállt papír zsebkendővel letörölni. Mindig így szokta; tudta, hogy hazaérve már nem lesz ereje lemosni a sminket.
- Adriannek tetszettél. - Csak azért, mert azt hitte, színésznő vagyok. - Biztos felhív. - Nem fog - közölte Miranda. - Kamu számot adtam meg neki. Bev felsóhajtott.
- De legalább elkérte a számodat. Jaj, ne, Miranda megint elszégyellte magát. De hiszen nincs is miért szégyenkeznem, gondolta bosszúsan. Greg csupán fél órát beszélgetett Bewel; nem a pasija, az ég szerelmére!
- Greg nem kérte el a tiédet? - Szégyenérzetét elkendőzendő, további babakrémet kent az arcára, és vad dörgölésbe kezdett a már amúgy is szétfoszlott zsebkendővel. - Nem. - Bev az egyik karkötőjét babrálta, majd kis szünet után hozzátette - Ööö... én adtam meg neki. -Aha.
- Csak a biztonság kedvéért - védekezett Bev. - Lehet, hogy el akarta kérni, csak elfelejtette. Vagy csak félénk volt. - Persze.
- Az a helyzet, hogy nekem nagyon tetszik. - Bev zavarában a harisnyáján felfutott szemet piszkálta, ami hamarosan határozott lyukká tágult. -Tudom, hogy Adrian egy seggfej, de Greg nagyon helyes srác. - Hát, talán felhív. Sosem lehet tudni... - motyogta Miranda erőtlenül. Minél inkább igyekezett nem gondolni arra a jelenetre, amikor felírta a saját számát Greg csupasz mellkasára, annál inkább elszégyellte magát. - Á, úgyse fog. - Bev megrázta a fejét, és lemondóan legyintett, mint aki menten elsírja magát, és zsebkendőért intett. - Hát kit akarok én becsapni? Ezt elszúrtam, és soha többé nem hallok felőle. A taxis hátraszólt a válla fölött: -Jaj, kedves, ne szomorkodjon! Valószínűleg úgysem éri meg sírni miatta; otthon biztos várja a felesége meg az öt gyereke. Na ne, gondolta Miranda, remélem, azt azért nem!
- Nem nős - mondta Bev, és rendkívül nem romantikusan, párzó nőstényelefánthoz hasonlatos módon kifújta az orrát. - Ellenőriztem. - Úgy érti, megnézte, van-e rajta papucs? - mondta a taxis, és jót nevetett saját szellemességén. De Bev nem figyelt rá; elszörnyülködve pillantott le a kezében levő zsebkendőre. - Amikor kértem tőled egy zsebkendőt - közölte Mirandával -, egy tisztára gondoltam. Bev arcán lassan csorgott lefelé a zsíros fehér babakrém. A taxis a piros lámpánál hátrafordult, és felkiáltott: - Basszus, láttam ilyet egyszer egy horrorfilmben!
- Bocs - mondta Miranda, és egy csavaros fagyi méretű adagot nyomott ki a krémes tubusból. - Azt hittem, te is le akarod mosni a sminkedet. - Tisztára úgy néz ki - kuncogott a taxis -, mint a filmben a mocsári szörnyeteg! - Maga meg tisztára úgy néz ki, mint egy taxis, aki nem kap borravalót -
mormogta Bev. Most komolyan, maradt még egyáltalán olyan férfi ezen a bolygón, aki nem egy sült bunkó? Amint két nappal később megcsörrent a telefon, Miranda tudta, hogy Greg az. Mikor a vonal végén meghallotta a férfi hangját, a szíve hevesen megdobbant. Ami nagy szám volt, tekintve, hogy az óra reggel fél nyolcat mutatott.
- Csak azért nem hívtalak tegnap - jelentette be Greg -, mert lazának akartam mutatkozni. - Én is - felelte Miranda vidáman -, úgyhogy jobb is, hogy nem hívtál, mert úgysem vettem volna fel. Látatlanul is érezte, hogy a férfi elmosolyodik.
- Na, ezzel megvolnánk. Letudtuk a lazázást, most már továbbléphetünk a második fázisra. - Greg szünetet tartott. - Szóval, hogy vagy? - Remekül! Hogy van a mellkasod? - Még mindig látszik rajta a telefonszámod - felelte a férfi bánatosan. -Vegytinta volt, tudod? Tegnap négyszer zuhanyoztam. - Ide dörzsi szivacs kell - közölte Miranda. - Az biztos leszedi. Vagy egy olyan csiszolópapír -javasolta vidáman. - Ráteszed a Black&Decker-re, és már lökheted is! Hoppá, egy freudi elszólás... Miranda lélegzetvisszafojtva várt, és magában rimánkodott, nehogy csalódnia kelljen Gregben. Ha megenged magának valami kicsit is útburkolómunkás-szerű beszólást, azonnal kiábrándul belőle. Csak mert feltépte az ingét, és felírta a számát a csupasz mellkasára, az még nem hatalmazza fel a fickót arra, hogy vulgárisan viselkedjen. Miranda kis híján ugrándozott örömében, amikor Greg átment a képzeletbeli vizsgán.
- Nos, lehet, hogy szükség lesz valami ilyesmire - felelte végül a férfi vidáman. - Adrian már így sem érti, miért szoktam rá arra, hogy itthon fürdőköpenyben járkáljak. - Mondd neki, hogy újjászületett szűz vagy, és hogy a meztelenség bűn -javasolta Miranda. - Próbált már engem hívni?
- Tegnap. Egy bizonyos Mrs. Finkelstein vette fel. - Hogy viselte?
- Hogy hogyan? - kezdte Greg. - Húsz percig beszélt a nővel, eleinte könyörgött, aztán elég rendesen felhúzta magát. Mikor a nő végül lecsapta a kagylót, azt kiabálta, „Most szólj hozzá! Miranda anyja még azt sem engedi meg, hogy beszéljek vele, csak mert nem vagyok zsidó". Miranda, aki hasra ütve adta meg a telefonszámot, gondolatban bocsánatot kért szegény Mrs. Finkelsteintől, amiért miatta így ordítottak vele. - Na mindegy - mondta Greg -, ennyit Adrianről. És mikor láthatlak? Miranda még egyszer, a biztonság kedvéért rákérdezett: - Egész biztos, hogy már lezártuk a lazázós részt?
- Egész biztos. - Na jó - szólalt meg vidáman -, akkor mit szólnál a ma estéhez? Negyven perccel később, a zsúfolásig telt metrókocsiban kapaszkodva, a többi utassal együtt hullámozva Miranda egy ismerős arcra lett figyelmes.
Lehajtotta a fejét, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a Daily Maiit, melyet az a nő olvasott, akinek a csípőjéhez jelen pillanatban az övé hozzápréselődött. Az újság a Dempster-féle pletykaoldalon volt nyitva, és az a lány, akinek a fényképét meglátta, nem volt más, mint Daisy Schofield. A nő a túloldali cikket olvasta, és rendkívül bosszantó módon épp azt a részt takarta ki az ujjával, amelyre Miranda a leginkább kíváncsi lett volna. Annyi azért biztosan látszott a képen, hogy Daisy Schofield boldog, és vékonyka karját valami pasi köré fonja - jaj, vidd már odébb a kezed! -, és bár a képaláírás részben takarásban volt, Miranda annyit ki tudott belőle venni, hogy „remek formában", „izgalmas kaland", valamint „szerda este". Ennyit arról, hogy vírusos betegség döntötte ágynak, gondolta Miranda. Ezek szerint Elizabeth Turnbullnak igaza volt.
- Hazug kis ribanc! - mormogta magában Miranda. Ám amikor az újság tulajdonosa összerezzent, és ijedten nézett körül, Miranda rájött, hogy talán mégsem annyira magában sikerült mormogni. Na mindegy, gondolta, talán ha bocsánatot kérek, és elmagyarázom neki, miről van szó, akkor elviszi onnan az ujját, és megengedi, hogy végigolvassam a cikket. Ám a nő annál sokkal gyorsabb volt. Mielőtt Miranda szóra nyithatta volna a száját, a metró csikorogva megállt a South Kennél, az ajtó kivágódott, és a nő az újságot görcsösen magához szorítva kiugrott a peronra. Most muszáj lesz megvennem, gondolta Miranda, és bosszúsan nézett a nő után. Komolyan mondom, hogy tudnak egyesek ennyire önzők lenni!
Tizenkettedik fejezet Egy órával később Miranda hangos vau-vauval fogadta Fennt a szalonban. - Tudtam! - mondta Fenn, és jelentőségteljes pillantást váltott Bewel. Éreztem, hogy egy nap meg fogsz veszni. - De lassú vagy! - tiltakozott Miranda. - Péntek van, nem igaz? Tabit-hanap. Azt mondtad, lehetek az őrző-védő kutyád. Tabitha Lester, akit a szalonban csak Rámenős Tabithaként emlegettek, bombasikert elért színésznő volt a hetvenes években. Most, hogy már régen lejárt a szavatossága, bár ezt ő maga makacsul tagadta, Tabitha idejének nagy részét azzal töltötte, hogy arcfelvarrásra és zsírleszívásra járt, esténként pedig botrányosan fiatal férfiak oldalán - pontosabban inkább rájuk támaszkodva - különböző filmbemutatókon szokott felbukkanni. Tabitha ezen kívül arról volt nevezetes, hogy állatira tetszett neki Fenn, aki egyszer egyedül merészkedett a színésznőhöz hajat vágni, és épp hogy sikerült a bőrnadrágjával együtt sértetlenül elmenekülnie. Azóta szigorúan csak kísérővel volt hajlandó ellátogatni Tabitha St. John's Wood-i otthonába, amit a hölgyemény erős fanyalgással fogadott, Fenn-nek viszont megkönnyebülést jelentett. Miranda szeretett házhoz járni. Ha Tabitha Lester hajlandó egy rakás pénzt kiadni a házhoz menő fodrászért, az ellen neki nincs semmi kifogása. A színésznő hatalmas háza csodálatosan giccses és fényűző hollywoodi stílusban volt berendezve, csupa, Hollywoodban divatos kajával halmozták el őket, és Tabitha - Fenn acélos elhatározását meggyengí-tendő - sorra nyitogatta a jobbnál jobb rozé pezsgőket. - Nem értem, miért nem fekszel le vele -jelentette ki Miranda, aki ma ga is elég hollywoodiasan érezte magát Fenn csillogó-villogó fekete Lotusában. - Legyél direkt nagyon rossz az ágyban, akkor majd békén hagy. -Jobb ötleted nincs?
- Miért, ez remek ötlet! - Persze - bólintott Fenn. - A pletykalapok koronázatlan királynőjéről beszélünk. Ez aztán állati jót tenne a hírnevemnek. Már látom is magam előtt a főcímet: „Gyors numera Fenn-nel, a sztárfodrásszal - aki csak az ollóval tudjál bánni!"
-Jó, de úgyse hinne neki senki! - tiltakozott Miranda. Fenn általában szupermodellekkel randizott, és London egyik legvonzóbb, leginkább partiképes fiatalembereként tartották számon. Szemtelenül jóképű, heteroszexuális sztárfodrászként gyakorlatilag képtelenség lett volna olyat művelnie, ami ne tetszett volna a nőknek. Ilyen pozícióban az ember hivatalosan is remek partinak számít.
- Azért én mégsem kockáztatnám meg - jegyezte meg Fenn -, már ha le nem bánod. - Fenn, drágám, remekül nézel ki, mint mindig! - kiáltotta Tabitha, aki már az ajtóban várta őket. Behúzta a férfit, és bizalmasan odasúgta neki: Képzeld, veled álmodtam, méghozzá valami hihetetlenül pikáns dolgot. .. Rákacsintott Mirandára, és fejével a konyha felé biccentett. - Szívem, a szakácsom ma szabadnapos. A hűtőben találsz mézédes sárgadinnyét meg egy csomó pármai sonkát. Szolgáld ki magad bátran, addig mi Fenn-nel felmegyünk az emeletre, jó? - Majd később - vágott közbe határozottan Fenn; úgy értette, fél órával később, amikor Tabitha fejét alufólia csíkok borítják, vagyis nem tudja rávetni magát. - Az elején szükségem van Miranda segítségére. - Vau-vau! - csaholta Miranda alig hallhatóan, amikor hárman elindultak felfelé a lépcsőn. Tabitha egyik kezében egy bontatlan pezsgősüveget, a másikban tengerzöld pongyolája szegélyét szorongatta. Ahhoz képest, hogy öt járható gardróbszobája volt dugig tömve ruhákkal, Tabitha érdekes módon elég sokszor lejtett a házban különböző áttetsző neglizsékben és pongyolákban. A nagy hálószobát némiképp átrendezték Miranda legutóbbi látogatása óta: a bokáig süppedős türkiz szőnyeget lecserélték bokáig süppedős vajszínű szőnyegre, a vajszínű és arany mintás tapéta rajzolata pedig az ágy körül elrendezett baldachinon köszönt vissza.
- Nagyon szép. - Miranda automatikusan felnézett, és látta, hogy az ágy fölött, a mennyezeten még mindig ott a tükör. - Tudom - mondta Tabitha, és jelentőségteljes pillantást vetett Fenn-re. Remek az ízlésem! Jaj, bocsánat, szívem! - tette hozzá, amikor Mi-randa a széket kihúzva valami fémes tárgyba ütközött, amely a szőnyegbe félig belesüppedve hevert a földön. - Megtennéd, hogy bedobod a fiókba? Jó kislány vagy! Miranda betette a vékony, ám annál erősebbnek tűnő arany bilincset a fiókba; nem mert ránézni Fennre, mert tudta, hogy rögtön elnevetné magát.
Ajkába harapva inkább kibámult az ablakon, és odalent egy bronzbarnára sült, fekete rövidnadrágos alakot pillantott meg, aki épp beugrott a medencébe. Bár a fiú elég messze volt tőle, mégis úgy érezte, mintha ismerné. - Miranda, teríts törülközőt a szék köré a földre - utasította Fenn -, nem szeretném összehidrogénezni a szőnyeget. Újabb csobbanás hallatszott: ezúttal az előzőnél sápadtabb és valamivel testesebb, tarkabarka fürdőnadrágot viselő srác ugrott fejest a medencébe. Úgy tűnik, Tabitha újabb fiatal fiúkat talált magának.
- Miranda, törülköző! - Az istenért, Fenn, hagyd már békén a csajt! - csicseregte Tabitha vidáman. - El van foglalva az én kis barátaimmal. - Bocs, Fenn. - Miranda erőnek erejével visszatért lélekben a szobába. Pedig biztos volt abban, hogy azt a fekete sortosat látta már valahol. - Nyugi, ne hagyd, hogy uralkodjon rajtad! - Tabitha kényelmesen elhelyezkedett a széken. Fenn nekiállt kipakolni a táskából, és elhűlve szólt közbe: - Te most viccelsz. Épp hogy ő uralkodik rajtam!
- Ó, imádom, ha egy pasi tudja, hol a helye! - mondta Tabitha somolyogva. Ez a somolygás arra utalt: „különösen, ha ez azt jelenti, hogy az illető pasi a baldachinos ágyhoz van bilincselve". - Kérem szépen a fóliát, Miranda! - Fenn hangja kétségbeesetten csengett. -Jaj, várjál, előbb nyissuk ki ezt! - Tabitha békítőleg megpaskolta a férfi karját, és a kezébe nyomta a pezsgősüveget, de úgy intézte, hogy közben csuklójával véletlenül végigsimította Fenn combját. - Rád vár ez a dicső feladat. Az ilyesmit mindig a férfiak szokták eldurrantani... - Azzal huncutul Mirandára kacsintott. - Szegény Fenn, olyan feszült ma reggel. Úgy látom, ráférne egy ital! Háromnegyed óráig tartott Tabitha hirtelenszőke, melírozott haját újrafesteni. Mire az utolsó néhány őszülő hajtincs tövét is sikerült gondosan bekenni és alufólia csíkba tekerni, a Miranda gyomrában felhangzó dühös, farkaséhes korgás elérte az elviselhetetlenség szintjét. - Menj, szaladj le, és szerezz magadnak valami ennivalót! - szólalt meg
Tabitha, és üres poharát Fenn felé lóbálva jelezte, hogy nem ártana a po harat újratölteni. Miranda egy gyors pillantást vetett Fennre, aki bólintott. A következő húsz percben biztonságban lesz, ugyanis azt még Rámenős Tabitha sem merte volna megkockáztatni, hogy a készülő frizuráját tönkretegye. Meg aztán, ha Miranda hamarosan nem jut ételhez, mindkettőjüknek úgyis szüksége lesz füldugóra. A napozó teraszra nyíló konyhaajtó nyitva állt. Amint a lány a hűtő előtt guggolt és a pármai sonka, a pácolt gombafejek és a csinos kis kosárba halmozott eper között vacillált, odakintről, a medence felől hallotta a kiabálást és a fejesek csobbanását. Egy ciabattát és egy egész sárgadinnyét vitt volna a kinti asztalhoz, amikor egy éles füttyszó hallatán összerezzent. Sarkon fordult, mire a dinnye kicsúszott a kezéből, és elgurult.
- Hé, tök jó ötlet! - A sápadtabb fiú volt az a kettő közül, akiket a fenti ablakból látott. A srác felkapta a dinnyét, és rávigyorgott. - Vízilabda! - Nem veheted el azt a dinnyét! - tiltakozott Miranda. - Tabitha mondta, hogy vágjam fel. - Csakhogy én itt a Dinnye-felszabadítási Front képviselőjeként vagyok jelen -jelentette ki a bitorló, és a dinnyét - mint a kosárlabdát szokás megpörgette a mutatóujján. - Ezt a dinnyét - folytatta a konyhakö-vön lassan hátrálva, miközben csöpögött róla a víz - ezennel felszabadítom! Egy szempillantás alatt kint termett az ajtón, Miranda pedig, aki az elmúlt egy órában erről a dinnyéről álmodozott, a vizes padlón csúszkálva utána iramodott. Kiszaladt a teraszra, és még épp látta, amint a sárgadinnye a levegőn átívelve a medencébe csobban, mire föl a másik fiú rögtön rávetette magát. Szőke tincseit kirázta a homlokából, és a dinnyét diadalmasan a magasba emelte.
- Ne hagyd, hogy rátegye a kezét - kiáltotta oda a barátja -, le akarja mészárolni! - Figyeljetek - mondta Miranda, és megpróbált észérveket felsorakoztatni -, egy dinnyével nem lehet vízilabdázni. - Nem is vízilabdázunk - felelte a szőke srác -, hanem vízidinnyézünk! Azzal széles vigyor kíséretében átdobta Miranda feje fölött a sárgadinnyét,
melyet a barátja annak rendje és módja szerint elkapott. Miranda kezdte ostobán érezni magán, és pár lépést tett a szőke fiú felé. Ám a dinnye újból átrepült a feje fölött. - Figyu, te is beszállhatsz - javasolta a szőke. - Lehetnél az én csapa tomban. Tabitha két fiúja közül tagadhatatlanul sokkal jobban nézett ki ez a szőke, mint a másik, ráadásul zavarba ejtően ismerős volt. Ha a haja nem tapadna vizesen a fejére, és rendesen fel lenne öltözve, gondolta Miranda, egész biztosan felismerném. - Ismerlek valahonnan?
- Naná! Én vagyok a vízidinnye-csapatod másik fele. Gyere - noszogatta -, ugorj be, isteni a víz! - Nézzétek, nagyon szívesen vízidinnyéznék veletek - felelte, viccel próbálva elütni a dolgot -, de sajnos nem tehetem. Nagy hiba volt. - Olyan nincs, hogy nem teheted! - A tarka fürdőnadrágos srác, aki időközben a háta mögé lopózott, visszadobta a dinnyét a vízbe, felkapta Mirandát az ölébe, és a medence széléhez rohant. Miranda az utolsó pillanatig meg volt győződve arról, hogy nem teszi meg. De megtette. A páros hatalmas csobbanással a medence fenekéig süllyedt. Miranda megborzongott; a jéghideg víz minden porcikáját szabályszerűen sokkolta. Mire felúszott a felszínre, a két selyemfiú közül a jóképűbb már mellette pedálozott a vízben. - Nagy kő esett le a szívemről! Egy percig azt gondoltam, nem tudsz úszni. - Zöld szeme vidáman csillogott, hangja barátságosan csengett. Már azt hittem, nekem kell megmentenem téged. A srác még mindig fogta a sárgadinnyét; Miranda most hirtelen utánanyúlt. - Ó, jaj, úgy látom, muszáj lesz elmagyaráznom a vízidinnye szabálya it. - Azzal minden különösebb erőfeszítés nélkül oldalra suhintott a dinnyével, hogy a lány ne érje el. - Figyelj, mi egy csapaiban játszunk. Neked az ellenfelet kell leszerelned, nem engem.
Miranda vacogni kezdett, és egyre nehezebbnek tetszett az is, hogy ruhástul a felszínen maradjon.
- Ez a me-medence nincs fűtve. Nem mo-mondtál igazat! - De igen. - A fiú elvigyorodott; hófehér fogsora csak úgy világított bronzbarna arcán. - Azt mondtam, a víz isteni; szó nem volt arról, hogy meleg. - Ezért még nagyon kikapok. - Miranda félve nézett fel Tabitha hálószobája felé, de szerencsére,nem látta az ablakban Fenn dühös arcát. -Jaj, ne már! Most már beszálltál! - Csapattársa hívogatóan nyújtotta felé a dinnyét. - Csak egy meccset!
- Rajtam van a cipőm. -Hát vedd le!
- És fel vagyok öltözve! A fiú erre nem szólt semmit, csak elvigyorodott. Micsoda szempár! Miranda most már egész közelről látta: intenzív zöldeskék szeme volt, pici aranysárga pöttyökkel. - Hé, ti ott! Most akkor mehet a vízidinnye, vagy nem? A tarka fürdőnadrágos fiú időközben kimászott a medencéből. -Jöhet ide! harsogta, és a homlokára mutatott. -Jaj, ne! - Miranda a szeme elé kapta a kezét, de a csapattársa máris célba vette a srác fejét. - Ha fejen találod, elájul! - Á, Johnnie-t semmivel sem lehet kiütni! Igaza volt: a dinnye rosszabbul járt. A becsapódástól félberepedt, és a leve szertefröcskölt; magok repültek mindenfelé, mintha csak puskával lőtték volna szét.
- Aú! -jajdult fel Johnnie. A válláról lehántott egy darab narancsszínű dinnyehúst, majd gyorsan be is kapta. - Megölted a dinnyét - jelentette be Miranda gyászosan. - Ezt be kell jelentenem a Felszabadítási Frontnál. - Késő - mormogta a csapattársa, amikor Fenn megjelent a teraszon. -Úgy néz ki, máris ideértek.
Tizenharmadik fejezet
Miranda a konyhában kuporgott a széken, vállán törülközővel, lábánál egyre nagyobb víztócsával. A foga tisztán hallhatóan oda-odakoccant a kávésbögréhez. A haja, melyet Fenn puritán módon, villámgyorsan megszárított, most tüskékben meredezett felfelé. - Veled nem lehet sehova menni.
- Nem az én hibám volt - tiltakozott a lány. - Szólj annak a két dinnyének! A színes fürdőgatyás volt, ő dobott be! - De hogy lehet az, hogy az ilyenek mindig veled történnek? - Fenn értetlenkedve csóválta a fejét. - Nem tudom. így alakult. - Miranda szomorkásán emlékezett vissza arra, amikor az anyukája egyszer, végső kétségbeesésében kétbalkezeskétballábasnak nevezte, aki vonzza a baleseteket. - Ezek a bolond fiúk! - szólalt meg Tabitha az ajtóban állva, karján egy csomó száraz ruhával. - Na, majd én beszélek a fejükkel. Tessék, szívem, szaladj fel a szobámba, és kapd le azokat a vizes cuccokat! Tabitha hálószobájában Miranda lehámozta magáról a csuromvizes ruhákat, megtörülközött, és belebújt a kölcsönkapott fehér pulóverbe és fehér háromnegyedes nadrágba. Az ágy szélére huppanva nekiállt felhúzni a rózsaszín moherzoknit, amikor valami megzördült a feneke alatt. Odanyúlt, és az összegyűrődött ágytakaró alól kihúzta annak a bizonyos Daily Mailnek egy példányát. Tabitha ráadásul a Dempster-féle pletykarovatnál hagyta nyitva, ami most különösen jól jött. Egyik lábán zoknival, a másikkal mezítláb Miranda nekilátott elolvasni, hogy pontosan mivel is ütötte el az idejét Daisy Schofield szerda este. Ekkor azonban kopogtak az ajtón.
- Fel vagy öltözve?
- De még hogy! A háló ajtaja nagy lendülettel kinyílt, és ott állt az ő csapattársa, immár ruhában, szőke haja hátrasimítva az arcából. - Nagyon mérges a főnököd? kérdezte. - Nem, én viszont egyáltalán nem vagyok elájulva tőled. - így, hogy a srác fel volt öltözve, Miranda azonnal felismerte. Vádlón mutatott az új ságban szereplő fényképre. - Hát te meg mit műveltél szerda este Daisy Schofielddel? A fiú elvigyorodott. - Biztos tudni akarod? Nem csoda, hogy olyan ismerős volt. Miles Harper Forma l-es pilóta alig egy éve robbant be az autóversenyzés világába, de a média azóta lankadatlan figyelemmel kísérte minden lépését. A feltűnően jóképű, vitathatatlanul tehetséges, lezser és mégis udvarias fiatalembert máris a világbajnok James Hunt méltó utódjaként emlegették.
- Nem érdekelnek a szaftos részletek. Azt kérdeztem, miért volt veled aznap este. - Valószínűleg, mert tetszem neki - mondta Miles Harper kacsintva. -Jaj, csak azt ne mondd, hogy féltékeny vagy rá! - Daisy Schofield egy koktélpartira volt hivatalos, de betegségre hivatkozva lemondta. Vagyis te mondtad le - jegyezte meg Miranda élesen, amikor rájött, hogy nyilván ő volt az a titokzatos férfi, akivel Elizabeth Turnbull beszélt. Miranda összehúzta a szemöldökét. - Hazudtál. Ez nem volt valami szép tőled, nem gondolod? - Ezek szerint te voltál a partin. - Igen.
- És unalmas volt? Miranda habozott. Végül is ő jól érezte magát, mert találkozott Greggel, de ha nem találkozott volna, bizony halálosan unalmas buli lett volna.
- Na látod! - mondta Miles vállat vonva, amikor Miranda nem felelt azonnal. - Ezért nem ment el Daisy sem. - De ő volt a meghívott híresség! - magyarázta Miranda. - Te sem örülnél,
ha a meghívott híresség egyszerűen nem jönne el a jótékonysági rendezvényedre. -Ja... - A fiú végre elszégyellte magát, vagy legalábbis úgy látszott. -Nem tudtam, hogy jótékonysági rendezvény volt. Miranda egyelőre nem döntötte el, hogy hisz-e neki, vagy sem. Témát váltott. - Különben meg hogy kerülsz ide? - kérdezte, és a másik a lábára is felhúzta a moherzoknit. - Mikor megláttalak titeket a medencében, azt hittem, Tabitha legújabb kitartottjai vagytok. Miles elnevette magát. -Ja, csakJohnnie cipelt magával. Régi barátom; Tabitha a keresztanyja. Öt perccel azután, hogy bemutatott neki, rájöttem - magyarázta -, hogy csak a medence kellős közepén lehetek biztonságban. Ez a nő, én mondom, alig tud megálljt parancsolni a kezének!
- Nem féltél, hogy utánad ugrik? - Mondta, hogy jön a fodrásza, úgyhogy nem vizezheti be a haját. Na ez volt az a pillanat - tette hozzá ravasz mosollyal -, amikor beugrottam a vízbe. - Ha egy versenyautóval elboldogulsz, az ember azt hinné, egy középkorú nimfomániás nő nem jelenthet problémát. Miles egy pillanatig gondolkodott. - Az a különbség, hogy Tabithát nem lehet leállítani. Odalent, miután Miranda az átázott ruháit begyömöszölte egy áruházi papírzacskóba, hivatalosan is bemutatták Johnnie-nak, Tabitha keresztfiának. Johnnie kötelességtudóan bocsánatot kért Mirandától a kényszerfürdő miatt, Miranda pedig cserébe udvariasan megcsodálta a homlokán keletkezett púpot, melyet a dinnye okozott. Ezután ideje volt feltűrni a kölcsönkapott fehér pulóver ujját, és segíteni Fenn-nek kicsomagolni Tabitha tincseit a fólia alól. - Tab néni, mi leléptünk. - Johnnie sötét hajjal keretezett arca jelent meg a fürdőszoba ajtajában, amikor Miranda épp a balzsamot masszíroz ta Tabitha hajába. -Jó szórakozást, fiúk! Aztán semmi olyanba ne keveredjetek, amibe én sem mennék bele! - Tabitha ezen a ponton kénytelen volt a mosdó fölé hajtani a fejét. - És hol van Miles? Még nem kaptam búcsúpuszit.
- A menedzsere hívta; odakint telefonál. -Johnnie kacsintása azt jelez te, hogy Milesnak sikerült bemenekülnie a kocsija védelmébe. - Egyéb ként meg - fordult Mirandához - ma este buli lesz a Unicorn Clubban. Miles azt kérdi, nincs-e kedved eljönni. Miranda úgy elámult, hogy még a masszírozást is abbahagyta. Az arca egészen kipirult az örömtől. Maga Miles Harper hívta meg buliba! Na jó, nem egészen személyesen, hanem egy barátján keresztül. Hú, de izgalmas! Pár pillanatig idétlen vigyorral bámult Johnnie-ra, míg végül kapcsolt, hogy miért is van olyan jó kedve ma reggel, és miért várja olyan nagyon a ma estét. Rosszabbkor nem is jöhetett volna ez a meghívás. - Dehogyisnem. - Miranda szíve összefacsarodott. - Úgy értem, nagyon szívesen elmennék, de nem,lehet; ma estére már... már van programom. - Oké - mondta Johnny hanyagul. Neki aztán mindegy volt. De nekem nem, gondolta Miranda bosszúsan. - De kár, pedig olyan jó lett volna! - tette hozzá, és magára vette a leg nyájasabb mosolyát. - Esetleg valamikor máskor? Ugyanis általában rá szoktam érni. Ami azt illeti, bármikor máskor holtbiztosan ráérek... Hoppá, elszólta magát! Istenem, ennél kétségbeesettebb facér lányként nem is viselkedhetne! Most úgy beszél, mint Bev. Johnnie bólintott, ránézett az órájára, majd kihátrált a fürdőszobából.
- Oké, majd valamikor biztos összefutunk. - Ezt elszúrtad - jelentette ki Tabitha, amikor a fiú elment. - Szívem, te megvesztél! A Miles Harperhez hasonló pasiknál nincs olyan, hogy még egy esély. Miranda újabb adag hajbalzsamot nyomott a tenyerébe, és gyászos képpel folytatta a masszírozást. Jellemző! Hat teljes hónapja nem volt senkije, erre most meg ez történik. Talán Isten így akarja megbüntetni, amiért elhappolta Greget Bev orra elől.
- Szóval milyen programod van ma estére? - érdeklődött Tabitha dühítően vidáman. - Elrepülsz Los Angelesbe az új Tarantino-film premierjére? Netán romantikus, gyertyafényes vacsorára vagy hivatalos a Ritzbe Leonardo DiCaprióval?
- Szerdán találkoztam egy fickóval - mormogta Miranda. - Ma lesz az első randink. - Azt nem bírta kimondani, hogy valószínűleg beülnek valahova pár langyos sörre és egy ázott pizzára. - Ismerhetjük valahonnan? - Nem. Biztosítási bróker. - Jóságos ég! - Tabitha hatalmasat nevetett. - És te egy ilyen miatt mondtad le Miles Harpert! - Majd még ennél is szlvtelenebbül hozzátette: Remélem, megéri a pasi. Mirandában hirtelen felderengett, milyen megbízhatatlanok a férfiak, és hányszor kellett már csalódnia. Most már abban sem volt biztos, hogy Greg eljön-e egyáltalán a randira. Határozottan kényelmetlenül érezte magát. Azt én is remélem - motyogta.
Tizennegyedik fejezet
C
hloe tudta, hogy óriási hibát követett el, amikor előző nap felhívta az anyukáját. De sajnos vannak dolgok, melyeken túl kell esni. - Hogy érted azt, hogy elhagyott? - harsogta Pamela Greening a telefonba, amikor végül meg tudott szólalni. - Chloe, ne hülyéskedj már, szerinted ez vicces? Már miért akarna Greg elhagyni téged? Anyja reszkető dühétől Chloénak elszállt a bátorsága: egész egyszerűen nem merte bevallani a gyereket, és inkább erőtlenül motyogott valamit arról, hogy nem jöttek ki, meg hogy a dolgok nem igazán működtek. -Jó ég, hogy van bőr a képén! Várj, míg a kezem közé kaparintom!
- Anya, kérlek, úgysem tehetsz semmit - kérlelte Chloe. - Elment. Nem a világ vége. Rengeteg házasság végződik válással. - De nem a mi családunkban! - felelte az anyja fenyegető hangon. - A mi családunkban még senki sem vált el. - Hát, most már ezen is túl vagyunk. - Túl könnyen feladod, fiam. Mindig is ilyen voltál. - Az ég szerelmére, anya - kiabálta Chloe elkeseredetten -, mégis mit kellett volna tennem? Összekötözni és bezárni a mosókonyhába? - Butaságokat beszélsz. Mindennek megvan a módja, Chloe. Ha meg akarod tartam a férjedet, annak igenis megvan a módja. Úgy tűnt, az anyja csaknem mérgesebb rá, mint ő Gregre. Mindez előző este történt, és úgy nézett ki, a dolgok ennél csak roszszabbra fordulhatnak. Amint Chloe befordult a sarkon, megpillantotta az anyukáját, aki az ajtaja előtt, a járdán várakozott.
- Anya, nem kellett volna. Tényleg jól vagyok. - Híztál. Se puszi, se anyai ölelés, gondolta Chloe. Se vigasztalás. Hát igen, a dolgok nem változnak.
- Egy kicsit - felelte, és amennyire csak bírta, behúzta a hasát. - Na jó, hol a kulcsod? Három órát buszoztam idáig. Főzhetsz nekem egy teát, mielőtt rátérünk a lényegre. - Milyen lényegre? - Chloe előtúrta a kulcsát, és bedugta a zárba. A lakásban nincs szörnyű rendetlenség, de az anyjának biztos lesz egy-két megjegyzése hozzá, ha meglátja a tegnap este használt serpenyőt a mosogatóban. - Természetesen -De...
Greg
ügyére.
- Ne is próbálj lebeszélni, Chloe! Az a fickó a templomban ígéretet tett neked. A házasság egy életre szól - mondta, és fenyegetően megrázta a mutatóujját -, nem pedig addig, amíg neki jól esik. És erre valakinek em lékeztetni kell őt. - Ha te nem teszed meg, majd megteszem én. Chloénak hosszú és fárasztó napja volt. Egy kis levegőre vágyott, ezért előrement a konyhába.
- Megcsinálom a teát. Ha itt maradsz éjszakára, alhatsz az ágyamban; majd én alszom a kanapén. - Mivel az anyja egy kisbőrönddel érkezett, Chloe feltételezte, hogy úgy készült. - De nem fogod tudni kioktatni Gre-get a házasság szent ígéretéről - szólt vissza a válla fölött, magához képest tlégbátran-, ugyanis nincs itt. - Nem mindenki olyan tehetetlen, mint te vagy - vágott vissza az anyja. Én ugyanis meg fogom látogatni. Chloe ijedten nézett hátra. Az anyja a konyhaajtóban állt, mint az igazságosztó Wyatt Earp, egyik kezében jegyzettömböt, a másikban golyós-lollat lóbálva. - Azt nem teheted!
- Add meg a címét! - Nem tudom.
- Na ne szórakozz! - Nem szórakozom - hazudta Chloe izzadó tenyérrel. - Nem tudom, hol lakik. Pedig tudta. Azt csiripelték a madarak, hogy Greg Adrianhez költözött, de volt
benne annyi büszkeség, hogy nem hívta fel a férfit. Nagyrészt azért, mert nem is lett volna értelme. És ha volt annál megalázóbb, gondolta Chloe, mint hogy az ember becsönget a férje ajtaján, miután az illető férj kidobta, és könyörög, hogy jöjjön vissza hozzá... nos, akkor az az, ha az ember anyja teszi ugyanezt. - Úgyis látom rajtad, ha hazudsz - mondta Pamela Greening. - Nyil ván nagyon is jól tudod, hol lakik. Chloe remegő kézzel öntötte bele a forró vizet a cukortartóba. Édes istenem, mennyit kell még elviselnie? - Anya, Greg elköltözött, és nem közölte velem, hogy hova. Hetek óta nem láttam, és nem beszéltem vele. Mi lenne, ha abbahagynád ezt a ki hallgatást, eltennéd azt a tollat, és kicsomagolnál a bőröndből? Ahhoz képest, hogy Pamela Greening puha talpú szabadidőcipőt viselt, elég határozottan tudott dobogni a lábával. Chloe mély levegőt vett, és ezúttal sikerült a vizet a teáskannába öntenie. Épp a cukortartó tartalmát öntötte a mosogatóba, amikor a dobogás hangja erősödni kezdett - lassan a föld is megremegett belé. Az istenért, gondolta Chloe, már megint mi van? Tisztára, mint a Juras-sic Parkban. Ám mielőtt hátranézett volna, rögtön rájött, miről van szó. De mivel a menekülésre esélye sem volt - még az aprócska konyhaablakon át sem, melyen a csípője miatt úgysem fért volna ki -, Chloe végül megfordult. Az anyja megint az ajtóban állt - csakhogy ezúttal azt a könyvet szorongatta, amelyet ő előző este az ágyban olvasott. A Miriam Stoppard-féle Terhesség és szülés-t Ebben a pillanatban Chloe kimondottan irigyelte Greget; már bánta, hogy valaha is megadta anyjának a saját címét. -Ja, igen - motyogta, amikor összeszedte magát -, elfelejtettem mondani. Gyereket várok. Pamela Greening feje elvörösödött, aztán elsápadt, aztán megint elvörösödött. - És kitől? - mennydörögte. Pamela pillanatok alatt kiderítette, hova költözött a veje.
Harminc másodperc alatt kikereste a biztosítási cég számát Chloe szaknévsorából. További harminc másodperc múlva azt a választ kapta, hogy Greg ma korábban ment haza a munkából. Negyvenöt másodperc alatt közölte a riadt titkárnővel, hogy feltétlenül -igen, feltétlenül! - meg kell szereznie az új címet. - Teszek az erkölcsi szabályzatra! A nevem Dr. Blake, és a St. Thomas Kórházból telefonálok. Életbevágóan fontos ügyben azonnal beszélnem kell Gregory Malone-nal. A nappali túlsó végén Chloe a kanapé karfájába kapaszkodva egyszeriben rádöbbent, hogy az anyja túl sokat nézte a Hetty Wainihropp nyomoz című sorozatot. Ami a faggatást és a fenyegetést illeti, a címszereplő is elbújhatott mögötte. - Na tessék! - közölte diadalmasan Pamela, amikor letette a kagylót, és a lapra firkantott címet a lánya orra alá dugta. - Te is megtehetted volna. Azzal Pamela bebújt a decens sötétkék esőkabátjába. -Jaj, ne, ezt nem teheted!
- Csak figyelj! - Ettől csak rosszabb lesz! Az anyja megvető pillantást vetett rá.
- Terhes vagy, és ő elhagyott. Mi lehetne ennél rosszabb? - Nincs itthon. - Adrian óvatosan a dereka köré szorította a törülközőt. Még az esküvőről rémlett neki valami Chloe bősz anyukájáról, aki akkor ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele, hogy ne táncoljon az asztalon. - Úgy érted, odafönt bujkál, mert nem mer a szemem elé kerülni? Mondd meg Gregorynak, hogy az anyósa akarja látni. Addig nem mozdulok innen, amíg nem beszélek vele. - De hát esküszöm, nincs itthon! Nemrég ment el - bizonygatta Adrian. Alig öt perce. Átkutathatja a házat, ha akarja. Pamela Greening utálkozva nézett végig az előtte álló idegenen. Ha Greg nincs itthon, nem fogja megkockáztatni, hogy belépjen a házba, melyben csupán egy meztelen férfi tartózkodik.
- Mikor jön vissza? Az attól függ, futott át Adrian agyán, hogyan alakulnak a dolgok azzal a csajjal, akivel ma este randizik - akárki legyen is az. De minthogy Chloe házsártos muterja nem értékelte volna ezt az információt, csak annyit mondott: - Nem tudom. Valószínűleg nem túl későn. Tiszta szerencse, hogy neki is volt programja. Most egyáltalán nem irigyelte Greget. Mielőtt egy órával később elindult, még felfirkantott pár sort Gregnek a gázszámla hátuljára, és a konyhaasztal közepére tette, jól látható helyre. Szegény Greg, az a minimum, hogy figyelmezteti, hogy az anyósa itt van a városban, és rá vadászik. Pamela Greening nem bízott semmit a véletlenre: az utca végén, egy lámpaoszlop mögé rejtőzve várakozott. Látta, hogy Gregory barátja kilép, bezárja maga után az ajtót, és elindul az ellenkező irányba. Gregorynak semmi nyoma. Pamela újból becsöngetett, csak a biztonság kedvéért, de senki nem nyitott ajtót. Semmi baj, gondolta zordan. Én nem sietek. Megvárom. Nem kellett keserűen csalódnia. Pedig Miranda valósággal rettegett, hogy így lesz, de fölöslegesen. Amikor meglátta Greget a ház előtt a kocsiból kiszállni - a férfi még jóképűbb volt, mint emlékezett rá -, Miranda annyira kihajolt a fenti hálószobaablakon, hogy kis híján leszédült. Szélesen vigyorogva és vadul integetve lekiabált: - Várj, máris megyek! Korán jöttél! Meglehet, nem valami laza, de kit érdekel? Greget nem zavarta, az biztos; a férfi mosolyogva visszaintegetett, és felkiabált: - Nem tudtam kivárni! A Le Vin Rose-ba vitte őt, egy csendes, gyertyafényes kis bárba Bayswaterben, tele egymás kezét fogó szerelmespárokkal. - Hogy van a mellkasod? - kérdezte Miranda, mire Greg kigombolta az ingét, és megmutatta a félig-meddig lekopott fekete számokat. - Nem jön le. Egész életemre megjelöltél. -Jesszusom, annyira sajnálom!
- Én nem - mondta Greg, és visszagombolta az inget. - Van, akiért megéri az embernek megjelöltetni magát. Na, és elmondtad Bevnek, hogy kivel találkozol? - Nem bírtam rászánni magam. Még mindig maga alatt van, mert nem hívtad fel. És te? - Én nem vagyok magam alatt. - Hülye! Úgy értem, te elmondtad Adriannek? -Nem.
- Ahányszor csak Bev kimondja a neved - vallotta be Miranda -, elpirulok. Komolyan, tiszta őrület! Olyan lelkiismeret-furdalásom van, mintha legalábbis egy nős férfival találkozgatnék titokban. - Te szegény! - Greg megfogta a kezét, és védelmezőn köré fonta az ujjait. - Szóval rossz napod volt? Az érintéstől kellemes borzongás futott végig Miranda karján, és le végig a gerincén. Jóságos ég, ezer éve nem érzett ilyesmit!
- Ami azt illeti, nem is volt olyan rossz. Csobbantam egyet Miles Harperrel Tabitha Lester medencéjében. Miles meghívott ma este egy buliba, de muszáj volt lemondanom, mert úgy volt, hogy veled találkozom. De nem nagyon akadt ki rajta - tette hozzá vállrándítva, és kisimította a kékre színezett végű tincseket a homlokából. - Sőt egész jól viselte. - Én is hasonlóan jártam - vallotta be Greg bizalmasan. - Reggel betoppant az irodába Madonna," és nyaggatott, hogy vigyem el vacsorázni. Végül a biztonságiakkal kellett kidobatnom. Nem, Madonna, hajtogattam neki, ma nem érek rá, mert Mirandával találkozom! Mirandának majdnem kiszaladt a száján, hogy igen, de te viccelsz, én meg nem, de inkább csendben maradt. A dicsekvés nem valami vonzó tulajdonság egy nőben. Meg aztán mi van akkor, ha Miles Harper tényleg megkeresi? Bármennyire is tetszett neki Greg, belátta, hogy még alig ismerik egymást. Őszintén szólva, ha Miles Harper felhívja a szalonban, és megint elhívja randizni - és ő, mondjuk, tényleg ráér - nos, akkor egy percig sem fog habozni. Végül csak annyit mondott: - Köszönöm. Örülök, hogy engem választottál. - Én is. Úgy értem, én is örülök, hogy engem választottál. Különben is, nem jó dolog Miles Harperrel kavarni - bizonygatta Greg. - Az ilyen fic kókban nem lehet megbízni; tutira átvágnak.
-Jaj, tudom! - És Daisy Schofielddel jár - folytatta a férfi. - Láttam róluk egy képet a mai újságban. Miranda belekortyolt a borba. Bölcs képpel bólintott a pohár pereme fölött. - Én is láttam. Egy órával később Miranda gyomra már jól hallhatóan korgott; korábban az izgalom miatt nem tudott enni, de most már farkaséhes volt.
- A L'Etoile-ban foglaltam asztalt - jelentette be Greg -, fél tízre. - Te mindig tudod, mit kell mondani - Miranda meg tudta volna csókolni. Ez mindenképp jobbnak ígérkezett, mint a langyos sör meg az ázott pizza. Na nem mintha az a potyaleső fajta lennék, futott át Miranda agyán; pusztán arról van szó, hogy Greg ezzel azt mutatja, milyen fontos vagyok neki. Közben a férfi odament a bárhoz fizetni. Ami azt illeti, olyan jól alakult ez az este, hogy Miranda most már azt sem bánta volna, ha csak pizzát eszik vacsorára. Találkoztam valakivel, aki nagyon tetszik, gondolta boldogan, és én is tetszem neki.
- A fenébe! - mondta Greg, amikor homlokráncolva visszajött az asztalhoz. - Lejárt a hitelkártyám. - Ó! - Miranda benyúlt a táskájába, és kotorászva keresni kezdte a tárcáját. - Valahol kell itt lennie egy kis pénznek... - Nem gond, volt nálam annyi készpénz, hogy ezt kifizessem. - Greg intett, hogy tegye el a tárcáját. - Csak annyi, hogy lesz egy kis kitérőnk. Az új kártya otthon van; még az étterem előtt haza kell ugranunk érte.
Tizenötödik fejezet Minthogy Pamela Greening nem szerette volna, ha zaklatásért le-J\/\ tartóztatják, az elmúlt két és fél órát azzal töltötte, hogy fel-alá grasszált a Milligan Roadon, és gondosan eltervezte, mi mindent mond majd rettenetes vejének, ha végre a keze közé kapja. Az utca végében járt éppen, úgy két-háromszáz méterre a háztól, mikor egy ismerős autót pillantott meg a ház felé közeledni. Ó igen, ez határozottan Gregory fehér Roverje, mely a negyvenkettes szám elé gördülve, a lámpa alatt megáll. Pamela szorosabbra fogta magán a sötétkék esőkabátot, és céltudatosan elindult az autó felé. - Két másodperc - mondta Greg Mirandának, amikor kikászálódott a kocsiból. - Tudom, hol van. - Ne aggódj, nem megyek sehova. - Miranda intett a férfinak, és felhangosította az autórádiót, mert a kazettán épp a U2 Sunday Bloody Sunday cí mű száma kezdődött. Micsoda áldás, hogy még a zenei ízlésük is hasonló! Milyen szörnyű lenne találkozni egy pasival, aki olyan tökéletes, mint Greg, akivel szörnyen jól kijönnek, és csak később derülne ki, hogy míg az ember lánya a U2-t csípi, addig a fickó... nos, Des O'Connort. Miranda csukott szemmel élvezte a bömbölő zenét, ezért se nem látta, se nem hallotta, hogy egy középkorú hölgy szorosan összehúzott esőkabátban, a kocsi feltekert ablakán keresztül sziszegi neki, hogy „Ribanc!", majd odamasírozik a ház elé. Odabent, a konyhában Greg hitetlenkedve bámult a cetlire, melyet Adrian egy koszos kávésbögrének támasztva otthagyott neki a konyhaasztalon. Vigyázat! Az anyósod itt járt, keresett, és azt mondta, visszajön. Ha félted a lényegi részeidet, azt ajánlom, rejtsdd a kenyérvágó kést! Csaó! Ade Ul: ha megölöd, és meg kell szabadulnod a holttesttől, légyszi használd a mosogató alatti fekete szemeteszsákot! Adrian persze könnyen viccel ezzel, gondolta Greg; elvégre nem az ő anyósa. Aztán hirtelen kiverte a víz; ha most nem lennének késésben, akkor Miranda bejött volna vele, és meglátta volna a cetlit.
Greg gondosan összegyűrte a gázszámlát, és bedobta a szemetesbe. Túlságosan tetszett neki Miranda, nem akarta mindjárt az első randevún elszúrni a dolgot. Azt biztosan nem fogja neki elmesélni, hogy nős, és a felesége gyereket vár. Nem mintha ez az ő hibája lenne, gondolta Greg, és megint felidegesítette magát, de vannak lányok, akik egy ilyen helyzetre hülyén reagálnának. Ennyit arról, hogy indulás előtt rendet rakott a szobájában, és még tiszta ágyneműt is húzott. Ezek után semmiképpen sem kockáztatja meg, hogy vacsora után behívja Mirandát egy italra. Ekkor csöngettek, és Gregnek földbe gyökerezett a lába. Jesszusom, ez meg ki lehet? Miranda? Netán az anyós a pokolból? Greg fizikai rosszulléttel állapította meg, hogy akármelyikük is az, nem teheti meg, hogy nem nyit ajtót. Kinyitotta, és erősen rimánkodott, hogy Miranda legyen az. A következő pillanatban Pamela Greening akkora pofont kent le neki, hogy meglódult a feje.
- Szóval ezért léptél le, mi? - harsogta, és dühösen az autóra mutatott, melyben Miranda ült. - Ezért hagytad cserben a lányomat! Hát közlöm veled, hogy én ezt nem fogom eltűrni! Muszáj lesz viselned a következményeket, édes fiam. Chloénak szüksége van a férjére, annak a gyereknek pedig az apjára, és neked kutyakötelességed... - Pamela, ne most! Gregben megállt az ütő, amikor az anyósa válla fölött meglátta, hogy Miranda az anyósülésről figyeli a jelenetet. Ez egy rémálom, el kell innen szabadulnia!
- Na, azt már nem! - kiáltotta Pamela Greening, amikor Greg becsapta maga mögött az ajtót, és megpróbálta kikerülni őt. -Azért jöttem, hogy beszéljek a fejeddel! - Semmi szükségem erre! - morogta Greg fogcsikorgatva, és erőnek erejével lefejtette a karjáról Pamela karmait. - Semmi szükségem erre, megértetted?
Miranda tátott szájjal bámulta a jelenetet. Pár másodperccel ezelőtt a maga kis világában dobolt a lábával, és énekelt Bonóval együtt; csak az utolsó, magukkal ragadó akkordok elhalkulása után nyitotta ki a szemét, és ekkor látta, hogy Greg egy középkorú nővel veszekszik az ajtó előtt. Gregnek sikerült félretolnia a nőt, és elindult az autó felé. Amikor feltépte a kocsi ajtaját, még hallotta, hogy a nő utána szaladva, magából kikelve ordítja: - Ezt nem úszód meg szárazon!
- Te jó ég, mi folyik itt? - visította Miranda. - Ne foglalkozz vele!
- De nagyon is fogsz velem foglalkozni! Állatira meg fogod bánni, hogy valaha is... Greg elfordította a slusszkulcsot, és végre sikerült becsapnia az ajtót. A nő még mindig kapaszkodott a kilincsbe, de hátraugrott, amikor Greg rátaposott a gázra, és a kocsi csikorogva kilőtt.
- Sajnálom. - Greg, ez meg ki volt? - Miranda hátrafordult, és a járdán álló nőt bámulta. - Mégis mi ez az egész? A férfi megrázta a fejét; fékezett, majd bekanyarodott. - Egy dühös ügyfél. Sajnos néha előfordul. A férjével hatalmas össze get fizettek életbiztosításra, aztán a fickó megölte magát. A szerződés ér telmében a biztosító öngyilkosságért nem fizet, de a nő ebbe nem nyug szik bele. - Greg lassan kifújta a levegőt. Most már biztonságban voltak, a keze már nem remegett. - Szegény asszony, azt hiszem, elment a józan esze. Százszor megmondtam neki, hogy a biztosítás nem érvényes, és a cég nem fizet, de valahogy nem fogja fel. Azt hiszi, el akarom csalni a há romszáz rongyát. - Ne hülyéskedj! - Miranda szeme elkerekedett. - Ez borzalmas! Greg bólintott.
- Eddig csak az irodában zaklatott, de ezek szerint kiderítette, hol lakom. Persze sajnálom őt, de mégis mit tehetnék? - Először is értesítsd a rendőrséget! - Miranda megragadta a karját. -Lehet, hogy veszélyes! De még mennyire, hogy veszélyes, gondolta Greg.
- Már szóltunk a rendőrségnek, de hiába. Nem tartóztathatják le, amíg nem csinál semmi törvénytelen dolgot. De azért tudnak róla - tette hozzá. Ha betörik az ablakom, vagy porig ég a házam, legalább tudják, kit gyanúsítsanak. - Ha porig ég a házad?! - Miranda rémülten visszhangozta a férfi szavait. - Ne aggódj - mondta Greg mosolyogva -, teljes körű biztosításom van. Ezt most megnyugtatásnak szánta? Ugyanis Miranda egyáltalán nem nyugodott meg, sőt egyenesen felháborítónak tartotta a dolgok jelenlegi állását. - De mi van a közrend megzavarásával, azért nem kaphatják el? Vagy... vagy a zaklatással! - kiáltotta. - Mert ez már abban a kategóriába tartozik: ez az őrült vénasszony zaklat téged! Greg érezte, hogy Miranda kész lenne a legközelebbi telefonfülkénél kipattanni, és feltárcsázni a rendőrséget. - Egy idős hölgyről beszélünk - mondta -, aki nemrég veszítette el a férjét. A gyász elvette az eszét. Szerinted jót tenne neki, ha bezárnák a hollowayi női börtönbe? Meg aztán - folytatta szelíden - képzeld el, mi lyen érzés lenne nekem belegondolni, hogy én juttattam oda. Nem bírnék tükörbe nézni.
- Állj meg! - parancsolt rá Miranda. -Mi? - Azt mondtam, állj meg! - Miért? Greg idegesen tekingetett körbe telefonfülkét keresve. Nem látott egyet sem; vajon meg merje kockáztatni, hogy megáll?
- Mert te vagy a legkedvesebb, legaranyosabb, legnagylelkűbb férfi, akivel valaha is találkoztam! - Miranda elcsukló hangon felé hajolt. - És ne haragudj, de muszáj most azonnal megcsókolnom téged. - Na jó, eljött az igazság pillanata - mormogta Greg néhány, nagyon is kellemes perccel később. - Lehet, hogy ezután másként fogsz gondolni rám. Miranda azon tanakodott, volt-e valaha boldogabb pillanat az életében. Puhán megcsókolta a férfi fülcimpáját, aztán a fejét befúrta a válla hajlatába. - Miért?
- Valamit be kell vallanom. - Mivel kapcsolatban?
- Az én nagylelkűségemmel. -Miért? - A hitelkártyám. Elfelejtettem elhozni otthonról. - Ajaj! Kemény nyolc font van nálam. - Nálam meg körülbelül nyolc ötven - felelte Greg, és gyászos képpel elmosolyodott. Miranda maga felé fordította a férfi karóráját, és a mellettük álló utcai lámpa fakó, sárga fényében a számlapra pillantott.
- Már úgyis lekéstük az asztalt, de nem baj. - Hogyhogy nem baj? - kérdezte Greg. Miranda két csók közt odasúgta: - Mert néha szívesebben eszem pizzát.
Tizenhatodik fejezet Mindig szombaton volt a legnagyobb forgalom a boltban. Öt órá-ra Chloe már alig várta, hogy hazaérjen, és felpolcolhassa fájós lábát. Vagyis csak várta volna, ha nem kellett volna attól tartania, hogy őt meg otthon az anyja várja a Greg elleni küzdelem harmadik fordulójával. - A fenébe! - szólalt meg hirtelen Bruce. - Elfelejtettem az ajándékot. - Milyen ajándékot? - Anyámét. Ma van a születésnapja, ezért megy oda mindenki. Bruce teátrálisan az égre emelte tekintetét, amiből Chloe arra következtetett, hogy nincs elájulva attól, hogy udvariassági látogatásra kell mennie Florence-hez. - És mit adsz neki? - A jó ég tudja! - Bruce gondolatban pillanatok alatt végigszaladt a ki tett árukon. - Valami száz font körüli kéne. Talán az a gyümölcsöstál... Nem, olyat tavaly karácsonyra kapott. A, az a pár gyertyatartó jó lesz! Az a kettő, ott. - Azzal két ezüstözött gyertyatartó felé biccentett, majd fel vette a telefont, és nekiállt tárcsázni. - Megtennéd, hogy becsomagolod nekem ajándékpapírba? Kösz szépen! És válassz hozzá kísérőkártyát is! - A szabad kezével a forgatható kártyatartó állványra mutatott. - Nem tudom, milyen kártya tetszene az anyukádnak - mondta Chloe Florence nevében is megsértődve. - Hatvankét éves. - Bruce türelmetlenül megrántotta a vállát. - Ez min dent elmond. Válassz valami virágosat! Bruce a másnap reggeli golfpartit szervezte telefonon. Chloe azon gondolkodott, vajon Bruce vele akarja-e aláíratni a kártyát, sőt talán még a csomagot elküldeni is. Még sosem találkozott személyesen a főnöke anyukájával, de jó néhányszor beszéltek már telefonon, amikor Florence Bruce-t kereste. Fantasztikus asszonynak tűnt - sokkal kedvesebbnek, mint az undok fia.
- Az aranypapírba csomagold! - szólt oda Bruce a válla fölött. - Abba, amelyiknek ivje három font? - Chloe felháborodott arcot vágott a
főnöke háta mögött.
- Bánom is én! - és tömzsi kezével legyintett egyet. - Elvégre születésnapja van. Szereti az aranyat. - Bocsásson meg, hölgyem, de azonnal zárunk - szólította meg Bruce a boltba fél hatkor belépő vásárlót. - Tudom, hogy zárnak. Chloe anyja vagyok. - Pamela Greening olyan asszony volt, aki gond nélkül megeszi Bruce-t reggelire. Egyszerűen kikerülte, és hátrament a lányához. - Még mindig nem ért haza - közölte Chloéval, aki épp egy doboz porcelán dalmatát cipelt kifelé a raktárból. -Ma négyszer jártam ott, és senki se volt otthon. Biztos a kis cafkájával szórakozik valahol. Nem mer a szemem elé kerülni. Biztos, hogy jó neked, ha ilyeneket emelgetsz? - kérdezte, és rosszallóan nézett a lányára. Chloe későn döbbent rá: figyelmeztetnie kellett volna az anyját, hogy van egy pár dolog, amiről nem kellene beszélnie a főnöke előtt.
- Anya, nem érdekel, ha Greg a cafkájával szórakozik. - Ez persze nem volt igaz, de muszáj volt valahogy elterelni Bruce figyelmét. - Az sem érdekel, ha egy egész háremnyi cafkát tart. Anya elment hozzá tegnap - magyarázta fülig pirulva -, és egy lánnyal volt. - Szóval ezért hagyott ott! Mert találkozott valakivel - bólintott Bruce; ezt eddig is sejtette. - De... - Nem bánod, ha ezt hétfőig itt hagyom? - vágott közbe Chloe. - Most, hogy anya ideért. Neked úgyis Florence születésnapjára kell menned... |aj, az ajándék, nehogy elfelejtsem! - Azzal gyanútlan főnöke kezébe nyomta az aranypapírba csomagolt, fodros arany szalaggal díszített csomagot. Bruce lenézett a dobozra, majd elképedve visszanézett rá. - De miért nem szabad neked nehezet emelned? - A hátam miatt. De semmi komoly - bizonygatta Chloe -, csak egy enyhe psoriasis. - Psoriasis?
- Nem psoriasis, hanem isiász. - Az jobban hangzik? Chloe érezte, hogy kiveri a víz. - Vagyis lumbágó. - Annak legalább biztos köze van a hátfájáshoz. - Talán lumbágó - helyesbített -, az orvos sem tudta biztosan. - Nem is mondtad, hogy lumbágód van! - mondta Pamela Greening
szemrehányóan.
- Nem komoly, csak néha fájogat. Gyere anya, menjünk! -Jó, jó, de azért vigyázz magadra - figyelmeztette az anyja. - Semmiképp sem kellene nehéz ládákat emelgetned. - És a nagyobb nyomaték kedvéért fenyegetően megrázta a mutatóujját. - Nem tesz jót a babának. - Maradj! - kérlelte Florence a csengetést hallva, és ledöntötte a whisky maradékát. - Pia nélkül nem bírom őket elviselni. Jó ég, ez rosszabb, mintha a családsegítő jönne! Miranda felkelt ajtót nyitni.
- Egy feltétellel maradok: hajason belém rúg, bezárhatom a mikroba. - Boldog születésnapot, anyu! - Bruce kötelességtudóan puszit nyomott Florence púderezett arcára. - Isten éltessen sokáig! - kontrázott Verity, és Jasont noszogatta. -Gyerünk, szívem, adj egy puszit a nagyinak! - Whiskyszagod van -jelentette ki Jason.
- Még szép! Szörnyű lenne, ha hideg teát kéne innom. És ha már az ivásról beszélünk - Florence Mirandához fordult, aki jelentőségteljes pillantást vetett a mikrohullámú sütő irányába -, lennél olyan drága, és kiszolgálnád őket? Florence kicsomagolta, majd annak rendje és módja szerint megcsodálta az ajándékot. Elegáns gyertyatartó volt, de nem az ő ízlése szerint való. - Ez gyönyörű, Bruce! Igazán nagyon szép! Hol találsz te ilyeneket? Florence ezt saját maga szórakoztatására csinálta; csak nem hitte ko molyan Bruce, hogy nem tudja, honnan van?
- Egy helyes kis boltban bukkantam rá a Covent Gardenben. - Bruce rettentő büszke volt magára. - Fel kéne kutatnod a beszállítójukat. Az ilyesmi biztos jól fogyna nálatok is, a boltban. Apropó, hogy megy a bolt? - Ó, remekül! Igazán remekül. - Mi van Chloéval?
Bruce arcáról lefagyott a mosoly. Megcsóválta a fejét.
- Hát, nincs túl jó hírem. Chloe terhes. - Ajaj! Chloét alig pár hete hagyta el a férje - magyarázta Florence Mirandának. - Nem mondom, szép kis kalamajka! Szegény Chloe... - Szegény Chloe, szegény Chloe! - tajtékzott Bruce. - Inkább engem sajnálnál! Florence rezzenéstelen arccal kérdezte: -Jaj, Bruce, mibe keveredtél? Ugye nem azt akarod mondani, hogy a tiéd a gyerek? Most Verityn volt a sor, ami a tajtékzást illeti.
- Florence, hát persze, hogy nem az övé! - Vicceltem - közölte Florence. - Ez egyáltalán nem vicc - jelentette ki Verity hevesen. - Hát hogy teheti ezt Chloe Bruce-szal? Nyilván igényt tart majd anyasági segélyre is! Hónapokig nem jár be, de felveszi a pénzt a semmiért... - Természetesen nem kapja meg - szakította félbe Bruce -; kénytelen leszek kitenni a szűrét. De nem lesz valami kellemes... Ami pedig a kényelmetlenséget illeti... - Aú! -jajdult fel Miranda, amikorJason belerúgott. - Szívem -gügyögte Verity - , hányszor kértelek, hogy ezt ne csináld! Senki sem szereti, ha megrúgják. - Nem rúghatod ki Chloét, csak mert terhes - tiltakozott Florence. -Ez borzasztó! Különben is, nincs valami törvény, ami ezt megtiltja? - Belátok a szoknyád alá! - mondta Jason Mirandának. A lány odaintette.
- Én meg átlátok a fejeden - mondta a gyerek egyik fülén bekukucskálva -, egyik füleden be, a másikon ki. - Nem is igaz! - kurjantotta Jason felháborodottan. - De még mennyire, hogy igaz! Várj, add csak ide azt a szívószálat! Ha az egyik füleden bedugom, kijön a másikon...
- Miranda csak cukkol -jelentette ki Verity alig leplezett rosszallással. Gyere ide, szívem, ülj le a mama mellé! - Nem azért rúgom ki, mert terhes - magyarázta Bruce magára erőltetett türelemmel. - Majd kitalálok valami mást. Florence-nek eszébe jutott, mennyire utálja, ha a fia úgy kezeli, mint egy hétéves gyereket.
- De azt hittem, Chloe hibátlanul dolgozik. - Ez így is van. De most, hogy terhes lett, mennie kell - mondta Bruce, és vállat vont. - A pénz az pénz. Kis üzlet vagyunk, nem jótékonysági intézmény. Bruce mindent eltervezett: hogy maximálisan kihasználja Chloe képességeit, hagyja majd, hogy egészen a szülésig dolgozzon, miközben a legapróbb hibáit is naplószerűen fogja rögzíteni. Amikor megszületik a baba, valószínűleg úgyis meggondolja magát, és egyhamar nem akar visszajönni dolgozni, gondolta Bruce titkon. De ha nem, nos, akkorra már elég bizonyítékot szerez ahhoz, hogy bármilyen fórumon igazolni tudja, hogy jogosan bocsátotta el. Jason pár erőteljes karateütést próbálgatott a dohányzóasztal szélén. Florence ránézett Mirandára, és jól látta a lány szemrehányó pillantását. Nem mondtál igazat, üzente ez a pillantás; azt ígérted, ha megrúg, betehetem a mikroba. - Szívem, nem kell már indulnod? Amint ezt kiejtette a száján, Miranda felpattant. Amikor odahajolt, hogy búcsúzóul megölelje a főbérlőjét, még odasúgta: - Fel a fejjel, már nem tart sokáig! Verity rosszallóan félrenézett, amikor Miranda kurta, rózsaszín-fehér pöttyös szoknyája felcsúszott a lány sima, bronzbarna combján.
- Látom a bugyidat! - kurjantotta Jason diadalmasan. - Érezd jól magad! - Florence szeretettel megpaskolta Miranda karját. Miranda talált magának egy kedves fiatalembert - magyarázta Verity-nek és Bruce-nak, amikor az ajtó becsukódott a lány mögött. Verity, aki sosem helyeselte Miranda szégyentelenül rövid szoknyáit, valamint a szivárvány színeiben pompázó, melírozott tincseit, hűvösen csak annyit mondott: - Valóban? És milyen színű az illető haja, lila?
Chloe utálta, amikor az anyjának volt igaza, nem neki, ám ezúttal ezt sajnos nem lehetett megúszni. Akárhogyan is számolgatta, nem jött össze. - Látod, ez annyira jellemző,rád - jelentette ki Pamela Greening -, álomvilágban élsz. Ha ennyi az összbevételed - kocogtatta a tollával a pa pír egyik felére írt számsort -, és ennyit kell a kiadásokra kiizzadnod - itt újabb diadalmas kocogtatás következett -, akkor akárhogy is nézzük, le fogsz égni. Chloe megdörzsölte fájó halántékát. Nem tudta eldönteni, melyik rosszabb: az, hogy alig fog tudni megélni, vagy az, hogy végig kell hallgatnia anyja vég nélküli prédikálását. - Azt ajánlom, nagyon gyorsan szerezd vissza az elbitangolt férjedet! bólogatott Pamela szaporán. Édes istenem! - Anya, ismerem Greget, nem fogja meggondolni magát. Most már egyedül kell boldogulnom.
- De hiszen nem vagy egyedül, igazam van? Gyereket vársz. Fiam, a semmiből, puszta levegőből nem lehet megélni! Nem mintha Londonban olyan jó volna a levegő. ..-Az utóbbi megjegyzést gúnyos horkantás kísérte. - Elköltözöm ebből a lakásból; olcsóbb helyet keresek - mondta Chloe elgyötörten. -Jaj, az aztán nagyon jót fog tenni a babának, beköltözni valami lerobbant albérletbe, ahol minden sarkon csövesek meg drogosok leselkednek rád! Nem, azt már nem! - folytatta Pamela Greening eltökélt arccal. - Beszélj Greggel, egész biztosan kisegít. Végtére is erre valók a férjek, nem igaz?
Tizenhetedik fejezet Verity kikísérte Jasont a konyhába Coca-Colát keresni. Amint Bru-ce komoly képpel közelebb húzta a székét, Florence mindjárt tudta, mi következik. - Figyelj, anyu - kezdte Bruce -, ha a banknál próbálkozunk, botrányo san sok kamatot számítanak fel. Eszembe jutott, hogy neked egy csomó pénzed áll ott a számlán... és hát nem mondhatnám, hogy élsz is vele... Florence őszintén elszomorodott. Mit kap az ember a saját születésnapján? Egy rövid udvariassági látogatást, és a fia mindjárt pénzt kér tőle. Még több pénzt, helyesbített magában Florence. Vajon hova lett az a legutóbbi tízezer font... és az azt megelőző húszezer? - Honnan tudod, hogy nem élek vele? Nekem is lehetnek terveim mondta higgadtan. Bruce hitetlenkedve nézett rá.
- Miféle terveid? Nincs üzleted. Nem csinálsz semmit, nem utazol... - Tudom. - Florence megvonta a vállát, és az üres poharát felmutatva jelezte, nem bánná, ha Bruce töltene neki. - De lehet, hogy ideje lenne elkezdeni. Mármint a csinálást meg az utazást - merengett, miközben élvezettel figyelte fia arckifejezését. - Állati drága dolgokat csinálni, és döbbenetesen drága helyekre utazni. - Jól van, persze, de valamennyi pénzről akkor is biztosan le tudsz mondani. Bruce nyaka elvörösödött; látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Florence-nek eszébe jutott, hogy ilyenkor általában rábólintott a dologra, és azon nyomban írt egy csekket. Ó Bruce, az anyád vagyok, nem holmi ínyenc melegétel-utalvány, amely sosem fogy el. Ám fennhangon csak annyit mondott: - Szívem, tölts nekem még egy italt, jó? És ezúttal sok jéggel. A konyhából dühös pusmogás hallatszott.
- Nem értem, miért vonakodik - sziszegte Verity. - Ha meghal, úgyis te kapsz mindent. - Nagyi meg fog halni? - kérdezte Jason lenyűgözve. - És mikor, nemsokára? Ha most egy P. D. James-krimiben lennénk, ötlött fel Florence-ben, az is nagy szám lenne, ha megérném a reggelt. Odagurult a konyhaajtóhoz, és megszólalt: - Hatvankét éves vagyok, Verity, nem százkettő. - Bocs, Florence, ezt nem kellett volna meghallanod. - Verity összeszo rított szájjal a hűtő ajtajának támaszkodott. - De hát mégiscsak erről van szó, nem igaz? Bruce a fiad, és ez gyakorlatilag az ő pénze. Úgy érzem, nem gondolkodsz ésszerűen. Hát nem érted, milyen megalázó neki olyas mit kérni tőled, ami tulajdonképpen amúgy is az övé, őt illeti meg? Kunyerálnia kell, mint egy koldusnak. Miután úgy tűnt, senki nem tölti ki neki az italt, amelyet kért, Florence elgurult mellettük, és elkészítette magának. - Mennyi kell? Bruce tömpe ujjai topázszínű Armani-nyakkendője csomójával babráltak.
- Tizenöt. - Tizenöt font vagy tizenötezer? Bruce nem volt tréfás kedvében; futólag rápillantott az anyjára, majd kitöltött magának jó kétujjnyi gint. - Ötezret adok -jelentette ki Florence. Mint aki belenyúlt a nagyfeszültségbe, Verity felvisított: -Jaj, na ne, ez így nem... - Ha több kell - vágott közbe Florence -, azt javaslom, add el azt a csil logó-villogó, vadonatúj Mercedest. Jóságos ég, hogy máris mennyire megkönnyebbült! Mintha végre kiszabadultam volna a világ legszűkebb fűzőjéből, gondolta vidáman. Ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. - Anyu, talán azt akarod, hogy nincstelenként tengődjünk? Erről van
szó?
- Csak azt szeretném, ha végre gondoskodnátok magatokról - mondta Florence kedélyesen. - Ha megtanulnátok a saját kereteiteknek megfelelően élni, ahelyett, hogy örökké engem pumpolnátok. - Hát, ha így érzed... - Bruce felhörpintette a gint, és jelentőségteljesen az órájára nézett. - Különben is mennünk kell. Ne aggódj miattunk, anyu! A bolt valószínűleg becsődöl, a házat eladjuk, és Jasont valami nyomorult, isten háta mögötti állami iskolába kell adnunk, de te egy pillanatig se izgasd magad... - Bruce, szeretsz te engem? - szakította félbe Florence. - Mi van?
- Szeretsz engem? - Az asszony cigarettáért nyúlt, és rágyújtott, nagyrészt hogy Verityt bosszantsa. - Érdekel téged, mi van velem, szeretnéd, ha boldog lennék? - Micsoda nevetséges kérdés! - Bruce még mindig dühösen csóválta a fejét. - Hát persze, hogy szeretném! - Azzal a karját a nyomaték kedvéért Verity csontos vállára tette. - Mindketten szeretnénk. - Csak mert több mint egy órája itt vagytok - mondta Florence, és farkasszemet nézett velük. - És egészen idáig kizárólag rólatok beszéltünk. Még csak meg sem kérdeztétek, hogy vagyok. Látta, hogy Verity oldalba böki a fiát.
- Anyu, ne haragudj! - Mint egy kisfiú, aki némi noszogatásra átvált udvarias stílusra, Bruce kötelességtudóan rákérdezett: - Hogy vagy? - Köszönöm kérdésed, istenien! Egészen... hogy is mondják? .. .megfiatalodtam - felelte Florence sugárzó arccal. - Ez a bosszantó a hétköznapok mocsarában, nem igaz? Az ember észre sem veszi, mennyire belesüppedt, míg nem jön valaki, aki kirántja. Bruce döbbenten szólalt meg. - Anyu, elvesztettem a fonalat. Ugye nem valami vallásos izéről van szó? - Találkoztam valakivel -jelentette ki Florence -, aki nagyon boldog gá tesz. -Jóságos ég! - Bruce tokája megremegett.
- Udvarlód van! - mondta Verity. - Florence, ez fantasztikus! Mennyire
örülök!
- Szeretnénk szórakozni. Élvezni az életet - vallotta be Florence. - És beutazni a világot, méghozzá nagystílűen, ahogy illik. - Szóval az illető nyugdíjas - bólintott Bruce helyeslően. A fickónak nyilván a bőre alatt is pénz van, ha ilyen vakációkat engedhet meg magának. - És mi volt a foglalkozása? - Ó, ezt-azt dolgozgatott. - Florence a legszélesebb mosolyát villantotta a fiára meg a menyére. - De nem nyugdíjas. - Ha nem nyugdíjas - kezdte Verity -, akkor hogyan utazhatja be veled a világot? - Habár manapság, a számítógépek korában minden lehetséges, gondolta magában. - Könnyen. - Florence lazán legyintett, és ujján megcsillantak a drága gyűrűk. - Most épp nem dolgozik. - Akkor hogy engedheti meg magának, hogy elvisz... - Nem ő visz el engem - közölte Florence. - Én viszem el őt. - Anyu, te megőrültél? - Gondoskodik rólam. Megnevettet. Ha vele vagyok, évek óta először úgy érzem, újra élek! - Florence higgadtan kifújt egy hibátlan füstkarikát. - És nem érdekel, ha az emberek bolond vénasszonynak tartanak, mert nem tudják, milyen ő valójában. Boldogok vagyunk, és csak ez az egy számít. Bruce-nak valahogy nem tetszett ez az egész; gyanakodva ráncolta a homlokát. - És miért tartana bárki is bolond vénasszonynak? Florence laza vállrándítással felelte: - Az ilyen esetekre szokták azt mondani, hogy korosabb nő fiatalabb férfival. Csak ennyi. Hát ez óriási! - Mennyivel fiatalabb?
- Nézd, ez az én életem. Ha minket kettőnket nem zavar, akkor miért zavarna bárki mást? - Anyu, mennyivel fiatalabb?
- Nos, jóval fiatalabb nálam. Jól van, jól van - sóhajtott Florence. - Ha nagyon akarod tudni, nálad is fiatalabb. - Nahát, hogy neked hogy csillog a szemed! - mondta Florence szeretettel, amikor Miranda nem sokkal éjfél előtt hazaért. - Fölösleges megkérdeznem, hogy jól érezted-e magad. -Jól, jól! - A lány lerúgta a cipőjét, és pörgött-forgott a nappaliban.
- Hát ő, hol van most? - Visszafogom magam; próbálom húzni a dolgot. - Miranda egészen elszédült a forgástól, és lerogyott a bársony kanapéra. - Nem szeretném, ha nyomulósnak tartana. Persze te is tudod, meg én is tudom, hogy az vagyok, de neki egyelőre nem kell tudnia. - Te taktikázol! - mondta Florence. - Le vagyok nyűgözve. - Én is - vigyorgott Miranda. - És neked hogy telt az este? - Ami azt illeti, meglepően hasonlóan. Nem adtam meg Bruce-nak, amit kért, természetesen azzal a különbséggel, hogy ő pénzt akart. - Flo-rence szája megrándult. - Az az igazság, hogy egy kicsit rossz kislány voltam. .. Miranda felült, és átkulcsolta a térdét. - Csak azt ne mondd, hogy megetted az összes vajkaramellát! Nem, várj, Jason téged is megrúgott, mire neked elborult az agyad, és a bokájá nál fogva kilógattad az ablakon, míg ő visítva kegyelmért könyörgött. Hajason megrúgta volna, gondolta Florence, valószínűleg tényleg kedve támadt volna a kölyköt az ablakon kilógatni.
- Azt mondtam Bruce-éknak, azért nem adhatok nekik annyi pénzt, amennyit kémek, mert nekem is szükségem van rá. Azt mondtam, szereztem egy fiatal szeretőt, akivel körbeutazzuk a világot, és addig szórjuk a pénzt, míg egy árva penny nem marad. - Nem mondod! - sikoltotta Miranda tapsolva.
- De bizony! Látnod kellett volna, milyen képet vágtak. Már ezért megérte sóhajtotta Florence. Mikor megnyugtattam Bruce-t, hogy ha összeházasodunk, nem kell Orlandót papának szólítania, kis híján pánikrohamot kapott.
- És elhitték? - kérdezte Miranda, aki addigra már könnyezett a nevetéstől. Megtörölte a szemét a fekete csipkés felsőrészbe; szerencse, hogy fekete volt, jól felszívta a szempillaspirált. - Az utolsó szóig. - De... hogy Orlando!
- Az olyan dzsigolósan hangzik. - Florence rém elégedett volt magával. Tudod, nem terveztem meg előre, mit fogok mondani. Csak úgy jött, spontánul. Eszméletlen volt, annyira büszke voltam magamra! - Szóval hozományvadász dzsigoló... - Odanyúlt a vajkaramellás dobozért, és nagylelkűen megkínálta Florence-et. - Hogy jutott eszedbe? - Tom Barrettről és a katalógusból rendelt thaiföldi menyasszonyáról. Meséltem róla, emlékszel? Miranda bólintott.
- Azt mondtad, az a kapcsolat nem lesz hosszú életű. - Ezt Tom is tudja, nem hülye. De most jól érzi magát, és végre úgy él, ahogy akar - mondta az asszony. - És a lánya se cirkuszol; ha Tom boldog, akkor ő is boldog. Nem borul ki azon, hogy esedeg nem ő fog örökölni utána. - És meddig akarod ezt játszani? - kérdezte Miranda teli szájjal. - Ó, egy pár hónapig. - Pár hónapig! Nem gondolod, hogy Bruce többet akar majd megtudni a te semmirekellő szeretődről? - De, valószínűleg igen. - Florence megvonta a vállát. - De ez nem fog összejönni, tudod miért? -Jókorát kortyolt a whiskyből. - Majd azt mondom, hogy Orlando nagyon megválogatja, kivel óhajt megismerkedni, és hogy Bruce... nos, egész egyszerűen nem elég gazdag neki.
Tizennyolcadik fejezet A következő két hét Chloe számára valóságos rémálom volt. Nap nap után az ebédszünetben, meg a munka végeztével sorra járta a rémesnél rémesebb lakásokat, és kétségbeesetten keresett valamilyen minimálisan lakható szálláshelyet. Minden este, amikor az anyja felhívta Manchesterből, derűs hangon füllentette, hogy jól van, és csak azért nem talált még végleges helyet, mert annyi volt a szebbnél szebb lakás, hogy eddig nem bírt választani. És aztán persze ott volt a munkahelye, mely mostanában inkább emlékeztetett aknamezőre, mint ajándékboltra; Bruce úgy tett, mintha aggódna érte, miközben - és ezt Chloe pontosan tudta - végig azon járt az esze, hogyan rúghatná ki őt. A főnöke általános hangulatának az sem tett túl jót, hogy az anyja összeállt valami gátlástalan selyemfiúval, és nyilvánvalóan az egész vagyonát rá fogja elherdálni, ahelyett, hogy Bruce-nak adná. - Megbolondult. Én mondom, teljesen elment az esze! Simán megte hetném, hogy elküldöm kényszergyógykezelésre! - dühöngött. - Ami pe dig a boltot illeti - motyogta sokat sejtetően -, nem tudom, hogyan fo gom bírni fenntartani. Tényleg nem tudom. Egyszóval az üzletben gyászos hangulat uralkodott, és - Murphy törvénye - Chloe minél inkább igyekezett mintaalkalmazottként viselkedni, annál több minden sült el rosszul. Azelőtt sosem jött vissza késve az ebédszünetből, de ezen a héten két rosszpontot is begyűjtött. - Annyira sajnálom! Lerobbant a busz, és az utolsó nyolcszáz métert futva tettem meg - hadarta, amikor két óra után tíz perccel beesett. Azt a lakást, ahova úgy sietett, elvitték az orra elől, így újabb egy font negyven penny ment el feleslegesen buszjegyre. - Nagyon fontos, hogy időben itt légy - mondta Bruce, pedig egy árva lélek sem volt a boltban. Magában ujjongva feljegyezte a munkanaplóba Chloe újabb késését, majd baljóslatúan hozzátette: - Ez így nagyon nem lesz jó... Amikor Chloe aznap este hazaindult, ismerős autót vett észre a bolt előtt, a tilosban parkolni. Greg barátja, Adrian odaintette.
- Chloe, az anyádról van szó. Abba kell hagynia a telefonálgatást. - Már mondtam neki.
Chloe elvörösödött; az anyja minden este nagy élvezettel ecsetelte neki, hogyan kínozta meg a vejét. Hihetetlenül megalázó volt, és ráadásul teljesen értelmetlen.
- Kénytelenek vagyunk állandóan üzenetrögzítőre kapcsolni - mondta Adrian. - Már nagyon elegünk van. - Sajnálom, de hidd el, én legalább annyira nem örülök neki, hogy ezt csinálja, mint ti. - Chloe idegesen babrált a kezében szorongatott újsággal. Aznap még három lakást kellett megnéznie, és nem akart elkésni. - Különben meg Greg jövő héten elköltözik, úgyhogy az anyád utána már tényleg csak az idejét vesztegeti. - Adrian még egy utolsó slukkot szívott a cigarettájából, majd a csikket bepöckölte a csatornába. - Szóval ezt üzenjük neki. Chloénak izzadt a tenyere. - Greg elköltözik? Adrian kimérten ránézett.
Hova?
- Mivel épp az anyád miatt megy el, nem hiszem, hogy értékelné, ha megadnám az új címét. Csak bátran, határozottan!
- És... ööö... összeköltözik a barátnőjével? - Chloe, nem mondhatom meg, kérlek, ne kérdezz többet, jó? Én csak közvetítek. Legalább volt benne annyi tisztesség, hogy úgy tett, mintha szégyellné magát. Chloénak eszébe jutott, hányszor főzött Adriannek az első hetekben, miután otthagyta a felesége. Összeomlott, folyton ivott, és fokozottan igényelte a társaságukat. Chloe számtalanszor végighallgatta az önsajnál-tató siránkozását, megetette, megitatta, sőt még az ingeit is kivasalta, amikor Adrian elsírta neki, hogy Lisa magával vitte az egyetlen vasalójukat. Hányszor mondta akkor neki Adrian fejcsóválva, mennyire hálás a gondoskodásért! „Igazi barátaim vagytok ti Greggel" - motyogta könnyes részegségében, a kilencedik vagy tizedik doboz sör után. - Komolyan! Nem is tudom, hová lennék nélkületek. Ez persze akkor volt, most minden más. Egy teljes év telt el azóta.
Adrian túltette magát Lisán, és pillanatnyilag józan volt.
- Én is lakást keresek - mondta Chloe. - Ami azt illeti, épp késésben vagyok. Nem tudom, el tudnál esetleg vinni a Finsbury Parkig? - Elvinnélek - hazudta Adrian -, de magam is eléggé sietek. - Negyvenhárom lakást néztem végig az elmúlt két hétben, és mindegyik rettenetes volt. - Chloe még egy utolsó próbát tett. - Kérlek! Hiába. Adrian már nem az ő barátja volt, hanem Gregé. - Bocs, Chloe, de ez nem megy. Különben is jobban jársz, ha metróval mész. Még jobban járok, ha eléugrok, amennyiben a dolgok így mennek tovább, gondolta Chloe, amikor a kocsi elhajtott. A három lakásból kettő rémes volt, de a harmadik - Clerkenwellben -egész jónak bizonyult. Chloe jelezte a főbérlőnek, hogy nagyon-nagyon érdekli a lakás. Mire hazaért, a rögzítőn ott várta a főbérlő üzenete, miszerint kiadta a lakást valaki másnak. Megmelegítette az előző napi tészta maradékát, és megivott fél litert az aktuális kedvencéből: az epres turmixból. Aztán megevett két fahéjas-mazsolás csigát és egy doboz tejberizst, majd megeresztette a fürdővizet. Amíg még megengedhette magának a meleg vizet. Fürdés után alaposan szemügyre vette magát a hálószobai tükörben: óvatosan hámozta le magáról a fürdőköpenyt, akár egy páciens az utolsó kötéseket szépészeti műtét után. Nem csoda, hogy senki nem akarja nekem kiadni a lakását, gondolta Chloe; olyan ronda vagyok és kövér, hogy meg sem érdemlek egy rendes albérletet. Visszavette a fürdőköpenyt - nem akart kiszúrni a tükörrel -, kibattyogott a konyhába, és kibontott egy csomag töltött kekszet. Most vagy enni kell, vagy sírni, márpedig a zsebkendő fogytán volt. Na meg az idő is, döbbent rá ijedten. Alig több mint két hét múlva ki kell költöznie, és ha nem talál albérletet - méghozzá gyorsan! -, akkor mehet az
utcára. Vagy ami még rosszabb, vissza az anyjához Manchesterbe. Ebben a pillanatban nem ártott volna az önbecsülésének egy kis alkoholos rásegítés, de minthogy nem nyakalhatott be egy üveg bort, Chloe inkább egy kis keksszel vette magához a bátorságot. A büszkeségét félretéve és a kekszbe kapaszkodva, Chloe feltárcsázta Adrian számát. - Greg, én vagyok az, Chloe. Sürgősen beszélnünk kell - hadarta re megő hangon. - Kérlek, hívj vissza! Letette a kagylót, és nekiállt a telefont fixírozni. Alig két perccel később a készülék megcsörrent. - Mi történt? - kérdezte Greg mindenféle felvezetés nélkül. - Valami baj van? Hogy baj van-e? Á, minden a legnagyobb rendben, gondolta Chloe. Terhes vagyok, a férjem elhagyott, valószínűleg kirúgnak a munkahelyemről, nincs hol laknom, és ha nem állok le az evéssel, akkora leszek, mint egy ház. - Chloe, ott vagy? Furcsa volt újra hallani a hangját. Chloe két kézzel megmarkolta a kagylót.
- Beszéltem anyámmal. Nem fog többet hívni. - Az jó. Egyébként nekem tökmindegy - mondta Greg. - Amint Ade mesélte, a jövő hétig úgyis elköltözöm. Na jó, akkor vágjunk bele, határozta el Chloe, és mély levegőt vett. - Greg, én nem bírom. Úgy értem, anyagilag. Olcsóbb albérlet után né zek, de az én keresetemmel még így is szinte képtelenség lesz kifizetni. Hosszú szünet következett. - Erre előbb kellett volna gondolnod, mikor teherbe estél - felelte a fér fi hidegen. - És miért mondod ezt nekem? Hát hogy jutottunk idáig? Egykor olyan boldogok voltunk, gondolta Chloe.
Greg annyira imádnivaló volt, amikor megismerkedtünk! De úgy érezte, most már tudja, mi volt a baj. Greget a hódítás öröme hajtotta; amint az újdonság varázsa elmúlt, házasság ide vagy oda, kezd-ic elveszíteni az érdeklődését. Gyakorlatilag arról van szó, idézte fel magában Chloe, hogy Greg nem ind hosszú távon lelkesedni senki és semmi iránt. Ja igen, és a pénzzel kapcsolatban mindig egy kicsit hajlamos volt a zsugoriságra. - Gondoltam... gondoltam, hátha ki tudnál segíteni. A keksz kiürült nejloncsomagolása zörgött Chloe összeszorított öklében. - Attól tartok, ez lehetetlen. Elvégre én is költözöm, tudod. Az új albér let egy vagyonba kerül. Úgy érted, az új szerelmi fészek, fogalmazott magában Chloe.
- Figyelj, beszéltem Bruce-szal. Azt mondta, a törvény értelmében megillet a tartásdíj. Ha ügyvédhez fordulok, egész biztosan... - Felejtsd el, Chloe! Pereskedés lenne a vége. A te döntésed volt, hogy megtartod a gyereket, nem az enyém. Jesszusom - mondta szabályos undorral a hangjában -, micsoda egy ribanc vagy! Először tönkreteszed a házasságunkat, most meg van bőr a képeden elvárni tőlem, hogy támogassalak. Ha bajban vagy, az a te hibád, nem az enyém. Itt én vagyok a szenvedő fél, és esküszöm, nem fogom hagyni, hogy kisemmizz a vagyonom-ból! - Nem akarlak kisemmizni a vagyonodból. - Chloe azonnal elszégyellte magát; Gregnek mindig is megvolt az a képessége, hogy ijesztő hatékonysággal vigye keresztül az üzenetét. - Csak kétségbe vagyok esve, Greg. Nincs semmi pénzem, és a jelenlegi törvények értelmében neked igenis... - Ne fenyegess engem a joggal! Elköltözöm, de ha kell, munkahelyet is váltok, úgyhogy az ügyvédednek meglesz a dolga, ha kényszeríteni akar engem bármire is - mondta teljes eltökéltséggel. - Mert ahhoz előbb el kell kapnia! Chloe másnap reggel egyedül volt a boltban; egy doboznyi, rémisztően törékeny porcelán szobrot próbált kiszabadítani a buborékos fóliából. Amikor a telefon megcsörrent, mostanában amúgy is gyenge idegei felmondták a szolgálatot: összerezzent, és egy különösen finom kidolgozású porcelán nárcisz, melyet egy sápadt parasztlányka szorított a keblére, beleakadt a buborékos fólia sarkába, és elpattant a kezében.
Maga a szobor nem volt valami szörnyen drága, de ez az ő szempontjából teljesen lényegtelen volt. Ez az icipici nárcisz, gondolta Chloe, ebben a pillanatban előlépett a felmondólevelemmé. Máris látta magát, amint a megpakolt bőröndökkel felkászálódik a Manchesterbe induló buszjáratra. Haza a drága mamához. Komolyan, ez rosszabb, mint a halál!
- Halló! - sóhajtotta a telefonba. - Istenemre, ez így nem lesz jó! Nem és nem! - korholta kedveskedve egy ismerős hang. - Úgy kellene felvennie a kagylót, hogy ,Jó reggelt kivánok, Special Occasions ajándékbolt, segíthetek?" Méghozzá émelyítően vidám hangon. Ne haragudjon, Chloe, de meg sem közelíti az üresfejű légikisasszonyok stílusát. Ki van rúgva! Siralmas helyzete ellenére Chloe egy kicsit felderült. De csak egy icipicit.
- Késő. Azt hiszem, épp most sikerült magam kirúgatnom. Hello, Mrs. Curtis! Hogy van? - Nagyon jól. Mondja csak, Bruce csúnyán néz magára? - kuncogott Florence. - Adja át neki a kagylót, majd én beszélek vele, hogy ne küldje el. - Sajnálom, Bruce nincs itt. - (Ez persze nem volt igaz; Chloe nemhogy nem sajnálta, de még örült is neki, hogy nincs ott.) - Egy kereskedelmi vásárra utazott Birminghambe. Megmondjam neki, hogy hívja fel, ha visszajött? - Ne aggódjon, nem olyan lényeges. Majd este rácsörgök. Szóval -kezdte Florence -, hogy van? - Á, jól. - Ez sem volt igaz. - Van most bent vásárló? - Nincs - felelte Chloe értetlenül. - Helyes. Ebben az esetben hagyjuk az udvariaskodást, és árulja el őszintén, hogy van!
Chloénak gombóc nőtt a torkába. Hetek óta senki nem szólt hozzá ilyen kedvesen. Ráadásul most Bruce anyukája szólította meg így, az az asszony, akiről már sokat hallott (és nem csupa jót), de akivel még sosem találkozott személyesen.
- Hogy hogy vagyok, őszintén? - Chloénak könny szökött a szemébe. Nem valami jól. - Mindjárt gondoltam. Bruce elmondta, mi a helyzet - mesélte Florence a maga élénk, jólelkű stílusában. - Minimum érdekes a szituáció. Másoknak is - folytatta. - Az emberek nem tudják, hogy viszonyuljanak magához: gratuláljanak, vagy inkább sajnálják. - Tudom - sóhajtotta Chloe. - Szép kis pácba keveredtem... - Hogy értette azt, hogy sikerült magát kirúgatnia? - Florence-nek semmi sem kerülte el a figyelmét, jegyezte meg magában Chloe. - Eltörtem egy porcelán díszt. - Ronda volt? A sápadt parasztlányka (immár a nárcisz nélkül) szemrehányóan meredt rá.
- Elég ronda. - Akkor jobb is. Mondja azt Bruce-nak, hogy egy vásárló törte el! Chloe úgy érezte, a gombóc elviselhetetlenül szorítja a torkát.
- Szerintem nem hinné el. - Mindenképpen ki akarja rúgni? - Azt hiszem, igen. - Chloe hangja megremegett. - De n-nem is hi-hibáztatomérte... - Mi a helyzet a lakáskereséssel? Szerencsével járt? Szerencsével? - gondolta Chloe. Mikor volt nekem utoljára szeren csém? Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, és az orra is eleredt. Kitúrt a zsebéből egy zsebkendőt. - Ne haragudjon, csak... meg vagyok fázva... A tenyerét a kagylóra tapasztotta - épp időben, mert ebben a pillanatban kiszakadt belőle a sírás, melynek az első, nem túl elegáns hangjai inkább
hasonlítottak egy gyászoló vadliba bús gágogására. Csak úgy potyogtak a könnyei a pulton heverő csomagolófóliára. - Chloe, ott van?
- Bejött egy vásárló, l-le kell t-tennem... - dadogta Chloe, és gyorsan lerakta a kagylót. Húsz perccel később csengett a telefon. - Kerítsen egy tollat, és írja! - parancsolt rá Florence. - Tredegar Gardens 24., Notting Hill. Chloe azon morfondírozott, minek a címe lehet ez. Valószínűleg a legközelebbi szeretetszolgálaté. - Megvan? - kérdezte Florence fürgén. - Helyes! Akkor munka után várom. Chloénak már kezdett derengeni, miért nevezte Bruce az anyját zsarnokoskodó vén boszorkának. - Ööö... az a helyzet, hogy meg kell néznem pár lakást... -Jöjjön el munka után! Hatra várom.
Tizenkilencedik feiezet F lorence odagurult az ajtóhoz, és kinyitotta. A lány nem viselt ka- bátot, bőrig ázott és reszketett. Hosszú, szőke haja ázottan simult a fejére, szempillája összeragadt az esőben, bokáig érő kék kartonruhája szorosan a testéhez tapadt, kirajzolva minden domborulatát. Ebben a pillanatban úgy festett, mint valami buja sellő, akit illetlen módon kikaptak a tengerből.
- Mrs. Curtis? Bocsásson meg, hogy vizesen jövök be; reggel még sütött a nap, és nem vettem kabátot. Nem gondoltam, hogy esni fog... - Még az égiek is összeesküdtek ellened. - Florence megfordult a kerekesszékkel, és beinvitálta. - Kerülj beljebb, Chloe! És az ég szerelmére, szólíts Florence-nek! Florence mindig sokra tartotta az első benyomást. Pillanatok alatt eldöntötte, kedvel-e valakit, vagy sem. Így volt ez mindegyik férjével, és így volt Mirandával is, amikor tavaly az ízületi gyulladása tovább súlyosbodott, és kénytelen volt hirdetés útján bérlőt, illetve egy személyben ápolót is keresni. Huszonhárom, dögunalmas jelentkező után - mikor Florence már kis Inján feladta a reményt - egyszer csak betoppant Miranda. Terjengősen mentegetőzött a késésért, mondván, hogy elfelejtett leszállni a metróról, mert muszáj volt hallgatóznia, és mindjárt elő is rukkolt azzal a pikáns viccel, amelyet sikerült kihallgatnia. Azonnal megkedvelték egymást. Florence, akinek az életéből akkortájt gyakorlatilag teljesen hiányzott minden vidámság, rögtön felajánlotta Mirandának a szobát. Mirandát pedig, minthogy családja nem volt - a szülei autóbalesetben haltak meg három évvel korábban - elbűvölte az asszony fesztelen viselkedése és már-már szemtelenül friss világlátása, mellyel, nos, gyakorlatilag mindenhez és mindenkihez hozzáállt. Másnap beköltözött, imádott ott lenni, hihetetlenül igyekezett Florence-nek megfelelni, és azóta már rengetegszer sikerült megnevettetnie őt - igaz, nem mindig szándékosan. Időközben Chloéval csodát tett a kandalló előtt eltöltött húsz perc és a tea. Hullámos szőke haja csaknem teljesen megszáradt, és az arcába is visszatért az egészséges pír. Nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt elereszt egy csomó pikáns viccet, de ez a körülményeket tekintve érthető volt.
- Szóval tegnap este felhívtad a férjedet? - szegezte neki a kérdést Florence, amikor Chloe szünetet tartott.
- Megalázó, tudom. De kétségbe voltam esve! - Chloe sóhajtott, és lemondóan leeresztette a vállát. - Nem mintha lett volna bármi értelme. Még ha sikerülne is bíróság elé citálnom... a per akkor is évekig elhúzódna. Szomorúan csóválta a fejét. - Meg aztán nem is vagyok az a típus, aki bárkit is bíróság elé bírna citálni. Éppen ez az, amire Bruce is épít, állapította meg magában Florence. Chloe elkapta az asszony merengő pillantását. Kihúzta magát, és kisimította a haját a homlokából. - Tudom, hogy ez most nem hangzik túl hihetően, de igenis maradt va lami önérzetem. Ha a férjem ennyire ódzkodik attól, hogy tartsa velünk a kapcsolatot - ösztönös védelmező mozdulattal megsimította a hasát -, akkor nem kell a pénze sem! Inkább megpróbálok egyedül boldogulni. A lány felszegte az állát; kobaltkék szeme tisztán ragyogott. Ha korábban sírt is - amiben Florence egészen biztos volt -, a könnyeknek már nyomát sem lehetett látni. Cserbenhagyták, de nem adja fel, jegyezte meg magában Florence elismerően. Nem hunyt ki benne a láng; valahol mélyen még ott bujkált. - Több mint három éve dolgozol a fiamnál, és ódákat zengett rólad. A munka miatt ne aggódj - mondta -, majd elintézem, hogy ne rúgjon ki. Chloe felsóhajtott. - Nagyon kedves öntől. Nem is tudja, mennyire megkönnyebbültem. - Érezte, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik; ránézett az órájára. Hat harmincöt. Az első ingatlanossal már lekéste a találkozót, de ha siet, még épp eléri a másodikat. - Hová mész? - Florence kérdőn felhúzta a szemöldökét. Chloe a táskájáért nyúlt, felkászálódott, és bocsánatkérően megszólalt: mérhetetlenül hálás vagyok. Remélem, megbocsát, de sietnem kell. Még két helyre kell... - Nem azért hívtalak ide, hogy ezt megbeszéljük. Ezt telefonon is el mondhattam volna. És ha már úgyis állsz - sóhajtotta -, akkor akár meg is nézheted magadnak, mielőtt elmész. Chloe értetlenül téblábolt.
- Mit nézhetek meg magamnak? - Muszáj lesz egyedül felmenned. - Florence a kerekesszékre mutatott. - Az emeleten, balra a harmadik ajtó.
Vajon mi lehet odafönt, morfondírozott Chloe; Bruce egykori kiságya? - Rendben. De mit keressek? Ha tényleg a kiságyról van szó, Chloe azt remélte, Florence nem várja el tőle, hogy most rögtön elvigye - a hóna alá csapja, és busszal hazacipelje.
- A szobát nézd meg, kedvesem. - Florence hirtelen nyersebb tónusra váltott. - Üres. Ha akarod, beköltözhetsz. - Komolyan mondom, ijesztő! Tisztára úgy érzem magam, mint egy kettős ügynök! - harsogta Miranda, hogy túlkiabálja a porszívót, melyet döbbenetes gyorsasággal tologatott maga előtt Florence nappalijában, felszippantva az összes kekszmorzsát. - Mindig elhatározom, hogy csak akkor állok elő a dologgal, ha Bev egy teljes napig nem hozza szóba Greget, ugyanis ez azt jelentené, hogy túltette magát rajta, és akkor már bevallhatom neki az igazat. De most már nem vagyok biztos abban, hogy erre valaha is sor kerül. Gyakorlatilag folyamatosan róla beszél, illetve csak akkor hagyja abba, ha rákérdez, hogy mennek a dolgok az új pasimmal. Őszintén mondom neked, gyötrelem az egész! Egyetlen nyelvbotlás az életembe kerülhet. Miranda a padlón térdelt, popsival az égnek, és a kanapé alatt porszívózott nagy iramban. Florence tolószéke biztonságos menedékéből kérdezte: - És akkor hogy szoktad nevezni? - Sehogy! - Miranda felguggolt, kisimította a szeméből tüskésre nyírt frufruját, és kikapcsolta a porszívót. - Csak úgy, hogy „a barátom" vagy „a pasim". Bev persze meg van győződve arról, hogy azért nem mondom meg, hogy hívják, mert valami rettenetes neve van, mint Horace vagy Percy. Vagy Engelbert.
- Nem lenne egyszerűbb tényleg Engelbertnek hívni? Miranda kimérten ránézett.
- Nem, nem lenne egyszerűbb. Hét harminc volt, és Greg - a névtelen pasi - nyolcra ígérte magát. Miranda egyfolytában a kandallópárkányon álló órát leste.
- Nyomás, szaladj föl készülődni! - hessegette Florence egy kézmozdulattal az ajtó felé. - Hát ez meg mi? - Miranda lehajolt, és egy fodros, rózsaszín haj gumit húzott elő a kanapé párnái közül. - Délután volt egy látogaTom. - A hajgumi nyilván Chloe táskájából esett
ki, gondolta Florence. - Majd később elmesélem. Menj csak fürödni! Hét negyvenötkor csengettek. Hú, de lelkes! - gondolta vidáman Florence, és kigurult az előszobába. Odaföntről hallatszott, hogy Miranda még mindig a kádban lubickol. - Megjött a srác! - szólt fel Florence az emeletre. - Ne aggódj, jól bá nok vele! Kinyitotta az ajtót, és íme, ott állt előtte Miranda új barátja. Fekete haj, sötétbarna szem, jegyezte meg magában Florence elismerően; neki is mindig a barna szemű férfiak tetszettek. Az öltözete - régi farmer és kopott, fekete póló - kissé csalódást okozott; Florence egy cseppet hétköznapinak tartotta egy ilyen izgalmas randevúra, de hát mit csináljunk, ilyen a fiatalság! Egyébként meg a szakadt póló alatt kirajzolódó felsőtest látványa több mint kompenzálta a ruhaválasztás ügyetlenségét.
- Hello, kerüljön beljebb, örülök, hogy végre megismerhetem! - A férfi valakire emlékeztette, talán valamelyik színészre, akit Florence a tévében látott. - Miranda sokat mesélt magáról. Jut eszembe, még a fürdőszobában van; én fogok magáról gondoskodni, míg ő tollászkodik. - Á, értem. - A férfi meglepődött, de úgy tűnt, örül a szíveslátásnak. -Nekem megfelel. Én is örülök, hogy megismerhetem. - Erre tessék! - Florence hátragurult, és gyakorlott mozdulattal beljebb tessékelte a látogatót a nappaliba. - De ugye nem fog elgázolni a kerekesszékkel? - kérdezte a férfi vigyorogva. - Miranda szerint fennáll ennek a veszélye. - Ugyan miért akarnám elgázolni? Mondja, mit kér inni? Van kinyitva egy üveg fehérbor, de a hűtőben van sör is, ha azt jobban szereti. - A bor nagyon jó lesz, köszönöm! Reméljük, ezúttal nem keveredik el az a hogyishívják... - Hogyishívják? - Florence nem értette, mit talál ezen a fickó olyan viccesnek. Á, nyilván a szemüvegemre gondol! Ennyire látszik rajtam, hogy rossz a szemem, és alig bírok tölteni? - merült fel Florence-ben. Fogalma sem volt, hol lehet a szemüvege; nyilván ott hever valamelyik fiók mélyén. Őszintén szólva sosem hordom, hiúságból. Amikor az asszony megfordult, Miranda barátja kissé furcsán nézett rá. - Én a borospohárra gondoltam, amit otthagyott a Parliament Hillen.
-Ja, az! Ezek szerint Miranda mesélt róla, mi? - Florence elnevette magát, amikor eszébe jutott, milyen hirtelen hagyták el a helyszínt. - Nahát, milyen vicces egy nap volt! - Ami azt illeti...
- Na, és hova viszi ma este Mirandát? - Azt hiszem, itt valami félreértés lehet... Katt-katt, dolgoztak a fogaskerekek Florence agyában. Kezében félúton megállt a borosüveg; mereven a férfira nézett. Volt valami abban a fekete szemében. Katt-katt-katt... -Jóságos ég! - kiáltott fel végül. - Most biztos azt hiszi, gyagyás vagyok! Maga ugyebár nem Greg? A férfi elmosolyodott. - Nem, nem Greg vagyok. Florence-nak most már beugrott, miért volt olyan ismerős. Nem egy színészre hasonlított; ezt az embert élőben látta valamikor. Igaz, csak futólag. És elég messziről. Ráadásul szemüveg nélkül, hiszen sosem viselte, de talán most itt az ideje, hogy szoktassa magát a gondolathoz. ..
- Maga az a bizonyos hajléktalan riporter - szólalt meg az asszony. - Nos, valami olyasmi. De nyugodtan szólítson Dannynek! - felelte az illető széles vigyorral. Lehet, hogy nem az, akinek gondolta, de Florence már döntött: kedvelte a fickót. - Szóval nem maga Miranda új barátja -jelentette ki, és odanyújtotta neki a pohár bort. - Kár. Mindegy, azért csak igyon bátran! Amikor Miranda még korábban meghallotta a csengő éles sivítását, első gondolata az volt, hogy kiugrik a kádból, és lerohan. Na jó, talán előbb felkap magára valamit.
De Greg korán érkezett, Miranda még hajat se mosott, és különben is egész nap erre a forró fürdőre várt. Meg aztán úgyis ott van Florence, hogy szórakoztassa. Talán mégsem kellene lerohannom, gondolta, és lustán nyakig merült az illatos, gőzölgő vízben. Hadd legyenek egy kicsit kettesben, így legalább nyugodt körülmények közt ismerkedhetnek meg egymással. - Már itt is van -jelentette be Florence húsz perccel később. - Istenemre, koktélruhát húzott! Szívem, csodásan nézel ki! Miranda megnyugodott, amikor meghallotta a földszintről felszűrődő nevetgélést - úgy tűnt, Florence és Greg remekül kijön egymással -, ezért aztán kicsit kényelmesebbre vette a készülődést. Ám most, a lépcső tetején földbe gyökerezett a lába, amikor látta, hogy nem a megfelelő két ember (pontosabban a megfelelő nő és a nem megfelelő férfi) jön ki olyan remekül egymással. Csak nem egy kandi kamerás műsor áll a dolog mögött?
Huszadik fejezet Miranda Dannyre nézett, aztán az órájára, aztán Florence-re. - Hello! Hol van Greg? - Pszt! - Florence szeme elkerekedett rémületében. - A meggondolatlan beszéd emberek életébe kerülhet! Felejtse el, amit hallott! -parancsolt rá Dannyre. - Miranda barátja ugyanis hivatalosan Névtelen Fiú néven fut. - Most komolyan, édesem - fordult Mirandához -, titkos ügynökként sokkal óvatosabbnak kell lenned. Miranda egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet: az asztalon álló, gyakorlatilag üres borosüveget, azt, hogy Danny milyen hanyagul veti át a karját a kanapé támláján, valamint az alig-alig leplezett vigyort mindkettőjük arcán. Mintha ezek ketten összeszövetkeztek volna, és rajta szórakoznánk. - Hol van? Florence ártatlan képet vágott. - Kicsoda? - Greg. - Pszt!
- Ez nem fog menni - mondta Danny fejcsóválva. - Kénytelen leszel valami más nevet adni neki. Mit szólnál a Percyhez? Most már egészen biztos, hogy rajta viccelődnek. Miranda felsóhajtott. Tíz perccel múlt nyolc óra, tényleg hol marad Greg? - Nem szabad csúfolódni! Szegény drágám, még csak nemrég találkoztak mondta Florence. - Tiszta trauma beleesni valakibe. Egyébként asrácnak még nyoma sincs. - Könnyed mozdulattal intett Mirandának,hogy üljön le a kanapéra. - De ne aggódj, biztos befut nemsokára. Elég baj volt neki az is, hogy így összefogtak ellene. De most, hogy ez még az „istenem, ugye nem pont most fognak felültetni" típusú aggodalom első hullámaival párosult, a hatás borzalmas volt. - Különben is, hogy kerülsz ide? - Miranda tudta, hogy ez bosszanko dó megjegyzésnek hangzott, de ez most nem érdekelte. Greg még sosem késett a randevúról. Ugye nem fog pont most hülyét csinálni belőle? Daniel Delancey megpaskolta maga mellett a kanapét.
- Erre jártam, gondoltam, benézek. Meg kell beszélnünk pár időpontot a forgatásra. Még ezen a héten, ha neked belefér. Miranda szándékosan olyan messze ült le Dannytől a kanapé karfájára, amenyire csak tudott.
- Ezen a héten el vagyok havazva; nem tudok eljönni a melóból. - Jó, de itt is megcsinálhatnánk az interjút. Nekünk a csütörtök este megfelel - Belenézett viharvert határidőnaplójába, majd felpillantott. -Mondd csak, esetleg megnézhetném most a szobádat? Már csak az hiányozna, gondolta Miranda borzongva. A szobát jelenleg elárasztották mindazok a ruhák, melyeket felpróbált, majd elhajított.
- Nem. És csütörtök este sem érek rá - tette hozzá, csak a miheztartás végett. Micsoda arcátlanság! Mit képzel ez, hogy neki egyáltalán nincs társadalmi élete? - Csak nem randid van? - Danny az órájára pillantott, és döbbenten megszólalt: - Ajaj, húsz perccel múlt nyolc! Miranda csikorgatta a fogát, hogy az állkapcsa is belefájdult. - Danny, üres a pohara! - tiltakozott Florence. - Gyerünk, igyon még egy pohárkával! Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, csengettek. Miranda szaladt ajtót nyitni. - Hát itt vagy! Késtél! - Baleset -Jaj, ne...
a
Bayswater
Roadon.
- Nem velem történt - mondta Greg. - Busz kontra Fiat Uno. A tűzoltók most próbálják kivágni a sofőrt a Fiatból. - Akkor jó. - Miranda megölelte. - Mármint az jó, hogy te jól vagy. - Talán gyakrabban kéne késnem, ha így örülsz nekem - felelte Greg mosolyogva. - Nem merészelj késni! Azt hittem, átvertél. - Miranda csókokkal borította a férfi arcát; egészen megindult a megkönnyebbüléstől. - Gyere, hadd mutassalak be Florence-nek.
- Na, mi a véleményed? - tudakolta Miranda tíz perccel később, amikor Danny Delancey kimentette magát és elment, és mielőtt ők maguk is elindultak volna, Greg még elvonult a mosdóba. - Szerintem hívd fel Dannyt és mondd, hogy ráérsz csütörtök este. Primadonnát játszani csak akkor érdemes, ha embert úgy hívják, Elizabeth Taylor -jegyezte meg Florence -, márpedig te egyetlen Oscart se tettél le az asztalra. Tudod, nélküled is kiválóan megcsinálhatják ezt a dokumentumfilmet. - Úgy értem, Gregről mi a véleményed? - Miranda türelmeüenül a mosdóajtó felé intett. - Tényleg szimpatikus? -Ja, hát igen, persze, szimpatikus. Elég aranyosnak, elég... kedvesnek látszik. - Az „elég" hasznos kis szó volt, segítségével a mondat jelenthetett ízlés szerint „fantasztikusan kedves"-et és „valamelyest kedves"-et is. Ó jaj! Florence igyekezett igazságosan játszani. Greg valóban kedvesnek és aranyosnak tűnt, csak hát nem váltott ki belőle olyan reakciót, mint a másik, Danny. Ha a kettő közül kellene választania, Florence egy percig sem habozna. De ez most nem számít; Miranda azt szeretné, ha ő Greget kedvelné, és ezért igazán nem hibáztathatja. A srác jól néz ki, elegánsan felöltözött, udvariasan viselkedik... és szemmel láthatóan legalább annyira odavan Mirandáért, mint a lány őérte. És ha a kedvessége kissé erőltetettnek, egy leheletnyit túlzónak hat... nos, Florence elismerte, hogy a fickó valószínűleg nem tehet róla. Ez nyilván a több évnyi biztosítási ügynökösködés elkerülhetetlen mellékhatása. - Nagyon kedves fiúnak tűnik - ismételte meg, odanyúlt a cigarettáért, és gyorsan témát váltott. - De mielőtt elmész, hadd meséljem el gyorsan, ki látogatott meg ma délután! Miranda leplezte csalódottságát. Nem akart holmi unalmas látogatóról csevegni; arra vágyott, hogy Florence ódákat zengjen Gregről - lehetőleg mámorosan elbűvölve -, és egyebet se mondogasson, mint hogy mennyire tökéletes. Ám Florence-nek eddig mindössze egy „nagyon kedves "-re futotta, amit ráadásul olyan hangnemben adott elő, melyet a felnőttek az ötéves gyerekekre tartogatnak, mikor a gyerek kivehetetlen krikszkraksz rajzait kell megdicsérni. Miranda lenyelte türelmetlenségét, és igyekezett érdeklődést tanúsítani. Szórakozottan lóbálta a lábán a papucscipőt. - Ki volt a látogató? Oké, mondjad!
- Meghívtam Chloét. A terhes Chloét, Bruce alkalmazottját - tette hoz zá Florence, mikor Miranda üres tekintettel nézett rá. -Ja, persze, igen! - Ki kellett költöznie a lakásból. A férje nem hajlandó anyagilag segíte ni. És nagyon helyes lány. Csak épp nem a legintelligensebb, gondolta Miranda, ha ilyen pasihoz ment férjhez. Florence biztos odadugott neki egy kis pénzt.
- Mondtam neki, hogy költözzön be hozzánk. - Micsoda?!
- Nem örökre - magyarázta az asszony. - Csak amíg jobbra fordulnak a dolgai. - De az évekbe is beletelhet! Még meg sem szülte a gyereket! - Miranda megrémült. - Úgy érted, felajánlottad neki a mellettem lévő szobát? Hát ez óriási! Kösz szépen! - Nem volt hova mennie - mondta Florence higgadtan.
- És még rám mondod, hogy túl lágyszívű vagyok! Én csak a szendvicsemet osztottam meg egy csövessel - tiltakozott a lány. Na jó, egy majdnem csövessel. - Te viszont az egész házat megosztanád! - Van itt elég hely. És különben is - fűzte hozzá Florence -, unatkozom egyedül. Legalább lesz itt valaki. - Valaki? Egy ordító újszülött! - Miranda idegesen lóbálta a lábán a cipőt, míg az végül lerepült. - Egy csecsemő nem tud pókerezni, az biztos. És mi van, amikor majd egész éjjel bömbölni fog? Akkor bezzeg nem fogsz unatkozni! - Bízom benne, hogy Chloe addigra talál magának albérletet. Mint említettem, ez csupán átmeneti megoldás. - Hát, szerintem akkor is megőrültél. - Nem őrültem meg, csak unatkozom. Nézd a dolog jó oldalát! - tette hozzá az asszony vidáman. - Halálra idegesíthetem Bruce-ékat. Nemcsak Bruce-ékat, gondolta Miranda. Megkönnyebbülten hallotta Greg
lépteit a lépcsőn. - Nem örülsz neki - jegyezte meg Florence, amikor Greg megjelent az ajtóban. - Ne haragudj, talán előbb meg kellett volna beszélnem veled. Az asszony hangja csalódott volt. Mirandába belenyilallt a bűntudat; az ajkát rágta. Nem voltjellemző rá ez a szívtelenség. Na jó, ez az abszolút önzőség, undokság és kicsinyesség. Végtére is ez Florence háza; azt költöztet ide, akit csak akar.
- Ne aggódj, egyáltalán nem bánom. - Miranda Greghez fordult. - Florence lelenceket fogad be - magyarázta. - Beköltözik hozzánk egy fedél nélkül maradt terhes lány. - Inkább hozzátok költözzön be, mint hozzám - mondta Greg, és türelmetlenül csörgette a slusszkulcsot. A terhes nők nem tartoztak a kedvenc beszédtémái közé. - Az a helyzet, hogy a szobára ráférne egy kis felújítás. - Florence Mirandára pillantott. - Nem tudom, megtennéd, hogy kifested, mielőtt a lány beköltözik? - Persze! - Miranda hevesen bólogatott; remélte, hogy ezzel helyrehozhatja korábbi undokságát. Megérintette Greg karját. - Vasárnap megcsinálhatnánk, mit gondolsz? Nagyon szépen ki lehet festeni. - Szívesen segítenék - füllentette Greg -, de nekem is sűrű hétvégém lesz. Tudod, én is költözöm. - Megfogta Miranda kezét, és felsegítette. -Azt hiszem, indulnunk kell. Örülök, hogy találkoztunk - tette hozzá, és hátrasimította világos haját, majd a válla fölött széles mosolyt villantott Florence-re. - Én is örültem. - Szörnyen érzem magam - mormogta Miranda az előszobában. - Nem viselkedtem valami szépen, amikor Florence közölte, hogy beköltözik ez a lány. - Ez nem lep meg.
- Ettől függetlenül - Miranda egyik karját a kabát ujjába dugva szünetet tartott - lehet, hogy jó lesz. Néha olyan aranyosak a kisbabák, nem? - Nem bánod, ha témát váltunk? - kérdezte Greg, és kinyitotta az ajtót. Most úgy beszélsz, mint Bev.
- Hogy mi van Chloéval? - Bruce odaszorította a kagylót a vállához, és dühösen integetett a fiának, hogy halkítsa le a tévét. A gyerek vehemensen nyomogatta a PlayStation gombjait. - Anyu, várj egy percet, semmit nem hallok. Jason, az ég szerelmére, halkítsd már le! Na, most mondd! Mi van Chloéval? - Ideköltözik - ismételte meg Florence őrjítő vidámsággal. - Hát nem csodálatos? így két legyet ütök egy csapásra. Bár én mondhatnám el ezt magamról, gondolta Bruce. Érezte, hogy megy fel benne a pumpa. Ez már aztán igazán túlzás! - Nem látom be, mi ebben a csodálatos - szólalt meg hűvösen. – Nem értem, miért kell olyasmibe avatkoznod, amihez a világon semmi közöd. Az istenért, anyu, hiszen nem is ismered Chloét!
- Most már igen. Tegnap késő délután meglátogatott. - Meglátogatott?! - tajtékzott Bruce. - Úgy érted, elment... - Ne izgasd fel magad - szólt közbe Florence. - Én hívtam meg. Chloénak nincs hol laknia, nálam meg van hely bőven. Nem értem, miért kiabálsz velem, Bruce. Azt hittem, örülsz neki. Bruce egy pillanatra elbizonytalanodott; gondolatban ide-oda csapongott, és hirtelen el is felejtette, miért nem örül. Aztán eszébe jutott, hogy ki akarja rúgni Chloét. Méghozzá hamarosan. Lassan kifújta a levegőt. Ha az ember kirúgja az alkalmazottját, mindenkinek könnyebb, ha az érintett felek többé nem találkoznak. Márpedig ha Chloe odaköltözik az ő anyjához, ez nem fog sikerülni. Sőt mi több, állati kellemetlen lesz. Ismerve anyámat, döbbent rá Bruce komoran, nagyon is valószínű, hogy épp ezért csinálta. Már csak ezért is erőt vett magán, és higgadtan folytatta.
- Oké, értem, hogy ez Chloénak miért jó. De neked mi hasznod származik belőle? - Majd ő vigyáz a házra - csacsogta Florence derűsen. - Most, hogy Mi-
randa talált magának udvarlót, úgyis ritkábban lesz itthon. Úgy képzelem, a hancúrozást a fickó lakásán fogják intézni. És ugyebár magam is elég sokat leszek távol... Meséltem már, hogy Orlandóval Vegason gondolkodunk? Úgyhogy nagyon is jól jön, hogy mindig lesz itthon valaki. Las Vegas. Bruce megborzongott. Szerencsejáték éjjel-nappal, ráadásul egy vérbeli dzsigolóval! Micsoda rémálom! Úgy tűnik, az anyjának tényleg elgurultak a gyógyszerei, most pedig szemmel láthatóan azt tervezi - méghozzá önként és dalolva, a fenébe is! -, hogy a pénzét is elherdálja.
- Anyu, nem vagyok meggyőződve arról, hogy Vegas olyan jó ötlet. - Miért, mert egymást érik az esküvők? - cukkolta az asszony. - Ne aggódj, szívem, Orlando már megkérte a kezem, de nemet mondtam. Hála istennek, gondolta Bruce izzadó tenyérrel. - Semmi kedvem ahhoz, hogy egy dudorászó Elvis-imitátor adjon össze testhez simuló, fehér műszálas kezeslábasban - magyarázta barát ságosan. - Ezt meg is mondtam Orlandónak. Ha összeházasodunk, az.t Angliában ejtjük meg, igazi plébánossal, igazi templomban.
Huszonegyedik fejezet
G
reg új lakása Maida Vale-ben, egy angolkerttel körbevett modern társasház harmadik emeletén volt. Maga a lakás kicsi volt, de a célnak megfelelő; olyan krémszínű és zöldes árnyalatokkal újították fel, melyek halványan emlékeztettek az önkormányzati vécék színvilágára. - Ez fantasztikus, imádom! - lelkendezett Miranda, amikor Greg kör bevezette. A lelkendezés persze nem volt teljesen őszinte, hiszen a lány jobban szerette a régi épületeket, mint az újakat, de mit is mondhatna az ember, mikor valaki büszkén körbevezeti az új otthonában. Márpedig ez volt Greg új otthona, Miranda pedig azt remélte, majdcsak megszereti. - Tényleg tetszik? - A férfi átölelte. - Tudom, nem valami nagy, de azért vannak előnyei. Például nincs itt Adrian. Miranda megcsókolta. Adrian nem akart rosszat, de a privát szféra kérdése - pontosabban annak hiánya - egyre nagyobb gondot okozott az utóbbi időben. Adriannél valamelyik este példának okáért már egész jól alakultak a dolgok, amikor Ade váratlanul hazaállított egy csomó haverjával a kocsmából. Mikor meglátta, hogy Greg és Miranda nyársat nyelten ül a kanapén, Miranda ráadásul kipirulva, melltartó nélkül, félregombolt blúzzal, Adrian meglódította a kis karton sört, és elkurjantotta magát: - Hoppácska, coitus interruptus! Hé, ne is törődjetek velünk, folytassátok nyugodtan, amit elkezdtetek! Úgy volt, hogy meccset nézünk, de szívesen nézünk inkább titeket. , Miranda a jelenetnek már a gondolatára is elpirult. Most komolyan, mennyire ciki már! Majdnem annyira, mint amikor az incidenst követően, harminc másodperc múlva Greggel becsapták maguk mögött a bejárati ajtót, és hallották, hogy a csapat hatalmas nevetésben tör ki -ugyanis Adrian egyik haverja félredobta a kanapén heverő párnát, és diadalmasan előhúzta az ő melltartóját. Elég baj volt az neki, hogy 70A-s mérettel áldotta meg az ég; egyéb se hiányzott, mint hogy ezt a tényt egy félrészeg focidrakker banda tudomására hozzák, mire ők azonnal rekedten ordítva kántálni kezdték a méretét. Bizony, a zavartalan privát szféra mellett rengeteg érv szólt. - Nincs Adrian - felelte Miranda sugározva -, csak mi ketten. Újból
megcsókolta a férfit, és vágyakozva simította végig a mellkasát a póló alatt. - Azt hiszem, a hálószobát még nem mutattad meg... Greg megsimogatta a haját.
- Most viszont megadjuk a módját. Nem sietünk sehova, ráérünk kényelmesre venni a tempót. Nézd, még csak hét óra van - mutatta az óráján -, és te egész nap melóztál. Biztos éhes vagy. Gondoltam, elmehetnénk valahova vacsorázni. Aztán amikor hazajövünk... nos, akkor megmutathatom a hálószobát - mondta vigyorogva. - Holnap vasárnap van, nem kell korán kelni. Ha akarunk, egész nap ágyban maradhatunk. Azt hiszem, kötelességem figyelmeztetni téged, hogy én szeretnék is ágyban maradni. - Csak hát megígértem Florence-nek, hogy kifestem a szobát - morogta Miranda. - Halaszd el!
- Nem lehet. Már ma házhoz szállíttatta a festéket. - De azt mondtad, az a lány csak egy hét múlva költözik. - így is van, de Florence szeretné, ha holnap festenék, különben a festékszag. .. - Nem parancsolgathat neked! - szakította félbe Greg türelmetlenül. -Nem kényszeríthet rá. Mégis mi ő, rabszolgahajcsár? Mondd, hogy neked holnap nem alkalmas. - Florence nem rabszolgahajcsár, csak szeretné, ha a munka el lenne végezve. És én már megígértem neki; nem akarom cserbenhagyni. Greg a homlokát ráncolta; nem is próbálta leplezni a dühét.
- Szerettem volna veled tölteni a napot. - Megteheted! - Az ágyban! - mondta élesen. - Nem pedig hülye szobafestéssel! Szörnyűséges csend következett. -Jaj, istenem! - kesergett Miranda. - Közös életünk első vitája. És pont ma! Greg azonnal dehogy!
ellágyult.
-Á,
- Sajnálom! - Semmi baj. - Ő sem akart veszekedni. - Csak csalódott vagyok, ez minden. Szerettem volna, ha az első nap a lakásban különlegesen telik. -Tenyerébe vette Miranda arcát, és lassan megcsókolta. - Nem is tudod, mennyire vártam erre. - Nem is vagyok éhes - mormogta Miranda a férfi forró ajkának. - Nem akarok elmenni vacsorázni. Greg, aki viszont nagyon is éhes volt, megszólalt: - Majd később rendelünk valamit.
- Most utálsz? - Nem. - Greg ajka a lány nyakát csiklandozta. - Szeretlek. És ez igaz is volt. Nem gondolta volna, hogy a Chloéval való szakítás után ilyen hamar találkozik valakivel, de így hozta a sors. Rátalált Miran-dára, és nem akarta elveszíteni. Érezte, hogy a lány megremeg az ölelésében.
- Tényleg szeretsz? - Igen. Miranda lehunyta a szemét. Erre igazán megérte várni. Eszébe jutott, mennyire ódzkodott az Elizabeth Turnbull-féle jótékonysági partitól. Végül csak azért ment el, mert Florence ragaszkodott hozzá, és remélte, hátha talál Bevnek egy családcentrikus férfit, akinek a szemében - mint az a bizonyos dollárjel - ott villog a Mothercare kismama-ruházati bolt lógója.
- Ugye, most már nem kell várnunk? - Miranda szégyenletesen kiesett a gyakorlatból; ujjai zavartan babráltak a férfi farmerének gombjával. -Azt hiszem, én most szeretném megnézni azt a hálószobát. - Ha már eddig vártunk - cukkolta Greg -, biztos, hogy nem akarod jövő hétvégére halasztani? Mirandának sikerült további gombokkal megküzdenie. Már az előszobában voltak, és a lány húzta Greget a zárt ajtó felé, melyet még nem mulatott meg neki. - Egészen biztos!
Lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, és Miranda bizonytalanul hátrálva behúzta Greget a helyiségbe. Hoppá! Hangos csörömpölés hallatszott. - Ez a kamra - mormogta Greg, és kihúzta a lányt. - A másik ajtó az. - Fogadok, hogy Mata Harinak nem voltak ilyen gondjai.
- Gondolom, Mata Hari nem 70A-S melltartót hordott. - De nem is kellett elbánnia Adriannel és a haverjaival. Miranda az utolsó gombot is kigombolta Greg nadrágján. Nekidőlt a megfelelő ajtónak, és csípőjével lebillentette a kilincset. - Ugye nincsenek idebent?
- Nagyon ajánlom! - mondta Greg. Mikor Miranda másnap reggel nyolc órakor, a kialvatlanságtól kóválygó fejjel hazatántorgott, abban bízott, hogy nem látszik rajta, mennyire remeg a térde. Micsoda éjszaka volt! - Felesleges megkérdeznem, hogy jól érezted-e magad - kezdte Florence a szokásos indiszkréciójával. Vidám tekintettel átnyújtott a lánynak egy bögre erős kávét. - Szép helyen voltatok? Miranda próbált szemérmes képet vágni.
- Á, csendes esténk volt, otthon maradtunk. - Remélem, azért annyira nem volt csendes. Ez a baj ezekkel a modern társasházakkal: olyan vékonyak a falak, hogy az ember ki se bírja nyitni az aszpirines dobozt anélkül, hogy a szomszédok megkérdeznék, enyhült-e a fejfájása. Úgy tűnik, a szemérmes taktika nem jött be. Miranda belekortyolt a kávéba, és szélesen elvigyorodott. - Nekem aztán nem fájt a fejem tegnap este. - Többen is kerestek telefonon. - Florence gyakorlott mozdulattal megfordult a kerekesszékkel, és a jegyzettömbért nyúlt. - A barátnőd, Bev hívott; kérdezte, mit csinálsz este. Azt mondta, lehet, hogy átjön ma segíteni a festésben.
Mirandának nem voltak illúziói: Bev ápolt műköimeinek nem sok hasznát veszi ilyen gyakorlati ügyekben. Inkább arról lehet szó, hogy a lány vasárnap általában ráér, és nem tud mit kezdeni magával. Nyilván úgy gondolta, azzal lehet a legjobban a segítségére, ha ott lóg nála, és időnként rámutat valamelyik nehezen elérhető sarokra, és szakértő szemmel megjegyzi, „Ott kimaradt egy folt!"
- Oké. Ki keresett még? - Daniel Delancey. - Florence eltartotta magától a jegyzettömböt, hogy jobban lássa a felfirkantott üzenetet. - Holnap New Yorkba kell repülnie, és azt kérdezi, nem tudnátok-e ma délután megcsinálni az interjút. - A létráról lógva, szobafestő pemzlivel a fogam között? De, az óriási lenne! - Miranda már majdnem felvette a helyzethez illő, szenvedő ábrázatot, amikor szörnyű gondolata támadt. Gyanakodva szemlélte Floren-ceet. - Remélem, megmondtad neki, hogy nem érek rá. - Nem egészen. Azt mondtam, jöhetnek. - Az asszonyon nyoma sem látszott a bűntudatnak. - Nekik csak ma jó, és már kétszer is elhalasztottad a dolgot. Azt mondtam, ötkor jöhetnek, úgyhogy addigra végezned kell. - Ötkor? De hát hatkor Greggel találkozom! - Most komolyan, ez nem igazság! Danny Delancey tényleg azt tűzte ki magának életcélul, hogy elszúrja az ő szórakozását? - Egy kis távollét jót tesz a kapcsolatnak. - Florence bosszantó nemtörődömséggel vállat vont. - Csörögj rá, és tedd át nyolcra a találkozót. - Ott kimaradt egy folt -jegyezte meg Bev, akit annyira lekötött az újság vasárnapi melléklete, hogy még arra se vette a fáradságot, hogy ápolt műkörmével rámutasson az említett helyre. Ehelyett szemöldöke rándításával intett egy távoli és nehezen elérhető pontra, magasan az ajtófélfa fölött. - Látod? Egyenetlen lett. - Az egész egyenetlen lett! - morogta Miranda. Felegyenesedett a létrán, és fájós derekát masszírozta. - Úgyis kétszer kell átfesteni. - Van itt egy cikk arról, hol lehet a legjobban ismerkedni. - Bev felült a takarófóliával borított ágyon, amitől vagy fél tucat Sunday Times-lap a földre siklott. - Azt írják, az wellness központok jó helyek. - Ott csak elhízott, idegbeteg üzletemberekkel tudnál megismerkedni, akikre ráijesztett az orvos, hogy ha nem adnak le negyven kilót, karácsonyig feldobják a talpukat. - Miranda nagyot pislogott, amikor a sáfrányságra
festék a szemébe spriccelt. - Különben is, mind síkideg, mert elkobozták a mobilját meg a laptopját.
- Igazad van - sóhajtotta Bev. - Nem bírom az idegbeteg pasikat. - Tovább böngészte a listát. - Mit szólsz az estis autószerelési tanfolyamhoz? - Tele van ismerkedni vágyó nőkkel - vágta rá Miranda. - Az igazi pasik be sem teszik a lábukat, mert annyira nem macsó dolog oda járni. - Sárkányeregetés! - rikoltotta Bev a cikkre bökve. - Te is így ismerkedtél meg a Kicsodácskával! Neked aztán bejött! Miranda elképzelte Bevet, amint tűsarkúban egyensúlyoz felfelé a Parliament Hillen, egyik kezével gondosan rögzített frizuráját tartva, a másikkal egy bukfencező játéksárkány madzagjába kapaszkodva. Ettől függetlenül a Kicsodácska név jól illett Daniel Delancey-re.
- Azt nem mondanám, hogy megismerkedtem vele - tiltakozott Miran-da -, inkább elküldtem a fenébe. - Az nekem is menne - vetette oda Bev kissé sértődötten. Nagyon jól el tudok küldeni embereket a fenébe. Tudod, nem dolgoztam ám egész életemben Fenn-nél. Azelőtt recepciós voltam egy orvosi rendelőben. Pötty! Egy csepp festék egyenesen Miranda fejére csöppent. Ez rosz-szabb, mint a galambveszély a Trafalgar téren! Sőt nemcsak rosszabb, de sárgább is. - Fáj a lábam, fáj a karom, fáj a derekam... -Jaj, elég ebből az idegbeteg siránkozásból! Nem nyavalyogni kell, hanem be kell kapkodni pár fájdalomcsillapítót. Jövő keddig úgysem ér rá a doktor úr, és ez az utolsó szavam! Miranda döbbenten fordult hátra. - Mi van?
- Ilyen voltam rendelői recepciósnak - közölte Bev önelégült vigyorral. Mondtam, hogy megy ez nekem! - De nekem tényleg fáj mindenem! - Nem értem, mitől. A mennyezetnek még csak a fele van kész, meg az az egy fal, ott.
Viszont egész éjszaka vad, erőt próbáló szexcsatát űztem, jegyezte meg magában Miranda némi bűntudattal. Bár ezt jobb nem emlegetni. Felmerült benne, hátha hízelgéssel többre megy. - Azt hittem, segíteni jöttél.
- Segítek is: dumálunk, hogy ne unatkozzál. Hát ez remek!
- Dumálhatnánk itt a létrán is. -*Tériszonyom van, és allergiás vagyok a festékre. - Azzal Bev kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, és felcsapta a News of the World aznapi számát. - És ha összekenem magam, olyan foltos leszek, mint az a fal. - Én nem bánnám. - De én igen. Különben is, az én szerepem később jön, nem igaz? Az én dolgom, hogy elfogadhatóan nézz ki a tévében. Amint Bev meghallotta, hogy Danny Delancey is jön, izgatottan jelentkezett, hogy majd ő kisminkeli Mirandát. - Csak semmi extra - figyelmeztette most Miranda Bevet, mert rémül ten derengett fel benne valami agyonsminkelt némber képe. - Pici szem festék, pici rúzs, és nem túl sok alapozó. Különösen ez utóbbi fontos, Bev hajlamos túlzásba vinni. - Ne parázz már, istenien fogsz kinézni! - Azzal Bev megpaskolta a tás káját, mely dugig volt tömve a Harrods áruház szépségápolási osztályán kapható összes létező kozmetikummal. -Jó, de akkor is óvatosan az alapozással!
- Hidd el nekem - közölte Bev megnyugtatónak szánt hangon -, jelen állapotodban nagyon is elkel neked a baráti segítség. - Nem vagy a barátom. - De az vagyok, csak őszintén megmondom a véleményemet. - Ha tényleg a barátom lennél - mondta Miranda bánatosan -, akkor felemelnéd az ágyról a nagy lusta fenekedet, és hoznál nekem nutellás kenyeret meg banánturmixot.
Valamivel később Miranda épp a gipszstukkóból kialakított boltív sarkába próbálta beügyeskedni a festéket, amikor a háta mögött kinyílt az ajtó, és ő meghallotta az üvegpohár és a porcelántányér találkozásának megnyugtató koccanását.
- Mindent visszavonok, Bev, nincs is nagy lusta feneked, és most már biztos, hogy a barátom vagy. - Nagyon kedves tőled - szólalt meg egy ismeretlen hang -, de én nem Bev vagyok. Miranda elnevette magát, és megfordult. Szőke, csinos, formás, bő ingben és szűk farmerben... - Chloe, igaz?
- Igen - Chloe elmosolyodott, és felnyújtotta neki a tányért. - Nutellás kenyér, ugye? - Hurrá! Máris jövök! - Miranda óvatlanul a vödörbe dobta az ecsetet, és leugrott a létráról. -Ja, Miranda vagyok. - Mindjárt gondoltam. - Szívesen kezet fognék, de tiszta festékes vagyok. - Délelőtt beszéltem Florence-szel - magyarázta Chloe. - Ő mondta, hogy mivel foglalatoskodsz. Gondoltam, segítek. -Jaj, szó sem lehet róla! - bizonytalanul a lány hasa felé intett. - Terhes vagyok, nem mozgássérült. Egyébként nagyon szép ez a szín. - Végignézett a falon, majd elindult felfelé a létrán. - Menj csak, pihenj egy kicsit. Vár a kenyér meg a turmix. Miranda rámosolygott; elbűvölte ez a hozzáállás, meg aztán jól is esett neki a gondoskodás. - Máris úgy beszélsz, mint egy anyuka.
Huszonkettedik fejezet Délután egyre kifestették a második falat és a mennyezet másik fe-lét, Bev pedig felolvasott egy teljes kétflekkes cikket a Sunday Expressből, mely azt latolgatta, mekkora a valószínűsége, hogy Miles Harper még karácsony előtt feleségül veszi Daisy Schofieldet. - A csaj nagyon rá van állva a dologra, de Miles hárítja. - Bev feltar totta a színes papírra nyomott cikket, hogy a többiek is lássák a cikkhez mellékelt fényképet. - Miranda pár hete találkozott vele - magyarázta ra vaszul Chloénak. - Miles elhívta randizni, de ő lerázta, és azóta is állati ra sajnálja. -Jaj, ne! - mondta Chloe együtt érzően.
- Ne is törődj vele - vágta rá Miranda leereszkedően. - Egy pillanatig nem bántam meg. Maximálisan elégedett vagyok azzal, ahogy a dolgaim alakulnak. - Világos. - Bev felkapta a tollat, és jókora, pödrött bajszot rajzolt Daisy Schofield fényképére. - Különös tekintettel arra, hogy Miles Harper azóta sem keresett. - Kritikus szemmel vizsgálta a képet. - Különben meg, szerintem a csaj nem is olyan nagy szám. Csak én látom úgy, vagy tényleg aszimmetrikus az arca? - Mert aszimmetrikus bajszot rajzoltál neki - jegyezte meg Miranda. - A férjem... nos, a volt férjem, vagy ahogy tetszik... - dadogta Chloe eléggé el volt ájulva tőle. Mirandának eszébe jutott Greg. - Mutass olyan pasit, aki nincs elájulva tőle - mondta vontatottan. - Te, és mikor hagyott el? - kérdezte Bev, aki számára teljességgel is meretlen volt az „érzékeny téma" kifejezés.
- Gyakorlatilag aznap, amikor bejelentettem, hogy terhes vagyok. Április elsején, bolondok napján - felelte Chloe szárazon. - Azta! Micsoda egy szemét alak! - Bev heves mozdulatokkal mutatta, hogy a fickó megérdemelné, ha kiszúrnák a szemét. - És most mi van vele? - Nem tudom, és nem is érdekel - felelte Chloe, bár ez nem volt teljesen igaz. Lehúzta a festőhengert a vödörre fektetett rácson, és nekilátott a
harmadik falnak. Bev azonban nem adta fel. - De a gyerekkérdést megelőzően boldog házasságban éltetek? Chloe bólintott. - Igen.
- Elképzelhető, hogy meggondolja magát, és visszamegy hozzád? -Nem.
- Van azóta valakije? - Bev, dugulj el! - Ez már Mirandának is sok volt. - Miért? Ez tök érdekes! - De lehet, hogy Chloe nem akar beszélni róla. Talán felkavarja a téma. Lehet, hogy elsírja magát. - Na jó - mondta Chloe higgadtan. - Azt hiszem, tényleg van új barátnője. De Mirandának is igaza van, mert nem igazán szeretnék beszélni róla. - Látod? - Miranda büszke volt empatikus készségére; odasuhintott Bev felé az ecsettel. - Nem azért, mert esetleg kiborulnék miatta - magyarázta Chloe -, hanem mert nem akarom rá pazarolni az energiámat. Ha nem akarja tudni, mi van velem, az az ő baja. De ez itt - körbemutatott a félig kifestett szobán - az új otthonom. Én pedig - most a hasára mutatott - babát várok. És ebben a pillanatban egyedül csakis ez érdekel - jelentette ki végül határozottan. Szent ég, milyen erős és bátor! - gondolta Bev; akárcsak Danielle Steel romantikus hősnői, akikről az olvasónak mindig az jut az eszébe, hogy titkon azért szívesen behúzna nekik. Lenyűgözve pillantott Chloéra. Miranda viszont sosem olvasott Danielle Steelt, és általában kevésbé volt hiszékeny. - Mondd, ennek a dumának hány százaléka kamu? Hetvenöt? Nyolcvan? - kérdezte. - Nagyjából annyi - ismerte el Chloe megkönnyebbült mosollyal. – Bár azért javul a helyzet. Két hete még kilencven százalékot mondtam volna. Miranda a következő egy órát azzal töltötte, hogy megmosta a haját, és megkísérelte valami kevésbé tüskés, és összességében komolyabb, felnőttesebb fazonra beszárítani, és emellett persze a sminkre is szakított
időt.
- Bocsásson meg, azt hiszem, rossz címre jöttünk - mentegetőzött Danny Delancey, amikor a lány ajtót nyitott. - Nagyon vicces. - Miért kell ennek a fickónak folyton rajta köszörülni a nyelvét? - A sminket Bev csinálta. Ugye jó lett? - A smink jó. - Danny egy lépést hátrált, és tetőtől talpig végigmérte Mirandát. - A többi lepett meg. Azon tanakodom, kire emlékeztetsz. Remélem, valami kedves, helyes emberre, gondolta Miranda. - Megvan! Lehetőleg valamelyik bombázó, csillogó szemű, szexi színésznőre. Aki mindenkinek tetszik.
- Margaret Thatcherre -jelentette ki Danny, és szörnyen meg volt magával elégedve. - Nem gondolod? - fordult oda a mögötte álló férfihoz. - Persze ügy hatvan évvel fiatalabb kiadásban. - A férfi előrelépett, és kezet nyújtott Mirandának. - Különben szia, Tony Vale vagyok. Én fogom rád szegezni a kamerát ezen a szép délutánon. - Á, nem, már tudom! Mint egy kamaszlány, aki Margaret Thatchernek öltözött a farsangi bulira. - Danny elvigyorodott. - Mindig ezt a cuccot veszed fel, ha interjúra mész? Miranda védekező mozdulattal végigsimította a térdig érő, sötétkék szövetruhát. Hogy találta ki? -Ööö...
- Attól
tartok, le kell venned. Miranda az ajkába harapott.
- Úgy érted, az interjú közben? - Ez teljes mértékben rajtad áll. - Danny jókedvűen odébb tolta a lányt, és a súlyos kameraállványt bevonszolta az előszobába. - Mi nem kényszerítünk ilyesmire. - Kerüljetek beljebb. - Miranda bevezette őket Florence nappalijába. -De a meztelen jelenettel kapcsolatban vannak fenntartásaim - tette hozzá tétovázva. - Úgy értem, feltétlenül megkívánja a forgatókönyv?
- Meztelen jelenet! Mégis mi a túró folyik itt? - pattant fel Bev felháborodottan. - Bemutatom Bevet - mondta Miranda, mire Florence és Chloe nevetésben tört ki. - Mondtam én, hogy hiszékeny. Miután Miranda az ijesztő sötétkék ruhából átöltözött a kedvenc fehér farmerébe és rövid pólójába, magával az interjúval alig egy óra alatt megvoltak. Danny közvetlen stílusú kérdései sokat segítettek, Tony Vale pedig úgy intézte a világítást meg a kameraállásokat, hogy a lehető legkevésbé zavarjanak a szokatlanul kicsi hálószobában. Mire Miranda észbe kapott, Danny máris megszólalt: - Remek! Most pedig költöztessük le a cuccot a földszintre! - Tony hamar átpréselte magát az ajtón, hóna alatt a derítőernyővel, kezében a kameratáskával.
- Ööö... miért is? - érdeklődött Miranda. - A főbérlőd. Állati fazon! - szólt vissza Tony a válla fölött. - Maximum tíz perc - magyarázta Danny. - Csak pár jó dolgot mesél rólad. Legalábbis ez a terv, de Florence-nél az ember sosem tudhatja. - Ajánlom is neki, hogy szépeket mondjon! - Miranda tartotta az ajtót, hogy Danny kiférjen az állvánnyal. - Különben lesz nemulass! - Florence, maga született tehetség - jelentette ki Danny, amikor végeztek. - Született botrányhőst akartál mondani - nézett Miranda vádlón a férfira. Végig flörtölt a kamerával! Florence szürke szeme csak úgy csillogott; Bev odafigyelésének hála, a sminkje hibátlan volt, és ezúttal szép szimmetrikus.
- Ugyan mi baj van azzal? Sosem lehet tudni, ki nézi a műsort. - Az aszszony kinyújtotta bütykös ujjait, és nyitott tenyérrel gesztikulálva magyarázta: - Gondolj csak bele, lehet, hogy vár valahol egy magányos texasi milliárdos, aki másra se vágyik, mint hogy találjon valakit maga mellé a szégyentelen luxusban eltöltött öreg napjaira... Egyszer csak bekapcsolja a tévét, és bamm! Egy pillantás, és máris belém szeret... - Ne légy telhetetlen! - vágott közbe Miranda. - Neked már ott van Orlando. Dannynek felcsillant a szeme.
- Ki az az Orlando?
- Helyet kérek az asztalon! - kiáltotta Chloe, aki a konyhából jött két hatalmas tálca szendviccsel, mögötte pedig ott egyensúlyozott Bev a fehérborral. - Búcsúbulit csapunk a sikeres forgatás tiszteletére. - Florence érdeklődéssel figyelte Bev lenge kis fehér felsőrészét, mely most egészen átlátszott ott, ahol átnedvesítette a borosüvegeken lecsapódott pára. - Deha szeretnétek, rendezhetünk vizespóló-versenyt is. Amint Miranda beleharapott egy szendvicsbe, megcsörrent a telefon.
- Felvegyem? - kérdezte Chloe, mert ő ült a legközelebb a készülékhez. - Nem fontos. - Florence Damon Hillként gurult át a dohányzóasztal és kanapé közti szűk helyen, és felkapta a telefont. - Valószínűleg Bruce az; talán aggódik, hogy máris leléptem. Egy pillanatig hallgatott, majd odamutatta a kagylót Mirandának, akinek még mindig tele volt a szája. Rág, rág, nyel, nyel. - Ki az? Florence somolygott; kiélvezte a pillanatot.
- Nem mondta a nevét. - Mi folyik ott? - kérdezte Greg, amikor Miranda végre megkaparintotta a telefont. - Mintha buli lenne a háttérben. - Á, szia! - Miranda önkéntelenül is fülig pirult. - Ki az, az új pasid? Óriási! Mondd neki, hogy jöjjön át! - Bev izgatottan Florence-hez fordult. - Totál titokban tartja a fickót, az egész annyira rejtélyes! Még csak nem is találkozhattam vele! - Azt hittem, szobát festesz - tiltakozott Greg, miközben Danny poharat nyomott Miranda kezébe. Amikor kitöltötte a bort, az üveg nekikoccant a pohár peremének. - Festettem is! De már kész vagyok. Beállított Florence új lakója, és ketten feleannyi idő alatt végeztünk. Aztán megjött Danny és Tony; most végeztünk a forgatással...
- Átmenjek? - Greg még nem döntötte el, hogy megbízzon-e Danny Delancey-ben. - Üzenem neki, hogy ebben a szent pillanatban kapja össze magát, és jöjjön át! - harsogta Bev a szoba másik végéből. Miranda majdnem belekezdett, de aztán habozni kezdett. Áthívja? Valamikor túl kell esni a dolgon... - Hallottad ezt? - mondta könnyedén a telefonba. - Itt van a barátnőm, Bev is. Nincs kedved átjönni? Állatira szeretne megismerni. -Jesszusom! Kösz, de inkább nem - felelte Greg rémülten. - Ugye nem mondtad el neki? Miranda pontosan tudta, mi jár a férfi fejében: nem akarta, hogy a lerázott csaj beteges módon ráakaszkodjon.
- Még nem, de... - Mondd, hogy nem érek rá. - Miranda szinte hallotta, hogy Greg a vonal túlsó végén megborzong. - Te pedig vigyázz magadra, és figyeld azt a Danny-gyereket! Vagy ami még jobb: hozd össze Bewel! -jelentette ki önelégülten. - Szerintem az lenne a megoldás. Azok ketten megérdemlik egymást. Nem is rossz ötlet, morfondírozott Miranda, amikor letette a telefont. Aztán Greg hangjától felvillanyozva bárgyú mosollyal bámult Dannyre. Danny odajött hozzá, és szemmel látható aggodalommal tanulmányozta a lány ajkát.
- Minek köszönhető ez az idétlen vigyor? - Ez nem vigyor. Nem szoktam vigyorogni. És idétlen se vagyok. Csak azon gondolkodtam, hogy van-e barátnőd. Danny teletöltötte a lány poharát.
- Miért, talán önként jelentkezel? Kizárólag írásos pályázatokat fogadok el. Önéletrajzot és rövid motivációs levelet várok, melyben a jelentkező felvázolja, miért tartja magát megfelelőnek erre a pozícióra. Aki bekerül a legjobbak közé, azt személyes állásinterjú keretében fogadom... - Ez egy igen, vagy egy nem? - szakította félbe Miranda. Danny háta
mögött Bev Tony Vale-lel csevegett, de nem tűnt túl lelkesnek. Talán azért, mert Tony a negyvenes éveit taposta, inkább cingár volt, mint nem, és valószínűleg mesélt már Bevnek a csodálatos feleségéről.
- Nem, nincsen. - Danny ajka megrándult. - És ha nem bánod, akkor elárulom, hogy szerintem nagyon bátor húzás tőled így kezdeményezni. Ránézett az órájára. - Nézd, holnap hajnali hatra ki kell érnem a Heath-rowra, úgyhogy ma nem lenne célszerű későn hazaesni, de azért vacsorázni még elmehetünk. Attól tartok, nem szokásom senkivel az első randin lefeküdni, de csak pár napra utazom el, úgyhogy ha jól viselkedsz... - Hé, te sose beszélsz komolyan? Én Bevre gondoltam! - Már megbocsáss - szólalt meg Danny -, de most én kérdezem: ezt most komolyan gondolod? Csakugyan a gyerekmániás, kétségbeesetten ismerkedő Bevről beszélünk? A fenébe is, dohogott Miranda magában; elfelejtette, hogy már mesélt róla Dannynek. Mintha egy jó kis mellhártyagyulladást próbált volna reklámozni. - Mi az? - tudakolta Bev, aki a legjobbkor bukkant fel Danny háta mö gött. - Ki beszél itt gyerekről? Miranda felsóhajtott. Hát igen, Bev nem könnyíti meg a saját helyzetét. - Gyerekjáték - mondta Danny. - Azt mondtam, igazán gyerekjáték volt ezt az interjút megcsinálni. -Ja, persze. Szóval átjön?
- Kicsoda? - kérdezte Miranda. - A pasid!
- Nem tud. Azt mondta... dolga van. - Na mindegy. Úgyis nemsokára indulnom kell. - A vasárnap este lábgyantázó este volt Bevnél. Széles mosollyal fordult Dannyhez. - De azért jópofa volt, mi? Florence odagurult hozzájuk.
- Figyelem egy ideje a srácot - mondta Mirandának, miközben megpaskolta Danny karját. - Képzeld el hátrazselézett hajjal. Hát nem lenne belőle remek Orlando?
- Mi folyik itt? - Danny fekete szeme összeszűkült. - Már másodszor hallom ezt a nevet. Ki ez az Orlando? - Szia, megint én vagyok - mondta Miranda Chloéra mosolyogva, amikor Greg felvette a telefont. - Tiszta a levegő, Bev elment, most már biztonságban leszel. A szoba túlvégén Chloe teátrálisan grimaszolt. - Viszonylagos biztonságban - mondta Mirandának cukkolva. - Húsz perc múlva ott vagyok - közölte Greg.
Huszonharmadik fejezet Florence el volt ragadtatva. - Tényleg megtennéd? Eljátszod Orlan-dót egy estére? - Miért ne? Mindig is szerettem volna dzsigoló lenni. Danny elvigyorodott; az ötlet elsősorban újságírói fantáziáját mozgatta meg. Mindennél jobban érdekelték a különböző emberi reakciók - különösen a rondábbik fajtából.
- Nem bírnál ilyen ruhákban járni - jegyezte meg Miranda. - Figyelj, kettőnk közül kinek megy jobban az álcázás? - vágott vissza Danny. - Kell pár arany nyaklánc -javasolta Florence. - Egy fényes ing - toldotta meg Chloe. - Meg feszülős farmer, és hegyes orrú lakkbőr cipő. Magasított sarokkal tódította Miranda élvezettel. - Hé, ez nem a Szombat esti láz! - védekezett Danny. - Igaza van, nem szabad olcsóra és nyálasra venni a figurát - figyelmez tette Chloe Mirandát. - Annak Bruce-ék sosem dőlnének be; tudják, hogy Florence-nek nem tetszene egy ilyen pasi.
- Oké, akkor jó cuccok. - Miranda kelletlenül bár (hiszen az olcsó és nyálas fazon sokkal szórakoztatóbb lett volna), de nekiállt az ujjain egyenként számba venni, mi mindenre lesz szükség. - Először is ki kell kölcsönöznöd valahonnan egy Armani vagy más hasonló öltönyt. - Kösz. - Danny összenézett Florence-szel. - Kell egy aranylánc - mondta Chloe. - Egy elég lesz. - Önbarnító krém - folytatta Miranda. -Ja, és egy gyémántgyűrű a kisujjadra! Majd azt mondod, az előző hölgybarátnődtől kaptad. - Rendben - bólintott Danny kihívóan -, de akkor te adod rá kölcsön a húsz rongyot. - Cirkónia - vágta rá Chloe. - Katalógusból. Majd mondd meg a mére-
tedet, elmegyek érte. Miranda fintorogva húzta fel az orrát. - De akkor is pénzbe kerül. - Vissza lehet vinni, és visszafizetik az árát - magyarázta Chloe. Ször nyen élvezte ezt a játékot, elemében volt. - És mikor csináljátok? -Jövő hétvégén? - Florence Dannyre nézett. - Ha neked az jó. -Jó. Találjátok ki a részleteket, és beszéljünk, ha visszajöttem Amerikából - Danny felállt. - Most viszont ideje indulnom. Amikor Tony Vale valamivel korábban elbúcsúzott, némiképp izzadt tenyérrel kezet fogott mindegyikükkel. Miranda most azt figyelte, hogy Danny lehajol, és megpuszilja Floren-ceet, majd az asztal másik oldalán Chloétól is ugyanígy búcsúzik. Lélekben már felkészült a puszira, hiszen ő következett volna, ezért aztán egy kicsit megsértődött, amikor a férfi elkerülte őt - neki csupán egy kacsin-tás meg egy széles mosoly járt. Mirandának ökölbe szorult a keze mérgében. Mégis minek szánta ezt a kacsintást, vigaszdíjnak? De ami még ennél is kellemetlenebb volt: annyira rákészült a puszira, hogy automatikusan felemelte a fejét, ezért most kénytelen volt úgy tenni, mint aki csak a nyakát nyújtóztatja. Most komolyan, mennyire szánalmasak tudnak lenni a férfiak! Danny Delancey gond nélkül osztogatja az ártatlan puszijait ráncos asszonyságoknak - bocs, Florence-nek - meg terhes fiatalasszonyoknak, ám amikor egy igazi lánnyal találja szembe magát - igazival, mint ő -, akkor inába száll a bátorsága. Talán attól ijedt meg, hogy neki van barátja. Netán fél, hogy Greg - aki bármelyik percben betoppanhat - éktelen haragra gerjed, és kihívja párbajozni. - Te, fáj a nyakad? - kérdezte Danny. Pipogya alak! - Csak meghúzódott - mondta Miranda a nyakát vehemensen masszí rozva, nehogy azt a látszatot keltse, mintha bármiféle puszira számított volna. Danny a vállára vette a kameratáskát, és Chloéhoz fordult. - Szívesen hazaviszlek, ha gondolod.
- Biztos? Á, nem! - tiltakozott a lány. - Nagyon kiesik az útból.
- Nem gond. - Danny vidáman Miranda felé pillantott. - Tudod, nincs barátnőm, úgyhogy állatira ráérek. Már megint engem csúfol, gondolta Miranda. Mennyire idegesítő! És különben is, miért ajánlja fel, hogy hazaviszi Chloét? Csak nem tetszik neki? Jó, persze, Chloe csinos lány, ez nem vitás, de hát az ég szerelmére, három hónapos terhes! - Igazán remekül szórakoztam - jelentette ki Florence, és az ablakon kinézve látta, hogy Danny kinyitja Chloénak a zöld BMW ajtaját. Miranda furcsa érzéssel figyelte, hogy Danny mond valamit, amin Chloe elneveti magát. Megpróbálta felidézni, hogy amikor annak idején, a vacsoráról hazavitte, vajon neki-e is ilyen úriember módjára kinyitotta-e a kocsi ajtaját, vagy csak lehuppant a vezetőülésre, és kiszólt neki, hogy „nyitva van!" Ugyanis tapasztalata szerint inkább ez a hozzáállás dívott manapság a pasik körében. Ha egy férfi rám néz, döbbent rá Miranda szomorkásán, nem az az első reakciója, hogy lovagiasan odalép hozzám, megbillenti a kalapját, elegánsan fejet hajt, és „hölgyem"-nek szólít. Valóban, nem vagyok az a kimondott Scarlett O'Hara. Talán a kék haj teszi. Persze befesthetném, gondolta, továbbá leszokhatnék arról, hogy folyton kellemetlen helyzetekbe keveredek, és megtanulhatnék végre napernyőt pörgetve, decensen flörtölni... - Milyen jól kijönnek egymással - állapította meg Florence, amikor a kocsi elhajtott. Chloe még hátrafordult és integetett nekik, Miranda pedig automatikusan visszaintegetett. Aztán sarkon fordult, és homlokát ráncolva Floren-ce-re nézett.
- Igen, de ez így nem jó. - Micsoda?
- Hát az, hogy játszod itt a kerítőnőt. Ugyan miért akarná Danny más gyerekének a gondjait a nyakába venni? - Miranda dühösen legyintett az utca felé. - És miért akarna Chloe bárkitől bármit, az ő állapotában? Ez egyikükkel szemben sem sportszerű, sőt szerintem... Itt elakadt a szava, mert Florence hatalmas nevetésben tört ki.
- Hékás! Talán a nászú íjukat akartam kifizetni? Csak annyit mondtam, hogy jól kijönnek egymással. Hol itt a házasságközvetítés? Ajaj, túlreagálta a dolgot! Miranda az ajkába harapott, és erőltetett érdeklődéssel figyelte a BMW távolodását. - A tekintetedből ilyesmit véltem kiolvasni - mondta védekezéskép pen. - Tudod jól, milyen vagy, mikor valamit a fejedbe veszel. - És ezúttal milyen jópofa dolgot vettem a fejembe, nem igaz? - Florence kedveskedve oldalba bökte. - Hogy Danny egy estére játssza el a dzsigolót. Legyen már jövő hétvége - kuncogta -, alig várom! Miranda mindjárt jobb kedvre derült, amikor megpillantotta Greg kocsiját. Dannyék elhajtottak az egyik irányba, és abban a percben a másik irányból megjelent Greg autója. Tiszta váltóverseny, csak épp stafétabot nélkül. Vagy szinkronúszás, orrcsipesz nélkül.
- Hozom a cuccomat - mondta Florence-nek, és felállt az ablakfülkéből. - Akkor nála alszol? - Nem bánod? - Miranda habozott. - Szólj, ha esetleg kell még valamit segíteni... Florence ránézett; látta, mennyire indulna már. Butaság volt, tudta, de úgy érezte magát, mint az éltes tojómadár, melynek fiókája a szárnyait próbálgatja. Miranda egy éve lakott nála; ezalatt borzasztó közel kerültek egymáshoz, és Florence-nek nehéz volt szembenéznie azzal az eshetőséggel, hogy Miranda esetleg továbblép. Drukkolnom kellene neki, hogy boldog legyen, gondolta az asszony. Beleszeretett a fickóba; még az is lehet, hogy ez lesz élete első igazi szerelme. Jobban kellene örülnöm. Ó, de bárcsak valaki másba szeretett volna bele! - Nem kell semmi, menj csak - jelentette ki szilárdan. Ez nevetséges! Szabályos üresfészek-szindróma, méghozzá a súlyosabb fajtából. És még csak nem is a lányom. Különben is, a fészek nem marad üresen, emlékeztette magát Florence. Egyrészt Miranda egyelőre nem költözött el, másrészt ha el is megy, még mindig itt marad neki Chloe.
- Vége a bulinak? - kérdezte Greg, amikor Miranda ajtót nyitott neki, az úti neszesszerként szolgáló nejlonzacskót szorongatva. - Gondoltam, csaphatnánk egy kétszemélyes bulit, nálad. - Ugye az Danny Delancey kocsija volt, amelyik elment? Biztos, hogy nincs egy kicsit rád indulva a fickó? - Ha valakire rá van indulva, akkor az Florence új bérlője. - Miranda azon kapta magát, hogy a dolog még most sem hagyja nyugodni. Elhatározta, hogy elhessegeti a gondolatot. - Azt hittem, a csaj még pár hétig nem költözik. Miranda lábujjhegyre állt, és szájon csókolta Greget. Egyáltalán nem akart most Danny Delancey-ről és a csinos, szőke és várandós Chloéról csevegni.
- Nem is költözik. - Akkor hogyhogy itt volt? Greget nem nagyon érdekelte a dolog, inkább csak udvariasságból érdeklődött. - Segített a szobát kifesteni, ez minden. Figyelj, feltehetek egy szemé lyes kérdést? Közben odaértek a kocsihoz. Greg finoman hátradöntötte a lányt a még mindig meleg motorháztetőre, és megcirógatta a szabaddá vált derekát. - Mennyire személyeset? - Hihetetlenül, mélyen és felháborítóan Greg a másodperc egy tört részéig habozott.
személyeset.
-Na jó. - Te is annyira megérezted a tegnap éjszakát? így egész közelről, az esti nap utolsó sugaraiban Greg észrevette Miranda orrán az alig látható, halvány, pici szeplőket. A lány fekete szeme csillogott, szája mosolyra húzódott, a bőre makulátlan volt. A legtöbb ember messziről jobban mutat, gondolta Greg, de Miranda közelről még sokkal szebb.
- Gyönyörű vagy - szaladt ki a száján.
- Te meg egy ügynök. - Miranda hitetlenkedve ráncolta a homlokát. -Különben is, nem válaszoltál a kérdésemre. - Szeretlek - mondta Greg.
- Akkor is ügynök vagy. Miranda kifelé elviccelte a dolgot, de a férfi tudta, hogy a szíve mélyén hisz neki. És ezt nagyon jól teszi, gondolta Greg. Mert ez az igazság. - Teljesen őszinte legyek? - Mosolyogva beszélt, ajka szinte súrolta a lány fülét. - Igen, én is annyira megéreztem a tegnap éjszakát. Mindenem sajog. És tudod mit? Mirandának eszébe jutott, hátha az összes szomszéd őket lesi. Kiterítve terpeszkedni a motorháztetőn, a jó öreg Notting Hill kellős közepén... nos, nem éppen a legdiszkrétebb dolog. -Na? - Nem bánom, hogy mindenem sajog - folytatta Greg. - Ez nem tart vissza. Úgyhogy ha szeretnél egy jót aludni, akkor jobban teszed, ha most sarkon fordulsz és szépen hazamész. Mintha képes lennék rá, gondolta Miranda vidáman, és átölelte a férfit. És ha holnap alig bírok járni, söpörni, vagy hajat mosni? Kit érdekel? Na jó, Fennt persze érdekli. Nála sosem lehet tudni - néha nehezen viseli, ha a gyakornokai olyan állapotban támolyognak be a szalonba, hogy még a legegyszerűbb feladatokat sem bírják elvégezni. De hát ugyan mit tud Fenn a szerelemről! Kizárólag csontsovány, üres tekintetű szupermodellekkel jár, akiknek egy gombot kell megnyomni a hátán, ha az ember azt akarja, hogy beszéljenek. A kapcsolatai sosem tartanak tovább pár hétnél; Fenn hamar elunja magát, sőt egy ízben nyilvánosan is elismerte: maga sem érti, miért veszi a fáradságot, hogy egyáltalán belemenjen ezekbe a dolgokba. Miranda úgy érezte, összességében elég szomorú élete lehet - mintha fontosabb lenne bekerülni a lehető legtöbb bulvárlapba, mint olyasvalakivel együtt lenni, akit az ember tényleg szeret. Szegény Fenn, fogalma sincs, miről marad le! - Ha ilyen sokáig gondolkodsz rajta - szólalt meg Greg -, akkor nem
megy ez nekem. Talán jobb lesz, ha hazamegyek. Greg mindent megtett, hogy sértődöttnek látsszon. Miranda a körmét finoman végighúzta a férfi hátán.
- Csak eszembe jutott a főnököm. - Hát ez óriási! Én jussak eszedbe. - Na jó, menjünk. - Miranda boldogan beszívta a férfi illatát. - Különben is, ki akar ma aludni? - Szeretlek. Miranda tudta, hogy Greg miért mondta megint. Most rajta van a sor; a férfi azt várja, hogy ő is színt valljon. Megremegett a boldogságtól. - Én is szeretlek. Odafönt kicsapódott Florence hálószobájának ablaka. - Ha tovább folytatják ezt a szemérmetlenséget a nyílt utcán - kiabálta az asszony -, bevitetem magukat!
Huszonnegyedik fejezet
C
hloénak péntek délután ultrahangra kellett mennie a kórházba. Éppen azon töprengett, hogyan jelentse be ezt a kellemetlen hírt Bruce-nak (pontosabban a hír csak Bruce-nak kellemetlen, neki nem), amikor a főnöke szerda reggel egészen más hírekkel toppant be a boltba. -Na, végre megismerkedhetünk vele. Méltatlankodó képet vágott; a tokája megremegett, a mellkasa kidülledt, akár egy pingviné. Ideje elugranom az Argosba azért a majdnem igazi gyémántgyűrűért, gondolta Chloe. Am hangosan csak annyit mondott: - Kivel?
- A dzsigolóval, ki mással? Pénteken. - Úgy érted, Orlandóval? - Chloe egészen felvillanyozódott. - Ó, imádni fogod! Fantasztikus fazon! Bruce az irodába tartott, de most összeszorított foggal sarkon fordult.
- Mi van? Te találkoztál vele? - Vasárnap ő is ott volt. - Ezt nekem nem mondtad. - Bruce bosszúsan rázta a fejét. - Nem kérdezted. - Chloe ijedt képet vágott. - Ne haragudj, szólnom kellett volna? - Az ég szerelmére, az a fickó egy csaló! - harsogta Bruce. Amint kiforgatja anyámat a vagyonából, (az én örökségemből!), máris átnyergel a következő dúsgazdag özvegyre... Naná, hogy szólnod kellett volna! - Hát, szerintem nagyon kedves fiú - mondta Chloe. - Elbűvölő, barátságos. .. és igazán remekül kijönnek Florence-szel.
- Hah! Mindjárt gondoltam. - Úgy tűnik, tényleg nagyon szereti anyukádat. Bruce komor pillantást vetett Chloéra.
- A fickó vérbeli selyemfiú. Az a dolga, hogy mindenkivel elhitesse: tényleg szereti. - De az az érdekes - vetette ellen Chloe -, hogy velem is borzasztó kedves volt. Pedig én ugye nem az a típus vagyok, akinek a bőre alatt is pénz van. És nem túl valószínű, hogy Porschét vennék... - Chloe elharapta a mondat végét, és elkapta a tekintetét. - Porschét! - tört ki Bruce-ból. - Egy rohadt Porschét! Csak nem azl , vett neki az én elhülyült, szenilis anyám? - Még nem vette meg - legyintett Chloe mentegetőzve. - Csak gondolkodik rajta. - Értem. Hát ehhez nekem is lesz néhány szavam. - De lehet, hogy tévedsz vele kapcsolatban. Mondom, úgy tűnik, tényleg nagyon szereti Florence-et, és hozzám is annyira kedves volt! - Mert valószínűleg tetszel neki - mondta Bruce ingerülten. - Anyám az üzlet, és te vagy a szórakozás. - Hirtelen támadt egy gondolata. - Hé, nem is olyan rossz ötlet! Lehet, hogy pont ez kell nekünk. Elcsábíthatnád a fickót Florence elől... - Én? Ó, persze, az könnyű lesz, semmi gond! - csattant fel Chloe. -Legjobb lenne mindjárt nyíltan előállni a dologgal, nem? Megkérdezném, minek vesztegeti az idejét föld körüli útra egy milliomos özveggyel, mikor leléphet helyette egy isten háta mögötti porfészekbe egy nincstelen bolti eladóval, aki azt se tudja, a Porschét eszik-e, vagy isszák, és aki történetesen három hónapos terhes. - Nem azt mondtam, hogy kéz a kézben vonuljatok el a naplementébe. Bruce megvetően legyintett erre a felvetésre. - Elég eljutni a hálószobáig. Az a fontos, hogy rajtakapjuk - folytatta most már egészen belemelegedve. - Hogy megmutassuk anyámnak, miféle fazon ez valójában. És neked ez igazán nem jelentene gondot. A hétvégén úgyis beköltözöl, és a fickó már most érdeklődik irántad... Pofonegyszerű! Talán anyám is észhez térne. Hülyének lehet, hogy hülye, de azért még őrzi a büszkeségét. Amint rájön, hogy a pasi megcsalja, ki fogja rúgni - fejezte be Bruce diadalmasan. Probléma megoldva. Fantasztikus!
Chloe bámulta főnöke önteltségét.
- Nem tehetem ezt Florence-el. Képtelen lennék rá. - Az igazság néha fáj - mondta Bruce a tenyerét dörzsölve. - De állapotos vagyok. Nem gondolod, hogy ez... zavarhatja? - Az istenért, Chloe, az a fickó egy dzsigoló! A világon semmiből nem csinál lelkiismereti kérdést. Csinos lány vagy, és az ilyen pasasokat más nem is érdekli. - De Florence talán engem fog hibáztatni, sőt végül engem rúg ki - ellenkezett Chloe. Bruce ezen egy pillanatig .elgondolkodott. Azután megszólalt.
- Nézd, ha sikerül kitúrnod ezt a... ezt az Orlandót - az ajka megremegett, ahogy ezt a komikus nevet kiejtette -, fizetek neked kétezer fontot. - Micsoda?
- Na jó, hármat. - Egy pillanat... - kezdte Chloe.
- Oké, oké, kapsz ötezret. Bruce felsóhajtott. Öt rongy sok pénz, de egye fene, neki megéri. Nem is olyan nagy összeg, ha megmentheti vele az örökségét. - Nem fekszem le vele - jelentette ki Chloe kereken. Bruce-t ez nem rázta meg; valahol úgyis tudta, hogy Chloe erre már nem lesz hajlandó.
- Nekem az is elég, ha anyám rájön, hogy a pasas igazi élősködő. - Már amennyiben tényleg az - figyelmeztette Chloe. - Mert lehet, hogy nem. - A te bajod, ha bízol benne; túl jóhiszemű vagy. - Bruce valójában hiszékenyt akart mondani. Jesszusom, hát csoda, hogy otthagyta a férje? - Nem szerencsés az embereket ismeretlenül megítélni - erősködött
Chloe. - Lehet, hogy megkedveled Orlandót. - Hmm. Talán a terhesség teszi, hogy ilyen furcsán jár az agya, gondolta Bruce. - Na mindegy, pénteken úgyis kiderül - folytatta a lány vidáman. Ugyanis akkor költözöm. Bruce felélénkült. Ez érdekes lehet.
- Legalább megnézem, hogyan viszonyul hozzád. - Ó, az remek lenne, de én sajnos odafönt leszek; ki kell pakolnom a bőröndökből. Hacsak... - Chloe bizakodón pillantott a főnökére - aznap el nem engedsz délután. - Istenien nézel ki! - Miranda el volt ragadtatva. - Pont olyan szemétnek, ahogy kell. - De nálam ez kifinomult szemétség - mondta Danny Miranda hálószobai tükre előtt állva, miközben a lány a haját szárította. - Úgy, kész is vagyunk. Miranda lehuppant az ágyra, és elégedetten szemlélte a művét. Hátrasimított hajban állapodtak meg, és egy jó adag önbarnítóban a latinszerető-hatás kedvéért, fehér pólóval, sötétkék zakóval és gondosan vasalt farmernadrággal kiegészítve. Az ékszerekkel meg az arcszesszel együtt az összhatás tökéletes lett. - Mosolyogj rám! - utasította Miranda. Danny dzsigolósan elmosolyodott, arcáról bűbájos csábítás, őszinteség és játékos flőrtölés sugárzott. Miranda érezte, hogy valahol mélyen a bensőjében valami megmozdul. Ámultan ingatta a fejét.
- A fenébe is, ebben nagyon jó vagy! - Tudom. Ijesztő, ugye? - Danny odahajolt, és lassan, forrón megcsókolta a lány ujja hegyét. - Ajaj! - mormogta Miranda. - Ezt még megbánod. -Miért?Jaj, ne!
Danny elhúzta a száját; kissé késve, de megérezte a keserű ízt. - Mit gondolsz, mivel kentem be az egész fejedet? Hajzselével! - len gette meg a kezét Miranda a férfi orra előtt színpadias vidámsággal. Danny elnézte, ahogy a lány megfésüli saját, zselémentes haját. Az óra majdnem nyolcat mutatott, Bruce-ék bármelyik percben megérkezhettek. - Ma este nem találkozol a pasival? A pasival. Most komolyan, miért kell ilyen becsmérlőén fogalmazni?
- Elutazott - Miranda lendületes mozdulatokkal pirosítót vitt fel az arcára, és remélte, sikerül olyan benyomást keltenie, mint aki gond nélkül veszi az ilyen távolléteket. Mióta Greg szerdán elutazott Birminghambe, szörnyen hiányzott neki; gyakorlatilag folyamatosan számolta a perceket. De ma volt az utolsó este. Holnap ebédidőre visszaér, éljen! - Egy fontos kereskedelmi konferencián vesz részt - magyarázta fesztelenül a válla fölött -, Birminghamben. Danny tréfás kedvében volt.
- Legalábbis reméled. - Te miről beszélsz? Természetesen konferenciára ment - Miranda megpördült, úgy bámult Dannyre. - Honnan tudod? Lehet, hogy rejteget valahol egy másik barátnőt -jegyezte meg, és megvonta a vállát. - Nem azt mondom, hogy van neki, csak hogy ennek is fennáll a lehetősége. - Miért csinálod ezt folyton? - szegezte neki a kérdést Miranda. - Neked ez jó szórakozás? Danny ártatlan képet vágott. - Dehogyis. Csak eszembe jutott egy cikk, amit tavaly az egyik vasár napi mellékletbe írtam a bigámistákról. Megdöbbentő volt: a feleségek nek fogalmuk sem volt arról, mi folyik. Miranda szinte megsajnálta; rémes lehet úgy élni, ha az ember ilyen cinikus és bizalmatlan.
- Nézd, csak mert újságíróként dolgozol, még nem kell mindig mindenkiről a legrosszabbat feltételezned - magyarázta türelmesen. - Tudod, nem
mindenki hazug csaló. Én például nem vagyok az, Florence sem... és Greg sem az. Becsületes és megbízható, és ha azt mondja, hogy kereskedelmi konferenciára kell utaznia Birminghambe, én hiszek neki. Úgyhogy dugulj el, jó?
- Oké, bocsánat. - Danny bűnbánó (nos, viszonylag bűnbánó) mosolyt villantott rá. - Nem szabad rágalmaznom Miranda tökéletes pasiját. Nem szabad rágalmaznom Miranda tökéletes... - Elég! - kiáltotta a lány fülig pirulva, és hozzávágta a fésűt. - Hiába, az igaz szerelem... - Danny vidáman szemlélte Miranda kipirult arcát. - Fogadjunk, most már bánod, hogy ennyi pirosítót raktál magadra. - Nyolc óra. - A lány az ajtó felé tolta a férfit. - Ideje lemennünk. Bru-ce-ék egyáltalán nem lesznek lenyűgözve, ha arra jönnek meg, hogy te bezárkóztál velem idefönt.
Huszonötödik fejezet
B
ruce semmiképp sem volt lenyűgözve Orlandótól. Miranda elfog; lalta magát: folyamatosan töltögette a kiürült poharakat, és kőr-beadogatta a Marks&Spencer-től rendelt falatkákat, de közben elismerően bámulta Danny előadását. Lehet, hogy a pasi egy szemétláda, de igazán hibátlan előadást nyújtott a csaknem teljesen odaadó, fiatal szerető szerepében. Florence is jól játszotta a lóvá tett idős hölgyet. Sőt még Chloe is beszállt a játszmába: jelentőségteljes pillantásokat vál tott Dannyvel, amikor Florence egy pillanatra másra figyelt. Ha Bruce úgy festett, mint aki citromba harapott, akkor Verity úgy, mint aki kukacos, rohadt citromba harapott. - Gondoltuk, először Las Vegasba mennénk pár hétre - magyarázta Danny lelkesen -, onnan repülnénk át, mondjuk, Miamiba. - Ha addigra marad pénzünk - szólt közbe Florence csicsergő hangon. Danny megszorított az asszony kezét. - Hát persze, hogy marad, ne aggódj! Mondtam, hogy szerencsét ho zunk egymásnak. - Baráti mosollyal fordult vissza Bruce-hoz. - Most úgyis nyerő szériában vagyok, nem gondolod? Évek óta a legjobb dolog, ami történt velem, az az, hogy megismerkedtem Flóval. Mindjárt gondoltam, futott át Bruce agyán, és alig tudta visszafogni magát, hogy ádázul neki ne ugorjon a férfinak. Megköszörülte a torkát. - És hol ismerkedtetek meg? - A Grosvenor kaszinóban. Ismered Flót, imád kockáztatni. - Danny fesztelenül Florence vállára tette a kezét. - Mindig is vonzódtam az olyan nőkhöz, akik szeretnek veszélyesen élni. Egyébként fantasztikusan jól áll neked ez a szín - mondta Florence-nek, és elismerően végigmérte az asz-
ony bíborvörös brokátruháját. - Lélegzetelállítóan nézel ki ma este! Florence megpaskolta Danny kezét, odahajolt Verityhez, és színpadi-asan suttogta: - Hát nem egy álom a pasi? El tudod képzelni, milyen jól esik ha ennyi év... nos, mellőztetése után az embert elárasztják bókok-U? Ami azt illeti, Verity nem tudta elképzelni. Bruce csak akkor tett megjegyzést az ő külsejével kapcsolatban, ha lepattogzott a körömlakkja, vagy ha a ruhájából kilátszott a melltartó pántja. - De ugye megérdemli a bókokat! - erősködött Danny. - Próbáld egy percre elfelejteni, hogy az anyósod. Csak nézz rá: gyönyörű nő, izgalmas, eredeti személyiség. Határozott elképzelése van az életről...
- Na meg egy csomó pénze - szaladt ki Bruce száján. Florence haragosan rápillantott. - Bruce! - Mi van? - Bruce dacosan állta anyja tekintetét. - Csak az igazat mon dom. Már azt se szabad? Danny megértően bólintott. - Semmi baj, engem nem Florence pénze érdekel - biztosította Bruce-t.
- Akkor mi van azzal a Porschéval? Danny sértett képet vágott.
- Én nem kértem, hogy vegyen nekem Porschét. Flo ötlete volt. - így van. Különben is, még nem vettük meg - mondta Florence Danny védelmére kelve. - A kocsi várólistán van. Bruce életében először hálás volt egy várólistáért.
- És úgy egyébként mivel foglalkozol? - tudakolta. - Ó, ezzel-azzal - Danny a lelkiismeret-furdalás minden jele nélkül vállat vont. - Nem vagyok az a kilenctől ötig dolgozós típus. Amint hátrasimította a haját, a lámpafényben megcsillant az ujján a hamis gyémántgyűrű. Miranda látta, hogy Verity és Bruce észreveszi a gyűrűt, majd egymásra néznek.
- Nagyon tetszik a gyűrűd - szólalt meg Verity. - Honnan van?
- Ez? - Danny kérdőn felvonta a szemöldökét, és megmozgatta a kisujját. Ajándékba kaptam egy kedves barátnőmtől. Jóságos ég, már ennyi az idő? Ideje taxit hívnunk. - Hova mentek? - kérdezte Bruce riadtan. - Szívem, a kaszinóba! - kiáltotta Florence. - Nem meséltem? Péntekenként oda járunk. - így ünnepeljük a megismerkedésünket - tódította Danny. - Tudjátok, egy pénteki napon találkoztunk. - Remek móka - mondta Florence Veritynek és Bruce-nak. - Ugye velünk tartotok? Fantasztikusan jól fogunk szórakozni így négyesben. - Miért akarnánk végignézni, hogy elszórod a pénzedet? - vetette oda Bruce. - Vagy ami még lényegesebb: miért akarnád te elszórni a pénzedet? - Mert jó móka - Florence higgadtan kinyitotta a retiküljét, kivette a sminktáskáját, majd csücsörítve kifestette a száját a ruhájához színben passzoló, bíborszínű, fényes rúzzsal. - Még hogy jó móka! - Bruce, lazulj már el! Neked a golfozás a jó móka - magyarázta Florence türelmesen. - És annak a puccos klubnak a tagdíja sem olcsó, ebben biztos vagyok. Mindenkinek megvan a maga szórakozása, szívem. Te kis fehér labdákat ütögetsz mindenféle lyukakba, de nekem történetesen szimpatikusabb a blackjack meg a rulett. Meg aztán - folytatta, miközben parfümöt fújt a csuklójára meg a nyakára - nem árt gyakorolnunk. Nemsokára Vegasban kell próbára tenni a tudásukat. -Atyaúristen! - mormogta Bruce a bajsza alatt. Hátravetett fejjel felhajtotta a maradék whiskyjét, és feljajdult, amikor a jégkockák nekiütődtek a fogának. - Na, akkor hogy lesz, jöttök velünk, vagy nem? - Danny a telefon fö lé emelte a kezét. - Mert ha igen, mehetünk a ti kocsitokkal. Bruce arckifejezése arra emlékeztette Mirandát, mint amikor egy kézigránátot lassan, nagyon lassan kibiztosítanak. A lány az ajkába harapott, és Florence-re pillantott, aki viszont szerelmes tekintettel nézett Dannyre.
- A fenébe is, naná, hogy nem megyünk veletek! - sziszegte Bruce a foga között, és a mutatóujját rázta Danny felé. - És hadd mondjak neked még
valamit...
- Bruce fáradt, nagyon kemény napja volt - hadarta Verity, mielőtt Brucenak sikerült volna azonnal kitagadtatnia magát az összes örökségből. - Azt hiszem, ideje hazaindulnunk; megígértük a bébiszitternek, hogy nem maradunk sokáig. - De még csak kilenc óra! - vetette közbe Florence csodálkozva. - Ne aggódj, vettem az üzenetet - közölte Danny. - Nem vagyok hülye. Nyilván azt hiszed, engem anyád csak a pénze miatt érdekel, mi? - Azzal szomorú képpel pillantott Bruce-ra. - Pedig ez nem igaz. Azért vagyok itt, mert fontos nekem. Szeretném boldoggá tenni. Sajnálom, ha nem keresek annyit, hogy neked megfeleljek, de erről igazán nem tehetek. - A fiamnak nem fér a fejébe, hogy az életben vannak a pénznél fontosabb dolgok is - magyarázta Florence. - Te... - szegezte Bruce az ujját az anyjára - kezdesz bedilizni. - Pedig úgy szeretném, ha barátok lehetnénk - sóhajtotta Danny -, de nem úgy néz ki, mintha Bruce is erre vágyna. Nos, én megpróbáltam. Nem rajtam múlt. - Tudom, szívem - Florence megpaskolta a férfi kezét. - Mit szólnál, ha hívnánk egy taxit? - Az anyám kontójára! - vágta oda Bruce Dannynek. Florence szemrehányó pillantást vetett rá.
- Sajnálom, hogy így érzel, Bruce. Most pedig... ne várakoztassátok meg azt a bébiszittert. - Ó nem, még nem végeztünk! - Bruce, a fiam vagy, és én szeretlek, de néha elég disznó módon tudsz viselkedni. -De... - Ne szakíts félbe! - Florence a szeme sarkából látta, hogy Miranda alig bírja visszafojtani a nevetést. - Ha nem tudsz kedves lenni Orlandóhoz, akkor jobban teszed, ha szépen hazamész.
Huszonhatodik fejezet
T
íz órára Miranda hétszázhatvan fontot veszített, és kezdett pánikba esni. - Általában szerencsés vagyok. Nem sűrűn történik velem ilyesmi nyafogta. - Legtöbbször remekül megy. Az asztal másik végén Danny széles mosolyt villantott rá. - Ne feledd, hogy lógsz nekem egy százassal. - Csupa szív ember vagy - mormogta Miranda, és nekiállt összeszámolni, mennyi pénze maradt. Titkon, míg Danny nem figyelt, két ötvenfontost dugott a szoknyája derékrészébe - persze szigorúan csak vészhelyzet esetére. A pokolba Dannyvel; ha nem tud a két ötvenesről, nem is követelheti tőle. - Oké, én jövök - Florence megrázta a kockákat, és határozott mozdulattal a játéktáblára dobta őket. - Hat. Hah, szerencsekártya! „Születésnapod van" - olvasta fennhangon -, „minden játékostól beszedhetsz ötszáz fontot". - Úgy érted, tízet - mondta Danny. Florence rákacsintott.
- Sosem árt megpróbálni, szívem, sosem árt megpróbálni! Nincs kedved véletlenül eladni nekem azt a vicces kis kék kártyát? - Az a vicces kis kék kártya - felelte Danny - a Park Lane. - Mondj egy árat! -jelentette ki Florence nagyvonalúan. Egy vadonatúj Porsche. Ó! - sikította Miranda. - Láttátok Bruce fejét, mikor azt mondtad, a kocsi Florence ötlete volt? - A lány feltápászkodott, és utánozta Bruce végbélkúpfelhelyezésre felkészülő arckifejezését. - Szegény Bruce, akkor majdnem
megsajnáltam. Egy pillanatig azt hittem, kiugrik a szeme a helyéről... tudjátok... dainnnggg! Chloe döbbenten bámult Mirandára. Florence felhúzta a szemöldökét. - Be van drogozva a csaj?
- Vagy az, vagy van valami rejtegetnivalója. - Danny higgadtan számolta a pénzét. - Vagy kétségbeesetten igyekszik elterelni a figyelmünket arról, hogy valaki más területén áll... - Igen, a Bond Streeten! - kiáltotta Chloe. - Hurrá, az az enyém! - Disznó! - Miranda haragosan bámult Dannyre, aki igyekezett visszatartani a vigyorgást. - Ami azt illeti - szólt oda a férfi Chloénak -, elfogadnál hétszáz fontot a Fenchurch Street-i állomásért? Chloe kezdett belejönni a seftelésbe. - Legyen nyolc.
- Csak hétszáza van - mondta Florence. Danny Mirandára pillantott.
- Attól tartok, ideje kicsengetni a lóvét. Szükségem van arra a százasra. - Nincs nálam! Chloe elszedte az összes pénzemet - tiltakozott Miranda. Danny a felsrófolt árat is ki tudja fizetni; nem fogja rátenni a kezét az ő vésztartalékára. - Add ide a százasomat. - Nem megy.
- Ó, dehogyisnem! - Nézd, hogy adhatnám oda, ha egyszer nincs nálam? - Hova mész? - szólalt meg Florence, amikor Danny felpattant. - Nem tudtátok? Szabad időmben behajtóként dolgozom. Miranda térden állva hátrált az asztaltól. Aú! A szőnyeg kidörzsölte a térdét - mint amikor az ember egészen mást művel a szőnyegen...
- Ne! - harsogta felháborodottan, amikor Danny el akarta kapni. – Ezt em teheted! Rövid, és nem túl méltóságteljes birkózás következett a perzsaszőnyegen. Miranda visított, amint a forró ujjak gyakorlott mozdulattal benyúltak -juj! - a szoknyája derékrészébe. - Sajnálom! mondta Danny, mikor pár pillanat múlva diadalmasanfeltápászkodott, bár szemmel láthatóan egyáltalán nem sajnálta a dolgot.- Muszáj volt. Azzal vigyorogva lobogtatta a két gyűrött ötvenfontost Miranda orra előtt, majd mindjárt el is rántotta őket, mielőtt a lány utánuk tudott volna kapni.
- Utállak! - sóhajtotta Miranda. - Most aztán tényleg le vagyok égve. - Fel a fejjel, lehet, hogy nemsokára az Old Kent Roadra lépek - biztatta Danny nem túl meggyőzően. - Ugyanis akkor... hú, kerek két fontot perkálok neked! - Ha már itt tartunk, nem is zselét kentem a hajadra. - Miranda visszatűrte a pólóját a szoknyába. - Hanem pillanatragasztót. - Hé, ti ketten, csend legyen! - parancsolt rájuk Florence, amikor a telefon megcsörrent. - Legalábbis amíg felveszem. - Talán meg kéne néznem a melltartódban is - mondta Danny. - Lehet, hogy súlyos ezreket rejtegetsz. Miranda pihegve, kipirultán nézett fel a férfira a szőnyegről. - Azt nem mered megtenni.
- Fogadunk? Jaj, bocs, hiszen te nem tudsz fogadni, igaz? - Danny rávillantotta a leggonoszabb vigyorát. - Elfelejtettem, hogy egy árva pennyd se maradt. - Disznó! - visította Miranda. - Miranda! - szólt oda Florence. - Mi van? Miért nem mondhatom, hogy disznó? - Szerintem Florence a telefonról beszél - szólt közbe Chloe segítőkészen.
- Vagy úgy - Miranda felemelte a fejét a szőnyegről, és észrevette, hogy Florence felé tartja a kagylót. - Ki az? - Egy emberbarát milliárdos. Azt kérdezi, kell-e kölcsön pár lepedő. -Florence vihogott, és színpadias csókokat dobott a telefonkagyló felé. -Na mit gondolsz, kicsoda? Chloe továbbadta a kagylót Mirandának, és odébb húzódott. Greg hangjának hallatán Miranda gyomrába belenyilallt az izgalom. -Jó bulinak hangzik - jegyezte meg a férfi. - Mi folyik ott?
- Vesztésre állok a Monopolyban. Leginkább azért, mert csupa csalóval kell játszanom. - Miranda összeszűkült szemmel pillantott Dannyre. -Veled mi újság? - Magányos vagyok. Hiányzol - mondta Greg. - Ó! - Mirandát meghatotta ez a vallomás; megpróbálta eltakarni a kagylót meg a száját, hogy Danny ne hallja, amit mond. - Te is nekem. - Ez annyira romantikus! - sóhajtotta Danny a fejét ingatva, és megragadta Chloe vállát. - Van valakinél zsebkendő? - Még szükséged lehet rá - Miranda ezúttal a kagylót takarta el -, feltörölni a vért. - Elvette a kezét, és ismét Gregre koncentrált. - Bocs a közjátékért; egyeseknek egészen infantilis a humora. Szóval hol vagy most, megünneplitek valahol a konferencia végét? - Annál jobb helyen. Newport Pagnell benzinkút, az Ml-es autópályán. Miranda fülsiketítően felvisított. - Viccelsz? Mit keresel ott? - O-ó! - Danny félkönyékre ereszkedett. - Megismerkedett valami csajjal. A lányt Susie-nak hívják, és sztriptíztáncosnő... Aú! Miranda nyelvet nyújtott Dannyre, és a miheztartás végett meg is rúgta. Tényleg azt hiszi, hogy ez vicces?
- Egy percig sem bírtam nélküled - mondta Greg. - A többiekkel elmentünk egy bárba. Látnod kellett volna őket: mindenkit leszólítottak, akin szoknya volt. Csak arra mentek rá, hogy egy éjszakára felszedjenek valami lotyót, akire rámászhatnak. Ott is hagytam őket - folytatta. - Lehet, hogy nekik ez a szórakozás, de nekem nem.
- Ezek szerint úton vagy hazafelé! - kiáltotta Miranda. - Ó, ez óriási! Mikor érsz ide? - Tizenegykor felveszlek - mondta Greg, és Miranda úgy képzelte, mosolyog. - Persze csak ha te is akarod. - Akarom. Hát persze, hogy akarom! - Miranda önkéntelenül is elmosolyodott, arca sugárzott a boldogságtól. Szeretett volna csábítóan édes kis semmiségeket dorombolni a telefonba, de elég nehéz csábítóan dorombolni, mikor az embert ilyen lármásan gúnyolódó közönség veszi körül. - Szeretlek - mondta Greg.
- Mhm. Ööö... én is. Greg elnevette magát.
- Nem tudsz nyugodtan beszélni, ugye? Az asztal másik végén Danny képzeletbeli hegedűn játszott.
- Úgy is lehet mondani. - Mindegy, nemsokára találkozunk. - Már nem kell kölcsönt felvennem. - Miranda édes, nemtörődöm mosolyt villantott a férfira. - Becsődöltem, kiszállok. Folytassátok nélkülem. Te pedig - és Dannyre bökött - nyugodtan bocsánatot kérhetsz azokért a marhaságokért, amiket korábban magyaráztál az olyan pasikról, akik azt hazudják, kereskedelmi konferenciára mentek, pedig nem. - Bocsánatot kérek. A pasas tényleg odavan érted. - így igaz - mondta Miranda. - Nagyon szerencsés fickó. - Neked tökéletesen igazad van. Danny elvigyorodott, Miranda pedig letette a másikon átvetett lábát, és izgatottan felpattant. - Vajon mit tudhat, amit én nem? Jaj, ne is mondd, biztos egy isten az ágyban.
Florence mostanra már gyakorlatilag pukkadozott a nevetéstől. - Megint beletrafáltál - közölte Miranda, és elindult az ajtó felé. - Há romból három. Kitűnő! Lehetsz látnók, ha nagy leszel. Őt perccel múlt tizenegy óra. Chloe a felszűrődő hangokból arra következtetett, hogy odalent Florence és Danny még mindig elkeseredetten harcol a Monopoly-táblán a végső győzelemért. Ásítva bekucorodott az új ágyba. Hosszú napja volt, és alaposan elfáradt. Négy órát lehúzott a boltban, aztán elbumlizott a terhesgondozóba, aztán jött maga a költözés, nem is beszélve arról, hogy pókerarccal kellett végigasszisztálnia Danny Delancey bravúros előadását Orlando szerepében. A kunkori fotópapír ott hevert az éjjeliszekrényen, a zajosan ketyegő, öreg ébresztőóra és az olvasólámpa között. Chloe hátradőlt az ágyban, és elnézte a kisbabája homályos ultrahangfelvételét. Az orvos biztosította, hogy tényleg babáról van szó, bár az az izé oldalnézetből inkább tűnt valamilyen egzotikus gombafajtának. Chloe szeme megtelt könnyel, amint szeretettel végigsimította a kicsi fej meg has vonalát. Látta, tényleg látta a pici szívet vadul kalapálni a képernyőn, és látta a madárcsontú lábacskákat kinyújtózni és rugdalózni... Az ajkába harapott, amikor eszébe jutott a kórházi váró, tele kézen fogva érkezett párokkal. Az a sok férj meg barát őszintén várja, hogy életében először megpillanthassák az ő saját kis egzotikus gombájukat. Ó Greg, te ostoba, önző disznó, tényleg nem tudod, miről maradsz le! Chloe még mindig a csodálatos, titokzatos fekete-fehér felvételt tanulmányozta, amikor meghallotta a ház elé beparkoló autót, majd a rövid dudálást. Alig egy másodperccel később a szomszéd szobában vad tevésvevés, pakolás támadt: szekrényajtók és fiókok csapódtak be, kikapcsolták a rádiót, majd becsukták a szoba ajtaját. Miranda magas sarkú cipőjében izgatottan csattogott le a lépcsőn, jó éjszakát kívánt Florence-nek, majd becsapta maga után a bejárati ajtót. Chloe hirtelen ötlettől vezérelve ledobta magáról a takarót; szeretett volna kikukucskálni az ablakon. A következő pillanatban a kocsi ajtaja becsukódott, és a motor felbőgött. Á, úgyis mit látott volna a vaksötétben! Visszahúzta magára a paplant, leoltotta az olvasólámpát, és összekucorodott.
De jó Mirandának, hogy ilyen barátja van, aki annyira odavan érte, hogy egészen Birminghamből képes volt visszajönni, csak hogy vele töltse az éjszakát. Chloe lehunyta a szemét, és egy pillanatra átfutott az agyán, lesz-e még egyáltalán olyan férfi, aki így érez vele kapcsolatban. Szex, jóságos ég, arra meg már alig emlékezett! Rádöbbent, hogy hónapok óta nem közelített senki az altestéhez anélkül, hogy előtte sebészkesztyűt ne húzott volna.
Huszonhetedik fejezet
Greg hátradőlt az ágyban, és elnézte, amint Miranda meztelenül, a popsiját megbillentve kilöki a hálószoba ajtaját. - Ezért mindenképpen megérte visszajönni. - A férfi elvigyorodott, és elvette a lánytól az egyik csészét. Meleg éjszaka volt, és ő a kétórányi, egészen rendkívüli szex után alaposan megszomjazott. -Bocs, hogy csak teával tudok szolgálni - mondta, amikor a csészével koccintottak -, de a pezsgő elfogyott. - Valószínűleg rémes lett - figyelmeztette Miranda, amikor Greg bele kortyolt a teába. - Ugyanis a tej is elfogyott. A tea tényleg rémes volt, főleg azért, mert Miranda kárpótlásul egy kevés kávékrémport szórt bele, de Greget ez egyáltalán nem zavarta. A lány ott volt mellette, és neki csak ez számított. - Komolyan gondoltam, amit a telefonban mondtam. - Szürke szemé vel őszintén nézett a lányra. - Az elmúlt pár nap rettenetesen telt. Hihe tetlen, mennyire hiányoztál! Miranda letette az ihatatlan teát, és visszabújt a takaró alá.
- Te is hiányoztál nekem. - Gondolkodtam - kezdte Greg. - Tudom, hogy egy kicsit hamar hozakodok elő ezzel, de olyan bolond dolog, hogy te ott laksz, én meg itt... Mindkettőnknek fizetnünk kell az albérletet, az ide-oda utazásról nem is beszélve... Miranda szíve hevesen kalapált. Vajon Greg tényleg azt akarja kibökni, amire ő gondol? Ugyan már, korholta magát Miranda, hát ennyire ostobának tettetem magam? Naná, hogy azt akarja kibökni! Még ha nem is sikerül túl romantikusan felvezetnie, ismerte el ellágyulva. Az a gond a pasikkal, hogy
nem néznek elég nyálas csajos filmet, ezért gőzük sincs, hogy kell az ilyesmit intézni. - Mire akarsz kilyukadni? - Ujjával szórakozottan simogatta Greg mez telen mellkasát. - Állítsunk sátrat a Grand Union-csatorna partján? Mert az nagyjából félúton van közted és köztem, nem gondolod? Greg elkapta az ujját, és szorosan megfogta. Ez most fontos volt; nem akarta, hogy Miranda elvonja a figyelmét. - Arra akarok kilyukadni, hogy költözz ide hozzám. Szeretnék együtt élni veled. Miranda kikerekedett szemmel bámult rá. Nem szabad nevetni, nem szabad nevetni!
- Azért, mert ezzel időt és pénzt spórolnánk? - Nem - felelte Greg. - Azért, mert szeretlek, és szeretnék veled lenni. Mindig. - Hát téged meg mi lelt? - tudakolta Bev, amikor megjelent Miranda háta mögött a mosdónál, halálra rémítve barátnőjét. - Engem? Semmi, semmi... Honnan veszed, hogy történt valami? Bev kíváncsi pillantást vetett a mosdóban ázó habszivacs haj csavarok kupacára. - Semmi különös, csak már vagy húsz perce sikálod ezeket az izéket. Elfeledkeztél a kávészünetről, sőt ami még fontosabb - jegyezte meg -, elfeledkeztél a Mars-csoki szünetedről is. És nem emlékszem, hogy erre valaha lett volna példa. Jaj, segítség, nemsokára el kell mondanom neki, gondolta Miranda. Kiemelte a habszivacs csavarókat a mosdóból - mintha egy döglött polipot fogdosott volna -, és nekiállt őket törülközővel megszárogatni.
- Nem voltam éhes - vonta meg a vállát. - Nem voltál éhes? Jesszusom, akkor biztos beteg vagy! Ajánlom, hogy jövő hétre nyerd vissza az étvágyadat! Miranda a homlokát ráncolta. -Jövő hétre?
- A szülinapodra, te ökör! Vasárnapi ebéd a Sexy Sam's-ben - emlékez tette Bev. - Már le van szervezve, egy órára megyünk. Mirandát annyira lefoglalta a Greg-téma, hogy teljesen megfeledkezett ;i jövő héten esedékes születésnapjáról. A szalonban bevett szokás volt az alkalmazottak születésnapján ordas nagy bulit és evészetet rendezni, és ez szokás igen népszerű volt Fenn agyondolgoztatott, ám annál hűségesebb alkalmazottai körében, különösen mivel a cechet mindig a főnök úr állta. - Muszáj lesz elhoznod a pasidat - csicseregte Bev. - Mindenki majd meghal a kíváncsiságtól! El kell mondanom neki, tényleg el kell mondanom, tépelődött Miran-da. Jaj, csak nem szeretném, ha én lennék az, aki végül majd' meghal. Rosszullét kerülgette. Nagy levegőt vett. - Neki... ööö... golfbajnoksága lesz jövő vasárnap. Nem fog tudni el jönni. Ó, micsoda áldás, nem csoda, hogy olyan sokan élnek a füllentés eszközével. Olyan egyszerű, és az ember annyival jobban érzi magát utána, gondolta Miranda hirtelen megkönnyebbüléssel. Az a borzalmas rosszullét egy szempillantás alatt, varázsütésre elmúlt. Nemsokára elmondom neki, ígérte meg magának. Egész biztosan elmondom. Csak nem most. - Elutazik a születésnapodon? Micsoda dolog! - csattant fel Bev mél tatlankodva. - Most komolyan, a pasik olyan önzők bírnak lenni! Csak nem megy el egész hétvégére! Hol lesz a bajnokság? Mirandának hirtelen nem jutott eszébe egyetlen golfpálya sem (talán Murrayfielden van? vagy Greendale-ben? esetleg Stenhousemuirban?), így aztán hálás volt, amikor a hátuk mögött meghallotta a türelmetlen lépteket. Huh, hogy az embert pont a főnöke mentse meg! - Bev, elég a pletykából, mars vissza dolgozni! - szólt rá Fenn élesen. - Egy vendég vár a pultnál. Bev a válla fölött hátrapillantott a lányra, aki az utcáról sétált be. A lány a vállát szabadon hagyó, ejtett vállú, fehér pulóvert viselt, hozzá bő kato nai nadrágot és sötét napszemüveget, a haját pedig khaki színű baseball sapka
alá tűzte fel.
- Nincs időpontja, és még sosem járt nálunk. - Ami a foglalásokat ille-ti, Bevnek olyan memóriája volt, akár egy elefántnak. - Akkor rázd le! - Fenn ideges volt. - Mondd, hogy jövőre talán tudunk neki időpontot biztosítani. - Uh! - sikoltott fel Miranda, amikor a lány levette a napszemüvegét meg a baseballsapkáját. - Ez Daisy Schofield! - Ajaj, Miranda riválisa! - Bev színpadias együttérzéssel paskolta meg Miranda vállát. - Daisy Schofield Miles Harper barátnője - magyarázta a meglepődött Fenn-nek, majd jelentőségteljesen hozzáfűzte: - Emlékszel, mikor Miranda Rámenős Tabitha medencéjében kötött ki? Fenn arcán a meglepődést rögvest ijedtség váltotta fel.
- Miranda, ugye nem Miles Harperrel randizgatsz? - Hát persze, hogy nem! Csak Bev azt hiszi, ez vicces. - De a srác állatira tetszik neki - cukkolta Bev. Fenn kérdő tekintettel nézett Mirandára, aki erősen igyekezett nem elpirulni. - Hidd el, hogy nem tetszik. Miranda arca egészen drámai vöröses színt öltött, amit mindig jópofa volt nézni, de most Fenn azzal volt elfoglalva, hogy fejben átrendezze a délelőtti vendéglistát. Lehet, hogy teljesen be vannak táblázva, de az üzlet az üzlet, Daisy Schofield pedig jelen pillanatban az egyik legtöbbet fényképezett arc Nagy-Britanniában, így remek reklámot csinálhatna a szalonnak. - Ha csak egyszerű vágást és beszárítást szeretne - kezdte, és szigorú pillantást vetett Mirandára -, akkor ugye bízhatok abban, hogy megmo sod a haját, és nem nyomod bele a fejét a mosdóba? Miranda találkozott már néhány szűkszavú vendéggel, de Daisy Schofield garantáltan a legszűkszavúbb volt mind között. Őt szórakoztatni olyan volt, mintha az ember egy tál kínai zacskós tésztalevessel próbált volna értelmes beszélgetést folytatni. - Valaki ajánlotta neked Fenn szalonját? - próbálkozott újból, miköz ben a sampont masszírozta a lány fejébe. Ahhoz képest, hogy a modell
széltében-hosszában hirdette, hogy hosszú hamvasszőke haja a jóisten adománya, Mirandának feltűnt, hogy Daisy Schofieldnek csúnyán kez dett lenőni a haja. Daisy ásított, és megrázta a fejét.
- A tévében láttam. - Aha. Csak arra gondoltam, hátha Tabitha Lester... - Nem. - Daisy ismét ásított, bepillantást engedve irigylésre méltóan tökéletes, tömésmentes fogsorába. Utálom, utálom! - Csak mert egyik nap kint voltunk Tabithánál, ott csináltuk a haját, és összefutottunk a barátoddal - szaladt ki Miranda száján. Jóságos ég, Fenn inyírná, ha ezt hallaná, de Miranda ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kiszedjen belőle valamit Milesról. Meg aztán kíváncsi volt, hátha Miles megemlítette a csajnak a spontán vízidinnye meccset. - Nem ismerem Tabitha Lesthert - felelte Daisy, és lehunyta a szemét. Miranda ingerülten döbbent rá, hogy a modell nem viselkedik sem hisztisen, sem szándékosan undokul. Egyszerűen csak nincs kedve beszélgetni. Hát igen, úgy kell nekem, gondolta. Mégis mit vártam, hogy Daisy felkiált: „Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy az a lány, aki a medencében kötött ki Milesszal! Mert azóta egyfolytában rólad beszél!" Na persze, ennek óriási a valószínűsége. Miles feltehetőleg meg sem ismerne, ha most összefutnánk az utcán. Tíz percre találkoztam Miles Harperrel, és mégis vállalhatatlan, gyerekes módon odavagyok érte. Őszintén szólva ez legalább annyira kínos, mint Bev reménytelen rajongása Greg iránt. Sőt, még annál is rosszabb, mert Bev ugyebár facér. Nekem van barátom, és mégis itt tartok. Ugyanakkor tekinthetjük ártalmatlan hobbinak is. Miért, talán nincs tele a világ boldog házasságban élő nőkkel, akik ártalmatlanul fantáziálnak George Clooney-ról? - Ideadnád a táskámat? - Miranda álmodozását Daisy hangja szakítot
ta félbe. A lány abbahagyta a samponos masszírozást.
- Tessék? - Csöng a mobilom. - Daisy higgadtan odatolta a fekete Prada-táskát Miranda lábához. - Nem érem el. Fontos hívást várok. Milestól! Miranda rávetette magát a táskára, és kis híján elvesztette az eszméletét, amikor feltápászkodva beverte a fejét a mosdóba. Fantáziája meglódult, és végigszáguldott a Milesszal várható beszélgetésen: „Hogy hol vagy? A Fenn Lomax szalonban? Hé, van ott egy csinos gyakornoklány. .. csodaszép szem, tüskés kék haj? Ne viccelj, ez óriási! Légy szíves, add át neki a telefont, hadd beszéljek vele!" A valóságos telefonbeszélgetésekkel az a gond, hogy mindig csalódást okoznak a képzeletbeliekhez képest. - Á, szia, Suze! - Daisy mutogatott Mirandának, hogy zárja el a csapot, és adjon egy törülközőt. - Semmi különös, fodrásznál vagyok, aztán este elugrom valami zenei díjátadóra Ritchie-vel. Ritchie-vel? Miranda vadul súrolta a mosdót, mintha szörnyen el lenne foglalva, és közben tanakodott, ki a fene lehet az a Ritchie. Szerencsére Suze sem tudta. Daisy kuncogott. - Ritchie Capstick, műsorvezető az MTV-nél. Az ügynököm szervezte le... Ne szórakozz már, a csávó iszonyú ronda, ráadásul full meleg! Egy napon se lehet emlegetni Milesszal. Akárki volt is ez a Suze, a szó szoros értemében varázslatos hatást gyakorolt Daisyre. A modell arca felderült, kivirult, és éppúgy viccelődött meg nevetgélt, mintha emberből volna. Miranda energikusan törölgette a polcon sorakozó samponos és balzsamos flakonokat, és hallotta a telefonból kiszűrődő, a készülék által torzított, éles sipítozást, de - mint azt csalódottan megállapította - nem tudta kivenni, mit mond a másik lány. - Nem, még mindig Montrealban van, a Kanadai Nagydíjra edz. Mar
ha unalmas! - Daisy elhúzta a száját. - Mindegy, már úgyis csak tíz nap van hátra. Újabb torzított sipítozás hangzott a telefon Suze felőli végéről. - Naná, hogy veszélyes, gondolod, hogy ez nekem nem jutott eszem be? - Daisy látványosan méltatlankodott. - De hát neki ez a foglalkozá sa, Suze, és épp ettől olyan izgalmas! Mit gondolsz, foglalkoznék vele, ha birkapásztor lenne? Ismét a torzított sipítozás.
- Hát igen, ha megtörténik, hát megtörténik. - Daisy vállat vont. -Mindegy, reklámnak jó lenne, nem? Képzeld csak el, hogy sajnálna mindenki. .. Az emberek imádják az ilyen tragédiákat, nem is beszélve a gyászoló barátnőről! - Le kell öblítenem a hajadat - közölte Miranda jéghidegen. - Fenn már vár. Daisy nem vett róla tudomást. -Ja. Mint az a Kicsoda Winslet a Titanic-ban - mondta, és szélesen belevigyorgott a telefonba. - Különben is, állatul nézek ki feketében.
Huszonnyolcadik fejezet
Greg a Prince of Wales Színház bárjában találkozott Adriannel egy koraesti italra. - Te megkérted, hogy költözzön hozzád? - hebegte Adrian a sörébe. Apám, te aztán bírod a gyűrődést, mi? Ki az egyik nővel, be a másikkal. Mi van, forgóajtót szereltek fel az új albérletedben? Greg nem is várt mást Adriantől, aki ideje nagy részében fennhangon szidta a nőket, de közben titokban magányos volt, szerencsétlenül érezte magát, a legtöbb elvált férfihez hasonlóan tartós kapcsolatra vágyott, és borzasztóan szeretett volna végre megismerkedni egy helyes lánnyal. - Magam sem gondoltam volna, hogy így alakulnak a dolgaim. Az ilyesmit nem szokás előre megtervezni - mondta Greg vállvonogatva. De hát így alakult, és szeretnénk minél többet együtt lenni. Akkor miért ne költözhetne hozzám? Adrian igyekezett nem irigykedő képet vágni. Hogyan is hibáztathatná Greget, ha egyszer neki is tetszett Miranda? - Ezek szerint nem zavarja Chloe meg a gyerek? Greg óvatosan belekortyolt a sörébe. - Éppen ezt szeretem Mirandában: hogy ő is utálja a kölyköket. Halla nod kellett volna, valamelyik nap úgy szidta a főbérlője unokáját, mint a bokrot. Állítólag rettenetes kölyök, rugdos mindenkit, mint egy öszvér. Miranda ki nem állhatja. Adrian kérdő pillantást vetett Gregre.
- Szóval nem szóltál neki Chloéról meg a babáról. -Jaj, na ne már! - vágott vissza Greg ingerülten. - Hogy szólhatnék? - Illik tudnia.
- Miért? - Hogy miért? Mert tuti eldurran az agya, ha rájön, és nem tőled tudja meg. Greg lesajnálóan nézett rá.
- De hát úgyse jön rá, nem igaz? Nem tudom elképzelni, hogyan derülhetne ki. Ugyebár bízhatok benned, hogy nem jár el a szád? - Hát igen, de... - Nézd - vetette oda Greg nyersen -, ami Chloéval történt, az nem az én hibám, ugye? Akkor miért kellene bűnhődnöm érte? Miért nekem kéne meginnom a levét? - Világos. Én csak azt mondom, szerintem mondd el Mirandának, hogy ő is tudjon róla. - Adrian nagyot kortyolt a söréből. Maga is csodálkozott, milyen helyzetben találta magát; az erkölcsi fölény ismeretlen terep volt számára. A fenébe is, a végén még felcsap párkapcsolati tanácsadónak! Ám Greg nem találta ilyen szórakoztatónak a dolgot.
- Hát ez óriási! Az a csávó oktat ki, akit azért hagyott el a felesége, mert szabad idejében egész Anglia alkoholadagját megitta, és gerincre vágta Battersea összes pultoslányát! - Oké - felelte Adrian sértődötten. - Nem muszáj megfogadnod a tanácsomat. - Hála istennek! - Greg megkönnyebbülten elvigyorodott, és intett a csaposnak, hogy töltse újra a poharukat. - Figyelj, Ade, ne aggódj miattam! Ura vagyok a helyzetnek. Ha elmondanám Mirandának a Chloé-ügyet - egy legyintéssel jelezte, hogy „és a többit" -, nem örülne neki, igaz? Tudom, milyen; az ilyesmin csak felhúzná magát. - Gondolom - Adrian vállat vont; már unta a témát. Szívesebben dumált
volna fociról.
- Semmi szükségem erre a cirkuszra, ez minden. - Greg beletúrt a hajába. - Tudod, milyenek a nők. Amiről Miranda nem tud, az nem fáj neki. Biztatóan oldalba bökte Adriant. - Nincs igazam? Adrian rágyújtott. -De. A következő vasárnap Miranda hangosan és döbbenetesen hamisan énekelt a kádban, és azon tanakodott, hány évesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember ne izguljon a születésnapja miatt. Hány éve van még hátra, míg a jeles nap elveszti a vonzerejét, a szülinapos megunja az egészet, s ha rákérdeznek, blazírtan odaveti: ,Ja, nem, nem terveztem semmit, olyan, mint bármelyik másik nap."
- Éppen ma huszonnégy vagyok, éppen ma huszonnégy! - dalolta, miközben lábujjával a melegvizes csapot csavargatta, és forró vizet eresztett az ultralaza, Ray Ban-napszemüveges, sárga gumikacsára. - Kapukulcsot is vihetnék, még sose voltam huszonnégy! - Ha nem szünteted be azonnal ezt a kornyikálást - szűrődött be Bev hangja a fürdőszobaajtó túloldaláról -, elveszem tőled azt a bizonyos kulcsot, és örökre bezárlak oda! - Korán jöttél! - kiabálta Miranda, és nagy pancsolás közepette felült a kádban. - Fenn is itt van? Fenn felajánlotta, hogy elviszi őket a sohói étterembe... de ugye még nem kell indulni? Még csak tizenegy óra. - Kivitte Leilát a Heathrow-ra. - Leila nem más, mint Fenn aktuális szupermodell barátnője. - Azért jöttem korábban, mert szeretném, ha ma viselnéd az ajándékodat. Ajándék, amit hordani lehet! Miranda szeme mindjárt felcsillant.
- Mi az, melltartóba való szilikonbetét? - Nem mondom meg! - kiabálta Bev elégedetten. - Muszáj lesz lejönnőd megnézni. Persze lehet, hogy ajándék gyanánt fejbe vág valami nehéz tárggyal, mikor elmondom neki az elmondanivalót, gondolta Miranda. A fenébe is, ijesztő kilátások, de ezen akkor is túl kell esni. Hátradőlt a kádban, mélyeket lélegzett, és nekiállt lélekben felkészülni a rá váró meg-
próbáltatásra. Most őszintén, ennél jobb időpontot nem is választhatnék, nem igaz? Ívja van a születésnapom, hajtogatta, és úgy kapaszkodott ebbe a tény-be, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Közismert tény, hogy senki sem balhézhat a születésnapossal. Bev sem teheti meg - és nem is fogja megtenni -, hogy elrontja ezt a jeles napot. Miranda lebukott a víz alá, levegőbuborékokat fújt, és számolni kezdett. Ha egy levegővel elér harmincig, akkor Bev megbocsát neki. Legalábbis valószínűleg. Ha meg nem érek el harmincig, gondolta, akkor nyilván megfulladtam. Ami lehet, hogy hosszú távon biztonságosabb lenne. Florence diszkréten a konyhában maradt, míg Miranda sétára hívta Bevet a fallal körülvett hátsó kertbe. - De bent maradt az ajándékod! - tiltakozott Bev, miközben tízcentis tűsarkújában bizonytalanul tipegett lefelé a lejtőn a kertbe. Nem is baj, legalább nem tudsz mivel fejbe vágni, gondolta Miranda. Hangosan viszont annyit mondott: - Valamit be kell vallanom. Lehet, hogy utálni fogsz érte.
- Mi az? - Bev gyanakodva fürkészte az arcát. - Ha a walkmaned bekapta a Celine Dion-kazettámat... - Nem kapta be - szólt közbe gyorsan Miranda, és örült, hogy ezt senki nem hallotta. Celine Dion-kazettát kölcsönkérni, nos, ez már önmagában is elég kínos. - Oké, szóval nem erről van szó - Bev szemmel láthatóan megnyugodott. Akkor miről? - Gregről. - Milyen Gregről? Ó, az ég szerelmére...
- Greg Malone-ról - Miranda zavarában az ezüst karkötőjét babrálta. -Emlékszel? Az a pasi, akivel Elizabeth Turnbull koktélpartiján találkoztál, és
akiről két hónapja megállás nélkül beszélsz.
- Vagy úgy! - Bev bólintott. - Az a Greg! - Összeráncolta a homlokát. Nem értem. Mi van vele? Miranda elpirult. - Ööö... velejárok. Még jobban elpirult. Sőt még annál is jobban, Bev hitetlenkedő tekintetét látva.
- Úgy érted... - Igen! Ő a barátom - bökte ki Miranda. - Ó istenem, annyira sajnálom! - Nos? - kérdezte Florence, amikor Miranda végül felbukkant a konyhaajtóban. - Hívjam a rohamrendőrséget? Neked esett az ásóval, és szidott, mint a bokrot? - Ami azt illeti, igen. - Miranda sóvárogva nézte a tálcára halmozott lazacos-krémsajtos bageleket. - Na jó, ásó, az nem volt, de idiótának nevezett. - Ez minden? Ja, vegyél nyugodtan! - Florence a bagelek felé biccentett. Neked csináltam. - Mutogatnivaló idiótának nevezett. Nagy mamiasznak. És óriási hülyének - sorolta Miranda tele szájjal. - Nem akarta elhinni, hogy ennyire féltem neki elmondani. - Sok hűhó semmiért, mi? - Florence odanyúlt a tálcáért, és óvatosan az ölébe vette. - Nem megmondtam? Lehet, hogy épp ő jött - tette hoz zá, amikor a csengő megszólalt. Miranda a fejét rázta. - Biztos nem ő, estig nem találkozunk. - Tekintettel a Bev-ügyre, eb ben állapodtak meg. Csakhogy, döbbent rá Miranda ingerülten, most, hogy minden elrendeződött, végül is Greg is eljöhetne... - Igazad van, nem ő az - mondta Florence, aki közben villámgyorsan odagurult az ablakhoz, és kinézett. - Hanem az a jóképű főnököd. Kár, hogy hosszú a haja. Biztos vagy benne, hogy nem meleg?
Miranda majdnem félrenyelte a bagelt.
- Hát persze, hogy nem meleg! Fenn olyan iramban fogyasztja a szupermodelleket, mint mi a Jaffa-kekszet. - Akkor te hogyhogy nem kezdtél ki vele? - kérdezte Florence huncut mosollyal. - Gazdag, jóképű, sikeres... sokkal rosszabbak is adódhatnak. Miranda mindennél viccesebbnek találta ezt a felvetést. Egész egyszerűen fel sem merült benne, hogy Fennt vonzónak lássa, sőt netán még bele is habarodjon. A fickó a főnöke volt, ő pedig csupán egy szerény kis fodrászgyakornok, akit Fenn - igazságtalanul bár - de reménytelen esetnek könyvelt el. Arról nem is beszélve, hogy elég nehéz lenne olyasvalaki után vágyakozni, aki fél életét az ő szidalmazásával tölti. - Mint említettem, neki a szupermodellek jönnek be - magyarázta tü relmesen Florence-nek. - Ha egy-nyolcvan magas lennék, és mindehhez alig negyven kiló, akkor talán lenne esélyem. Meg aztán jelen pillanatban - fűzte hozzá ráadásképpen - Leila Monzanival jár. Florence odagurult ajtót nyitni, és felvont szemöldökkel pillantott Mirandára. - De ha nem járna vele? Hiába, ez a nő már csak ilyen kotnyelesnek született, gondolta Miranda. - Ha nem járna vele - mondta emelt hangon, hogy Florence az előszo bában is hallja -, nekem akkor is Greg kellene.
Huszonkilencedik fejezet
Mire Chloe visszaért a bevásárlásból, spontán pezsgős-bageles buli bontakozott ki Florence nappalijában. Bev is ott volt, meg Fenn Lomax is, akit természetesen felismert, de akivel személyesen még sosem találkozott. - Gyere, koccints velünk, egy pohárka nem árthat - unszolta Miranda, majd kitöltött neki egy kevés pezsgőt, és büszkén mutatta az új felsőré szét. - Na, mit szólsz, ugye milyen dögös? Bevtől kaptam! - azzal karját a magasba lendítve táncot lejtett, szerteszét locsolva a Moét nagy részét. Chloe megcsodálta a pólót, mely fekete volt, sztreccs anyagú és félig áttetsző, a stratégiai pontokon gondosan elhelyezett piros szatén pillangókkal. - Nagyon illik hozzád - mondta Mirandának, és ebben a pillanatban erősen irigykedett karcsú alakjára. - Kacér -jelentette ki Florence -, és kissé túl szűk. Miranda vidáman integetett a poharával. - Én inkább szexinek mondanám - szögezte le -, és egzotikusnak. A sarokban ment a televízió; Florence a csatornák közt keresgélt, időjárásjelentés után kutatva. - Szerintem akkor is vigyél magaddal kabátot; délutánra zivatart jósol nak. Várj, megkeresem a teletexten... - Nézzétek, ne kapcsolj át! - sikoltotta Miranda izgatottan. - Ez Miles! A Kanadai Nagydíj néhány órán belül kezdődik Montrealban; a tévé épp spontán gyorsinterjút sugárzott Miles Harperrel, a britek nagy reménységével. Minthogy Miranda volt a születésnapos, kérésére mindenki odafordult.
- Annyira helyes! - sóhajtotta Miranda, majd gyorsan hozzátette: -Persze nem olyan értelemben...
- Á, dehogy! - vigyorgott Bev. - Nos tehát, Miles, - fejezte be a joviális Forma-l-es kommentátor - a délutáni futamhoz sok szerencsét kíván a több millió brit rajongója. - Ó, de kár! - Bev megpaskolta Miranda karját. - Pedig azt hitted, te vagy az egyetlen. - .. .és vezessen biztonságosan. - Reméljük, nem halsz bele - fűzte hozzá Miranda. - Most komolyan, ti elhiszitek, amit Daisy Schofield mondott a múlt héten? - Megborzadva rázta a fejét. - Ezen még mindig nem tudtam túltenni magam. - Micsoda szajha! - helyeselt Bev, amikor a kommentátor végzett az interjúval. Florence, kezében a távirányítóval, megszólalt: - Most már átkapcsolhatok a teletextre? Csak mert ha zuhogni fog, és a pillangóid összemennek, letartóztatnak szeméremsértésért. - A legidegesítőbb az volt, hogy le mertem volna fogadni, nem ad bor ravalót. De adott - morfondírozott Miranda. Bev rákacsintott Chloéra.
- És mellékelte hozzá személyes jó tanácsát is, úgyis mint „Ne szeresd meg túlságosan az autóversenyző pasidat, hátha meghal"? - Nem egészen - felelte Miranda. - Egy tízest hagyott ott. A pénzről Chloénak eszébe jutott, hogy a retiküljében kísérőkártyástul ott lapul az ajándék, melyet reggel vett Mirandának. Nem volt nagy ajándék - többre nem is telt volna neki -, de azért remélte, hogy az ólomüveg képkeret elnyeri a lány tetszését. A retikül... á, megvan, ott van, ahol hagyta: az ablak melletti asztalkán. - Keresel valamit? - Fenn elkapta Chloe tekintetét, de addigra a lány már feltápászkodott. Egyetlen pillantás az ablakon át elég volt, hogy elakadjon a lélegzete, és valósággal beleszédüljön a sokkba. Ugyanis odakint, a ház előtt parkoló autóból ebben a pillanatban nem más szállt ki, mint Greg.
Oké, gondolta Chloe, ne ájulj el, őrizd meg a nyugalmadat, ülj le szépen, mielőtt összeesel, és legfőképpen: gondolkozz! Ó, de hát Greg itt van, hozzá jött! Márpedig ha az ember volt férje váratlanul megjelenik az ajtó előtt egy akkora virágcsokorral, mint egy karácsonyfa, az csakis egy dolgot jelenthet... Időre van szükségem, időre van szükségem, hadarta magában C.hloe fél szemmel látta, hogy Fenn Lomax azt figyeli, miért hátrál üres kézzel az asztaltól. Tényleg ez történik velem? Lehet, hogy Greg lenyonyomozta hol lakom - hát persze, nyilván Bruce-ékon keresztül, ez világos és most azért jött, hogy a bocsánatomért esedezzen? Csak nem azt jelenti, hogy a babával kapcsolatban is meggondolta magát? Ó, istenem, ez az egész annyira zavaros! Chloe nem bírt egyszerre járni és gondolkodni. Minden lépés olyan volt, mintha az anyja-féle sűrű zsemlemártáson kellett volna átgázolnia. -Jól vagy? - tudakolta Fenn halkan, és behúzta a nyakát, amikor Bev elsuhant mellette egyik kezében csordultig töltött pohárral, a másikban meg Florence hosszú cigarettájával. Mint ismeretes, Bev hajlamos véletlenül felgyújtani különböző dolgokat, ha nagy ritkán cigaretta került a kezébe. Hogy jól vagyok-e? - álmélkodott magában Chloe.
- Hah! - Szikrák szálltak mindenfelé Bev cigarettájának végéről, amikor hanyagul súrolta vele Florence súlyos brokátfüggönyét. - Apropó, pasi! Találd ki, ki van itt! - Kicsoda? - kérdezte Miranda tele szájjal. - Hát Greg, te dilis! Jó is, hogy bevallottad a kis titkodat. Hé, ez óriási! Most, hogy itt van, ő is jöhet velünk ebédelni! Ugye, Fenn? Ugye jöhet velünk Greg is ebédelni? Chloe szeme előtt a világ hirtelen nagyot fordult a tengelye körül. Nem értette pontosan, mi folyik, de ilyet egyszer már érzett: Blackpoolban, a hullámvasúton. Florence figyelmét eddig a függöny kötötte le, mely Bev drámai gesztikulálása következtében komoly veszélybe került. Most viszont ijedten kapta oda a fejét, amikor meglátta, hogy Fenn felugrott a székről, és Chloét a kanapéhoz támogatta.
- Chloe, mi történt? - kérdezte döbbenten.
- Dőlj hátra, és lélegezz mélyeket - magyarázta Fenn Chloénak. - Csak nem a babával történt valami? Hívjam a mentőket? Jaj ne, csak nehogy elvetéljen, gondolta aggódva Miranda, pont a születésnapomon! Nehogy az én hibám legyen, mert ráerőltettem azt a pohár pezsgőt. Miranda végre lenyelte az utolsó falatot, és riadtan szemlélte a szeme előtt kibontakozó jelenetet. Chloe arcából teljesen kiment a vér, és Fenn kezét szorongatta. Fenn féltérdre ereszkedve - akárcsak Hardy kapitány Nelson admirális halálos ágyánál - a lány pulzusát mérte, és komolynak tűnő pillantásokat váltott Florence-szel. Ebben a pillanatban csengettek. Chloe jól láthatóan összerezzent.
- Máris hívom a mentőt - határozta el Florence, és a telefon után nyúlt. - Ne! - bukott ki Chloéból. - Hol fáj? - tudakolta Fenn. -Jól vagyok, jól vagyok. - Eltolta Fenn kezét a csuklójáról, megpróbált felülni, és mereven Mirandára nézett. - Nézd, nagyon sajnálom ezt az egészet, de mondd, az ott a te barátod az ajtó előtt? A csengő ismét megszólalt, ezúttal türelmetlenebbül. Miranda zavartan kérdezte: - Kicsoda, Greg? Hát persze, hogy az én barátom! - Á! Megtennéd, hogy ideadod azt a poharat? - Chloe kifújta a haját a szeméből, és odaintett Fenn-nek. - Semmi baj, nem kell ide mentő, csak egy ital. Valószínűleg neked sem ártana egy pohárral - folytatta ismét Mi randára pillantva. - Ugyanis Greg az én férjem. Minden tekintet a végtelekig ledöbbent Mirandára szegeződött. Micsoda buta hiba, ilyen elhamarkodottan következtetni, és mindenkit megrémíteni! - Ne hülyéskedj! Nem, nem lehet, ez csak valami furcsa egybeesés, ez minden - magyarázta Chloénak barátságosan. - Az én Gregem nem nős. Csakhogy Chloe nem sóhajtott fel megkönnyebbülten. Szilárd hangon kérdezte: - A teljes neve Greg Malone?
- Ó, a francba! - mondta Bev. Most Mirandán volt a sor, hogy lerogyjon - egyenesen a sajtkrémes bagellel teli tálcára.
Harmincadik fejezet
Florence nyitott ajtót. Valakinek csak ki kellett nyitnia. És ott állt ő az ajtó előtt, azzal a kisfiús, megnyerő mosolyával, egyik kezében egy hatalmas, tarkabarka csokrot, a másikban meg egy Boldog szülinapot!" feliratú lufit szorongatva. Florence nagyjából azt a mosolyát villantotta Gregre, mint annak idején az első férjére, amikor rájött, hogy csalja a hadtestparancsnoka nejével.
- Hello! - kezdte Greg. - Én csak... - Miranda nincs itthon - hazudta Florence gond nélkül, ahogy megbeszélték. Vagyis hát... majdnem megbeszélték. Valójában Miranda a tenyerébe temette az arcát, úgy hadarta: „Ne engedjétek be! Tüntessétek el, rá se bírok nézni!" - Semmi baj. - Greg könnyedén bólintott. - Nem számítottam rá, hogy itt találom, csak itt akartam neki hagyni ezeket, hogy az ebédről visszatérve már itt várják. - Azzal elvigyorodott. - Tudja, milyenek a nők, mikor virágról van szó. - Nagyjából tudom - felelte Florence, és a kerekesszékben előrehajol va odanyúlt a repdeső lufiért. - Majd mondom neki, hogy kereste. - Hatra jövök érte. - Greg átadta a virágcsokrot is. - Megteszi, hogy szól neki, hogy időben elkészüljön? Az utolsó mondatot szívélyes mosoly kíséretében adta elő, hogy utasítás helyett inkább tréfás megjegyzésnek tűnjön. - Persze. Gregnek lefagyott az arcáról a mosoly.
- Minden rendben, Florence? Tettem valamit, amivel megbántottam? Florence mindennél jobban szerette volna megmondani neki. Úgy tolultak fel benne a válogatott sértések, akár ingázók a helyi érdekű vasúton. Ó, mit meg nem adna azért, hogy most kiadhassa magából, ami a szívét nyomja... Ám ez nem az ő dolga volt, hanem Mirandáé. Mirandának pedig időre volt szüksége, hogy összeszedje viharosan kavargó gondolatait. Utoljára még arra kérte Florence-et: „Csak rázd le valahogyan. ..esne mondj neki semmit..." Florence képzeletben mindjárt három lakatot is tett a szájára.
- Nem. - Azzal hátragurult, és megfogta az ajtót. - Minden a legnagyobb rendben van. - Nem hiszem el, ezt egyszerűen nem hiszem el! - sopánkodott Miran-da, majd a pezsgőspohár után nyúlt, és úgy hajtotta fel a tartalmát, mintha vizet inna. Becsukta a szemét, aztán újra kinyitotta, és kikukucskált a függöny mögül. Ám mivel Chloe a válla fölött ugyancsak kikukucskált, ki volt zárva, hogy csak szörnyű félreértés történt. Az ott egyértelműen Greg volt, aki beszállt a kocsiba. Az ő Gregje. És Chloéé. Mirandát rosszullét környékezte. Olyan volt ez, mint amikor az ember rájön, hogy álmai férfija szabad idejében ártatlan kutyakölyköket gyilkol. Bev, aki a legmagasabb volt hármuk közül, ott állt Miranda és Chloe mögött. - Utolsó szemét! - sziszegte, amikor Greg elhajtott. Két karját a két lány vállára tette, és szomorúan ingatta a fejét. - Nem is tudom, melyikőtöket sajnáljam jobban. Chloe sarkon fordult, és elképedve bámult rá.
- Engem ugyan nem kell sajnálni! - Engem sem! - visította Miranda, és lesöpörte a válláról Bev karját. Reszketett a dühtől; kék tincses tusi haja gyakorlatilag égnek állt. - De biztos ki vagy borulva - erősködött Bev meglepetten. - Kiborulva? KIBORULVA? Nem, nem vagyok kiborulva - harsogta Miranda -, hanem dührohamot kapok! Micsoda hazug, csaló, szeméi alak! Örülök, hogy most derült ki, mielőtt... mielőtt... Atyaúristen, hogy tehette ezt?
Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy szétrúgja a falat, feldöntsön pár könyvespolcot, és lerángassa Florence méregdrága függönyeit. Termesze tesen nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy nincs kiborulva, de az ilyen szentimentális marhaságokkal, mint egy szimpla kiborulás, még bőven ráért foglalkozni. Megborzongott, és mély levegőt vett. Egyelőre az agyát elborította a fekete düh. Ami azt illeti, olyan dühös volt, hogy kis híján felrobbant.
- Sosem említetted, hogy a férjedet Gregnek hívják - fordult Chloéhoz hitetlenkedve. - Pedig már mióta ismerünk, és még csak meg sem említetted! - Te sem! Te sem mondtad, hogy a barátod neve Greg. .. .Ó, basszus! Chloe a szája elé kapta a kezét. - Csak nem miattad hagyott el? Ez már túl sok volt neki - ezt már szavakkal nem lehetett leírni. Miran-da gyomra kavargott.
- Mikor hagyott ott téged? Bev, mikor is volt az a koktélparti... Jaj, istenem, mikor találkoztunk Adriannel és Greggel? - Adriannel is találkoztál? - Jótékonysági koktélparti volt - hadarta Miranda. - A meghívót Flo-rencetől kaptuk. Daisy Schofieldnak is el kellett volna jönnie, de végül nem jelent meg. Chloénak leesett a tantusz. - Bruce is kapott meghívót, de nem ért rá, úgyhogy odaadta nekem. Nem is értettem, hova tűnt. Bev időközben kapkodva lapozgatta a filofaxot, melyet arra az esetre tartott magánál, ha valaki váratlanul randira hívná, és időpontot kellene egyeztetni. Végül felnézett: megtalálta a kérdéses dátumot.
- Április huszonharmadika. - Bruce házassági évfordulója - bólintott Florence. - Úgy volt, hogy együtt megyünk, csak közben... - fejezte be Chloe rezignáltán - Greg lelépett. - És ha már így alakult, elment egyedül, és felszedte Mirandát - csatlant fel Florence undorral az arcán. - Ennyit erről. Ha legközelebb Eliza-heth
Turnbull megpróbálja rám tukmálni a meghívóit valamelyik nyomorult jótékonysági partijára, csomót kötök a nyakára! Chloénak nagy kő esett le a szívéről; ezek szerint a férje nem Miranda miatt hagyta ott. - Ha legközelebb meglátom Greget - közölte Miranda -, én nemcsak ;i nyakára fogok csomót kötni. Chloe hirtelen felkacagott. - Már megbocsáss! Ha az én volt férjemről beszélünk, biztos vagy abInin, hogy elég hosszú az, amire csomót akarsz kötni? Miranda és Bev egymásra nézett, majd oltári röhögésben tört ki. - Ki kér még pezsgőt? - kérdezte Fenn rezignáltán. -Jaj, bocs, ez amolyan csajos dolog - magyarázta Florence. - Néha tudnak ilyeneket beszélni. Nem való ez érzékeny férfifüleknek. Tizenhárom év a fodrászszakmában többé-kevésbé érzéketlenné tette Fenn fülét. Úgy érezte, ezalatt gyakorlatilag minden hallott. Ha most megsértődne, az olyan lenne, mintha egy megvadult Status Quo-rajongó neheztelne a szomszéd cica nyávogására. De azért Fennt meghatotta Florence figyelmessége. - Mi lenne, ha odatelefonálnék az étterembe, hogy késünk? - Szünetet tartott, majd Florence-hez fordult. - És akkor levághatnám a haját. Miranda, aki még mindig reménytelenül zaklatott állapotban volt, nekiállt eszetlenül láncdohányozni, de ő még Bevnél is ügyetlenebbűl csinálta. Tekintettel Chloe születendő gyermekére, valamint Florence -egyelőre sokkal kézzelfoghatóbb - lakástextiljeire, a társaság kiköltözött a napsütötte hátsó kertbe. Florence fájós ujjaival beletúrt a vaktában feltűzött hajába. A frizurája elkészítése általában Miranda reszortja volt, ám ma reggel az asszony maga végezte el ezt a nehéz munkát. Ami azt illeti, a „nehéz munka" kifejezés maximálisan utalt a végeredményre is.
- Biztos rémes - grimaszolta Florence. - Maga nyilván nem csinál rendszert abból, hogy vadidegeneket szólít le az utcán, és felajánlja, hogy rendbe hozza a frizurájukat.
- Nem vagyunk az utcán - vetette ellen Fenn. - És mivel fél éve leszoktam a cigiről, könnyebben viselem, ha van mivel lefoglalni az ujjaimat. - Ahogy Mirandától hallom, ebben egy percig sem rest. - Ahogy Mirandától hallom - felelte rá Fenn szelíden -, maga melegnek nézett engem. Florence a szégyenkezés leghalványabb jele nélkül kuncogott.
- Vénasszony vagyok már. Az én időmben csupa meleg fickó ment fodrásznak.
IK^I
- Nos, én nem vagyok meleg. És mire végzünk, maga nem fogja magíii vénasszonynak nevezni. - Fenn elnézte, ahogy az asszony egy sor küln nos hajtűt meg fésűt szedeget ki a kontyából, majd az ölébe ejti őkel. Készen áll? - Miért is ne? - Miranda hónapok óta szekálja, hogy vágassa le a hajiii Csak ha tényleg úgy érzi, tud rá időt szakítani. Akárcsak Bev az imádott filofaxa nélkül, úgy Fenn egy lépést sem tett az ollója nélkül. Míg kicsomagolta, odapillantott a kerti asztalhoz, mely körül úgy gubbasztott ott Miranda, Bev meg Chloe, akár három boszorka. - Úgy tűnik, ráérünk. Különben is - mondta biztatóan -, gyorsan dol gozom. Elkapta Florence csillogó tekintetét. - Miranda erről is mesélt. De mielőtt nekiáll, kérem, megtenne nekem egy szívességet? -Mit? - Vegye el azt a pezsgőt tőle. - Florence Miranda felé bökött a fejével, illetve a villámgyorsan ürülő pezsgősüveg felé, melyet a lány szorosan ölelt magához. - Ha így folytatja, a születésnapja hátralevő részét hanyatt vágódva fogja tölteni. Szegény kicsikém! - tette hozzá gyengéden. - És nem egészen abban az értelemben, ahogyan tervezte.
Harmincegyedik fejezet
Az asszony azonnal megismerte a hangot a vonal túlsó végén: - Florence, hello! Ott van Miranda? Beszélhetnék vele? - Borzasztóan sajnálom, de Miranda most nem tud a telefonhoz jönni, ugyanis eszméletlenül hever a kertben - csicseregte vidáman.
- Azt a mindenit! - Danny Delancey szemmel láthatóan le volt nyűgözve. Te intézted, vagy megszervezted, hogy Lennox Lewis üsse ki? - Ennél sokkal olcsóbban ment. Elég volt két üveg Moét - mondta Florence -, meg egy nem túl kellemes meglepetés. - Rendbe jön? - Ó, persze! A barátnője, Bev ott van mellette, és bőszen kenegeti 15-ös faktorú naptejjel. Lassan annak is a fenekére néznek, hah! Fenn pedig elintézte, hogy házhoz hozzák a kaját, amint Miranda magához tér. Te is átjöhetnél - javasolta Florence jókedvűen. - Jót tenne a nemek arányának. Miranda biztos szívesen lát majd... Szegény drágám, nem ez lesz a legvidámabb születésnapja! Danny nem tudta, hogy Mirandának születésnapja van. Emellett viszont szembeötlő volt az ellentmondás aközött, amit Florence mondott, és aközött, ahogyan mondta. A hangja határozottan derűsen csengett. - Egy pillanat... - Danny erősen összeráncolta a homlokát, és gondo latban igyekezett visszapörgetni a beszélgetést. - Miféle kellemetlen meg lepetés? Ó, istenem, már megint elölről kell kezdenem, gondolta Florence, pedig senki sem állhatja az olyan vénasszonyokat, akik mindig mindent előre megmondták. Mielőtt Miranda felébred, muszáj lesz gyakorolni, hogy inkább tűnjön együtt érzőnek, mint önelégültnek.
- A Tökéletes Férfiról van szó. - Vidáman szemlélte a tükörben új, divatos frizuráját. - Úgy néz ki, mégsem olyan fantasztikus, mint amilyennek látszott. - Tényleg?
Érezte, hogy Danny nagyon igyekszik semleges hangon érdeklődni. - Bizony. Hát nem csodálatos? - A pokolba a diplomáciával! Florence egy dologgal tisztában volt: azzal, hogy Danny az ő oldalán áll. így aztán ujjongva vallotta be: - Kiderült, hogy végig Tökéletes Rémálom volt az egész. Aaaahh! Miranda hihetetlen nehézségek árán felemelte a szemhéját. Uh, oh, ez bizony macskajaj! Hát ez meg hogy történt? És ami még égetőbb: mi a jó fene zajlott itt, miközben ő... hm, a szemét pihentette? Ó, egek, mintha a részeg kábulatból feleszmélni nem volna önmagában is elég zavarba ejtő élmény. Miranda felküzdötte magát félig ülő helyzetbe, és körülpillantva a kert egyik félreeső sarkában találta magát. A következő pillanatban máris visszarettent, ugyanis Danny Delancey jelent meg mellette egy doboz fejfájás-csillapítóval meg bő fél liter narancslével.
- Láttam, hogy felébredtél. - A férfi rávigyorgott a napszemüvege fölött. Gondoltam, hátha szükséged van ezekre. Kiszedjem neked a tablettát a dobozból? - Én ezt nem értem... - Miranda halkan felnyögött, és eltakarta a szemébe tűző napot. Borzalmas, hasogató fejfájás kínozta, és (furcsa módon) rettenetes volt a szája íze. - Utoljára az van előttem, hogy annál az asztalnál ülök, te nem vagy itt, Florence-nek pedig hosszú a haja. És mikor egy perccel később felébredek - összeráncolt homlokkal tanulmányozta olajosan csillogó karját -, egy nyugágyon találom magam, tetőtől talpig ragadok a naptejtől, és gyakorlatilag vattát köpök. - Mindezt egy négy sarkán összecsomózott zsebkendővel a fejeden -segítette ki Danny. - A zsepit a világért se hagyjuk ki! -Jaj, istenem! - Miranda lekapta a fejéről a zsebkendőt. - Nem is beszélve a dekoltázsodban pihenő cigicsikkről - folytatta a férfi. - Dekoltázst mondtam, de... Óriási. Miranda lenézett, és kihalászta a csikket. Most aztán állati jól nézhet ki. Gyanakvóan pillantott fel Dannyre. - Te tetted ide?
- Én ugyan nem! - Danny szemmel láthatóan remekül szórakozott. -Florence szerint tizenegy szál fekete Sobranie-t szívtál el hetvenöt perc leforgása alatt. Na igen, ez megmagyarázza, miért olyan rettenetes a szája íze. Hm, gondolta Miranda, ezt egy darabig nem fogom megismételni.
- Ráadásul a történet egy pontján kettesével. - Oké, oké! - Erőtlenül leintette, hogy hagyjon már békét neki. - Ma van a szülinapom. Ilyenkor kedvesnek kellene lenned hozzám. - Az is vagyok. Én ilyen vagyok extra kedvesen a szülinapodon. Miranda bekapott két fejfájás-csillapítót, leöblítette narancslével, majd gyanakodva szemügyre vette Dannyt.
- Különben is, mit keresel itt? Nem is mondtam neked, hogy ma van a szülinapom. - így van. Azért hívtalak, hogy megszervezzük a szalonban a forgatást. Danny letelepedett a nyugágy mellé a fűre. - Florence említette a szülinapod. - Habozott; a tekintetét elrejtette a napszemüveg. - Mesélt a... Gregdologról is. Ó egek, a Greg-dolog!
- Valahogy nem vagyok meglepve - közölte Miranda. Fogcsikorgatva elhatározta, hogy közölni fogja Florence-szel: értékelné, ha nem traktálna azonnal boldog-boldogtalant az ő magánélete részleteivel, amint ő részeg kábulatba esik. - Sajnálom - mondta Danny. A lány lehunyta a szemét; lelki szemei előtt a förtelmes részletek fejvesztetten menekülő gnúcsordaként robogtak felé a látóhatárról.
- Hát igen, tessék, ismét elvéreztem - mondta ridegen. - Hát nem lenne isteni, ha olimpiai sportágat csinálnánk belőle? - Miből, a bebombázva láncdohányzásból, meg a zsebkendővel a fejen elalvásból? Miranda futólag elmosolyodott; Danny pontosan tudta, hogy ő nem erre gondolt. Csak szerette volna felvidítani, megnevettetni.
- Abból, hogy elszúrom. Hogy minden átkozott alkalommal piszkosul mellényúlok. Most komolyan, nem ismerek senkit, aki ezt nálam sikeresebben űzné. - Ugyan már, ez nem is... - .. .nem igaz? De még mennyire, hogy igaz! - csattant fel Miranda. -Vegyük például a te esetedet: meg voltam győződve arról, hogy nős vagy, pedig nem. Greggel kapcsolatban pedig fel sem merült bennem, hogy nős lehet, pedig az. Akkor szerinted mennyi sütnivalóm van? Minthogy erre a költői kérdésre nem kínálkozott válasz, Danny felkelt.
- Nézd, gyere, csatlakozz inkább a vendégeidhez! - Danny kinyújtotta a karját. - Fogd meg a kezem, majd én felhúzlak. - Aú! - szisszent fel Miranda, amikor a férfinak sikerült felsegítenie. Az Ambre Solaire-től sikamlós karját ugyanis elég erősen kellett megragadni. Mennyi az idő? - Négy óra. - Máris? Jesszusom, Greg hatra jön értem! - Bizonytalanul járt, ezért hagyta, hogy Danny átkísérje a százszorszépekkel teleszórt gyepen. Danny felhúzta a szemöldökét. - Hát mondd le! - Szó sem lehet róla! Meg akarom neki mondani a véleményemet mormogta Miranda keserűen. - Aztán pedig módszeresen, ízenként té pem szét. És ha ezzel megvagyok, végzek vele. Florence sugárzott; ez zene volt füleinek.
- Szívem, de jó, hogy visszatértél közénk! - Megpaskolta Miranda vállát. -Jobban érzed magad? - Ó igen, sokkal. - Azzal lerogyott a kovácsoltvas székre Florence mellé. Két óra van vissza a rakétakilövésig. Ha nem fájna ennyire a fejem, most felfrissíteném a kung-fu-tudásomat. Danny visszaült Chloe mellé, és levette a napszemüvegét.
- Végiggondoltuk a legtutibb bosszúlehetőségeket. Chloe szerint neki kellene ajtót nyitnia.
- Mint azokban a thrillerekben - magyarázta Chloe. - Azzal fogadnám: „Miranda? Miféle Miranda? Itt nem lakik ilyen nevű személy, ez az én házam." - A Gázláng! - Florence elragadtatásában összecsapta a tenyerét. -Charles Boyer és Ingrid Bergman. Micsoda remek film! - Ki vágta le a hajadat? - szegezte neki a kérdést Miranda, akit most ez kötött le. - Szívem, micsoda kérdés! Természeseten te, mielőtt elájultál. - Micsoda? Istenem, tényleg? Florence gurult a nevetéstől. - Mikor azt sem tudtad, fiú vagy-e, vagy lány? Mégis mit képzelsz, teljesen megbolondultam? Fenn csinálta. Ja igen, Mirandának halványan derengeni kezdett. Biztos kidőlt, mielőtt elkészültek. - Isteni lett. Remekül illik hozzád. Florence páváskodva illegette magát; ő ezt már rég tudta.
- Mindegy, szóval nem vagyunk meggyőződve arról, hogy Greg tényleg azt hinné: kezd becsavarodni - magyarázta Chloe Mirandának. -Dannynek viszont támadt egy kitűnő ötlete... - Figyeljetek, nem gondoljátok, hogy egy kicsit igazságtalanok vagytok? Minden szempár Bevre szegeződött. Rövid, döbbent csend következett. - Ne nézzetek így rám! - csattant fel Bev dacosan. - Én csak annyit mondtam, hogy ez így nem tisztességes. Azért fogtok most össze ellene, mert nem árulta el Mirandának, hogy nős, de Miranda sem árulta el ne kem, hogy Greggel találkozgat, nem igaz? Miranda meredten bámult rá. Ez most komoly, hogy a csaj Greg védelmére kel?
- Mert nem akartalak megbántani! - És? - vágott vissza Bev. - Talán ő sem akart megbántani téged. - Most ajánlotta fel, hogy költözzek hozzá! Nem gondolod, hogy ideje lett
volna ezt a kockázatot bevállalnia?
- Ne ordíts velem! - mondta Bev haragosan. - Én csak annyit mondtam, hogy nagyon is megszeretted. Egészen ma délelőttig képes lettél volna odaköltözni hozzá. - És? - felelte Miranda. - Szerintem adnod kellene neki egy utolsó esélyt, hogy elmondja, ez minden. Lehet, hogy lélekben most készül fel rá. Lehet, hogy már csak egy lépés választja el tőle, vagy valami ilyesmi. - Kár, hogy az a lépés nem a szakadéktól választja el - hallotta Chloe magában mormogni Dannyt.
Harminckettedik fejezet
Mirandának utoljára akkor kellett színészkednie, amikor egy iskolai ünnepségen játszott epizódszerepet a Doktor Dolittle-ben. Akkor elbotlott a saját lábában és leesett a színpadról. Most nagyon igyekezett, de rá kellett jönnie, hogy sokkal nehezebb az életben azt játszani, hogy minden rendben van, mint egy iskolai előadáson csetleni-botlani.
- ...nem tudom túltenni magam azon, milyen könnyen ment! Micsoda butaság volt tőlem! Hetekkel ezelőtt meg kellett volna mondanom Bevnek. Fantasztikusan megértő volt, és... - Ez remek - szólt közbe Greg -, de alig ettél valamit. - Bocs. - Miranda megpiszkálta a villával a tányéron várakozó thai rákfasírtot. - Azt hiszem, ez még mindig a macskajaj az ebéd körüli ivászat-ból. Mindegy, szóval ez is csak azt bizonyítja, hogy nincs jobb taktika az őszinteségnél, igaz? Az a rengeteg titkolózás, ráadásul a semmiért! Miért nem tudtam mindjárt az elején előállni, és elmondani neki az igazat? Greg gyengéden áthajolt az asztal fölött, és elvette tőle a villát. - Ha nem vagy éhes, hagyd ott! Nem sértődöm meg. És borzasztóan örülök, hogy a Bev-ügy ilyen jól elrendeződött, de nem beszélhetnénk most már valami másról? - Szürke szeme sarkába apró ráncok gyűltek, amikor megszorította Miranda reszkető kezét. - Például rólunk? Olyan volt ez, mint abban a filmben, a Stepfordi feleségek-ben, gondolta Miranda, ahol a nő egyszer csak rádöbben, hogy az összes többi feleség igazából robot. Most ő is itt ül, és társalog Greggel, de ez már nem az ő Gregje. Hanem Chloe férje, Chloe babájának apja, aki abban a szent pillanatban hagyta el a feleségét, amikor az bejelentette, hogy gyereket vár.
- Rólunk? - Szeretnék veled lenni. Szeretném tudni, mikor költözöl hozzám. A körülmények ellenére Mirandának mégis gombóc költözött a torkába. A fő baj az, hogy ez a férfi kívülről még mindig Greg. Jóképű, és szereti őt, márpedig ilyen férfiak nem sétálnak csak úgy mindenfelé. Ó istenem, igazán nem könnyű, ha ezek után kiderül erről a bizonyos férfiról - aki végre besétált az életébe -, hogy nagy kamu az egész. - Csak az a helyzet, hogy ehhez bizalom kell - szaladt ki Miranda szá ján. - Tökéletes bizalom. Semmi lappangó titok. Ugye, nekünk nincse nek titkaink egymás előtt? Mert ha vannak, akkor azokkal most kell el
számolni. Mert ezt máshogy nem lehet csinálni. Greg elmosolyodott. Miranda sápadt volt a délutáni ivászattól, de ő most még szebbnek látta, mint valaha. Óriási, csillogó, fekete szeme tele volt érzelemmel. Pántos kis fekete ruhája szorosan követte a vonalait. És hozzá a lánynak fantasztikus illata volt. És az övé volt, csak az övé. Nem ment el az esze, hogy kitálaljon neki Chloéról! Az ki van zárva. - Az egyetlen titkom - kezdte Greg lassan -, az az, hogy mennyire sze retlek. Mert ezt sosem fogod igazán megérteni. Ajkához emelte Miranda kezét, és megcsókolta. Egészen meghatódott a lány könnyein. Szabad kezével benyúlt a zakója zsebébe, és elővett egy apró, bársony borítású dobozkát. Miranda légzése felgyorsult. - Ezt nekem hoztad? - Nem, annak a pincérnőnek, ott, a narancssárga parókában. Miranda úgy érezte, az ujjai helyén löttyedt virslik lógnak. Ügyetlenül nekiállt kinyitni a dobozt. Jaj, istenem, ennek nem lenne szabad megtörténnie. .. légyszi, légyszi, legyen fülbevaló... A dobozka kinyílt. Nem fülbevaló volt benne. Nem két karika volt benne, hanem egy, és nem abból a fajtából, melyet az ember a fülében visel. Ami azt illeti, ismerte el Miranda titkon, nem is abból a fajtából, melyet az ember szívesen húzna az ujjára. Öt aprócska gyémánt és egy magányos smaragd pislogott rá félénken, margaréta-alakban kirakva, rettenetes, filigrán arany foglalatban. Istenem, ezen nincs mit tagadni. A gyűrű borzalmasan ízléstelen volt. - Nem baj, ha egy kicsit nagy rád - biztosította Greg. - Be lehet belőle vetetni.
Persze valószínűleg tényleg nagy lesz Mirandára, tekintettel arra, hogy nem is neki vette. De Chloe mindig azt mondogatta, hogy ez az eljegyzési gyűrű nem mutat jól a karikagyűrű mellett, pár hónappal az esküvő után meg már csak a karikagyűrűt hordta. Greg csak akkor bukkant rá az eljegyzési gyűrűre, miután elköltözött. A mandzsettagombos doboz aljára volt belökve, akár egy elkényeztetett gyerek gyűlölt játékszere. Pedig milyen jó kis aranygyűrű - akár hasznát is vehetné, győzködte magát. Lehet, hogy Chloe nem értékelte az ő hibátlan ízlését, de Miranda biztosan fogja. Ugye, nem is olyan disznóság? Nem, dehogy! Sőt nagyon is logikus lépés. Miért baj az, ha az ember nem szórja a pénzt? - Nem is tudom, mit mondjak. Ez... hihetetlen! - szólalt meg végre Miranda. A konyhaablak tárva-nyitva állt, Florence ultramodern CD-lejátszója bizonytalanul egyensúlyozott a lejtős ablakpárkányon. Frank Sinatra szólt az eperfák alatt összegyűlt kicsi, ám annál lármásabb társaság fölött. A beígért zivatar elmaradt; forró, párás éjszaka ereszkedett a környékre. - Nem hiszem el, hogy még mindig itt vagytok! - jelentette ki Miran da. - Mi van, nincs hova hazamennetek? Átvágott a félhomályos hátsó kerten, és majdnem elesett egy nagy halom üres üvegben, valamint Florence levetett szalmakalapjában.
- Szívem, hiszen születésnapod van! - Florence határozottan spiccesen oldalba bökte Fennt és Chloét, hogy csináljanak helyet Mirandának. - És alig várjuk a híreket. Mesélj, hogy ment a dolog? Pontosabban nagyjából kitaláltuk, ha egyszer tízre már vissza is értél. - Millió esélyt kapott - mondta Miranda határozott hangon. - Semmi! - Akkor ennyit erről - vonta meg a vállát Bev. - Mégis egy szemét alak. - Ha engem kérdeztek, már hetekkel ezelőtt megmondtam volna. -Chloe nem mérges volt, hanem inkább derűs. - És tudja, hogy te tudod? - Danny csillogó fekete szeme összeszűkült az
üvegtálakban álló gyertyák füstjétől. Mégis kinek képzeli ez magát, a hírszerző ügynökség fejének? Miranda élénken szalutált. - Nem, főnök! Az utolsó betűig betartottam az utasítást, főnök! Laka tot tettem a számra - és mindjárt mutatta is.
- Nos - mormogta Fenn -, ilyen se volt még. Bev a homlokát ráncolta.
- Nem is csodálkozott, miért akarsz hazajönni? - Azt mondtam, rosszul vagyok, és hogy holnap találkozunk, mikor már nem leszek másnapos. - Miranda felkapott egy félig telt üveget, és óvatosan belekortyolt. Nem is olyan rossz. Talán megint nekikezdhetne. - Ah, Strangers in the night - sóhajtotta Florence, amint az ismerős dallam felhangzott a konyhaablak felől. - Mennyit táncoltunk erre a Café de Parisban! Taaara-tararaaa... Gyerünk! - mondta hirtelen, és a cigarettájával Miranda felé bökött. - Mutasd meg, mit kaptál tőle a születésnapodra! Fenn mindenkinél hamarabb kiszúrta a gyémántok halvány csillogását. Én azt hiszem, sejtem. Ó, istenem! Van úgy, döbbent rá Miranda, hogy az ember pontosan tisztában van azzal, mennyire elbánt vele a másik, mégis egy cseppet rosszul érzi magát. Kényszeredetten megmozgatta az ujjait, a gyűrűt mutogatva. Florence és Bev egyszerre kiáltott fel, és nyúlt a bal keze felé. - Hé, mi vagyok én, villacsont? Bev az asztal fölött Mirandára bámult. - Ez egy eljegyzési gyűrű! -Jesszusom, de apró! - tette hozzá Florence diadalmasan. Miranda gyomrába hirtelen visszaköltözött az a bizonyos csomó. Ellentétes érzelmek viaskodtak benne, alaposan összegabalyodva, akár az olcsó jojó madzagja. Lehet, hogy Greg egy szemét csaló, de akkor sem tisztességes kigúnyolni az eljegyzési gyűrűt, melyet neki vett. Szemmel láthatólag nem költött rá egy vagyont, az idáig rendben van, de itt a szándék a fontos. Hogy vette a fáradságot, elment egy ékszerboltba, és azért választotta éppen ezt a
gyűrűt, mert úgy érezte, hozzá ez illik a legjobban... Az asztal másik oldalán valaki a torkát köszörülte. Miranda felpillantott. - Ami azt illeti, ez az én eljegyzési gyűrűm - szólalt meg Chloe. Éjfélkor Fenn felkelt, és indulni készült. - Bev, elviszlek.
- Még el kell szaladnom vécére. - Bev tűsarkúján egyensúlyozva besietett a házba. - Majd én kikísérlek - mondta Chloe Fenn-nek, amikor látta, hogy Danny és Miranda még mindig el van merülve a beszélgetésben. - Már nekem is rég ágyban lenne a helyem. A bejáratnál, míg Bevre vártak, Fenn megszólalt: - Mondd meg Miran-dának, hogy holnap elég tízre bejönnie. Chloe irigykedve nézett rá.
- Bárcsak az én főnököm is ilyen szépeket mondana nekem! - Nem vagyok ám mindig ilyen kedves. Néha elég ijesztő tudok lenni. - Tudom, Miranda mesélte. Fenn futólag elmosolyodott.
- De azért nem vagyok egy szörnyeteg. Mirandának rémes napja volt. - Az biztos. Chloe kinyitotta az ajtót, és kikémlelt. Az utcai lámpák narancsos fénye egész vörösesre színezte a haját. - De neked is rémes napod volt. - Fenn habozott; kissé zavarban volt. Csak ma ismerkedett meg Chloéval. -Jól vagy? Odafönt lehúzták a vécét. Bev bármelyik percben itt lehet. - Ó, igen - bólogatott Chloe lelkesen. - Az igazat megvallva, jobban, mint vártam. Jó tudni, hogy nemcsak velem bánt el ilyen csúnyán. Bár azért sajnálom Mirandát...
Fenn bámulta a lány hozzáállását: tényleg jobban sajnálta Mirandát, mint saját magát. Fenn a vendégköre nagy részének unalmas, önző hablatyolásához volt szokva; Chloe önsajnálatának hiánya úgy hatott rá, mint a hegyi levegő. - Kész vagyok - jelentette be Bev a lépcsőn lefelé csattogva. - Szia! mondta Chloénak, és puszival búcsúzott tőle. ; Fenn követte a példáját: odahajolt, és puszit nyomott Chloe arcára. - Szia! Vigyázz magadra! Ha Chloe mosolygott, arcán a gödröcskék még jobban kirajzolódtak. - Tudod, tényleg jól érzem magam. Igazán nem kell sajnálnod. Meg az tán tényleg utáltam azt az eljegyzési gyűrűt. Fenn elnevette magát.
- Oké. Hamarosan találkozunk. - De még mennyire! - felelte Chloe. A titokzatos gödröcskék ismét megjelentek az arcán. - Akkor viszlát az esküvőn.
Harmincharmadik fejezet Hétfő reggel a szalon zsúfolásig teli volt, egy hangot azonban mégis tisztán ki lehetett venni. Eleanor Slater, egykori befolyá-sos tory politikus, saját ellenállhatatlanságának teljes tudatában biztos akart lenni abban, hogy mindenki tudja, ott van. Mióta a legutóbbi választásokon elveszítette a parlamenti mandátumát, Eleanor sebtében átnyergelt a rádióriporteri pályára, és úgy adta elő magát, mint rettegett, rámenős kérdezőt, aki egyszerre kezd ki az áldozataival, és vágja beléjük a kést. Semmilyen témához nem volt túl szemérmes. Élvezte, ha megalázhat másokat, és nagy nyilvánosság előtt prüdériával vádolhatja meg őket. Összességében groteszk jelenség volt, és Miranda akkor is gyűlölte volna, ha nem lett volna annyira másnapos, mint az albán szamár - másnap. Megvárta, míg Eleanor az összes, a titkárnőjének szóló instrukciót bele-mennydörgi a diktafonjába. - .. .és holnap reggelre fixáld le azt az interjút Terryvel! Ha nem ér rá, majd két tárgyalás közt lezavarjuk a kocsijában. - A kazetta még mindig ment, és Eleanor provokatívan rámosolygott Fenn tükörképére. - Nem ez lesz az első alkalom, de ezt az unalmas kis feleségének nem kell meg tudnia. Nos, drágám, mit tehetek érted? - kérdezte a székével hirtelen megpördülve, és leplezetlen vidámsággal vette szemügyre Mirandát. Kérdezni akarsz valamit, vagy csak nem tudod, mi a dolgod? Leereszkedő vén spiné.
- Teát vagy kávét? - tudakolta Miranda. - Teát. - Eleanor híres volt arról, hogy a másodperc törtrésze alatt döntött dolgokról; ő aztán nem vesztegette az idejét. - A lényeg, hogy gyógynövényes legyen. Miranda kíváncsi volt, hogy a nadragulya gyógynövénynek számít-e. - Ja, és ma délután szükségem lesz némi fogamzásgátlásra - folytatta Eleanor. Beletúrt az aktatáskájába, és előhúzott egy tízfontost. - Tedd meg, hogy elugrasz egy gyógyszertárba, jó, drágám? Vegyél egy csomag óvszert. - Éles, az alsóház akusztikai viszonyain edződött hangja könnye dén túlharsogta a tucatnyi hajszárító zúgását. - Tudod mit, legyen inkább két csomag. Engem te ne próbálj megalázni, gondolta Miranda. De hangosan csak annyit mondott: - Milyen ízesítéssel? A fenébe, ezért valószínűleg utcára kerülök!
Ám amikor végre fel mert nézni a tükörre, Fenn nagy gonddal dolgozott Eleanor frizuráján, és erősen igyekezett, hogy ne vigyorogjon. Mire Miranda visszaért a gyógyszertárból, Eleanor visszanyerte hidegvérét. Kinyitotta az egyik celofánba csomagolt dobozt, kivett két óvszert, és bedugta Miranda ibolyaszín farmerének farzsebébe. - Tessék, drágám. Biztonság, boldogság! Ezt a szlogent vetette be a kormány az aktuális „az ég szerelmére, használjatok már valamit!"-kampányán. Miranda különösebb lelkesedés nélkül bámult az Eleanor kezében levő dobozra. Boldogság? Az meg micsoda? Minthogy tervei szerint élete hátralevő részét úgyis cölibátusban tölti, a biztonsággal nyilván nem lesz gond. A boldogság meg nem tartozott a kitűzött céljai közé. Ebben a percben a hátuk mögött lendületesen kinyílt az ajtó, és kamerákkal meg hasonlókkal megrakodva megérkezett Danny és Tony. Eleanor, lévén a feltűnést fáradhatatlanul hajszoló híresség, azonnal felélénkült. - Akárhova megyek, folyton követnek! - trillázta. Megpördült a szé ken, és sóvárgással vegyes elismeréssel vette szemügyre Dannyt. - Egy pillanat, nem emlékszem, hogy ezt megbeszéltük volna. - Azzal mutató ujjával megfenyegette Dannyt, mint valami rosszcsont kölyköt. - Melyik tévétársaságnak dolgoztok, és honnan tudtátok, hogy itt vagyok? Danny higgadtan viszonozta a nő tekintetét. - Sehonnan. Nem maga miatt jöttünk. Most az egyszer - hasogató fejfájása ellenére - Miranda legszívesebben összecsókolta volna Dannyt. Látva a közutálatnak örvendő, harsány exképviselő felfuvalkodott arcának lelohadását, több vendég is vihogni kezdett. - Dokumentumfilmet forgatnak - magyarázta Fenn a hitetlenkedő Eleanornak -, méghozzá Mirandáról. Maga a forgatás kevesebb, mint egy órát vett igénybe. Utána Tony Vale bepakolta a felszerelést egy taxiba, és visszaindult a stúdióba. Danny pedig
elcipelte Mirandát a sarki kávézóba, és rendelt egy forró csokoládét. - Biztos vagy benne, hogy végig akarod csinálni? Az üvegpohárban szervírozott forró csokoládé tetejét rengeteg tejszínhabbal és kakaóporral díszítették; ha ebbe beleiszik, úgy fog kinézni, mint akit habos tortával töröltek képen.
- Ó, persze. - Az ujjával, kissé bizonytalan mozdulattal leszedte a hab tetejét. Ám a habpamacs félúton a szája felé lecsúszott az ujjáról, és nagy csobbanással visszapottyant a pohárba. - Mert én le tudom neked szervezni - mondta Danny -, de csak akkor, ha egész biztosan akarod. - Mondom, hogy biztosan akarom! - Miranda azt kívánta, bárcsak ne bánna vele mindenki úgy, mint valami magatehetetlen beteggel. Nem azért remegett a keze, mert mérges volt, hanem mert másnapos. - De ezt tegnap este már oda-vissza megbeszéltük, nem? Fenn benne van, Chloe benne van, nem kerül semmibe, mert el tudod adni... Miranda elhallgatott, összeráncolta a homlokát, és elgondolkodva ismét végighúzta az ujját a tejszínhab tornyon. - Mi az?
- Csak azt nem értem, hogy neked ebben mi a pláne. Danny az asztalon heverő pénztárcája patentjével babrált. Hogyan válaszolhatna erre?
- Nekem nincs benne semmi pláne - szólalt meg végül. - Csak úgy vélem, te annál jobbat érdemelsz, mint hogy így elbánjon veled. Chloe nemkülönben - tette hozzá. - Mindketten jobbat érdemeltek. - Kedveled Chloét? - kérdezte hirtelen Miranda. Valamiért egész héten ez a kérdés foglalkoztatta. - Úgy értem... tetszik neked? Danny megállta, hogy ne nevessen hangosan. - Nem, dehogy! Természetesen nem akarok tőle semmit. Jöhet a következő kérdés, gondolta magában Danny, legalábbis szerette volna, ha Miranda itt nem áll meg. A lány viszont ehelyett felsikoltott, mert egy újabb habpamacs az ujjáról
lepottyanva a pólóján landolt. - A fenébe! - A nagyját letörölte, és rémülten bámult a csokoládécsíkos foltra, majd a farzsebéből előrántott egy összegyűrt papír zsebkendőt. Ebben a pillanatban még valami kirepült a farzsebéből, és a háta mögött nagy ívet leírva egy, a The Times-ban elmélyült férfi lábánál landolt. Míg Miranda vadul dörzsölte a foltot a zsebkendővel, Danny felvette ezt a valamit.
- Nem jó, nem jön ki. Még szerencse, hogy a szalonban mindig van tartalék póló. - Ööö... ezt elejtetted. Danny végtelenül szeretnivaló képet vágott: erősen igyekezett lezsernek és semlegesnek mutatkozni. -Ja, koszi. - Miranda elvette az óvszert. - A biztonság kedvéért mindig van nálam egy a melóhelyen. - Azzal megpaskolta a zsebét. - Az ember sose tudhatja, ki sétál be a szalonba. Igen, igen, megint ott volt az a szeretnivaló kifejezés...
- Te viccelsz - szólalt meg végül Danny. - Hát persze, hogy viccelek. Hah, téged aztán igazán könnyű megbotránkoztatni, nem igaz? - Miranda gondosan bedugta az óvszert a férfi pénztárcájába, mely nyitva hevert az asztalon. - Ha tudni akarod, Eleanor Slatertől kaptam ajándékba. Most pedig neked adom. - Miért? - Danny riadtan meredt a pénztárcára. Te jó ég, milyen szörnyű gondolat: ha Eleanor Slater óvszerét használná, akkor mindjárt eszébe jutna Eleanor Slater. Nincs is hatékonyabb fogamzásgátlás. - Akár neked is adhatom - mondta Miranda. - Ahogy a dolgaim alakulnak, úgy néz ki, nyolcvanéves koromig úgyis nulla lesz a szexuális életem. Amikor kifelé mentek a kávézóból, Miranda megpillantotta Miles Harper fényképét a The Times sportrovatában. - Mindennek, ami az emberrel történik, van valami haszna - szólalt meg Danny. Ezt nyilvánvalóan vigasztalásnak szánta.
Az újság tulajdonosa lapozott, és Miles egy pillanatra eltűnt szem elől. - Oké, idefigyelj, először is ez egy hülye duma! - vágott vissza Miran da. - Ha most kirohannék az utcára, és elütne egy busz, annak mi lenne a haszna? -Jó, hülyeség volt, felejtsd el! - Danny elmosolyodott. - Csak fel akartalak vidítani. - Kár a gőzért, nem megy ez neked! A férfi ismét lapozott, és Miles varázsütésre újból megjelent. - Mit nézel annyira? - Semmit - vetette oda Miranda ravaszkodva. De már késő volt: Danny követte a tekintetét. - Miles Harpert? Elég jól teljesített a tegnapi futamon - mondta Danny. Mirandának teljesen kiment a fejéből a Kanadai Nagydíj; az utóbbi időben mással volt elfoglalva.
- Hányadik lett? - Második. - Második? Ez óriási! - A szeme egészen elkerekedett. Ezek szerint sokkal feljebb került az összesítésben... Jóságos ég, már csak hét ponttal marad le a mostani legjobbtól! Persze nem mintha annyira nyomon követné. Na jó, csak egy kicsit... - Na, tessék! -jegyezte meg Danny. - Tudtam, hogy fel tudlak vidítani.
Harmincnegyedik fejezet
Miranda rekedten suttogott a telefonba. - Mumpszos vagyok. Borzalmas! Úgy nézek ki, mint egy bulimiás versenyegér. - Mumpszos! - mondta Greg rémülten. - Én nem voltam mumpszos! Nagyon jól tudom, te idióta, gondolta Miranda. Különben mi értelme lenne azt hazudnom, hogy az vagyok? - Hát nem rémes? Nem találkozhatunk egy teljes hétig... - Még tovább is! - vágott közbe Greg, mert aggódott bizonyos szervei ért. Nem a mumpsz az, amitől az ember zacskója focilabda méretűre da gad? Miranda sietve megnyugtatta. - Ó, nem, hat nap bőven elég, megkérdeztem az orvostól. Ennyi még pont belefér, ugyanis másképp lecsúsznék az év esküvőjéről. Nappalija magányában Greg óvatosan benyúlt Nike szabadidőnadrágjába, hogy ellenőrizze, nem dagadt-e máris fel a heréje szép csöndben, mondhatni, hogy a háta mögött. - Esküvő? - Hál' istennek úgy tűnik, semmi nem dagadt sehová. - Mi ért, ki megy férjhez? - Ó, ez annyira izgalmas! - Miranda hangja reszelős volt, de máskülön ben vidámnak tűnt. - Nem fogod kitalálni! - Ugye nem a barátnőd, Bev? Ne mondd, hogy sikerült bepaliznia valami szerencsétlen főszert! - Nem - felelte Miranda sértődötten. - Ó Greg, ne beszélj így, hiszen most jegyeztél el! Hogy lehetsz ennyire házasságellenes? A férfi elvigyorodott.
- Csak akkor vagyok a házasság ellen, ha Bevnek kell igent mondani. Szóval, kiről van szó? - Fennről és Leiláról. Jövő vasárnap a kensingtoni Salinger Hotelben. El tudod ezt képzelni? - sóhajtotta Miranda. - Alig egy hónapja ismerik egymást, de nem bírtak várni. Ugye, milyen szörnyen romantikus? - A főnököd elveszi Leila Monzanit? - ámuldozott Greg. - És hol lesz a szertartás? - Hát ott, a szállodában! Ja, és látnod kellene a vendéglistát! - hadarta Miranda izgatottan. - A világ minden részéről utaznak ide a hírességek... Talán nincs is olyan híres ember, akit Fenn ne ismerne. - Persze téged is meghívott - mondta Greg, és igyekezett nem kimutatni, mennyire eszi a sárga irigység. Jó ég, mit meg nem adna, ha részt vehetne egy ilyen esküvőn! Rocksztárokkal, szupermodellekkel, színészekkel smúzolni... Na jó, negyvencentis, magasított talpú cipőben talán tényleg smúzolhatna szupermodellekkel... Miranda eltakarta a kagylót, és odasúgta Chloénak: - Irigykedik. - Daisyt mondd! - súgta vissza Chloe. -Ja igen, és Daisy Schofield is ott lesz. - Miranda végtelenül élvezte a helyzetet, és megpróbálta maga elé képzelni Greg arckifejezését. - Daisy Schofield... - visszhangozta Greg, és már nem tudta leplezni csalódottságát. Ez olyan igazságtalan! Miranda hatásszünetet tartott. Elvégre minden a megfelelő időzítésen
múlik. - Végre
találkozhatsz Greg lassan felfogta.
vele.
- Micsoda?
- Te is meg vagy híva, te majom! - Tényleg? Ez óriási! Gregnek fülig szaladt a szája, ezt Miranda hallotta a hangján. De azért keményen igyekezett adni a lazát. Játssza az eszét... A szemétláda!
- Úgyhogy légy szíves, ne felejtsd el, jó? írd be a naptáradba. Jövő vasárnap délben. A legjobb öltönyödben gyere! Ja - tette hozzá csak úgy mellékesen -, és senkinek egy árva szót sem! Az akció szigorúan titkos. Fenn és Leila teljes inkognitót akar; már csak az hiányozna, ha a helyet ellepnék a lesifotósok. - Na igen, ez érthető. Természetesen - kezdte legmegbízhatóbb hangján nem fogok pletykálni. Ööö... és ki lesz a vőlegény tanúja? Miranda elgondolkodott.
- Nem emlékszem. Mintha Fenn Mick nevét említette volna. - Mick? - Mick. Greg teljesen le volt nyűgözve. Nagyon nyelt, majd megkockáztatta: -Hucknall vagy Jagger? - Ó, valamelyik a kettő közül, nem is tudom - vetette oda Miranda ha nyagul. - Számít ez? Istenem, dehogyis!
- Vehetnék egy új öltönyt - vetette fel Greg, szándéka szerint még mindig lezseren. - Új öltönyt? - Miranda jelentőségteljes pillantást vetett Chloéra. - Remek ötlet! Bocs, hogy megint ezzel nyaggatlak, de Fenn kimondottan a lelkünkre kötötte... Ugye tényleg nem szólsz senkinek egy szót sem? Túl nagy volt a kísértés; Chloe odahajolt, és kihallgatta férje fogadkozását. - Egy árva hangot sem - ígérte Greg. - Szívem, hiszen tudod, hogy bíz hatsz bennem. Csodák márpedig nincsenek, gondolta Miranda. Amikor letette a telefont, leugrott az ágyról, és nekiállt kotorászni a fésülködőasztalon álló kék porcelán tálban, egy csomó összegubancolódott nyaklánc kőzött. - Mi az? - tudakolta Chloe, aki törökülésben gubbasztott a szőnyegen. Miranda megtalálta a gömbölyű hasú vörösréz malackát, mely eredeti
rendeltetése szerint bőrpántra akasztva, medálként díszítette viselője nyakát. Chloe kézbe vette-, és ujjaival végigsimította a malac turcsi orrát. - Szenzációs! Honnan van? Ami azt illeti, valóban szenzációs, ismerte el Miranda szerényen. A malac csúnyácska volt, bandzsa, az egyik lába hosszabbra sikeredett, mint a többi, viszont állati egyedi volt, és ennivalóan huncut. És különben is, senki sem tökéletes.
- Én csináltam, szerencsemalacnak. Még évekkel ezelőtt, a suliban -árulta el. - Azért jelentkeztem a technika szakkörbe, mert bele voltam esve egy Denzil nevű srácba, aki azt mondta, bírja az ügyes kezű csajokat. - És, összejöttetek? - Chloe félbehagyta a dögunalmas gátizom gyakorlatokat, és izgatottan kérdezte: - Csak nem ő volt az első barátod? - De igen. Életre szóló hatást gyakoroltam Denzilre. - Miranda színpadias méltaüankodást színlelt. - Egyetlen randi elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön, a fiúkat szereti. Sőt még ennél is továbbment: egy évvel később kicsapták, mert elcsábította a technikatanárt. - Vállat vont, és széttárta a karját. - Ez van. Az egész életem erről szól. Nagyjából ennyi szerencsém van a pasikkal. - Nos - mondta Chloe -, ismerem az érzést. Elhúzta zöld, gyapjú szabadidőfelsőjének nyakát, lenézett a hasára, majd hátranyúlt a székre, a kerek párnáért. - Ööö... mit csinálsz? -Jövő vasárnapra muszáj lesz nagyobb pocakot növesztenem. Chloe bedugta a párnát a pulóvere alá, kinyújtotta a lábát, és nagy komolyan tanulmányozta magát a fésülködőasztal tükrében.
- Hát, nem tudom... - Mirandát nem győzte meg a látvány. -Sok? - Legalább tizennégy hónapos terhesnek nézel ki. A legfurcsább mégis az volt, hogy Chloénak jól állt a pocak. Igaz, aki az aranyszőke haját kontyba tűzve hordja, a bőre hibátlan, és olyan ragyogó kék a szeme, mint a tenger - döbbent rá Miranda -, annak szinte minden jól áll; még az is, ha egy kanapé nagyságú párnát gyömöszöl a pulóvere alá. Chloe természetesen úgy vélte, ijesztő látványt nyújt, de csak mert a
világon minden nőnemű lény automatikusan így reagál a súlygyarapodásra. Meg az önbizalma is teljesen összeomlott, amikor Greg elhagyta. Ami nyilván nem szokott segíteni az ember önbizalmának. - így már jobb - bólintott Miranda elismerően, amikor a hatalmas pár nát lecserélték az ő összecsavart farmeringére. - Legalábbis ami a méretet illeti. Viszont nem hiszem, hogy túl szerencsés, ha a gallér ennyire tisztán kivehető. Olyan, mintha valami nagy és hegyes fülű lényt hordanál a szí ved alatt. Chloe kihúzta az inget a szabadidőfelső alól, és visszadobta abba a kupacba, ahol Miranda - reményei szerint még karácsony előtt sorra kerülő vasainivalói gyűltek.
- Alig várom a jövő vasárnapot! Istenem, remélem, Greg beruház egy jó drága öltönybe! - Ránézett Mirandára. - Ugye semmi nem jöhet közbe? - Semmi. - Miranda elvigyorodott; ő is nagyon várta a nagy napot. -Hacsak Greg nem lesz közben mumpszos. - Flo? Bálkirálynőm, te vagy az? Florence, aki eddig a Telegraph keresztrejtvényével bajlódott, egészen felvillanyozódott Tom Barrett reszelős hangjától.
- Tom, te vén rosszcsont! Csak nem azért hívsz, mert megvan az esküvő időpontja? Várj egy percet, előbb segíts a keresztrejtvényben! Ezt figyeld: „szamárhajcsár a hegyoldalban", tizenegy betű. Valami, ká, valami, e, valami, valami, valami... - Gőzöm sincs. De nekem is van egy feladványom: „eladósorban levő leányzó ejti a vénembert"... . - Ó, Tom, nem igaz! - kiáltotta Florence, és azonnal együtt érző hangra váltott. - Ugye nem Maria? Ne mondd, hogy szakított veled! Tom kuncogott az asszony kétségbeesésén. - Nos, a dolog viszonylag kölcsönös volt. Maria édes lány, a szex isteni volt, de hamar elmúlt az újdonság varázsa. Mást sem akart, mint otthon ülni, és bámulni a nyavalyás szappanoperákat. Erősen töri az angolt, azt is ausztrál akcentussal. Á, jópofa volt, míg tartott, Flo, de sosem voltunk sze relmesek. Múlt héten kiköltözött, és én annyira megkönnyebbültem... Florence megnyugodott. Tom valóban nem úgy beszélt, mint akinek
összetört a szíve.
- És most hol van, visszament Thaiföldre? - Dehogy! Összeköltözött a szomszédommal. - Tom hatalmas nevetésben tört ki. - Praktikus, mi? Minden este meleg vacsorát hoz, sőt ha a derekam fájdogál, néha még meg is masszíroz. - Hah! - csattant fel Florence. - Egy dolog tévésorozatokat nézni, de azért ez egy kicsit erős, nem gondolod? - Nem váltunk el haraggal -jelentette ki Tom vidáman. - Csak nem működött a dolog, ennyi az egész. Meg aztán elfoglalom magam, még mindig golfozom... és ami azt illeti, csatlakoztam egy helyi színjátszó csoporthoz is. Nagyon jó móka! Tomot és Louisát mindig is érdekelte az amatőr színjátszás, idézte fel Florence. Nagy szenvedéllyel űzték, ám Tom a felesége halála után ezzel is felhagyott.
- Sosem felejtem el azt az előadást Máltán! - Amint ezt kimondta, Florence-nek támadt egy ötlete. - Kitűnő Higgins professzor voltál! - Mert remek Elizám volt - felelte Tom gyengéd hangon, Louisára emlékezve. - De van itt valami, amit meg én nem fogok soha elfelejteni azzal a darabbal kapcsolatban - folytatta szigorúan -: hogy elaludtál rajta! - Most már úgyis mindegy - mondta Florence. - Mit csinálsz vasárnap? - Hát, hogy nem fogok videóról, zsinórban végignézni egy teljes évad-nyi tévésorozatot, az biztos! -válaszolta Tom hihetetlen megkönnyebbüléssel. Miért? - Rendezünk egy kis házi színielőadást. - Florence máris úgy érezte magát, akár egy sztárproducer; komótosan rágyújtott, füstkarikát eregetett. .. a fenébe, miért nincs kéznél most egy Monte Christo szivar? - Márpedig azt a szerepet, amelyet én kieszeltem, tökéletesen rád szabták - közölte, majd kifújta a füstöt. - És ígérem, ezúttal nem fogok elaludni.
Harmincötödik fejezet
Adrian hitetlenkedve bámult Gregre. - Te meghívást kaptál Leila Monzani esküvőjére? - Pszt, ne ordíts! - sziszegte Greg, habár a söröző csaknem üres volt. Igyekezett volna visszafojtani büszke mosolyát, de nem ment. Ahogy az sem, hogy a hírt megtartsa magának. Persze nem mintha a fél városnak elfecsegte volna. Elvégre Ade a legjobb barátja. Tudta, hogy benne megbízhat. Erre vannak a legjobb barátok. Adrian elismerően füttyentett. - Haladsz felfelé a szamárlétrán, te mázlista majom! És ki lesz még ott? Greg diadalmasan végigsorolta azokat a neveket, melyeket Mirandától hallott, és Ade csak úgy itta a szavait, akár hideg sört az extra csípős bárány vindaloo után.
- A francba, ezzel bekerülsz a Hello! magazinba! - Megmondtam: sajtó kizárva. - Úgy érted, senki nem tud róla? Ez egyeseknek egész jó pénzt megér! - kiáltotta Ade. - Adhatnánk egy fülest valamelyik bulvárlapnak... elég szépen fizetnek az ilyen infókért. Hol dolgozik most Buzz Baxter? - ve tette fel hirtelen. - A Sunnál? A Mirrornál? Mindegy, valamelyik pletyka lapnál, szóval egy ilyen fogás pont neki való. Buzz Baxter régi barátjuk volt még az iskolából; néha ma is összefutottak vele. Greg a homlokát ráncolta.
- De mondtam, hogy ki akarják zárni a nyilvánosságot. - Ne szórakozz már! Összvissz egy fotós, az igazán nem tragédia. Hívd csak fel - noszogatta Adrian -, legfeljebb keresel egy kis lóvét! Greg hintázott a székén, és sajnálkozó képet vágott.
- Miranda megőrülne. - Nem értem, hova tetted az eszed. Buzz nyilván nem fogja elárulni, kitől kapta a tippet, igaz? Miranda pedig úgysem tudja, hogy ti ismeritek egymást. Pofonegyszerű - közölte Adrian, és széttárta a karját. - Ennyi, el van intézve. Én mondom neked, haver, hülye vagy, ha ezt kihagyod. Kikértek még egy sört. Greg hagyta, hogy Adrian lassan leépítse az ellenállását.
- Rákérdezne. És akkor hazudnom kellene neki. - Ó, és az ugyebár elfogadhatatlan számodra, nem igaz? - csattant fel Adrian csúfondárosan. - Hogy elhallgasd az igazságot Miranda elől, mi? Greg szomorkásán elmosolyodott. Nem említette Adriannek, hogy a tárcájában már ott lapult Buzz Baxter telefonszáma. Természetesen benne is felmerült, hogy felveszi a kapcsolatot Buzz-zal, méghozzá akkor, amikor Miranda - számára kissé sértő módon - annyira hangsúlyozta a dolog titkosságát. Így viszont már tiszta volt a lelkiismerete. Hiszen az egész Adrian ötlete volt, nem az övé. Győzködték, erőltették, sőt ráerőszakolták, hogy belemenjen. Különben is - mint arra Ade ismételten felhívta a figyelmét -, úgysem tudja meg senki. Súlyos ezresek egyetlen gyors telefonhívásért. Őszintén, ugyan ki tudna ennek ellenállni? Amikor Miranda vasárnap reggel felhívta, a lány izgatottnak és kicsit szétszórtnak tűnt. - Szívem, muszáj lesz ott találkoznunk. Be kell segítenem a koszorús lány frizurájánál. Ugye odatalálsz a szállodába? A Kensington negyedben álló Salinger Hotel London egyik legelegánsabb és legdiszkrétebb szállodájának számított.
- Már ha egyáltalán beengednek - mondta Greg. A hírességeknek könynyű, őket azonnal felismerik, de ő egyedül lesz, nyomtatott meghívó nélkül. És ha már itt tartunk, Buzz is. - Ne parázz ezen, a biztonságiak kérni fogják a jelszót - magyarázta Miranda. - Mondd neki, hogy Mr. O'Hajhoz jöttél.
- O'Hajhoz. - Greg egy grimasszal nyugtázta a gyengécske szóviccet. - Aztán el kell énekelned a nászindulót. - Micsoda?!
- A jelszó két részből áll - folytatta Miranda. - Nem kell előadnod az egész nászindulót, elég az első sor. Akkor beengednek. -Jesszusom! - Greg elhúzta a száját. A legnagyobb jóindulattal sem lehetett azt mondani, hogy jó hangja van.
- Te, hiányoztam? - Persze, hogy hiányoztál. Biztos, hogy jobban vagy? - Sokkal. Az arcom is normálisan néz ki. - Miranda hangja vidáman csengett, annyi szent. - Ne aggódj, nem hagylak cserben! Greg elmosolyodott; tényleg hiányzott neki a lány. - Mit viselsz?
- Melltartót, bugyit, meg egy szürke pólót... - Úgy értem, az esküvőn. -Ja, egy új ruhát. Imádni fogod! -Az biztos!
- Greg, le kell tennem, a következő pár óra tiszta bolondokháza lesz. Találkozunk a Salingerben, jó? - Délben. Pontos leszek. - Basszus, ajánlom is! - Szeretlek
- bukott ki Pillanatnyi csend következett.
Gregből.
- Én is téged. - Ha megállítanak a biztonságiak, azt mondod, Mr. O'Hajhoz jöttél
-magyarázta Greg fontoskodva.
- Értem. - Aztán el kell énekelned a nászinduló első sorát. - Te most szórakozol? - Nem.
- Nem elég csak dúdolni? - Nem!
- A francba a hülye hírességekkel! - sóhajtotta Buzz. - Á, ott van! - sikoltotta Chloe elragadtatva, amikor a függönyt elhúzva lekukucskált az utcára. - Buzz Baxter, micsoda remek fickó! Táncoltam vele az esküvőnkön. A táncparketten megpróbálta kikapcsolni a melltarTomat, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem egy kis szexhez az Austin Montegója hátsó ülésén. Miranda Chloe válla fölött megpillantotta Buzzt, aztán amikor a férfi előhalászta a pénztárcáját, és kifizette a taxist, akkor a bő zakója alól kikandikáló fényképezőgépét is. Buzz egy pillanat múlva már szépen visszasimította a helyére a zakó elejét, és a fényképezőgépet - akár egy gondosan elrejtett fegyvert - már senki nem vette volna észre. Buzz épp megfordult, és elindult felfelé a fehér márvány lépcsőn, amikor megállt mögötte a következő fényes fekete taxi.
- Honnan tudtad, hogy Greg szólni fog neki? - Ismerem Greget - felelte Chloe szárazon. Abban a pillanatban kinyílt a taxi ajtaja, és Miranda megszédült. Jaj, istenem, ez nem álom, tényleg meg fogjuk csinálni! Halálkomolyan meg fogjuk csinálni! Mirandának egy röpke pillanatra összeszorult a szíve. Ennyit a sírig tartó boldogságról. Hát hogy követhetett el ekkora monumentális hibát? Nem, nem, nem szabad átadni magam az önsajnálatnak, erre most nem érünk rá. Légy erős, légy bátor, és mosolyogj, mint aki most megy férjhez... - Új öltöny - jegyezte meg Chloe elégedetten. - Reméljük, egy va gyonba került - Mély levegőt vett, megigazította kitömött pocakját,
majd olyan sebesen perdítette meg Mirandát, hogy az majdnem leesett a tűsarkáról. - Oké, a célszemély megérkezett. - Azzal határozott moz dulattal a kék terem szárnyas ajtaja felé tolta a lányt. - Indulj, menj! Menj már! A biztonsági őr előrelépett, és elállta Greg útját. Greg rögtön tudta, hogy biztonsági őrrel van dolga, tudniillik a fickó Blues Brothers-stílusú napszemüveget és elszabott fekete zakót viselt.
- Segíthetek, uram? - Mr. O'Hajhoz jöttem. Az egy darab Blues Brother szenvtelenül bólintott. És várt. - Ööö... „Hűség kísér..." - kezdett rá Greg remegő hangon. Egyszerre ostobának és rémesen fontosnak érezte magát. - „szent... szent égi fé-ény..." A „fény" borzalmasan hamisra sikeredett, ami elég kínos volt. A Blues Brother nem mosolyodott el; ismét komoran bólintott, majd oldalra lépett. - Át a recepción, fel a lépcsőn, majd jobbra. Szemben lesz a bálterem. Fekete zakója túl szűk volt rá. Greg kihúzta magát, automatikusan lesimította a maga zakóját, és azon tanakodott, vajon a férfinak lehet-e fogalma arról, milyen érzés nyolcszáz fontot érő öltönyt viselni. Ellenőrizte a mandzsettagombokat, majd az órájára pillantott. Öt perc múlva dél. Nem szabad elkésni. Amikor Greg eltűnt, Tony Vale levette Blues Brothers-napszemüvegét (camdeni piac, másfél font),, majd kikapcsolta a háta mögötti virágkompozícióba rejtett videokamerát. Aztán elindult a lépcső felé. Semmiképp sem akart lemaradni a legjobb részről. Greg a kétszárnyú ajtót csukva találta. Odakint Fenn Lomax idegesen járkált fel-alá, mint fiatal apuka a szülőszoba előtt.
- Hello, Greg Malone - mutatkozott be Greg. Odanyújtotta az izgalomtól megizzadt tenyerét, és azon morfondírozott, vajon Fenn öltönye mennyibe került. - Gratulálok! - Te vagy Miranda vőlegénye. Örülök, hogy végre megismerhetlek. -Fenn mosolyogva bólintott, és megrázta Greg kezét. - Én is hadd gratuláljak.
- Mindenki bent van? - Greg a kétszárnyú ajtó felé bökött a fejével. - Ó igen, minden készen áll. Természetesen a menyasszonyra még várni kell. Nos - Fenn mély levegőt vett -, akkor mehetünk. Amint a súlyos ajtószárnyak becsapódtak a háta mögött, és Fenn szépen végigvezette a széksorok között, Greg az első pár pillanatban azt hitte, rossz helyre jött. Tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen ott volt vele Fenn. Akkor viszont hova tűnt a rengeteg híresség? Se Kylie, se Daisy Schofield, se ünnepelt színészek meg filmcsillagok... sőt, sehol egy árva Mick. Greg összezavarodott; nem értette, hogyhogy Fenn-nek nem tűnik fel, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Zavara csak tovább nőtt, amikor megpillantotta Leila Monzanit - elölről a második sorban, sokkolóan pink árnyalatú, pánt nélküli ruhában és Martens-bakancsban. Kicsit odébb, a tolószékében ott ült az a vén boszorkány, Florence... Greg nyaka addigra kezdett saját életet élni: fejét ide-oda forgatta, mígnem észrevette Bevet, fején ebédlőasztal méretű kalappal, valamint Buzzt, aki legalább annyira össze volt zavarodva, mint ő maga. A terem hátsó részén meglátta Danny Delancey-t, ám a nagyjából tucatnyi többi vendéget egyáltalán nem ismerte.
Az ég szerelmére, hát hol van Miranda?
- Jöjjenek ide, legyenek szívesek! - A lelkész intett, hogy Fenn-nel hova álljanak. - Ugye nem bánod? - mormogta Fenn. Greg kábultan megrázta a fejét. A két Mick nyilvánvalóan cserbenhagyta Fennt, és most szüksége volt egy tanúra. Jesszusom, mit képzel ez a Leila Monzani, hogy Martens-bakancsban akar megesküdni? Felcsendült a zene, és Greg összerezzent. A rejtett hangszórókból a nászinduló nyitó taktusai szóltak. Oldalt pillantott. Fenn állkapcsán megrándult egy izom, majd hátrafordult, amikor meghallotta, hogy nyílik a kétszárnyú ajtó.
Erre Greg is odafordult. Az ajtóban, hófehér ruhában, ott állt Miranda. Fekete szeme csillogott a fátyol mögött. Széles mosollyal vonult végig a rögtönzött széksorok között. A zene elhallgatott. Miranda Greg nyakába ugrott, mielőtt a férfi bármit is tehetett volna, szorosan átölelte, és felkiáltott: - Meglepetés! Greg egyszerre úgy érezte, mintha az ereibe fagyállót fecskendeztek volna. A körülötte állók hatalmas nevetésben és tapsviharban törtek ki. Szíve veszettül vert, akár a tam-tam dob ritmusa. Minden rémálmok legrosszabbika volt ez, és ő levegőért kapkodott.
- Nem... nem értem - nyögte ki végül; nagyon is jól értette, miről van szó, csak időt akart nyerni. - Szeretlek. Te is szeretsz engem - mondta Miranda egészen kipirulva. Mindketten erre vágytunk, hát mire várjunk még? Sosem értettem, mi értelme sokáig jegyben járni. Ó drágám, összeházasodunk... méghozzá ma! Itt és most! Greg képtelen volt rápillantani a lányra; akármerre nézett, mindenütt nemkívánatos látvány fogadta... A nyájasan mosolygó lelkész... Danny Delancey videokamerával, mellyel az egész jelenetet megörökítette... Fenn Lomax, aki benyúlt a zsebébe, és előhúzott két jegygyűrűt... Hát el lehet képzelni ennél gyötrelmesebb élményt? Miranda megfogta a kezét, majd kacagva megszólalt: - Szívem, hiszen te reszketsz! Ne aggódj, én mindenre gondoltam! - Egészen közel hajolt, és büszkén hozzátette: - Múlt héten kicsempésztem tőled az anyakönyvi kivonatodat. A sors íróniája, hogy Greg tényleg szívesen elvette volna feleségül. Gondolkodás nélkül. De mennyit is kap az ember bigámiáért? Szerette Mirandát, de nem akart börtönbe kerülni. - Egy kis csendet kérek! - A lelkész felemelt kézzel csendre intette a lármás vendégsereget, majd szívélyesen biccentett Gregnek. - Ha felké szült, akkor talán kezdhetjük. Greg kinyitotta a száját, de mindjárt be is csukta. Egy hang nem jött ki rajta. Felmerült benne, hogy összerogyik, és ájulást színlel. - Ha jól értem, ezek szerint kezdhetjük a szertartást? - A lelkész kérdőn felvonta bozontos szemöldökét.
Greg eszelős rémülettel bámult vissza rá. - Szívem? - Miranda aggódva ráncolta a homlokát. - Kérlek, mondj va lamit! Ugye nem hagysz cserben? Jóságos ég, hát hogy történhet ez pont ővele? Hogyan mondja meg Mirandának? A lány ajka remegni kezdett. - Greg? Mi a baj? Hát nem akarsz feleségül venni? Miranda ezt soha nem bocsátja meg neki. Soha. A francba, miért éppen vele történik ez? - Nos - szólt közbe Florence; rekedtes hangja betöltötte a termet -, a dolog kezd nagyon kínossá válni. Gyerünk, Greg, vágjunk bele! Minél előbb kezdjük, annál előbb végzünk, és akkor végre koccinthatunk. Istenem, egy ital - mit meg nem adna most egy italért! Ami azt illeti, mit meg nem adna azért, hogy egy váratlan villámcsapás belecsapjon a terembe, és kiüsse a székéből Florence-et, ezt a vén, akadékoskodó banyát. Vagy ami még jobb lenne, gondolta Greg, agyonüthetne engem. Daniel Delancey még mindig filmezett. Greg odafordult hozzá, majd nagy nehezen megszólalt.
- Kapcsold ki - nyögte rekedten. - Kérlek! - Azt nem lehet! - Danny egészen meglepődött. - Ez Miranda életének legboldogabb napja. Miranda már nem mosolygott. - Már nem vagyok olyan biztos benne. Greg, tényleg ez lesz életem legboldogabb napja? - Tekintetét a férfiébe fúrta. - Ez lesz? Ebben a pillanatban mindenki egyszerre fordult hátra: a kétszárnyú ajtó kinyílt. Greg kétségbeesetten könyörgött valamiféle kegyelemért - bármilyenért. Ő is hátranézett. Az ajtóban, háttal megjelent egy pincérnő fekete egyenruhában, fodros fehér kötényben, kezében poharakkal teli tálcával. A tálcát óriási kismamapocakján egyensúlyozva lassan megfordult, és végignézett az egybegyűlteken. -Jaj, bocsánat, azt hittem, mostanra már végeztek. Nekem azt mondták. ..
Chloénak torkán akadt a szó, amikor megpillantotta Greget. Gregnek földbe gyökerezett a lába; döbbenten bámult vissza a lányra. Ez már kimerítette a testen kívüli élmény fogalmát. Ki van zárva, hogy mindez vele történik. - Mi folyik itt? - Chloe hitetlenkedve pislogott a lelkészre, majd Mirandára, majd Gregre. - Nem mehetsz hozzá feleségül. Greg térde vadul reszketni kezdett; azért imádkozott, nehogy összepi-sílje magát. Miranda szeme elkerekedett, és dühödten kérdezte: - Már miért ne mehetnék? Chloe óvatosan letette a tálcát a mellette álló kisasztalra, és lesimította a kötényét. Most még jobban kirajzolódott hatalmas pocakja. Jesszusom gondolta Greg -, hogy lett ilyen hamar ekkora hasa? Chloe higgadtan vállat vont. - Mert én vagyok a felesége.
Harminchatodik fejezet
Buzz Baxter csak ámuldozott, amikor Greg kiviharzott a bálte- remből, és az egész terem felbolydult. Megbökte a mellette álló, sírva nevető magas lányt. - Mi a franc folyik itt? Mi ez az egész? Bev zsebkendővel törölgette a szemét. - Újságíró vagy. Nem bírsz rájönni magadtól? Greg felesége, Chloe mostanra a menyasszonyi ruhás lányt ölelgette. A lármás, tolószékes öreglány magára vette a papi gallért, a lelkész pedig immár gallér nélkül - épp egy üveg Veuve Cliquot pezsgőt próbált kinyitni. Amikor a mellette álló lány is csatlakozott a többiekhez, Buzz is követte a példáját. Amint Miranda megpillantotta Bevet, sikítva feldobta a menyasszonyi csokrát. Bev automatikusan elkapta, majd ijedten elejtette, mintha kukacos almát nyomtak volna a kezébe.
- Ez nem ér! - nyafogta. - Nem mentél férjhez! Most legalább ezer évre elátkoztál! - De majdnem férjhez mentem - felelte Miranda. - Egy pillanatig azt hittem, Greg belemegy a dologba. Chloe, fején a félrecsúszott fityulával, vidáman odabiccentett Buzz Baxternek. - Hello, Buzz! Sajnálom, hogy nem kaptad meg azt, amiért idejöttél. Remélem, nem fizettél előre Gregnek. Buzz elvigyorodott; mindig is tetszett neki Chloe, de most, hogy ilyen vagánynak látta, még vonzóbbnak találta.
- Te szervezted az egészet.
- Nos, inkább csapatmunka volt. - Sokat melóztatok rajta. - De megérte - mondta Chloe büszkén. - Maximálisan megérte őt ilyen állapotban látni. Buzz elismerősen csóválta a fejét. Greg sosem heveri ki ezt a nyilvános megaláztatást.
- És ha belement volna az esküvőbe, akkor... - Akkor a megfelelő pillanatban megjelentem volna - vágott közbe Chloe. Tom Barrett kiosztotta a pezsgős poharakat. - Kár, hogy nem ment bele; nagyon vártam azt a részt. - Megköszörülte a torkát, és ünnepélyesen kántálta: - „Ha az itt jelenlévőknek tudomása van olyan törvényi akadályról, mely miatt ez a nő és ez a férfi nem léphet házasságra, az most lépjen elő..." Tom drámai szünetet tartott, Chloe pedig mutatta, hogyan rontott volna be a terembe. - Na, ekkor jöttem volna be én a képbe! - magyarázta élénken. - Hát nem fantasztikus ez a fickó? - Florence büszkén paskolta meg Tom Barrett karját. - Micsoda színészi teljesítmény! Messze lepipálja a legnagyobb színészeket is! - Kedveskedve megrángatta a férfi széles, fe kete ruhaujját. -Jól áll neked a reverenda. Mindig is odavoltam az egyen ruhás férfiakért. Buzz azon tanakodott, mennyire fog a főnöke hülyét kapni, amikor használható sztori nélkül tér vissza a szerkesztőségbe. Á, türóba az egésszel! Benyakalta a csordultig töltött pohár pezsgőt; ha már így alakult, kiveszi a részét az ingyen piából. - És ki fizeti a számlát? tudakolta, azzal gyorsan odanyújtotta a kiürült poharat, hogy valaki újratöltse. Miranda ajka megrándult.
- Greg - mondta tréfásan. - Csak még nem tud róla. - Nem mondod! A háta mögött Danny épp elcsomagolta a videokamerát. Miranda intett a felszerelés felé.
- Az egészet lefilmeztük. Ősztől indul egy új főműsoridős sorozat, a címe: Édes a bosszú. Az emberek saját felvételeket küldenek be, fizetnek ötezer fontot, és... - Tudom, hallottam róla. Ez óriási ötlet! - Buzz elnevette magát, és Dannyhez fordult. - Remélem, nem felejtetted el levenni a lencsevédő kupakot. A társaság kiözönlött a szálloda fallal körülvett hátsó kertjébe. Néhány nyugdíjas turista kis híján szívrohamot kapott, amikor Miranda a lépcső tetején megállva kibújt a kölcsönzött menyasszonyi ruhából, és előtűnt az alatta viselt narancssárga trikó meg a mályvaszínű sztreccsszoknya. Egy perccel később a lány már a díszes, olaszos stílusú szökőkútban pancsolt Buzzal. Fenn megpillantotta Chloét, aki egy padon ülve az étteremből származó currys-majonézes csirkesalátát majszolta. Leült mellé. - Te is átöltöztél. Lemaradtam róla? A fekete-fehér pincérruha helyett a lány hosszú, bő, fahéj színű pamutvászon ruhát viselt; aranyszőke haját kibontotta, és a tincsek szabadon omlottak a vállára.
- Akkor pláne szívrohamot kaptak volna. - Chloe elhúzta a száját, és fejével a még mindig ledöbbent idős szállóvendégek felé intett. Nem volt elragadtatva saját testalkatától, így csak a földszinti vécének mutatta meg magát. - Szép szín, jól áll neked - mondta Fenn. Az egyik ezeréves ruhája volt. Chloe zavarba jött a bóktól, és szerette volna eltakarni a stoppolás nyomait a viseltes pamutvászon ruhán, amikor észrevette, hogy Fenn vidáman figyeli. Végül feladta, elnevette magát, és felmutatta csirkesalátával teli tányérját.
- De legalább összeszedett vagyok. - Míg meg nem eszed. - Vagyis három percig. - Bánatos képpel lenézett a hasára. - Egyfolytában csak ennék. Ez ijesztő: az étvágyam egy rögbicsatáré, a hasam meg, akár egy rögbilabda. Fenn ezt korántsem találta ijesztőnek. Azoknak az affektáló és erősen válogatós modelleknek az étkezési szokásaihoz volt szokva, akikkel az elmúlt években randizgatott, így Chloe egészen üdítően hatott rá. Tetszett neki,
hogy a lány nyilvánvaló élvezettel lapátolja magába az omlós csirkét, és az ujjairól nyalogatja a majonézes mártást. Végtére is az evésnek, jó esetben, épp erről kellene szólnia: hogy az ember örömét lelje benne. A múlt héten Fenn egy csontos térdű, láncdohányos, tizenhat éves kamaszlány haját vágta, akit az egyik szigorúbb modellügynökség küldött hozzá. Amikor észrevette, hogy a lány a cigarettásdoboz feliratát tanulmányozza, azt mondta neki: - A dohányzás káros az egészségre. A lány idegesen pislogott rá. - Az nem érdekel. Azt néztem, hány kalóriát tartalmaz. - Ott jön Leila -jegyezte meg Chloe. - Szegény, alaposan kimerült az időeltolódástól. Fenn titkon úgy vélte, Leila ebben a neonrózsaszín ruhában leginkább is a Rózsaszín Párducra emlékeztet. Ami pedig az utazás okozta kimerültséget illeti... nos, ezzel kapcsolatban képtelenség volt tisztán látni. A félig leeresztett szemhéj meg a kábult arckifejezés többé-kevésbé állandó jellemzője volt Leilának; ebben a szezonban minden szupermodell ezt öltötte magára. Többször próbálta viccel elütni a dolgot, de Leila nem vette a poént. Gyönyörűnek gyönyörű, gondolta Fenn bánatos mosollyal, de az egészséges humorérzék kétségtelenül nem az erőssége. Azért beszélte rá Leilát, hogy ma jöjjön vele, mert a lány gyakori külföldi útjai miatt kevés időt tudtak együtt tölteni. És ennél csak kevesebbet fogunk, eszmélt rá Fenn szomorkásán, amikor belátta, hogy hamarosan újabb üres kapcsolata fog zátonyra futni. De akkor miért csinálta? Miért kezdett ki egyáltalán ezekkel a lányokkal? Mi jó van benne? Ám már maga is tudta a választ erre a kérdésre. Lehangoló vagy sem, gyakorlatilag úgy volt vele, mint George Mallory a Mount Everesttel (csak soványabb kiadásban): mert ott voltak. - Hello - mondta Leila, és lekuporodott Fenn mellé a padra. - Most már mehetünk? Chloe végzett a csirkesalátával, Fenn pedig elvette tőle a tányért. - Most akartam hozni Chloénak egy szelet málnatortát. Kérsz te is? Leila szemhéja megrezzent; felismerte a felvetésben elrejtett, úgyneve zett humort.
- Kösz, nem kérek. Az esküvői izének vége, nem? Akkor miért nem indulunk? - Mert ünneplünk. - De nem ismerek senkit.
- Mirandát ismered - felelte Fenn. - Menj, pancsolj vele a szökőkútban! Kérlek, gondolta magában, mert azt szerette volna, ha a lány nevetve lerúgja a cipőjét, és egy kicsit jól érzi magát. Nagyon szeretném, ha ilyen lennél. Chloe látta az üres kifejezést a lány babaarcán. - Minek?
- Hátha élveznéd. Leila úgy nézett Fennre, mintha a férfi megőrült volna. - Csuromvlz lennék. A Salinger Hotel messze földön híres volt a vasárnapi táncos teadélutánjairól. Odabent a zenekar finom kis dalokat játszott a húszas és harmincas évekből, és elegánsan öltözött párok forogtak méltóságteljesen a csillogó táncparketten. Odakint, a kertben Miranda táncolt - valamelyest kevésbé elegánsan - Tom Barrett-tel.
- Nagyon néznek az emberek - szólalt meg Tom az ablakokra felpillantva. - Csak úgy potyognak a cvikkerek a nyugdíjasok orráról. - Nem csoda, mert azt látják, a lelkész egy könnyűvérű nőcskével ropja. - Drágám, a bálteremben minden férfi engem irigyel. Miranda legjobb tudása szerint, lelkesen keringőzött. - Ó Tom, hogy maga milyen elbűvölő! Miért nem bírok én olyan férfivel találkozni, mint maga, csak negyven évvel fiatalabb kiadásban? Tom jóízű hahotában tört ki. -Jaj, kérem bocsásson meg! - motyogta zavartan Miranda. - Azt hiszem, máris válaszoltam saját kérdésemre. Két lábon járó katasztrófa, az vagyok. A következő lépést mindjárt el is vétette. - A tánctudásomról már nem is beszélve.
- Nem szabad ilyeneket beszélned! - korholta Tom. - Nem vagy katasztrófa. - De igen.
- Talán csak frissítően őszinte. - Tom vidáman pillantott Florence felé. Nem is tudom, kitől tanultad. - Szegény Florence! Én csak itt pörgök-forgok, ő meg ott gubbaszt a kerekesszékben. - Nem sok esélyed lenne, ha hallaná, hogy szegény Florence-nek titulálod! - Tom gyengéden elmosolyodott. -Jó öreg Flo, micsoda energiája volt annak idején! - Az még mindig megvan - mondta Miranda. - De magának sem lenne ám több esélye, ha hallaná, hogy öregnek nevezi. Tom elgondolkodott. - Fel tud állni?
- Ó igen, ha van kire támaszkodnia. Egymásra vigyorogtak.
- Meg meri tenni? - kérdezte Miranda. - Már meg is tettem. Florence riadtan nézett fel Tomra, aki lobogó papi ruhában, elszánt arccal közelített felé.
- Ugye még nem mész? - De nem ám! Azért jöttem, hogy a hölgyet felkérjem egy táncra. - Miféle hölgyet? - kérdezte Florence ámuldozva. - Téged, te bolond nőszemély! - Hah! Te vagy a bolond, Tom Barrett - csattant fel Florence -, ha azt képzeled, engedem, hogy összevissza tologass, mint szabadjára engedett kölyök a bevásárlókocsit! Igazán nevetségesen festenénk. - Nem a kerekesszékkel. - Tom a fejét rázta. - Fel tudsz állni, megkér-
deztem Mirandától. Márpedig ha egy rakás golfütőt végig tudok cipelni a tizennyolc lyukas pályán - azzal kinyújtotta a kezét -, akkor biztosan elbírok veled is.
- Milyen udvariasan fejezed ki magad - morogta Florence. - Úgy érzem magam, mint egy zsák krumpli. Tom elmosolyodott.
- Csakhogy a krumpli csendesebb. Nem beszél vissza. - Akkor menj, és kérj fel egy krumplit! Érzelmes dallam csendült fel a tágas, nyitott ablakokon át: a zenekar rákezdett a következő dalra. Bosszantó módon Florence egyik nagy kedvencére.
- Szívesebben táncolnék veled - mondta Tom csendesen. - Sokkal szívesebben. - A tarantellát már nem vállalom -jelentette ki Florence keményen. -Nem bírok pörögni. Tom érezte, hogy az asszony ellenállása meggyengült; kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Sasszézni bírsz? - Ó, nagyon is! A férfi elégedetten bólintott, majd lehajolt, és határozott mozdulattal átkarolta Florence derekát.
- Az elég is. - Táncolunk? - kérdezte Buzz. - Miért is ne? - Chloe kirázta a haját az arcából, és felkelt. - De ha megpróbálod kikapcsolni a melltarTomat, sajnos meg kell, hogy öljelek. Buzz elvigyorodott. Jó csaj ez a Chloe.
- Állapotos fiatalasszony vagy. Tudod, valahol azért én is meghúzom a határt.
- Ezt csodálkozva hallom.
A látvány - az, ahogy Florence és Tom táncolt, az volt az utolsó csepp a pohárban Mirandának. Egyik percben még vígan lubickolt a szökőkút-ban, a másikban meg már akkora gombóc volt a torkában, mint a gibraltári szikla, és úgy érezte, nem bírja tovább. Sasszé, sasszé, lépkedett Tom kecsesen, tökéletes harmóniában Floren-ceszel. Mosolygott az asszpnyra, súgott neki valamit, és Florence kacagott. Jól érezte magát, látszott a szeme csillogásán. Új, rövid frizurájával, hetyke kis kalapjával, lobogó, ibolyakék, bíborszín orchideákkal díszített selyemruhájával fantasztikusan nézett ki. És olyan boldognak látszott, hogy Miranda úgy érezte, menten elsírja magát. A következő pillanatban rémülten döbbent rá, hogy tényleg sír. Szeméből forró könnyek törtek elő, akár vulkánból a láva; csak úgy ömlöttek végig az arcán, és ő rájött: nem tudja őket visszafojtani. Ó istenem, csak senki ne lássa meg így... Tom Barrett hófehér miseinge lobogott a szélben; a férfi most Bewel táncolt. Chloét rávették, hogy Tony Vale-lel lejtse körbe a kertet. Tony még mindig a Blues Brothers-öltönyt és -napszemüveget viselte, hozzá pedig, megfejelve a dolgot, Florence virágokkal ékesített bársony kalapját.
- Odabent nincs - mondta Danny. - Nem találom sehol. Fenn a homlokát ráncolta.
- Nem mehetett el úgy, hogy ne szólt volna. És a táskája is itt van. Leila újabb cigarettára gyújtott, és hanyagul odavetette: - Mikor vécén voltam, az egyik fülkében valaki sírt. Fenn rámeredt. - Miranda volt?
- Honnan tudjam? Csak a lába látszott. Lila csillámos zöld körömlakk. Leila kifújta a füstöt, és elhúzta a száját. - Ez már annyira lejárt! - Az bizony Miranda „annyira lejárt" körömlakkja lesz - vágott vissza Fenn dühösen. - Miért nem szóltál korábban? Leila arcán őszinte csodálkozás tükröződött.
- Mert nem kérdezted.
Harminchetedik fejezet
Még szerencse, hogy le volt hajtva az ülőke. Különben Miranda - aki üres üveget szorongatva, törökülésben gubbasztott rajta - alighanem beleesett volna a vécébe. - Gyerünk, Miranda, tudom, hogy ott vagy. Azonnal nyisd ki az ajtót! Ez Danny hangja volt, és elég ellentmondást nem tűrőnek tűnt. Átkozott, parancsolgató Danny Delancey, gondolta Miranda, majd hátrahajtott fejjel kiitta az üvegből az utolsó csepp langyos bort. Felőle aztán úgy parancsolgat, ahogy csak akar. Ő nem fél tőle. És nem is nyitja ki az ajtót. - Miranda.
- Danny - felelte gúnyosan. - Ezek szerint még élsz - mondta Danny megkönnyebbülten. - Nyisd ki az ajtót, Miranda - Szünet. - Aggódtunk miattad. - Nem kell aggódni. - Olyan elánnal rázta a fejét, hogy majdnem le esett a fa vécéülőkéről. Nana, túl sima, túl csúszós, túl veszélyes... Ezért beperelhetném a szállodát. Miranda visszanyerte az egyensúlyát, és mere ven bámult az ajtóra. - Különben is, ide te nem jöhetsz be. Ez a női bu di. Te meg pasi vagy. - Azt hiszem, eddig ez volt a legnagyobb bók, amit tőled kaptam mondta Danny vidáman. - Légy jó kislány, és nyisd ki az ajtót! -Jesszusom - mormogta Miranda -, mit szekálsz már? Ja, és még valami: nem nyitom ki. - Rendben. Pár pillanat múlva Miranda felsikoltott: Danny felmászott a mellette levő fülke elválasztófalán, és leugrott mellé.
- Mégis kinek képzeled magad - szegezte neki a kérdést méltatlankodva -, James Bondnak? - És te, kinek képzeled magad - vágott vissza Danny, - az Alkeszegye-tem legújabb lelkes hallgatójának? Miranda fel akart pattanni, de húsz perc törökülés megtette a hatását: teljesen elzsibbadt a térde és a bokája. Kénytelen volt nyöszörögve belekapaszkodni Danny karjába, akárcsak odakint Florence Toméba. - Aú, aú, a lábam, aú! - vinnyogta a fájdalomtól eltorzult arccal. A kö vetkező pillanatban csak annyit érzett, hogy felkapják, megfordítják, és lehuppantják. A fájdalom alábbhagyott, bár a talpa még mindig erősen bizsergett. Óvatosan kinyitotta a szemét, és látta, hogy a sejtése beigazo lódott: most Danny ült a lehajtott vécéülőkén, ő meg Danny ölében. A férfi átölelte, nehogy leessen. Ilyen közelről - márpedig ilyen közel még sosem volt hozzá - nem tudta nem észrevenni, hogy a férfinek nagyon, nagyon szép füle volt. Nos, legalábbis a bal szép volt. Ebből a szögből ugyanis csak azt látta. De a másik - a jobb, sőt a legjobb, az Igazi, gondolta Miranda a rátörő kuncogást visszafojtva - valószínűleg legalább olyan vonzó volt. A maga módján. - Mi az? - szólalt meg Danny. Ezt jobb lesz elhallgatni előle; netán még hangyásnak nézi.
- Úgy érzem magam, mint egy hasbeszélő bábuja. Danny megmozgatta az ujjait.
- Pedig nem nyúlkálok sehova. Próbál a kedvemben járni, döbbent rá Miranda. Kedveskedik. Összességében azonban jobban szerette, ha a férfi parancsolgat - úgy legalább vissza tudott neki vágni. Egyetlen borzalmas pillanatig azt hitte, megint elsírja magát. Mintha a szeme nem lenne már így is épp eléggé disznószerűen bedagadva. Danny elkapta a lány tekintetét, és egy rövid, együtt érzőnek szánt mozdulattal megszorította a derekát. - Ne csináld! - figyelmeztette Miranda, mert az ajka remegni kezdett.
- Nem baj, ha sírsz. Ha erre van szükséged, akkor sírd ki magad bátran! -
nyugtatgatta Danny.
- Hagyd abba! Kérlek, ne légy hozzám kedves! - Miranda érezte, hogy a szeme ismét megtelik könnyel. A férfi újból gyengéden megszorította a derekát. Miranda pihegve szedte a levegőt. Ó, micsoda megaláztatás - ez nem igazság! - Miért nem tudsz odamondani nekem valami rémeset? - bökte ki két ségbeesetten. - Valami szarkasztikusát. Vagy képen törölni, és rám paran csolni, hogy nőjek már fel. Danny válaszképpen lesimította a lány kócos tincseit. Fekete szeme komolyan csillogott. Most először nem viccelődött vele. - Szenyó! - motyogta Miranda. - Ez aztán nem segítség. Ha egyszer elkezdte, képtelen volt abbahagyni. Ezúttal nem kellett úgy tennie, mintha Florence és Tom miatt sírna. Ezek a könnyek, melyeket oly sokáig visszafojtott, most csak önmagáért hullottak. Danny nem szólt semmit, csak átölelte, simogatta a hátát, és hagyta, hadd menjen a maga útján a zokogás. Miranda úgy érezte, órákig tartott, de amikor végül, sűrű csuklások közepette abbahagyta, és a szemét törölgetve ránézett a férfi órájára, látta, hogy egyáltalán nem tartott sokáig. Alig tíz percig. Ennek ellenére sikerült egy egész tekercs vécépapírt teletrombitálnia, ami azért nem semmi. Tíz perc alatt egész szép teljesítmény. -Jobban érzed magad? - szólalt meg végül Danny. Miranda bólintott, kifújta kipirosodott orrát, majd nagy nehezen kibökte: Most köszönetet kellene mondanom? - Ne is törődj vele! - Danny rávigyorgott. - Örülök, hogy segíthettem. Miranda fészkelődni kezdett a férfi ölében. Feje kitisztult; megkönynyebbült, hogy kiadhatta magából a rengeteg felgyülemlett feszültséget. Viszont a rövid idő alatt benyakalt, nagy mennyiségű bornak köszönhetően meglehetősen kellett pisilnie. - Ööö... ki tudnál most menni? Danny teátrálisan felsóhajtott.
- így is van, használj csak ki, és hajíts el, mint egy használt zsebkendőt! Bőgjél az ölemben, sírd tele az ingemet... - Ha így folytatod, nem csak az ingedet áztatom el - közölte Miranda. -Ja, értem.
- Nagyon szörnyen nézek ki? - Pislogott, és megsimította a könnyektől sós és kiszáradt arcbőrét. - Őszintén szólva néztél már ki jobban is. -Jaj, istenem, a sminktáskám meg kint maradt a retikülömben! Danny óvatosan lebillentette a földre, majd elfordította a zárat.
- Maradj itt, idehozom a táskádat. - Hívnál egy taxit? - Miranda érzékelte, hogy az arcát rövid távon nem tudja rendbe hozni. - Azt hiszem, haza akarok menni. - Majd én elviszlek. - Ments ki a többieknél! És ne mondd el, hogy sírtam! - tette hozzá gyorsan. - Majd azt mondom, berúgtál, mint az albán szamár. Már megint. Miranda bólintott; az sokkal kevésbé megalázó.
- Köszi. Bruce-nak hétfő reggel Bristolba kellett utaznia egy kereskedelmi vásárra. Vasárnap délután nem messze parkolt le Florence házától - nem mintha annyira akart volna vele találkozni, de oda kellett adnia a kulcsot Chloénak, hogy a lány másnap reggel ki tudja nyitni a boltot. Ám történetesen egyiküket sem találta otthon. A ház üresen állt. írt egy cetlit Chloénak, a kulcscsomóval együtt begyömöszölte a postaládába, és visszaindult a kocsihoz. Mielőtt elhajtott volna, egy zöld BMW lassított le a ház előtt, majd fürgén befarolt arra a helyre, melyet Bruce is kinézett magának, de végül túl kicsinek találta. Bosszantotta a másik autós ügyessége, ezért átnézett, hogy megbizonyosodjon róla, nem nő vezeti-e. Nem nő vezette. Hanem az anyja szeretője, Orlando.
Bruce első gondolata az volt, hogy lebújik a kormány mögött. Ha az ott az anyósülésen Florence, nem akarta, hogy észrevegye őt. Nem bírta elviselni annak a gondolatát, hogy berángatják a házba, és ismét végig kell néznie, hogy az anyja szerelmes pillantásokat vet arra a dzsigolóra. Csakhogy nem Florence ült a kocsiban, döbbent rá pár pillanat múlva, amikor egy barna könyök - egy fiatal könyök - jelent meg az anyósülés oldali ablakban. Bruce erre rögtön felegyenesedett. Na lám csak, őszintén szólva nem is gondolta volna, hogy Chloénak összejön a dolog. Aztán a könyök megmozdult, és egy alkar jelent meg az ablakban, mely Chloéhoz képest túl vékonynak tűnt. Bruce addig meresztgette a szemét, míg végül kiszúrta a halványan ismerős ezüst karkötőket, majd az árulkodó kékeszöld tincseket. Nem Chloe az, hanem a másik... hogy is hívják? Miranda. A Salinger Hoteltől hazafelé menet valami különös dolog kezdett kibontakozni. Mikor Danny megállt egy-egy újabb kereszteződésnél vagy piros lámpánál, Miranda felfedezte, hogy a férfi egyre vonzóbb lett. A csinosság már nem csak a fülére korlátozódott. Minden lopott pillantás szigorúan csak akkor, amikor Danny nem nézett oda - újabb imádnivaló részletet fedett fel. Az orrvonala, azok az igazságtalanul hosszú szempillák, nem is beszélve arról, ahogy a haja kunkorodott a gallér fölött... Nemcsak hogy különös volt, látta be Miranda ámuldozva, hanem bámulatba ejtő. Mint amikor az ember a szekrény mélyéről előássa a régi, förtelmes műszálas kardigánját, és rádöbben, mekkora hibát követett el, hiszen ez álmai kardigánja: rózsaszínű, tökéletes, és száz százalék kasmír. Gondolatait - ó, mily édes gondolatok! - Danny szakította félbe. - Itt vagyunk.
- Nagyon kedves tőled - árulta el Miranda. - Nagyon, nagyon kedves. - Tudom. Te meg nagyon, nagyon be vagy rúgva. Mikor ettél utoljára? A lány vállat vont; megpróbálta felidézni. - Kedden? - Enned kellene valamit. - Elhallgatott. - Mi az?
- Mi az, hogy mi az?
- Miért nézel így rám? - Nem tudom - felelte Miranda. Most már határozottan szédült; a könyöke egy puffanással lecsusszant az ablakkeretről. - Te miért nézel így rám? - Hogy így? Miranda vádlón bökött felé.
- Ilyen állati helyesen és, tudod, szexin, meg minden. Danny ajka megrándult. Méghozzá szexin.
- Látod? - csattant fel Miranda. - Megint ezt csinálod. - Figyelj ide, te túl sokat... - Megcsókolhatlak? Hah, ettől aztán belefagyott a szó! A lány látta, hogy férfi szeme megrebben. Szexin. - Miranda. Még az is szexi, ahogy a nevét kimondja.
- Vagy ha te akarod a kezedbe venni az irányítást -javasolta -, te is megcsókolhatsz engem. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Miranda ezt elengedte a füle mellett. Danny sajnálkozva nézett rá, nem undorodva. Az nem számít, ha sajnálja. - De én szeretném. - Odahajolt, és megragadta a karját. Az izmos, sze xi karját. - Ha te nem teszed meg, majd én megteszem. Danny nem szólt. így aztán Miranda megcsókolta. Olyan szexin, ahogy csak tudta. Bruce szerette, ha rend van a kocsiban; mindig is bosszantotta Verity-nek az a rossz szokása, hogy mindenféle tartalék kabátokat hagy a hátsó ülésen. Ám ezúttal hátrafordult, és hálát adott az égnek az emberi hanyagságért.
Soha többé nem fogja nyaggatni Verityt. Miranda elsőre célt tévesztett: elvesztette az egyensúlyát, és csak a férfi uh! - borostás állával sikerült kapcsolatot létesítenie. Nem hagyta magát zavartatni: nagy nehezen feltámaszkodott, és ismét célzott. Ezúttal sikerült eltalálnia Danny ajkát, és megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Bingó, ez már mindjárt más! Ó igen, ez sokkal jobb, mint zsibbadó térddel egy vécéfülkében nyomorogni vele úgy, hogy, én hülye, közben a szememet is kisírom. És ez akkor is igaz, ha a másik versenyző nem ad bele apait-anyait. Miranda egy pillanatra lehámozta magát Dannyről, és ezt közölte vele. - Tízből hét. Igyekezz, ennél jobbat is tudsz! - Miranda jelentőségtel jesen felvonta a szemöldökét. - Nagyon fontos lenne, hogy egy kicsit na gyobb lelkesedéssel végezd a feladatodat.
Harmincnyolcadik fejezet
Danny egy pillanatra oldalra pillantott. Egy férfi csoszogott el mel-ettük türkiz anorákban, kezében borítékot szorongatva, és az utca végén lévő postaláda felé igyekezett. Forró, napsütéses vasárnap délután volt, de az anorák kapucnija a férfi fejébe volt húzva, a kapucni madzagja pedig szorosan összekötve. Nyilván otthoni ápolásban élő pszichiátriai beteg, gondolta Danny. Aki történetesen esöfóbiában szenved. Most viszont egészen más járt az eszében. Például az, hogy ép ésszel meddig fogja bírni visszafogni Mirandát, aki egy Scud-rakéta minden finomságával vetette rá magát. - Ez volna a legjobb, ami telik tőled? - tudakolta most a lány, és a mu tatóujjával úgy fenyegette, mint egy gúnyolódó tanítónő. - Talán igen. Talán csak reménytelenül rosszul csókolsz. Oké, ez minden határon túlmegy. A felcukkolt Danny átölelte Mirandát, és megadta neki, amit akart. A lány pár pillanat múlva már sóhajtozva dörgölőzött hozzá, mint valami cica. Danny azonban ugyanolyan hirtelen el is húzódott. Még hogy reménytelenül rosszul csókol! - Hűha! - pihegte Miranda. - Ez már közelít. Danny egy rövid biccentéssel fogadta a bókot. Még akkor is, ha az egy vérlázítóan részeg lánytól jött.
- Kösz. - Szeretlek. - A bor mostanra az utolsó cseppig bekerült a véráramába. Ilyenkor az ember beszélhet akármit, akármit... - Miranda, ne csináld ezt! - De én tényleg szeretlek! - Dehogy szeretsz! -Jesszusom, azt hiszi, neki könnyű? - Üres a ház. - A lány csábosán cirógatta a férfi mellkasát, akinek az inge még mindig nyirkos volt a könnyeitől. - Bemegyünk? - Minek? Miranda látványos méltatlankodással az égre nézett. Hát hogy lehet ilyen hülye?
- Hogy ágyba bújjunk. Ne csináld ezt, gondolta Danny.
- Miért? - Nos, leginkább azért, hogy szexeljünk. - Miranda tréfásan belebokszolt a férfi karjába. - Aztán esetleg alszunk egy kicsit, utána eszünk valamit, aztán meg, ha minden jól megy, jöhet még egy kis szex. Na, mit szólsz hozzá? Az ég szerelmére, mégis mit szólnék hozzá? - És mi történt a sírig tartó cölibátus fogadalmával? Miranda elborzadt. - Ó, nem, azzal kapcsolatban már rég meggondoltam magam! Uram, adj erőt, könyörgött Danny hangtalanul. - Szerintem nem jó öt let - mondta fennhangon, és a fejét rázta. Miranda bámult rá.
- Ugyan már, szerintem isteni ötlet! Miért ne feküdhetnénk le egymással? Ne rázd már a fejed; azt mondd meg, miért ne tehetnénk! - Azért - kezdte Danny lassan -, mert iszonyú sokat ittál. És holnap megbánnád. - Dehogyis bánnám-meg! - nyögdécselte Miranda. - De igen.
- Miért, talán rémesen rossz vagy az ágyban? Azért? - Miranda felélénkült; eszébe jutott, hogy ez a taktika pár perce kitűnően bevált. - Miért bánnám meg, Danny? Mert az ágyban még sokkal rosszabb vagy, mint a csókolózásban? A fenébe, Danny mosolyog! Ez nem jött be.
- Talán - felelte a férfi. - De én igenis le akarok veled feküdni! - Miranda a nyomaték kedvéért a kormányt püfölte. - Nem velem - mondta Danny halkan, mert észrevette, hogy a türkiz anorákos fickó bedobta a levelét, és most visszafelé csoszogott. - Pillanatnyilag bárki megtenné. Csak Greget akarod megbüntetni, mert fájdalmat
okozott neked. És be akarod bizonyítani magadnak, hogy túltetted magad rajta. Aú!
- Na és, ha igen? - vágott vissza Miranda. - Talán ez nem elég jó érv? - Szívem, ez borzalmasan rossz érv. - Unalmas vagy! - Miranda hozzábújt; üres gyomra türelmedenül korgott. Csissz-csossz. A türkiz anorákos fickó elment a kocsi mellett. - Gyere, csinálok neked sonkás melegszendvicset - Danny megpaskol ta Miranda karját, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. - Előbb csókolj meg! Annyira magam alatt vagyok! Danny emberfeletti önuralmat tanúsítva megcsókolta.
- Azt a szendvicset megehetnénk az ágyban is - javasolta Miranda reménykedve. - Csak azért megyek be, nehogy véletlenül felgyújtsd a konyhát - közölte Danny. - Amint megetted a szendvicsedet, lelépek. Bruce visszaült a kocsiba, és nézte, ahogy a két fiatal eltűnik az üres házban. Miranda Orlando vállára hajtotta a fejét, a fickó pedig átölelte a lány derekát. Nyilvánvaló, mire készülnek. A franca, mit meg nem adna most egy fényképezőgépért! Mindegy, majd ő elmeséli, amit látott és hallott, méghozzá úgy, hogy Florence így is hinni fog neki. Bruce elégedetten mosolygott magában. Pompás! És hála annak a kis ribanc Mirandának, aki elvégezte Chloe feladatát, még az öt lepedőt is megspórolta magának. A buli a Salinger Hotelben néhány órával később véget ért. Leila, aki időközben csaknem eszméletlenre unta magát, nyafogva vetette oda Fennnek: - Fenn, menjünk már!
- Ha jól sejtem, semmi esély arra, hogy ti ketten igazából bevállaljátok a dolgot - tudakolta Buzz, aki látva, hogy készülődnek, odasompolygott hozzájuk. - Igen, jól sejted, erre semmi esély - felelte Fenn a slusszkulcsot csörgetve. - Chloe, elvigyelek?
Chloe riadtan nézett fel a vaníliakrémes tortából. - Ó, ne aggódj miattam, majd megyek busszal. - Ne hülyéskedj már, gyere velünk! Leila félig lehunyt szeme összeszűkült.
- Ha ő is beszáll, akkor nem cigizhetek. - Pontosan - mondta Fenn. - Tudod mit? Elviszem Chloét, te meg mehetsz busszal. - Na, nekem ebből elegem van! - csattant fel Leila. - Csak mert a csaj terhes, hirtelen fontosabb lett neked ő meg a hülye gyereke, mint én! Leila megragadott egy vörösborral teli poharat. Buzz alig akarta elhinni, hogy ilyen mázlija van, és kapkodva a fényképezőgép után nyúlt. Leila dühösen Fenn felé öntötte a pohár tartalmát, ám a férfi időben ellépett az útjából, és csaknem szárazon megúszta. Buzz legnagyobb szerencséjére a kép mégis remekül sikerült.
- Koszi! - kacsintott Fennre, és feltartott hüvelykujjával jelezte, sikerült elkapnia a pillanatot. - Édes istenem - suttogta Chloe -, annyira sajnálom! Borzasztóan szégyellem magam. Leila haragos rózsaszínű pipaszurkálóként peckesen levonult a színről. Fenn vigyorogva pillantott Chloéra.
- Ne sajnáld! Szerintem összességében elég sikeres napot zártunk. - De azért biztos sajnálod - erősködött Chloe, és borzongva gondolt Leila hirtelen kivonulására. Fenn végigszlalomozott a piszmogó vasárnapi forgalmon; alig várta, hogy beletaposhasson a gázba, de nagyon vigyázott, nehogy felzaklassa a lányt.
- Úgy nézek ki, mint aki sajnálja? - Nem, de... Jaj istenem, mégis ráment az ingedre a bor! - Chloe összerezzent; úgy érzete, ez is az ő hibája. Fenn ingei valószínűleg darabonként többe kerülnek, mint egy átlagos szervezett társasutazás Ibizára. - Nézz be a kesztyűtartóba - intett Fenn -, Leila biztos hagyott ott egy
üveg Perrier-t. Fenn-nek igaza volt: ott volt az ásványvíz, meg még egy csomag papír zsebkendő is. Fenn félreállt a buszsávba, és hagyta, hogy Chloe benedvesítse a lilásvörös foltot a langyos szénsavas ásványvízzel, és nekiessen az ingének. Olyan erősen dörzsölte, hogy néhány zsebkendő levitorlázott a kesztyűtartóból a lábához, a gumiszőnyegre. - Az egész kocsi beleremeg -jegyezte meg Fenn vidáman. - Az embe rek biztos kíváncsiak, mit művelünk idebent.
- Egészen addig, amíg meg nem látják a hasamat, ugyanis így gyakorlatilag lehetetlen bármibe is belekezdeni. Mellesleg ezzel a dörzsöléssel nem megyek semmire. - Ez csak egy ing. Chloe rápillantott az ing címkéjére. - Egy Turnbull&Asser ing. Ha nem hagyjuk a foltot megszáradni, ak kor még beáztathatod valamilyen enzimes mosószerbe... Jaj ne, mosl még a dokumentumaidat is tönkreteszem! Chloe nagy nehezen lehajolt, felvette a tucatnyi papírlapot, és sietősen kisimította a cipősarka nyomában keletkezett gyűrődéseket. Ingatlanprospektusok voltak - hajmeresztő árakkal.
- Lejárt a bérleti szerződésem - magyarázta Fenn. - Hampstead, de gyönyörű! - sóhajtotta Chloe elaléltan a fényes prospektusokat lapozgatva. Ezek szerint ezen a környéken keresgél. Chloe igyekezett visszafogni magát, amikor meglátta egy álomszép fehér, stukkódíszes villa fényképét. A villa a Hampstead-parkra nézett, hátsó kertjében medence állt. Ő a maga részéről nem egészen ilyen albérletvadászathoz volt szokva. - Holnap pont azt megyek megnézni munka után - mondta Fenn. Chloe kinyitotta a száját, de gyorsan be is csukta. Szeretett volna szólni, hogy ha Fenn-nek szüksége van egy kívülálló véleményére, ő szívesen segít... Jóságos ég, micsoda arcátlanság! Ugyan miért érdekelné Fennt az ő teljességgel haszontalan véleménye? Vagy ami még rosszabb, az ingatlanos azt hiheti, együtt vannak, és az szörnyen kínos lenne Fenn-nek.
- Mi az? - A férfi gyanakvóan nézett rá.
- Semmi. - Chloe elvörösödött. Fenn pillanatnyi csend után óvatosan felvetette: - Nézd, ha épp ráérsz, nem lenne kedved eljönni velem? Ó istenem, ez borzasztó! Megérezte, mit akart mondani, és most úgy érzi, udvariasságból fel kell ajánlania a háznézést...
- Kösz, nem - vágta ki magát Chloe. - Holnap este nem érek rá. - Na végre, hazaértél! - mondta Bruce, amikor Florence este tízkor felvette a telefont. - Mégis hol a fenében voltál? - Táncolni - felelte Florence. - Haha, nagyon vicces! - Milyen bosszantóan élénk ma ez a Bruce, döbbent rá az asszony. Utálta ezt az egyszerre szarkasztikus és joviális hanghordozást! - Bár, feltételezné az ember, hogy nem a dzsigolóval. „Feltételezné az ember" - komolyan, honnan szedik a mai fiatalok ezt a nyelvezetet?
- A neve Orlando - mondta Florence hűvösen. - És nem dzsigoló. Miért hívtál, Bruce? Ha Chloéval akarsz beszélni, már lefeküdt aludni. - Ma délután ott jártam nálad... - Tudom. A bolt kulcsát odaadtam Chloénak, minden el van rendezve. - Anyu, mi lenne, ha nem vágnál folyton közbe? Ez most fontos. A barátod, Orlando megcsal. Hosszú szünet. Igeeen! - gondolta Bruce diadalittasan.
- Ezt meg hogy értsem? - szólalt meg végül Florence. - Orlando. Mirandával. Láttam őket a ház előtt. Mit mondjak, van bőr a képükön! Csak úgy falták egymást! - Orlando és Miranda? Az én Mirandám? Azt mondod, falták egymást? Nem hiszek a fülemnek! Florence komolyan meg volt döbbenve.
- Úgy értem, szó szerint falták egymást - folytatta Bruce színlelt felhá-
borodással. - Nem holmi lopott kis búcsúpusziról beszélünk, ó nem, ez kőkemény akció volt! És aztán, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, anyu, de együtt szépen bevonultak a házba.
- Aztán együtt szépen bevonultak a házba, ebbe a házba - ismételte Florence, és a nagy grimaszolástól csak úgy ugrált a szemöldöke, ahogy közben Tom Barrettet tájékoztatta a történtekről. - Úgy érted, lefeküdtek egymással? Tom még mindig a lelkészjelmezt viselte, és buzgón töltötte újra Florence poharát whiskyvel. - Sajnos, igen, azt hiszem - fejezte be Bruce.
- De hiszen ez pompás! - ujjongott Florence. Most már képtelen volt magában tartani az örömét. - Hogyan? - Köszönöm, hogy hívtál, annyira örülök! Ezzel lett teljes a napom! Bruce még mindig hebegett-habogott, amikor Florence minden teketóriázás nélkül lerakta a telefont. - No lám csak, ki gondolta volna! Az a ravasz fiú! És én még elhittemneki, hogy azért akarja hazahozni Mirandát, mert az berúgott. - Florence arca mindent elárult. - Közben pedig ezek ketten... Hah! - Örömébenösszecsapta bütykös kezét. - A fenébe, már épp ideje volt!
Harminckilencedik fejezet
Beletelt egy kis időbe, míg Miranda rájött, hol van. Az óra hetet mutátott, de vajon reggel vagy este hetet? Fogalma sem volt, menynyit aludt. A segítség alig pár másodpercen belül megérkezett Chloe formájában, kezében teli tálcával. Miranda a tálcát leste, hátha megtud valamit arról, milyen napszak van. - Szia! Ez akkor most...
- Reggeli - felelte Chloe. Aha.
- Csak tea és pirítós. Nem tudtam, vágysz-e ilyenkor nagy lakomára. Ezt még maga Miranda sem tudta; ahhoz még túl korán volt.
- Tizenöt órát aludtál - folytatta Chloe, és letette a tálcát. Jóságos ég, tényleg? Miranda rádöbbent, hogy alig fáj a feje. Ez fantasztikus: úgy tűnik, sikerült átaludnia a másnaposságot. Ez pompás hír! Máris jobb hangulatban tápászkodott fel, majd beleszürcsölt a teába. Pazar, pont ahogy szereti: két és fél cukorral, nyelvzsibbasztóan erősen... Egy pillanat. - Miért nézel így rám?
- Florence-ről van szó. - Chloe hősiesen próbált pókerarcot magára erőltetni, de ez egyáltalán nem ment neki. - Szeretne... beszélni veled.
- Már fent van? - Miranda el volt képedve. Erre még nem volt példa. - Ő mondta, hogy ébresszelek fel. - Miért? - Miranda gyanakvó pillantást vetett a lányra a bögre pereme fölött. Itt valami készül, és ő el nem tudta képzelni, mi lehet az. - Miért? erősködött. - Florence beteg? Florence persze nem lehet beteg, máskülönben Chloe nem somolyog-na annyira. - Azt hiszem, Micsoda?
majd'
meghal...
- .. .a kíváncsiságtól. - Újabb szünet, majd Chloe csak kibökte. - Hallani akarja a szaftos részleteket rólad és Dannyről. - Rólam és Dannyről? Az istenért, milyen szaftos részleteket? - Hát, hogy ki kezdeményezett. - Chloének reszketett a válla a visszafojtott nevetéstől. - Meg hogy hányszor... izé... csináltátok. Ja, és főleg azt, hogy Danny egy isten-e az ágyban. Miranda kezéből kiesett a pirítós. Az agya eddig a pillanatig puszta könyörületességből megkímélte attól a borzalomtól, hogy emlékezzen az elfeledni vágyott eseményekre. Ám ebben a percben az egész rettenetes, színes, szagos, szélesvásznú történet lepergett előtte. -Jaj istenem, jaj istenem, jaj neee! - Miranda ölében oldalra billent a tálca, amikor hirtelen hátravetette magát az ágyban, és magára rántotta a paplant. Chloe az utolsó pillanatban kapta el a tálcát, és lehajtotta a paplant Miranda fülig pirult arcáról.
- Nincs miért szégyenkezned. Danny jó srác, mind nagyon szeretjük. - Óóóhhh! - Miranda, ne csináld már, összejöttél Dannyvel, és ez igazán remek hír. Nincs azon semmi szégyellnivaló, hogy lefeküdtél vele. Szent isten, miket beszélek! - gondolta Chloe. Mintha csak Florence-et hallanám.
- Nem feküdtem le vele - suttogta Miranda. A helyzetet súlyosbítandó, késve bár, de megérkezett a másnaposság is. Ám a halántékát hasogató fájdalom elhanyagolható volt az égető szégyenérzethez képest. Ha az em bert perceken belül szétmarcangolja egy csapat kiéhezett oroszlán, akkor egy hangyacsípéstől nem nagyon zavartatja magát. Chloe csalódott képet vágott. - Nem feküdtél le vele? Basszus, pedig azt hittük. - Összeráncolta homlokát. - Akkor meg miért vagy így kiborulva? Miranda lehunyta a szemét. Nem erre az ezernyi kérdésre volt most szüksége, hanem jótékony feledésre. Danny Delancey-vel lefeküdni egyáltalán nem lett volna kínos - na jó, talán csak egy kicsit, de ezen még túltette volna magát. Ugyancsak nagyon is elviselhető lett volna, ha felkínálkozik a lehetősége annak, hogy vad szexorgiát csapjon Danny Delancey-vel, ám ő visszautasítja. Ezen sem lenne semmi szégyellnivaló. Csakhogy velem, ugyebár, nem ezek valamelyike történt, gondolta Miranda. De nem ám - nekem tutira a harmadik kártyát sikerült kihúznom, igaz? Én rávetettem magam, addig erőszakoskodtam, míg meg nem csókolt, majd könyörögtem - szó szerint könyörögtem -, hogy feküdjön le velem. .. és ő visszautasított. Igazán nagyon kedves tőled, öregem, hogy felajánlod, de kösz, azt hiszem, inkább nem. Miranda megborzongott. Fizikai rosszullét kerülgette a szégyentől. Ó istenem, mit tettem? Micsoda szörnyű rémálom! Hogy lehetek ilyen hülye! Nem volt mit tenni: színt kellett vallani. Florence szokásához híven hihetetlenül mulatságosnak találta a történetet. - Oda se neki, szívem. Legközelebb talán összejön. Legközelebb, ó persze, gondolta Miranda gyászosan. Alig várom.
- Legalább smároltál egy jót - folytatta Florence komisz vigyorral. -Igazán,
áruld már el, milyen volt! Jó, rossz, semmilyen?
- Átlagos - hazudta Miranda, és azon morfondírozott, mit tett, hogy ilyen kínokat kell kiállnia. - Hm. Bruce beszámolója alapján azt kell gondolnom, úgy beszélsz, mintha legalább is a Torvill-Dean jégtánckettőst átlagos korcsolyások-ként definiálnád. - Ami azt illeti, egy kicsit fáj a fejem. Florence hatalmas hahotában tört ki.
- Szegény drágám, ezzel szerelt le Danny tegnap este? Chloe megsajnálta Mirandát. - Hozzak aszpirint? - kérdezte. - Légy szíves. Elég lesz pár száz szem - mormogta Miranda. Édes iste nem, hát lehet ennél rosszabb? Épp kivonszolta volna magát a házból, amikor megcsörrent a telefon.
- Téged keresnek - szólalt meg a háta mögött Florence jelentőségteljesen. - Ki az? - Gőzöm sincs. A hangja alapján arra a kőkemény, rámenős műsorve zetőre, Jeremy Paxmanre tippelek. - Florence az utóbbi időben teljesen rákattant a Newsnight-ra; egészen odavolt Jeremy Paxmanért. - Kérdezd meg tőle, hogy fecskét hord-e, vagy boxeralsót! - Reménykedve lengette a kagylót Miranda felé. - Olyan nehéz úgy fantáziálni róla, hogy ezt nem tudom! Miranda kikapta a kezéből a telefont; most nem volt kedve Florence szürreális halandzsájához. - Miranda Carlisle? Örülök, hogy végre sikerült elérnem - közölte Je remy Paxman épp olyan könyörtelenül és lekicsinylően, mint amikor a szerencsétlen politikusait alázza a tévében. - Tudom, hogy későn szólok, de szeretném, ha be tudna jönni az esti műsorba, és nem mintha számí tana, de csak a rend kedvéért üzenem annak, aki azt a nevetséges kérdést feltette, hogy a válaszom: egyiket sem. A pult alatt szigorúan eggyé válok a természettel, akadálytalanul, szabadon, mint a madár... Miranda lecsapta a telefont.
Alig pár másodperccel később a készülék ismét megcsörrent.
- Ez nem volt szép tőled - panaszolta tréfásan egy jóval ismerősebb hang. - Csak fel akartalak vidítani. - Nem akarok veled beszélni, nem akarok, tényleg nem akarok... - De, ugye, nem volt rossz? - tudakolta Danny elégedetten. - Egy pillanatig azért bevetted, nem? - Nem. - Miranda természetesen bevette. Egészen addig, amíg Danny el nem kezdte részletesen ecsetelni a pult alatti viseletét. Hála a meggyőző, pergő beszédmódnak, komolyan elhitte, hogy Jeremy Paxman azért telefonált, mert meg akart hívni a műsorába egy szerencsétlen Not-ting Hill-i fodrászlányt. Hát ennyire hülye vagyok. Egyre vonzóbb lehetőségnek tűnt élete hátralevő részét egy rozzant bádogkunyhóban tölteni a Külső-Hebridákon. Miranda ránézett az órájára. - Mennem kell. Elkések a munkahelyemről. Úgy tűnt, ez valami okból kifolyólag nem zavarja Dannyt.
- Hajaj, elkésni a melóból, az nagyon rossz dolog! - Mit akarsz? - Miranda a fogát csikorgatta. - Hogy bocsánatot kérjek? - Ne hülyéskedj már! - mondta Danny vidáman. - Bár megköszönni megköszönhetnéd. Hogy úriemberként viselkedtem. Mirandát forró hullámokban öntötte el a szégyen; megalázottan állt, és belefagyott a szó. Szadista.
- És ne hidd, hogy könnyű volt - folytatta Danny -, mert nem volt az. Bevallom, nagy volt a kísértés. Elárulom neked, hogy egy forróvérű, rámenős pasinak nem könnyű nemet mondania egy ilyen ajánlatra. - Oké, oké - szaladt ki Miranda száján. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy nem feküdtél le velem, annyira hálás vagyok érte! - Nyugodj meg, fölösleges kiabálnod - mondta Danny sértődötten. -Csak felelősségteljesen viselkedtem. Ki voltál borulva Greg miatt, és elég sokat is
ittál. Az ember részegen sok marhaságot csinál... Na ne mondd, tényleg? - gondolta Miranda kétségbeesetten. Igaz, Dannynek ebben speciel - a fenébe is! - igaza volt. - ...és nem akartam, hogy ha reggel felébredsz és meglátsz, azt gon dold: „Atyaúristen, ugye nem?" - Danny elhallgatott. - Persze ez lett vol na a legrosszabb eset. De alakulhatott volna másként is. Mondjuk, na gyon örülsz, hogy megtörtént, és egyáltalán nem szégyenkezel miatta. Gondolhattad volna azt is: „Ez isteni volt! Miért nem tettük meg már hó napokkal ezelőtt?" A hangja most furcsán csengett. Miranda nem tudta mire vélni, de nem is volt kedve ezen morfondírozni. A szeme előtt még mindig ott lebegtek azok a szörnyű képek, hogy a kocsiban ráveti magát Dannyre, elborítja csókokkal, babrál a gombjaival, és azt kiabálja: „Le akarok feküdni veled!" És a képek újra és újra visszatértek, mintha a videón beragadt volna a visszajátszás gomb.
- Nézd, tényleg mennem kell dolgozni. - Megpróbálta kifújni a frufru-ját a szeméből, ám a tincsek az izzadságtól odatapadtak a homlokához. -De igazad van: tényleg katasztrofális lett volna, életem legnagyobb ballépése. Jesszusom, belegondolni is rossz! Nyilván totál hülyére ittam magamat. - Értem. - Danny megdöbbent, mint akit ez a fajta brutális ledorongo-lás váratlanul ér. - Nos, ezt letudtuk. El van felejtve. Mit szólnál ma este egy vacsorához? Megünnepelhetnénk, hogy nem feküdtünk le egymással, mégis barátok maradtunk. - Kösz, nem. - Miranda képtelen lett volna rá; túlságosan szégyellte magát. Danny könnyen beszélt, elvégre nem ő könyörgött a szexért. Meg aztán Miranda egy szót sem hitt abból, hogy a dolog el van felejtve. Mostantól minden beszélgetésük valóságos aknamező lenne, hiszen jól tudta: Danny képtelen lenne megállni, hogy ne cukkolja emiatt. Csak egy elejtett, ravasz kis megjegyzés itt, egy kis szurkálás ott, amely emlékezteti arra -jesszusom, mintha nem lenne nagyon is tudatában! -, hogy mekkora, mutogatnivaló hülyét csinált magából.
- Na, kérlek! - unszolta Danny. - Tényleg nem szeretnék. - És mi a helyzet a videóval? Át akartam vinni, hogy megnézzük.
- Most elmegyek dolgozni. - Miranda megelégelte a dolgot. - Nem akarlak látni se téged, se a videódat. - Elfogyott a türelme; az utolsó mondatot már hisztérikusan kiabálva tette hozzá: - Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén! Vidámnak és kedvesnek lenni a szalonban a vendégekkel - ez szinte munkaköri kötelességnek számított. Ebből a szempontból Mirandának hosszú és fárasztó napja volt; csak akkor vidult fel egy kicsit, amikor odaadta Fenn-nek a Chloétól kapott csomagot, és megvárta, míg a főnöke kinyitja.
- Ez a te inged - pislogott Miranda elképedten. Valóban az az ing volt, melyet Fenn előző nap viselt, ám ezúttal kimosva, kivasalva, élére hajtogatva feküdt a papírban, akár a pulóverek a Benetton-boltban. - Chloe ragaszkodott hozzá. - Fenn végigsimította az ing mellrészét, ahol a vörösborfolt volt. - Miután Leila mérgében leöntött vörösborral. Miranda csodálkozva mérte végig. Fenn száznyolcvannyolc centi volt, és igencsak széles vállú.
- De ha nálunk maradt az inged, akkor miben mentél haza? - Egyetlen dolog ment rám. - Fenn ajka megrándult, amikor eszébe jutott, hogy néztek rá a szomszédok, mikor meglátták Chloe kismamapulóverében. Miranda abban a pillanatban rájött.
- A sárga szabadidőfelső - kiáltotta -, rózsaszín felirattal! - Lehetséges - felelte Fenn. Miranda összecsapta a tenyerét örömében. Tisztán látta maga előtt: Fenn Lomax kiszáll a fekete Lotusból, rajta fagyiszínű szabadidőfelső, melyen a felirat büszkén hirdeti: „Terhes vagyok, nem kövér." A Hampstead Heath-re néző ház álomszép volt: minden tekintetben tökéletes, az előkertben szimmetrikusan ültetett, chilei araukária fenyőktől a toszkán stílusú, teniszpálya méretű, márványpadlójú konyháig, melyet ellenállhatatlan, kék és rézvörös árnyalatokkal díszítettek. Az ingatlanügynök szüntelenül azt hajtogatta, micsoda mesés ház ez, Fenn pedig kénytelen volt elismerően bólogatni. A ház valóban hibátlan volt. - Sok az érdeklődő, amint arra számítani lehetett - fűzte hozzá, amikor kiléptek a házból. - Nyilván szeretne ajánlatot tenni.
Könnyen lehet, hogy életem legnagyobb baklövését követem el, gondolta Fenn. Nyilván megőrültem. Ám fennhangon csak annyit mondott: - Köszönöm, inkább nem.
Negyvenedik fejezet
Három héttel később Fenn beköltözött az új lakásba, másnap pe-dig hazafuvarozta örömtől repeső fodrászgyakornokát. - Ez isteni! - sikoltotta Miranda, amikor Fenn lezseren közölte, hogy miután hazafelé menet gyakorlatilag ott megy el a házuk előtt, akár rendszeresen haza is viheti. Nem kell többé helyért küzdenem a metróban! És megspórolhatom a heti nyolcfontos útiköltséget... Atyavilág! A végén még meggazdagszom! Ez legalább jó hír. Öröm az ürömben, gondolta Fenn szárazon. Miran-dát elfuvarozza munkába, meg vissza, és ezzel megspórol neki heti nyolc fontot. Ezzel szemben ő kivett egy bicskanyitogatóan drága lakást a trendi és méregdrága Holland Parknál medence nélkül, kert nélkül, a '60-as évek divatja szerint, vagyis leírhatatlanul ciki stílusban berendezve. Még a szomszédok is undokok, és szemmel láthatóan rangon aluli társaságnak tartanak egy hosszú hajú sztárfodrászt. Persze az is elképzelhető, hogy egyszerűen csak gyanakvóan szemlélnének bárkit, aki szívesen költözik zebramintás padlószőnyeggel, mennyezetre aggatott tükrökkel és műbőr hatású tapétával berendezett lakásba. És hát, lássuk be, gondolta Fenn, ki ne nézne gyanakvóan egy ilyen emberre? De mindenképpen ki kellett vennie a lakást, méghozzá olyan átlátszó, ugyanakkor olyan kínos okból, melyet egy árva lélekkel sem mert megosztani. - Azt hittem, imádod Hampsteadet. - Miranda rövid kotorászás után egy zacskó medvecukrot húzott elő a táskájából, és megkínálta vele Fennt. Hogyhogy végül a Holland Park mellett döntöttél? Az ki van zárva, hogy elmondja Mirandának. - Gondoltam, ha a Holland Parkba költözöm, akkor minden reggel bevihetlek a melóba, és többször nem késel el - mondta Fenn. - És akkor nem kell majd a bizarr kifogásaidat hallgatnunk. Ez természetesen nem volt igaz, de azért közel járt az igazsághoz. Közelebb, mint Miranda gondolta volna. Fenn bekanyarodott a Tredegar Gardensbe, és megállt Florence háza előtt.
- Igazi morcos manónak mutatod magad -jelentette ki Miranda vigyo rogva -, pedig a szíved mélyén aranyember vagy. Miranda összeszedte a holmiját, a zacskó medvecukrot visszagyömöszölte az oldaltáskájába, és nagy nehezen összefogta a napszemüvegét, a dobozos kólát, valamint a kulcscsomóját. - Hogy van Florence? - érdeklődött Fenn semleges hangon.
- Remekül! Mindenki dicséri a frizuráját. A férfi habozott.
- Nem láttam az esküvő óta. - Naná, hogy nem láttad! - Miranda összeráncolta a homlokát, és meg próbálta kibogozni a napszemüveg zsinórját, mely reménytelenül belega balyodott a kulcskarikába. - Basszus, ezt meg hogy csináltam? Ez most mindegy, dohogott Fenn; azt mondd meg inkább, miért nem veszel észre egy annyira nyilvánvaló célzást, mely a szemedet is kiszúrja. - Nos - folytatta Fenn valamivel kétségbeesettebben -, örülök, hogy jól van. Hurrá, sikerült! Miranda diadalmasan nyakába kanyarította a napszemüveg zsinórját, és a kiszabadított kulcscsomót megrázta Fenn orra előtt. - Kösz, hogy elhoztál, állati rendes vagy. Behívnálak egy italra, Floren ce szívesen látna, de tudom, alig várod, hogy hazaérj az új lakásba. Fenn lassan kifújta a levegőt. Küldetés teljesítve. Lassan ideje volt. - Persze, hogy alig várom - mondta, és lezseren megvonta a vállát. De a lakás nem szalad sehova, igaz? Húsz perc ide vagy oda, az már iga zán nem számít. Chloe a nyugágyon szunyókált a kertben; melengette magát az utolsó délutáni napsugarakban. Amikor egy bogár megcsiklandozta az orrát, lustán elhessegette, de a szemét nem nyitotta ki. Aztán a bogár megint megcsiklandozta. Chloe felpillantott, és ott állt fölötte vigyorogva Miranda.
- Bzz-bzzz! - Miranda meglobogtatta a kezében a fűszálat. - Ébredj, vendégünk van. - Kicsoda?
- Az új sofőröm. -Ki?- Chloe felült; érezte, hogy a bikinifelső pántja mélyen a vállába vág. Tavalyi modell volt, és összességében kevésbé kerekded alakra tervezték. Manapság Chloe melle úgy buggyant ki a melltartó kosarából, mint két, icipici tölcsérbe gyömöszölt, hatalmas fagylaltgombóc. Ami pedig a fürdőruha szegény kis bugyirészét illeti, mely a varrásnál egyelőre még hősiesen dacolt a feszítő erővel... nos, Chloe hálás volt az anyag bámulatos rugalmasságáért, és persze azért is, hogy Florence hátsó kertjébe senki nem lát be.
- Az új személyi sofőröm - jelentett ki Miranda büszkén. - Fenn. - Micsoda? Jesszusom!
- Pánikra semmi ok. Biztos vagyok benne, hogy látott már épp elég hiányos öltözetű nőszemélyt. Ó igen, persze, hogy látott, csakhogy azok a hiányos öltözetű nőszemé-lyek körülbelül annyit nyomnak, mint nekem a fél vesém, gondolta Chloe riadtan.
- Hozd ide gyorsan a köntösömet! - hebegte. Ah, az a köntös átlátszó! Nem is, inkább hozz törülközőt, sokat! - Ne butáskodj, teljesen jól nézel ki. - Miranda a ház felé pillantott. -Különben is már késő. Itt van. Fenn Florence kerekesszékét tolta le a rámpán. Chloe összerezzent; felmerült benne, hogy elbújik a nyugágy alá. Arca égett a szégyentől. Hát hogy lehetnek ilyen érzéketlenek?
- Hú, de izgul valaki! - tréfálkozott Miranda. - Bárki azt hihetné, hogy odavagy a pasiért. - Törülközőt! - Chloe a tőle telhető legszigorúbb arccal bámult Miran-dára. Ez nevetséges, még hogy ő odavan Fennért! Csak nem akarja, hogy így lássa. A kert túlvégében Fenn meghallotta a sziszegett parancsszót, és azonnal kitalálta, mi aggasztja Chloét.
- Egy pillanat - szólt oda Florence-nek, visszament a konyhába, és pár másodperccel később visszatért azzal a smaragdzöld köntössel, melyet az egyik szék támláján látott. Chloe hálás volt Fenn udvariasságáért, de még így sem mert a szemébe nézni, és gyorsan belebújt a köntösbe. Édes istenem, jobb, mint a semmi, de jobban örült volna egy óriási fürdőlepedőnek. Vagy egy extra méretű paplannak. Vagy ami a legjobb lett volna: egy méretes, teljes hosszában cipzárral zárható hálózsáknak. - Fenn új lakásba költözött - magyarázta Florence, és kiosztotta a Guinesseket. - A Holland Parknál. Chloe meglepve kérdezte. - Mi volt a baj a hampsteadi házzal? Fenn vállat vont. Attól eltekintve, hogy Hampsteadben volt, a világon semmi baj nem volt vele.
- Elkéstem. Valaki megelőzött. - Hát nem rémes? Ezért aztán kénytelen volt kivenni ezt a másik lakást csicseregte Miranda. - így mostantól nem kell metróval járnom - itt röpke örömtáncot lejtett -, mivel Fenn minden reggel elvisz a melóba. Florence megpaskolta a férfi karját. - Ha engem kérdezel, maradnod kellett volna Hampsteadnél. - Hal kabbra vette a hangját. - A csaj reggelente énekel. Fennben felmerült, hogy szörnyű hibát követett el. - Az én kocsimban ugyan nem fog. - De azért jó, hogy többet fogunk látni - tette hozzá Florence derűsen. Talán mégsem volt olyan szörnyű hiba. Csak ha Fenn nem fog többet látni belőlem, gondolta Chloe gyászosan, és igyekezett a mellét még jobban eltakarni a lenge köntössel.
- És milyen a lakás? - Florence meghúzta a Guinesst. - Rendesen van berendezve? - Méregdrága, ámde ízléstelen, húsz évvel ezelőtti divat szerint -mqndta Fenn. - Hát ennyire rendesen. - Hah! - kuncogta Florence. - Szóval kúrókéró.
Miranda elvigyorodott, Chloe pedig, akit még meg lehetett botránkoztatni, prüszkölve köpte ki az italát.
- Inkább kúrópaíota - mondta Fenn komoran. - Nem a te stílusod? - így is lehet mondani. Ha kinyitok egy szekrényt, lélekben mindig felkészülök arra, hogy előugrik belőle egy ottfelejtett nyuszilány. - Segíthetnék átrendezni! - kiáltott fel Miranda. - Komolyan. Ehhez zseniálisan értek. Lakberendezőnek kellett volna mennem. - Hogyisne! Olyanra bízzam az új tapéta kiválasztását, aki zöldeskék hajjal mászkál. Óriási ötlet! - mondta Fenn, és kérdőn pillantott Chloéra. - Légy szíves, segíts ki, jó? Hogy mondjak nemet úgy, hogy ne bántsam meg?
- De ebben tényleg isteni vagyok! - erősködött Miranda. - Isteni, isteni, istenin! - Nem. - Fenn a lány esedező hangját utánozta. - Nem, nem neeem! - Fenn majd felkér egy hivatásos lakberendezőt - magyarázta Chloe türelmesen. A gazdagok nyilván így csinálják. - Azt már nem! - mondta Fenn, és megvonta a vállát. - Azok mindig átesnek a ló túlsó oldalára, és az ember sosem választhat semmi normálisat. Miután Miranda érzékelte, hogy neki itt nem terem babér, elvesztette az érdeklődését. - Éhen halok. Kér valaki melegszendvicset? Alighogy Miranda eltűnt a konyhában, Fenn előrehajolt, és azt kérdezte: Na, és itthon hogy viselkedik? - Kifelé vidám és mosolygós, befelé hallgatag. - Florence füstkarikákat fújt. - Kívül csoki, belül száraz piskóta. Fenn bólintott. - Akárcsak a melóban.
- Esténként nem megy sehova - tette hozzá Chloe. - Úgy tesz, mintha minden rendben lenne. - Florence elnyomta a cigarettát. - Pedig nem ártana, ha eljárna szórakozni. Természetesen erre lenne
szüksége: egy új pasira, aki elfeledtetné vele az előzőt. Amilyen lekicsinylően Florence célzott Gregre, arról Fenn-nek eszébe jutott egy egészen más dolog, ami egy ideje foglalkoztatta.
- Miért nem mutatta meg neki Danny az esküvői videót? Rákérdeztem, és azt mondta, nem látta. - Nem akarta megnézni - magyarázta Chloe. - Danny elhozta, de Miranda kiment a szobából. Mi megnéztük - fűzte hozzá vidáman. - Szenzációs volt! - A kérdés az, melyikkel nem bír szembenézni - kezdte Florence huncut mosollyal -, a videóval, vagy Danny Delancey-vel? Fenn kiitta a Guinessét, és az órájára nézett.
- Ideje indulnom. Minél előbb eltakarítom a kartondobozokat a nappaliból, annál előbb fogom tudni felszedni a zebramintás szőnyegpadlót. -Chloéra pillantott. - Neked hogy megy a lakberendezés? Az egész hétvégét színskálákkal meg tapétamintákkal töltöttem. Jót tenne egy külső vélemény -jegyezte meg lezseren. - Csak ne Mirandáé legyen. - Nem vagyok szakértő a témában - felelte Chloe riadtan. - Mondtam, hogy nem akarok szakértőt. A hivatásos lakberendezők ciklámenszínű mennyezetre esküsznek, márványos türkiz falra, meg hülye madzaggal rángatható, húzott függönyre. Én csak valami normálisat szeretnék. - Fenn vállat vont. - Amitől nem fáj a fejem. Chloe megnyugodva bólogatott.
- Nos, a normális szerintem menni fog. Ha gondolod... - Itt vagyok! - Miranda diadalmasan letett az asztalra két tálca friss melegszendvicset. - Sült sonkás grillszósszal, grillcsirkés majonézzel, és sajtos-hagymás ketchuppal - sorolta büszkén. - Egyétek meg, mielőtt összeszottyadnak! - És még ő nem érti, miért nem őt kérem meg, hogy rendezze át a lakást -jegyezte meg Fenn. Felállt, és szigorúan pillantott Mirandára. - Akkor holnap reggel nyolckor. Halálpontosan. Miranda bólintott, és teletömte a száját fantasztikusan ropogós melegszendviccsel. Valamiért csak ő evett. Most komolyan, egyeseknek semmi érzékük az újításhoz!
Fenn Chloéhoz fordult. - Mit szólnál, ha hat körül felvennélek? - Az jó lesz. Hékás, gondolta Miranda, ezek titkos találkákat beszélnek meg a hátam mögött! Mi ez az egész? - Ez diszkrimináció! - tiltakozott. - Hogyhogy érte hat körül jössz, értem meg halálpontosan nyolcra? - Mert nekem Chloe tesz szívességet, neked meg én. Miranda rögtön tudta, miféle szívességről van szó.
- Ó, ez olyan disznóság! - nyafogta. - Te Chloét kérted meg, hogy segítsen a lakást átrendezni. - Esetleg mindketten segíthetnénk -javasolta Chloe szégyenkezve. - Nem, arról szó sem lehet! -jelentette ki Fenn határozottan. - Ez az én lakásom, és azt kérek meg, akit akarok. -De...
- Nincs könyörgés, se érzelmi zsarolás! - mondta Mirandának. - Csak egy csomó krémszínű akrilfesték - mormogta a lány durcásan. - Nézd, tudom, hogy pillanatnyilag utálod a világot - tette hozzá Fenn immár barátságosabb hangon. - Unatkozol, és egy kis szórakozásra vágysz. Csak szeretném, ha ezt nem az én lakásom berendezésével elégítenéd ki. Miranda lemondóan görnyedt össze ültében. Fenn-nek természetesen igaza volt - a szíve mélyén ő is tudta, hogy az ízlésük ég és föld. Mintha Margaret Thatchertől azt várnánk, hogy Vivienne Westwood-fűzőben vonuljon végig a kifutón. Ó, de hát meddig tart még ez a hangulat - meddig érzi még magát ilyen üresnek és magányosnak, hogy sírni volna kedve? Ernyedten nyúlt egy újabb melegszendvicsért. Máris összeszottyadt, akár az élete. Fenn szórakozást említett volna? Ahogy a dolgok mostanában alakulnak, Miranda el sem tudta képzelni, hogy még valaha is szórakozzon ebben az életben.
Negyvenegyedik fejezet
Sokkal lehangolóbb volt úgy elhatározni, hogy az ember sikeres vállalkozó lesz, hogy már az első briliáns ötletét kinevetik. - Miranda - kezdte Fenn, amikor a lány másnap a szalonban elmagyarázta neki, mit eszelt ki -, ilyet nem csinálunk! - Miért nem? Ez is csak újrahasznosítás! Az a Body Shop-os hölgy, Anita Roddick büszke lenne rám - magyarázta Miranda a partvissal ha donászva. - Te levágod a hajat, én összesöpröm, utána meg bedobjuk a kukába... Hát nem látod, mennyi szemetet termelünk? Ráadásul híres emberek hajáról beszélünk, Fenn. Az emberek sok pénzt megadnának kedvencük hajáért. Azt találtam ki, hogy a tincseket műgyantába öntet nénk, és ékszerként árusítanánk... Valaki, teszem azt, imádja Barry Manilow-t, és a nyakában viselhetné Barry haját... Képzeld el, milyen izgal mas lenne! Miranda elhallgatott. Kifogyott a szuszból. - A pedikűrösünk pedig - tette hozzá Fenn - szépen összegyűjthetné a levágott lábkörmöket. Piacra dobhatnánk például a „Gazdagok és híresek lábkörme" névvel. Miranda rápillantott.
- Te kigúnyolsz. - És akkor a gyantázásról még nem is beszéltem; megalapíthatnánk, mondjuk, az „Újrahasznosított lábszőrök gyűjteményé-"t. - Ez életem eddigi legjobb ötlete - nyafogta Miranda -, és még csak komolyan sem veszed. Gazdagok lehetnénk! Fenn, aki már eleve gazdag volt, elnézett Miranda válla fölött - ebben a pillanatban ugyanis kinyílt a szalon ajtaja.
- Miranda, hidd el, nem a legszerencsésebb dolog mások lábkörmét ellopni...
- Hé, te kiforgatod a szavaimat! - Miranda egészen felidegesítette magát; úgy érezte, fel tudná pofozni Fennt. - Én csak a hajról beszéltem. A lábköröm ellopása a te ötleted volt, nem az enyém. Újabb döbbent csend. Jaj, istenem, lehet, hogy ezt egy kicsit hangosan mondta. Pedig nem állt szándékában... - Hát nem óriási - kezdte lassan egy vidám hang a háta mögött -, mi kor az ember elkap pár mondatot egy beszélgetésből, és ha az élete múl na rajta, akkor sem bírná kitalálni, mi a túróról beszélnek? Nemcsak hogy vidám hang volt ez, de ismerős is. Miranda érezte, hogy a tarkója is belebizsereg. Idétlenül, tátott szájjal sarkon fordult, és ekkor szembe találta magát Miles Harperrel. A fickó csak állt ott, és nevetett rajta. Fekete pólót és fekete farmert viselt, és olyan eszméletlenül nézett ki, hogy Mirandának szó szerint elállt a lélegzete. Jóságos ég, ez annyira kínos: most rajta a sor, neki kellene valamit mondania, de nem mert megszólalni, nehogy a köszönésből valami egészen más süljön ki. Valami gyötrelmes marhaság, mint például „Hé, Miles, mi dolgod azzal a borzalmas, agyatlan Daisy Schofielddel, mikor itt vagyok neked én?" A modellre gondolva Miranda rögtön észhez tért. A fenébe is, biztosan miatta jött a szalonba. A nyelve rejtélyes módon azonnal megoldódott. - Nincs itt. - Kicsoda?
- Daisy. - Ó, az a huncut zöld szempár, ez annyira igazságtalan! - Tudom, hogy nincs itt - felelte Miles vigyorogva. - Sydneyben van. Miranda zavarodottan kérdezte: - Akkor időpontot szeretnél kérni? - Hogy elutazzak Daisyhez Sydneybe? Kösz, nem. - Miles szemmel lát hatóan jól szórakozott a zavarán. - Elrabolhatom a csajt egy pillanatra? kérdezte Fenntől. - Aztán vigyázz, nehogy lekapjon a tíz körmödről! - szólt még oda Fenn. Miles odébb kísérte Mirandát, el a szalon zsúfolt központi részéről. Amikor már biztos volt abban, hogy senki sem hallja őket, megszólalt:
-Hozzád jöttem. Miranda úgy érezte, menten összecsuklik a térde. Nekidőlt a háta mögött álló széknek, de elfelejtette, hogy forgószék, ám Miles legendás reflexével a másodperc törtrésze alatt elkapta.
- Muszáj volt - mondta meghatottan. - Nem írtál, nem hívtál. Pedig fantasztikus párost alkottunk; azt hittem, van jövőnk... De te kegyetlenül elhajítottál, akár egy öreg dinnyét. Kettétörted a szívem, mint... - .. .mint egy dinnyét? -javasolta Miranda. Az ilyen évődés már mindjárt jobban ment neki. Miles futólag elmosolyodott, és a fejét csóválta. - Miért van az, hogy azóta folyton rád gondolok? -Jó vízidinnye-csapattársat nem találni minden sarkon.
- Az a gond, hogy te azt hiszed, viccelek. Pedig nem. De viccel, de viccel, de viccel! Ó basszus, vagy mégsem?
- Mindenki mi-minket néz - dadogta Miranda. -És? - Nem értik, mi folyik itt. - Én sem. Elhívtalak randizni, de te leráztál. Ilyen még sose történt velem. - Nem te hívtál randizni. A barátoddal üzentél. Miles szomorkásán felelte: - Csak mert olyan félénk vagyok. Miranda majdnem megugrott, amikor a férfi karja a dereka köré fonódott.
- Egy félénk srác nem csinál ilyet... Aú! - sikította nem túl elegánsan, amikor Miles magához húzta. - Sem ilyet! - Keményen dolgozom, hogy leküzdjem a félénkségemet. A terapeu-tám szerint egész jól haladok. - Igaza lehet.
- De kitartónak kell lennem. Muszáj gyakorolnom. Sokat. Az ajka egyre közelített Mirandáéhoz, a lány pedig belátta: nehéz ellenállni úgy, ha az ember tetőtől talpig ellágyul. Körül sem kellett néznie, úgyis tudta, milyen hatást gyakorolnak a szalon közönségére - szinte hallotta a
sóhajokat. Jesszusom, hacsak nem én sóhajtozom!
- Itt nem csinálhatod ezt! - De muszáj. Ez a rehabilitáció következő lépése. - A lány az arcán érezte Miles forró leheletét. - Ugye te is szeretnéd, hogy meggyógyuljak? - De én szégyenlős vagyok! - Hajaj! - mondta Miles. - Akkor be kell mutatnom téged a terapeutámnak. A csókra nem került sor. Miranda egy szempillantás alatt azt vette észre, hogy a szalon hátsó helyisége felé vonszolják. A vendégek csalódottan elhördültek (kórusban!), ugyanis Miles magához szorította a lányt, beszuszakolta a legközelebbi ajtón, majd lábbal becsukta maguk mögött az ajtót. Elég gyakorlottan, ahhoz képest, milyen félénk. Bevet ugyanúgy elbűvölte a jelenet, mint a vendégsereget - és ugyanannyira irigykedett miatta. Odaszaladt Fennhez. - Hé, te nem is teszel semmit? Fenn egy új vendég haját vágta; a nő megpördült a székben, és sóvárogva bámult arra az ajtóra, melyen át Miles és Miranda eltűnt.
- Például mit? - kérdezte Fenn. - Hát... mondjuk, nem kellene közbeavatkoznod? - Meg ne próbálja! - kiáltotta az új vendég. - Ez a legromantikusabb dolog, amit valaha láttam. - De... hülyét csinál Mirandából! - Miért ne csinálhatnák azt, amit akarnak? - Fenn higgadtan folytatta a frizurát. - Mirandának néhány rémes hete volt. Ha öt perc Miles Har-perrel a mosókonyhában felvidítja, én nem bánom. A vendég, szemét még mindig a mosókonyha ajtaján tartva, ujjongva megszólalt: - Annyira örülök, hogy idejöttem! Ingyen kávé puccos pohárban, ennyit tudnak a konkurens Nicky Clarke-szalonban!
- Na látja! -jegyezte meg Fenn szárazon. - Mindent a vendégért. - Nézd - mondta Miranda a férfitól elhúzódva, és a szárítógépnek támaszkodva -, tényleg le vagyok nyűgözve. Ilyesmi viszonylag ritkán történik velem kedd reggelente. De nem szeretném, ha megcsókolnál. Ez természetesen óriási hazugság volt. Valójában csak nem szerette volna, ha Miles könnyű prédának tartja. Miles Harper elvigyorodott, majd az órájára nézett. - Oké, úgyis mennem kell. Na, és mikor végzel? - Hatkor. -Jövök érted.
Miért?
Valami furcsaság történt Miranda ajkával; érezte, hogy valósággal bizsereg az izgalomtól, és lármásan követeli a csókot, melyet ő oly kegyetlenül megtagadott tőle. Jóságos ég, az ajka átvedlett szégyentelen, csókra sóvárgó húsdarabbá. - Hacsak nincs más dolgod - Miles kihívóan felhúzta a szemöldökét. Megint. -Nos...
- Mondjuk, halrudacskát sütsz a barátodnak. - Semmi ilyesmit nem tervezek - mondta Miranda gyorsan. De...
- Helyes! - Miles hátralépett, és rákacsintott. Mintha tudta volna, milyen hatással lesz ez a gesztus Miranda némán sikoltozó ajkára. Miranda gyorsan összeszorította a száját, nehogy más is meghallja a sikítozást. - Koszi! - mondta Miles Fenn-nek, amikor visszaadta neki a kába, szédelgő Mirandát. - Örülök, hogy ezt így elintéztük. - Bármikor - felelte Fenn. Hat óra tízre elkészült Miranda frizurája.
- Szerintem akkor is bolond vagy - mondta Bev háborogva. - Mit szól majd Miles Harper, ha így meglát? - Nem neki csinálom, hanem holnapra. - Miranda a tükörben tanulmányozta a végeredményt, majd helyreigazított néhány eltévedt, tüskés tincset. - Különben is, Miles úgysem jön el. Nézz az órára!
A gyomra remegett az izgalomtól. Nehéz volt úgy tenni, mintha a dolog nem érdekelné, amikor pedig minden szívdobbanás arra emlékeztette, hogy újabb fél másodperc telt el, és a pasi még mindig nem érkezett meg. - De ha mégis megjön, hogy visz el valami szép helyre, mikor ilyen a hajad? Bevet bosszantotta Miranda hozzáállása. Ha az ember lányát elhívják randevúra, akkor kutyakötelessége a tőle telhető legcsinosabban megjelenni. Ha Bevet randevúra hívták, képes volt akár négy teljes órát is elpiszmogni a tökéletes smink elkészítésével... - Nem visz engem sehova, ugyanis nem jön el. - Miranda addigra már szívből megbánta, hogy elmondta Bevnek, mikorra jönnek érte. Miles Harper (az az utolsó szemét) vagy elfelejtette őt, vagy valami jobb dolga akadt. - Különben is, ha meg mégis eljön, addigra késő lesz. Ugyanis én hazamegyek. Elindultak kifelé.
- Talán jobb is lesz így. Már csak az hiányzik, hogy megint egy olyan fickóval jöjjél össze, aki átver. - Szerinted ettől jobban érzem magam? -Jaj, na ne már, tudod jól, mit akarok mondani! Daisy Schofield elutazott. .. a srác kicsit felszabadult... és csak kell neki valaki, akivel elszórakozhat, míg a csaja vissza nem jön. - Kösz szépen! - De ez az igazság! Hát persze, hogy ez az igazság. Ezt Miranda is tudta, csak nem akarta hallani. Ő egy senki volt, Miles Harper meg gyakorlatilag egy nemzeti hős. Ártatlan szórakozásnak tekinti őt, semmi többnek. Csak még jobban belézúgna - ó igen, ezzel is tisztában volt -, és az egész sztori úgyis könnyekkel végződne. A változatosság kedvéért. - Különben meg - tette hozzá Bev megenyhülve, amikor a sarkon meg jelent a busz -, holnap úgyis tök jó buli lesz. Jó buli - ennek a kifejezésnek alighanem utána kellene néznie az értelmező kéziszótárban.
A busz végül megállt, és Bev lendületesen felugrott rá. Ebben a pillanatban a hátuk mögött megszólalt egy autóduda, mintegy a lány idomait kidomborító tornagyakorlat elismeréseként. Bev elmosolyodott; jól esett neki a bók, ezért nem tudta megállni, hogy hátra ne nézzen a sofőrre... - Hol van Miranda? - kiáltotta Miles a közlekedés zaját túlharsogva. Bev arcáról lefagyott a mosoly. A busz elindult, és ő odamutatott a jár dán álló lányra. -Jesszusom! - kiáltott fel Miles, majd vigyorogva kinyitotta az anyósülés ajtaját. - Meg sem ismertelek. Mit műveltél a hajaddal?
Negyvenkettedik fejezet
Megint ugyanaz történt, és Miranda nem tehetett ellene semmit. Minden, amitől Bev óvta, bekövetkezett: vonzalma a pasi iránt kezdett kicsúszni a keze közül, saját életre kelt, és ő úgy érezte: soha életében nem volt még ilyen boldog. Persze lehet, hogy ez csak azért alakult így, mert tudta: az affér nem lesz tartós. Mint amikor az ember nagyon lassan eszi fagylaltot, gondolta, és minden egyes nyálasnak megadja a módját, mert tudja, másnap reggel úgyis neki kell kezdeni annak a villámdiétának. Bev természetesen hevesen ellenezné a dolgot, de hát kit érdekel? Olyan emberrel fogok összejönni, akivel nem kellene, mondogatta magában Miranda nyughatatlanul, és nem érdekel, ha hülyét csinálok magamból, sem az, ha összetöri a szívemet. Tök jó buli az egész, és már nem kell utánanéznem az értelmező szótárban, mit jelent ez a kifejezés. Még belegondolni is ijesztő volt: harminc másodpercen múlt, hogy végül nem kerülték el egymást. Miles akkor parkolt volna le a szalon előtt, amikor ő lemegy a metróaluljáróba, és most nem lennének itt. - Azt kell mondanom - mormogta Miles mellette -, sosem gondoltam volna, hogy az első randinkon ágyba viszlek.
- Nem is vagyunk ágyban. - Nem fázol? Összecipzárazhatnánk a két hálózsákot... - Akkor biztosan nem aludnánk - felelte Miranda. - Ráadásul valószínűleg le is tartóztatnának. Miles megdöbbent.
- Egy kis nyilvános paráználkodásért? Ha valakit le kellene tartóztatni, az az a botfülű fickó, aki egyfolytában a My Way-t énekli. Miranda elfojtott egy nevetést.
- Az a fickó tavaly is itt volt. És nem nyilvánosan, hanem sátorban paráználkodnánk. - Még sosem csináltam sátorban. Hacsak azt az esküvői sátrat nem számítjuk. - Elhallgatott. - Te hányszor csináltad sátorban? - Több
ezerszer. Miles sóhajtott.
- Ez igazságtalan! Te olyan tapasztalt vagy, én meg szinte még szűz... - Tudod mit? - vetette fel Miranda. - Ha Daisy visszajön Ausztráliából, kölcsönadom nektek a sátramat. Újabb komor sóhaj. Majd egy lopva lehúzott cipzár hangja.
- Hajnali két óra van - mondta Miranda. - Húzd fel azt a cipzárt! - Kemény nő vagy - suttogta Miles. - Ami azt illeti, érdekes egybeesés, mert én is... - Mhm. A szomszéd sátorban mindent hallani. - A sötétben Miranda elmosolyodott. - Aludj szépen! Amikor Miranda másnap reggel felébredt, a másik hálózsákot üresen találta. Odakintről nevetés és általános nyüzsgés zaja hallatszott. Néhány másodperccel később a sátor bejárata kinyílt, és Miles jelent meg benne piros rövidnadrágban, légiós sapkában, óriási, sötét napszemüveggel. -Jó reggelt, szépségem! Reggeli! - azzal odanyomott a kezébe egy olvadozó Cornetto fagyit meg egy dobozos üdítőt, és ledobott az ölébe egy alufóliába csomagolt, forró pakkot. A lány kíváncsian bontogatta a csomagot.
- Honnan szereztél sonkás szendvicset? - Van itt egy pecsenyesütő, darabját egy ötösért adja.
- Te tíz fontot fizettél két sonkás szendvicsért? -Jóságos ég! - Nem egészen. Sorba kellett volna állni. - Miles levette a napszemüvegét, és rávillantotta rosszcsont mosolyát. - Megvettem egy kissráctól a sor elején. Ötvenért. - Vegetáriánus vagyok - közölte Miranda, de mindjárt sikítva vetette magát a csomag után. - Nem, dehogyis! - Ám Miles addigra már áthajította a szendvicseket a háta mögött, ki a sátorból. Odakintről vidám ugatás jelezte, milyen sorsra jutottak. - Ötven font! - nyafogta Miranda. - Megérte, ezért az arcért. - Miles megcsókolta. - Most pedig edd meg a reggeli többi részét, mielőtt elolvad. A délelőtti napsugár máris keményen fűtötte a sátrat. Miranda olvadó fagylaltja lecsöpögött csupasz lábára, és a kutya - egy lármás, csokoládébarna labrador - bedugta az orrát a sátor bejáratán, hátha akad még pár szendvics, melyet esetleg ki akarnak neki hajítani.
- Ha utálsz sorban állni - mondta Miranda élvezettel nyalogatva a fagyit az ujjáról -, akkor biztos ezt az egész mizériát is utálod. - Ha utálnám ezt az egész mizériát, akkor most nem lennék itt. - Mi-les hátrakönyökölt, és vidáman szemlélte a lányt. - Egy sátorban, amely akkora, és nagyjából olyan hőmérsékletű, mint egy átlagos mikrohullámú sütő. És amelyiket a kőkemény járdán vertünk fel. A wimbledoni Ali England Lawn Tennis Club pálya főbejárata előtt, egy olyan lánnyal, aki lilára és zöldre festi a haját, és aki még azt sem engedi, hogy összecipzá-razzam a hálózsákomat az övével, nehogy véletlenül az éjjel sátorszexbe keveredjünk, és aki úgy horkol, hogy a holtakat is felébreszti... -Jesszusom! Tényleg horkoltam? - Miranda az arcát a tenyerébe temette szégyenében. - Hah, hogy megijedt! - Miles elvigyorodott, és megrázta a fejét. - Szó val nem, nem utálom ezt az egész mizériát. Állatira élvezem! A reggeli végeztével Miles ismét magára öltötte az inkognitót biztosító légiós sapkát meg a napszemüveget, és nekiálltak együtt összecsomagolni a sátrat. Miranda nem árulta el neki, hogy az éjjel csak azért nem engedte, hogy összecipzárazza a két hálózsákot, mert túl nagy lett volna a kísértés. Nem Miles, hanem az ő részéről. - Kötve hiszem, hogy Daisy bevállalna ilyesmit - mormogta Miles, ami
kor mindent összepakoltak és begyömöszöltek a hátizsákba. Miranda, aki ezt minden évben végigcsinálta, csak annyit mondott: -Nem tudja, mit hagy ki. Miles megsimította a lány tüskésre vágott, lila és zöld tincses haját. - Te, ez kimosható? Miranda beleremegett az érintésébe (jó ég, és ez még csak a haja volt!), és bólintott. - Gondolom, ezt sem vállalná be. - Dehogynem - felelte Miles, és az arcán mosoly bujkált. - Ha a Vogue címlapjához kellene. - Szórakozottan megfogta a lány kezét, és szemügy re vette a rövidre vágott, lila-zöld körmöket. - Amikor eljössz megnézni a futamot, értem is bevállalod? Miles Harper narancs- és okkersárga csapatszínekben versenyzett. Miranda egy szédült, röpke pillanatig elképzelte, amint mandarinnak maszkírozva, ugrándozva drukkol a lelátóról Milesnak, aki ezermillió mérföldper órás sebességgel húz el mellette. Aztán elképzelte Daisyt falatnyi miniszoknyában, amint Miles nyakába ugrik a dobogón, szőke haját hátraveti, és a fotósokra villantja káprázatos mosolyát... - A verseny jó pár hét múlva lesz - mondta Miranda szándékosan könynyed stílusban. - Addigra eleged lesz az én szintemből. Miles gyengéden megemelte a lány állát, és egy pillanatra leeresztette sötét napszemüvegét. - Lehet, hogy nem. Ó istenem, nem könnyű a realitás talaján maradni, amikor ilyen smaragdzöld szempár szegeződik az ember lányára!
- Oké - bökte ki végül Miranda. - Az is lehet, hogy én unlak meg téged. - És ha mégsem? - Miles elhallgatott. - Honnan tudod, hogy milyen az én szintem? - Figyelj, felejtsük el! Én nem várok tőled... - Pszt! - Miles a lány ajkára nyomta mutatóujját. - Ezt nem akarom hallani. - Aztán kérdőn felhúzta a szemöldökét. - Különben is, ne légy ilyen pesszimista! Sosem tudhatod; lehet, hogy sokkal rendesebb srác vagyok, mint gondolnád.
- Ebben az esetben én nem jelentek rád veszélyt - mondta Miranda komoran. - Ugyanis nekem kizárólag a szemét alakok jönnek be. - Gyere, tudom, hogy úgyis unod - mondta Miles pár órával később. -Menjünk! Odanyúlt, és megfogta Miranda kezét. A lány rá se nézett, csak egy jókorát belecsípett a kezébe. - Hat-hat - hirdette ki a játékvezető. - Tie-break. Hölgyeim és uraim, csendet kérek! A wimbledoni centerpályán tapintani lehetett a feszültséget. A papírforma szerint esélytelen fiatal brit teniszező élete mérkőzését vívta az év kiemelt játékosával, és Miranda tövig rágta a körmét izgalmában. Most, a döntő játszmánál a srác számára elérhető közelségbe került a győzelem.
- Szeretlek. Feleségül akarlak venni - suttogta Miles. - Gyereket akarok tőled. - Pssszt! Gyötrelmes tíz perccel később a kiemelt játékos a hálóba ütötte a labdát, és a pálya közönsége egy emberként hördült fel. Vad ujjongás és tapsvihar tört ki, és a játékvezető nem tudta túlkiabálni a tömeget, hogy ihirdesse a végeredményt. A fiatal brit teniszező arcán örömkönnyek gördültek végig. - Micsoda puhány alak! -jegyezte meg Miles méltatlankodva. - Engem ugyan nem látsz sírni, mikor megnyerem a világbajnokságot. Miranda ugrándozott és kurjongatott örömében, majd vadul Miles nyakába vetette magát.
- Most mit szólsz, milyen fantasztikus volt! Hát nem zseniális a srác? Édes istenem, ez annyira... annyira... - Majdnem olyan jó volt, mint téged nézni. - Miles vigyorogva talpra állította Mirandát. A lány még mindig reszketett az izgalomtól. - Már azt hittem, katapultálsz a helyedről. - Ne csúfolj! Ilyenkor annyira izgatott leszek! - Miranda a szemét törölgette. - Ó, istenem! Nézd, autogramot osztogat a labdaszedőknek... - Valósággal nyüszítettél - mondta Miles -, akárhányszor csak beleütött a labdába.
- .. .és még mindig sír... - Mert pontosan tudja, hogy a következő fordulóban laposra verik. -Jesszusom, a következő forduló! Kijátszik? - Miranda lázasan kuta tott a táskájában a programfüzet után. -Juj! Az a nagydarab orosz. - Hát igen, ebben az esetben a srácra ráfér, hogy mi is drukkoljunk ne ki. - Miles oldalba bökte Mirandát. - Vagyis megint velem kell aludnod. A lány nagyot sóhajtott. - Nem lehet.
- Dehogynem. Majd én szerzek jegyet. - Úgy értem, nem jöhetek el a melóból még egy napra. Felhasználtam az összes szabimat. Különben is, ide nem lehet csak úgy jegyet venni. -Miranda türelmesen elmagyarázta a szabályokat. - Vagy jelentkezel a sorsolásra körülbelül száz évvel a tenisztorna előtt, vagy pedig sátrat állítasz a bejárat előtt, a Church Roadon. - Vagy Forma-l-es pilótaként keresed a kenyered - tódította Miles -, és megemlíted valamelyik szponzorodnak, hogy nem bánnád, ha hozzád vágnának két jegyet a férfi középdöntőre. Miranda tátott szájjal bámult rá; lassan leesett neki, miről van szó. - Úgy érted... azt akarod mondani, hogy nem is kellett volna egész éj szaka sorban állni? Miles vállat vont. - Persze, hogy nem kellett volna. De te annyira hajtogattad, milyen jó buli. Azt mondtad - emlékeztette Mirandát -, Wimbledont csak úgy lehet végigcsinálni, ha az ember sátorban alszik a bejárat előtt. Hogy ettől még jobban értékeled magát a teniszt, és hogy akik nem sátraznak, azoknak fogalmuk sincs, miről maradnak... Aú! Miranda még egyszer belebokszolt a vállába, csak a nyomaték kedvéért, mert ha Miles nevetett, az azt jelentette, nem fájt neki eléggé.
- Csak azért mondtam, mert én mindig kénytelen voltam sátrazni - panaszolta. - Ezt hívják úgy, hogy kihozni a legjobbat egy adott helyzetből. Ugyanis nekem - puff! - soha nem volt - puff! - más választásom!
- Ó! - Miles még mindig nevetett, de most már a vállát dörzsölgette. -Szólhattál volna. Miranda a fejét csóválta; nem értette, hogy lehet, hogy valakibe ennyi intuíció sem szorult. Más szóval: hogy ennyire férfiből van. - Tudnod kellett volna!
- De igazad volt. Sokkal jobb volt így. - Csak mert neked volt választásod. Miles bólintott, átölelte a még mindig méltatlankodó Mirandát, és puszit nyomott az arcára. - Igazad van. Tapintatlan férfiállat vagyok, és bocsánatot kérek. Hadd szerezzek jegyet a középdöntőre! Mirandában megszólalt az önérzet. - Tényleg nem tudok. A munka miatt. Ha Fenn ezt hallaná, gondolta Miranda, tátva maradna a szája, i - Akkor a döntőre - Miles habozott. - Arra nem tudok veled tartani, de elhozhatod egy barátnődet. Hát persze, hogy nem tud velem tartani. Daisy vasárnap visszajön. Miranda úgy érezte magát, mint a kisgyerek, akit édességgel kenyereznek le, hogy a felnőttek nyugodtan elmehessenek szórakozni. Megrázta a fejét.
- Ne aggódj, én sem érek rá vasárnap. - Tudod mit? Mondd le a programodat, én is lemondom az enyémet! Ó igen, remek ötlet! - Daisy nem lenne elragadtatva. - Mi köze ehhez Daisynek? - Miles szélesen elmosolyodott. - Én a fu tamon leszek Silverstone-ban. Este nyolc órára értek vissza a Tredegar Gardensbe. Miranda röpke jó-éjt puszira számított, és egy laza „majd találkozunk"-ra, ezért igencsak felszaladt a szemöldöke, amikor Miles vele együtt kiugrott a taxiból, és kifizette a fuvart.
- Maga Miles Harper? - kérdezte a taxis, és gyanakodva szemügyre vette.
Ezzel a légiós sapkával meg az óriási, sötét napszemüveggel nem volt könnyű egyértelműen eldönteni, de a Wimbledontól idáig tartó úton tisztán hallotta, hogy a jövő vasárnapi nagydíjról beszélgetnek.
- De jó is lenne! - felelte Miles vidáman. - Nem mondanék nemet annyi pénzre. Szóval nem ő az. - A csajokról nem is beszélve - tette hozzá a taxis csalódottan. - Hát, nem is tudom. Én sem panaszkodhatok - mondta Miles vigyo rogva. Miranda izzadt volt, poros, és nagyon szeretett volna már lezuhanyozni, de akkor is méltatlankodva gondolt a taxisra. Igazán nem volt szép tőle, hogy ilyen nyilvánvaló lekicsinyléssel nézett rá. - Csak a hajad miatt mondta - vigasztalta Miles, amikor a taxi elhajtott.
- Miért nem mész haza? - Barátságos fogadtatás. - Azzal a vállára vette a sátrat meg a két hálózsákot tartalmazó hátizsákot. - Mert még nem untam rád. - Lehet, hogy én viszont rád fogok unni - vágott vissza Miranda kihívóan. Miles ajka megrándult. - Nem fogsz.
Negyvenharmadik fejezet
A ház üresen állt. Jellemző, gondolta Miranda. Hol van ilyenkor Florence és Chloe, mikor olyan szívesen eldicsekedne nekik? Olyan ez, mint amikor az ember karácsony éjjelén felébred, ott találja a szobában a Jézuskát az ajándékokkal, és tudja, hogy másnap senki nem hisz majd neki. - Szép ház. - Miles elismerően nézett körbe Florence bohém nappali jában. Miranda megpaskolta a kanapé háttámláját, és bátorítólag megszólalt: Ülj le, kapcsold be a tévét, ha akarod. Adj tíz percet, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek, aztán mehetünk. Miles nem ült le.
- Milyen a te szobád? Ajaj! - Rendetlen. Nagyon rendetlen. Ez sokkal szebb. - Ne légy már ilyen unalmas! Imádom a rendetlen szobákat. - Miles szája mosolyra húzódott. - Azokban lehet kutakodni. Már nem lehetett leállítani: elindult felfelé a lépcsőn. Miranda lihegve futott utána. - Akkor azt ajánlom, nyomd a fejedbe az Indiana Jones-kalapodat! És csak semmi szimatolás! Miles huncutul felhúzta a szemöldökét, és benyitott a lány szobájába. - Még a fehérneműs fiókodban sem?
- Különösen ott nem! A férfi elvigyorodott.
- Csak nem ott őrzöd a régi szerelmesleveleket? - Nem, ott a fehérneműket őrzöm. És van köztük jó néhány ősrégi darab is. Nem volt túl megnyugtató gondolat, hogy Miles széttúrja a fiókot, és előhúzza az I Love Bros-feliratú bugyiját, rajta a két popénekes, Matt és Luke arcképével. Ha nyugodtan akar zuhanyozni, az egész fiókot magával kell cipelnie a fürdőszobába. - Nem kutakodom, megígérem - mondta Miles. - És mi a helyzet a CD-gyűjteményeddel, az biztonságos? Nos, ezt sem lehetne kijelenteni. Matt és Luke ott is szerepel. Miranda szerette volna, ha valamivel elegánsabb lenne a zenei ízlése - egy kis Ella Fitzgerald itt, egy kevés Sosztakovics ott -, ám végül vállat vont, és beadta a derekát. - Na jó. Legalább nem foghatják rá, hogy nála van az a rémes Celine Dion-kazetta; azt már szerencsére visszaadta Bevnek. Ám amikor tizenöt perccel később kilépett a fürdőszobából, ismét normális - nos, majdnem normális - hajjal, sáfránysárga sztreccsruhában, mely szorosan tapadt a még mindig nedves bőréhez, Miles éppen a kisszekrény tetején álló kék porcelán tál tartalmát tanulmányozta. Nos, lehetne rosszabb is, mondjuk heverhetne meztelenül az ágyban... nem, nem, ilyeneket nem szabad gondolnom! - Szerelmes vagyok -jelentette ki Miles. Nyilván nem a Bros-ba. Miranda erőt vett magán, aztán meglátta, mit tart a férfi a kezében. - Az a szerencsemalacom.
- Honnan tudod, hogy szerencsét hoz? - Bedugtam a melltarTomba a matek érettségi előtt. Miles le volt nyűgözve. - És sikerült?
- Á, dehogy! Csúnyán meghúztak. Miles értetlenkedve csóválta a fejét.
- Akkor hogy hozott szerencsét? - A matektanárom azt javasolta, ne menjek atomfizikusnak, így aztán
inkább fodrásznak tanultam. A férfi elnevette magát.
- Azt mondod, két órát töltött a melltartódban? Ennél nem is kell nagyobb szerencse. Kedvemre való kismalac! Kölcsönvehetem a jövő vasárnapi futamra? - Kabalának? - Miranda habozott. - Be akarod dugni a melltartódba? Nem fog egy kicsit hülyén mutatni a tűzálló overall alatt? Szóval nem akarod kölcsönadni. - Miles érezte, hogy a lány vonakodik, ezért visszaejtette a malacot a tálba. Mranda tétovázott. Nagyon szerette azt a vörösréz malacot. - Nem, dehogy, vidd csak el! - A nagyobb nyomaték kedvéért bólintott. Csak aztán ne engem hibáztass, ha nem nyersz. Lehet, a malac így akarja tudtodra adni, hogy menjél inkább autószerelőnek. - Hova megyünk? - kérdezte Miranda, amikor a taxi Putney kis utcáin kanyargott. - Megmentünk valakit. Én vagyok a Magányos Lovas, te meg Tonto, a segítőm. - És hol van Silver, a lovad, elakadt a kanyonban? - Megígértem Johnnie-nak, hogy összefutok vele. Első randi; nem tudja, hogy sikerül - mormogta Miles, majd még lejjebb vette a hangját. - Ha elkezdene horoszkópokról beszélni, az azt jelenti, a csaj katasztrofális, és ki kell mentenünk őt. Miranda a homlokát ráncolta.
- Ha a csaj katasztrofális, akkor minek hívta el randizni? - Tonto, öregfiú, hozod a formádat! Oké - ismerte el Miles -, ez inkább amolyan vakrandi-szitu. De ne csinálj belőle nagy ügyet; Johnnie még sosem volt vakrandin, és egy kicsit érzékenyen érinti a téma. Az étterem egy keskeny zsákutca legvégén bújt meg; itt nem fenyegetett a veszély, hogy Johnnie belefuthat egy ismerősbe. Amikor meglátta Milest és Mirandát, az arcán tükröződő megkönnyebbülés mindent elárult. De azért a biztonság kedvéért lelkesen megpaskolta Miranda karját, és jelentőségteljesen megszólalt: - Miranda, de örülök, hogy látlak! Hm, jó erős
kézszorítás. Halak, ugye?
- Ikrek. - Miranda óvatosan visszahúzta alaposan megszorongatott kezét. Intelligens, szépséges, és remekül tud különböző medencékbe ruhástul beleesni. - Bemutatom Alice-t. Nyilas. -Johnnie méltatlankodva a mennyezetre nézett, de Alice nem vette észre. Ugyanis még mindig visongva nevetett Miranda medencés megjegyzésén. - Ez annyira vicces! Hát igen, az Ikrek mindig viccesek, nem igaz? Ezt egyébként most találtad ki, vagy a tévében hallottad? -Ööö... Alice csillogó szemmel bámult Milesra. - Egyszer hallottam egy állati jó viccet egy vetélkedőben a tévében. Mindjárt felírtam, aztán elmeséltem a lányoknak a munkahelyemen. - Előrehajolt; vizeskék szeme egészen kidülledt. - És tudjátok, mi történt? Rémesen sült el, egyáltalán nem nevettek rajta! Majdnem írtam egy panaszlevelet a vetélkedő műsorvezetőjének! A hátuk mögött megjelent a pincér. Miranda nem tudta eldönteni, kit sajnáljon jobban, Johnnie-t, vagy a szegény, gágogó Alice-t. Johnnie kétségbeesetten megszólalt: - Kíváncsi vagyok, hogy a műsorvezető milyen csillagjegyben született.
- Nem hiszem el, hogy itt ülök, és dumcsizok Miles Harperrel, a Formal-es pilótával! - sikoltotta Alice. - Ez annyira izgi! Alig várom, hogy elmeséljem a lányoknak a munkahelyemen. Belepusztulnak az irigységbe! - Nem kellene elárulnod Johnnie-nak, miért jöttünk? - sugalmazta Miranda, ugyanis Miles szemmel láthatóan élvezte a kényelmetlen helyzetet. - Tessék? Ja, az várhat, nem sietünk sehová. És mondd, Alice, saját kezűleg horgoltad ezt a fantasztikus mellényt? Ebben a pillanatban Johnnie olyan képet vágott, mint aki nagyon szeretne egy tányért Miles fejéhez vágni. Hát kiben bízzon az ember, hogy kihúzza a bajból, ha már a Magányos Lovas sem segít? Tonto azonban hősiesen a segítségére sietett. - Nem, a dolog nem várhat -jelentette ki Miranda határozottan. - Saj nálom, de a nagymamád húsz perce telefonált - mondta Johnnie-nak. Úgy tűnik, szerencsétlenül járt valami bilinccsel, és valahogy sikerült
magát hozzábilincselnie a szobabiciklijéhez. Át kellene menned kiszaba dítani. Állítólag csak neked van hozzá pótkulcsod. A csalódott - ám megértő - Alice-t kitették a Parson's Green metróállomásnál. Miranda valamelyest együtt érzett a lánnyal; a szíve összeszorult, amikor meghallotta, hogy Johnnie a kocsi előtt ügyetlenül elmotyogja a „ kötelező, „örülök, hogy találkoztunk, majd hívlak" típusú szöveget. -Jó, de mikor? - kérdezte Alice, és megszorította a fiú karját. - Holnap reggel? Holnap este?
- Kész rémálom! - morogta Johnnie, amikor visszahuppant a vezetőülésre. Beletaposott a gázba, majd rágyújtott egy cigarettára. - Te meg aztán többet ártottál, mint segítettél, te idióta! - Még mindig integet - mondta Miranda, amikor hátranézett, és meglátta a szomorú, lógó ruhás alakot a járdán. Minthogy más nem mutatott hajlandóságot, ő visszaintegetett neki. - De eljöttünk érted, igaz? - kérdezte Miles vigyorogva. - Annyira tudtam, hogy ő horgolta azt a mellényt! Jesszusom, azt hiszem, nem fogsz egyhamar újra próbálkozni!
Nem szemétség egy kicsit a metrónál kitenni? - dohogott Miranda. -Nem bírtad volna legalább hazavinni?
-
A nagymamám odabilincselte magát a szobabiciklihez; nincs vesztegetni való időnk - felelte Johnnie rövid gondolkodás után. - Egyébként kösz szépen. Nélküled még most is ott ülnénk, és horgolásról meg a hülye horoszkópokról beszélgetnénk.
-
Ki szervezte a randit? - tudakolta Miranda. - Egyszerűen nem értem. Melyik haverodnak jutott eszébe, hogy ez a két kedves fiatal remekül kijönne egymással? Ezúttal hosszabb szünet következett.
-
Nyomj egy balost - közölte Miles. - Felugrunk hozzám. Miranda nem engedte, hogy nála lezuhanyozzak.
-
Mert velem együtt akartál zuhanyozni.
-
Spórolj a vízzel, zuhanyozz egy barátoddal, szoktam mindig
mondani. - Miles egy pillanatig tétovázott. - Pontosabban egy barátnőddel. Johnnie-fiúval ugyan nem állnék be a zuhany alá! A szőrös hát - megrázta a fejét - valahogy elveszi az ember kedvét.
Látod, ezért sem hagyhattam, hogy együtt zuhanyozzunk -jegyezte meg Miranda. - Nehogy meglásd az enyémet. Miles lakása egy négyemeletes, Edward korabeli ház földszintjén volt, nem messze a King's Roadtól. A nappali falait gesztenyebarnára festették, a falakon körben régi és új Forma-l-es autók bekeretezett képei lógtak. A fényesre lakkozott parkettát, tarkabarka szőnyegek díszítették. Miranda megnyugodva vette tudomásul, hogy Miles nem pakolta tele a lakást a saját fényképeivel. A vörös hasított bőr kanapé hatalmas volt, akárcsak a tévé, a hifi és a könyvespolc, melyen ott sorakozott az emberiség története során eddig megjelent összes, autóverseny témájú könyv.
Nagyon takaros - intett a fejével a fényes diófa dohányzóasztal alatt rendezett halmokban sorakozó újságok felé. Most járt itt a takarítónő. - Miles élvezte Miranda szemmel látható meglepődését. Egy mozdulattal kibújt fehér pulóveréből. - Most rajtam a sor, hogy lezuhanyozzak. Johnnie majd tölt neked egy italt. Hacsak nincs kedved mégis csatlakozni hozzám a zuhany alatt, hogy ne legyek olyan egyedül... Johnnie majd tölt nekem egy italt. - Miranda lehuppant a lenyűgözően süppedős kanapéra. - Azt a... ezen aztán aludni is lehet! - Mindenféle dolgokat lehet rajta művelni. - Miles kacsintott, majd elindult a fürdőszoba felé. - De ne próbálkozzatok semmi egzotikussal, míg vissza nem jövök! - Körülnézhetek, amíg zuhanyozol? - Egész nyugodtan, még kutakodhatsz is. Én nem rejtegetek semmi ciki dolgot a fiókokban - mondta Miles. - Itt nincsenek ősrégi bugyik csi-ni-bini popsztárok arcképével. Miranda hozzávágott egy párnát. Miles nevetve kiment a szobából, és szaggatott fejhangon énekelte: - When will I, will I befamous? Erről ennyit. Vannak dolgok, melyekhez egyszerűen túl kínos ragaszkodni. Annak a bugyinak mennie kell. A konyhában Johnnie egy üveg Pinot Noirral meg egy ultramodern du-
góhúzóval viaskodott. Mirandának már lármásan korgott a gyomra, de azért sorban megcsodálta az ott sorakozó, menőbbnél menőbb konyhai berendezéseket, aztán bekukkantott pár szekrénybe.
- Ez a konyha kívül csillog-villog, de belül tök üres - jelentette ki. -Nincs mit enni. - Innivalóból viszont van választék bőven. -Johnnie kinyitotta a hűtőt, mely gondosan fel volt töltve vodkával, pezsgővel, és különféle gyümölcslevekkel. - Pasik vagyunk - tette hozzá védekezésképpen. - Mi étteremben kajálunk. Egy igazi férfi sose főz. - Vigyázz, mert beárullak annak a hogyishíyják sztárszakácsnak, aztán idejön, és jól megkapod tőle a magadét! - Miranda odatartotta a poharát, és elnézte, ahogy Johnnie kitölti neki a bort. - Mikor legutóbb találkoztunk, gyakorlatilag meztelen voltál, a fejeden egy szétnyomott dinnyével. - Remélem, az is feltűnt neked, hogy nem szőrös a hátam - mondta Johnnie. Miranda kiment a férfi után a konyhából, és a nappaliban levetette magát a kanapéra.
- Szóval ki szervezte meg a randit Alice-szal? - Hm? -Johnnie háttal állt neki; a hifitoronnyal volt elfoglalva, vadul nyomkodta a gombokat, és válogatott a CD-k között. - Oké, akkor úgy kérdezem - kezdte Miranda -: te válaszoltál az ő hirdetésére, vagy ő a tiédre?
Negyvennegyedik fejezet
Miranda látta, hogy Johnnie tarkója elvörösödik. Végül a férfi hátrafordult. Ez a szemét Miles! Mondtam neki, hogy tartsa a száját! -Tartotta is. Magamtól jöttem rá. Gyakorlatilag elég volt belegondol ni, hogy aki titeket ismer, annak eszébe nem jutna összehozni bennete ket. Ráadásul - folytatta Miranda egészen belemelegedve; úgy érezte, Sherlock Holmes-i magasságokba emelkedett - azért nem vitted haza, mert nem tudod, hol lakik. Johnnie sóhajtott, betett egy CD-t, aztán leült Miranda mellé. -Ne nevess ki, jó? Nem könnyű Miles Harper legjobb barátjának len ni. Ha elmegyünk valahova, és a lányok ránk néznek, nem sűrűn esik meg, hogy azt mondják magukban: „Hú, nekem az a ronda dagadt fickó tetszik!" Viccnek szánta, de szürke szemével boldogtalanul pillantott a lányra.
Nem is vagy dagadt! - csattant fel Miranda, majd sietve hozzátette: -És ronda sem. De Mileshoz képest igen. Á, tökmindegy! -Johnnie megrázta a fejét; szemmel láthatóan már bánta, hogy így kitárulkozott. - Nem mintha annyira családot akarnék alapítani. Azzal bőven ráérek még, míg vén trot-li leszek. Különben is, részeg voltam, mikor arra a hirdetésre válaszoltam. Bánatos képet vágott. - Nyilván az ilyen hirdetésekben mindenki hazudik, mint a vízfolyás, de Alice nagyon ígéretesnek tűnt a szöveg alapján. Persze egy szót sem írt arról, hogy úgy nevet, mint egy cerkófmajom, és annyi báj szorult bele, mint egy amputált lábba... Jóságos ég, ez meg micsoda?
Döbbenten bámult Mirandára. A lány gyomra menetrend szerint ismét megkordult, és olyan hangot adott, akár egy téglával megrakott betonkeverő.
- Te könnyen beszélsz! - Miranda hajszál híján rábökött a férfi domborodó pocakjára, de még időben észbe kapott. - Már túl vagy a vacsorán. De
nekem hat óra telt el az utolsó Magnumom óta, és gyakorlatilag éhen pusztulok.
- Van a sarkon egy állati jó kínai kajálda - vetette fel Johnnie. - Mondd, hogy mit kérsz, és becsomagoltatom. Miranda, aki szerette alaposan tanulmányozni az étlapot (máskülönben ki tudja, miről marad le), lelkesen felpattant. - Megyek veled. Van tollad? Amikor visszaértek, Miles a kanapén hevert, fél szemmel nézte a tévében a wimbledoni torna képsorait, és küzdött az esti újság keresztrejtvényével. Felemelte Miranda üzenetét, és fennhangon olvasni kezdte: „Kedves Miles, elhagytalak, és megszöktem a nálad sokkal jóképűbb barátoddal. Csók: Miranda. Ui. Hol tartod az evőpálcikát?" Miranda egy tűzforró csomagot tett Miles ölébe.
- Tudod, üres hűtővel nem lehet a lányokat lenyűgözni. Csak fagyin nem lehet élni. - Most akartalak elvinni az Orsini's-ba! - tiltakozott Miles. - Gyertyafényes vacsora két személyre, homár, pezsgő... - Késő. Már megvettük a gombás dim sumot meg a csirke teriyakit. Nem megyünk sehova - jelentette ki Miranda. - Johnnie-val Kérdezz fe-lelek-et fogunk játszani. - Előrehajolt, kihúzott a csomagból egy ropogós rákszirmot, és élvezettel beleharapott. - Ha akarsz, beszállhatsz. Johnnie végül hajnali egykor ment haza. - Mit csinálsz? - nézett Miles zavartan Mirandára. A lány térden csúszva keresgélte a cipőjét a kanapé alatt, és végül megtalálta. -Hazamegyek. - Nem tudnál maradni?
- Nem. Hosszú napom volt. - Hosszú randink volt. - Miles felsegítette alanyt maga mellé a kanapéra. Harmincegy órás randi. Látott már a világ ennél rövidebb házasságokat is.
- Akkor is haza kell mennem. - Segítség, most meg a tarkómat csiklan dozza! Miranda beleremegett a gyönyörbe, de összeszedte magát. - Hív nál nekem egy taxit? Miles elővette az inge zsebéből Miranda vörösréz malackáját, és kétkedő tekintettel forgatta.
- Biztos, hogy szerencsét hoz? Velem eddig nem bánt jól. - Csak most ismerkedtetek meg - mondta Miranda. - Adj neki időt, hogy egy kicsit jobban kiismerjen. - Én is csak most ismerkedtem meg veled - felelte Miles egy félmosollyal. - Legalábbis rendesen. De azt már tudom, mennyire kedvellek. Édes istenem, ez már sok, ennyit nem bír elviselni! Miranda felemelte a kezét, hüvelykujját és mutatóujját egymástól két centire tartotta. - Ennyire? Miles felvonta a szemöldökét.
- Te még mindig azt hiszed, viccelek. Pedig nem. - Nem hiszem, hogy viccelsz. Szerintem csak bepróbálkozol. - Komolyan beszélek. - Hát ezt meg honnan szedted? - vágott vissza Miranda. - A Miies Har-perjéle csábítási kézikönyv-hói? Hatodik fejezet: „Hogyan győzzük meg a hiszékeny kislányokat, hogy ezúttal komolyan gondoljuk". Miles hátradőlt, és nagyot sóhajtott.
- El sem tudod képzelni, milyen bosszantó ez az egész. Ha oda se bagózok egy csajra, még ki se mondtam, hogy fapapucs, máris az ágyamban terem. De ha végre találkozom valakivel, akit tényleg megkedvelek... -Miles védekezőn felemelte a kezét, mint aki megadja magát. - Nyolcadik fejezet - folytatta Miranda, és belebújt a cipőjébe -: „Hogyan játsszuk el a sebesült katonát, és nyerjük el a lány együttérzését". -Kifejező tekintettel nézett a fiúra. - Mindjárt az jön, hogy impotens vagy. Miles hátrasimította a haját. - Ezek szerint tényleg nem akarsz ittmaradni?
- Nem. - Miranda felállt; büszke volt magára. - Hívod végre azt a taxit, vagy nem? - Hívod végre azt a taxit? - utánozta Miles a lány pergő hanghordozását. Nem, nem hívom. - Elhallgatott, majd szélesen elvigyorodott. - Hazaviszlek. Hajnali egy óra negyven volt, mire a kocsi bekanyarodott a Tredegar Gardensbe, és megállt Florence háza előtt. Senki sincs ébren, gondolta Miranda, senki nem kukucskál ki az ablakon, hogy lásson, amikor egy ezüst Porschében jóéjszakát-csókot kapok Miles Harpertől. Sőt, a fenébe, az egész utcában nincs egy árva lélek sem! Most komolyan, kik laknak ezen a környéken? - Láthatlak holnap este? - suttogta Miles egészen közel a lány ajkához. Daisy péntekig nem jön vissza, jutott eszébe Mirandának. A srác kicsit felszabadult. Csak egy kis pótcselekvésre vágyik, ez minden. Ó, de amikor együtt vannak, ő egyáltalán nem érzi magát pótcselekvésnek. És ha visszautasítja, mégis mit csinál helyette? Nézi a tévét? Átlapozza a Hello! magazin pár régi számát, és bibircsókot meg bajuszt rajzol Daisy Schofield fényképeire? Kirámolja a fehérneműs fiókját, hogy amikor legközelebb sikerül egy szívdöglesztő autóversenyzőt a hálószobába csábítania, az illető nehogy gúnyolódhasson a finoman fogalmazva is kevéssé divatos, ezeréves bugyijain? Őszintén szólva ez nem tűnt túl jó alternatívának. Miranda bólintott a félhomályban. -Oké.
- Ezúttal Johnnie nélkül - ígérte Miles. - Csak mi ketten. - És semmi szex - figyelmeztette Miranda. A férfi forró ajka a nyakát cirógatta. - Miért vagy velem mégis ennyire kegyetlen? Miranda tudta, miért. Kompenzálandó azt, hogy felajánlkozott Danny Delancey-nek - nos, gyakorlatilag rávetette magát -, Danny pedig vissza-
utasította. Szerette volna helyreállítani romokban heverő önbecsülését, és bebizonyítani magának, hogy nem holmi szánalmas alak, aki annyira kétségbeesetten vágyik a szexre, hogy könyörögni is képes érte. Ez a különbség férfiak és nők között, döbbent rá Miranda. Ő elszégyellte magát, akárhányszor csak eszébe jutott az a gyötrelmes jelenet Danny kocsijában, amikor kérlelte - ráadásul hihetetlenül hangosan -, hogy feküdjön le vele. Ezzel szemben a férfiak, akik gyakorlatilag idejük nagy részét ilyen próbálkozásokkal töltik, ha visszautasítják őket, egyszerűen megvonják a vállukat, és odébb állnak. Oké, ez nem jött be, sebaj, de legalább megtettek minden tőlük telhetőt. Eszükbe jutna valaha is szégyenkezni? Naná, hogy nem! Az élet annyira igazságtalan, gondolta Miranda. - Nem vagyok kegyetlen. - Vigasztalóan megpaskolta Miles combját. Csak túl ronda vagy hozzám. Miles elnevette magát, megfogta a kezét, és csókot nyomott rá.
- El is felejtettem, miért kedvellek annyira. - Mert arany szívem van. - Ne feledd, mit mondtam - közölte Bev másnap reggel keményen, miután szakértő módon a randevú utolsó apró részletét is kihúzta Mirandá-ból. Csak szórakozik, amíg Daisy nincs a képben. Nem vesz komolyan, ez, remélem, világos? Bev szólamai lassan úgy hangzottak, mint egy megakadt lemezjátszó. Olyan volt, mint mikor a tanárnéni tart fejmosást: az ember a szíve mélyén tudja, hogy igaza van, mégis hihetetlenül bosszantó, hogy végig kell hallgatnia. Különösen ha az illető azt ecseteli, hogy nagyjából annyi esélye van Miles Harpernél, mint egy nyolcvanéves nyanyának Brad Pittnél. Miranda igyekezett elterelni a témát. - Leszaladt egy szem a harisnyádon.
- Ó, basszus! - Bev, aki ki sem tette a lábát otthonról tartalék Donna Karan-harisnya nélkül, azonnal a táskájáért nyúlt. - Most mennem kell harisnyát váltani. - Hurrá! - De csak ha nem fekszel le vele, jó? - Nem fogok - mondta Miranda fogcsikorgatva.
- És találkoztok még? - Nem. - Miranda elrebegett egy imát, nehogy észrevehetően megnyúljon az orra. Bev bólintott; örült, hogy igaza lett. Ezek szerint Miles Harper máris ráunt. - Tudod, jobb lesz ez így. Ha nem éled bele magad, nem is okozhat neked fájdalmat, nem igaz? Késő, gondolta Miranda. Fennhangon viszont kötelességtudóan annyit mondott: - De. Bev tétovázott. - És mondd, milyen ez a barátja? Ó, az ég szerelmére, hát ez a csaj sosem áll le? Miranda nagy erőfeszítések árán elképzelte Bevet és Johnnie-t együtt - na, az lenne csak az igazi „pasi barátja plusz csaj barátnője" típusú felállás! Még annál is kataszt-rofálisabb lenne, mint az a vakrandi a szegény, lankatag Alice-szel. Bev reménykedve nézett rá. Miranda megrázta a fejét. - Nagyon nem a te eseted. A
ikor Miranda hétkor megérkezett Miles lakásához, rögtön kiszúrta a ház előtt ólálkodó lesifotóst. Miles utasításait követve elsétált a ház előtt, befordult egy kis közbe, átugrott a szomszéd kőkerítésén, átment a hátsó kerten, míg végül egy újabb kőkerítésen átmászva Miles teraszán találta magát. A férfi félmeztelenre vetkőzve, nevetve nyitotta ki az üvegajtót, és gyorsan behúzta magával a lányt.
- Ennyi elterelő hadművelet, és még csak le sem feküdtünk egymással! - Annyira erkölcstelennek érzem magam - tiltakozott Miranda. - Ez ígéretesen hangzik. - Miles vidáman végigmérte. - Felhívás keringőre?
- Nem, és csöng a telefonod. Miranda megpróbált nem odafigyelni, de elég nyilvánvaló volt, hogy ki van a vonal másik végén. Édes istenem, mit keresek én itt? Lehunyta a szemét. Miért vagyok ennyire mazochista? - Daisy volt az - mondta Miles.
- Mindjárt gondoltam. - Miranda lezseren zsebre vágta a kezét; aznap farmernadrágot viselt. - Holnap jön vissza. Nyolckor kell találkoznom vele a Heathrow-n. Valami rendes ruhában - tette hozzá savanyú képpel -, mert az ügynöke odahívott pár fotóst, hogy megörökítsék az érzelmes viszontlátást. Légyszi, légyszi, gondolta Miranda, csak ne kérj meg, hogy vasaljam ki az ingedet holnapra! - Mit szólnál egy csendes estéhez itthon? - javasolta Miles. - Miért? Mész valahova? - nézett rá Miranda kérdőn. A férfi elmosolyodott, és bevezette a konyhába.
- Gondoltam, én is itthon maradnék, de csak ha nem bánod. Hogy végre kettesben lehessünk, zavartalanul. Meg aztán a csapatmenedzserem is idegbajos lesz, ha az újságokból értesül róla, hogy csajozni mentem, ahelyett, hogy pihennék, és lélekben a versenyre készülnék. - Feltételezem, ennek Daisy sem örülne. - Pszt, most nem akarok Daisyről beszélni. Különben is - Miles ajka megrándult -, szeretnék mutatni neked valamit. Azt hiszem, tetszeni fog. - Már mondtam. Nem akarom látni. Ám amikor Miles egy színpadias mozdulattal kinyitotta a hűtőt, Miranda valóban egészen le volt nyűgözve. -Jó! Nagyon jó!
- Tegnap este becsmérelted ezt a konyhát. Nagyon csúnya dolgokat mondtál a hűtőmre - azzal vigasztalóan megpaskolta a hűtőszekrény tetejét. - Amikor reggel beléptem a konyhába, akár hiszed, akár nem, sze gény rémesen ki volt borulva. Azt kiabálta: „Használj! Tölts tele! Szeret
nék ételeket hűteni, tudom, hogy képes vagyok rá!" Miranda szemügyre vette,a több tucat Marks&Spencer-féle készételt, a hihetetlen desszertválasztékot, az egzotikus gyümölcsöket meg a sajtokat...
- Ezt mind én vettem - jelentette ki Miles. - Tologattam a bevásárlókocsit, a pénztárnál szépen kipakoltam mindent a szalagra, ahogy szokás, bepakoltam a cuccot a zacskókba, meg minden. - A férfi szörnyen büszke volt magára. - Nem tudtam, mit szeretsz, így hát... - Mindent megvettél - ámuldozott Miranda. - Legalábbis úgy látom. - Állatira szeretnélek lenyűgözni. Tudod, még soha senki kedvéért nem tettem tele ezt a hűtőt. - Kifejező tekintettel nézett a lányra. - Most már biztos, hogy ez szerelem! Miranda szerencsére épp farkaséhes volt. - Ó istenem, kár, hogy nem szóltál előbb - mondta tréfásan. - Akkor nem ettem volna meg azt a két Big Mac-et.
Negyvenötödik
fejezet
Miles éjfélkor vitte haza Mirandát a Tredegar Gardensbe. Leállí-totta a kocsit, és odafordult a lányhoz. - Úgy döntöttem, meggyőzlek, hogy komolyan gondolom. - Igazán? - kérdezte Miranda érdeklődve. - És hogyan? Még több smárolással és piszkos célzással? Tizenegyedik fejezet: „Ha semmi nem jön be, könyörögj"? Miles ezt eleresztette a füle mellett. - Tudom, mi a te bajod.
- Hadd találjam ki - felelte Miranda. - Tizenkettedik fejezet: „Vádold meg a csajt, hogy frigid". Miles a tenyerébe vette Miranda izzadó kezét, még mielőtt a lány megtörölhette volna a farmerban. - A te bajod Daisy. - Elhallgatott. - Azt hiszed, nekem csak szeretőnek kellesz. - Ez ne-nem igaz! De igen, de igen!
-
nyöszörögte
Miranda.
- Ha szakítok Daisyvel, akkor elhiszed, hogy komolyan gondolom? Szentséges isten, álljunk csak meg egy pillanatra! Mély levegő, mély le vegő. - Hiszen te sóhajtozol - jegyezte meg Miles. - Véletlenül nem lehet, hogy a vágytól? - Te most viccelsz. - Miranda összezavarodott, a talaj végérvényesen kicsúszott a lába alól. Egész biztosan nem gondolja komolyan. Ez is csak egy újabb trükk, mint amikor a nős férfiak azzal hitegetik a szeretőjüket, hogy elhagyják miatta az asszonyt.
- Hogy viccelek? - Miles a szemébe nézett, és huncutul elmosolyodott. Csak figyelj! - Neked pókerezned kéne. Blöff, blöff, színtiszta blöff az egész. - Oké, tisztázzunk valamit! Jobban kedvelnél, ha Daisy nem lenne a
képben? Akkor egy kicsit elengednéd magad, és nem figyelnéd minden lépésemet és minden szavamat ekkora gyanakvással? Ó, ez igazán ügyes, gondolta Miranda, én, mint a férfiak és az ő motivációik legnagyobb szakértője. Ám mivel egyetlen értelmes riposzt sem jutott eszébe, vállat vont, és lezseren odavetette: -Ja, koszi, az szuper lenne!
- Holnap este megteszem. - Miles beletúrt a lány frufrujába, melynek tincseit sötétvörösre színezte az utcai lámpa narancsos fénye. - Megmondom neki, és szombat reggel felhívlak, hogy minden el van intézve. - Rendben - mondta Miranda. Minthogy úgysem fogja megtenni, miért ne menne bele a játékba, csak a vicc kedvéért? - És mikor találkozunk? Szombat délután? Feltűnt neki, hogy Miles megpróbálta visszafojtani a somolygást. Úgy tűnik, valami nagy marhaságot sikerült mondania.
- Nem vagy az a kimondott Forma-1 rajongó, igaz? - kérdezte Miles megértően. - Nagyon szívesen találkoznék veled aznap este, de a következő három napban eléggé el leszek foglalva Silverstone-ban... tudod, az edzések, az időmérő futamok, meg az ilyesmik szombaton, és a nagy futam élesben, vasárnap... Ne haragudj! - Miles a fejét csóválta. - Tudom, hogy halál unalmas, de nekem is fizetnem kell valamiből a lakbért. - Most komolyan - sóhajtotta Miranda -, ez aztán az alkalmatlan időpont! Nem tudnál beszélni velük, hogy halasszák el a nagydíjat? - Aha, látod, már alig várod, hogy elcsábíthass, ugye? - Miles elvigyorodott. - Pedig muszáj lesz várni. - De unalmas alak vagy! - mondta Miranda.
- Ami azt illeti, nagyon is jó fej vagyok. - Miles odahajolt, és a fülébe suttogta: - Amint azt hétfő este meg fogod látni. Miranda úgy érezte magát, akár egy titkos ügynök az ellenséges területen: pénteken egy árva szót sem szólt senkinek Milesról, bár jóformán másra se bírt gondolni, csak rá. A fejében ott kavarogtak a régi, megválaszolatlan kérdések: vajon komolyan gondolta, amit mondott? Vajon tényleg szakít Daisy Schofielddel? És valóban felhív holnap, vagy ez az egész csak valami borzalmasan rossz vicc? A helyzet reménytelen volt. Nem tudott mást tenni, mint várni.
- Mit csinálsz vasárnap? - kérdezte Bev, amikor zártak. Ő speciel ráért vasárnap. Miranda gyorsan végigvette, mely programok hagyják teljesen hidegen Bevet. - Felásom Florence kertjét - vágta rá lelkesen. - Átültetek pár bokrot, átrendezem a sziklakertet, kialakítok egy kis kerti tavat... Van kedved se gíteni? Bev megborzongott. Föld, komposzt, giliszták, meg azok a villámgyors, rémes izék, melyek a kövek alól kiiszkolnak, amikor az ember a legkevésbé számít rájuk. Na, nem mintha ő maga valaha is kertészkedett volna, de egyszer véletlenül látta a tévében, egy kertészkedős műsorban. - Huh, kösz, nem! Aznap este fél nyolcra kiürült a ház. Fenn, akárcsak egy, az életét jól megszervező bigámista, hazavitte Mirandát, és a helyére, az anyósülésre azon melegében beültette Chloét. - Tizenegy előtt jövök - ígérte Chloe. Aggódva figyelte Miranda sápadt arcát és összevissza babráló kezét. - Minden rendben? Chloe nem traktálná őt lelkifröccsel, de Fenn-nek talán elmesélné a dolgot. - Persze. Jól vagyok! Megyek fürödni. A fürdőkádból kikecmeregve, a kényelem kedvéért az öreg, rózsaszín flanel hálóingét vette fel - azt, amelyiknek az elején az a betépett elefántbébi van. Amikor előjött, Florence épp indulni készült. - Elmentünk színházba! - Az asszony jelentőségteljesen rákacsintott Mirandára, és megpaskolta Tom karját, miközben a férfi a bejárati ajtó fe lé indult a tolókocsival. - Későn jövünk, ne várj meg! Még a kedvenc sorozatának egy különösen lebilincselő epizódja sem tudta lekötni Miranda figyelmét. Gyűlölte, hogy képtelen bármire, csak itt ül tehetetlenül, és vár. Különben is, az ég szerelmére, mit érdekli őt ez az egész? Úgysem lesz belőle semmi. Valószínűleg soha többé nem hall Miles Harper felől. Édes istenem, úgy érezte magát, mintha legalább is hetvenkét órát kellene vámia, míg felforr a teavíz. Nyolc óra. Daisy gépe mostanában száll le a Heathrow-n. Daisy apoltán, divatosan és széles mosollyal, felkészülten várja a fotósok hadát -katt! -,
Miles nyakába ugrik - katt! katt! katt! - Milesnak pedig eszébe jut, hogy hiszen ez az ő barátnője, nem az a vicces kis kék hajú teremtés, akivel az elmúlt pár napban elszórakozott, akit egyébként azért fizetnek, hogy mások levágott haját összesöpörje, és akinek volt képe lefitymálni az ő hűtőjét. Miranda reszkető gyomorral nyúlt a csaknem üres kólásüvegért. Épp meghúzta, amikor csöngettek, mire ő ijedtében visszaköpte a kólát, és alaposan beverte a fogát az, üvegbe. Nem. Ez nem lehet Miles. Képtelenség.
Természetesen nem ő volt az. Miranda lekászálódott a kanapéról, majd kirohant az előszobába, de közben azért még beütötte a csípőjét a könyvespolcba. Amikor végre feltépte az ajtót, sírni tudott volna a csalódottságtól. Hát ez óriási, tökéletes, már csak ez hiányzott! Danny „kösz-de-inkábbmégsem" Delancey, micsoda boldogság! - Miranda! - Danny végignézett a hálóingén, és a lány tudta, alig vár ja, hogy tegyen rá valamilyen elmés megjegyzést. - Ideje helyrehozni a baráti viszonyt kettőnk között, nem gondolod? Danny rámosolygott. Azzal az „oké, hülyét csináltál magadból, de én megbocsátok neked" típusú mosolyával, amely olyan dühítő volt, hogy Mirandának kedve lett volna az arcába vágni. Túl sokszor találkozott már ezzel a mosollyal az elmúlt pár év során. - Nem tudom, miről beszélsz. Nekem semmi bajom - mondta kényszeredetten. Danny (micsoda meglepetés!) nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a lány hálóingén díszelgő, dundi állatka felé biccentett.
- Ám ugyanez nem* mondható el az elefántodról. Én a helyedben hívnám az állatvédőket. - El is felejtettem, milyen vicces csávó vagy - felelte Miranda nyájasan. - Bejöhetek? Miranda megpróbálta az egyik szőrpomponos papucsát elrejteni a másik
mögött. - Figyelj, épp most akartam elindulni valahova.
- Amikor korábban idetelefonáltam, Florence azt mondta, hogy ma - nem mész sehova. Miranda bosszankodva idézte fel, hogy valóban csöngött a telefon, míg ő odafent a kádban heverészett. Amikor megkérdezte, ki volt az - hátha valami csoda folytán mégis Miles keresi -, Florence azt felelte: „Valami szegény, dadogós ügynök. Megpróbált rám sózni egy ü-ü-ü-ü-ü-ü-üvegházat." - Ne légy már ilyen! - csóválta a fejét Danny, amikor Miranda nem vá laszolt. - Igazán nem kell kínosan érezned magad amiatt, ami a múltkor történt. Nem lehetne egyszerűen elfelejteni az egészet, és újra tiszta lap pal indítani? Remek ötlet, csakhogy vannak dolgok, melyeket nem olyan könnyű kitörölni az ember emlékezetéből. Különösen, ha gyakorlatilag légkalapáccsal ütötték be oda őket.
- Nézd, én amiatt nem is érzem magam kínosan - hazudta Miranda. -Csak ma este valahogy nincs nagy kedvem dumálni. Hosszú napom volt, fáradt vagyok, és... - Azért vagy fáradt, mert magad alatt vagy. Múlt héten is beszéltem Florence-szel - jelentette ki Danny tárgyilagosan. - Mindent elmondott. És most itt vagyok, és szépen átbeszéljük ezt az egészet. - Azzal levette Miranda kezét az ajtófélfáról, és határozottan a két tenyere közé fogta. -Nincs több kifogás, oké? Átveszem az irányítást. Elviszlek valahová - fenyegető pillantást vetett rá -, és felvidítalak, ha addig élek is! Miranda végül azért adta be a derekát, mert gyakorlatilag semmi normálisát nem adtak a tévében; ha kimozdul, legalább nem egyfolytában Mileson jár az esze, és... na jó, egye fene, könnyebb kibékülni Dannyvel, mint élete hátralevő részében fújni rá. És tényleg: most, hogy lefoglalta ez a Miles-ügy - még ha az esze azt súgta is neki, úgysem lesz belőle semmi -, a Dannyvel történt kínos incidens már nem is érintette olyan súlyosan. Odafent Miranda kibújt a hálóingből meg a papucsból, és régi fekete farmert meg halványszürke pólót húzott. Gondolta, ha látszik rajta, hogy szándékosan nem akar csinos lenni, akkor Danny is biztonságban érezheti magát: nem fogja rávetni magát, és azt ordítani: „Tégy a magadévá, most
azonnal!" Se smink, se parfüm. Az Eau d'Issey-ből már csak pár felbecsülhetetlen értékű csepp maradt az üvegben, melyet Miranda egy, a mostaninál emelkedettebb alkalomra tartogatott. Ha fel is tűnt Dannynek, mennyire nem hajt ma este a csinosságra, azt megtartotta magának. Danny egy Shepherd's Bush-beli pubba vitte, ahol a kerthelyiségben találtak maguknak asztalt.
- Fehérbor? - kérdezte Danny. - Narancslé. - Miranda ezzel is a tudtára akarta adni, hogy a látszat ellenére nem egy utolsó kocsmatöltelék. Családbarát söröző volt. Míg Danny bement rendelni, Miranda elnézte, ahogy a gyerkőcök egymás után vetik le magukat a kertben felállított csúszdán. Amikor az egyikük a végén félrecsúszott, és lendületesen felrúgta az esések tompítására a csúszda köré szórt száraz fakérget, Miran-dának belement a szemébe a homok. Letörölte a póló ujjával - nem is baj, hogy most kihagyta a szempillaspirált.
- Tessék. - Danny visszatért a bárpulttól, átnyújtott neki egy tiszta zsebkendőt, és bátorítólag megszorította a lány karját. - Ugye most úgy érzed, veled sosem fog ilyesmi történni? - Mi van? - kérdezett vissza Miranda értetlenkedve. - Pedig fog, tudod jól. Eljön az a nap is. - Azzal a körülöttük ugrabugráló és sikítozó gyerekek felé biccentett. Csak nem azt akarja mondani, hogy egy nap majd neki is lesz gyereke? - Csak homok ment a szemembe - tiltakozott Miranda. Danny megértően bólintott.
- Jó, de akkor is hallgass végig. Az a helyzet Greggel kapcsolatban... hogy egy tetű alak! Óhatatlan, hogy fájjon. De hidd el, egy nap majd megismerkedsz valaki mással, valaki olyannal, akiben tényleg megbízhatsz. Rengeteg jó tulajdonságod van! Bátor vagy, jószívű, szép, vicces... - Csak épp egyeseknek nem elég szép és vicces. Ez utóbbi megjegyzés csak úgy kicsúszott Miranda száján, de azonnal meg
is bánta. Danny fájdalmas arccal nézett rá. - Hadd magyarázzam meg. Amikor te meg én ott ültünk abban a ko csiban a házatok előtt, te egy borzalmas napon voltál túl. Részeg voltál, mint a csacsi, és szörnyen magad alatt. Ezért nem mondtam igent az... ajánlatodra, és kérlek, hidd el nekem, ez volt az egyedüli okom. Eskü szöm! - Közelebb hajolt, fekete szeme komolyan csillogott. - Ha a körül mények mások lettek volna, ha ez bármikor máskor történt volna, na gyon is boldogan belementem volna. Belement volna? Miranda összerezzent. - Hát, nagyon köszönöm, ez igazán nagylelkű tőled - mondta. Szarkasztikus megjegyzése ismét rosszul sült el: sokkal inkább hangzott nyafogósnak és önsajnálattól csöpögőnek. - Félreértesz - szólalt meg Danny gyengéden. Hát persze, gondolta Miranda, nyilván úgy kellett volna értenem, hogy „semmi pénzért nem nyúlnék hozzád, de azért kérlek, ne szívd mellre", nem igaz? Nos, mindenesetre jó tudni. - Komolyan beszélek - erősködött Danny. - Bármikor máskor. Greg összetörte a szívedet. Még mindig nem vagy túl rajta. - Vállat vont, hogy mutassa: ő megérti. - Ezek a dolgok sokáig elhúzódnak, és ez így van rendjén. De egy szép napon, ha már túl vagy rajta... nos - itt elmosolyodott -, akkor bizony nem utasítanálak vissza. Hé, micsoda romantikus lovag! Ezt komolyan gondolja? Miranda elképedve bámult rá; azon tanakodott, tulajdonképpen mit érez. Aztán rájött. Amit egy hatéves kiskölyök, aki szüntelenül nyaggatja a szüleit egy kiskutyáért, de rövid úton lerázzák azzal, hogy „Most nem, szívem, talán majd jövőre." Mélységesen fel volt háborodva, minden porcikája tiltakozott. Ez hallatlan! Még van bőr a képén! Micsoda leereszkedő modor! Ez komolyan azt képzeli, hogy ettől ő jobban érzi magát? Jövőre számíthatok egy vigaszdugásra, ámult el Miranda. Ezt fel kell írnom a naptáramba. Most őszintén, ennek a fickónak állati szerencséje van, hogy ártatlan kisgyerekek veszik körűi őket. Máskülönben erős kísértést érezne arra, hogy leszedje a fejét.
Negyvenhatodik fejezet Miranda nagyot sóhajtott, belekortyolt a narancslébe, és azt kí-vánta, bárcsak bor lenne. Danny dühítő megjegyzései komolyan megbántották, ugyanakkor tudta, hogy a férfi - a maga módján - csak segíteni próbál, és szeretné jobb kedvre deríteni: helyreállítani az ő szegény, megtépázott önbizalmát. Nem az ő hibája, hogy teljesen rosszul áll a dologhoz. - Nem érted. - Miranda türelmet erőltetett magára. - Nem vagyok ki borulva Greg miatt, sem miattad. Tökéletesen boldog vagyok, hidd el! Danny válaszképpen lepillantott a lány öklében szorongatott, összegyűrt zsebkendőre. - Homok ment a szemembe! - csattant fel Miranda. - Az ég szerelmé re, Danny, boldog vagyok! Miért nem hiszel nekem? -Jó, jó. - Danny csitítgató mozdulatokat tett. A szomszéd asztalnál egy nő izgatottan súgta oda férjének: - Hú, civódnak a szerelmesek! - Ő nem a szerelmem! - Miranda megpördült, hogy mielőbb helyre te gye a dolgokat. - Van szerelmem, de nem lehet itt velem ma este, és őszintén szólva ezerszer jobban néz ki, mint ez itt. A pár riadtan bámult rá. - Miranda, ezt hagyd abba. - mondta Danny sokkal inkább rosszalló an, mint sértődötten. - Ne ragadtasd el magad. - Nem ragadtatom. Csak közlöm a tényállást - felelte Miranda diadal mas mosollyal. - Nem hiszel nekem, ugye? Azt gondolod, szánalmas, ma gányos vénlány vagyok, pedig nagyobbat nem is tévedhetnél. Története sen tényleg van barátom, és imád engem. Ennyit erről! Ó jaj, ez a vége egy kicsit gyerekesre sikerült - mint azok a játszótéri riposztok, melyeket nyelvöltögetés és „ná-nánáná-ná-ná!" kísér. Ezt szemmel láthatóan Danny is így gondolta.
- Neked nincs barátod - mondta lassan, mintha egy különösen lomha felfogású elmebeteggel közölné a hírt. - De van. - Miranda...
- Miles Harperrel járok - szaladt ki Miranda száján, de azonnal rémülten fordult hátra, hátha a szomszéd asztalnál ülő pár meghallotta. Huh, elmentek; úgy tűnik, pánikszerűen elmenekültek, mert még az italukat is félbehagyták. Nos, ha már belekezdett, akár be is fejezheti. Megteszi bármi, bármi, gondolta egészen belemelegedve, ami letörli azt az idegesítő, ál-együt-térző kifejezést Danny képéről. Letörölte. Ugyanis Danny elnevette magát. - De tényleg! - Miranda hősiesen elfojtotta a késztetést, hogy sikítson, és lejjebb vette a hangját. - Azért nem beszélhettem róla, mert nyilván ké nyes helyzetről van szó. De igaz, Danny, esküszöm neked, hogy igaz. Be jött a szalonba, és mindenki szeme láttára megcsókolt. Aztán még aznap este visszajött értem, másnap meg elmentünk Wimbledonba, és... azóta is minden szabad percünket együtt töltöttük... Miles zseniális, és nem csak flörtöl velem. Komolyan gondolja! Nos, egy kis színezés csak nem árthat, nem igaz?
- Érdekes, az újság semmit nem ír róla -jegyezte meg Danny. - Mint említettem -jelentette ki Miranda büszkén -, a helyzet némiképp kényes. - Azt mondod, együtt voltatok Wimbledonban? - Senki nem ismerte fel. Inkognitóban volt. - Remélem, a centerpályán ültetek - mondta Danny szárazon. - Miles Harper nem éri be kevesebbel. - Olyan könnyen szerezhetett volna jegyet, hogy csak na! - Miranda nem tudott ellenállni a kísértésnek: muszáj volt eldicsekednie. - De mi inkább egész éjjel sorba álltunk. Sátorban aludtunk a járdán. - Sokatmondóan somolygott. - Úgy sokkal izgalmasabb. - Értem - bólintott Danny elmélázva. - És Daisy Schofield is ott aludt
veletek a sátorban?
- Elutazott Ausztráliába. Ami azt illeti, ma jön haza. És Miles szakít vele. Miranda egészen beleszédült. Annyira megkönnyebbült, hogy végre lmesélhette valakinek. Minden kételye varázsütésre eltűnt, és helyét az abszolút bizonyosság vette át. Most, hogy megosztotta a titkát Dannyvel, biztosan úgy kell lennie, ahogyan Miles ígérte. Egészen biztosan. Danny felemelte a söröskorsót - időt akart nyerni. Nagyon vágyott a sörre, de tudta, hogy az ital mostanra meglangyosodott. Miranda csillogó szemmel, diadalmas mosollyal figyelte, és várta, mit reagál. Az ég szerelmére, vajon mennyi lehet igaz ebből a történetből, és mennyi az ő kitalá-ciója? Első becslésre tíz százalék valóság és kilencven százalék mese. Az nem lehet, hogy az egészet csak úgy kitalálta. - Még mindig nem hiszel nekem, igaz? - tudakolta Miranda. Danny nyugtalan volt; azon tanakodott, vajon a lány maga elhiszi-e, amit beszél. Lenézett, és elmélázva figyelte, hogy a korsóra lecsapódott pára összegyűlik, majd lecsöppen a farmernadrágja térdére. - Csodálkozom, hogy Florence nem említette a telefonban. - Florence nem tud róla. Nem mondtam el neki. - Miranda megvonta a vállát. - Senkinek nem beszéltem róla. Nem valami hihető. De legalább annyi esze volt, hogy megtartsa magának az őrült képzelgéseit. A férfi sóhajtott; még mindig azon morfondírozott, hogy a történet melyik részében lehet talán mégis valami igazság. Első becslésre akadt egy egyéjszakás kalandja Miles Harperrel, a többit meg csak a lelkiismerete megnyugtatására fabrikálta. Ránézett a lányra.
- Lefeküdtél vele? - Szerinted? - Habozás nélkül válaszolt, arcán önelégült mosollyal. -Mondd meg őszintén, Danny, adott esetben bárki nem ugyanezt tenné? Hát így állunk, lefeküdt Miles Harperrel. Danny elkapta a tekintetét; most tiszta szívből azt kívánta, bárcsak ne lenne igaz a történet. - És ma este szakít Daisy Schofielddel? Miattad hagyja ott? - Danny azon tépelődött, vajon Miranda tényleg hisz-e abban, hogy ez megtörtén
het. Amikor a lány bólintott, folytatta: - Ezek szerint a sajtóban holnap jelentik be a szenzációs hírt? Miranda most már nyakig benne volt a dologban; vállat vont, és ismét bólintott.
- Lehet. Nem nagyon értek a sajtótájékoztatókhoz. - Pedig ideje lesz beletanulnod - felelte Danny vontatottan -, ha te akarsz lenni Miles Harper új barátnője. - Hangja szánakozóan csengett. -Biztos vagy abban, hogy hűséges lesz hozzád? - Miért viselkedsz ilyen rémesen? - kérdezte Miranda vádló hangon. A bólogatás és együttérzés nem működött. Danny úgy döntött, nyers lesz és őszinte. - Nem viselkedek rémesen. Csak nem hiszem, hogy tényleg így lesz. Ha nem jön be, gondolta Miranda, akkor mindenképpen el kell hagy nom ezt az országot. Hát igen, az ember legyen hű az elveihez. - Tudod, mit gondolok? Hogy egy icipicit féltékeny vagy. - Előrehajolt, és megpaskolta Danny kezét, azzal a leereszkedő aggodalommal, melyet az imént a férfi tanúsított iránta. - Oda se neki, fel a fejjel! Tudom, nem könnyű barátnőt találni, de rá kell szánni az időt. Egy szép napon majd neked is sikerül. A három konténer ott sorakozott Fenn lakása előtt a járdán, a jómódú szomszédok legnagyobb megrökönyödésére.
- Az ember onnan tudja, hogy az a rakás kiselejtezett szőnyeg tényleg borzalmas - mondta Fenn Chloénak -, ha két nappal később még mindig ott figyel a konténerben. - Úgy sajnálom, hogy kárba vész! - Chloe odalépett a férfi mellé, az ablakhoz. - Nem lehetne felajánlani valami jótékonysági szervezetnek? A konténer úgy nézett ki, mintha döglött zebrákkal pakolták volna tele. Fenn megborzongott. - Melyikre gondoltál? A Regent's Park-i Állatkertre? Chloe megfordult, és az ablakpárkánynak dőlve szemügyre vette a lecsupaszított szobát.
- Még egy hét, és a lakás összeáll. Nem is fogod megismerni. Az előző
lakó egész biztosan nem ismerné meg!
- Helyes -jelentette ki Fenn. - Nagyjából ez volt a cél. A mesteremberek, akik egyelőre a tapéta leszedésén és a parkettacsiszoláson dolgoztak, órákkal korábban hazamentek már. Az új tapéta, melyet Fenn és Chloe együtt választott ki, és melyet aznap szállítottak házhoz, tekercsekben állt a sarokban, egy tucat festékes vödörrel egyetemben. Csupa sötét jádezöld, halvány levendulalila és világos kékesszürke árnyalat mellett döntöttek. A színösszeállítás kiválasztása gond nélkül ment; meglepően hasonló volt az ízlésük. Amikor Chloe végiglapozta a függönymintákat bemutató, arasznyi vastag prospektust, ugyanarra az ezüstös zöld mintára mutatott rá, melyet Fenn titokban kiszemelt magának. - Szuper lesz! - mondta Chloe vidáman. - Most már csak szőnyegeket kell találnod.
- Kínaira gondoltam. Vasárnap körülnézek a Harrods áruházban. -Fenn elhallgatott. - Nem tudom, lenne-e... - Nagyon szívesen! - vágta rá Chloe. - Őszintén szólva borzasztóan élvezem ezt az egészet. Nem is tudom, mihez kezdek a szabad időmmel, ha készen leszünk. Fenn pontosan ugyanígy érezte magát. Nemsokára elfogynak a hivatalos ürügyek, melyek miatt meghívhatja magához Chloét. Titkon nagyot sóhajtott, amikor eszébe jutott az előző esti telefonbeszélgetés. Tina, a nővére, aki hívta, három évvel idősebb nála, és olyan szókimondó, hogy hozzá képest Miranda kimondottan diplomatikusnak tűnhet. Tina Új-Zélandon él, és több mint öt éve nem járt már Nagy-Britanniában. Éppen ezért, amikor rákérdezett, mégis mi ütött belé, hogy a puccos Holland Parknál vesz ki lakást, Fenn úgy ítélte meg, neki igazán elmondhatja. Tízezer mérföld elég nagy távolság. Meg aztán úgy érezte, ha nem oszthatja meg valakivel a titkát, menten felrobban. - Oké, tudni akarod az igazat? Van ez a lány, Notting Hillben él, ugyan abban a házban, mint a fodrászgyakornokom. És ha mindennap hazavi szem a munkából a gyakornoklányt, akkor találkozhatok ezzel a másik lánnyal. Amint az megjósolható volt, Tina gúnyosan felnevetett. - És ha Hampsteadbe költöztél volna, erre nem lett volna lehetőség?
Jesszusom, Fenn, te aztán megéred a pénzedet! Egy vagyont költesz egy olyan lakásra, amelyik még csak nem is tetszik... Ennél őrültebb dolgot még életemben nem hallottam! Ha ennyire rá vagy állva erre a lányra, nem lenne egyszerűbb elhívni randizni? Remek ötlet, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe! Fenn magában elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Azt nem lehet.
- De még mennyire, hogy lehet! Basszus, millió lánnyal randiztál már, nyilván tudod, hogy kell az ilyesmit intézni. - A dolog nem ilyen egyszerű. - Á, világos. Úgy érted, férjnél van. Fenn, te ökör! Hát kell neked ez a cirkusz? - Nincs férjnél. Na jó, technikailag igen, de már egy ideje külön élnek. Fenn szünetet tartott. - Az a helyzet, hogy gyereket vár. Tessék, végre kimondta. Micsoda megkönnyebbülés több heti titkolózás után végre kitenni az asztalra! -Jesszus Mária! - visította Tina a telefonba. - Teherbe ejtetted, és a férje rájött? Nem csoda, hogy elhagyta a csajt!
- Tina, várj egy percet... - És nem akarod feleségül venni, csak a gyerek miatt akarsz vele kapcsolatban maradni. Ó, most már kezdem érteni! Szóval apuka leszel -ámuldozott Tina. - A fenébe is, ez aztán a meglepetés! De azt ugye tudod, hogy egy vagyont fogsz gyerektartásra költeni? - Nem tőlem van a gyerek - mondta Fenn, amikor végre közbe tudott szólni. A vonal túlsó végén hosszú, és igen költséges szünet következett. Fenn még sosem látott olyan helyzetet, melyben Tina ne talált volna szavakat.
- Bassza meg a jegesmedve! - nyögte ki végül Tina. - Akkor kitől van? - A férjétől. - Beleszerettél egy lányba, aki mástól vár gyereket. Most már biztos,
hogy elment az eszed.
- Kösz. - Hogy hívják? - Chloe.
- És Chloe hogy érez ezzel kapcsolatban? - kérdezte Tina élesen. - Nem tud róla. - Mit akarsz tenni? Mégis mit tehetne? Nem éppen a legszokványosabb helyzet a világon. Őszintén szólva inkább bizarr. - Nem tudom.
- Van még valami elképzelésed a hálószobával kapcsolatban? - Tessék? - Chloe kérdése visszarántotta Fennt a rideg valóságba. - Függöny vagy roló? Még nem döntöttél. - A lány kisimította a honi lokáből a frufruját. - Gyere, nézzük át még egyszer. Fenn akaratlanul is újból végiggondolta a nővérével folytatott tegnap esti telefonbeszélgetés végét.
- Ejtsd a csajt! - parancsolt rá Tina. - Óvakodj tőle, mint a tűztől. - Nem lehet.
- Mint a tomboló bozóttűztől. - hadarta Tina. - Fenn, ez katasztrófa! Az isten szerelmére, mássz ki ebből az egészből, amíg még lehet! Mielőtt valami történik! Késő. Már megtörtént. Fenn átkísérte Chloét a hálószobába. Ugyan mii tudhat Tina, több ezer mérföldre innen, Új-Zélandon? Nagy semmit. Chloe a hatalmas franciaágyon ült, megrázta a haját, és osztatlan figyelmet szentelt a két ablaknak.
- Azt hiszem, a roló jobb lenne.
- A frufrud belelóg a szemedbe - jegyezte meg Fenn. - De nem az a rémes, habos-fodros roló - Chloe mutatta, milyen habosfodros -, mint Scarlett O'Hara bugyogója az Elfújta a szél-ben. - Mit szólnál, ha levágnám a hajadat? Chloe azonban már elmerült a mintakönyvben. Megtalálta, amit keresett, és felmutatta.
- Ezüstös és bézs, szép egyszerű... Ó! - Kis késéssel, de leesett neki, amit Fenn mondott, és szégyenkezve kapta a kezét a frufrujához. - A bobtailsérómra gondolsz? Már le akartam vágni, de Miranda kölcsönvette a körömollómat, mert le akarta rövidíteni a hajszárító drótját, és... - Nem akarom hallani. - Fenn úgy érezte magát, akár a sebész, aki most tudja meg: a betege úgy döntött, kiskéssel és rozsdás kiskanállal fogja eltávolítani saját vakbelét. Chloe észrevette, hogy Fenn megborzong, és bűnbánó képet vágott. - Bocs, általában azért nem vagyok ilyen igénytelen. - Szégyenlősen vállat vont. - Csak muszáj spórolnom.
- Megengeded, hogy én csináljam? - kérdezte Fenn. Chloe el volt ragadtatva.
- Egy ilyen ajánlatot nem utasíthatok vissza, nem igaz? Fenn sokéves szakmai pályafutása során először tapasztalt ilyesmit. A női vendégei általában odavoltak érte, és szégyentelenül flörtöltek vele. Ritkán ugyan, de. előfordult, hogy valamelyik nő megtetszett neki; ilyenkor belement a flörtölésbe, elkérte az illető telefonszámát, és néha el is hívta randizni. Ez azonban merőben új élmény volt számára; nehezére is esett koncentrálni. Mióta megismerte Chloét, most először simította meg a lány haját, érintette meg a nyakát, tette a kezét a vállára... Mindent a szemnek, és most már mindent a kéznek is, flörtölnie viszont ezután sem volt szabad. Chloe hat hónapos terhes, és egy másik férfi gyermekét hordja a szíve alatt, ismételte magában Fenn. Bizonyára meg lenne rémülve, ha megtudná, mit érzek iránta. - Sokat vágj belőle - mondta Chloe lelkesen, és az ujjával ollót formáz va mutatta, mennyitől szabadulna meg. - Persze nem tüsire, csak eddig,
a váriamig. - Eddig? - Fenn összefogta a súlyos, szőke hajzuhatagot, és hátul elvá lasztva ráfektette a lány két vállára. Édes istenem, még ez az egyszerű mozdulat is hogy felvillanyozta! Megállt egy pillanatra, érezte a lány bőrének melegét, és az ismerős, szelíd parfümillatot, melyet viselt. Most olyan könnyű lenne - olyan könynyű! - lehajolni, és megcsókolni a tarkóját... - FENN LOMAX, MERRE VAAAAGY?
Negyvenhetedik fejezet
Fenn és Chloe egymásra nézett a tükörben; a varázslat menthetetlenül szertefoszlott. Odakint valaki teli torokból óbégatott, és ezt a hangot mindketten azonnal felismerték. Fenn fásultan odament az ablakhoz, és kinézett. Vagy ötven méterre a háztól Miranda észrevette, és integetni kezdett. Most komolyan - hadarta, amikor Fenn beengedte -, neked aztán morcos szomszédaid vannak! Látnod kellett volna, hogy néztek, mikor szólongattalak. Az utcára emlékeztem, de a házszámra nem. - Megvonta a vállát. - Másképp hogy derítettem volna ki, hol laksz? Ezentúl még népszerűbb leszek a szomszédok körében, gondolta Fenn. Zebramintás szőnyegpadló a konténerben, plusz aggasztóan kék hajú barátok, akik felforgatják a környék nyugalmát, és - nyilván - adandó alkalommal nem haboznának kirabolni az első szembejövő, jómódú helyi lakost.
-
Elég hangosan kiabáltál -jegyezte meg Fenn.
Ha suttogok, nem hallasz meg. Szóval ez az a bizonyos lakás, mi? -Miranda elviharzott mellette, és csillogó szemmel, kíváncsian tekingetett körbe. - Láttam a döglött állatokat a konténerben. Hm, nem hittem volna, hogy egy ilyen lakás fog meg. Szép lesz, ha elkészül - felelte Fenn kurtán. - Egyébként hogy kerülsz ide? Csak gondoltam, beugrok - Miranda tréfálkozó tekintettel nézett rá. -Jól vagy? Nem zavarlak most? Remek, már csak ez hiányzott: Miranda és az ő szemforgató, őspszichiáter-nézése. - Nem. - Azért nem árt figyelmeztetni, gondolta Fenn. - Épp Chloe ha ját vágtam.
Odabent Chloe villámgyorsan eltolta a széket a tükör elől, és olyan szégyenlősen rejtette el Fenn fésűjét meg ollóját, mintha legalábbis valamiféle szado-mazo játékra készültek volna, maszkkal meg ostorral. Az alatt a pár pillanat alatt, míg Miranda berontott a szobába, Chloe előkapott egy tapéta színskálát, és buzgón, óriási átéléssel tanulmányozni kezdte.
- Pont így néztem ki, mikor az érettségire kellett tanulnom - jegyezte meg Miranda. - Amint az ember lépteket hall, berúgja az újságokat az ágy alá, kikapcsolja a zenét, felkapja a tankönyvet, és olyan képet vág, mint aki állatira magol. - Ragyogó mosolyt villantott Fennre. - Csak azt szeretném tudni, Chloe miért csinálja ezt. - Úgy tudtam, ma otthon maradsz - szólalt meg Fenn. - Igen, de aztán becsöngetett Danny. Azt mondta, ideje kibékülnünk. - Miranda cipősarka kopogott a csupasz, lecsiszolt parkettán, amint felalá járkálva szemügyre vette a szobát. -És?
- Elvitt valahova, hogy igyunk a barátságra. - Aztán mi történt? - tudakolta Chloe. - Először nagyképű, leereszkedő tetű volt. - Miranda az ujjain számolt. - Aztán felháborítóan sértően viselkedett, és egy szavamat sem hitte el. - Csak nem valami szokásos ürüggyel álltál elő, mint a késéseiddel kapcsolatban? - kérdezte Fenn. - Nem szerepelt véletlenül a történetben kamion elé tévedt, édes kölyökkutyus? Miranda ezt eleresztette a füle mellett. A harmadik ujjához ért a számolásban. - így aztán végül megint összevesztünk, és továbbra sem vagyunk barátok. - Vállat vont, mintha a dolog egyáltalán nem érdekelné. - Kisétáltam a pubból, de elfelejtettem, hogy nincs nálam pénz. Aztán eszembe jutott, hogy áthoztad ide Chloét; gondoltam, majd veletek hazamegyek. - Diadalmas mosolyt villantott Fennre. - ígérem, nem lesz velem gond. Ti csak folytassátok, mintha itt se lennék.
- Az a helyzet, hogy Danny nagyon jó srác - tiltakozott Chloe. - Mindannyian kedveljük. Egyszerűen nem értem, hogy bírsz állandóan összeveszni vele.
- Hogy én? Hah! Ha kinyitja a száját, gyakorlatilag állandóan engem szapul. - Miranda fel volt háborodva. - Én csak védekezem! - És mit nem akart elhinni? - Az igazat! Fenn megtalálta az ollót, visszatolta a széket a tükör elé, és alig hallva tóan mormogta: - Kerüli a témát. - Gyerünk! - Chloét kíváncsivá tette, hogy Miranda kitér a válasz elől -Áruld el!
- Oké. Elmondtam neki, hogy járok valakivel. Chloe a homlokát ráncolta.
- De nem jársz. - Ami azt illeti, járok. Fenn szigorúan Mirandára nézett; remélte, hogy ennek semmi köze ah hoz az emlékezetes jelenethez, amikor Miles Harper a minap betoppanl a szalonba. Nem, az lehetetlen. Ennyire még Miranda sem hiszékeny. Bár az érdekes, hogy ezek szerint nem említette Chloének az incidensi Miranda sosem arról volt híres, hogy megtartaná magának a szaftos plely kákát, de úgy tűnik, most az egyszer mégis ezt tette. Fenn-nek nem féri a fejébe, miért. -És ezen vesztetek össze? — erősködött Chloe. — Danny nem hitte el, hogy van barátod, ezért te besokalltál, és kiviharzottál a sörözőből? - Értetlenkedve elvette Fenntől a törülközőt, és a vállára terítette. - Szörnyű dolgokat mondott rám - nyafogta Miranda. - Én mondom, Daniel Delancey egy szemétláda. Fenn nem szívesen ismerte el, de most az egyszer hálás volt Mirandá-nak, hogy betoppant. Gardedám nélkül igencsak kockázatos lett volna Chloe haját levágni; így legalább tudott a feladatra összpontosítani. Igazán valószerűtlen helyzetbe keveredtem, ez kétségtelen, gondolta Fenn. Ha megtetszett neki egy lány, általában pár órán belül már ágyba is vitte. Erre most tessék, megismerkedett egy nővel, aki olyan érinthetetlen, akár egy apáca, reménytelenül beleszeretett, és még csak meg sem csókolhatja.
Ilyen még soha életében nem történt vele. Most már nem volt más dolga, mint gondosan eltitkolni a világ elől, hogy ez mégis megtörtént.
- Szóval ki ez a srác, akivel jársz? Miranda megrázta a fejét. - Nem mondhatom meg.
- Miért nem? - Csak! Oké? Chloe elszörnyedte bámult Miranda tükörképére. - Nem Greg, ugye? -Jaj, ne már! Ennyire hülyének nézel? Naná, hogy nem Greg!
- Akkor ki? - Várjatok hétfőig. - Miranda úgy érezte: egy estére épp elég sértést gyűjtött be; semmi szüksége nem volt Fenn nagyképű kioktatására. - ígérem, akkor elmondom. Vagy elmondom, vagy emigrálok. Másnap reggel fél nyolckor csöngött a telefon, pont amikor Miranda pisilt. Jellemző. Félig felhúzott bugyiban, csaknem a lábát törve rohant le a lépcsőn, hogy a harmadik csengetésre felvegye, mert a harmadik csengetés szerencsét hoz. Épp a kritikus pillanatban, lihegve kapta fel a kagylót. - Ih-igen?
- Hé, lihegés, ezt már szeretem! Nehogy abbahagyd! - mondta Miles vidáman. - Tudod, ezért percenként ötven pennyt is elkérhetnél. - Szakítottál Daisyvel? - Nem tehetett róla, képtelen volt lezseren cseverészni; egész éjjel álmatlanul forgolódott. - Rajta vagyok a témán. Igyekszem, de nem viseli valami jól. - Miért, mit csinál? - Miranda a bugyijával küzdött; nem volt könnyű fél kézzel felhúzni. - Szétveri a lakásomat. - Amint ezt kimondta, a háttérben csörömpölés hallatszott. - Jesszusom, és nekem legkésőbb nyolckor el kell indulnom!
Miranda rémesen érezte magát, mintha ez az egész az ő hibája lenne. Milesnak Silverstone-ba kell mennie a mindent eldöntő időmérő edzésre, erre most - hála neki - még ezzel az őrült boszorkánnyal is meg kell küz denie, aki szétveri az otthonát. Egy újabb, ezúttal még hangosabb csörömpölés egészen megijesztette. - Le kell tennem - mondta Miles.
- Sok szerencsét. A férfi vidáman kérdezte: - Az edzéshez, vagy Szörnyella de Frász kidobásához? És mindezt értem teszi, gondolta Miranda. A szive majd kiugrott a lic lyéből. - Mindkettőhöz. A telefon kattant: valaki jól hallhatóan felvette a másik kagylót. - Ő az, mi? - visította egy hisztérikus női hang. - Most is vele beszélsz? Cseszd meg! HOGY MERÉSZELED EZT TENNI VELEM, TE SZEMÉT! A vonal hirtelen megszakadt. Miranda letette a telefont, és felhúzta a bugyiját. Nem lett volna értelme visszahívni Miiest - nem volt más választása, mint szépen elmenni dolgozni, senkinek egy szót sem szólni és várni. Kilenc órával később Chloe belépett az üres házba, és megtalálta a levelet, melyet Florence az előszobai asztalkán hagyott. Drága kislányok! Elrabolt egy rosszéletű pap, aki kifejezetten a szorítóharisnyás vénasszonyokra gerjed. Edinburghba mentünk, egy hét múlva jövünk vissza. Távollétemben csak mértékkel rosszalkodjatok! Florence-et mintha kicserélték volna: teljesen újjászületett, mióta Tommal töltötte az idejét. Mindezt pedig Gregnek köszönhették, gondolta Chloe, elmélázva a sors furcsa fintorán. Főzött magának teát, kicsomagolt egy óriási doboz csokis kekszet, és elindult a nappaliba; alig várta, hogy megnézze magát a tükörben, és megcsodálja az új frizuráját.
Éljen, még mindig istenien áll! A boltban a vevők egész nap dicsérték. Chloe ide-oda ingatta a fejét, és élvezte, hogy a haja is ide-oda libben vele. Hirtelen mérhetetlen hálát érzett Fenn iránt. Az ő '60-as évekből visszamaradt, hosszú szőrű pónira emlékeztető frizurája örökre eltűnt a süllyesztőben; Fenn teljesen újjávarázsolta őt, és ez rendkívül jót tett a . . lány önbizalmának. Véletlenül tudta, hogy Fenn imádja a thai curryt. Talán ha holnap délután ráér, főzhetne neki köszönetképpen. Chloe még mindig a haja lobogását próbálgatta, amikor megszólalt a telefon.
- Halló? - Tudom, hogy veled találkozik - sziszegte egy gyűlölködő női hang -, de sose kapod meg, világos? Nem lesz a tiéd! Ő az enyém, csak az enyém! Egy kattanás, aztán a búgás.
Negyvennyolcadik fejezet
C
hloét még sosem fenyegette meg névtelen telefonáló. Megrázta az eset, és rádöbbent, hogy valaki teljesen félreérti a Fenn és őközöt-te kialakult baráti viszonyt. Az a valaki azért fenyegette meg, mert féltékeny volt, hogy ő olyan sok időt töltött a férfival az utóbbi időben... Jóságos ég, hogy juthatott valakinek eszébe, hogy bármi is lehet köztük? Ez a feltételezés egyszerre volt aggasztó és rémesen kínos. Feltárcsázta az utolsó fogadott hívást visszahívó szolgáltatást, de ez sem segített: amint az megjósolható volt, a szám titkosított, ami azért bosszantó, mert ha Chloe vissza tudta volna hívni a telefonálót (akárki is volt), megnyugtathatta volna, hogy Fenn és közte az égvilágon semmi nem történt. Ránézett az órájára, aztán felment az emeletre. Megígérte, hogy aznap este vigyáz Bruce-ék gyerekére, és oda hat órára várták. Minthogy ott is alszik, előtte még le kell zuhanyoznia, összecsomagolnia egy váltás ruhát, és egy cédulát is kell írnia Mirandának. A levélírásra tizenöt percen belül sor került; Chloe kapkodott, és nem tért ki Fenn fenyegetőző barátnőjére (valamelyikre a sok közül). Túl bonyolult lett volna írásban elmagyarázni, és nem szerette volna, ha Miran-da nekiáll kacsingatva ugratni őt a Fenn-nel folytatott állítólagos szupertitkos, vadonatúj és hű de izgalmas afférja miatt. Akinek egy kis esze van, rögtön belátja, hogy köztük semmi ilyesmiről nincs szó, gondolta Chloe bánatosan. Az azonban tagadhatatlan, hogy az utóbbi időben elég sok időt töltött Fenn-nel. És ez nyilvánvalóan félreértelmezhető. Talán ideje lesz egy kis távolságot tartani. Kezdetnek mindjárt lemondani a Harrodsba tervezett látogatást. És elfelejteni azt a thai curryt.
Chloe felkapta a piros tollat meg a Mirandának írt levelét, és hozzáfirkantotta: Ui. Holnap meglátogatom, anyámat, Bruce-éktól egyenesen odautazom. Fenn-nek üzenem, hogy egyedül kell szőnyeget választania. Végigolvasta a levelet, és különös érzés kerítette hatalmába: rájött, hogy sokkal jobban várta ezt a szőnyegvásárlást, mint gondolta volna. Egészen kipirult, amikor eszébe jutott: lehet, hogy csak a hormonjai szórakoznak vele, és ő szánalmas, kizárólag a terhes nőkre jellemző érzelmeket kezd táplálni az első férfi iránt, aki hónapok óta először kedves hozzá... Édes istenem, akkor annál is inkább itt az ideje lassítani, gondolta, és riadtan megborzongott. Egészen idáig fel sem merült benne, hogy ez is benne van a pakliban. Az a névtelen telefonáló tulajdonképpen teljes mértékben ráhibázott. Hála az égnek, hogy telefonált, sóhajtotta megkönnyebbülten; így legalább tudok róla, hogy meg kell tartanom a három lépés távolságot, nehogy a dolog kicsússzon a kezem közül, és kínossá váljon. Gyakorlatilag saját maga védelmében kell beszüntetnie ezeket a találkozókat Fenn-nel. Egek, te névtelen telefonáló, bárki is vagy... kösz szépen! Beugrasz egy italra? -javasolta Miranda, amikor Fenn hazavitte a munkából. - Oké - felelte Fenn lezseren. Ám a ház üresen állt. - Elmentek! - Miranda úgy tartotta fel a két levelet, mint valami meg kérdőjelezhetetlen bűnjelet. - Mindketten elmentek, és itt hagytak egye dül. Hát milyen önző és nemtörődöm hozzáállás ez, kérdem én? Fenn, aki az elmúlt néhány órát azzal töltötte, hogy kitalálja, hogyan hívja el vacsorázni Chloét, persze a virágládák elhelyezését megtárgyalandó, most csak annyit mondott: - Tudod mit, nem is olyan fontos az az ital. Haza kell mennem. Mindegy, holnap legalább találkozik vele. - Várj csak! - Miranda gyorsan átfutotta Chloe levelét. - Ez neked szól. - Bosszantó vidámsággal lobogtatta a levelet a férfi orra előtt. - Hé, úgy
tűnik, ez a program elmarad! Ha akarod, én szívesen megyek veled szőnyeget válogatni. ígérem, csillogósat nem veszünk!
- Kedves tőled, de én éppen valami csillogósra vágytam. Úgyhogy kösz, de inkább nem. - Azzal Fenn rávillantotta hűvös, közönyös, főnöki mosolyát, ugyanis jelen pillanatban inkább sétált volna át a forró parázson, mintsem hogy akár a legcsekélyebb mértékben is kimutassa a mindent kikotyogó Miradának, mennyire csalódott Chloe miatt. - Á, jó estét, közvélemény-kutatást végzünk egy ismert női magazin számára... - Valóban? Ez nagyon izgalmas! - mondta Miranda. - .. .és az érdekelne, hogy ön szerint mely férfiak a legjobb szeretők: a) az állatkerti gondozók, b) az építési ellenőrök, c) a Forma-l-es autóversenyzők. - Ó, nagyon szívesen segítenék Önnek - sóhajtotta Miranda -, de sajnos, leszbikus vagyok. - Bocsásson meg, de a válasz helytelen. A helyes válasz a c), autóversenyző. Én pedig több mint boldog lennék, ha bebizonyíthatnám... - Hogy ment a dolog? - vágott közbe Miranda gyorsan, mielőtt Miles elragadtatta volna magát. - Küldetés teljesítve. Az edzés remekül sikerült. - Miles a szokásos szerénységével hozzátette: - Holnap első helyről startolok. Szeretnéd hallani a részidőimet? - Úgy értem, Daisyvel - Miranda tudta, hogy a fiú csak ugratja, de ezt akkor is meg kell tudnia. - Nem most mondtam? Küldetés teljesítve. Daisy kiment a képből. Szentséges isten, gondolta Miranda; a tenyere egészen megizzadt a sokktól és a megkönnyebbüléstől. Mit tettem? Mindketten hallgattak.
- Hirtelen elcsendesedtél - szólalt meg Miles. - Nem gondoltad meg magad a leszbikussággal kapcsolatban? - És, ki volt borulva? - Nagyon remélem, nem akarsz most kidobni, és kézen fogva elmenni a
naplementébe Daisyvel.
- Csak nem számítottam rá, hogy végül így alakul. - Most már késő kiszállni. Bárcsak már ma este láthatnálak! - bánkódott Miles. - De akkor le sem hunynám a szememet, és tönkretennéd a reflexeimet. Apropó, eljössz holnap? - A futamra? Nem is tudom. - Miranda érezte, a gyomra váratlanul összerándul. Elméletben nagyon jól látta magát a lelátóról drukkolni, ám amikor erre a valóságban is sor került volna, nem tudta, képes lenne-e vé gignézni. Elvégre ez autóversenyzés, nem gombfoci. Veszélyes.
- Majd óvatosan vezetek - mondta Miles. - Betartom a sebességkorlátozást, a KRESZ-t, meg mindent, ígérem. - Mégis azt hiszem, nem fog menni. - Miranda felkészült arra, hogy nyuszinak fogja nevezni. - Sajnálom. Újabb szünet, majd Miles megszólalt: - Ne sajnáld. Igazából jólesik. Ami Daisyt illeti, neki a futamon drukkolni csak újabb alkalom volt arra, hogy bekerüljön az újságba. A világért sem hagyta volna ki. Az utolsó mondatokat Miles szárazon közölte. Miranda nem árulta el neki, mit mondott Daisy a barátnőjének a telefonba azon a bizonyos napon a szalonban; most azon tanakodott, vajon Miles mindvégig tudta-e, hogy a lány így áll hozzá. Hirtelen gombócot érzett a torkában. - Sok szerencsét holnapra, kivéve ha a jókívánság szerencsétlenséget hoz. A színészeknél nem azt szokás mondani, hogy „kéz- és lábtörést"? Talán az autóversenyzőknek azt kívánják, „lyukadjon ki egy kereked!" Amikor Miles megszólalt, a lány úgy sejtette, mosolyog.
- Nyugodtan kívánhatsz nekem sok szerencsét. És kapcsold be a tévét holnap reggel. A futam előtt lesz egy interjú; szeretném, ha látnád. - Miért? - Ne vitatkozz - közölte Miles. - Csak nézd meg, jó? Miranda aznap reggel már a negyedik tál kukoricapelyhet tömte magába, mire a kommentátor mikrofonvégre kapta Miiest. Törökülésben kuporgott Florence kanapéján, és amikor rájött, miért kérte Miles, hogy nézze az
interjút, felsikoltott, és izgalmában még a tejet is magára öntötte. Miranda vörösréz malackája debütált a televízióban, méghozzá Miles napbarnított nyakában, vékony bőrpántra fűzve. A férfi a beszélgetés alatt szórakozottan kigombolta farmeringe második gombját, és addig babrált a medállal, míg végre a kommentátor kénytelen volt rákérdezni. - Ez? - vigyorodott el Miles. - Ó, ezt a szerencsemalacot ajándékba kaptam egy közeli barátomtól. A riporter, aki legalább olyan híres volt mellényúlásairól, mint dinamikus kommentátori stílusáról, élénken tudakolta: - Aki pedig nem más, mint az ön bájos kedvese, az ausztrál színésznő, Daisy Schofield, ugye?
- Ami azt illeti, nem ő az. Viszont üzennék valamit az én bájos kedvesemnek. - Miles lustán elmosolyodott, és könnyed hangon megszólalt: -Azt üzenem neki: ha az ember megtalálja az igazit, azt megérzi. Velem pontosan ezt történt, és... - Nos, sajnos többre nincs időnk - harsogta a riporter, és a kezét izgatottan a fülében levő fülhallgatóra nyomta. - Most szóltak a kollégáim, hogy a csapatmenedzsere már várja a bokszutcában; szeretne beszélni önnel. Nos, ennyi volt Miles Harperrel. A magam és az egész nemzet nevében nagyon sok szerencsét kívánok önnek a mai hősies küzdelemhez! A kamerák máris Miles fő riválisára, egy csúnya, gyűrött fejű franciára fókuszáltak, Miranda pedig kikapcsolta mind a tévét, mind a videót. Képtelen volt végignézni a futamot, ugyanakkor el sem tudta képzelni, hogyan éli túl a következő néhány, idegtépő órát. Azt kívánta, bárcsak a riporter ne szakította volna félbe az interjút éppen akkor, amikor kezdett érdekes lenni. És azt kívánta, bárcsak a fickó ne használta volna a „hősies küzdelem" kifejezést. Miranda a felénél tartott a konyhakő felmosásának - basszus, ez már tényleg a végső kétségbeesés jele! -, amikor megszólalt a csengő. Kicsavarta a vizes rongyot, kisimította a térdén csuromvizesre ázott farmernadrágot, és kiment ajtót nyitni. -Jaj ne, már megint te vagy az!
- Ezt imádom benned, ezt a csillapíthatatlan lelkesedést! - mondta Danny. -
Mondd,
gondolkodtál
már
azon,
hogy
jelentkezel
az
irgalmas
szamaritánusokhoz?
- És te gondolkodtál már azon, hogy elmész humoristának? - vágott vissza Miranda. Édes istenem, néha szörnyen nagy a kísértés, ha az ember vizes rongyot tart a kezében. Danny kitalálta, mire gondol, és kedvesen megszólalt: - Ez a legszebb öltönyöm. Kérlek, ne tedd! - Azzal elővette a zsebéből Miranda olcsó napszemüvegét. - Csak beugrottam, hogy ezt visszaadjam. Pénteken otthagytad a sörözőben.
- Á, köszi! - Miranda kelletlenül elvette a napszemüveget. - Csodálkozom, hogy itt talállak - folytatta Danny. - Gondoltam, elutaztál Silverstone-ba. Nincs most ott valamilyen futamszerűség? - Hívtak, de nem akartam elmenni. - Jesszusom, ez még saját maga előtt is gyenge magyarázatnak hangzott! Nyilván Danny is így gondolta. Mirandát bosszantotta a férfi mindentudó mosolya, ezért dühösen visszakérdezett: - Egyébként az öltönyt mire véljem? Azt ne mondd, hogy templomban voltál. Ha belepusztult volna, akkor sem ismerte volna el, hogy Danny valójában remekül nézett ki. Csakis az ő délszaki barnaságával - és egy gramm súlyfelesleg nélküli alkatával - engedhette meg magának bárki, hogy a sötétkék öltönyhöz sötétpiros inget és kék-arany csíkos nyakkendőt vegyen fel. - Tetszik? - Danny szeme kikerekedett a tettetett riadalomtól; a kezét védekezőn emelte fel. - Állj, inkább ne válaszolj! És nem, nem templomban voltam. Csak ebédelni megyünk. Miranda egy pillanatig azt hitte, őt invitálja ebédelni. „Megyünk", úgyis mint: „te meg én". Aztán rájött, hogy egyáltalán nem erről van szó. Automatikusan Danny kocsija felé pillantott. Az anyósülésen egy igézően csinos, szőke lány ült nagy, feltornyozott konttyal, mélyen dekol-tált felsőrészben. Újságot olvasott, és halálos nyugalommal cigarettázott.
Negyvenkilencedik fejezet
Mrandának nem jutott eszébe semmi, ezért éles hangon meg-kérdezte: - És hova mentek? Valami szép helyre? - A Mirabelle-be - Danny a csíkos nyakkendőjére mutatott. - Elég elegáns hely, ezért vettem öltönyt.
- És elég drága is. - Oda se neki, ő megér nekem ennyit. - Danny megfordult, és elkapta a szőke lány pillantását. A lány elmosolyodott és szexisen integetett. Miranda válla megfeszült. Nem, ez nem féltékenység, dehogy! Csak tudta, hogy Danny nem azért ugrott be, hogy visszahozza az ő két és fél fontot érő napszemüvegét. - Nos, akkor nem is tartóztatlak. - Nem is tudom - mélázott Danny -, ez valahogy annyira igazságtalan. Ott van ez a Miles Harper, a te titkos pasid, aki jelenleg élete legfontosabb futamán vesz részt... Erre te itthon gubbasztasz, és Hamupipőkeként a konyhakövet súrolod. Miranda a fogát csikorgatta. - Mint említettem, hívott, hogy nézzem meg a versenyt élőben. -Ja, persze! És te nemet mondtál, mert sokkal szívesebben súrolod fel Florence konyháját. - Még mindig nem hiszel nekem, igaz? Azt hiszed, az egész Miles Harper-dolgot csak kitaláltam! - Miranda kijött a sodrából (istenem, már me gint); kitárta az ajtót, és felbőszülten a nappali irányába mutatott. - Oké, máris bebizonyítom. Danny intett a szőke lánynak, hogy két percet kér, és a lány bólintott; szemmel láthatóan nem zavarta a dolog. A nappaliban Miranda felkapta a videó távirányítóját, és megnyomta a visszatekerés gombot. Most egyszer s mindenkorra megmutatja Dannynek, hogy az ő kapcsolata nem kitaláció. A kazetta az elejére ért, és Miranda remegő ujjal megnyomta a lejátszás gombot. Alig várta, hogy letö-
rölje azt az utálatos, öntelt vigyort a férfi arcáról. A képernyőn, egészen közeli felvételen, megjelent egy számos amalgám töméssel rendelkező nő nagyra nyitott szája. Narancsszínűre rúzsozott száját hatalmasra tátotta, gégefedője remegett, ahogy levegőt vett. - „.. Mindent, mi bölcs és csodás" - énekelte a nő reszkető szoprán han gon, miközben a kamera hátrált, hogy az egész gyülekezetet megmutassa - „az Úr teremte-he-heeett". - Reggeli istentisztelet a norwichi székesegyházban - jegyezte meg Danny. - Csak azt ne mondd, hogy mindjárt meglátlak téged és Miles Harpert, amint közös zsoltároskönyvből énekeltek a hátsó sorban... Hé, ne kapcsold ki, ez érdekel! Danny még mindig nevetett, amikor Miranda kilökte a bejárati ajtón. - Szívem, nem történt más, mint hogy a rossz csatorna műsorát vetted fel. Egyszerű hiba, bárkivel megtörténhet... Ami azt illeti, az ember nem is nagyon várhat mást egy autóversenyző barátnőjétől, hiszen a video magnó működését nem is olyan egyszerű kitanulni. - Az lehet, de a szádba azért bele tudnám gyűrni! - Miranda szúrósan nézett rá. - Talán meg is próbálhatnám. Danny elvigyorodott. - És mikor - Mit?
csináltatod
meg?
A férfi Miranda pólója felé intett. - Rendes benzintyúk nem mászkál ekkora mellel. Legalább strandlab da méretű szilikont kell betetetned. A séróval is gond lehet. Nem ártana egy Pamela Anderson-paróka. A bejárati ajtó még mindig nyitva állt. Odakint, Danny zöld BMW-jé-ben a szőke lány gondosan ellenőrizte a rúzsát a visszapillantóban. - Annyira vicces vagy - mondta Miranda. - Különben is, hol újítottad a csajodat? Leárazás volt a kurvaboltban? A futam délután kettőkor kezdődött. Miranda beállította a videót -ezúttal legalább egy tucatszor mániákusan ellenőrizte, hogy jó csatornáról vesz-e fel -, majd elnyúlt a szőnyegen egy csomag Jaffa-keksszel, és erőnek erejével végignézte a teniszsport történetének minden bizonnyal
legunalmasabb wimbledoni férfi egyéni döntőjét. A minden ütésnél hangosan nyögő, és egyébként minden sármtól mentes kétjátékos pontról pontra, végtelenül monoton játék keretében püfölte a labdát végig. Színtiszta kínzás volt - rosszabb, mintha a székhez szíjazva kellene végignézni egy kétórás néptáncestet -, ám Miranda hősiesen végigküzdötte. Muszáj volt, mivel bebeszélte magának, hogy ha akár csak egy másodperc erejéig is átkapcsol, akkor Miles autója menten kisodródik a pályáról. Végre-valahára az egyik játékos szemmel láthatóan összezavarodott a másik állandó nyögésétől. Felhúzta magát, kiborult, és a földhöz vágta az ütőjét, a meccslabda pedig annak rendje és módja szerint elhúzott mellette. Játék megnyerve, szett megnyerve, meccs megnyerve... és igen, megvan a bajnok! Miranda annyira megkönnyebbült, hogy vége, hogy egyszerre mindkettőt össze tudta volna csókolni. Ekkor kirajzottak a pályára a labdaszedő fiúk és lányok. A hivatalos személyek szépen felsorakoztak. A közönség soraiban az emberek lassan felébresztették egymást. A királyi család tagjai megtették kötelező díszkörüket a pályán, és megkíséreltek társalgásba elegyedni az erre a célra kiszemelt, ám igen megszeppent labdaszedőkkel. Lassú, lassú! - sziszegte Miranda térden állva a tévé előtt. - Gyerünk, csipkedjétek magatokat! Az ég szerelmére, siessetek már! Amikor a vesztes megkapta az érmét, a győztes megcsókolta a kupát, a fotósok ötvenmillió fényképet készítettek, és mindkét játékos elhagyta a pályát - nos, Miranda csak ekkor engedélyezte magának, hogy átkapcsoljon a másik csatornára. Amikor meglátta, mi folyik Silverstone-ban, a szeme megtelt könnyel. Miles megcsinálta, tényleg megcsinálta! Megverte a franciát, és megnyerte a brit nagydíjat. Ott állt a pódiumon, és pezsgővel locsolta az önkívületben tomboló tömeget. Nevetett, viccelődött a fotósokkal, és eláztatta a háttércsapat ujjongó tagjait. Miranda hátraült a sarkára, és mindkét kezét a szája elé kapta. Ez Miles életének legnagyszerűbb pillanata, és mindezt neki, csakis neki köszönheti. Mert ha végignézte volna a futamot - vagy akár csak egy pillanatra is belekukkantott volna -, babonás bizonyossággal tudta, hogy Miles nem nyert volna. A fiú egy órával később telefonált; megpróbálta túlkiabálni a jelentős háttérzajt. - Tiszta káosz van itt! Láttad, Miranda? Megcsináltam! Miranda, hallasz? Láttad a futamot?
- Most nézem. A huszonharmadik körnél tartasz. - Miranda lenézett a körmére: tövig volt rágva, pedig csak felvételről nézte a versenyt. - Iste nem, úgy drukkolok, hogy te nyerjél! Miles elnevette magát. - Olyan messze van a holnap!
- Igen, már alig várom - sóhajtotta Miranda, és nagyon merésznek érezte magát. - Nem, figyelj, én úgy értettem, hogy nem bírom kivárni a holnapot. Amint tudok, lelépek innen, és megyek érted. A jó isten tudja, mikor érek oda, valószínűleg kilenc előtt nem... Az belefér? Bármi, bármi belefér! Miranda megszédült az örömtől, és végtelenül le volt nyűgözve. - Nem lehetne inkább fél tíz? Még van egy kis vasainivalóm. Hallotta, hogy a háttérben pezsgősüvegek pukkannak, és emberek kacagnak. Vajon hány lélegzetelállító, szőke bombázó sürög most Miles körül? Hány és hány szexbomba strandlabda méretű mellekkel, találgatta Miranda, és olyan vakítóan fehér fogsorral, amely még a sötétben is világít...
- Azt ugye tudod, hogy muszáj volt megnyernem ezt a futamot - szólalt meg Miles. - Attól féltem, nem kellek majd neked, ha nem nyerek. - Igazad volt, nem is kellettél volna. Elég befolyásolható vagyok. - Mi? - Pokoli volt a zaj. Nem könnyű lezseren és szellemesen viccelődni, döbbent rá Miranda, mikor alig egy-két szó bír csak a lármán átszűrődni. - Nem érdekes. Akkor szia, nemsokára találkozunk. Hirtelen eszébe jutott valami.
- A futam közben... viselted a malacot? - Ki malackodik? - Miles hangja elhalkult. - Várj, alig van térerő. Béna ez a telefon! - Nemsokára találkozunk! - kiabálta Miranda újból, de a vonal már szakadozott. - Szia! Se Florence, se Chloe. Basszus, még Danny Delancey sincs itt, gondolta
Miranda, amikor közeledett a kilenc óra. Amikor ő az utolsó, akinek a társaságára az ember vágyik, akkor garantáltan felbukkan. De amikor nem bánná, ha betoppanna - csak, hogy a saját szemével lássa, amint a világ egyik legaranyosabb, legfantasztikusabb pasija eljön értem -, nos, akkor... mennyi esélye is van annak, hogy beállít? Úgy van. Semennyi. Ehelyett Danny most remekül szórakozik valahol azzal a drága pénzért bérelt lotyóval, és minden kétséget kizáróan a kék hajú csaj tréfás történetével mulattatja - azzal a csajéval, aki abban a szánalmas tévképzetben ringatja magát, hogy Miles Harperrel jár... Jellemző, gondolta Miranda magában fortyogva. Ráadásul pont, mikor ilyen fantasztikusan nézek ki. A kilenc óra elérkezett, és el is múlt. Aztán elmúlt tíz, majd tizenegy is. Miranda megbocsátotta neki, hogy késik, hiszen most nyerte meg a brit nagydíjat. Éjfélkor fújt magára még egy kis parfümöt, újból fogat mosott, és ellenőrizte a rúzsát. Fél egykor leöntötte narancslével az ujjatlan fehér bársony topját. Makacsul tagadta annak a lehetőségét, hogy Miles esetleg végül mégsem indult el haza. Takarosan kipucolta a narancsléfoltot, a trikót kimosta, Chloe hajszárítójával megszárította, majd újra felvette. Egy óra után tíz perccel az idegesség hirtelen átfordult megkönnyebbülésbe. Amikor meghallotta a ház elé beparkoló autóban a taxiórát, Miranda felkapta a táskáját, és olyan gyorsan lőtt ki az ajtó felé, mint egy túráztatott versenyagár. Oké, a pasi késett, de ő nem bánja. Ugyan mit számít négy óra megfeszített várakozás és őrjítő körömrágás? Miles végül eljött érte, nem? Ennyit a benzintyúkokról, gondolta Miranda magában ujjongva, amikor feltépte az ajtót. Nem minden férfit bűvölnek el a strandlabda méretű mellek. Hah, akad, aki inkább a pingponglabdát... - Szia - lihegte Chloe, és bevonszolta a táskáját az előszobába. - Te még fent vagy? Most jöttél haza? Huh, össze vagyok törve; egy nap anyámmal rosszabb, mint egy triatlon futam! - Grimaszolva kinyitotta a táskáját. - El nem tudod képzelni, mennyi cuccot kötött a babának. Miranda szóhoz sem jutott. A „csalódott" kifejezés nem írta le kellőképpen pillanatnyi állapotát. Ajkába harapott, és elnézte, amint Chloe egy egész sor miniatűr kabátkát, kardigánt és bébicipőt húz elő a táskából, akár egy
bűvész. - Most szólj hozzá! Szerintem álmában is köt - vélekedett Chloe. - És ez csak az, amit el bírtam hozni. Hét sapka! Mégis mit képzel, kérdezem én, hány feje lesz ennek a gyereknek? Hú, egészen megszomjaztam, fel teszem a teavizet. - Átfurakodott Miranda mellett, és elindult a konyhá ba. - Kérsz teát? -Ööö... kösz, nem. - Florence még nem jött vissza? Komolyan mondom, igazi világcsavar gó lett belőle! Biztos szuperül érzik magukat Edinburghban... Hát nem szörnyű, ami Miles Harperrel történt? . Miranda, akinek a keze tele volt a sok puha, kötött babaruhával, melyeket Chloe nyomott a kezébe, most úgy érezte, az ereiben meghűl a vér. - Mi a szörnyű? Megnyerte a futamot. Abban a pár röpke pillanatban, mielőtt Chloe válaszolt volna, Miranda elméje máris előállt az ésszerű magyarázattal. A bírók (vagy hogy hívják ezeket az autóversenyzésnél) azonnali vizsgálatot rendeltek el, és Miiest megfosztották a bajnoki címtől, mivel veszélyesen vezetett... vagy eggyel kevesebb kört ment... vagy lebukott a doppingteszten, vagy valami ilyesmi... - Ó, nem hallottad? Kapcsold be a tévét - mondta Chloe -, biztos be szélnek róla. Miután este elhagyta Silverstone-t, és visszaindult London ba, az Ml-esen belerohant egy teherautó. - Aggódva ráncolta a homlokát. - El is felejtettem, ugye te is találkoztál vele egyszer? Bev még ugratott is miatta, mikor a szobámat festetted. Minden mintha lassított felvételen történt volna. Miranda úgy érezte, lelke elhagyja a testét, és ő gépiesen lehajol, és óvatosan leteszi a babaruhákat a földre. Oké, Miles azért nem ért ide, mert balesetet szenvedett, így már érthető; ez kitűnő magyarázat a késésre. Hívni pedig azért nem hívta, mert a biztonság kedvéért azért bevitték megröntgenezni. Miranda megnyugodva bólintott. Köztudott, hogy röntgenezés közben nem lehet telefonálni, mert a mobil összezavarja az orvosi műszereket. Máskülönben természetesen felhívna, hogy jól van. - Ugye jól van? - nézett fel Chloéra válaszra várva. - Úgy értem, per sze, biztos keletkeztek zúzódások meg horzsolások, de ez minden. Tu dod, Miles fantasztikusan vezet, nem hagyná, hogy egy teherautó csak úgy belerohanjon.
- Sajnálom - Chloe habozott; megrázta Miranda reakciója. A lány halálsápadt volt, és szemmel láthatóan reszketett. - A hírekben azt mondták, a teherutó kicsúszott a szemközti sávból, és átszakította az elválasztó kerítést. Az ilyesmit nem lehet kivédeni. - De Miles jól van. Jól van! - ismételgette gépiesen Miranda. Azt kívánta, bárcsak a foga ne vacogna, és bárcsak Chloe ne bámulna rá ilyen szörnyű, rémült tekintettel. - Oké, bevitték a kórházba, ez nyilvánvaló, de egész biztosan felépül. Chloe megfeledkezett a lobogó teavízről, és odalépett Mirandához. Bevezette a nappaliba, és leültette.
- Miranda, nagyon sajnálom. Meghalt. - Ó nem, ez valami félreértés. Miles nem halhatott meg, ez nem igaz -Miranda határozottan rázta a fejét. Nyilvánvaló, gondolta Chloe, hogy itt történt valami, amiről én nem tudok. Átölelte Mirandát. - Szívem, sajnos igaz. Azonnal szörnyethalt.
Ötvenedik fejezet
A következő tizenkét óra homályban telt. Miután Miranda mindent elmesélt Chloénak, bekucorodott Florence kanapéjának sarkába, és az összes létező hírműsort végignézte az összes csatornán. A nemzetet megrázta a tragédia - különösen, hogy Miles Harper sokkoló halála éppen győzelme napján történt. A tévériporterek élőben jelentkeztek az Ml-es autópálya fölött húzódó felüljáróról - alig néhány méterre a baleset helyszínétől. Hétfő délre az autópálya támfalát Virágözön árasztotta el. Miles fényképei lobogtak a langyos szélben. Emberek, akik hosszú mérföldeket utaztak, hogy elhelyezzék a maguk celofánba csomagolt virágcsokrát, most könnyezve ölelgették egymást, és azt ismételgették a mikrofont az orruk alá dugó riportereknek, hogy ez annyira szomorú, annyira igazságtalan, és olyan szörnyű, szörnyű tragédia. Azt kiderítették, hogy a teherautó sofőrje másodpercekkel a baleset előtt szívinfarktusban meghalt. Senki, még egy Miles Harper-kaliberű autós sem lett volna képes elkerülni a hirtelen három sávon átvágó, majd a szembesávba áttérő, húsztonnás kamion frontális becsapódását. Miles azonnal szörnyethalt, autója a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Olyan volt ez, mint újra átélni a szülei halálát, azzal a különbséggel, hogy az ő balesetükről csupán a helyi lap számolt be, alig néhány bekezdésben. Messze nem volt ilyen óriási médiafelhajtás. Miranda csak bámult, mennyi közhely ömlik ki az emberek száján. Miles Harper családja és barátai természetesen le vannak sújtva. Az egész ország le van sújtva, hangsúlyozta a déli hírekben a kliséket különösen kedvelő bemondó. De mindenekfölött, tájékoztatta komoran a gyászoló nemzetet, Miles barátnője is mélységesen le van sújtva. - Most pedig élőben kapcsolunk a tegnapi tragikus baleset helyszínére - jelentette be a bemondó -, ahova megérkezett Daisy Schofield szí nésznő, Miles Harper barátnője, hogy elhelyezze a maga koszorúját. Dermot, tiéd a szó. - Nos, Michael, amint látod, Daisy Schofieldet úgy kell kitámogatni a limuzinból. Szemmel láthatóan igen zaklatott állapotban van... és egy csodálatos, halványsárga liliomokból font koszorút szorongat... Micsoda
törékeny teremtés, tetőtől talpig feketében! Meg kell mondanom, Micha el, az ember szíve majd' megszakad érte ebben a szörnyű, borzalmas időszakban. - Kikapcsoljam? kérdezte Chloe gondterhelten. Miranda megrázta a fejét. Mindent látni akart. Mindent. - .. .alig áll a lábán, mindkét oldalról testőrök támogatják. Daisy, Da isy, élőben jelentkezünk, nem tudom, képesnek érzi-e magát arra, hogy egy pár szót mondjon. - A riporter odadugta a mikrofont Daisy orra alá. - Elmondhatná, hogyan érzi magát ebben a pillanatban. A rakás ostoba kérdés közül minden bizonnyal ez vitte el a pálmát. Mirandában felmerült, vajon mit lépne a fickó, ha Daisy lekapná a napszemüvegét, rávillantaná ragyogó mosolyát, és megszólalna: - Ó, jól, ami azt illeti, egész jó kedvem van. És ugye, milyen jól áll nekem a fekete? Mindenesetre erre biztosan nem fog sor kerülni. Daisy tekintetét jótékonyan eltakarta a sötét napszemüveg, ám az ajka remegett a gyásztól. Keblére szorította a sárga liliomokat, odafordult a riporterhez, és szaggatott hangon azt suttogta: - Annyira szerettem, és ő is annyira szeretett engem! Össze akartunk házasodni... péntek este kérte meg a kezemet... Olyan boldogok voltunk... Ó, ez az egész olyan, mint valami szörnyű rémálom! - Itt Daisy hangja átment keserves siratásba. - Nem hiszem el, hogy elment! Nincs többé értelme az életemnek! - Kétségbeesetten rázta a fejét. Rettenetes lelkiismeret-furdalás kínoz, mert azért sietett vissza Londonba, hogy engem lásson. Ó, istenem, nem bírom ezt a fájdalmat! -Daisy ezen a ponton térdre rogyott, arcát a liliomokba temette, és teljesen összeomlott: testét hangos zokogás rázta, és ököllel ütötte a földet. Chloét kirázta a hideg; szerette volna kikapcsolni a tévét, és dühöngve megszólalt: - Hazudik, színjáték az egész! Miles azért indult vissza, mert téged akart látni. - Lehet, hogy nem. - Miranda még mindig mereven bámulta a képer nyőt. - Lehet, hogy nem hazudik. Lehet, hogy Miles csak bepalizott en gem, és nem is szakított vele.
- De hallottad Daisyt a telefonban - tiltakozott. - Azt mondtad, felvette a másik kagylót, és ott ordibált vele, meg hogy szemétnek nevezte. - Valaki ordibált vele. Akárki lehetett, aki ennyire visítozott. - Miran-da már nem tudta, mit higgyen. Elnézte, ahogy a tévében felsegítik Daisy Schofieldet. Az egyik nagydarab testőr átadott neki egy fekete csipkés
zsebkendőt, és Daisy a napszemüveg alatt a szemét törölgette, miközben lázasan motyogta: - Az enyém volt, csak az enyém! Chloe felkapta a fejét. Határozottan emlékezett rá, hogy ezt a mondatot már hallotta, sőt még a hang is stimmelt.
- Daisy idetelefonált! Szombat délután. Azt hittem, engem fenyegetnek, hogy tartsam magam távol Fenntől! - Fenyegetnek? Téged? Miért akarna bárki is fenyegetni téged? - A körülmények ellenére a téma egy pillanat erejéig lekötötte Mirandát. -Hiszen terhes vagy. - Tudom. - Chloe ostobán érezte magát. - Fel sem merült bennem, hogy az illetőnek esetleg nem a megfelelő csajt sikerült megfenyegetnie. - Egyelőre elbúcsúzunk Daisy Schofieldtől, hadd gyászoljon békében vőlegénye tragikus balesetének helyszínén. Dermot Hegartyt hallották, visszaadom a szót a stúdiónak. Michael? - Dermot, köszönöm szépen. - Igen, Dermot, köszönöm szépen - mondta Miranda, és végre kikapcsolta a tévét. - Ezek szerint tényleg szakított Daisyvel. - Chloe vigasztalásul átölelte Mirandát, ám ekkor megszólalt a telefon. - Én vagyok az - szólt bele Bruce sértődötten. - Tudod, nem bírom ezt a rohadt boltot egyedül működtetni. ígérd meg, hogy holnap bejössz. Chloe tétovázott. Miranda, aki Bruce minden, a telefonba harsogott szavát hallotta, megszólalt: - Semmi gond, mondd, hogy bemész. - Veled mi lesz? - pillantott rá Chloe aggódva. - Majd megoldom valahogy. Nekem is be kell mennem melózni. -Jaj, istenem, biztos? - Az nem segít, ha itthon ülök, mint egy zombi. Akkor már inkább elfoglalom magam. És Fenn-nek szüksége lesz segítségre a héten, mert Corinne nincs bent. Danny aznap délután hazafelé tartott egy megbeszélésről, de még beugrott az újságoshoz megvenni az esti lapot. A zsebkendőnyi méretű, zsúfolásig telepakolt boltban pacsuliszag terjengett. A gömbölyded, közép-korú, indiai
nő a pult mögött ült, és egy hordozható televíziót nézett. Amikor meglátta Dannyt, megtörölte a szemét smaragdzöld szárija ujjábn. - Ó, istenem, nézze meg az ember, mit gondolhat most rólam? De azért ez olyan szomorú, annyira kedves fiú volt... Nos, mit tehetek önért, uram? A tévében, melyet a nő óvatosan egy kupac magazinra helyezett, a vasárnapi futam előtti interjút ismételték, melyben az izgatott kommentátor Miles Harpert kérdezgette. Miles hátradőlt a széken, nagy lezseren mosolygott, és válaszolt a futamra vonatkozó kérdésekre. Amikor kigombolta a farmeringe felső gombját, és szórakozottan babrálni kezdett a nyakláncával, Danny közelebb hajolt, hogy jobban lássa. Ezt az interjút még nem látta, de felismerte a bőrpántra fűzött medált. Mirandáé volt -emlékezett rá, még a lány szobájában látta, amikor ott forgattak. Most már odafigyelt, és hallotta, hogy a riporter megkérdezi: - .. .Daisy Schofield, ugye? - Ami azt illeti, nem ő az. Viszont üzennék valamit az én bájos kedvesemnek. - Miles elhallgatott, és híresen lezser mosolyával határozottan damutatta a vörösréz malackát a kamerának; oda-vissza forgatta, hogy egcsillanjon rajta a stúdió világítása. - Azt üzenem neki: ha az ember egtalálja az igazit, azt megérzi. Velem pontosan ezt történt, és... A riporter épp ebben a pillanatban vágott közbe, hogy lejárt az idő. Miles, akit a leglényegesebb mondat felénél szakítottak félbe, elvigyorodott, és barátságos beletörődéssel vállat vont. A bejátszás ugyanilyen hirtelen ért véget, és az indiai asszony hangosan kifújta az orrát egy rózsaszín zsebkendőbe. - Bocsásson meg, nem szoktam ám ilyen lenni. De el tudja képzelni, ilyen lehet ez szegény barátnőjének? Őt is mutatták a tévében, ó borzalmas állapotban van! Tudja, úgy volt, hogy összeházasodnak. - Átlapozta az egyik reggeli újságot, és kinyitva áttolta a pulton Dannynek. A ényképen Miles és Daisy mosolygott valami lovaspóló versenyen. – Hát em rettenetes, ami történt? Furcsa érzés volt munkába állni, és látni, hogy a világ többé-kevésbé ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Miranda előző este mindent elmesélt Fenn-nek és Bevnek, és tudta, hogy Fenn megkérte a személyzet többi részét, legyenek vele kedvesek és türelmesek - noha azt nem tudták pontosan, miért is kell kedvesnek és türelmesnek lenniük ele. Miranda közben igyekezett a lehető legteljesebb mértékben elfoglalni magát: kávét főzött, dolgokat intézett el a vendégeknek, fejeket mosott és hajat
söpört. Végtére is a vendég, az vendég, az üzlet meg üzlet. Az élet megy tovább. - Elnézést, itt találom Mirandát? Bev a pult alatt a Cosmo egyik cikkét olvasta arról az eljárásról, amikor az ember combjából leszívják a zsírt, és visszatöltik az ajkába - szent isten, nyilván nem az összesét! -, amikor rájött, hogy hozzá beszélnek. Elszégyellte magát, hogy így rajtakapták, sietve bevágta az újságot a pult alá, és a lehető legelrettentőbb pillantását villantotta a kérdést feltevő férfira. Jól megtermett, a húszas évei végén járó figura volt kócos világosbarna hajjal, és összességében nem a legápoltabb ember benyomását keltette... egyszóval maximálisan kiérdemelte Bev elrettentő pillantását. - Miféle Mirandát? A férfi elcsigázottan nézett rá. - Kérem! Tudom, hogy itt dolgozik. Beszélnem kell vele, oké? Bevet dühítette a fickó arrogáns viselkedése. Fenn reggel figyelmeztette, hogy figyeljen oda az esetleg felbukkanó újságírókra. Azt az utasítást adta neki, hogy ha bárki Mirandával akarna beszélni, attól egy szó nélkül, ügyesen szabaduljon meg. Semmi gond. Bevnek egyenesen a specialitása volt különféle férfiaktól ügyesen megszabadulni. Sajnos akkor is sikerült neki, ha nem ez volt a cél.
- Miranda nincs itt - felelte Bev, és kissé odébb állt, hogy az illető ne láthasson be a szalonba-. Ám a férfi felháborító módon áthajolt a pulton, és a könyökénél fogva visszatessékelte a helyére. - De itt van. Ott áll, látja? - mutatott Mirandára, aki egy nagy halom törülközővel megrakodva lépett ki a hátsó helyiségből. - Nem akar találkozni önnel - vágott vissza Bev határozottan. Jellemző, hogy ez is akkor történik, amikor Fenn kiugrott tíz percre. - Maga azt hiszi, újságíró vagyok. Nos, nem az vagyok. : Az újságírók természetesen épp ilyeneket szoktak mondani. - Kérem! - erősködött az újságíró. '' Bev válaszképpen az egyik legsikerültebb jeges pillantását vetette rá -amely kitűnően passzolt a gyöngyházfényű, jeges rózsaszín rúzsához. '
-Ööö... nem. A férfi kezdte elveszíteni a türelmét. -Jesszusom, mégis mit képzel magáról? - Hogy én? - csattant fel Bev. - Azt képzelem, hogy közlöm önnel: ha jót akar magának, akkor a lehető leggyorsabban elhagyja... -ÁÁÁÁÁ! A szalon túlsó végéből éles visítás hallatszott, mely minden jelenlévőt megrémített, és amelytől megfagyott a vér Bev ereiben. Mindenki odafordult a visítás forrása felé, mely nem volt más, mint a szalon egyik törzsvendége, egy médiamágnás elkényeztetett fiatal felesége. - Ezt nem hiszem el! Azt mondtam, fél centivel a szemöldököm fölött vágja, erre maga legalább egy centit lecsapott! Mondja, maga tényleg ek kora IDIÓTA? A nő Corinne vendége volt, de mivel Corinne a szabadságát töltötte, most először Lucy vágta a haját. Lucy elvörösödött, a nő pedig tűsarkú-jával verte a fekete márványpadlót, és azt visította: - Maga tönkretette... tönkretette a frizurámat... Tisztában van vele, hogy emiatt most le kell mondanom a nyaralásomat? Nem mutatkozhatok ilyen frufruval! Jesszusom, tönkretette az egész életemet... Hé, maga! - A nő Mirandára bökött. - Kérem a táskámat, most azonnal! Miranda félbehagyta az alufólia-szabást, engedelmesen odasietett a pulthoz, és megtalálta a táskát - természetesen egy Hermés-darabot. Átadta a táskát a nőnek, aki azonnal előkapott egy doboz váliumot, kiszórt vagy fél tucat tablettát a tenyerébe, és egyszerre lenyelte mindet. Ekkor Miranda megszólalt: - Szerintem pompás lett a frizurája, még fiatalítja is. -Jaj, ne jöjjön nekem ezzel a dumával! Tökhülyének néz? Ezt figyelje, most nézzen ide, tönkretette a frufrumat!
- Nem csak azért mondtam, hogy felvidítsam. Ez az igazság. - Tudja mit, ha annyira ragaszkodik az igazsághoz, talán nem bánja, ha elárulom: maga sem néz ki a legjobban. Olyan nyomorultul fest, mintha az egész hétvégét végigbőgte volna - gúnyolódott a szőkeség. - Nem maga a legvidámabb angyalka a Mikulásgyárban, annyi szent! Istenkém, egy véreb is cukibb képet vág magánál! Mi történt, csak nem kidobta a pasija? Mondjuk, nem lennék meglepve. A szalon egy emberként, visszafojtott lélegzettel figyelt. Olyan döbbeni csend volt ez, amilyen akkor áll be, ha valaki véletlenül elereszt egy ga-
lambot a királynő társaságában. Mindenki arra várt, Miranda mit reagál. Vajon leordítja a nő fejét? Netán elsírja magát, és kirohan az üzletből? Vagy - remélhetőleg - odaszegezi a nőt a székhez, felkapja a legközelebbi ollót, és tövig nyírja a haját? Az újságíró a fogát csikorgatta mérgében, és elindult a páros felé. Most azonban Beven volt a sor: kinyújtott karjával elzárta a férfi útját, és azt sziszegte: - Meg ne próbálja! Miranda mindenki legnagyobb megrökönyödésére a nő vállára tette a kezét, és együtt érzően megszorította. A nő azon nyomban lármás bőgősben tört ki, és az arcát a lány ölébe temette.
-
Mondja, igazából mi a baj? - kérdezte Miranda.
Ó istenem, minden! - szipogta a nő. - Ma reggel felmondott a bébiszitter... a fogamat újra kellene fehéríteni, de a fogorvosom egy egész rohadt hónapig Floridában nyaral... visszajött a narancsbőröm... szóval darabokra hullott az életem! Ó, dehogy, nem hullott az sehova - vigasztalta Miranda gyengéden. - Majd csak átvészeli valahogy. Hívjunk önnek taxit? A nő fürgén bólogatott, akár egy kisgyerek.
-
Bocs, hogy úgy kiabáltam.
Nem érdekes. De komolyan mondtam, hogy szerintem jól áll önnek ez a frufru. Miranda óvatosan kibontakozott a nő öleléséből, és integetett Bevnek, hogy intse le az első taxit. Köszönöm - szipogta a nő bánatosan. - És én is komolyan mondtam, . ' hogy szerintem nyomorúságosan néz ki. Maga mindig olyan vidám szo kott lenni. -
Mindent a vendégért - felelte Miranda, és felsegítette a nő blézerét.
-
Tényleg mi történt? Otthagyta a barátja? A pult mögött Bev összerezzent. Miranda tétovázott, majd bólintott. -
Valami ilyesmi.
Fenn akkor ért vissza, mikor Miranda besegítette a nőt a taxiba. -Jó kislány
ez, vigyázzon rá! - mondta a nő Fenn-nek. Biztos, hogy nem keveri össze valakivel? - tudakolta Fenn ámulva. Amikor Miranda visszament a szalonba, Bev megölelte. -Az az elkényeztetett, önző ribanc! Le kellett volna nyomnod a torkán a zuhanyt! Nem is értem, hogy tudtál ilyen higgadt maradni. Miranda tudta, de túl bonyolult lett volna elmagyarázni. Bev úgyis bolondnak nézné, ha elárulná: fölösleges ilyen dolgokon idegeskedni, amikor van épp elég baja. Mit számít, ha egy felnőtt nő egy gyerekes hisztiroham kellős közepén a fejéhez vág pár súlyos sértést; semmi ez ahhoz a mázsás teherhez képest, mely most a vállát nyomja. Meg aztán valahogy furcsa mód még vigasztalóan is hatott rá, hogy másnak is megvan a maga baja. Még ha jelen esetben nem gyászról, hanem csupán kissé besárgult fogakról és a combokra visszaköltözött narancsbőrről volt is szó.
- Mit mondott? - kérdezte Fenn. - Valamit rólad és Milesról? - Pszt! - nézett rá Bev a „megőrültél?!" típusú pillantásával, és jelentőségteljesen odabiccentett a mellette álló betolakodó felé, akit még mindig nem sikerült leráznia. - Az úr újságíró. - Nem vagyok az - ismételte a betolakodó fásultan. - Miranda, megmondanád, kérlek, a hölgynek, hogy nem vagyok újságíró? Miranda felnézett; most először vette észre a férfit. Micsoda megkönnyebbülés! -Johnnie... Bev egyikről a másikra nézett, aztán vissza. Johnnie? Miféle Johnnie? És hogy merészel besétálni egy elegáns knightsbridge-i szalonba ilyen rettenetes kordbársony nadrágban, mindkét könyökén lukas pulóverben, és sáros bakancsban? Miranda ránézett az órájára. - Fenn, nem gond, ha most veszem ki az ebédszünetemet? Fenn emlékezett Johnnie-ra a medencés incidensből, még Tabitha Lesternél. Bólintott, majd főnöki pozíciójának látszatát megőrzendő, hozzátette: - De egyre gyere vissza.
- Ez meg kicsoda? - tudakolta Bev, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. Ha őt kérdezik, a fickó goromba volt, ápolatlan és ostoba, és nem fért a fejébe, Miranda honnan ismerheti. - Miles Harper legjobb barátja - felelte Fenn szűkszavúan. - Szabad idejében dinnyéket szokott fejelni. Bev felhorkant. - Ezen már nem is csodálkozom - vetette oda megvetően.
Ötvenegyedik fejezet
Amint kitették összeomlott.
a
lábukat
a
szalonból,
Miranda
lelkiereje
azonnal
- Ó Johnnie! - nézett fel a férfira, és az arcán könnyek csorogtak. Johnnie a maga mackós módján szorosan átölelte. - Úgy örülök, hogy látlak! Annyira... annyira egyedül éreztem magam! Johnnie bólintott, és Miranda rájött: a férfi tudta ezt, és ezért jött el hozzá. Hogy beszélhessen Milesról valakivel, aki úgy szerette, és ugyanolyan nyomorultul érezte magát, mint ő. Sőt talán azért, gondolta Miranda riadtan, mert ő csak pár napja ismerte Miiest. Johnnie viszont éveken át a legjobb barátja volt. Mindent megbeszéltek egymással, lehet, hogy még... - TÜTŰŰŰT! - dudált egy arra haladó teherautó, és az anyósülés olda li nyitott ablakon át fülsiketítő füttyentés hallatszott. - Gyerünk, haver, adj neki helyettem is! - harsogták a benn ülők. A sírás átment fanyar nevetésbe, és Miranda a kézfejével törölgette az arcát. Úgy tűnt, szép kis látványosság lettek az utcán. Akármerre nézett, a járókelők mind őket bámulták, és talán arra vártak, hogy - mint azt a teherutóban ülő fickók oly találóan megjegyezték -Johhnie „adjon neki". - Őt hogy hívják? - biccentett Johnnie a szalon irányába. Miranda kikukucskált a férfi karja fölött, és látta, hogy Bev, aki eddig őket figyelte, most gyorsan elkapja a tekintetét.
- Ő Bev, a recepciósunk. - Mindig ilyen barátságos? - Csak engem akart megvédeni. Gyere, menjünk innen. - A járókelők még mindig őket bámulták. - Most már tudom, milyen érzés pandának lenni az állatkertben.
Johnnie egy szűk mellékutcába vezette, egy csendes, félhomályos bárba. Kávét rendeltek, és egy sarokasztalnál leültek egymással szemben. A férfi sóhajtott, beletúrt amúgy is kócos hajába, majd hátradőlt a széken, és rágyújtott. - Nem tudtam, hol laksz, ezért muszáj volt a szalonba jönnöm. Tény leg szakított Daisyvel - mondta csendesen. - Gondoltam, hátha láttad a csajt a tévében hisztérikusan bőgni, és elbizonytalanodtál. Miranda bólintott; a torkát égette a sírás.
- Kösz. - Tudod, tényleg szeretett téged. - Johnnie mélyet szívott a cigarettába. Fantasztikus volt, ahogy rólad beszélt. Mintha életében először lett volna szerelmes. Miranda keményen igyekezett visszatartani a könnyeit, ezért az orra folyt, és lopva a szalvétába törölte. - Bocs. Bev már jó előre szólt, hogy ne melegedjek össze Mileszal. Azt mondta, sírás lesz a vége. Johnnie vállat vont, és a fejét csóválta.
- Hát nekem is az lett a vége. Figyelj, ezen kívül azért is akartam veled találkozni, hátha szeretnél eljönni a temetésre. Mert ha igen, akkor jöhetsz velem. - Kösz, nem - vágta rá Miranda gondolkodás nélkül. Tudta, hogy semmi kedve inkognitóban odacsapódni a menethez, és nem akarta végignézni, ahogy Daisy Schofield ráveti magát a koporsóra, és úgy általában adja a gyászoló hírességet. Johnnie megértően bólintott. - Szólj, ha mégis meggondolod magad. - Megpaskolta a lány kezét, és benyúlt az ütött-kopott kordnadrág zsebébe. -Ja, hoztam neked valamit. Miranda megfogta a vörösréz malackát, mely átvette Johnnie testmelegét, és forgatta a tenyerében.
- Mondhatom, marhára szerencsét hozott. - Megnyerte a futamot, nem igaz?
;, Miranda furcsa, kényelmetlen nyilallást érzett a bensőjében.
- Rajta volt, amikor a baleset történt? - Nem. A bőrpánt a futam utáni bulin szakadt el. Tudom, mert ott voltam. Elég féktelen buli volt, elismerem. Miles nekem adta, hogy vigyázzak rá magyarázta Johnnie. - Úgyhogy igenis szerencsét hozott neki. A férfi szürke szeme megtelt könnyel. Most Mirandán volt a sor: gyengéden megszorította a karját.
- Nagyon fog hiányozni neked. - A fenébe is, az ember azt hiszi, valamelyest fel van készülve az ilyesmire, ha a legjobb barátja autóversenyző. -Johnnie mélyet sóhajtott. - De ez nem igazság, önhibádon kívül frontálisan ütközni egy kamionnal az istenverte Mlesen! Ennek nem lett volna szabad így történnie. Egy óra előtt öt perccel Johnnie visszakísérte Mirandát a szalonba.
- A testőröd még mindig figyel minket - jegyezte meg, amikor kinyitotta a fodrászüzlet színezett üveg ajtaját, és a pult mögött Bev, mint Bagoly a Micimackóban, megpördült a magas, támla nélküli székén. - Kösz mindent. - Miranda még egyszer megölelte a férfit; most, hogy végre kidugult az orra, és kapott levegőt, megérezte az Armani arcszesz illatát. Tetszett neki, hogy a hanyag külső ilyen elegáns illattal párosul. - Majd keressük egymást - mondta Johnnie, aztán átnézett Miranda kék tüskés tincsei fölött. - Nagyon rossz szokás! -Bev, akinek a megjegyzést szánta, azonnal dühbe gurult. - Micsoda?
- A körömrágás. Hogy Bev fel volt háborodva, az nem kifejezés. Kinyújtotta a kezét, és hosszú ujjait kiegyenesítve minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy gondosan lakkozott műkörme hibátlan. A lányon látszott, hogy kis híján felrobban a dühtől. - Sosem rágom a körmömet - tájékoztatta Johnnie-t fagyosan. Nincs gyűrű azon a bizonyos ujján. Kitűnő!
- Nem is bírnád, mert ez műköröm - mosolygott Bevre, miután megtudta, amire kíváncsi volt. - Ha rágnád, alighanem beletörne a fogad.
- Édes istenem, tiszta déjá vu - mondta Miranda. - Mintha mindig, amikor csöngetnek, te jönnél vissza újra és újra engem sértegetni. - Gyanakodva vette szemügyre a csokor halványrózsaszín rózsát. - Ezt meg kinek hoztad? Florence elutazott, Chloe még nem szült, és senkinek sincs születésnapja. - Bejöhetek? - Miért is ne? Úgyis be szoktál. - Bocsánatot szeretnék kérni - mondta Danny. - A virágot pedig neked hoztam. - Rózsaszín rózsa? - Mirandát váratlanul érte ez a fejlemény, ezért ösztönösen támadásba ment át. - Megláttál egy csokor halványrózsaszín rózsát, és pont én jutottam eszedbe? - Nos, ahol vettem, épp elfogyott a kaktusz. - Danny besétált, letette a virágot az előszobai asztalkára, és megszólalt: - Én igyekszem. Nem tudnál legalább jó képet vágni hozzá? Szóval Milesról van szó. Nem hittem neked, de most már hiszek. És sajnálom. - Mit sajnálsz, hogy nem hittél nekem, vagy azt, hogy meghalt? - Mi-randa sötétkék polárdzsekije zsebébe süllyesztette a kezét. Az időjárás az elmúlt pár nap alatt jelentősen romlott, és mióta a hatórás hírekben végignézte a temetést, gyakorlatilag folyamatosan reszketett. - Mindkettőt. Jöttem volna korábban is, de gondoltam, úgysem akarsz látni. - Danny elhallgatott. - Úgy éreztem, elég kárt okoztam már. Még ilyet, álmélkodott Miranda. Danny Delancey-nek van lelkiismerete. - Hogy tudtad meg?
- Láttam a futam előtti interjút. A te vörösréz malackád volt a nyakában. .. rólad beszélt... Rájöttem, hogy végig igazat mondtál. - Nos, egy percig se aggódj - szólalt meg Miranda. - Úgysem működött volna, mint arra bátorkodtál oly kedvesen rámutatni. Pár hét múlva úgyis lelépett volna, folytatni a hódításait. - Figyelj, hol van Chloe?
- Terhestanfolyamon. Ma tanulnak lélegezni. - És Florence?
- Az ifjú szerelmes? Még mindig Skóciában, Tommal. - Miranda elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen döbbent képet vágott a postás, amikor meglátta Florence legutóbbi képeslapját. - Régi barátaikat látogatják meg, még a seregből. - Voltál
délután
a
temetésen?
-Nem.
- Miért? - Hármat találhatsz. - Miranda elhallgatott. - Bejött ma reggel a szalonba megcsináltatni a haját a nagy napra. - Daisy Schofield - vágta rá Danny. - Ki más? És képzeld, hozott magával egy fotóst a HU magazintól. - Miranda itt átváltott HU. magazinszerű hangra. - Hogy lencsevégre kaphassa a gyászoló menyasszonyt, amint felkészül a szívszorító búcsúra élete egyetlen igaz szerelmétől. - Te most viccelsz - mondta Danny elborzadva. - És Fenn megcsinálta a haját? - Nem. Azt mondta, tele vagyunk, és átküldte a konkurenciához. - Éhes vagy? - kérdezte Danny. - Hadd vigyelek el vacsorázni. Péntek este volt. Mirandának eszébe jutott, hogy pontosan egy héttel ezelőtt mentek el a kibékülős sörözésre. És hát az is milyen remekül sikerült.
- Hékás, szeretnék bocsánatot kérni! - A férfi kinyújtotta a kezét, nyitott tenyere felfelé nézett. - Legalább vágj hozzá jó képet, oké? Oda megyünk, ahova akarod. - Akárhova? Na jó - mondta Miranda -, ha így áll a dolog... Az Ml-es autópálya fölött átívelő gyalogos felüljáró mindkét korlátja roskadásig meg volt rakodva virágokkal; a sok celofáncsomagolás csak úgy zörgött az enyhe szélben. A tarkabarka csokrok közt mécsesek pislákoltak. A gyászoló emberek a felüljárón sétálgattak; hallgatagon le-le-pislogtak a dél felé vezető útra, ahol a baleset történt, és egymás vállára borulva sírtak. Miranda azonban nem ejtett könnyet. Még mélyebbre dugta a kezét a
sötétkék polárdzseki zsebében, és szótlanul szemlélte a látványt. Hogyan érinthette ilyen mélyen egy olyan valakinek az elvesztése, akit alig pár napja ismert? Ujjai a zsebében összezárultak a vörösréz malackán. Miközben a malac ismerős íveit simogatta, odalépett hozzá Danny. Néhány percig udvariasan hátramaradt, de most Miranda vállára tette a kezét. -Jól vagy? - Aha.
- Van zsebkendőm, ha kell. - Nem. - A lány megrázta a fejét. - Már nem fogok sírni. Abból már elég volt. - Értem. - Egyébként a múlt héten egy dologban hazudtam neked. - Miranda megfordult, és csillogó fekete szemével a férfi szemébe nézett. - Mikor megkérdezted, hogy lefeküdtem-e vele, azt mondtam, igen. - Egy pillanatra elhallgatott. - Nos, ez nem igaz. Sosem feküdtem le vele. Danny megkönnyebbült, és megszorította a lány vállát.
- Nem számít. - De igen - mondta Miranda. - Most azt kívánom, bárcsak megtettem volna.
Ötvenkettedik fejezet
A nyár véget ért, és az ősz bosszúra szomjasan csapott le. Szeptem-ber második hetére már viharok tépázták az országot, hurrikán erejű szelek szaggatták le a fákról a leveleket, és miután a hőmérséklet drámai módon visszaesett, az emberek bőszen keresgélni kezdték a szekrény alján a jégeralsókat meg a bundabugyikat. Fenn rájött: annak, hogy a hideg reggeleken elvitte Mirandát a munkába, az volt a komoly előnye, hogy nem kellett kivárnia, míg a lány a szalonba érve, az egyik forgószéken törökülésben kuporogva, két kezében egy-egy hajszárítóval melengeti elgémberedett lábujjait.
- Hú, valakit ki fognak rúgni! -jelentette ki Miranda diadalmasan a határidőnapló fölé hajolva és az aznapi időpontokat böngészve, majd tréfásan oldalba bökte Bevet. - Ez a te írásod? Fogtad, és beírtad fél tízre Rámenős Tabithát, de nem írtad oda, hogy címre kell menni. Fenn-hez kilencre és tízre is jönnek, úgyhogy nem lesz ideje... - Ami azt illeti - vágott közbe Fenn -, én írtam be. És nem kell hozzá címre menni. - Lerázta magáról a barna bőrdzsekit. - Tabitha mától bejár hajat vágatni. Miranda nagy szemeket meresztett rá.
- Basszus, ezt meg hogy sikerült elintézni? - Elegem lett a taperolásból. Amikor szóltam, hogy hagyja abba, felajánlott öt rongyot, ha lefekszem vele - mondta tárgyilagosan. - Akkor közöltem, hogy betelt a pohár, nem csinálom tovább. Nem jövök többet a lakására. Vagy bejön a szalonba, vagy kereshet magának másik fodrászt. - Hűha! - Miranda le volt nyűgözve. - Ez aztán a kemény kiállás! De ugye tudod, hogy ez mivel jár? - Na mivel? - kérdezte Fenn fásultan. - Tabitha ettől csak még izgalmasabbnak talál majd. Ha jót akarsz, most azonnal szereltess rendőrségi riasztót a VIP-terembe. - Miranda Tabitha
buja, kéjes pillantását utánozta. - Most lesz csak igazán leállíthatatlan. Pontban fél tízkor a szalon vendégei és dolgozói tanúi lehettek Tabitha Lester hollywoodi entrée-jának: az asszony földig érő műszőrme bundában, sötét napszemüvegben, ezüstszínű, susogós szabadidőruhában és Manolo Blahnik-féle, rózsaszín, bebújós magas sarkúban sétált be az ajtón. Amint Bev felismerte Tabitha kísérőjét, azonnal elöntötte a méreg. Miranda is meglátta Johnnie-t; odarohant, és szorosan megölelte.
- Nekem van a világon a legcikibb keresztanyám - sóhajtotta Johnnie. - A személyi edzője, a manikűröse, és most már a fodrásza sem hajlandó házhoz jönni. Valóságos nőstény imádkozó sáska, tíz centis tűsarkakon. - És ennek te iszod meg a levét - mondta Miranda együtt érzően. - Nekem kell cipelnem egyik helyről a másikra - bólogatott Johnnie bánatos képpel. - Ugye milyen igazságtalanság? - Oda se neki - vigasztalta Miranda -, innentől majd mi gondját viseljük. Te csak ülj szépen le, tedd fel a lábad, és Bev majd hoz neked kávét. Johnnie odapillantott Bevre, aki mereven lapozgatta a szalon határidőnaplóját, és természetesen minden szót kihallgatott. - De csak ha megígéri, hogy nem köp bele. Bev, aki általában szeretett a vendégekkel csevegni, míg azok a pult mellett, ibolyakék kanapén ülve várakoztak, elhatározta, hogy ezzel az emberrel nem fog csevegni. Mégis kinek képzeli magát Tabitha Lester keresztfia? Beleköpni a kávéjába? Hah, örülhet, ha bele nem pisil! Fél óra, ígérte Tabitha Lester; a mosás és beszárítás igazán nem tart sokáig. Johnnie kényelembe helyezte magát a kanapén, szántszándékkal elengedte a füle mellett keresztanyja még hangosabb és még felháborítóbb megjegyzéseit (az öreglány ugyanis zavartalanul folytatta egyoldalú flörtölését Fenn Lomaxszel), és felpillantott erre a bizonyos recepciós Bevre, aki tüntetően úgy viselkedett, mintha ő ott se lenne. Rendben. Felvette a dohányzóasztalról az egyik női magazint, és átfutott egy cikket, melynek a címe így hangzott: „Milyen szörnyű hibákat vétenek a férfiak az ágyban?" Jóságos ég, elképesztő, milyen részletekbe mennek ezek bele - ezek a
magazinok manapság felérnek egy pornóújsággal! Ami pedig a dolognak azt a részét illeti, hogy az újság szerint mit várnak a nők a pasiktól, nos, az sem kevésbé felháborító. Johnnie felnézett az újságból, és látta, hogy Bev őt figyeli. Ám a lány azonnal elkapta róla a tekintetét, felvette a telefont, és csicsergő hangon beleszólt: - Igen, tessék! - Igaz, a készülék egyáltalán nem csöngött. Johnnie magában elmosolyodott, és lapozott. Á, ez már mindjárt más, a teszteket, azokat szerette. Ez itt, a „Te mindig megkapod, amit akarsz?" című egész szimpatikusnak hangzott. Ha meglátsz egy fiút, aki tetszik, mit teszel?
a) randira hívod, b) a titkárnőddel intézteted el a randevút, c) sokat mosolyogsz, és reméled, veszi a lapot, d) az időjárásról társalogsz vele, majd egyszer csak megszólalsz: „Hoppá, most jut eszembe, hogy nincs rajtam bugyi!". Bármelyik lehetőség jöhet, gondolta Johnnie. Csak sajnos neki eddig egyikhez sem volt szerencséje. Nos, pontosabban a mosolygós verzió előfordult már, de a lány ilyenkor legtöbbször valami olyasmit mondott, hogy „Te ugye Miles Harper barátja vagy? Szuper lenne, ha be tudnál neki mutatni!" Ezúttal Johnnie-t érték tetten: tudtán kívül Bevet nézte. Amikor a lány felpillantott, és a tekintetük találkozott, furcsa, leírhatatlan érzés futott végig a gerincén. Zavarát kendőzendő, Johnnie hangosan köhögött, még egyet lapozott, és szembe találta magát egy Tampax-reklámmal. Ó igen, nagyon bátor, nagyon macsó viselkedés egy felnőtt férfitól. Hé, Tabitha, gyerünk már! Ugyan meddig tarthat Fenn-nek beszárítani egy kiégett, szexéhes filmcsillag haját? Tabitha végül elkészült. Fenn kikísérte a recepcióhoz, és a nő beállt a szokásos színpadias pózba.
- Drágám, hogy nézek ki?
- Mint egy öreg transzvesztita. - Tabitha imádott keresztfiaként Johnnie volt az egyedüli ember a földkerekségen, akinek szabad volt ugratnia őt. A férfi vigyorogva felsegítette az asszonyra a műszőrme bundát, és közben érezte, hogy Bev megint csak lopva őt nézi a pult mögül. - Nem igaz. Istenien nézek ki! - szögezte le Tabitha, és duzzogva Bev-hez fordult. - Nincs igazam, szívem? - Természetesen pompásan néz ki. Ne is figyeljen rá - felelte Bev nyá jasan, majd maga elé mormogva hozzátette: - Senki se figyel rá. A telefon éppen akkor csörrent meg, amikor Tabitha és Johnnie elindult, így Bevnek alkalma nyílt úgy tenni, mintha rettentő elfoglalt lenne, és észre sem venné, hogy elmennek. - Mondjak valami vicceset? - kezdte Miranda, miután Bev letette a te lefont. - Akárhányszor csak idenéztem, vagy te lested lopva Johnnie-t, vagy Johnnie lesett lopva téged. -Jaj, na ne hülyéskedj már!
- Dehogy hülyéskedek! Egyikőtök sem szólt egy szót sem, de a levegőben ott volt ez a... ez az izé. - Izé - ismételte Bev hiteúenkedve. - Tudod! - Miranda varázsló mozdulatokat tett a kezével. - Valami izé, amit nem lehet megmagyarázni. - Az ujjait veszettül mozgatta hozzá. - Legalábbis te nem tudod megmagyarázni, az biztos. Mindegy, most is zöldeket beszélsz, mint mindig. - Bevnek haladéktalanul szüksége volt némi kozmetikai önbizalom-erősítésre, ezért odanyúlt a táskájáért, melyben mindig kéznél volt a csillogó, élénkpiros Chanel-rúzs. Minthogy Bev naponta vagy egy tucatszor - stresszes időszakokban pedig még ennél is többször újrarúzsozta magát, a rúzs amolyan kabalaként is szolgált. A lány gyorsan odafordult a háta mögött álló tükörhöz, sietősen végigfutott a rúzzsal az ajkán, és máris visszaállt az önbecsülése; irigylésre méltó nyugalom szállta meg. - Szóval zöldeket beszélek? - kérdezte Miranda derűsen. - Nos, ne nézz oda, de a srác visszajön. Ahogy a szalon ajtaja kivágódott, Bev keze megugrott, és a skarlátpiros rúzs vörös csíkot húzott az ajkától a jobb orrcimpájáig. A lány riadalmában mindkét kezét a szája elé kapta, és lebukott a pult mögé.
Ám ott nem talált papírtörlőt. Sehol sem tudta volna megtörölni az arcát, csak a szőnyegen. - Hahó! - szólalt meg Johnnie. - Fölösleges bujkálni, tudom, hogy ott vagy lent. A szőnyeg hívogatóan nézett ki, de ezüstszürke volt, és Fenn leharapta volna a fejét. Hiába, nem volt mit tenni. Bev a sarkára guggolt, csigamódra összetekeredett, és beletörölte az arcát a szoknyája szélébe. Abba a fehér, méregdrága szoknyába, amelyre hónapokig spórolt. - Hello, hello! Bev végre, lassított felvételként felegyenesedett. Johnnie a pulton áthajolva, érdeklődve figyelte.
- Mi az? - csattant fel Bev dacosan, és most még jobban utálta a férfit, mert tönkretette a legjobb szoknyáját. És bár az elcsúszott rúzs nagyját sikerült letörölnie, valamennyi mégis ott maradt, és ő kénytelen volt az egyik kezével eltakarni arca jobb felét, mint akinek a foga fáj. - Oké, figyelj. Szerintem tetszem neked. -Johnnie szorosan összekulcsolta két kezét, hogy ne látsszon, mennyire remeg. - És a jó isten tudja, miért, de te is tetszel nekem. Szóval benne vagy? Bev csak bámult rá. Ennek aztán van bőr a képén! - Benne vagyok miben? -Jaj, ne izélj már! Tudom, hogy nem megy ez nekem - mondta Johnnie -, de eléggé izgulok, érted? Te is paráznái, ha neked kellene csinálnod. Mély levegő, mély levegő. - Oké. Próbáld újra - szólalt meg Bev. Johnnie bólintott, és megköszörülte a torkát. - Rendben. Nagyon szeretném, ha eljönnél velem randizni. Mondjuk most vasárnap, ha ráérsz. így már jobb? Jobb volt, de Bev még mindig duzzogott.
- Azt hiszem, nem érek rá. Johnnie
bosszúsan csettintett.
- Miranda, mit csinál ez a nőszemély vasárnaponként? Miranda, aki a hátuk mögött buzgón hallgatózott, és újrahajtogatta az egyszer már összehajtogatott törülközőket, most abbahagyta a hajtogatást, és meglepetést színlelt. - Semmit. Hacsak azt nem számítod, hogy ábécé szerint sorba rendezi a sminkcuccait. Kösz szépen, gondolta Bev. Ez volt az utolsó alkalom, hogy bármit is elmondott Mirandának. Különben is, miért találja ezt mindenki olyan viccesnek? Mások a CD-iket meg a könyveiket rendezik sorba ábécé szerint, nem? Akkor ő miért ne rakhatná sorba a sminkcuccait? - Akkor tehát vasárnap - mondta Johnnie. Mellényzsebéből előhúzott egy tollat, és a pultról elvett egyet a szalon szórólapjai közül. - Talán nem ártana, ha tudnám, hol vegyelek fel. Na jó, végül is mit veszíthet? Úgysincs aznap semmi dolga. Bev még mindig nyitott tenyérrel takarta az arca egyik felét, és kelletlenül diktálta le a címét a fiúnak.
- Remek. - Johnnie komoly képpel, mint aki jól végezte dolgát, visszanyomta a golyóstoll gombját. - Nos, Tabitha már vár a kocsiban. Akkor vasárnap hatkor. - Hatkor. Johnnie felvonta a szemöldökét. - Gondolod, hogy menni fog?
- Ó igen, azt hiszem - felelte Bev gúnyosan. - Nehezen bár, de menni fog. - Oké, szia! - Várj! - kurjantotta Bev, amikor Johnnie elindult az ajtó felé. - Nem is mondtad, hová megyünk! Nem tudom, hogyan öltözzek, elegánsan vagy lezseren. Johnnie megállt, aztán vállat vont.
- Inkább lezseren.
- Értem. - Bev agya beindult, és gyors vágtában végigvette a ruhatára darabjait. A lezser az jó, az menni fog... Forogtak a fogaskerekek... Karamellszínű gyapjúszövet nadrág krémszínű selyemblúzzal, gesztenyebarna kasmírpulóverrel, egysoros gyöngysorral, sötétbarna bokacsizmával, hozzá Estéé Lauder fahéjbarna, selyemfényű szemhéjpúder és Láncomé sötét téglavörös rúzs... -Ja, és ne bajlódj a reggelivel - tette még hozzá Johnnie a válla fölött. Majd megállunk valahol útközben egy jó kis parasztreggelire.
Ötvenharmadik fejezet
Miranda lelkesen belemélyítette a kanalat a rengeteg vajjal és rengeteg borssal készült krumplipürébe, és harmadjára is szedett a tányérjára. - Te készíted a legfinomabb krumplipürét a világon - jelentette ki. A gyertyák romantikusan pislákoltak az asztal közepén, fényük csillogott a lány szemében. - Hozzám jössz feleségül?
- Ha elmosogatsz, még meggondolom - felelte Chloe. - Valamit viszont szeretnék kérni tőled. - El ne áruld, hadd találjam ki! Fenn állati béna fodrász, és azt szeretnéd, ha mostantól én vágnám a hajadat. - Mm, nem. Az asztal túlsó végéről Florence is hozzászólt a témához. - A fiammal képtelenség együtt dolgozni, és szeretnéd, ha Miranda holnap reggel besétálna a boltba, és nyakon lőné egy mérgezett nyíllal.
- Nem talált. - Várjál, tudom már! - rikoltotta Miranda diadalmasan. - Azt szeretnéd, ha megkérném Dannyt, készítsen realista stílusú dokumentumfilmet a szülésről. Azt akarod, hogy ott legyen a szülőszobában, és mindannyian lássuk, amint feltett lábbal, űzött vadként fújtatva, teli torokból ordítva mutogatod a csupasz alsó fertályodat a nézők millióinak. Florence annyira nevetett, hogy csaknem félrenyelt egy falat sült húst.
- Hát, ez már közelebb áll az igazsághoz - mondta Chloe mindkettőjükre mosolyogva. - Ezt nem mondod komolyan! - szólalt meg Miranda döbbenten. -Nem akarhatod, hogy lefilmezzenek! Nem... - fintorogva integetett saját ágyéka irányába - .. .ó, ugye nem ott!
- Dehogy akarom én, hogy lefilmezzenek! - Chloe letette a kést meg a villát. - Én azt szeretném, ha bejönnél velem. - Hova be?
- A kórházba. Amíg én a fújtatással meg az ordítással leszek elfoglalva. Reménykedve nézett Mirandára. - Tudod, mindenkinek fel kell mutatnia egy kijelölt segítőt. Folyton azt kérdezgetik a kórházban, választottam-e már valakit. És... szóval, ha te szívesen segítenél, akkor nagyon szeretném, ha te lennél az. Miranda csak bámult rá; szóhoz sem jutott. Az a sok vér. Az a rémes izé, ami sugárban ömlik mindenhova. A kínlódó, segélykérő kiáltások. Az a borzalmas fertőtlenítőszag, amely minden kórházban terjeng. Azok a tűk, és, szent isten, a szülészeti fogó... Nagyon is valószínű, hogy az első ijesztőbb résznél elájulna, összeesne, és magával rántaná az összes steril eszközt tartó kocsit, ráadásul még a fejét is betörné. - Hát persze, hogy megyek. Nagyon szívesen leszek a segítőd feleltevégül.
- Tényleg? Komolyan megtennéd? - Chloe odahajolt, és boldogan megszorította a lány kezét. - Ó, köszönöm szépen! Annyira örülök! Nem is hiszed, mennyire! - Én is - füllentette Miranda. Meghatódva talán meg van. Émelyegni határozottan émelyeg. De hogy örül-e? Nem kimondottan. Na mindegy. Amint Chloe kiment a konyhába a szedertortáért, Florence jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét. -Hazudós! - Ha szeretné, hogy ott legyek vele, hát ott leszek - suttogta vissza Miranda. - Talán mégsem lesz annyira rossz. - És ha mégis? - tudakolta Florence huncut kárörömmel.Miranda vállat vont. Erősnek kell lennie, nem adhatja be a derekát.Arról van szó, hogy ha
valakit az a megtiszteltetés ér, hogy felkérik segítőnek egy szüléshez, akkor nem mondhat nemet. Másnap munka után Miranda a Montpelier Street egyik kávézójában ült az ablak mellett, amikor megpillantotta Dannyt a járdán a kávézó felé jönni. A lány gondolkodás nélkül megkocogtatta az ablaküveget.
Amikor Danny bement, Miranda megdicsérte sötét színű öltönyét és halvány levendulakék ingét.
- Nahát, hogy kicsípted magad! - Üzleti tárgyalásom volt. Egész délután különféle Rutland Gate-i irodákban dekkoltam. Most végeztem öt perce. - Danny kihúzott magának egy széket, kávét rendelt a csinos pincérlánytól, aztán az órájára nézett. -Különben is, te mit csinálsz itt? Azt hittem, manapság Fenn szokott téged hazavinni. Miranda vállat vont. - Nem lett volna értelme hazamennem. Fél óra múlva találkozom Chloéval a Chelsea & Westminster Kórházban; körbevezetnek minket a szülészeten. Danny hátradőlt. - Azt értem, hogy ez Chloénak miért jó, de neked miért kell ott lenni? Miranda bátran kijelentette: - Én fogok neki segíteni a szülésnél. Gondolhatta volna, hogy Dannyt nem tudja átverni; a férfi természete sen egy percig sem hitt neki. -Jóságos ég! - mondta derűsen. - És te nyilván elképzelni sem tudsz ennél rosszabbat. Miranda elhatározása, hogy erős lesz, vidám, és hősiesen, összeszorított foggal végighazudja a sztorit, azonnal összeomlott. - És te, tudsz ennél rosszabbat? - kérdezte méltatlankodva. Danny elnevetette magát.
- Ennél sokkal rosszabb dolgok vannak a világon, és ezt te is tudod. -Megérkezett a presszókávéja, és nekiállt cukrot halmozni az aprócska rozsdamentes acél csészébe. - Figyelj, a szülés csodálatos dolog. A világ egyik legmeghatóbb élménye. - Te könnyen beszélsz - mondta Miranda fancsali képpel. - Nem téged kért
meg, hogy legyél ott vele, nem igaz?
- Pedig ha megkérne, megtenném - felelte Danny meglepő módon. -Méghozzá gondolkodás nélkül. - Ám mielőtt Miranda kinyithatta volna a száját, ő sebesen felemelte a kezét. - Nem, ne is álmodozz róla! Chloe téged kért fel segítőnek, nem engem. Miranda sóhajtott, és a mutatóujjával beleírta monogramját a kapucsí-nó habjába. - Nem arról van szó, hogy ne akarnék segíteni Chloénak. Csak halálo san félek, hogy rosszul leszek, vagy elájulok, vagy valami. Nem akarom tönkretenni az ő nagy napját. Danny elmosolyodott, és a fejét csóválta. - Ettől nem kell félned. Ha majd élesben megy a dolog, eszedbe se jut elájulni. Komolyan - nyugtatgatta legbizalmasabb hangján. - Minden rendben lesz. És Miranda, legnagyobb megrökönyödésére, meg is nyugodott. Persze nem teljesen. De egy kicsit azért igen. Danny lelket öntött belé, akár bokszedző a tanítványába. 0 igen, meg tudja csinálni, meg tudja csinálni, tényleg meg tudja... - Tiszteletbeli nagynéni leszel - jelentette ki Danny vigyorogva. - Miranda néni. A lány elhúzta a száját. - A bolond Miranda néni.
- Oda se neki. Csak a bolond nagynéni a jó nagynéni. Az olyanokkal sokkal jobb az élet, mint a józan életű nagynénikkel. - Neked is volt? - Mirandát kezdte érdekelni a téma. - Gyerekkoromban? Persze. A bolond Pearl néni. Mindig elcipelt a macskakövető expedícióira. - Az meg milyen?
- Keresünk egy macskát, és követjük. Mindenhová. Fel a fára, végig a fal mentén, át a kerteken... - Meg a macskaajtókon - mondta Miranda. - A bolond Pearl néninek olyan alkata volt, mint egy tanknak. Nem fért
volna át egy macskaajtón. - Danny mosolygott; szemmel láthatóan kedves emlékeket őrzött erről a különc nénikéjéről. - Ó, remek nőszemély volt! Imádott kalóznak öltözni. A szomszédok azt hitték, meghibbant. A különc, botrányos, és átlagosnak semmiképp sem nevezhető Pearl néniről Mirandának szép lassan eszébe jutott valaki a saját ismeretségi köréből. Szóval ezért jönnek ki ezek ketten olyan állati jól egymással, gondolta.
- Oké, ezt én is megcsinálom. Mikor Chloe gyereke kicsit nagyobb lesz, elviszem kalandtúrára, és a kedvéért még a fenekem is beszorulhat a macskaajtóba. - Miranda kezdett belemelegedni. - Megyek vele cirkuszba, meg matinéra, ja, és korizni... és felolvashatom neki gyerekkorom kedvenc meséit. - És mik voltak gyerekkorod kedvenc meséi? - Egek, olyan sok volt! Az elvarázsolt erdő - emlékezett vissza Miranda. Meg Laura Ingalls Wilder könyvei. És a Flambards, amikor már idősebb voltam. Ja, jaaa, és az abszolút kedvencemnek az volt a címe, hogy Lábnyomok a hóban. Danny a homlokát ráncolta. - Még sosem hallottam róla. - A nagymamámtól kaptam hatéves koromban. Azt a könyvet adta ne kem, amelyik az övé volt, még az ő gyerekkorában, úgyhogy biztos jó ré gi volt. Rengetegszer elolvastam. - Miranda maga elé képzelte a régimó di borítót meg a könyv ragasztószalaggal összefogott gerincét, és álmo dozva szavalta: - Lábnyomok a hóban, írta: Racey Helps. Persze a könyv végül teljesen szétesett. Emlékszem, sírtam, mikor anyukám azt mondta, ki kell dobni. Mindkettőjük csészéje kiürült. Danny mosolygott, miközben az emlékeiről mesélt, ő pedig visszamosolygott rá. Remekül érezte magát, képes lett volna egész este gyerekkori emlékekről... -Jesszus Mária, hány óra van? Danny az órájára nézett. - Húsz perc múlva hét.
- Hétre a kórházban kell lennem! Danny felállt. - Itt parkolok nem messze. Elviszlek.
-Jellemző - mondta Miranda szárazon, miközben a poros utcákon suhantak a Chelsea & Westminster Kórház felé. - Annyira elmélyülten magyarázom neked, milyen kitűnő nagynéni lesz belőlem, hogy már az első, szülésre felkészítő órámról is elkések.
- Odaérünk. - Nem lesz időm megcsinálni a kitűzőket. Danny sorban hajtott át a sárgákon.
- Milyen kitűzőket? - Chloe szerint az összes többi nő a férjével jön - magyarázta Miranda. - Úgy volt, hogy csinálok két kitűzőt „Nem vagyunk leszbikusok" feli rattal. Danny felhúzta szemöldökét. - Ha bolond Miranda néni akarsz lenni, akkor nem szabad, hogy érdekeljen, mit gondolnak rólad - vélekedett. -A te küldetésed, hogy minél többet pletykáljanak rólad a hátad mögött. Most prűdnek tart és szűk látókörűnek? Vajon tényleg csúfolódik, vagy csak cukkol? Na jó. - Ez mind szép és jó - vágott vissza Miranda elmésen -, de fontos, hogy az ember mindig nyitva hagyja a lehetőségeket. Mi van, ha a kórház tele lesz jóképű dokikkal? Nem akarnám őket elriasztani. Amikor szombat este hazaért a munkából, és kinyitotta az ajtót, Miranda egy kicsi, gondosan bebugyolált csomagot talált a parkettán. Lehajolt rte, és akkor vette észre, hogy a csomagon csak a neve szerepel, a címe nem. Se Florence, se Chloe nem volt otthon. A konyhában Miranda levette a kabátját, és felrakta forrni a teavizet. Aztán zavartan nekiállt kibontani a csomagot. Amint az utolsó réteg buborékos fóliát is feltépte, gombócot érzett a torkában. Újra hatéves kislány volt. Lábnyomok a hóban, írta: Racey Helps. Az a borító volt, melyet olyan jól ismert - melyen Millicent, a kisegér, és Vakond úr szánkózik lefelé a hófödte domboldalon, egy rőzsével megrakott
kosárkában. Ez szakasztott ugyanaz a borító, ugyanolyan kopott zöld és bézs színben. Csak a gerincét nem kellett ragasztószalaggal összefogni. Miranda reszkető kézzel nyitotta ki, és a belső borítón megpillantotta a dátumot: 1946. Aztán megtalálta a levélkét, melyet Danny tett az első oldalra. Csak ennyi állt rajta: „Ez az a könyv? Remélem. Jó olvasgatást! D." Miranda nagyokat pislogott. Mennyire hihetetlenül kedves tőle! Azt pedig már végképp el sem tudta képzelni, hogyan szerzett be egy olyan könyvet, amelyet ötven éve nem adtak ki. Arcán gyerekes vigyorral elkészítette a teát, és átment a könyvvel a nappaliba. Sokat gondolt Dannyre az elmúlt napokban. Jópofa volt újra összefutni vele. Nem is piszkálták egymást - na jó, talán csak egy nagyon kicsit. Danny nem hozta fel a Miles-témát, ő pedig említést sem tett arról az integető szőkeségről. Elengedték magukat egymás társaságában, és olyan jól érezték magukat, ahogy Miranda el sem tudta volna képzelni, hogy még sikerülhet. Ez hiheteden, gondolta. Hihetetlen, de jó. Felvette a telefont, és beütötte Danny számát. A férfi a negyedik csengetésre vette fel. Miranda megint elmosolyodott. Még a hangját is jó volt hallani.
- Hogyan? - kérdezte. - Hogyan, hogyan, hogyan? Hogy csináltad? - Sikerült lenyűgöznöm téged? - De még mennyire! De muszáj elmondanod, hogy csináltad. - Semmiség volt - szerénykedett Danny. - Csupán végig kellett böngésznem az ország összes antikváriumát. Végül egy kis mellékutcában bukkantam rá Newcastle-ben... - Nem is! - hüledezett Danny elnevette magát.
Miranda.
- Nem, hát persze, hogy nem. - Aztán kedveskedve hozzátette: - Látod? Még mindig be tudlak ugratni.
- Ó, haha! - Miranda elpirult; örült, hogy a férfi most nem látja. - Ha tényleg érdekel, van egy antikvárium a Charing Cross Roadon, amelyik már rég nem kapható könyvekre specializálódott. - Hát, akkor is nagyon kedves volt tőled - mondta Miranda. - Örülök, ha örülsz neki. Majd felolvashatsz belőle Chloe gyerekének, ha már nagyobb lesz. Egyébként hogy sikerült a szülésre felkészítő óra? - Hát, tudod, nem volt olyan rossz. De tuti leszbikusnak néztek minket. Aztán lelkesen hozzátette: - Szeretnék rendesen köszönetet mondani a könyvért. Nincs kedved átjönni holnap ebédelni? Főzök valamit. Danny habozott, majd megszólalt: - Nagyon szívesen elmennék, de holnap reggel Berlinbe kell utaznom. Miranda tudta, hogy nem főz valami híresen jól, de ennyire szörnyű volna a helyzet?
- Mikor jössz vissza? - Nem tudom pontosan. Talán pár hét múlva. Na jó, két vagy három hét. Jaj, istenem! Miranda kihallotta a hangjában a változást. Ha ez nem lassítás, akkor el nem tudta képzelni, mi az. Aztán amikor megértette, megfagyott az ereiben a vér. Danny nagyon is jól elvan magában. Van barátnője, akivel tökéletesen boldog. És erre itt jövök én, és izmozok... Csak kedves volt hozzám, ez minden, figyelmeztette magát Miranda sietve. Nem hiányzik neki, hogy ráakaszkodjak, mint valami kétségbeesett, eltévedt kiskutya. - Zseniális! Két-három hét Berlinben? Ez fantasztikus! - Erőnek erejé vel igyekezett derűsnek és maximálisan nem akaszkodósnak látszani. Biztos hihetetlen jól fogod magad érezni. Nos, nem is tartalak fel, tényleg csak azért hívtalak, hogy a könyvet megköszönjem. Nagyon jó utat kívá nok neked, oké? Szióka! A „szióka" mániákusan, hisztérikusan élesre sikeredett. Miranda halálra rémülten rakta le a kagylót, és a kandalló fölött lógó, aranyozott keretű tükörben szemügyre vette saját tükörképét. Hát ezt jól megcsináltam, gondolta. Igazán meggyőző előadás volt, nem igaz? Ugye tudod, hogy úgy beszéltél, mint aki totál megbuggyant.
A jóisten tudja, mit gondol most rólad Danny.
Ötvennegyedik fejezet
Alighanem megőrültem, fontolgatta Bev három nappal később. Tel-jesen meghibbantam. Elment az eszem. - Oké, akkor vegyünk egy tízes skálát - mondta Johnnie derűsen. - Eddig hányasra értékeled a randit? - Ó, eddig szenzációsan ment! Legalább tizenhat pont. Itt száguldunk z M4-es autópályán vasárnap reggel hétkor, és te nem vagy hajlandóelárulni, hová megyünk. - Bev idegesen gesztikulált manikűrözött kezével. - Úgy értem, mire föl ez a nagy titkolózás? Csak nem egy fantasztikusvidéki kastélyszállóban fogunk ebédelni? Vagy meglátogatjuk a barátaidat? Esetleg a szüleidhez viszel bemutatni? Mert ha igen, arról szeretnéktudni. Amint Bev az utolsó szavakat kiejtette, máris megbánta. Johnnie magában nevetve kitette az indexet, és rákanyarodott a Membury pihenőhelyhez vezető lehajtósávra. A meglehetősen koszos fehér Mercedesszel a bejárat előtt parkolt le, leállította a motort, és megpaskolta Bev kezét. - Első randevúnk első óráját töltjük. Lehet, hogy veszettül bírjuk egymást, de az az igazság, hogy még nem ismerjük egymást valami szörnyenjól. Mielőtt meghívatnád magad a szüleimhez, mit szólnál, ha megnéznénk, hogy megy a közös reggeli. Ugyanis figyelmeztetlek: ha nyitottszájjal rágsz és szürcsölöd a teát, azonnal hátat fordítok neked. Vagy pedig - tette fel a kezét, amikor Bev tiltakozásul felsikoltott, majd higgadtanfolytatta - ha meglátod, hogy én hogyan tunkolom a pirítóssal a ketchu-pot, lehet, hogy te fordítasz hátat nekem. Az étterem ebben a borzasztóan korai órában gyakorlatilag üresen kongott. Bev sértődött képpel, ajkát lebiggyesztve, összefont karral támasz-
totta a pultot, és elnézte, amint Johnnie viccelődik és nevetgél a középkorú pincérnővel. Azon tépelődött, mivel érdemelte ki a sorstól ezt a büntetést.
- Én csak egy kávét kérek, feketén. - Marhaság! -Johnnie biztatta a nőt, hogy magasan pakolja meg a tányérját sült krumplival, pirított szalonnával, gombával, véres hurkával -pfuj! és paradicsomos babbal. - Muszáj feltankolni. Kemény napunk lesz. - Bev szerencsétlen ábrázatát látva elvigyorodott. - Hé, ne aggódj! Azt ígértem, meghívlak reggelizni. Ezt a kört én fizetem. Bev gyomra - akár egy kitörés előtt álló vulkán - olyan dühösen korgott, hogy még a pincérnő is meghallotta.
- Magának is mehet mindenből a dupla adag, szívem? - Igen, legyen szíves - vágott elébe Johnnie. - Csak véres hurkát ne! - rikoltotta Bev. Tiszta szerencse, hogy a Mercedes már eleve koszos volt, máskülönben elviselhetetlen lett volna a helyzet. A dolgok jelenlegi állása szerint Bev már így is épp eléggé el volt kámpicsorodva; fényesre suvikszolt bokacsizmája oda-odaütődött a lába alatti gumiszőnyeghez, ahogy vég nélkül zötykölődtek a sáros erdei utakon. Az autópályát már rég maguk mögött hagyták. Hogy Devon ilyen is tud lenni, azt alighanem csak a helybéli tehenek sejtették. Habár egyetlen, magára valamit is adó tehén sem akarhat itt pusztulni, ebben a sötét, barátságtalan erdőben - nem, nekik annál több eszük volt. Teheneket csakis zöldellő mezőkön látni, amint térdig gázolnak a százszorszéppel és boglárkával telehintett, selymes fűben... Hogy is szokták mondani? Mint az illatos alpesi réteken - á, ez az! Ám itt se selymes füvet, se virágot nem látni, gondolta Bev keserűen. Illatos alpesi rétről nem is beszélve. Itt nincs más, csak a fák rengetege, a nyirkos, sötét, esőtől csöpögő fáké, meg az a keskeny, kövekkel teli kerékvágás a kisebbfajta medencének is beillő pocsolyákkal, és a végtelen, végtelen sártenger. A keréknyomok végül egy tisztáshoz vezettek. Ezen a ponton Bev már tökéletesen fásultan meredt a hatalmas khaki sátor mellett felsorakozott katonai kisteherautókra. A sátorból terepszínű overallba öltözött emberek bukkantak elő, kezükben fegyverrel. Mások odakint nyüzsgölődtek, arcukat sárral kenték be, ellenőrizték a fegyverüket, álcázásra szolgáló terephálót tekertek a fejükre, vagy a térképet bújták.
- Nos? - kérdezte Johnnie. - Mi a véleményed? Szabályosan úgy nézett ki, mint aki büszke magára. Bev érezte, most nem mondhatja ki őszintén a véleményét. - Azt akarod mondani, hogy a terrorelhárításnál dolgozol? Johnnie elnevette magát.
- Ez paintball. Még sosem próbáltad? - Furcsa mód nem. - Bev el volt képedve a fickó arcáüanságán. - És most sem fogom kipróbálni. - Ne izélj már, annyira poén! - Nem, nem poén. Mégis mitől lenne poén? - De hát olyan messzire eljöttünk érte! - Olvass a számról, Johnnie: en, e, em, az annyi mint: NEM! Johnnie-nak voltak itt barátai. Néhányan megismerték az autót, és in tegetni kezdtek. Bev oda se bagózott. - Kérlek - unszolta Johnnie. - Élvezni fogod.
- Nem fogom. Johnnie a fejét csóválta.
- Miranda azt mondta, jó fej, laza csaj vagy. - Hazudott - felelte Bev; vérig volt sértve. - Nem vagyok laza. Soha életemben nem voltam laza ilyen téren. - Nagyon csalódott vagyok. - Hah, még hogy te vagy csalódott! Hajnali négykor keltem, hogy megfürödjék, megcsináljam a hajamat, kifessem magamat... Bev összerezzent: ebben a pillanatban fülsiketítő sípszó hasított a fülébe. Még többen özönlöttek ki a sátorból, odarohantak a legközelebbi teherautóhoz, és felugrottak a platóra. Birkák masíroznak így a vágóhídra. A következő pillanatban a síp gazdája alakot öltött Johnnie kocsijának anyósülés felőli oldalánál. A kétméteres, ijesztő külsejű törzsőrmester lesújtó
pillantást vetett Bevre, majd feltépte a kocsi ajtaját.
- Csak azt ne mondd - vetette oda gúnyosan -, hogy szüzet hoztál! - Valóban először csinálja - hagyta helyben Johnnie. - Azt már nem! - vágott vissza Bev. - Én ugyan nem csinálok semmit! Bev ekkor ijedten préselődött a bőrüléshez, kezével az ülés szélét markolva, ugyanis a férfi behajolt a kocsiba. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, villámgyorsan átnyúlt Bev orra előtt, és boszorkányos ügyességgel kirántotta a helyéről a slusszkulcsot. Bev ijedtében felsikoltott: a férfi elhúzta a hasától a terepszínű nadrág derekát, jelentőségteljesen megrázta a kulcsot, majd egy mozdulattal belepottyantottá a gatyájába. Bev csak pislogott. Azt a mindenit, micsoda kockás has! - Ezt nem teheti!
- Ó, dehogyisnem! - A félelmetes törzsőrmester vad vigyort villantott rá. Én mindent megtehetek, ugyanis itt én parancsolok. És minthogy maga úgysem megy innen sehova, talán nem ártana, ha bevonulna a sátorba átöltözni. Bev dacosan bámult vissza rá.
- Vagy azt akarja, hogy én vigyem be? A lány tekintete átsiklott Johnnie-ra.
- Ezt soha nem bocsátom meg neked. Remélem, ezzel tisztában vagy. - Ne haragudj. - Johnnie megvonta a vállát. - Miranda hibája. Azt mondta, imádni fogod. - Azzal a szörnyű nőszeméllyel az életben többet nem állok szóba. Nyilván csak rémálom az egész, gondolta Bev, amikor az erdő mélye felé tartó teherautó platóján zötykölődött. Katonai gyakorlóruhát ölteni egy sátorban, olyan, függönnyel leválasztott kis fülkében, amilyet csak a társkeresős valóságshow-kban látni - nos, ez még csak a kezdet volt. Sehol egy tükör, se a fülkében, se a sátorban. Az a szmötyi pedig, amit mindenki olyan nagy meggyőződéssel csapdos az arcára, nem kozmetikai iszap, hanem igazi sár, melyet igazi pocsolyából túrnak ki. A rohamsisak mindenkin, mindig rosszul áll, a fűzős bakancs meg eleve botrányosan ronda. Ráadásul amikor Bev fel akart kapaszkodni a teherautóra, elcsúszott
és fenékre esett, bele egyenesen az alaposan felkavart sártengerbe. Nem fért a fejébe, hogy lehet mindenki más ilyen vidám. Bizarr élmény volt; szabályosan úgy néztek ki, mint akik állati jól szórakoznak: hangosan cseverésztek, megbeszélték az aktuális pletykákat, és lelkesen találgatták, hogy alakul a nap hátralevő része. - Ugye új vagy? Bev riadtan döbbent rá, hogy a balján ülő lány hozzá beszél. - Egy kicsit.
- Imádni fogod. - Ami azt illeti - mondta Bev -, nem fogom imádni. Ez az egész... -mutatott körbe a teherautón - ...annyira távol áll tőlem! A lány szemmel látatóan nem vette a lapot. - Tudom, tőlem is! Hát nem isteni? De a java még hátravolt. Amikor a teherautó végre nagy csúszkálás közepette megállt, és mindenki leugrált a platóról, a szervező instrukciókat tartalmazó papírlapot adott át két tagbaszakadt illetőnek, majd kihirdette: - Oké, ők ketten lesznek a csapatkapitányok. Álljatok sorba, aztán akit kiválasztottak, az menjen a helyére! Bev megborzongott. A többévnyi megaláztatás jótékonyan elfeledett emléke egyszerre felszínre tört: eszébe jutottak azok a tornaórák, amikor a csapatokat válogatták. Ilyenkor ő ott állt totális balekként, és szépen végignézte, amíg mindenki mást kiválasztanak, és ő ott marad a végére egyedül. Erre most, tíz évvel később újra át kell élnie mindezt. Jaj ne, ez túl sok volt neki!
- Te! - kiáltotta a piros csapat kapitánya, és Bev csak akkor jött rá, hogy az illető rá mutat, amikor valaki alaposan megtaszajtotta. Azért nem vette észre, hogy a fickó rámutatott, mert a szeme megtelt könnyel. De most már nincs ok a sírásra, mert - köszönöm, istenem, köszönöm! -nem őt választották utoljára. Nem ő volt az, aki ott árválkodott a válogatás végén. Még némelyik férfinél is előbb került sorra. - Te! - kiáltotta a sárga csapat kapitánya Johnnie-nak, aki rávigyorgott Bevre, és átállt a másik oldalra.
Tökéletes, gondolta Bev, amint az adrenalin lassan szétáradt az ereiben, így legalább megölhetlek. - Ááá, segítség! Jönnek át a dombon! Amint Bev meghallotta a segélykiáltást, sebesen rohant a fák közt a hang forrása felé. Hasra vetette magát, és az ellenséges csapat két embere elszaladt mellette - valaki mást üldöztek. Nyirkos páfránylevél csiklandozta az orrát. Megvárta, míg tiszta a levegő, aztán félig futva, félig csúszva leküzdötte magát a folyóhoz, ahol Stuart - szintén piros csapattársa -hisztérikusan kutatott a vízben a pisztolya után.
- Leejtettem - sziszegte, mire Bev belegázolt a jéghideg vízbe, a bakancsával addig tapogatózva a víz alatt, míg a lába valami fémeshez nem ért. - Zseniális vagy! - hüledezett Stuart, majd a derekára kötött töltényövből újratöltötte a pisztolyt festékgolyókkal. - Feküdj! - kiáltotta Bev, és levetette magát az iszapos partra, ugyanis az aljnövényzet zörgése, és valahol egy sárga jelvény villanása jelezte: közel az ellenség. Placcs! Egy festékgolyó csapódott a sziklának, alig pár centire a fülétől. A következő pillanatban Stuart megpördült, és visszalőtt. - Te szemét! - hörögte az ellenséges katona, amikor a mellkasán rob bant a piros festékgolyó. - Gyorsan, a másikat! Bev a hátára gördült, lepöckölte az ingujjára tapadt meztelen csigát, és újabb töltényért nyújt. - A híd felé tart! - lihegte Stuart. - Átmászom a sziklán, te kövesd a fo lyót, így bekeríthetjük a... VOMMPPP! - robbant a sárga festékgolyó Stuart védőszemüvegén.
- Ó, basszus, eltalált! - Meghaltál - mondta Bev. - Találkozunk a következő körben! - Tegyél meg nekem egy szívességet: lődd le a szemétládát, oké? Bev elnézte, amint Stuart elcammog a fák között. Halott ember, legalábbis átmenetileg. Csapzott tincseit kisimította a szeméből, felegyenesedett, és
erősen figyelt, hátha meghallja, vagy meglátja az ellenséget. Csakhogy nehéz úgy hangtalanul surranni, ha egy fél folyó lötykölődik az ember bakancsában, és nehéz egyenesen járni, ha bokáig gázol a cuppogó iszapban, mely a maga részéről megtesz minden tőle telhetőt, hogy lehúzza a sűrű, sötét mélységbe. Bev hirtelen mozgásra lett figyelmes a fák között; megállt, és előkészítette a fegyverét. Szilárdan előreszegezte, és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. A fenébe, csak egy mókus! Lassan kifújta a levegőt. - Ne mozdulj! - suttogta egy hang a háta mögött, és Bev érezte, egy puska csöve szegeződik a hátának. Cseszd meg, gondolta Bev, és állati mérges volt magára. Most én is meghaltam. - Csukd be a szemed - sziszegte a hang. Bev behunyta a szemét, és várta a festékbombát. - Fordulj meg. Lassan! Bev megfordult; bakancsa meglehetősen dicstelen módon cuppogott az iszapban, és a lány pihegve vette a levegőt. - Tartsd csukva a szemed. Egy hangot se! Bev szíve vadul kalapált. Forró leheletet érzett az arcán, aztán azt, hogy egy ajak ér az övéhez. Egész teste bizseregni kezdett - úgy, ahogy azelőtt még sosem -, és azon kapta magát, hogy előrehajolva várja a folytatást. Szent ég, szóval ezért mondják, hogy a háború vágykeltő... - Te céda! - szólalt meg Johnnie, és vigyorogva elhúzódott a lánytól. Akárki más lehetett volna. Bev elmosolyodott. - Megismertem az arcszeszedet. - Mondhatok valamit? - Mi az?
- Most először látlak mosolyogni.
- Kérdezhetek valamit? - vágott vissza Bev. -Mit? - Amit az előbb csináltál,.. az, ami halványan emlékeztetett egy csókra. Ennyi volt, vagy kapok többet is? - Ó, kapsz többet is - ígérte Johnnie. Kisimította a lány vizes haját az arcából; most nagyon szépnek látta. - De csak ha nem bánod, hogy lepaktálsz az ellenséggel. Bev reszketve átölelte, és ajkát a férfiéhez emelte. Ezúttal már semmi puhatolózás nem maradt a csókban. Johnnie a nyelvét Bev szájába dugta, a lány pedig maximális lelkesedéssel viszonozta a csókot. Ó istenem, milyen fantasztikusan csókol, és ahogy végigsimította a testét, nos, egy ilyen alkalmat igazán nem lehet elszalasztani... VOMMPPP! VOMMPPP!
- Ez meg mi a... - kapkodta a levegőt Johnnie. Eltolta magát, és hátrafordulva meglátta a hátán lecsorgó skarlátpiros festéket. Hitetlenkedve bámult a pisztolyra Bev kezében. - Bumm, bumm, meghaltál! - szólalt meg a lány.
Ötvenötödik fejezet
E
lőttük, a széles, murvával felszórt bekötő út végén sivatagi délibábként emelkedett ki a ködből az udvarházból kialakított szálló, a Manor House Hotel. Igaz, a dolog sivatagi része nem egészen stimmelt, hiszen vízben nagyon is bővelkedtek ezen a szürke, nyirkos, és egyre hűvösebb estén. Ám a hívogató, meleg fények, és annak lehetősége, hogy lustán elnyúljanak a duruzsoló kandalló előtt, brandyt kortyolgatva egy csodálatos vacsora után - nos, mindez túl erős kísértésnek bizonyult.
- Mi a véleményed? - Johnnie még nem állította le a motort. Mintha Bev akár nemet is mondhatna. - Igen, igen, igen! - pihegte Bev. Meleg víz, fűtés, étel, ital és a többi, elképzelhetetlen luxus, és mindez a lehető leggyönyörűbb környezetben! Ám ekkor szörnyű gondolata támadt. -Jaj, ne... - Mi van?
- Nézz ránk! - Bev gyászos képpel emelgette a tincseit, és végignézett Johnnie gyűrött pólóján és farmernadrágján. - Nem fognak beengedni. Ki van zárva. Johnnie egy pillanatig habozott; ez eddig benne sem merült fel. Aztán pár pillanat múlva leállította a motort, odahajolt Bevhez, és óvatosan a két tenyerébe fogta az arcát. Az a sáros-iszapos pofi, mely felszabadult az alapozó, púder, pirosító, és a jó ég tudja, még mi alól. Az a csillogó szempár, a számtalan rétegnyi szemhéjpúder meg a ragacsos szempillaspirál nélkül. Az a csókolni valóan puha ajak. És a haja - azok a mély lenszőke tincsek, többé nem lakkal rögzített, érinthetetlen kontyba felépítve, végre lazán omlottak a vállára. Istenem, de szerette, ha egy nő haja ilyen puhán omlik le! - Gyönyörűen nézel ki. Gyönyörű vagy - szólalt meg Johnnie. - Tud
tam, hogy így lesz. Ez annyira nevetséges volt, hogy Bev meg se próbált ellenvetéssel élni. A pasi szemmel láthatóan megháborodott.
- Mindegy, akkor sem engednek be az étterembe -jelentette ki szomorúan. - Talán nem. - Johnnie lendületesen kinyitotta a vezetőoldali ajtót. -De egy szobát biztosan adnak. - így már jobb? - kérdezte negyven perccel később, amikor Bev a szálloda fehér fürdőköpenyébe burkolózva előbukkant a fürdőszobából. - Mennyei! - Bev a fürdőtől kipirulva, illatosan és kissé még mindig nedves bőrrel rogyott le a kanapéra, és elvette a felé nyújtott borospoharat. Istenem, elképesztő, mennyivel jobban értékeli az ember a forró fürdőt, ha igazán kiérdemelte! - Most én jövök. -Johnnie a lány ölébe tette az étlapot. - Válaszd ki, mit szeretnél enni, aztán telefonálj le, és rendeld meg. Mire kijövök, itt is a vacsora. Ja, és kérj még egy üveg bort. Édes volt. Sáros, de édes, döbbent rá Bev. Hogyan is gondolhatta, hogy ez a pasi egy disznó? Fél tízre végeztek a vacsorával; a pincér el is vitte a tányérokat. Ideje volt hazaindulni. - Két óra az út hazáig - morogta Bev. - Holnap meló. Fogadok, hogy egész testemben sajogni fogok. Komolyan mondom, senki nem fogja el hinni, mivel töltöttem a mai napot. - Zseniális voltál! -Johnnie gyengéden megszorította a karját. Huh, jaj, újabb érintés! Bev érezte, hogy a szíve sebesebben ver.
- Még mindig alig hiszem el, hogy tényleg élveztem. Szóval akkor nem bánod, hogy lelőttelek? - Megbocsátok neked. -Johnnie somolygott, mintha mondani akarna valamit. - Mi az? - kérdezte Bev. Da-damm, da-damm, da-da-damm, kalapált a szíve. - Semmi - legyintett a férfi szégyenlősen. - Ha elmondanám, hülyének néznél.
- Figyelj, három órája megállás nélkül dumálunk. Ne pont most dugulj el! Bev fészkelődött, maga alá húzta a lábát, és betakarta a köntössel. - Ööö... -Johnnie diszkréten a dekoltázsa felé intett. - Ó, bocsánat! - Bev észrevette, hogy a köntös felül szétnyílt, és szorosan összehúzta magán. - Szóval, folytasd csak. Mit is kezdtél mondani? - Hát... hogy néha az ember találkozik valakivel, és tudja, hogy ez az az ember, akivel... tudod... - Nem, nem tudom - pihegte Bev az idegességtől szinte félőrülten. -Akivel mi? Akivel mi? Johnnie lehunyta a szemét; érezte, hogy kezd berezelni. Istenem, annyi éven át várt erre a pillanatra, erre most inába száll a bátorsága. Jellemző, szörnyen jellemző!
- Azt akarom mondani, hogy néha az ember találkozik valakivel, és el tudja képzelni az illetőt húsz év múlva. - Nos, ez persze csak féligazság. Némiképp elkente a lényeget, de azért teljesen nem tért el a tárgytól. Ennyi engedményt már csak kaphat, nem? Még mindig jobb, mintha hirtelen az időjárásra terelné a szót. - És? - bámult rá Bev kíváncsian, félig elnyílt szájjal. - Engem el tudsz képzelni? Johnnie elmosolyodott. - Ó, igen. Amint a Range Rovereddel száguldozol egy szakajtónyi labradorral meg a mokány, lármás, rögbis fiaiddal. Bev minden előzetes figyelmeztetés nélkül elsírta magát. Ezt meg honnan tudhatta? Erről álmodozott - mindig is négy fiút szeretett volna, de még egy árva léleknek sem beszélt erről.
- Hány gyerek? - A könnyek, épp olyan hamar, ahogyan jöttek, el is apadtak. - Három fiú. Meg egy kislány - mondta Johnnie, és fülig szaladt a szája, ahogy maga elé képzelte őket. - Persze agyon fogják kényeztetni a kiscsaj t. - Én nem hiszek ezekben az ezoterikus dolgokban - szólalt meg Bev óvatosan. - Nincs ebben semmi ezoterikus. Mindig is erre vágytam. Csak hát a férfiaknak nem illik ilyesmiről álmodozni. Megnősülni és családot alapítani
nem tartozik a legmacsóbb vágyak közé. -Johnnie elhúzta a száját. Nekünk csak arról szabad fantáziálni, hogy elmegyünk szórakozni, leisszuk magunkat az asztal alá, és a lehető legtöbb csajról lerángatjuk a bugyit. Elhallgatott. - Ha lehet, foggal. Rajtam most nincs bugyi, gondolta Bev; az enyémet aztán nem tudnád lerángatni. Aztán egy kissé bizonytalanul elmosolyodott: belátta, hogy ez lehet élete egyik legboldogabb pillanata.
- Szóval mit akarsz ezzel mondani? Johnnie mélyen a szemébe nézett.
- Nagyon jól tudod, mit akarok mondani. Ó, viszlát, unalmas hétköznapok! Hello, sírig tartó boldogság!
- Alig ismerjük egymást. - Bev úgy érezte, ezt azért illik hangsúlyoznia. Ami azt illeti, pontosan, egy napja ismerik egymást. Nem mintha őt ez egy fikarcnyit is zavarná. - Tudom. Csak szerettem volna elmondani, mit érzek irántad - vonta meg a vállát Johnnie. - És ha te esetleg, merő véletlenségből, hasonlóképpen érzel irántam, kérlek, ne habozz ezt megosztani velem. Ha viszont még mindig rémesen utálatosnak találsz, hát akkor azt is mondd meg. Bev lassan megcsókolta.
- Nem talállak rémesen utálatosnak. - Nos, az igazán jó - felelte Johnnie. - Huh! - mondta színpadias megkönnyebbüléssel. - Ez is valami. Bev körülpillantott a pazar, tölgyfa borítású falakon, a gerendás menynyezeten, az ódon kandallón meg a bársonybaldachinos franciaágyon.
- Ugye azt mondtad, egész éjszakára kivetted a szobát? - Muszáj volt. Pár órára nem adják ki - magyarázta a férfi. - Ez nem olyan típusú szálloda. - Ebben az esetben kár lenne úgy itt hagyni, hogy ki se használtuk. -Bev újból megcsókolta a férfit, odasimult hozzá, és a kezét becsúsztatta a köntöse alá. Beleborzongott a gyönyörbe, ahogy a selymes, fekete szőrszálak az ujjait csiklandozták. - Nagyon örülök, hogy szőrös a mellkasod - mormogta.
- Én pedig örülök, hogy a tiéd sima - felelte Johnnie komoly képpel.
Ötvenhatodik fejezet
Miranda érezte, hogy valami nem stimmel, amikor felrántotta terepszínű, oldalzsebes nadrágját, és azonnal elvágódott. - Egy lukba dugtad a két lábad - jegyezte meg Chloe. - Máshol jár az eszed. Valóban. Mirandának Dannyn járt az esze, aki bármelyik percben megérkezhetett. Hegyezte a fülét, mikor szólal meg a csengő, és azon morfondírozott, jut-e még ideje kimosni a hajából a zselét, és inkább a természetes stílusra ráerősíteni. Már amennyire a kékesfekete haj rózsaszín tincsekkel természetesnek tekinthető. Bal lábát kiráncigálta a nadrág jobb szárából, és elkámpicsorodva döbbent rá, hogy már megint bekövetkezett az, amit annyira el akart volna kerülni. Az elmúlt héten egyre romlott a helyzet: kérlelhetetlenül kúszott be az életébe, akár egy szellem, és már nem tudott menekülni előle. Igen, már megint odavolt egy pasiért. Ezúttal odafigyelt: a bal lábát gondosan a nadrág bal szárába dugta, felállt, és felhúzta a sliccét. - Micsoda karcsú derék! - Chloe irigykedve megpaskolta a lány lapos hasát. Ebben a pillanatban csengettek. - Hú, ez Danny lesz. Izgulsz? Miranda szemügyre vette az izgatottságtól kipirult tükörképét. A fenébe is, igen, izgul, de nem azért, amire Chloe gondol. Ráadásul nagyon szerette volna, ha nem izgul, mert nem igazán laza és kényelmes dolog vadul odalenni olyasvalakiért, aki cserébe nincs oda értünk. Az érzés visszatért, gondolta Miranda az ajkát harapdálva. Édes istenem, pedig annyira biztos volt benne, hogy örökre elmúlt, amikor Miles berobbant az életébe. Kigyógyult belőle, ó igen; akkoriban pont valami olyasmire volt szüksége, hogy ne gondoljon Danny Delancey-re. Ezért aztán finoman szólva is bosszantó volt, hogy ez a gyerekes rajongás ilyen, előre be nem tervezett módon újra felbukkant az életében. Akár egy idegesítő régi osztálytárs, akivel az ember soha többé nem akar találkozni,
erre az illető megjelenik a kerítés túloldalán, és azt kiabálja: „Halihó! Képzeld, ideköltöztünk a szomszédba!" Furcsa, hogy míg az ember egész életében gond nélkül tud besétálni egy szobába, addig ez a mozdulatsor néha egy csapásra bonyolult, számos nehézséget rejtő feladattá lényegül át. Florence és Tom a nappaliban ült, és kedélyesen csevegett Dannyvel, aki kényelembe helyezte magát a kanapé egyik sarkában. Miranda az ajtóban ácsorgott, és azon morfondírozott, hova üljön, hogy ne keltsen gyanút. A földre, Florence kerekesszéke mellé? Vagy - dupla blöffként -a kanapéra, Danny mellé? Vajon ránézzek, mosolyogjak, és köszönjek neki, vagy inkább úgy tegyek, mintha ott se lenne? Melyik megoldás a lazább? Segítség, elfelejtettem, mit kell ilyenkor csinálni - nem tudom, hogyan kell normálisan viselkedni, ó, ez rettenetes...
- Gyorsan ülj le, kezdődik! - Florence a tévére szegezte a távirányítót, és felhangosította. A bemondó felvezette a következő műsort. Chloe átpréselte magát Tom és Florence mellett, és leereszkedett az utolsó üres karosszékbe. Miranda törökülésben leült a szőnyegre. - Bőven van még hely Danny mellett - tiltakozott Florence. - Nekem jó itt. Szeretek a földön ülni. Amint ezt kimondta, máris megbánta. Florence és Tom vihogott, mint két kamasz, Danny pedig felhúzta a szemöldökét. - Ezt jegyezd fel a naplódba mondta Florence Dannynek.
- Pszt! - sziszegte Miranda bosszúsan. - Azt hittem, nézzük a műsort. - Most pedig - duruzsolta a bemondó - következik a díjnyertes Delan-ceyVale páros legújabb dokumentumfilmje. - Nem is tudtam, hogy díjakat nyertetek. - Chloe le volt nyűgözve. - Nos - felelte Danny -, leginkább a nyolcévesen, egy vetélkedőn nyert jelvényemet tudnám megemlíteni. - Helyezzék magukat kényelembe - kezdte a bemondó -, mert azonnal kezdődik az izgalmasnak ígérkező, egyórás dokumentumfilm: az Élet az utcán. - Ez zseniális volt! - szólalt meg Tom egy órával később. Visszateker
te a videokazettát ahhoz a részhez, ahol Florence-szel készítenek interjút. - És ő sem rossz benne. - Bele se merek gondolni, hogy arról álmodoztam, hátha kiszúr magá nak valami texasi olajmágnás! - sóhajtotta Florence. - És mit kaptam he lyette? Egy vén perverz alakot, aki arra indul be, ha lelkésznek öltözhet. Chloe védelmébe vette Tomot. - Csak egyszer öltözött be. - Hah, ti csak arról az egy esetről tudtok! - kacagta Florence. - Azt a reverendát azóta se vitte vissza a jelmezkölcsönzőbe. Dannynek nem kerülte el a figyelmét, hogy Miranda nem volt a régi. Manapság szótlanabb volt, társaságban kényelmetlenül érezte magát; mintha eltűnt volna a régi beszédessége és szellemessége. A műsor után sarokba szorította a konyhában, ahol a lány kávét főzött. - Miranda, minden rendben? Miranda összerezzent, és aggodalmas pillantást vetett az ajtó felé. Miért nem siet valaki a segítségére? Légyszi, légyszi! -Jól vagyok.
- Olyan más vagy mostanában. - Igazán? Nem hiszem. Danny együtt érez vele, ő meg ránézni is alig mer. - Miles miatt van? Azt hiszi, erről van szó? Hogy még mindig magánkívül van a gyásztól. Hát nincsen magánkívül. Szeptember végén járunk, tíz hét telt el a baleset óta. Mostanra túltette magát rajta, még ha ez szívtelenségnek hangzik is végtére is alig pár röpke napig ismerte Miiest. Mindegy, Dannynek ezt nem muszáj tudnia, nem igaz? Miranda rémesen szégyellte magát. Szörnyű volt a szokatlan viselkedése miatt Mileszal takarózni. De még mindig kevésbé volt szörnyű, mintha Dannynek tudomására jutott volna a dolog tényleges oka. Ezt Miles sem bánná, ugye? Ha most látna, gondolta a lány, biztos jót nevetne, hogy milyen hülye helyzetbe keveredtem már megint.
Danny még mindig válaszra várt. Miranda vállat vont, bólintott, és óvatosan kiöntötte a kávét a kancsóba. - Igen, Miles miatt van, de nem akarok beszélni róla. - Rettegett, hogy Danny nekiállna vigasztalni őt, és megint elöntötte a forróság. Jó, jó, mélyre süllyedt, de ennél mélyebbre már nem akart. Sietősen hozzátette: - Kérlek, ne légy kedves hozzám, oké? Váltsunk témát. Mi a helyzet az zal a szőke lánnyal? Még mindig találkozgatsz vele?
Danny nekidőlt a hűtőnek, és összefonta a karját. Egy pillanatig értetlenkedve nézett rá, aztán futólag elmosolyodott, és a tekintete ellágyul!. -
Á, igen. Ami azt illeti, tegnap együtt vacsoráztunk.
Ah. A fenébe! A témaváltással önmagában nincs gond, de Miranda nem egészen ilyen válaszra számított. Rájött: tudat alatt valami olyan vála.szi remélt, mint például „Szőke lány? Milyen szőke lány?" Mindezt lehetőleg zavart, kérdő tekintet kíséretében.
Együtt vacsoráztatok! Ez fantasztikus! - Széles mosolyt erőltetett magára. - Valami szép helyen? -
Történetesen nála.
Úgy kell nekem, hogy rákérdeztem, korholta magát Miranda. De aztán bátran folytatta: - Na, és jól főz? Ezen Danny elgondolkodott. -Elég jól. Pár éve elvégzett egy olyan Cordon Bleu főzőtanfolyamot. Na persze, ki nem? És jó az ágyban? Nem, nem, ezt nem szabad megkérdeznem, figyelmeztette magát Miranda; a homlokára izzadságcseppek ültek ki. Huh, hál' istennek ezt nem mondta ki fennhangon. Az volna csak a totális lebukás. Léteznek bizonyos kérdések, melyeket az ember lánya kizárólag akkor tesz fel egy férfinak, ha fülig bele van esve - titkon, vagy másképpen. Ez is azok közé tartozott. A másik tiltott kérdés pedig így hangzik: „Szóval akkor, gondolom, elveszed feleségül?" Mondanom sem kell, hogy az ember az ilyen kérdéseket mindig fogcsikorgatva préseli ki magából. Nem, ezt nem szabad megkérdeznie.
-Oké. Kávé. - Mirandának nagy kő esett le a szívéről, hogy ezt a két kérdést sikerült átugornia. Felkapta a kávéscsészéket, és mindent rápa kolt a tálcára. Eszébe jutott, hogy vajon Danny a szőkéből is olyan fon dorlatosan húzta-e ki a kedvenc gyerekkönyve címét, és őt is meglepte-vele. Valószínű, állandó trükkje volt ez, mellyel megnyerte magának a lányokat, és azt bizonygatta, milyen figyelmes és kedves pasi ő valójában. Lábnyomok a hóban, gondolta Miranda. Hah! Az ősbalek újabb kalandjai találóbb cím lenne. Csak várd ki a holnapot - szólalt meg Danny.Miranda riadtan bámult rá. - Miért? Mi lesz holnap? Fel fognak ismerni. Aki látta a műsort, az mind megszólít majd az utcán, és elmondja, milyen remek csaj vagy - vigyorgott. - Higgy nekem, gy lesz. Hah, pont a hajamra kenhetem, gondolta Miranda. Ha mindenki más olyan remek csajnak talál, akkor pont te miért nem? Ajkába harapott, és az evőeszközfiókban kotorászott a teáskanalak után. Akkor nem is baj, hogy alig mozdulok ki itthonról. Öt teáskanál. Cukor. Mi kell még? Ja, tejszín... - Nézd... - Danny habozott, és hátrasimította a haját. - Sok mindenenmentél keresztül. Ezeknek a dolgoknak idő kell, míg az ember túlteszi magát rajtuk, és ezért nem is sürgetlek. De ha valamelyik este mégis szeretnél kimozdulni, hívj fel. Komolyan. Bármikor, oké? Miranda összerezzent. Édes istenem, ez a „komolyan", ez is a totális lebukások közé tartozik. Mindenki tudja, hogy ha egy férfi azt állítja, komolyan gondolja, na, akkor holtbiztoson nem gondolja komolyan. Mindegy, azért próbál udvarias lenni, ezt el kell ismerni. Még ha úgy is beszél, mintha a hibbant nénikéjének mondana köszönetet a karácsonyra kapott, csodaszép, horgolt pulóverért. - Igen, persze. - Miranda a kistányérok tetejére tette a tejszínes kancsót, és felemelte a tálcát. - Az klassz lenne. Én, te és Ms. Cordon Bleu. Ó igen, ennél bensőségesebb már nem is lehetne.
Több hét telt el. Október végén, egy keddi napon Chloe a boltban dolgozott, amikor megszólalt az ajtóra szerelt csengő. - Hello! - üdvözölte Greg. Bár Chloe várta őt, most mégis belenyilallt valami a bensőjébe. A baba is összerezzent. Valószínűleg fogalma sincs, ki ez a vadidegen, gondolta Chloe. Semmi gond, kicsim, nem fontos. Csak az apád.
- Hello, Greg. - Chloe letette a megrendelőlapokat, melyekkel foglalkozott, aztán ránézett az órájára, majd Bruce-ra. - Kivehetnem most az ebédszünetemet? - Persze, persze - bólogatott a főnöke hevesen, hogy a tokája is beleremegett. Egy porcelánokkal és üvegárukkal telezsúfolt ajándékbolt tulajdonosaként maximálisan támogatta, hogy az alkalmazottak külső helyszínen vitassák meg házasságuk ügyes-bajos dolgait. - Egyre visszajövök. - Chloe belebújt a kabátjába, és észrevette, hogy Greg az ő hatalmas pocakját figyeli. - Ne késs. Délután fontos megbeszélésem lesz - tette hozzá Bruce. - Úgy érti, fontos golfmeccse lesz - mondta Chloe Gregnek, amikor be csukódott mögöttük az ajtó. A kocsi tilosban parkolt az üzlet előtt. Greg kinyitotta a központi zárat. - Hogy van Miranda?
- Szörnyen hiányzol neki. Epekedik utánad. Na jó, csak vicceltem -közölte Chloe, és áthúzta a, biztonsági övet a hasán. - Nagyon jól van, egyáltalán nem hiányzol neki. - Aljas trükk volt ez a kettőtök részéről. - Ó, nem csak ketten eszeltük ki. Greg azzal a szenvedő tekintettel nézett rá, melyet általában azoknak az idegesítő gyakornokainak tartogatott, akik elfelejtették, hány cukorral issza a teáját. - Tudod, egyáltalán nem érdemeltem meg. Azt hiszi, ez volt kínos, ámult el Chloe. Pedig a műsort még le sem adták a tévében. Csak figyelj, mikor az összes haverod meglát az Édes a bosszú-
bm.
- Na, mindegy, erről most ne vitatkozzunk - szólalt meg derűsen. - Vitatkozzunk inkább valami másról. Mi a helyzet a válással? - Furcsa hangulatban vagy ma - mondta Greg, és lopva szemügyre vette a lány pocakját. - Mennyi van még hátra? - Néhány hét. Ne aggódj, az üléshuzatod biztonságban van. - Chloe maga is csodálkozott, milyen könnyű szemtelenkedni, ha az embert már abszolút nem érdekli a másik. - Figyelj, elég éhes vagyok. Mehetnénk a Sadler's-be? Greget szemmel láthatóan bosszantotta a dolog. A Sadler's drága hely.
- Azt hittem, azért hívtál, mert válni akarsz. - Akarok is. Nos - tette hozzá Chloe -, azt hiszem, mindketten akarunk. De mondd, azért még megebédelhetek?
Ötvenhetedik fejezet
Különös érzés volt annyi hónap után újra látni Greget. Míg a Sadler'sben ebédeltek, Chloe tudomást szerzett az összes újságról: megtudta, hogy Greg új barátnőt talált magának - egy Antónia nevű pedikűrös lányt -, és igen, a lány ezúttal tudott Greg külön élő, várandós feleségéről.
- És veled mi újság? - A férfi elnézte Chloe fehér fogsorát, amint a lány beleharapott egy szál párolt spárgába. - Velem? Nyugisan élek. Mostanában kihagyom a sziklamászást meg a siklóernyőzést - felelte Chloe. - Viszont elég sokat játszunk a többiekkel szókirakóst, meg rengeteg kakaót iszom, szóval ilyesmi... Csak vetít, gondolta Greg.
- Tudod, egy nap majd neked is lesz valakid. - Valamiért (feltehetően bűntudatból) úgy érezte, ezt hozzá kell tennie. - Úgy gondolod? Ki tudja? - Chloe vállat vont, és tréfásan felvonta a szemöldökét. - Nem vagyok olyan jó parti, mint te. Ugrat engem, döbbent rá Greg elképedve. Ráadásul arra is rá kellett jönnie, hogy nem bírja levenni a szemét a lányról. A világ legfurcsább dolga ez, az már igaz, minthogy Chloe egy óriási púpot hord a hasán, de valahogy mégsem tűnik terhesnek. Nehézkesen jár, és időnként masszírozza a derekát, de ettől eltekintve egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy terhes nő. Aranyszőke haja szebben csillog, mint valaha, a szeme ragyog, sokat nevet és viccelődik... Ez igazán rejtélyes, gondolta Greg zavartan. Honnan termett ez a fene nagy önbizalma? Mert ő ugyan semmi jelét nem látta korábban. Ami azt illeti, elég erotikus jelenség. - Oké, szóval a válás - szólalt meg Chloe, azonnal visszarántva Greget a földre. - Intézzük olcsón és normálisan, benne vagy? Á, igen, köszö nöm, nagyon szívesen iszom még egy narancslevet. - Chloe a mellette áll dogáló pincérre villantotta széles mosolyát, és Greg rémülten vette észre,
hogy a pincér is érzékelte Chloe kisugárzását: a fickó egyáltalán nem úgy nézett a lányra, mintha terhes volna. Kerek perec fixírozta. Jesszusom, gondolta Greg, mi folyik itt? A volt felesége olyan szexuális vonzerőt áraszt magából, akár az ötvenes évek ifjú filmcsillagai, és teszi mindezt fehér pamut kismamanadrágban és egy rózsaszín-fehér csíkos, felül gombos férfipólóban.
- Greg? Iszol még valamit? Greg zavartan rázta a fejét.
- Nem kellene jobban összegombolnod azt a pólót? - Mi? - Chloe lenézett. - Nem látszik ki a melltartóm, ugye? - Csak a dekoltázsod. A férfi összeráncolt homlokkal bámulta a mellét. Chloe majdnem elnevette magát, de visszafojtotta. - Greg, te aztán ne aggódj az én dekoltázsom miatt. Ez az én gondom, nem a tiéd. De még mindig a feleségem vagy, kívánkozott ki Gregből. Most döbbent csak rá, mennyire kívánja a lányt. Szent isten, soha életében nem akart várandós nővel szeretkezni - azelőtt már a puszta gondolattól is émelygés fogta el. Ám most borzasztóan kívánta Chloét. - Téged meg mi lelt? - korholta Chloe, és az asztalon átnyúlva elvett egy szem grillezett gombát a férfi tányérjáról. - Hozzá se nyúltál a kajá hoz. Greg gondolatban lázasan végigfuttatta az összes szóba jöhető lehetőséget. Az óra fél egyet mutatott - most biztosan nem viheti haza Chloét magához. Antonia pedig - a fenébe is! - este nyolcra jön hozzá. - Örülök, hogy barátok tudtunk maradni - szaladt ki a száján. - Hogy megmaradt a normális viszony. így mindenkinek jobb. Egyébként fan tasztikusan nézel ki. Komolyan. Chloe hátradőlt, és jókedvűen szemügyre vette a férfit. Vajon mi ütött belé, hogy egyszerre csak bókokat mond neki?
- Hát, koszi. De hadd adjam meg az ügyvédem címét...
- Felvehetnélek munka után, ha szeretnéd. Majd akkor megbeszéljük. Még nem is láttad az új lakásomat, igaz? A férfi végül a lezser vállrándításon bukott meg. Az ártatlan, lezsernek szánt vállrándításon, melyet az a bizonyos kisfiús mosoly kísért. Mintha egy hatalmas harangot kondítottak volna meg valahol Chloéban: eszébe jutott, hogy találkozott már ezekkel a jelekkel. Ó igen, csaknem négy évvel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy Greggel megismerkedtek. Amikor a férfi átkozottul igyekezett, hogy beédesgesse őt az ágyába. És most, hihetetlen bár, de mégis itt van újra, az utolsó kis részletig változatlanul: a közönséges, nádi búbosfütyi híres násztánca. Lám, lám, ki gondolta volna? Egyes férfiak, fogalmazta meg Chloe magában, igazán páratlanok a maguk nemében. Visszafojtotta a kitörni készülő nevetést, és buja tekintettel nézett Gregre nos, olyan bujával, amilyet ilyen rövid határidőre produkálni tudott -, majd suttogva felelte: - És mondd, mit csinálnánk, miután megmutattad a lakást? Vagyis, várj csak - somolygott cinkosan -, kitalálhatom? Greg elvigyorodott. Hát persze, a csaj... mióta is? Hét hónapja nem feküdt le senkivel. Basszus, ez aztán a tüzelő nősténymacska! Megőrül egy kis szexért. - Nem látom be, miért ne szórakozhatnánk egy kicsit - szólalt meg je lentőségteljes pillantással. - A régi idők emlékére. Chloe felvett egy szál spárgát, és lusta, kígyózó mozdulattal végighúzta a hollandi mártásban.
- Úgy érted, az ágyban? - Miért ne? - Greg megigézve nézte, ahogy a lány a szájába veszi a spárgát. Jesszusom, ezt direkt csinálja? - Csak mert elválunk, azért hébe-hóba még élvezhetjük egymás társaságát. Ami azt illeti, izgató gondolat volt - a tiltott szex mindig izgalmasabb, mint a hétköznapi fajta.
- Nem is tudom. - Chloe a homlokát ráncolta, és összefonta az ujjait. Csak egy kicsit aggódom... - Hogy kárt teszel a babában? Ne aggódj! - vágott közbe Greg izgatottan, mert nemrég hallott erről a rádióban, egy betelefonálós műsorban. -ígérem, egy cseppet sem árt a babának.
- Nem is a babára gondoltam - mondta Chloe. - Neked se fogok ártani, gyengéd leszek. Esküszöm! - Nézd, elmondom, mi aggaszt - kezdte Chloe türelmesen. - Emlékezz vissza arra, amikor hat- vagy hétéves voltál, jó? Elöl lötyög a tejfogad, és te csak mozgatod, mozgatod, de csak nem akar kiesni. Emlékszel? Elhallgatott. Greg zavartan bólintott.
- Hát, igen. - Helyes. És van az az idősebb fiú az utcában, aki azzal nyaggat, hogy köss cérnát a lötyögős fogadra, a másik végét meg kösd rá a kilincsre. Aztán valaki más becsapja az ajtót, kirántja a fogadat, és csupa vér lesz minden... Erre a sztorira is, emlékszel? - Ööö... igen, azt hiszem - Greg vállat vont; nem értette, mire megy ki a dolog. - Oké. Nos, arról van szó, hogy egy icipicit aggódom, ha ugyanezt művelném a te micsodáddal - itt Chloe szánakozó pillantást vetett Greg ágyéka felé -, azzal neked ártanék. Beletelt néhány másodpercbe, míg Gregnek leesett a tantusz. Arcáról lefagyott a vigyor. Végül azért a biztonság kedvéért rákérdezett, nehogy félreértse. - Szóval azt mondod, nincs kedved egy gyors numerához, csak a poén kedvéért?
- Úgy érted, tisztességtelen ajánlatot teszel, minden kikötés nélkül? -Chloe nem tudta megállni, hogy kihagyja a szóviccet. - Nos, nem hiszem, hogy belemennék, de azért koszi. Őszintén szólva inkább dugdosnék forró tűket a körmöm alá, és bekötött szemmel beugranék egy kígyókkal teli verembe, mint hogy veled lefeküdjek. - Csak azért ajánlottam fel, mert megsajnáltalak - sziszegte Greg. -Úgy értem, az istenért, ugyan ki más akarna veled lefeküdni? A pincér ismét megjelent, ezúttal a desszertmenüvel. - A kávés-diós lepény istenien hangzik - mondta Chloe széles mo sollyal. - De sajnos vissza kell mennem dolgozni. Megtenné, hogy becso magolja nekem? A fiatal pincérfiú fülig pirult. - Betehetem egy tortadobozba. Úgy nem
nyomódik össze. Miután a könnyed esti szórakozás terve füstbe ment, Greg hátratolta a székét. - Ha képtelen vagy normálisan viselkedni, nem látom be, miért kellene meghívnom téged ebédre. - Beletúrt a zsebébe, és egy maréknyi pénzt szórt az asztalra. - Tessék, ez elég lesz az én részemre. Már itt sem vagyok. Chloe meghökkent. - Azt hittem, visszaviszel a boltba. A férfi mereven bámult volt feleségére, aztán a pincérre, aki olyan nagy szemeket meresztett rá. - Majd csak visszatalálsz valahogy. Vagy még jobb - vetette oda Greg -: vitesd el magad az ifjú rajongóddal! -Jaj, istenem! - szólalt meg Chloe, miután Greg kiviharzott. - Elnézést kérek. A volt férjem - tette hozzá magyarázatképpen. - Sajnos egy kicsit ütődött. Sőt, elég ütődött. - Nem tudom elvinni magát - mondta a pincérfiú aggódó képpel. Még csak tizenhat és fél éves vagyok. Nekem csak bicajom van. Chloe egy pillanatra megpróbálta elképzelni, amint ekkora hassal, terhesen, a srác derekát fogva utazik a biciklin. Ezt talán nem kéne. - Ne aggódjon. Viszont azt hiszem, jobb lesz visszamondanom a desszertet. - Kinyitotta a pénztárcáját; remélte, van nála elég pénz a számlára. Tagadhatatlanul drámai gesztus egy rakás papír- és fémpénzt az asztalra szórni, de most, hogy számba vette őket, Chloe rájött, hogy Greg valójában egy benzinkúti blokkot, egy tiltott helyen parkolásért ka pott büntetőcédulát, valamint teljes három font huszonhét pennyt ha gyott ott neki. Hiába, nem volt egy bőkezű típus. Ám Chloe szinte már meg sem lepődött ezen. Greg mindig is hajlamos volt a fukarságra - már sokkal azelőtt, hogy szokásává vált újrahasznosítani az eljegyzési gyűrűit. Amikor a pincérfiú kihozta a számlát, Chloénak rá kellett jönnie, hogy hála a nagy adag whisky-gyömbérnek, melyet Greg titokban ledöntött a bárpultnál, míg ő vécén volt - épp annyi pénz volt nála, hogy kifizesse a számlát, és adjon huszonnégy penny borravalót. Az étterem előtt, a járdán elnézte, ahogy elhúz mellette a busz, melyre így
már nem maradt pénze. Fázós lábbal topogva elindult a bolt felé, és hatalmas pocakján összehúzta a katonai boltból származó télikabátot -hát igen, a terhességnek ez a szakasza már rég nem a divatozásról szól. Kicsit több mint másfél kilométert kellett megtennie huszonöt perc alatt. Nem volt lehetetlen vállalkozás, csak sokkal könnyebben ment volna, ha nem fáj úgy a dereka. Háromszáz méter után meg kellett állnia pihenni. Rettenetesen szúrt az oldala, és a derékfájás újult erővel csapott le rá. Nekidőlt egy telefonfülkének; gondolta, megvárja, míg a szúró érzés alábbhagy. Ám ekkor szörnyű dolog történt... Ó, szentséges úristen, gondolta Chloe, hiszen én bepisiltem! Meleg folyadék csorgott feltartóztathatatlanul a combján. A telefonfülke hál' istennek üresen állt. Összezárta a térdét, tiszta erőből szorította a gátizmait, és pingvinként kacsázva benyomakodott a fülkébe. Huh, így már jobb, csak kár, hogy üveg a fala - áldott magányról így nemigen beszélhetünk -, de legalább senki nem látja meg a lábánál gyülekező tócsát, és ez a lényeg. Chloe rettenetesen szégyellte magát, különösen amikor lenézve azt vette észre, hogy a tócsa szabályosan gőzölög. Homlokát egy pillanatra a hűvös üvegnek támasztotta, és azon tanakodott, mitévő legyen. Az első és legnagyobb akadályként természetesen az merült fel, hogy nincs nála egy árva penny sem. Ami azt illeti, ha így megy tovább, nemsokára térdig áll majd a pisiben, a fülke üvegfala pedig szép lassan bepárásodik, akár a szauna ablaka.
Ötvennyolcadik fejezet
C
hloe mély levegőt vett - nem mintha ettől a szúró érzés alábbhagyott volna -, és feltárcsázta a telefonközpontot. -Jó napot, R-beszélgetést szeretnék kérni. Bediktálta a nőnek a bolt számát, és várta, hogy kicsöngjön. Minden rendben, pánikra semmi ok, remekül kézben tartja a dolgokat. Bruce majd segít.
- Chloe, te vagy az? Mégis mit képzelsz? - harsogta Bruce magából kikelve. - Van fogalmad arról, mennyibe kerül egy R-beszélgetés? - Ne haragudj. Nézd, a Dempsey Streetről hívlak egy fülkéből. - Chloe azon tanakodott, hogyan adhatná elő kulturáltan a dolgot. - Én... nekem elment a magzatvizem. Elég macerás így, nincs nálam semmi pénz, és... -Jóságos ég! Ha elkezdődött a vajúdás, mondd meg annak a drágalátos férjednek, hogy vigyen kórházba.
- Greg elment. - Chloe érezte, hogy izzadságcseppek gördülnek végig a tarkóján. - Az a helyzet, nem hiszem, hogy ez már a vajúdás lenne. Úgy értem, még nem jöttek olyan igazi fájások... - Szóval ki akarod venni a délutánt? Az isten szerelmére, Chloe, te aztán tudod, mikor kell szólni! Mondtam, hogy döntő fontosságú megbeszélésem... - Bruce, kérlek, segítségre van szükségem! - Ne légy már egész életedben egy önző disznó, szerette volna belekiabálni a kagylóba, de nem tette. Utálok ilyet kérni, de egész véletlenül nem tudnál eljönni értem? - Micsoda? Ne menjek el a megbeszélésre, plusz még a kocsi bőrülését is tönkretegyem? Őszintén remélem, hogy viccelsz, Chloe. - Nem viccelek.
- És mégis ki marad a boltban? - szegezte neki a kérdést Bruce. - Már
megbocsáss, de valakinek itt kell maradnia. Hívd a mentőket. - Elhallgatott, majd felháborodottan cöcögött. - Fogggalmad sincs, mennyire kényelmetlen helyzetbe hozol!
- De nem hívhatom ki a mentőt, ha nem indult meg a szülés! - csattant fel Chloe kétségbeesetten. - És? Csinálj úgy, mintha megindult volna - vágott vissza Bruce. -Fogd a hasadat, és visítva könyörögj fájdalomcsillapítóért; Verity mást se csinált, mikor Jasonnel vajúdott. Aztán mikor bevisznek a kórházba, mondd, hogy abbamaradtak a fájások. Szépen megmosdatnak, és még buszjegyre valót is kapsz. -De... - Mennem kell, vár a vásárló. Szia! Brrrr, visszhangzott a búgó hang Chloe fülében. Egyik lábáról a másikra állt, és érezte, hogy a combján megint végigcsorog a magzatvíz. Bensője legmélyébe egyre erősödő, görcsös fájdalom nyilallt, és Chloe ijedten kapkodta a levegőt. Csak nem? Ez már az igazi fájás volna, vagy csak olyan jósló fájás, amilyet az elmúlt hetekben érzett? Nagyon jópofa dolog a kanapén elnyúlva könyveket olvasgatni a témáról, gondolta zavartan, ám amikor élesben megy a dolog, ugyan honnan kellene tudnia, mi micsoda? Várt. A görcsös fájdalom alábbhagyott. És várt. Semmi nem történt. Ha még pár órát ki tudnék itt húzni, merült fel benne, a nadrágom is megszáradna. Minden attól függ, mennyi magzatvlz folyt el, és mennyi maradt odabent. Ó, egy pillanat... Újabb görcs közeledett, mintha valami óriási ököl szorítaná ott benn egyre erősebben és erősebben... Igen, igen, most már biztosan megindult a szülés. Hurrá, akkor kihívhatja a mentőket, nem kell aggódnia, hogy beperelik indokolatlan riasztás miatt.
A megkönnyebbüléstől elgyengülve, és hevesen pihegve a bensőjét most még erősebben szorító ököl miatt, Chloe leakasztotta a kagylót. Ott állt, mutatóujjával a mentők hívószámának első számjegye fölött, és elképzelte a jelenetet. A telefonfülke előtt csikorogva fékez a kék fényjelzéssel száguldozó, fülsiketítően szirénázó mentőautó. Mindenre felkészült mentőorvosok ugranak ki belőle, kezükben a klinikai halottak újjáélesztéséhez használatos defibrillátorral... Ó, a fenébe, nem is igazi vészhelyzet ez, gondolta Chloe, és máris kezdett visszakozni. Két darab fájás, meg egy tócsa - ezt tudom felmutatni. Nem egészen ugyanaz, mint egy tömegkarambol az M25-ösön. Chloénak legnagyobb megkönnyebbülésére eszébe jutott egy alternatív megoldás: felhívja Mirandát. Igen, ez határozottan értelmes ötletnek tűnt. Mirandát, mint hivatalos segítőt feltétlenül értesítenie kell arról, hogy felgyorsultak az események. Elképzelhető, hogy hatkor végez a munkahelyén, és utána máris mehet a kórházba. Chloe máris jobban érezte magát. Örült, hogy Miranda ott lesz vele. Kétségkívül nem a technikai tanácsadás szempontjából (,Jaj istenem, Scarlett kisasszony, a mamám sohasem engedte, hogy lássam, hogyan lesz a kisgyerek!"), hanem pusztán az erkölcsi támogatás miatt. Mert hát, lássuk be, ha a helyzet súlyosra fordul, és az embernek szüksége van valakire, aki elvonja a figyelmét a nehézségekről és megnevetteti, nos, akkor legjobb, ha Mirandát hívja. Aki a Fenn Lomax fodrászszalonban dolgozik, az előbb-utóbb hozzászokik a hírességek látványához, ám Magdaléna Rosetti haját vágni és beszárítani még Fenn mércéje szerint is nagy dolognak számított. Magdalénát jelenleg a világ egyik legnagyszerűbb színésznőjeként tartják számon. A legutóbbi Oscar-gálán egy kisebb csokorra való szobrocskával díjazták, és általánosságban nem csak rendkívüli tehetségéért, hanem káprázatos szépségéért is ünneplik. A színésznő most azért utazott Londonba, hogy szerepeljen egy díjátadó ünnepségen, melyet élőben közvetítenek a Grosvenor Hotelből.
- Úgy volt, hogy jön velem a fodrászom is - magyarázta Magdaléna Fennnek. - De a Central Parkban leesett az ugróbotjáról, és amíg a földön feküdt, egy hatéves kölyök görkorival átment a kezén. Három ujja eltört - folytatta -, és most kétszázmillió dollárra perel. - Kit, a hatéves gyereket? - kérdezte Fenn. - Nem, az ugróbot gyártóját, mert nem figyelmeztették, hogy ha ugrál
rajta, akkor le is eshet.
- Elképesztő a nő élőben! - vallotta be Bev Johnnie-nak, amikor a férfi fél órával Magdaléna érkezése után telefonált. - Még a mosdókagylóba lógó fejjel is igazi dívának néz ki. Egyébként meg ilyen sima nyakat még letemben nem láttam... A fenébe, valaki más is keres telefonon. Akkor hánykor jössz este? - Fél nyolckor. Hat óra múlva. - Johnnie óhatatlanul is elvigyorodott; ezek a napok olyan boldogságban teltek, hogy számolta az órákat, akár egy kamasz. - Nem kellene fogadnod a másik hívást? - Hadd várjanak. Sokkal szívesebben beszélgetek veled. - Csak nehogy a főnököd megtudja! Minthogy erre esély sem volt, Bev egyáltalán nem félt.
- Fenn bezárkózott a VIP-terembe Magdaléna Rosettivel. A jó ég tudja, mit művelnek. - Mázlista! - mondta Johnnie nevetve, majd hozzátette: - De én szívesebben zárkóznék be veled a VIP-terembe, a jó ég tudja, mit művelni. Pár percnyi szerelmes évődés után Bev végül azt suttogta: - Most már mennem kell... Szeretlek.... Szia! -, majd fogadta a másik hívást, amelyik rendkívül irritáló módon - még mindig várakozott. Komolyan, micsoda tapintatlanság! Valakinek tényleg az az élete fénypontja, amikor időpontot kérhet a frufruja visszavágatására? Hát ezek sosem hallottak az igaz szerelemről?
- Igggen, Fenn Lomax szalon, miben segíthetek? - szólt bele a kagylóba mézesmázosan, a legjobb „ne szórakozz velem, itt én vagyok a recepciós" típusú hangján. - Lám-lám, végre valahára! - felelte egy nő elnyújtott hangon, bevetve a hasonló, „te csak ne fölényeskedj velem, itt én vagyok a telefonközpontos" taktikát. - Hajlandó R-beszélgetést fogadni egy bizonyos Miss Chloe Malonetól? A hölgy Miss Miranda Carlisle-lal szeretne beszélni. - Miss Carlisle nincs-itt, kiment ebédelni. R-beszélgetés? Mégis mi folyik itt? Fenn nem lesz elájulva, ha ezt megtudja. Bev gyorsan végiggondolta a lehetőségeket, majd nagylelkűen kije-
lentette: - Igen, fogadom a hívást. A telefonközpontos nő unottan, és a hála legkisebb jele nélkül sóhajtott. – - Akkor kapcsolom. - Chloe? -Bev?
- Chloe, mi történt? Miranda még nem ért vissza az ebédszünetből, de hagyhatsz neki üzenetet. - Ó! Rendben. Oké. - Chloe határozottan feszültnek tűnt. - Megmondanád neki, hogy azt hiszem, megindult a szülés, úgyhogy ha munka után eljönne a kórházba, akkor ott várom? - Azt hiszed, megindult a szülés? - kérdezte Bev zavartan. - Szent ég, hát nem vagy benne biztos? - Valószínűleg megindult. Ezt nehéz megmagyarázni... Jaj, istenem, és a kölykök gördeszkával ütik az üveget... Fenn előbukkant a VIP-teremből, és megkocogtatta Bev vállát. - Kérek szépen egy kávét a vendégnek. Tej nélkül, két cukorral. Bev még csak meg sem hallotta. Összeráncolta a homlokát (ütik az üveget?), majd visszakérdezett: - Várj csak, hol vagy pontosan?
- Egy telefonfülkében a Dempsey Streeten, Barnesban. Nézd, nagyon sajnálom, hogy R-beszélgetést kellett kérnem, de... - Egy telefonfülkében? - visszhangozta Bev döbbenten. - Atyaúristen, nem szülhetsz egy telefonfülkében! Annyira nem higiénikus, hogy az nem kifejezés! Fenn, aki épp újra meg akarta kocogtatni Bev vállát, most dermedten bámult rá.
- Kivel beszélsz? - Ráadásul ezek a fülkék mindig össze vannak pisilve - folytatta Bev, és fintorogva felhúzta az orrát. - Chloe, ha tényleg megindult a szülés, mindenképpen el kell jutnod a kórházba, ott van tiszta lepedő, meg minden. .. Várj egy kicsit! - Bev rájött, hogy Fenn mereven figyeli, ezért bocsánatkérően eltakarta a kagylót. - Chloe az - suttogta színpadiasan. -Tudod, Miranda barátnője. Azt üzeni Mirandának, hogy... aú! Aúúú!
Fenn kitépte a kezéből a telefont, mielőtt a mondat végére ért volna. Komor arccal beleszólt a kagylóba: - Chloe, mi történt? Igazán kedves, gondolta Bev, miért nem töröd ki mindjárt az ujjamat? És eszedbe se jusson bocsánatot kérni, ó nem, ne is zavartasd magad a súlyos testi sértés miatt, és nyugodtan üsd bele az orrodat olyasmibe, amihez az égvilágon semmi közöd...
- Mondd meg, hol vagy! - utasította Fenn a lányt olyan hangon, hogy Bev is összerezzent. - Igen, oké, tudom, hol a Dempsey Street. Jól van, maradj ott, ne mozdulj, máris indulok. - D-de... hebegte Bev, amikor Fenn lecsapta a kagylót, és megindult az ajtó felé. - Nem mehetsz.... Fenn, nem mehetsz csak úgy... A szalon ajtaja becsapódott Fenn mögött. Késő, már megtette. - Basszus, mi a fene van Fenn-nel? Most húzott el mellettem a Lo-tusszal vagy százhatvannal a Fulham Roadon. - Miranda ámulva csavarta le a nyakából a piros sálat, svájci sapkáját pedig -James Bond módjára - lazán feldobta a kalaptartóra. Hát igen, James Bond valószínűleg sokkal többet gyakorolt erre.
- Most hívott a barátnőd, Chloe. Fenn haladéktalanul odaszáguld, hogy megmentse valami nyilvános telefonfülkéből. - Bev kényeskedő képet vágott; akármennyire is vágyott saját gyerekre, a szíve mélyén azt szerette volna, bárcsak a kicsiket készen, szépen becsomagolva árulnák a szupermarketben. - Chloe úgy érzi, megindult a szülés. Azt kell mondanom, ez az egész elég undorítóan hangzik. Rém kínos lehet: mindenféle gördeszkás srácok drukkolnak neki. - Ó, de hiszen nekem kellene drukkolnom neki! Miranda csalódott volt, de azért túlságosan mégsem. Amikor Chloe felkérte hivatalos segítőnek, természetesen feltételezte, hogy a szülésre kórházban kerül sor, mely lehetőleg alaposan fel van szerelve morfiummal, szülésznőkkel meg mindennemű modern orvosi berendezéssel. Ám a földön kuporogni egy mocskos telefonfülkében - nos, így az esemény elég sokat vesztett a vonzerejéből. Ha Fenn önként vállalja a rettenthetetlen segítő szerepét, ám legyen.
- Szóval lecsúsztam Magdaléna Rosettiről, mi? - kérdezte rezignáltán. Gondolom, már el is ment.
- Huh, ez a másik dolog! - csattant fel Bev. - Fenn annyira keményen játszotta a sürgősségi dokit, hogy teljesen megfeledkezett róla. Még mindig bent van - intett a fejével a VIP-terem felé. - Félig lenyírva. Mirandának tátva maradt a szája.
-
Úgy érted...
- Mint a birkák. Szó szerint. Félkész frizurával. - Bev képzeletbeli ollóval nyiszatolt a levegőben. - Vittem neki kávét, és kérdezte, hol van Fenn. Azt mondtam, mindjárt visszajön. - Zavartan megvonta a vállát. - Mégis mi mást tehettem volna? Lucy negyven percig abszolút nem ér rá, James kiment ebédelni... Corinne-nak kell befejeznie, amint felszabadul, de az még legalább fél óra. - Bosszankodva csóválta a fejét. - Ilyen nincs! Fenn egyszerűen nem teheti meg, hogy faképnél hagyja a vendéget; ezt nem ússza meg szárazon. Képzeld csak el, milyen rémes visszhangja lenne ennek a sajtóban, ha kiszivárogna. Neked teljes mértékben igazad van - felelte Miranda. Igen, igen, igen!
Ötvenkilencedik fejezet
Magdalena rávillantotta híres, fülig érő mosolyát, és letette a kávéscsészét. - Ó, nos, üdvözlöm! Már kezdtem azt hinni, hogy cserbenhagyott a dezodorom. Hol van Fenn? Semmi értelme tökölni. Nincs rá idő, muszáj azonnal a lényegre térni. - Oké, figyeljen rám - kezdte Miranda. - Ha ön is a hisztis, borzalmas színésznők közé tartozna, akkor kitaláltam volna valami jó kis hazugsá got. De mivel ön olyan kedvesnek látszik, inkább elárulom az igazat. Magdaléna felvonta a szemöldökét. - Hízelgéssel sok mindent elérhet a világon. Most viszont már szégyell ném bevallani, hogy valójában rémesen hisztis vagyok, sőt egy igazi bo szorkány. Miranda odahúzott egy széket, és leült a színésznővel szemben. - Fenn nincs itt - közölte egyszerűen. - El kellett mennie, és tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de tényleg vészhelyzet volt. Magdaléna lassan keresztbe tette az egyik karcsú, harisnyába bújtatott lábát a másikon. - Értem. Akkor ki fogja levágni a hajamat? - Ez öntől függ. Ha vár harminc percet, Corinne meg tudja csinálni. Ő az üzletvezető-helyettes. Ha viszont nem tud várni, én most rögtön megcsinálhatom. - Ön pedig ki is pontosan? - Én lejjebb vagyok a ranglétrán - mondta Miranda, és ez igaz is volt. - Vagy a harmadik lehetőség, hogy szépen kisétálok, és keresek egy másik fodrászatot - jegyezte meg Magdaléna. - Úgy értem, bocsásson meg, de véleményem szerint maga gyakornok.
- Tudok hajat vágni. - Egy csimpánz is tud hajat vágni - mutatott rá Magdaléna. - Honnan tudjam, hogy a végén nem lesz olyan a fejem, mintha a kutya szájából tépték volna ki? Miranda pislogott. - Nem lesz olyan, megígérem. De ha még sincs megelégedve a végered ménnyel, kopaszra borotválhatja a fejemet. Magdaléna szája megrándult. Nem olyan régóta volt ő ünnepelt sztár, hogy ne emlékezne még azokra a csóró főiskolás évekre, amikor nem volt pénze, és mindig fodrászgyakornokokhoz járt ingyen hajat vágatni. Végtére is sosem jött ki onnan rossz frizurával, nem igaz?
- Az ajánlata visszautasíihatatlan - mondta Mirandának. - Előcsalogatta a bennem szunnyadó kalandvágyat. Megegyeztünk. - Nem fogja megbánni. - Miranda vadul imádkozott, hogy Magdaléna tényleg ne bánja meg, majd felállt, és odanyúlt a fésűért meg az ollóért. -Egyébként honnan tudta, hogy gyakornok vagyok? - Felismertem a tévéből. Mikor legutóbb itt jártam, véletlenül pont láttam azt a műsort, amelyikben odaadta a szendvicseit annak a hajléktalannak. Magdaléna most már teljesen ellazult; hátradőlt a széken, és elnézte, ahogy Miranda szorgalmasan munkához lát. - Fenn Lomax szalon... kék-zöld hajú lány... Nevezze kísérteties megérzésnek, ha úgy jobban tetszik, de valahogy összeraktam a sztorit. Nem bánja, ha kérdezek valamit? - Parancsoljon. - Miután hátul feltűzte Magdaléna fényes, melírozott szőke haját, Miranda kidugott nyelvvel koncentrálva nekiállt vágni. - Mi
volt a vészhelyzet? Miranda felpillantott.
- Úgy érti, Fenn-nel? - Kíváncsi ember vagyok - magyarázkodott Magdaléna. - Megőrülök, ha bizonyos dolgokat nem tudhatok meg. Odahaza tagja vagyok a Névtelen Kotnyelesek klubjának. - Telefonált a terhes lakótársam - felelte Miranda. - Azt mondta, egy
nyilvános telefonfülkében van pár kilométerre innen, és megindult a szülés. Nem voltam itt, ezért Fenn elment érte, hogy bevigye a kórházba. Még mielőtt a baba kibújik, remélhetőleg.
- Akkor rendesen szoríthatja össze a lábát az a lány - jegyezte meg Magdaléna. - Szóval Fenn az apa? -Jesszusom, dehogy! - vigyorgott rá Miranda. - Ilyesmiről szó sincs. Fenn csak... segíteni akar. Magdaléna kétkedve nézett rá. - Biztos ebben?
- Hát persze, hogy biztos vagyok! - Úgy értem, nem szeretnék beképzeltnek tűnni, de így kiviharzik, hogy nekem nem is szól... faképnél hagy engem, mert az egyik gyakornoklány nem túl fontos barátnőjén kell segíteni... Mondja, maga nem tartja ezt egy icipicit különösnek? - Hát, most, hogy így mondja. - Miranda a homlokát ráncolta, aztán megrázta a fejét. - De nem arról van szó, amire gondol. A gyereknek nem Fenn az apja, és abszolút száz százalék, hogy nincs köztük semmi. Ám addigra Magdalénát már teljesen lefoglalta a történet.
- Akkor meg kitől van a gyerek? - Á, nos, a dolog itt kezd egy kicsit bonyolódni - mondta Miranda. -Az én egykori vőlegényemtől. Olyan dilemma ez, döbbent rá Chloe, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogyan is érezze magát. Egyfelől még embernek nem őrült ennyire életében. Másfelől viszont minduntalan azon járt az esze, bárcsak Fenn ne látná ilyen állapotban: mikor az átázott nadrágja rendkívül ízlésesen a combjára tapad, és a cipője minden lépésnél vadul cuppog. Nem is beszélve arról, hogy a járása leginkább is John Wayne-ére emlékeztet. Elegáns, mi? - Mindjárt ott vagyunk - szólt oda Fenn, és mindkét karjával átfogta, miközben a tilosban parkoló fekete Lotus felé támogatta.
- Mire üljek rá? Nem akarom tönkretenni az üléshuzatot. Fenn a zeme sarkából bosszankodva pillantott rá.
- Teszek rá! Mégis minek nézel? Chloénak, fújtatva bár, de azért sikerült elmosolyodnia. - Nem is tudom. Talán Bruce-nak? Azért a saját maga megnyugtatására kibújt a vastag télikabátból, ráterítette az anyósülésre, és csak azután kecmergett be a kocsiba. Édes istenem, most, hogy pocakostul bent ült, Fenn-nek alig maradt hely a kocsiban! - Amikor a nővérem már nagyon azt akarta, hogy elinduljon a szülés, csípős csirke vindaloot evett - mondta Fenn amolyan jégtörőnek, amikor végre besoroltak az áramló forgalomba. - Azt mondta, a csípős kaja sok kolja a szervezetet, és beindítja a dolgokat. - Én Greggel ebédeltem - felelte Chloe. - Az messze veri a legcsípősebbcurryt is. - Letörölte az ajka fölé kiült izzadságcseppeket, és megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra az ülésen. - Ez annyira kedves tőled! Igazán engedhetted volna, hogy mentőt hívjak. Remélem, nem hagytál ottvalami szegény asszonyt a mosdó fölé lógó fejjel. Chloe ezt viccnek szánta. Fenn viszont titkon abban reménykedett, hogy Magdaléna Rosetti a New York-i fodrászával ellentétben nem az a pereskedős fajta. - Eddig elég nyugis napunk volt. - Még mindig alig hiszem el, hogy ez történik. Hogy tényleg gyerekem lesz. - Chloe a hasához kapott; újabb fájás vette kezdetét.
- Felzaklatott, hogy Greggel találkoztál? - Mit
-Uh... nem. akart?
Belégzés, kilégzés... huh!
- Le akart feküdni velem - lihegte Chloe. Fenn csaknem belevágódott a Lotussal az előttük haladó teherautóba. Jesszus, ugye nem tette meg? Chloe elnevette magát, amikor meglátta, hogy milyen képet vág. - Nem, nem tettem meg! Fenn ereiben nikotinként áradt szét a jótékony megkönnyebbülés.
- Elválunk. - Helyes. Chloe fészkelődött a helyén. - Borzasztóan sajnálom, egy vödörre kellett volna ültetned. Mindent átáztattam. Fenn ránézett a lányra - a kipirult arcára, és a homlokához tapadó, átizzadt tincsekre. El sem tudta volna mondani, mit érez most iránta. Ám hangosan csak annyit jegyzett meg: - Nos, akkor kénytelen leszel kiszállni, és gyalog menni. Mire beértek a Chelsea & Westminster Kórház szülészetére, Chloe már úgy fújtatott, akár egy biciklipumpa. A recepciós a váróterembe irányította őket, míg előkeresték a lány kartonját, Chloe pedig Fenn-nek nekidőlve pihent egy keveset, majd végül hálásan leereszkedett egy kényelmetlen székre. A sarokban ment a televízió; egy beszélgetős műsor egyik epizódját sugározták. Rajtuk kívül három másik pár várakozott, és a férfiak -egytől egyig rém öntudatos képpel - a partnerük derekát masszírozták. Chloénak egyszer csak feltűnt, hogy Fenn kezét szorongatja. Hát ez meg hogy a viharba történt? - Szeretnéd, ha én is masszíroználak? - tudakolta Fenn fojtott hangon, és fejével a kispapák felé biccentett. Chloe szégyenlősen suttogta (ugyanis nagyon szerette volna): - Ne aggódj, jól vagyok. • A helyzet a következő percekben csak még szürreálisabb lett. Chloe elnézte, ahogy a nővérkék oda-vissza cikáznak a váróterem ajtaja előtt. Egyegy nyögéstől eltekintve az egész helyiségben tökéletes csend honolt, csak a tévét lehetett hallani, ahol Oprah Winfrey igen jól időzített epizódja futott „A gyerekeim tönkretették az életemet" címmel. Senkinek nem volt idegrendszere csatornát váltani. A nők a hasukat szorították, és a légzésre összepontosítottak. Két férfi szótlanul nézte, hogy a tévében egy kamaszgyerek ujjal mutat az anyjára, és azt kiabálja: „Muter, bárcsak meg se szülte' vóna!" A harmadik férfi az egyik kezével erőtlenül masszírozta felesége hátát, míg a másikkal lopva a Modern Lakókocsi című magazin egyik számát lapozgatta. A következő pillanatban a feleség egy szó nélkül lecsúszott a székről, és négykézláb elhelyezkedett a földön. Ott kuporgott, lihegett, akár egy kutya, aztán hátranézett a válla fölött, kikapta a Modern Lakókocsit a férje kezéből, és dühösen rámordult: - Róbert, talán szóltam, hogy abbahagyhatod a
masszírozást? Chloéből majd' kitört a nevetés, de visszafojtotta: egyik zsebében talált egy tiszta papír zsebkendőt, és a szájába gyömöszölte. Közben a tévében a kamaszgyerek anyukája visszaordított a kölyöknek: „Hát én is utállak, az tuti, te kis pöcs!" Fenn alatt remegett a szék: olyan erősen igyekezett visszafojtani a nevetést, akárcsak ő. Chloe odahajolt hozzá, úgy suttogta: - Nem muszáj itt maradnod. Ahogy ezt kimondta, egy másik nő - elvégre nem hagyhatta, hogy túltegyenek rajta - felvonyított, akár a hegyi farkas, maga is lecsúszott a székről a földre, és magzati pózt vett fel az extra erős - vagyis egy súrolószivacs kopásállóságával bíró - bézs szőnyegen. Dúdolni kezdett, majd áttért egy mantra kántálására. - Omi matani... Omi matani... A nő lehunyta a szemét, és virágmintás kertésznadrágjában gyengéden ringatózott. A férje mindennél jobban szégyellte magát, de azért odamormogta neki: - Ez az, szívem, remekül csinálod, úszol a delfinekkel... csak képzeld el, hogy ott úszol a delfinekkel... Chloe felhorkant, és Fenn ingébe temette az arcát. A férfi annyira rázkódott a visszatartott nevetéstől, hogy szólni sem tudott. - Ideje hazamenned - pihegte Chloe.
- Te viccelsz. Ezt a világért sem hagynám ki. - Mrs. Malone? Chloe Malone? A lány felnézett a nővérre; még mindig potyogtak a könnyei az elfojtott nevetéstől. Hurrá, végre megtalálták a kartonját; most már lefekhet valahova, és kaphat egy csomó gyógyszert. - Én vagyok az. A nővér ránézett Chloe kartonjára, aztán Fennre pillantott. - Ön volna a segítő? - ráncolta a homlokát; Fenn valahonnan ismerős volt neki. - Itt az áll, hogy M. Carlisle. Fenn Chloéra emelte a tekintetét. A fő gondja az volt, hogy kiszabadítsa abból a telefonfülkéből, és behozza a kórházba. Most, hogy ez megtörtént, kitűzött feladata véget ért. Szépen el kellene búcsúznia tőle, sok szerencsét kívánni neki, visszamenni a szalonba, és ideküldeni maga helyett Mirandát.
Csakhogy ő ezt egyáltalán nem akarta. - Ön volna M. Carlisle? - tudakolta a nővér kétkedve. Chloe már nem nevetett; Fenn arcát fürkészte. Miért nem szalad az ajtóhoz, a szabadság felé? Biztosan alig várja, hogy kiszabaduljon ebből a bolondokházából... - Várjon csak, láttam magát a tévében - szólalt meg a nővér. - Maga Fenn Lomax. Fenn megfogta Chloe kezét.
- Ha szeretnéd, hogy maradjak, akkor maradok. - De... - Édes istenem, döbbent rá Chloe egy csapásra megvilágosodva, hiszen mindennél jobban szeretném, hogy itt maradj! - De utálnád az egészet. Nézd, nagyon kedves tőled, de nem kell udvariaskodnod... Eddig is nagyon sokat tettél értem. - Nem udvariaskodok, és nem utálnám az egészet. - Fenn alig mert megszólalni, annyira félt, hogy valami rosszat mond. - Nem akarok elmenni, oké? Maradni szeretnék. Kérlek! Csak bámulták egymást, és mozdulni sem mertek. A nővér meg őket bámulta, néhányszor ki-benyomta a golyóstolla gombját, aztán leplezetlenül az órájára nézett. - De csak ha nem fogsz a delfinekkel úszni - tette hozzá Fenn rövid gondolkodás után. A nő, aki a szűk, virágmintás kertésznadrágban a földön ringatózott, felháborodottan pillantott fel. - Ezt hallottam ám!
Hatvanadik fejezet
C
hloe nyögött; a szemét csípte az izzadság, az ujjai pedig egészen elfehéredtek, annyira szorította Fenn kezét. Nagyot pislogott, és tekintetét mereven a lábujjaira szegezte, melyeken a körmöt Mi-randa a múlt héten egy káprázatos türkiz árnyalatra lakkozta. Rendben, oké, megint jön a fájás... - Nyomjon, Chloe, nyomjon! - unszolta a szülésznő krikettkapusként kuporogva az ágy lábánál. Mégis mit képzel, talán vissza akarom szippantani a gyereket? - Mindjárt megvagy - mormogta a fülébe Fenn. - Gyerünk, meg tudod csinálni! Az előző szülésznőnek húsz perce ért véget a műszakja. Ez az új, aki rohanvást vette át a másik helyét, középkorú volt, fantasztikusan élénk, és egy Jézus megvált" feliratú kitűzőt viselt a köpenye mellrészén. Nem jutott ideje kényelmesen áttanulmányozni Chloe kartonját, ezért ő is abban a hitben élt, hogy Fenn a büszke apuka. Nos, ismerte el Chloe, amikor a férfi kicsavarta a szivacsot, és letörölte a homlokát, ez valamelyest érthető. -Jól van, készüljünk az utolsó nyomásra - figyelmeztette a szülésznő, ropogtatva az ujjait, hogy maga is felkészüljön a baba alátámasztására. Chloe zihálva összeszedte magát. Olyan ez, mint az olimpián a súlyemelőknek, mikor lélekben rákészülnek a nagy mutatványra... uhh... csak nekik van választásuk: szépen hazasétálhatnak... aaah...
- Most nyomja meg, aranyom, amilyen erősssen csak bírja! - Nyo-homom! - Szerinted mégis mit csinálok, te ostoba vén banya? Talán pomponos sapkát kötögetek? - Ez az, Chloe, nagyon jól megy! - kiabálta Fenn, a szülésznő pedig egyszemélyes rögbicsapatként levetődött a lábához.
- Aú! - nyögte Chloe, mert a keze szabályosan elzsibbadt. - Fenn... nekem kell szorítani a te kezedet. -Jesszusom, ne haragudj! Most ne beszélj! Nyomjad, Chloe, NYOMJAD, NYOMJAD, NYOMJAD! És ő engedelmesen nyomta. A baba kibújt. Ó! - hebegte Chloe, és elsírta magát.
- Kislány - szólalt meg Fenn elcsukló hangon. Egyik kezével még mindig Chloe vállát ölelte át. A lány felpillantott rá; szóhoz se jutott. - Picit letakarítom ezt a csöppséget, aztán máris visszaadom. - A szülésznő gyakorlott mozdulattal elvágta a köldökzsinórt, és áttette a babát az előkészített kocsira. Fenn megszorította Chloe reszkető kezét. Amikor végül megszólalt, fátyolos hangon csak annyit mondott: - Szeretlek. Chloe kimerülten, de kicsattanó életörömmel rámosolygott. - Tudom. Legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem is volt meglepve. Mintha a szíve mélyén mindvégig sejtette volna. Fenn lehajolt hozzá, és megcsókolta - sok-sok hónap visszafojtott érzelmeit sűrítette most ebbe az alig két másodperces csókba. Chloe sós ízt érzett a férfi felső ajkán. - Én is szeretlek - suttogta. Visszatért a szülésznő, és úgy tartotta fel a bepólyált babát, akár tombolán a főnyereményt. - Na, itt is vagyunk, gyönyörű kislány, három kiló ötvenegy deka - hir dette ki büszkén. - Nos, ki szeretné először kézbe venni? Chloe megfogta a kisbabát, és együtt szemügyre vették.
- Fantasztikus! - fakadt ki Fenn. - Ez az egész fantasztikus! Az egyik percben még csak egy nagy púp odabent - mutatott Chloe hasára -, a következőben pedig már emberi lény, idekint. - Aha. - Chloe a faliórára nézett. - Azért egy picit tovább tartott a dolog egy percnél. - Feleségül akarlak venni - szaladt ki hirtelen Fenn száján. - Tudom, hogy egy kicsit korán van még ehhez, de tényleg szeretném. Komolyan!
Szeretném, ha igazi család lehetnénk. Ehhez pedig össze kell házasodni. A híres-neves sztárfodrász, a nőcsábász, facér szívtipró álarca mögött -döbbent rá Chloe, és elöntötte a mindent elsöprő szerelem érzése - egy igazi, régimódi gavallér lakozik, aki ragaszkodik a hagyományokhoz. Bámulatos, de igaz. És micsoda abszolút boldogság ezt felfedezni!
- Ne féljen, nem fog fájni - biztatta a szülésznő, majd Chloe combjába szúrta az injekciós tűt. - Még szép, hogy nem fog! - csattant fel Fenn. - Ebben az esetben nagyon szívesen hozzád megyek - felelte végül a lány, és a férfi arcát fürkészte. - Ha igazán komolyan gondolod. - Soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben. Hát létezik ennél nagyobb boldogság? Chloe kislányával a karján nekidőlt Fenn-nek; a határtalan örömtől a szeme megtelt könnyel. Házasság, pompás! A szigorú szülésznő, aki mereven elítélte azokat a párokat, akik bűnben élnek, most megenyhült; miután kihúzta a tűt, megpaskolta Chloe combját.
- Nagyon jó gondolat, aranyom. Örömmel hallom. Az Úr majd megáldja e szent köteléket, és még sokkal boldogabbak lesznek. - Elnézően elmosolyodott. - Bevallom, engem határtalan örömmel tölt el, ha látom, hogy egy férfiember megbánja bűneit. - Engem is. - Chloe hátradöntötte a fejét, és szeretettel pillantott Fenn-re. Pedig nem is tőle van a gyerek. A szülésznő bozontos szemöldöke kérdőn szaladt fel. -Úgy érti...
- Nem én vagyok az apja - ismételte Fenn segítőkészen. - De hiszen most kérte meg a hölgy kezét! Fenn lenézett a lánycsecsemőre; teljes szívéből vágyott arra, hogy a sajátjaként nevelje fel. Már most reménytelenül imádta a kicsit; kinyújtotta a mutatóujját, és rögtön négy apró, csaknem átlátszó ujjacska szorította meg. Fenn elámult a baba erején. Maga sem értette, hogyan érezhet ilyen azonnali, elsöprő szeretetet az újszülött iránt, de érzett.
Oda se figyelt a szülésznőre. Az asszony zavartan Chloéhoz fordult.
- De hiszen most kérte meg a maga kezét! - Igen, hát nem fantasztikus? - Chloe ragyogó mosolyt villantott rá. -Fogalmam sincs, mit szól majd a férjem, ha ezt megtudja. A vágással elkészült. A szárítással ugyancsak. Amikor Miranda nekiállt hajlakkal rögzíteni Magdaléna frizuráját, valahol a teremben megszólalt egy telefon.
- Nem az enyém - mondta Magdaléna, és megpaskolta a táskáját. - Fenné. - Miranda megismerte a csengőhangot, és a válla fölött hátranézve meglátta a készüléket: a márvány munkapulton feküdt, félig egy halom törülköző alá temetve. Amint odalépett, a csengés abbamaradt. -Á, mindegy, majd hagynak üzenetet. - Lehet, hogy Fenn az. Ki akarja deríteni, hol hagyta a mobilját - vetette fel Magdaléna. - Én is ezt szoktam csinálni, ha elfelejtem, hova raktam. - Tessék, készen is vagyunk! - Miranda letette a lakkot, hátralépett, és büszkén szemlélte a művét, - Most mondja meg őszintén, meg van vele elégedve? - Igen. Nagyon tetszik - felelte Magdaléna szórakozottan. - De mi van, ha mégis Fenn telefonált a barátnője babája miatt. Nem fúrja az oldalát a kíváncsiság? Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Bev rontott be. - Most hívott Fenn a kórházból. Megvan a baba! - Meglepetten nézett Magdalenára. - Azt a mindenit, ez a frizura istenien áll önnek! Miranda tátott szájjal bámult rá. - Tényleg? Máris megszületett?
- Anya és gyermeke egyaránt jól van -jelentette ki Bev fontoskodva. - Fiú vagy lány? - tudakolta Magdaléna. - Kislány. - Hogy hívják? - kérdezte Magdaléna és Miranda kórusban. - Azt nem mondta. De máris mehetsz őket meglátogatni. - Bev egy tíz-
fontost lobogtatott Miranda orra előtt. - Úgy tűnik, Fenn igazán jó kedvében van - tette hozzá. - Azt mondta, vegyek ki a kasszából neked egy tízest taxira.
- Nos, akkor mire vár még? - érdeklődött Magdaléna Miranda tétovázását látva. - Itt ugye végeztünk, nem igaz? Nyomás, irány a kórház! Üzenem a barátnőjének, hogy én is gratulálok. - Megszületett a baba... - Miranda rádöbbent, hogy örömében vigyorog, mint a vadalma. - Hát nem elképesztő? - Tessék! - Magdaléna felkapta Fenn mobilját, és odadobta Mirandá-nak. - Ne felejtse el odaadni neki a telefonját.
Hatvannegyedik fejezet
Miranda berontott a folyosóra. - Vigyázat, utat kérek!- hadarta, és kis híján a falhoz lapított egy fiatal nővérkét. - Minden rendben, pánikra semmi ok, most már itt vagyok. Utat a hivatalos segítőnek! Jaj, most szóljanak hozzá! Fogta, és megszült nélkülem. Az ég szerelmére, Chloe, nem tudtál volna még várni egy kicsit? - Én próbáltam - mondta Chloe, amikor Miranda szorosan megölelte. - Összeszorítottam a lábam, meg minden. Ne haragudj. - Nos, ebben az esetben megbocsátok. Szóval... - Miranda az újszülött felé fordult, aki mélyen aludt a plexi falú kiságyban. - ...ezek szerint megoldottad egyedül. Nahát, micsoda egy angyal ez a baba! Huh, biztos örülsz, hogy rád hasonlít, és nem Gregre. -Hát... - Fenn látta már? Tudod, mindenki eléggé el volt képedve, hogy csak így elrohant a szalonból. -Figyelj, ő...
- Herceg a fehér lovon, persze. Nem fogod kitalálni, mit mondott a vendégem, mikor meghallotta a sztorit. Azt hitte, Fenn a gyerek apja... - Aha. Melyik vendégről beszélünk? Fenn hangjára Miranda megpördült. A főnöke ott állt az ajtófélfának támaszkodva, szakasztott úgy, mintha tényleg ő lenne az apuka. - Ööö... Magdaléna Fenn riadtan bámult rá.
Rosetti.
- Úgy érted, te vágtad le a haját?
- Muszáj volt - vigyorgott Miranda. - Más nem ért rá. -Jesszusom! És mit csináltál?
- Aszimmetrikus tusi frizura mellett döntöttem, és befestettem olajzöldre vonta meg a vállát Miranda. - Azt mondta, újítani szeretne. - Ugye most viccelsz? - kérdezte Fenn immár halkabban, mert a baba megmozdult. - Naná, hogy viccelek! Mióta hajtogatom neked, hogy zseni vagyok! Ja, és ott hagytad a mobilodat.,- Miranda odahajította a telefont Fenn-nek. -Jött egy hangposta üzeneted. Egyébként el nem tudjátok képzelni, milyen kíváncsi ez a Magdaléna. Le akarta hallgatni a hangpostádat! - Azzal Chloéhoz fordult, Fenn pedig közben nekiállt meghallgatni az üzenetet. Szóval, mesélj el mindent! Hogy ment? Ahogy ott ült az ágy szélén, és hallgatta a részleteket, Miranda óhatatlanul is megkönnyebbült, hogy végül nem volt szükség az ő hivatalos segítségére. Úgy tűnt, Chloe tényleg nem bánja, hogy így alakult. Huh! Csak... csak akkor miért van az a szörnyű gyanúja, hogy itt történt valami más is, amiről ő nem tud? Mégis mi a jó fene lehet az? Chloe fel volt dobva - nos, ez a körülmények ismeretében érthető -, de vajon nem látszik egy icipicit nyugtalannak? És ugyan miért nézeget folyton Fennre, mintha legalábbis azt várná, hogy letegye a telefont, mielőtt ő nekifog annak, amit szemmel láthatóan állatira szeretne valahogyan elmondani.
- Minden oké? - tudakolta Miranda, amikor Fenn meghallgatta az üzenetet. - Igen - mondta Chloe feszülten. - Biztos? -Ööö... igen... Hosszú-hosszú szünet következett. Miranda észrevette, hogy Fenn Chloéra pillant, és futólag elmosolyodik. Chloe elpirult, akár egy színésznő, aki előadás közben elfelejti szövegét. Miranda össze volt zavarodva. - Valaki lesz szíves végre elmesélni nekem, hogy mégis mi folyik itt? Fenn odatartotta a telefonját.
- Tessék. - Beállította az üzenet lejátszására, kihangosította a készüléket, majd odanyomta Miranda kezébe. - Talán segít, ha ezt meghallgatod. A lány elvette a telefont.
- Fenn, szia, Tina vagyok! - énekelte egy női hang egész picit orrhangon. - Ez a nővére. Új-Zélandon él - magyarázta Miranda türelmesen Chloénak, aki épp olyan kíváncsian hallgatta az üzenetet, mint ő. - Idefigyelj, két hete nem beszéltünk - folytatta Tina -, és szeretném tudni, mi folyik odaát. Ez nem fair, Fenn, hogy egyszer csak közlöd, beleszerettél ebbe a Chloe nevű terhes csajba... - Micsoda? - visította Miranda. - ...aztán meg eltűnsz. Oké, tudom, nem voltam kimondottan elájulva, amikor először hallottam a dologról, de ha ez a lány olyan fontos neked... - MI VAN? - harsogta Miranda.
- ...ha tényleg ilyen sokat jelent neked, akkor menj utána. Talán egy kicsit túlreagáltam a dolgot. Figyelj, ha megismerkedtél egy lánnyal, totál odavagy érte, és biztos vagy benne, hogy ő az igazi... - AZ IGAZI!!! - tátogta Miranda hangtalanul, és döbbenten mutatott Chloéra. -. ..akkor örülök, hogy végre boldog vagy. És amikor jövő hónapban Londonba utazunk, nagyon szeretném megismerni. Szóval csak mondd meg ennek a Chloe-lánynak, mit érzel iránta, és próbálj valamit összehozni. Alig várom, hogy megismerhessem azt a csajt, akibe az én drága kisöcsém végre beleszeretett... Az utolsó szavakat csilingelő kacagás követte, aztán az üzenet egy kattanással véget ért. Miranda ámuldozva meredt Chloéra. - Ezt nem hiszem el. Ez... egyszerűen hihetetlen! És Fenn megtette,ugye? Elmondta neked, és most mindketten olyan önelégülten, olyan ízléstelenül boldogan somolyogtok, hogy nyilvánvaló: te is hasonlóan érzeliránta. Nahát, már mióta megy ez az izé a hátam mögött, és ezeknek volt képük hozzá, hogy még csak egy enyhe célzást se ejtsenek róla! Ez felháborító! Miranda derekasan igyekezett, hogy kellőképpen felháborodottnak látsszon,
de egyszerűen nem ment. Nem tudta szívvel-lélekkel csinálni. A fenébe is, ő is örült, hogy ilyen boldogok! Fenn és Chloe, na hiszen, ki gondolta volna? De a legfurcsább mégis az volt, hogy amikor az ember mégis belegondolt, teljesen helyénvaló volt a dolog. A baba kalimpálni kezdett a lábacskájával és a pici öklével, aztán hosszú szempillái megmozdultak, és felnézett Mirandára. - Basszus, tényleg rád hasonlít! - Miranda azon nyomban elolvadt; felemelte a kicsit a kiságyból, a fény felé tartotta, majd alaposan szemügyrevette. Komoly, sötétkék szempár, kócos, tejfölszőke tincsek, akár a pitypang pihés termése, a pofiján stratégiai pontokon elhelyezett, flörtölésre.
termett gödröcskék, és persze az az icipici, duzzogó, rózsabimbó szájacs-ka melynek szélén egy kis nyál csurrant ki... - Annyira aranyos, mikor a babák ezt csinálják! - áradozott Miranda. - És annyira utálatos, amikor a felnőtt férfiak. - Azzal csókot nyomott a pici, gödrös arcocskára. - És ez a szemöldök... Hát nem elképesztő a kis csaj? De ugye azért még lehetek a bolond nénikéje? Nem zártok ki a ver senyből, csak mert lemaradtam a szülésről? - Ekkor eszébe jutott valami, és Fennhez fordult. - És te hol voltál, míg ez az egész zajlott? Odakint járkáltál fel-alá, és szívtad a képzeletbeli cigidet?
- Bent voltam a szülőszobán. - Fenn nem tudta leplezni büszkeségét. - Végig mellettem maradt - mondta Chloe, és a férfi kezéért nyúlt. - Ezt nevezem beugró produkciónak! - pislogott elismerően Miranda. - Akkor ez alighanem tényleg szerelem. - Az bizony. - Fenn megszorította Chloe kezét. - Megkértem Chloekezét. Szent isten! - És még csak le sem feküdtek egymással - tájékoztatta Miranda a tágra nyílt szemű babát. - Most komolyan, egyesek furcsa sorrendben intézik a dolgaikat, nem igaz? - Hirtelen felnézett. - Még el sem árultátok anevét. Hogy fogják hívni? Chloe megrázta a fejét. - Még nem döntöttük el. Miranda magában ujjongva felfigyelt a többes számra. - Olyan név kell, amelyik illik a Lomaxhez -jelentette ki Fenn. Miranda összekócolta a baba pihés haját, majd széles vigyorral rájuk nézett. - Megvan! Legyen a neve L'Oréal.
- Semmi érzéked az újításhoz! - vetette oda Miranda Fenn-nek, amikor a fülig érő szájjal nevető kicsi Mattie-t kiemelte a gyerekülésből, és Supermant játszva repítette a levegőben. - Szerintem akkor is L'Oréalnak kellett volna neveznetek. - Na látod, ezért veszem el Chloét, és nem téged - mondta Fenn. - Nos, maradt még bent bőrönd, vagy ez minden? Florence és Tom nekivágott élete nagy utazásának: a Heathrow reptérről
először Miamiba repülnek, ott hajóra szállnak, és harminc napon át szégyentelen luxusban körbeutazzák a Karib-tenger térségét. Fenn és Chloe átjött a Tredegar Gardensbe elbúcsúzni. A kicsi Mattie mindenkire rávillantotta fogatlan mosolyát, aki él és mozog; még a csomagokat rakodó taxisofőr is beleszeretett. Miranda a vállára fektette a skarlátvörös kezeslábasba bugyolált kislányt. Odahajolt hozzá, és mélyen beszívta a simogató babaszagot. Elnézte Fennt, amint kisegíti Florence-et a kerekesszékből, és beülteti a taxi hátsó ülésére. Ez a fickó kevesebb, mint két hónap leforgása alatt szert tett egy szerető asszonyra, aki hozzá is költözött, valamint egy kisbabára, és mindkettőjüket mindennél jobban imádja. Jól áll neki a család; Miranda még sosem látta ilyen boldognak. Rá kellett jönnie, hogy néha - valami rejtélyes okból kifolyólag - a fordított sorrend a jó sorrend.
- Hogy boldogul Bruce a bolttal? - Chloe borzasztó kíváncsi volt. Bru-ce képtelen volt leplezni vidámságát, amikor Chloe közvetlenül a szülés után felhívta. - Azt akarod mondani, hogy délután nem jössz vissza dolgozni? Betelt a pohár, Chloe. Ez volt az utolsó húzásod. Sajnálom, de ki vagy rúgva. - Oké - Chloe vállat vont, és rámosolygott Fennre. - Nem bánom. - Bruce? - kérdezte most Miranda. - Ja, felvett egy új eladót. A neve Petúnia, állítólag száznegyven kiló, és egy igazi bányarém. -Jaj, istenem! - mondta Chloe ijedten. - Szegény Bruce! - 0, igazán nem kell sajnálnod. Pont ilyen eladóra vágyott. Aki olyan ronda, hogy soha senki nem akarja ágyba vinni - magyarázta Miranda. -így aztán soha nem eshet teherbe. Odajött hozzájuk Tom, és barátságosan megpaskolta Miranda vállát.
- Indulunk. Vigyázz magadra, drágám. - Te meg aztán vigyázz Florence-re. Már ha engedi - méltatlankodott Miranda. Erre persze elég kicsi volt az esély, de ha valakinek sikerülhet, akkor az Tom. Mióta összekerültek, szívmelengető volt látni, milyen változáson ment át az asszony. - Aztán tessék jól viselkedni! - parancsolt rá Florence a hátsó ülésről, és elnevette magát, amikor Mattie egy csuklással félig megemésztett anyatejjel
borította be Miranda fekete dzsörzépulóverét. - Csak semmi rosz-szalkodás! - vonta fel a szemöldökét. - Ne csinálj semmi olyat, amire én nem adnám az áldásomat.
- 0, én már nem is emlékszem, mi az, hogy rosszalkodás. - Miranda ezt tréfás megjegyzésnek szánta, de maga is megijedt, milyen közeljár az igazsághoz. Úgy tűnt, mostanság mindenkinek állati élénk a szexuális élete kivéve neki. Az ég szerelmére, még Chloénak is, akinek a mit sem sejtő nőgyógyásza múlt héten zöld utat adott arra, hogy „újra kezdje férjével a házaséletet". Ha akarja. Chloe pedig természetesen akarta. És, mint arról később oly szégyenlősen beszámolt Mirandának, minden a legnagyobb rendben ment. Ráadásul miután eddig életében csak egy férfival bújt ágyba, rá kellett döbbennie, hogy szemben azzal, amit Greg folyton hajtogatott, a volt férje egyáltalán nem volt olyan szenzációs az ágyban. Sőt Fennhez képest teljesen átlagosnak volt mondható... - Majd küldjetek képeslapot! - hadarta Miranda Florence-nek, hogy elterelje a figyelmét erről a kellemetlen emlékről. Nem mintha ő maga Fennnel kart volna ágyba bújni - isten ments! -, de akkor is sokkoltaChloe értékítélete. Ha Greg csupán átlagos volt az ágyban, nos, akkor... Muszáj lesz gyakrabban kimozdulnom, gondolta Miranda. A jó ég tudja, mi mindenről maradok le. Csak az a gond, hogy az az ember, akivel ő ki akart mozdulni, valaki mást választott, és már kiment a képből.
- Készen vagyunk? - kérdezte Tom, amikor Chloe behajolt a nyitott ablakon, hogy búcsúpuszit adjon Florence-nek. - Megvan a laposüvegem - tapogatta meg Florence elégedetten a kabátzsebét. - Csak az kell, meg az útlevél. - Hát, te is viselkedj rendesen - szólt oda Miranda, amikor rá került a sor a búcsúzásnál. - Az esküvő belefér? - De csak egymással! - Hogy én hozzámenjek egy perverz paphoz? Hah, te viccelsz! - Florence színlelt felháborodással pillantott Tomra. Ám az asszony csinos, fekete úti köpenye alatt, döbbent rá Miranda, ezek ketten bizony nagyon is szorongatják egymás kezét. Most komolyan, miféle emberek ezek?
- Pár pattanás híján szerelmes kamaszoknak is elmennének - jelentette ki, amikor a taxi befordult a sarkon, és eltűnt a szemük elől. - Csak a szerelmes kamaszok nem engedhetnek meg maguknak egy karib-tengeri körutazást - jegyezte meg Chloe. - Hoppá, Mattie megint ráböfizett a válladra. Ne vegyem inkább át? - Gyertek be egy kicsit - unszolta őket Miranda, mert hirtelen rátört a magány. Egy egész hónap várt rá a teljesen üres házban. És ha megőrül, és elkezd magában beszélni? Ám Chloe még mindig tárt karral várta Mattie-t. - Most nem lehet. Elutazunk anyámékhoz. - Megérezte Miranda csa lódottságát, és hozzátette: - Nagy családi banzáj lesz. Ó, de hiszen jöhet nél te is, ha van kedved! Miranda megborzongott, és megrázta a fejét; eszébe jutott, milyen volt, amikor legutóbb összefutott Chloe anyjával Adrian lakása előtt, a Milli-gan Roadon. - Semmi gond, jól vagyok. Igazából rengeteg dolgom van. Fenn átvette tőle Mattie-t. - Például tiszta pulóverbe bújni. - Te, ez mindig ilyen főnökösködő? - kérdezte Chloétól grimaszolva. - Mert ha úgy érzed, egy percig se bírod tovább vele, még mindig lelép hetsz, és visszajöhetsz hozzám. Fenn fürgén becsatolta Mattie-t a vadonatúj Volvo gyerekülésébe. A fekete Lotus ideje végleg lejárt. Chloe elmosolyodott. - Kösz, de azt hiszem, maradok, ahol vagyok. Miranda irigyelte a boldogságukat; állt, és integetett, míg a sötétzöld Volvo is eltűnt a szeme elől. Megfordult, és elindult a ház felé. Útközben megcsapta az orrát a visszaböfizett anyatej szaga. Oké. És most mihez kezd? Persze miután levette a pulóverét, ami a jelek szerint elkerülhetetlenné vált.
Hatvankettedik fejezet Miranda úgy tapasztalta: amikor az érzelgős filmek hősnői maguk alatt voltak, és túl sok szabad idejük maradt, mindig találtak maguknak valamilyen nemes és konstruktív feladatot a házimunka terén. Mirandának, aki semmilyen szempontból nem tekintette magát hősnőnek, feltűnt ez, és úgy gondolta, ezeknek a nőszemélyeknek nyilván elment az eszük. Ha az ember nyomorultul érzi magát, az olyan rémes elfoglaltságoktól, mint a konyhakő felmosása, garantáltan sokkal rosszabbul érzi magát. Nem kell zseninek lenni, hogy az ember belássa. Különben is mi értelme lenne felmosni a konyhát, amikor Florence épp most húzott el egy hónapra, és senki sem fogja látni? Miranda idegesen dobolt az ujjaival a telefonon, aztán feltárcsázta Bev számát. Hányszor fordult már elő, hogy Bev nem tudott magával mit kezdeni vasárnap, és felhívta, hogy menjenek el valami jópofa helyre - értsd: ahol rengeteg a pasi - ebédelni? Ám a telefon kicsöngött, és csak csöngött, csak csöngött, de Bev nem vette fel. Hát persze, hogy nincs otthon, jutott eszébe Mirandának, amikor lerakta a kagylót, hiszen sülve-főve együtt vannak Johnnie-val, és úgy odavannak egymásért, hogy az már émelyítő. Micsoda hálátlanság! Az ember óriási erőfeszítéssel rendbe teszi a barátai reménytelenül sivár életét, megkeresi nekik a tökéletes társat... aztán egyszer csak arra eszmél, hogy elhajóznak az örök boldogság földjére, és azt se mondják, fapapucs. Huh, az ember még örülhet, ha megszánják egy képeslappal. Nélkülem Bev nem is ismerkedett volna meg Johnnie-val. És Fenn se Chloéval. Kibújt a dzsörzépulóverből, összegyűrve a fotelba hajította. Jellemző: amíg jól vannak, minden másra magasról tesznek. Velem ne is törődjetek! Amikor egy órával később csöngettek, Miranda, tudta, hogy akárki is az, látni sem akarja. A tévé előtt hevert a kanapén, és a szemöldökét szedte; a háttérben „A farm, ahol élünk" ment. Ennél jobb megoldást nem is választhatott volna a „fehér nyuszi szoktatja magát az új kontaktlencséhez" típusú külső eléréséhez.
Ó igen, elképesztően csinos, gondolta Miranda a kistükörben szemügyre véve a szemöldökszedés végeredményét. Szomorúan kellett belátnia, hogy jelenleg a szeme színe tökéletesen passzolt az élénkrózsaszín polármellényéhez. Naná, hogy kinyitom az ajtót, és halálra rémítem azt a szerencsétlent, aki becsöngetett. Megint megszólalt a csengő. Miranda eleresztette a füle mellett. Harmadszor is csöngettek. Miranda négykézláb átkúszott a nappalin, el az ablakig, és az ablakpárkány fölött óvatosan kikukucskált, mint az orvlövész a vadonban... És akkor ott találta magát szemtől szembe Danny Delancey-vel. Szörnyen elszégyellte magát, amikor belegondolt, milyen idétlenül néz ki, ezért azon nyomban lebukott az ablak alá. - Késő, Miranda! - Danny hangja tisztán hallatszott a zárt ablakon át; a férfi szemmel láthatóan nem is igyekezett palástolni, mennyire szórakoztatónak találja a helyzetet. - Benéztem, és láttam a nagy hátsódat a levegőben az ablak felé egyensúlyozni, Miranda feltépte az ajtót, szorosan összefogta magán a kabátot, és felháborodva felcsattant: - Egyáltalán nincs nagy fenekem! - Majd kis gondolkodás után hozzátette: - És ha nagy lenne, az se lenne baj. A világon semmi rossz nincs abban, ha valakinek nagy a feneke. Na nem mintha ő maga nagy feneket szeretne - kösz, inkább nem -, de úgy érezte, meg kell védenie nőtársait. Elvégre Chloe fenekét sem lehetne picinek nevezni, Fenn mégis eléggé odavan érte. -Jobban tetszene, ha azt mondanám, láttam a finom kis popódat a levegőben az ablak felé egyensúlyozni? - vigyorgott Danny, nem zavartatva magát a lány kitörésétől. - Csak szólj, és mondom. Csak gondoltam, még megijesztenélek, minthogy általában véve nem vagyok az a virágos-bókolós fajta. Ez tagadhatatlan, ismerte el Miranda. Mégis biztos volt abban, hogy valahol azért ebben a mondatban is bujkál egy bók csírája. Valahol mélyen. Jól elrejtve.
- Azért nem akartam kinyitni az ajtót, mert hátha a Jehova Tanúi jöttek. Kelletlenül hátralépett; most teljes szívéből kívánta, bárcsak ne esett volna
neki annyira a szemöldökének. - És nem sírtam, oké? Csak most szedtem ki a szemöldökömet.
- Hiszek neked, bár ezer másik férfi nem hinne. - Danny végignézett a lány öltözékén. - Miért vettél fel polármellényt és kabátot? - Le kellett vennem a pulcsimat, mert le volt hányva. Nem én hánytam le tette hozzá védekezőn. - Hanem Mattie. - Ezt örömmel hallom. Florence-nek és Tomnak sikerült időben elindulnia? - Honnan.. \ - Miranda csak állt és bámult rá; el nem tudta képzelni, honnan tudhatta, hogy ma indulnak. Aztán az jutott az eszébe, minek töri ezen a fejét, hiszen nyilvánvaló, hogy Florence maga hívta fel, hogy elmesélje. - Csak rám csörgött. Gondolta, hátha érdekel. - Danny hangja semlegesen csengett. - Ha azt mondta, magányos vagyok, és gyere, vidíts fel, akkor... -kezdte Miranda dühösen, de belefagyott a szó. - Nem mondott ilyet. Ami azt illeti, nekem van szükségem a segítségedre. Na jó, ez elképzelhető, ugyanis annyira elveszettnek tűnik, ahogy itt áll a sötétkék pulcsijában, kopott Levis farmerében, a széles vállán átvetett, viharvert bőrdzsekijével, és engem bámul a derűs, csillogó fekete szemével ez annyira igazságtalan!
- Hallgatlak - motyogta Miranda, és azon tanakodott, tud-e a jövőben valaha is úgy ránézni, hogy ne érezze a bensőjében azt a különös, hirtelen hullámzást - mintha delfinek ugrálnának valahol odabenn. - A kocsiban vár az új papírsárkány -jelentette ki Danny. - Komolyan neki kell állnom gyakorolni, hogy elkápráztathassam a szaktudásommal az unokaöcsémet. Szükségem van valakire, aki kibogoz, ha a dolgok rosszra fordulnak. - Elhallgatott. - Nincs kedved feljönni a Parliament Hifire? - Hogy elkápráztass a szaktudásoddal? - visszhangozta Miranda. - Akkor érdemes lesz sátorral menni. Ez évekig is eltarthat. Danny ajka megrándult. - Te ilyen kedvesen szoktál igent mondani?
Miranda elhatározta: Danny nem láthatja rajta, hogy igazából majd' kiugrik a bőréből. - Ami azt illeti, én ilyen kedvesen szoktam azt mondani: egye fene, rám férne egy kis nevetés. Mikor is járt legutóbb itt fenn - még akkor, Florence-szel? Az alighanem áprilisban volt, számolgatta Miranda. Most beköszöntött a november, ám a népek rendíthetetlenül eregették a sárkányaikat. A nap ragyogóan sütött a jácintkék égen, de az idő egyre hidegebb lett; fagyos északkeleti szél borzolta Miranda haját, és zsibbasztotta a fülét. A domboldalon a hideg ellen alaposan bebugyolált gyerekek szaladgáltak, és igyekeztek irányításuk alatt tartani a vadul lobogó papírsárkányokat, meg a több kilométernyi, letekeredett damilt. A felnőttek állták a sarat: gyakorlott mozdulatokkal olimpiába illő mutatványokra serkentették a sárkányukat - ők alig mozdultak. Unokaöccsét lenyűgözendő, Danny óriási, skarlátvörös, duplaszárnyú sárkányt vásárolt, mely vad volt és iránylthatatlan. Ahányszor Miranda feldobta a levegőbe, néhány másodpercig felfelé ívelt - ekkor már mindketten azt hitték, biztonságban vannak -, majd kétszer akkora erővel csapódott a földbe. Két ízben is alig néhány centire húzott el a fejétől, és Mirandának meg kellett tanulnia elhajolni előle. Amikor rá került a sor, hogy irányítsa, a sárkány rendre a legközelebbi fán landolt. Danny felmászott a fára, és a magasba nyúló ágon centiről centire igyekezett kibogozni a damilt. Sportos test. Nagyon sportos. Miranda nem tudta nem észrevenni. Az elmúlt egy órában immár vagy századszor. - Nem is értem, miért törődsz vele! - kiabálta fel a fára. - Az a sárkány tiszta pszichopata! Nem érdemli meg, hogy megmentsd. Abból tanulna igazán, ha hagynád odafent megrohadni. Dannynek végül nagy levélhullás közepette sikerült kiszabadítania a sárkányt. Leugrott az ágról, és Miranda mellett ért földet. Röviden ránézett, majd nekiállt leporolni a kéregdarabokat a farmeréről. - A sárkányokkal az a helyzet, hogy némelyikkel az elejétől fogva könynyű bánni, míg másokkal egy picit többet kell dolgozni. Az ember vagy feladja, vagy kitart. De ha végül sikerül a szilaj jószágot betörnie... nos, az a pillanat mindent megér. Miranda arca és orra egészen kipirult a hidegben. A legmelegebb pulóverét vette, de annak az ujját is rá kellett húznia a kezére. Két kezét a hóna alá
dugta, de még így is visszafojthatatlanul reszketett. Elnézte, ahogy a sárkány végigkúszik a gyepen, aztán a levegőbe emelkedik, és úgy küzd a póráza ellen, akár egy habzó szájú rotweiler.
- Vidd állatorvoshoz. Altasd el. Ha tényleg el akarod kápráztatni az unokaöcsédet, válaszd inkább a görkorit. - Hiszen te nagyon fázol! Tessék, vedd fel a dzsekimet. - Danny kibújt a bőrdzsekiből, és ráterítette a lány vállára. - Nem tudtam, hogy ilyen hi-hideg lesz. - Miranda lopva beleszagolt a dzseki gallérjába, és beszívta az oly nagyon ismerős arcszesz illatát. -Gondolom, megpróbáltad rávenni a barátnődet is, hogy jöjjön fel veled, de neki több esze volt. Na tessék, végre kimondta! Beleszőtte a témát a beszélgetésbe, de olyan ügyesen és lezseren, hogy Danny biztos nem érzi rajta, milyen régóta és mennyire állatira szeretne már erre rákérdezni.
- A barátnőmet? - merengett Danny, és lassan visszahúzta a sárkányt. - Tudod. Szőke. Trendi. így integet. - Miranda elég hűen utánozta az autóban látott lány integetését. Vigyázott, nehogy csajosan féltékenynek tűnjön. Annak most nincs itt
helye. - Azt hiszem, a nővéremre gondolsz - szólalt meg Danny. - Caroline-ra. Eddie anyjára. - Segítőkészen kinyújtotta a kezét, és lefelé fordított tenyérrel mutatta az unokaöccse magasságát. - Eddie-re emlékszel? - Szóval a nővéred. - Miranda kifújta a levegőt. - Valamiért mintha azt akartad volna elhitetni velem, hogy a barátnőd. - Valóban? - Danny a homlokát ráncolta, igaz, nem teljesen meggyőzően. - Ó nem, ő garantáltan a nővérem. Bár nagyon szeretné, ha találnék már magamnak barátnőt. Ami azt illeti, annyira szeretné, ha megállapodnék, hogy az ideje nagy részét azzal tölti, hogy megpróbál összeboronálni a különböző facér barátnőivel. Danny nem tűnt túl boldognak. Miranda óvatosan - és persze egy cseppnyi féltékenységgel - megkérdezte: - És még nem találtál olyat, aki tetszik neked? Danny mostanra egészen visszatekerte a damilt, és sárkány a lábánál
landolt. Dacosan vergődött az avarban, akár a földön toporzékoló kamasz. - Ha ráülünk, biztos nem lóg meg. - Danny az egyik, Timberland-bakancsba bújtatott lábával a földre szegezte a sárkány egyik szárnyát, mígMiranda ráült a jószágra, aztán ő is letérdelt vele szemben. - Ó dehogynem, nagyon is találtam valakit, aki tetszik. Kopott farmerének térde most alig pár centire volt az övétől, és döbbenetesen lezser tónusban beszélt. Mintha csak arról mesélne, látott egy kocsit, mely esetleg érdekelné. Miranda nagyot nyelt, és igyekezett a lélegzetelállító kilátásra összpontosítani, íme London, millió és millió ember otthona. Vajon lehet köztük olyan, aki ebben a szent pillanatban jobban össze van zavarodva nála? Végül nagy sokára, ügyetlenül megszólalt: - Hát, az jó. És milyen az a lány? - Bonyolult. - Danny a fejét csóválta, és megpaskolta a lábuk alatt askarlátvörös rajzolatot. - Akárcsak ez a sárkány. Sosem azt csinálja, amit én szeretnék. Folyton rossz irányba indul el... összegabalyodik mindenféle más sárkányokkal... Miranda szíve úgy vert, akár az üstdob a katonazenekarban, bensőjében pedig vadul fickándoztak a delfinek.
- És most van valakije ennek a lánynak? - Nincs. Az utóbbi pár hónapban távol tartottam magam tőle, hogy időt adjak neki. Olyasmi történt vele, amin túl kellett tennie magát. - Danny elhallgatott. - Nem volt könnyű, de tudtam, hogy erre mindenképpen szükség van. Bumm, bumm, da-damm, da-damm, da-damm.
- És hogy néz ki? - tudakolta Miranda, továbbra is reménytelenül a távoli horizontot fürkészve. - Ó, csúnya. Dehogy, csak vicceltem - tette hozzá sietősen Danny, amikor a lány válla megmerevedett. - Egyáltalán nem csúnya. Fantasztikus, sötétbarna szeme van. Nagyon is csókolni való szája. Sötétzöld haja ilyen arany izékkel. - Tincsekkel - mormogta Miranda. - Nem izékkel. - És természetesen finom kis popója van. Na nem mintha bármi bajom
lenne a nagy fenékkel - mondta Danny. - Ha nagy lenne, akkor is tetszene. A horizont, döbbent rá Miranda, mintha kissé elmosódott volna. A keze fejével gyorsan megtörölte a szemét.
- Miért most, Danny? Hogyhogy ilyen hosszú idő után gondoltad meg magad? - Nem gondoltam meg magam - vonta meg a vállát a férfi. - Hónapokkal ezelőtt tudtam, mit akarok. -De... - Más sárkányok -jelentette ki egyszerűen. - Mint említettem, folyton összegabalyodott mindenféle más sárkányokkal. - Elhallgatott, majd komolyan kérdezte: - Túl vagy már Mileson? Miranda bólintott; egy hang sem jött ki a torkán. Közvetlenül a fejük fölött, akár egy sas, ott keringett egy hatalmas, sárga-barna mintás sárkány. Tőlük húsz méterre egy kislány ugrált fel-alá. - Ne hagyd, hogy lezuhanjon, apa! Nehogy ráessen azokra az emberekre!
- Agyrázkódás - sóhajtotta Danny. - Már csak ez hiányzott! Van fogalmad róla, milyen régóta készülök erre a pillanatra? Szerettem volna, ha romantikusra sikerül. - Az is! - Miranda széttárta a karját. - Itt ülsz, és még egy agyrázkódást is megkockáztatsz, csak hogy velem lehess... Szerintem ez őrülten romantikus! Danny elmosolyodott, és megérintette a lány hideg arcát.
- Őrültnek őrült, az biztos. - Gyerünk - suttogta Miranda -, csókolj meg, ha mersz! Aki először felnéz a sárkányra, az a nyuszi! - Apa, apa, mit csinálnak azok ketten? - Feltűnési viszketegségük van, Rachel. - Apa, az egyiknek miért zöld a haja? - Mert magamutogató, szívem. Ne is törődj velük!
Miranda óhatatlanul vihogásban tört ki, és a csóknak vége szakadt. Hanyatt feküdt, és elnézte, ahogy a sárga-barna mintás játéksárkány eltűnik a domboldalban.
- Azt hiszem, ideje megnöveszteni a hajamat. - Azt hiszem, ideje hazamenni - mondta Danny. - Nehogy tényleg magamutogatás legyen a vége. - Elhallgatott, és mélyen a lány szemébe nézett. - Szeretlek. Mindennél jobban. Ugye tudod? - Most már igen - felelte Miranda. - De nem lehetne, hogy legközelebb egy picit hamarabb szóljál? - Szeretlek, mióta először megláttalak - emlékezett vissza Danny fejcsóválva. - Szerelem első szendvicsre - mormogta Miranda, és nevetségesen, abszurd módon boldog volt. Danny felkelt, és felsegítette. A következő pillanatban egy széllökés felkapta a sárkányt, melyen eddig ültek, és magával vitte. Miranda ijedten felkiáltott, és ügyetlenül utánanyúlt, amikor a sárkány - egy szemtelen szárnycsapással - vidáman elindult felfelé. - Hagyd csak. - Danny megfogta a lány fagyos kezét. - Egyszerre csak egy bonyolult lelkületű sárkánnyal tudok megbirkózni. Elindultak lefelé a kocsihoz.
- Florence mérges lesz, hogy erről lemaradt - szólalt meg Miranda. - Idejében megtudja. - De egy hónapra elutaztak. - Amikor tegnap felhívott, megadta a miami szálloda telefonszámát, faxszámát, sőt még az e-mail címét is - magyarázta Danny. - Azt mondta, abban a milliszekundumban értesítsem, ha valami minimálisan romantikus fejlemény történik. - Ez a nő, most komolyan! - adta Miranda a felháborodottat. - És neked is üzent valamit - jelentette ki Danny büszkén. - Mit?
- Hogy határozottan áldását adja a dologra.
