Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderely lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg –, de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt a1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.
DAPHNE DU MAURIER
A MANDERLEYHÁZ ASSZONYA REGÉNY
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
A REGÉNY EREDETI CÍME: DAPHNE DU MAURIER: REBECCA © VICTOR GOLLANCZ LIMITED, LONDON HUNGARIAN TRANSLATION © RUZITSKA MÁRIA JOGUTÓDA
KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDÖ ÜZEM NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 2391.66-14-2 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1986-BAN
HU ISSN 0237-2142
ELSŐ FEJEZET Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam. Mintha újra ott álltam volna a vasrácsos kapunál, amely a felhajtóhoz vezet. Sokáig álltam ott, nem tudtam bemenni, mert a kapu be volt zárva, és még a láncot is keresztbe akasztották a rács előtt. Álmomban a kapust hívtam, de nem jött. És mikor jobban benéztem a rozsdás rácson keresztül, láttam, hogy a kapusfülke üres. A kémény nem füstölt, és az apró, rácsos ablakok szomorúan, elhagyatottan bámultak rám. Aztán, ahogy ez álmokban lenni szokott, hirtelen természetfölötti erőm támadt, és mint valami szellem, mégis keresztülsuhantam a bezárt kapun. Az út ott kanyargott előttem, mint azelőtt, de mikor néhány lépést tettem, láttam, hogy mégsem olyan, mint akkor régen volt. Keskeny volt és elhanyagolt, egészen más, mint a mi időnkben. Eleinte sehogy sem értettem a dolgot, zavarban voltam, és csak mikor lehajtottam a fejemet, hogy egy lehajló ág alatt keresztülbújjak, akkor eszméltem rá, hogy mi történt. A természet ismét jogaiba lépett, és hosszú, fenyegető indaujjaival apránkint, lopva, észrevétlenül visszakúszott a régi helyére. Az erdő, amely akkor régen is mindig fenyegetően állt őrt a kastély körül, végre mégis diadalmaskodott, és a fák sötét falat alkotva magasodtak a feljáró peremén. A bükkök mezítelen, fehér törzse egymáshoz hajolt, ágaik pedig
valami különös öleléssel fonódtak össze, egy székesegyház boltozatához hasonló ívet formálva a fejem fölött. És más fákat is láttam a bükkfák között, megroggyant tölgyeket, eltorzult törzsű szilfákat, valamint egyéb szörnyetegeket, amelyekre régebbről nem emlékeztem. Az út most olyan volt, mint egy szalag. Elvékonyodott, keskeny szalagja önmagának. Kavicsos felülete eltűnt, a kavics helyét fű és moha nőtte be. A fák alacsonyan növő ágai szinte áthatolhatatlan akadályt képeztek, göcsörtös gyökérzetük pedig olyan volt, mint megannyi csontvázkarom. Elszórva, itt-ott, ebben a dzsungelben ráismertem egy-egy bokorra, a hortenziákra például, amelyek a mi időnkben gondozott, ápolt növények voltak, és kék fejecskéjüket valaha sokan megcsodálták. Azóta emberi kéz nem nyúlt hozzájuk, elvadultak, óriásira nőttek, de virágot nem hoztak, feketék és csúnyák voltak, mint a névtelen paraziták körülöttük. Kanyargott, kanyargott az út, amelyen valaha annyit jártunk, hol keletre, hol nyugatra kanyargott, a mi szegény régi utunk. Olykor azt hittem már, hogy belevész a sűrűbe, de aztán megint felbukkant, hol egy kidőlt fa alatt, hol a téli esők mosta sáros árok túlsó oldalán. Sohase hittem volna, hogy ilyen hosszú ez az út! Úgy látszott, a kilométerek is megsokasodtak, mint a fák, és az ösvény útvesztőbe vezet, a vadon szívébe, nem pedig a mi házunkhoz, amely hirtelen bukkant elém. Természetellenesen magasra nőtt bokor állta el a bejáratot, és nyújtogatta mindenfelé az ágait. Dobogó szívvel néztem, és torkomat a sírás fojtogatta.
Tehát újra itt vagyok Manderleyben, a mi Manderleynkben, és a ház éppen olyan-titokzatos és néma, mint volt, szürke kőfalai sejtelmesen ragyognak a holdfényben, az ablakokban visszatükröződik a zöld pázsit. Az idő nem ártott a falak tökéletes arányainak, sem a ház romantikus szépségének. Olyan ez a ház ma is, mint csillogó drágakő egy kinyújtott tenyérben. A kert a tisztás felé lejt, a tisztás meg lehúzódik a tengerig, mikor megfordulok, ezüsttükör tündöklik a holdfényben, szellő nem borzolja sima felszínét. Nem, ezt az álombeli vizet semmiféle vihar nem kavarhatja fel. Ennek a sápadt égnek tiszta fényét felhő nem homályosíthatja. Újra visszafordultam a ház felé, és bár a ház ma is olyan volt, mintha csak tegnap költöztünk volna ki belőle, a kert éppen úgy engedelmeskedett a dzsungel törvényeinek, mint az erdő. A rododendronok ötven láb magasra nyúltak fel, és összeházasodtak mindenféle szegény, névtelen, fattyú bokorral, amelyek belekapaszkodtak a gyökereikbe. Egy orgonabokor a bükkfával házasodott össze, és a repkény, amely mindig is ellensége volt a szépségnek és a gráciának, indáival még szorosabban fonta körül őket. Különben is ő volt az úr ebben az elveszett kertben. Hosszú indái végigkúsztak a pázsiton, és úgy látszott, hamarosan be fogják hálózni az egész házat. És még valami növény burjánzott el itt, az erdőknek valamely törvénytelen szülöttje, magját valaha véletlenül szórhatták el a fák alatt, azután ott felejtődött, és most a repkénnyel együtt csúnya, óriás rebarbaraszerűséggé nőtt a pázsiton, ahol valaha sárga nárciszok illatoztak. A csalán néhol teljesen elzárta az utat, áttolakodott
az ösvény túlsó oldalára, a ház ablakaihoz vezető utat is csalánok állták el, mint megannyi közömbös őr, durván, esetlenül. Közöttük nyulak futkároztak. Tovább sétáltam az álombeli kertben, mint egy alvajáró. A holdfény különös játékot tud űzni a képzelettel, még az alvó képzeletével is. Amint ott álltam visszafojtott lélegzettel, meg mertem volna rá esküdni, hogy a ház nem üres, hogy éppen úgy él és lélegzik, mint akkor régen. Az ablakokból világosság szűrődött ki, a függönyöket szelíden meglebbentette az esti szellő, és a könyvtárszoba ajtaja félig nyitva volt, mintha mi hagytuk volna nyitva, és a zsebkendőm ott hevert a kisasztalon, ahol a nagy, alacsony vázában őszirózsák bólogattak. A szobán is meglátszott, hogy laknak benne. Az íróasztalon néhány könyv és a Times egy régi, megsárgult példánya. Hamutartók cigarettacsikkekkel, párnák, amelyeken még meglátszott a fejünk nyoma, a kandallóban elüszkösödött fahasábok. És Jasper, a drága, okos szemű Jasper, nyelvét lógatva ott hevert a padlón, farkát csóválva, mint régen, amikor gazdája közeledő lépteit hallotta. Most egy felhő, amelyet idáig nem láttam, eltakarta egy pillanatra a holdat, mint sötét kéz egy fehér arcot. A káprázat szétfoszlott. Az ablakokban egyszerre kialudtak a fények. A ház, amint ott állott előttem, lélektelen, szürke kőtömeg volt ismét, komor falai között nem suttogott többé a múlt. A ház: kripta, félelmünk és szenvedésünk van eltemetve romjai között. Nincs feltámadás. Ha nappal gondolok Manderleyre, gondolataim nem keserűek
többé. Olyannak látom már, amilyen lehetett volna, ha félelem nélkül tudok benne élni. Emlékszem a nyári rózsákra és a hajnali madárcsicsergésre, a teára a vadgesztenyék alatt és a tenger távoli mormolására. És az orgonákra is emlékszem és a Boldog-völgyre. Ez mind valóság volt, nem lehet eltörölni, letagadni, de csak emlék már, amely nem fáj többé. Mindez keresztülsuhant agyamon álmomban, mialatt felhő takarta el a holdat, és én, mint nem egy alvó, tudtam, hogy álmodom. Pedig a valóságban sok száz mérföldnyire voltam Manderleytől, egy ellenséges országban. Tudtam, hogy nemsokára felébredek majd egy sivár kis hotelszobában, amely éppen a maga köznapiságában megnyugtató. Majd sóhajtok, ha felébredek, kinyújtózkodom, megfordulok, és ha kinyitom a szemem, hunyorgatva nézek a napba és a kemény, tiszta kék égre, amely olyan egészen más, mint álmaim holdfénye volt. Hosszúnak és eseménytelennek ígérkezik a mai nap, de valami olyan áldott nyugalmat rejt magában, amilyenről álmodni sem mertünk volna azelőtt. Nem fogunk Manderleyről beszélni. Nem mondom el az álmomat. Mert Manderley nem a miénk. Manderley nincs többé.
MÁSODIK FEJEZET Soha többé nem mehetünk vissza. A múlt még mindig nagyon közel van. A dolgok, amelyeket megpróbáltunk elfelejteni, újra feltámadnának. A
félelem, a riasztó nyugtalanság, amely olykor vak és oktalan rémületté nőtt, hála istennek, elcsitult. De ha visszamennénk, újra rám rontana, mint valami élő ellenség. Maxim csodálatosan türelmes, és sohasem panaszkodik. Még olyankor sem, amikor rátörnek az emlékek, és ez jóval gyakrabban történik, mint ahányszor beszél róla. Ha csak ránézek, már tudom, hogy a gondolatai megint Manderleyben járnak. Ilyenkor hirtelen olyan elveszettnek és zavartnak látszik, minden kifejezés eltűnik drága arcából, mintha egy láthatatlan kéz törülné le onnan. Álarc borul a vonásaira, merev és hideg, szép, de élettelen álarc. Ilyenkor egyik cigarettát a másik után szívja, nem is nyomja el őket, és a füstölgő cigarettavégek elhullott virágsziromként hevernek szanaszét. Gyorsan és élénken beszél olyasmikről, amik egyáltalán nem fontosak. Egyik tárgyról a másikra ugrik, mintha félne hosszasabban időzni valamelyiknél. Mintha volna egy elmélet arról, hogy az embert a szenvedés jobbá és erősebbé teszi, és hogy mindenkinek szüksége van a szenvedés tűzkeresztségére, hogy igaz ember válhasson belőle. Mi mind a ketten szenvedtünk. Mind a ketten ismerjük a félelmet és a magányosságot. Ismerjük a reménytelen kétségbeesést. Igen, azt hiszem, hogy előbb-utóbb mindenkinek az életében elkövetkezik a megpróbáltatás órája. Mindenkinek megvan a saját gonosz szelleme, amely gyötri és kínozza, és próbára teszi minden erejét. Mi megbirkóztunk a magunk gonosz szellemeivel. Legalábbis remélem, hogy megbirkóztunk vele, és nem kínoz bennünket többé. Remélem, hogy túl vagyunk a válságon. Nem adták olcsón a szabadságot és a nyugalmat,
alaposan megfizettünk érte, és én a lelkemet is felajánlanám az ördögnek, ha ezen az áron mostani békességünket és nyugalmunkat biztosíthatnám. Természetesen akadnak most is csüggedt percek, de kárpótlásul sokszor érezzük úgy, hogy az óra nem méri az időt, és ezekben az időtlen percekben sikerült megragadnunk az örökkévalóság egy futó mosolyát. Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk, és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással. Nem zúgolódunk, hogy a hotel unalmas és rossz, hogy az étel ízetlen, és hogy minden nap egészen egyforma. Nem is szeretnénk, ha másként volna. Az előkelő szállodákban Maxim nagyon sok ismerőssel találkozna. Mind a ketten szeretjük az egyszerűséget, és ha néha unatkozunk is: az unalom pompás ellenszere a félelemnek. Egyformák a napjaink, és az idő jelentős részét azzal töltjük, hogy felolvasok Maximnek. Az egyetlen órája a napnak, amelyben Maxim némi türelmetlenséget árul el, az, amelyben a posta érkezik. Mert ha a posta nem hoz semmit, az azt jelenti, hogy megint egy napig várni kell az angliai levelekre. Megpróbálkoztunk a rádióval is, de túlságosan zajos volt. Jobban szeretjük a csendet. Ha megtudjuk egy napokkal előbb lejátszott krikettmérkőzés eredményét, az már eseményszámba megy. Néha a biliárdozókat figyeljük, máskor egyéb naiv mulatságokban van részünk. Iskolás gyerekek tornavetélkedőjében, kutyaversenyekben gyönyörködünk. Olykor kezembe akadnak a Field régi számai, és akkor erről a közömbös szigetről
visszaröppenek az angol tavasz valóságába. Zúgó patakokról olvasok, bogarak zümmögését hallom a levegőben, sóskától zöldellő otthoni mezőket látok. Varjak cikáznak a fák között, mint valaha Manderleyben. A nedves föld illata árad felém az összefogdosott, piszkos lapokról. Egyszer egy olyan cikk akadt a kezembe, amely a vadgalambokról szólt, és mialatt felolvastam Maximnek, úgy éreztem, hogy ismét a manderleyi erdők fái alatt heverészek, ahol oly gyakran röpködtek vadgalambok a fejem fölött. Hallottam lágy búgásukat, amit olyan megnyugtató volt hallgatni a forró nyári délutánokon. A békés csöndet csak Jasper zavarta meg, amikor nedves orrával szimatolva a keresésemre indult .. A vadgalambok fölröppentek, felszálltak a fák tetejére, és jó darabig megint nem láttam, nem hallottam őket. Csend kúszott a nyomukba, és én, magam sem tudom, miért, nyugtalan lettem, és egyszerre ráeszméltem, hogy a levelek már nem rajzolnak sötét mintákat a napsütötte tisztásra, hogy az ágak feketére váltak, az árnyékok megnyúltak, és hogy odafönt a házban ma friss málnadzsem lesz a teához. Fölkeltem a földről, leráztam a szoknyámról a tavaszi száraz leveleket, füttyentettem Jaspernek, és elindultam a ház felé. Szégyelltem, hogy sietek, és hogy csak lopva merek visszanézni. Milyen furcsa, hogy egy cikk, amely a vadgalambokról szól, így fölidézi a múltat, és hogy még olvasás közben is megremegek. Maxim arca is elsötétült, láttam jól, és hirtelen abbahagytam az olvasást. Továbblapoztam, és inkább a kriketteredményeket olvastam fel. Az tárgyilagos volt és unalmas. Ó, hogy áldottam magamban azokat
a flanelruhás játékosokat, mert egy-két perc múlva Maxim arcvonásai ismét megenyhültek, a szín visszatért arcába, és ingerült megjegyzéseket tett a surreyiek játékára. Okultam ezen az eseten. Nem szabad a múltat felidézni. Ha angol újságokhoz jutunk, csak politikáról, sportról olvashatok fel, de semmi olyanról, ami Manderleyre emlékeztet. Szín és illat, hang és eső, a víz csobogása, még az őszi köd is és a tengerpart párája a dagály után, mindez könyörtelenül Manderleyt idézi. Vannak emberek, akiknek szenvedélyük menetrendet böngészni. Végeérhetetlen utazásokat terveznek a térképen, és lehetetlen összeköttetéseket keresnek. Az én szenvedélyem kevésbé fárasztó, bár éppen ilyen furcsa. Én az angol vidék gyógyíthatatlan szerelmese vagyok, úgyszólván minden nagyobb birtokot ismerek, és tudom a tulajdonos nevét is. Tudom, hogy hány fácánt lőttek Angliában, hány foglyot, hány őzet ejtettek el. Tudom, hogy hol lehet pisztrángra halászni, tudom, hol veti fel fejét a lazac, minden golfversenyt, minden lóversenyt figyelemmel kísérek. A kutyatenyésztők nevét is tudom. Tudom, hogy hogyan áll a gabona, mennyiért adják el a hizlalt marhát, ismerem a sertések titokzatos betegségeit, mindent tudok az angol vidékről. Igénytelen szórakozás, talán nem is vall túlságosan nagy intelligenciára; de mialatt ilyesmivel foglalkozom, angol levegőt lélegzek, és bátorságot gyűjtök az eljövendő napokra. Tudom, szegényes játék az, amikor képzeletemet szabadjára engedve, lóháton, vadászkutyáktól kísérve beszáguldozom az angol mezőket, de távol tartja a keserűséget meg a bánkódást, és megédesíti ezt az
önkéntes száműzést. Ennek köszönhetem, hogy élvezni tudom a délutánt, és hogy séta után felfrissülve és mosolyogva ülök le a tea szertartásához. Mindennap ugyanaz. Két szelet vajas kenyér és kínai tea. Mit gondolhatnak rólunk a többiek, hogy így ragaszkodunk a régi szokásokhoz? Biztosan azt mondják, hogy bogaras angolok vagyunk. Itt, ezen az erkélyen, amelyet századok napja égetett fehérre és személytelenre, a Manderleyben megszokott négyórai teákra gondolok. Az asztalra, ott a könyvtárszobában a kandalló előtt. Az ajtó feltárul, percnyi pontossággal, és a szertartás hajszálnyira egyformán mindennap megismétlődik. Ezüsttálca, ezüstkanna, hófehér terítő az asztalon. Jasper, fekete spanielfülét hegyezve, közömbösséget színlel, de alig várja, hogy ő is kapjon a süteményből. Mindig valóságos lakoma volt az asztalon feltálalva, pedig alig ettünk valamit. Most is látom. Papírvékony pirított kenyérszeletek és gőzölgően friss, forró vajassütemények. Ismeretlen szendvicsek, titokzatosan finom sütemények és a jellegzetes gyömbéres csók. Azután az úgynevezett „angyaltészta”, amely valósággal szétolvad a szájban, és kissé keményebb társa, a mazsolás tekercs. Egy éhes családnak egy hétre elég lett volna az a sok jó falat. Sohasem sikerült megtudnom, mi történt azzal, ami megmaradt. Ez a pazarlás néha nyugtalanított. Ám természetesen sohasem mertem megkérdezni Mrs. Danverst, hogy mi történik a megmaradt étellel. Ha megkérdezem, bizonyára rosszallóan nézett volna rám, és azzal az ő fagyos, fölényes mosolyávalmintha most is látnám – azt mondta volna:
– Mrs. de Winter életében sohasem volt panasz. Mrs. Danvers. Vajon mit csinál most? És mit csinálhat Favell? Azt hiszem, akkor rémültem meg először, mikor Mrs. Danvers fagyos arcát megláttam. Összehasonlít Rebeccával, gondoltam ijedten, és mintha valami áthatolhatatlan árnyék ereszkedett volna közénk. Most már mindenen túl vagyunk. Már nem félek, nem gyötrődöm, és mind a ketten szabadok vagyunk. Már az én hűséges Jasperem is boldogabb mezőkön száguldozik, és Manderley nincs többé. Üres kagylóként rejtőzik a mély erdő sűrűjében, amilyennek álmomban láttam. Olykor talán egy vándor vagy egy csavargó téved arrafelé, menedéket keres a zápor elől. Ha bátor, akkor talán büntetlenül jár a fák alatt. De aki gyáva, aki félénk, aki ideges, annak nem való Manderley. Az ne lépje át a küszöbét soha, hiszen sohasem lenne boldog a tető alatt, amelyen olyan titokzatosan kopognak az esőcseppek. Aki gyáva, az mindig kísérteteket fog látni Manderleyben... Az a sarok ott a felhajtónál, ahol a fák összebújnak, az nem gyáva embernek való hely. Napnyugta után ott nem tanácsos megállni. A levelek susogásának olyan a hangja, mint egy asszony estélyi ruhájának suhogása. És mikor hirtelen megborzongnak a levelek, lehullanak és összegyűlnek a földön, mintha egy asszony sietős lábnyomai volnának, mintha egy könnyű, magas sarkú kis selyemcipő suhant volna arra. Ha ezekre a dolgokra gondolok, mindig megkönnyebbülten szemlélem a balkonunkról nyíló kilátást. Erre a szikrázó ragyogásra semmiféle árnyék nem borul. A kövek közé ültetett szőlőtőkék
ragyognak a napfényben, és a rodendronok levelei fehérek a portól. Talán lesz idő, hogy szeretni is fogom ezt a vidéket. E pillanatban még nem szeretem, csak bízom benne. Megnyugvással tölt el. A megnyugvást pedig mindennél többre becsülöm. Nagy árat fizettem érte. Mostmár sokkal bátrabb vagyok, idegenekkel szemben is egészen másvalaki, mint az, aki akkor voltam, mikor Maxim először vitt Manderleybe. Milyen szép reményekkel néztem akkor a jövő elé, és mégis, hogy összeszorult a szívem, mennyire féltem, hogy valami ostobaságot követek el. Persze, a félszegségem, a bátortalanságom volt olyan rossz hatással Mrs. Danversre és a többiekre. Rebeccához képest ki voltam, mi voltam én? Egy kis senki. Ma is látom magam. Az emlékezés hidat ver a múlt és a jelen közé. Rövid hajam volt, egyenes szálú, sima, gyerekei haj. Az arcom is, mint egy gyereké. Soha púdert nem használtam, és rosszul szabott kabátot és szoknyát viseltem, magam kötötte pulóvert, és úgy húzódtam meg Mrs. Van Hopper árnyékában, mint egy félénk, ügyetlen csikó. Mikor lementünk az étterembe, ő ment elöl, rövid lábát, formátlan felsőtestét nehezen tudta egyensúlyozni a magas cipősarkon, agyondíszített, fodros blúza még jobban kiemelte dús keblét, új kalapját zöld szemű gyíkot ábrázoló, lándzsaszerű tűvel szúrta keresztül, és széles, domború homloka egy iskolás fiú térdét juttatta az ember eszébe. Egyik kezében óriási táskát vitt, amilyenben angol nők kü1földön az útlevelüket, a noteszüket, a bridzskártyájukat szokták magukkal cipelni, másik kezében pedig az elmaradhatatlan lornyont tartotta. A
lornyont, amellyel betolakodott más emberek magánéletébe. Megvolt a rendes helyünk az étterem sarkában, közel az ablakhoz. Mrs. Van Hopper szeméhez emelte lornyonját, körülhordozta tekintetét a teremben, aztán leeresztette a fekete szalagon függő szemüveget, és bosszúsan mondta: – Egyetlen ismerős arcot sem látok. Meg fogom mondani a direktornak, hogy olcsóbban kell adnia a szobát. Mit képzelnek, miért jövök én ide? Azért, hogy a liftesfiúban gyönyörködjem? Aztán odaintette a pincért, és éles hangja úgy vágta a levegőt, mint a fűrész. Milyen más ez az étterem, amelyben most étkezünk, mint az a tágas, díszes helyiség ott a monte-carlói Côte d'Azur szállodában. És milyen más az, akivel ma ülök az asztalnál, és aki erős, szép formájú kezével nyugodtan, gépiesen hámozza a mandarinját, és olykor felnéz és rám mosolyog, milyen más, mint Mrs. Van Hopper volt, aki kövér, gyűrűkkel felcicomázott kezével oly mohón tudta megragadni a tányért, miközben tekintete gyanakodva figyelte, hogy vajon nem nekem jutott-e a jobbik falat. Pedig ettől nem kellett tartania, mert a pincér, aki boszorkányos ösztönével rögtön kiszimatolta, hogy alárendelt szerepet töltök be Mrs. Van Hopper mellett, énelém úgyis olyan tálat tett, amelyet valaki már félórával előbb visszaküldött azzal, hogy a sonka nincs szépen fölszeletelve. Érdekes, hogy a személyzet velem szemben mindenütt gőgös és türelmetlen volt. Emlékszem, mikor egyszer egy vidéki házban töltöttem Mrs. Van Hopperrel néhány napot, a szobalány soha nem jött be az én félénk csöngetésemre, az én cipőimet soha
nem tisztította ki, a teámat pedig hidegen tette le az ajtó előtt álló székre. Ugyanígy volt a szállodában is, azzal a különbséggel, hogy a mesterkélt közönyt olykor sértő bizalmaskodás váltotta fel. Milyen fiatal és tapasztalatlan voltam akkoriban, ó, istenem! Nagyon érzékeny voltam, minden szó fájt, még olyan szavak is, amelyekkel talán nem akartak bántani. Nem felejtem el azt a sonkát. Száraz volt, ízetlen, de nem mertem visszaküldeni. Némán ettünk, mert Mrs. Van Hopper, ha evett, szerette figyelmét az ételre összpontosítani. Abból, ahogyan a paradicsommártás végigcsöpögött az állán, meg tudtam állapítani, hogy ízlik-e neki a makaróni, vagy sem. Nem volt étvágygerjesztő látvány, ahogyan Mrs. Van Hopper evett. Hogy ne kelljen ránéznem, elfordítottam a tekintetemet, és észrevettem, hogy a mellettünk levő asztalt, amely három napja üresen állott, elfoglalták. A maitre d'hotel azzal a különlegesen tiszteletteljes meghajlással, amelyet a legelőkelőbb vendégei számára tartogatott, éppen asztalához kísérte az újonnan érkezettet. Mrs. Van Hopper összekattantotta a lornyonját, áthajolt az asztalon, apró szeme csillogott az izgalomtól, és a hangja kissé hangosabb volt, mint illett volna. – Max de Winter – mondta. – Manderley tulajdonosa. Biztosan maga is hallott Manderleyről. Betegnek látszik. Nem gondolja? Azt mondják, még mindig nem tudta kiheverni a felesége halálát...
HARMADIK FEJEZET Néha eltűnődtem rajta, vajon hogyan alakult volna az életem, ha Mrs. Van Hopper nem lett volna olyan sznob. Furcsa elképzelni, hogy egész létezésem ettől a tulajdonságától függött. Kíváncsisága valóságos betegség volt. Több annál: rögeszme. Eleinte megütköztem rajta, zavarban voltam, úgy éreztem magam, mint egy rabszolga, akinek gazdája helyett kell szenvednie, mikor láttam, hogy” az emberek összenevetnek a háta mögött, és menekülésszerűen hagyják el a termet, ahová ő belép. Évek óta járt ide, a Cote d' Azur hotelbe, és a bridzsen kívül egyetlen, Monte-Carlo-szerte jól ismert foglalkozása az volt, hogy az előkelő vendégeket, mint régi ismerőseit rohanta le, ha csak egyszer látta is őket azelőtt, mondjuk a postahivatal másik végéből. Kitűnően értett az ismerkedéshez. Mielőtt az áldozat ráeszmélhetett volna a veszedelemre, Mrs. Van Hopper már bemutatkozott neki, és meghívta teára. Olyan hirtelen és olyan erőszakosan támadta meg az embereket, hogy csak nagyon ritkán sikerült egyiknek-másiknak megmenekülnie. A Cote d' Azurben igényt tartott a szalonnak egy bizonyos díványára, amely körülbelül középen lehetett a hall és az étterem között. Ebéd és vacsora után itt szokta meginni a kávéját. Mindenkinek, aki az étterembe ment, vagy az étteremből jött, el kellett
haladnia mellette. Olykor rám is szüksége volt, hogy a zsákmány kézrekerítésében segítsek neki. Én szégyelltem magam és el voltam keseredve, valahányszor valami szóbeli üzenettel odaküldött a kiszemelt áldozathoz, az újságját kérette kölcsön, vagy egy könyvet kért, vagy valami boltnak a címét kérdeztette, vagy tudtára óhajtotta adni, hogy közös ismerősöket fedezett fel. Bár mindenki torkig volt már vele, és bár se szeri, se száma nem volt előkelő ismerőseinek, mindenkire kivetette a hálóját, akinek a nevét egyszer olvasta valamely társasági lapban. A társasági pletykarovatban elejtett nevek, írók, művészek, színészek, még a közepesek is érdekelték őt, mihelyt a nevüket egyszer nyomtatásban olvasta. Úgy látom őt magam előtt, mintha tegnap lett volna, azon a felejthetetlen délutánon. Nem fontos, hogy hány esztendővel ezelőtt. Ott ült kedvenc díványán a szalonban, és rohamra készült. Már abból a mozdulatából, amellyel lornyonját a fogához ütögette, tudtam, hogy új lehetőségeket mérlegel. A tésztát ott hagyta a tányérján, és a sajtot, a gyümölcsöt sietve kapta be. Tudtam, azért siet, hogy elfoglalhassa szokott helyét a dívány sarkában, mielőtt az új vendég feláll az asztaltól. Hirtelen felém fordult. Apró szeme csillogott. – Menjen föl gyorsan, és keresse meg az öcsém levelét. Tudja, azt, amelyiket a nászútjáról írt, és amelyikben az a fényképfelvétel van. Hozza le hamar. Tudtam, hogy már kialakult tervei vannak, és hogy öccse levele ürügy a bemutatkozásra. Nem először történt, hogy ilyen megalázó szerepet kellett játszanom egy kis komédiában. Biztos voltam benne, hogy ez az új vendég a szomszéd asztalnál bosszankodni fog a tolakodáson. Abból a kevésből,
amit ebéd közben megfigyelhettem, és abból, amit Mrs; Van Hopper fecsegett róla, fiatalságom ellenére is el tudtam képzelni, hogy ez az ember azért jött ide, mert egyedül kíván lenni. Hogy miért jött mégis a Cote d' Azurbe, az nem tartozik ránk. Mindenki más megértette volna ezt, de Mrs. Van Hopper nem járt ott, ahol a tapintatot osztogatták. A tapintat az ő számára teljesen ismeretlen fogalom volt. Akárcsak a diszkréció. A pletyka volt az életeleme, és a szerencsétlen idegennek is az ő boncasztalára kellett kerülnie. A levelet megtaláltam az íróasztalnak egy kis fiókjában, de mielőtt visszafelé indultam vele, haboztam egy pillanatig. Nem tudom, miért, de ezt a mai áldozatot különösen sajnáltam, és szerettem volna időt hagyni neki a menekülésre. Legjobban szerettem volna – ha van hozzá bátorságom -az étterem felől menni vissza, és figyelmeztetni őt a közelgő veszedelemre. De jólneveltségem nem engedte, hogy beleavatkozzam idegen emberek dolgába. Meg aztán ügyetlenségemben azt se tudtam volna, hogy hogyan fogalmazzam meg mondanivalómat. Nem tehettem mást, ott kellett ülnöm, és vámom, míg Mrs. Van Hopper mint valami óriási pók behálózza a gyanútlan idegent. Mégis tovább maradtam odafent, mint Mrs. Van Hopper óhajtotta, és mire visszaérkeztem, láttam, hogy az idegen már felállt az asztaltól, Mrs. Van Hopper pedig, félvén, hogy elmulasztja a kedvező alkalmat, nem várta meg a levelet, hanem egyenesen nekirontott és bemutatkozott. Az idegen már ott is ült mellette a díványon. Odaléptem hozzájuk, és szó nélkül átadtam a levelet. A férfi felállt, Mrs. Van
Hopper pedig, a siker mámorától kipirulva, felém intett, és elmormogta a nevemet. – Mr. de Winter velünk fog kávézni. Szóljon a pincérnek, hogy hozzon még egy csészét. Ezt persze azért mondta, hogy az idegen rögtön tisztában legyen az én alárendelt helyzetemmel. A megbízatás azt jelentette, hogy én egy fiatal senki vagyok, velem nem kell törődni, engem nem kell belevonni a beszélgetésbe. Mrs. Van Hopper mindig ezen a hangon beszélt, ha imponálni akart, és a mód, ahogyan engem bemutatott, bizonyos fokú önvédelem volt; mert egyszer előfordult, hogy valaki a leányának nézett, ami mind a kettőnkre nézve nagyon kellemetlen volt. Az idegen tehát most már tudhatta, hogy énrólam nem kell tudomást vennie. A nők ilyenkor hűvösen bólintottak, ami üdvözlés és egyúttal elbocsátásszámba ment, a férfiak pedig megkönnyebbülten lélegeztek fel, hogy udvariatlanság nélkül visszasüppedhetnek kényelmes karosszékükbe. Annál meglepőbb volt, hogy az idegen állva maradt, és intett a pincérnek. – Sajnálom, de helyesbítenem kell – mondta Mrs. Van Hoppernek. – Nem én kávézom önnel, hanem önök ketten kávéznak velem. És mielőtt ráeszméltem volna, hogy tulajdonképpen mi történt, már ott ült azon a kemény széken, amelyiken rendesen én szoktam ülni, én pedig a díványon ültem, Mrs. Van Hopper mellett. Mrs. Van Hopper egy pillanatig bosszús arcot vágott, de rögtön fegyelmezte a vonásait, és előrehajolva, élénken és hangosan kezdett beszélni, kezében az öccse levelét lobogtatva. – Tudja-e, hogy rögtön megismertem, mihelyt
belépett az étterembe, és mindjárt azt mondtam magamban: nahát, ez biztosan Mr. de Winter, Billy barátja, meg kell mutatnom a képeket, amelyeket Billy küldött a nászútjáról. Látja, ez itt Dora, ugye, milyen gyönyörű? Ez a karcsú, kecses alak és ezek a nagy szemek! Látja, itt Palm Beachben sütkéreznek. Billy imádja a feleségét, képzelheti. Akkor találkozott vele először, mikor azt az estélyt adta a Claridge-ben, ahol én is találkoztam magával, de maga persze nem emlékezhet egy ilyen öregasszonyra. Mrs. Van Hopper kihívóan nézett az áldozatra, és megvillogtatta fogsorát. – Sőt ellenkezőleg, nagyon is jól emlékszem önre, Mrs. Van Hopper – felelte Mr. de Winter, de mielőtt Mrs. Van Hopper felidézhette volna első találkozásuk körülményeit, elébe tartotta a cigarettatárcáját, és a rágyújtás néhány pillanatra megakasztotta a szóáradatot. – Én nem rajongok Palm Beachért – mondta az idegen, mialatt elfújta a gyufát, és ahogy ránéztem, arra kellett gondolnom, csakugyan nehéz volna őt a floridai háttérrel elképzelni. Ez az ember egy tizenötödik századbeli, megerősített falakkal körülvett városban lenne a helyén. Egy régi városban, ahol kockakővel kirakott utcák vannak, ahol a férfiak hegyes orrú cipőt és buggyos nadrágot viselnek. Az arca érdekes, szép, komoly arc, de valami megmagyarázhatatlan középkoriság volt a vonásaiban. Egy festményt juttatott eszembe, amelyet valahol egy múzeumban láttam, már nem emlékszem, hol, a festmény címe ez volt: Ismeretlen úriember. Az angol tweed helyett inkább fekete bársonyruha illett volna rá,
csipkefodorral a nyaka és a csuklója körül, mert úgy nézett ránk, mintha egy rég elmúlt századból csöppent volna ide, egy századból, amelyben a férfiak esténként hosszú fekete köpenyt viseltek az utcán, keskeny, kanyargós sikátorokban jártakkeltek, ódon kapuboltok alatt álldogálva suttogó hangon beszélgettek a sötétben, és tőrük megvillant, ha késői járókelő haladt el mellettük. Sajnálom, hogy nem emlékszem annak a régi mesternek a nevére, aki azt a képet festette. A kép a terem sarkában függött, és úgy tetszett, mintha az Ismeretlen úriember minden lépésemet követné a megfeketedett rámából. Mrs. Van Hopper beszélt, beszélt, de én megint elvesztettem a beszélgetés fonalát. – Nem, húsz évvel ezelőtt sem szerettem mondta Mr. de Winter. – Ez a fajta szórakozás sohasem vonzott engem. Mrs. Van Hopper elégedett, zsíros nevetést hallatott. – Ha Billynek olyan otthona volna, amilyen Manderley, akkor ő sem ragaszkodnék Palm Beachhez – mondta. – Azt hallottam, hogy Manderley valóságos tündérkastély. Elhallgatott, azt várta, hogy a férfi elmosolyodjék erre a bókra, de az tovább szívta a cigarettáját, és nekem úgy tetszett, hogy árnyék suhant keresztül az arcán. – Sok képet láttam már róla – folytatta makacsul Mrs. Van Hopper . – Gyönyörű lehet, Billy sokszor mondta, hogy soha szebbet nem látott. Nem is értem, hogy tud megválni tőle, még ilyen rövid időre is. A férfi hallgatása most már kínos volt, és mindenki másnak feltűnt volna, egyedül Mrs. Van Hopper nem
vette észre, és tovább fecsegett. Olyan volt, mint egy otromba kecske, amely egy féltve őrzött kertbe tévedt be, és nem törődik azzal, hogy durva lábaival mit tapos össze. Éreztem, hogy a vér elönti arcomat. – Maguk angolok ebben a tekintetben mind egyformák – folytatta Mrs. Van Hopper egyre hangosabban. – Szerénynek akarnak látszani, és nem dicsekszenek azzal, ami a birtokukban van. Ha jól emlékszem, képtár is van Manderleyben, ugye? Néhány nagy értékű portré? – Közben magyarázóan hozzám fordult: – Mr. de Winter olyan szerény, hogy nem beszél róla, de én tudom, hogy Manderley századok óta az ő családjáé. Azt mondják, hogy a képtár vagyont ér. Ha jól tudom, az ön ősei gyakran királyi vendégeket is fogadtak Manderleyben, ugye, Mr. de Winter? Ez már több volt, mint amennyit el lehetett viselni, éppen azért meglepődtem a férfi feleletén. – Ethelred óta nem – mondta. – Ő volt az, akit Késlekedő-nek hívtak. Ezt a nevet akkor kapta, amikor a családomnál időzött. Mindig elkésett az ebédtől. Azt gondoltam, hogy Mrs. Van Hopper megérti a gúnyt, de tévedtem. Én szégyelltem magam helyette, mint egy gyermek, akit megvertek. – Igaz ez? – kérdezte csodálkozva. – Nekem erről fogalmam sem volt. A történelemben nem vagyok nagyon járatos. És az angol királyok története mindig gyönge oldalam volt. De milyen. érdekes, tudja-e? Meg fogom írni a leányomnak. Ő nagyon okos, és őt minden érdekli. Néhány pillanatig csend volt, éreztem, hogy a vér elönti arcomat. Az volt a baj, hogy nagyon fiatal voltam. Ha idősebb vagyok, elkapom a férfi
mosolygó tekintetét, és Mrs. Van Hopper lehetetlen viselkedése lelki kapcsolatot teremt közöttünk. De mondom, halálosan szégyelltem magam a gazdám helyett, és féltem attól, hogy mi következik. Azt hiszem, Mr. de Winter észrevette zavaromat, mert előrehajolt a széken, és hozzám fordult. Gyöngéd hangon megkérdezte, nem akarok-e még egy csésze kávét. És mikor azt feleltem, hogy köszönöm, nem kérek többet, és megráztam a fejemet, éreztem, hogy a tekintetét nem veszi le rólam, hanem elgondolkozva néz rám. Valószínűleg azon tűnődött, hogy milyen viszonyban lehetek én Mrs. Van Hopperrel. – Mi a véleménye Monte-Carlóról? – kérdezte. Van-e egyáltalán véleménye róla? Ez a kérdés, amellyel bele akart vonni a beszélgetésbe, ugyancsak zavarba hozott. Iskolás lánynak éreztem magamat, vörös könyökű, zsíros hajú iskolás lánynak, és valami ostobaságot dadogtam, valami olyasfélét, hogy szép hely, de még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Mrs. Van Hopper közbevágott: – Nagyon el van kényeztetve, Mr. de Winter, az a baja. Más fiatal lány a szeme világát adná érte, hogy pár hetet Monte-Carlóban tölthessen. – A szeme világát? – kérdezte mosolyogva Mr. de Winter. – Azért igazán nem volna érdemes MonteCarlóba jönni. Mrs. Van Hopper vállat vont, és hatalmas füstfelhőt fújt a levegőbe. Azt hiszem, első pillanatban nem is értette a választ. – Én nagyon szeretem Montét – mondta –, az angol tél az idegeimre megy, és a szervezetem nem is bírja. Maga miért jött ide, Mr. de Winter? Maga nem
tartozik Monte-Carlo törzsvendégei közé. Kártyázni akar vagy golfozni? – Még nem tudom, hogy mit akarok – felelte Mr. de Winter . – Hirtelen határoztam el, hogy idejövök. Úgy látszik, a saját szavai is kínos emlékeket idéztek fel benne, mert ismét elborult az arca, és összeráncolta a homlokát. Mrs. Van Hopper kíméletlenül tovább fecsegett: – Persze, maga biztosan még a ködöt is szereti Manderleyben. Ott az is más. Nyugaton nagyon szép lehet a tavasz. Mr. de Winter a hamutartó után nyúlt, elnyomta a cigarettáját, és nekem egyszerre feltűnt, hogy a tekintete mennyire megváltozott. Úgy tetszett, mintha olyasvalamit láttam volna meg, amit nem lett volna szabad látnom. – Igen – felelte röviden. – Manderley tavasszal a legszebb. Egy-két pillanatig mindnyájan hallgattunk. Én valami kellemetlent éreztem a levegőben. Lopva ránéztem Mr. de Winterre, és úgy találtam, hogy jobban hasonlít az Ismeretlen úriember-hez, mint valaha. Mrs. Van Hopper hangja élesen hasított bele a pillanatnyi csendbe, mint a villamoscsengő. – Maga bizonyára rengeteg embert ismer itt. Bár, mondhatom, hogy Monte-Carlo az idén nagyon unalmas. Olyan kevés jól ismert arcot látni. Middlesex herceg van itt a jachtjával, de én még nem látogattam meg. Tudtommal Middlesex herceg még sohasem hívta meg Mrs. Van Hoppert a jachtjára. – Persze ismeri Nell Middlesexet, ugye? – folytatta. – Elragadó asszony. Azt beszélik, hogy a második
gyermek nem az urától való, de én nem hiszem. Az emberek annyi mindent pletykálnak, ugye? Különösen a szép asszonyokról. És Middlesex hercegnő gyönyörű!... Mondja, igaz az, hogy a Caxton-Hyslop házasság nem sikerült? Így fecsegett tovább szakadatlanul, nem vette észre, hogy amit beszél, nem érdekli hallgatóját, hogy ezek a nevek idegenek neki, nem jelentenek semmit, és hogy minél többet beszél, Mr. de Winter annál hűvösebb és hallgatagabb lesz. De nem vágott közbe egyszer sem, és még egy futó tekintetet sem vetett lopva az órájára, megadta magát sorsának. Sokkal inkább úriember volt, semhogy udvariatlansággal bántson meg akár egy ilyen kellemetlen hölgyet is, amilyen Mrs. Van Hopper. Végre is a boy szabadította meg ebből a kellemetlen helyzetből jelentvén, hogy a szabónő várja Mrs. Van Hoppert. Mr. de Winter abban a pillanatban felállt, hátralökte székét. – Parancsoljon, a világért sem akarom feltartani – mondta. – A divat manapság olyan gyorsan változik, hogy mialatt fölmegy a lépcsőn, talán már újra megváltozott. Mrs. Van Hopper megint nem értette el a gúnyt. Mosolygott. – Ha tudná, mennyire örülök, Mr. de Winter, hogy véletlenül találkoztunk – mondta, mialatt a lift felé indultunk. – Most, hogy volt merszem hozzá, hogy megtörjem a jeget, remélem, többször fogjuk látni? Remélem, lesz szerencsénk odafönt is? Holnap estére meghívom egy-két barátomat. Nem lenne kedve velünk tartani? Elfordultam, hogy ne lássam, amint kifogáson töri a fejét.
– Roppantul sajnálom – mondta –, de holnap Sospelbe kell mennem, és nem tudom, mikor érkezem vissza. Mrs. Van Hopper kénytelen-kelletlen elbúcsúzott, de a lift ajtajában újra megállt. – Remélem, jó szobát adtak magának? A szálloda félig üres, ha nem jó a szobája, csapjon lármát. Az inasa már bizonyára kicsomagolt, ugye? Ez a bizalmaskodás még tőle is sok volt. Egy pillanatra elkaptam Mr. de Winter tekintetét. – Nem hoztam magammal az inasomat – mondta nyugodtan. – Talán kedve volna kicsomagolni helyette? – tette hozzá mosolyogva. Ez végre talált. Mrs. Van Hopper elpirult, és kissé zavartan nevetett. – Hát... azt... azt éppen nem. – Aztán – képtelenség, de így volt! – hirtelen hozzám fordult: – Talán maga segíthetne Mr. de Winternek. Maga elég ügyes az ilyesmiben. Pillanatnyi szünet következett. Én lesújtva álltam ott. Mr. de Winter mosolyogva nézett le rám. – Nem is lenne rossz – mondta –, de én ragaszkodom a családi jelszóhoz. Az utazik leggyorsabban, aki egyedül utazik. Ismeri ezt a jelszót, asszonyom? Feleletre már nem várt, megfordult és otthagyott minket. – Furcsa ember – mondta Mrs. Van Hopper, mialatt felfelé szálltunk a liftben. – Gondolja, hogy ez is tréfa volt, hogy ilyen hirtelen otthagyott minket? A férfiak roppant különösek. Emlékszem egy híres íróra, aki mindig elmenekült, ha engem jönni látott. Azt hiszem, hogy tetszettem neki, és félt önmagától. Persze, akkor még fiatalabb voltam.
A lift egy zökkenéssel megállt. Megérkeztünk. A liftesfiú kitárta előttünk az ajtót. – Megjegyzem, fiam – mondta Mrs. Van Hopper útközben a folyosón –, nem akarok kellemetlenkedni, de ma délután kissé tolakodóan viselkedett. Nem volt illő, hogy egészen kisajátította magának Mr. de Wintert. Engem zavarba hozott, őt pedig untatta. A férfiak nem szeretik az ilyesmit. Nem feleltem semmit. Mit felelhettem volna? – De azért nem szabad haragudnia – mondta nevetve, és vállat vont. – Végre is, itt én vagyok felelős magáért. Nem szabad megsértődnie, ha jóakaratúan figyelmeztetem valamire, hiszen utóvégre az anyja lehetnék. – Jövök már, Blaize! – tette hozzá, és dúdolva lépett be a hálószobájába, ahol a szabónő várt rá. Rátérdeltem az ablak előtt egy székre, és kibámultam a délutánba. A nap még ragyogóan sütött, és vidám, éles szél fújt. Félóra múlva kezdődik a bridzsparti, az ablakokat szorosan be kell csukni, a központi fűtés csapját kinyitni. A hamutartókra gondoltam, amelyeket ki kell majd ürítenem, a rúzstói piros cigarettavégekre, amelyek összekeverednek a csokoládébonbonok ezüstpapírjaival. Én magam rosszul játszom, és Mrs. Van Hopper vendégei unják velem a játékot. Jelenlétem zavarja őket, mint ahogyan a szobalány jelenléte feszélyezi a társaságot. A férfiak, ha én ott vagyok, kötelességüknek érzik, hogy pár nyájas szót szóljanak és néhány tréfás kérdést intézzenek hozzám, történelemre vagy művészetre vonatkozóan, gondolván, hogy nemrég kerültem ki az iskolából, és hogy egyébről úgyse lehet velem beszélni.
Sóhajtva fordítottam hátat az ablaknak. A nap csupa ígéret volt. A tengeren fehér hullámokat korbácsolt a pajkos tavaszi szél. Arra a kis térre gondoltam Monacóban, ahol egy-két nappal azelőtt jártam, és ahol egy düledező ház áll a sarkon. Fönt a roskadozó tető alatt keskeny kis ablak. Talán már a középkorban is megvolt. Papírt, ceruzát kerestem az íróasztalon, és szórakozottan rajzolgatni kezdtem. Egy férfiprofil kerekedett ki belőle, sötét szem, hajlott orr, dacos felső ajk. De az állára hegyes szakállt rajzoltam és a nyaka köré csipkét, mint egyszer régen egy ismeretlen festő. Kopogtak az ajtómon, és a boy lépett be, levéllel kezében. – Asszonyom a hálószobájában van – mondtam, de ő a fejét rázta, mondván, hogy a levél nekem szól. Kibontottam a borítékot. A kartonra ismeretlen kéz írt néhány szót. „Bocsásson meg, hogy olyan durva voltam ma délután.” Ez volt az egész. Se megszólítás, se aláírás. De az én nevem állt a borítékon, mégpedig helyesen leírva, ami egészen szokatlan volt. – Nincs válasz? – kérdezte a fiú. Az odavetett szavakra néztem. – Nincs – mondtam –, nincs válasz. Mikor a fiú elment, zsebembe dugtam a levelet, aztán tovább rajzoltam. Nem tudom, miért, már nem tetszett a kép. Az arcot merevnek és élettelennek találtam, a szakállt és a csipkegallért pedig farsangi maskarának.
NEGYEDIK FEJEZET A bridzspartit követő reggel Mrs. Van Hopper a torkát fájlalta. Láza is volt. Fölhívtam a doktort, az rögtön eljött, és influenzát állapított meg. – Ágyban kell maradnia addig, amíg meg nem engedem, hogy fölkeljen – mondta az orvos. A szívével sem vagyok megelégedve, pihennie kell, egészen mozdulatlanul feküdnie. Azt ajánlanám fordult hozzám –, hogy fogadjunk ápolónőt Mrs. Van Hopper mellé. Maga nem bírná őt fölemelni. Mindössze két hétről lenne szó. Én tiltakoztam az ápolónő ellen, de legnagyobb meglepetésemre Mrs. Van Hopper beleegyezett. Azt hiszem, örült a változatosságnak, örült annak, hogy az emberek sajnálni fogják, hogy barátai meglátogatják majd, virágot küldenek stb. Már kezdte unni Monte-Carlót. A betegség szórakozást jelentett az egyhangúságban. Az ápolónő injekciókat adott neki, megmasszírozta, és diétát rendelt. Mrs. Van Hopper egészen jókedvű volt, a láz a már alábbhagyott, körül volt bástyázva párnákkal, a legszebb ágykabátját viselte, és fején szalagos főkötő díszlett. Én szégyelltem, hogy olyan könnyű szívvel hagyom ott, nem sokkal az ápolónő megérkezése után. Telefonáltam a barátainak, hogy a ma esti bridzsparti elmarad. Azután lementem az étterembe, jó félórával az ebéd ideje előtt. Azt gondoltam, hogy a terem még üres lesz, mert rendes körülmények között senki sem étkezett egy óra előtt. A terem csakugyan üres volt, csak a szomszéd asztalnál ült ott Mr. de Winter. Erre nem számítottam. Tehát nem ment Sospelbe. Persze,
bizonyára azért jött le ilyen korán, mert azt remélte, hogy így nem kell velünk találkoznia. Mikor megpillantottam őt, már félúton voltam, nem fordulhattam vissza feltűnés nélkül. Azóta, hogy otthagyott minket a liftnél, nem láttam. Ő bölcsen nem jelent meg az étteremben a vacsoránál, valószínűleg ugyanabból az okból, amelyből ma előbb jött le ebédelni. Nem tudtam, mit csináljak. Szerettem volna idősebb vagy más ember lenni, szerettem volna tudni, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Mereven magam elé nézve mentem az asztalunkhoz, és mikor az asztalkendőmet kibontottam, szerencsésen felborítottam a virágvázát. A víz lecsurgott az ölembe. A pincér a terem másik végében volt, nem látta, hogy mi történt. Szomszédom egy szempillantás alatt mellettem termett, száraz asztalkendővel a kezében. – Nem ülhet ennél a vizes asztalnál – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Szárítgatni kezdte az abroszt. A pincér közben észrevette, hogy mi történt, és segítségére sietett. – Nem baj – motyogtam zavartan –, úgyis egyedül vagyok. Nem felelt rögtön. A pincér eltette a vázát, és fölszedte a virágokat. – Hagyja ezt – mondta de Winter hirtelen –, tegyen az én asztalomra még egy terítéket. A kisasszony velem fog ebédelni. Zavartan néztem föl rá. – Nem – mondtam –, azt nem lehet. – Miért nem? – kérdezte. Kifogáson gondolkoztam. Tudtam, hogy neki nem lehet szórakoztató velem étkezni, csak
udvariaskodik. Elrontom az ebédjét, ha odaülök az asztalához. Elhatároztam, hogy vakmerő leszek, és megmondom az igazat. – Kérem, ne udvariaskodjék. Nagyon kedves magától, de higgye el, hogy egészen jól megleszek itt is, ha a pincér kicsit felitatja a vizet. – Nem udvariaskodom – mondta –, szeretném, ha együtt ebédelnénk. Ha nem borítja fel a vázát, akkor is arra kértem volna, hogy üljön át az én asztalomhoz. Úgy látszik, arcomról leolvashatta a csodálkozást, mert elmosolyodott. – Nem hisz nekem – folytatta –, de nem baj, csak jöjjön és üljön le. Ha nincs kedve beszélgetni, nem kötelező. Leültünk, elém tette az étlapot, hogy válasszak. Azután tovább ette az hors-d'oeuvre-jét, mintha mi sem történt volna. Megkönnyebbültem. Tudtam, hogy ő nem fog történelemből vizsgáztatni. – Mi történt a barátnőjével? – kérdezte. Mondtam, hogy influenzás. – Ó, szegény – jegyezte meg, aztán pillanatnyi szünet után így folytatta: – Remélem, megkapta a levelemet? Nagyon szégyelltem magam. Komisz voltam. Egyetlen mentségem az, hogy elszoktam az emberektől, és nem tudom már, hogyan kell társaságban viselkedni. Igazán kedves, hogy feláldozza magát, és velem ebédel. – Egyáltalán nem viselkedett komiszul – mondtam. – Az ő kíváncsisága... Nem akar sértegetni, és mégis mindenkit megsért. Legalábbis mindenkit, aki valaki... – Szóval ez tulajdonképpen megtiszteltetés
számomra. De minek köszönhetem a megtiszteltetést? Haboztam egy pillanatig, mielőtt feleltem: – Azt hiszem, Manderleynek – mondtam. Nem felelt, és én kezdtem magam kényelmetlenül érezni, mintha tilos területen járnék. Vajon miért komolyodik el és miért hallgat el rögtön, valahányszor szóba hozzák az otthonát? Egy darabig némán ettünk, és nekem egy levelezőlap jutott eszembe, amelyet egy falusi boltban vettem valamikor gyermekkoromban, egy nyári vakáció során, Nyugat-Angliában. Színes kép volt, nagyon is élénk színekkel festve, de az ízléstelen színezés nem ronthatta el az épület arányait, a széles kőlépcsőket a terasz előtt, a tengerig húzódó tágas tisztást. Emlékszem, két pennyt fizettem a levelezőlapért, heti zsebpénzemnek a felét. Megkérdeztem a ráncos arcú boltosnét, hogy mit ábrázol a kép. Csodálkozott tudatlanságomon. – Manderleyt – mondta, és emlékszem, hogy mikor kiléptem a boltból, szégyelltem magam, mint akit összeszidtak, de azért mégsem lettem okosabb. Nem tudtam, hogy Manderley micsoda. Talán ennek a régi levelezőlapnak az emléke volt az, ami megértővé tett Mr. de Winter védekező álláspontjával szemben. Láttam, hogy nem szíveli Mrs. Van Hoppert a tolakodó kérdéseivel. Talán van valami Manderley körül, amiről nem lehet beszélni. Elképzeltem Mrs. Van Hoppert Manderley szobáiban, amint hat penny belépti díj ellenében éles, szaggatott nevetése felveri az áhítatos csendet. A gondolataink, úgy látszik, találkoztak, mert Mr. de Winter egyszerre róla kezdett beszélni: – A barátnője annyival idősebb, mint maga. Hogy
kerültek össze? Rokonok talán? Régóta ismeri? Látszott rajta, hogy gondolkozott a kettőnk viszonyán. – Nem barátnőm – mondtam. – Alkalmazottja vagyok, úgynevezett társat akar nevelni belőlem. Ezért évi kilencven fontot fizet nekem. – Nem tudtam, hogy társat is lehet vásárolni mondta Mr. de Winter. – Fantasztikus gondolat. Valóságos rabszolga-kereskedelem. – Egyszer megnéztem ezt a szót az Oxfordszótárban – mondtam –, és ott láttam, hogy a társ az tulajdonképpen kebelbarátot is jelenthet. – Nem sok közös vonás lehet maguk között. Nevetett, most egészen máshogyan, valahogy fiatalosabban, kevésbé komolyan. – És mondja, miért csinálja ezt? – folytatta. – Kilencven font, az nekem rengeteg pénz – mondtam. – Családja nincs? – Nincs. A szüleim régen meghaltak. – A neve szép és ritka név. – Apám szép és ritka érdekes ember volt. – Meséljen róla. Csodálkozva pillantottam rá a limonádém fölött. Nem volt könnyű apámról beszélni. Sohasem beszéltem róla senkinek. Apám az én titkos tulajdonom volt, az én kizárólagos tulajdonom, mint ahogyan Manderley a szomszédomé volt. Nem kívántam apámat most így futólag bemutatni egy idegennek, egy monte-carlói étterem asztalánál. Volt valami valószínűtlen abban, ahogy ott ültünk együtt és ebédeltünk, és ha ma visszagondolok rá, különös megvilágításban látom az egészet. Én mint ügyetlen kis iskolás lány, egy nappal azelőtt még
Mrs. Van Hopperrel ültem ott némán és elnyomottan, és huszonnégy órával később elmondom családom történetét egy embernek, akit nem ismerek. És mégis, ellenállhatatlan kényszer indított arra, hogy beszéljek, mert éreztem, hogy a tekintete rokonszenvvel kísér, mint ott, abban a múzeumban az Ismeretlen úriember tekintete. A félénkség egyszerre lehullott rólam, a nyelvem megoldódott, és mint a palackból kiszabadított szellem, úgy kívánkoztak ki belőlem gyermekkorom apró titkai, örömei és szomorúságai. Úgy éreztem, hogy ő megérti, amit szegényes és színtelen szavaimmal apámról el tudtam mondani. Megérti azt a szerelmet is, amellyel anyám szerette apámat, és amely olyan eleven, forró erő volt, hogy mikor apám azon a szörnyű télen tüdőgyulladásban meghalt, anyám csak őt héttel élte túl. Emlékszem, hogy itt elhallgattam, kifogyott a lélegzetem. Az étterem most már tele volt csevegő, nevetgélő emberekkel, megszólalt a zene a háttérben, tányérok csörögtek, és az órára pillantva láttam, hogy már elmúlt kettő. Másfél óra hosszat ültünk együtt, és folyton én beszéltem. Visszazökkentem a valóságba, füleszméltem, az arcom lángba borult, és zavartan mentegetőzni kezdtem. Ő közbevágott: – Megmondtam magának mindjárt az elején, hogy szép és ritka neve van – mondta. – Most tovább megyek: ha megengedi, megmondom azt is, hogy a neve éppen olyan jól áll magának, amilyen jól állt az édesapjának. Köszönöm, hogy együtt ebédelhettem magával, nagyobb örömet jelentett nekem ez az együtt töltött óra, mint hosszú idő óta bármi más. Mindaz, amiről beszélt, elterelte a figyelmemet saját
problémáimról, ami már nagyon rég nem esett meg velem. Ránéztem, és elhittem, hogy igazat mond. Most csakugyan élénkebb volt, emberibb, jobb kedvű, egészen más, mint idáig. Most nem borongtak körülötte a titokzatos árnyékok. – Tudja – mondta –, van valami hasonlóság köztünk. Mind a ketten egyedül állunk a világban. Nekem ugyan van egy nővérem, de ritkán látjuk egy mást. És van egy öreg nagyanyám is, akihez évente háromszor tisztességből el szoktam látogatni. De egyikük sem igazi társ. Gratulálni fogok Mrs. Van Hoppernek. Évi kilencven font igazán nem sok magáért. – Elfelejti – mondtam –, hogy magának van otthona, nekem pedig nincsen. Abban a pillanatban, amikor ezt kimondtam, már meg is bántam, mert az a titokzatos, kifürkészhetetlen kifejezés megint visszaköltözött a szemébe, és megint úgy éreztem, hogy nagy tapintatlanságot követtem el. Lehajolt, hogy cigarettára gyújtson, és nem felelt rögtön. . – Egy zsúfolt szállodában az ember éppen annyira egyedül lehet, mint egy üres házban – mondta végre. – Legfeljebb az a különbség, hogy a szállodai magányosság személytelen. Habozott egy pillanatig, azt hittem, hogy végre Manderleyről fog beszélni, de valami megint visszatartotta. Elfújta a gyufát, és visszazökkent hűvös titokzatosságába. – A kebelbarátnak tehát ma kimenője van? – kérdezte könnyedén. – És mi a terve? Mivel akarja tölteni szabad délutánját? Én a macskaköves monacói térre gondoltam és a
düledező kis ház apró ablakára. Három órára ott lehetnék a vázlatkönyvemmel. Ezt, kicsit félénken, meg is mondtam neki. – Odaviszem magát autóval – mondta, és kifogásaimat meg se akarta hallgatni. Mrs. Van Hopper előző napi figyelmeztetése jutott eszembe, hogy ne legyek tolakodó, és zavarban voltam, mert attól féltem, Mr. de Winter azt hiszi majd, azért említettem Monacót, hogy felajánlja az autóját. Ezt ugyanis Mrs. Van Hopper szemhunyorítás nélkül megtette, valahányszor a legcsekélyebb alkalma kínálkozott rá, és én nem akartam olyan lenni, mint ő. A Mr. de Winter társaságában elfogyasztott ebéd megnövelte a tekintélyemet a személyzet előtt. Mikor fölálltunk az asztaltól, a maitre d' hotel odaugrott, hogy hátratolja a székemet. Meghajolt és mosolygott. Mintha kicserélték volna. Még a leejtett zsebkendőmet is fölemelte, és remélte, hogy a kisasszony meg volt elégedve az ebéddel. Még a forgóajtónál álló boy is több tisztelettel nézett rám. Társam ezt természetesnek találta, persze, Ő nem tudott az előző napi sonkaadagról. Engem azonban lehangolt a változás. Még kisebbnek, még megalázottabbnak éreztem magamat. Apámra gondoltam, aki gyűlölte az ilyen felületes, külsőséges sznobságot. – Mire gondol? Fölnéztem, és láttam, hogy tekintete kíváncsian fürkészi az arcomat. – Bántja valami? – kérdezte. A maitre d' hotel figyelmessége elindított bennem egy gondolatsort, és mialatt a kávénkat ittuk, Blaizeről, a szabónőről kezdtem beszélni. Blaize olyan
boldog volt, mert Mrs. Van Hopper három ruhát rendelt nála, és én, mikor kikísértem a lifthez, elképzeltem őt kis szobájában a levegőtlen bolt mögött, egy tüdőbeteg gyerekkel a díványon, amint fáradt szemmel, egyik szálat a másik után fűzi a tűbe, és a padló tele van szórva selyemmaradékokkal. – Nos – kérdezte de Winter mosolyogva –, és nem úgy volt, ahogyan elképzelte? – Nem tudom – feleltem –, sohasem derült ki... Mikor a liftért csöngettem, Mrs. Blaize a táskájába nyúlt, és egy százfrankost vett ki belőle. „Fogja ezt – mondta kellemetlen, bizalmaskodó hangon –, ez a maga percentje azért, hogy asszonyát az én üzletembe hozta.” Én bíborvörösre gyúlt arccal tiltakoztam, erre ő kelletlenül megvonta a vállát. „Ahogy tetszik – mondta –, de biztosítom, hogy itt ez a szokás. Vagy akarna inkább egy ruhát a pénz helyett? Csak jöjjön be akármikor Mrs. Van Hopper nélkül, és kap egy szép ruhát. Egy fillért sem kell érte fizetnie.” Tudja, mikor ezt mondta, olyanforma émelyítő érzésem támadt, mint gyerekkoromban, amikor tiltott könyvben lapozgattam. A tüdőbeteg fiú, aki ott fekszik a bolt mögötti kis szoba díványán, egyszerre eltűnt a képzeletemből, és helyette magamat láttam, olyannak, amilyen lehetnék, ha kapzsi és megértő mosollyal elfogadnám azt az összefogdosott százfrankost, vagy pedig titokban elmennék délután Blaize boltjába, választanék egy ruhát, és nem fizetnék érte semmit. Azt gondoltam, nevetni fog ezen az ostoba történeten, nem is tudom, hogy miért mondtam el neki. De nem nevetett, hanem elgondolkozva nézett rám, miközben a kávéját kavargatta. – Azt hiszem, nagy hibát követett el – mondta egy
pillanatnyi hallgatás után. – Azzal, hogy nem fogadtam el a száz frankot? – kérdeztem megütközve. – Nem, dehogy, az istenért! Minek néz maga engem? Azzal, hogy idejött Mrs. Van Hopperrel. Maga nem erre született. Egyrészt túlságosan fiatal, másrészt túlságosan finom. Nem magának valók ezek a Blaize-féle esetek. Vagy elfogadja a pénzt, és maga is hasonlóvá válik Blaize-hez és társaihoz, vagy nem fogadja el, hanem ilyen marad, amilyen most, és akkor boldogtalan lesz. Ki ajánlotta magának ezt az állást? Természetesnek találtam, hogy kérdezősködik. Nem haragudtam a kíváncsiságáért. Olyan volt, mintha már réges-régen ismertük volna egymást, és most hosszú idő után találkoznánk újra. – Gondolt valaha a jövőre? – kérdezte. – Arra például, hogy mit csinál majd, ha tegyük fel, Mrs. Van Hopper ráun a „kebelbarátjára”? Mosolyogva feleltem, hogy az sem lesz nagy szerencsétlenség. Vannak más Mrs. Van Hopperek is a világon, és még fiatal vagyok, erős, és bízom magamban. De mialatt ezt mondtam, a hirdetésekre gondoltam, amelyeket annyiszor láttam előkelő újságokban is: „Szerény anyagi viszonyok között élő fiatal nők számára lakást és ellátást keresnek nemes lelkű emberbarátok.” A penziókra gondoltam, amelyeknek tulajdonosai ezekre a hirdetésekre felelni szoktak, és láttam magamat, amint vázlatkönyvemet szorongatva válaszolok szigorú munkaközvetítő ügynökök kérdéseire, és dadogva vallom be, hogy nincs szakképzettségem. Talán mégis okosabb lett volna elfogadni Blaize tíz százalékát.
– Hány éves? – kérdezte Mr. de Winter, és mikor megmondtam, nevetett és felállt. – Ismerem ezt a kort, ilyenkor még nagyon makacs az ember, és nem fél a jövőtől. Kár, hogy nem cserélhetünk. Na, menjen, tegye fel a kalapját, én majd kihozom a kocsit a garázsból. Elkísért a lifthez, és én az előző nap délutánjára gondoltam, Mrs. Van Hopper szüntelen fecsegésére és de Winter hideg udvariasságára. Milyen rosszul ítéltem meg őt! Nem rideg és nem gúnyos. Máris olyan jó barátom, mintha évek óta ismernénk egymást. A bátyám, akit mindig fájón nélkülöztem. Nagyon boldog voltam ezen a délutánon, azért emlékszem olyan tisztán mindenre. Ma is látom a bolyhos felhőket az égen és a tenger fehéren csapkodó hullámait. Érzem a szelet az arcomon, és hallom magamat nevetni, és hallom, hogy az ő nevetése visszhangként felel az enyémre. Ez nem az a Monte-Carlo volt, amelyet idáig ismertem. Vagy talán ugyanaz volt, csak én néztem más szemmel. A kikötőben mintha papírcsónakok lebegtek volna, a matrózok, csupa kedélyes, mosolygó fiú, vidámak, mint a szél. Igen, biztos, hogy én voltam a hibás, hogy idáig másképpen láttam. Elhaladtunk a hercegi jacht mellett, kezünkkel megérintettük a fényes rézkorlátot, egymásra néztünk és nevettünk. Arra is emlékszem, hogy rosszul szabott, kényelmes flanelkosztümöt viseltem. A szoknya már kifakult, és sokkal világosabb volt, mint a kabát. Ócska, széles kalap volt a fejemen, a lábamon alacsony sarkú, pántos cipő. A kezemben kopott bőrkesztyűt szorongattam. Soha nem látszottam fiatalabbnak, és soha nem éreztem magam öregebbnek. Mrs. Van Hopper és az influenzája
megszűntek létezni számomra. Elfelejtettem a bridzset és a koktélpartikat, és velük együtt alárendelt helyzetemet is. Valaki voltam. Felnőtt. Azt a kislányt, aki félénken és zavartan áll a szalon ajtajában, és zsebkendőt tép eget, mialatt belülről hangos zsivaj hallatszik ki, ezt a zavart, félszeg kis iskolás lányt elfújta a szél. Szégyelltem magam helyette, ha egyáltalán eszembe jutott. Olyan erősen fújta szél, hogy nem lehetett rajzolni. A macskaköves tér sarkán nekiszi1ajodott, és belekapaszkodott a hajamba. Az út felkanyarodott a dombra, úgy cikáztunk a magasban, mint egy madár a levegőben. Milyen más, milyen egészen más volt ez az autó, mint az, amelyet Mrs. Van Hopper bérelt a szezonra, az a magas tetejű régimódi Daimler, amely unalmas délutánokon Mentonba vitt minket, és amelyben, háttal ülvén a sofőrnek, a kisülésen, kétségbeesett igyekezettel tekergettem a nyakam, hogy lássak valamit. Ennek az autónak Merkúr-szárnyai voltak. Minél magasabbra kapaszkodtunk, és minél veszedelmesebben száguldtunk, annál jobban élveztem a rohanást, mert ez új volt nekem, és fiatal voltam. Emlékszem, hogy hangosan nevettem, és nevetésemet a szél fölkapta, és elvitte messzire. Aztán egyszerre ránéztem társamra, és láttam, hogy ő már nem nevet, megint néma és elgondolkozó. Az, aki előző nap volt. Ráeszméltem, hogy az autó nem tud feljebb kapaszkodni. Felértünk a csúcsra. Alattunk meredeken kígyózott az út, amelyen feljöttünk. Maxim megállította a kocsit, és akkor láttam, hogy az
út meredek szakadék szélén végződik. Alattunk legalább öt-hatszáz méternyi mélység tátongott. Kiszálltunk a kocsiból, és körülnéztünk. Egyszerre kijózanodtam. Legfeljebb akkora távolság választott el a szakadéktól, mint amilyen hosszú volt az autó. Mélyen alattunk a tenger hullámzott. A házak fehér kagylóknak tetszettek az öböl körül. Idefönt egészen másképpen sütött a nap. Keményebben és józanabbul, mint odalent. A hangulat, a levegő is más volt itt fönt. A szél elállt, de hirtelen lehűlt a levegő. Mikor megszólaltam, a hangom olyan ostobán és idegesen csengett, mint valakié, aki zavarban van. – Maga járt már itt? – kérdeztem. – Ismeri ezt a helyet? Ő rám nézett, de olyan volt az arca, mintha most látna először, és én megdöbbenve éreztem, hogy egészen elfeledkezett rólam, és hogy annyira belebonyolódott nyugtalan gondolatainak útvesztőjébe, hogy teljesen megszűntem létezni számára. Olyan volt az arca, mint egy alvajáróé, és egy pillanatra az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy nem normális. Talán idegbeteg. Tudom, vannak ilyen emberek, gyakran hallottam róluk: titkos törvények szerint élnek, cselekszenek, olyan törvények szerint, amelyeket egészséges ember nem ismer. A tudat alatti élet misztikus parancsait követik. Talán ő is közülük való, és most itt állok mellette, ötméternyire a haláltól. – Azt hiszem, későre jár, jó lesz hazamenni mondtam nyugtalanul és olyan mosollyal, amelyből egy gyermek is megértette volna, hogy félek. Természetesen tévedtem. Nem volt semmi baja, mert mikor megszólalt, már egészen józanul és
természetesen csengett a hangja, mintha álomból ébredt volna fel. Mentegetőzni kezdett. Észrevette, hogy halálsápadt vagyok. – Örültség volt, hogy idehoztam magát – mondta –, sohasem fogom magamnak megbocsátani. Karonfogva az autóhoz vezetett. Elfoglaltuk a helyünket, és becsapta az ajtót. – Ne féljen, nem olyan veszedelmes az út, amilyennek látszik – mondta, és mialatt én szédültem, a rosszullét környékezett a félelemtől, és mind a két kezemmel az ülésbe kapaszkodtam, ő nyugodtan, boszorkányos ügyességgel vezette az autót, míg leértünk az országútra. – Tehát maga már járt itt? – kérdeztem újra. A feszültség egyszerre fölengedett, mihelyt a veszélyen túl voltunk. – Igen – mondta pillanatnyi habozás után. – De az nagyon régen volt. Kíváncsi voltam rá, hogy olyan-e, mint régen. – És olyan? – kérdeztem. – Igen, olyan. Vajon miért száll vissza a lelke minduntalan a múltba? Az éveknek micsoda örvénylő szakadéka tátong közötte és a múlt között? Micsoda gondolatok és érzések választják el attól az időtől? Nem, nem is volna jó tudni. Egyszerre azt kívántam, bár ne jöttem volna ide vele. Simán, zökkenők nélkül kanyarogtunk lefelé a hosszú úton, egy szót sem beszéltünk. A lenyugvó napot felhő takarta el, a levegő tiszta volt és hideg. Egyszerre Manderleyről kezdett beszélni. Nem az ottani életről, nem önmagáról, hanem arról beszélt, milyen ott a naplemente a tavaszi délutánokon, és hogy milyen soká fényben ragyog még a fennsík
naplemente után is. A tenger olyan, mint egy palatábla, hideg a hosszú téltől, és a teraszról tisztán lehet hallani a közeledő dagály morajlását. A virágzó nárciszok megrezzennek az esti szélben, aranyszínű fejük békésen hintázik a vékony szárakon, és akármennyit tép le az ember, soraik nem ritkulnak meg. Valóságos nárcisz-hadsereg, egymás mellett állnak hosszú, tömött sorokban. A teniszpályák alatt krókuszt ültettek, aranysárga, rózsaszínű és mályvaszínű krókuszt, de az évnek ebben a szakában a krókuszok már megfakulnak, és nem sok különbözteti meg őket a szirmaikat hullató hóvirágoktól. A kankalin, az nem ilyen kényes: egyszerű, szerény kis virág, úgy nő, mint a gaz. Harangvirág még ilyenkor nincsen, kék fejecskéjük még megbújik a tavalyi száraz levelek alatt. De ha kinyílnak, elnyomják a szerény ibolyát, és színük versenyre kel a tavaszi éggel. A szobákba sohasem visznek be harangvirágot, azt mondta. Vázában a harangvirág unalmas és dísztelen. Legszebbek az erdőben, délben, mikor a nap teljes fényében ragyog fölöttük. Valami fanyar, kesernyés illatuk van, mintha vad nedv keringene a száraikban. Csak barbár ember szed az erdőben harangvirágot. Ő megtiltotta, hogy Manderleyben harangvirágot szedjenek. De más helyütt látott néha biciklistákat a géphez kötözött, óriási harangvirágcsokrokkal; meztelen, kókadt szárukról a virágok fáradtan lógatták le halott fejüket. A kankalin nem olyan kényes, bár ő is a vadon gyermeke, de hajlik a civilizáció felé. Befőttesüvegben is csinos, és jól érzi magát akármelyik kis falusi ház ablakában. Ha vizet adnak neki, egy hétig is elél. De Manderleyben nem szabad
vadvirágot bevinni a szobába. Vannak kerti virágok, azokat azért ültetik, hogy a szobákat díszítsék velük. A rózsa azok közé a virágok közé tartozik, amelyek vázában sokkal szebbek, mint a szabadban. Egy csokor rózsa a szalonasztalon olyan szín- és illatharmónia, amilyet a kertben nem talál az ember. Ha a rózsák teljes virágjukban vannak a kertben, olyanok, mint kócos asszonyok gyülekezete. De bent a szobában egyszerre titokzatosak és finomak lesznek. Manderleyben évente nyolc hónapon át nyílnak a rózsák. Aztán azt kérdezte tőlem, hogy szeretem-e a jázmint. A pázsit szélén van egy jázminbokor, az illatát egészen a hálószobájáig érzi. A nővére, aki nagyon kemény, józan valaki, sokszor panaszkodik, hogy Manderleyben túl sok az illat. Becsíp tőle. Lehet, hogy igaza van, de ő, Maxim, nem törődik vele. Ez az egyetlen fajtája a részegségnek, amelyet szeret. Gyermekkorának első emlékei közé tartoznak azok az orgonacsokrok, amelyek fehér vázában álltak mindenhol, és édes, fájdalmas illatukkal megtöltötték a házat. A háztól egy mélyedésben keskeny ösvény vezet a tengerpartra, ennek túloldalán azáleát és rododendront ültettek. Ha májusi estéken az ember végigmegy közöttük, olyanok ezek a bokrok, mint ágaskodó mesebeli élőlények. Az ember lehajol, felvesz egy lehullott szirmot, szétmorzsolja az ujjai között, és a tenyerében ott marad ezer illat elviselhetetlenül édes lelke. És mindez egyetlen, összezsugorodott, összegyűrt sziromlevélkétől! Az ember egészen elkábul, amikor az ösvény végén feltárul előtte a kavicsoktól fénylő fehér tengerpart és a nyugodt, végtelen víztömeg. Különös, talán nagyon
is hirtelen ellentét ez... Mialatt beszélt, nagy utat tettünk meg, észre se vettem, hogy egészen besötétedett, és már ott jártunk Monte-Carlo fényes és zajos utcáin. A zaj idegessé tett, a fény túlságosan erős volt, rikítóan sárga. A délután meghitt óráinak bántó, lehangoló ellentéte volt ez a kihívó fényözön. Rögtön ott leszünk a szállodában, gondoltam, és a kesztyűmet kerestem a kocsi oldalzsebében. Keresés közben ujjaim egy könyvet érintettek. A formájáról ítélve verseskönyv lehetett. Szerettem volna megnézni a címét, mikor az autó lassított a hotel előtt. – Ha akarja, magával viheti és elolvashatja mondta. A hangja most megint egészen közömbös volt. Visszaérkeztünk a szállodába, és Manderley újra soksok száz kilométernyire volt tőlünk. Megörültem a könyvnek, és a kesztyűvel együtt magamhoz szorítottam. Jólesett a tudat, hogy most, hogy a nap véget ért, valamit magammal vihetek belőle. – Szálljon ki – mondta –, én beviszem az autót a garázsba. Ma este nem találkozunk, mert másutt vacsorázom. Köszönöm, hogy eljött velem. Fölmentem a lépcsőn, elkedvetlenedve, mint a gyermek, akit hazavittek a születésnapi uzsonnáról. A délután friss emlékével nehéz volt elviselni azt a gondolatot, hogy még órák vannak hátra a napból. Borzasztó hosszú lesz az idő estig. És milyen unalmas lesz egyedül vacsorázni. Féltem az ápolónő kérdezősködésétől, még inkább Mrs. Van Hopper rekedt hangjától. Leültem a hall egyik sarkában, egy oszlop mögé, és teát rendeltem. A pincér unottan nézett rám, az én kedvemért nem
volt érdemes sietnie. Különben is, ez volt a legeseménytelenebb része a napnak, fél hat körül, amikor a tea ideje már elmúlott, és a vacsora előtti aperitif még messze van. Rosszkedvűen dőltem hátra a díványon, és elővettem a verseskönyvet. Kopott könyvecske volt, ujjnyomok látszottak rajta, és magától szétnyílt egy oldalon, ahol, úgy látszik, sokszor kinyitották. Tőle futottam nappal, éjszaka, Tőle, évek boltívei alatt, Tőlefutottam, az elmém kusza Útvesztőjében; ha könnyem fakadt, Rejtőzködtem, éppúgy, mint ha kacagtam. Fel a vad meredélyen Rohanva vitt a léptem; Jártam titáni mélyt és sivár poklokat: Ő jött, jött a nyomomban szakadatlan. Úgy éreztem magam, mintha egy bezárt ajtó kulcslyukán keresztül leskelődtem volna, és gyorsan félretettem a könyvet. Mi indította őt erre a mai kirándulásra? Megborzongtam, mert megint magam előtt láttam a szakadékot és azt az üres kifejezést az arcán. Micsoda lépések visszhangzottak emlékezetében, micsoda suttogások, micsoda emlékek kísértették, és vajon miért van ez a verseskönyv az autója kesztyűtartójában? Szerettem volna, ha beszél valamit magáról, ha nem ilyen zárkózott. De hát mit kívánhatok én tőle? Mit kívánhat egy ilyen kopott kis iskolás lány, aki én vagyok, az ócska kabátomban, széles karimájú iskoláslány-kalapommal? A morcos pincér hozta a teát, és mialatt a
fűrészporízű vajas kenyeret ettem, az ösvényre gondoltam, amelyről délután beszélt, az azaleák illatára és a fehér kavicsra az öbölben. Ha annyira szereti Manderleyt, miért jött ide Monte-Carlóba? Azt mondta Mrs. Van Hoppernek, hogy nem volt semmi különös célja ezzel az úttal, hirtelen határozta el magát. Elképzeltem, amint rohan-rohan végig azon az ösvényen a völgyben, és szabadulni szeretne az emlékeitől, de azok nem hagyják. Megint kezembe vettem a könyvet. Megnéztem a belső címlapot, és elolvastam az ajánlást. „Maxnek – Rebecca, május 17.” Furcsa, erősen dőlt betűk. A szemközti oldalon egy kis tintafolt éktelenkedett, mintha az, aki az ajánlást írta, türelmetlenül megrázta volna a tollat, hogy jobban folyjon belőle a tinta. Meglátszott az íráson is, hogy egyszerre vastagabban fogott a toll. Az aláírás betűi feketék és vastagok voltak, különösen a magas, erőteljes R betű nyomta el a többit. Becsuktam a könyvet, félretettem a kesztyűmmel együtt, aztán a L' Illustration egy régi száma után nyúltam, amely a szomszéd széken hevert. Gyönyörű képeket és egy cikket láttam benne a Loire menti kastélyokról. Gondosan elolvastam a cikket, aztán újra megnéztem a képeket, de mire a végére értem, rájöttem, hogy egy mukkot sem értettem az egészből. Nem a Blois-kastély nézett rám karcsú tornyaival és íves ablakaival a nyomtatott oldalakról, hanem Mrs. Van Hopper arca, amint apró malacszemével odasandít a szomszéd asztalhoz, és villája a rátekert makarónival együtt megáll a levegőben. – Borzalmas tragédia volt – mondta. – Az újságok rengeteget írtak róla. Azt mondják, hogy ő maga sohasem beszél az asszonyról, még a nevét sem
mondta ki azóta. Belefulladt a tengerbe, Manderley közelében...
ÖTÖDIK FEJEZET Milyen szerencse, hogy az első szerelem lázát nem lehet többször megkapni. Mert láz és teher az első szerelem, akármit mondanak is a költők. Huszonegy éves korunkban nem vagyunk bátrak. Tele vagyunk apró gyávaságokkal, apró alaptalan félelmekkel, és minden szó sért és megsebez. Ma már, a közeledő középkorúság páncéljába burkolózva, alig emlékszem azokra a pici kis tűszúrásokra, amelyek akkor annyi fájdalmat okoztak. De akkor egy meggondolatlan, odavetett szó napokig égette a szívemet, és azt hittem, egy közömbös tekintetet soha nem lehet kiheverni. A legkisebb ravaszságban vagy hamisságban Júdás csókját éreztem. A felnőtt ember már mérlegeli a dolgokat, vitatkozik és visszautasít, de azokban a napokban a legkisebb csalódás megbénítja a nyelvünket, és megköti a kezünket. – Mit csinált ma délelőtt? – mintha most is hallanám Mrs. Van Hopper rekedt hangját, és látnám őt párnákkal körülbástyázva, ingerülten, mint az olyan betegek szoktak lenni, akiknek nincs komoly bajuk. És én, amíg az éjjeliszekrény fiókjából kiveszem a kártyacsomót, elpirulok, mint akinek rossz a lelkiismerete. – Teniszeztem a trénerrel – mondtam, és megijedtem a saját hangomtól. Mert mi lesz, ha Mrs. Van Hopper találkozik a trénerrel, és az elpanaszolja
neki, hogy már napok óta nem jártam nála. – Az a baj, hogy amíg én fekszem, magának semmi dolga sincs – mondta sírós hangon Mrs. Van Hopper, és elnyomta a cigarettáját a krémes tégely fedelében. Azután kivette kezemből a kártyát, és a gyakorlott játékos gyors, ügyes mozdulataival összekeverte, és három csomóba osztotta. – El sem tudom képzelni, hogy mit csinál egész nap – folytatta. – A rajzait sem láttam már régóta, és ha megbízom, hogy vásároljon nekem valamit, a legfontosabbat elfelejti. Egyetlen reményem, hogy legalább a teniszben jól halad. Nagyon unalmas dolog rossz játékossal játszani. Most is alulról szervál? – Igen – feleltem, és nagyon szégyelltem magam. Ha tudná, hogy egyetlenegyszer sem játszottam a trénerrel, mióta ő fekszik! Pedig annak már több mint két hete. Nem is értem, hogy miért hazudtam még mindig azt, hogy teniszezni voltam, miért nem mondom meg neki, hogy Mr. de Winter mindennap elvisz autózni, és állandóan az ő asztalánál étkezem. – Amíg a hálójátékot meg nem tanulja, addig nem fog jól teniszezni – folytatta, és én ráhagytam, hogy igaza van. Azóta már elfelejtettem Monte-Carlót, elfelejtettem azokat a reggeli autózásokat, még a beszélgetéseinkből is sokat elfelejtettem, de soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyire remegett az ujjam, mikor a kalapomat föltettem; hogy szaladtam végig a folyosókon és le a lépcsőn, mert nem győztem kivárni a liftet, és kicsaptam magam előtt a forgóajtót, mielőtt a portás kinyithatta volna. Ő már várt a hotel előtt, a kormánynál ült, újságot olvasott, és mikor meglátott, rám mosolygott, háta
mögé tette az újságot, kinyitotta a kocsi ajtaját, és azt kérdezte: – Nos, hogy érzi magát ma reggel a kebelbarát? És hova óhajt menni? Ha egész délelőtt csak a szálloda körül autózgatunk körbe-körbe, én azt sem bántam volna. Olyan szerelmes voltam, hogy maga az a tény, hogy mellette ülhetek, elviselhetetlen boldogsággal töltött el. Olyan voltam, mint egy kis iskolás fiú, aki rajong a tanárjáért, csakhogy ő sokkal kedvesebb volt, mint egy tanár, viszont sokkal elérhetetlenebb. – Ma hideg szél fúj, jó lenne, ha felvenné a kabátomat. Hogy emlékszem erre! Mert akkor még olyan fiatal voltam, hogy az is boldoggá tett, ha a kabátjába bújhattam. Mondom, olyan voltam, mint az iskolás fiú, aki boldog, ha eszményképének kabátját vagy nyakkendőjét viselheti. Ha csak pár pillanatra terítette is rám a kabátját, már ez bearanyozta egész délelőttömet. A könyvekben sokat írnak arról, hogy mennyi alakoskodás, mennyi taktika van a szerelemben. Mindez idegen volt tőlem. Boldog voltam, ha ott ültem mellette, ölemben az Ő térképével, a szél belekapaszkodott egyenes szálú, csúnya, fakó hajamba, boldogan és némán vártam, hogy ő megszólaljon. De akár beszélt, akár nem, az nem változtatott a hangulatomon. Egyetlen ellenségem az óra volt, amelynek mutatói könyörtelenül közeledtek az egyes számhoz. Keletre hajtottunk, nyugatra hajtottunk, bejártuk a Földközi-tenger apró falvait, de ma már egyikre sem emlékszem. Nem emlékszem másra, mint a bőrülésre, és egy gyűrött, szakadozott térképre, amelyet az ölemben
tartottam, és arra, hogy egy nap az órára pillantva azt gondoltam magamban: most húsz perccel múlt tizenegy, ezt a pillanatot soha az életben nem fogom elfelejteni. Lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam, éppen egy kanyarodóhoz értünk, és egy fekete kendős parasztlány integetett felénk. Ma is látom poros szoknyáját, barátságos mosolyát. Egy szempillantás alatt elhagytuk, nem láthattam többé. Máris a múlthoz tartozott, nem volt más, mint emlék. Szerettem volna visszafordulni, megfogni az elszállt pillanatot. De aztán ráeszméltem, hogy ha visszamennék is, az már nem volna ugyanaz. Addig már a nap járása is megváltozik az égen, másfelé vetődnek az árnyékok, és a lány már nem integetne, talán észre se venne minket. Volt ebben a tudatban valami dermesztő, valami rendkívül fájdalmas. Az órára pillantottam, és láttam, hogy csak öt perc múlott el azóta. Sajnos, nemsokára lejár az időnk, vissza kell menni a szállodába. – Ó, ha feltalálnának valamit – kiáltottam fel szenvedélyesen –, valamit, amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot! És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélnénk az elmúlt pillanatot! Ránéztem, hogy mit szól ehhez. Nem fordult felém, az utat nézte előttünk. – Milyen pillanatokat szeretne megőrizni abban a bizonyos üvegben? – kérdezte. Nem tudtam megítélni a hangjáról, hogy komolyan beszél-e, vagy csak ugratni akar. – Nem is tudom – válaszoltam, aztán meggondolatlanul, kiszaladt a számon: – Ezt a
pillanatot szeretném eltenni örök emlékül, és soha el nem felejteni. – Ez a bók az időnek szól, vagy pedig az én vezetésemnek? – kérdezte, és csúfondárosan nevetett, ahogyan fiúk szokták a húgukat kinevetni. Elhallgattam. Micsoda szakadék tátong közöttünk, gondoltam elszomorodva. Tudtam már, hogy ezekről a reggeli kirándulásokról soha, de soha nem fogok beszélni Mrs. Van Hoppernek. Mert az ő gúnyos mosolya éppen úgy fájna, mint ahogyan Mr. de Winter nevetése fáj. Tudom, hogy nem haragudnék, meg sem botránkoznék rajta, csak éppen felhúzná egy kicsit a szemöldökét, mintha nem egészen hinné, amit mondok, aztán elnézően vállat vonna, és azt mondaná: – Kedves gyermekem, roppant kedves tőle, hogy elviszi magát autózni, csak attól félek, hogy szörnyen untathatja őt. És aztán megint elküldene a drogériába arckrémet venni, és jóindulatúan megveregetné a vállamat. Milyen megalázó dolog fiatalnak lenni – gondoltam, és zavaromban a kezemet tördeltem. – Azt szeretném – mondtam még mindig kissé riadtan a nevetésétől –, azt szeretném, ha asszony lennék, harmincöt éves, és fényes fekete szaténruhám lenne, és három sor gyöngy a nyakamban. – Akkor nem lenne itt velem – mondta –, és kérem, ne rágja a körmét, mert már úgyis elég csúnya. – Maga biztosan szemtelennek és hálátlannak tart most, de azért mégis megkérdezem: miért visz el magával minden reggel autózni? Azt tudom, hogy jót akar tenni velem, de miért éppen engem választ ki arra, hogy irgalmasságot gyakoroljon?
Mereven és egyenesen ültem a kocsiban, az ifjúság esetlen büszkeségével. – Azért – mondta komolyan –, mert nincs fekete szaténruhája és három sor gyöngy a nyakában, és mert nem harmincöt éves. Az arca közömbös volt, és most sem tudtam megállapítani, hogy komoly-e, vagy titokban nevet rajtam. – Igen – mondtam –, de maga mindent tud, amit rólam tudni lehet. Elismerem, hogy ez nem sok, mert még nem élek olyan régen, és még nem sok minden történt velem, azonfelül, hogy meghaltak, akiket szerettem, de én, én nem tudok többet magáról, mint amennyit megismerkedésünk napján hallottam. – Mit hallott? – kérdezte. – Csak azt, hogy Manderleyben lakik, és hogy a feleségét elveszítette... Végre kimondtam azt, ami napok óta a nyelvemen volt. Egész könnyen ki tudtam mondani, habozás nélkül, mintha mi sem volna természetesebb, mint az, hogy neki felesége volt. Felesége. A szó ott maradt a levegőben, miután kimondtam, ott táncolt a szemem előtt, és minthogy ő nem szólt semmit, valami szörnyű, óriási, tilos és természetellenes szóvá növekedett. De már nem szívhattam vissza, nem tehettem ki nem mondottá. Lelki szememmel láttam a verseskönyv belső oldalát, a különös, dőlt betűt. Fájt a szívem, és fáztam. Soha nem fog megbocsátani, és most vége lesz a barátságunknak. Emlékszem, hogy magam elé bámultam a szélvédő üvegen keresztül, de nem láttam az útból semmit, és a kimondott szó még mindig a fülemben csengett. Hosszú perceken keresztül hallgattunk, a percek
kilométerekké nőttek, és arra gondoltam, hogy most mindennek vége, soha többé nem fogok autózni vele. Holnap elmegy, Mrs. Van Hopper fölkel, és megint úgy fogunk sétálni a teraszon, mint eddig. A boy majd lehordja a koffereit, én még egy pillantást vetek rájuk, látom a frissen ráragasztott hotelcédulákat. Elutazik. Az autó fékez, mikor a sarokra ér, aztán a csikorgó fék hangja beleolvad az utca zajába. És ő mindörökre eltűnik a szemem elől. Annyira belemélyedtem ebbe a látomásba, hogy még azt is láttam lelki szememmel, amint a boy zsebre teszi a borravalót, aztán a forgóajtón keresztül visszamegy a hallba, és a vállán át odavet valamit egy másik alkalmazottnak. Mondom, annyira elmerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy lassít, és csak akkor riadtam fel, mikor megálltunk az út szélén. Ő mozdulatlanul ült a helyén. Így, kalap nélkül és fehér sállal a nyaka körül, jobban hasonlított a középkori festményhez, mint valaha. Nem illett bele ebbe a vidám tájképbe, egy komor székesegyház lépcsőjén kellene állnia, vállára vetett köpennyel, míg a lába előtt egy koldus fölszedi a földről az odadobott aranypénzt. A jó barát eltűnt, és a testvér is, aki kicsúfolt, mert a körmömet rágtam. Ez az ember idegen volt. Nem is értettem, hogy miért ülök mellette a kocsiban. Aztán egyszerre felém fordult, és megszólalt: – Maga az előbb azt mondta, hogy jó lenne kitalálni valamit, amivel meg lehet örökíteni az emlékeket. Azt mondta, hogy szeretné olykor újra átélni a múltat. Azt hiszem, én ennek pont az ellenkezőjét szeretném. Minden emlék keserű. Én örülök, ha nem kell emlékeznem. Egy évvel ezelőtt történt valami, ami egészen megváltoztatta az életemet, és szeretnék
mindent elfelejteni, ami eddig történt velem. Azok a napok elmúltak. Igyekszem őket kitörölni az emlékezetemből. Újra kell kezdenem az életemet. Mikor először találkoztunk, a maga Mrs. Van Hoppere azt kérdezte tőlem, hogy miért jöttem Monte-Carlóba. Azért jöttem ide, mert szakítani akartam az emlékeimmel, és új életet akartam kezdeni. Persze, ez nem megy olyan könnyen. Az a bizonyos üveg, amelyben maga az emlékeit szeretné őrizni, nekem, sajnos, megvan. És ha nem is húzom ki a dugót, az illata olyan erős, hogy kiárad belőle. Néha magam sem tudok ellenállni a kísértésnek, és kihúzom a dugót. Ez történt akkor, mikor először vittem magát autózni. Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, és lenéztünk a szakadékba. Évekkel ezelőtt a feleségemmel jártam ott. Maga azt kérdezte, hogy olyan-e minden, mint akkor volt, nem változott-e meg. Nem változott meg, de hála istennek, személytelenné vált. A régi időt nem juttatta eszembe. Nem hagytunk ott emléket magunk után. Lehet, hogy azért éreztem így, mert maga mellettem volt. Magának sokkal inkább sikerült elfeledtetni velem a múltat, mint Monte-Carlo minden fényének. Ha maga nem volna itt, már régen továbbutaztam volna. Olaszországba, Görögországba, talán még messzebbre. Magának köszönhetem, hogy nincs szükségem erre a kóborlásra. Hagyja már a fenébe ezeket a puritán szövegeket az én jóságomról és irgalmas áldozatkészségemről. Azért hívom autózni, mert szükségem van magára. Ha nem hisz nekem, akkor szálljon ki, és menjen haza egyedül. Na, menjen, nyissa ki az ajtót. Némán, mozdulatlanul ültem, kezemet összeku1csoltam az ölemben.
– Nos? – sürgetett. – Mi lesz? Ha egy évvel vagy kettővel fiatalabb lettem volna, biztosan sírva fakadok. A gyermeki könnyek nagyon közel vannak a felszínhez, az első szóra kibuggyannak. Én is ott éreztem a könnyeket a szemhéjaim mögött, éreztem, hogy a vér elönti arcomat, és ahogy a szélvédő feletti tükörben megláttam az arcomat, egészen megrémültem, olyan siralmas látványt nyújtottam. – Haza szeretnék menni – mondtam, és a hangom veszedelmesen remegett. Ő szó nélkül bekapcsolta a motort, és elindult visszafelé. Gyorsan, nagyon gyorsan mentünk. Az elmaradó táj közömbösen nézett ránk. Odaértünk ahhoz a kanyarodóhoz, amelynél szerettem volna a pillanatot megörökíteni, a parasztlány persze már eltűnt onnan, a táj szinte megfakult, és a kanyarodó olyan volt, mint minden útkanyar. Szépsége, ragyogása el illant az én hangulatommal együtt. Nem bírtam tovább uralkodni magamon, a könnyek előbuggyantak a szememből, és végigfolytak az arcomon. Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, mert kéretlenül jöttek, és ha a zsebkendőm után nyúlok, ő észrevette volna. Hagytam tehát, hogy folyjanak, éreztem sós ízüket a szájamon. Hogy ő felém fordította-e a fejét vagy nem, nem tudom, mert én mereven magam elé néztem, bár a tekintetemet elfátyolozták a könnyek, és nem láttam semmit. Egyszerre csak kinyújtotta a kezét, megfogta az én kezemet, és megcsókolta. Még mindig nem szólt semmit, de a zsebkendőjét odadobta az ölembe. Úgy szégyelltem magam, hogy nem nyúltam utána. A regényhősnőkre gondoltam, akik szépek, mikor sírnak, és arra, hogy én milyen csúnya lehetek, foltos,
dagadt arcommal és a vörös karikákkal a szemem körül. Szomorú befejezése volt ez a szép délelőttnek. És milyen hosszú még a nap! A szobában kell ebédelnem Mrs. Van Hopperrel, mert az ápolónőnek kimenője van, azután biztosan kártyáz . kell vele. Meg fogok fulladni abban a szobában. Vigasztalan egy ilyen szállodai betegszoba, a feltámasztott párnákkal, az asztal a kiöntött parfümmel és kiszórt púderrel. Az ágya tele az újságok szétszórt lapjaival, szamárfüles, szakadt fedelű francia regényekkel meg amerikai magazinokkal. Cigarettacsikkek, egy tányéron szőlő, a padló és a szőnyeg teleszórva hamuval. A látogatók elárasztották Mrs. Van Hoppert virággal, melegházi különlegességek, mimózák sorakoztak mindenféle vázában az ablakpárkányon, és egy szalaggal díszített nagy kosár cukrozott gyümölcs. Később majd bejönnek a barátai egy pohár vermutra vagy koktélra, amit nekem kell megkevernem. Ezt is gyűlölöm, ahogy ott kell állnom sarokban, és hallgatni azt a papagájrikácsolást. Én pirulok Mrs. Van Hopper helyett, amikor a látogatóktól felvillanyozva, túl hangosan nevet és beszél nekem pedig elő kell vennem a gramofont, és ő vállát rángatja a melódiára. Még mindig jobb szeretem, ha ingerült, ha a haja szorosan fel van tűzve a feje búbjára, és ha szid engem, amiért elfelejtettem arckrémet hozni! Igen, ez vár még ma reám, ha elválok tőle. Ő biztosan lemegy a tengerhez, a hűvös, sós szél megsimogatja az arcát, és talán belemerül azokba az emlékekbe, amelyekről én nem tudok semmit, amelyeket nem oszt meg velem. A szakadék kettőnk között most tátongóbb volt,
mint valaha. Ő ott állt, hátat fordítva nekem. Fiatalnak, kicsinek és nagyon magányosnak éreztem magam. És akárhogy szégyelltem is, a zsebkendő után nyúltam, és kifújtam az orromat. Most már úgyis minden mindegy. – Az ördög vigye el – mondta hirtelen, mintha haragudnék valamiért, és odahúz ott maga mellé, a karjával átfogta a vállamat, de maga elé nézett, és jobb kezét a kormányon tartotta. Még jobban rohantunk, mint az előbb. – Maga olyan fiatal, hogy a lányom lehetne – mondta –, azért nem tudok bánni magával. Az út elkeskenyedett előttünk, és ki kellett kerülnie egy kutyát. Gondoltam, hogy most majd elereszt, de továbbra is ott tartott magához ölelve, később sem engedett el. – Felejtsen el mindent, amit ma reggel mondtam magának – mondta –, az már a múlté. Ne gondoljon többé rá. A családom Maximnek szólít. Szeretném, ha maga is így szólítana. Elég sokáig udvariaskodott velem. Megfogta a kalapom szélét, hátradobta a hátsó ülésre, és megcsókolta a fejem búbját. – Ígérje meg, hogy sohasem fog fekete szaténruhát viselni – mondta. Én mosolyogtam, ő rám nevetett, és egyszerre megint ragyogó lett a mindenség körülöttem. Bántam is én Mrs. Van Hoppert és a délutánt. Gyorsan el fog múlni, aztán este lesz megint, és holnap új nap. Boldog voltam, ujjongóan boldog. Ebben a Pillanatban szinte egyenrangúnak éreztem magam vele. Láttam magam, amint belépek Mrs. Van Hopper szobájába, meglehetősen elkésve, és mikor ásítva megkérdezi, hogy hol jártam, azt felelem:
észre se vettem, hogy így elmúlt az idő, Maximmel ebédeltem. Gyermek voltam még; úgy örültem, hogy a keresztnevén szólíthatom, mint egy gyermek az új játéknak. Minden aggodalmam és szomorúságom elszállt. Úgy éreztem, barátságunknak új fejezete kezdődik. Maxim meg is csókolt, ez olyan jó és megnyugtató volt. Nem drámai, mint a könyvekben szokott lenni, nem ijesztő, inkább valahogyan könnyedebbé tette a barátságunkat, és minden sokkal egyszerűbb lett. Hidat vert a szakadék fölött. Maximnek fogom szólítani. És mialatt délután bésigue-et játszottam Mrs. Van Hopperrel, nem is unatkoztam annyira, mint máskor, bár ahhoz, hogy bevalljam, mit csináltam délelőtt, mégsem volt bátorságom. Mikor később összeszedtem a kártyákat, Mrs. Van Hopper megkérdezte: – Igaz, hogy Max de Winter még mindig itt van? Pillanatig haboztam, mint a búvár, mielőtt alámerül a tengerbe, azután mégsem mertem megmondani az igazat. – Igen, azt hiszem. Néha látom őt az étteremben. Valaki talán szólt neki, valaki látott minket együtt, talán a tréner panaszkodott, vagy a szállodai menedzser írt egy cédulát, mindjárt ki fog derülni Megadással vártam a támadást. De Mrs. Van Hopper csak ásított, mialatt megigazgattam rendetlen ágyát, és nem szólt semmit. Odaadtam neki a púderdobozt, a rúzst, a száj rúzst, és ő kezébe vette a kézitükröt. – Nagyon érdekes férfi – mondta –, de furcsa, szeszélyes, azt hiszem, nehéz kiismerni. Azt reméltem a múltkor, hogy meg fog hívni Manderleybe.
Nem szóltam semmit. Néztem, amint kemény szájának vonalait körülrajzolja a rúzzsal. – Sohasem láttam az asszonyt – mondta, s távolabb tartotta a tükröt, hogy jobban lássa magát –, de azt hiszem, nagyon szép volt. Elegáns és ragyogóan elmés. Minden tekintetben elragadó. Pazar estélyeket adtak Manderleyben. Az egész nagyon hirtelen és nagyon tragikusan történt. A férje biztosan imádta... Ezt a sötétebb árnyalatú púdert jobban szeretem, fiam, legyen szíves, adja ide a másik skatulyát is. Ezt meg tegye vissza a fiókomba. Aztán púderrel, rúzzsal és parfümmel voltunk elfoglalva mindaddig, amíg a csengő meg nem szólalt, és látogatóink nem érkeztek. Itallal kínáltam őket. Kedvetlen voltam, és keveset beszéltem. A lemezeket cseréltem a gramofonon, és eltakarítottam a cigarettacsikkeket a hamutálakról. – Rajzoltunk valamit mostanában, kis kisasszony? – Ez egy öreg bankár erőltetett kedvessége volt. A monoklija fekete zsinóron fityegett. Én kényszeredett mosollyal feleltem: – Nem, mostanában semmit sem rajzoltam. Parancsol még egy cigarettát? Nem én voltam az, aki felelt neki, hiszen én egyáltalán ott sem voltam. Én egy fantomot kergettem gondolataimban, egy fantomot, amelynek homályos árnyéka végre kezdett formát ölteni. A vonásai még elmosódottak voltak, a színek még bizonytalanok, a szemét és a haját sem láttam még tisztán, de azért mégsem volt már az a testetlen árnyék, mint idáig... Még emlékeztek rá, hogy milyen szép volt. A mosolyát még nem felejtették el. A hangja valahol még ott rezgett a levegőben, és szavainak zengésére
is emlékeztek még. Még követni lehetett a lába nyomát, és a tárgyakon ott volt még az érintése. A szekrényekben még ott sorakoztak a ruhák, amelyeket ő viselt, és a ruhákból még az ő illata áradt. A szobámban, a párnám alatt lapult az a könyv, amelyet ő tartott a kezében valaha, láttam, amint az első oldalra lapoz, írás közben mosolyog, és megrázza a tollat, hogy jobban fogjon a tinta. „Maxnek – Rebecca.” – Talán Max születésnapja volt, és a többi ajándék között ezt is az asztalra tette. És egymásra nevettek, mikor Max feltépte a csomagolópapírost, és elvágta a zsineget. Az asszony talán a vállá fölé hajolt, mialatt az ajánlást olvasta. Max. Ő Maxnek szólította. Vidáman, bizalmasan, könnyedén. A család pedig Maximnek. A nagymamák és a nagynénik. És a hozzám hasonló unalmas, ostoba fiatalok is, akik úgysem sokat nyomnak a latban. Maxnek egyedül ő szólította. Ez a szó az ő tulajdona volt. A kettőjük közötti bizalom zálogaként írta a könyv első oldalára. Erős, biztos keze lehetett. Az a név, ott a fehér papíron, az ő szimbóluma. Kemény és határozott, amilyen ő volt. Ó, hányszor írhatott neki! Hányféleképpen, hány különböző hangulatban! Pár szót csak, eltépett papirosra, fél levélpapírra firkálva, és ha nem voltak együtt, levelet is, egyik oldalt a másik után, bizalmasan, olyan dolgokról, amik csak kettőjüket érdekelték. És a hangja visszhangzott az egész házban és végig a kertben. Magabiztos volt a hangja és meghitten bizalmas, mint az az írás a könyvben. És nekem Maximnek kellett őt szólítanom.
HATODIK FEJEZET Csomagolunk. Az elutazást megelőző szokásos bajlódás. Elveszett kulcsok, megcímzett csomagolócédulák, selyempapír a padlón. Ó, hogy gyűlölöm mindezt! Még ma is, mikor már annyiszor csináltam végig, és mikor már biztonságban vagyok, még ma is, ha ismeretlen hotelszobák fiókjait húzom ki és szekrényajtóit tárom fel, vagy ha egy bútorozott villa személytelen polcain rendezgetek, ma, amikor már mindez megszokott, mindennapi foglalkozás számomra, még ma is elszomorodom, és valami hiányérzetem támad minden elutazásnál. Itt éltünk, mondom magamban, és boldogok voltunk. Ez a hely a miénk volt, ha rövid ideig is. Ha csak két éjszakát töltöttünk is a fedele alatt, valami itt maradt belőlünk. Semmi, ami kézzelfogható, nem egy hajtű az öltözőasztalon, sem egy aszpirines fiola vagy egy zsebkendő a párna alatt, de valami meghatározhatatlan, életünknek egy pillanata, egy gondolat, egy hangulat. Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket. Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk. Ha csak ebédre állunk meg valami útszéli
vendégfogadó előtt, és ha bemegyek kezet mosni egy sötét, barátságtalan helyiségbe, ahol a kilincs tapintását nem ismerem, és ahol a tapéta csíkokban lóg le a falakról, és a mosdó fölött furcsa kis repedt tükör éktelenkedik, az arra a pillanatra mégis az enyém, mégis hozzám tartozik. Ismerjük egymást. Ez a jelen. Nincs múlt és nincs jövő. Itt vagyok, mosom a kezemet, a törött tükör megmutat önmagamnak, megmutatja, hogy milyen vagyok, hogy ez vagyok én. Minden ilyen pillanat egy-egy örökkévalóság. És aztán kinyitom az ajtót, és kimegyek az étterembe, ahol Maxim vár rám egy asztal mellett, és én arra gondolok, hogy a pillanat elszállt, ismét idősebb lettem, és egy lépéssel tovább haladtam ismeretlen végzetem felé. Mosolygunk, megrendeljük az ebédet, beszélünk erről-arról, de, mondom magamnak, nem az vagyok, aki öt perccel ezelőtt voltam. Az a valaki elmúlt. Én most más asszony vagyok, idősebb, érettebb. A napokban olvastam az újságban, hogy a montecarlói Cote d' Azur szálló új vezetés alá került, és más nevet kapott. A szobákat újrabútorozták, és az egész szállót átalakították. Talán Mrs. Van Hopper első emeleti lakosztálya sincs meg többé. Talán már nyoma sincsen annak a kis szobának, amelyben én laktam. Tudom, hogy soha többé nem fogok oda visszamenni. Soha többé nem fogom újra átélni azt a napot, amikor ott térdeltem a földön, és Mrs. Van Hopper szekrénykofferjének a zárjával bajlódtam. Aztán bekattant a zár, felálltam, és kinéztem az ablakon, és ez olyan volt, mintha továbblapoztam volna egy fényképalbumban. A háztető és a tenger nem voltak már az enyém. Már a tegnaphoz, a múlthoz tartoztak. A szobákban már üresség, a
holmink lekerült a polcokról, asztalokról, szinte mintha éhesen tátongott volna a lakosztály, alig várva, hogy elmenjünk, és helyünkbe megérkezzenek az új lakók. A nehéz poggyász összeszíjazva, lezárva, kint állt a folyosón. Rövidesen a kézipoggyásszal is elkészülünk. A papírkosarak púpozva szeméttel. Félig üres orvosságosüvegek és arckrémtégelyek, kettészakított számlák és levelek hevernek szanaszét. Az íróasztal is teljesen kopasz már, fiókjai ásítanak az ürességtől. Mrs. Van Hopper egy levelet tolt elém előző reggel, mialatt a kávéját töltöttem ki. – Helen szombaton indul New Yorkba. Kis Nancynek vakbélgyulladása van, és hazasürgönyözték. Mi is hazamegyünk – mondta – torkig vagyok Európával. Majd ősszel újra visszajövünk. Nem volna kedve New Yorkba jönni? Borzasztó volt a gondolat, hogy el kell mennem vele Amerikába. Az arcom bizonyára visszatükrözte kétségbeesésemet, mert Mrs. Van Hopper előbb csodálkozó, aztán bosszús arcot vágott. – Milyen furcsa, elkényeztetett gyerek maga, fiam! Nem vagyok tisztában magával. Hát nem érti, hogy nálunk milyen lehetőségei vannak egy magafajta szegény lánynak is? Rengeteg a fiú és a szórakozási lehetőség. Magának is akadnak majd barátai. Jöhetmehet, nem kell mindig engem őriznie. Azt hittem, hogy nem szereti Monte-Carlót. – Megszoktam – mondtam félszegen, nyomorultan, kétségbeesetten. – Hát majd megszokja New Yorkot is. Még elérjük Helen hajóját. De akkor rögtön utána kell néznie a jegyeknek. Menjen le az irodába, és beszéljen azzal az ügyetlen fiatalemberrel. Annyi a dolga ma, hogy
nem fog ráérni Monte-Carlo miatt keseregni. Kellemetlenül nevetett, és elnyomta cigarettáját a vajas tányéron. Aztán felállt, hogy telefonon elbúcsúzzék a barátaitól. Képtelen voltam rögtön az irodába menni. Előbb fölszaladtam a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót, leültem a gyékényre, és fejemet a kezembe temettem. Tehát amitől féltem, bekövetkezett: el kell utaznom. Mindennek vége. Holnap este a vonatban ülök, térdemen Mrs. Van Hopper ékszeres kazettájával és plédjével, mint egy komorna, és ő abban a rettenetes, strucctollas új kalapban, bundájába burkolózva, szemben ül velem a hálókocsiban. Mosakszunk, és fogat mosunk abban a fülledt kupéban, a zötyögő ajtók mögött. A mosdótál csupa repedés, a törülköző nedves, a szappanon hajszál, vizesüveg félig van vízzel, és minden zökkenés minden nyikorgás eszembe juttatja, hogy percről percre messzebb kerülök tőle. És ő egyedül ül a hotel éttermében, az ismerős asztal mellett, talán olvas, és nem bánja, hogy én nem vagyok ott, nem gondol rám. El kell tőle búcsúznom, mielőtt elutazunk. Csak futólag persze, Mrs. Van Hopper miatt nem lehet másképp, gépiesen mosolygunk, és ő talán mondja: – Írjon majd”, én pedig azt válaszolom, hogy „Még meg se köszöntem, hogy olyan jó volt hozzám. Majd legyen szíves, küldjön azokból fényképekből.” „Mi lesz a címe?” „Majd megírom.” És ő cigarettára gyújt, tüzet kér egy arra menő pincértől, mialatt én azt gondolom: négy és fél perc múlva indulunk, és soha az életben nem látom többé. És mert elmegyek és mert vége, egyszerre nem lesz
mit mondanunk többé, idegenek leszünk, utoljára találkozunk, mialatt magamban kétségbeesetten és a lelkem mélyén zokogva mondom újra meg újra: „Kimondhatatlanul szerettem, és rettenetesen boldogtalan vagyok. Még sohasem szerettem senkit, és soha többé nem fogok így szeretni senkit.” De az arcom udvariasan, közömbösen mosolyog, és a hangom azt mondja: „Nézze azt a furcsa öregembert. Ki lehet? Úgy látszik, új vendég.” És ezeket az utolsó, drága perceket arra vesztegetjük, hogy mosolygunk egy idegenen, mert mi is idegenek vagyunk egymásnak. „Remélem, a felvételek jól sikerültek?” – mondom kétségbeesetten már másodszor, és ő: „Igen, az, amit a téren vettem fel, az biztosan sikerült, akkor nagyon jó volt a megvilágítás.” Mintha törődném azzal, hogy milyen lesz a fénykép, mintha bánnám, hogy homályos vagy elégett, hiszen ez az utolsó pillanat, ez a végleges búcsú! „Hát akkor – mondom, és torz mosoly ül ki az arcomra – még egyszer köszönöm. Isteni volt.” Olyan szavakat használok, amelyeket sose szoktam használni. „Isteni volt” – mondom, ahogyan Iskolásleány koromban mondtuk egy-egy hokimérkőzésre. És ezután a lift ajtaja kinyílik, Mrs. Van Hopper kilep belőle, és nekem elébe kell mennem, és ő visszamegy oda a sarokba, ahol ülni szokott, és kezébe veszi az újságot. Ahogy ott kuporogtam a fürdőszoba gyékényén, átéltem gondolatban az egész búcsúzást, az utazást és a megérkezés pillanatát. Helen éles hangját hallottam – Helen egészen az anyja, csak alacsonyabb –, és
Nancyt láttam, a neveletlen kis szörnyeteget. A diákokat és banktisztviselőket is láttam, akik Mrs. Van Hopper szerint nekem való társaság. „Szerdán este jó lesz?” – kérdezik majd zsíros arcú, tömpe orrú fiúk. És udvariasnak kell lennem velük. De most még egyedül akarok maradni a gondolataimmal, azért zárkóztam be ide, a fürdőszobába. Mrs. Van Hopper rám kopogott. – Mit csinál odabent? – Ó, rögtön megyek, bocsánat. És úgy teszek, mintha a csapot forgatnám, jövökmegyek, összehajtok egy lepedőt, és a szárítóra teszem. Mikor kilépek a fürdőszobából, Mrs. Van Hopper kíváncsian néz rám. – Mit csinált ilyen sokáig, az istenért? Ma reggel igazán nincs idő ábrándozásra, hiszen tudja, mennyi dolgunk van még. Maxim természetesen egy-két hét múlva vissza megy Manderleybe, ez egészen biztos. A hallban egész halom levél fogja várni, köztük az én levelem is, amelyet a hajón írok neki. Kényszeredett levél erőltetett szellemeskedéssel írja le az utasokat. Aztán sokáig ott fog heverni az itatós alatt, és hetek múlva talán felel rá, egy vasárnap délelőtt, ebéd előtt, nagy sietve, mert valami számlát keresvén véletlenül a kezébe akadt a levelem. És aztán soha többé semmi. Talán még egy karácsonyi üdvözlet. Lehet, hogy Manderley képét küldi majd el, a téli Manderleyt. És rajta a nyomtatott üdvözlet: „Boldog karácsonyt és örömteli újesztendőt kíván Maximilian de Winter.” Arany betűkkel. És mert kedves akar lenni, a nyomtatott nevet keresztülhúzza tintával, és kézzel aláírja: Maxim. És talán, ha még van hely, azt is
odaírja: „Remélem, jól érzi magát New Yorkban?” Aztán borítékba teszi, bélyeget ragaszt rá, és odadobja száz többi levél közé. – Vigasztalhatatlanok vagyunk, hogy már holnap el tetszenek utazni – mondja a főportás a telefonnal a kezében. – A balett csak jövő héten kezdi meg az előadásokat. Van erről tudomása Mrs. Van Hoppernek? A manderleyi karácsonyból visszavonszoltam magam a jelenbe, és megrendeltem a hálókocsit. Mrs. Van Hopper az influenzája óta első ízben ebédelt az étteremben. Fájt a gyomrom, amikor lekísértem. Maxim átrándult Cannes-ba, ezt tudtam, már tegnap említette. De azért egész idő alatt attól féltem, hogy a pincér tapintatlanul megkérdezi: „A kisasszony ma is az úr asztalánál étkezik, mint rendesen?” Valósággal elszédültem, mikor a pincér az asztalunkhoz lépett, de szerencsére nem szólt semmit. A nap csomagolással telt el, este pedig a barátai jöttek elbúcsúzni Mrs. Van Hoppertől. A szalonban vacsoráztunk, és utána rögtön lefeküdt. Egész nap nem láttam Maximet. Fél tízkor azzal az ürüggyel, hogy cédulát kérek a kofferekre, lementem a hallba. Nem volt lent. Az az undok portás rám mosolygott, mikor meglátott. – Ha Mr. de Wintert tetszik keresni, telefonált, hogy csak éjfélre jön haza. – Cédulát kérek a koffereimre – mondtam, de láttam a szemén, hogy nem hisz nekem. Tehát az utolsó estét nem tölthetjük együtt! Ezt az órát, amelyre egész nap szívszakadva vártam, egyedül kell töltenem a szobámban! Vagy talán jobb is így, mert nagyon unalmas társaság lettem volna. És
ő leolvasta volna az arcomról, hogy mit érzek. Olyan keservesen sírtam azon az éjszakán, ahogy csak egy fiatal lány tud sírni, és ahogy soha többé nem fogok. Ha az ember elmúlt huszonnégy éves, nem tud többé így sírni, ilyen kétségbeesetten a párnába temetve az arcát. Reggelre zúgott a fejem, dagadt volt a szemem, a torkom égett. Féltem, hogy más is meglátja rajtam, milyen szerencsétlen vagyok. Nem győztem hideg vízzel borogatni az arcom. Nem győztem kölnivízzel dörzsölni a szememet, és sokkal több púdert raktam fel, mint máskor. Reszkettem attól, hogy odalent elsírom magam, vagy a szájam remegése elárul. Emlékszem, hogy sarkig kitártam az ablakot, és kihajoltam, remélvén, hogy a friss reggeli levegő elfújja arcomról az áruló vörös foltokat. Úgy éreztem, a napsütés még sohasem volt ilyen ragyogó, és a reggel sohasem ígért ennyi szépet. Monte-Carlo hirtelen nyájas és bájos lett, és én egyszerre megszerettem. Az érzés túláradt a szívemben. Úgy éreztem, örökre itt tudnék maradni, itt szeretném végigélni az életemet. És el kell utaznom! Utoljára kefélem a hajamat ez előtt a tükör előtt. Utoljára mosok fogat e fölött a mosdótál fölött, soha többé nem fogok ebben az ágyban aludni. Soha többé nem fogom ezt a villanyt fe1csavami. Érzelmi kérdést csináltam ebből a közönséges hote1szobából. – Csak nem hűlt meg? – kérdezte Mrs. Van Hopper a reggelinél. – Nem – feleltem –, nem hűltem meg – és mohón kapaszkodtam ebbe a szalmaszálba, mert a meghűlés jó kifogás lehet majd később, ha nagyon vörös lesz a szemem. – Ki nem állhatom ezt a tengés-lengést, mikor már
minden be van csomagolva – békétlenkedett Mrs. Van Hopper. – Jobb lett volna a korábbi vonattal menni. Még elérjük, ha igyekszünk, és akkor legalább több időt tölthetünk Párizsban. Sürgönyözzön Helennek. Igen – mondta, az órájára nézve –, azt hiszem, még át lehet cserélni a hálókocsijegyeket. Mindenesetre érdemes megpróbálni. Menjen csak le az irodába, és kérdezze meg. – Igenis – feleltem, és átmentem a szobámba, ledobtam magamról a pongyolát, és felvettem örökös flanelszoknyámat meg a magam kötötte pulóvert. Közömbösségem Mrs. Van Hopperrel szemben egyszerre gyűlöletté változott. Tehát még ezt a reggelt is elveszi tőlem. Még az utolsó fél órát sem tölthetjük együtt a teraszon. Talán még tíz percem se marad, hogy elbúcsúzzam tőle. Azért, mert Mrs. Van Hopper előbb elkészült a reggelivel, mint gondolta, és most unatkozik! Nos hát, akkor félreteszek minden tartózkodást és szerénységet, és nem leszek többé büszke! Becsaptam a szalon ajtaját, és végigszaladtam a folyosón. Nem vártam meg a liftet, gyalog rohantam fel a lépcsőn, három fokot egyszerre, föl a harmadik emeletre. Tudtam, hogy a szobája száma 148. Ki voltam pirulva, és alig kaptam levegőt, amikor kopogtattam az ajtaján. – Tessék! – kiáltotta, mire én lenyomtam a kilincset, és máris megbántam vakmerőségemet. Megijedtem. Hiszen talán csak most kelt fel, tegnap későn feküdt le, vagy talán még ágyban van, kócosan és ingerülten. A nyitott ablaknál borotválkozott. A pizsamája fölött teveszőr köntöst viselt. És én a
flanelszoknyámban és ormótlan cipőmben esetlennek és nevetségesnek éreztem magam. Ostoba voltam, mikor tragikusnak képzeltem a helyzetet. – Mi újság? – kérdezte. – Mi baj van? – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam – mondtam. – Ma reggel utazunk. Rám meredt, aztán letette a borotváját a mosdóra. – Csukja be az ajtót – mondta. Becsuktam az ajtót, és ott álltam bűntudatosan, a karomat lógatva. – Mi az isten csudáját beszél itt összevissza? – kérdezte. – Nem beszélek összevissza, ma délelőtt e1utazunk. Úgy volt, hogy egy későbbi vonattal megyünk, de Mrs. Van Hopper most a korábbival akar indulni, és attól féltem, hogy már nem találkozom magával. Úgy éreztem, hogy köszönetet kell mondanom magának. Kibuktak a szájamon ezek az ostoba szavak, éppen úgy, ahogy előre elképzeltem. Merev voltam és ügyetlen. – Miért nem szólt előbb? – Mrs. Van Hopper csak tegnap döntött így. Hirtelen. A leánya szombaton indul New Yorkba, és együtt megyünk. Párizsban találkozunk vele és Cherbourg-ban szállunk hajóra. – Elviszi magát New Yorkba? – Igen. De én nem akarok menni. Borzasztó lesz. Szerencsétlen vagyok, hogy el kell mennem. – Hát akkor minek megy vele, az istenért? – Mert nincs más választásom. Kell a pénz, nem engedhetem meg magamnak azt a fényűzést, hogy felmondjak neki. Megint kezébe vette a borotváját, és befejezte a borotválkozást.
– Üljön le – mondta. – Mindjárt készen leszek. Majd a fürdőszobában felöltözködöm. Öt perc alatt itt vagyok. Fölkapta a ruháját a székről, bedobta a fürdőszobába, aztán Ő is bement, és becsapta maga után az ajtót. Én leültem, és a körmömet rágtam. A helyzet teljesen valószerűtlennek tetszett. Viaszfigurának éreztem magam. Vajon mit gondolhat rólam, és vajon mit fog most csinálni? Körülnéztem a szobában. Olyan szoba volt, amilyen a férfiaké szokott lenni: rendetlen és személytelen. Rengeteg, fölöslegesen sok cipő és rengeteg nyakkendő. Az öltözőasztalon csak egy nagy üveg hajvíz állott és két elefántcsont hajkefe. Semmi fénykép, semmi személyes emlék. Önkéntelenül is ilyenek után kutatott a szemem, azt gondoltam, hogy legalább egy fénykép biztosan lesz az ágya mellett vagy a kandalló közepén. Egy nagy fénykép, bőrkeretben. De csak könyvek hevertek a kandallón és egy doboz cigaretta. Amint megígérte, öt perc alatt készen volt. – Most jöjjön le velem a teraszra, amíg reggelizem – mondta. Az órámra néztem. – Nem lehet – mondtam. – Máris az irodában kellene lennem, átcseréltetni a hálókocsijegyeket. – Ne törődjön vele. Beszélni akarok magával. Végigmentünk a folyosón, csöngetett a liftért. Úgy látszik, nem érti, vagy nem akarja megérteni, hogy a vonatunk másfél óra múlva indul. Mrs. Van Hopper minden pillanatban leszólhat az irodába, hogy ott vagyok-e. Leereszkedtünk a liften, nem beszéltünk útközben, és kiléptünk a teraszra, ahol reggelihez volt terítve.
– Mit reggelizik? – kérdezte. – Már reggeliztem – mondtam –, és különben is, csak négy percem van. – Kávét hozzon, lágy tojást, pirítóst, dzsemet és egy mandarint – mondta a pincérnek. Azután körömráspolyt vett elő a zsebéből, és a körmét kezdte reszelni. – Szóval Mrs. Van Hopper megelégelte MonteCarlót, és most haza akar utazni. Nekem is ez a szándékom. Ő New Yorkba megy, én Manderleybe. Melyiket választaná a kettő közül? Szabadságában áll választania. – Ne tréfáljon. Ez nem szép magától – mondtam –, és különben is, utána kell néznem a jegyeknek. Búcsúznunk kell. – Ha maga azt hiszi, hogy én reggelenként tréfás hangulatban szoktam lenni, akkor nagyon téved mondta. – Én korán reggel mindig rosszkedvű vagyok. Ismétlem: válasszon. Hova akar menni? Amerikába Mrs. Van Hopperrel, vagy Manderley-be velem? – Titkárnőre van szüksége? – Nem. Feleségül akarom venni, kis csacsi. A pincér hozta a reggelit, én kezemet az ölemben összekulcsolva néztem, ahogy leteszi a kávét és a tejet. – Értse meg – mondtam, mikor a pincér elment. – Én nem vagyok az a fajta lány, akit a férfiak feleségül szoktak venni. – Mit akar ezzel mondani? Letette a kanalat, és rám meredt. Egy légy telepedett a dzsemre, azt türelmetlenül elhajtotta. – Nem tudom pontosan – mondtam lassan. Nem
hiszem, hogy meg tudom magyarázni. Először is, én nem vagyok a maga világából való. – Mi az én világom? – Manderley. Hiszen tudja, hogyan értem. Újra a kanálért nyúlt, és dzsemet vett a tányérjára. – Maga csaknem olyan korlátolt, mint Mrs. Van Hopper, és éppen olyan kevéssé van fogalma a dolgokról, mint, neki. Mit tud maga Manderleyről? Hogy odavaló-e vagy sem, azt talán én jobban meg tudom ítélni. Maga persze azt hiszi, hogy csak a pillanat szeszélye mondatja ezt velem, merthogy magának nincs kedve New Yorkba menni. Maga azt hiszi, hogy ugyanazért kérem feleségül, amiért elvittem néha autózni, és amiért akkor első nap odahívtam az asztalomhoz. Azért, mert kedves akarok lenni magához. Ugye, azt hiszi? – Igen – feleltem. – Majd egyszer – mondta, és vastagon megkente vajjal a pirítóst –, majd egyszer rá fog jönni, hogy a jóság nem a legerősebb oldalam. E pillanatban persze, meg semmit sem tud. De nem felelt a kérdésemre. Akar a feleségem lenni? Nem hiszem, hogy akár a legmerészebb álmaimban is megfordult volna ez a fejemben. Vagy hogy egyáltalán felötlött-e az agyamban ez a lehetőség. Egyszer, mikor elvitt az autóján, és sok kilométeren keresztül hallgattunk, elképzeltem valami fantasztikus történetet arról, hogy ő nagyon beteg, önkívületben van, és akkor értem küld, és én leülök az ágya mellé. De a történet befejeződött ott, hogy kölnivizet hintettem a homlokára, mert közben visszaérkeztünk a szállodába. És néha elképzeltem, hogy, ott lakom valahol Manderley közelében, és hogy néha meglátogat, és együtt ülünk a kandalló
előtt. Ez a hirtelen fordulat megzavart, felizgatott. Olyan volt ez, mint a mesében, mikor a király kér feleségül egy szegény pásztorleányt. Nem hangzott valószerűnek. És ő közben dzsemet tett a pirítósra, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. A könyvekben a férfiak letérdelnek a lányok előtt ilyenkor, és fehéren süt a hold. Nem reggelinél, nem így szokták a regényekben a lányokat feleségül kérni. – Úgy látszik, nincs elragadtatva a kérdésemtől – mondta. – Sajnálom. Azt hittem, hogy szeret engem. Tévedtem. – Szeretem – feleltem –, kimondhatatlanul szeretem. Irtózatosan boldogtalan voltam maga miatt, egész éjszaka sírtam, mert azt hittem, hogy soha többé nem látom. Nevetett, és felém nyújtotta a kezét a reggelizőasztal fölött. – Olyan meghatóan naiv – mondta. – Majd egyszer, ha harmincöt éves lesz – emlékszik, hogy azt mondta: szeretne harmincöt éves lenni? –, akkor eszébe jutatom ezt a pillanatot. Meglátja, nem fogja elhinni. Kár, hogy felnőnek a gyerekek. Szégyelltem, magam, és haragudtam rá, hogy nevet. Tehát a nőknek nem szabad ilyen őszintéknek lenniök a férfiakhoz. Ó, de nagyon sokat kell tanulnom. – Hát akkor megegyeztünk. Igaz? – mondta és újra nekilátott a vajas kenyérnek és a dzsemnek. Ahelyett, hogy elmenne Amerikába, Mrs. Van Hopperrel, az én „társam” lesz, és a kötelességei csaknem ugyanazok maradnak, mint Mrs. Van Hopper mellett voltak. Én is szeretem az új könyveket, és szeretem, ha virág van a szalonban. És én is szeretek ebéd után bésigue-
t játszani. Szeretem ha nem nekem kell kitöltenem a teámat. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én nem használok arckrémet. Viszont nagyon kell ügyelnie rá, hogy a megszokott fogpasztám soha ki ne fogyjon. Ujjammal doboltam az asztalon, mert még mindig nem tudtam, hogy komolyan beszél-e. Hátha magában mulat rajtam, hogy elhiszem? Ekkor fölnézett, és látta arcomon a nyugtalanságot. – Ugye, undok vagyok? – kérdezte. – Maga nem így képzelte azt a pillanatot, amikor feleségül kérik? Egy tetőkertben kellene ülnünk, maga fehér ruhában és rózsával a hajában, én szenvedélyes szavakat susognék a fülébe, a távolból pedig andalító zene szólna. Akkor úgy érezné, hogy megkapta azt, ami jár magának, ugye? Szegénykém, milyen komisz vagyok! No, ne búsuljon, elviszem Velencébe nászútra, és a gondolában majd fogjuk egymás kezét. De nem maradunk sokáig, mert meg akarom mutatni magának Manderleyt. Meg akarja nekem mutatni Manderleyt? Hirtelen ráeszméltem, hogy mindez valóság, a felesége leszek, együtt fogunk sétálni a kertben és végig az ösvényen, le a tengerpartra. Ott fogok állni reggeli után a lépcsőn, örülök a napnak, morzsát szórok a madaraknak, és később, széles kalappal a fejemen, nagy ollóval a kezemben lemegyek, hogy virágot vágjak a vázákba. Most már tudom, miért vettem meg gyerekkoromban azt a képes levelezőlapot. Előérzet volt: az első lépés a jövő felé. Meg akarja nekem mutatni Manderleyt. A képzeletem elszabadult. Egyik kép a másikat kergette lelki szemeim előtt, és ő azalatt a
mandarinját ette. Közben nekem is adott egy-egy szeletet, és az arcomat figyelte. Társaságban leszünk, és ő azt fogja mondani: „Azt hiszem, még nem találkozott a feleségemmel. Mrs. de Winter.” Mrs. de Winternek fognak hívni. Ízlelgettem ezt a nevet. Alá fogom írni csekkekre, levelekre, meghívókra. Hallottam magam telefonon beszélni. „Jöjjenek le a jövő héten víkendre Manderleybe!” Társaság, mindig sok ember körülöttünk… „Ó, elragadó kis teremtés, meg kell ismernie…” – ezt mondják majd rólam, ezt suttogják a hátam mögött a társaságban, én elfordulok, úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Aztán lemegyek a faluba, kosárral a karomon, szőlőt és őszibarackot viszek egy beteg öregasszonynak. Ő felém nyújtja a kezét. „Az Isten áldja meg, asszonyom, amiért ilyen jó!” És én azt mondom neki: „Ha valamire szüksége van, csak szóljon.” Mrs. de Winter, Mrs. de Winternek fognak hívni. Látom az ebédlő fényes asztalát és a hosszú gyertyákat. Maxim az asztal végén ül. Huszonnégy személyes ebéd. A hajamban virág. Mindenki engem néz, mindenki rám köszönti poharát: „Igyunk a háziasszony egészségére.” És Maxim később azt mondja: „Sohasem láttalak ilyen szépnek.” Nagy, hűvös szobák, tele virággal. A hálószobám... Tél van, pattog a tűz a kandallóban, valaki kopogtat az ajtón. Egy asszony lép be mosolyogva, Maxim nővére, és azt mondja: „Igazán csodálatos, hogy milyen boldoggá tetted őt. Mindenki annyira örül ennek a házasságnak.” Mrs. de Winter. Mrs. de Winternek fognak hívni. – Savanyú a mandarinnak ez a része, nem eszem
meg – mondta, én ránéztem, és csak lassan fogtam fel a szavait. Azután a tányéromra pillantottam. Igen, igaza van, a mandarin savanyú. Kellemetlen ízt éreztem a számban, de csak most eszméltem rá. – Én mondjam meg Mrs. Van Hoppernek, vagy maga akarja megmondani neki? – kérdezte. Összehajtotta az asztalkendőjét, letette az asztalra, és én csodálkoztam rajta, hogy tud ilyen könnyedén beszélni a dologról, mintha nem is volna fontos. Mikor pedig énrám mindez úgy hatott, mint egy bomba, ezer darabra robbantva szét eddigi életemet. – Maga mondja meg – mondtam. – Nagyon dühös lesz. Felálltunk az asztaltól, az arcom lángban égett, és remegtem az izgalomtól, hogy most mi következik. Vajon megmondja a pincérnek is? Karon fog, és azt mondja: „Gratuláljon, a kisasszony és én jegyesek vagyunk!” És a többi pincér is mind hallani fogja, és meghajolnak előttünk mosolyogva, ahogy átmegyünk a szalonba, izgatott suttogás kísér bennünket, feszült várakozás minden arcon. De nem mondott semmit. Szó nélkül ment végig a teraszon, majd keresztül a hallon, a lifthez, én pedig követtem. Elhaladtunk a recepció előtt, senki még csak ránk se nézett. A portás az újságokat rakosgatta, és a vállán keresztül hátrabeszélt a liftesfiúhoz. Nem tudja még – gondoltam –, nem tudja, hogy én Mrs. de Winter leszek. Manderleyben fogok élni. Manderley az enyém lesz. Fölmentünk a liften az első emeletre, majd végig a folyosón. Megfogta a kezemet, és játékosan lóbálni kezdte. – Nem gondolja, hogy egy kicsit öreg vagyok magához? Elmúltam negyvenkét éves.
– Ó, nem, nem, dehogy! – mondtam gyorsan, talán nagyon is mohón. – Én nem szeretem a fiatalembereket. – Hiszen nem ismer egyetlenegy fiatalembert sem. Odaértünk Mrs. Van Hopper lakosztályához. – Azt hiszem, jobb lesz, ha négyszemközt beszélek vele – fordult hozzám. – Csak azt mondja meg, nem bánja, ha rögtön megesküszünk? Remélem, nem akar előbb kelengyét csináltatni, vagy más efféle ostobaságot? Pár nap alatt el lehet intézni az egészet. Nem kell hozzá más, mint egy papír az illetékes hivataltól, aztán beülhetünk az autóba, és roboghatunk Velencébe, vagy akárhová, ahová akar. – Nem templomban esküszünk? – kérdeztem. – Fehér ruhában, koszorúslányokkal, harangszóval, orgonával, énekkel? És a rokonai, a barátai... – Elfelejti – mondta komolyan –, hogy én már esküdtem így egyszer. Mrs. Van Hopper lakosztályának ajtaja előtt álltunk. Az újság még benne volt a levélszekrényben. Annyira siettünk reggel, hogy elfelejtettük kivenni. – Nos? Még nem felelt. – Természetesen úgy lesz, ahogyan maga akarja. Csak egy pillanatig arra gondoltam, hogy Manderleyben lesz az esküvőnk. Természetesen nem kívánok sem templomot, sem vendégeket, és semmi ilyesmit. Rámosolyogtam, és vidám arcot vágtam. Kinyitotta a külső ajtót. Ott álltunk a két ajtó közötti kis térben. – Maga az? – szólt át Mrs. Van Hopper a szalonból. – Mi az isten csudáját tudott csinálni annyi ideig? Háromszor is telefonáltam a portáshoz, azt mondták, nem látták magát. Egyszerre nevethetnékem támadt. Nevetni és sírni
tudtam volna egyszerre, és a gyomromba megint belenyilallt az a fájás. Egyetlen vad pillanatig azt kívántam, bár ne történt volna semmi, és gondtalanul fütyörészve egyedül sétálgathatnék a napfényes fák alatt. – Én vagyok a hibás – mondta Maxim, és bement a szalonba. Becsukta maga után az ajtót. Hallottam még, amint Mrs. Van Hopper felkiált a meglepetéstől. Azután átmentem a szobámba, és leültem a nyitott ablak mellé. Olyan volt, mintha egy szanatóriumi várószobában lennék. Mintha újságokban kellene lapozgatnom, képeket nézni, amelyek nem érdekelnek és cikkeket olvasni, amelyeknek egy szava sem marad meg az emlékezetemben, majd jön az ápolónő, mosolyogva és fontoskodón, a fertőtlenítőszerek az évek folyamán lemostak róla minden emberiességet. Jön tehát, és azt mondja: „Minden rendben van az operáció kitűnően sikerült. Aggodalomra nincs ok. Menjen haza, és feküdjön le, rá- fér magára a sok izgalom után.” A szobák falai vastagok voltak, nem hallatszott át semmi. Vajon mit mond Maxim? Hogyan fogalmazza meg a szavait? Talán így: „Tudja, az első percben, ahogy megláttam, beleszerettem”. Azóta mindennap találkoztunk. Mire ő: „Tudja, Mr. de Winter, ez a legromantikusabb dolog, amit életemben hallottam.” Romantikus. Igen. Ez volt az a szó, amelyiken gondolkoztam a liftben, mikor felfelé jöttünk. Persze romantikus. Ezt fogják mondani az emberek. Minden olyan hirtelen és romantikusan jött. Egyszerre elhatározták, hogy megesküsznek. Milyen érdekes. Mosolyogtam magamban, amint ott ültem az ablak
mellett, és arra gondoltam, milyen csodálatos ez, és milyen kimondhatatlanul boldog leszek. Feleségül vesz az, akit szeretek. Mrs. de Winternek fognak hívni. Örültség, hogy meg mindig fáj a gyomrom, mikor olyan nagyon boldog vagyok. Idegesség, persze. Ez a várakozás a doktor előszobájában. Jobb lett volna, természetesebb lett volna, kéz a kézben bemenni a szalonba nevetve, egymásra mosolyogva, és azt mondani: „Nagyon szeretjük egymást. Megesküszünk.” Szerelem. Maxim egy szót sem szolt arról, hogy szerelmes belém. Persze, nem volt rá alkalom. A reggelinél nagyon kellett sietni. Dzsem, kávé és mandarin. Igen, nem volt rá alkalom. A mandarin nagyon savanyú volt. Vagy keserű? Nem, Maxim egy szót sem beszélt szerelemről, csak azt mondta, hogy feleségül vesz. Röviden és határozottan, egészen szokatlan formában. Az ilyen nem mindennapi leánykérés sokkal érdekesebb, mint a szokásos, amikor a fiatalemberek összevissza beszélnek mindenfélét, és a felét sem érzik annak, amit mondanak. Nem úgy kért meg, mint a fiatalemberek szokták, akik szenvedélyesek, és lehetetlenségekre esküdöznek. Nem úgy, mint először, mikor Rebeccát kérte feleségül... Erre nem szabad gondolni. Ez tilos gondolat, amelyet gonosz szellemek sugallnak. Távozz tőlem, Sátán! Erre soha nem szabad gondolnom. Soha, soha, soha! Maxim szeret engem, meg akarja nekem mutatni Manderleyt... Mikor lesz már vége ennek a beszélgetésnek odabent? Mikor hívnak már be engem? Az ágyam mellett ott hevert a könyv. A verseskönyv. Maxim megfeledkezett róla, hogy kölcsönadta nekem. Nem
sokat jelenthet neki. „Nyisd ki a könyvet – suttogta a gonosz szellem –, nézd meg a címlapot, úgyis tudom, hogy azt akarod.” – Ostobaság – mondtam –, elteszem a könyvet. Ásítottam, az asztaltól az ágyhoz sétáltam. Kezembe vettem a könyvet. Megbotlottam az állólámpa zsinórjában. A könyv kiesett a kezemből. Az első, oldalon nyílott ki. „Maxnek – Rebecca.” Rebecca meghalt, nem szabad a halottakra gondolni. Nyugodjanak békében, nőjön fű a sírjukon. De milyen eleven az írása. Mennyire erőteljes. Ezek a különös dőlt betűk. Ez a tintafolt. Mintha tegnap írta volna. Kivettem a körömollót a toaletttáskámból, és kivágtam a könyvből ezt a lapot. Gonosztevőnek éreztem magam. Kivágtam a lapot a könyvből. A könyv fehér lett és tiszta, mikor azt a lapot kivágtam belőle. Új, érintetlen könyv. A lapot sok apró darabra téptem, és bedobtam a papírkosárba. Azután visszamentem az ablakhoz, és megint leültem. De folyton arra az összetépett lapra kellett gondolnom, megint felálltam, és odamentem a papírkosárhoz. A tinta most is ott feketéllett vastagon a papírdarabkákon, az írást nem szakítottam el. Gyufát kerestem, és meggyújtottam. A láng olyan szép volt, megfestette a papirost, fodrossá tette a szélét, és letörölte az írást. Hamuvá égett a papír. Utoljára a nagy R betű égett el. Fellobbant még egyszer, nagyobb lett, mint valaha volt, aztán összezsugorodott, a láng megsemmisítette. Nem is hamu lett belőle, hanem por. A mosdóhoz mentem, és megmostam a kezem. Most jobban éreztem magam, sokkal jobban. Olyanféle tiszta, új érzésem volt, mint amikor az új naptárt látja az ember. Január 1. Ugyanazt a
frissességet, azt a bizakodó vidámságot éreztem, amit újévkor szoktam. Az ajtó kinyílt, és Maxim lépett a szobába. – Minden rendben van – mondta. – Az első percben egészen odavolt a csodálkozástól, de most már kezd magához térni. Én most lemegyek az irodába, és utánanézek, hogy elérje azt a korai vonatot. Egy kicsit habozott, azt hiszem, szeretett volna jelen lenni az esküvőnkön, de én nagyon erélyes voltam. Menjen be hozzá. Egy szót sem szólt arról, hogy örül, vagy hogy boldog. Nem fogott karon, és nem vitt be a szalonba. Mosolyogva intett, aztán egyedül ment ki a szobából. Bementem Mrs. Van Hopperhez, habozva, mint akinek rossz a lelkiismerete. Mint a cseléd, aki nem mert személyesen felmondani. Ott állt az ablaknál, cigarettázott. Furcsa, tömzsi kis alakját nem fogom hát látni többé. A kabátja megfeszült dús keblén, nevetséges kalapja félre volt csapva a fején. – Hát ez a helyzet? – kezdte száraz és kemény hangon. Bizonyára nem azon a hangon, amelyen hozzá szólott. – Lassú vízpartot mos. Hogy csinálta ezt? Nem tudtam, mit feleljek. Nem tetszett a mosolya. – Az volt a szerencséje, hogy megbetegedtem, mondta. – Most hát tudom már, mivel töltötte a napjait, és hogy miért volt olyan feledékeny. Teniszezett a trénerrel! Nyugodtan megmondhatta volna az igazat. – Bocsásson meg. Furcsán nézett rám, tekintete végigszaladt az alakomon. – Azt mondja, hogy pár napon belül meg akarják
tartani az esküvőt. Szerencséje, hogy nincs családja, akiket azért mégis illenék megkérdezni. Hát én... nekem most már semmi közöm a dologhoz. Mosom kezeimet. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy a barátai mit fognak szólni. De hát ez utóvégre az ő dolga. Nem gondolja, hogy öreg magához? – Csak negyvenkét éves – mondtam –, és én jóval idősebb vagyok a koromnál. Nevetett, és ledobta a földre a cigarettáját. – Az igaz – mondta. És úgy nézett rám, ahogyan még soha. Valósággal felmért engem, mint egy gazda a jószágot a tenyészállatvásáron. Volt valami kellemetlenül kutató a szemében. – Mondja – kérdezte bizalmasan, ahogyan barátnők szoktak egymással beszélni –, csinált valami olyat is, amit nem lett volna szabad? Olyan volt, mint Blaize, a szabónő, aki tíz százalékot ajánlott. – Nem tudom, mire gondol. Nevetett, és vállat vont. – Mindegy. Mindig mondtam, hogy az angol lányokban nem lehet megbízni. Tehát akkor egyedül utazom Párizsba. Maga itt marad, amíg a vőlegénye megszerzi a házassági engedélyt. Biztosan nem óhajt meghívni az esküvőre. – Azt hiszem, senkit sem akar meghívni. És ön, Mrs. Van Hopper különben sem lesz már itt. – Na igen. Elővette a púderdobozát, és bepúderezte az orrát. – Maga tudja, hogy mit csinál. Csak azt nem értem, hogy miért volt ilyen sürgős a dolog. Nagyon gyorsan csinálták. Mr. de Winter elég nehéz eset. Szüntelenül alkalmazkodnia kell majd hozzá. Idáig maga nagyon kényelmesen élt, nem mondhatja, hogy
agyondolgoztattam. Manderley úrnőjének nem lesz olyan könnyű dolga. Ha egészen őszinte akarok lenni, kedvesem, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan fogja megállni a helyét. Szavai mintha visszhangja lettek volna egy órával korábbi gondolataimnak. – Maga még nagyon tapasztalatlan – folytatta –, nem ismeri azt a környezetet. A bridzsteáimon alig tudott egy összefüggő mondatot eldadogni. Hogyan tartja majd szóval a társaságot ott, Manderleyben? A manderleyi estélyeknek messze földön hírük volt az első asszony életében. Mr. de Winter bizonyára mesélt róluk magának. Nem tudtam, mit mondjak erre, de ő, hála istennek, tovább beszélt, nem várta meg a válaszomat. – Természetes, hogy mindenki szeretne boldog lenni, elismerem, hogy Mr. de Winter remek férfipéldány, de sajnos, mégis attól félek, hogy hiba volt igent mondani neki, és hogy elhatározását keservesen meg fogja bánni. Letette a púderdobozt, és a vállán keresztül rám pillantott. Lehet, hogy most kivételesen őszinte volt és jóindulatú, de én nem kértem a jóindulatából, nem szóltam semmit. Talán azt hitte, dacból, mert vállat vont, odalépett a tükörhöz, és megigazgatta gombakalapját. Örültem, hogy elmegy, és hogy nem fogom látni többé. Nem szívesen gondoltam azokra a hónapokra, amelyeket mellette töltöttem. Elfogadtam a pénzét, és úgy jártam a sarkában, mint valami árnyék. Természetes, hogy tapasztalatlan vagyok, ostoba, félénk és fiatal. Semmi szükség, hogy figyelmeztessen rá. Úgy látszik, hogy valami kifürkészhetetlen női okból haragszik ezért a
házasságért. Mindegy. Nem törődöm vele. El fogom felejteni őt és bántó szavait. Mikor azt az oldalt elégettem, új bizakodás született a szívemben. A múlt megszűnik számunkra, új életet kezdünk, Maxim és én. A múltat elfújta a szél, mint az elégett papiros hamuját. Mrs. de Winternek fognak hívni. Manderleyben fogok élni. Mrs. Van Hopper elutazik, nemsokára ott ül a hálókocsiban nélkülem, én pedig Maximmel ülök a hotel éttermében, annál az asztalnál, amelynél sokszor ültünk együtt, és tervezgetjük majd a jövőt. Talán ha Mrs. Van Hopper elmegy, akkor végre szerelemről és boldogságról is fog beszélni. Idáig nem volt rá idő, és különben is, ilyesmit nem lehet akármikor mondani, meg kell várni a megfelelő pillanatot. Fölnéztem, és láttam, hogy Mrs. Van Hopper engem figyel a tükörből. Elnéző kis mosoly játszadozott a szája szélén. Azt hittem, hogy talán mégis nagylelkű lesz, kezet nyújt, és sok boldogságot kíván, bátorít, hogy azért majd minden jóra fordul. De csak tovább mosolygott, és eligazított egy kiszabadult hajfürtöt a kalapja alatt. – Természetesen tudja, hogy miért veszi feleségül magát? – mondta. – Remélem, nem áltatja magát azzal, hogy szerelmes magába? Egyszerűen arról van szó, hogy az az üres ház már az idegeire ment. Nekem bevallotta, mielőtt maga bejött a szobába. Nem bír egyedül élni Manderleyben.
HETEDIK FEJEZET Május elején érkeztünk Manderleybe. Mint Maxim mondta, az első fecskékkel és az első harangvirágokkal. Szerinte ez az idő a legszebb Manderleyben, mielőtt a nyár teljes pompájában kibontakozik, és a völgyben tékozló illatfelhőbe borulnak az azaleák, és kinyílnak a rododendron vérpiros virágai. Londonból zuhogó esőben indultunk. Manderleybe éppen a tea idejére, öt órakor érkeztünk meg. Ma is látom magam, rosszul öltözve, mint rendesen (bár akkor már csaknem két hónapja asszony voltam), rozsdaszínű kötött ruhában, keskeny kis prémmel a nyakam körül, amelyet valaha kőnyestnek hívtak. Mindezt egy formátlan esőkabát egészítette ki, amelyet nem rám szabtak, és egészen a bokámig ért. Legalább egy arasszal hosszabb volt, mint ami nekem jó lett volna. A kezemben egy pár vastag kesztyűt szorongattam és egy nagy kézitáskát. – Londoni eső – mondta Maxim, mikor elindultunk. – Majd meglátod, Manderleyben hogy fog sütni a nap. És igaza volt, mert mire Exeterbe értünk, már szétoszlottak a felhők, kék ég ragyogott a fejünk felett, és fehér országút kanyargott előttünk. Boldog voltam, hogy megint napsütést látok. Valami ostoba babonából az esőt rossz jelnek tartottam. A londoni ólmos égbolt lehangolt. – Jobban érzed magad? – kérdezte Maxim.
Rámosolyogtam, megfogtam a kezét, és arra gondoltam, milyen könnyű dolga van neki, hiszen ő hazajött. Otthonosan jár-kel majd a hallban, megnézi a leveleket, csönget a teáért. Vajon sejti-e, hogy én milyen ideges vagyok? És vajon az iménti kérdés azt jelenti-e, hogy tudja, milyen lelkiállapotban vagyok? – Ne búsulj, mindjárt otthon leszünk. Biztosan szeretnél már egy csésze teát – mondta, és eleresztette a kezemet, mert kanyarhoz értünk, és lassítania kellett. Most már tudtam, hogy a hallgatásomat fáradtsággal magyarázta. Nem gondolt arra, hogy éppen annyira félek ettől a Manderleybe való megérkezéstől, mint amennyire vágytam rá. Most, hogy elérkezett a pillanat, szerettem volna messzebb tolni, szerettem volna megállni valami útszéli kocsma előtt, és ott maradni még egy darabig a kávézóban, egy személytelen kandalló mellett. Közönséges utazó szerettem volna lenni, egy szerelmes fiatalasszony a sok közül. Minden inkább, csak nem én magam, amint Maxim de Winter feleségeként megérkezem Manderleybe. Sok barátságos kis falu mellett haladtunk el. Az ablakok olyan nyájasan csillogtak. Valahol egy asszony állt a kertajtóban, kisgyereket tartott a karján, és rám mosolygott. Egy férfi vizet húzott a kútból. Szerettem volna, ha közülük valók vagyunk, a szomszédaik. Ha Maxim is áthajolna a kerítésen esténként, pipázva és boldogan, hogy a mályvabokor, amelyet ő ültetett, ilyen nagyra nőtt, én pedig a szép tiszta kis konyhában teszek-veszek, vacsorához terítek. A pohárszéken ébresztőóra ketyeg hangosan, fényes rézedények sorakoznak, vacsora után Maxim az
újságját olvassa, a lábát a zsámolyon pihenteti, én pedig foltoznivalót szedek elő a fiókból. Békés, nyugalmas élet. Könnyebb, sokkal könnyebb, mint amilyen Manderleyben vár rám. – Már csak egy kilométer – mondta Maxim. Látod ott azt a facsoportot, fönt a dombon, mögötte meg a víz csíkját? Az ott Manderley. Az ott már a manderleyi erdő. Mosolyogni próbáltam, de nem feleltem, mert a szívembe élesen beleszúrt a fájdalom, és szédülés fogott el. Boldog izgalmam elszállt. Úgy éreztem magam, mint az a gyerek, akit először visznek iskolába, vagy mint egy ügyetlen kis falusi lány, aki szolgálónak szeretne el szegődni, és a nagyvárosban félénken helyet keres. Önuralmam, amelyet az elmúlt hetekben nagy nehezen magamra erőltettem, olyan volt ebben a pillanatban, mint egy szélben lebegő rongy. Úgy éreztem, hogy a jó modor legelemibb szabályaival sem vagyok tisztában. Nem tudtam, melyik a jobb kezem és melyik a bal, hogy üljek-e vagy álljak, milyen villát, milyen kanalat kell majd ebédnél a kezembe vennem. – Tedd le ezt az esőkabátot – mondta Maxim, és oldalról rám pillantott. – Itt nem is esett. És lazítsd meg a prémedet. Szegény kis báránykám, biztosan szerettél volna Londonban ruhákat venni, én meg nem hagytalak, és rögtön lehoztalak ide. – Nekem nem fontos a ruha, ha te nem bánod feleltem. – A legtöbb asszony semmi mással nem törődik, mint az öltözködéssel – mondta szórakozottan. Éles kanyarodóval kis keresztúthoz értünk. Magas kőfal meredt fel előttünk.
– Itt vagyunk – mondta izgatottan, én pedig mindkét kezemmel belekapaszkodtam a kocsi oldalába. Az út kanyarodott, és bal felől magas, vasrácsos kapu tűnt fel, sarkig kitárva. Mikor behajtottunk, a kapu melletti kis házból kíváncsi arcok bámultak ránk, valahonnan a háttérből egy gyermek szaladt elő, az is tágra nyílt szemekkel nézett utánunk. Visszasüllyedtem az ülésre, a szívem vadul dobogott, mert tudtam, hogy miért bámul a gyerek, és miért bámulnak az ablakokból azok az idegen arcok. Azt akarják látni, hogy én milyen vagyok. Elképzeltem, hogy izgatottan beszélnek, nevetgélnek. – Csak a kalapja tetejét láttam – mondják –, az arcát nem. Nem baj, majd holnap meglátjuk. Maxim talán mégis megérezte, hogy mi megy végbe bennem, mert megfogta a kezemet, megcsókolta és egy kicsit nevetett, mikor azt mondta: – Nem szabad haragudnod, ha kíváncsiskodnak. Mindenki látni akar. Biztos, hogy hetek óta nem beszélnek egyébről, mint rólad. De ne törődj velük. Ha olyan leszel, amilyen vagy, imádni fognak. A háztartással nem kell foglalkoznod. Mrs. Danversre nyugodtan rábízhatsz mindent. Eleinte merev lesz, furcsa egy fehérnép, de rá se hederíts. Ilyen a modora. Látod ezeket a bokrokat? Ez itt olyan, mint egy kék fal, mikor a hortenziák virágoznak. Nem feleltem semmit, mert arra a régi magamra gondoltam, aki egyszer egy képes levelezőlapot vett a falusi boltban, kilépett a ragyogó napfénybe, kezében a levelezőlappal, és azt gondolta magában: „Ez szép lesz az albumomba. Manderley. Milyen szép név!” És most ide tartozom, az én otthonom ez. Leveleket
fogok írni, és azt írom az ismerőseimnek, hogy egész nyáron Manderleyben leszünk, jöjjenek le, és látogassanak meg bennünket. És itt fogok járkálni, ezen az úton, amely ma még idegen nekem, a kert minden zugát ismerem majd, figyelemmel kísérem a kertészek munkáját, és utasításokat adok nekik, azután beszólok az erdészhez, hogy fáj-e még a lába. És az öregasszony, aki ma olyan kíváncsian nézett utánam az ablakból, már nem kíváncsi lesz rám, hanem örül a megtiszteltetésnek, hogy belépek a konyhájába. Irigyeltem Maximet, hogy ilyen könnyed és gondtalan és mosolyog. Ez a mosoly azt jelenti: boldog, hogy hazajöhetett. Az az idő, amikor majd én is otthon érzem magam Manderleyben, és mosolyogni tudok, nagyon távolinak tetszett, pedig azt kívántam, bár érkeznék el minél előbb. Szerettem volna már öreg lenni, szürke hajú, lassú léptű öregasszony, miután már sok-sok évet töltöttem itt Manderleyben. Minden inkább szerettem volna lenni, mint az a félszeg, ostoba, félénk kis teremtés, aki voltam. – A kapuszárnyak döngve csapódtak be mögöttünk. A poros országút eltűnt mögöttünk, és ráeszméltem, hogy ez a felhajtó nem olyan, mint amilyennek álmaimban elképzeltem. Ez nem széles, kavicsos, bokrokkal szegélyezett, sima út. Ez az út úgy kanyarog, mint egy kígyó. Sok helyütt alig szélesebb, mint egy ösvény, és a fejünk fölött fák borulnak össze, boltívet alkotva, akárcsak egy templomban. Még a déli nap fénye sem tud keresztülhatolni ezeken a sűrű lombókon, annyira egymásba gabalyodnak. Csak itt-ott ragyog fel egy-egy aranyos
folt. Nagy-nagy csend volt. Kint az országúton még vidám nyugati szél fújt az arcunkba, meghajlította a fűszálakat, de itt nem fújt a szél. Még a motornak is egészen más volt itt a hangja. Halkabban zúgott, nyugodtabban, mint az előbb. Mikor az út lekanyarodott a mélyedésbe, a fák a fejünk fölé kerültek hatalmas, szép fehér törzsű bükkfák nyújtogatták az ég felé ágaikat, és másféle fák is, amelyeket nem ismertem. Olyan közel voltak, hogy meg tudtam őket érinteni a kezemmel. De csak mentünk egyre tovább, egy kis hídon keresztül, keskeny patak fölött, és az út még mindig kanyargott, mint valami elvarázsolt szalag, sötét és néma erdőkön keresztül, mintha mindig mélyebben és mélyebben hatolna bele az erdő szívébe. Még mindig nem látszott semmiféle tisztás, még mindig nem látszott semmi a házból. Ez a hosszú út már kezdett az idegeimre menni. Minduntalan azt gondoltam, na most a legközelebbi kanyarodónál kibukkan a ház. Vagy ott, annál a másik kanyarnál. De valahányszor előrehajoltam, mindig csalódnom kellett. Nem volt se ház, se rét, se barátságos, ápolt kert, semmi, csak némaság és mélységes mély erdő. A kis erdészház a rácsos kapu mellett már csak emlék volt, és az országút a múlté, egy másik világé. Ekkor hirtelen kivilágosodott előttünk, tenyérnyi eget láttam, a sűrű fák egyszerre megritkultak, a névtelen bokrok eltűntek, és mind a két oldalon, jobbról-balról színpompás fal emelkedett, vérvörös, jóval magasabb, mint az autó. Beértünk a rododendronok közé. Volt ebben valami riasztó. Az erdők nem készítettek elő erre. A rododendronok
megijesztettek bíborvörös arcukkal, ahogy itt elképzelhetetlen, hihetetlen bujaságban, levelek és ágak nélkül álltak őrt az út két oldalán. Semmi zöld, semmi barna, csak vörös, fantasztikus, égető vörös, lenyűgözően dús, egészen más, mint minden rododendron, amit eddig életemben láttam. Lopva Maximre néztem. – Tetszik? – kérdezte és mosolygott. – Igen – mondtam, egy kicsit elfulladva, és magam sem tudtam, hogy igazat mondok-e, mert én a rododendront csúnya, közönséges növénynek tartottam, de idáig mindig csak rózsaszínű vagy mályvaszín rododendronokat láttam, amint illedelmesen álldogáltak, egy kerek virágágy közepén. De ezek itt egészen mások voltak. Égbe nyúló szörnyetegek, egy egész hadsereg belőlük. Túlságosan szépek, túlságosan hatalmasak, mintha nem is növények volnának, hanem túlvilági élőlények. Most már közeledtünk a házhoz, amelyet már annyiszor elképzeltem, és amelyet már annyira szerettem volna látni. Manderley, amelynek képét oly régóta őriztem a levelezőlap-albumban. Amint ott állt előttem a pázsitos térség közepén, kecses volt és gyönyörű, páratlan, hibátlan, csodálatos, szebb, mint amilyennek valaha álmodtam. A kert leereszkedik egészen a tengerig. A bejárathoz vezető széles kőlépcsőnél álltunk meg, az ajtó mindkét szárnya ki volt tárva. Láttam, hogy a hall tele van emberekkel. Maxim halkan káromkodott. – Ördög vigye azt az asszonyt – mondta –, tudja, hogy ki nem állhatom a parádét! – Mi baj? – kérdeztem. – Kik ezek?
– Azt hiszem, szegénykém, hogy most már nem menekülsz meg tőlük – mondta ingerülten. – Mrs. Danvers idecsődítette az egész háznépet, hogy üdvözöljenek minket. Te ne törődj semmivel, neked nem kell beszélned, majd én elintézem. Idegesen kerestem a kocsiajtó kilincsét, szédültem, fáztam a hosszú úttól, a komornyik látta, hogy nem tudom kinyitni az ajtót, lejött a lépcsőn, és kinyitotta előttem. Barátságos arcú öregember volt. Rámosolyogtam, és a kezemet nyújtottam neki, de azt hiszem, nem vette észre, mert a plédet fogta meg a kezem helyett és a kézitáskámat. Azután Maximhez fordult. – Hát itt volnánk, Frith – mondta Maxim, és lehúzta a kesztyűjét. – Mikor Londonból elindultunk, esett. Úgy látszik, itt nem volt eső. Nincs semmi baj? – Minden rendben van, uram. Nem esett. Az egész hónap száraz volt. Boldog vagyok, hogy ismét itthon látom, uram. Remélem, jól töltötték az idejüket. Asszonyom is. – Köszönöm, Frith, mind a ketten jól vagyunk. Persze, egy kicsit fáradtan még az úttól. Alig várjuk a teát. Erre nem számítottam. – Fejével a hall felé intett. – Mrs. Danvers parancsa volt, uram – mondta a komornyik, de arca nem árult el semmit. – Gondolhattam volna – mondta Maxim hirtelen. Aztán felém fordult: – Gyerünk, fiam, nem fog soká tartani. Mindjárt megkapod a teádat. Együtt mentünk fel a lépcsőn. Frith és az inas mögöttünk a pléddel és az esőkabátommal, nekem pedig megint fájt a gyomrom, és elszorult a torkom. Ha most behunyom a szemem és visszanézek, még mindig látom magamat, ott a ház küszöbén: vézna,
félszeg kis alak, kötött ruhában, idegességtől izzadó tenyerében a kesztyűjét szorongatja. Látom a nagy kőkockás hallt, a könyvtárba nyíló széles ajtót, a falon Van Dyck és Peter Lely festményeit, a gyönyörű lépcsőt, amely a hall felső részét körülvevő galériához vezet, és látom azt a tengernyi arcot a hallban, tátott szájú, kíváncsi arcokat, amint rám merednek. Úgy éreztem magam, mint egy elítélt. Aztán az arctengerből valaki előlépett, magas, sovány alak, fekete ruha, beesett szem, elefántcsontszerű, sárgás arcbőr, egészen olyan, mint egy csontváz. Felém jött, én kinyújtottam a kezemet, irigyeltem őt, amiért olyan méltóságteljes, és úgy tud uralkodni magán. De mikor megfogta a kezemet, éreztem, hogy nehéz a keze, és hátborzongatóan hideg, mint egy halotté, és élettelenül fekszik az én kezemben. – Ez Mrs. Danvers – mondta Maxim, és az asszony beszélni kezdett, halott kezét ott hagyta az enyémben, üres tekintetét nem vette le rólam, az én szemem megrebbent, riadtan kerülte az ő tekintetét, és közben egyszerre megmozdult a keze az enyémben, az élet visszatért belé, és én nagyon szégyelltem magam. A szavaira ma már nem emlékszem, de azt tudom, hogy üdvözlő szavak voltak, valami olyat mondhatott, hogy isten hozott engem Manderleyben. Üdvözölt maga és az egész személyzet nevében. Merev, kimért beszéd volt, betanulva az alkalomra, s a hangja is hideg és élettelen volt, akár a keze. Mikor befejezte, mintha feleletre várt volna, emlékszem, hogy nagyon elpirultam, és valami köszönetfélét dadogtam, miközben zavaromban elejtettem a kesztyűmet. Ő lehajolt, hogy felemelje,
és mikor átnyújtotta, az ajka körül valami kis mosolyféle játszadozott, ami gúnyt fejezett ki, és ebből tudtam, hogy modortalannak tart. Volt valami az arcában, ami nyugtalansággal töltött el. Mikor visszament a többiek közé, akkor is láttam fekete alakját, amint ott áll egymagában, és éreztem, hogy a szemét most sem veszi le rólam. Maxim karon fogott, megköszönte az üdvözlést, egészen könnyedén, minden zavar nélkül, mintha a legcsekélyebb megerőltetésébe sem kerülne, azután bevezetett a könyvtárba, és becsukta mögöttünk az ajtót. Végre egyedül voltunk. A kandalló mellől két fekete spaniel állt fel, és jött elénk. A jobb mellső lábukat Maximnek nyújtották. Hosszú, selymes fülüket hegyezték, az orruk érintette Maxim kezét. Azután engem szaglásztak körül, bizonytalanul, bizalmatlanul. Egyik közülük az anya volt, fél szemére vak. Ő csakhamar faképnél hagyott, és morogva visszatelepedett a kandalló mellé. De Jasper, a fiatalabbik, tenyerembe fektette az orrát, térdemre az állát, a szeme tele volt mély megértéssel, és elégedetten csóválta a farkát, mikor megsimogattam selymes fülét. Kicsit megkönnyebbültem, amikor levettem a kalapomat, s a kopott kis prémmel, a kesztyűvel és táskával együtt egy székre dobtam. Nagy, barátságos szoba volt, a könyvespolcok a mennyezetig értek, az a fajta szoba, amelyhez a gazdája nagyon ragaszkodik, és ha magányos ember, akkor az egész életét itt tölti. Komoly, kényelmes karosszékek a nyitott kandalló mellett, két lapos kosár a kutyáknak, határozottan tudtam róluk, hogy a kutyák soha nem fekszenek beléjük. A
karosszékeken annál inkább ott volt a nyomuk. A hosszú ablakok a kertre néztek, és a pázsiton túl a tenger távoli csillogására. Valami ósdi, békés szaga volt ennek a szobának, mintha a levegő ritkán cserélődnék benne, és itt rekedt volna a májusi orgonák és a kora nyári illata. Akármilyen levegő áradt be ebbe a szobába, akár a kertből, akár a tenger felől, frissességét itt elveszítette, eggyé lett a dohos könyvekkel, amelyeket sohasem olvasott senki, eggyé a faburkolatos mennyezettel, a nehéz függönyökkel, a sötét bútorokkal. Ósdi, dohos szag volt, néma templomok szaga, amelyekben ritkán tartanak istentiszteletet, ahol moha nő a kövek között, és repkény futja körül az ablakokat. Békességes szoba volt, elgondolkozásra, tűnődésre való. Csakhamar hozták a teát. Ez ünnepélyes kis szertartás volt, amelyet Frith vezetett és a fiatal inas. Nekem egyáltalán nem jutott szerep ebben a szertartásban mindaddig, amíg ők a szobában tartózkodtak. Mialatt Maxim a leveleit futotta át, én süteményt majszoltam, és a forró teát nyeltem apró kortyokban. Maxim olykor felnézett, és rám mosolygott, aztán visszatért a leveleihez, amelyek távollétének hónapjai alatt ugyancsak megszaporodtak. Arra gondoltam, milyen keveset tudok én Manderley életéről, az emberekről, akiket Maxim ismer, a barátairól, férfiakról és asszonyokról, a számlákról, melyeket ki kell fizetnie, a szokásairól. Az elmúlt hetek úgy repültek el, mint egy álom Maxim oldalán, és mialatt Franciaországban és Olaszországban jártunk, én folyton csak arra gondoltam, hogy milyen nagyon
szeretem őt, az ő szemével néztem Velencét, az ő szavai visszhangzottak bennem, nem kérdeztem semmit múltról és jövőről, megelégedtem a jelennel. Jobb kedvű volt, mint valaha is remélni mertem volna, fiatalosabb volt és gyöngéd, nem az a Maxim, akit Monte-Carlóban megismertem, nem az az idegen, aki egyedül ül az étterem asztalánál, és titokzatosan maga elé mered. Az én Maximem nevetett és énekelt, köveket hajított a vízbe, megfogta a kezemet, sohasem ráncolta össze a szemöldökét, cseppet sem volt gondterhelt. Olyan volt, mint egy szerelmes, mint egy jó barát, s ezek alatt a hetek alatt én egészen megfeledkeztem róla, hogy Maximnek van egy rendes, beosztott élete, amelyet előbb-utóbb folytatnia kell, ott, ahol abbahagyta, és hogy ezek az együtt töltött hetek csak a vakáció hetei, amelyeknek csak az emléke marad meg, ha hazamegy Manderleybe. Néztem, amint a leveleit olvassa, olykor összeráncolta a homlokát, máskor kifejezéstelen volt az arca, és arra gondoltam, szent isten, az én New York-i levelem is itt volna a többi között, és azt is éppen ilyen közömbös arccal olvasná, első pillanatban talán nem is tudná, hogy ki írta, azután ásítva odadobná a többi közé, és a teáscsészéje után nyúlna. Erre az elképzelésre megborzongtam. Milyen kevés választott el ettől a lehetőségtől! És milyen kevés változást jelentett volna az ő életében, ha nem hoz engem magával Manderleybe. Ő akkor is így élne, éppen így inná a teáját, folytatná az itteni életét, valószínűleg nem sokat gondolna rám, semmi esetre sem fájna a szíve utánam, és én New Yorkban
bridzseznék Mrs. Van” Hopperrel nap nap után, és várnám a levelet, amely nem akar megérkezni. Hátradőltem a székben, körülnéztem a szobában. Próbáltam magamat megnyugtatni. Próbáltam józanul gondolni arra, hogy itt vagyok Manderleyben, a házban, amelynek képét egy levelező- lapon láttam először, a híres Manderleyben. Sokszor el kellett mondanom magamnak, hogy ez most az, enyém, éppen annyira, mint az övé, ez a süppedős, fotel, amelyben most ülök, ez a rengeteg könyv, a képek a falon, a kert, az erdő, az a Manderley, amelyről annyit olvastam, mindez most az enyém, mert feleségül mentem Maximhez. Itt ülünk majd egymás mellett, mint öreg házaspár, és teázunk, Maxim meg én. Más kutyák lesznek körülöttünk, ezeknek az utódai, és a könyvtárnak éppen olyan dohos, ósdi szaga lesz, mint most. És láttam a fiúkat, a mi fiainkat, amint sáros lábbal berontanak a könyvtárba, horgászbottal, krikettütővel, vadászkéssel és nyíllal fölszerelve. Ott, azon a sima, fényes asztalon egy csúnya doboz áll majd, tele lepkékkel és molyokkal, egy másik doboz madártojásokkal, és a tojások vattába lesznek göngyölve. – Kicsikéim, miért ide hozzátok a holmitokat? – mondom nekik. – Vigyétek inkább a ti szobátokba! Erre elrohannak, ugrándozva és harsány hangon kiáltozva, de az egyik, a legkisebb, hátramarad, ő csendesebb, mint a többi. A látomást az ajtó nyílása oszlatta szét. Frith jött be az inassal, hogy kivigye a teaasztalt. – Mrs. Danvers kérdezteti, asszonyom, nem méltóztatik-e megnézni a szobáját – mondta Frith. Maxim felpillantott a leveleiből.
– Mit csináltak a keleti szárnnyal? – kérdezte. – Nagyon szépen átrendezték, uram, persze a munkások nagy felfordulást csináltak, és Mrs. Danvers attól félt, hogy nem készülnek el, mire haza méltóztatnak jönni. De a múlt héten már minden rendben volt. Azt hiszem, nagyon meg lesz elégedve, uram. Az a szárny sokkal világosabb. – Átalakíttattad a házat? – kérdeztem. – Ó, csak egy kis részét – felelte Maxim. – Csak a keleti szárnyat hozattam valamelyest rendbe, mert úgy gondoltam, hogy ott lakunk majd. Mint Frith mondja, az sokkal barátságosabb, mint a ház többi része, és a rózsakertre nyílik. Anyám életében ott voltak a vendégszobák. Csak elolvasom ezeket a leveleket, aztán én is utánad megyek. Menj föl, szívem, és barátkozzál össze Mrs. Danversszel, ez most jó alkalom. Lassan álltam fel, idegességem kezdett visszatérni. Kimentem a hallba. Jobban szerettem volna megvárni Maximet, és aztán az ő karján bejárni a szobákat. Nem kívántam egyedül maradni Mrs. Danversszel. Milyen óriási nagynak látszott a hall, így üresen! A lépteim hangosan kopogtak a kőkockákon, visszhangzottak, és úgy szégyelltem, hogy ilyen zajt csapok, mintha templomban lettem volna. Meg is csúsztam a fényes köveken, és arra gondoltam, hogy Frith, a filctalpú cipőjében, biztosan kinevet. – Nagy ez a hall, ugyebár? – mondtam mesterkélt vidámsággal, erőltetetten, még mindig úgy, mint egy iskolás lány. De Frith ünnepélyesen felelt: – Igenis, asszonyom, Manderley nagy. Nem olyan nagy, mint némely más kastély, de azért elég nagy. Régente ez volt az ebédlő. Ha nagy társaság van,
még ma is használjuk néha. És hetenként egyszer látogatók számára is nyitva van. – Igen – mondtam, és még mindig a lépteim zaját figyeltem. Az volt az érzésem, hogy úgy kezel engem, mint valami idegen látogatót, aki udvariasan nézeget jobbra-balra, megbámulja a fegyvereket és a festményeket, és megérinti a lépcső faragott korlátját. Fönt, ahol a lépcső végződött, egy fekete alak csontvázarcából beesett szemek néztek rám kitartón. Segítséget keresően néztem körül a megnyugtató Frith után, de ő már eltűnt egy folyosó kanyarulatánál. Magamra maradtam Mrs. Danversszel. Fölmentem a lépcsőn, ő mozdulatlanul várt, kezét maga előtt összefonva, és a szemét egy pillanatra sem vette le az arcomról. Kényszeredetten mosolyogtam. Ő nem mosolygott vissza, de emiatt nem haragudtam, mert hiszen semmi oka nem volt rá, hogy mosolyogjon. Az is ostobaság volt, hogy én mosolyogtam. – Remélem, nem várakoztattam sokáig. – Asszonyom úgy osztja be az idejét, ahogyan tetszik – felelte –, én azért vagyok itt, hogy asszonyom parancsait teljesítsem. – Aztán megfordult. Széles, szőnyeggel borított folyosón mentünk végig, azután balra fordulva beléptünk egy tölgyfa ajtón, majd keskeny lépcső vezetett lefelé. Utána néhány lépcsőfok ismét felfelé, és akkor egy másik ajtóhoz értünk. Ezt az ajtót is kinyitotta, és félreállt, hogy beléphessek. Budoárszerű szoba volt, dívány állt benne, székek és íróasztal. Nagy, kétágyas hálószoba nyílott belőle, széles ablakokkal, és fürdőszoba is tartozott hozzá.
Az ablakhoz léptem és kinéztem. A rózsakert terült el alattunk, azon túl sima, téres pázsit húzódott a közeli erdőkig. – Innen nem lehet látni a tengert – mondtam Mrs. Danvershez fordulva. – Nem, ebből a szárnyból nem lehet látni, – mondta –, hallani sem lehet. Ebben a szárnyban nem is gondolná az ember, hogy olyan közel van a tenger. Furcsán beszélt, mintha valami titkos jelentése volna annak, amit mond. Minden szót külön hangsúlyozott. Különösen azt, hogy: ez a szárny. Mintha azt akarná mondani, hogy az a szárny, amelyikben most vagyunk, kevésbé szép vagy kevésbé jelentékeny, mint a ház többi része. – Kár – mondtam –, én szeretem a tengert. Nem felelt, csak bámult rám tovább, karba tett kézzel. – De azért nagyon szép ez a szoba – mondtam –, biztosan nagyon jól fogom magam érezni benne. Úgy hallom, most készültek el ezzel a szárnnyal, mielőtt megérkeztünk. – Igen – mondta. – Azelőtt milyen volt? – kérdeztem. – Azelőtt mályvaszínű tapétája volt és más függönyei. De Mr. de Winter nem találta elég barátságosnak. Keveset használták, csak olyankor, amikor sok volt a szállóvendég. Mr. de Winter levélben utasított, hogy ezt a szobát alakítsuk át asszonyom számára. – Tehát eredetileg nem ez volt az ő hálószobája? – Nem, asszonyom. Ebben a szárnyban ő azelőtt sohasem lakott. – Ó, ezt nem mondta nekem. Az öltözőasztalhoz léptem, és hátrasimítottam a hajamat.
A holmim már ki volt csomagolva, a fésűm és a keféim ott sorakoztak példás rendben az üveglapon. Most örültem csak igazán, hogy Maximtől kaptam egy fésülködőkészletet, mert az én régi holmimat szégyelltem volna Mrs. Danvers előtt. Ez az új szép volt, sokba került. Nem kellett szégyenkeznem miatta. – Alice csomagolt ki, és ő áll asszonyom rendelkezésére, amíg asszonyom komornája meg nem érkezik – mondta Mrs. Danvers. Újra rámosolyogtam, és letettem kezemből a kefét. – Nekem nincs komornám – mondtam gyámoltalanul –, Alice-szel biztosan nagyon meg leszek elégedve. Megint olyan arcot vágott, mint az előbb, mikor odalent a hallban leejtettem a kesztyűmet, és ő fölemelte. – Attól félek, nem fog megfelelni asszonyomnak – mondta. – Asszonyom társadalmi helyzetében a hölgyeknek szükségük van külön komornára. Elpirultam, és megint a kefém után nyúltam. A szavainak, úgy éreztem, éle van. – Ha úgy gondolja, hogy szükségem van komornára, akkor majd lesz szíves keresni nekem egyet mondtam, de kerültem a tekintetét –, talán egy fiatal leányt, akit be lehet tanítani. – Ahogy parancsolja, asszonyom. Rendelkezésére állok. Csend volt pár percig. Szerettem volna, ha kimegy. Nem tudtam, miért áll ott, miért néz rám ilyen kitartón, kezét összekulcsolva fekete ruháján. – Ön biztosan már régen itt van Manderleyben mondtam kétségbeesett erőfeszítéssel keresve új társalgási témát. – Bizonyára régebben, mint mindenki más.
– Frith van itt a legrégebben – válaszolta, és megint arra kellett gondolnom, hogy milyen élettelen a hangja, milyen hideg, éppen olyan, amilyen a keze volt. – Frith már az idős uraság életében is itt szolgált, mikor Mr. de Winter még kisfiú volt. – Értem – mondtam –, tehát ön csak később került ide? Ránéztem, és a tekintetünk találkozott. Sötét, komor szempár szegeződött rám abból a fehér arcból. Különös, nyugtalanító érzéssel töltött el ez a tekintet. Mosolyogni próbáltam megint, de nem tudtam. Azok a szemek fogva tartottak. Semmi fényük nem volt, és nem villant fel bennük egy csöpp megértés, egy csöpp rokonszenv sem. – Én akkor kerültem ide, mikor az első Mrs. de Winter menyasszony volt – mondta, és a hangja, amely idáig csak színtelen volt, élettel telt meg, érdessé és kifejezővé vált. Sovány, beesett arccsontján vörös folt jelent meg. A változás olyan hirtelen jött, hogy megfélemlített. Nem tudtam, mit csináljak, mit mondjak. Mintha tilos szavakat ejtett volna ki, szavakat, amelyeket sokáig rejtegetett önmagában, de most már nem tudott tovább magában tartani. Tekintetét még mindig nem vette le az arcomról. A szánalomnak és a haragnak valami különös vegyülékével nézett rám, úgy, hogy fiatalabbnak és gyámoltalanabbnak éreztem magam, mint valaha. Azt is éreztem, hogy megvet engem, és társadalmi osztályának minden sznobságával tudtomra akarja adni, hogy nem vagyok előkelő dáma, mert alázatos vagyok, félénk és ügyetlen. De a megvetésen kívül még valamit láttam a szemében valami ellenszenvet, rosszindulatot.
Éreztem, hogy mondanom kell valamit, nem ülhetek itt némán, zavartan forgatva kezemben a kefét, hogy ő még jobban lássa, mennyire félek tőle, és mennyire nem bízom benne. – Mrs. Danvers – hallottam a saját hangomat-, remélem, jó barátok leszünk, és megértjük egymást. Türelmesnek kell lennie velem szemben, mert tudja, ez az élet nekem egészen új. Én azelőtt egészen más élethez voltam szokva. Szeretném megállni a helyemet. Mindenekfölött szeretném boldoggá tenni Mr. de Wintert. Tudom, hogy a háztartást egészen magára bízhatom, Mr. de Winter mondta, ön csak csináljon mindent úgy, ahogy idáig szokta, én nem akarok beleszólni semmibe. Elhallgattam, egy kicsit kifulladva, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy azt mondom-e, amit kell. Mikor megint felnéztem az ajtóban állt a keze a kilincsen. – Remélem, asszonyom, hogy meg lesz velem elégedve. – mondta. – A háznak már több mint egy esztendeje én viselem gondját, és Mr. de Winter sohasem kifogásolt semmit. Természetesen, amíg Mrs. de Winter élt, egészen más élet volt itt. Nagy társaság, sok mulatság, és bár úrnőm akkor is mindent rám bízott, azért a legfelsőbb felügyeletet ő maga gyakorolta. Újra az volt az érzésem, hogy nagyon gondosan válogatja meg a szavait, és közben figyeli, hogy az, amit mond, milyen hatással van rám. – Én jobban szeretnék mindent magára bízni ismételtem. És az ő arcán megint ugyanaz a kifejezés jelent meg, amelyet akkor láttam rajta a hallban, mikor először fogtam kezet vele. Félreérthetetlen megvetés, lenézés tükröződött ebben a tekintetben.
Már tisztában volt vele, hogy én soha nem fogok beleszólni semmibe, soha nem fogok vele ellenkezni, és hogy félek tőle. – Parancsol még valamit, asszonyom? – kérdezte, és én úgy tettem, mintha körülnéznék a szobában. – Köszönöm, nincs szükségem semmire. Mindenem megvan. Azt hiszem, nagyon jól fogom itt érezni magam. Elragadóan rendezte be a szobát. Ez még egy utolsó kétségbeesett kísérlet volt, hogy elnyerjem a jóindulatát. De ő vállat vont, és nem mosolygott. – Én csak Mr. de Winter utasításait követtem – mondta. Még mindig ott állt a nyitott ajtóban, kezét a kilincsen tartva. Mint aki még akar mondani valamit, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá, és valami végszóra vár, hogy mondanivalójával előhozakodhassék. Alig vártam, hogy elmenjen. Amint ott állt, olyan volt, mint egy árnyék, üres szeme ijesztően meredt rám halálfej arcából. – Ha szabad kérnem, asszonyom, ha valamivel nem lesz megelégedve, rögtön szóljon nekem. – Természetesen, Mrs. Danvers. – De tudtam; – nem ezt akarja mondani, és megint hosszú, kínos hallgatás következett. – Ha Mr. de Winter a nagy szekrényét keresi – mondta hirtelen –, tessék neki megmondani, hogy azt nem bírtuk áthozni. Megpróbáltuk, de ezen a keskeny ajtón nem fért be. Ezek itt kisebb szobák, mint a nyugati szárnyban... Ha nincs valamivel megelégedve, legyen szíves szólni. Nehéz volt ezeket a szobákat berendezni. – Legyen nyugodt, Mrs. Danvers – mondtam-,
bizonyos vagyok benne, hogy Mr. de Winter is mindennel meg lesz elégedve. Sajnálom, hogy annyi gondot és fáradságot okoztunk magának. Fogalmam sem volt róla, hogy ő ilyen nagy felfordulást csináltat a házban. Az én kedvemért igazán nem kellett volna. Bizonyos vagyok benne, hogy a nyugati szárnyban éppen olyan jól éreztem volna magam, mint itt. Különösen nézett rám, és görcsösen szorongatta a kilincset. – Mr. de Winter azt mondta, hogy asszonyom inkább ezt a szárnyat szeretné – mondta –, mert a nyugati szárnyban a szobák nagyon régiek. A nagy lakosztályban a hálószoba kétszer akkora, mint ez. Nagyon szép szoba, faburkolatos mennyezettel. A párnázott székek is rendkívül értékesek, és a faragott kandalló is. Az a legszebb szoba az egész házban. És az ablakai a pázsiton át a tengerre néznek. Kényelmetlenül éreztem magam. Nem tudtam megérteni, miért beszél ilyen burkolt ingerültséggel és rosszindulattal, miért akarja mindenáron tudtomra adni, hogy ez a szoba, ahol engem elhelyeztek, nem olyan szép, nem olyan előkelő, mint a többi, manderleyi fogalmak szerint ez csak másodrendű szoba, olyan, amilyen egy magamfajta másodrendű embernek jár. – Mr. de Winter a legszebb szobát bizonyára a látogatóknak tartja fenn – mondta. Mrs. Danvers tovább nyomogatta a kilincset, aztán újra rám nézett. A szememet figyelte, habozott, mielőtt felelt volna, és mikor megszólalt, a hangja még nyugodtabb volt, még színtelenebb, mint az előbb. – A hálószobákat sohasem mutatják meg a látogatóknak – oktatott ki –, csak a hallt és a galériát
meg az alsó szobákat. Elhallgatott, és megint az arcomat kémlelte, szinte végigtapogatott a tekintetével. – Amíg Mrs. de Winter élt, a nyugati szárnyban laktak. Az a tengerre néző nagy szoba, amelyiket az előbb említettem, Mrs. de Winter hálószobája volt. Árnyék suhant keresztül az arcán. Egészen odasimult a falhoz, mintha így akarná magát észrevétlenné tenni. Lépések hallatszottak, és Maxim jelent meg az ajtóban. – Nos, hogy tetszik? – kérdezte. – Minden rendben van? Gondolod, hogy jól érzed majd itt magad? Vidáman, lelkesedéssel nézett körül, mint egy iskolás gyerek. – Én mindig ezt a szobát szerettem legjobban az egész házban – mondta. – Éveken keresztül vendégekre pazaroltuk, de mindig terveztem, hogy majd egyszer átalakítjuk. Nagyon szépen megcsinálta, Mrs. Danvers. Igazán dicséretet érdemel. – Köszönöm, uram – felelte Mrs. Danvers, megint azzal a szenvtelen arccal, aztán megfordult, kiment a szobából, és az ajtót halkan becsukta maga mögött. Maxim az ablakhoz lépett, és kihajolt. – Szeretem ezt a rózsakertet – mondta. – Egyik legrégebbi emlékem, hogy anyámmal itt sétálok a rózsák között, kicsi, bizonytalan lábakkal, és anyám a hervadt rózsákat tépegeti. Van valami megnyugtató ebben a szobában. Nagyon békés, csendes kis fészek. Az ember nem is gondolná, hogy alig ötpercnyire van a tengertől? Ugye? – Mrs. Danvers is ezt mondta. Visszafordult az ablaktól, körüljárta a szobát a
bútorokat vizsgálgatta, a képeket nézte, kinyitotta a szekrényeket, ujját végighúzta kicsomagolt ruháimon. – Milyennek találod az öreg Danverst? – kérdezte hirtelen. A tükörhöz léptem, és újra kefélni kezdtem a hajamat. – Egy kicsit merev még – mondtam néhány pillanatnyi hallgatás után –, talán attól fél, hogy bele fogok szólni a háztartásba. – Azt valószínűleg nemigen bánná – mondta Maxim. Felpillantottam, és láttam, hogy engem néz a tükörben, azután megint ablakhoz lépett, kihajolt, fütyörészett, egyik lábáról a másikra állt. – Ne haragudj rá – mondta –, különös teremtés és valószínűleg nehezen tud egy új asszonyhoz alka1mazkodni. De ne törődj vele. Ha kellemetlenkedni fog neked, legfeljebb kidobjuk. De tudod, nagyon használható valaki, és téged sok fáradságtól megkímél, ha itt marad. Kordában tartja a személyzetet. Velem azonban nem mer packázni. Ha megpróbálta volna, már régen kiadtam volna az útját. – Azt hiszem, ha jobban megismerkedünk, egészen jól megértjük majd egymást – mondtam gyorsan. – Utóvégre az a természetes, hogy neheztel rám. – Neheztel rád? Miért neheztelne? Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani? Visszafordult az ablaktól, és bosszúsan összevonta a szemöldökét. Nem értettem, miért haragszik, és már megbántam, hogy ennyit is mondtam. – Úgy értem, hogy egy házvezetőnőnek sokkal könnyebb, ha csak egy férfit kell kiszolgálnia. Úgy értem, hogy megszokta már, hogy egyedül neked
tartozik engedelmességgel, és attól fél, hogy én túl sokat fogok követelni tőle. – Túl sokat követelni! Szent isten! Ha te azt hiszed... – itt elhallgatott, odalépett hozzám, és megcsókolta a fejem búbját. – Ne beszéljünk többet Mrs. Danversről – mondta –, őszintén szólva, engem nem nagyon érdekel. Gyere, hadd mutassam meg neked Manderleyt. Aznap este nem láttam már Mrs. Danverst, és nem is beszéltünk róla többet. Ha nem gondoltam rá, sokkal könnyebben éreztem magam. És ahogy most bejártuk a szobákat, ahogy Maxim átfogta a vállamat, és együtt nézegettük a képeket, hasonlóbbnak éreztem magam ahhoz a valakihez, aki szerettem volna lenni. Ahhoz az asszonyhoz, akit álmaimban elképzeltem, és aki Manderleyt az otthonává varázsolta. A lépteim már nem kopogtak olyan ostobán a hall kőkockáin, mert Maxim vasalt cipőtalpa még sokkal jobban kopogott, mint az enyém. És a két kutya puhán lépkedett a nyomunkban, ez is jó és megnyugtató tudat volt. Boldog voltam, hogy ez még csak az első este, még alig néhány órája, hogy hazaérkeztünk. A képek között sok időt töltöttünk, és Maxim az órájára pillantva kijelentette, hogy késő van, már nem lehet átöltözni a vacsorához. Így hát aznapra megmenekültem attól, hogy Alice megkérdezze, mit veszek fel, és hogy segítsen-e átöltözni. Valamint attól is, hogy a hosszú lépcsőn át lemenjek a hallba, kivágott ruhában, mezítelen vállakkal, abban a ruhában, amelyet Mrs. Van Hopper azért adott nekem, mert a leányának nem állt jól. Nagyon féltem a vacsora ceremóniájától, abban az
ünnepélyes rideg ebédlőben, de így, hogy nem öltöztünk át, egészen kellemes volt, éppen olyan, mintha valami étteremben vacsoráztunk volna. Kötött ruhámban kényelmesen éreztem magam, és vidáman beszélgettünk mindarról, amit Olaszországban és Franciaországban láttunk és tapasztaltunk. A fényképeket is előszedtük, és Frith meg az inas egészen személytelenek voltak, akár a pincérek; ők nem bámultak rám olyan mereven, mint Mrs. Danvers. Vacsora után a könyvtárban ültünk, a függönyöket összehúzták, és Frith mindig újabb hasábokat dobott a tűzre. Hideg májusi este volt, és jólesett a kandalló melege. Ez új volt, így üldögélni vacsora után, mert Olaszországban ilyenkor mindig sétálni mentünk, vagy autózni, vagy kávéházba, vagy hidak korlátjára támaszkodva beszélgettünk. Maxim ösztönösen a baloldali karosszékbe telepedett le, és az újságok után nyúlt. Egy hatalmas párnát tett a feje mögé, és cigarettára gyújtott. „Így szokta – gondoltam –, mindig így szokta, évek óta.” Nem nézett rám, tovább olvasta az újságját, elégedettnek látszott. Folytatta a régi életét, a ház ura volt. És amint ott ültem, elgondolkozva, államat a tenyerembe támasztva és az egyik kutya selymes fülét simogatva, egyszerre arra gondoltam, hogy nem én vagyok az első asszony, aki ebben a karosszékben ül valaki már volt itt előttem, valaki itt hagyta egyéniségének bélyegét a párnákon, a szék karfáján, ahol a kezét nyugtatta. Valaki más is töltött már kávét ebből az ezüstkannából, és ivott ebből a csészéből, majd lehajolt a kutyákhoz, éppen úgy,
ahogy most én. Önkéntelenül megborzongtam, mintha valaki kinyitotta volna mögöttem az ajtót, és a hideg beáramlott volna a szobába. Rebecca székében ültem. Rebecca párnájához támasztottam a fejem, és a kutya odajött hozzám, és fejét a térdemhez dörzsölte, mert ez volt a szokása, és mert emlékezett rá, hogy úrnője ilyenkor mindig cukrot adott neki.
NYOLCADIK FEJEZET Idáig sohasem gondoltam arra, hogy Manderleyben ilyen fegyelmezett és beosztott élet folyik. Most, hogy visszatekintek mindarra, ami történt emlékszem rá, hogy az első reggel Maxim korán felkelt, már reggeli előtt leveleket írt, és mikor én kilenc után lementem, kissé riadtan a gong mély és erős hangjától, ő már csaknem készen volt, a narancsát hámozta. Fölnézett rám, és mosolygott. – Ne haragudj – mondta –, ehhez hozzá kell szoknod. Tudod nekem reggel sok a dolgom, nem olyan könnyű Manderleyt vezetni. A kávé és a meleg ételek ott vannak a tálalón. Reggelinél mindig magunk szolgáljuk ki magunkat. Motyogtam valamit, hogy az órám késik, és hogy nagyon sok időt töltöttem a fürdőszobában, de ő rám se hallgatott, egy levelet olvasott, összeráncolt homlokkal. Emlékszem, hogy a reggeli pazar bősége milyen
hatással volt rám. A tea nagy ezüstkannában állt a tálalón és egy másik ezüstkannában kávé, a melegítőn forró rántotta, sült szalonna és sült hal. Lágy tojás is volt egy tartóban, és egy ezüstserpenyőben zabkása. Egy másik tálon sonka és hideg szalonna. Azután vajassütemény, pirított kenyér és különböző dzsemek, lekvár, méz és egy hatalmas gyümölcsöstál, megrakva mindenféle gyümölccsel. Csodálkoztam rajta, hogy Maxim, aki Olaszországban és Franciaországban megelégedett reggelire egy kiflivel, némi gyümölccsel és egy csésze teával, idehaza ilyen bőséges reggelihez ül le, hiszen ez egy tucat embernek is elég lett volna, és valószínűleg ugyanezt tálalják fel nap nap után, évről évre, és ő ezt nem találja nevetségesnek, nem tartja pazarlásnak. Láttam, hogy egy szelet halat vesz a tányérjára. Én a lágy tojás mellett döntöttem. Vajon mi történik a megmaradt étellel, ezzel a rengeteg sok rántottával, a sült szalonnával, a zabkásával, a hallal? Lehetséges, hogy koldusok járnak ide Manderleybe, akiket sohasem fogok látni? Hogy ott leselkednek a konyhaajtó mögött, és várják a reggeli maradványait? Vagy kidobják mindezt a szemétbe? Úgysem tudom meg soha, hisz nem merem megkérdezni. – Hála istennek, nincs egy sereg rokonom, akinek most kénytelen lennék bemutatni téged – mondta Maxim. – Csak egy nővérem van, akit elég ritkán látok, és egy nagyanyám, aki csaknem teljesen vak. Beatrice különben ma nálunk ebédel. Sejtettem, hogy át fog jönni. Biztosan kíváncsi rád. – Ma jön ide? – kérdeztem, és a hideg végigfutott a hátamon.
– Igen, úgy látom a leveléből, hogy ma. De ne félj, nem marad sokáig. Azt hiszem, tetszeni fog neked. Nagyon egyenes, őszinte, nem szokta elhallgatni a véleményét. Ha nem tetszel neki, megmondja nyíltan a szemedbe. Ezt nem találtam túlságosan megnyugtatónak. Én ha választhattam volna az udvarias hazugság és az udvariatlan őszinteség között, inkább az udvarias hazugságot választom. Maxim felállt, cigarettára gyújtott. – Sok dolgom van ma. Mit gondolsz, nem fogsz nagyon unatkozni? – kérdezte. – Szeretnélek körülvinni a kerten, de előbb Crawleyval, az intézőmme1 kell beszélnem. Nagyon sokáig távol voltam hazulról. Különben ő is velünk ebédel ma. Remélem, nem bánod? – Persze hogy nem. Felnyalábolta a leveleit, kiment a szobából. Emlékszem, arra gondoltam, hogy másképpen képzeltem ezt az első reggelt Manderleyben. Azt hittem, hogy karonfogva lemegyünk a tengerhez, elkésve, boldogan és fáradtan érkezünk, hideg ebéd vár, amelyet kettesben fogyasztunk el, utána pedig ott fogunk ülni a vadgesztenyefa alatt, amelyet a könyvtár ablakából láttam. Sokáig ültem a reggelizőasztal mellett, húztam az időt, és csak akkor eszméltem rá, hogy már tíz óra elmúlt, mikor Frith halkan belépett, és a spanyolfal mögül rám nézett. Felugrottam, bűnösnek éreztem magam, és mentegetőztem, amiért olyan sokáig ültem ott. Frith meghajolt, nem szólt semmit, nagyon udvariasan, kifogástalanul viselkedett, de észrevettem, hogy csodálkozás villan fel a szemében. Vajon rosszat
mondtam? Talán nem kellett volna mentegetőznöm. Talán az, hogy mentegetőztem, Frith szemében ártott a tekintélyemnek. Ó, ha tudnám, hogy mit kellene mondanom, mit kellene tennem! Vajon észrevette-e már ő is, mint Mrs. Danvers, hogy az önuralom, fegyelmezettség báj és biztonság nem velem született tulajdonságok? Ezeket még ezután kell megszereznem, talán kínos, lassú és sok keserves percbe kerülő tanulás árán. Mikor végre felálltam, megbotlottam, mert nem néztem a lábam elé. Frith odaugrott, hogy segítsen, felemelte leejtett zsebkendőmet, Robert pedig, a fiatal inas, aki a spanyolfal mögött állt, elfordult, hogy mosolyát leplezze. Ahogy keresztülmentem a hallon, hallottam, hogy beszélgetnek, és egyikük felnevet. Biztosan Robert. Talán rajtam nevettek. Fölmentem a hálószobámba, hogy egyedül legyek, de mikor benyitottam, láttam, hogy még takarítanak, az egyik szobalány söpör, a másik az öltözőasztalt hozza rendbe. Meglepetten néztek rám. Gyorsan visszahúzódtam. Tehát ebben az órában nem szabad benyitnom a szobámba. Ez megzavarja a házirendet. Megint lementem a lépcsőn, hálás voltam a cipőmnek, hogy nem kopog. A könyvtár jéghideg volt, az ablakok tárva-nyitva, a kandallóba berakva a fahasábok, de még nem gyújtották be. Becsuktam az ablakokat, és gyufa után néztem. Nem találtam. Mit csináljak? Nem szívesen csöngettem volna. De a könyvtár, amely tegnap este olyan barátságos és meleg volt, ezen a reggelen valóságos jégveremnek tetszett. Emlékeztem rá, hogy odafönt a szobámban láttam
gyufát, de nem akartam visszamenni, és megzavarni munkájukban a szobalányokat. Nem tudtam volna elviselni, hogy holdvilágképük újra rám meredjen. Elhatároztam, ha Frith és Robert kimennek az ebédlőből, behozom a gyufát a tálalóról. Lábujjhegyen kilopóztam a hallba, és hallgatóztam. Még mindig odabent voltak, hallottam a hangjukat és a tányércsörgést. Egyszerre csend lett, úgy látszott, hogy kimentek. Benyitottam az ebédlőbe. Igen, a tálalón volt egy skatulya gyufa. Gyorsan odaszaladtam, felkaptam, de abban a pillanatban Frith visszajött a szobába. Zsebre akartam dugni a skatulyát, de láttam, hogy Frith meglepetten követi a kezem mozdulatát. – Parancsol valamit, asszonyom? – kérdezte. – Ó, Frith – mondtam ügyetlenül –, sehol sem találtam gyufát. Rögtön elém tett egy másik skatulya gyufát és – cigarettát is. Ez megint zavarba hozott, mert hiszen nem dohányzom. – Köszönöm, nem gyújtok rá – feleltem. – Az igazat megvallva, nagyon fáztam a könyvtárban. Olaszország után szokatlan nekem ez a hideg. Gondoltam, begyújtok a kandallóba. – A könyvtárban csak délután szoktunk begyújtani, asszonyom – mondta Frith. – Mrs. de Winter mindig a sárga szobát használta délelőtt. Ott ég a tűz. Természetesen, ha asszonyom parancsolja, begyújtunk a könyvtárban is. – Ó, nem – mondtam –, a világért sem. Majd bemegyek a sárga szobába. Köszönöm, Frith. – Ott méltóztatik levélpapírt, tollat, tintát találni, asszonyom – mondta. – Mrs. de Winter a levelezését és a telefonálását mindig reggeli után szokta intézni
abban a szobában. A házi telefon is ott van, ha asszonyom Mrs. Danversszel óhajtana beszélni. – Köszönöm, Frith – mondtam. Megint visszamentem a hallba. Dúdoltam, hogy erőt öntsek magamba. Nem mondhattam meg Frithnek, hogy nem tudom, melyik a sárga szoba. Maxim nem mutatta meg előző este. Tudtam, hogy Frith ott áll az ebédlő ajtajában, utánam néz, amint keresztülmegyek a hallon, és éreztem, hogy úgy kellene tennem mintha tudnám, hol van az a szoba. A nagy lépcsőtől balra volt egy ajtó, egyenesen annak tartottam, magamban imádkoztam, bár az lenne, de mikor benyitottam, láttam, hogy amolyan raktárféle, mindenféle limlom van benne, egy asztal, amelyen a virágokat szokták rendezni, kerti székek a fal mentén, egymásra rakva, és esőköpenyek egy fogason a fal mellett. Szégyenkezve léptem vissza. Frith még mindig ott állt az ebédlő ajtajában, látszott, hogy tisztában van a helyzettel. – A szalonon méltóztassék keresztülmenni, asszonyom – mondta –, ott, az az ajtó, jobb felől, az nyílik a szalonba. Keresztülmegy a szalonon és aztán balra. – Köszönöm, Frith – mondtam szomorúan és alázatosan. Már nem is tettem úgy, mintha kiismerném magam. Keresztülmentem a hosszú szalonon, amerre mondta, ez is nagyon szép szoba volt, a tengerre nézett. A látogatóknak biztosan ezt a szobát is megmutatják, és Frith, amikor körülvezeti őket, minden képnek a történetét el tudja magyarázni. És azt is tudja, hogy a bútorok melyik korszakból valók
Hogy szépek, azt én is láttam, ezek a székek és asztalok bizonyára megfizethetetlenül értékesek, de azért nem szerettem volna hosszabb ideig itt tartózkodni. Képtelen lettem volna letelepedni abba a székbe, a faragott kandalló mellé, és letenni egy könyvet erre az asztalra. Ez a szoba olyan volt, mint egy múzeum, ahol vastag vörös zsinórral vannak elkerítve a bútorok, és egyenruhás őr áll a sarokban, mint a francia kastélyokban. Mondom, keresztül mentem a szalonon, és bal felől végre beléptem a kis sárga szobába, amelyet most láttam először. Örültem, hogy ott találom a kutyákat a tűz előtt. Jasper, a fiatalabbik, rögtön elém jött, a farkát csóválta és orrát a kezemhez dörzsölte. Az öregebbik is felkapta a fejét lépteimre, és vak szemével arrafelé nézett, de miután egy pillanatig a levegőt szaglászta, morogva elfordult, és ismét a tűzbe bámult. Azután Jasper is otthagyott, visszafeküdt a helyére, és az oldalát nyalogatta. A kutyáknak is megvoltak a maguk szokásai, és mindig tudták, hogy mit kell tenniük, mint ahogyan Frith is tudta, hogy a könyvtárban csak délután szokás tüzet gyújtani. Hosszú időn át megszokták, hogy ilyenkor ez a szoba a legmelegebb. Valahogyan kitaláltam, még mielőtt az ablakhoz léptem, hogy ez a szoba a rododendronokra néz. Igen, ott sorakoztak vérvörösen, lángolón, mint ahogy előző este láttam őket, hatalmas, nagy csoportokban a nyitott ablak alatt, felkapaszkodtak a dombra is. A bokrok között volt egy kis tisztás, egy pici kis térség, puha mohaszőnyeg, annak a közepén egy meztelen furulyázó faun szobra. A lángvörös rododendronok alkották a hátteret, és a
kis tisztás olyan volt, mint valami színpad, ahol a faun táncol, eljátssza szerepét. Ennek a szobának nem volt dohos szaga, mint a könyvtárnak. Itt nem álltak kopott karosszékek sem újságokkal és képes folyóiratokkal telerakott asztalok, olyan folyóiratokkal, amelyek csak szokásból vannak ott, és soha senki nem olvassa őket. Pusztán azért hevernek ott, mert Maxim apja, talán már a nagyapja is járatta őket. Asszony szobája volt ez, kecses, törékeny teremtésé, aki minden bútordarabot nagy gonddal válogatott össze, hogy minden szék, minden váza, minden apró kis tárgy harmóniában legyen a másikkal és az ő egyéniségével. Mintha csak az, aki ezt a szobát berendezte, darabonként válogatta volna ki Manderley kincsei közül, ami a legjobban tetszett neki, a másodrendűn keresztülnézett, a közepes holmit megvetéssel sújtotta, biztos és csalhatatlan ösztönnel a legszebbet és a legjobbat választotta. Itt nem keveredtek a stílusok, és az eredmény bámulatos volt, szinte megdöbbentő. Nem olyan volt ez, mint a látogatóknak szánt hideg és rideg múzeumszerű szalon, hanem eleven, forró, tüzes, akár a rododendronok az ablak alatt. És a rododendronok nem elégedtek meg kulisszaszerepükkel, hanem betolakodtak a szobába is. Nagy, meleg arccal néztek rám a kandallóról, az asztalról, a dívány mellől, ott álltak karcsún és kecsesen az íróasztalon, az aranyos gyertyatartók mögött is. Tele volt velük a szoba. A sárga falak is vöröses fényben ragyogtak ezen a napfényes reggelen. Más virág nem is volt itt. Azon gondolkoztam,
hogy vajon ez szándékosan van-e így. Azért díszítik ezt a szobát rododendronokkal, mert ez az egyetlen, ahonnan a rododendronsort ilyen jóllehet látni? Az ebédlőben is volt virág, a könyvtárban is, de mindenütt rendes, gondosan összeállított csokrok, és inkább a háttérben, nem ilyen kiabálón, ilyen tolakodón, ilyen bőségben. Odamentem az íróasztalhoz, és leültem. Milyen különös – gondoltam, hogy ez a szép és gazdag szoba egyúttal valami hideg céltudatosságot is áraszt magából. Én azt vártam volna, hogy egy ilyen kitűnő ízléssel berendezett szoba csak keret és háttér, bizalmas hangulatok, meghitt órák díszes háttere. De ez a szép íróasztal nem látszott csupán egy asszony játékszerének, amelyen semmitmondó leveleket firkálnak, a tollszárat rágják, amelyen mindig van egy kis költői rendetlenség, és amelyen az írómappa félrecsúszik. Nem, ezen az íróasztalon példás rend volt. A kis rekeszek fölött cédulák, gondosan megcímezve: „Elintézetlen levelek, Megőrzendő levelek, Háztartás, Birtok, Étlapok, Vegyes, Címek.” Valamennyit az a kéz írta, amelynek a vonásait már ismertem. És az, hogy itt újra találkoztam ezzel az írással, meglepett, sőt meg is riasztott, mert nem láttam azóta, hogy elégettem Monte-Carlóban azt a lapot, amelyen az ajánlás volt. Azóta nem is gondoltam rá, és nem hittem, hogy viszont fogom látni. Találomra kihúztam egy fiókot, onnan ismét ez az írás nézett rám. Ezúttal egy bőrfedelű könyv volt, amelynek a borítóján ez állt: „Vendégek Manderleyben?” Hétről hétre, hónapról hónapra pontosan fölírta, hogy kik jártak Manderleyben, melyik szobában laktak, és mit kaptak reggeli re
ebédre, vacsorára. Lapozgattam a könyvben. Egy egész év története volt. A háziasszony ha kinyitja ezt a könyvet, napról napra, sőt óráról órára tudja, hogy melyik vendég mikor töltött egy éjszakát a házban, hol aludt és mit evett. Írópapír is volt a fiókban, durvább, fehér ívek és finom címeres levélpapír, meg kemény elefántcsontszínű kártyák, kis dobozokban. Ezeket a kezembe vettem. Mrs. M. de Winter állott rajta, és a sarokban: Manderley Visszatettem a dobozba, becsuktam a fiókot Egyszerre megint bűnösnek éreztem magam, mintha egy idegen házba lopóztam volna be. Mintha visszaéltem volna a háziasszony bizalmával, aki megengedte, hogy használjam az asztalát, és én lopva elolvastam volna a leveleit. Minden pillanatban beléphet a szobába, és itt találhat a nyitott fiók előtt, amelybe nem volt jogom belekukkantani. Amikor a telefon hirtelen, riasztóan megszólalt előttem az íróasztalon, a szívem hatalmasat dobbant, és rémülten ugrottam fel, mintha kíváncsiskodásomon máris rajtakaptak volna. Remegő kézzel fogtam meg a hallgatót. – Ki beszél? – kérdeztem. – Kit keres? A vonal másik végén valami furcsa berregés hallatszott, azután egy hang, halkan és nyersen, hogy női, hang-e vagy férfihang, azt nem tudtam rögtön eldönteni. – Mrs. de Winter? Mrs. de Winter? – kérdezte. – Azt hiszem, tévedés-feleltem. – Mrs. de Winter már több mint egy éve meghalt. Ott ültem, ostobán bámulva a kagylóba, és csak amikor emelt hangon újra elismételték a nevet, akkor
eszméltem rá, pirulva, hogy jóvátehetetlen ostobaságot követtem el. És most már nem vonhatom vissza, amit kimondtam. – Mrs. Danvers beszél, asszonyom – mondta a hang –, a háztelefonon. Baklövésem olyan nyilvánvaló, olyan ostoba és megbocsáthatatlan volt, hogy ha nem veszek róla tudomást, még ostobábbnak látszom, mint amilyen amúgy is vagyok. – Bocsásson meg, Mrs. Danvers – dadogtam, és a szavak egymásba botlottak a nyelvemen. – Megijedtem a csöngetéstől, azt se tudtam, hogy mit beszélek. Nem gondoltam rá, hogy engem hívnak, és azt se tudtam, hogy a házitelefonon beszélnek. – Bocsánatot kérek, hogy zavarom, asszonyom mondta, és az volt az érzésem: tudja, hogy kutattam az íróasztalfiókban. – Csak azt akartam megkérdezni, nem parancsol-e valamit, és hogy nincs-e kifogása a mai menü ellen? – Ó – feleltem –, egészen biztos, hogy minden rendben van. Csak rendeljen azt, amit jónak lát, Mrs. Danvers, nem is kell tőlem megkérdeznie, hogy mit. – Azért mégis jobban szeretném, ha át méltóztatnék nézni – folytatta a hang. – Ott van az írómappán a telefon mellett. Lázasan keresgéltem az íróasztalon, és megtaláltam azt az ív papírt, amelyet idáig nem vettem észre. Hirtelen átfutottam: spárga, borjúsült, hideg csokoládépuding – vajon ebéd ez vagy vacsora? – nem tudtam, de úgy véltem, hogy ebéd. – Igen, Mrs. Danvers – mondtam – nagyon megfelel, kitűnő! – Ha változtatni óhajt valamit, asszonyom, parancsolja megmondani, azonnal utasítást adok.
Amint látni méltóztatik, a mártást nem írtam be. Nem tudom, mit szeret, asszonyom, a borjúsülthöz. Mrs. de Winter igen kényes volt a mártásokra. – Ó – mondtam –, hát lássuk csak, Mrs. Danvers én Igazan nem tudom. Legjobb lesz, ha azt rendel, amit szoktak, amit Mrs. de Winter rendelt volna. – Asszonyomnak nincs valami különös kívánsága? – Nincs. Igazán nincsen, Mrs. Danvers. – Én azt gondolom, Mrs. de Winter bormártást rendelt volna, asszonyom. – Akkor hát legyen bormártás – mondtam. – Bocsásson meg, hogy zavartam az írásban, asszonyom. – Egyáltalán nem zavart – mondtam –, kérem ne mentegetőzzék. – A postát délben viszik el. Robert majd bemegy a levelekért. Bélyeget ő szokott a levelekre tenni – tette hozzá. – Asszonyom, kegyeskedjék átszólni neki a házitelefonon, ha valami sürgős feladnivaló van, azonnal átviszi a postára. – Köszönöm, Mrs. Danvers – mondtam. Egy pillanatig vártam még, de nem szólt többet. Hallottam egy kis kattanást a drót másik végén, ez azt Jelentette, hogy letette a kagylót. Én is letettem. Azután megint az íróasztalra tévedt a tekintetem a mappa üres lapjára. Rám meredtek a fiók rekeszei, az Elintézetlen levelek, Birtok, Vegyes címkék szemrehányóan néztek rám. Az, aki előttem. Ült itt ennél az íróasztalnál, nem vesztegette az idejét, mint én. Az fölemelte a házitelefont, és parancsokat osztogatott, gyorsan, határozottan, és a ceruzával keresztülhúzott egy-egy fogást az étlapon, ha nem tetszett neki. Ő nem azt mondta: „Igen, Mrs. Danvers” vagy: „Természetesen, Mrs. Danvers”,
mint én. És mikor elintézte az étlapot, leveleket írt, öt-hat, talán hét levelet is naponta, azzal az ő különös, dőlt betűivel, amelyeket már olyan jól ismertem. Egyik lapot a másik után tépte le a tömbből, tékozolta ezt a finom, sima, fehér papirost, mert hosszú, nagy betűivel hamar megteltek a lapok, és minden baráti levelet úgy írt alá: Rebecca. Azzal a hatalmas nagy R betűvel, amely mellett a többi betű egészen eltörpült. Ujjaimmal doboltam az asztalon. Az íróasztal rekeszei most üresek. Nincsenek megválaszolatlan levelek nincsenek számlák, amelyeket ki kell fizetnem. Mrs. Danvers azt mondta, ha valami sürgős feladnivalóm van, szóljak át Robertnek a házitelefonon, ő majd átviszi a postára. Vajon Rebecca hány sürgős levelet írt naponta? És kinek? Szabóknak talán? „A fehér szaténruhára kedden okvetlenül szükségem van”, vagy a fodrásznak: „Jövő pénteken bemegyek Londonba, és azt szeretném, hogy három órakor Mr. Antoine személyesen rakja be a hajamat. Hajmosás, masszázs, berakás és manikűr.” Nem az ilyesmi időpazarlás lenne. Ezeket az ügyeket biztosan telefonon intézte, és nem is ő, hanem Frith. Tovább doboltam ujjaimmal az íróasztalon. Nincs senki, akinek írhatnék. Legföljebb Mrs. Van Hoppernek. Van ebben valami ostoba, valami nevetséges, valami iróniája a sorsnak, hogy itt ülök az én íróasztalomnál, az én otthonomban, és Mrs. Van Hopper az egyetlen ember a világon, akinek írhatnék. Mrs. Van Hopper, akit nem szerettem, és akit soha többé nem fogok viszontlátni.
Letéptem egy ívet a tömbből, kezembe vettem a vékony tollszárat, és leírtam a megszólítást: „Kedves Mrs. Van Hopper!” Ezután olyasmikkel folytattam, hogy: remélem, szerencsésen megérkezett, és hogy az unokája jobban van már, és hogy remélem, New Yorkban szép meleg idő fogadta. – Mikor idáig eljutottam, akkor vettem észre, hogy milyen görcsös és szabálytalan az írásom, mennyire egyéniség és stílus nélkül való, milyen műveletlen írás, olyan, mint egy másodrendű iskola közepes tanulójának a macskakaparása.
KILENCEDIK FEJEZET Mikor a motorzúgást meghallottam, ijedten ugrottam fel, az órára néztem, mert tudtam, hogy az autón csak Beatrice és a férje érkezhetett. Még alig múlt tizenkét óra, sokkal korábban jöttek, mint ahogy vártam. És Maxim még sehol. Vajon el tudnék-e bújni előlük? – gondoltam. – Esetleg az ablakon át kiugorhatnék a kertbe, hogy Frith, ha bevezeti őket, azt mondhassa: „Asszonyom, úgy látszik, sétálni ment.” Ők ezt bizonyára természetesnek találnák. A kutyák kérdően néztek rám, mikor az ablakhoz szaladtam, és Jasper farkcsóválva kullogott utánam. Az ablak a teraszra és a kis tisztásra nyílt, de éppen mikor ki akartam lépni a rododendronok közé, olyan közelről hallottam a hangokat, hogy kénytelen voltam visszahúzódni. A kerten keresztül jöttek be a házba, Frith biztosan megmondta nekik, hogy a sárga szobában vagyok.
Gyorsan beugrottam a nagy szalonba, és eltűntem a baloldali ajtón. Ez az ajtó egy hosszú kőfolyosóra vezetett, végigszaladtam rajta, teljes tudatában butaságomnak, meg is vetettem magam ezért a gyerekes viselkedésért, de viszont tudtam, hogy képtelen volnék szembenézni ezekkel az idegen emberekkel. A folyosó a ház hátsó részébe vezetett, és mikor a kanyarodó utáni lépcsőhöz érkeztem, egy olyan szobalánnyal találkoztam, akit még idáig nem láttam. Lehet, hogy konyhalány volt, seprűt és vödröt vitt a kezében. Csodálkozva nézett rám, mintha látomást látna, nem gondolta, hogy a háznak ebben a részében találkozik velem. – Jó reggelt – mondtam zavaromban, és a lépcső felé indultam. – Jó reggelt, asszonyom – felelte, és tátott szájjal, tágra nyílt szemmel bámult utánam, amint fölmentem a lépcsőn. Azt gondoltam, hogy a lépcső a hálószobákhoz vezet, és hogy innen át találok majd a keleti szárnyba, ahol az én lakosztályom van. Ott majd leülök egy kicsit, és ha már úgy gondolom, hogy itt az ebéd ideje,·mint jól nevelt háziasszonyhoz illik, lemegyek a vendégeim elé. Ám valószínűleg eltévedtem, mert a lépcső egy hosszú folyosóhoz vezetett, amelyet még nem láttam, és amely hasonló volt a keleti szárnybeli folyosóhoz, csak jóval szélesebb és sötétebb. Itt a falak fával voltak burkolva. Haboztam egy pillanatig, azután bal felé fordultam, és továbbhaladva egy másik folyosó tárult fel előttem. Csend volt és sötétség. Senki a közelben. Ha volt is errefelé dolga a cselédségnek, úgy látszik, mar
befejeztek reggeli munkájukat, és lementek a konyhába. A jelenlétüknek itt semmi nyomát nem láttam. Nem érződött frissen porolt szőnyegek szaga, és mialatt ott álltam, és nem tudtam, hogy merrefele forduljak, kellemetlennek és szokatlannak éreztem a csendet, mintha egy üres házban volnék, amelyből elköltöztek a lakók. Találomra benyitottam az egyik ajtón, és egy teljesen sötét szobába jutottam, egyetlen halvány fénysugár sem hatolt keresztül a csukott ablaktáblákon, csak nagyon homályosan tudtam kivenni a bútorok körvonalait. Állott, áporodott volt itt a levegő, mint az olyan szobákban, amelyeket ritkán használnak, és ahol a falról leszedett díszeket az ágyon őrzik lepedővel letakarva. Lehetséges, hogy ebben a szobában tavaly nyár óta nem húztak félre a függönyöket, és ha most valaki széthúzná őket és kinyitogatná a csikorgó ablaktáblákat, egy kiszáradt moly hullana a szőnyegre, egy ottfelejtett hajtű és egy száraz falevél mellé, amelyet befújt a szél, még mielőtt az ablakokat becsukták. Halkan becsuktam az ajtót, és bizonytalanul folytattam utamat a folyosón, amelynek egyik oldalán csukott ajtók sorakoztak. Végre egy kiugróhoz érkeztem, amelynek széles ablakán világosság hullott a folyosóra. Kinéztem az ablakon, láttam odalent a gyepes térséget, amely a tengerig húzódik és a tengert is, világoszölden, a nyugati szél fehér hullámtarajokat korbácsolt fel rajta, melyek a partot mosták. Közelebb volt a tenger, mint gondoltam, sokkal közelebb. Alig ötpercnyire innen. És ha hallgatóznék,
ha fülemet az ablaküvegre szorítanám, hallanám is, amint a hullámok megtörnek valami távoli, láthatatlan kis öböl partján. Most már tudtam, hogy körüljártam az egész házat, és hogy a nyugati szárnyban vagyok. Igen Mrs. Danversnek igaza van. Innen hallani is lehet a tengert. Az ember el tudja képzelni, hogy télen a tenger erre a gyepes térségre is felkúszik, sőt a házat fenyegeti, hiszen a szél most is párát szórt az ablakokra mintha emberi lélegzet homályosítaná el az üveget. Sós ízű pára, amelyet a tenger küldött fel ide. Futó felhő takarja el egy pillanatra a napot, a víz hirtelen színt vált, megfeketedik, és a fehér tarajok egyszerre olyan könyörtelenül sötétek lesznek mintha nem is annak a vidám, csillogó tengernek a hátán ágaskodnának, amelyben az imént gyönyörködtem. Most egyszerre örültem annak, hogy az én szobáim a keleti szárnyban vannak. Inkább a rózsakert, mint a tenger mormolása. Visszafelé indultam a folyosón, és mikor a lépesőhöz értem, hallottam, hogy mögöttem nyílik egy ajtó, Mrs, Danvers jelent meg a küszöbön. Egy pillanatig némán meredtünk egymásra. Nem tudtam biztosan, hogy bosszúság-e vagy kíváncsiság, ami a szeméből rám villant. Mert amint engem meglátott, mintha álarcot tett volna föl. Bár egy szót sem szólt, megint bűnösnek éreztem magam, szégyenkeztem, mintha tilos úton járnék, és éreztem, hogy áruló pirosság önti el az arcomat. – Eltévedtem – mondtam –, a szobámba akartam menni. – Asszonyom lakosztálya a ház másik végében van – mondta. – Ez a nyugati szárny. – Igen, tudom.
– Benyitott asszonyom valamelyik szobába? – kérdezte. – Csak kinyitottam egy ajtót, de nem mentem be. Nagyon sajnálom, hogy ilyen ügyetlen voltam, nem akartam zavarni senkit... Gondolom, hogy a háznak ezt a szárnyát zárva tartják. – Ha asszonyom parancsolja, kinyitom a szobákat, csak rendelkeznie kell. Minden szoba be van bútorozva, akármelyiket lehet használni. – Ó, nem, nem! – tiltakoztam. – A világért sem. – Parancsolja, asszonyom, hogy megmutassam az egész nyugati szárnyat? – kérdezte. – Nem, inkább ne – mondtam, és megráztam a fejem. – Le kell mennem. Lefelé indultam a lépcsőn, ő velem jött, mintha rab volnék, ő meg a börtönőröm. – Bármikor, ha asszonyom ráér, parancsoljon rendelkezni velem, és megmutatom a nyugati szárnyat – makacskodott. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, nem is értettem, miért. Makacskodása egy régi emléket idézett fel bennem, egy baráti házban tett látogatásomra emlékeztetett. Gyermek voltam még akkor és a ház leánya, nálamnál jóval idősebb, karon fogott, és a fülembe súgta: „Anyám hálószobájában van egy könyv a szekrényben. Akarod, hogy megmutassam?” Ma is emlékszem sápadt, izgatott arcára, apró, fekete gyöngyszemére, és arra, hogy belecsípett a karomba. – Leszedjük a takarót a bútorokról, és akkor megláthatja, asszonyom, hogy milyenek voltak azok a szobák, mikor még használták őket – folytatta Mrs. Danvers. – Már ma reggel meg akartam mutatni, de gondoltam, hogy asszonyom levelet ír, hát nem
zavarom. Csak tessék a házitelefonon átszólni a szobámba, ha bármire szüksége van asszonyomnak. Nagyon hamar rendbe lehet hozni azokat a szobákat. Pár lépcsőn mentünk lefelé, ő kinyitott egy ajtót, és félreállt, hogy előreengedjen, sötét szeme közben állandóan az arcomat fürkészte. – Nagyon kedves, Mrs. Danvers – mondtam –, majd szólok. Kiléptünk az ajtón, és most láttam csak, hogy a főlépcsőn vagyunk, a hall díszes galériájával egy magasságban. – El se tudom képzelni, hogyan tévedhetett el, asszonyom – szólalt meg Mrs. Danvers –, a nyugati szárny felé nyíló ajtó egészen más, mint ez. – Én nem erre jöttem – mondtam. – Tehát hátulról, a kőfolyosó felől? – Igen – mondtam, és kerültem a tekintetét. – Igen, egy nagy kőfolyosón jöttem keresztül. Tovább fürkészte az arcomat, mintha azt várná, hogy elmondjam, miért bujkáltam a hátsó régióban, és hirtelen úgy éreztem, hogy tudja, hogy titokban figyelt, kileste minden léptemet, hogy látott a nyugati szárnyban, talán egy ajtórésen keresztül figyelte minden mozdulatomat. – Mrs. Lacy és Lacy őrnagy már itt vannak, asszonyom – mondta. – Hallottam az autójukat pár perccel tizenkettő után. – Ó – feleltem –, nem is tudtam. – Frith bizonyára a sárga szobába vezette őket. Most már kiismeri magát, asszonyom? Azt hiszem fél egy, felé jár. – Igen, Mrs. Danvers, köszönöm. A széles lépcsőn lementem a hallba. Tudtam, hogy ott áll fönt, és utánam néz.
Tudtam, hogy vissza kell mennem a sárga szobába üdvözölni Maxim nővérét és sógorát. Most már nem bújhatok el a hálószobámba. Mikor beléptem a szalonba, visszapillantottam a vállamon keresztül, és láttam, hogy Mrs. Danvers még mindig ott áll a lépcső tetején, mint valami fekete őrszem. Egy pillanatra megálltam a sárga szoba ajtaja előtt. Kezemmel a kilincsen figyeltem a kiszűrődő hangokat. Maxim tehát visszajött, mialatt én fent voltam, magával hozta az intézőjét is, mert úgy tetszett, mintha a szoba tele volna emberekkel. Megint az a bizonytalan érzésem támadt, mint olyan sokszor gyerekkoromban, mikor odahaza vendégek voltak, és rám parancsoltak, hogy üdvözöljem őket, én pedig esetlenül beóvakodtam a szalonba, ahol az volt az érzésem, hogy tenger sok arc mered reám, és ijesztő némaság fogad. – Végre itt vagy! – mondta Maxim. – Hol bujkáltál? Már felderítő expedíciót akartunk szervezni. Ez itt Beatrice, ez itt Giles, ez pedig Frank Crawley. Vigyázz, majdnem ráléptél a kutyára. Beatrice magas volt, széles vállú, nagyon szép, a szeme és az álla egészen olyan, mint Maximé, de nem volt olyan elegáns, mint amilyennek képzeltem. Az a fajta asszony, aki képes kutyákat ápolni éjszaka, ha betegek, ért a lovakhoz, és kitűnően lő. Nem csókolt meg. Nagyon erélyesen fogott kezet, egyenesen a szemembe nézett, aztán Maximhez fordult: – Egészen másnak képzeltem. Nem olyan, amilyennek leírtad. Mindenki nevetett, s velük én is, nem tudtam biztosan, hogy a nevetés ellenem vagy mellettem
szól-e és titokban azon tűnődtem, vajon mit várt Beatrice, milyennek képzelt, és Maxim milyennek írhatott le. – Ez itt Giles – mondta Maxim, és karon fogott. Giles kinyújtotta hatalmas mancsát, megszorította az ujjaimat, és csontkeretes papaszeme mogul nyájasan nézett rám. – Frank Crawley – mondta Maxim, és én az intézőhöz fordultam. Fakó, vékony emberke volt, kiugró ádámcsutkával, a szeméből megkönnyebbülést olvastam ki, mikor rám pillantott. Vajon miért? – ötlött fel bennem, de nem értem rá tűnődni rajta, mert bejött Frith, sherryvel kínált, és Beatrice hozzám fordult. – Hallom Maximtől, hogy csak az este érkeztetek haza. Ha ezt tudom, nem alkalmatlankodtunk volna máris. Nos, mit szólsz Manderleyhez? – Még alig láttam belőle valamit – mondtam. – Természetesen nagyon szép. Tetőtől talpig végigmért, de valahogy nyíltan, egyenesen, nem olyan rosszindulatúan, mint Mrs. Danvers, és egyáltalán nem barátságtalanul. Neki joga van, hogy így szemügyre vegyen – gondoltam –, hiszen Maxim testvére. Maxim odalépett hozzám, karon fogott. Ez biztonságot öntött belém. – Jobb színben vagy, öreg – mondta Beatrice Maximnek, és félrehajtott fejjel nézett rá. – Hála istennek, a tekinteted már nem olyan szomorú. Ezt alighanem neked köszönhetjük – intett felém. – Nem is volt semmi bajom – mondta Maxim röviden. – Soha semmi bajom nem volt az életben. Te mindenkit betegnek képzelsz, aki nem olyan kövér, mint Giles.
– Ugyan – mondta Beatrice –, magad is nagyon jól tudod, micsoda nyomorúságos fél esztendő van mögötted. Halálra rémültem, mikor utoljára láttalak. Azt hittem, soha többé nem állsz talpra. Giles, segíts már! Mondd, nem igaz, hogy Maxim olyan volt, mint egy kísértet, mikor utoljára ideát jártunk? Én ugye mondtam neked, hogy attól félek, teljesen összeroppan? – Hát ami igaz, az igaz, öregem – mondta Giles. – Olyan vagy, mintha kicseréltek volna. Használt a környezetváltozás. Nem találja, hogy ragyogó színben van? – fordult Crawleyhoz. Abból, ahogy Maxim karizmai megfeszültek a karomon, éreztem, hogy uralkodni akar magán. Nem tudom, miért, miért nem, nem szerette, ha róla beszélnek. Sőt bosszankodott miatta, és én is tapintatlanságnak találtam, hogy Beatrice tovább lovagol ezen a témán. – Maxim szépen lesült – szólaltam meg félénken –, és a barna bőr sok mindent eltakar. Láttátok volna Velencében, mikor a teraszon reggelizett, hogy minél jobban lebarnuljon. Biztosan tetszeni akart az olasz lányoknak. Mindenki nevetett, és Mrs. Crawley megjegyezte: – Gyönyörű lehetett Velencében, Mrs. de Winter! Ott ilyenkor tavasszal a legszebb. – Igen – feleltem –, csodaszép időnk volt. Csak egyszer esett az eső, ugye, Maxim? A beszélgetés, hála Istennek, elterelődött Maxim egészségi állapotáról. Olaszországról és az időjárásról társalogtunk. Ezek biztonságosabb témák voltak. A beszélgetés most már könnyedén folyt, minden kényszeredettség és kínos szünetek nélkül. Maxim,
Giles és Beatrice Maxim autójáról beszéltek, és Mr. Crawley megkérdezte, igaz-e, hogy a Canale Grandén már nem gondolával, hanem motorcsónakkal közlekednek. Azt hiszem, felőle akár gőzhajók is horgonyozhattak volna a Canale Grandén, ezt csak azért kérdezte, hogy rajtam segítsen, ez volt az ő hozzájárulása ahhoz az erőfeszítéshez, hogy a beszélgetés elterelődjék Maximről. Hálás voltam neki, és minden jelentéktelensége ellenére szövetségesnek éreztem. – Jaspernek többet kellene mozognia – Jelentette ki Beatrice, és lábával megérintette a kutyát –, nagyon elhízik, pedig még alig kétesztendős. Mivel etetitek, Maxim? – Kedves Beatrice, Jasper ugyanúgy él, mint a te kutyáid – felelte Maxim. – Ne add a bankot, és ne tegyél úgy, mintha te jobban értenél a kutyákhoz, mint én. – Édes fiam, honnan tudhatod te, hogy mivel etették Jaspert, mikor hónapokig nem voltál itthon? És azt se akard velem elhitetni, hogy Frith mindennap kétszer lesétál vele az alsó kapuhoz. Ezt a kutyát hetek óta nem futtatták meg, látom a bundáján. – Én azt szeretem, ha jó húsban van. Inkább legyen ilyen, mint olyan kiéhezettforma, mint az a ti féleszű ebetek. – Nem valami intelligens megjegyzés, Lyon tavaly februárban két első díjat nyert. A hangulat megint feszült lett, ezt láttam Maxim szájának elkeskenyedő vonalán, és arra gondoltam, vajon minden családban így beszélnek-e egymással a testvérek, zavarba hozva azokat, akik hallgatják őket? Bár jönne már Frith, és jelentené, hogy tálalva
van! Vagy a gong fog jelt adni az ebédre? Még nem ismertem a Mander1eyi szokásokat. – Milyen messzire laktok? – kérdeztem, leülve Beatrice mellé. – Korán kellett indulnotok? – Ötven kilométerre. A szomszéd grófságban, Trowchester másik végében. Ott sokkal jobban lehet vadászni, mint itt. Ha Maxim elenged, át kell jönnöd pár napra. – Be kell vallanom, hogy nem szoktam vadászni – feleltem. – Gyerekkoromban tanultam lovagolni, de attól félek, azt is elfelejtettem. – Hát akkor majd újra megtanulod – mondta Beatrice. – A lovaglás hozzátartozik a vidéki élethez. Nem fogsz tudni mit kezdeni az időddel. Maxim azt mondja, hogy festesz, az persze nagyon szép, de festeni ülve kell, az nem testmozgás. A festés csak esős időre való, amikor egyebet nem lehet csinálni. – Kedves Beatrice, mi kibírjuk a szobalevegőt is, nem úgy, mint te – vágott közbe Maxim. – Nem hozzád beszéltem, fiam. Nagyon jól tudjuk mindnyájan, hogy neked elég testgyakorlat az is ha itt a kertben andalogsz néhány lépést a virágágyaid körül. – Én nagyon szeretek sétálni – vetettem közbe –, biztos vagyok benne, hogy sohasem fogok ráunni a manderleyi sétákra. És ha fölmelegszik az idő, úszni is fogok. – Optimista vagy, kedvesem – torkollt le Beatrice –, nem emlékszem, hogy itt valaha is fürödtek volna. A víz nagyon hideg, és a part kavicsos. – Az nem baj – mondtam –, én szeretek úszni, ha csak a víz sodra nem nagyon erős. Biztonságos a fürdés itt az öbölben? Senki sem felelt, és hirtelen ráeszméltem, hogy
rosszat mondtam. A szívem vadul dobogott, és éreztem, hogy az arcom lángba borul. Kimondhatatlan zavaromban lehajoltam, hogy megsimogassam Jaspert. – Jaspernek jót tenne egy kis úszás, attól lefogyna – törte meg Beatrice a csendet. – De az öböl, az nem neki való, ugye, jó öreg Jasper? Jó kis kutya vagy. Mind a ketten Jaspert simogattuk, és nem néztünk egymásra. – Iszonyú éhes vagyok. Hol az isten csudájában késik az az ebéd? – szólalt meg Maxim. – Még csak egy óra – mondta Mr. Crawley. – Ha ez az óra a kandallón jól jár. – Az az óra mindig sietett – jelentette ki Beatrice. – Hónapok óta pontosan jár – vetette ellen Maxim. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Frith jelentette, hogy tálalva van. – Azt hiszem, szükségem van némi tisztálkodásra – mondta Giles, a kezére nézve. Mind fölálltunk, és megkönnyebbülten indultunk a szalonon át az ebédlő felé. Beatrice és én mentünk elöl. Beatrice karon fogott. – Drága, öreg Frith – mondta –, ő nem változott. Ha látom, megint fiatal lánynak érzem magam. Remélem, nem haragszol, ha megmondom, hogy még fiatalabbnak látszol, mint amilyennek gondoltalak. Maxim megmondta a korodat, de még annál is fiatalabb vagy, valóságos gyermek. Mondd, nagyon szerelmes vagy belé? Nem voltam elkészülve a kérdésre, biztos látta arcomon a meglepetést, mert elnevette magát, és megszorította a karomat. – Ne is felelj – mondta –, látom a szemedből a választ. Ne haragudj, hogy ilyen kíváncsi vagyok.
Tudod, nagyon szeretem Maximet, bár ha találkozunk, olyanok vagyunk, mint a kutya meg a macska. Gratulálok, hogy így összeszedte magát. Tavaly ilyenkor nagyon aggódtunk érte. Bizonyára hallottad a történetet. Közben az ebédlőbe értünk, Beatrice elhallgatott, mert ott álltak a cselédek, és a többiek is csatlakoztak hozzánk. Míg leültem és szétbontottam az asztalkendőmet, arra gondoltam, vajon mit szólna Beatrice, ha tudná, hogy nekem fogalmam sincs az egészről, a tragédiának egyetlen részletét sem hallottam, sejtelmem sincs róla, hogy mi történt akkor ott az öbölben. Maxim sohasem beszél róla, én meg sohasem kérdezem. Az ebéd kellemesebben folyt le, mint remélni mertem volna. Nem vitatkoztak többet, lehet, hogy Beatrice tapintatos akart lenni az én kedvemért, mindenesetre csak Manderleyt érintő témákról beszéltek Maximmel, lovakról, a kertről, közös barátokról, és Frank Crawley, a bal oldalamon, szintén közömbös dolgokat hozott szóba, amiért nagyon hálás voltam neki. Egyáltalán nem kellett magamat megerőltetnem. Gilest jobban érdekelte az étel, mint a társalgás, bár olykor eszébe jutott, hogy én is a világon vagyok, és mondott valamit, ami éppen az eszébe jutott. – Jó szakácsnéd van, Maxim – mondta, mikor Robert másodszor kínálta a hideg pudingból. Mindig mondom Bee-nek, hogy már csak Manderley az egyetlen hely Angliában, ahol jóllehet enni. Emlékszem erre a pudingra a régi időkből. – Nos, a szakácsnők időnként változnak – mondta Maxim –, de a konyha színvonala azért a régi marad. Mrs. Danvers a receptek gazdája, ő mondja meg,
hogy mit hogyan csináljanak. – Csodálatos asszony ez a Mrs. Danvers – fordult felém Giles. – Nem gondolja? – Ó, igen – feleltem –, Mrs. Danvers csodálatos asszony. – Néha kétlem, hogy ez a Mrs. Danvers hús-vér ember volna, inkább a tökéletesség két lábon járó szobra – mondta Giles, és harsogva nevetett. Frank Crawley nem szólt semmit, és mikor felpillantottam, láttam, hogy Beatrice az arcomat figyeli, majd elfordult, és Maximhez kezdett beszélni. – Golfozik, Mrs. de Winter? – kérdezte Mr. Crawley. – Sajnos nem – feleltem, és megint örültem, hogy témát változtattak, és nem emlegették többé Mrs. Danverst. Bár nem golfoztam, és egyáltalán nem értettem ehhez a játékhoz, szívesebben hallgattam, amit a golfról beszéltek, mert ez legalább közömbös terület volt, itt nem érhetett semmi meglepetés. A golf biztonságos és unalmas téma volt. Aztán felszolgálták a sajtot, a kávét, és nem tudtam, hogy most mit csináljak. Nekem kell-e asztalt bontanom? Felálljak-e? Maximre néztem, de ő semmiféle jelt nem adott, Giles egy vég nélküli történetet mesélt, amelyet nagyon nehéz volt követni. Valami autóról, amely hófúvásba került. Fogalmam se volt, hogy hogyan, miért siklottak át erre a témára. Udvariasan hallgattam őt, itt-ott bólintottam és mosolyogtam, de közben észrevettem, hogy Maxim nyugtalan már az asztal végén. Giles végre elhallgatott, és sikerült elfognom Maxim tekintetét. Könnyedén összeráncolta a homlokát, és az ajtó felé intett.
Azonnal felálltam, olyan hirtelen, hogy közben a székemmel meglöktem az asztalt, és Giles borospohara felborult. – Jaj, istenem – mondtam, és nem tudtam, mihez is kapjak, az asztalkendőm után nyúltam, hogy felitassam a foltot, de Maxim leintett, hogy Frith majd elintézi. – Beatrice – fordult a nővéréhez –, mutasd meg neki a kertet, hiszen még alig látott valamit Manderleyből. Maxim fáradtnak, sőt kimerültnek látszott. Minek is jöttek ma ezek a vendégek? Teljesen elrontották a napunkat. És mindjárt az elsőt, alighogy megérkeztünk. Én is fáradt voltam, fáradt és lehangolt. Maxim csaknem ingerült volt, mikor azt indítványozta, hogy menjünk a kertbe. Milyen ügyetlen voltam, hogy feldöntöttem azt a borospoharat. Kimentünk a kertbe, és elsétáltunk a pázsit felé. – Kár, hogy máris visszajöttetek Manderleybe, mondta Beatrice. – Okosabb lett volna, ha meg három-négy hónapig Olaszországban kóboroltok, és csak nyár közepén jöttök vissza. Maximnek IS és neked is sokkal jobb lett volna. Nem tehetek róla, de nekem az az érzésem, hogy nem érezheted itt jól magad. – Ó, dehogyisnem – feleltem –, biztos vagyok benne, hogy meg fogom szeretni Manderleyt; Nem felelt, fel és alá járkáltunk a kavicsos úton. – Mesélj valamit magadról – mondta végre –, mit csináltál Monte-Carlóban? Maxim mondta, hogy valami undok amerikai asszonnyal voltál ott. Meséltem neki Mrs. Van Hopperről, és arról, hogy miért voltam mellette, ő megértőnek látszott, de
mintha egy kicsit csodálkozott volna. Úgy látszik, mást várt. – Igen – mondta, mikor elhallgattam – az egész nagyon hirtelen jött. De természetesen mindnyájan örültünk. Remélem, hogy boldogok lesztek. – Köszönöm, Beatrice – feleltem –, nagyon köszönöm. Vajon miért mondta úgy, hogy reméli, boldogok leszünk? Miért nem úgy, hogy tudja? Kedves volt és őszinte máris megszerettem, de volt valami a hangjában... mintha kételkednék abban, hogy valóban boldogok leszünk-e, és ez megijesztett. – Mikor Maxim megírta, hogy megházasodott folytatta –, és hogy ott fedezett fel téged valahol DélFranciaországban, és hogy nagyon fiatal vagy és nagyon szép, bevallom, egy kicsit megijedtem. Persze, mindnyájan azt hittük, hogy valami könnyű, társaságbeli pillangó hálózta be, egy kifestett divatbaba, amilyenekkel ilyen helyeken szokott találkozni az ember. Mikor ma délben megláttalak, azt hittem, elájulok a meglepetéstől. Nevetett, és én is vele nevettem. De nem mondta meg, hogy megkönnyebbült-e, mikor meglátott, vagy pedig csalódottságot érzett. – Szegény Maxim – mondta –, rettenetes dolgokon ment keresztül. Reméljük, hogy te elfeledteted vele a múltat. Manderleyt persze imádja. Lényemnek egyik fele azt kívánta, bár folytatná ezt a gondolatsort, és ilyen könnyedén és természetes hangon mesélne a múltról. De egy hang, mélyen a bensőmben, nem akart tudni, nem akart hallani semmit. – Egy csöppet sem hasonlítunk egymáshoz, tudod. Sőt, két véglet vagyunk. Én nagyon őszinte és
egyenes természet vagyok, minden meglátszik az arcomon, nem tudom eltitkolni, hogy szeretek-e valakit, vagy utálom, hogy örülök-e, vagy bosszankodom. Nem tudok parancsolni az arcomnak. Maxim egészen más. Ő nagyon nyugodt, nagyon tartózkodó. Az ember sohasem tudja, mi megy végbe a lelkében. Én rögtön dühbe gurulok, felfortyanok, de ha megmondtam a véleményemet, már meg is nyugszom. Maxim évente csak egyszer-kétszer jön ki a sodrából, de akkor aztán isten legyen irgalmas mindenkinek. Nem hiszem, hogy te okot adnál rá. Te nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott kis teremtésnek látszol. Mosolygott, és belecsípett a karomba. Én arra gondoltam, hogy milyen is lehet az, ha az ember nyugodt és kiegyensúlyozott, ha sima arccal hajol a kötése fölé, ha sohasem aggályoskodik, ha a kétség és a bizonytalanság sohasem kínozza, ha sohasem állt úgy, mint én, reménykedve, izgatottan, megrémülve, a körmét rágva egy válaszút előtt, nem tudván, hogy merre induljon, melyik csillagot kövesse. – Ne haragudj, ha ezt szóvá teszem, de a hajaddal csinálni kellene valamit. Miért nem jársz fodrászhoz? Nem szép, hogy ilyen egyenes szálú. Ha kalap van a fejeden, biztos még rosszabbul mutat. Miért nem fésülöd legalább a füled mögé? Engedelmesen a fülem mögé simítottam a hajamat, és ránéztem, hogy mit szól hozzá. Összehúzott szemöldökkel, félrehajtott fejjel vizsgált. – Nem, azt hiszen, így sem jó. Nagyon sima és nagyon szigorú. Nem áll jól neked. Mondom, be kellene rakatnod. Én sohasem szerettem ezt a Jeanne d'Arc-frizurát. Maxim mit szól hozzá? Ő úgy találja, hogy jól áll?
– Nem tudom – mondtam –, sohasem beszélt róla. – Igen? Lehet, hogy neki tetszik. Hát akkor ne hallgass rám. Mondd, vásároltál valamit Párizsban vagy Londonban? – – Nem – feleltem –, nem értünk rá. Maxim alig várta, hogy hazajöjjünk. Innen is rendelhetek, ha kell valami. Kérhetek árjegyzéket. – Abból, ami most van rajtad, könnyű kitalálni, hogy nem sokat törődsz az öltözködéssel – mondta. Bűnbánóan néztem végig flanelszoknyámon. – Tévedsz – feleltem –, én nagyon is szeretem a szép ruhákat. De idáig sohasem volt ilyesmire pénzem. – Csodálom, hogy nem álltatok meg legalább egy hétre Londonban, és hogy Maxim nem vett neked valami rendes holmit. Ez nagyon önző tőle. Egyáltalán nem jellemző rá. Maxim rendesen nagyon gavallér szokott lenni. – Valóban? – kérdeztem csodálkozva. – Én sohasem vettem észre, hogy törődik a női ruhákkal. Nem hiszem, hogy meg tudná mondani, hogy mi van rajtam. – Nahát – kiáltott fel Beatrice –, akkor nagyon megváltozott! Elfordult, és füttyentett Jaspernek. Azután zsebre dugott kézzel az előttünk magasodó házat vizsgálgatta. – A nyugati szárnyat nem használjátok? – kérdezte. – Nem – feleltem –, a keleti szárnyat használjuk. Azt egészen átalakítottak. – Nocsak! Ezt se tudtam. Miért? – Maxim akarta így. Úgy látszik, ő jobban szereti a keleti szárnyat. Nem felelt semmit, tovább nézte az ablakokat, és
közben fütyörészni kezdett. – Mit szólsz Mrs. Danvershez? – kérdezte hirtelen. Lehajoltam, és megsimogattam Jasper fejét. – Még alig láttam – mondtam –, és kicsit félek tőle. Sohasem találkoztam még ilyen furcsa teremtéssel. – Azt elhiszem – mondta Beatrice. Jasper fölnézett rám, nagy, alázatos és mégis öntudatos szemmel. Megcsókoltam selymes fejét, és megvakartam az orrát. – Nem kell félned tőle – mondta Beatrice. – Főképpen pedig ne mutasd, hogy félsz. Persze nekem sohasem volt vele semmi dolgom, de remélem, hogy nem is lesz. Hozzám mindig borzasztó udvarias volt. Tovább simogattam Jasper fejét. – Barátságosan fogadott? – kérdezte Beatrice. – Nem mondhatnám. Beatrice megint fütyörészni kezdett, és a lábát odadörgölte Jasper oldalához. – Azt ajánlom, hogy csak akkor állj vele szóba, ha semmiképpen sem kerülheted el. – Igen – feleltem –, hisz olyan kitűnően vezeti a házat, hogy nincs is alkalmam beleszólni semmibe. – Nem hiszem, hogy haragudnék, ha beleszólnál a háztartásba. Érdekes, hogy Maxim is ezt mondta tegnap este. Furcsa, hogy mégis vannak dolgok, amiben megegyezik a véleményük. Én a magam eszével azt hittem volna, hogy Mrs. Danvers nem tűrné, hogy valaki beleszóljon a dolgába. – Lehet, hogy később majd javul a helyzet – mondta Beatrice –, de eleinte, attól félek, hogy kellemetlenkedni fog neked. Iszonyú féltékeny. Sejtettem, hogy féltékeny lesz. – Miért?- kérdeztem csodálkozva. – Miért lenne
féltékeny? Úgy vettem észre, hogy Maxim nem kedveli őt különösebben. – Nem is Maximről van szó, gyermekem. Maximet tiszteli, de ennyi az egész. Tudod – elhallgatott, egy kicsit összehúzta a szemöldökét, és bizonytalanul nézett rám –, nem tetszik neki, hogy te itt vagy, az a baj. – Miért? Mi kifogása lehet ellenem? – Azt hittem, hogy tudod. Gondoltam, Maxim elmondta neked. Mrs. Danvers imádta Rebeccát. – Ő... Ő, most már értem. Mindketten Jaspert simogattuk, és a kutya ennyi kedvességtől elragadtatva, boldogan hempergett a földön. – Itt vannak a férfiak – mondta Beatrice –, hozassunk ide székeket, és üljünk le a gesztenyefák alá... Borzasztó, hogy Giles mennyire hízik. Gyalázatosan néz ki Maxim mellett. Azt hiszem, Frank most majd visszamegy az irodába. Micsoda unalmas alak, sohasem tud semmi érdekeset mondani... Na, miről beszéltetek? Nyilván meghánytátok-vetettétek a világ sorát. Nevetett, a férfiak felénk indultak, most mind egy csoportban álldogáltunk. Giles egy fadarabot dobott Jaspernek, hogy hozza vissza. Mindnyájan Jaspert figyeltük. Mr. Crawley az órájára nézett. – Mennem kell – mondta –, köszönöm az ebédet, Mrs. de Winter. – Gyakran fel kell jönnie – feleltem, és kezet nyújtottam neki. Vajon a többiek is elmennek? – gondoltam. – Vajon csak ebédre jöttek, vagy az egész napot itt akarják tölteni? Remélem, hogy elmennek. Alig vártam, hogy újra kettesben lehessek Maximmel, mint
Olaszországban. Robert székeket és takarókat hozott, leültünk a gesztenyefa alá. Giles a fűre heveredett, és kalapjával takarta el a szemét. Alig öt perc múlva már aludt, tátott szájjal horkolt. – Giles! – szólt rá Beatrice. – Nem alszom – motyogta, és kinyitotta a szemét, de rögtön újra lehunyta. Milyen csúnya – gondoltam. – Vajon Beatrice miért ment hozzá feleségül? Sohasem lehetett belé szerelmes. Lehet, hogy Beatrice most ugyanezt gondolja rólam. Olykor elkaptam a tekintetét, sokszor nézett rám tűnődve, elgondolkozva, mintha azt kérdezné magában: mi az isten csudájáért vehette el Maxim ezt a jelentéktelen nőcskét? De azért kedves volt hozzám. Most éppen a nagyanyjukról beszélgettek. – Át kell mennünk hozzá – mondta Maxim. – Nagyon gyenge már szegény – válaszolta Beatrice –, kiejti a falatot a szájából, és sokszor egészen zavaros. Hallgattam őket, szorosan Maximhez simulva, Ő pedig szórakozottan simogatta a kezemet, miközben Beatrice-re figyelt. Ugyanazt csinálja velem, amit én Jasperrel gondoltam magamban –, és én olyan vagyok, mint Jasper, ahogy most a karjához támaszkodom. Olykor megsimogat, vagy megveregeti a kezemet, ha eszébe jut, hogy a világon vagyok, én, akkor boldog vagyok, és közelebb simulok hozzá. Úgy szeret engem, ahogyan én Jaspert. A szél elállt. Álmos, békés délután volt. A füvet, frissen nyírták, édes és buja illata volt, mint nyáron. Giles feje körül egy méh zümmögött, a kalapjával
elhessegette. Jaspernek melege volt a napon, kilógó nyelvvel jött vissza az árnyékba. Odasompolygott hozzám, az oldalát nyalogatta, nagy szeme mintegy bocsánatkérően nézett rám. A ház ablakai csillogtak a napfényben, látni lehetett bennük a pázsit és a fák tükörképét. Az egyik közeli kéményből füst szállt az ég felé. Valószínűleg, a szokáshoz híven, begyújtottak a könyvtárban. Rigó repült a magnóliafára, mely az ebédlő ablaka előtt pompázott. Finom, enyhe illatát még a gesztenyefánál is lehetett érezni. Minden nyugodt volt és csöndes. Olykor messziről, az öböl felől felhallatszott a hullámok csapkodása. Apály ideje lehetett. A méh most fölöttünk zümmögött, a vadgesztenye rügyeit kóstolgatta. Igen – mondtam magamban –, így képzeltem ilyennek reméltem Manderleyt. Szerettem volna sokáig elüldögélni itt, némán, nem figyelve a többiekre, megragadni ezt a ritka pillanatot, élvezni azt, hogy béke van, elégedettek vagyunk és álmosak, mint a méh, amely a fejünk fölött zsong. Rövidesen másképp lesz. Holnap lesz, holnapután, másik esztendő jön. Talán mi is mások leszünk, nem ülünk többé így, ilyen csendesen és nyugodtan együtt. Valaki elmegy közülünk, vagy szenvedni fog, meghal, a jövő ismeretlenül nyújtózkodik előttünk, nem olyan lesz, amilyennek kívánjuk, amilyennek terveztük. Ez a pillanat a biztonság, ezt nem lehet, nem szabad megérintenünk. Itt ülünk egymás mellett Maximmel, kéz a kézben a jövő nem számít, a pillanat biztonságot ad, bár Maxim soha nem fog emlékezni rá. Ő nem tartja szentnek ezt a pillanatot, ő most arról beszél, hogy ritkítani kellene a bokrokat a felhajtó két oldalán
Beatrice helyesel, tanácsokat ad, közben egy fűszállal végigsimítja Giles homlokát. Olyan nekik ez az óra, mint a többi. Negyed négy van, és nemrég fejezték be az ebédet. Ők nem kívánják megállítani fogva tartani ezt a pillanatot, mint én. Ők nem félnek a jövőtől. – Azt hiszem, mennünk kell – mondta Beatrice és lesöpörte a füvet a szoknyájáról. – Nem akarok elkésni. Cartrighték jönnek hozzánk vacsorára. – Hogy van az öreg Vera? – kérdezte Maxim. – Ó, éppen olyan, mint volt, folyton a betegségéről beszél. A férje nagyon megöregedett. Biztosan ők is szeretnének hallani rólatok. – Add át nekik üdvözletemet – mondta Maxim. Felálltunk, Giles lerázta a port a kalapjáról. Maxim ásítva nyújtózkodott. A nap hirtelen elbújt. Fölnéztem az égre. Máris más, mint az előbb volt. Kis fe1hőcsoportok sorakoznak rajta. – Elállt a szél – jegyezte meg Maxim. – Remélem, nem kapunk esőt – mondta Giles. – Attól félek, vége a szép időnek – szólt Beatrice. Lassan elindultunk az autó felé. – Nem is néztétek meg a keleti szárnyat – mondta Maxim. – Gyere föl – indítványoztam Beatrice-nek –, az csak egy perc. Bementünk a hallba, föl a széles lépcsőn, a férfiak utánunk. Furcsa volt arra gondolni, hogy Beatrice olyan sok éven keresztül itt élt ebben a házban. A nevelőnőjével ezeken a lépcsőkön futkosott kislány korában. Itt született, itt nevelkedett, ismeri minden zegét-zugát, erősebben ide tartozik, mint ahogyan én valaha is ide tartozhatom. Sok emléket őriz
Manderleyről a szívében. Vajon gondol-e olykor az elmúlt napokra? Gondol-e a copfos kislányra, aki valaha volt, és aki egészen más lehetett, mint ez a negyvenöt éves, eleven és mégis megállapodott asszony. Beléptünk a hálószobába. Gilesnak le kellett hajolnia, hogy be ne verje a fejét az alacsony ajtóba. – Milyen szép lett ez, ugye, Bee? Egészen átalakíttatták – lelkendezett. – Új függönyök, új ágyak, minden új – csodálkozott Beatrice. – Emlékszel, Giles? Ebben a szobában laktunk, mikor a lábaddal feküdtél. Akkor nem volt ilyen barátságos. Mamának nem sok érzéke volt a kényelem iránt. És különben is, ezt a részt ritkán használták, még vendégszobának is csak olyankor, ha nagyon tele volt a ház. Akkor is csak magányos férfiak laktak ebben a szárnyban... Hát gyönyörű, meg kell adni. És a rózsákra néz! Ez mindig is nagy előnye volt. Megengeded, hogy bepúderezzem az orromat? A férfiak lementek, Beatrice a tükörhöz lépett. – Danvers rendezte be ezt a szobát? – kérdezte. – Igen. Remekül megcsinálta, ugye? – Az ő gyakorlatával igazán nem volt nehéz. Vajon mibe kerülhetett? Azt hiszem, szép kis összegbe. Nem kérdezted meg? – Nem – feleltem. – Nem hiszem, hogy Danversnek fájna a feje a Maxim pénze miatt. Megengeded, hogy használjam a fésűdet? Jaj, de szépek ezek a kefék! Nászajándék? – Maximtől kaptam. – Hm... Nagyon szép. Illenék, hogy mi is adjunk neked valamit. Mit kívánnál? – Igazán nem tudom. Ne törd rajta a fejed.
– Ugyan, fiacskám. Csak nem gondolod, hogy meg akarok takarítani rajtad egy nászajándékot? Ha nem is hívtatok meg az esküvőre... – Remélem, azért nem haragusztok? Maxim kívánsága volt, hogy külföldön esküdjünk. – Dehogy haragszom. Nagyon okosan csináltátok. Így legalább nem volt olyan, mintha... – Elhallgatott a mondat közepén, és leejtette a táskáját. – Szent isten, remélem, nem tört el a csatja. Nem, hála istennek. Miről is beszéltünk? Elfelejtettem. Ja igen, nászajándékokról. Hát majd kitalálunk valamit. Az ékszert bizonyára nem kedveled. Nem feleltem. – Ti olyan egészen mások vagytok, mint a többi fiatal pár – beszélt tovább Beatrice. – Egy barátnőmnek a lánya a múlt héten ment férjhez, azok persze úgy esküdtek, ahogy szokásos, és nászajándékba zsúrterítőket, ebédlőszékeket és más effélét kaptak. Én egy szép állólámpát adtam nekik. Öt fontba került, Harrodsnál. Ha fölmész Londonba ruhát venni, menj az én szabónőmhöz, Madame Carroux-hoz, kitűnő ízlése van, és az árai is elfogadhatóak. Felállt az öltözőasztaltól, és megigazította a szoknyáját. – Gondolod, hogy nagy társas életet éltek majd idelent? – kérdezte. – Nem tudom. Maxim nem beszélt róla. – Furcsa egy alak ez a Maxim. Az ember sohasem tudja, hányadán van vele. Volt úgy, hogy egy üres ágy sem akadt az egész házban, minden zug tele volt. De nem tudom elképzelni, hogy... – megint hirtelen elhallgatott, és megveregette a karomat. Na, nem baj, majd meglátjuk. Kár, hogy nem lovagolsz, vagy nem
vadászol. Így nagyon fogsz unatkozni. Vitorlázni sem szoktál? – Nem – feleltem. – Adj érte hálát az Istennek. Kimentünk a folyosóra. – Ha kedved támad, gyere át egyszer. Én jobban szeretem, ha a vendégeim maguktól jönnek. Az élet oly rövid, az ember nem ér rá meghívókat küldözgetni. – Nagyon köszönöm. A férfiak a lépcsőn álltak. – Gyere már, Bee! – kiáltotta Giles. – Kezd esni. Föl kell húzni a tetőt. Maxim azt mondja, hogy zuhan a barométer. Beatrice megfogta a kezemet, lehajolt, és futó csókot nyomott az arcomra. – Isten áldjon meg – mondta –, bocsáss meg, hogy tapintatlanul kérdezősködtem, és hogy tücskötbogarat összehordtam. Maxim tudja, hogy a tapintat sohasem volt erős oldalam. És, mint mondtam, egészen más vagy, mint amilyennek képzeltelek. Nyíltan a szemembe nézett, aztán füttyentett egyet, cigarettát vett ki a táskájából, és felkattintotta az öngyújtóját. – Tudod – mondta, és szippantott egyet a cigarettájából –, te olyan egészen más vagy, mint Rebecca. Mikor kiléptünk a házból, a napot már sűrű felhők takarták, és szemerkélt az eső. Robert leszaladt a kertbe, hogy felhozza a székeket.
TIZEDIK FEJEZET Utánuk néztünk, amíg az autó el nem tűnt a kanyarban. Akkor Maxim karon fogott, és azt mondta: – Hála istennek, hogy elmentek. Vegyél föl gyorsan valamit, és menjünk ki a kertbe. Fütyülök az esőre, járni szeretnék egyet. Nem bírom ezt a sok ülést. Sápadt volt, és kimerültnek látszott. Vajon Beatrice és Giles: a nővére és a sógora fárasztotta ki ennyire? – Rögtön itt leszek, csak fölszaladok a kabátomért – mondtam. – A kerti szobában lóg egy csomó esőkabát, vegyél fel azokból egyet – mondta türelmetlenül. – Az asszonyok, ha egyszer fölmennek a szobájukba, félóráig nem jönnek vissza. Robert, legyen szíves, hozzon ki egy esőkabátot a kerti szobából Mrs. de Winternek. Lóg ott vagy fél tucat, amit a vendégek itt felejtettek. Már odalent állott az út közepén, és Jaspert hívta. – Gyere, te kis lusta kutya, dolgozz le valamit a hájadból. Jasper körülötte szaladgált, vadul ugatott örömében, hogy sétálni mehet. – Hallgass már, te bolond – szólt rá Maxim. – Mi a csodát csinál Robert olyan sokáig odabent? Robert szaladva hozta az esőkabátot, én sietve magamra vettem, és nagy keservesen begomboltam. Bő volt persze és túl hosszú, de Maxim olyan türelmetlennek látszott, hogy inkább nem szóltam.
Elindultunk az erdő felé, Jasper előttünk szaladt. – Beatrice a legjobb asszony a világon, de valahányszor együtt vagyunk, az idegeimre megy. Nem tudtam elképzelni, mit véthetett Beatrice, de jobbnak láttam nem kérdezősködni. Talán még mindig azért neheztel, hogy ebéd előtt az egészségi állapotára tett megjegyzéseket? – Milyennek találtad? – kérdezte. – Nagyon megszerettem – feleltem. – Hozzám igazán nagyon kedves volt. – Miről beszéltetek idekint, ebéd után? – Ó, nem is tudom már. Azt hiszem, többnyire én beszéltem. Mrs. Van Hopperről meséltem neki, és arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg, meg ilyesfélékről. Azt mondta, hogy egészen másnak képzelt. – Milyennek képzelt? – Azt hiszem, hogy sokkal elegánsabbnak, sokkal okosabbnak, szellemesebbnek, ahogy ő mondta társasági pillangónak. Maxim egy pillanatig nem felelt, lehajolt és egy darab fát hajított Jaspernek. – Beatrice néha kétségbeejtően ostoba tud lenni – mondta. A pázsiton túl kis emelkedő következett, és máris bent voltunk az erdőben. A fák sűrűn álltak egymás mellett, és nagyon sötét volt. Törött gallyakon, süppedő avaron jártunk. Itt-ott friss zöld hajtás bújt ki a földből, és a harangvirág bimbója kipattanni készült. Jasper most békésen, a földet szaglászva ballagott mellettünk. Karon fogtam Maximet. – Tetszik neked a hajam? – kérdeztem. Csodálkozva nézett rám.
– A hajad? Miért kérded? Persze hogy tetszik. Mi baj van a hajaddal? – Semmi – feleltem –, csak úgy kérdeztem. – De furcsa vagy. Egy tisztásra értünk, innen két ösvény vezetett két ellenkező irányba. Jasper habozás nélkül a jobb felé haladó ösvényt választotta. – Nem arra! – kiáltott utána Maxim. – Gyere vissza! A kutya visszafordult, ott állt, a farkát csóválta de nem indult vissza. – Miért akar arra menni? – kérdeztem. – Azt hiszem, azért, mert megszokta – felelte Maxim röviden. – Az az út a csónakházhoz vezet. Jasper, gyere vissza szépen! Bal felé fordultunk, egyikünk sem szólt egy darabig. Visszanéztem, és láttam, hogy Jasper engedelmesen kullog utánunk. – Ez az út a völgybe vezet, amelyről beszéltem neked – mondta Maxim. – Az azaleákhoz. Majd meglátod, milyen isteni az illatuk. Esőben még jobban érezni, mint máskor. Most megint egészen boldognak és vidámnak látszott. Az a Maxim volt, akit ismertem és szerettem. Frank Crawleyról kezdett beszélni, azt mondta, hogy áldott jó fiú, tökéletesen megbízható, és imádja Manderleyt. Most jobb – gondoltam magamban –, most olyan, mint Olaszországban volt. És fölmosolyodtam rá, megkönnyebbülten, hogy a gondterhelt kifejezés eltűnt az arcáról. És mialatt válaszolgattam hogy „igen” vagy „igazán?”, vagy „ne mondd, drágám”, a gondolataim visszatértek Beatrice-hez, és azon
tűnődtem, vajon Maxim miért haragszik, mit tett vagy mit mondott a nővére, ami nem volt ínyére. És arra is gondoltam, amit Beatrice mondott Maximről, hogy olykor kijön a sodrából, és akkor isten legyen irgalmas mindenkinek. Beatrice persze ismeri az öccsét. De én nem olyannak képzeltem Maximet, amilyennek ő leírta. El tudtam őt képzelni szeszélyesnek, Idegesnek, ingerültnek, de dühösnek, mint Beatrice mondta, és szenvedélyesnek, nem tudtam elképzelni. Lehet, hogy Beatrice túlzott. Az emberek a rokonaikkal szemben rendesen nem tudnak tárgyilagosak lenni. – Nézz csak ide – szólalt meg Maxim hirtelen. Erdős domb tetején álltunk, az ösvény előttünk kanyargott le a völgy felé, egy rohanó kis patak oldalán. Itt nem voltak sötét fák, sem ágbogas cserjék, a keskeny ösvény mindkét oldalán azaleák és rododendronok álltak, hosszú sorban, nem vérvörösek, mint azok az óriások a parkban, hanem fehérek, lazac- és aranyszínűek, kecses és gyönyörű virágok ingattak finom fejüket a szelíd nyári esőben. A levegő tele volt édes illattikkal, és nekem úgy tetszett mintha az illat összekeveredett volna a patak rohanó vizével, eggyé vált volna a csepergő esővel és a dús, nedves mohával a lábunk alatt. – Itt nem hallatszott más, csak a kis patak csobogása és az esőcseppek nyugodt, lassú neszezése. Mikor Maxim megszólalt, a hangja halk volt, szelíd és gyöngéd, mintha nem akarná megtörni a csendet. – Úgy hívtuk ezt a helyet, hogy a Boldog-völgy suttogta. Csendben álltunk ott, nem beszéltünk lenéztünk a virágok fehér arcába, Maxim lehajolt, felemelt egy
lehullott szirmot, és nekem adta. Hervadt volt már, összezsugorodott, felkunkorodó szélén megbarnult, de mikor a tenyeremhez dörzsöltem, édes illat szállt fel belőle, erősen és olyan elevenen, amilyen az élő bokor volt, amelyről lehullott. És ekkor egyszerre megszólaltak a madarak. Először egy feketerigó hangja emelkedett tisztán és hűvösen a magasba a rohanó patak fölé, aztán egy pillanat múlva választ kapott az erdőben rejtőzködő társától, és a csend körülöttünk csakhamar megtelt dallal. A madárcsicsergés elkísért, amint lefelé ereszkedtünk a völgybe, és a fehér virágok illata is követett minket. Olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt táj. Nem hittem volna, hogy van ilyen szép hely a világon. Az eget szürke felhők borították, de a makacsul hulló eső nem zavarta a völgy szelíd nyugalmát. Az eső és a patak hangja egybemosódott, s harmonikusan társult hozzá a feketerigó éneke fenn a párás levegőben. Az ösvény két oldalát szegélyező azaleák olyan közel voltak egymáshoz, hogy nedves fejük a kezünkhöz ért. Az ázott szirmokról vízcseppek hullottak ránk. A lábam alatt is lehullott szirmok hevertek, barnán és átázva, de még mindig illatoztak, és illatukat még dúsabbá, gazdagabbá tette a süppedő moha, a föld, a páfrányok és az összevissza csavarodott gyökerek fanyar kigőzölgése. Maxim kezét fogtam és hallgattam. Megejtett a Boldogvölgy varázsa. Igen, ez az igazi Manderley. Az a Manderley, amelyet ismerni és szeretni fogok. A megérkezést már elfelejtettem, elfelejtettem a sűrű fekete erdőket, a szigorú rododendronokat, amelyek olyan gőgösen
és ridegen néztek rám. És most nem féltem a nagy háztól, sem a hall visszhangzó kőkockáitól, a nyugati szárny ijesztő csendjétől, a letakart bútoroktól. Ott én csak betolakodó vagyok, a szobákban, amelyek nem ismernek engem, az íróasztalnál és a székben, amely nem az enyém. Idekint egészen más. A Boldog-völgy nem ismer betolakodókat. Az ösvény végére értünk, itt a virágok boltívet alkottak a fejünk fölött. Lehajoltunk, hogy átbújhassunk az ív alatt, és mikor megint kiegyenesedtem, és az esőcseppeket leráztam a hajamról, láttam, hogy a völgy elmaradt mögöttünk, és az azaleák és a fák is elmaradtak, és mint ahogyan Maxim sok héttel ezelőtt leírta MonteCarlóban, hirtelen egy szűk kis öbölben találtuk magunkat, kavicsok ropogtak a talpunk alatt, és alig néhány lépésnyire tőlünk ott nyaldosták őket a tenger hullámai. Maxim rám mosolygott, és ámuló arcomat figyelte. – Ugye, csodálkozol? – kérdezte. – Ez mindenkit váratlanul ér. Az ellentét olyan éles, hogy szinte fáj. Felkapott egy követ, és elhajította. – Hozd ide! – szólt rá Jasperre, és Jasper rögtön nekiiramodott, hogy elhozza a követ. Hosszú, fekete füle lebegett a szélben. A varázslat megtört, a bűbáj elszállt. Ismét halandók voltunk, két ember, aki a tengerparton játszik. Újabb és újabb kis köveket hajigáltunk Jaspernek, lementünk a víz széléhez, és lapos kavicsokkal kacsáztunk, mint a gyerekek. Az érkező dagály hullámai az öböl szikláit csapkodták, a kisebbeket már elborította a víz, és vízben ringtak a sziklára telepedett tengeri moszatok is. Kihalásztunk egy nagy darab deszkát a vízből, és jó messzire vittük a parttól, hogy ne sodorhassa el az ár. Maxim
odafordult hozzám, rám nevetett, közben hátrasimította előrehulló haját, én pedig felhajtottam az esőkabátom ujját, hogy ne legyen vizes. Aztán körülnéztünk, és láttuk, hogy Jasper eltűnt. Hívtuk, füttyentgettünk neki – de nem volt sehol. Nyugtalanul néztem körül, hogy hol lehet. Csak nem ragadták el a hullámok? – Nem – nyugtatott meg Maxim –, azt látnunk kellett volna. Nem eshetett bele a vízbe. – Jasper! Te szamár, hol vagy? Jasper! Jasper! – Talán visszament a Boldog-völgybe – mondtam. – Egy pillanattal ezelőtt még itt volt, egy döglött sirályt szaglászott – mondta Maxim. Visszamentünk a völgybe. – Jasper! Jasper! – kiáltotta Maxim többször is. A távolból, jobb felől, a sziklák mögül, élés rövid ugatást hallottam. Igyekeztem fölkapaszkodni a csúszós sziklákon az ugatás irányában. – Gyere vissza! – szólt rám Maxim élesen. – Nem arra megyünk. Az a buta kutya majd hazatalál magától is. Egy pillanatig haboztam, lenéztem a mélybe. – Hátha leesett – mondtam –, szegény kis jószág. Engedd, hogy felhozzam. Jasper újra ugatott, ezúttal messzebbről. – Hallgasd csak – mondtam. – Fel kell hogy hozzam. Hátha nem tud magától felmászni. Hátha elsodorta az ár. – Nincs semmi baja – mondta Maxim ingerülten. – Hagyd békében. Mondtam, hogy visszatalál magától is. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és a kőtömbökön keresztül Jasper felé másztam. Nagy
sziklák zárták el előlem a kilátást, a nedves köveken minduntalan megcsúsztam és megbotlottam, de azért hősiesen másztam tovább, a hang irányában. Szívtelenség Maximtől, hogy elhagyja Jaspert gondoltam, és sehogy se tudtam megérteni. És, a dagály is egyre emelkedett. Végre kiértem a sziklák mögül, amelyek eltakarták a kilátást, és meglepetten láttam, hogy mögöttük egy másik öböl van, hasonló az előbbihez, ahhoz, amelyet az előbb láttunk, de szélesebb. Keskeny töltés szelte át ezt az öblöt, és a belső rész kis, természetes kikötőt alkotott. De hajó nem volt a kikötőben, csak egy bója. A part itt is kavicsos volt, mint a másik öbölben, de meredekebb, és hirtelen ereszkedett alá a tengerhez. Az erdő csaknem a víz széléig ért, és ott, ahol vége szakadt, egy hosszú, alacsony épület állt, félig villa, félig csónakház, ugyanolyan kőből építve, mint a töltés. Egy ember állt a parton, talán egy halász, magas csizmában, kötött mellényben, és Jasper őt ugatta, vadul keringett körülötte, és bele-belekapott a lábába. A férfi nem vett róla tudomást, lehajolt, és a földön keresett valamit. – Jasper! – kiáltottam rá. – Gyere ide, Jasper! A kutya felnézett, a farkát csóválta, de nem engedelmeskedett. Tovább ugatta azt a magányos férfit ott a parton. Visszanéztem. Maximet még mindig nem láttam. Lemásztam a partra. A cipőm csikorgott a kavicson, és a férfi fölpillantott a hangra. Láttam, hogy a tekintete olyan, mint egy gyöngeelméjűé, és a szája is olyan piros és nedves. Fogatlan ínyével rám mosolygott. – Jó napot – mondta. – Csúnya idő. – Jó napot – feleltem. – Bizony, nincs valami szép
időnk. Érdeklődve nézett rám, még mindig mosolygott. – Kagylót keresek – mondta –, de nem találok. Már dél óta ások. – Ó – mondtam –, sajnálom, hogy nem talál kagylót. – Itt nincs kagyló. – Gyere, Jasper – mondtam –, későre jár. Gyere, kiskutyám! De Jasper dühös hangulatban volt. Hátat fordított nekem ostobán, makacsul ugatott, és száguldozott le s fel a parton. Nem akart szót fogadni, nálam pedig nem volt póráz. A férfihoz fordultam, aki megint lehajolt kagylót keresni. – Nincs egy darab spárgája? – kérdeztem. – He? – Azt kérdeztem, nincs-e egy darab spárgája? – ismételtem. – Itt nincs kagyló – mondta a fejét rázva. – Dél óta ások. Felém bólintott, és megdörgölte vizenyős, halványkék szemét. – Kellene valami, hogy megkössem ezt a kutyát – mondtam –, nem akar szót fogadni. – He? – kérdezte, és ismét mosolygott, azzal a szomorú, bárgyú mosolyával. – Rendben van – mondtam –, nem baj, ha nincs. Bizonytalanul nézett rám, aztán előrehajolt, és kinyújtott ujjával felém bökött. – Ismerem ezt a kutyát – mondta –, onnan való a házból. – Igen – feleltem –, vissza akarom vinni. – Nem a magáé. – Mr. de Winter kutyája – mondtam szelíden. –
Vissza akarom vinni a házba. – He? Megint hívtam Jaspert, de ezúttal egy szélfújta tollat kergetett. Vajon találnék-e valami spárgát a csónakházban – gondoltam, és megindultam arrafelé. Itt, valaha kert lehetett, de a fű azóta nagyon megnőtt és elvadult, tele volt gazzal. Az ablakok gondosan be voltak csukva. Nem kétséges, hogy az ajtó is be van zárva – gondoltam, és nem sok reményem volt, mikor lenyomtam a kilincset. Meglepetésemre az alacsony ajtó kinyílt. Le kellett hajolnom, hogy be tudjak menni rajta. Azt hittem, hogy olyan látvány fogad, mint az efféle csónakházakban: piszok és por, elhanyagoltság, kötelek és deszkák hevernek a padlón. Csakugyan poros volt minden és itt-ott piszkos is, de sem köteleket, sem deszkákat nem láttam. Berendezett szoba tárult elém, igen hosszú, az épület egész hosszát kitöltötte. A sarokban íróasztal, a szoba közepén asztal és székek, a fal mellett dívány. Öltözőasztal is volt és tálaló, csészékkel és tányérokkal. Könyvespolcok, könyvekkel megrakva. A felső polcon kis hajómodellek. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy lakik itt valaki. Talán az a szegény ember, akit a parton láttam. De ahogy körülnéztem, meggyőződtem róla, hogy itt régen nem járt senki. A kandalló rácsa berozsdásodott, a poros padlón nem látszanak léptek nyomai, még a porcelánkanna is poros. Furcsa, dohos szag terjengett a szobában. A hajómodelleken pókok szőtték hálójukat. Nem, itt nem lakik és rég nem is járt senki. Az ajtó nyikorgott, mikor kinyitottam. Az esőcseppek hangosan doboltak a tetőn és az
ablaktáblákon. A dívány szövetjét egerek vagy patkányok rágták ki. Láttam rajta a lyukakat, és láttam a kirojtosodott széleket. Nedves volt a levegő és dermesztően hideg. Sötét, lehangoló környezet, és kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Semmi kedvem nem volt maradni. Nem bírtam hallgatni az esőcseppek kopogását, ami szinte a szobában is visszhangzott, meg az eresz felől is behallatszott. Körülnéztem valami spárga után. De semmi olyat nem láttam, amit használhattam volna. A szoba végében volt egy másik ajtó is. Odaléptem, kinyitottam, most már izgatottan, egy kicsit féltem is, mert az a furcsa érzésem volt, hogy valami hátborzongató, rettenetes látványban lesz részem, amit jobb lenne, ha nem látnék. De hát ez ostobaság – bátorítottam magam, és lenyomtam a kilincset. Csakugyan közönséges raktárhelyiségbe nyílt az ajtó, olyanba, amilyennek a nagyszobát képzeltem. Kötelek, evezők, vitorlák, festékes vödrök, deszkadarabok hevertek szanaszét, mint minden más csónakházban. Egy gombolyag vastag spárga is akadt az egyik polcon, mellette rozsdás kés. Erre volt szükségem. Felkattintottam a kést, vágtam egy darabot a spárgából, azután visszamentem a szobába. Az eső még mindig kopogott a tetőn. Kisiettem a házból, vissza se néztem, nem akartam látni a patkány rágta díványt és a poros teáskannát, a pókhálókat a parányi hajókon, rohanó léptekkel igyekeztem vissza a partra. Az ember még mindig ott állt, engem figyelt. Jasper is mell ette volt. – Gyere, Jasper – mondtam –, gyere, öreg kutyám. Lehajoltam, Jasper ezúttal engedelmesen odahajtotta a nyakát a kezem alá.
– Találtam odabent spárgát – mondtam az embernek. Nem felelt. Laza pórázt kötöttem Jasper nyakára. – Jó napot – mondtam, és elindultam. A szegény bolond bólintott, és bárgyú, apró szemével rám bámult. – Láttam, hogy bement – motyogta. – Igen – mondtam –, Mr. de Winter nem fog haragudni érte. – Az asszony már nem jár ide – mondta. – Nem – feleltem –, már nem. – Belefulladt a tengerbe, ugye? Nem fog többé visszajönni? – Nem. Nem fog többé visszajönni. – De én nem mondtam semmit, ugye? – Nem, nem. Ne féljen. Megint lehajolt, és magában motyogva tovább kotorászott a kavicsok között. Siettem Maximhez, már várt reám a szikláknál, zsebre tett kézzel. – Ne haragudj – mondtam –, Jasper nem akart jönni, spárgát kellett keresnem. Hirtelen sarkon fordult, és megindult az erdő felé. – Nem a sziklákon keresztül megyünk haza? – kérdeztem. – Erre rövidebb – felelte kurtán. Elmentünk a ház mellett, és bekanyarodtunk az erdőbe. – Ne haragudj, hogy olyan sokáig maradtam, Jasper hibája volt – mondtam –, annyira ugatta azt az embert. Ki az? – Ben – felelte Maxim. – Ártalmatlan szegény ördög. Az öregapja vadőr volt nálunk. Itt laknak a szomszéd tanyán. Hol találtad ezt a spárgát? – Benn a házban.
– Nyitva volt az ajtó? – kérdezte. – Nyitva. Ott volt a spárga, ahol a vitorlák meg a csónak. – Aha – hümmögött Maxim. Aztán egy perc múlva hozzátette: – Zárva kellene lennie annak az ajtónak, nem értem, miért van nyitva. Nem feleltem semmit, ez utóvégre nem az én dolgom volt. – Ben mondta neked, hogy nyitva van az ajtó? – Nem – feleltem –, Ben semmit sem értett, amit kérdeztem tőle. – Hülyébbnek tetteti magát, mint amilyen mondta Maxim. – Ha akar, tud egészen értelmesen is beszélni. Biztosan százszor is ki-be jár a házba, de nem akarta neked elárulni. – Nem hiszem – feleltem –, a ház teljesen kihaltnak látszik. Rögtön látni, hogy nem lakik benne senki. Minden csupa por, léptek nyoma sehol. Borzasztó nedves is. Attól félek, a könyvek tönkre fognak menni, és a székek is, meg a dívány. Patkányok is vannak, a huzatokat alaposan kirágták. Maxim nem felelt. Óriási léptekkel ment, alig tudtam követni. A part itt igen meredek volt, nehezen lehetett felkapaszkodni. Egészen más, mint a Boldogvölgyben. A fák sötétek, és sűrűn állnak, itt nem szegélyezik azaleák az ösvényt. Az eső lecsurgott a vastag ágakról, a nyakamba ömlött, és belefolyt a ruhámba. Megborzongtam, nagyon kellemetlen érzés volt, mintha egy hideg ujj érintett volna. És Jasper mögöttünk kullogott, fáradtan a vad száguldozástól, nyelve kilógott. – Gyere már, Jasper, az istenért! – szólt rá Maxim. – Húzd egy kicsit – fordult hozzám. – Beatrice-nek igaza van, nagyon kövér ez a kutya.
– Olyan gyorsan mész, hogy nem tudunk lépést tartani veled – mondtam. – Ha szót fogadtál volna, és nem csörtetsz olyan vadul előre a sziklákon keresztül, már otthon volnánk – pirított rám Maxim. – Jasper nagyon jól ismeri az utat. Nem értem, miért mentél utána? – Attól féltem, hogy beleesett a tengerbe és az ár elsodorja – mondtam. – Azt hiszed, hogy otthagytam volna, ha ettől kell tartani? Mondtam, hogy ne menj. Most persze morogsz, hogy fáradt vagy. – Nem morgok – mentegetőztem –, és különben is, még ha vasból van is az ember lába, ezeken a sziklákon akkor is megfájdul. Azt hittem, te is utánam jössz. – Minek fárasztottam volna magam ezért a buta kutyáért? – Ez sem lett volna fárasztóbb, mint lent a parton deszkát halászni – feleltem. – Ezt csak azért mondod, mert más mentséget nem tudsz kitalálni. – Miért kellene mentséget keresnem, nem mondanád meg, gyermekem? – Nem tudom – feleltem fáradtan –, ne beszéljünk többet róla. – De most már csak beszéljünk, te kezdted. Mit akarsz azzal mondani, hogy mentséget kerestem? Miért kellett mentséget keresnem? – Miért, mert nem akartál velem jönni. – És mit gondolsz, miért nem akartam? – Ó, Maxim, ne kínozz, hát honnan tudjam? Nem vagyok én gondolatolvasó. Nem akartál, és kész. Láttam az arcodon, hogy nem akarsz. – Mit láttál az arcomon? – Már megmondtam. Láttam, hogy nem akarsz
velem jönni. Hagyjuk ezt, Maxim. Elegem van belőle. – Minden asszony ezt mondja, amikor nem tud tovább vitatkozni. Rendben van. Nem akartam átmenni oda, a másik öbölbe. Most meg vagy elégedve? Lehetőleg kerülöm azt az átkozott helyet, azt az istenverte házat. Ha neked olyan emlékeid volnának róla, mint nekem, te sem kívánkoznál oda, és nem kívánnál beszélni róla, sőt még csak gondolni se rá. Na, most aztán, ha tetszik, törd a fejed, hogy ez mit jelent. Remélem, most boldog vagy. Az arca fehér volt, a szeme kitágult, és végtelen szomorúság tükröződött benne, mint akkor, mikor először találkoztam vele. Megfogtam a kezét, és békéltetően simogatni kezdtem. – Maxim, kérlek, kérlek.... – Mi a baj? – kérdezte nyersen. – Nem akarom, hogy rosszkedvű légy. Úgy fáj, ha ilyennek látlak. Kérlek, Maxim, felejtsük el, amiről az előbb beszéltünk. Ostobaság volt az egész. Nagyon bánt, hogy így felizgattalak, drágám. Ne haragudj. – Ott kellett volna maradnunk Olaszországban. Nem lett volna szabad hazajönnünk Manderleybe. Istenem, milyen szamár voltam, hogy hazajöttünk. Türelmetlenül sietett előre, még gyorsabban, mint az előbb. Szaladnom kellett, hogy lépést tarthassak vele. A szívem a torkomban dobogott, alig tudtam lélegzeni, a könnyeket csak nagy nehezen tudtam visszatartani. Kétségbeesetten és ügyetlenül vonszoltam magam után Jaspert. Végre felértünk a dombra. Innen vezetett vissza az ösvény a Boldog-völgybe. Tehát azon az úton jöttünk
vissza, amelyen Jasper el akart indulni. Most már tudtam, hogy miért akart arra menni. Ez az ösvény vezetett a kis házhoz és a partnak ahhoz a részéhez, amelyet ő is jól ismert. Megszokta, hogy mindig erre jártak azelőtt. Szó nélkül mentünk vissza a házba. Maxim arca kemény volt, semmit sem tudtam leolvasni róla. Egyenesen bement a hallba, a hallból a könyvtárba, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna rám. Frith ott volt a hallban. – Hozza azonnal a teát! – mondta Maxim, és becsukta a könyvtárajtót. Kétségbeesetten viaskodtam a könnyeimmel. Frithnek nem szabad látnia, hogy sírok. Azt fogja hinni, hogy veszekedtünk, és elmeséli a cselédszobában, hogy Mrs. de Winter sír, úgy látszik, nem jól mennek a dolgok. Elfordultam, hogy Frith ne láthassa az arcomat. Odalépett hozzám, és lesegítette az esőkabátomat. – Majd beviszem a kerti szobába, asszonyom – mondta. – Köszönöm, Frith – feleltem még mindig elfordulva. – Nem volt valami kellemes sétaidő, asszonyom. – Nem, Frith, valóban nem volt valami kellemes. – A zsebkendője, asszonyom – mondta, és fölemelt valamit a földről. – Köszönöm – és zsebre tettem. Nem tudtam, mit csináljak, felmenjek-e a szobámba, vagy pedig Maxim után menjek a könyvtárba. Frith bevitte az esőkabátomat a kerti szobába. Én tanácstalanul álltam ott, és a körmömet rágtam. Frith visszajött, és csodálkozott, hogy még mindig
ott vagyok. – A könyvtárban jó meleg van, asszonyom. – Köszönöm, Frith. Lassan elindultam a hallon keresztül a könyvtár felé. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Maxim ott ült a karosszékben, Jasper a lábánál, az öreg kutya a kosarában. A nyitott újság ott hevert a szőnyegen, Maxim pedig mozdulatlanul meredt maga elé. Odamentem, és a szék mellé térdelve magamhoz öleltem a fejét. – Ne haragudj – suttogtam. Két keze közé fogta az arcomat, és fáradt, szomorú tekintettel nézett rám. – Nem haragszom. – De igen. Szomorúságot okoztam neked. Az éppen olyan, mintha megharagítottalak volna. Nem bírom elviselni, ha ilyennek látlak. Olyan nagyon szeretlek. – Igazán szeretsz? – kérdezte, és erősen magához szorított. A szeme is ugyanezt kérdezte, sötéten és bizonytalanul, mint egy megriadt gyermek szeme. – Mi baj, drágám? Miért nézel így rám? Mielőtt felelhetett volna, kinyílt az ajtó, én visszaereszkedtem a sarkamra, úgy tettem, mintha fát akarnék dobni a tűzre, mialatt Frith Roberttel együtt betolta a teaasztalt, és megkezdődött a teázás szertartása. Ugyanúgy, mint előző nap. Ugyanúgy volt megterítve az asztal, hófehér terítővel, ugyanúgy sorakoztak rajta a sütemények és a pirított kenyérszeletek, ugyanúgy állott a forró vizes ezüstkanna a kis lángon, és Jasper farkát csóválva, fülét hegyezve, ugyanúgy figyelte az arcomat. Beletelt öt perc, míg újra magunkra maradtunk. Mikor Maximre pillantottam, láttam, hogy arcába
visszatért a szín, a fáradt, szomorú kifejezés eltűnt, és szinte jókedvűen nyúlt egy szendvics után. – Borzasztó volt délben az a sokadalom – mondta. – Szegény jó Beatrice mindig felbosszant. Gyerekkorunkban is állandóan veszekedtünk, majd kikapartuk egymás szemét. Pedig, isten látja lelkem nagyon szeretem. Igazán szerencse, hogy nem lakunk közelebb egymáshoz. Erről jut eszembe, egyszer át kell mennünk a nagymamához. Töltsd ki a teámat, drágám, és bocsáss meg, hogy olyan komisz voltam. A tengerparti epizód tehát lezárult. Nem beszéltünk többet róla. A teáscsészéje fölött rám mosolygott, ez volt a jutalmam, azután az újság után nyúlt. Olyan volt ez a mosoly, mint amikor Jasper fejét simogatja meg. Jó kis kutya vagy, de feküdj le, hagyj békén. Megint Jasper voltam, úgy, mint ebéd után a kertben. Fogtam egy darab süteményt, és szétosztottam a két kutya között. Én nem ettem egy falatot sem, nem voltam éhes. Nagyon fáradt voltam, fásult, lehangolt. Maximre néztem, de ő elmerült az újságjában. Éppen lapozott. Az ujjam ragadt a süteménytől, a zsebembe nyúltam a zsebkendőért. Kivettem egy pici, csipkés szélű zsebkendőt. Majd felkiáltottam a meglepetéstől, mert nem az én zsebkendőm volt. Egyszerre eszembe jutott, hogy Frith vette fel a hallban a földről. Az esőkabát zsebéből eshetett ki. zavartan forgattam a kezemben. Piszkos volt sokáig lehetett az esőkabát zsebében. Apró pelyhek tapadtak hozzá. Az egyik sarkában monogram. Egy hosszú, dőlt R betű, átszőve a de W betűkkel. Az R nagyobb volt, mint a többi betű, a farka egészen a zsebkendő csipkés széléig nyúlt le. Pici kis zsebkendő volt, alig tenyérnyi. Kis gombolyaggá összegyűrve, valaki ott
felejtette a kabát zsebében. Úgy látszik, az esőkabátot azóta sem viselte senki. Én vettem fel most először. A kabát tulajdonosa tehát magas volt és karcsú, vállban szélesebb, mint én, mert az ujjak hosszan lelógtak, a kezemet is egészen eltakarták. Két gomb hiányzott róla. A kabát gazdája, úgy látszik, nem bánta. Talán csak a vállára borította, mint egy keppet, vagy nyitottan viselte, két kezét a zsebekbe mélyesztve. A zsebkendőn egy kis rózsaszínű folt. Az ajakrúzs nyoma. Megtörölte vele a száját, azután összegyűrte, és ott hagyta a kabát zsebében. Kezemben tartva a zsebkendőt, éreztem, hogy illat árad belőle. Illat, amelyet ismertem, illat, amelyre ráismertem. Lehunytam a szememet, és megpróbáltam emlékezni. Valami illanó, valami halvány illat volt, amelynek nem tudtam nevet adni. Azelőtt is éreztem már ezt az illatot. Egészen biztosan tudtam, hogy aznap délután éreztem. Azután egyszerre ráeszméltem, hogy a zsebkendőből felszálló illat ugyanaz, mint az összetaposott fehér azaleaszirmok illata a Boldogvölgyben.
TIZENEGYEDIK FEJEZET Az idő egy héten keresztül nedves volt és hideg, mint a nyugati országrészben sokszor szokott lenni kora nyáron. Többé nem is mentünk le a partra. A teraszról leláttam a tengerre. Szürke volt és barátságtalan, nagy, tarajos hullámok örvénylettek
rajta. Elképzeltem, amint odacsapódnak annak a kis öbölnek a partjához, és nagy robajjal meg-megtörnek a sziklákon, azután sebesen végigszaladnak a parton. Ha ott álltam a teraszon és hallgatóztam, egészen tisztán hallottam a tenger haragos mormolását. Tompa, állandó, soha nem szűnő hang. És a sirályok is a parton kerestek menedéket a rossz idő elől. Ott keringtek és rikácsoltak, kiterjesztett szárnyukkal csapkodva a ház körül. Kezdtem megérteni, hogy némely ember miért nem tudja elviselni a tenger közelségét. Van valami gyászos a hullámok állandó dübörgésében vagy neszezésében, és hogy ez soha egy pillanatra sem hallgat el, felőrli az ember idegeit. Örültem, hogy a mi lakosztályunk a keleti szárnyban van, és hogyha kihajolok az ablakomon, nem a tengert látom, hanem a rózsakertet. Éjszakánként, ha néha nem tudtam aludni, halkan fölkeltem, és az ablakpárkányra könyökölve szívtam magamba a kert békéjét és csendjét. Ilyenkor nem hallottam a nyugtalan tengert, és mert nem hallottam, a gondolataim is nyugodtabbak voltak. Nem kellett folyton a meredek ösvényre, az erdőre, az elhagyott kis házra és az öbölre gondolnom. Elhessegettem magamtól a csónakház képét. Napközben úgyis sokszor az eszembe jutott. Emléke mindannyiszor belém nyilallt, valahányszor láttam a tengert a teraszról. Ilyenkor egyszerre megjelentek előttem a kék foltok a teáskannán, a pókhálók a modellhajók árbocain, a patkány rágta lyukak a díványon. Újra hallottam az eső kopogását a tetőn. És Ben is eszembe jutott, apró vizenyős szemével, ravasz és bárgyú mosolyával. Nem akartam ezekre a dolgokra gondolni. Jó lett volna elfelejteni az egészet, de ugyanakkor tudni is
szerettem volna, hogy miért zaklatnak ezek az emlékek, miért tesznek boldogtalanná és bizonytalanná. És valahol a tudatom mélyén, megmaradt a kíváncsiságnak valami rejtett magja, amely lassan, lopva, minden tiltakozásom ellenére nőttön-nőtt, és én átéltem annak a gyermeknek minden kétségét és nyugtalanságát, akit letorkolnak, mondván: Ne kérdezősködj, ez nem neked való. Nem tudtam elfelejteni azt a sétát a tengerparton, Maxim riadt, tágra nyílt szemét, és nem tudtam elfelejteni a szavait sem: „Nem lett volna szabad hazajönnünk Manderleybe!” Az én hibám volt, mert én mentem át a másik öbölbe. Én tévedtem rá a múltba vezető ösvényre. És bár Maxim magához tért, megint a régi volt, és folytattuk az életünket: aludtunk, ettünk, sétáltunk, levelet írtunk, szóval a nap minden óráját eltöltöttük valahogyan, azért én mégis állandóan úgy éreztem, hogy valami kimondatlan van közöttünk. Úgy éreztem, hogy Maxim egyedül jár az út túlsó oldalán, és nekem nem szabad odalépnem hozzá. Ideges voltam, és félni kezdtem, hogy egy meggondolatlan szó, a beszélgetés egy váratlan fordulata megint visszahozza szemébe azt a kifejezést. Már a „tenger” szót sem mertem előtte kiejteni, féltem, hogy szerencsétlenségek, vízbefúlások juthatnak eszébe róla. Még Frank Crawley is, aki a napokban megint nálunk ebédelt, még ő is felizgatott, mikor vitorlásversenyekről beszélt, amelyek a kerrithi kikötőben zajlottak le, alig öt kilométernyire tőlünk. Makacsul a tányéromra néztem, éles, szúró fájdalmat éreztem a szívem táján, de Maxim egészen természetes hangon beszélt, mintha nem zavarta
volna, míg én szinte vért izzadtam a félelemtől, hogy mi történik a következő pillanatban, és hová vezet ez a beszélgetés. Emlékszem, hogy a sajtnál tartottunk, Frith már kiment a szobából, amikor felálltam, odamentem a tálalóasztalhoz, és vettem még egy darab sajtot, bár nem kívántam. Csak azért tettem, hogy ne kelljen ott ülnöm az asztalnál velük, és ne kelljen hallgatnom, amit beszélnek. Még dúdoltam is, hogy ne halljak semmit. Természetesen ostoba viselkedés volt, felfokozott idegesség, nem voltam már az a kiegyensúlyozott, boldog nő, mint házasságunk első heteiben. De nem tehettem róla. Félénkségem és félszegségem csak fokozódott valósággal megbénított, ha idegenek jöttek a házba. Mert emlékszem, ezekben az első hetekben gyakran jöttek vendégek, többnyire a környékbeli birtokokról, és a vendéglátás szertartásos formaságai, a kötelező félórás udvariassági társalgás súlyosabb megpróbáltatás volt rám nézve, mint hittem volna. Állandóan reszkettem, hogy valami olyan témát fognak megpendíteni, amiről Maxim jelenlétében nem tanácsos beszélni. Ó, az a félelem, amely elfogott, mikor motorzúgást hallottam, mikor a csengő megszólalt! Ó, hogy menekültem a szobámba! Gyorsan egy kis púdert hintettem az orromra, hamar végigfésültem a hajamat, és máris kopogtak az ajtómon: Frith vagy az inas benyújtotta ezüsttálcán a névjegyeket. – Jól van, Frith, rögtön lemegyek. Lépteim végigkopognak a lépcsőn, és hallom, hogy nyílik a könyvtárajtó, vagy ami még rosszabb, annak a hosszú, hideg és élettelen szalonnak az ajtaja, és ott vár egy idegen asszony, vagy egy idegen házaspár.
– Isten hozta minálunk! Bocsássanak meg, de Maxim lent van a kertben, Frith máris lement, hogy megkeresse. – Kötelességünknek éreztük, hogy felkeressük a ház ifjú asszonyát, és tisztelegjünk előtte. Kis nevetés, felületes csevegés, szünet, a tekintet körüljárja a szobát. – Manderley gyönyörű, mint mindig. Tetszik magának? – Ó, igen, hogyne, nagyon. Félénkségemben és izgalmamban, nehogy ostobaságot mondjak, ilyenkor mindig az iskoláslány-szavak csúsznak ki a számon. Olyan szavak, amiket különben soha életemben nem használok. ,,Ó, remek, ó, isteni.” És „iszonyú szép” és „borzasztó gyönyörű”. Aztán mikor Maxim megjelenik, ahelyett, hogy megkönnyebbülnék, újabb félelem gyötör, hogy mi lesz, ha valami tapintatlanságot mondanak; A félelemtől egészen megnémulok, az ajkamon halott mosoly ül, kezemet összekulcsolom az ölemben. A vendégek Maximhez fordulnak, emberekről és helyekről beszélnek, akikkel nem találkoztam, amelyeket nem ismerek, és olykor a tekintetük kételkedően, kissé csodálkozva felém téved. Elképzelem, amint útközben hazafelé menet azt mondják az autóban: „Szent isten, micsoda unalmas nő! Alig nyitja ki a száját.” Azután bizonyára az a mondat következik, amelyet először Beatrice ajkáról hallottam, és mely azóta is kísért, egy mondat, amelyet azóta minden szemben ott látok: „Olyan más, mint Rebecca... „ Olykor elcsípek egy-egy véletlenül elejtett szót,
amely némi világosságot derít a körülöttem lebegő titokra. Ha ilyenkor Maxim nincs velem, az újonnan szerzett tudás gyötrő, fájdalmas örömet szerez. Mint afféle bűnös tudás, amelyre a sötétség leple alatt tesz szert az ember. Ezeket a látogatásokat azután viszonozni kell, mert Maxim az ilyen dolgokban nem ismer tréfát, a világért el nem engedi, és ha ő nem jöhet velem, egyedül kell megbirkóznom a formaságokkal, és kínos szünetek állnak be a beszélgetésben, mert nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék. – Nagy társaséletet fognak élni az idén télen Manderleyben, Mrs. de Winter? – kérdezi a háziasszony. – Nem tudom – felelem –, Maxim még nem beszélt róla. – Nem, természetesen még korai volna. Hajdanában az a ház mindig tele volt vendéggel. Újabb szünet. – Nagyon sokan jártak ki Londonból. Óriási estélyeket rendeztek. – Igen – mondom. – Hallottam róla. Újabb szünet. Azután az a halk hang, amelyet csak halott közelében vagy a templomban szoktak használni: – Tudja, Rebeccát borzasztóan szerették. Rendkívül érdekes asszony volt. – Igen – mondom –, igen, természetesen. Egy-két perc múlva lopva az órámra nézek, és így szólok: – Sajnos, mennem kell, négy óra elmúlt. – Nem maradna itt teára? Negyed ötkor teázunk. – Nem, nem. Igazán nem lehet. Nagyon szépen köszönöm. Megígértem Maximnek... – A mondatom a semmibe vész, de megértik.
Felállunk, és mind a ketten tudjuk, hogy mit jelentett a marasztalás, és hogy miért hivatkoztam Maximnek tett ígéretemre. Néha elgondolkozom rajta, mi történnék, ha az embert nem kötnék a formaságok, ha miután beülök az autóba, és visszaintek a lépcsőn álló háziasszonynak, hirtelen kinyitnám a kocsi ajtaját, és kiszólnék: – Azt hiszem, mégis itt maradok. Menjünk vissza a szalonba, és üljünk le. Itt maradok vacsorára, vagy ha akarja, éjszakára is. Vajon a jólneveltség legyűrné-e a meglepetést, és a megkövült arcokat bevilágítaná-e egy pillanatra a kötelező vendégszeretet mosolya? Vajon azt felelnék-e: „De hát ez természetes, milyen kedves, hogy itt marad.” Néha kívántam, bár lenne erőm hozzá, hogy megpróbáljam. De az ajtó becsapódik, a kocsi végiggördül a kavicsos felhajtón, és vendéglátóm megkönnyebbült sóhajjal megy vissza a szobájába. A szomszéd városban a püspök felesége megkérdezte tőlem: – Mit gondol, rendez-e a férje idén jelmezbált Manderleyben? Gyönyörűek szoktak lenni a manderleyi jelmezbálok. Aki egyet is láthatott közülük, az soha az életben nem felejti el. Nekem pedig mosolyognom kellett, mint aki pontosan értesülve van mindenről, és azt feleltem. – Még nem határoztunk. Annyi mindenfele más dolgunk és megbeszélnivalónk van. – Persze, képzelem. De remélem, azért a jelmezbál sem fog elmaradni. Próbálja meg rábeszélni az urát. Tavaly persze nem volt. De emlékszem, két évvel ezelőtt mi is meg voltunk híva az urammal, és
remekül éreztük magunkat. Manderley egyenesen arra való, hogy ilyen nagyestélyeket rendezzenek benne. Csodálatosan szép volt a hall. Ott táncoltak, a zenekar a galérián játszott. Irtózatos nagy fáradtság lehet egy ilyen bált megrendezni, de megéri, mert mindenki istenien mulat. – Igen – hagyom rá –, igen, majd megbeszélem Maximmel. A sárga szoba íróasztalának rekeszei jutnak eszembe, a meghívandók hosszú névsora, és látom Rebeccát, amint ott ü1 az íróasztalnál, kipipálja azoknak a nevét, akiknek már elküldte a meghívót, belemártja tollát a tintába, és hosszú, enyhén dőlt betűivel gyorsan és biztosan írja a neveket az aranyszegélyű kartonokra. – Az egyik nyáron rendeztek egy garden partyt – folytatja a püspök felesége –, minden olyan gyönyörű volt, a virágok teljes pompájukban díszelegtek, s az idő is kedvezett. A teát apró asztalokon szolgálták fel a rózsakertben, ez is eredeti gondolat volt. Hát igen, leleményesség és ügyesség dolgában nem lehetett túltenni Rebeccán. Elhallgatott, kicsit elpirult, attól félt, hogy tapintatlanságot követett el, de én ráhagytam, és hogy kisegítsem zavarából, azt mondtam vakmerően: – Rebecca csodálatos asszony lehetett. Nem tudtam elhinni, hogy én voltam az, aki ezt a nevet kiejtette. Vártam, hogy most mi történik. Kimondtam a nevét. Hangosan kimondtam ezt a szót: Rebecca. Leírhatatlan megkönnyebbülés volt. Mintha valami iszonyú fájdalomtól szabadultam volna meg. Rebecca! Hangosan kimondtam ezt a nevet! Vajon a püspök felesége észrevette-e, hogy elpirulok? Úgy tett, mintha nem vette volna észre, a
beszélgetés olajozott kerekeken gördült tovább és mohón figyeltem minden szavára, mint valaki, aki a kulcslyukon hallgatózik. – Sohasem találkozott vele? – kérdezte, és mikor megráztam a fejemet, egy pillanatig habozott. – Tudja, mi sem ismertük őt közelebbről, az uram csak négy éve van itt, de minden nagyobb összejövetelre meghívták. Egyik télen ebéden is voltunk odaát. Gyönyörű teremtés volt. Csupa élet. – Bámulatos, hogy mindenhez értett – mondtam, és vigyáztam, hogy a hangom elfogulatlanul csengjen, mintha egyáltalán nem érintene a dolog. És közben a kesztyűmmel játszottam. – Ritkaság, hogy ennyire együtt legyen valakiben minden: A szépség és a szellem. És a sportban is elsőrangú volt. – Igen – helyeselt a püspök felesége –, nagyon tehetséges volt. Most is látom, amint fogadja a vendégeket a lépcső aljánál azon a báli éjszakán, és mindenkinek kezet nyújt. Elragadó jelenség volt dús, sötét hajával és fehér bőrével, és a ruha is remekül illett hozzá. Igen, tündérien szép volt. – Ő maga vezette a háztartást – tettem hozzá mosolyogva, mintha csak azt mondanám, ne féljen, gyakran beszélünk róla. – Nem csekélység ilyen nagy házat vezetni. Én bizony mindent rábízok a házvezetőnőre. – Hát persze, az ember nem érthet mindenhez. És maga még nagyon fiatal. Meg aztán valószínűleg megvannak az egyéni kedvtelései. Később is ráér a háztartással foglalkozni, ha már egy kicsit érettebb lesz... Valakitől azt hallottam, hogy szépen rajzol. – Ó, istenem, nem is érdemes beszélni róla. – Dehogynem, ritka bájos képesség az, ha valaki
szépen rajzol. Nem mindenkinek adatik meg. Ne hagyja abba. Manderley tele van olyan helyekkel, amelyeket érdemes lerajzolni. – Igen, igen, magam is úgy vélem – mondtam, és nagyon lehangoltak a szavai, mert hirtelen láttam magamat, amint a tábori székkel, egy skatulya ceruzával és ritka bájos képességemmel felszerelve vonulok keresztül a parkon. – Sportol? – kérdezte. – Lovagol? Vagy vadászik? – Nem. Semmiféle sportot nem űzök. De sétálni nagyon szeretek – feleltem szégyenkezve. – A séta a legjobb sport a világon – felelte élénken. – A püspök úr meg én nagyon sokat sétálunk. Arra kellett gondolnom, vajon hol és hogyan sétál őfőtisztelendősége. A katedrális körül rója a köröket, püspöksüveggel a fején, feleségével a karján? Aztán egy régebbi vakációról kezdett beszélni, amikor sokat sétáltak, a Penninekben naponta húsz kilométert is megtettek. Én bólogattam, udvariasan mosolyogtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol vannak a Penninek, talán valahol az Andokban? Később eszembe jutott, hogy ez az a hegylánc, amelyik az iskolai térképemen fodros barna vonallal volt jelölve a rózsaszínű Anglia közepén. Tehát naponta húsz kilométer a Penninekben, püspöksüveggel és püspöknével. Elakadt a társalgás. Nem kellett néznem az órára, mert a falióra érces hangon elütötte a négyet, én pedig felálltam. – Úgy örülök, hogy itthon találtam. Remélem, rövidesen átjön Manderleybe? – Nagy örömmel. Bár sajnos, az uram igen el van foglalva. Kérem, adja át üdvözletemet kedves férjének, és ne felejtse el emlékeztetni a jelmezbálra.
– Nem felejtem el. Hazudtam. Úgy tettem, mintha tudnék a jelmezbálról. Hazafelé menet az autóban behúzódtam az ülés sarkába a körmömet rágtam, és képzeletben magam előtt láttam Manderleyt, zsúfolva jelmezes vendégekkel, hallottam a zajt, a zenét, a nevetést, elképzeltem, hogy a vacsorát a szalonban szolgálják fel és hosszú büféasztalok állnak a fal menten. Láttam Maximet a lépcső aljánál, nevetve, amint kezet fog a vendégekkel, és odafordul valakihez, aki mellette áll, egy sötét hajú, magas, karcsú asszonyhoz. – Igen, sötét haja van, és nagyon fehér az arca – így mondta a püspök felesége –, mindent hall, és mindent lát, és mindenre van gondja, a személyzetnek a vállán keresztül osztogatja a parancsait, ügyes, sohasem félszeg, és ha táncol, azaleaillat lebeg utána a levegőben. – Nagy társas életet fognak élni a télen. Manderleyben, Mrs. de Winter? – hallok egy másik hangot, egy asszonyét, aki Kerrith másik végében lakik, a tekintete kérdőn, gyanakodva mustrál végig tetőtől talpig, felméri a ruhámat, és azzal a bizonyos gyors, futó pillantással, amely az asszonyok sajátja, próbálja kideríteni, hogy vajon; gyereket várok-e. Nem akarok vele újra találkozni. Csak azért jönnek Manderleybe, mert kíváncsiak rám. Kritizálni akarják a külsőmet, a modoromat, az alakomat, látni akarják, hogy Maxim és én hogyan beszélünk egymással, hogy vajon szeretjük-e egymást, hogy aztán hazamehessenek és elmondhassák: minden egészen más Manderleyben, mint hajdanában volt. Azért jönnek, mert össze akarnak hasonlítani Rebeccával. Elhatároztam, hogy nem fogom többé viszonozni
ezeket a látogatásokat. Megmondom Maximnek is. Azt se bánom, ha neveletlennek tartanak. Legalább eggyel több okuk lesz rá, hogy megszóljanak. Felőlem mondhatják, hogy neveletlen vagyok. „Egyáltalán nem lepmeg – suttogják majd –, utóvégre kicsoda-micsoda?” Aztán nevetnek, és vállat vonnak. „Hát nem tudod, kedvesem? Valahol MonteCarlóban szedte föl. Nem volt neki egy fityingje sem. Valami öregasszony mellett volt társalkodónő.” Aztán megint nevetnek, és felhúzzák a szemöldöküket. „Hihetetlen! Milyen furcsák a férfiak! Éppen Maxim, aki olyan borzasztó válogatós volt. És éppen Rebecca után...” Nem bántam. Nem törődtem vele. Tőlem mondjanak, amit akarnak. Mikor az autó befordult az alsó kapun, előrehajoltam, hogy rámosolyogjak arra az asszonyra, aki itt lakik. Virágot szedett a kertben. Mikor az autót meghallotta, fölegyenesedett, de nem látta, hogy mosolygok. Integettem neki, ő kifejezéstelen arccal nézett vissza rám. Bizonyára nem tudta, ki vagyok. Megint hátradőltem az ülésen. Az autó tovább suhant. Aztán, mikor elkanyarodtunk, egyszerre egy férfit láttam közeledni az úton. Frank Crawley volt, az intéző. Megállt, mikor az autó hangját hallotta, a sofőr lassított. Frank Crawley levette a kalapját, és rám mosolygott. Úgy látszott, örül, hogy találkoztunk. Visszamosolyogtam rá. Kedves tőle, hogy örül nekem. Frank Crawley rokonszenves volt nekem. Én nem találtam őt unalmasnak és érdektelennek, mint Beatrice. Talán azért nem, mert
én magam is unalmas és érdektelen vagyok. Mind a ketten unalmasak vagyunk. Soha nem tudunk semmi érdekeset mondani. Kopogtam az üvegen, és szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg. – Kiszállok, és gyalog megyek tovább Mr. Crawleyval – mondtam. A sofőr kinyitotta előttem az ajtót. – Látogatóban volt, Mrs. de Winter? – kérdezte Crawley. – Igen, Frank – feleltem. Franknek szólítottam, mert Maxim is így szólította. De ő következetesen Mrs. de Winternek nevezett. Ő már ilyen volt. Ha egy puszta szigeten lettünk volna együtt, és életünk egész hátralevő részét bizalmas közelségben töltöttük volna, ő akkor is megmaradt volna a Mrs. de Winter mellett. – A püspökéknél voltam – mondtam –, a püspök nem volt otthon, csak a felesége. Nagyon szeretnek sétálni. Néha húsz kilométert járnak egy nap alatt a Penninekben. – Nem ismerem azt a vidéket – válaszolta Frank Crawley –, de azt mondják, hogy gyönyörű. Egy nagybátyám lakott arrafelé. Ez a megjegyzés tökéletesen illett Crawleyhoz: udvarias, konvencionális és semleges. – A püspök felesége szeretné tudni, hogy mikor lesz újra jelmezbál Manderleyben – mondtam, és a szemem sarkából figyeltem Crawley arcát. – Az utolsó jelmezbálon ő is itt volt, és nagyon jól érezte magát. Én nem is tudtam, hogy Manderleyben jelmezbálokat szoktak rendezni, Frank. Habozott egy pillanatig, mielőtt felelt, és kissé zavartnak látszott.
– Igen – bökte ki végül-, a manderleyi estélyeknek messzi földön hírük volt. A környékről mindenki itt szokott lenni. Sőt Londonból is sokan jöttek. Nagyszerű estélyek voltak itt régen. – Nem lehetett könnyű egy ilyen estélyt megrendezni – jegyeztem meg. – Nem – felelte ő. – Gondolom – jegyeztem meg hanyagul-, mindent Rebecca intézett. Mereven magam elé néztem, de azért láttam, hogy Crawley felém fordul, mintha olvasni akarna az arcomból. – Mindnyájan segítettünk – felelte nyugodtan. Volt valami furcsa tartózkodás a modorában, ahogy ezt mondta, valami félénkség, ami a saját ügyetlenségemet juttatta eszembe. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán ő is szerelmes volt Rebeccába. A hangja olyan volt, amilyen az én hangom lett volna, ha szerelmes vagyok belé. Ez a gondolat új lehetőségeket tárt föl. Frank Crawley olyan szerény és olyan félénk, hogy biztosan senkinek sem vallotta volna meg a szerelmét, legkevésbé Rebeccának. – Attól félek, nem sok hasznomat fogják venni – mondtam –, énnekem aztán fogalmam sincs róla, hogy hogyan kell valamit rendezni. – Magának nem is kell semmit se csinálni. Elég, ha szép. – Ez nagyon kedves magától, Frank – mondtam –, de attól félek, hogy még erre sem leszek képes. – De igen – felelte. – Maga remekül helyt fog állni ebben a szerepben. Drága Frank Crawley, milyen tapintatos volt és milyen udvarias. Csaknem elhittem, amit mondott. De egészen azért mégsem hittem el.
– Megkérdezné Maximet, hogy mi lesz a bállal? – folytattam a témát. – Miért nem kérdezi meg maga? – felelte. – Én nem szívesen kérdezném meg. Elhallgattunk. Lassan sétáltunk a ház felé. Most, hogy megtörtem a varázslatot, és ki mertem mondani Rebecca nevét, először a püspök felesége előtt és most Frank Crawley jelenlétében, képtelen voltam türtőztetni magam. Úgy hatott rám ez a kimondott név, mint valami izgatószer. Tudtam, hogy egy-két percen belül újra ki kell mondanom. – A napokban lent jártunk Maximmel a tengerparton – kezdtem –, Jasper komiszkodott, folyton ugatta azt a szegény embert, akinek olyan bárgyú a tekintete. – Benre gondol? – kérdezte Frank egészen könnyed hangon. – Ő mindig ott járkál a parton. Nagyon derék fiú, nem kell félnie tőle. A légynek sem vét. – Ó, én nem féltem tőle – mondtam, aztán egy pillanatig vártam. Dúdolgatni kezdtem, hogy bátorságra kapjak. – Az a ház egészen tönkre fog menni – vetettem oda könnyedén. – Be kellett mennem, hogy egy darab spárgát keressek, mert Jaspert meg akartam kötni. Minden tönkremegy, még a könyvek is megpenészednek. Miért nem csinálnak valamit? Kár azért a szép kis házért. Tudtam, hogy nem fog rögtön felelni. Lehajolt, hogy megkösse a cipője zsinórját. Én úgy tettem, mintha egy levelet néznék valamelyik bokron. – Ha Maximnek valami terve volna a házzal, biztosan. szólt volna nekem – felelte, és még mindig a cipőjével babrált.
– Az ott mind Rebecca holmija? – Igen. Eldobtam a levelet, és egy másikat vettem a kezembe, azt gyűrtem-forgattam. – Mire használta azt a kis házat? – kérdeztem. – Látom, hogy teljesen be van bútorozva, pedig kívülről azt hittem róla, csak csónakház. – Eredetileg csónakház volt – mondta, megint kényszeredetten, olyan hangon, amilyet akkor használ valaki, mikor kellemetlen témáról kell beszelnie. – Aztán ő alakíttatta át, ő bútorozta be és látta el mindennel. Furcsának találtam, hogy így beszél róla: „ő”. Nem mondta, hogy Rebecca, sem azt, hogy Mrs. de Winter, mint ahogy vártam tőle. – Gyakran használta? – Igen. Gyakran. Holdvilágpartikat rendezett ott és egyéb ilyeneket. Lassan sétáltunk. Én még mindig dúdoltam. – Holdvilágparti a tengerparton, hiszen az gyönyörű lehetett! – mondtam élénken. – Maga is ott szokott lenni? – Egyszer vagy kétszer én is ott voltam. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy milyen nehezére esik erről a témáról beszélni. – Miért van bója a kikötőben? – Ott horgonyzott a hajó. – Milyen hajó? – Az ő hajója. Furcsa izgalom fogott el, és további kérdezősködést ösztönzött. Crawley nem akart beszélni róla azt láttam, de bármennyire is sajnáltam őt, és bármennyire szégyelltem a saját kíváncsiságomat, most már nem tudtam abbahagyni.
– Mi történt a hajójával? – kérdeztem. – Az volt az a hajó, amelyikkel elsüllyedt? – Igen – mondta nyugodtan –, felborult és elsüllyedt. Ő pedig a tengerbe fulladt. . – Mekkora lehetett az a hajó? – kérdeztem. – Körülbelül háromtonnás. Volt egy kis kajütje is. – És mitől borult fel? – Nagyon viharos tud lenni a tenger ott az öbölben – mondta. A zöld tengerre gondoltam, elképzeltem, amint fehéren habzó tarajos hullámok száguldanak rajta végig. Biztos hirtelen jött egy szélroham a domb mögül, és oldalba kapta a hajót. Vajon miért nem sikerült a vitorlákat időben leengednie? – És nem lehetett megmenteni? – kérdeztem. Miért nem mentek érte? – Senki sem látta, hogy felborult a hajó. Senki sem tudta, hogy elment vitorlázni. Most nagyon vigyáztam, hogy ne nézzek Crawleyra. Észrevehette arcomon a meglepetést. Én eddig mindig azt hittem, hogy vitorlásversenyen történt a baleset, hogy más hajók is voltak a közelben, és hogy sok ember látta a partról. Nem tudtam, hogy egyedül volt. Egészen egyedül ott kint az öbölben. – De odafönt a házban csak tudták? – kérdeztem. – Nem. Sokszor ment el egyedül. Gyakran késő éjszaka jött haza, és olyankor lent aludt a kis házban, a parton. – Talán az idegességét akarta így levezetni? – Nem. Nem mondhatnám, hogy ideges volt. – És Maxim nem bánta, hogy egyedül jár éjszaka vitorlázni? Egy pillanatig várt a válasszal, aztán röviden csak
ennyit mondott: – Nem tudom. Az volt, a benyomásom, hogy most valakivel nagyon szolidáris volt. Vagy Maximmel, vagy Rebeccával. Esetleg önmagával. Furcsán viselkedett, nem tudtam, hányadán állok vele. – Tehát belefulladt a tengerbe, mikor kifelé próbált úszni? Miután a hajó elsüllyedt? – kérdeztem. – Igen – felelte. Elképzeltem a viharos tengeren bukdácsoló kis hajót, a hullámok át- meg átcsapnak rajta, s a vitorlák alányomják a meg-megújuló rettenetes szélrohamokban. Milyen sötét lehetett ott kint a tengeren! És a part nagyon messze volt. – Mennyi idő múlva találták meg? – kérdeztem. – Körülbelül két hónap múlva. Két hónap... Én azt hittem, hogy a vízbefúltakat két nap múlva megtalálják. Azt hittem, hogy mikor a dagály jön, a víz kiveti őket a partra. – Hol találták meg? – Edgecoombe-ban, negyven kilométerrel feljebb. Egyszer én is töltöttem egy vakációt Edgecoombeban, mikor hétéves voltam. Nagy hely volt, hosszú mólóval, és emlékszem, csacsiháton lovagoltam a homokos parton. – És honnan tudták, hogy ó volt? Két hónap múlva hogyan állapították meg? Miért áll meg Frank minden mondat után, mintha mérlegelné a szavait? Vajon tetszett neki Rebecca? Szerette, sajnálta? – Maxim fölment Edgecoombe-ba, ő ismerte fel. Hirtelen nem akartam többet kérdezni. Émelyegtem, és undor töltött el. Olyasféle érzésem volt, mintha nagy tömeggel együtt én is nézője lettem volna
annak, hogy valakit leütnek. Vagy mintha egy nagy bérházban laknék, amelyben valaki meghalt, és mintha azt mondtam volna, hogy én is látni szeretném a halottat. Utáltam magamat. Ez a kérdezősködés szégyenletes volt és megalázó. Bizonyára Frank Crawley is megvet érte, gondoltam. – Borzasztó lehetett mindnyájuknak – mondtam gyorsan. – Biztosan nem szívesen beszél róla. Én csak azért említettem, mert úgy gondoltam, hogy tenni kéne valamit a kis ház érdekében. Olyan kár, hogy a bútorokat tönkreteszi a nedvesség. Nem szólt semmit. Melegem volt, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Bizonyára észrevette, hogy nemcsak az üres ház érdekel – gondoltam –, és most azért hallgat, mert meg van botránkozva a kíváncsiságomon. Idáig a barátomnak és szövetségesemnek éreztem Crawleyt. Most talán mindent elrontottam, és soha többé nem nyerem vissza a bizalmát. – Milyen hosszú ez az út – mondtam –, engem mindig egy Grimm-mesére emlékeztet, amelyben a herceg eltévedt az erdőben. Mindig hosszabb, mint amilyennek gondolja az ember, és a fák olyan sötétek, és olyan közel vannak egymáshoz. – Igen, különös út ez – mondta. A hangjából éreztem, hogy résen van most is, mintha újabb kérdésre várna. Volt valami félszeg feszültség közöttünk, amit lehetetlen volt észre nem venni. Ezt nem hagyhattam annyiban. Tennem kellett valamit, ha mégoly nehezemre esett is. – Frank – mondtam kétségbeesetten –, tudom, hogy mit gondol most magában. Tudom, hogy nem érti, miért kérdezek ennyi mindent. Úgy gondolja, hogy kíváncsi vagyok és közönséges, mert ilyen
erőszakosan faggatódzom. Pedig higgye el, hogy nem így van. Csak néha... néha olyan furcsán érzem magamat. Olyan különös nekem ez az élet itt Manderleyben. Egészen más, mint amilyenhez szokva voltam. Ha elmegyek, hogy viszonozzak egy látogatást, mint ma délután is, tudom, hogy az emberek tetőtől talpig végigmérnek, és arra gondolnak, vajon hogy fogom megállni a helyemet. Szinte hallom, amint azt mondják: „Ugyan miért vette feleségül Maxim ezt a jelentéktelen kis teremtést?” És olyankor, Frank, én magam is csodálkozom és kételkedem, és olyan borzasztó érzésem van, és azt gondolom, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem megyek feleségül Maximhez, és hogy nem leszünk boldogok egymással. Valahányszor idegenekkel találkozom, mindig ez az érzés kínoz, és tudom, hogy mindenkinek az az első gondolata, hogy milyen más vagyok, mint Rebecca... Egy szuszra hadartam el mindezt, és kicsit már szégyelltem is magam. Úgy éreztem, hogy ezzel az őszinteségi rohammal most felégettem magam mögött a hidat. Crawley elgondolkozva és zavartan nézett rám. – Ne gondolja ezt, Mrs. de Winter – mondta –, ami engem illet, ki sem mondhatom, milyen boldog vagyok, hogy feleségül ment Maximhez. Egészen más élete lesz neki maga mellett. Bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja állni a helyét. Én a magam részéről rendkívül kedvesnek, mondhatnám, üdítő jelenségnek találom, és örülök, hogy olyasvalakit látok Maxim mellett, aki – elpirult, és kereste a szavakat –, aki, hogy úgy mondjam, még kissé idegenül mozog Manderleyben. És ha az a benyomása, hogy az emberek, akikkel találkozik,
megkritizálják, hát akkor ez komiszság az emberektől. Én soha nem hallottam egyetlen ilyen megnyilatkozást sem, és ha hallanék, hát lenne rá gondom, hogy többé ne hangozzék el. – Ez igazán aranyos magától, Frank – feleltem-, és az, amit mondott, higgye el, bátorságot önt belém. Tudom, hogy borzasztóan ügyetlen vagyok. Előkelő társaságban nem tudok természetesen viselkedni, nem tanítottak meg rá, és mindig arra kell gondolnom, hogy milyen más lehetett Manderley, mikor olyasvalaki volt az úrnője, akit erre neveltek, és akinek mindez természetes és magától értetődő volt. Napról napra jobban látom, hogy mi minden hiányzik belőlem: önbizalom, szépség, intelligencia, szellem, mindazok a tulajdonságok, amelyek egy asszonynál a legfontosabbak. Hiába minden, Frank, ezt nem tagadhatjuk. Nem szólt semmit. Nyugtalannak és gondterheltnek látszott. Elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. – Ne mondjon ilyeneket – mondta. – Miért ne, ha igaz? – Magában olyan női tulajdonságok vannak meg, amelyek ezeknél sokkal fontosabbak. Talán vakmerőség, hogy ilyeneket mondok, hiszen még alig ismerhetem. Agglegény vagyok, nem sokat értek a nőkhöz, itt Manderleyben, amint tudja, visszavonultan élek, de azt merem állítani, hogy a kedvesség, az őszinteség, és ha szabad ezt mondanom, a szerénység sokkal többet ér egy férfi, egy férj szemében, mint a világ minden szellemessége és szépsége. Nagyon izgatottnak látszott, és megint kifújta az orrát. Láttam, hogy őt sokkal jobban felizgatta a dolog, mint engem. Ez megnyugtatott, és úgy
éreztem, hogy fölénybe kerültem vele szemben. Nem értettem, hogy mi hozta ki ennyire a sodrából. Végtére is semmi olyat nem mondtam, ami ezt indokolttá tette volna, csak éppen bevallottam, hogy bizonytalanul érzem magamat Rebecca örökében. De hát Rebeccában bizonyára szintén megvoltak azok a jó tulajdonságok, amelyekről Frank azt állítja, hogy értékesebbek, mint a szépség és a szellem. Bizonyára ő is kedves volt és őszinte a barátaival. Mindenki szerette. Hogy a szerénységgel mit akart mondani Frank, azt nem egészen értettem. A szerénység olyan szó, amelyet sohasem értettem egészen. Valahogy úgy képzeltem, összefüggésben van azzal, hogy az ember fürdőszobába menet nem szívesen találkozik idegenekkel... Szegény Frank. És Beatrice azt mondta róla, hogy unalmas fickó. És hogy soha egy szót sem tud kinyögni magától. – Hát – mondtam zavartan –, nem hiszem, hogy mindez megvolna bennem. Nem hiszem, hogy nagyon kedves és különösebben őszinte volnék, ami pedig a szerénységet illeti, még nemigen volt alkalmam az életben arra, hogy más legyek, mint szerény. De azt hiszem, az, hogy ilyen hirtelen feleségül mentem Maximhez, nem vall éppen túlságos szerénységre. – Kedves Mrs. de Winter, én az önök monte-carlói megismerkedésének szabályszerűségét minden kétségen felül állónak tartom – mondta halkan. – Köszönöm, Frank – feleltem komolyan. Szegény jó Frank, alighanem megijesztettem. „Minden kétségen felül álló.” Mennyire jellemző volt már ez a kifejezés is rá. Az embernek rögtön az jut eszébe, hogy vannak olyan dolgok is, amelyek
minden kétségen alul állnak. – Biztosan tudom – kezdte habozva és még mindig zavart arckifejezéssel –, biztosan tudom, hogy Maximet nagyon bántaná, ha tudná, hogy magát milyen kétségek gyötrik. Meg vagyok győződve róla, hogy sejtelme sincs róluk. – De remélem, nem akarja megmondani neki? – kérdeztem gyorsan. – Nem, természetesen nem. Mit képzel rólam, Mrs. de Winter? Én nagyon jól ismerem Maximet, és sokszor láttam őt mindenféle... mindenféle hangulatban. Ha tudná, hogy maga a múlton rágódik, ez nagyon bántaná. Ő most végre egyenesben van, de Mrs. Lacynek teljesen, igaza volt a múltkor, amikor azt mondta, hogy egy évvel ezelőtt Maxim közel járt a teljes összeomláshoz. Bár tapintatlanság volt tőle, hogy ezt a szemébe mondta. De éppen ezért van önre szüksége. Ön friss, fiatal, üde, megértő, és semmi köze ahhoz, ami elmúlt. Felejtse el a múltat, Mrs. de Winter, felejtse el, úgy, ahogy ő, hála istennek elfelejtette, és ahogy mindannyian elfelejtettük. Egyikünk sem szeretné visszahozni a múltat, Maxim a legkevésbé, és magától reméljük, hogy minél távolabb vezet minket tőle. Igaza volt. Kétségtelenül igaza volt. Kedves jó Frank barátom, szövetségesem! Önző voltam és túlságosan érzékeny. A saját kisebbségi érzésem mártírja. – Kár, hogy nem beszéltem magával erről már régebben. – Valóban kár. Sok bánkódástól megkímélhette volna magát. – Most boldogabb vagyok – mondtam –, sokkal boldogabb, és ugye, maga mindig a barátom marad,
akármi történik, Frank? – Igen, Mrs. de Winter, rám mindig számíthat. Kiértünk az erdőből a tisztásra. Megint ott jártunk a rododendronok között. Már egy kicsit elvirágzottak. Arra gondoltam, hogy egy hónap múlva hullatni kezdik szirmaikat, és a kertészek jönnek majd, és összesöprik őket. Rövid szépség az övék, nem tart sokáig. – Frank – mondtam –, mielőtt befejezzük ezt a beszélgetést, ígérje meg, hogy őszintén felel egy kérdésemre. Kicsit bizalmatlanul nézett rám. – Ez... ez nem becsületes játék – mondta –, hátha valami olyat kérdez, amire nem tudok felelni. – Nem – mondtam –, nem olyasmiről van szó. Nem bizalmas és nem személyes kérdés. – Igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni. Odaértünk az utolsó kanyarodóhoz, Manderley kitárult előttünk tökéletes arányaival és szépségével, nemes egyszerűségévei, derűsen és békésen, meglepetésszerűen, mint mindig, valahányszor hazaérkeztem. A napfény ott táncolt az ablakokon, és sugarai megvilágították a kőfalakat is. Vékony füstoszlop kacskaringózott fölfelé a könyvtárszoba kéményéből. A körmömet rágtam, és a szemem sarkából Franket figyeltem. – Mondja meg nekem – kérdeztem, és nagyon vigyáztam rá, hogy a hangom közömbös legyen –, mondja meg őszintén: nagyon szép volt Rebecca? Frank várt egy pillanatig, nem láttam az arcát. Nem rám nézett, hanem a ház felé. – Igen – mondta lassan –, igen, azt hiszem, a legszebb nő volt, akit életemben láttam.
Felmentünk a lépcsőn a hallba. Teáért csöngettem.
TIZENKETTEDIK FEJEZET Mrs. Danverst ritkán láttam. Teljesen visszavonult. Reggelente felhívott a sárga szobában, és megkérdezte, hogy nincs-e valami utasításom az étlapra vonatkozólag, de ezen túl alig érintkeztünk. Fogadott egy komornát számomra, Clarice-nek hívták, az apja is a birtokon dolgozott, rokonszenves, jó modorú, csendes lány volt, hála istennek még sohasem szolgált, és így nem volt összehasonlítási alapja. Azt hiszem, ő volt az egyetlen ember a házban, aki tisztelettel viseltetett irányomban. Az ő szemében én voltam a ház úrnője, én voltam Mrs. de Winter. Ha pletykált is rólam a többi cseléd, őt, úgy látszik, nem befolyásolták. Egy nagynénje nevelte föl, valahol húsz kilométernyire Manderleytől, és bizonyos tekintetben neki éppen olyan új volt Manderley, mint nekem. Könnyű volt őt kezelni. Nem féltem, ha azt kellett neki mondanom, hogy: – Ó, Clarice, nem lenne szíves megstoppolni a harisnyámat? Alice, a másik lány, fölényes volt és szemtelen. Inkább kiloptam a fiókból a kombinémat és a hálóingemet, és magam varrtam meg, ha elszakadt, mintsem hogy Alice-t kérjem meg rá. Láttam őt egyszer egyik kombinémmal a karján, amint az olcsó anyagot és a szerény kis csipkét vizsgálta szakértő szemmel. Soha nem fogom elfelejteni az arcát. Szinte megsértődött, mintha személyes büszkeségén esett
volna csorba. Azelőtt nem sokat törődtem a fehérneműmmel. Ha tiszta volt és rendes, mindegy volt, milyen anyagból készült, és milyen csipke díszíti. Persze, azok a menyasszonyok, akikről a regényekben szó esik, azok kelengyét kapnak, több tucatot mindenből, de én ezzel soha nem törődtem. Alice arca azonban gondolkodóba ejtett. Írtam Londonba, és fehérnemű-árjegyzéket kértem. Mire megjött az árjegyzék, már Clarice került Alice helyébe, és én úgy találtam, hogy pazarlás volna új fehérneműt vásárolni, mikor a régi még egészen jó, és eltettem az árjegyzéket egy fiókba. Néha eszembe jutott, hogy vajon Alice beszélt-e róla a többieknek, és vajon megtárgyalták-e a cselédszobában a fehérneműimet, mint igazi női témát, amin meg lehet botránkozni, mialatt a férfiak hallótávolságon kívül vannak. Férfiak jelenlétében ugyanis Alice nagyon tartózkodó volt. Még Frith előtt sem ejtette volna ki a világért sem azt a szót, hogy: kombiné. Mindenesetre megkönnyebbültem, mikor Alice átadta helyét Clarice-nek. Clarice sohasem fogja tudni megkülönböztetni a valódi csipkét az utánzattól. Igazán nagyon kedves volt Mrs. Danverstől, hogy megszerezte nekem Clarice-t. Lehet, hogy azt gondolta, összeillünk. Most, hogy tudtam az okát Mrs. Danvers neheztelésének és idegenkedésének, valamivel könnyebben éreztem magam. Nem engem gyűlöl tehát, hanem csak a második asszonyt. Ugyanezt érezte volna mindenkivel szemben, aki Rebecca helyét elfoglalja. Legalábbis így értettem abból, amit Beatrice mondott.
– Hát nem tudtad? – álmélkodott Beatrice. – Mrs. Danvers imádta Rebeccát. Akkor megijedtem ezektől a szavaktól. Valahogy nem voltam rájuk elkészülve. De mióta gondolkoztam rajta, kezdtem kevésbé félni Mrs. Danverstől. Sőt sajnáltam őt. El tudtam képzelni, mit érez. Mennyire fájhatott neki, valahányszor hallotta, hogy engem Mrs. de Winternek szólítanak. Minden reggel, mikor fölemelte a házitelefon kagylóját és felhívott, és én azt feleltem, hogy igen, Mrs. Danvers, én vagyok, egy másik hangot várt a telefonban. És ha keresztülment a szobákon, és az én nyomomat látta mindenhol, egy sapkát az ablakpárkányon, a kötésemet a széken, a másikra kellett gondolnia, aki előttem lakott ebben a házban. Hiszen még én is folyton reá gondoltam, én is, aki nem ismertem Rebeccát. Mrs. Danvers ismerte a járását, ismerte a beszédét. Mrs. Danvers tudta, milyen színű volt a szeme és a haja, és milyen volt a mosolya. Én mindebből semmit se tudtam. Nem is kérdezősködtem, de néha mégis úgy tetszett, hogy Rebecca az én szememben éppen olyan eleven, mint Mrs. Danvers szemében. Frank azt mondta, hogy felejtsem el a múltat, és én megpróbáltam elfelejteni. De Franknek nem kellett ott ülnie a sárga szobában, mint nekem, nap nap után, és megfogni a tollat, amelyet valaha ő tartott a kezében. Franknek nem kellett a kezét az írómappán pihentetnie, és állandóan farkasszemet néznie Rebecca betűivel, amint ott hivalkodtak az Íróasztal rekeszei fölött. Neki nem kellett a gyertyatartókat látnia a kandallón, az órát, a virágvázát a festményeket a falon, és nem kellett nap nap után arra gondolnia, hogy mindez valaha az övé volt,
ezeket ő válogatta ki, ma is az övé minden, nem az enyém. Franknek nem kellett Rebecca helyén ülni az ebédlőben. Nem kellett az ő villájával és késével ennie, nem kellett az ő poharából innia. Franknek nem kellett a vállára borítania azt a köpenyt, amelyet valaha ő viselt, és Frank kabátzsebében nem rejtőzött az ő zsebkendője. Nem kellett látnia nap nap után, mint nekem, a vén kutya vaksi tekintetét a könyvtárszobában, nem kellett látnia, hogyan kapja fel a fejét, hogy figyel a közeledő asszonyi lépésekre, és hogyan ejti le a fejét újra, mert megérzi, hogy nem az jött, akit várt. Apróságok, önmagukban jelentéktelenek és ostobák, de mégis itt vannak, letagadhatatlanul. Látnom, hallanom, éreznem kell őket. Édes jó Istenem, én nem akarok Rebeccára gondolni, én boldog akarok lenni! Boldoggá akarom tenni Maximet, azt akarom, hogy együtt maradjunk. Nincs más kívánság a szívemben, csak ez az egy. Nem tehetek róla, ha mégis betolakszik a gondolataimba, az álmaimba. Nem tehetek róla, hogy vendégnek érzem magam Manderleyben, az otthonomban, mikor azon az úton járok, amelyen ő járt valaha, azon a díványon pihenek, amelyiken ő feküdt, nem tehetek róla, ha vendégnek érzem magam, és várom, hogy a háziasszony hazatérjen. Elejtett szavak, kézzelfogható apróságok emlékeztetnek rá, mindennap, minden órában. – Frith – mondtam egy nyári reggel, mikor beléptem a könyvtárba, karomon egy nagy csokor orgonával –, hol találhatnék egy magas vázát ezeknek a virágoknak? A kerti szobában csupa alacsony váza van. – Az orgonát mindig abba a fehér alabástrom
vázába szoktuk tenni, amelyik a szalonban van, asszonyom. – Ó, nem félnek, hogy eltörik? – Mrs. de Winter mindig azt az alabástrom vázát használta, asszonyom. Behozzák az alabástrom vázát, vízzel megtöltve, és mikor beleteszem az orgonát és egyenként eligazgatom az ágakat, meleg illatuk betölti a szobát, és összekeveredik a frissen nyírt fű illatával, amely beáramlik a nyitott ablakon. Ilyenkor azt gondolom magamban: Rebecca is mindent így csinált. Ő is szedett orgonát a kertben, mint én, és szálanként tette be a fehér vázába. Nem én vagyok az első, aki orgonával díszíti ezt a szobát. Ez Rebecca vázája, Rebecca orgonája. Ő is úgy járkált a kertben, mint én, abban a széles kerti kalapban, amelyet egyszer láttam a kerti szoba szekrényében, régi párnák mögött, ő is keresztülment a pázsiton az orgonabokrokhoz, talán fütyörészett közben, talán dúdolt, a kutyákat hívta, és kezében vitte az ollót, amelyet most én viszek. – Frith, lenne szíves azt az állványt az ablakhoz tolni, hogy arra állítsam a vázát? – Mrs. de Winter mindig a dívány mögötti asztalra szokta állítani az orgonát, asszonyom... – Ó, igen. – Habozva megállok, kezemben a vázával. Frith arca mozdulatlan. Természetesen engedelmeskednék, ha azt mondanám, hogy én jobban szeretném az ablak elé tenni a vázát. Ha ezt mondanám, elmozdítaná az állványt. – Rendben van – mondom –, lehet, hogy csakugyan szebben fog festeni azon a nagyobb asztalon. És az alabástrom váza ott áll, ahol régente állt, a dívány mögötti asztalon.
Beatrice nem felejtette el ígéretét a nászajándékot illetően. Egyik reggel nagy csomag érkezett, olyan nagy, hogy Robert alig bírta hazahozni a postáról. Én a sárga szobában ültem, éppen átnéztem az étlapot. Mindig nagyon szerettem csomagot kapni. Izgatottan vágtam el a zsineget, és téptem le a barna csomagolópapírt. Mintha könyv lett volna az ajándék, és valóban, hat kötet volt, A festészet története. Az első kötetben, fehér kartonon ez a pár szó: „Remélem, sikerült örömet szereznem. Szeretettel, Beatrice.” Látom Beatrice-t, amint bemegy a Wigmore Streeten egy boltba. – Olyasvalaki számára szeretnék könyvet venni aki nagyon ért a művészetekhez – mondja az ő erélyes, férfias hanghordozásával. És a segéd azt feleli: – Igenis, asszonyom, parancsoljon errefelé. Beatrice kissé bizalmatlanul lapozgat a könyvben. – Igen, hát most ne beszéljünk az árról. Nászajándék, tudja, azért szeretném, hogy szép legyen. Ez mind a művészetekről szól? – Igen, a legkeresettebb könyv ezen a területen –, mondja a segéd. És akkor Beatrice megírja a mellékelt kártyát, kifizeti a könyvet, és megadja a címet: Mrs. de Winter, Manderley. Igazán nagyon kedves Beatrice-től. Megható, hogy bemegy egy londoni boltba, és megveszi ezeket a könyveket, mert tudja, hogy szeretek rajzolni. Valószínűleg úgy képzelte, hogy esős napokon benn ülök a szobában, és ünnepélyes arccal
nézegetem az illusztrációkat, esetleg egy ív rajzpapírt is kerítek valahonnan, meg festékes kazettát, és lemásolom az egyik képet. Kedves, drága Beatrice! Egyszerre ostoba sírhatnékom támadt. Fölnyaláboltam a vastag köteteket, és körülnéztem, hogy hova tehetném őket. Ide, ebbe a törékeny, finom szobába tulajdonképpen nem illenek – gondoltam. De mindegy, utóvégre az én szobám. Valahogy elhelyeztem őket az íróasztalomon. Aztán hátraléptem, hogy a hatást tanulmányozzam. A könyvek inogva, bizonytalanul állnak, egymásnak támaszkodva. Az első hirtelen eldőlt, és magával rántotta a többit. Felbontottak a kis porcelán Ámort, úgyhogy az leesett a földre, és darabokra tört. Lopva az ajtóra néztem, mint egy megszeppent gyerek. A padlón térdelve összeszedegettem a cserepeket, és egy borítékba tettem. A borítékot az íróasztal egyik hátsó fiókjában rejtettem el. Aztán fogtam a könyveket, átvittem a könyvtárba, és a könyvszekrényben kerestem nekik helyet. Maxim kinevetett, mikor büszkén mutattam neki a kincseimet: – Kedves lány ez a Bee! – mondta. – Úgy látszik, meghódítottad. Csak végszükségben vesz könyvet a kezébe. – Nem mondott neked semmit rólam? – kérdeztem. – Akkor, amikor ebéden itt volt? Nem, nem emlékszem rá. – Gondoltam, hogy talán írt azóta. – Beatrice és én csak akkor írunk egymásnak ha Valami nagy esemény történik a famíliában. A levélírás nagy időpazarlás – mondta Maxim. Gondolom én nem voltam nagy esemény a
famíliában. De, ha én volnék Beatrice, és a bátyám megházasodik, akkor csak mondanék valamit, nyilvánítanék véleményt, vagy írnék legalább két szót. Kivéve természetesen akkor, ha a feleség nem tetszenek, ha úgy tálalnám, hogy nem illik a testvéremhez. Ugyanakkor Beatrice nem röstellte a fáradságot, bement Londonba, hogy megvegye nekem a könyveket. Ha nem volnék neki rokonszenves, ezt mégsem tette volna. Másnap, emlékszem, mikor Frith ebéd után behozta a kávét a könyvtárba, egy pillanatra megállt Maxim mögött, és szerényen megkérdezte: – Megengedné, uram, hogy mondjak valamit? Maxim fölpillantott az újságjából. – Beszéljen, Frith, mi az? – kérdezte meglepetten. Frithnek merev és ünnepélyes volt az arca és fontoskodva csücsörítette az ajkát. Azt hittem legalábbis a felesége halt meg. – Robertről van szó. Közte és Mrs. Danvers között volt valami kis kellemetlenség. Robert rendkívül izgatott. – Ó, jaj – mondta Maxim, és fintort vágott felém. Lehajoltam, hogy megsimogassam Jaspert. Ez a szokás a zavar pillanataiban egyszer sem hagyott cserben. – Igenis, uram, Mrs. Danvers azzal vádolja Robertet, hogy eltüntetett egy szobrot a sárga szobából. Robert dolga, hogy friss virágot vigyen a sárga szobába, és elrendezze a vázákban. Mrs. Danvers ma, miután a virágokat már elrendezték, benézett, és észrevette, hogy valami hiányzik. Azt mondja, tegnap még ott volt. Azzal vádolja Robertet, hogy elvette, vagy pedig eltörte és eldugta. Robert élénken tiltakozott, és csaknem sírva fordult hozzám,
uram. Talán ön is észrevette, hogy egészen ki van kelve magából. – Igen, észrevettem, hogy a hús után elfelejtett tányért váltani – mondta Maxim. – Nem is tudtam, hogy Robert ennyire érzékeny. Az is lehet, hogy másvalaki a tettes. Talán a lányok közül valamelyik. – Nem, uram. Mrs. Danvers bent volt a sárga szobában, mielőtt a lány bement volna takarítani. Senki sem járt ott azóta, mióta asszonyom tegnap kiment, és Robert a virágokat bevitte. Nagyon kellemetlen Robertnek is, de nekem is, uram... – Persze hogy kellemetlen. Menjen, mondja meg Mrs. Danversnek, hogy jöjjön ide, majd mindjárt végére járunk a dolognak. Különben micsoda szoborról van szó? – A porcelán Ámorról, uram. Amelyik ott szokott állni az íróasztalon. – Hohó! Az komoly érték. Okvetlenül elő kell kerülnie. Azonnal hívja ide Mrs. Danverst. – Igenis, uram. Frith kiment a szobából, és mi magunkra maradtunk. – Micsoda ostobaság! – dohogott Maxim. Gyűlölöm az ilyen cselédperpatvarokat. Nem is tudom, hogy miért fordulnak hozzám. Ez a te dolgod volna, drágám. Felpillantottam Jasperről, égett az arcom. – Drágám – kezdtem bele a vallomásba –, már meg akartam neked mondani, de elfelejtettem. Azt a szobrot én törtem el tegnap. – Te törted el? Hát miért nem mondtad meg míg Frith itt volt? – Nem tudom. Nem mertem. Attól féltem hogy kinevet.
– Hát akkor most még jobban ki fog nevetni. Most még Mrs. Danversnek is meg kell magyaráznod. – Ó, nem, nem. Kérlek, te mondd meg neki! Engedd meg, hogy felmenjek a szobámba. – Ne légy csacsi. Azt fogják hinni, hogy félsz tőlük. – Félek is. Vagy ha nem is éppen félek, de... Az ajtó kinyílt, és Mrs. Danvers lépett a szobába. Frith nyomon követte. Idegesen néztem Maximre. Ő félig bosszúsan, félig nevetve vállat vont. – Tévedés volt, Mrs. Danvers. Mrs. de Winter törte el az Ámort, és elfelejtette megmondani. Valamennyien rám meredtek. Újra gyermeknek éreztem magam, én tudtam, hogy az áruló pirosság még mindig nem tűnt el az arcomról. – Nagyon sajnálom – mondtam, Mrs. Danvers arcát figyelve. – Nem gondoltam, hogy Robertnek kellemetlensége lesz belőle. – Meg lehet ragasztani, asszonyom? – kérdezte Mrs. Danvers. Úgy látszik, meg sem lepődött, hogy én vagyok a bűnös. Csak nézett rám, fehér halálfej arcával és sötét szemével. Úgy éreztem, kezdettől fogva tudta, hogy én voltam, és csak azért panaszolta be Robertet, hogy lássa, lesz-e bátorságom bevallani. – Attól félek, nem – mondtam –, apró darabokra tört. – Mit csináltál a darabokkal? – kérdezte Maxim. Mint mikor egy rabot vallatnak. Ó, hogy szégyelltem magam! – Beletettem őket egy borítékba – mondtam. – És mit csináltál a borítékkal? – kérdezte Maxim, cigarettára gyújtva, és a hangja még mindig félig bosszús volt, félig tréfás. – Az íróasztal egyik hátsó fiókjába tettem.
– Ez úgy hangzik, mintha Mrs. de Winter attól félt volna, hogy maga börtönbe veti őt, Mrs. Danvers – nevetett Maxim. – Talán lesz szíves megkeresni a borítékot, és felküldeni Londonba a darabokat. Ha nagyon apró darabokra tört, akkor persze nem lehet megragasztani. Rendben van, Frith, mondja meg Robertnek, hogy szárítsa fel a könnyeit. Frith elment, de Mrs. Danversnek még nem akaródzott kimennie. – Természetesen bocsánatot fogok kémi Roberttől – mondta –, de a látszat erősen ellene szólt. Nem gondoltam arra, hogy Mrs. de Winter törte el a figurát. Talán ha megint történik valami hasonló Mrs. de Winter kegyeskedik nekem megmondani, és akkor én magam elintézem a dolgot. Ez mindenkit sok kellemetlenségtől kímélne meg. – Természetesen – vágott bele Maxim türelmetlenül. – Nem is értem, hogy miért nem szólt mindjárt. Éppen ezt akartam mondani, mikor maga bejött. – Talán Mrs. de Winter nem tudta, hogy milyen értékes – mondta Mrs. Danvers, és rám nézett. – De igen – mondtam nyomorultan. – Féltem tőle, hogy értékes, azért szedtem Össze olyan gondosan a darabjait. – És azért dugtad el egy hátsó fiókba, hogy senki meg ne találja őket, ugye? – nevetett Maxim, és vállat vont. – De az ilyesmi nem a szobalány dolga volna, Mrs. Danvers? – A szobalányoknak nem szabad Manderleyben ezekhez az értékes tárgyakhoz hozzányúlni, uram mondta Mrs. Danvers. – Igen, tudom, hogy ezt maga nem engedi meg. – Nagy kár – mondta Mrs. Danvers –, tudtommal a
sárga szobában még sohasem tört el semmi. Mindig nagyon vigyáztunk. Tavaly óta én magam törölgetek, mert senkiben sem bízom meg. Mrs. De Winter életében mi ketten törölgettük az értékes tárgyakat. – Na, mindegy, most már úgysem lehet rajta segíteni. Rendben van, Mrs. Danvers – mondta Maxim. Mrs. Danvers kiment, én leültem az ablak mellé, és kinéztem a kertbe. Maxim megint kezébe vette az újságját. Egyikünk sem szólt. – Nagyon sajnálom, drágám – mondtam egy pillanatnyi habozás után –, hogy ilyen ügyetlen voltam. Nem tudom elképzelni, hogyan történhetett. A könyvekkel babráltam az íróasztalon kipróbáltam, hogy hogyan állnának ott, és leütöttem a porcelánt. – Felejtsd el, gyermekem, nem olyan nagy szerencsétlenség. – De igen, engem nagyon bánt. Jobban kellett volna vigyáznom. Mrs. Danvers dühös lehet rám. – Neki nincs joga dühösnek lenni. A porcelán nem az övé volt. – Igen, de ő olyan büszke mindenre, és olyan borzasztó arra gondolni, hogy még soha semmi nem tört el abban a szobában. És éppen nekem kellett kárt okoznom. – Inkább te, mint az a szerencsétlen Robert. – Én meg jobban szeretném, ha Robert törte volna el. Mrs. Danvers sohasem fogja nekem megbocsátani. – Az ördög vigye el Mrs. Danverst! – hördült fel Maxim. – Utóvégre kicsoda-micsoda ő? Nem értelek. Az előbb is azt mondtad, hogy félsz tőle. – Nem szó szerint gondolom, hogy félek. Hiszen alig látom. Nem tudom megmagyarázni.
– Különös vagy, fiam – mondta Maxim. – Már az is furcsa volt, hogy mikor eltörted, nem hívtad be rögtön, és nem mondtad neki, hogy itt van ez az eltört figura, Mrs. Danvers, legyen szíves megragasztatni. Azt megértette volna. Ahelyett összekapargatod a darabokat egy borítékba, és eldugod egy hátsó fiókba. Mint egy szobalány, és nem mint a ház úrnője. – Igen, tudom, én sok tekintetben olyan vagyok, mint egy cseléd. Azért értjük meg egymást olyan jól Clarice-szel. A napokban meglátogattam az anyját. Tudod, mit mondott? Mikor azt kérdeztem, mit gondol, Clarice szeret-e nálam lenni, azt felelte: ,,Ó, igen, Mrs. de Winter. Clarice nagyon boldog. Azt mondja, hogy nem is olyan, mintha egy előkelő hölgynél szolgálna, hanem mintha magunkfajtával lenne együtt.” Gondolod, hogy ezt bóknak szánta? – Isten tudja – mondta Maxim –, ahogy én emlékszem Clarice anyjára, inkább sértésszámba megy. A házuk rendetlen, és mindig káposztaszagú. Mindennek a teteje az volt, amikor kilenc gyerek volt a háznál, s a legidősebb tizenegy éves. Ő meg mezítláb tett-vett abban a csöpp kis kertjében, és harisnyával volt bekötve a feje. Akkor nem sok hiányzott ahhoz, hogy felmondjunk neki. Nem is tudom elképzelni, hogy lehet Clarice ilyen csinos és tiszta. – Egy nagynénjénél nevelkedett – mondtam megtörten. – Tudom, hogy az én flanelszoknyámon is van elöl egy folt, de azért én sohasem jártam mezítláb, és sohasem kötöttem be harisnyával a fejemet. Most már értettem, hogy Clarice miért nem viseltetik olyan megvetéssel a fehérneműm iránt,
mint Alice. – Talán ez az, amiért szívesebben megyek Clarice anyjához látogatóba, mint a püspök feleségéhez – folytattam. – A püspök felesége nem mondta, hogy olyan vagyok, mintha közülük való volnék. – Persze, ha abban a kopott szoknyában mégy hozzájuk, akkor nem is mondhatja. – Nem a régi szoknyámban mentem hozzájuk. Új ruha volt rajtam. És különben is, megvan a véleményem azokról, akik a ruha alapján ítélik meg az embert. – Na, ami a püspök feleségét illeti, a ruhával ő se sokat törődik – jegyezte meg Maxim –, de azon valószínűleg csodálkozott, ahogy a széken ültél, és csak igennel, meg nemmel feleltél, mint egy állást kereső fiatal lány. Legalábbis, mikor együtt viszonoztunk a múltkor egy látogatást, így tettél. – Nem tehetek róla, hogy félénk vagyok. – Tudom, hogy nem tehetsz róla, drágám, de nem is igyekszel legyőzni a félénkségedet. – Igazságtalan vagy. Igenis igyekszem. Állandóan azon igyekszem, akárhová megyek, és akárkivel találkozom. Te ezt nem érted. Neked könnyű, mert te hozzá vagy szokva ezekhez a dolgokhoz, de engem másképp neveltek. – Csacsiság – mondta Maxim –, ez nem nevelés, hanem önfegyelem kérdése. Csak nem képzeled, hogy én szeretek látogatóba menni? Én is halálosan unom. De ha meg kell lenni, mit csináljon az ember. – Most nem az unalomról van szó – mondtam-, unatkozni és félni, az két különböző dolog. Ha csak unatkoznék, az más volna. De gyűlölöm, hogy az emberek úgy méregetnek, mintha díjnyertes tehén volnék.
– Ki méreget téged? – Mindenki, aki idejön. Mindenki! – Na és mit törődsz velük? Unatkoznak! Kell nekik valami változatosság. – De miért én hozzak változatosságot az életükbe? Miért éppen engem kritizáljanak? – Mert Manderley az egyetlen, ami a környékbelieket érdekli. – Akkor képzelem, hogy mekkorát csalódhattak. Maxim nem felelt. Tovább olvasta az újságját. – Nagyot csalódhattak – ismételtem. Aztán hozzátettem: – Biztosan csak azért vettél feleségül, mert tudtad, hogy unalmas és tapasztalatlan vagyok, hogy velem nem lesznek problémák, és hogy énrólam sohase fognak pletykálni. Maxim ledobta az újságját a padlóra, és felugrott: – Mit beszélsz? Az arca sötét volt és kifürkészhetetlen. A hangja durva, egyáltalán nem is az övé. – Semmi különöset – mondtam, és az ablakhoz támaszkodtam. – Miért vagy így felindulva? – Micsoda pletykákról beszélsz? – Semmilyenekről – válaszoltam riadtan a tekintetétől. – Csak azért mondtam, hogy mondjak valamit. Ne nézz így rám, Maxim. Nem mondtam és nem tettem én semmi rosszat. – Kivel beszéltél? – kérdezte szelídebben. – Senkivel. Senkivel sem beszéltem. – Hát akkor miért mondtad azt, amit mondtál? – Mondom, hogy semmi különösebb okom nem volt rá. Csak úgy eszembe jutott. Dühös voltam. Gyűlölöm ezeket a látogatásokat, nem tehetek róla. És te haragudtál rám azért, hogy olyan gyámoltalan vagyok. Nem akartalak bántani. Igazán, Maxim, nem
akartalak bántani. Hidd el, kérlek. – Nem volt túlságosan kedves, amit mondtál. Hosszan nézett rám, kezét zsebébe dugva, és ide- oda himbálózott a sarkán. – Önző voltam, amikor feleségül vettelek Lassan, meggondoltan beszélt. Úgy éreztem, mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívemet. – Mit akarsz ezzel mondani? – Nem vagyok neked való élettárs – mondta. – Óriási a korkülönbség közöttünk. Még várhattál volna egy-két évig, aztán férjhez mehettél volna egy hozzád való fiatal fiúhoz. Nem ilyen öregemberhez, mint én vagyok, aki a fél életét már leélte. – Ez nevetséges – mondtam gyorsan. – Jól tudod, hogy a kor nem számít a házasságban. Igenis, te nekem való élettárs vagy. – Azt hiszed? Hát nem tudom... – mondta. Feltérdeltem a díványon, és átöleltem a vállát. – Miért mondasz nekem ilyeneket? Jól tudod, hogy téged szeretlek a legjobban a világon. Az én életemben soha nem is volt más férfi. Te vagy az apám, a bátyám, a fiam. – Az én hibám volt – mondta, ram se hederítve –, én hajszoltalak bele ebbe a házasságba. Nem hagytam rá időt, hogy meggondold a dolgot. – Nem is akartam meggondolni – tiltakoztam –, nekem nem volt más választásom. Te ezt nem érted, Maxim. Ha az ember szeret valakit... – Boldog vagy itt? – kérdezte, de megint nem nézett rám, hanem kibámult az ablakon. – Sokszor gondolkozom rajta, hogy vajon boldog vagy-e. Lefogytál, mióta itt vagy Manderleyben. És sápadtabb is vagy.
– Persze hogy boldog vagyok – feleltem. – Szeretem Manderleyt, szeretem a kertet. Mindent szeretek itt. Azt se bánom, ha vizitelni kell, csak azért mondtam, hogy bosszantsalak. De ha akarod, akár mindennap elmegyek valahová. Semmit se bánok. Egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy a feleséged lettem. Remélem, ezt tudod? Tudnod kell, Maxim! Azon az ő rettenetes szórakozott módján megveregette az arcomat, lehajolt és megcsókolta a fejem búbját. – Szegény báránykám, nem sok örömöd van ebből a házasságból. Félek, hogy nagyon kellemetlen élettárs vagyok. – Nem! – tiltakoztam hevesen. – Nagyon jó férj vagy. Sokkal könnyebb együtt élni veled, mint gondoltam volna. Azelőtt mindig azt hittem, hogy rettenetes dolog lesz férjhez menni, mert az embernek a férje iszik, vagy káromkodik, vagy morog, ha a pirított kenyér nem eléggé ropogós a reggelinél, és egyáltalán nagyon kellemetlen valaki. De te nem iszol, nem morogsz, és nem káromkodsz. – Nem – mondta Maxim, és mosolygott. Felhasználtam a kedvező pillanatot, hogy mosolyog, én is mosolyogtam, megfogtam a kezét, és megcsókoltam. – Örültség azt mondani, hogy nem illünk egymáshoz – mondtam. – Látod, milyen szépen ülünk együtt minden este, te könyvvel vagy újsággal, én meg a kötésemmel. Mint két egyforma teáscsésze. Vagy mint egy öreg házaspár. Persze hogy egymáshoz illő élettársak vagyunk, persze hogy boldogok vagyunk! Te úgy beszélsz, mintha azt hinnéd, hogy tévedés volt ez a házasság. De ugye,
nem gondolod ezt komolyan, Maxim? Ugye, te is tudod, hogy a házasságunk nagyszerűen sikerült? – Ha te ezt mondod, akkor úgy is van. – De ugye te is úgy érzed, drágám, nemcsak én? Ugye, boldogok vagyunk, rettenetesen boldogok? Nem felelt, kibámult az ablakon, én fogtam a kezét. A torkom kiszáradt és elszorult, a szemem égett. Ó, istenem – gondoltam –, olyan ez, mintha színdarabot játszanánk. A függöny mindjárt lehull, meghajolunk a közönség előtt, és visszavonulunk az öltözőnkbe. Ez nem lehet valóságos pillanat a kettőnk életében. Újra leültem az ablakpárkányra, és elengedtem a kezét. Hallottam a saját kemény és hűvös hangomat. – Ha az a véleményed, hogy nem vagyunk boldogok, inkább valld be. Nem akarom, hogy komédiázz a kedvemért. Inkább elmegyek. Ha nem vagy boldog velem, egy pillanatig sem maradok itt. Ezt természetesen nem én mondtam. Ezt az a lány mondta a darabban. Nem én mondtam Maximnek. Elképzeltem, hogy milyen színésznő játszaná ezt a szerepet. Karcsú, magas, ideges alkatú nő lenne rá a legalkalmasabb. – Miért nem felelsz? – kérdeztem. Két keze közé fogta az arcomat, és rám nézett úgy, mint akkor, mikor Frith behozta a teát, azon a napon, mikor lementünk a tengerpartra. – Mit feleljek? – kérdezte. – Én magam sem tudom, hogy mit felelhetnék. Ha azt mondod, hogy boldog vagy, maradjunk ennél. Ehhez én nem értek. De elfogadom, amit te állítasz. Boldogok vagyunk. Tehát akkor minden rendben van. Újra megcsókolt, majd átsétált a szoba másik végébe. Én ott ültem az ablakpárkányon, mereven és egyenesen, kezem az ölemben pihent.
– Azért beszélsz így, mert csalódtál bennem mondtam. – Félszeg vagyok és ügyetlen, rosszul öltözködöm, és nem tudok nagyvilági hölgy módjára társalogni. Monte-Carlóban figyelmeztettelek előre, hogy így lesz. Most te is látod, hogy nem vagyok méltó Manderley úrnőjének szerepére. – Ne beszélj butaságokat – intett le. – Én sohasem mondtam, hogy rosszul öltözködsz, vagy hogy félszeg vagy. Képzelődsz. Ami a félénkséget illeti, azt majd legyőzöd. Ezt már máskor is mondtam neked. – Egy kört tettünk meg – mondtam –, visszaérkeztünk oda, ahonnan kiindultunk. Ez az egész azzal kezdődött, hogy eltörtem a sárga szobában az Ámort. Ha nem töröm el, akkor mindez nem kerül szóba. Akkor megittuk volna a kávénkat, és kimentünk volna a kertbe. – Az ördög vigye el azt az Ámort! – mondta Maxim fáradtan. – Azt hiszed, törődöm vele, akár tízezer darabra törted is? – Nagyon értékes volt? – A jóisten tudja! Talán igen. De már el is felejtettem. – A sárga szobában csupa értékes holmi van? – Azt hiszem, igen. – Miért vannak a legértékesebb dolgok abban a szobában? – Nem tudom. Azt hiszem, azért, mert ott jó helyük van. – Mindig ott voltak? Anyád életében is? – Nem. Azt hiszem, anyám életében nem. Akkor szét voltak szórva a házban. A székek valami raktárhelyiségben álltak. – Mikor bútorozták be úgy azt a szobát, ahogy most
van? – Mikor megházasodtam. – Azt az Ámort akkor tettétek oda? – Azt hiszem, igen. – Azt is a raktárban találtátok? – Nem. Legalábbis nem hiszem. Úgy emlékszem, hogy az nászajándék volt. Rebecca nagyon értett a porcelánhoz. Nem néztem rá. A körmömet kezdtem fényesíteni. Egész természetesen mondta ezt, egész nyugodtan. Nem került megerőltetésébe. Egy pillanat múlva gyorsan rápillantottam. Ott állt a kandallónál, zsebre tett kézzel. Maga elé meredt. Rebeccára gondol – mondtam magamban. – Arra gondol, milyen különös, hogy az én nászajándékom volt az oka, hogy Rebecca nászajándéka eltört. A porcelánra gondol. Arra, hogy kitől kapta Rebecca. Megjelenik előtte az a kép, amikor a csomag megérkezett, és hogy Rebecca mennyire örült neki. Rebecca nagyon értett a porcelánhoz. Maxim talán bejött a szobába, Rebecca a padlón térdelt, és kibontotta a dobozt, amelybe a porcelánt csomagolták. Fölnézett, mikor Maxim belépett, és mosolygott. – Nézd csak, Max, mit kaptunk – Azután kiemelte a dobozból a kis porcelánszobrot, amely a fél lábon álló Ámort ábrázolta, nyíllal a kezében. – A sárga szobába fogjuk tenni – mondta bizonyára, és Maxim odatérdelt melléje, és együtt gyönyörködtek a kecses kis figurában. Tovább fényesítettem a körmömet. Csúnya, repedezett volt, mint egy iskolás fiúé. A körömágy benőtte a félholdat. A hüvelykujjam körmét tövig lerágtam. Megint Maximre néztem. Még mindig ott állt a kandalló előtt.
– Mire gondolsz? – kérdeztem. A hangom hűvös volt és nyugodt. Nem úgy, mint a szívem, a szívem vadul dobogott. Nem úgy, mint az agyam, az tele volt keserűséggel, nehezteléssel. Maxim cigarettára gyújtott, legalább a huszonötödikre aznap, pedig még alig álltunk fel az ebédtől. A gyufát az üres kandallóba hajította, és kezébe vette az újságot. – Nem tudnám megmondani – mondta. – Miért kérdezed? – Magam sem tudom. Olyan komolynak és elgondolkozónak látszottál. Szórakozottan fütyörészett, cigarettáját ujjai között morzsolgatta. – Azon gondolkoztam, hogy megvan-e már a Middlesex ellen játszó surreyi csapat összeállítása mondta. Megint leült, és összehajtotta az újságot. Én kinéztem az ablakon. Jasper egyszerre odajött hozzám, és felkapaszkodott az ölembe.
TIZENHARMADIK FEJEZET Június végén Maximnek be kellett mennie Londonba valami megyei ügyben egy hivatalos ebédre, amelyen csak férfiak vettek részt. Két napig volt távol, én egyedül maradtam. Nagyon féltem ettől a két naptól. Mikor az autó eltűnt a kanyarodónál, az volt az érzésem, hogy örökre elváltunk, és soha többé nem
látjuk viszont egymást. Autóbaleset érheti Maximet, és ha a sétáról hazajövök, Frith halálra vált arccal, remegve vár rám az üzenettel. Valamelyik vidéki kórházból telefonál majd az orvos: Erősnek kell lennie – mondja. – Sajnos, el kell készülnie a legrosszabbra. Frank is eljön, és együtt megyünk a kórházba. Maxim nem ismer meg. Ezt mind így átgondoltam ebéd közben. Láttam a falubelieket gyülekezni a temetésre, láttam magamat Frank karjára támaszkodva. Olyan elevenen láttam mindezt, hogy alig tudtam enni, és feszülten figyeltem, hogy rögtön felugorjak, ha a telefon megszólal. Délután kint ültem a kertben, a gesztenyefa alatt, könyvvel a kezemben, de alig olvastam. Mikor láttam jönni Robertet, tudtam, hogy telefon, és valósággal fizikai rosszullét fogott el. – A klubból telefonáltak, asszonyom, hogy Mr. de Winter tíz perccel ezelőtt megérkezett. Becsaptam a könyvemet. – Köszönöm, Robert. Milyen gyorsan beért. – Igenis, asszonyom. Nagyon gyorsan. – Nem akart velem beszélni? Vagy üzent valamit? – Csak annyit üzent, asszonyom, hogy szerencsésen megérkezett. Nem is ő beszélt, hanem a portás. – Rendben van, Robert, köszönöm szépen. Kimondhatatlanul megkönnyebbültem. A délelőtti szédülés és rosszullét elmúlt. Olyan érzésem volt, mint mikor viharos átkelés után partra száll az ember. Hirtelen megéheztem, és mikor Robert visszament a házba, beosontam az ebédlőbe, és néhány kekszet csentem ki a tálalóból. Hat darabot. És egy almát is. Addig nem is tűnt fel, hogy alig ettem valamit. Aztán visszamentem az erdőbe, ott fogyasztottam el a
zsákmányt, nehogy a cselédek valamelyik ablakból meglássanak, és azután elmondják a szakácsnőnek, hogy úgy látszik, Mrs. de Winternek nem ízlik a főztje, mert ebéd után gyümölcsöt és kekszet majszol. A szakácsnő meg volna sértve, és talán panaszra is menne Mrs. Danvershez. Most, hogy Maxim szerencsésen megérkezett Londonba, és hogy ettem valamit, különösen jó érzés fogott el. Valósággal boldog voltam. Valahogy szabadnak éreztem magam, mintha semmiféle felelősség nem terhelne. Olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban vasárnaponként. Nem kell iskolába menni és nem kell tanulni. Az ember azt csinálhatja, amit akar. Kinőtt szoknyába lehet bújni, szandált húzni, és a szomszéd gyerekekkel fogócskázni. Mondom, éppen ilyen érzésem volt. Mióta Manderleyben éltem, még nem éreztem ilyen könnyűnek a szívemet. Lehet, hogy azért, mert Maxim Londonba ment. Ezen magam is megütköztem. Sehogy se értettem. Hiszen annyira kívántam, bár itthon maradna. És most mégis milyen könnyűek, milyen ruganyosak a lépteim, milyen gyerekes érzés fog el, szeretnék mezítláb rohangálni a fűben, és hemperegve, bukfencezve végiggurulni a domboldalon. Letöröltem szájamról a morzsákat, és Jasperért kiáltottam. Talán csak azért van ilyen jókedvem, mert gyönyörű az idő. A Boldog-völgyön keresztül lementünk a kis tengeröbölbe. Az azaleák már elvirágzottak, szirmaik megbarnulva, összezsugorodva hevertek a földön. A harangvirágok még nem fakultak meg, vastag szőnyeget alkottak az erdőben, a völgy fölött, és a fiatal hajtások most sarjadtak. A mohának dús,
nedves illata volt, a harangvirágok fanyar földszagot árasztottak. Lefeküdtem a magas fűbe, két kezemet összekulcsoltam a fejem alatt, Jasper mellettem kuporgott, lihegve nézett le rám, a nyál kétoldalt kicsorgott a pofájából. Fölöttünk a fákon vadgalambok búgtak. Békés, nyugodt óra volt. Vajon hogy van az, hogy sokkal szebbnek tetszik egy hely, ha egyedül van az ember? Ha most egy barátnőm itt ülne mellettem, mennyivel közönségesebb és ostobább volna az egész. Valaki, akivel együtt jártam iskolába, és aki például így szólna hozzám: „Ja igaz, láttam a napokban Hildát, emlékszel rá? Tudod, azt, aki olyan jól teniszezett. Férjhez ment, két gyereke van.” És nem látnánk a harangvirágokat, nem hallanánk a vadgalambokat. Nem, nem akarok senkit magam körül. Jobban szeretek egyedül lenni. Még Maxim után sem vágyom. Ha Maxim itt volna, nem fekhetnék így a fűben, fűszálat rágcsálva, behunyt szemmel. Ha itt volna, akkor őt figyelném, a szemét, az arckifejezését. Azon tűnődnék, vajon hogy tetszik neki mindez, nem unatkozik-e, mire gondol? De így nem kellett minderre figyelnem, és elengedhettem magamat. Maxim Londonba ment, és én, hála istennek, egyedül vagyok. Nem, nem szabad azt mondanom, hogy hála istennek. Ez komiszság, hálátlanság. Nem így gondoltam. Maxim jelenti nekem az életet, az egész világot. Fölkeltem a harangvirágok közül, és füttyentettem Jaspernek. Együtt indultunk lefelé a völgybe, a tengerpart felé. A dagály ideje elmúlt, a tenger távolinak tetszett, és nyugodt volt, mint egy óriási, csendes vizű tó. El se lehetett képzelni, hogy
másmilyen is tud lenni, mint ahogyan az ember télen nem tudja elképzelni a nyarat. Szélcsend volt, a nap rásütött a békésen csobbanó hullámokra, amint lassan belesimultak a sziklák tövében lapuló apró tavacskákba. Jasper azonnal felmászott a sziklára, onnan nézett le rám, az egyik füle visszahajlott, és ez valami furcsán hetyke jelleget kölcsönzött neki. – Nem arra, Jasper – szóltam. Természetesen nem hallgatott rám. Kereken megtagadta az engedelmességet. . – Milyen ostoba ez a kutya – mondtam hangosan –, milyen sok baj van vele – és felkapaszkodtam utána a sziklákra. El akartam hitetni magammal, hogy nem akarok átmenni a túlsó oldalra. Végtére is nem tehetek mást, mennem kell a kutya után. Maxim nincs itt velem. Nekem pedig semmi közöm az egészhez. Dúdolva kerülgettem a sziklák között elterülő kis pocsolyákat. Az öböl ilyenkor, apály idején, egészen másképpen festett, nem volt olyan komor. A parányi kikötőben most legfeljebb egy méter magasan állt a víz. Csak csónakkal lehet a partot ilyen vízmélységnél megközelíteni. A bója most is ott ringatózott, fehérre és zöldre volt festve, ezt idáig észre sem vettem. Lehet, hogy az esőben nem tudtam olyan pontosan kivenni a színét. A parton nem járt senki. Átmentem az öböl túlsó oldalára, és fölkapaszkodtam az alacsony töltésen. Jasper előreszaladt, úgy látszik, ez volt a szokása. A sziklafalba egy vasgyűrű volt erősítve, és vaslétra vezetett le a vízhez. Biztosan ide kötötték ki a csónakot – gondoltam –, és erről a létráról egyenesen bele lehetett lépni. A bója egyik oldalára valami rá volt írva. Oldalt kellett
tartanom a fejemet, hogy el tudjam olvasni: Je reviens. „Visszajövök.” Milyen furcsa név. Hajóknak nem szoktak ilyen nevet adni. Talán francia hajó volt, halászhajó. Halászhajóknak adnak néha ilyen neveket. „Boldog visszatérés”, vagy „Itt vagyok”, „Visszajövök”. Igen, egész jó név egy hajónak. Csak arra a hajóra nem illett, amely soha többé nem jött vissza. Hideg lehet kint vitorlázni a tengeren. A tenger ugyan nyugodt volt, de még akkor is, mikor olyan csendes volt, fehér hullámok fodrozódtak a felszínén. Egy kis hajót bizony könnyen lefektet a szél, a tengervíz átcsap a korlátján, és végigvág a fedélzetén. Vajon milyen színű lehetett az a hajó? Zöld és fehér, mint a bója? Frank azt mondta, hogy nem volt nagy hajó, és csak egy kis kajütje volt. Jasper a vaslétrát szaglászta körül. – Gyere onnan – szóltam rá –, nem akarok megint utánad menni. A fal mentén lementem a partra. A kis ház most nem tetszett olyan elhagyatottnak és komornak, mint a múltkor. Milyen sokat tesz a napfény. Nem esett, nem kopogtak az esőcseppek a háztetőn. Lassan haladtam a parton a ház felé. Végre is üres, nem lakik benne senki. Nincs mitől félnem. Semmitől nem kell félnem. Minden ház nedves és komor, ha sokáig lakatlanul áll, még az új házak is. És itt valaha holdvilágpartikat rendeztek. Víkendvendégek jártak ki fürdeni, aztán biztosan elmentek vitorlázni. Ott álltam, és néztem az elhanyagolt kertet. Rendbe kellene hozatni – gondoltam. – Valamelyik kertész kijöhetne, és rendbe hozhatná. Kár lenne, ha egészen elvadulna. Belöktem a kis kertkaput, és odaléptem az
ajtóhoz. Nem volt egészen becsukva, pedig határozottan emlékeztem rá, hogy mikor itt jártam, becsuktam magam után. Jasper morogva szimatolt körül. – Gyere ide, Jasper – szóltam rá. Ő azonban orrát az ajtórésen bedugva tovább szaglászott. Egészen kinyitottam az ajtót, és benéztem. Minden olyan volt, mint a múltkor. Semmi sem változott. A pókhálók most is ott feszültek a modellhajók között. A raktárba vezető ajtó a szoba másik végén nyitva volt, Jasper újra morogni kezdett. Olyanféle zaj hallatszott, mintha valami leesett volna. Jasper dühös ugatással odarohant a raktár ajtajához. Dobogó szívvel indultam utána, aztán bizonytalanul megálltam a szoba közepén. – Gyere vissza, Jasper, ne légy bolond. Ott állt az ajtóban, még mindig dühösen ugatott, valamit láthatott a kamrában. Nem patkányt, mert a patkányt megfogta volna. – Jasper, Jasper – kiáltottam rá –, gyere ide! De nem jött. Lassan utánamentem. – Van itt valaki? – kérdeztem. Semmi felelet. Lehajoltam a kutyához, megfogtam a nyakörvét, és benéztem a kamrába. Valaki ült a sarokban a fal mellett. Valaki, aki alighanem még jobban meg volt rémülve, mint én. Ben volt az. Megpróbált elrejtőzni a vitorlák mögött. – Mi baj? Akar valamit? – kérdeztem. Ostobán pislogott rám, a szája tátva volt. – Nem csinálok semmit – mondta. – Maradj veszteg, Jasper – szóltam rá a kutyára. Lekapcsoltam az övemet, és megpróbáltam keresztülhúzni a nyakörvén, mint valami pórázt.
– Akar valamit, Ben? – kérdeztem, egy kicsit bátrabban. Nem felelt. Bárgyú szemével csak nézett rám. – Jobb lenne, ha kijönne – mondtam. – Mr. de Winter nem szereti, ha járnak ebben a házban. Feltápászkodott, és keze fejével megtörölte az orrát. Másik kezét a háta mögé dugta. – Mi van magánál, Ben? – kérdeztem. Szófogadóan, mint egy gyermek, és megmutatta a másik kezét. Horgászzsineget szorongatott benne. – Nem csinálok semmit – ismételte. – A horgászzsineg ide tartozik? – kérdeztem. – He? – mondta ő. – Hallgasson ide, Ben. Most, ha akarja, vigye el ezt a zsineget, de többé nem szabad idejönnie. Nem becsületes dolog elszedni más ember holmiját. Nem felelt, csak szaporán pislogott rám. – Jöjjön innen – mondtam erélyesen. Átmentem a nagyszobába, és ő utánam jött. Jasper elhallgatott, most Ben cipőjét szaglászta. Nem akartam több időt tölteni a csónakházban. Siettem ki a napfényre. Ben utánam csoszogott. Aztán becsuktam az ajtót. – Jobb volna, ha hazamenne – mondtam Bennek. A horgászzsineget a szívéhez szorította, mint valami kincset. – Ugye, nem zárat be a bolondokházába? – kérdezte. Láttam, hogy remeg a félelemtől. A keze reszketett, tekintete könyörgően tapadt arcomra. – Persze hogy nem. Hová gondol? – mondtam szelíden. – Nem csináltam semmi rosszat – nyöszörögte –, soha senkinek nem mondtam el. Nem akarom, hogy a bolondokházába csukjanak.
Piszkos arcán egy könnycsepp gördült végig. – Rendben van, Ben, senki sem fogja magát bántani. De ne menjen többé a kis házba. – Hátat fordítottam neki, és elindultam, de utánam jött, és a kezemet ráncigálta. – Nézze – mondta –, itt váll valami magának. Ostobán vigyorgott, és ujjával a part felé mutogatott. Követtem, ő lehajolt, és fölemelt a földről egy lapos követ. A kő alatt egész csomó kagyló hevert. Kiválasztott egyet, és átnyújtotta nekem. – Ez a magáé – mondta. – Köszönöm. Nagyon szép. Vigyorgott, megdörzsölte a fülét, már elfeledkezett a rémületéről. – Magának olyan szeme van, mint egy angyalnak – mondta. Újra lenéztem a kagylóra, ez a bók kissé elképesztett. Nem tudtam, mit feleljek. – Maga nem olyan, mint a másik volt. – Kire gondol? Ki az a másik? Ben a fejét rázta. Tekintetében újra ravaszság bujkált. Ujját az orrára nyomta. – Magas volt és fekete – mondta –, olyan volt, mint a kígyó. A tulajdon szememmel láttam. Éjszaka volt, mikor kijött. Láttam... Elhallgatott, és mereven nézett rám. Nem szóltam egy szót sem. – Egyszer benéztem az ablakon, amikor itt volt, és akkor azt mondta: „Maga nem ismer engem ugye? Nem látott engem, és nem is fog látni. Ha észreveszem, hogy leselkedik utánam az ablakon keresztül, becsukatom a bolondokházába. Ott pedig kegyetlenül bánnak az emberrel.” „Én nem szólok semmit, asszonyom” – mondtam neki és köszöntem
csak, így ni – mutatta, kezét a sapkájához emelve. – De ugye elment? Egészen elment? – tette hozzá aggódva. – Nem tudom, kire gondol – mondtam lassan – senki sem akarja magát a bolondokházába csukatni. Isten áldja meg, Ben. Otthagytam, és megindultam Jasperrel hazafelé. Szegény ördög, gyengeelméjű, nem tudja, mit beszél. Nem valószínű, hogy valaki a bolondokházával fenyegette volna. Maxim azt mondja, hogy teljesen ártalmatlan, és Frank is megerősítette. Talán odahaza, a családja beszélt valamit, és annak az emléke maradt meg benne, mint valami ijesztő kép egy gyermek emlékezetében. Különben is olyan, mint egy gyermek. Valószínű, hogy minden ok nélkül megszeret és minden ok nélkül gyűlöl valakit. És hozzám azért volt kedves, mert azt mondtam neki, hogy megtarthatja a horgászzsineget. Holnap már valószínűleg meg sem ismer. Képtelenség jelentőséget tulajdonítani valaminek, amit egy bolond mond. Hátranéztem. Az ár kezdett visszatérni, és lassan ellepte az öböl partját. Ben már eltűnt a sziklák mögött. A part újra elhagyatott volt. A sötét fák között láttam a házikó kéményét. Hirtelen megmagyarázhatatlan vágyam támadt, hogy elszaladjak, megrántottam Jasper szíját, és sietve kapaszkodtam fel a dombra. Nem mertem többé visszanézni. A világ minden kincséért sem mentem volna vissza a házba vagy a partra. Mintha attól félnék, hogy valaki vár ott rám abban a kis gazos kertben. Valaki, aki figyel és hallgatózik. Jasper ugatott, mialatt versenyt futottunk. Azt hitte, hogy ez valami újfajta játék. Harapta, tépte az övemet, amelynél fogva vezettem. Észre se vettem,
hogy itt milyen sűrűn nőttek a fák, gyökereik keresztülnyúltak az ösvényen, mint megannyi hatalmas csáp. Ezt ritkítani kell – gondoltam szaladás közben, levegő után kapkodva. – Maximnek intézkednie kell, hiszen olyan sötét van itt, mintha éjszaka volna. Ez a mezítelen eukaliptuszfa olyan, mint egy csontváz, és alatta egy kis patak csordogál, sáros partja sohasem tud kiszáradni. Itt nem énekeltek a madarak, mint a völgyben. Ez csendes hely volt, de egészen másféleképpen csendes, mint a Boldog-völgy. Szaladás közben, lihegésemen keresztül is hallottam a tenger hullámainak csapkodását. Most már értettem, hogy Maxim miért nem szereti ezt az utat és ezt az öblöt. Én sem szerettem. Örültség volt, hogy erre jöttem. A másik utat kellett volna választanom, és a Boldog-völgyön keresztül hazamenni. Örültem, mikor végre kiértem a tisztásra, és megláttam a házat. Az erdő elmaradt mögöttem. Meg fogom kémi Robertet, hogy hozza ki a teámat a gesztenyefa alá. Az órámra néztem. Korábban volt, mint gondoltam, még nem egészen négy óra. Még kicsit várnom kell. Manderleyben nem szokás fél öt előtt teázni. Örültem, hogy Frithnek kimenője van. Robert nem csinál olyan nagy ceremóniát a teázásból. Amint a terasz felé haladtam, a tekintetem megakadt valami csillogón a rododendronlevelek között. A kezemet ernyőként a szemem elé tartottam, hogy lássam, mi az; olyan volt, mint egy autónak a lámpája. Talán vendég jött? De az felhajtott volna a házig, és nem hagyná a kocsit lent a kanyarodónál. Közelebb mentem. Mégis autó. Most már tisztán láttam. Milyen furcsa. A látogatók sohasem állítják
itt le a kocsijukat. A kereskedők pedig a hátsó bejárathoz hajtanak. Nem is Frank Morrisa volt, azt ismertem. Ez alacsony, hosszú sportkocsi volt. Mit csináljak? Ha látogató, akkor Robert már bevezette volna a könyvtárba vagy a szalonba. Ha a szalonban vannak, akkor már láttak feljönni. De így nem akarok látogatók szeme elé kerülni, át kell öltöznöm. Itt kell tartanom őket teára. Megálltam. Nem tudom, miért, talán csak azért, mert a napfény megvillant az egyik ablaküvegen, felnéztem a házra, és meglepetten láttam, hogy a nyugati szárnyban az egyik ablaktáblát kinyitották. Valaki állt az ablakban. Egy férfi. Úgy látszik, meglátott engem, mert hirtelen visszavonult, és a háta mögül kinyúlt egy kar, és becsukta az ablakot. A kar Mrs. Danvers karja volt. Megismertem fekete ruháját. Egy pillanatig azt hittem, hogy látogatási nap van, és a házat mutogatja. De rögtön tudtam, hogy az nem lehet, mert a házat mindig Frith szokta a látogatóknak megmutatni, és Frith ma nincs itthon. A nyugati szárnyba különben sem szokták bevezetni az idegeneket. Nem, nem. Kedden sohasem jönnek látogatók. Még én magam sem voltam a nyugati szárnyban. Lehet, hogy valami mesterembernek akadt dolga azokban a szobákban. Mégis furcsa volt, ahogy az a férfi kinézett, és mihelyt meglátott engem, visszahúzódott. És az autót is eldugták a rododendronok mögé, hogy a házból ne lehessen látni. De hát mindez nem tartozik rám. Ez Mrs. Danvers dolga. Ha barátai érkeztek, akiket a nyugati szárnyba vezetett, nekem semmi közöm hozzá. Bár tudtommal ez nem szokott előfordulni. Furcsa, hogy éppen azon
a napon történik ilyesmi, mikor Maxim nincs idehaza. Abban a tudatban mentem föl a házba, hogy valamelyik ablak mögül szemmel tartanak. Fölmentem a lépcsőn, és a főbejáraton keresztül be a hallba. Sehol egy idegen kalap vagy bot, se névjegy az ezüsttálcán. Úgy látszik, nem hivatalos látogató. Nem baj, nem az én dolgom. Bementem a kerti szobába, ott mostam meg a kezemet, hogy ne kelljen fölmennem. Kellemetlen lenne, ha a lépcsőn vagy valahol másutt szembejönnének velem. Eszembe jutott, hogy a kötésemet ebéd előtt ott hagytam a sárga szobában. A szalonon keresztül, hűséges Jasperemmel a sarkamban, érte mentem hát. A sárga szoba ajtaja nyitva volt. Észrevettem, hogy a kötőtáskám nem ott van, ahol hagytam. Határozottan emlékeztem rá, hogy a díványon hagytam, valaki fölvette, és a párna mögé dugta. A díványon, ott, ahol a kötésem volt, ült valaki, és eltette a kötésemet, mert útjában volt. A széket is elmozdították az íróasztal mellől. Úgy festett a dolog, minthogyha Mrs. Danvers gazdái távollétében a sárga szobában fogadná vendégeit. Kényelmetlenül éreztem magam. Jobb lenne nem venni tudomást az egészről. Jasper, farkát csóválva, körülszaglászta a díványt. Őt nem izgatta a látogató. Fogtam a kötőtáskámat, és kimentem. Ekkor a nagyszalon ajtaja kinyílott, és hangokat hallottam. Visszahúzódtam a sárga szobába. Még éppen jókor, nem vettek észre. Az ajtó mögött vártam, és csendre intettem Jaspert, aki lógó nyelvvel, farkát csóválva, szintén ott állt az ajtóban. Bosszantó lenne, ha a kis haszontalan elárulna. Visszafojtott lélegzettel
hallgatóztam. Mrs. Danvers hangját hallottam. – Azt hiszem, a könyvtárba ment – mondta. Nem tudom, miért jött előbb haza. Ha a könyvtárban van, akkor maga most keresztülmehet a hallon, anélkül, hogy észrevenné. Várjon, majd megnézem. Tudtam, hogy rólam beszélnek. Kényelmetlenebbül éreztem magam, mint valaha. Roppant titokzatos volt az egész ügy. Nem akartam Mrs. Danverst rajtacsípni, hogy a tilosban jár. Jasper a szalon felé fordította a fejét. Farkát csóválva kiszaladt a hallba. – Halló! Mi újság, te kis dög? – hallottam egy férfihangot. Jasper izgatottan ugatott. Kétségbeesetten néztem körül, hogy hova bújhatnék. A helyzet reménytelen volt. Aztán lépéseket hallottam a közvetlen közelemben, és a férfi belépett a szobába. Első pillanatban nem látott meg, mert az ajtó mögött álltam, de Jasper ugatása elárult. A férfi sarkon fordult, és megpillantott. Soha még csodálkozóbb arcot nem láttam. Mintha én volnék a betörő, és ő a ház ura. – Bocsánat – mondta, és tetőtől talpig végigmért. Magas termetű, napégette arcú, szép férfi volt. A szeme olyan égő kék, amilyen a sokat ivó és keveset alvó férfiaké szokott lenni. A haja vöröses, akár a bőre. Pár éven belül meghízik, a nyaka ki fog dagadni a gallérjából. A szája elárulta, nagyon is piros, nagyon is puha volt. Ott is, ahol álltam, éreztem, hogy whiskyszagú a lehelete. Mosolygott. Úgy mosolygott rám, ahogyan minden asszonyra mosolygott volna. – Remélem, nem ijesztettem meg? – kérdezte. Persze, látta rajtam, hogy milyen zavarban vagyok.
– Nem, természetesen nem – feleltem –, csak hangokat hallottam, és nem tudtam, ki járhat itt. Ma délutánra nem vártam látogatókat. – Nagyon sajnálom, hogy így berontottam mondta nyájasan. – Remélem, megbocsátja. Csak az öreg Dannyt akartam meglátogatni. Ő régi barátom. – Ó, kérem, nagyon örülök – mondtam. – Kedves, öreg Danny, az isten áldja meg, ő mindig annyira fél attól, hogy terhére van valakinek. A világért se akart alka1matlanságot okozni. – Ó, szót sem érdemel – feleltem, és Jaspert néztem. A kutya örömében körülugrálta az idegent, és mindenáron föl akart kapaszkodni a nyakába. – Ez a kis haszontalan, úgy látszik, nem felejtett el engem. Mennyire megnőtt, mióta nem láttam. Mikor utoljára itt jártam, még kölyökkutya volt. Alaposan meghízott. Több mozgásra volna szüksége. – Éppen most tettünk egy nagy sétát. – Igazán? Milyen kedves. Megsimogatta Jaspert, és biza1masan rám mosolygott. Azután kivette a cigarettatárcáját. – Parancsol? – kérdezte. – Nem dohányzom – feleltem. – Igazán, nem dohányzik? Kivett egyet, és rágyújtott. Én nem bántam a füstöt, de furcsának találtam, hogy egy idegen rágyújtson az én szobámban. Ez neveletlenség volt és udvariatlanság velem szemben. – Hogy van a mi jó öreg Max barátunk? – kérdezte. Ez a hang meglepett. Olyan volt, mintha jól ismerné Maxet. Furcsának találtam, hogy Maximet valaki Maxnek nevezze. Senki nem szólította így. – Köszönöm, jól – mondtam. – Bement Londonba. – És egyedül hagyta itthon ifjú hitvesét? Ez nem
szép tőle. Nem fél, hogy valaki elrabolja? Harsányan felkacagott. Nem tetszett a nevetése. Volt benne valami bántó. Az egész ember valahogy nem volt rokonszenves. Ekkor Mrs. Danvers lépett a szobába. Rám nézett, és tekintetétől végigfutott a hátamon a hideg. Ó, istenem – gondoltam –, mennyire gyűlölhet engem ez az asszony! – Halló, Danny! – fordult feléje az idegen. – Kárba veszett minden óvatossága. A ház úrnője itt rejtőzködött az ajtó mögött. És megint nevetett. Mrs. Danvers nem szólt semmit, csak rám nézett. – Na lenne szíves bemutatni? Végre is az a szokás, hogy az ember tiszteletét tegye a ház ifjú asszonyánál. – Mr. Favell, asszonyom – mondta Mrs. Danvers nyugodt hangon, de kelletlenül. Magától talán esze ágában sem lett volna bemutatni nekem az idegent. – Örvendek – mondtam, és nagy erőfeszítéssel igyekeztem udvariasnak látszani. – Nem akar itt maradni teára? Ezen úgy látszik, nagyon mulatott. Mrs. Danvershez fordult. – Hát nem kedves, hogy meghív – kérdezte –, hogy maradjak itt teára? Szavamra mondom, kedvem volna itt maradni. Láttam, hogy Mrs. Danvers rosszalló tekintetet vet rá. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Ostoba helyzet volt. – Hát lehet, hogy magának van igaza – mondta a férfi Mrs. Danvers felé fordulva –, bár határozottan mulatságos lenne itt maradni. De mondom, igaza van, okosabb, ha elmegyek. Jöjjön, nézze meg az
autómat. – Ez már nekem szólt. Még mindig ezen a bántóan bizalmas hangon beszélt. Semmi kedvem nem volt kimenni és megnézni az autóját. Félszegnek, ügyetlennek éreztem magam. – Na jöjjön – unszolt –, nagyon helyes kis kocsi. Sokkal gyorsabb, mint amilyeneket az a derék Max szokott tartani. Nem jutott eszembe semmiféle kifogás. Az egész helyzet kellemetlen volt és erőltetett. Visszataszítónak találtam. Az is zavart, hogy Mrs. Danvers még mindig ott állt, merev és rosszalló tekintetét kitartóan rám függesztve. – Hol van a kocsi? – kérdeztem gyönge hangon. – Lent a kanyarodónál. Nem mertem felhajtani a kapuhoz, mert féltem, hogy zavarom. Azt hittem, hogy pihenni szokott délután. Nem feleltem semmit. A hazugság túlságosan átlátszó volt. Keresztülmentünk a szalonon, aztán ki a hallba. Láttam, hogy hátrafordul, és int Mrs. Danversnek. Mrs. Danvers nem intett vissza. Sejtettem, hogy nem fog visszainteni. Nagyon rosszkedvű és merev volt. Jasper előttünk ugrándozott. Ő szemmel láthatólag örült a váratlan látogatónak, akit nyilván nagyon jól ismert. – Alighanem az autóban hagytam a sapkámat, mondta a férfi, és keresést színlelve körülnézett a hallban. – Nem erre jöttem be, hátulról leptem meg Dannyt. Na, mégis kijön megnézni maga is az autómat? Kérdően nézett Mrs. Danversre. Ő habozott, és a szeme sarkából engem figyelt. – Nem – mondta. – Most inkább nem. Viszontlátásra, Mr. Jack.
A férfi megragadta Mrs. Danvers kezét, és megrázta. – Viszontlátásra, Danny. Vigyázzon magára. Tudja, hol találhat meg. Nagyon örülök, hogy láthattam. Kilépett a hallból, Jasper a nyomában ugrándozott, én lassan követtem, és még mindig nagyon kellemetlenül éreztem magam. – Kedves öreg Manderley! – mondta, és felnézett az ablakokra. – Nem sokat változott. Azt hiszem, ez Danny érdeme. Csodálatos asszony, ugye? – Igen, nagyon derék asszony – feleltem. – És magának hogy tetszik Manderley? Milyen érzés itt eltemetve lenni? – Én nagyon szeretem Manderleyt – mondtam mereven. – Ha jól tudom, valahol Dél-Franciaországban ismerkedett meg Maxszel, ugye? Monte-Carlóban vagy hol? Valamikor én is sokat jártam MonteCarlóba. Odaértünk az autóhoz. Zöld sportkocsi volt, rávallott a tulajdonosára. – Na, mit szól hozzá? – kérdezte. – Nagyon szép kocsi – mondtam udvariasan. – Nem volna kedve lejönni velem az alsó kapuig? – Köszönöm, nem. Fáradt vagyok. – Valószínűleg azt gondolja, hogy nem volna kellemes, ha Manderley úrnőjét kettesben látnák egy ilyen emberrel, amilyen én vagyok, ugye? – kérdezte és nevetett. – Ó, dehogy – feleltem, és éreztem, hogy elpirulok. – Erre nem is gondoltam. Nem vette le a tekintetét az arcomról. Kellemetlen, bizalmaskodó pillantással fürkészett. – Na, jól van. Hát nem fogjuk megszöktetni a ház
úrnőjét, ugye, Jasper? A sapkája után nyúlt, és felvett az ülésről egy pár valószínűtlenül nagyméretű kesztyűt. Aztán elhajította a cigarettáját. – Viszontlátásra – mondta, és kezet nyújtott. Nagyon örültem, hogy megismerkedtem magával. – Viszontlátásra. – Megjegyzem: nagyon kedves lenne magától, ha nem mondana meg Maxnek, hogy itt jártam. Nem nagyon kedvel engem. Nem tudom miért, de attól félek, ha megtudná, hogy itt voltam kellemetlensége lehetne belőle szegény öreg Dannynek. – Nem mondom meg – feleltem ügyetlenül. – Ez nagyon szép magától. Igazán nem akar elkísérni egy darabon? – Ha nem haragszik, inkább visszamegyek. – Hát minden jót. Lehet, hogy rövidesen újra eljövök. Mars le a kocsiról, Jasper. Összekarcolod a lakkot... Szóval nem helyeslem, hogy Max felment Londonba, és egyedül hagyta itthon magát. – Én szívesen vagyok egyedül – feleltem. – Igazán? Ezt nagyon furcsának találom. Nem természetes, ha egy fiatalasszony szívesen van egyedül. Hány hónapos házasok? Ha jól tudom, mindössze három hónapja, hogy megesküdtek. – Körülbelül. – Akármi legyek, én se bánnám, ha egy három hónapos feleség várna rám otthon. Szegény magányos agglegény vagyok. Megint nevetett, és szemébe vágta a sapkáját. – Na, még egyszer a legjobbakat – mondta és beindította a motort. A kocsi vad zakatolással indult lefelé. Jasper lógó fülekkel és behúzott farokkal nézett utána.
– Gyerünk, Jasper – mondtam –, ne légy olyan buta! Lassan visszasétáltam a házba. Mrs. Danvers már eltűnt. Megálltam a hallban, és csöngettem. Vagy öt percig nem történt semmi. Újra csöngettem. Végre bosszús arccal megjelent Alice. – Parancsol, asszonyom? – kérdezte. – Nem látta Robertet, Alice? Szeretnék kint teázni a gesztenyefa alatt. – Robert a postára ment, asszonyom. Mrs. Danvers azt mondta neki, hogy későn méltóztatik teázni. Frithnek szabadnapja van. De ha parancsolja, asszonyom, kiviszem a teát. Úgy tudom, még nincs fél öt. – Nem baj, Alice, akkor majd megvárom, amíg Robert visszajön – mondtam. Persze, Maxim nincs itthon, a dolgok nem mennek úgy, mint rendesen. Ha Maxim itthon van, nem fordulhat elő, hogy Frith és Robert egyszerre menjenek el hazulról. És Mrs. Danvers küldte el Robertet a postára. Azt hitte, hogy később jövök haza. Ez a Favell nevű ember tehát olyan időt választott a látogatásra, amikor biztosra vehette, hogy senkivel sem fog találkozni. Előre megbeszélt látogatás volt tehát. Valami nincs itt rendben, erre mérget mertem volna venni. Méghozzá azt mondta, hogy ne szóljak Maximnek. Nagyon kellemetlen helyzet. De hát, isten őrizz, hogy még jobban magamra haragítsam Mrs. Danverst, vagy hogy jelenetet rendezzek. És természetesen, isten ments, hogy felizgassam Maximet. Vajon ki lehet ez a Favell? Maxnek nevezte Maximet. Soha senki nem szólítja őt Maxnek. Csak egyszer láttam így leírva a nevét, egy könyvnek a
belső címlapján, vékony, hosszú betűkkel, az M betűnek az egyik szára különösen hosszú volt. Mindig azt hittem, hogy csak egyvalaki szólította őt Maxnek. Ahogy ott álltam a hallban, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek, hirtelen az jutott eszembe, hogy Mrs. Danvers talán mégsem olyan becsületes, amilyennek látszik, valamit forral Maxim háta mögött, és most, hogy véletlenül előbb visszaérkeztem, mint várta, rajtakaptam őt a cinkostársával. És ez az ember csak hazudja azt, hogy jóban volt Maximmel. Vajon mit csinálhattak a nyugati szárnyban? Miért csukták be olyan hirtelen a zsalukat, mikor jönni láttak? Nagy nyugtalanság fogott el. Frith és Robert nincsenek itthon. A szobalányok ilyenkor rendesen a szobájukban vannak. Mrs. Danvers teljesen egyedül uralja a csatateret. Hátha tolvaj ez az ember, és Mrs. Danversszel együtt ki akarják fosztani Manderleyt? A nyugati szárnyban sok értékes holmi van. Hirtelen kedvem támadt fölmenni, és meggyőződni róla, hogy nem vittek-e el valamit. Robert még mindig nem jött vissza. Tea előtt még éppen ráérnék fölmenni. Habozva néztem körül a hallban. A ház csendesnek, békésnek látszott. A cselédek még a szobájukban voltak az épület túlsó részében. Jasper hangosan lefetyelte a vizét a lépcső alatt, az egész hall visszhangzott tőle. Fölfelé indultam a lépcsőn. A szívem a torkomban dobogott.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Egyszerre azon a folyosón találtam magam, ahol az első reggelen jártam. Azóta se voltam itt, nem is kívántam volna újra idejönni. A napfény beragyogott a folyosó fülkéjének ablakán, és aranyfoltokat festett a sötét faburkolatra. Teljes némaság fogadott. Újra éreztem azt a dohos szagot, amely akkor megcsapta az orromat. Nem tudtam, merre forduljak. Nem ismertem még a járást. Emlékszem, hogy akkor Mrs. Danvers itt a hátam mögött lépett ki valamelyik ajtón. Az volt az érzésem, hogy ez lehet az a szoba, amelyiknek az ablakai a tenger felé néznek. Lenyomtam az ajtó kilincsét, és beléptem. Persze, sötét volt odabenn, mert a zsaluk be voltak csukva. A villanykapcsoló után tapogatóztam. Láttam, hogy egy kis előszobafélében vagyok, vagy talán öltözőszobában, mert hatalmas szekrények álltak a fal mentén, és szemközt ajtó vezetett egy nagyobb szobába. Az ajtó nyitva volt. Beléptem, és felcsavartam a villanyt. Megdöbbenten néztem körül. A szoba teljesen be volt rendezve, mintha most is laknának benne. Azt vártam, hogy a székek és asztalok itt is be lesznek borítva védőhuzattal, valamint a nagy kettős ágy is. De nem volt letakarva semmi. Az öltözőasztalon kefék és fésűk, púder és parfüm. Az ágy megvetve. A párnát és takarót dúsan hímzett fehér huzat borította, egy helyütt kikandikált belőle a paplan aranysárga csücske. Az öltözőasztalon egy
vázában virág. Virág az éjjeliszekrényen és a kandallón is. Az egyik széken selyempongyola hevert, előtte kis selyempapucs. Egy pillanatra kétségbeesés fogott el, úgy éreztem, hogy meghibbant az agyam, és hogy visszafelé látok az időben, olyannak látom ezt a szobát, amilyen Rebecca életében volt... Egy perc, és Rebecca maga is meg fog jelenni, leül a tükör elé, dúdolgatva nyúl a fésű után, és végighúzza a haján. Látom az arcát a tükörben, és ő is lát engem, amint ott állok az ajtóban. De nem történt semmi. Álltam ott mereven, várva, hogy történjék valami. A falon ketyegő óra hozott vissza a valóságba. Volt ebben a ketyegésben valami józan és megnyugtató. Négy óra huszonöt percet mutatott, ugyanennyi volt az én órámon is. Ez ráeszméltetett a jelenre, arra, hogy a gesztenyefa alatt már valószínűleg vár a tea. Lassan a szoba közepére mentem. Nem, ezt a szobát mégsem használják. Nem lakik itt senki. Még a virágok illata sem tudja elnyomni a dohos szagot. A függönyök összehúzva, és a zsaluk becsukva. Rebecca soha többé nem fog visszajönni ebbe a szobába. Mrs. Danvers hiába tesz virágot a kandallóra, hiába ágyaz meg, Rebecca nem jön vissza, Rebecca meghalt. Rebecca ott fekszik a kriptában, a többi halott de Winterekkel együtt. Most egészen tisztán hallottam a tenger mormolását. Odaléptem az ablakhoz, és kinyitottam a belső ablaktáblát. Igen, csakugyan ez az az ablak, amelyben félórával korábban Mrs. Danvers és Favell állt. A beszűrődő napsugarak megvilágították a szobát, hamisnak és mesterkéltnek tetszett a villanylámpa sárga fénye. Kitártam a zsalut. A
napfény fehér csíkot vetett az ágyra, megvilágította a hálóinget a párnán, megcsillant az öltözőasztal tükrén, a keféken, az illatszeres üvegeken. A napsütés a valóság látszatát adta a szobának. Az előbb, míg a zsalu be volt csukva, és csak a villanyfény világította meg, inkább olyan volt, mint egy színpadi díszlet, mint a színpad előadás után. A függöny lehullott, az előadás véget ért, és a díszletezők előkészítették az első felvonás kulisszáit a másnap délutáni e1őadásra. De a napfény életet varázsolt a falak közé. Elfeledkeztem a dohos szagról és a többi ablak bezárt zsalujáról is. Vendég vagyok ebben a szobában, hívatlan vendég. Tévedésből nyitottam be a háziasszony hálószobájába. Ezek az ő fésűi, az ő keféi, az ő üvegei az öltözőasztalon, ez az ő pongyolája és ez az ő papucsa itt a szék előtt. Most eszméltem rá először, mióta ide beléptem, hogy a lábam remeg: olyan gyönge, mint a szalmaszál. Leültem egy székre, az öltözőasztal előtt. A szívem már nem dobogott olyan izgatottan. Inkább úgy éreztem, mintha kő lett volna a helyén, és minden tagom ólommá vált volna. Kábultan néztem körül. Mrs. Danvers nem túlzott. Ez a szoba csakugyan nagyon szép. A legszebb szoba az egész házban. A gyönyörű kandalló, ez a mennyezet, a faragott ágy, a függönyök, a falióra, a gyertyatartók az öltözőasztalon, itt mellettem, csupa olyan holmi, amelyet nagyon tudtam volna szeretni, ha az enyém. De hát itt semmi sem az enyém. Valaki másnak a holmija ez. Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a keféket. Az egyiknek puhább volt a szőre, mint a többinek. Nekünk, nőknek, mindig van egy kedvenc hajkefénk, és általában azt használjuk. Sokszor meg
is feledkezünk a többiről, és mikor tisztításra kerül a sor, akkor vesszük csak észre, hogy használatlanok és tiszták maradtak. Milyen fehér az arcom a tükörben, és milyen gyér a hajam, milyen sima és egyenes szálú. Mindig ilyen voltam vajon? Rendes körülmények között talán mégis van egy kis színem. De a tükörből egy sápadt és jelentéktelen külsejű nő nézett vissza rám. Fölálltam, odaléptem a székhez, és megérintettem a pongyolát. Kezembe vettem a papucsot is. Rémület fogott el, és ez a rémület lassan kétségbeeséssé erősödött. Megérintettem az ágy takaróját, ujjaimat végighúztam a monogramon és a hálóingen. Rés d W volt belehímezve. A betűk keményen, zsinórszerűen domborodtak ki az aranyszínű, fényes selyemből. A hálóing könnyű volt, mint a lehelet, és olyan színű, mint a barackvirág. Megérintettem, az arcomhoz szorítottam. Hideg volt, egészen hideg, és valami dohos szag áradt ebből is. De azért még érzett rajta egy kicsit, egészen keveset a fehér azalea illata. Összehajtottam, visszatettem az . ágyra, és közben megdobbanó szívvel vettem észre, hogy gyűrődések vannak a hálóingen, mint hogyha azóta, mióta viselték, nem mosták és nem vasalták volna ki. Ösztönszerűen visszaléptem az ágytól, és átmentem a kis előszobába, ahol a ruhásszekrények sorakoztak. Kinyitottam az egyiket. Úgy volt, ahogy gondoltam. A szekrény tele volt ruhákkal. Estélyi ruhák lógtak itt, az egyiknek az ezüstje keresztülcsillant a vékony fehér védőhuzaton. Aztán egy aranybrokát ruha, egy borszínű muszlinbársony, egy fehér szatén hosszú uszálya a szekrény alját seperte. És a felső polcon selyempapírból strucctoll legyező kandikált ki. Ennek a gardróbszobának is furcsa, dohos volt a
levegője. Az azaleaillat, amely odakint a szabadban olyan üde és finom, itt állott, dohos szag volt. Az aranybrokát és az ezüstruhák fémszövete megbarnult és a szekrényből régi holmik állott, kellemetlen szaga csapott ki. Becsuktam a szekrényajtót. Visszamentem a hálószobába. A napfény még mindig ott táncolt az aranyszínű paplanon és élesen rávilágított a monogram hosszú R betűjére. Ekkor lépéseket hallottam, és mikor hátrafordultam, Mrs. Danvers állott mögöttem. Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését. Diadalmasan, fölényesen, izgatottan nézett rám. Megrémültem. – Valami baj van, asszonyom? – kérdezte. Mosolyogni próbáltam, de nem tudtam. Szólni akartam, de képtelen voltam egyetlen hangot is kiadni. – Nem érzi jól magát? – kérdezte. A hangja nagyon szelíd volt. Odalépett hozzám. Elhúzódtam tőle. Azt hiszem, ha hozzám ért volna, elájulok. Lélegzete az arcomat érte. – Nincs semmi bajom, Mrs. Danvers – mondtam pillanatnyi hallgatás után –, csak nem voltam rá elkészülve, hogy maga utánam jön. A kertből láttam ezt az ablakot és láttam, hogy az egyik zsalu nincs egészen behúzva. Feljöttem, hogy megigazítsam. – Majd én megcsinálom –, mondta. Lassan keresztülment a szobán, és behúzta a zsalut, majd letolta a reteszt. A napfény eltűnt. A sárga, hamis fényben megint valószínűtlennek látszott a szoba. Valószínűtlennek és kísértetiesnek. Mrs. Danvers visszajött, és megállt mellettem. Mosolygott, de most egészen más volt, mint eddig. A hangja valahogy bizalmaskodóan, sőt tolakodóan
csengett. – Miért mondja, hogy a zsalu nyitva volt, hiszen én magam csuktam be, mielőtt kimentem ebből a szobából! Maga nyitotta ki, mikor bejött. Látni akarta ezt a szobát. Miért nem szólt nekem, hogy mutassam meg? Első nap megmondtam, hogy szívesen megmutatom, ha látni akarja, csak egy szót kellett volna szólnia. Szerettem volna elszaladni, de nem bírtam. A tekintete fogva tartott. – Ha már itt van, hadd mutassak meg mindent – mondta, és a hangja édeskés volt, behízelgő, szörnyű, hamis hang. – Tudom, hogy látni szeretné, már régen szerette volna látni, csak nem merte megmondani. Ugye, szép szoba? Ugye, ilyen szép szobát még sohasem látott? Megfogta a karomat, és az ágy felé vezetett. Nem bírtam ellenállni, hagytam, hogy vigyen, mintha fából volnék. A keze érintésétől megborzadtam. A hangja halk volt és biza1mas, gyű1öltem a hangját, és féltem tőle. – Ez volt az ő ágya. Szép, ugye? Rajta hagytam ezt az aranysárga takarót, mert ezt szerette legjobban. Ott a hálóinge. Ugye, látta? Ugye, megfogta? Ez a hálóing volt rajta az utolsó éjszakán, mielőtt meghalt. Nem akarja még egyszer megnézni? – Fölvette a hálóinget, és elém tartotta. – Fogja meg mondta –, milyen puha és könnyű. Nem mosattam ki azóta, mióta utoljára viselte. Kikészítettem ide ezt is, meg a pongyoláját és a papucsát is, mint azon az éjszakán, amikor nem jött többé vissza, mikor belefulladt a tengerbe. – Összehajtotta a hálóinget, és visszatette az ágyra. – Mindig én szolgáltam ki, tudja – és karon fogott,
és odavezetett a pongyolájához és a papucsához. – Sok szobalánnyal próbálkoztunk, de egyikkel sem volt megelégedve. „Maga a legjobb szobalány, Danny – szokta mondani. – Nem kell nekem senki más, csak maga.” Látja, ez az ő pongyolája, sokkal magasabb volt, mint maga, láthatja a hosszából is. Próbálja csak fel, tegye ide a nyakához. Látja? Egészen a földig ér. Gyönyörű alakja volt. És ez a papucsa. Hányszor mondta: „Dobja ide a papucsomat, Danny.” A magasságához képest nagyon kicsi lába volt. Dugja csak bele a kezét. Ugye, milyen kicsi és keskeny? Rákényszerítette a papucsot a kezemre, és közben folyton mosolygott, és a szememet figyelte. – Ugye, nem gondolta volna, hogy ilyen magas volt? Ezek a papucsok apró lábakra valók. És karcsú volt. Az ember csak akkor látta, hogy milyen magas, ha mellette állt. Éppen olyan magas volt, mint én. De ha az ágyban feküdt, olyan kicsinek látszott, mint egy gyerek, azzal a gyönyörű fekete hajával, amely mint egy glória vette körül az arcát. Letette a papucsot a földre, a pongyolát visszafektette a székre. – Látta a hajkeféit is, ugye? – folytatta Mrs. Danvers, és kézen fogva az öltözőasztalhoz vezetett. Itt vannak mind, úgy, ahogy utoljára használta őket. Nem nyúltam hozzájuk azóta. Mindig én keféltem a haját, minden este. Itt álltam a széke mögött, és sokszor húsz percig is eltartott, amíg megelégelte. Csak az utolsó években vágatta le a haját. Amikor férjhez ment, még derékon alul ért a haja, és eleinte Mr. de Winter fésülte minden este. Néha, mikor bejöttem a szobába, láttam, amint ott állt ingujjban, két kefével a kezében. „Erősebben, Max, erősebben”
– szokta mondani, és fölnevetett rá, Mr. de Winter pedig engedelmeskedett... Nagyon sok vendég járt akkor a házba. Sokszor annyi ideig tartott a fésülködés, hogy majdnem elkéstek a vacsoráról. „Abba kell hagynom, mert elkésem” mondta ilyenkor Mr. de Winter, a keféket az én kezembe nyomta, és rámosolygott a feleségére. Mr. de Winter akkoriban mindig nevetett. Mrs. Danvers elhallgatott. Keze még mindig a karomon pihent. – Mindenki haragudott rá, mikor levágatta a haját, de ő nem bánta. „ Senkinek semmi köze hozzá” – mondta. Persze, lovagláshoz és vitorlázáshoz sokkal kényelmesebb volt a rövid haj. Egy híres művész lefestette lóháton. Az Akadémián van a kép. Nem látta? A fejemet ráztam. – Nem – feleltem –, nem láttam. – Abban az évben mindenki arról a képről beszélt, de Mr. de Winternek nem tetszett, nem akarta, hogy itt legyen Manderleyben. Azt hiszem, nem találta elég jónak... Nem akarná megnézni a ruháit is? Nem várta meg, hogy mit felelek, már vitt is ki a gardrób szobába, és sorra nyitogatta a szekrényeket. – Itt tartottam a prémjeit – mondta –, még egyik sem lett molyos, remélem, nem is lesz. Nagyon vigyázok rájuk. Fogja meg ezt a nyestkeppet. Ezt egyszer karácsonyra kapta Mr. de Wintertől. Az asszonyom meg is mondta akkor, hogy mennyibe került, de elfelejtettem. Estélyeken többnyire ezt a csincsillát viselte a vállán, tudja, mikor a terem nem volt elég meleg. Ez a szekrény itt csupa estélyi ruha. Ugye, ezt már kinyitotta? Látom, hogy nincs bezárva. Mr. de Winter az ezüstöt szerette a legjobban rajta,
de természetesen neki minden jól állt, bármelyik színt nyugodtan viselhette. Ebben a bársonyban is gyönyörű volt. Simítsa csak az arcához, ugye, milyen puha? Érzi? És még a parfümje is benne van. Mintha csak most vetette volna le, egészen friss még az illata. Én mindig megéreztem a parfümjéről, hogy melyik szobában járt előttem, mindig maradt utána valami a levegőben... Ebben a fiókban van a fehérneműje. Ezt a rózsaszín garnitúrát sohasem viselte. Mikor meghalt, matróznadrág volt rajta és rövid ujjú ingblúz, de a víz azt is letépte róla. Ujjai összekulcsolódtak a karomon. Halálfej arcával egészen közel hajolt hozzám, és fekete szeme kutatva meredt a szemembe. – A sziklák szétroncsolták a testét – suttogta –, gyönyörű arca felismerhetetlen volt. Mr. de Winter megállapította, hogy ő volt. Edgecoombe-ba kellett mennie, mikor megtalálták. Egyedül ment be, pedig akkoriban beteg volt, de mégis bement, nem lehetett visszatartani. Még azt sem engedte meg, hogy Mr. Crawley bekísérje. Elhallgatott, de tekintetét nem vette le az arcomról. – Sohasem fogom magamnak megbocsátani, hogy azon az estén nem voltam itthon. Bementem délután Kerrithbe, és sokáig maradtam, mert Mrs. de Winter Londonban volt, és azt hittem, hogy sokkal későbben fog hazajönni, azért nem siettem vissza én sem. Mikor fél tízkor hazaérkeztem, hallottam, hogy még hét előtt megjött, megvacsorázott, aztán újra elment, természetesen le a tengerhez. Nagyon aggódtam, mert délnyugati szél fújt, ha én itthon lettem volna, el nem engedem a világért sem. Énrám nagyon hallgatott. Megmondtam volna neki, hogy ilyen szélben nem tanácsos vitorlázni. Biztosan azt mondta
volna, hogy „jól van Danny ne veszekedj, inkább szót fogadok”. És együtt ültünk és beszélgettünk volna. Mindig elmesélte nekem, hogy mit csinált Londonban. A karom már fájt Mrs. Danvers ujjainak szorításától. Olyan közel volt hozzám az arca, hogy tisztán láttam, mennyire megfeszül rajta a bőr. Arccsontjai erősen kiálltak. A füle mögött sárga foltok voltak. – Mr. de Winter Mr. Crawleynál vacsorázott aznap este – folytatta. – Nem tudom, hány órakor jött haza, de gondolom, tizenegy után lehetett. Éjfél előtt viharrá erősödött a szél, és Mrs. de Winter még mindig nem jött vissza. Lementem de a könyvtár sötét volt. Akkor újra visszajöttem, és bekopogtam Mr. de Winter dolgozószobájába, Mr. de Winter rögtön ki szólt, hogy ki az, és mit akar. Mondtam, hogy aggódom Mrs. de Winterért mert még nincs itthon. Ő várt egy pillanatig, aztán pizsamában kijött. „A feleségem valószínűleg lent tölti az éjszakát a csónakházban – mondta. – Nincs is értelme annak, hogy ebben a viharban feljöjjön. Jobb lenne, ha maga is lefeküdnék.” Fáradtnak látszott, nem akartam tovább zavarni. Végtére is Mrs. de Winter sokszor lent maradt éjszakára a csónakházban, és hozzá volt szokva, hogy a legviharosabb Időben is elinduljon a tengerre. Az is lehet – gondoltam –, hogy nem is ment el vitorlázni csak a változatosság kedvéért a csónakházban akar aludni. Jó éjszakát kívántam Mr. de Winternek, és a szobámba mentem. De nem tudtam aludni, folyton arra gondoltam, hogy mit csinálhat odalent. Újra elhallgatott. Nem akartam többet hallani. Szabadulni akartam tőle, visszamenni a szobámba.
– Fél hatig ültem az ágyam szélén – beszélt tovább –, aztán nem bírtam tovább, felkeltem, belebújtam a kabátomba, és az erdőn keresztül lementem a partra. Már világosodott, de még mindig szemerkélt az eső, bár a szél már elállt. Mikor leértem a partra, láttam a bóját és a csónakot, de a hajó nem volt ott. Mrs. Danvers szavai nyomán én is a tengerparton éreztem magam, amint azon a szürke hajnalon az eső az arcomba vág, és a ködön keresztül elmosódottan látom a bója körvonalait. A szorítás meglazult a karomon. A keze erőtlenül lehanyatlott. A hangja kifejezéstelenné vált. Most olyan volt, mint máskor. – Az egyik mentőcsónakot másnap Kerrithben kivetette a víz – mondotta –, a másikat pedig rákászok találták meg pár nap múlva a sziklák alatt. Az árbocok és a vitorla darabjait is partra vetette az ár. Elfordult tőlem, és a fehérneműs fiókot visszatolta a helyére. Azután megigazított egy képet a falon, és fölszedett egy pelyhet a szőnyegről. Én csak álltam és néztem, nem tudtam, mit csináljak. – Hát most már tudja, hogy Mr. de Winter miért nem használja ezeket a szobákat. Hallgassa csak a tengert. Még így, a csukott ablakon és a csukott zsalukon keresztül is hallottam. Hallottam a halk mormolást, amint a hullámok megtörnek az öböl fehér szikláin. Most mindjárt dagály ideje lesz, és a víz felszalad a csónakházig. – Azóta nem használja ezeket a szobákat. A holmiját is elvitette innen, és a folyosó végén rendeztünk be neki egy szobát. De azt hiszem, ott sem igen tudott aludni. Mindig a karosszékben ült, és
reggel az egész szoba tele volt cigarettavégekkel. Napközben pedig Frith hallotta, amint órák hosszat járkál a könyvtárban föl és alá. Föl és alá. Föl és alá. Szinte láttam a cigarettahamut a földön a szék mellett, és hallottam a lépteit is, amint szünet nélkül rója útját a szoba egyik végéből a másikba. Mrs. Danvers halkan becsukta mögöttünk a hálószoba ajtaját, és lecsavarta a villanyt. Nem láttam többé az ágyat, sem a hálóinget a párnán, sem az öltözőasztalt, sem a papucsot. Mrs. Danvers végigment az előszobán, a kilincsre tette a kezét és várta, hogy kövessem. – Mindennap én magam takarítom ezt a szobát mondta, ha kedve van újra megnézni, csak szóljon át a házitelefonon. A cselédeket nem engedem be Ide. Senki más nem léphet ebbe a szobába csak én. A hangja megint bizalmaskodó volt és kellemetlen, a mosolya hamis, mesterkélt. – Ha Mr. de Winter nincs itthon, és ha asszonyom egyedül érzi magát, csak jöjjön át olyan szépek ezek a szobák. Ugye, az ember nem is hinné hogy a lakójuk már régen elment? Olyan, mintha csak most ment volna ki rövid időre, és estére visszajönne. Mosolyt kényszerítettem az arcomra. De beszélni nem tudtam. A torkom száraz volt. – Nem csak ebben a szobában, az én szobámban is úgy érzem, a sárga szobában, a hallban, még a kis kerti szobában is őt érzem. Maga is, ugye? Furcsán nézett rám. A hangja suttogóra halkult. – Olykor, ha végigmegyek ezen a folyosón, azt hiszem, hogy mögöttem jön. Hallom gyors, könnyű lépteit. Száz közül is megismerném a járását. És a galériában is mindig őt látom, ahogy annyiszor láttam a múltban, amint odatámaszkodik a korláthoz,
lenéz a hallba, és a kutyákat hívja. Sokszor szinte hallom a ruhája suhogását a lépcsőn, amint lejön az ebédlőbe. – Elhallgatott. Megint az arcomat kémlelte. – Gondolja, hogy lát most minket? Hogy hallja, amit most egymással beszélünk? – kérdezte halkan. – Gondolja, hogy a halottak visszajárnak, és figyelik az élőket? Nyeltem egyet. Körmömet a tenyerembe vájtam. – Nem tudom – mondtam. – Nem tudom. A hangom természetellenesen magas volt. Egyáltalán nem az én hangom. – Sokszor gondolkozom rajta – suttogta –, sokszor gondolkozom rajta, hogy Mrs. de Winter hazajár-e Manderleybe, és látja-e Mr. de Wintert az új feleségével. Ott álltunk az ajtóban, egymásra meredtünk. Nem tudtam levenni tekintetemet az arcáról. Milyen sötét és milyen rosszindulatú, mennyire tele van gyűlölettel! – Robert már itthon van – mondta. – Már egy negyedórája, hogy visszajött. Megparancsoltam neki, hogy vigye ki asszonyom teáját a gesztenyefa alá. Félreállt, hogy előreengedjen. Kibotorkáltam a folyosóra, azt se tudtam, hova lépek. Nem szóltam semmit. Vakon mentem le a lépcsőn, és szaladva tettem meg az utat a folyosón a szobámig. Magamra zártam az ajtót, a kulcsot lehúztam, és a zsebembe tettem. Aztán lefeküdtem az ágyra, és behunytam a szemem. Halálos betegnek éreztem magam.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Maxim másnap reggel telefonált Londonból, hogy hét óra felé itthon lesz. Frith vette át az üzenetet. Maxim nem kívánt velem személyesen beszélni. Hallottam a telefont, mialatt a reggelinél ültem, és vártam, hogy Frith bejön az ebédlőbe, és jelenti, hogy Mr. de Winter van a telefonnál, és kéreti asszonyomat. Már le is tettem az asztalkendőmet, és felálltam. Frith csakugyan bejött, és átadta az üzenetet. Hátratoltam a székemet, és az ajtó felé indultam. – Mr. de Winter már letette a kagylót, asszonyom – közölte Frith. – Csak annyit mondott, hogy hét óra körül itthon lesz. Visszaültem az asztalhoz, és térdemre terítettem a szalvétát. Frith biztosan szeleverdinek és ostobának tart, amiért rögtön a telefonhoz akartam rohanni. – Rendben van, Frith, köszönöm – mondtam. Tovább ettem a szalonnát és a tojást. Jasper a lábamnál hevert, az öreg kutya a kosarában. Mit fogok én ma egész nap csinálni? Rosszul aludtam, talán azért, mert egyedül voltam a szobában. Nyugtalan voltam, gyakran fölijedtem, és mikor az órára néztem, láttam, hogy a mutatók alig mozdultak. Mikor végre elaludtam, ostoba, rossz álmok gyötörtek. Maximmel sétáltunk az erdőben, ő mindig pár lépéssel előttem. Nem tudtam vele lépést tartani, az arcát sem láttam, csak a hátát, ahogy előttem haladt. Alighanem sírtam álmomban, mert mikor
fölébredtem, a párnám nedves volt. A szemem égett. Határozottan csúnya voltam. Egy kis rúzst dörzsöltem az arcomra, hogy emberibb képet nyerjek. De így még rosszabb volt, úgy festettem, mint valami cirkuszi lovarnő. Persze, nem értettem hozzá, hogyan kell a rúzst használni. Észrevettem, hogy Robert csodálkozva néz rám, mikor lementem az ebédlőbe. Tíz óra körül éppen morzsákat szedegettem össze a madaraknak, mikor újra megszólalt a telefon. Ezúttal engem kerestek. Frith jelentette, hogy Mrs. Lacy akar velem beszélni. – Jó reggelt, Beatrice – mondtam. – Hogy vagy, drágám? – kérdezte az ő érdes, kissé férfias hangján, aztán meg se várta a választ, tovább beszélt: – Gondoltam, hogy átmegyek ma délután nagymamához. Itt ebédelek, ismerősöknél, körülbelül húsz kilométernyire tőled. Nem volna kedved velem jönni? Azt hiszem, ideje lenne, hogy megismerd. – Nagyon szívesen, Beatrice – mondtam. – Kitűnő! Hát akkor fél négyre érted megyek. Giles találkozott Maximmel a banketten. Azt mondja, az étel rossz volt, de a bor kitűnő. Hát akkor isten veled, drágám, a viszontlátásra! A készülék kattant. Beatrice letette a kagylót. Visszamentem a kertbe. Örültem, hogy fölhívott. Legalább volt valami, amit várhattam, és ami változatosságot hoz ebbe az egyhangú napba. Így könnyebb lesz kivárni a hét órát, mikor Maxim visszaérkezik. Ma úgyse lett volna kedvem Jasperrel sétálni, lemenni újra a Boldog-völgybe, vagy köveket dobálni a vízbe. Már nem örültem a szabadságnak, és nem volt már kedvem iskolás lányként mezítláb járni a homokban.
Egy könyvvel, a Times-szal és a kötésemmel fölszerelve leültem a rózsakertben, mint valami öreg hölgy, és ásítva sütkéreztem a napon. Méhek zümmögtek a virágok körül. Megpróbáltam figyelmemet előbb az újságra összpontosítani, később beletemetkeztem a regénybe. Nem akartam az előző délutánra és Mrs. Danversre gondolni. Megpróbáltam elfelejteni, hogy ő e pillanatban is itt van a házban, és valamelyik ablak mögül talán most is engem figyel. Valahányszor fölpillantottam a könyvből vagy körülnéztem a kertben, mindig az a kellemetlen érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Olyan sok ablak van Manderleyben, olyan sok szoba, melyet sohasem használnak, amelyek most üresen állnak, a bútorok betakarva védőhuzatokkal, hallgatag szobák, amelyeket valaha használtak mikor még élt Maxim nagyapja és apja, és amikor még nagy társaság és nagy személyzet volt Manderleyben. Mrs. Danvers nagyon könnyen kinyithatja és becsukhatja azoknak a lakatlan szobáknak az ajtaját, és közben odalopózhat az ablakhoz, hogy egy pillantást vessen rám az összehúzott függönyök mögül. Ez ellen hiába is próbálnék védekezni. Ha fölnézek, nem látom, hogy ott van-e valamelyik függöny mögött. Eszembe jutott egy játék, amelyet gyerekkoromban játszottunk. A szomszéd gyerekek „lopakodó nagymamának” hívták a játékot, én „öreg boszorkánynak” neveztem el. Annak, akit kiszámoltunk, meg kellett állnia a kert egyik végében, háttal a többieknek, azok pedig lassan, alattomosan kúszni kezdtek feléje. A hunyó időnként
hátranézhetett, és ha valakit mozgás közben csípett el, akkor annak vissza kellett mennie, és elölről kezdenie az egészet. Mindig akadt közöttünk egy, aki vakmerőbb volt, mint a többi, egészen közel lopakodott a hunyóhoz, és mégsem lehetett rajtacsípni soha. Mialatt az ember háttal fordulva várt, és a játék szabályai szerint tízig számolt, csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy még mielőtt a tízet kimondja, a vakmerő, játékos diadalmas sikítással ráugrik hátulról, anélkül, hogy hallani vagy látni lehetett volna addig. Most ugyanazt a feszült várakozást éreztem, amit gyerekkoromban. Igen, én most „öreg boszorkányt” játszom Mrs. Danversszel. Örültem mikor az ebéd véget vetett a hosszú, unalmas délelőttnek. Frith nyugalma és Robert rokonszenves fiatal arca többet segített, mint a könyv és az újság. Fél négykor percnyi pontossággal megjelent Beatrice kocsija a ház előtt. Útra készen siettem elébe, kesztyűvel a kezemben. – Itt vagyok, drágám, milyen gyönyörű az idő! Becsapta az autó ajtaját, és feljött a lépcsőn. Futó csókot nyomott az arcomra. – Nem valami jól nézel ki – mondta rögtön és végigmért –, az arcod nagyon sovány, és semmi színed sincs. Mi a baj? – Semmi – mondtam alázatosan, mert én magam is tisztában voltam vele, hogy rossz bőrben vagyok. – Máskor sem szoktam pirospozsgás lenni. – A múltkor azért sokkal csinosabb voltál – válaszolta. – Azt hiszem, már lekopott az olaszországi barnaság – mondtam, és bemásztam az autóba. – Hm – mondta röviden –, úgy látszik, ebben egyformák vagytok Maximmel. Ő sem tudja
elviselni, ha az egészségi állapotáról érdeklődik az ember. Jó erősen csapd be az ajtót. Elindultunk, és Beatrice úgy rákapcsolt, hogy az első kanyarnál majdnem lecsúsztunk az útról. – Csak nem lesz gyereked? – kérdezte, és sasszemmel kémlelte az arcomat. – Nem – mondtam zavartan. – Legalábbis nem hiszem. – Nem szoktál émelyegni reggelenként? - Nem. – Különben az sem biztos jel. Nekem se volt semmi bajom, mielőtt Roger megszületett. Az egész kilenc hónap alatt pompásan éreztem magam. Utolsó nap még golfoztam. Ne szégyelld magad, ha erre gyanakszol, csak mondd meg nekem nyugodtan. – De igazán nincs semmi, Beatrice. – Megvallom, remélem, hogy rövidesen fiúval és örökössel ajándékozod meg Maximet. Az igazán áldás lenne. Remélem, nem teszel ellene semmit. – Természetesen nem – feleltem. Micsoda beszélgetés! – Nem szabad megbotránkoznod rajtam. Tudod, a mai asszonyok mindenre képesek. Elismerem, hogy nagyon kellemetlen, ha az ember vadászni akar, és mindjárt az első szezonban bepottyan egy gyerek. Ha mind a kettőnek a vadászás a szenvedélye, ez katasztrófát jelent a házasságban. De nálad nem lenne baj. Azért nyugodtan rajzolhatnál. Igaz is, sokat rajzolgatsz? – Nem csináltam semmit mostanában. – Kár! Pedig olyan szép az idő. Nem kellene mást magaddal vinni, mint egy tábori széket és egy doboz ceruzát... Mondd, örültél annak a könyvnek, amit küldtem?
– Igen, hogyne. Nagyon örültem. Gyönyörű ajándék volt, Beatrice, nagyon köszönöm. Ennek szemlátomást örült. – Hát akkor rendben van – mondta. Repültünk. A lábát folytonosan a gázpedálon tartotta, és vakmerően vette a kanyarokat. Két autós, akiket megelőztünk, dühösen rázta felénk az öklét, egy gyalogjáró pedig a botjával fenyegette meg. Mondhatom, én is kényelmetlenül éreztem magam, de ő nem törődött vele. Összekuporodtam az ülésen, és erősen fogódzkodtam. – Roger a jövő szemeszterre Oxfordba megy mondta –, a jóisten tudja, hogy mit fog csinálni. Időpocsékolás az egész. Giles is meg van róla győződve, hogy semmi értelme, de nem tudtunk okosabbat kitalálni. Roger éppen olyan, mint mi vagyunk. Nem érdekli semmi, csak a lovak... Mi az isten csudáját csinál ez az autó itt előttünk?... Miért nem dugja ki a kezét, jóember?... Ez a fickó tényleg golyót érdemelne. Főútra kanyarodtunk, hajszálon múlott, hogy bele nem szaladtunk egy másik kocsiba. – Voltak szállóvendégeitek? – kérdezte. – Nem. Nagyon csendesen élünk. – Az helyes – mondta –, a nagy társaság sokszor hajmeresztően unalmas. Majd meglátod, hogy nálunk jól fogod érezni magad. Nálunk mindig olyan kedves emberek vannak és csupa régi ismerős. Gyakran járunk egymáshoz, bridzsezünk, és fütyülünk az idegenekre. Remélem, bridzsezel? – Sajnos, nagyon gyengén. – Az nem baj, az a fő, hogy játsszál. Nem szeretem azokat az embereket, akik nem bridzseznek. Mi az ördögöt csinálhat az ember tea és vacsora között, ha
nem bridzsezik, különösen télen? És vacsora után! Nem lehet folyton csak ülni és beszélgetni. Magamban azt gondoltam, hogy miért ne lehetne? De jobbnak láttam nem szólni semmit. – Tudod, mióta Roger felnőtt, sokkal kellemesebb, mert ő is meghívja a barátait. Kár, hogy nem voltál velünk tavaly karácsonykor. Kitűnően mulattunk. Színházat játszottunk. Giles elemében volt, Ő imádja az ilyen bolondságokat, és ha egy-két pohár pezsgőt megiszik, rendkívül mulatságos tud lenni. Sokszor mondjuk, hogy pályát tévesztett, színésznek kellett volna mennie. Gondolatban magam előtt láttam Giles széles holdvilágképét, csontkeretes pápaszemét, és úgy képzeltem, hogy nem sok örömem telnék benne ha borközi állapotban látnám. – Ő és egy barátunk, Dickie Marsh felöltöztek nőnek, és duettet énekeltek. Gurultunk a nevetéstől. Udvariasan mosolyogtam. – Képzelem, milyen mulatságos lehetett. Magam előtt láttam őket, amint dülöngélnek a nevetéstől Beatrice szalonjában. Mind ott vannak a barátaik, akikkel olyan nagyszerűen ismerik egymást. Roger biztosan Gileshoz hasonlít. Beatrice még mindig nevetett. – Szegény Giles – mondta –, soha el nem felejtem az arcát, mikor Dick hátulról lefröcskölte szódavízzel. Görcsöt kaptunk a nevetéstől, mondom neked! Végigfutott hátamon a hideg arra a gondolatra, hogy Beatrice-ék esetleg meghívnak karácsonyra. Reméltem, hogy meghűlök, és nem tudok elmenni. – A színházat persze nem vettük valami komolyan – mondta. – De Manderleyben lehet egészen komoly
műkedvelő előadást rendezni. Emlékszem is, hogy pár évvel ezelőtt Rebecca rendezett egy estélyt, amelyen élőkép-bemutató is volt. Még Londonból is sok vendég jött ki akkor. Csakhogy persze az ilyet nem könnyű megszervezni. – Igen – hagytam rá. Egy darabig egyikünk sem szólt semmit. – Maxim hogy van? – kérdezte később. – Köszönöm, nagyon jól. – Hála istennek. Most egy keskeny falusi utca kötötte le a figyelmét. Azon tűnődtem, szóljak-e neki Mrs. Danversről és arról a Favellről? De azt a világért se akartam, hogy megmondja Maximnek. – Beatrice – mondtam hirtelen elhatározással –, hallottál te valaha egy Favell nevű férfiról? Jack Favellről? – Jack Favell – ismételte. – Igen, ismerem ezt a nevet. Várj csak egy percig. Jack Favell. Persze. Undok fráter volt. Egyszer találkoztam vele, évekkel ezelőtt. – Tegnap itt volt Manderleyben. Mrs. Danverst jött meglátogatni – mondtam. – Igazán? Ja persze, hiszen... – Hiszen... ? – Úgy tudom, unokabátyja volt Rebeccának. Nagyon meglepődtem. Egy ilyen ember a rokona Rebeccának? Nem hittem volna, hogy Rebeccának ilyen rokonai vannak. Jack Favell – Rebecca unokatestvére! – Ó – mondtam elgondolkozva. – Erre természetesen nem gondolhattam. – Azelőtt valószínűleg nagyon sokat járt Manderleybe – mondta Beatrice. – Bár én nem sokat
tudok róla. Én Rebecca életében nagyon keveset jártam Manderleybe. Az volt az érzésem, hogy nem kíván erről a tárgyról többet beszélni. – Nem találtam valami rokonszenvesnek – mondtam. – Nem csodálom – felelte Beatrice. Nem szólt többet. Okosabbnak láttam, ha nem mondom meg, hogy Favell arra kért, ne áruljam el, hogy itt volt, mert esetleg kellemetlen következményei lehetnének a látogatásának. Különben is megérkeztünk. Fehér, vasrácsos kapu előtt álltunk meg. – Ne feledkezzél meg róla, hogy a nagymama csaknem teljesen vak – mondta Beatrice –, és alighanem rosszkedvű lesz. Telefonáltam az ápolónőnek, tehát tudják, hogy jövünk. A ház Viktória uralkodásának utolsó éveiben épülhetett. Nagy, vörös téglaépület volt, csúcsíves ablakokkal. Nem találtam éppen vonzónak. Kívülről is első pillanatra látszott rajta, hogy az a fajta ház, amelyet nagy személyzet tart rendben. Egy öregasszony kedvéért, aki majdnem teljesen vak. Csinos szobalány nyitott ajtót. – Jó napot, Norah. Hogy van? – kérdezte Beatrice. – Köszönöm, jól, asszonyom. Remélem, asszonyom is jól van? – Köszönöm, kitűnően. És hogy van a nagymama, Norah? – Nem egyformán, asszonyom. Jó és rossz napok váltakoznak. De azért nem mondhatnám, hogy rosszul van. Biztosan nagyon fog örülni asszonyomnak. Kíváncsi pillantást vetett rám.
– Mrs. Maxim – közölte Beatrice. – Tudom, asszonyom. Isten hozta. A keskeny hallon és egy bútorral túlzsúfolt szalonon keresztül a verandára értünk, amely négyszögletes, gondosan ápolt pázsitos térségre nézett. A veranda lépcsőfokain kővázák álltak, bennük piros meg fehér muskátlik nyíltak. Az egyik sarokban kerekes székben ült Beatrice nagymamája, kendőbe burkolva és párnákkal körültámasztva. Mikor közelebb léptünk hozzá, láttam, hogy Maxim nagyon erősen, szinte meghökkentően hasonlít hozzá. Maxim is ilyen lesz, ha majd megöregszik. Az ápolónő felállt a kerekes szék mellől, és jelet tett a könyvbe, amelyből hangosan felolvasott. Rámosolygott Beatrice-re. – Hogy van, Mrs. Lacy? – kérdezte. Beatrice kezet fogott vele, és bemutatott. – A nagymama, úgy látszik, egészen jól van mondta. – Bámulatos, nyolcvanhat éves korában! Itt vagyunk, nagymama – mondta emelt hangon. Épségben megérkeztünk. A nagymama felénk nézett. – Drága Bee – mondta –, milyen kedves tőled, hogy eljöttél. Pedig itt nagyon unalmas, nincs semmi, amivel szórakoztatni tudnánk. Beatrice föléje hajolt, és megcsókolta. – Elhoztam Maxim feleségét, ő már előbb is eljött volna, de Maxim nem ért rá. Beatrice előretolt engem. – Csókold meg – súgta. Lehajoltam, és megcsókoltam az öregasszonyt. Ő megérintette ujjával az arcomat. – Kedves tőled, hogy eljöttél. Nagyon örülök, hogy láthatlak. Kár, hogy nem hoztad el Maximet is.
– Maxim Londonban van – mentegetőztem –, csak este jön haza. – Legközelebb őt is el kell hoznod – mondta. Ülj le, kedvesem, ide, ebbe a székbe, hogy láthassalak. Te pedig, Bee, a másik oldalra. Hogy van a kedves Roger? Rossz fiú, sohasem jön hozzám. – Augusztus folyamán okvetlenül át fog jönni harsogta Beatrice –, most végez Etonben, tudod, és Oxfordba megy. – Ó, istenem, hogy múlik az idő! Már felnőtt fiatalember, meg se fogom ismerni. – Magasabb, mint Giles – mondta Beatrice. Aztán tovább beszélt Gilesról, Rogerről, a lovakról és a kutyákról. Az ápolónő kötést hozott ki a házból, és ujjai közt fürgén jártak a kötőtűk. Nyájasan fordult hozzám: – Hogy tetszik Manderley, Mrs. de Winter? – Köszönöm a kérdését, gyönyörű! – feleltem. – Ugye, gyönyörű? – mondta, és a kötőtűi vígan csattogtak. – Sajnos, mi most már nem járhatunk át. Az öreg hölgy egészségi állapota nem engedi meg. Valaha sok kellemes napot töltöttem Manderleyben. – Jöjjön át egyszer, ha szabadnapja lesz. – Köszönöm, nagyon szívesen. Mr. de Winter jól van? – Köszönöm, jól. – Úgy tudom, Olaszországban voltak nászúton, ugye? Nagyon örültünk a levelezőlapnak, amelyet Mr. de Winter küldött. Vajon az, hogy „örültünk”, a fejedelmi többest jelenti csak – gondoltam –, vagy azt, hogy Maxim nagyanyja és ő egy személy? – Csakugyan küldött lapot? Már nem is emlékszem rá.
– Ó, igen, nagyon örültünk neki. Tudja, van egy albumunk, abba beleragasztunk mindent, ami a családra vonatkozik. Minden kellemeset. – Érdekes – mondtam. Elkaptam egy-egy szót abból is, amit Beatrice mondott. – Az öreg Marksmant el kell küldeni – mondta –, emlékszel Marksmanre, nagymama? A legjobb vadászom volt. – Ó, csak nem? Szegény öreg Marksman mondta a nagymama. – Igen, szegény öreg. Tudod, mind a két szemére megvakult. – Szegény öreg – visszhangozta a nagymama. Szerintem nem volt nagyon tapintatos dolog vakságról beszélni előtte. Figyeltem az ápolónő arcát. De ő közömbösen tovább kötött. – Vadászik, Mrs. de Winter? – kérdezte. – Sajnos, nem. – Talán majd később. Errefelé mi mindnyájan nagyon szeretünk vadászni. – Igen. – Mrs. de Winter nagyon szépen rajzol – fordult Beatrice az ápolónőhöz. – Mondtam neki, hogy Manderleyben sok témája lesz. – Ó, hogyne – helyeselt az ápolónő, és egy pillanatra abbahagyta a kötést. – Szép kedvtelés. Nekem is volt egy barátnőm, aki gyönyörűen rajzolt. Egyszer húsvétkor Provence-ban voltunk együtt, gyönyörű képeket rajzolt. – Szép lehetett – mondtam. – Rajzokról beszélünk – ordította Beatrice a nagymama fülébe –, nem is tudtad, ugye, hogy művész került a családba?!
– Ki a művész? – kérdezte az öreg hölgy. – Én nem tudok művészt a családban. – Az új unokád – mondta Beatrice. – Kérdezd meg tőle, mit adtam neki nászajándékba. Mosolyogva vártam, hogy kérdezzen. A nagymama felém fordult. – Miről beszél Bee? Nem tudtam, hogy művész vagy. A mi családunkban senki sem volt művész. – Beatrice tréfál – mondtam –, én nem vagyok művész, csak szeretek rajzolni. Soha nem tanultam. Beatrice-től kaptam ajándékba egy gyönyörű művészettörténeti könyvet. – Úgy? – kérdezte a nagymama zavartan. – Beatrice könyvet adott neked? Ez éppen olyan, mintha valaki vizet hordana a tengerbe. A manderleyi könyvtár tele van könyvvel. Nevetett. Mindnyájan vele nevettünk. Reméltem, hogy ezzel befejezzük a témát, de Beatrice nem hagyta abba. – Te ezt nem érted, nagymama – mondta – nem közönséges könyvek voltak, hanem művészettörténeti könyvek. Hat darab. Az ápolónő előrehajolt, hogy segítségére legyen Beatrice-nek. – Mrs. Lacy azt mondja, hogy Mrs. de Winter nagyon szeret rajzolni. Ezért hat gyönyörű művészettörténeti könyvet adott Mrs. de Winternek nászajándékba. – Furcsa – mondta a nagymama. – Énszerintem a könyv nem nászajándék. Énnekem senki se adott könyvet, mikor férjhez mentem. Ha adott volna, sem olvastam volna el. Megint nevetett. Beatrice úgy tett, mintha meg volna sértve. Én rámosolyogtam, hogy
együttérzésemről biztosítsam, de valószínűleg észre se vette. Az ápolónő megint kezébe vette a kötést. – Teázni akarok – mondta panaszosan az öreg hölgy. – Még nincs fél öt? Miért nem hozza már Norah a teát? – Csak nem éhes, asszonyom? Hiszen alighogy felkeltünk az ebédtől, és olyan jó étvággyal evett! Máris kimerültnek éreztem magam, és szégyelltem, hogy arra gondolok, miért is tudják az öregek néha úgy kifárasztani az embert. Sokkal nehezebb kezelni őket, mint a gyerekeket, mert udvariasnak kell lenni velük. Ott ültem ölbe tett kézzel, és ráhagytam a többiekre mindent, amit mondtak. Az ápolónő megigazgatta a párnákat és a kendőket. Maxim nagyanyja némán tűrte. Aztán egyszerre lehunyta a szemét, mint aki fáradt. Jobban hasonlított Maximhez, mint valaha. El tudtam képzelni, milyen volt fiatal korában: szép, magas, karcsú asszony lehetett, cukorral a zsebében járt-kelt a manderleyi istállók körül, és uszil1yos lovaglóruháját felfogta, hogy ne legyen sáros elképzeltem szűk derekú, magas nyakú blúzban, hallottam a hangját, amint két órára rendeli a kocsit. És mindez az ő számára már csak a múltat jelenti. A férje negyven évvel ezelőtt meghalt. A fia tizenöt évvel ezelőtt. Neki pedig itt kell élnie, ebben a nagy vörös házban, az ápolónővel, addig, amíg el nem jön érte a halál. Arra gondoltam, milyen keveset is tudunk az öregekről. A gyermekeket megértjük, tudjuk, mitől félnek, mit remélnek. Csak tegnap voltam gyermek. Azt még nem felejtettem el. De Maxim nagyanyja, amint itt ül kendőkbe burkolva, szegény vak szemével, vajon mit érez, vajon mire gondol? Tudja-
e, hogy Beatrice ásít, és titokban az óráját nézi? Tudja-e, hogy csak azért jöttünk hozzá, mert éreztük, hogy így illik, hogy ez kötelességünk, és hogy hazafelé menet Beatrice azt fogja mondani a kocsiban: most három hónapra megnyugtattam a lelkiismeretemet. Gondol-e vajon Manderleyre? Emlékszik-e rá, hogy valaha ott ült az ebédlőasztal mellett, ahol én ülök most? Teázott-e valaha ő is a gesztenyefa alatt? Vagy elfelejtett mindent, nem emlékszik semmire? Nincs más e mögött a nyugodt, sima arc mögött, csak apró fájdalmak, furcsa kis kényelmetlenségek, homályos hálaérzet, ha süt a nap, és félelem, ha hideg szél kerekedik? Szerettem volna kezemet az arcára tenni, és addig simogatni, míg az évek el nem tűnnek róla. Szerettem volna fiatalnak látni, olyannak, amilyen valaha volt, rózsás arcúnak, gesztenyebarna hajúnak, élénknek, vidámnak, amilyen Beatrice most, és hallgatni, amit vadászatról, lovakról beszél. Fájt, hogy így látom őt, lehunyt szemmel, mialatt az ápolónő a párnákat igazgatja a feje alatt. – Ma nagy nap van, Mrs. Lacy – mondta az ápolónő –, lazacos szendvicset kapunk a teához. Nagyon szeretjük a lazacos szendvicset. – Ma lazacnap van? – kérdezte Maxim nagyanyja. Fölemelte fejét a párnáról, és az ajtó felé nézett. – Nem is mondta. Miért nem hozza már Norah a teát? – Ha ezer fontot kapnék érte naponta, akkor sem vállalnám a maga szerepét, nővér – súgta oda Beatrice az ápolónőnek. – Ó, én már megszoktam, Mrs. Lacy – mosolygott a nővér. – Jó dolgom van nekem, tessék elhinni. Persze, akad néha egy-egy nyűgös nap, de lehetne
minden sokkal rosszabb is. Igazán könnyű bánni szegénnyel, nem olyan, mint sok más beteg. A személyzet is nagyon tisztességes, és ez a fő. Itt jön Norah. A szobalány begurította a hófehér terítővel letakart teaasztalt. – De soká jött, Norah – zsörtölődött az öregasszony. – Csak két perccel múlt fél öt, asszonyom mondta Norah azon a hangon, amelyet csak az öregasszony számára tartogatott. Nyájasan és vidáman beszélt ő is, akárcsak az ápolónő. Vajon észreveszi-e Maxim nagyanyja, hogy vele más hangon beszélnek? Vajon feltűnt-e neki, mikor először szóltak hozzá ezen a hangon? Talán akkor azt gondolta magában: „Azt hiszik, hogy öreg vagyok. Nevetséges.” És aztán lassan-lassan megszokta, és most már olyan, mintha soha másképpen nem beszéltek volna vele. Most már ez a hang tartozik hozzá az életéhez. Hát ez lett a gesztenyebarna hajú, karcsú fiatalasszonyból, aki cukrot vitt a lovaknak. Odahúztuk a székünket a tea asztal köré. Az öreg hölgyet az ápolónő szolgálta ki, és külön az ő számára készített szendvicseket tett eléje. – Ugye, finom? – kérdezte. Láttam, hogy a kifejezéstelen, sápadt arcon mosoly suhan át. – Szeretem a lazacos szendvicset – mondta. A tea ihatatlanul forró volt. Az ápolónő apró kortyokban kóstolgatta. – Ma megint forró vizet hoztak tea helyett – mondta Beatrice-nek. – Annyi bajom van velük, Százszor megmondtam már nekik, hogy ha leforrázták a teát, nem szabad többé visszatenni a tűzre. De nem
hallgatnak az emberre. – Ó, mind egyformák – mondta Beatrice –, én már nem is veszekszem velük. Az öregasszony a teáját kevergette, a tekintete révedező volt és messze járó. Szerettem volna tudni, mire gondol. – Szép idejük volt Olaszországban? – kérdezte az ápolónő. – Igen, nagyon meleg volt – mondtam. Beatrice a nagymamához fordult. – Szép idejük volt a nászútjukon, Olaszországban, azt mondja. Maxim egészen barnára sült. – Maxim miért nem jött el? – kérdezte az öregasszony. – Már mondtuk, drágám, Maximnek be kellett mennie Londonba – felelte Beatrice türelmetlenül. – Valami hivatalos ebédje van. Giles is bement. – Értem. Mit mondtál, miért volt Maxim Olaszországban? – Nászúton, nagymama, áprilisban! Csak nemrég jöttek haza Manderleybe. A nővérre nézett, és vállat vont. – Mr. és Mrs. de Winter most már odahaza vannak Manderleyben – ismételte a nővér. – A május gyönyörű volt az idén – mondtam, és közelebb húztam székemet a nagymamához. A rózsák most virágzanak. Sajnálom, hogy nem hoztam egypár rózsát. – Igen, nagyon szeretem a rózsát – mondta bizonytalanul az öregasszony, aztán homályos kék szemével fürkészően nézett rám. – Most Manderleyben lakik? – kérdezte. Nyeltem egyet. Csend támadt. Beatrice türelmetlen, harsány hangja törte meg a csendet.
– Nagymama drága, nagyon jól tudod, hogy Manderleyben lakik. Maxim felesége. Az ápolónő letette a teáscsészét, és gyors pillantást vetett az öregasszonyra, aki hátradőlt a székében, a kendőjét gyűrögette, és reszketni kezdett a szája. – Annyi mindenfélét beszéltek, amit én nem értek – mondta, aztán rám nézett, összeráncolta a homlokát, és a fejét rázta. – Ki maga, kedvesem, én még sohasem láttam magát. Nem ismerem az arcát. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Manderleyben. Bee, ki ez a gyermek? Miért nem hozta el Maxim Rebeccát? Én nagyon szeretem Rebeccát. Hol van Rebecca? Hosszú, kínos szünet támadt. Éreztem, hogy az arcom bíborvörösre gyullad. Az ápolónő felugrott, és odalépett a kerekes székhez. – Rebeccát akarom látni – nyöszörgött az öregasszony. – Mit csináltatok Rebeccával? Beatrice kelletlen arccal felállt az asztaltól, megcsörrentek a tányérok és a csészék. Az ő arca is lángolt, a száját dühösen összeszorította. – Azt hiszem, jobb, ha elmennek, Mrs. Lacy – mondta az ápolónő. Ő is zavarban volt. – Úgy látszik fáradt, és ha ez az izgalom rájön, néha órák hosszat eltart. Kár, hogy éppen ma történt. Ugye, nem haragszik, Mrs. de Winter? Mentegetőzve fordult felém. – Már hogy haragudnék? – mondtam gyorsan. – Én is azt hiszem, a legjobb lesz, ha elmegyünk. – Hol van Rebecca? Miért nem jött el Maxim? Miért nem hozta el Rebeccát? – ismételte a fáradt, vékony, nyöszörgő hang. Keresztülsiettünk a szalonon, és kiléptünk a kertbe. Szó nélkül ültünk be az autóba, és Beatrice rögtön
elindította. Mereven magam elé néztem. Nem voltam megsértve, nem bántam volna az egészet, ha magam vagyok. Csak Beatrice miatt bántott. Beatrice-nek ez nagyon kellemetlen lehetett. Csak akkor szólalt meg, mikor már kiértünk a faluból. – Nagyon sajnálom, drágám – kezdte. – Nem is tudom, mit mondjak. – Ugyan, Beatrice, szót sem érdemel. Nem történt semmi. – Ha sejtettem volna, hogy ilyesmi történhet, természetesen nem vittelek volna el. Iszonyúan bánt. – Mondom, hogy szót sem érdemel. Ne beszéljünk róla. – Nem értem, nem értem – makacskodott Beatrice –, hiszen mindent tud rólad, mindent megírtam neki én is, és Maxim is külön. Annyira érdekelte az olaszországi nászutatok. – Ne felejtsd el, hogy milyen öreg. Nem csoda, ha összekeveri a dolgokat. Nem tudja felfogni, hogy Maxim és én összetartozunk. Az ő számára Maxim elválaszthatatlan Rebeccától. Jó darabig egyikünk sem szólt. Megkönnyebbültem, hogy megint az autóban ülhetek, már a zökkenőket és az éles kanyarokat sem bántam. – Elfelejtettem, hogy mennyire szerette Rebeccát – szólalt meg Beatrice újra –, borzasztó ostoba voltam. Persze, neki a szerencsétlenséget sem lehetett soha megmagyarázni. Hű, de borzalmas délután volt ez! Mit fogsz te most gondolni rólam! – Kérlek, Beatrice! Mondtam már, hogy engem nem bánt.
– Tudod, Rebecca mindig úgy hízelgett neki. Sokszor áthozta Manderleybe. Szegény nagymama akkor még sokkal jobb állapotban volt. Rengeteget nevetett Rebeccán. Rebecca mindig jókedvű volt, sokat bolondozott, és nagymama azt nagyon szerette. Rebeccának bámulatos tehetsége volt hozzá, hogy mindenkit meghódítson, férfit, nőt, kutyát, mindenkit. Látszik, hogy nagymama sem tudja elfelejteni. Szegénykém, te sem fogod megköszönni nekem ezt a mai délutánt. – Szót sem érdemel, szót sem érdemel- ismételtem gépiesen. Csak hagyná már abba Beatrice ezt a témát. Nem érdekel engem. Nem fontos. Semmi sem fontos. – Giles odalesz, ha elmondom neki. Engem fog szidni, hogy miért vittelek át. Szinte hallom, amint mondja: „Ostoba ötlet volt, Bee!” Lesz nekem mit hallgatni. – Ne mondd el neki – mondtam –, felejtsük el az egészet. Minél többet beszélünk róla, annál rosszabb. – Giles már az arcomról le fogja olvasni, hogy baj van. Képtelen vagyok bármit is eltitkolni előle. Hallgattam. Már tudtam, hogy abban a „bizalmas” baráti körben is meg fogják tárgyalni az esetet. Magam előtt láttam a kis társaságot a vasárnapi ebédnél. Láttam a tágra nyílt szemeket, hallottam a szörnyülködő felkiáltásokat: – Szent isten! Milyen borzasztó lehetett! És te mit tudtál mondani? Rémes! Rám nézve az egyetlen fontos az volt, hogy Maxim soha meg ne tudja. Frank Crawleynak talán majd elmondom egyszer, neki se most mindjárt talán majd később. Hamarosan rákanyarodtunk az országútra, és elértük a domb tetejét. A távolban már látszottak
Kerrith első szürke háztetői, és jobb felől a völgyben ott zöldelltek Manderley sűrű erdőségei és mögöttük morajlott a tenger. – Nagyon sietsz haza? – kérdezte Beatrice. – Nem sietek – mondtam. – Miért kérded? – Nagyon rossz néven vennéd, ha letennélek az alsó kapunál? Tudod, ha igyekszem, még elérem a londoni vonatot, és Gilesnak nem kell taxin hazamennie. – Menj csak nyugodtan – válaszoltam –, majd fölsétálok. – Nagyon köszönöm – mondta hálásan. Éreztem, hogy a délután nagyon megviselte, egyedül akar lenni, és nincs kedve egy újabb teázáshoz Manderleyben. Az erdő szélén tehát kiszálltam a kocsiból, és elbúcsúztam Beatrice-től. – Mire újra találkozunk, szedjél fel egypár kilót mondta –, nem áll jól neked, hogy ilyen sovány vagy. Csókoltatom Maximet, és ne haragudj az elrontott délutánért. Eltűnt a porfelhőben, én pedig elindultam hazafelé. Vajon sokat változott-e ez az út, mióta Maxim nagyanyja utoljára végigment rajta a hintóján? Errefelé lovagolt valaha, fiatalasszony korában, és rámosolygott az erdőőr feleségére, mint én most. Az asszony tiszteletteljesen köszönt neki, és olyan mélyen meghajolt előtte, hogy bő szoknyája a földet söpörte. Nekem éppen csak hogy bólint, és máris a kisfiához fordul, aki a cicákkal játszik az udvaron. Maxim nagyanyja biztosan sokat járt erre lóháton is, és itt-ott le kellett hajtania a fejét, hogy egy lehajló ágat kikerüljön. Az út akkor szélesebb volt, simább, és valószínűleg jobban gondozták. Az erdő akkor
még nem lehetett ilyen sűrű. Nem akartam az öregasszonyt olyannak látni, amilyen most, a párnái és a kendői között! Fiatalnak szerettem volna látni, amilyen akkor volt, amikor még Manderleyben élt. Láttam, amint a kertben sétál egy kisfiúval, Maxim apjával, a kisfiúnak van egy kis pónifogata, merev Norfolk-kabátot visel és kerek fehér gallért. Néha lejárnak az öbölbe, de csak kivételes alkalmakkor. Valahol, egy régi albumban csakugyan láttam egy képet, az egész család egyenesen és mereven üli körül az asztalt lent a tengerparton, háttérben a személyzet és egy óriási elemózsiás kosár. Azután látom Maxim nagyanyját öregebbnek, amint néhány évvel ezelőtt botra támaszkodva sétál a manderleyi parkban. Valaki karon fogja, nevet, és beszél hozzá szüntelenül, valaki, karcsú és magas asszony, nagyon szép, valaki, akinek különös tehetsége van hozzá, hogy minden élőlényt meghódítson, öreget, fiatalt, férfit, asszonyt, gyermeket, kutyát. Valaki, akit mindenki szeret. Mikor az út végére értem, láttam, hogy Maxim kocsija már ott áll a ház előtt. A szívem nagyot dobbant, és egyszerre megkönnyebbültem. Szaladva tettem meg az utat a teraszig. A kesztyűje és a kalapja ott hevert a hall asztalán. Be akartam lépni a könyvtárba, de akkor egyszerre hangokat hallottam. Az egyik hang Maxim hangja, hangosabb volt, mint a másik. Az ajtó be volt csukva. Egy pillanatig haboztam, hogy belépjek-e. – Írja meg neki, hogy a jövőben tartsa távol magát Manderleytől! Hallotta, mit mondtam? Mindegy, hogy kitől tudom, nem fontos. Véletlenül megtudtam, hogy az autója itt volt ma délután. Ha
találkozni akar vele, másutt is találkozhatnak. Ne merje többé betenni a lábát Manderleybe! Megértette? És jól vigyázzon, mert utoljára figyelmeztetem. Nem mentem be a könyvtárba, hanem felszaladtam a lépcsőn. Hallottam, hogy a könyvtár ajtaja kinyílik. A galériára menekültem. Mrs. Danvers lépett ki a könyvtárból, és becsukta maga mögött az ajtót. Szívdobogva lapultam a falhoz, hogy meg ne lásson. Az arca szürke volt a dühtől, eltorzult, rettenetes arc. Gyorsan és nesztelenül sietett fel a lépcsőn, majd eltűnt a nyugati szárnyba vezető ajtó mögött. Vártam még egy pillanatig, azután visszamentem. Maxim ott állt a könyvtár ablakában, levelekkel a kezében. Háttal állt nekem, de azért hallhatta, hogy beléptem, mert türelmetlenül megfordult. – Ki az már megint? – kérdezte. Mosolyogva nyújtottam feléje a kezemet. – Ó, te vagy az? Rögtön láttam, hogy nagyon dühös. A szája kemény volt, az orra fehér és hegyes. – Mit csináltál egész nap? Megcsókolta a fejem búbját, és átfogta a vállam. Úgy éreztem, hogy borzasztó hosszú idő múlt el, amióta egy nappal azelőtt elváltunk. – A nagymamánál voltunk – mondtam. – Beatrice értem jött. – Hogy van a nagymama? – Egészen jól. – És Bee hová lett? – Kiment az állomásra Giles elé. Leültünk a díványra. Megfogtam a kezét. – Olyan rossz volt nélküled. Rettenetesen hiányoztál - mondtam. – Igazán?
Egy darabig egyikünk se szólt, fogtam a kezét. – Nagyon meleg volt Londonban? – Szörnyű. Gyűlölöm Londont. Vajon el fogja-e mondani, hogy mit beszélt Mrs. Danversszel? És vajon kitől tudta meg, hogy Favell itt járt? – Valami bajod van? – kérdeztem. – Fáradt vagyok – mondta –, huszonnégy óra alatt kétszer tettem meg ezt a hosszú utat. Felállt, járkált egy kicsit, cigarettára gyújtott. Már tudtam, hogy nem említi meg Mrs. Danverst. – Én is fáradt vagyok – mondtam lassan –, nagyon mozgalmas napom volt.
TIZENHATODIK FEJEZET Emlékszem, egy vasárnap rengeteg látogató jött Manderleybe, és akkor került először szóba a jelmezbál. Frank Crawley velünk ebédelt, és mind a hárman azt reméltük, hogy csendes, békés délutánunk lesz a gesztenyefa alatt. Egyszerre csak motorzúgást hallottunk. Sajnos, már nem mondhattuk Frithnek, hogy nem vagyunk itthon, mert az autó éppen akkor állt meg a ház előtt, amikor mi párnákkal és újságokkal a hónunk alatt kiléptünk a teraszra. Kénytelenek voltunk úgy tenni, mintha örülnénk a váratlan vendégeknek. Sajnos, még többen is jöttek. Félórán belül érkezett egy másik autó, aztán három gyalogos vendég, akik Kerrithből sétáltak át, és egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy
egész tömeg van körülöttünk, csupa unalmas, alkalmi ismerős, akikkel nem lehet egyébről beszélni, mint az időjárásról meg a kertről. A szokásos sétát tettük meg velük, megmutattuk nekik a rózsákat és a Boldogvölgyet. Természetesen ott maradtak teára, és ahelyett, hogy lustán eszegettük volna az uborkás szendvicseket a gesztenyefa alatt, merev szertartást kellett végigszenvednünk a szalonban, amit máskor is gyűlöltem. Frith persze elemében volt, szemöldöke rándításával kormányozta Robertet, én kimelegedtem, izgatottan és ügyetlenül töltögettem a teát a hatalmas ezüstkannából, amellyel sohasem tudtam bánni. Most sem tudtam eltalálni a pillanatot, amelyben rá kell önteni a forró vizet a teára. És még ennél is nehezebb volt részt venni az unalmas beszélgetésben. Frank Crawley segített. Átvette tőlem a csészéket, odanyújtotta a vendégeknek, és mikor a társalgás még a szokottnál is vontatottabban ment, mert minden figyelmemet a teáskannára kellett összpontosítanom, Crawley hosszadalmas és unalmas előadásba kezdett valami érdektelen témáról, és ezzel levette a gondot és a felelősséget az én vállamról. Maxim mindig a szoba másik végében volt, valami könyvet mutogatott egy unalmas fráternak, vagy egy képet, tökéletesen játszotta a házigazda szerepét, a maga utánozhatatlanul elragadó módján, az ő számára a tea mellékes valami volt, nem sokat törődött vele. A saját csészéjét ott felejtette valamelyik kis asztalon, egy virágváza mögött, és hagyta kihűlni, én pedig a forróvizes kanna gőzében, Frank segítségével, kénytelen voltam magam ellátni a háziasszony tisztét.
Lady Crowan, egy elviselhetetlen, szüntelenül fecsegő kerrithi asszony hozta először szóba a dolgot. Pillanatnyi szünet állt be a társalgásban, és Frank már éppen el akarta sütni azt az ostoba közhelyet, hogy angyal szállt át a szobán, amikor Lady Crowan, süteménnyel a kezében, fölnézett Maximre, aki véletlenül éppen mellette állt. – Igaz is, Mr. de Winter, már időtlen idők óta meg akartam kérdezni, van-e remény rá, hogy Manderleyben lesz az idén jelmezbál? Beszéd közben oldalt hajtotta a fejét, nagy fehér lapátfogai kivillantak úgynevezett mosolya közben. Lehajtottam a fejemet, és buzgón ittam a teámat. Elbújtam a teamelegítő mögé. Eltelt egy-két perc, míg Maxim válaszolt. Mikor megszólalt, a hangja nyugodt volt és természetes. – Még nem gondolkoztam rajta – mondta. – Azt hittem, másnak sem jutott eszébe. – Ó, dehogynem, mi már nagyon sokat beszéltünk róla – folytatta Lady Crowan. – Maga nem is képzeli, mennyire élveztük mindnyájan a manderleyi estélyeket. Boldogok lennénk, ha újra rendeznének valamit. Mondja, remélhetünk? – Igazán nem tudom még – mondta Maxim szárazon. – Sok munkával jár az ilyesmi. Tessék megkérdezni Frank Crawleyt. Inkább tőle függ, mint tőlem. – Ó, Mr. Crawley, igazán? Hát akkor könyörüljön meg rajtunk, meghalunk az unalomtól, mióta Manderleyben olyan csöndes az élet. Közvetlen közelből hallottam Frank nyugodt hangját: – Ha Maximnek nincs kifogása ellene, én nagyon szívesen megrendezem. Ő dönt és Mrs. de Winter.
Rajtam nem múlik. Természetesen rögtön engem rohamoztak meg. Lady Crowan közelebb húzta hozzám a székét, a teamelegítő már nem nyújtott védelmet. – Mrs. de Winter, nagyon szépen kérjük, beszélje rá a férjét. Ha maga akarja, akkor biztosan meglesz. Mr. de Winter rendezzen egy jelmezbált a felesége tiszteletére. – Valóban – mondta egy férfi –, ha már az esküvőre nem hívtak meg, az mégsem járja, hogy minden szórakozástói megfosszanak bennünket. Tartsa föl a kezét, aki szeretné, hogy Manderleyben jelmezbál legyen. Látja, Mr. de Winter? Egyhangúlag kívánja mindenki. Nagy nevetés és taps következett. Maxim cigarettára gyújtott, és tekintete a teáskanna fölött az én tekintetemet kereste. – Mit gondolsz? – kérdezte. – Igazán nem tudom – mondtam bizonytalanul. – Talán nem bánnám. – Minden fiatalasszony boldog lehet, ha a tiszteletére bált rendeznek – fecsegett tovább Lady Crowan. – Meglátja, milyen szép lesz, Mrs. de Winter! Drezdai pásztorlánykának kell öltöznie, magasra fésült hajjal, nagy háromszögletű kalappal. Ügyetlen kezemre és lábamra gondoltam, és keskeny vállamra. Szép kis drezdai pásztorlányka lenne belőlem! Milyen ostoba ez az asszony! Nem csodáltam, hogy senki sem helyeselt neki a pásztorlányka jelmezt illetően. Hálás voltam Franknek, amiért másfelé irányította a beszélgetést. – Való igaz, Maxim, már más is említette a dolgot. Illenék már valamit rendezni a ház úrnője tiszteletére – mondta az illető. – Nagyon örülnék, ha Mr. de
Winter újra rendezne jelmezbált, soha nem éreztem magam olyan jól, mint Manderleyben! Tucker volt az a Home farmról – fordult Crawley Lady Crowanhoz. – Nem tudom – mondtam neki –, Mr. de Winter még nem beszélt róla. – Na látja? – vágott közbe Lady Crowan diadalmasan. – Látja, hogy nemcsak én akarom. Ha már a mi kedvünkért nem csinálja meg, legalább a háza népe kedvéért megcsinálhatná. Maxim még mindig kétkedően nézett rám a teáskanna fölött. Talán azt hitte, hogy én nem akarom, és minthogy tudta, milyen félénk és félszeg vagyok, attól félt, hogy majd nem állom meg a helyemet, mint háziasszony. Nem engedhettem, hogy azt higgye, szégyent kell vallania velem. – Én is azt hiszem, hogy nagyon mulatságos lenne – mondtam hirtelen. Maxim elfordult, vállat vont. – Hát nem bánom – mondta –, ha mindenki akarja, csak rajta, Frank, láss neki az előkészületeknek. Mrs. Danvers majd segít. Ő még mindenre emlékszik. – Az a csodálatos Mrs. Danvers még mindig itt van? – kérdezte Lady Crowan. – Itt – mondta Maxim röviden –, parancsoljon még egy kis süteményt. Nem parancsol többet? Akkor azt indítványozom, menjünk vissza a kertbe. Felálltunk, és kimentünk a kertbe. Mindenki a bálról beszélt, megtárgyalták, hogy mikor lenne a legalkalmasabb, azután nagy megkönnyebbülésemre végre kijelentették, hogy ideje lesz indulni. Az autósok beültek a kocsikba, és felajánlották, hogy hazaviszik azokat is, akik gyalog jöttek. Visszamentem a szalonba, és ittam még egy csésze teát, ezt végre élveztem most, hogy a háziasszonyi
gondok lehullottak a vállamról. Frank is bejött, megettük, ami a meleg süteményből maradt, és úgy éreztem magam, mint egy összeesküvő. Maxim odakint Jaspert apportíroztatta. Vajon mindenütt így van ez, hogy a háziak megkönnyebbülnek, ha a vendégek elmentek? Egy ideig nem beszéltünk a bálról, aztán, mikor megittam a teámat, és ragadós ujjaimat beletöröltem a zsebkendőmbe, Frankhez fordultam: – Mi a véleménye erről a jelmezbálügyről? Frank habozott, és az ablakon keresztül Maxim felé nézett. – Nem tudom – mondta. – Maxim, úgy látszik, nem ellenzi. Sőt, talán kedve is van hozzá. – Nehéz lett volna ellenkeznie – mondtam –, rémes perszóna ez a Lady Crowan. Maga komolyan azt hiszi, hogy mindnyájan annyira örülnének egy manderleyi jelmezbálnak? – Azt hiszem, hogy mindenféle szórakozásnak örülnének. Tudja, mi errefelé nagyon ragaszkodunk a hagyományokhoz. Őszintén szólva, szerintem Lady Crowannak igaza volt, mikor azt mondta, hogy rendezni kell valamit a háziasszony tiszteletére. A háziasszony tiszteletére. Milyen keresetten, milyen túlzóan hangzik ez. Frank néha igazán elveti a sulykot. – Én nem vagyok olyan, mint más fiatalasszony mondtam. – Nem is volt rendes esküvőnk. Se fehér menyasszonyi ruha, se narancsvirág, se koszorúslányok. Az én tiszteletemre nem kell, hogy bált adjanak. – De higgye el, Manderley gyönyörű olyankor mondta Frank –, magának is nagyon fog tetszeni. Magának semmi dolga nem lesz, csak fogadja a
vendégeket, és táncol. Egyszer velem is fog táncolni, jó? Angyal ez a Frank! Igazán megható. – Annyit táncolhat velem, amennyit akar... nem is fogok mással táncolni, mint magával és Maximmel. – Azt már nem – mondta Frank komolyan. – Akkor a többiek meg lennének sértve. Mindenkivel táncolnia kell, aki fölkéri. Elfordultam, hogy elrejtsem a mosolyomat. Érdekes, hogy Frank sohase tudja, mikor beszélek komolyan, és mikor tréfálok. – Mit szólna a drezdai pásztorlányka jelmezhez, amit Lady Crowan ajánlott? – kérdeztem ravaszul. Ünnepélyesen, a mosoly árnyéka nélkül nézett rám. – Biztosan jól állna magának – mondta. Elnevettem magam. – Ó, hogy maga milyen aranyos, Frank! – mondtam, mire ő elpirult, azt hiszem, egy kicsit meg is ütközött az őszinteségemen, és egy kicsit meg volt, sértve, hogy kinevetem. – Nem tudom, mi van ezen nevetnivaló – mondta mereven. Maxim odajött az ablakhoz, Jasper ugrándozva követte. – Mit nevettek? – kérdezte. – Frank olyan kedves – mondtam –, azt mondja, hogy Lady Crowan ötlete azzal a drezdai pásztorlánnyal nem is olyan nevetséges. – Lady Crowan undok teremtés – mondta Maxim. – Ha neki kellene megcímeznie a meghívókat, és neki kellene az egészet megszerveznie, mindjárt nem volna olyan nagy kedve a jelmezbálhoz. De hát ez mindig így volt, a környék mindent Manderleytől vár. Az egész megyét meg kell hívni.
– Megvan a névsor az irodában – mondta Frank –, nem is lesz olyan borzasztó. A bélyegragasztás a legunalmasabb. – Azt majd te csinálod – mondta Maxim, és rám mosolygott. – Ó, majd elintézzük az irodában – szólt Frank. Mrs. de Winternek semmi dolga nem lesz. Vajon mit szólnának hozzá – gondoltam –, ha most egyszerre kijelenteném, hogy én akarom intézni az egészet? Biztosan kinevetnének, és másról kezdenének beszélni. Természetesen örültem, hogy felmentenek a felelősség alól, de azért egy kicsit megalázónak találtam, hogy még a bélyegragasztást sem akarják rám bízni. Az íróasztal jutott az eszembe a sárga szobában, a sok kis rekesszel, amelyek fölé hosszú hegyes betűkkel írta föl valaki, hogy mit tartalmaznak. – Te mi leszel? – kérdeztem Maximtől. – Én sohasem öltözöm jelmezbe – mondta Maxim. – Ez az egy kiváltsága megvan a házigazdának, ugye, Frank? – Drezdai pásztorlánynak nem öltözöm, az biztos – mondtam. – De mi egyebet vegyek fel? Nem tudom magamat elképzelni semmiféle jelmezben. – Kössél egy szalagot a hajadba, és te leszel Alice Csodaországban – vetette oda Maxim könnyedén. Most is olyan vagy, mint egy baba, az ujjaddal a szádban. – De Maxim – duzzogtam –, az én hajam nem is olyan nagyon sima. Mondok valamit. Bízzátok rám, hogy mi legyek. Meg foglak lepni benneteket, Sem Frank, sem te nem fogtok rám ismerni. – Ha nem mázolod be feketére az arcodat, vagy nem öltözöl majomnak, akkor nem bánom, akármit
veszel is fel – hagyta rám Maxim. – Rendben van. Áll az alku. Tehát akkor az utolsó percig titokban fogom tartani a jelmezemet. Egyiktek sem fogja tudni, mi lesz rajtam. Maxim nevetett, és mondott valamit Franknek, de nem hallottam, hogy mit. Sokszor kívántam, bár ne bánna velem úgy, mint egy gyerekkel, mint egy elkényeztetett, felelőtlen gyerekkel, akit időnként meg kell simogatni, de akiről többnyire megfeledkeznek, vagy vállon veregetik, és játszani küldik. Bárcsak történnék már valami velem, hogy okosabbnak, érettebbnek lásson. Hát mindig így fognak velem bánni? Maxim mindig előttem megy egy lépéssel, a saját hangulataival, amelyekben én nem osztozhatom titkos szomorúságaival, amelyeket nem ismerek? Sohasem leszünk együtt ketten, mint férj és feleség, egymás mellett, kéz a kézben? Ez a szakadék mindig ott tátong közöttünk? Nem akarok gyermek lenni. A feleségének, az, anyjának szeretném magam érezni. Öreg szeretnék lenni. Ott álltam a teraszon, a körmömet rágtam, és a tenger fele bámultam. Amint ott álltam, már talán huszadszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon azok a szobák ott a nyugati szárnyban Maxim parancsara maradtak-e úgy, amint Rebecca életében voltak. Arra gondoltam, vajon bemegy-e olykor ő is, mint Mrs. Danvers, azokba a szobákba megérinti-e a keféket az asztalon, kinyitogatja-e a szekrényajtókat, és végigsimogatja-e a ruhákat. – Gyerünk, Jasper – kiáltottam rá a kutyára –, gyere, gyere, szaladj velem! Szaladjunk, szaladjunk! És vadul nekiiramodtam a pázsiton, mint egy szilaj csikó, vadul, dühösen, keserű könnyekkel a
szememben, és Jasper vadul csaholva a nyomomban ugrándozott. A jelmezbálnak híre futott. Clarice, a szobalányom Izgalomtól fénylő szemmel egyébről se beszelt. Megtudtam tőle, hogy a többi cseléd is odavan a boldogságtól. – Mr. Frith azt mondja, hogy egészen úgy lesz, mint régen volt – mondta Clarice élénken. – Alice-nek is mondtam ma reggel. Asszonyom mit vesz fel? – Nem tudom, Clarice, egyelőre fogalmam sincs róla. – Anyám azt mondta, kérdezzem meg asszonyomtól, és mondjam meg okvetlenül, hogy még jól emlékszik az utolsó manderleyi bálra gyerekkel lelkendezett Clarice. – Londonból tetszik hozatni a jelmezt? – Még nem döntöttem, Clarice – válaszoltam –, de mondok valamit. Ha sikerült választanom, csak magának fogom elárulni, hogy mit veszek fel, senki másnak. Kettőnk szigorú titka lesz. – Jaj de érdekes, asszonyom – örvendezett Clarice. – Nem is tudom, hogy fogom kibírni odáig. Kíváncsi voltam, hogy Mrs. Danvers mit szól a bálhoz. Az óta a délután óta rettenetesen féltem tőle. Ha meghallottam a hangját a házitelefonon, már remegtem. Örültem, ha Robert ment helyettem a telefonhoz, és ő beszélt vele. Nem tudtam elfelejtem az arckifejezését, mikor a Maximmel való jelenet után kilépett a könyvtárszobából. Hálát adtam Istennek, hogy nem látott meg, amint ott lapultam a galéria mellvédje mögött. Vajon azt hiszi talán, hogy én mondtam meg Maximnek, hogy Favell ott járt? Ha azt hiszi, akkor ezután még jobban fog gyűlölni.
Megborzongtam, ha a keze érintésére gondoltam, és bizalmas, suttogó hangjára, amint egyfolytában a fülembe duruzsolt. Nem akartam arra a délutánra gondolni. Lehetőleg még a házitelefonon sem beszéltem vele. A báli előkészületek javában folytak. Maxim és Frank minden reggel összeültek odalent az irodában. Nekem nem kellett a fejemet törnöm semmin. Egyetlenegy bélyeget sem ragasztottam fel a meghívókra. A jelmez kérdése kezdett nagyon izgatni. Nem tudtam kitalálni semmit. Ha azokra az emberekre gondoltam, akik itt lesznek a bálon Kerrithből és a környékről, végigfutott a hátamon a hideg. A püspök felesége, aki olyan jól mulatott az utolsó bálon. Beatrice és Giles, az unalmas Lady Crowan és még sokan, akiket nem ismerek, akik sohasem láttak, és akik mind megkritizálnak majd engem is meg a ruhámat is. Végső kétségbeesésemben eszembe jutottak azok a könyvek, amelyeket Beatrice-től kaptam nászajándékba. Egy reggel leültem a könyvtárban, és végiglapoztam őket abban a reményben, hátha találok valamit az illusztrációk között. De minden hiába volt. Nem találtam semmi megfelelőt. Csupa kérkedően pompás, bársonyból és nehéz selyemből készült ruhát láttam Rubens, Rembrandt és a többi mester festményein. Megpróbáltam lerajzolni egyetkettőt, de így sem tetszettek, a rajzokat a papírkosárba hajítottam, és törtem tovább kétségbeesetten a fejemet, hogy mit is csináljak. Este, mikor éppen vacsorához öltözködtem, kopogtak a hálószobám ajtaján. – Szabad! – kiáltottam, mert azt hittem, Clarice. Az
ajtó kinyílt, de nem Clarice lépett be rajta, hanem Mrs. Danvers. Papírlapot tartott a kezében. , – Bocsásson meg, hogy zavarom, asszonyom, de szeretnem megkérdezni, hogy szándékosan dobta-e el ezeket a rajzokat. A papírkosarak tartalmát mindig megmutatják nekem, nehogy valami értékes dolog kerüljön a szemétbe. Robert mondta, hogy ezt a könyvtárszoba papírkosarában találta. Mrs. Danvers láttára végigfutott a hátamon a hideg. Alig találtam meg a hangomat. Elém tartott egy rajzot. Természetesen az volt, amelyet reggel én dobtam a papírkosárba. – Igen, Mrs. Danvers – mondtam –, szándékosan dobtam el. Ez csak egy nyers vázlat, nincs rá szükségem. – Akkor rendben van, gondoltam, jobb, ha személyesen megkérdezem, nehogy valami félreértés legyen. – Igen – mondtam. – Igen, természetesen. Azt hittem, hogy megfordul és kimegy, de nem mozdult. Ott állt az ajtóban. – Elhatározta már, asszonyom, hogy mit fog felvenni a bálon? – kérdezte. A hangja gúnyosan, lekicsinylően csengett, és mintha alig leplezett diadalérzet bujkált volna benne. Bizonyára hallotta Clarice-től, hogy milyen nehezen tudok határozni. – Nem – mondtam –, még nem döntöttem. Nem vette le rólam a tekintetét, ott állt az ajtóban, kezével a kilincs én. – Miért nem másolja le az egyik családi képet? – ajánlotta. Úgy tettem, mintha a körmömet reszelném. A körmöm ugyan rövid volt és repedezett, de így
legalább nem kellett Mrs. Danversre néznem. – Igen, már én is gondoltam rá – mondtam, és magamban csodálkoztam rajta, hogy ez nekem idáig nem jutott eszembe. Csakugyan, kitűnő megoldás lenne. De ezt nem akartam elárulni Mrs. Danversnek. Tovább reszeltem a körmömet. – A galériát díszítő családi képek közül akármelyik megfelelne – mondta –, különösen az a fehér ruhás fiatal hölgy, kalappal a kezében. Nem tudom, Mr. de Winter nem úgy tervezi-e, hogy mindenki ugyanabból a korszakból való jelmezt viseljen. Én azt hiszem, úgy szebb volna. Nekem nem tetszik, ha egy biedermeier ruhába öltözött hölgy bohóccal táncol. – Mások meg éppen a változatosságot szeretik – vetettem ellen. – Azt tartják, minél többféle a jelmez, annál mulatságosabb a bál. – Az ízlések különbözők – mondta Mrs. Danvers. – Én más véleményen vagyok. A hangja ezúttal meglepően természetes és barátságos volt. El se tudtam képzelni, mi jutott eszébe, hogy feljött hozzám azzal a kidobott rajzzal. Talán ki akart velem békülni, vagy megtudta, hogy nem én árultam el Maximnek Favell látogatását, és Így akarta megköszönni hallgatásomat. – Mr. de Winter nem ajánlott semmit asszonyomnak? – kérdezte. – Nem – feleltem pillanatnyi habozás után. – Meg akarom lepni őt is és Mr. Crawleyt is. Azt akarom, hogy ne tudjanak előre semmit. – Tudom, hogy nekem nincs jogom beleszólni – folytatta –, de szeretném arra kérni asszonyomat, hogy Londonban csináltassa a ruháját. Itt a környéken nincsenek megbízható szabónők. Voce, a
Bond Streeten, egyike a legjobb szalonoknak. – Köszönöm a tanácsot – mondtam. Mrs. Danvers kinyitotta az ajtót, és mielőtt kiment, még egyszer visszaszólt: – Jó lenne, ha asszonyom tanulmányozná a képeket a galériában. Különösen azt, amelyiket említettem. Ne féljen attól, hogy elárulom, nem fogok egy szót se szólni senkinek. – Köszönöm, Mrs. Danvers – mondtam. Nagyon halkan csukta be az ajtót maga mögött. Folytattam az öltözködést. Nem győztem csodálkozni a viselkedésén. Annyira más volt, mint utolsó találkozásunk alkalmával. Vajon annak a kellemetlen Favellnek köszönhetem ezt a változást? Rebecca unokabátyja. Miért nem szereti Maxim Rebecca unokabátyját? Miért tiltotta meg neki, hogy Manderleybe jöjjön? Beatrice azt mondta róla, hogy undok fráter, és látszott, hogy nem szívesen beszél róla. Minél tovább gondolkozom rajta, annál inkább igazat adok Beatrice-nek. Ellenszenves alak. Azok a lángoló kék szemek, az a puha száj, az a bizalmaskodó nevetés. Bizonyára vannak, akik csinosnak találnák. Elárusító kisasszonyok, akik a pult mögött vihognak, vagy akik a moziban a műsort árulják. Hódító mosolyát bizonyára sokan tartják ellenállhatatlannak, ám bennem, viszolygást kelt. Vajon sokat járt Manderleybe? Úgy látszott, mintha egészen otthon érezné magát, de ezt valahogy nem tudtam összeegyeztetni Maximnek Mrs. Danvershez intézett szavaival. És még kevésbé tudtam őt a Rebeccáról alkotott képpel összeegyeztetni. A szép, a bájos, az előkelő Rebecca – hogyan lehetett neki ilyen rokona, mint Jack Favell? Felfoghatatlan. Úgy magyaráztam meg magamnak a dolgot, hogy ő
az a bizonyos közmondásbeli „csontváz a szekrényben”, a szegény, elzüllött rokon, amilyen minden családban akad. Rebecca biztosan megsajnálta, és olykor meghívta Manderleybe, lehet, hogy olyankor, amikor Maxim nem volt otthon, mert tudta, hogy Maxim nem szereti. Valószínűleg vitatkoztak is rajta egyszer-kétszer, Rebecca a pártját fogta, és attól kezdve valahányszor szóba került, mindig egy kis kellemetlen feszültség támadt a neve nyomában. Mikor aznap este leültem az ebédlőben a helyemre, Maxim mellé, elképzeltem, hogy Rebecca ül ott, ahol most én ülök, kezébe veszi a halvillát, és akkor megszólal a telefon, és Frith jelenti, hogy Mr. Favell van a telefonnál, a nagyságos asszonnyal óhajt beszélni. Rebecca föláll, közben gyors pillantást vet Maximre. Maxim nem szól semmit, tovább eszi a halat. És mikor Rebecca visszajön, és újra leül az asztal mellé, nem Favellről beszél, hanem valami egészen másról, vidáman, gondtalanul, hogy eloszlassa ezt a kis felhőt kettejük között. Maxim eleinte mogorva, nem akar fölengedni, kurtán válaszolgat, de Rebecca lassan-lassan jókedvre deríti: elmeséli neki, hogy mi minden történt vele aznap, hogy kivel találkozott Kerrithben és mire elviszik az asztalról a következő fogást, Maxim már újra nevet, mosolyogva néz Rebeccára, és megsimogatja az asztalon pihenő kezét. – Mi jár az eszedben? – riasztott fel egyszerre Maxim. Összerezzentem. A vér elöntötte arcomat, mert ez alatt a rövid hatvan másodperc alatt annyira beleéltem magamat Rebecca szerepébe, mintha az én unalmas lényem nem is volna a világon, mintha én
magam sohasem jártam volna Manderleyben. – Fogalmad sincs róla, hogy milyen furcsán viselkedtél, mialatt a halat etted – mondta Maxim. Először úgy figyeltél, mintha telefoncsengést hallottál volna, azután a szájad megmozdult, és lopva rám néztél. Megráztad a fejed, mosolyogtál, és vállat vontál. Mindezt egy perc alatt. Talán már a jelmezbálra gyakorolsz? Rám nézett nevetve, és én arra gondoltam, vajon mit szólna, ha tudná, mi járt a fejemben, mi foglalkoztatja a gondolataimat és a szívemet, mit szólna, ha tudná, hogy ez alatt az elröppent másodperc alatt ő nem az volt, aki ma, hanem az elmúlt évek Maximje, és én nem én voltam, hanem Rebecca. – Olyan arcot vágsz, mintha valami turpisságon kaptalak volna – folytatta Maxim. – Mi történt? – Ó semmi – mondtam gyorsan. – Mondd meg, hogy mire gondoltál. – Miért mondjam meg? Te se mondod meg soha, hogy mire gondolsz. – Még soha nem is kérdezted. – De igen. Egyszer kérdeztem. – Nem emlékszem. – A könyvtárban voltunk. . – Az valószínű. Mindig ott vagyunk. És mit feleltem? – Azt felelted, hogy szeretnéd tudni, milyen a Middlesex ellen játszó surreyi csapat összeállítása. Maxim megint nevetett. – Persze, csalódottnak érezted magad? Mit vártál, hogy mire gondolok? – Valami egészen másra. – Mégis, mire?
– Nem tudom. Honnan tudnám? – Persze hogy nem tudod. Ha azt mondtam neked, hogy Surreyre és Middlesexre gondoltam, akkor biztos lehetsz benne, hogy arra gondoltam. A férfiak sokkal egyszerűbbek, mint a nők hiszik, édes gyermekem. Viszont nagyon meg volnának lepve, ha tudnák, hogy mit forgatnak fejükben a nők. Tudod-e, hogy az imént egyáltalán nem hasonlítottál önmagadhoz? Mintha nem is te lettél volna. – Milyen voltam? – Nem tudom megmagyarázni. Hirtelen sokkal idősebbnek látszottál. Egész kényelmetlenül éreztem magam, mikor rád néztem. – Nem szándékosan történt. – Tudom. Ittam egy korty vizet, és a poharam széle fölött Maxim arcát figyeltem. – Nem szeretnéd, ha idősebb lennék? – kérdeztem. – Nem. – Miért nem? – Nem állna jól neked. – Pedig egyszer mégiscsak idősebb leszek. Ezen nem lehet segíteni. A hajam szürke lesz, az arcom ráncos, mint minden öregasszonyé. – Azt nem bánnám. – Hát akkor mit bánsz? – Nem szeretném, ha olyan lennél, amilyennek az előbb látszottál. A szájad körül és a tekintetedben volt valami, ami nem tetszett nekem. Mintha tudnál valamit, amit nem szabad tudnod. Roppant izgatott és kíváncsi lettem. – Mit akarsz ezzel mondani, Maxim? Mi lehet az, amit nem szabad tudnom? Egy pillanatig nem felelt. Frith visszajött a szobába,
és tányért váltott. Maxim megvárta, amíg Frith újra eltűnik a spanyolfal mögött, és kivonul a szobából, csak aztán szólalt meg újra: – Mikor először találkoztam veled, volt valami az arcodban – kezdte elgondolkozva –, amit most is ott látok... nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy mi az, de az a valami volt egyik oka annak, hogy feleségül vettelek. Az előbb, mikor figyeltelek, ez a kifejezés eltűnt az arcodról. Egészen más lettél. – De milyen? Magyarázd meg, Maxim – kértem izgatottan. Egy pillanatig elgondolkozva nézett rám, és felhúzta a szemöldökét. – Hát hallgass ide, kicsikém. Kislány korodban ugye voltak olyan könyvek, amelyeket nem volt szabad olvasnod? Az édesapád elzárta őket előled. – Igen – feleltem. – Hát látod, ez az. A férj nem sokban különbözik az apától. Van egyfajta tudás, amit szeretnék elzárni előled. Szeretném lakat alatt tartani. Hát ez az. És most edd meg az őszibarackodat, és ne kérdezz többet, mert különben sarokba állítalak. – Szeretném, ha nem bánnál úgy velem, mint egy hatéves kislánnyal. – Hogyan bánjak veled? – Mint ahogyan más férfiak bánnak a feleségükkel. – Megverjelek? – Ugyan, Maxim. Nem lehet mindenből tréfát űzni. – Nem tréfálok. Nagyon is komoly vagyok. – Nem vagy komoly. Látom a szemedből. Játszol velem, mintha ostoba gyerek volnék. – Alice Csodaországban. Nem is volt rossz ötlet. Hol van a hajszalagod? – Majd meglátod, hogy mennyire meg leszel lepve
a jelmezemtől! – Azt elhiszem. De most edd meg szépen az őszibarackodat, és ne beszélj teli szájjal. Ebéd után levelet kell írnom. Meg se várta, amíg megeszem az őszibarackot. Felállt az asztaltól, és szólt Frithnek, hogy a kávét a könyvtárszobába vigye. Én csendesen duzzogva ültem az asztalnál, húztam az időt, amennyire lehetett, bosszantani akartam őt, de Frith nem törődött velem és a barackommal, bevitte a kávét a könyvtárba, Maxim pedig bement utána, engem meg otthagyott. Mikor felálltam az asztaltól, felmentem a galériába, hogy szemügyre vegyem a festményeket. Már ismertem ugyan valamennyit, de jelmez szempontjából még nem néztem meg őket. Mrs. Danversnek igaza volt. Milyen buta voltam, hogy ez nem jutott előbb eszembe. Ez a fehér ruhás lány, kalappal a kezében, mindig nagyon tetszett nekem. Raeburn-kép volt és Caroline de Wintert, Maxim ükapjának a nővérét ábrázolta. Valami híres whig politikusnak volt a felesége, ragyogó szépség, éveken keresztül a londoni bálok királynője, de a kép még leány korában készült róla. Ezt a fehér ruhát könnyű lesz lemásolni. Puffos ujjak, testhezálló szűk derék, krinolinos szoknya. A kalaphoz azonban parókát kell viselnem, mert az én egyenes szálú hajamat sohasem lehet így felcsavarni. Talán az a londoni Voce-szalon, amelyet Mrs. Danvers említett, megcsinálná az egészet. Majd elküldöm a rajzot, és a méreteket is megírom, hogy pontosan másolják le. Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy végre határoztam. Nagy kő esett le a szívemről. Szinte örülni kezdtem a bálnak. Talán most már én is úgy
fogok örülni neki, mint a kis Clarice. Reggel mindjárt írtam a szalonnak, mellékeltem a rajzot, postafordultával meg is jött a válasz, hogy nagy megtiszteltetésnek veszik a rendelést, azonnal munkába adták, és a parókát is elkészítik. Clarice odavolt az izgalomtól, és a lelkesedése rám is átragadt, amint a nagy nap egyre közeledett. Giles és Beatrice itt fognak aludni, de hála istennek, senki más, bár eredetileg arról volt szó, hogy nagy vacsorát is adunk. Én úgy gondoltam, hogy ez hozzá tartozik a vendégfogadáshoz, de Maxim azt mondta, hogy fölösleges, elégedjenek meg a bállal. Nem tudom, vajon pusztán rám való tekintettel határozotte így, vagy pedig őt magát is untatta volna a sok vendég. Sokat hallottam a régi manderleyi bálokról, amikor annyian voltak, hogy még a hallban, a szalonban, sőt a fürdőszobákban is aludtak, mert nem győzték őket a vendégszobákban elhelyezni. De most csak magunk leszünk a nagy házban Beatrice-szel és Gilesszal, és ők nem számítanak vendégnek. A ház maga is új, várakozó arcot öltött. A hallban munkások dolgoztak, parkettet raktak le a tánchoz, a szalonban elmozdították a bútorokat, hogy a nagy büféasztalok helyet kapjanak a fal mentén. A teraszokon és a kertben villanyt szereltek fel, még a rózsakertben is; amerre lépett az ember, mindenütt báli előkészületek folytak. A ház tele volt munkásokkal, és Frank mindennap velünk ebédelt. A cselédek egyébről sem beszéltek, mint a bálról, és Frith olyan méltóságteljes és gondterhelt arccal járt-kelt, mintha minden felelősség az ő vállára nehezednék. Robert teljesen elvesztette a fejét, minduntalan elfelejtett valamit, hol nem rakott
asztalkendőt az asztalra, hol nem tálalta fel a párolt zöldséget. Ő is rendkívül gondterheltnek és izgatottnak látszott, mint aki attól fél, hogy lekésik a vonatról. A kutyáknak is szokatlan volt ez a sürgés-forgás. Jasper behúzott farokkal járkált a hallban, és minden munkást megugatott. Vagy a teraszon ugatott dühösen azután, mint egy őrült, lerohant a pázsitra, és a füvet rágta elkeseredésében. Mrs. Danverst keveset láttam, de a jelenlétét folytonosan éreztem. Az ő hangját hallottam a szalonban, mikor a büféasztalokat felállították ő dirigálta a parkettmunkásokat a hallban. De valahányszor én megjelentem a színen, ő eltűnt. Csak hátulról láttam néha a ruháját eltűnni egy ajtó mögött, vagy távolodó lépteit hallottam a lépcsőn. Én teljesen fölösleges voltam ezekben a napokban. Sem embernek, sem állatnak nem volt rám szüksége. Inkább útban voltam mindenütt, ahol megjelentem. Emlékszem a következő epizódra: – Bocsánat, asszonyom – mondja egy munkás mögöttem, akinek az útjában állok. Két széket cipel a hátán, és izzad az erőfeszítéstől. – Ó, bocsánat – rebegtem szégyenkezve, és félreugrom az útjából, aztán zavaromban azt mondom neki, hogy vigye a székeket a könyvtárba. Az ember csodálkozva és zavartan néz rám. – Mrs. Danvers azt parancsolta, asszonyom, hogy ezeket a székeket a raktárba vigyük, mert itt útban vannak. – Ó – mondtam –, igen, persze. Milyen ostoba vagyok. Persze, persze, csak vigye oda, ahova ő mondta. Sarkon fordulok és elsietek, valamit motyogva
közben, hogy egy darab papírt és ceruzát keresek, de tudom, hogy nem sikerült a munkást megtévesztenem, és elhitetnem vele, hogy dolgom van. A nagy nap ködösen, borúsan virradt fel. Maxim azt mondta, hogy ki fog tisztulni estére, mert a barométer emelkedett. Tizenegy felé csakugyan kitisztult, amint Maxim megjósolta, és ragyogó, felhőtlen nyári ég borult Manderley fölé. A kertészek egész délelőtt virágokat hordtak a házba, az utolsó fehér orgonákat és óriásira nőtt sarkantyúvirágokat, száz meg száz rózsát és mindenféle liliomfajtát. Végre Mrs. Danvers is megjelent, nyugodtan, hallgatagon, csak itt-ott utasította csendes hangon a kertészeket, hogy hová vigyék a virágokat, és gyors, ügyes ujjakkal rendezgette el őket a vázákban. Szinte elbűvölve néztem, amint egyik váza a másik után került ki a keze alól, s amint vitte a vázákat a kerti szobából a szalonba és a ház minden zugába, ízlésesen, ötletesen és nagy hozzáértéssel elrendezve a virágokat. Ahol színfoltra volt szükség, oda virágot tett, ahol az egyszerűség hatásosabb volt, ott kopáran hagyta a falakat. Franknél ebédeltünk Maximmel, hogy ne legyünk útban. Mind a hárman jókedvűek voltunk, tréfálkoztunk, és minden gondolatunk a közeledő estére összpontosult. Én olyanféleképpen éreztem magam, mint az esküvőm reggelén. Ugyanaz a fojtó érzés fogott el, hogy most már túl messzire mentem, és nem lehet visszafordulni. Ezt az estét most már ki kell bírni. A Voce-szalon pontosan elküldte a ruhámat. Így, selyempapírba burkolva, tökéletesen szépnek látszott, és a paróka is remekül sikerült. Reggeli után felpróbáltam, és nem
győztem bámulni, hogy milyen jól áll. Határozottan csinos voltam. Egészen más, mint paróka nélkül. Nem is én voltam. Valaki sokkal-sokkal érdekesebb, izgalmasabb személy. Maxim és Frank folyton faggattak, hogy milyen jelmezem lesz. – Mondtam már, hogy nem árulom el. Meglepetés lesz. – Remélem, nem fogsz bohócnak öltözni? – aggódott Maxim. – Nem valami komikus jelmezt választottál? – Nem, nem, ne félj – mondtam fontoskodva. – Legokosabb lett volna az Alice Csodaországban mellett maradnod. – Vagy Jeanne d'Arc is lehetett volna a maga hajával – jegyezte meg Frank szerényen. – Arra nem is gondoltam – mondtam, és Frank elpirult. – Akármit vesz fel, biztosan szép lesz – szögezte le Frank. – Ne kényeztesd, Frank – tréfálkozott Maxim –, már úgyis eléggé elbizakodott. Még az a szerencse hogy itt lesz Bee. Ő majd megmondja neked, ha nem tetszik a ruhád. Szegény jó Bee, ő mindig rémes jelmezeket szokott kieszelni. Emlékszem, hogy egyszer Madame Pompadournak öltözött, és mikor bementünk a vacsorához, megbotlott, és félrecsúszott a parókája. „Ki nem állhatom ezt a vacakot” – mondta az ő vastag hangján, lekapta a fejéről, odadobta egy székre, és egész este paróka nélkül maradt a lesimított hajával. Képzelhetitek, hogy nézett ki a világoskék szatén krinolinban, vagy hogy hívták azt a divatot. Szegény öreg Giles is pokoli volt. Ő szakácsnak öltözött, egész éjszaka a bárban ült, és nagyon rosszkedvű volt. Alighanem úgy
érezte, hogy Beatrice nem törődik vele eleget. – Nem az volt a baj – szólt közbe Frank –, hanem éppen aznap próbált ki egy új lovat, és kitörte az egyik első fogát. Megcsináltatni már nem volt ideje, viszont így nem merte kinyitni a száját. – Ja úgy, az volt a baj! Szegény Giles! Ő borzasztóan szereti az efféle mókát. – Beatrice mesélte, hogy karácsonykor műkedvelő előadásokat is szoktak rendezni – mondtam. – Igen – szólt Maxim –, azért nem fogadom el soha a karácsonyi meghívásukat. – Parancsoljon még egy kis spárgát, Mrs. de Winter. Vagy még egy kis burgonyát óhajt? – Nem, köszönöm, Frank, nem vagyok éhes. – Ideges vagy – mondta Maxim, a fejét csóválva. – No, nem baj, holnap ilyenkor már mindenen túl leszünk. – Őszintén remélem – mondta Frank komolyan. – Kiadtam a parancsot, hogy hajnali öt órára álljon elő minden autó. – Ö, istenem – mondtam, és nevetni próbáltam, de könnyes lett a szemem –, sürgönyözzünk a vendégeknek, hogy ne jöjjenek. – Na, szívecském, ne hagyd el magad. Bátran szembe kell nézned a dologgal. Ha ez lezajlott, akkor évekig nyugtunk lesz megint. Frank, azt hiszem, hogy fel kellene mennünk a házba. Mit gondolsz? Felálltak, én leverten ballagtam utánuk. Nehezemre esett megválni ettől a kényelmes kis szobától. Frank legény tanyája a béke és a nyugalom megtestesülése volt a szememben. Mire fölértünk a házba, a zenészek már megérkeztek. Ott álltak a hall közepén, pirosra gyúlt, izgatott arccal, és Frith, fontosságának tudatában, frissítőket kínált nekik. Úgy volt, hogy a
zenekar tagjai is szállóvendégeink lesznek. Miután üdvözöltük őket, és néhány tréfás szót váltottunk velük, elvonultak kijelölt helyükre. A délután hosszúra nyúlott, mint az utolsó óra egy utazás előtt, mikor az ember már mindent becsomagolt, és teljesen útra készen lézeng a lakásban. Szobáról szobára járkáltam, csaknem éppen olyan elveszetten, mint Jasper, aki szemrehányóan kullogott a sarkamban. Nem segíthettem semmiben. Sokkal okosabb lett volna egyáltalán eltűnnöm a házból, elmenni egy hosszú sétára Jasperrel. De mire elhatároztam, hogy ezt teszem, már késő volt. Maxim és Frank teát kértek, és mire megteáztunk, megérkezett Beatrice és Giles. Az este rohamosan közeledett. – Éppen olyan minden, mint régen – jelentette ki Beatrice. Megcsókolta Maximet, és körülnézett. Gratulálok, hogy minden részletre gondoltál- fordult hozzám –, a virágok nagyszerűek. Te rendezted el a vázákat? – Nem – feleltem szégyenkezve –, minden Mrs. Danvers érdeme. – Ó, hát tulajdonképpen... Beatrice nem fejezte be a mondatot, mert Frank odatartotta eléje az öngyújtóját, és mire rágyújtott, úgy látszik, elfelejtette, hogy mit akart mondani. – Mitchell lesz a büfés – kérdezte Giles –, mint rendesen? – Igen – felelte Maxim –, tulajdonképpen semmi sem változott, ugye, Frank? Mindent úgy csináltunk, mint régen, semmiről sem feledkeztünk meg. Remélem, mindenki kapott meghívót, aki számot tarthat rá. – Milyen jó, hogy még magunk között vagyunk
mondta Beatrice. – Emlékszem, egyszer olyankor jöttem, mikor már legalább huszonöt ember ült a szalonban. Milyen jelmezek lesznek? Maxim persze, mint rendesen, nem öltözködik fel? – Mint rendesen – felelte Maxim. – Kár. Sokkal mulatságosabb lenne, ha te is felöltöznél. – Voltál valaha olyan bálon Manderleyben, amelyet nem találtál eléggé mulatságosnak? – Nem, fiam, azt meg kell hagyni, hogy kitűnően tudtok rendezni. De azért, úgy gondolom, hogy a házigazdának kellene jó példával elöl járnia. – Szerintem éppen elég, ha a háziasszony jár elöl jó példával – mondta Maxim. – Miért vegyek föl valami kényelmetlen jelmezt, miért izzadjak? Csak hogy nevetségessé tegyem magam? – Túlzol, mint mindig. A te külsőddel, fiam, mindenféle jelmezt viselhetnél. Neked nem kell attól félned, hogy kinevetnek. Nem úgy, mint szegény Giles. – Gilesnak milyen jelmeze lesz? – kérdeztem. – Vagy titok? – Ó, nem, dehogy – válaszolta Giles sugárzó arccal. – Arab sejknek leszek öltözve. Nem volt könnyű megcsináltatni a jelmezt a helybeli szabóval. – Szent isten! – képedt el Maxim. – Nem is olyan rossz – kelt Beatrice a férje védelmére –, az arcát persze barnára festi, és leveszi a szemüvegét. A fejdísz teljesen hiteles. Egy barátunktól kaptuk kölcsön, aki sokáig élt Keleten, a ruhát pedig a szabó egy képújságból másolta ki. Nagyon jól áll Gilesnak. – És ön mi lesz, Mrs. Lacy? – kérdezte Frank. – Ó, én ezúttal nem erőltettem meg magam. Én is
keleti kosztümöt választottam, hogy ne üssek el nagyon Gilestól, de nem merem azt állítani, hogy eredeti. Gyöngysorok, tudja, és fátyol az arcomon. – Szép lehet – próbáltam udvariaskodni. – Nem rossz – mondta Beatrice. – A fő az, hogy kényelmes. De mi lesz a te jelmezed? – fordult hozzám. – Ne kérdezd – intette le Maxim. – Nem akarja megmondani senkinek. Soha ilyen titkolózást Manderleyben! Azt hiszem, Londonból hozatta. – Milyen érdekes! – kiáltott fel Beatrice. – Mindnyájunkat elhomályosítasz. Az én jelmezemet bizony csak otthon tákoltuk össze. – Ne aggódj – mondtam nevetve –, igazán nagyon egyszerű jelmez. De Maxim folyton ugratott, és akkor elhatároztam, hogy csak azért is meg fogom őt lepni. – Nagyon helyes – szólt Giles –, Maxim szeret fölényeskedni. Persze féltékeny, ő is szeretne beöltözni, mint mi mindnyájan, csak szégyelli bevallani. – Isten őrizz – védekezett Maxim. – És maga mi lesz, Crawley? – kérdezte Giles. Frank mentegetődző arcot vágott. – Nekem annyi volt a dolgom, hogy ezt az utolsó percre hagytam. Tegnap este kerestem ki egy régi nadrágot és egy csíkos futballtrikót, gondolom, majd beragasztom az egyik szememet, és tengeri rablónak fogok öltözni. – Miért nem szólt nekünk előbb? – kérdezte Beatrice. – Rogernek van egy holland jelmeze, tavalytélen Svájcban viselte. Kitűnően állt volna magának. – Nem engedhetem meg az intézőmnek, hogy
hollandusnak öltözzék – mondta Maxim. – Soha többé nem fizetne senki bérleti díjat. Maradjon ő csak tengeri rabló, így talán egyik-másik bérlő majd megijed tőle. – Nahát, Frank aztán mindenhez inkább hasonlít, mint tengeri rablóhoz – súgta nekem Beatrice. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Szegény Frank, Beatrice mindig lenézte egy kicsit. – Mit gondolsz, mennyi ideig tart, míg kifestem magam? – kérdezte Giles. – Legalább két óra – mondta Beatrice -, a te helyedben már készülődnék. Hányan leszünk vacsorára? – Tizenhatan – válaszolta Maxim –, velünk együtt. Senki idegen. Mindenkit ismersz. – Nekem már kezd lámpalázam lenni – mondta Beatrice. – Olyan izgalmas ez az egész. Nagyon örülök, hogy rászántad magad, Maxim. – Ne nekem köszönjétek, hanem neki – biccentett felém Maxim. – Ó, dehogy. Lady Crowan az oka mindennek. Maxim rám mosolygott. – Olyan izgatott vagy, mint egy gyermek az első születésnapi zsúr előtt – mondta. – Nem vagyok izgatott. – Rém kíváncsi vagyok a ruhádra – fordult felem Beatrice. – Semmi különös – bizonygattam –, igazán semmi különös. – Mrs. de Winter azt állítja – vetette közbe Frank –, hogy nem fogjuk megismerni. Mindenki mosolyogva nézett rám. Elpirultam, és határozottan jól éreztem magam. Milyen kedvesek az emberek. Mindenki jó hozzám. Egyszerre örülni
kezdtem a táncnak, és annak, hogy én leszek a háziasszony. Az estélyt az én tiszteletemre rendezik, mert én vagyok a ház ifjú úrnője. A könyvtárban voltunk, ráültem az asztalra, és lábamat lóbáltam. A többiek körülöttem álltak. Alig vártam, hogy fölmenjek a szobámba, és felpróbáljam a ruhát meg a parókát, a tükör előtt forgolódjam, és jól megnézhessem magam. Új volt ez az érzés, hogy fontos vagyok, hogy valaki vagyok, hogy Giles és Beatrice, Frank és Maxim itt állnak körülöttem, és rólam, az én ruhámról beszélnek. Mindegyik kíváncsi rá, hogy minek öltözöm. A puha fehér selyempapírba csomagolt ruhára gondoltam, és arra, hogy el fogja takarni az én unalmas, tapos alakomat, keskeny vállamat. A gyönyörű paróka pedig befedi sima, seszínű hajamat. – Hány óra? – kérdeztem hanyagul, és ásítottam, mintha nem volnék izgatott. – Nem kellene még fölmennünk? Amikor keresztülmentünk a nagy hallon, a szobáink felé, akkor gondoltam először arra, hogy mennyire alkalmas ez a ház nagy estélyek rendezésére, és hogy milyen gyönyörűek a szobák. A nagy szalon, amely különben olyan hűvös és rideg, most csupa szín, csupa ragyogás, minden sarokban virág. A nagy ezüsttálakban is, a büféasztal hófehér terítőjén piros rózsák illatoznak. A teraszra nyíló hosszú ablakok már kitárva, mihelyt besötétedik, a terasz tündéri fényben fog ragyogni. A zenekar már elhelyezte hangszereit a galérián a hall fölött, és maga a hall is különös, várakozó kifejezést öltött. Valami melegség árad belőle, amelyet még sohasem éreztem, talán a csendes és tiszta éjszakának köszönhető, talán a sok
virágnak a képek tövében, talán a mi vidám, hangos nevetésünknek, ahogy ott állunk a széles kőlépcsőn, és beszélgetünk. A régi zord hangulat valahogy eltűnt. Manderley élt, olyan eleven volt, amilyennek soha nem tudtam volna elképzelni. Ez nem a csendes, komor Manderley, amelyet idáig ismertem. Volt valami a levegőben, amit korábban nem éreztem, valami nyugtalanság és türelmetlenség, ami mégis kellemesnek hatott, és egyfajta diadalmas ujjongással párosult. Olyan volt, mintha a ház régirégi, elmúlt napokra emlékeznék, minthogyha a hall megszokta volna a tarkaságot, mintha a címerek és kárpitok alatt mindennap férfi vendégek ülnének hosszú, keskeny asztalok mellett, akik hangosabban nevetnek, mint ahogyan mi most nevetünk, borért kiáltanak, borért és dalért, és nagy darab húsokat dobnak le a földre a kutyáknak. És a későbbi években is vidám volt ez a ház, de akkor már méltóság honolt benne, és Caroline de Winter, akinek a ruháját ma viselni fogom, fehér ruhában jött le a lépcsőn, hogy eljárja a menüettet. Ó, hogy szerettem volna látni őt! Szerettem volna, ha nem kell elrontani ennek az ősi háznak a hangulatát modern dzsesszzenével, ami itt annyira nem stílusos, annyira nem helyénvaló. Úgy éreztem, Manderley romantikájához nem illik a dzsesszmuzsika. Egyszerre azon kaptam rajta magam, hogy igazat adok Mrs. Danversnek. A jelmezeknek egy korszakot kellett volna megeleveníteniök. Nem lenne szabad mindenféle ostoba ruhát felvenni mint például szegény Giles, azt az arab sejk maskaráját. Clarice már várt rám a hálószobában. Kerek piros arca csupa boldog izgalom volt. Úgy nevettünk
egymásra, mint két iskolás lány. Kértem, hogy zárja be az ajtót. A selyempapír titokzatosan zizegett. Halkan beszéltünk, mint az összeesküvők, és lábujjhegyen jártunk. Gyermeknek éreztem magam, aki a Jézuskát várja. Gyermeknek, aki mezítláb szaladgál a szobában, és a harisnyáját az ágy végébe akasztja. Maxim az öltözőszobájában volt, az odavezető ajtót is bezártuk. Clarice-t éreztem az egyetlen barátomnak és szövetségesemnek. A ruha pompásan illett. Mintha rám öntötték volna. Némán, visszafojtott lélegzettel álltam a tükör előtt, és alig tudtam fékezni a türelmetlenségemet, hogy Clarice meg mindig a kapcsokkal babrál. – Gyönyörű, asszonyom – ismételgette Clarice újra meg újra, és hátradőlt a sarkán, hogy jobban lásson. – A királyné is viselhetné ezt a jelmezt. – Nézze csak ezt a vállpántot – mondtam izgatottan –, ez kilátszik. – Nem, asszonyom, nem látszik ki. – Szép? – kérdeztem izgatottan. – Jól áll? De meg se vártam Clarice feleletét, újra meg újra megfordultam a tükör előtt. Összeráncolt homlokkal, mosolyogva figyeltem magam. Máris ki vagyok cserélve. Már nem félek attól, hogy Maxim szégyent vall velem. Hétköznapi énemet eltakarja ez a tündéri ruha. – Adja ide a parókát – kértem izgatottan –, vigyázzon, hogy össze ne borzolja. Clarice mögöttem állt, az ő kerek arcát is láttam a tükörben az én arcom mellett. A szeme csillogott, az ámulattól nyitva maradt a szája. Visszasimítottam a hajamat a fülem mögé, és remegő ujjakkal illesztettem rá a tompán csillogó parókát. Ideges
nevetésemet lélegzetvétellel próbáltam álcázni, és Clarice-re néztem. – Ó, Clarice, mit fog szólni Mr. de Winter? Egyszerre kopogott valaki az ajtón. – Ki az? – kérdeztem rémülten. – Nem lehet bejönni. – Csak én vagyok, drágám, ne ijedj meg – hallottam Beatrice hangját. – Mennyire vagy? Szeretnélek látni. – Nem, nem – mondtam –, nem lehet bejönni, még nem vagyok készen. Clarice mögöttem állt, a keze tele hajtűvel, egyenként vettem el tőle őket, hogy betűzögessem a loknikat, amelyek egy kicsit fölborzolódtak a dobozban. – Ha készen leszek, lemegyek – mondtam –, menjetek csak le mindnyájan, ne várjatok rám. Mondd meg Maximnek, hogy ő sem jöhet be. – Maxim már lent vár – hallottam ismét Beatrice-t –, azt mondja, hogy dörömbölt a fürdőszobád ajtaján, de te nem is feleltél. Siess, drágám, már nagyon kíváncsiak vagyunk rád. Biztos, hogy nincs szükséged segítségre? – Nincs! – kiáltottam vissza türelmetlenül. – Menj csak le. Miért jött, miért zavar éppen most? Kicsit bosszankodtam rajta. Azt se tudtam, hogy mit csinálok. A kezem remegett, amint a haj fürtöket igazgattam. Beatrice, úgy látszik, elment, nem szólt többet. Vajon hogyan érzi magát keleti jelmezében, és vajon Gilesnak sikerült-e kifestenie az arcát? Milyen ostobaság az egész. Miért csináljuk? Miért játszunk, mintha gyerekek volnánk? Nem ismertem meg azt az arcot, amely a tükörből nézett vissza rám. A szemem nagyobb volt, a szájam
kisebb, a bőröm fehérebb és tisztább. A hajam fehér felhőként vette körül az arcomat. Néztem ezt a valakit, aki nem én voltam, néztem és mosolyogtam. Még a mosolyom is más volt. – Ó, Clarice – ujjongtam. – Ó, Clarice! – Megfogtam kétfelől a szoknyámat, és mély bókot vágtam előtte. A szoknya széle a földet súrolta. Clarice izgatottan, kissé zavartan vihogott, neki is égett az arca, és olyan boldog volt, mintha ő készült volna a bálba, nem én. Fel-alá jártam a tükör előtt, és néztem magamat. – Nyissa ki az ajtót – mondtam –, lemegyek. Szaladjon előre, és nézze meg, hogy nincsenek-e kint a folyosón. Clarice engedelmeskedett, még mindig vihogva, én fölkaptam a szoknyámat, és utánaszaladtam. Clarice visszanézett és intett. – Lementek – suttogta. – Mr. de Winter, az őrnagy úr és Mrs. Lacy. Mr. Crawley éppen most jött meg. Ott állnak mind a hallban. Óvatosan lenéztem. Igen, ott voltak mindnyájan. Giles fehér arab ruhájában hangosan nevetett, és a tört mutatta az oldalán. Beatrice rikító zöld ruhát viselt, a nyakában nagy szemű gyöngyöket, szegény Frank esetlenül és ostobán festett a csíkos trikóban és az otromba vízhatlan tengeri csizmában. Maxim volt az egyetlen, aki normálisan volt öltözve, frakkot viselt. – Fogalmam sincs, mit csinál ennyi ideig – mondta éppen –, már órákkal ezelőtt bezárkózott a hálószobájába. Mennyi az idő, Frank? A vacsoravendégek rögtön itt lesznek. A zenekar már fent ült a galérián. Egyikük a hegedűjét hangolta. Halkan pengette a húrokat. A
fény éppen Caroline de Winter képére esett. Igen. A ruhám tökéletes mása a festménynek. A puffos ujjak, a krinolin, a szalagok, minden. A széles karimájú kalap is, amelyet a kezemben tartok. A haj fürtök is ugyanúgy göndörödnek, mint a képen. Soha életemben nem voltam még ilyen izgatott, ilyen boldog és ilyen büszke. Intettem a kalapommal a hegedűsnek, és az ujjamat az ajkamra illesztettem, hogy hallgasson. Ő mosolyogva hajolt meg, és pár lépést tett felém. – Szóljon a dobosnak, hogy jelentsen be – suttogtam –, verje a dobot, maga már tudja, hogy szokták ilyenkor, és mondja azt, hogy Miss Caroline de Winter. Meg akarom lepni őket odalent – tettem hozzá. Megértően bólintott. A szívem rettenetesen dobogott, az arcom égett. Milyen nagyszerű móka lesz ez, milyen nevetségesen gyerekes móka. Visszamosolyogtam Clarice-re, aki még mindig ott kuporgott a fal mellett, aztán két kezemmel megfogtam a szoknyám szélét, és ekkor megperdült a dob, sokszoros visszhangot keltve a nagy hallban. Most, hogy elérkezett a perc, amelyet annyira vártam, megrémültem. Láttam, hogy ők odalent csodálkozva kapják fel a fejüket. – Miss Caroline de Winter! – harsogta a dobos. Előreléptem a legfelső lépcsőfokig, és ott megálltam. Mosolyogtam, és a kalapot a kezemben tartottam, éppen úgy, mint az a lány a képen. Vártam, hogy tapsoljanak és nevessenek odalent. Lassan lefelé indultam a lépcsőn. De senki sem tapsolt, senki sem mozdult. Mindannyian úgy bámultak rám, mintha
megnémultak volna. Beatrice halkan felsikoltott, és kezét a szája elé kapta. Én egyre csak mosolyogtam, és kezemet a lépcső korlátjára tettem. – – Hogy van, Mr. de Winter? – kérdeztem. Maxim nem mozdult. Csak bámult rám, pohárral a kezében. Az arca teljesen színtelen volt. Halálsápadt. Láttam, hogy Frank odalép hozzá, mintha mondani akarna valamit, de Maxim lerázza. Habozva álltam meg. Valami baj van. Nem sikerült a tréfa. Miért néz rám Maxim ilyen furcsán? Miért állnak valamennyien így, ilyen mereven, mintha megbénultak volna? Ekkor Maxim felém indult, tekintetét nem vette le az arcomról. – Mi az ördög jutott eszedbe?! – hördült fel, az arca még mindig halálsápadt volt, de a szeme villámokat szórt. Mozdulni sem tudtam. Ott álltam mereven, a lépcső korlátjába kapaszkodva. – A kép... – suttogtam rémülten a tekintetétől és a hangjától. – A festmény, ott a galérián. Hosszú hallgatás következett. Tovább néztük egymást. Senki sem mozdult. Nyeltem egyet, kezemet a nyakamhoz emeltem. – Mi történt? – kérdeztem rémülten. – Mit vétettem? Ha legalább nem meredtek volna rám mindnyájan ilyen néma, kifejezéstelen arccal! Ha valaki szólt volna valamit! De mikor Maxim megszólalt, nem ismertem rá a hangjára. Csendes volt és nyugodt, de jéghideg, nem az a hang, amelyet ismertem. – Menj és öltözz át – mondta –, mindegy, hogy mit veszel fel. Vegyél fel egy estélyi ruhát, akármelyiket, de siess, még mielőtt jön valaki. Nem tudtam szólni, csak bámultam rá. Az arca
olyan volt, mint egy halotti maszk, csak a szeme élt. – Mit állsz itt? – mordult rám nyersen. – Nem hallottad, mit mondtam? Megfordultam, és szaladtam, szaladtam vissza a folyosón. Láttam a dobos csodálkozó arcát, elhaladtam mellette, megbotlottam, nem néztem, hova lépek. Könnyek homályosították el a szememet. Nem tudtam, mi történik. Clarice már nem állt ott. A folyosó üres volt. Értetlenül, kábultan néztem körül. Azután észrevettem, hogy a nyugati szárnyba vezető ajtó nyitva van, és valaki áll az ajtóban. Mrs. Danvers volt az. Soha nem fogom elfelejteni kísérteties, diadalmas arcát. Olyan volt az arca, mint az ördögé. Ott állt, és mosolygott rám. Megfordultam, és menekültem a közeléből, szaladtam végig a keskeny folyosón a szobám felé, ügyetlenül, mert a lábam minduntalan be1ebotlott a hosszú szoknyába.
TIZENHETEDIK FEJEZET Clarice a hálószobában várt rám. Sápadt volt ő is és riadt. Mikor meglátott, könnyekben tört ki. Én nem szóltam semmit, csak rángatni kezdtem magamról a ruhát. Remegő ujjaim nem találták a kapcsokat, Clarice odajött, hogy segítsen. Hangosan Sírt. – Ne sírjon, Clarice, maga nem tehet róla – mondtam, de ő csak a fejét rázta, és a könnyek végigfolytak az arcán. – Ez a gyönyörű ruha, asszonyom – mondta – ez a gyönyörű fehér ruha!
– Nem baj. Nem találja a kapcsot? Ott a hátán. És még egy van alatta. Remegő kézzel babrált a hátamon, még ügyetlenebb volt, mint én, és egész idő alatt visszafojtotta a lélegzetét. – Mit vesz fel, asszonyom? – kérdezte. – Nem tudom – mondtam –, nem tudom. Végre kinyíltak a kapcsok, és szerencsésen kibújtam a ruhából. – Hagyjon magamra, Clarice – mondtam – legyen olyan szíves, hagyjon magamra. Nyugodjék meg, nem lesz semmi baj. Felejtse el, ami történt. Azt akarom, hogy élvezze a mulatságot. – Ne vasaljak ki egy ruhát, asszonyom? – kérdezte, és duzzadt, könnyes szemmel nézett fel rám. – Egy perc alatt készen leszek. – Nem, nem, nem kell – mondtam –, jobban szeretném, ha magamra hagyna, és Clarice... – Parancsol, asszonyom? – Senkinek egy szót se arról, ami történt. – Nem, asszonyom – és újabb zokogásban tört ki. – Vigyázzon, hogy a többiek meg ne lássák, hogy sírt. Menjen a szobájába, és csináljon valamit az arcával. Nincs semmi ok a sírásra. Igazán semmi. Valaki kopogott az ajtón. Clarice rémült pillantást vetett rám. – Ki az? Az ajtó kinyílt, és Beatrice lépett be a szobába. Egyenesen odajött hozzám, szomorú figura volt keleti pompájában, a karkötők gyászosan csörögtek a csuklóin. – Szegénykém – mondta. – Szegénykém. És mind a két kezével megfogta a kezemet. Clarice kisurrant a szobából. Hirtelen nagyon
fáradtnak éreztem magam, nem bírtam tovább állni. Leültem az ágy szélére, megfogtam a parókát, és letéptem a fejemről. Beatrice csak állt és nézett. – Rosszul vagy? – kérdezte. – Nagyon sápadt vagy. – Este mindig sápadt vagyok. A villanyfény nem tesz jót az arcomnak. – Pihenj egypár pillanatig, akkor majd magadhoz térsz – mondta. – Várj, hozok neked egy pohár vizet. Bement a másik szobába, karkötői és gyöngysorai minden mozdulatát csörgéssel kísérték, aztán visszajött egy pohár vízzel. A kedvéért ittam néhány kortyot, de nem voltam szomjas. Nem is volt hideg a víz, nem hagyta kifolyni. – Hát persze, rögtön tudtam, hogy fatális véletlen műve az egész – mondta. – Honnan is tudhattad volna, ugyan honnan? – Mit? – Hát a ruhát, szegény gyermekem, a képet, amelyikről a ruhát lemásoltattad. Rebecca ugyanezt a ruhát viselte az utolsó jelmezbálon Manderleyben. Pontosan ugyanezt! Ő is a kép után csináltatta. Amint ott álltál a lépcsőn, egy kísérteties pillanatra azt hittem, hogy... Nem fejezte be a mondatot, megveregette a vállamat. – Szegény kicsikém, milyen szerencsétlen véletlen! Honnan is tudhattad volna?! – Tudnom kellett volna – mondtam ostobán, rámeredve, bár olyan kábult voltam, hogy alig fogtam fel, mit mond. – Tudnom kellett volna. – Ostobaság! Honnan tudhattad volna? Egyikünknek se jutott eszébe ez a lehetőség. De meg
kell értened, hogy mindnyájunkat megzavart, annyira váratlanul ért, és Maxim... – És Maxim? – kérdeztem. – Maxim, tudod, azt hiszi, hogy szándékosan csináltad. Azt mondja, fogadtál valakivel, hogy megijeszted. Én rögtön mondtam neki, hogy nem szándékosan csináltad, csak valami végzetes véletlen következtében választottad éppen ezt a modellt. – Tudnom kellett volna – ismételtem. – Mindennek én vagyok az oka. Tudnom kellett volna. – Nem, nem! Ne gyötörd magad, majd később nyugodtan megmagyarázol neki mindent. Minden jóra fordul. Az első vendégek csak akkor érkeztek, mikor én feljöttem. Most isszák az aperitifet. Nem lesz semmi baj. Frank és Giles azt mondja majd, hogy a szalonból tévedésből más ruhát küldtek, azért vagy rosszkedvű. Nem tudtam szólni, csak ültem ott, ölbe tett kézzel. – Mit tudnál felvenni? – kérdezte Beatrice, és kinyitotta a szekrényem ajtaját. – Talán ezt a kék ruhát, ez nagyon csinos. Vedd fel, de gyorsan, majd segítek. – Nem – mondtam –, nem megyek le, Beatrice, a kék ruhával a karján, kétségbeesetten nézett rám. – De le kell jönnöd, drágám. Azt nem teheted, hogy ne jelenj meg az első estélyen, amelyet Manderleyben rendeztek. – Nem, Beatrice, nem megyek le. Azok után, ami történt, képtelen vagyok az emberek szemébe nézni. – De hiszen senki nem tud róla. Frank és Giles egy árva hangot sem szól. Már mindent megbeszéltünk egymás között. A szalonból tévedésből egy másik ruhát küldtek, nem rád volt szabva, nem tudtad
fölvenni, ezért csak rendes estélyi ruhát vettél fel. Mindenki egészen természetesnek fogja találni. Ez nem ronthatja el a bál hangulatát. – Nem érted – mondtam –, mit bánom én a ruhát! Az fáj nekem, hogy Maxim... Nem bírok lemenni, Beatrice. Képtelen vagyok rá. – De drágám, Giles és Frank teljesen megértenek. Csupa együttérzés és részvét mind a kettő. És Maxim is, csak az első meglepetés... Várj, majd szólok neki, hogy jöjjön fel egy percre. Majd én megmagyarázom... – Nem! – kiáltottam rémülten. – Nem! Nem akarom! Beatrice letette az ágyra a kék ruhámat. – Mindjárt itt lesznek a vendégek – hadarta izgatottan. – Kínos lesz, ha nem jössz le. Nem hazudhatom azt, hogy hirtelen megfájdult a fejed. – Miért ne? – kérdeztem fáradtan. – Nem mindegy az? Találj ki valamit, amit akarsz. Senki sem fog törődni azzal, hogy ott vagyok-e vagy sem, hiszen nem is ismernek. – Na gyere, drágám – kérlelt, és a kezemet simogatta –, végy erőt magadon. Vedd fel ezt a szép kék ruhát. Gondolj Maximre. Az ő kedvéért le kell jönnöd. – Egész idő alatt csak Maximre gondolok mondtam. – Hát akkor? – Nem – mondtam a körmömet rágva, és jobbrabalra ringattam magam az ágy szélén. – Képtelen vagyok rá! Képtelen vagyok lemenni. Valaki kopogott az ajtón. – Szent isten, hát ez kicsoda? – kérdezte Beatrice, és az ajtóhoz lépett. Giles állt a küszöbön.
– Mindenki itt van már – mondta –, Maxim küldött fel, hogy nézzem meg, mit csináltok. – Nem akar lejönni – mondta Beatrice. – Mit fogunk mondani a vendégeknek? Láttam, hogy Giles az ajtónyíláson át engem néz. – Ó, istenem, micsoda szerencsétlenség- suttogta, aztán zavartan fordult el, mikor észrevette, hogy látom. – Mit mondjak Maximnek? – fordult Beatrice-hez. – Már öt perccel múlt nyolc. – Mondd, hogy rosszul érzi magát, de majd később lejön. Mondd, hogy ne várjanak rá a vacsorával. Én rögtön lent leszek, és mindent megmagyarázok. – Igen. Giles megint egy pillantást vetett felém, részvevő, de furcsa pillantást, és a hangja halk volt, mint ahogy olyan házban beszélnek a családtagok, ahol valami szerencsétlenség történt, és az orvost várják. – Segíthetnék valamit? – kérdezte. – Nem, nem – mondta Beatrice –, csak menj le, én is jövök rögtön. Giles engedelmesen csoszogott el arab lepleiben. Ez az a pillanat – gondoltam –, amelyen egyszer majd, évek múlva nevetni fogok. Azt mondom majd: emlékeztek, hogy Giles arabnak volt öltözve, és Beatrice arcán fátyol volt, és a csuklóján csörgő karperecek. Igen, az idő majd eltompítja ezt a fájdalmat, és ha emlékezni fogok rá, talán nevetek is. De most nem tudok nevetni. Most nem látok semmi tréfásat a helyzetben. A jövő még messze van, most a jelennel kell szembenéznem. Most még túlságosan eleven és túlságosan közeli minden, ami történt. Ott ültem az ágy szélén, a paplant gyűrögettem, kiálló pihét húztam ki belőle. – Nem innál egy kis konyakot? – kérdezte Beatrice
egy utolsó kétségbeesett erőfeszítést téve. – Az néha csodákat művel. – Nem – feleltem –, semmit se kérek. – Hát nekem most le kell mennem. Giles azt mondja, hogy már várnak rám a vacsoránál. Biztos, hogy nincs rám szükséged? . – Nem, nem, csak menj. Köszönök mindent, Beatrice. – Ó, drágám, ne köszönj nekem semmit. Bár segíthetnék! Útközben az öltöző asztalom mellett megállt, és púdert tett az arcára. – Hogy nézek ki, szent isten! – mondta. – A fátylam egészen összegyűrődött, de mit csináljak, ezen már nem lehet segíteni. Kisuhogott a szobából, becsukta maga után az ajtót. Éreztem, hogy eljátszottam a részvétét azzal, hogy nem mentem le. Ez az ő szemében megfutamodásnak számít. Nem ért meg. Más, mint én, egy más világhoz, más emberi fajhoz tartozik, Beatrice-ben van tartás. Ha vele történik az, ami velem történt, fölvesz egy másik estélyi ruhát, lemegy és fogadja a vendégeit, mintha mi sem volna természetesebb. Most ott állna Giles mellett, sorra kezet nyújtana az érkezőknek, és mosolyogna. Én erre képtelen vagyok. Belőlem hiányzik a büszkeség, a tartás, engem rosszul neveltek. Egyre Maxim haragtól villámló szemét láttam magam előtt, és mögötte Gilest és Beatrice-t és Franket, mintha kővé meredtek volna, úgy bámultak rám. Felálltam, és az ablakhoz léptem. A kertészek körüljárták a kertet, megnézték, hogy minden rendben van-e, kipróbálták a villanykapcsolókat. Az
ég sápadt volt, lazacpiros felhők úsztak nyugat felé. Ha egészen besötétedik, minden lámpát meggyújtanak. A rózsakertben asztalokat és székeket helyeztek el a szerelmespárok kedvéért. Éreztem a rózsák illatát, és hallottam a kertészek beszélgetését, nevetését. – Ez a körte nem ég, hozz ide egy másikat, Bill, egy kék fényűt. A hang tulajdonosa fölmászott a létrára, becsavart egy másik villanykörtét, és közben jókedvűen fütyült valami divatos melódiát. Vajon a zenekar is fogja-e játszani ma este ezt a keringőt? – Itt minden rendben van – hallottam egy másik férfihangot, és valaki többször egymás után fel- és lekapcsolta a villanyt. – Itt is minden rendben van, a többi körte mind jól működik. Most nézzük meg a teraszt. Elmentek, megkerülték a házat, és a vidám füttyszót onnan is hallottam. Szerettem volna a helyükben lenni. Később – gondoltam –, majd az este folyamán ott állnak a ház mögött, és nézik az érkező autókat, zsebre tett kézzel, a sapkájuk hátratolva. Ott állnak majd a személyzet többi tagjával, és almabort isznak az asztaloknál, amelyeket az ő számukra terítettek meg a kert egyik sarkában. – Egészen olyan, mint régen volt – mondják. De egyikük talán pöfékelés közben megrázza a fejét, és azt mondja, hogy: nem egészen olyan. Ez az új Mrs. de Winter egészen más, mint a régi volt. És valaki, a női személyzet köréből ráhagyja, hogy igen, egészen más vagyok, mint amilyen a megboldogult Mrs. de Winter volt. – Igaz is, hol van Mrs. de Winter? Nem is láttuk még ma este – mondják majd.
– Én se láttam. – A megboldogult Mrs. de Winter mindig mindenütt ott volt. És az egyik takarítóasszony titokzatosan mosolyogva a szomszédjához fordul: – Azt hallottam, hogy nem is fog lejönni ma este. – Ugyan, ne mondja! – De mondom. Kérdezze meg csak Marytől. – Igen, az egyik belső szobalány mondta, hogy Mrs. de Winter még le se jött ma este a szobájából. – Csak nincs valami baja? – Nem, azt hiszem, duzzog. Állítólag nem sikerült a ruhája. A cseléd nevet. – Ki hallott már ilyet? Szegény Mr. de Winter, milyen kellemetlen lehet neki. – Na, ha én volnék a férje, majd ellátnám a baját. – De hátha nem is igaz. – De igaz. Mindenki azt beszéli odafent. Így társalognak rólam. Egyik a másiknak adja tovább. Mosolyognak, vállat vonnak, megjegyzéseket tesznek. Aztán a vendégek is megtudják, akik nagy csoportokban érkeznek a teraszra, és föl-alá sétálnak a kertben. Az a szerelmespár is, amelyik három óra múlva itt fog ülni az ablakom alatt, a rózsakert egyik padján. – Gondolod, hogy igaz, amit hallottam? – Mit hallottál? – Hogy nem is a ruhájával van baj, csak veszekedtek a férjével, és azért nem akar lejönni. – Ugyan! Egy szemöldökrándítás, egy jelentőségteljes füttyentés. – Igen, ezt hallottam. Nagyon furcsa, nem? Persze
ok nélkül nem szoktak az asszonyok heves fejfájást kapni. Mérget vehetsz rá, hogy a fejfájás csak ürügy. – A házigazda is rosszkedvűnek látszik. – Igen, ez nekem is feltűnt. – Úgy hallottam, hogy nem sikerült ez a házasság. – Igazán? – Igen. Már többen mondták. Azt beszélik, hogy Maxim kezd rájönni, milyen őrültséget követett el, amikor feleségül vette ezt a se hús, se hal nőt. – Én még alig hallottam róla. Miféle teremtés? – Mondom, olyan semmilyen. Valahol DélFranciaországban szedte fel Maxim. Ápolónő volt, vagy gyereklány, vagy valami hasonló. – Csak nem? – De igen. Tudod, ha az ember meggondolja, Rebecca után... Álltam az ablakban, és néztem le az üres székekre. A lazacszínű ég szürkére fakult. A fejem fölött már ott ragyogott az esthajnalcsillag. Az erdőben, a rózsakert mögött már készülődtek a madarak az éjszakára. Álmosan csipogtak. Magányos sirály szállt az égen. Visszafordultam az ablaktól, újra leültem az ágy szélére. Fölemeltem a földről a fehér ruhát, és visszatettem a dobozba, a selyempapírosok közé. A parókát is betettem a dobozba, azután megkerestem a szekrényben azt a kis hordozható vasalót, amellyel Monte-Carlóban Mrs. Van Hopper ruháit vasaltam. Ott volt az egyik polc sarkában, néhány pulóverrel együtt, amelyeket régóta nem viseltem. A vasalót mindenféle áramkörre lehetett használni, bekapcsoltam tehát, és elkezdtem vasalni a kék ruhát, amelyet Beatrice keresett ki a szekrényből. Lassan, szakértelemmel vasaltam, mint annak idején Mrs.
Hopper ruháit Monte-Carlóban. Mikor elkészültem vele, letettem a ruhát az ágyra. Aztán lemostam arcomról a festéket. Lesimítottam a hajamat, és megmostam a kezemet. Fölvettem a kék ruhát és a hozzá illő cipőt. Most éppen olyan voltam, mint hajdan a monte-carlói szállodában, és egy pillanatra szinte azt hittem, hogy Mrs. Van Hopper vár rám a hallban. Kinyitottam a szobám ajtaját, és végigmentem a folyosón. Csend volt és nyugalom. Mintha nem is volna estély. A nyugati szárnyba vezető ajtó be volt csukva. Egyáltalán semmi hang nem hallatszott fel hozzám. Ám amikor a lépcsőhöz értem, már hallottam a beszélgetés moraját. Még vacsoráztak. A nagy hall üres volt. A galérián sem volt senki. Talán a zenekar is vacsorázott, nem tudtam, hogy rendelkeztek, mindent Frank intézett, Frank vagy Mrs. Danvers. Onnan, ahol álltam, láthattam Caroline de Winter képét. Láttam a göndörített hajfürtöket, amelyek körülvették arcát, láttam ajkán a mosolyt. Eszembe jutott, amit a püspök felesége mondott, mikor ott voltam nála: „Sohasem fogom elfelejteni őt, abban a fehér ruhában, dús sötét hajával.” Igen, tudnom kellett volna. Milyen furcsák itt ezek az elhagyott hangszerek, kottaállványok és ez a nagydob... Az egyik zenész itt hagyta a zsebkendőjét egy széken. A korláthoz támaszkodtam, és lenéztem a hallba. Nemsokára megtelik emberekkel, és Maxim ott fog állni a lépcső aljában, fogadja őket, amint belépnek a hallba. A nevetésük visszhangzik majd, és a zenekar itt fog játszani, ahol én állok most, a hegedűs mosolyogva üti játék közben fejével a taktust. Nem lesz ilyen csend, amilyen most van. Egyszerre úgy hallottam, hogy a padló
megcsikordul mögöttem. Megfordultam, de nem láttam senkit. A galéria üres volt, mint az előbb. Légáram csapott az arcomba, valahol a folyosón kinyithattak egy ablakot. Az ebédlő felől halk zümmögés hallatszott. Vajon mitől nyikorgott a padló, mikor én egyáltalán nem mozdultam? Talán csak a langyos éjszaka tette? Még mindig éreztem a szellő legyintését az arcomon. Egy kotta lapjai meglebbentek az egyik állványon. A légáramlat a nyugati szárny felől jött. Arrafelé indultam a hosszú folyosón, és láttam, hogy a nyugati szárny ajtaja csakugyan nyitva van. Sötét volt ez a folyosó, itt nem égtek a lámpák. Éreztem, hogy a szellő egy nyitott ablakból csap az arcomba. A villanykapcsoló után tapogattam a falon, de nem találtam. Láttam messziről a nyitott ablakot, a függönyt szelíden lebegtette a szellő. A szürke esti fény furcsa árnyékot vetett a padlóra. A tenger morajlása is felhallatszott a nyitott ablakon át, amint a hullámok a kavicsos partot csapdosták, majd sisteregve visszagördültek. Nem mentem oda, hogy becsukjam az ablakot. Csak álltam ott, és hallgattam a hullámtörés moraját. Azután gyorsan megfordultam, és becsuktam magam mögött a nyugati szárnyajtaját. A hangok most erősebben hallatszottak fel. Az ebédlő ajtaja nyitva volt, a vendégek tódultak már kifelé. Robert ott állt a nyitott ajtóban, székek tologatása hallatszott, élénk beszéd és nevetés Lassan elindultam lefelé a lépcsőn, hogy fogadjam őket. Ha visszagondolok erre az első és utolsó bálomra Manderleyben, jelentéktelen, egymástól független, mozaikszerű apróságokra emlékszem csak. A háttér elmosódott. Ismeretlen arcok tengere, aztán a zenekar keringőt kezd játszani, nem akarja abbahagyni,
mindig újrakezdi. Ugyanazok a párok keringőznek, ugyanazzal a megkövült mosollyal az arcukon és én ott állok Maximmel a lépcső aljában, üdvözlöm a későn érkezőket, és úgy tetszik, hogy a keringőző párok bábuk, amelyeket egy láthatatlan kéz zsinóron rángat. Emlékszem egy asszonyra, a nevét sem tudtam, soha nem is láttam többé. Narancsvörös ruhát viselt, hogy a XVII., XVIII. vagy XIX. század divatja szerint-e, azt nem tudnám megmondani, de valahányszor elhaladt mellettem, mindig a keringő taktusára ingatta a fejét, és mindig rám mosolygott. Ez olyan gyakran ismétlődött, hogy a végén már egészen gépiessé vált, mint mikor a hajó fedélzetén sétál az ember fel és alá, mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozik, és halálos biztonsággal tudja, hogy a parancsnoki híd alatt ki fog szembejönni vele. Ma is látom előreugró fogát, kiálló arccsontján a rúzs élénkpiros színét, réveteg mosolyát, amelyen látszott, hogy nagyon élvezi az estét. Később újra láttam őt a büféasztalnál, amint mohón jártatta végig tekintetét az ételeken, és a tányérját nagy halom lazaccal és osztrigás majonézzel rakta tele, aztán félrehúzódott egy sarokba, hogy zavartalanul nekiláthasson. Lady Crowanre is emlékszem, szörnyű volt bíborvörös ruhájában, valami múltbéli, romantikus figurának öltözve, talán Marie Antoinette-nek, sok pezsgőt ihatott, mert állandóan azt ismételgette izgatott, el-elcsukló hangon: „Mindent nekem köszönhetnek, nem ám de Winteréknek!” Arra is emlékszem, hogy Robert leejtett egy fagylaltos tálcát, és emlékszem Frith arcára, mikor megtudta, hogy Robert volt a bűnös, nem pedig
valaki az estére szerződtetett idegen személyzetből. Szerettem volna odamenni Roberthez, és azt mondani neki: én megértem, én magával érzek. Én még sokkal rosszabbul jártam ma este. És érzem a merev mosolyt az arcomon, amely sehogy sem illik elgyötört tekintetemhez. És látom Beatrice-t, a kedves, tapintatlan Beatrice-t, amint a táncosa karján lebegve engem figyel, bátorítóan bólint felém, a karperecek csilingelnek a csuklóján, fátyola minduntalan lecsúszik izzadt homlokáról. Látom magamat, amint kétségbeesett elszántsággal keringőzöm Gilesszal a tömegben. Szegény Giles, olyan, mint egy hűséges, ragaszkodó kutya, nem tudom elkergetni a közelemből, hiába mondom, hogy nem akarok táncolni, nem tágít mellőlem. – Szép a ruhája – mondja –, sokkal szebb, mint ezek a buta jelmezek. Szeretném megsimogatni, amiért olyan jó hozzám. Tudom, csak azért mondja, mert azt hiszi, hogy a ruha miatt vagyok szomorú. Aztán Frank egy tányéron csirkét és sonkát hoz, de nem tudok enni. És egy pohár pezsgőt is a kezembe nyom, de nem tudom meginni. – Igyék – mondja csöndesen –, higgye el, jót tenne – s a kedvéért mégis iszom három kortyot. Az a fekete folt a szeme fölött furcsa kifejezést ad sápadt arcának. Idősebbnek, egészen másnak látszik tőle. Ráncokat veszek észre az arcán, amelyeket még soha nem láttam. Úgy jár-kel a vendégek között, mint valami második házigazda, mindenkit szemmel tart, mindenkiről gondoskodik, ellátja őket étellel-itallal, cigarettával, és közben ünnepélyes és komor arccal táncol. Mi sem idegenebb tőle, mint a kalózkosztüm
kihívó hányavetisége, és a borzas szakáll meg a vörös zsebkendő a fején valahogy szomorú jelleget kölcsönöz az arcának. Elképzeltem őt, amint agglegény lakásának hálószobájában a tükör előtt áll. Szegény Frank! Drága jó Frank! Soha nem kérdeztem, és soha nem mondta, de azért tudom, hogy a pokolba kívánta ezt az utolsó jelmezbált Manderleyben. A zenekar egyre csak játszott, a párok pedig mint fabábuk keringtek a nagy hallban, a terem egyik végéből a másikba és vissza, és nem én voltam az, aki nézte őket, nem egy húsból és vérből való, érző lény – magamat is fabábunak éreztem, akinek az arcára mosolyt faragtak. Az a valaki, aki mellettem állt, szintén olyan volt, mintha fából volna. Az arca álarc, a mosolya nem az övé. A szeme sem azé a férfié, akit szerettem, akit ismertem. Ezek a szemek keresztülnéztek rajtam, túlnéztek rajtam hidegen, kifejezéstelenül, a fájdalom és a gyötrelem olyan mélységébe merült el ez a tekintet, ahová én nem követhettem, ahová én nem szállhattam alá, valami ismeretlen belső pokolba, amelyet nem oszthattam meg vele. Egyetlen szót sem szólt hozzám. Még a kezemet sem érintette meg egész este. Ott álltunk egymás mellett, mint házigazda és háziasszony, mégsem volt semmi közünk egymáshoz. Elnéztem, hogy milyen udvarias a vendégeivel, hogy ért a nyelvükön, egyiknek bókot mond, a másiknak egy tréfás szót dob oda, a harmadikra rámosolyog, a negyediknek int, és senki sem tudhatja, egyedül én, hogy minden szava, minden mozdulata gépies. Olyanok voltunk, mint két színész egy darabban, de nem egymással játszottunk. Mind a kettőnknek magunknak kellett
megbirkóznunk a súlyos, keserves, szégyenletes szereppel, ezeknek az embereknek a kedvéért, akiket nem ismertem, és akiket soha többé nem akartam látni. – Hallom, hogy a feleségének más ruhát küldtek – mondta egy matróznak öltözött, szeplős arcú férfi, és nevetve oldalba bökte Maximet. – Kellemetlen, mi? Én följelenteném a szabót. A feleségem unokatestvére is így járt egyszer. – Igen, nagyon kellemetlen – hagyta rá Maxim. – Tudja mit? – fordult felém a tengerész. – Azt kellene mondania, hogy nefelejcsnek öltözött. Hát nem kék a nefelejcs? És nagyon szép kis virág. Nem gondolja, Mr. de Winter? Ajánlja a feleségének, hogy nyilvánítsa magát nefe1ejcsnek, hehe! Tovább keringőzött hahotázva, táncosnőjével a karján. – Jó ötlet, nem? Nefelejcs! Frank állt meg mögöttem, ismét pohárral a kezében, ezúttal limonádét hozott. – Köszönöm, Frank, nem vagyok szomjas. – Miért nem táncol? Vagy jöjjön, üljünk le egy kicsit. Keresünk egy nyugodt sarkot a teraszon. – Nem, köszönöm, nem ülök le, jobban szeretek állni. – Ne hozzak valamit? Egy szendvicset vagy egy őszibarackot? – Köszönöm, nem kérek semmit. Megint a narancsvörös hölgy, de ezúttal elfelejt rám mosolyogni. Kipirult arccal táncol. Tekintetét nem veszi le a partneréről. Táncosa nagyon magas, nagyon sovány, az álla olyan, mint egy hegedű. A Destiny keringő, a Kék Duna, A víg özvegy, egykét-hár, egy-két-hár, körbe-körbe, egy-két-hár,
körbe-körbe. A narancsvörös hölgy, egy zöld hölgy, Beatrice újra, a fátyolát hátrahajtotta a homlokából, Giles, verejtékező arccal,- aztán megint a matróz, másik táncosnővel, megállnak mellettem, nem ismerem a nőt. Tudor korabeli kosztümöt visel, fodrot a nyaka körül és fekete bársonyruhát. – Mikor jön át hozzánk? – kérdi, mintha régi barátnők volnánk, és én azt felelem, nemsokára, már beszéltünk róla Maximmel, és csodálkozom rajta, hogy ilyen könnyű hazudni, egyáltalán nem kerül megerőltetésembe. – Milyen nagyszerűen sikerült mulatság mondja –, igazán gratulálok. – És én: – Köszönöm, nagyon kedves. – Azt hallottam, hogy másik ruhát küldtek ahelyett, amit rendelt. – Igen. Ugye milyen kellemetlen? – Ezek a kereskedők mind egyformák. Nem lehet rájuk számítani. De ez a kis kék ruha is nagyszerűen áll magának, és sokkal kényelmesebb, mint ez a fekete bársony. Ez pokoli meleg. Hát ne felejtse el, számítunk rá, hogy hamarosan velünk ebédelnek a Palace-ban. – Boldogan. Mit akart ezzel mondani? Hiszen a Palace palotát jelent. Talán bizony királyi vendégeink is vannak? Tovább keringőzik a Kék Duna dallamára a matróz karján, bársonyszoknyája úgy söpri a padlót, mint valami szőnyegkefe, és csak sokkal később, egy éjszaka, mikor nem tudtam aludni, akkor döbbentem rá, hogy ez a Tudor korabeli asszony a püspök felesége volt, aki úgy szeret a Penninekben sétálni. Hány óra lehet? Fogalmam sincs róla. Az idő múlik, egyik óra a másik után, ugyanazok az arcok,
ugyanazok a dallamok. Olykor a bridzsezők kimásznak a könyvtárból, mint világtól elvonult remeték, nézik egy kicsit a táncot, aztán visszamennek játszani. – Miért nem ülsz le? – kérdezi valaki mellettem. – Halálsápadt vagy. Beatrice az, az uszályát igazgatva ő suttog a fülembe. – Köszönöm, nagyon jól érzem magam. Giles jön, szegény fiú, a festék patakokban folyik végig az arcán, és majd megfullad arab lebernyegében. Odalép hozzám: – Jöjjön, nézzük meg a tűzijátékot a teraszról. Ott állok a teraszon, nézek föl az égre, nézem azokat az ostoba rakétákat, amint szétpukkannak és visszahullanak. Clarice-t látom egy pillanatra, valamelyik legénnyel a birtokról, boldogan mosolyog, ujjong örömében. Már elfelejtette, hogy sírt. – Bravó, ez gyönyörű lesz! – örvendezik Giles, és széles arcát az ég felé fordítja, a szája tátva van. – Itt jön! Bravó! Éljen! Rakéták sisteregnek és robbannak, apró, smaragdzöld csillagok szikráznak. A tetszés moraja hangzik a tömegből, elragadtatott felkiáltások, egyegy taps. A narancsvörös hölgy is az ég felé fordítja arcát. És minden lehulló csillagra van valami megjegyzése: – Jaj de gyönyörű!... Nézze most ezt!... Jaj de szép!... Jaj, ez nem robbant fel... Vigyázzon, ez mifelénk jön... Mit ügyetlenkednek ott azok az emberek? A remeték is kijönnek a barlangjukból, és csatlakoznak a táncolókhoz a teraszon. A pázsit
feketéllik az emberektől. A szétrobbanó csillagok fénye visszatükröződik ég felé fordított arcukon. A rakéták úgy repülnek fel az égre, mint megannyi nyíl. Vörösre és aranyszínűre festik az eget. Manderley olyan, mint egy elvarázsolt kastély, minden ablaka lángol, a szürke falakat színesre festik a hulló csillagok. Elvarázsolt ház az erdők sűrűjében. És mikor az utolsó rakéta is szétpukkan, és a taps és az ujjongás elhal, az éjszaka, amely az imént még színes és vidám volt, egyszerre szürke és unalmas lesz, az ég pedig reménytelenül sötét. A csoportok szétoszlanak. Szinte csalódottan néznek egymásra. Valaki pezsgővel kínál. Hallom, hogy az autók a terasz elé hajtanak. – Menni készülnek – mondom magamban –, hála a jóistennek, már mennek. A narancsvörös hölgy megint a büfében van. Jó étvágya lehet. Soká fog tartani, amíg valamennyien elvonulnak. Látom, hogy Frank int a zenészeknek. Én ott állok az ajtóban, a szalon és a hall között, egy olyan férfi mellett, akit nem ismerek. – Csodálatos este volt – mondja az ismeretlen. – Igen – válaszolom. – Minden percét külön élveztem – mondja ő. – Nagyon örülök – válaszolom. – Molly mérhetetlenül szomorú volt, hogy nem jöhetett el. – Igazán? – kérdem én. A zenekar az Auld Lang Syne-t kezdi játszani. A férfi megfogja a kezemet, és ide-oda himbálja. – Ide-ide – mondja a körülöttünk állóknak. Aztán valaki megfogja a másik kezemet, mások is csatlakoznak hozzánk, nagy kört alkotunk, és énekelünk, ahogy a torkunkon kifér. Az a férfi, aki
azt mondta, hogy az est minden percét élvezte, és hogy Molly szomorú volt, hogy nem jöhetett el, kínai mandarinnak van öltözve, és álkörmei belebeleakadnak a ruhája ujjába, amint ide-oda himbáljuk a kezünket. Hangosan nevet. Valamennyien nevetünk, és tovább énekelünk. Azután egyszerre megszakad az ének, és a dobos a God save the King bevezető taktusait dobolja. Mintha szivaccsal törölték volna le a mosolyt az arcokról. A mandarin feszes vigyázban áll. Emlékszem, arra gondoltam, hogy vajon katonatiszt-e civilben. Milyen furcsán festett hosszú, sovány arcával, lógó kínai bajuszával. Aztán a tekintetem megint a narancsvörös hölgy tekintetével találkozik. A God save the King váratlanul érte, a tányérja még tele volt aszpikos csirkével. Úgy tartja mereven maga elé a tányért, mintha pénzt gyűjtene a templomban. Minden vidámság eltűnt az arcából. A God save the King utolsó hangjai is elhalnak, akkor mintha új élet költöznék a tagjaiba, mohón nekilát az evésnek, és a vállán keresztül hátraszól a partneréhez. Valaki odalép hozzám, és megfogja a kezemet. – Ne felejtse el, hogy jövő hónap tizennegyedikén nálunk vacsoráznak – mondja. – Igazán? – kérdem, és értelmetlenül bámulok rá. – Igen. A sógornője is megígérte, hogy eljön. – Ó, csakugyan? Nagyon örülök. – Fél kilenc, szmoking. Tehát viszontlátásra. – Viszontlátásra. A vendégek sorba állnak, hogy e1búcsúzzanak. Maxim a terem másik végében áll. Megint arcomra öltöm a mosolyt, amelyet az Auld Lang Syne után levetettem.
– Rég nem volt már részem ilyen szép estében. – Nagyon örülök. – Olyan kár, hogy már vége. – Nagyon kedves. Hát nincs más mondata az angol nyelvnek, mint ez a kettő: nagyon örülök, és nagyon kedves? Bólintok, mosolygok, mint egy bábu, de a tekintetem Maximet keresi az idegen fejek fölött. Ott áll a könyvtár ajtajában egy sereg ember között. Beatrice-t, is körülfogják, Giles egy csapat élén bevonul a büfébe. Frank odakint áll az ajtó előtt, és intézkedik, hogy mindenki megtalálja az autóját. Én be vagyok ékelve egy csomó idegen közé, nem mozdulhatok. – Jó éjszakát, és még egyszer nagyon köszönjük. – Nagyon örülök. A nagy hall lassan kiürül. Máris érződik rajta az estély ragyogását felváltó szomorúság és elhagyatottság, az új nap fáradt hajnala. Szürkés világosság dereng a teraszon. A kilőtt rakéták tokjai ott hevernek a pázsiton. – Jó éjszakát, gyönyörű este volt. – Nagyon örülök. Maxim kimegy, csatlakozik Frankhez. Beatrice odalép hozzám, csuklóján csörögnek a karperecek. – Nem bírom tovább – mondja. – Rettenetesen fáradt vagyok. Azt hiszem, egyetlen táncot sem hagytam ki. Nagyszerű este volt! – Igazán? – Jól tennéd ha minél előbb lefeküdnél, drágám, nagyon kimerültnek látszol. Egész este álltál. Hol vannak a férfiak? – Odakint az autóknál. – Iszom egy kis kávét, és eszem valamit. Hát te?
– Köszönöm, Beatrice, én nem eszem semmit. – Nagyon jól áll neked ez a kék ruha, mindenki mondta. És senki nem is sejtette... ne gondolj rá többet. - Nem. – A te helyedben egész nap aludnék. Vitesd fel a reggelidet. – Igen, az jó lesz. – Majd megmondom Maximnek, hogy fölmentél, jó. – Légy szíves, Beatrice. – Hát akkor jó éjszakát, kicsikém. Aludj jól. Gyorsan megcsókolt, megveregette a vállamat, aztán elment, hogy megkeresse Gilest, én pedig lassan elindultam fölfelé a lépcsőn. A galérián lecsavarták a villanyt, a zenészek lementek reggelizni. Elszórt kottalapok hevertek a padlón. Az egyik széket fel borították. Egy hamutartó tele cigarettavéggel. „Estély után” – ez lehetne a kép címe. Végigmentem a folyosón. Percről percre világosabb lett, a madarak énekelni kezdtek. Már nem kellett fölcsavarnom a villanyt, hogy levetkőzzem. A nyitott ablakon át csípős szél fújt a szobába. Fáztam. Úgy látszik, sokan jártak a kertben az éjszaka, mert a székeket mind elmozdították eredeti helyükről. Az egyik asztalon nagy tálca állott üres poharakkal. Valaki ott felejtette a retiküljét egy széken. Összehúztam a függönyöket, hogy sötét legyen a szoba, de a függöny széle mellett azért mégis beszűrődött a szürke reggeli világosság. Bebújtam az ágyba. A lábam sajgott a fáradtságtól. A hátamban szúró fájdalmat éreztem. Hanyatt feküdtem, és lehunytam a szememet.
Ó, milyen jó volt a hűvös, tiszta ágyban! Bár az agyam is így megpihenhetne, mint a testem, és tudnék aludni. Ha nem látnám most is magam előtt a kavargó arcok tengerét, és nem csengene fülemben a dzsesszmuzsika. Szememre szorítottam a kezemet, de nem tudtam a kínzó képtől szabadulni. Vajon Maxim mikor jön fel? Mellettem hidegen fehérlett a másik ágy. Nemsokára egészen eltűnnek az árnyékok a szobából, a fal, a padló és a mennyezet fehér lesz a reggeli fényben. A madarak hangosabban, bátrabban, vidámabban fognak csicseregni. A napfény sárga mintát fest a függönyre. Kis állóórám szorgalmasan ketyegett mellettem. A mutatók körbe jártak. Oldalt feküdtem, hogy lássam a számlapját. A nagymutató elérte a tizenkettest, majd elhagyta, aztán megint elérte és megint elhagyta, de Maxim még mindig nem jött.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET Talán hét óra is elmúlt már, mire elaludtam. Emlékszem, hogy világos nappal volt, odakint teljes fényében ragyogott a nap. A függöny nem tudta feltartóztatni a szobába áradó fényt. A nyitott ablakon beszűrődő napsugarak mintákat rajzoltak a falra. Hallottam, hogy odalent a rózsakertben elhordják a székeket és az asztalokat, és leszedik a villanyvezetéket. Maxim ágya még mindig üres volt. A karomat összefonva a szememre szorítottam. Ostoba, őrült testhelyzet volt ez, a legkevésbé alkalmas arra, hogy
aludjon az ember. Nagyon nehezen jutottam el odáig, hogy elveszítsem az öntudatomat, és legalább félálomba szenderedjem. Tizenegy óra elmúlt, mikor fölébredtem. Clarice, úgy látszik, bent járt, mialatt aludtam, felhozta a teámat, anélkül, hogy észrevettem volna, mert az ágyam mellett a kisasztalon ott állt a tálca, de a teáskanna egészen hideg volt. Azt is láttam, hogy a levetett holmimat szépen összerakta, és a kék ruhámat kivitte a gardróbszekrénybe. Még mindig kábultan és ostobán a rövid alvástól, megittam hideg teámat, aztán visszafeküdtem, és magam elé bámultam a falra. Maxim üres ágya ráeszméltetett a valóságra. A szívem fájót dobbant, és az előző éjszaka gyötrelme újra rám szakadt. Maxim még mindig nem jött fel. Pizsamája ott volt összehajtva, érintetlenül, a paplan szélén. Vajon mit gondolhatott Clarice, mikor felhozta a teámat? Észrevette-e az érintetlen ágyat? Vajon elmondta-e a cselédeknek, és megbeszélték-e reggeli közben, hogy mi történt? Emlékszem, még az is átvillant az agyamon: mit érdekel engem az, hogy a cselédek mit gondolnak? Miért törődtem azzal, hogy mit beszélnek rólam a cselédszobákban? Valószínűleg azért, mert kicsinyes vagyok és ostoba, és ösztönösen gyűlölöm a pletykát. Ezért szántam rá magam előző este is, hogy mégis fölvegyem a kék ruhámat, ez volt az oka, hogy nem maradtam fönt egyedül a szobámban. Nem volt ebben semmi hősiesség vagy nagylelkűség, egyszerűen nem bírtam szabadulni a konvencióktól. Nem is Maxim kedvéért mentem le, sem Beatrice kedvéért, sem Manderleyért. Azért mentem le, mert nem akartam, hogy a vendégek azt gondolják, hogy
veszekedtünk Maximmel. Nem akartam, hogy hazamenjenek, és azt mondják otthon: Hát tudjátok, úgy élnek ezek egymással, mint a kutya meg a macska. A vak is láthatja, hogy Maxim boldogtalan. A magam kedvéért mentem le, az én szegény kicsinyes büszkeségem kényszerített rá. Míg hideg teámat szürcsölgettem, fáradt keserűséggel, kétségbeesetten gondoltam arra, hogy beérném én Manderleynek egy zugával is, úgy is, ha Maxim egy másik zugban húzódna meg, feltéve, hogy a világ nem tudna róla. Ha soha többé nem lenne gyöngéd hozzám, soha többé nem csókolna meg, nem szólna hozzám a legszükségesebben kívül egy árva szót sem, azt hiszem, még azt is el tudnám viselni, azzal a feltétellel, hogy a kettőnk titka marad, és senki más nem tudja meg. Ha megvesztegetnénk a cselédeket, hogy ne pletykáljanak, színházat játszanánk a rokonság előtt, Beatrice előtt is, és mihelyt magunkra maradunk, mind a ketten visszavonulnánk a szobánkba, mondom, azt hiszem, meg ezt is el tudnám viselni, és zokszó nélkül élnék külön életet, ha senki sem tudna róla. Amint ott ültem az ágyamban, és bámultam a falat, az ablakon beáramló napfényt és Maxim üres ágyát, úgy tetszett nekem, hogy nincs megszégyenítőbb, lealázóbb valami, mint az, ha egy házasság nem sikerült. Ha három hónappal az esküvő után, mint az én esetemben is, kiderül, hogy a házasság tévedés volt. Mert most már nem áltattam magamat, már nem is próbáltam tagadni önmagam előtt. Az éjszaka világosan megmutatta, hogy a házasságom tévedés volt. Minden, amit az emberek mondanának, ha tudnák, hogy mi történt: minden igaz. Maxim meg én
nem vagyunk egymáshoz valók. Nem vagyunk igazi élettársak. Nem illünk egymáshoz. Én nagyon fiatal vagyok Maximhez, nagyon tapasztalatlan, és ami a legfontosabb, nem vagyok az ő világából való. Az, hogy forrón, fájdalmasan, kétségbeesetten, halálosan szeretem, mint ahogyan egy gyermek vagy egy kutya szeret, az nem számít. Neki nem ilyen szerelemre van szüksége. Ő valami mást kíván, amit én nem tudok megadni neki, valamit, ami azelőtt megvolt az életében. Arra a fiatalos, csaknem hisztérikus elszántságra gondoltam, amellyel belementem ebbe a házasságba, azt képzelvén, hogy újra boldoggá fogom tenni Maximet, aki azelőtt már megismerte a boldogságot. Még Mrs. Van Hopper is, a maga szűk látókörével és közönséges gondolkozásával, még ő is előre látta, hogy nem leszek boldog. – Attól félek, meg fogja bánni – mondta. Akkor nem akartam hallgatni rá. Kegyetlennek, keményszívűnek hittem. Pedig igaza volt. Mindenben igaza volt. Mielőtt elbúcsúztam tőle, még a fejemhez vágta: „Ne áltassa magát, hogy ez az ember szerelmes magába. Egyedül van, nem tudja elviselni a nagy, üres házat.” Ezt mondta Mrs. Van Hopper, és azt hiszem, ez volt a legjózanabb, legtalálóbb megállapítás, amit életében tett. Maxim nem szerelmes belém. Soha nem is volt az. Olaszországi nászutunk, manderleyi hónapjaink semmit nem jelentettek neki. Félreértettem, félreismertem. Amit én szerelemnek képzeltem, nem volt szerelem. Az egész csak annyi volt, hogy ő férfi, én meg a felesége vagyok, és fiatal vagyok, ő pedig nagyon egyedül van. Nem az enyém volt, hanem Rebeccáé. Még mindig Rebeccára gondol. Rebecca
az oka, hogy soha nem fog szeretni engem. Mrs. Danversnek igaza volt, Rebecca ma is itt él a házban, a nyugati szárnyban, a könyvtárban, a sárga szobában, állandóan jelen van a hallban, a galérián. Még a kis kerti szobában is, ahol az esőköpenye lóg. És a kertben, az erdőben és lent a parton, a csónakházban. Az ő lépései visszhangzanak a folyosókon, az ő parfümje száll a lépcső fölött. A cselédek még mindig az ő parancsainak engedelmeskednek. Még mindig azt esszük, amit ő szeretett. Az ő kedvenc virágai töltik be illatukkal a szobákat. Az ő ruhái lógnak a szekrényekben, az ő keféi sorakoznak az asztalon, az ő cipője áll a szék alatt, az ő háló inge van kikészítve az ágyra; Még mindig Rebecca Manderley úrnője. Még mindig Rebecca Mrs. de Winter. Nekem itt semmi keresnivalóm. Betévedtem ide véletlenül, én szegény bolond, tilos területre léptem. – Hol van Rebecca? – kérdezte Maxim nagyanyja. – Rebeccát akarom! Mit csináltatok Rebeccával? Maxim nagyanyja nem ismert engem, nem akart tudni se rólam. És igaza volt. Idegen vagyok neki. Nem·tartozom sem Maximhez, sem Manderleyhez. Beatrice is végignézett első találkozásunkkor, és nyíltan, egyenesen megmondta: – Egészen más vagy, mint Rebecca. És Frank? Zavart volt és tartózkodó, látszott, hogy tolakodónak tartja a kérdéseimet, amelyekkel megrohantam, mint ahogy később én is annak tartottam őket, végül pedig, mikor a házhoz közeledtünk, komoly és nyugodt hangon kimondta az igazságot: – Igen, a legszebb nő volt, akit életemben láttam. Rebecca, mindig csak Rebecca! Akármerre jártam
Manderleyben, akárhová ültem, gondolataimban is, álmaimban is, mindig Rebeccával találkoztam. Ismertem már az alakját, hosszú, karcsú lábát, keskeny kis lábfejét, a vállát, amely annyival szélesebb volt, mint az enyém. Ügyes, mozgékony kezét, amellyel evezni tudott és lovat fékezni, a kezét, amellyel virágokat rendezett el a vázákban, hajómodelleket épített, és amellyel leírta egy verseskönyv belső címlapjára hogy: „Maxnek – Rebecca.” És ismertem már az arcát is, tiszta fehér bőrét, dús sötét haját. Tudtam már, hogy milyen parfümöt használt megismertem volna a nevetését és a mosolyát. Ha hallanám, ezer más hang között is megismerném a hangját is. Rebecca, mindig csak Rebecca! Soha nem fogok Rebeccától megszabadulni. Talán én is úgy kísértettem őt, ahogyan ő kísértett engem. Lenézett rám a galériáról, mint Mrs. Danvers mondta, mellém ült, ha leveleket írtam az ő íróasztalánál. Az esőköpeny is az övé volt, és a zsebkendő, amelyet a köpeny zsebében találtam. Minden az övé volt. Talán tudja és látja, hogy használom a holmiját. Jasper is az ő kutyája volt, és most az én sarkamban szaladgál. A rózsák is az ő rózsái voltak, és én levágtam őket. Vajon ő is haragszik. Rám és fél tőlem, mint ahogyan én haragszom rá és félek tőle? Azt szeretné, ha Maxim egyedül élne Manderleyben? Az élőkkel fel lehet venni a harcot, a halottakkal nem. Ha volna egy asszony valahol Londonban, akit Maxim szeret, valaki, akinek leveleket ír, akit meglátogat, akivel együtt ebédel, akinél az éjszakát tölti, azzal megpróbálnám felvenni a harcot. Attól nem félnék. A haraggal és a féltékenységgel meg
lehet birkózni. Az az asszony egyszer megöregednék, vagy Maxim ráunna, vagy valami történhetnék vele, hogy Maxim nem szeretné többé. De Rebecca soha nem fog megöregedni, Rebecca mindig az marad, aki volt. Rebeccával nem versenyezhetem, ő sokkal erősebb, mint én. Fölkeltem, és félrehúztam a függönyöket. A napfény beáradt a szobába. Az éjszaka nyomait már eltüntették a rózsakertből. Vajon az emberek megtárgyalják-e a tegnapi estélyt, ahogy szokták? – Úgy gondolod, hogy egészen olyan volt, mint máskor? – Ó, igen. – Én azt hiszem, a zenekar nem játszott elég frissen. – A vacsora kitűnő volt. – A tűzijáték is jól sikerült. – Bee Lacy öregszik. – Na hallod, abban a szerencsétlen jelmezben mindenki öregnek látszott volna. – Nem volt a házigazda rosszkedvű? – De, mint mindig. – És mit szólsz a fiatalasszonyhoz? – Nem sokat lehet mondani róla. Unalmas és jelentéktelen. – Szeretném tudni, hogy miféle házasság ez. – Azt én is szeretném tudni... – és így tovább. Ekkor vettem észre, hogy az ajtó alatt egy cédulát dugott be valaki. Fölvettem a földről. Megismertem Beatrice szögletes írását. Ceruzával firkálta, reggeli után. „Kopogtam az ajtódon, de nem feleltél, ebből arra következtetek, hogy megfogadtad a tanácsomat, és megpróbálod kialudni a tegnapi éjszakát. Giles siet
haza, mert telefonáltak érte, hogy valaki helyett be kell állnia a krikettpartiba, és a mérkőzés kettőkor kezdődik. Hogy hogyan fogja eltalálni a labdát az után a mérhetetlen mennyiségű pezsgő után, amit az éjszaka elfogyasztott, azt csak a jóisten tudja. Én is fáradt vagyok, pedig remekül aludtam. Frith azt mondja, hogy Maxim korán reggelizett, és azóta eltűnt. Kérlek, add át neki csókjainkat, és mindkettőtöknek nagyon köszönjük ezt a pompás estét. Nagyon élveztük. Ne gondolj többet a ruhára. – (Ezt az utolsó mondatot vastagon aláhúzta.) Szerető Bee-d.” És egy utóirat: „Minél előbb várunk mindkettőtöket.” A levélpapír felső sarkában fél tíz állt, most pedig fél tizenkettő elmúlt. Tehát már régen elmentek. Talán már haza is értek. Beatrice, anélkül, hogy a táskáját kicsomagolná, rögtön kimegy a kertbe, és folytatja megszokott tevékenységét. Giles pedig készülődik a mérkőzéshez, előszedi a botjait. Aztán Beatrice átöltözködik, széles kalapot tesz a fejére, és úgy nézi a játékot. Később a pálya mellett felállított sátorban teáznak. Giles nekimelegedve, kipirulva, Beatrice nevetve beszélget a társasággal. – Igen, odaát voltunk estélyen Manderleyben. Nagyon jó volt. Csodálom, hogy Giles tud még egyáltalán mozdulni. Rámosolyog Gilesra, és megveregeti a hátát. Középkorúak mind a ketten, és egészséges józansággal szemlélik az életet. Húszéves házasok, van egy nagyfiuk, aki Oxfordba készül. Nagyon boldogok. A házasságuk jól sikerült. Az ő házasságukról nem derült ki három hónappal az esküvő után, hogy tévedés volt, mint az enyém. De nem ülhetek a végtelenségig itt a szobában, a
cselédek biztosan be akarnak jönni takarítani. Talán Clarice nem vette észre, hogy Maxim ágya érintetlen. Összegyűrtem, összevissza dobáltam a párnákat, hogy úgy lássék, mintha aludtak volna benne. Ha Clarice esetleg nem szólt, a többi cseléd se vegyen észre semmit. Megfürödtem és felöltöztem, aztán lementem. A hallban már felszedték a parkettát. A virágokat is kihordták. A kottaállványok eltűntek a galériáról. A zenekar nyilván egy korai vonattal már visszament Londonba. A kertészek összesöpörték a rakéták maradványait. Nemsokára nyoma sem lesz többé a manderleyi jelmezbálnak. Milyen soká tartottak az előkészületek, és most milyen hamar el lehetett tüntetni a nyomokat. Hirtelen eszembe jutott a narancsvörös hölgy, amint ott áll a szalon ajtajában, kezében az aszpikos csirkével megrakott tányér, és úgy tetszett, mintha álmodtam volna az egészet, vagy mintha nagyon régen történt volna. Robert az asztalt fényesítette az ebédlőben. Megint egészen a szokásos volt, komoly, megbízható, unalmas ember, nem az az izgatott, hebehurgya valaki, aki az elmúlt hetekben minduntalan rosszul csinált valamit. – Jó reggelt, Robert – köszöntem. – Jó reggelt, asszonyom. – Nem látta Mr. de Wintert? – Rögtön reggeli után elment, asszonyom, még mielőtt az őrnagy úrék lejöttek reggelizni. Azóta nem láttam. – Nem tudja, hova ment? – Nem tudom, asszonyom. Visszafordultam a hallba. Keresztülmentem a
szalonon és a sárga szobán. Jasper boldogan ugrott elém, megnyalta a kezemet, mintha isten tudja, milyen régóta nem látott volna. Az estét Clarice ágyán töltötte, és az előző délután óta nem láttam. Lehet, hogy ő is olyan hosszúnak találta azóta az órákat, mint én. Felemeltem a telefonkagylót, és a gazdasági iroda számát kértem. Gondoltam, hogy Maxim talán odalent lesz Franknél. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy beszéljek vele, és megmagyarázzam., hogy én nem tehetek arról, ami tegnap történt. Ha soha többé az életben nem beszélek vele, akkor is meg kell ezt mondanom. Az írnok vette föl a kagylót, és mondta, hogy Maxim nincs ott. – De Mr. Crawley itt van, Mrs. de Winter mondta az írnok –, parancsol beszélni vele? Mielőtt azt felelhettem volna, hogy nem, Frank hangját hallottam a kagylóból. – Baj van? – kérdezte. Furcsa így kezdeni egy telefonbeszélgetést – ez a gondolat villant át az agyamon. Még jó reggelt se kívánt. Azt se kérdezte meg, hogy hogyan aludtam. Miért kérdezi, hogy baj van-e? – Én vagyok, Frank – mondtam. – Hol van Maxim. – Nem tudom, nem láttam. Ma reggel még nem volt az irodában. – Nem volt az irodában? – Nem. – Ó, különben nem baj. – Beszélt vele a reggelinél? – Nem. Csak most keltem fel. – Hogy aludtak? Haboztam. Frank volt az egyetlen ember, akinek mindent elmondhattam.
– Maxim nem jött fel tegnap este. Csend volt a drót másik végén, mintha Frank gondolkodnék, hogy mit feleljen. – Ó – mondta végre, nagyon lassan –, értem. Aztán egy pillanat múlva: – Féltem tőle, hogy ilyesmi lesz... – Frank – törtem ki kétségbeesetten –, mit mondott tegnap magának, amikor mindenki elment? Mit csináltak, mikor én feljöttem? – Gilesszal és Mrs. Lacyvel együtt megettünk egy szendvicset a büfében. Maxim nem volt ott. Valami kifogással visszavonult a könyvtárba. Én aztán rögtön hazamentem. Talán Mrs. Lacy tudna valamit mondani. - Ők már elmentek – mondtam –, mindjárt reggeli után. Mrs. Lacy csak egy cédulát írt nekem. Azt írja, hogy ő se látta Maximet. – Ó – csodálkozott Frank. Nem tetszett a hangja, ahogy ezt mondta. Vészjósló hang volt. – Mit gondol, hova mehetett? – Nem tudom – felelte Frank –, talán sétálni. A hangja olyan volt, amilyen hangon az orvosok szoktak a családtagokkal beszélni, amikor a beteg hogyléte felől érdeklődnek. – Frank, nekem látnom kell Maximet! Beszélnem kell vele. Meg kell neki magyaráznom, ami tegnap este történt. Frank nem felelt. Magam előtt láttam aggódó arcát, a ráncokat a homlokán. – Maxim azt hiszi, hogy szándékosan tettem – mondtam elcsukló hangon, és a könnyek, amelyek előző este csak elhomályosították a szememet, de nem törhettek utat maguknak, most, tizenhat órával később végigfolytak az arcomon. – Maxim azt hiszi, hogy tréfából csináltam. Azt hiszi, hogy képes
vagyok ilyen őrült és ízléstelen tréfára. – Nem – mondta Frank –, azt nem hiheti. – De igen, ha mondom. Maga nem látta a tekintetét, de én láttam. Maga nem állt mellette egész este, nem figyelte öt, mint ahogyan én figyeltem. Egész éjszaka egy árva szót sem szólt hozzám, Frank. Rám se nézett. Egymás mellett álltunk egész éjszaka, és nem beszéltünk egymással egyetlen szót sem. – Nem is adódott rá alkalom, annyian voltak. Természetesen én is láttam mindent, és gondolhatja, hogy eléggé ismerem Maximet. De hallgasson ide. – Én nem vádolom őt! – vágtam közbe. – Ha azt hiszi, hogy képes vagyok ilyen szörnyű, kegyetlen tréfára, akkor csak gondolja rólam azt, amit akar, akkor ne is szóljon többet hozzám egy szót se, ne is nézzen rám. – Ne mondjon ilyet, Mrs. de Winter! Nem tudja, hogy mit beszél. Engedje meg, hogy fölmenjek. Azt hiszem, én mindent meg tudok magyarázni. Mi értelme annak, hogy Frank feljöjjön hozzám? Hogy itt üljünk a sárga szobában, és vigasztalgasson? Mi értelme annak, hogy megpróbáljon tapintatos és kedves lenni hozzám? Nekem nem kell kedvesség senkitől. Már késő. – Nem – mondtam –, nem akarok beszélni róla. Elég volt. Megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Talán jobb is, hogy így történt. Legalább megtudtam valamit, amit már régen tudnom kellett volna, amit már akkor tudnom kellett volna, mikor feleségül mentem Maximhez. – Mire gondol? – kérdezte. A hangja különös volt. Ugyan mit zavarja őt, hogy Maxim nem szeret engem? Miért bizonygat ja az ellenkezőjét?
– Rebeccára gondolok – mondtam, és amint most kiejtettem a nevét, idegenül és keserűen hangzott, mint egy tilos szó, többé nem jelentett megkönnyebbülést, nem jelentett örömet, égette a nyelvemet és az arcomat, mint egy bevallott bűn. Frank néhány pillanatig nem felelt. Szinte hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét a drót másik végén. – Mit akar ezzel mondani? – sürgetett. – Mit akar ezzel mondani? – Maxim nem engem szeret, hanem Rebeccát feleltem –, sohasem tudta elfelejteni, még mindig rá gondol, éjjel-nappal. Maxim sohasem szeretett engem, Frank. Őt nem érdekli más, csak Rebecca. Még mindig Rebecca. Hallottam, hogy Frank rémülten felkiált, de mit bántam én, akármennyire megütközik azon, amit mondok. – Most legalább tudja, hogy mit érzek – mondtam –, most legalább érti. – Hallgasson ide – kérlelt –, feltétlenül beszélnem kell magával. Életbevágóan fontos. Telefonon nem mondhatom meg. Mrs. de Winter! Kérem, Mrs. de Winter! Lecsaptam a hallgatót, és felálltam az íróasztaltól. Nem akartam látni Franket. Úgysem segíthet. Senki sem segíthet rajtam, csak én magam. Az arcom piros volt, és duzzadt a sírástól. Fel-alá jártam a szobában, és a zsebkendőm szélét harapdáltam. Meg voltam győződve róla, hogy soha többé nem látom viszont Maximet. Valami furcsa ösztön súgta ezt. Maxim elment, és nem jön többé vissza. A lelkem mélyén tudtam, hogy Frank is ezt hiszi, csak telefonon nem akarja bevallani. Nem akar
megijeszteni. Ha most felhívnám újra az irodában, már nem lenne ott. Az írnok azt felelné: „Mr. Crawley éppen most ment el, Mrs. de Winter.” És szinte látom Franket, amint kalap nélkül bemászik kopott kis Morrisába, és elindul, hogy megkeresse Maximet. Kibámultam az ablakon a kis tisztásra, ahol a furulyázó szatír szobra állt. A rododendronok már elvirágzottak. Most egy évig nem fognak nyílni többé. Így, színtelenül, a magas cserjék sötétek és komorak voltak. A tenger felől köd szállt fel, és az emelkedőn túl nem látszott az erdő. Nagyon meleg, fülledt volt a levegő. Hallottam szinte, amint vendégeink azt mondják egymásnak: – Milyen szerencse, hogy nem tegnap jött ez a köd, nem láthattuk volna a tűzijátékot. Kimentem a sárga szobából, a szalonon át a teraszra. A nap is elbújt a ködfelhők mögé. Olyan volt, mintha az ég kékje és a nap ragyogása valami természeti katasztrófának estek volna áldozatul. Az egyik kertész ment el mellettem, kosárral a kezében, a kosár tele volt papírhulladékkal, szeméttel, gyümölcshéjjal, amit a vendégek után szedett föl a földről. – Jó reggelt – mondtam. – Jó reggelt, asszonyom. – Sok dolguk van a tegnap esti bállal? – kérdeztem. – Nem baj, asszonyom – felelte –, azt hiszem, mindenki nagyon élvezte a mulatságot, és az a fő. – Igen, én is azt hiszem – mondtam. A gyepes térségen keresztül arrafelé nézett, ahol a pázsit a tenger felé lejtett. A sötét fák körvonalai
egészen elmosódtak. – Köd van – állapította meg. – Igen – feleltem. Még egy pillanatig várt, aztán köszönt és továbbment a kosarával. Én lesétáltam az erdőig. A fák között a köd nedvességgé sűrűsödött és fedetlen fejemre hullott, mint az esőcseppek. Jasper ott állt mellettem, behúzott farokkal, rózsaszínű nyelve kilógott a szájából. A nyomasztó hőség őt is elbágyasztotta. Ahol álltam, egészen tisztán hallottam a tenger halk, morajló hangját, amint a hullámok odacsapódtak a parthoz. A fehér köd engem is beburkolt, és a ház felé hömpölygött. Nedves só- és hínárszaga volt a ködnek. Kezemet Jasper fejére tettem. Az is vizes volt. Mikor visszanéztem, nem láttam a ház kéményét, sőt a falak körvonalait sem, csak homályosan látszott az épület tömbje, az ablakok a nyugati szárnyban és a virágtartók a teraszon. A nyugati szárny nagy hálószobájának ablakán ki volt tárva a zsalu és valaki állt az ablakban, lenézett a kertre. Bizonytalan árnyék volt, egy rémült pillanatig azt hittem, hogy Maxim. Aztán az alak megmozdult, láttam: hogy egy kéz a zsalu után nyúl, és akkor már tudtam, hogy nem Maxim az, hanem Mrs. Danvers. Engem figyelt, amint ott álltam az erdő szélén és a köd fehér felhőjében fürödtem. Minden lépésemet követte, ahogy végigsétáltam a pázsiton. Az is lehet, hogy kihallgatta Frankkel folytatott telefonbeszélgetésemet, hiszen az ő szobájában is volt készülék. Biztosan tudja, hogy Maxim nem aludt fönt az éjszaka. Hallotta a hangomat, látta a könnyeimet. tudja, hogy milyen gyötrelmes élményben volt részem az éjszaka hosszú órái alatt,
amint ott álltam Maxim oldalán kék ruhában a lépcső aljában tudja, hogy Maxim nem nézett rám, és nem szólt hozzám egész éjszaka. Tudja, mert hiszen ő akarta, hogy így legyen. Ez az ő diadala volt, az övé és Rebeccáé. Megjelent előttem, ahogyan az éjszaka láttam őt a nyugati szárny nyitott ajtajában, és magam előtt láttam azt az ördögi mosolyt fehér csontvázarcán. Aztán arra gondoltam, hogy ő is eleven ember, akárcsak én, ő is húsból és vérből van. Nem halott, mint Rebecca. Rebeccával nem beszélhetek, Mrs. Danversszel azonban igen. A pázsiton keresztül, hirtelen ösztöntől vezetve visszasiettem a házba. Beléptem a hallba, fel a széles lépcsőn, befordultam a galéria melletti boltív alatt, beléptem a nyugati szárnyba vezető ajtón, majd végigmentem a sötét, néma folyosón Rebecca szobájáig. Lenyomtam a kilincset, és beléptem. Mrs. Danvers még mindig az ablakban állt, a zsalu be volt csukva. – Mrs. Danvers – szólítottam meg –, Mrs. Danvers. Megfordult, rám nézett, láttam, hogy a szeme vörös és dagadt a sírástól, akárcsak az enyém, és hogy fehér arcán sötét árnyékok boronganak. – Mi az? – kérdezte, és a hangja fojtott volt a könnyektől, akárcsak az enyém. Nem számítottam rá, hogy így találom. Azt képzeltem, mosolyogni fog, úgy, mint az éjszaka, gonoszul és kegyetlenül. De most nem volt gonosz és kegyetlen, fáradt, beteg öregasszonynak látszott. Kezemmel a kilincsen, habozva megálltam a nyitott ajtóban, nem tudtam, mit mondjak, és mit csináljak. Ő csak bámult rám dagadt, vörös szemével, én pedig nem tudtam szólni.
– Az étlapot ott hagytam az íróasztalon, mint rendesen – mondta –, változtatni óhajt rajta valamit? A szavai bátorságot adtak, eleresztettem a kilincset, és előrementem a szoba közepéig. – Mrs. Danvers – kezdtem újra –, nem azért jöttem, hogy az étlapról beszéljünk, azt hiszem, ezt úgyis tudja. Nem felelt. Ökölbe szorított balját kinyitotta, majd összecsukta. – Megtörtént, amit kívánt – mondtam –, mert maga akarta, hogy így történjék, ugye? Meg van most elégedve? Boldog? Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon, mint akkor, amikor először léptem be ebbe a szobába. – Miért jött ide? – szólalt meg. – Senkinek sem volt szüksége magára Manderleyben. Minden jó volt, mielőtt maga idejött volna. Miért nem maradt Franciaországban? – Talán elfelejti, hogy én szeretem Mr. de Wintert – mondtam. – Ha szeretné, akkor nem ment volna hozzá feleségül. Erre nem tudtam, mit feleljek. Örült helyzet volt, teljesen valószínűtlen. Ő most is elfordított fejjel és fojtott hangon beszélt: – Eddig azt hittem, hogy gyűlölöm magát, de most már nem gyűlölöm – suttogta –, a gyűlöletem, úgy látszik, kimerült. – Miért gyűlölt engem? – kérdeztem. – Mit tettem én, amiért gyűlölnie kell? Mit vétettem maga ellen? – Megpróbálta elfoglalni Mrs. de Winter helyét – mondta. Még mindig nem nézett rám. Ott állt dacosan, fejét elfordítva.
– Én nem változtattam semmin. Manderley olyan, amilyen volt, mielőtt idejöttem. Egyetlen parancsot sem adtam, mindent magára bíztam. Ha hagyta volna, összebarátkozom magával, de maga az első perctől fogva ellenségem volt. Láttam az arcán abban a pillanatban, mikor először kezet fogtunk. Nem felelt, a ruháját gyűrögette, és a tenyerét nyitogatta és csukogatta. – Nem Maxim az első férfi, aki újraházasodott. Sok férfi megházasodik és sok asszony férjhez megy másodszor is. A második házasságok napirenden vannak. Maga úgy beszél velem, mintha bűnt követtem volna el azzal, hogy feleségül mentem Mr. de Winterhez. Mintha szentségtörést követtem volna el a halott ellen. Hát miért nincs nekünk éppen annyi jogunk a boldogsághoz, mint másnak? – Mr. de Winter nem boldog – mondta, és végre megfordult, és a szemembe nézett. – Azt a vak is látja. Csak a szemébe kell nézni. Pokolian kínlódik, mióta a felesége meghalt. – Nem igaz – tört ki belőlem –, mikor együtt voltunk Franciaországban, boldog volt! Fiatalnak érezte magát, nevetett és vidám volt mindig. – Na persze, hiszen férfi. A férfiak mind egyformák a nászútjukon. Mr. de Winter még negyvenhárom éves sincs. Megvetően nevetett, és vállat vont. – Hogy mer így beszélni velem? Hogy mer ezen a hangon beszélni? Már nem féltem tőle. Odaléptem hozzá, megragadtam a karját. – Maga akarta, hogy azt a ruhát vegyem fel tegnap este! Nekem soha eszembe se jutott volna, ha maga nem mondja. Azért főzte ki ezt az ördögi tervet, mert
fájdalmat akart okozni Mr. de Winternek. Azt akarta, hogy szenvedjen. Mintha nem szenvedett volna már úgyis eleget, e nélkül az ördögi tréfa nélkül is. Azt hiszi, ha ő szenved, akkor Mrs. de Winter majd feltámad? Lerázta a kezemet, dühös pír öntötte el halálosan sápadt arcát. – Mit bánom én, ha szenved! Ő sem törődött soha az én szenvedésemmel. Mit gondol, mit éreztem én, mikor láttam magát az ő helyén ülni, az ő nyomában járni! Megérinteni a tárgyakat, amelyek az övéi voltak! Mit gondol, mit jelentett nekem hónapokon keresztül tudni, hogy ott áll az ő íróasztalánál a sárga szobában, az ő tollával ír, használja a házitelefont, amelyen ő szokott velem beszélni mindennap, amióta csak először betette a lábát Manderleybe. Mit gondol, mit éreztem, mikor hallottam, hogy Frith és Robert meg a többi cseléd úgy beszél magáról, mint Mrs. de Winterrő1?! Mrs. de Winter elment sétálni. Mrs. de Winter három órára kéri az autót. Mrs. de Winter csak ötkor akar teázni. És ezalatt Mrs. de Winter, az én igazi úrnőm kihűlt testtel fekszik a családi kriptában, mindenkitől elfeledve. Ha Mr. de Winter szenved, hát megérdemli, hogy szenvedjen, amiért alig tíz hónappal a felesége halála után elvett egy ilyen fiatal leányt. Most megfizet érte, úgy kell neki! Láttam az arcát, láttam a tekintetét. A pokolban érezheti magát, de senki mást nem okolhat érte, csak saját magát. Nagyon jól tudja ő, hogy az első felesége látja. Odaül éjszaka az ágya szélére, és figyeli... És az én úrnőm nem szelíden jön, nem jóságosan, ő sohasem volt az a valaki, aki némán tűrt, ha bántották. „Nem maradok adós nekik, Danny, ne féljen” – szokta mondani. „Jól teszi, drágám –
mondtam neki –, ne is tűrje, hogy bántsák. Magát a Jóisten is arra teremtette, hogy mindent a saját tetszése szerint csináljon.” És ő azt is tette mindig, nem törődött senkivel, nem félt senkitől. Bátor volt és vakmerő, mint egy férfi. Fiúnak kellett volna születnie, sokszor mondtam is. Már gyermekkorától kezdve én szolgáltam ki, én gondoskodtam róla. Tudta ezt? – Nem tudtam – feleltem –, de Mrs. Danvers, mire jó ez? Én nem akarok többé hallani semmit, nem akarok tudni semmiről. Azt hiszi, hogy én nem vagyok érző lény, éppen úgy, mint maga? Hát nem érti, hogy mit jelent nekem, ha őt emlegeti? Mit jelent az, hogy itt állunk, és hallgatnom kell, amit maga róla beszél? Rám se hederített, beszélt tovább, mint egy őrült, mint egy megszállott. Hosszú ujjai fekete ruháját tépdesték. – Gyönyörű volt, gyönyörű, mint egy festmény. Az emberek megfordultak utána az utcán már akkor, mikor tizenkét éves volt. Ő is tudta, és ilyenkor rám kacsintott. Pajkos kis ördög volt. „Szép leszek, ugye, Danny?” – kérdezte, és én azt feleltem: „Majd meglátjuk, drágám, majd meglátjuk.” Már gyerekkorában olyan okos volt, mint egy felnőtt, úgy tudott beszélni nőkkel és férfiakkal, mintha legalább tizennyolc éves volna. Az apját a kisujj a köré csavarta, és csavarta volna az anyját is, ha nem hal meg korán. Bámulatos esze volt. És a tizennegyedik születésnapján már négyes fogatot hajtott. Az unokatestvére, Mr. Jack, ott ült a bakon mellette, és ki akarta venni a gyeplőt a kezéből. Vagy három percig veszekedtek, mint két vadmacska, a lovak meg nekiiramodtak és vágtattak. De ő lett a győztes,
az én kis úrnőm. A feje fölött megpattogtatta az ostorát, és a fiú hanyatt-homlok, nevetve és átkozódva mászott le a kocsiról. Nagyszerűen egymáshoz illettek, ő és Mr. Jack. A fiút a tengerészethez adták, de nem tűrte a fegyelmet, amit nem is csodálok. Sokkal okosabb volt, semhogy engedelmeskedjék azoknak az ostoba tanároknak. Akárcsak az én kis úrnőm. Kábultan, rémülten hallgattam. A szája körül furcsa mosoly játszadozott, amely még öregebbé tette, mint amilyen a valóságban volt. Csontvázarcába élet költözött, mintha egy álarc elevenedett volna meg. – Soha senki nem tudta legyőzni, soha semmiben. Mindig azt tette, amit akart, úgy élt, ahogy neki tetszett. Olyan erős volt, mint egy kis oroszlán. Emlékszem, hogy tizenhat éves korában felült az apja egyik lovára, egy hatalmas, nagy állatra, pedig a lovász figyelmeztette, hogy a ló még nagyon vad. De ő volt az erősebb, és megülte azt a bestiát. Mintha ma is látnám, a haja csak úgy röpül utána, rávág korbáccsal a lóra, megsarkantyúzza, az állat tajtékzik, minden ízében remeg, és csupa vér. „Mégiscsak betörtem, ugye, Danny?” – mondta, és aztán ment kezet mosni, mintha mi sem történt volna. Ezt csinálta később, mikor megnőtt, az élettel is. Én láttam, én mindig mellette voltam. Senki és semmi nem állhatott az útjába. És aztán a végén mégis ő veszített. Igaz, hogy nem férfival és nem asszonnyal szemben. A tenger győzte le. A tenger erősebb volt, mint ő. Elhallgatott, a szája furcsán remegett, a két sarka legörbült. Hangosan, nyitott szájjal és száraz szemmel sírt. – Mrs. Danvers – szóltam hozzá –, Mrs. Danvers. –
Tehetetlenül álltam előtte, nem tudtam, mitévő legyek. Most már nem féltem tőle, de, attól, ahogy száraz szemmel zokogott a szemem láttára, megborzongtam, émelyegtem. – Mrs. Danvers – mondtam –, maga beteg, feküdjék le. Menjen föl a szobájába, és pihenjen egy kicsit. Miért nem fekszik le? – Hagyjon nekem békét! – fordult hevesen felém. – Mi köze hozzá, hogy mit csinálok? Én nem szégyellem, hogy sírok, én nem zárkózom be a szobámba. Én nem járkálok föl és alá a szobámban, zárt ajtók mögött, mint Mr. de Winter – Mit akar ezzel mondani? – kiáltottam. – Mr. de Winter nem járkál bezárt ajtók mögött föl és alá a szobájában. – De igenis, azt csinálta – mondta –, miután Rebecca meghalt. Hallottam! Meglestem a kulcslyukon keresztül a könyvtárban, nem is egyszer. Úgy járkált a szoba egyik végéből a másikba, mint a ketrecbe zárt oroszlán. – Nem akarom hallani – jajdultam föl-, nem akarok tudni róla! – És maga még azt képzeli, hogy boldoggá tette őt – folytatta Mrs. Danvers –, hogy boldoggá tette, maga, tudatlan fiatal leány létére, maga, aki a leánya lehetne? Mit tud maga az életről, mit tud maga a férfiakról? Idejön, és azt hiszi, hogy elfoglalhatja Mrs. de Winter helyét. Még hogy maga! Maga, az én úrnőm helyét! Hiszen még a cselédek is kinevették, mikor idejött Manderleybe. Még a kis konyhalány is, akivel első nap ott a hátsó folyosón találkozott. Szeretném tudni, hogy mit gondolhatott magában Mr. de Winter, mikor idehozta magát Manderleybe, az után a híres nászút után?! Mit gondolhatott, mikor
először látta ott ülni az ebédlőasztal mellett?! – Hallgasson, Mrs. Danvers – mondtam –, hallgasson, és menjen föl a szobájába. – Menjek föl a szobámba? Menjek föl a szobámba – gúnyolódott –, a ház úrnője úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha fölmennék a szobámba! És azután, mi lesz azután? Szalad Mr. de Winterhez, és elpanaszolja neki, hogy Mrs. Danvers bántotta. Mrs. Danvers goromba volt. Szalad árulkodni, mint akkor, amikor Mr. Jack itt volt. – Én nem szóltam Mr. Jackről. – Hazudik! – vágta a szemembe. – Hát ki más árulhatta volna el? Senki más nem volt itthon. Frith és Robert nem volt itthon, a cselédek közül senki nem tudott róla. Akkor elhatároztam, hogy majd megleckéztetem magát is meg őt is. Hát csak szenvedjen! Mit bánom én, ha szenved?! Mit törődöm én az ő szenvedésével! Miért ne fogadhatnám Mr. Jacket itt, Manderleyben? Ő az egyetlen kapocs Mrs. de Winter és énközöttem. „Nem akarom itt látni többé – mondta Mr. de Winter –, és vegye tudomásul, hogy ez az utolsó figyelmeztetés.” Tehát még mindig féltékeny rá. Emlékeztem rá, hogyan bújtam el a könyvtár nyitott ajtaja mögé. Emlékeztem Maxim dühös hangjára, mikor ezeket a szavakat mondta. Féltékeny. Maxim féltékeny... – Mrs. de Winter életében is féltékeny volt, és féltékeny rá most is, amikor már halott – mondta Mrs. Danvers. – Kitiltja Mr. Jacket a házból, most is, ahogyan akkor kitiltotta. Ebből is látszik, hogy nem felejtette el őt. Maga is láthatja. De még menynyire féltékeny volt! Én is féltékeny voltam. Mindenki féltékeny volt rá, aki csak ismerte. Ő nem bánta, ő
csak nevetett. „Úgy akarok élni, ahogy nekem tetszik, Danny – mondta nekem sokszor –, ha az egész világ a feje tetejére áll, akkor is azt teszem, amit én akarok.” Minden férfi bolondult érte, aki csak egyszer is látta. Figyeltem őket itt a házban, idejöttek víkendre a londoni ismerősei. Elvitte őket csónakázni, együtt fürödtek a tengerben, aztán ott vacsoráztak a kis házban a parton. Persze hogy mindegyik udvarolt neki, ugyan ki ne udvarolt volna? Kinevette őket, aztán mikor hazajött, elmesélte nekem, hogy mit mondtak, mit csináltak. Nem jelentettek neki semmit, mindegyikkel csak játszott. Az egész életet játéknak tekintette. Ki ne lett volna rá féltékeny? Mindenki féltékeny volt rá, mindenki megőrült érte. Mr. de Winter, Mr. Jack, Mr. Crawley, mindenki, aki ismerte, mindenki, aki idejött Manderleybe. – Nem érdekel – mondtam –, nem akarok tudni róla. Mrs. Danvers egészen közel lépett hozzám, az arca fél méterre sem volt az enyémtől. – Hiába – suttogta –, minden hiába, nem fog tudni megbirkózni az emlékével. Ma is ő az úrnője ennek a háznak, ha nem is él már. Ő az igazi Mrs. de Winter, nem maga. Maga itt az árnyék és a kísértet, maga az, akit elfelejtenek, és nem kívánnak, és félretolnak. Miért nem engedi át neki Manderleyt? Miért nem megy el innen? Az ablak felé hátráltam előle, a félelem és a rémület újra felágaskodott bennem. Megragadta a karomat, és úgy megszorította, hogy fájt. – Miért nem megy el? – sziszegte. – Senki sem szereti itt magát. Mr. de Winter sem szereti. Sohasem szerette. Nem tudja őt elfelejteni. Egyedül akar lenni
vele itt a házban. Magának kellene ott feküdnie a templom kriptájában, nem neki. Magának kellett volna meghalnia, nem Mrs. de Winternek. A nyitott ablak felé tolt. Láttam odalent a teraszt szürkén és elmosódottan a fehér ködben. – Nézzen oda – mondta. – Miért nem ugrik le? Nem is fájna, pillanat alatt vége lenne mindennek. Könnyebb lenne, mint a tengerbe fulladni. Miért nem próbálja meg? Miért nem megy el innen? A köd beáradt a nyitott ablakon nedves és ragadós párájával. Csípte a szememet, hozzátapadt a szempillámhoz. Két kezemmel görcsösen az ablakpárkányba kapaszkodtam. – Ne féljen – mondta Mrs. Danvers –, nem lököm ki az ablakon. Ha tetszik, leugorhat, de én nem segítem. Mi értelme van annak, hogy itt maradjon Manderleyben? Hiszen nem boldog! Mr. de Winter nem szereti magát. Mi értelme van az életének? Miért nem vet véget mindennek? Miért nem ugrik le? Akkor nem lenne többé boldogtalan. Láttam odalent a nagy virágtartókat, láttam a terasz sima szürke kőkockáit. Csak a köd teszi, hogy ilyen távolinak látszanak, pedig a valóságban nincsenek is messze. Az ablak nem is magas. – Miért nem ugrik le? – suttogta Mrs. Danvers. – Miért nem próbálja meg? A köd még sűrűbb lett, a teraszt egészen eltakarta a szemem elől. Már nem láttam a virágokat, sem a kőkockákat, semmi se volt körülöttem, csak a fehér, sóízű ködfelhő. Az egyetlen valóság az ablakpárkány volt az ujjaim alatt és Mrs. Danvers kezének szorítása a bal karomon. Ha leugrom, nem fogom látni a köveket, a köd eltakarja őket a szemem elől. Éles és hirtelen
fájdalom lenne. Nem olyan lassú halál, mint mikor az ember vízbe fullad. Hamar túl lennék mindenen. És Maxim nem szeret. Maxim egyedül akar lenni, újra kettesben Rebeccával. – Menjen – súgta Mrs. Danvers –, menjen, ne féljen. Lehunytam a szememet. Szédültem attól, ahogy lenéztem, és az ujjaim fájtak a görcsös kapaszkodástól. A köd felszívódott az orromba, és keserűvé tette a szájam ízét. Fojtó volt, mint az éterrel átitatott maszk, amelyet a műtőasztalon borítanak a beteg arcára. Kezdtem elfelejteni, hogy boldogtalan vagyok, és hogy szeretem Maximet. Kezdtem elfelejteni Rebeccát. Nemsokára nem kell többé Rebeccára gondolnom. Amint elengedtem az ablakpárkányt és felsóhajtottam, valami robbanásszerű hang reszkettette meg az ablaküveget, és valósággal kettévágta a ködöt és a csendet is. Kinyitottam a szemem. Rámeredtem Mrs. Danversre. A robbanást egy második követte, azután egy harmadik és egy negyedik. A hang ott rezgett a levegőben, a madarak fölrebbentek a fákról, és vijjogva kerengtek a ház körül. – Mi az? – kérdeztem kábultan. – Mi történt? Mrs. Danvers elengedte a karomat. Kibámult az ablakon át a ködbe. – Vészjel – mondta. – Zátonyra futott egy hajó az öbölben. Hallgatóztunk. Mind a ketten kibámultunk a fehér ködbe. Aztán egyszerre szaladó lépéseket hallottunk a terasz felől.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET Maxim volt az. Nem láttam, de hallottam a hangját. Frithet szólította. Aztán hallottam Frith hangját a hall felől, és láttam őket kilépni a teraszra. – Zátonyra futott – mondta Maxim. – Figyeltem a dombról, és láttam, hogy az öböl felé igyekszik. Úgy látszik, eltévedt a ködben, és azt hitte, hogy a kerrithi öbölben jár. Odalent olyan vastag a köd, hogy valóságos falat alkot, semmit sem lehet látni. Mondja meg a házban, hogy készítsenek ételt, italt, ha a hajósoknak szükségük volna valamire, és telefonálja meg Mr. Crawleynak az irodába, hogy mi történt. Én visszamegyek a partra. Megnézem, segíthetek-e valamit. Várjon, adjon egypár cigarettát. Mrs. Danvers visszahúzódott az ablaktól. Az arca kifejezéstelen volt: megint a jól ismert fehér maszk borította. – Menjünk le – szólt megszokott kimért modorában. – Frith biztosan keresni fog engem. Mr. de Winter esetleg felhozza a hajótörötteket a házba mint ahogy mondta, és gondoskodnom kell róluk. Vigyázzon, vegye el a kezét, be akarom csukni az ablakot. Visszaléptem az ablaktói, még mindig kábultan és ostobán, még mindig az előbbi jelenet hatása alatt. Néztem, ahogy behúzza a zsalut és az ablakot és összehúzza a függönyöket. – Szerencse, hogy nem viharos a tenger – mondta –, mert különben otthagyták volna a fogukat. így nincs semmi veszély. Legfeljebb a hajójuk tört össze. Körülnézett a szobában, hogy meggyőződjék róla, minden a helyén van-e. Lesimította a takarót a széles
ágyon. Azután az ajtóhoz lépett, és kinyitotta előttem. – Majd megmondom odalent a konyhában, hogy készítsenek hideg ebédet a tálalóra – mondta –, akkor nem baj, ha később megy is le. Mr. de Winter valószínűleg nem fog egyhamar visszajönni a kikötőből, ha csak most megy le. Értetlenül bámultam rá, azután kiléptem a nyitott ajtón, mereven, mintha minden tagom fából lett volna. – Ha látja Mr. de Wintert, asszonyom, legyen szíves megmondani neki, hogy ha föl akarja hozni a hajósokat, minden rendben lesz. Bármely percben felszolgálhatunk nekik valami meleg ételt. – Igen – mondtam –, igen, Mrs. Danvers. Hátat fordított nekem, és végigment a folyosón, a személyzeti lépcső felé. Utánanéztem szikár fekete ruhás alakjának, bő szoknyája úgy söpörte a földet, mint a harminc év előtti szoknyák. Azután befordult a folyosó kanyarulatánál, és eltűnt a szemem elől. Lassan végigmentem én is a boltíves folyosón, még mindig kábultan, mintha mély álomból ébredtem volna. Lementem a lépcsőn, magam sem tudtam, hova. Frith éppen akkor sietett keresztül a hallon az ebédlő felé. Mikor meglátott, megállt, és megvárta, amíg leérek. – Mr. de Winter pár perccel ezelőtt volt itt, asszonyom – mondta. – Cigarettát vett magához, és lement a tengerpartra. Azt mondja, hogy egy hajó zátonyra futott a kikötőben. – Igen – feleltem. – Hallotta asszonyom a rakétákat? – kérdezte Frith. – Igen, hallottam. – Én éppen kint voltam Roberttel a hátsó udvarban,
és először mind a ketten azt gondoltuk, hogy valamelyik kertész eldurrantott egy tegnapról maradt rakétát. Mondtam is Robertnek, hogy kár most elpocsékolni a rakétákat ebben a ködben, inkább tennék el szombat estére a gyerekeknek. Azután egy második robbanást hallottam, azután egy harmadikat. „Ez nem tűzijáték – mondtam Robertnek –, ez vészjel.” „Lehet, hogy igaza van” – felelte Robert, és fölmentünk a hallba, és' akkor már ott volt Mr. de Winter is. – Igen – mondtam. – Nem is csoda, ha eltévednek a hajók ebben a ködben, asszonyom. Éppen most mondtam Robertnek is. Nehéz megtalálni az utat még a járdán is, nemhogy a vízen. – Igen. – Ha Mr. de Wintert méltóztatik keresni, éppen most ment le, még talán utolérné, asszonyom. – Köszönöm, Frith. Kimentem a teraszra. A fák kezdtek formát ölteni. A köd oszladozott, kis felhőcsomókban szállt az ég felé, a fejem felett lebegett, mint a füst. Fölnéztem az ablakokra. Szorosan be volt csukva mind; a zsaluk is. Mintha soha nem lettek volna sarkig kitárva. Ott, abban a széles ablakban álltam öt perccel ezelőtt. Milyen magasan volt most a fejem felett, milyen magas volt, és milyen távoli! A kövek kemények és szilárdak a lábam alatt. Lenéztem a földre, aztán megint föl a becsukott zsalukra, és egyszerre ráeszméltem, hogy szédülök, és hogy nagyon melegem van. Veríték csurgott végig a hátamon. A szemem előtt fekete karikák táncoltak. Újra visszamentem a hallba, és leültem egy székre. A
kezem is nedves volt. Mozdulatlanul ültem. – Frith! – kiáltottam. – Ott van az ebédlőben? – Igenis, asszonyom. Parancsol? Rögtön kijött, és odalépett hozzám. – Ne botránkozzék meg rajta, Frith, de szeretnék egy pohár konyakot. – Parancsára, asszonyom. A térdemre szorítottam a két kezemet, csendesen és mozdulatlanul ültem a széken. Frith néhány pillanat múlva visszajött, ezüsttálcán likőröspoharat hozott. – Nem érzi jól magát, asszonyom? – kérdezte Frith. – Parancsolja, hogy szóljak Clarice-nek? – Nem, Frith, köszönöm, nincs semmi bajom, csak kicsit melegem volt. – Nagyon meleg nap van ma, asszonyom, rendkívül meleg. Azt lehetne mondani, hogy fullasztó a hőség. – Igen, Frith, fullasztó. Megittam a konyakot, és az üres poharat visszatettem az ezüsttálcára. – Talán a lövés ijesztette meg, asszonyom mondta Frith –, nagyon váratlanul jött. – Igen – feleltem. – És ez a forróság az oka és a tegnapi fáradtság, hogy asszonyom talán nem érzi egészen jól magát. Nem méltóztatnék lefeküdni egy félórára? A könyvtárban kellemes hűvös van. – Nem, köszönöm, Frith. Azt hiszem, egy-két perc múlva jobban leszek. Ne törődjék velem. – Ahogy parancsolja, asszonyom. Elment, és én egyedül maradtam a hallban. Jó volt ott ülni egyedül, mert valóban csend volt és kellemes hűvösség. Az előző napi estélynek semmi nyoma, mindent eltakarítottak már. Mintha nem is itt nyüzsgött-volna az a sok ember, alig néhány órával
ezelőtt. A hall éppen olyan volt, mint máskor: szürke, néma és komor. Az ősök képei és a fegyverek a falon. Szinte hihetetlen, hogy előző nap este ott álltam a lépcsőnél a világoskék ruhámban és ötszáz emberrel fogtam kezet. Elképzelhetetlen, hogy a galérián kottaállványok sorakoztak, és zenekar játszott, egy ember hegedült, egy másik ember dobolt. Felálltam, és újra kimentem a teraszra. A köd emelkedett, már elérte a fák koronáját. Újra látni lehetett az erdőt. A fejem fölött egy sápadt napsugár már keresztültörte a ködfelhőt. De a hőség elviselhetetlenebb volt, mint valaha. Fullasztó, mint Frith mondta. Egy méh zümmögött hangosan a rózsák körül, aztán belemászott egy virágba, és hirtelen elhallgatott. Lejjebb egy kertész éppen megindította a fűnyíró gépet. Ijedt pinty rebbent fel a pázsitról, és szállt el a gép elől a rózsakert felé. A kertész előrehajolva tolta maga előtt a fűnyírót, és lassan sétált ide-oda, nyomában lehullottak a százszorszépek fejecskéi. A fű édes, meleg illata fölszállt hozzám, és a fehér ködből a nap égetően tűzött a fejemre. Füttyentettem Jaspernek, de nem jött. Talán ő is lement Maximmel a tengerpartra. Megnéztem az órámat. Fél egy múlt. Előző nap ilyenkor Maximmel és Frankkel a kis kertben álltunk Frank háza előtt, és vártuk, hogy a házvezetőnő felszolgálja az ebédet. Huszonnégy órával ezelőtt. A ruhámról beszéltek. Ugrattak mind a ketten. – Majd meglátják, az lesz az év meglepetése mondtam. Elpirultam szégyenemben ezeknek a szavaknak az emlékétől. Csak most eszméltem rá először, hogy
nem következett be az, amitől féltem. Maxim nem ment el. A hangja, ahogy felhallatszott a teraszról, nyugodt volt és józan. Az a hang volt, amelyet ismertem. Nem az előző esti hang, amikor ott álltam a lépcső tetején. Maxim nem ment el. Lent van valahol a parton. A régi Maxim. Egészséges és nyugodt. Frith azt mondta, hogy csak sétálni volt. Fönt járt a dombon, látta jönni a hajót. Minden félelmem alaptalan. Maximnek semmi baja. Maxim teljesen jól van. Valami történt, ami megalázó, őrjítő és rettenetes rám nézve, valami, amit még most sem értek teljesen, amit szeretnék elfelejteni, szeretnék örökre beásni gyerekkorom régi, fájdalmas emlékei közé, de még ez sem fontos, ha Maximnek nincsen semmi baja. Aztán én is elindultam a keskeny, kanyargós ösvényen, a sötét erdőn keresztül a tenger felé. A köd már csaknem teljesen felszállt, és mikor kiértem a fák közül, rögtön megpillantottam a hajót. Oldalt feküdt, jó pár száz méternyire az öböltől, orra a part felé mutatott. Lementem a töltés mentén, és a falhoz támaszkodva megálltam. Egész embertömeg volt már a sziklákon, úgy látszik, Kerrithből jöttek át. A szirtek és a tengerbe nyúló földnyelv is Manderleyhez tartozott ugyan, de nem volt elzárva az arra járók elől. Többen egészen a földnyelv végéig elmerészkedtek, hogy közelebbről lássák a megfeneklett hajót. Vagy egy tucat csónak nyüzsgött már körülötte, és próbálta kivontatni. Volt ott egy motoros mentőcsónak is. Láttam, hogy valaki áll benne, és hangszórón kiált valamit, hogy mit, azt nem hallottam. Az öböl még mindig ködös volt. Egy másik motorcsónak közeledett. Sötétszürke volt a teste, és valaki uniformisban állt az orrában.
Valószínűleg a kerrithi révkapitány lesz gondoltam –, és vele a biztosítótársaság ügynöke. Aztán még egy motorcsónak utasokkal: kerrithi nyaralóknak látszottak. Újra meg újra körülcikázták a szerencsétlenül járt hajót, és izgatottan vitatkoztak. A csendes vízen keresztül felém szállt a hangjuk. Elhagytam a töltést, és arrafelé mentem, ahol a legtöbben álltak. Maximet sehol sem láttam, de Frank ott volt, egy partőrrel beszélt. Mikor megláttam, zavartan visszahúzódtam. Alig egy órája, hogy siránkoztam neki a telefonba. Meglátott és integetett. Odaléptem hozzájuk. A partőr is megismert. – Asszonyom is lejött megnézni, hogy mi történt? – kérdezte mosolyogva. – Lehet, hogy sikerül a vontatóhajóknak kiemelni, de nehéz dolguk lesz. – Mit szándékoznak csinálni? – Egy búvár le fog szállni, hogy megnézze, eltört-e a hajó gerince. Az ottan, tetszik látni, abban a vörös sapkában. Parancsolja a messzelátót, asszonyom? Elvettem a távcsövet. Néhány férfit láttam a hajó tatján. Egyikük hevesen mutogatott valamit. Az az egyenruhás a mentőcsónakban még mindig kiabált a hangszórón keresztül. A kerrithi révkapitány csatlakozott a megfeneklett hajó tatján álló csoporthoz. A piros sapkás búvár a szürke motorcsónakban ült. A kirándulóhajó még mindig ott keringett a megfeneklett hajó körül. Egy asszony állt a csónak orrában, és fényképezett. Egy csapat sirály szállt le a vízre, és veszettül rikácsolt. Visszaadtam a messzelátót a partőrnek. – Úgy látszik, nem történt semmi – mondtam. Egyelőre vitatkoznak, mint ilyenkor szokás.
– Úgysem fogják tudni kiemelni. Nézze meg, milyen szerencsétlen szögben fekszik – mondta Frank. – Itt nagyon sekély a víz. – A zátony jó hosszú, és a víz egészen eltakarja, azért olyan veszedelmes. Kis hajó elsiklik fölötte, de a nagyok megfeneklenek. – Lent voltam a másik öbölben, a völgy közelében, amikor a vészjel eldördült – mondta Frank. Alig láttam háromméternyire, olyan rettenetes nagy volt a köd. Arra gondoltam, hogy mennyire egyformák az emberek amikor valami fontos esemény tanújának érzik magukat. Frank éppen olyan élénken beszél, mint Frith, elejétől végig elmondja a saját változatát, mintha olyan fontos volna, hogy ő hogyan szerzett tudomást a történtekről. Tudtam, hogy azért jött le a partra, mert Maximet kereste .. Tudtam, hogy ő is éppen úgy féltette Maximet, mint én. És most mégis mindent elfelejtett, mindent félretett, a telefonbeszélgetésünket is, közös aggodalmunkat, azt is, hogy mindenáron beszélni akart velem. Mindezt azért, mert egy hajó zátonyra futott a ködben. Egy kisfiú szaladt felénk. – A matrózok bele fognak fulladni a vízbe? – kérdezte. – Nem. Nincs semmi bajuk, fiacskám – felelte a partőr. – A tenger olyan sekély, mint a tenyerem. Senkinek sem lesz semmi baja. – Ha tegnap éjszaka történik – mondta Frank –, nem is halljuk meg a lövéseket. Azt hittük volna, hogy a tűzijáték rakétái. – De mi hallottuk volna – vetette ellen a partőr. Mi láttuk volna a villanást, és tudtuk volna, hogy melyik
irányból jön. Ott van a búvár, Mrs. de Winter, tetszik látni? Most teszi fel a sisakját. – Én is szeretném látni a búvárt! – kiáltotta a kisfiú. – Ott van – felelte Frank. Lehajolt, és megmutatta neki. – Az ott, aki a sisakot teszi a fejére. Mindjárt leereszkedik a vízbe. – Nem fog megfulladni? – kérdezte a gyerek. – A búvárok nem fulladnak meg – nyugtatta meg a partőr. – Levegőt szivattyúznak le neki. Nézzed csak, most merül alá! Ott ni! A víz felszíne egy pillanatra felkavarodott, aztán megint elsimult. – Hol van Maxim? – kérdeztem. – Bevitt egy fiatalembert Kerrithbe – mondta Frank. – A szerencsétlen egészen elvesztette a fejét, amikor a hajó zátonyra futott, és beugrott a vízbe. Ott találtuk az egyik sziklán kuporogva, bőrig átázva, és úgy reszketett, mint a kocsonya. Természetesen egy szót sem tud angolul. Maxim lement hozzá, látta, hogy vérzik. Németül szólította meg, azután odaintette az egyik kerrithi mentőcsónakot, amelyik úgy cirkált a hajó körül, mint valami zsákmányra leső cápa, és bevitte a szerencsétlent, hogy bekötöztesse az orvossal. Ha minden jól megy, éppen ebédnél találta az öreg Phillipset. – Mikor mentek el? – kérdeztem. – Alig öt perccel azelőtt, hogy maga lejött – mondta Frank. – Csodálom is, hogy nem látta a hajót. Maxim a hajó orrában ült a némettel. – Azalatt mehetett el, mialatt én felkapaszkodtam a sziklára. – Maxim remekül viselkedik, ha baj van – mondta Frank –, rá mindig lehet számítani. Meg fogja látni, az egész legénységet meghívja majd Manderleybe,
jóllakatja őket, és éjjeli szállást ad nekik. – Igen, az bizonyos, hogy Mr. de Winter odaadná az ingét is, ha segíthetne valakin – tette hozzá a partőr. – Bár lenne minél több olyan ember, mint ő. – Bizony, az jó lenne – hagyta rá Frank. Mindnyájan a hajót figyeltük. A vontatóhajók még mindig nem mozdultak, de a mentőcsónak megfordult, és visszaindult Kerrith felé. – A mentőcsónaknak ma nem akadt dolga – szólalt meg a partőr. – Nem – mondta Frank –, de azt hiszem, a vontatók se fognak boldogulni. Ezúttal csak a hajóbontó keres az üzleten. A sirályok most ott keringtek a magasban, rikácsolva, mint éhes macskák, egyik-másik leszállt a sziklára, a merészebbek a vízre telepedtek, a hajó köré. A partőr levette a sapkáját, és megtörölte a homlokát. – Pokoli a hőség – mondta –, semmi légáramlás. – Igen – válaszoltam. A kirándulóhajó a fényképezőkkel elindult Kerrith irányába. – Megunták a mulatságot – mondta az őr. – Nem csodálom – felelt Frank –, azt hiszem, órákba is beletelik, amíg történik valami. Előbb a búvár jelentését kell megvárni, mielőtt bármit is megpróbálnak. – Úgy van – hagyta rá a partőr. – Nincs is túl sok értelme, hogy itt ácsorogjunk – mondta Frank –, nem csinálhatunk semmit. Éhes vagyok. Nem feleltem. Frank tétovázott. Éreztem, hogy tekintete az arcomon pihen.
– Mi a terve? – kérdezte. – Én még maradok egy kicsit – mondtam –, hideg ebéd lesz ma, akármikor megehetem, nem sürgős hazamennem. Szeretném látni, hogy mit csinál a búvár. Valahogy szabadulni szerettem volna Franktől. Egyedül szerettem volna maradni, vagy valakivel, akit nem ismerek, akár a partőrrel is. – Úgysem lát semmit – mondta Frank –, nem lesz semmi látnivaló. Okosabb lenne, ha feljönne velem, és ennénk valamit. – Nem – feleltem –, inkább nem. – Nem erőszakoskodom – mondta Frank –, ha beszélni akar velem, tudja, hol talál. Egész délután az irodában vagyok. – Rendben van – feleltem. Bólintott az őrnek, és elindult az öböl irányába. Vajon megsértődött? Azt se bántam, ha megsértődött. Nem tehetek róla. Majd egyszer minden rendbe jön és megoldódik. Annyi minden történt azóta, hogy telefonon beszéltünk, és most nem akartam törni a fejem semmin. Csak ott akartam ülni a sziklán, és nézni a hajót. – Mr. Crawley áldott jó ember – mondta a partőr. – Igen. – Nincs az az áldozat, amit meg ne hozna Mr. de Winterért. – Igen, én is azt hiszem. A kisfiú még mindig ott ugrált körülöttünk. – Mikor jön fel a búvár? – kérdezte. – Egyelőre még nem, fiacskám – mondta az őr. Egy asszony jött felénk, piros csíkos ruhában és hajhálóval a fején. – Charlie! Merre vagy? – kiáltotta.
– Itt jön a mamád, most ki fogsz kapni – mondta az őr. – Láttam a búvárt, anyukám – újságolta a gyerek. Az asszony felénk bólintott és mosolygott. Nem ismert engem. Kerrithi nyaraló volt ő is. – Úgy látszik, már vége az izgalomnak – mondta. – Azt mondják odalent, hogy a hajó napokig itt fog maradni, nem tudják elmozdítani. – Egyelőre a búvár jelentését kell megvárni. – Nem tudom elképzelni, mivel lehet ezeket a búvárokat rávenni arra, hogy olyan mélyre lemerüljenek – mondta az asszony –, bizonyára jól megfizetik őket. – Ó, igen, nagyon jó fizetést kapnak – erősítette meg az őr. – Anyuka, én is búvár szeretnék lenni! – lelkendezett a kisfiú. – Ezt beszéld meg a papával, drágám – mondta az asszony nevetve. Aztán hozzánk fordult: – Szép helyez itt, ugye? Pikniket terveztünk a tengerparton, nem is álmodtuk reggel, hogy ilyen köd lesz. Éppen vissza akartunk indulni, mikor a dörrenést hallottuk. Iszonyúan megijedtem. Mi ez? – kérdeztem a férjemtől. – SOS-jel – mondta a férjem –, maradjunk csak itt, és várjuk meg, hogy mi lesz. Nem tudtam elvonszolni, olyan kíváncsi, mint egy gyerek. Én nem tudom, mi van ezen néznivaló. – Most már semmi – mondta a partőr. – Szép erdők lehetnek arra fölfelé, de azt hiszem, az magántulajdon – mondta az asszony. Az őr zavartan köhögött, és rám nézett. Én egy fűszálat harapdáltam és félrenéztem. – Igen, ez mind magántulajdon. – A férjem szerint a nagybirtokokat mind fel fogják
darabolni, és kis házakat építenek rajtuk mondta az asszony. – Én is szívesen vállalnék itt egy tengerre néző kis villát. Bár nem tudom, hogy télen is olyan kellemes-e, mint nyáron. – Télen nagy itt a csend – mondta az őr. Tovább rágtam a fűszálat. A kisfiú körülöttünk futkosott. Az őr az órájára nézett. – Mennem kell – mondta. – Jó napot kívánok. Szalutált nekem, aztán megfordult, és elindult Kerrith felé. – Gyere, Charlie, keressük meg apukát – mondta az asszony. Barátságosan bólintott felém, azután ő is elment. A kisfiú a nyomában szaladt. Egy rövidnadrágos, sovány ember integetett feléjük. Azután mindnyájan leültek egy fa alá, és az asszony kezdte kicsomagolni az ennivalót. Kedvem lett volna hozzájuk csatlakozni, kemény tojást enni velük és húskonzervet, hangosan nevetni, beszélgetni velük, azután együtt visszasétálni Kerrithbe, végig a part mentén, a homokban gázolva, hazakísérni őket, és otthon velük teázni, ahelyett, hogy egyedül visszamenjek Manderleybe, és várjak Maximre. Mit fogunk mondani egymásnak, ha visszajön? Hogy néz majd rám? Milyen lesz a hangja? Ültem ott a sziklán egyedül, és ezen tűnődtem. Nem voltam éhes, egyáltalán nem kívántam enni. Emberek jöttek-mentek, nézték a hajót. Nagy volt az izgalom. Csupa idegen arc, egyet sem ismertem közülük. A legtöbbje kerrithi nyaraló volt. A tenger sima volt, mint a tükör, a sirályok már nem keringtek a fejünk fölött, letelepedtek a vízre, közel a hajóhoz. A délután folyamán több
kirándulóhajó érkezett. Jól ment ma a kerrithi hajósoknak. A búvár felbukkant, azután újra alámerült. A révkapitány visszajött szürke mentőcsónakjával, magához vett néhány embert és a búvárt is, aki ekkor már másodszor merült fel a vízből. A hajó legénysége a sirályokkal szórakozott, kenyérdarabokat dobáltak nekik. A kirándulóhajók utasai kíváncsian kerülgették a megfeneklett hajót. De semmi sem történt. Apály ideje volt, a hajó csaknem teljesen szárazon feküdt. Tisztán látszott a propellere. A nyugati égen apró fehér felhők gomolyogtak, és eltakarták a napot, de még mindig irtózatosan meleg volt. Az asszony a piros csíkos ruhában meg a kisfiú felállt, ők is hazafelé indultak. A rövidnadrágos férfi vitte utánuk az elemózsiás kosarat. Az órámra néztem. Már három is elmúlt. Felálltam, és lementem a csónakházhoz. Csend volt itt, mint rendesen. A tenger a kis kikötőben tükörsima volt. Lábam alatt csikorgott a homok. A fehér felhők most egészen beborították az eget, a nap teljesen eltűnt. Mikor a házhoz értem, Ben mászott ki két szikla közül. Az árnyékom ráesett a vízre, ő észrevette és felnézett. – Jó napot – köszönt, és rám vigyorgott. – Jó napot – mondtam. Talpra állt, és elém tartotta piszkos zsebkendőjét. Tele volt csigákkal. – Kér csigát? – kérdezte. Nem akartam megbántani. – Köszönöm – mondtam. Vagy egy tucat csigát a tenyerembe szórt, én bedugtam őket a kabátom két zsebébe. – Vajas kenyérrel nagyon jó – mondta –, de előtte meg kell főzni.
– Igen, tudom – feleltem. Csak állt ott, és vigyorgott rám. – Látta a gőzöst? – kérdezte. – Láttam – mondtam –, megfeneklett. – Mit mond? – kérdezte. – Megfeneklett – ismételtem. – Alighanem kilyukadt az alja. Az arca üres volt és bárgyú. – Jó helyen van ott – mondta –, soha többé nem lehet kihúzni. – De talán dagálykor majd kivontatják. Nem felelt. A hajó irányába bámult. Innen, ahol álltunk, teljes hosszában látni lehetett. A kéménye a sziklákon feküdt. A matrózok még mindig a sirályokat etették. – Holland hajó, ugye? – kérdezte Ben. – Nem tudom. Holland vagy német. – Nem lehet megmozdítani. – Attól félek, nem. Ismét vigyorgott, és keze fejével megtörölte az orrát. – El fog pusztulni – mondta inkább maga elé. Lassanként fog elpusztulni, nem úgy egyszerre, mint az a másik. Nyelt egyet, megvakarta az orrát. Nem szóltam semmit. – A halak azóta megették, ugye? – Kit? – kérdeztem. Hüvelykujjával a tenger felé mutatott. – Hát őt – mondta –, a másikat. – A halak nem esznek gőzhajókat, Ben – válaszoltam. – Mit mond? – kérdezte, és rám bámult ostobán és üresen, mint mindig.
– Haza kell mennem – mondtam. – Jó napot. Otthagytam, és folytattam utamat az erdő felé. Nem is néztem a csónakház felé, tudtam, hogy ott van jobb kéz felől, szürkén és némán. Egyenesen nekivágtam az erdőnek. Félúton megálltam, és visszanéztem, onnan is láttam a sziklákon fekvő idegen hajót. A kíváncsiskodók már mind eltűntek. A legénységet sem láttam. Az eget fehér felhők borították. Enyhe szél támadt, és az arcomba csapott. Egy levél hullott a kezemre valamelyik fáról. Megborzongtam. Azután a szél elállt, és még fullasztóbb lett a forróság, mint az előbb. A hajó vigasztalan látványt nyújtott ott, az oldalán fekve, üres fedélzetévei és a part felé mutató karcsú, fekete kéményével. A tenger olyan csendes volt, hogy mikor a hullámok a parthoz csapódtak, csak halk, suttogó hangot adtak. Folytattam utamat, a meredek ösvény következett. Fáradt voltam, nehéznek éreztem a fejem, és valami rossz előérzet dobogtatta meg a szívemet. A ház, amint ki bukkant előttem, nagyon békésnek látszott, védettnek, biztonságosnak és sokkal szebbnek, mint amilyennek valaha láttam. Amint ott álltam és néztem, talán először eszméltem rá, zavartan és mégis büszkén, hogy az én otthonom ez, hogy Manderleyhez tartozom, és Manderley hozzám. A fák, a fű és a terasz virágtartói visszatükröződtek az ablakokban. Vékony füstoszlop szállt a kéményekből az ég felé. A frissen nyírt fű illata édes volt, mint a szénáé. Feketerigó fütyült egy gesztenyefán. Sárga pillangó táncolt előttem. A hallon át az ebédlőbe mentem. Az én terítékem még ott volt az asztalon, de Maximét már eltakarították. A hideg hús és a saláta ott várt a tálalón. Pillanatnyi habozás után csöngettem. Robert
lépett elő a spanyolfal mögül. – Mr. de Winter idefönt volt? – kérdeztem. – Igenis, asszonyom – mondta Robert – két óra után pár perccel feljött, gyorsan evett valamit aztán megint visszament. Kérdezte, hogy asszonyom hol van, és Frith mondta, hogy azt hiszi, asszonyom IS lement megnézni a hajót. – Nem mondta, hogy mikor jön megint vissza? – Nem, asszonyom. – Talán más úton ment le – mondtam –, elkerültük egymást. – Igenis, asszonyom. Ránéztem a hideg húsra és a salátára. Üresnek éreztem a gyomromat, de éhes nem voltam. Nem kívántam enni. – Parancsol ebédelni, asszonyom? – kérdezte Robert. – Nem, köszönöm, csak egy csésze teát legyen szíves a könyvtárba hozni, Robert. De nem kérek semmit hozzá. Csak teát és vajas kenyeret. A könyvtárban leültem az ablak mellé. Furcsa volt így Jasper nélkül. Úgy látszik, elment Maximmel. Az öreg kutya aludt a kosarában. A Times-t lapozgattam, de nem olvastam. Különös érzés volt, úgy ülni ott, mint egy fogorvosi várószobában. Tudtam, hogy képtelen volnék most kötni vagy olvasni. Éreztem, hogy valaminek történnie kell, valami váratlan dolognak. Az az irtózatos reggel, a megfeneklett hajó, aztán az, hogy nem ettem semmit reggel óta, mindez együtt megmagyarázhatatlan szorongást váltott ki belőlem. Mintha életemnek új korszakába léptem volna, és tudnám, hogy soha többé semmi nem lehet úgy, mint azelőtt. Az az asszony, aki előző este a jelmezbálra
öltözködött, már a múlthoz tartozott. Mintha nagyonnagyon régen történt volna mindez. Aki itt ül az ablakban, egészen másvalaki. Robert behozta a teámat, jó étvággyal ettem néhány szelet vajas kenyeret. Robert mégis hozott süteményt, szendvicset és mézescsókot is. Valószínűleg kevesellte a vajas kenyeret. Manderleyben nem volt szokás csak vajas kenyeret enni a teához. Örültem a sós süteménynek és a mézes csóknak, hiszen aznap nem ettem semmit, csak egy csésze hideg teát ittam fél tizenkettőkor. Éppen a harmadik csésze teánál tartottam, mikor Robert újra bejött. – Ugye, Mr. de Winter még nem jött vissza, asszonyom? – kérdezte. – Nem – feleltem. – Miért? Akarnak tőle valamit? – Igenis, asszonyom – mondta Robert. – Searle kapitány, a kerrithi kikötőből, van a telefonnál. Azt kérdezi, feljöhetne-e és beszélhetne-e Mr. de Winterrel személyesen. – Nem tudom, mit mondjak. Isten tudja, mikor jön vissza Mr. de Winter. Talán legjobb lesz, ha azt mondja, hogy öt órakor telefonáljanak újra. Robert kiment a szobából, de pár pillanat múlva visszajött. – Searle kapitány azt kérdezi, hogy asszonyom nem volna-e kegyes fogadni őt. Azt mondja, hogy a dolog nagyon sürgős. Kereste Mr. Crawleyt is, de nem felelt a telefonja. – Ha sürgős, akkor természetesen jöjjön fel – mondtam. – Van neki autója? – Igen, azt hiszem, asszonyom. Robert kiment. Mit mondjak Searle kapitánynak? Biztosan a hajóról van szó. El sem tudtam képzelni, mi köze
lehet Maximnek a hajóhoz. Ha a kis öbölben feneklett volna meg a hajó, az más volna, mert az Manderleyhez tartozik. Akkor esetleg engedélyt kellene kérniök Maximtől, hogy felrobbantsanak néhány sziklát az útból, és így el tudják mozdítani a hajót. De a baj' a nyílt tengeren történt, és a szikla, amelyen a hajó megfeneklett, nem tartozik Manderleyhez, Searle kapitány hiába akar velem beszélni, én nem tudok neki mondani semmit. Miután Robert átadta az üzenetet, nyilván azonnal elindult, mert alig tíz perc múlva már bejelentették. Egyenruhában volt, mint ahogyan a messzelátón keresztül kora délután láttam. Felálltam az ablak mellől, és kezet fogtam vele. – Nagyon sajnálom, hogy la férjem még nincs itthon, Searle kapitány – mondtam. – Úgy látszik, visszament a partra, vagy talán lement újra Kerrithbe. Én egész nap nem láttam. – Igen, hallottam, hogy Kerrithben járt, de nem találkoztam vele. Úgy látszik, éppen akkor ment át Kerrithbe, amikor én lementem a hajóhoz. Mr. Crawleyt sem tudtam megtalálni. – Ez a hajó látnivalóan mindenkit megzavart mondtam –, én is odalent voltam, az ebédről is megfeledkeztem. Mr. Crawleyt is láttam odalent. Mi lesz a hajóval? Ki tudják emelni? Searle kapitány nagy kört írt le a kezével. – Ilyen nagy lyuk van a fenekén – mondta –, nem fogja viszontlátni Hamburgot. De nem a hajóról van szó. Ezt a tulajdonosa majd elintézi a biztosító ügynökével. Nem a hajó miatt jöttem, Mrs. de Winter. Azazhogy közvetve mégis a hajó miatt. A tény az, hogy érdekes mondanivalóm van Mr. de Winter számára, de nem tudom, hogyan mondjam
meg neki. Nyílt kék szemével egyenesen a szemembe nézett. – Miről van szó, Searle kapitány? Nagy fehér zsebkendőt vett ki a zsebéből, és kifújta az orrát. – Nem is tudom, hogyan kezdjem, Mrs. de Winter. Nagyon kínos nekem erről beszélni. A világ minden kincséért sem szeretnék kellemetlenséget vagy fájdalmat okozni önnek és a férjének. Mi, kerrithiek mind nagyon szeretjük Mr. de Wintert. A családja sok jót tett itt a környéken. Mi is nagyon fájdalmasnak találjuk, hogy még mindig nem lehet eltemetni a múltat. De sajnos, kénytelen vagyok beszélni róla. Elhallgatott, zsebkendőjét visszatette a zsebébe és lehalkította a hangját, bár csak ketten voltunk a szobában. – Méltóztatik tudni, leküldtük a búvárt, hogy vizsgálja meg a hajófeneket – mondta – és mialatt odalent járt, felfedezett valamit. Úgy látszik, megtalálta a lyukat a hajó fenekén, és át akart kerülni a másik oldalra, hogy lássa, milyen állapotban van a hajó azon az oldalon, és akkor egy csaknem sértetlen kis vitorlás hajót fedezett fel a tengerfenéken. A búvár idevaló ember, és rögtön felismerte a hajót. Azt gondolja, hogy Mrs. de Winteré lehetett. Az első gondolatom az volt, milyen szerencse, hogy Maxim nincs itthon, és nem hallja ezt. Ez az újabb csapás, amely ennyire nyomon követi az előző esti megrázkódtatást, igazán kegyetlen játéka a sorsnak. – Nem tudom, mit mondjak – kezdtem lassan. Okvetlenül, szükségesnek találja, kapitány úr, hogy beszéljen róla Mr. de Winterrel? Nem lehetne otthagyni a hajót? Aligha hinném, hogy bárkinek
útjában lenne. – Ha rajtam állna, Mrs. de Winter, én otthagynám. Én vagyok az utolsó ember a világon, aki kellemetlenkedni akar Mr. de Winternek. Mint említettem, mindent megtennék, hogy Mr. de Wintert megkíméljem. De az, amit elmondtam, még nem minden. A búvár sokkal fontosabb felfedezést is tett. A hajó kajütjének ajtaja be volt zárva, mire ő betörte az egyik ablakot. A kajüt tele volt vízzel, úgy látszik, a fenéken keresztül beszivárgott a víz, de különben teljesen jó állapotban van. Hanem valami szörnyűt látott odalent. Searle kapitány elhallgatott, hátranézett, hogy nem hallja-e valaki, amit mond. – A kajütben egy holttest feküdt a padlón – folytatta nyugodtan. – Természetesen már csak a csontjai voltak meg. A búvár akkor feljött, és azonnal jelentést tett nekem. Most már érti, Mrs. de Winter, hogy miért vagyok kénytelen beszélni a férjével? Előbb zavartan, aztán rémülten bámultam rá. – Úgy tudtam, hogy egyedül ment akkor éjszaka vitorlázni – suttogtam –, de hát akkor úgy látszik, volt vele valaki. – Ú y látszik – mondta a kapitány. – Ki lehetett? – kérdeztem. – Ha valami rokon, akkor már kiderült volna. Annyit írtak az újságok az esetről. És hogyan lehetséges az, hogy Mrs. de Wintert hónapokkal később megtalálták, sok kilométernyire a kikötőtől, társa pedig ott maradt bezárva a kajütbe? A kapitány a fejét rázta. – Én sem tudok erről többet, mint ön – mondta. – Annyi bizonyos, hogy egy holttest van a kajütben, és hogy erről jelentést kell tennem. Attól félek, Mrs. de
Winter, hogy ezt nem lehet eltitkolni a nyilvánosság elől. Legalábbis fogalmam sincs róla, hogyan lehetne eltitkolni. Nagyon sajnálom önt és Mr. de Wintert. Fiatal házasok, itt élnek csendesen, szeretnének boldogok lenni, és aztán ilyesmi történik. Most már tudtam, hogy mi okozta rossz előérzetemet. Nem a megfeneklett hajó, nem a vijjogó sirályok, sem a part felé mutató fekete kémény, hanem a sötét víztömeg csendje és az, amit magában rejt. A búvár, aki alámerült a hűvös és néma mélységekbe, és megtalálta Rebecca hajóját és Rebecca halott útitársát. A búvár megérintette a hajót, belenézett a kajütbe, és azalatt én ott ültem a parton gyanútlanul! – Ó, ha nem kellene megmondani neki! – mondtam. – Ha el lehetne titkolni előtte! – Higgye el, Mrs. de Winter, ha mód volna rá, én is eltitkolnám. De ilyen esetben az ember nem hallgathat az érzéseire. Kénytelen vagyok teljesíteni a kötelességemet, és jelentést tenni a holttestről. Hirtelen elhallgatott, mert az ajtó kinyílt, és Maxim lépett a szobába. – Halló! – mondta. – Mi történt? Nem is tudtam, hogy itt van, Searle kapitány. Valami baj van? Nem bírtam tovább. Amilyen gyáva voltam, kimentem a szobából, és becsuktam magam mögött az ajtót. Még csak rá se néztem Maximre. Az a homályos érzésem volt, hogy fáradtnak látszik, zilált az öltözéke, és elvesztette a kalapját. Kimentem, és megálltam a hall ajtaja előtt. Jasper hangosan lefetyelte a vizet a tányérjából. A farkát csóválta, mikor meglátott, de azért tovább ivott. Azután odajött hozzám, fölágaskodott, és mancsát a ruhámra tette. Megcsókoltam a feje búbját, majd
kimentem a teraszra, és leültem. Elérkezett a válság perce. Szembe kell néznem vele. Le kell győznöm régi félelmeimet, kétségeimet, bátortalanságomat, reménytelen kisebbségi érzésemet. Ha most nem szedem össze magam, akkor végem van, akkor mindörökre alulmaradok, soha nem tehetem jóvá, ha most valamit elmulasztok. Kétségbeesetten imádkoztam bátorságért. Körmömet a tenyerembe vájtam. J ó öt percig ültem ott, magam elé meredve, akkor motorzúgást hallottam. Úgy látszik, Searle kapitány indul. Megmondta Maximnek, hogy mi történt, és most elmegy. Felálltam, és a hallon keresztül a könyvtár felé indultam. A csigákat markolásztam a zsebemben, amelyeket Bentől kaptam. Maxim ott állt az ablaknál, háttal nekem. Vártam egy ideig az ajtóban. Nem fordult meg. Kivettem a kezemet a zsebemből, odamentem hozzá, és megálltam mellette. A keze után nyúltam, és végigsimítottam vele az arcomat. Nem szólt semmit. Csak állt, és nézett maga elé. – Olyan szomorú vagyok – suttogtam –, olyan szomorú vagyok. Nem felelt. A keze jéghideg volt. Megcsókoltam a tenyerét, azután az ujjait egyenként. – Nem akarom, hogy egyedül viseld ezt, Maxim – mondtam –, meg akarom osztani veled. Huszonnégy óra alatt felnőtt lettem, Maxim. Már nem vagyok az a gyerek, aki eddig voltam. Átölelt, és nagyon erősen magához szorított. Tartózkodásom és félénkségem egyszerre lehullott rólam. Arcomat a vállához szorítottam. – Megbocsátottál? – kérdeztem. Végre megszólalt.
– Megbocsátani, neked? – kérdezte. – Mit kellene megbocsátanom? – Tegnap éjszaka – mondtam – te azt hitted, hogy szándékosan csináltam. – Ó, a tegnapi éjszaka! Azt már el is felejtettem. Haragudtam rád tegnap? – Nagyon haragudtál. Nem szólt többet. Szorosan átölelve tartott. – Maxim – mondtam –, nem kezdhetnénk újra? Nem kezdhetnénk újra az egészet, és nem nézhetnénk együtt szembe mindennel? Én nem kívánom, hogy szeress engem, nem kívánok lehetetlent. A barátod leszek, a társad, mintha fiúpajtásod lennék. Megelégszem ennyivel, soha nem kívánok többet. Két keze közé fogta az arcomat, és rám nézett. Most tűnt fel először, hogy milyen sovány az arca, milyen fáradt és elkínzott. A szeme alatt sötét karikák voltak. – Mennyire szeretsz? – kérdezte. Nem tudtam felelni, csak néztem rá, elkínzott, sötét szemébe és sovány, szomorú arcára. – Késő, drágám – mondta –, késő. Eljátszottuk a boldogságot. – Nem! - mondtam. – Nem, Maxim! – De igen. Mindennek vége. Megtörtént. – Mi történt meg? – Az, amitől mindig féltem, amit előre láttam. Amiről álmodtam mindennap és minden éjszaka. Mi nem születtünk boldogságra, te meg én. Leült az ablakdeszkára, én elébe térdeltem, és fogtam a kezét. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem. Megsimogatta a kezemet, és a szemembe nézett. – Rebecca győzött – mondta. Rámeredtem, a szívem irtózatosan dobogott, a
kezem egyszerre jéghideg lett az ő kezében. – Az ő árnyéka volt mindig közöttünk – mondta –, az ő átkozott árnyéka választott el bennünket egymástól. Hogyan tarthatnálak meg téged, szegénykém, szegény drága kicsikém? Hogyan tarthattalak volna meg, ezzel a félelemmel a szívemben! Tudtam, hogy ez be fog következni. Magam előtt látom a szemét, mielőtt meghalt. Soha el nem fogom felejteni azt a gonosz, álnok mosolyt. Akkor is arra gondolt, hogy bosszút áll még rajtam. Tudta, hogy a végén ő fog győzni. – Maxim – suttogtam –, miről beszélsz? – Az ő hajója... megtalálták. A búvár ma délután megtalálta. – Igen – mondtam –, tudom. Searle kapitány nekem is elmondta. Azért jött fel, hogy megmondja. Arra a holttestre gondolsz, amelyet a búvár a kajütben talált? – Arra gondolok. – Ez azt jelenti, hogy nem volt egyedül. Azt jelenti, hogy Rebecca valaki mással vitorlázott. És te most meg akarod tudni, hogy ki volt az a valaki. Ezt akartad mondani, Maxim? – Nem – felelte. – Nem, te ezt nem érted. – De érteni akarom, drágám. Szeretnék neked segíteni. – Rebecca egyedül volt. Nem volt vele senki. A szemét, az arcát fürkésztem, miközben ott térdeltem előtte. – Rebecca holttestét találták meg a kajütben – mondta. – Nem! – sikoltottam föl. – Az nem lehet! – Az, akit eltemettek a kriptában, nem Rebecca mondta –, az egy ismeretlen asszonynak a holtteste
volt. Nem baleset történt. Rebecca nem fulladt bele a tengerbe. Én öltem meg. Akkor éjszaka agyonlőttem odalent a csónakházban. A holttestét kivittem a kajütbe, a vitorlást kihúztam és elsüllyesztettem. Ott, ahol ma megtalálták. Rebecca holttestét találták meg ma délután... Most nézz a szemembe, és mondd, hogy szeretsz.
HUSZADIK FEJEZET Nagy csend volt a könyvtárban. Csak Jasper neszezését lehetett hallani, amint a lábát nyalogatta. Talán tüske mehetett bele, azt próbálta kiszabadítani. Aztán Maxim óráját hallottam ketyegni, közvetlenül a fülem mellett. A hétköznapok kis neszei voltak ezek. És nem tudom, miért, gyermekkorom ostoba közmondása jutott eszembe. „Az idő és az ár nem vár.” Újra meg újra ezek a szavak tolakodtak az agyamba. „Az idő és az ár – nem vár.” De semmi más hangot nem hallottam, mint Maxim órájának a ketyegését és Jaspert, amint nagy cuppogásokkal nyalja a lábát. Ha az emberek valami nagy megpróbáltatáson mennek keresztül, ha meghal valakijük, vagy ha le kell vágni a kezüket vagy a lábukat, azt hiszem, eleinte nem is tudják, hogy mi történt. Ha valakinek a kezét levágják, néhány percig nem is tudja, hogy elvesztette a kezét. Érzi az ujjait, úgy tetszik, hogy kinyújtja a kezét, és mozgatja az ujjait, pedig nincs már keze, és nincsenek ujjai. Ott térdeltem Maxim mellett, hozzásimulva, kezem
a vállán, és nem éreztem semmit, sem fájdalmat, sem félelmet, nem volt rémület a szívemben. Arra gondoltam, hogy ki kellene húzni a tüskét Jasper lábából, és hogy Robert mért nem jön be, és mért nem viszi ki a teaasztalt. Furcsának találtam, hogy ezekre a dolgokra gondolok: Jasper lábára, Maxim órájára, Robertre és a teaasztalra. Megdöbbentett, hogy ilyen kevés érzés van bennem, és hogy nem is vagyok kétségbeesve. Majd később – biztattam magam. – Később, lassanlassan meg fogom érteni. Amit mondott, és minden ami történt, majd lassan-lassan a helyére kerül, mint a kirakós kockajáték darabjai. Összeáll belőlük a minta. Ebben a pillanatban azonban semmi se vagyok, nincs szívem, nincs eszem, nincsenek érzékeim fadarab vagyok Maxim karjában. Aztán egyszerre elkezdett csókolni. Nem csókolt még így soha. Átöleltem a nyakát, és lehunytam a szemem. – Szeretlek – súgta –, olyan nagyon szeretlek. Ez volt az amire mindig vágytam, ezt szerettem volna hallani tőle éjjel-nappal, ezért imádkoztam, és most végre elértem. Erről álmodoztam MonteCarlóban, Olaszországban, Manderleyben. És most azt mondja, hogy szeret. Kinyitottam a szememet, és a függöny mintáját néztem a feje fölött. Tovább csókolt mohón, kétségbeesetten, és a nevemet suttogta. Én csak néztem a függöny mintáját, láttam, hogy egy helyen kifakult a naptól, és azt gondoltam, milyen furcsa, hogy ilyen nyugodt vagyok és ilyen hűvös. Itt vagyok, és a függöny mintáját tanulmányozom, mialatt Maxim csókol, és mikor először mondja, hogy szeret. Aztán hirtelen eltaszított magától, és felállt.
– Látod-mondta –, látod, hogy igazam volt. Késő. Nem szeretsz már. Miért is szeretnél? Ekkor egyszerre magamhoz tértem, és a szívem heves fájdalommal dobbant egyet. – Nem késő – mondtam gyorsan, és felálltam a földről. – Nem szabad ezt mondanod. Jobban szeretlek, mint bárkit a világon. De az előbb, mikor megcsókoltál, annyira meg voltam döbbenve, hogy nem éreztem semmit, nem tudtam felfogni semmit. Mintha nem volna szívem, és nem volnának érzékeim. – Nem szeretsz – mondta –, azért nem éreztél semmit. Tudom. Értem én: késő. – Nem késő. – Mindennek négy hónappal ezelőtt kellett volna megtörténnie – mondta. – Tudhattam volna. A nők nem olyanok, mint a férfiak. – Csókolj meg – mondtam –, kérlek, Maxim. – Nem – felelte –, most már mindegy. – Nem szabad, hogy most veszítsük el egymást. Együtt kell maradnunk, most már nem lesz titok és árnyék közöttünk. Kérlek, kérlek, drágám. – Most már nincs időnk rá – mondta –, lehet, hogy csak néhány napunk van már, vagy néhány óránk. Hogyan maradhatnánk együtt a történtek után?! Mondtam neked, hogy megtalálták a hajót. Megtalálták Rebeccát. Ostobán, értetlenül bámultam rá. – Mit fognak csinálni? – kérdeztem. – Megállapítják a személyazonosságot. Nem lesz nehéz dolog. Rá fognak ismerni a ruhájára, a cipőjére, a gyűrűire. Megállapítják a személyazonosságot, és aztán eszükbe jut a másik asszony, akit eltemettek a kriptában.
– Mit akarsz tenni? – kérdeztem suttogva. – Nem tudom – felelte –, még nem tudom. Lassan-lassan újra érezni kezdtem. A kezem már nem volt hideg, meleg volt és nedves, az arcomat elöntötte a vér. Égett az arcom. Searle kapitányra gondoltam, a búvárra, a biztosítási ügynökre, mindazokra az emberekre, akik ott álltak a hajó körül és bámultak le a vízbe. A kerrithi kereskedőkre gondoltam, a fütyörésző kifutófiúkra, a vikáriusra, amint kilép a templomból, Lady Crowanre, amint rózsát szed a kertben, a csíkos ruhás asszonyra és kisfiára. Nemsokára ők is tudni fogják. Egy-két óra múlva. Holnap a reggelinél majd olvassák az újságban. „Megtalálták Mrs. de Winter hajóját és benne egy holttestet.” Holttest a kajütben. Rebecca ott fekszik a padlón. Nem őt temették el a kriptában. Egy idegen asszony fekszik ott. Maxim megölte Rebeccát. Agyonlőtte a csónakházban. Kivitte a vitorlás kajütjébe, és elsüllyesztette. Az a szürke, néma kis ház, esőcseppek kopognak a tetején... Igen, a kirakós játék kockái lassan-lassan helyükre igazodtak. Kialakult a kép. Elszigetelt jelenségek suhantak keresztül megzavarodott agyamon. Maxim, amint ott ülök mellette az autójában, MonteCarlóban... „Valami történt, néhány évvel ezelőtt, ami az egész életemet megváltoztatta. Újra kell kezdenem az életet.” Maxim hallgatása. Maxim változó hangulatai. Hogy soha nem beszélt Rebeccáról. Soha nem említette a nevét. Maxim idegenkedése az öböltől és a csónakháztól. „Ha neked is olyan emlékeid volnának róla, mint nekem, te sem mennél oda” – mondta egyszer. Ahogy rohant akkor az ösvényen, az erdőn keresztül, és egyszer sem nézett hátra... Amint Rebecca halála után föl és
alá jár a könyvtárban. „Csak úgy véletlenül csöppentem ide, Monte-Carlóba” – mondta Mrs. Van Hoppernek, és a két szeme között, a homlokán megjelent az a mély ránc... És Mrs. Van Hopper: „Azt mondják, nem tud beletörődni a felesége halálába... „ A jelmezbál, előző éjszaka, és én, amint jövök le a lépcsőn Rebecca ruhájában... „Én öltem meg – mondta Maxim. – Agyonlőttem a csónakházban. És a búvár megtalálta a holttestet a kajüt padlóján.” – Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem. – Mit fogunk mondani? Maxim nem felelt. Ott állt a kandallónál, tágra nyílt szemmel nézett maga elé, de nem látott semmit. – Tudja valaki? – kérdeztem. A fejét rázta. – Nem – mondta –, nem tudja senki. – Csak te meg én? – kérdeztem. – Csak te meg én – mondta. – Frank! – mondtam hirtelen. – Biztos vagy benne, hogy Frank nem tudja? – Honnan tudná? – mondta Maxim. – Nem volt ott senki, csak én. Sötét volt... – Elhallgatott, leült egy székre, homlokát a tenyerébe hajtotta. Én megint letérdeltem melléje. Egy pillanatig hallgatott. Elvettem a kezét az arcáról, és a szemébe néztem. – Szeretlek – mondtam –, szeretlek. Elhiszed most már? Megcsókolta az arcomat és a kezemet. Szorosan fogta a kezemet, mint egy gyermek, aki fél a sötétben. – Azt hittem, meg fogok őrülni – mondta –, itt ülni napról napra, és várni, hogy történjék valami. Itt ültem az íróasztalnál, és feleltem azokra a rettenetes
részvétlevelekre. Aztán az újságok, az interjúk, az a sok mindenféle, ami egy haláleset után következik. Enni és inni, megpróbálni normálisan viselkedni. Frith, a személyzet, Mrs. Danvers... Mrs. Danvers, akit nem mertem elbocsátani, mert annyira jól ismerte Rebeccát, hogy gyanút foghatott volna, kitalálhatta volna. Frank mindig mellettem állt. Diszkréten, szeretettel a segítségemre volt. „Miért nem utazol el? – kérdezte sokszor. Majd én ellátom a birtok ügyeit. El kellene utaznod.” És Giles, és Bee, a szegény drága, tapintatlan Bee! Hányszor mondta: „Rettenetesen rossz színben vagy, miért nem mész orvoshoz?” Mindezt el kellett viselnem, szembenéznem az emberekkel abban a tudatban, hogy minden szavam hazugság. Nagyon szorosan fogtam a kezét. Egészen közel hajoltam hozzá. – Egyszer már majdnem elmondtam neked. Azon a napon, amikor Jasper elbitangolt, és az öbölben érted utol. Emlékszel? Amikor bementél a kis házba spárgáért, hogy pórázt kössél rá? Akkor is itt ültünk, úgy, mint most, aztán behozták a teát. – Igen – mondtam –, emlékszem. Miért nem mondtad meg? Hány napot és hány hetet vesztegettünk el így! – Te mindig egyedül járkáltál Jasperrel, soha nem jöttél oda hozzám, úgy, mint most. – Miért nem mondtad meg előbb? – suttogtam. Miért nem mondtad meg? – Azt hittem, hogy boldogtalan vagy mellettem, hogy unatkozol. Én annyival idősebb vagyok nálad. Az volt az érzésem, hogy Frankkel jobban tudsz beszélni, mint velem. Velem szemben mindig félénk voltál és bizalmatlan.
– Hogyan közeledhettem volna hozzád, mikor azt hittem, hogy mindig Rebeccára gondolsz? Hogyan kérhettelek volna, hogy szeress, mikor azt hittem, hogy még mindig Rebeccát szereted? Szorosan átölelt, és fürkészőn nézett a szemembe. – Miről beszélsz? – kérdezte. – Valahányszor szóltál hozzám, vagy megérintettél, mindig azt gondoltam, hogy most Rebeccával hasonlítasz össze. Ha rám néztél, ha sétáltál velem a kertben, ha leültünk ebédelni, mindig azt hittem, hogy nem engem látsz magad előtt, hanem Rebeccát. Zavartan nézett rám, mintha nem értené, mit mondok. – Nem így volt? – kérdeztem. – Ó, istenem – mondta, eltolt magától, felállt, és a kezét tördelve járkálni kezdett a szobában. – Mi az? – kérdeztem. – Mi van veled? Megfordult, és rám nézett. Én ott kuporogtam előtte a földön. – Azt hitted, hogy én szerettem Rebeccát? – kérdezte. – Azt hitted, azért öltem meg, mert szerettem? De hiszen gyűlöltem. A házasságunk első perctől fogva maga volt a pokol. Rebecca gonosz volt, szívtelen, romlott. Soha nem szerettük egymást, soha nem voltunk egy pillanatig sem boldogok. Rebecca képtelen volt szeretni, képtelen volt minden gyöngédségre, figyelemre, tapintatosságra. Ott ültem a szőnyegen, kezemet összekulcsoltam a térdemen, és bámultam rá. – Persze, okos volt, átkozottul okos. Senki nem hitte volna róla, aki társaságban találkozott vele hogy nem a legszelídebb, nem a legnagylelkűbb, legelragadóbb teremtés a világon. Pontosan tudta hogyan kell bánni az emberekkel, hogy kell
alkalmazkodni hozzájuk. Ha téged ismert volna, karonfogva sétált volna veled a kertben, Jaspert hívta volna, virágokról, zenéről, művészetről csevegett volna, mindenről, ami téged érdekel, te is el lettél volna ragadtatva tőle, mint mindenki, és imádtad volna. Fel és alá járkált a szoba egyik végétől a másikig és vissza. – Mikor feleségül vettem, mindenki azt hitte, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Olyan gyönyörű volt, olyan szellemes, olyan mulatságos, még nagymama is, akinek igen nehéz tetszeni, első perctől fogva rajongott érte. „Megvan benne az a három – mondta nekem –, ami egy asszonynál a legfontosabb: előkelő származás, szellemesség és szépség.” És én hittem neki, kényszerítettem magamat, hogy higgyek. De a lelkem mélyén első perctől fogva kételkedtem. Volt valami a szemében... A kirakójáték kockái lassan kiadták a mintát. Testet öltött előttem az igazi Rebecca. Kilépett az árnyékból, mintha egy festménynek a figurája elevenedett volna meg. Rebecca a lován, Rebecca, amint két kézzel ragadja meg az életet. Rebecca, amint diadalmasan hajol át a galéria korlátján, és mosolyog. Láttam magam lent a parton, a szegény megriadt Bennel. „Maga nagyon jó – mondta –, nem olyan, mint a másik volt. Ugye, maga nem akar engem a bolondokházába csukatni?...” Valaki éjszaka keresztülsuhant az erdőn. Valaki, egy magas és karcsú asszony. Az embernek a kígyóra kellett gondolnia, ha látta... Maxim tovább beszélt. Fel és alá járt a könyvtárszobában.
– A házasságunk ötödik napján tisztában voltam vele. Emlékszel, hogy egyszer felvittelek MonteCarlo közelében arra a dombra? Újra látni akartam azt a helyet és emlékezni. Egyszer Rebeccával álltam ott, ő nevetett, fekete haja lobogott a szélben és magáról beszélt. Olyanokat mondott, amiket soha az életben nem tudnék elismételni senkinek. Akkor tudtam meg, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Előkelő származás, szellemesség és szépség... Ó, Istenem. Hirtelen elhallgatott. Megint odament az ablakhoz, és kinézett a teraszra. Hirtelen hangosan felnevetett. Nem bírtam elviselni a nevetést. Féltem tőle. – Maxim – könyörögtem –, Maxim... Rágyújtott, cigarettázva állt az ablakban, és egy darabig hallgatott. Aztán megfordult, és újra föl és alá járkált a szobában. – Már akkor meg akartam ölni – mondta. – Olyan könnyű lett volna. Egyetlen lépés. Egy kis megcsúszás, és vége. Hiszen emlékszel a szakadékra... Te is féltél ott. Azt hitted, megőrültem. Lehet, hogy akkor csakugyan őrült voltam. De hát az ember nem maradhat épeszű, ha az ördöggel él együtt. Ültem ott, és néztem őt, amint föl és alá jár. – Akkor ott, a szakadék szélén alkut kötött velem – folytatta. – Azt mondta: én vezetem a házadat gondját viselem a te imádott Manderleydnek. Manderley messze földön híres lesz; ha akarod, sok ember jár majd hozzánk, irigyelnek minket, beszélnek rólunk, azt fogják mondani, hogy mi vagyunk a legszerencsésebb, legboldogabb, legszebb házaspár egész Angliában. Ezt mondta ott, a szakadék szélén ülve, és nevetett és egy virágot ezer
darabra tépett közben. Maxim elhajította a cigarettáját, pedig csak a negyedrészét szívta el. – Akkor nem öltem meg, csak néztem őt, nem szóltam semmit, hagytam nevetni. Aztán beültünk az autóba, és elhajtottunk. Tudta, hogy azt fogom tenni, amit ő akar, idejövünk Manderleybe, nagy házat viszünk, szórakozunk, és hagyjuk, hogy azt mondják rólunk, hogy a mi házasságunk a század legboldogabb házassága. Tudta, hogy inkább feláldozok mindent, büszkeséget, becsületet, szerelmet, mindent a világon inkább, mintsem hogy odaálljak az én kis világom elé, egy héttel az esküvőm után, és elmondjam nekik azt, amit ő maga mondott magáról. Tudta, hogy én nem fogok elválni, és nem szolgáltatom ki őt, nem fogom hagyni, hogy ujjal mutogassanak ránk, és az újságok bemocskoljanak bennünket, hogy mindenki súgjon valamit a szomszédjának, ha a nevünk szóba kerül, hogy Kerrithből a kíváncsiak beleselkedjenek a kapunk rácsán, és azt mondják, „Hát itt éltek, ez Manderley. Ez annak az embernek a birtoka, akinek a válásáról olyan botrányos dolgokat írnak az újságok. Emlékszel, hogy mit mondott a bíró a feleségéről?” Odalépett hozzám, és megállt előttem. Kinyújtotta a kezét. – Megvetsz engem, ugye? – mondta. – Nem tudod megérteni azt a szégyenkezést, viszolygást, mindazt, amit ez az egész helyzet keltett bennem. Nem szóltam semmit. Kezét a szívemre szorítottam. Mit bántam én a szégyent! Semmit sem bántam. Egyetlenegy volt fontos, azt ismételgettem magamban: Maxim nem szereti Rebeccát, nem is szerette soha, soha, soha! Soha egy pillanatig sem
voltak egymással boldogok. Maxim beszélt, én figyeltem rá, de a szavai semmit sem jelentettek nekem. Nem érdekelt, amit mondott. – Túl nagyra tartottam Manderleyt – mondta –, Manderley volt nekem az első, mindennél előbbrevaló. Pedig nem lett volna szabad, hogy így legyen. Krisztus sem kövekről, téglákról és falakról beszélt, nem olyan szeretetet hirdetett, amelyet az ember a földje, a saját kis királysága iránt érez. Ez nincs benne a bibliában. – Szerelmem – mondtam –, drágám, egyetlenem! Kezét az arcomhoz szorítottam, és újra megcsókoltam. – Érted, amit mondok? – kérdezte. – Érted? – Igen – mondtam –, értem, édes szerelmem. De elfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Mit számít az, hogy értem-e vagy sem. A szívem olyan könnyű volt, mint a levegőben szállongó pehely. Maxim sohasem szerette Rebeccát. – Nem akarok visszagondolni azokra az esztendőkre – folytatta lassan –, még neked sem akarok beszélni arról a szégyenről és megaláztatásról, a hazug életről, amelyet mi ketten éltünk, a gyalázatos játékról, amelyet együtt játszottunk barátaink rokonaink még a cselédség előtt is. Derék, hűséges cselédeink előtt, amilyen Frith például. valamennyien hittek neki, egyikük sem tudta, hogy kineveti őket a hátuk mögött, csúfolódik rajtuk, utánozza őket. Emlékszem napokra, amikor tele volt vendéggel a ház, vagy egy-egy garden partyra, színielőadásra, ilyenkor úgy járt-kelt, mint egy angyal, szelíd mosollyal az arcán, karját a karomba fűzve, a gyermekek között ajándékokat osztogatott szét és aztán másnap hajnalban fölkelt,
bement Londonba, és ott botrányos mulatozásokat rendezett, a hét végén pedig visszajött, mintha mi sem történt volna. Ó, én megtartottam az alku feltételeit. Nem adtam ki őt senkinek. Ő csinálta Manderleyből azt, ami ma. Az ő átkozott ízlése formálta át a kertet, a bokrokat, az azaleákat is a Boldog-völgyben. Azt hitted talán, hogy az azaleák itt voltak már apám életében is? Ó, dehogy. Apám életében vadon volt Manderley, gyönyörű volt, de vad és magányos egyéni és semmihez sem hasonlítható szépségében. De gondozni kellett volna, és a gondozáshoz pénz kellett, és sem apám, sem én sohasem adtunk volna pénzt rá, ha Rebecca nem kér. A szobákat is ő rendezte be újra. A szalon, ahogy ma látod, a sárga szoba, az mind Rebecca. Azok a székek, amelyeket Frith olyan büszkén mutogat a vendégeknek, a falak burkolata, minden Rebecca. A berendezés egy része megvolt már régóta, elraktározva hátsó, soha ki nem nyitott szobákban – apám nem értett a bútorokhoz és a képekhez –, de a legnagyobb részét Rebecca vette. Az a Manderley, amelyet ma látsz, az a Manderley, amelyről beszélnek, amelyet fényképeznek és lefestenek, az Rebecca műve. Nem szóltam egy szót sem, csak hozzásimultam. Örültem, hogy beszél, hogy elmond mindent, ami a szívét nyomja. Talán így fölenged a keserűsége, és lehull róla az évek alatt felhalmozódott gyűlölet. – Így éltünk – beszélt tovább – hónapról hónapra, évről évre. Mindent elnéztem Manderley miatt. Amit Londonban csinált, az nem érdekelt, mert annak Manderleyhez semmi köze sem volt. Az első években óvatos is volt, nem lehetett hallani róla semmiféle pletykát. Aztán lassanként egyre
vigyázatlanabb lett. Tudod, hogy szokik rá valaki az ivásra? Először csak keveset iszik és nagy időközökben, aztán az időközök mind kurtábbak és kurtábbak lesznek. Utóbb már minden hónapban, aztán kéthetenként, végül pedig minden héten a pohár fenekére néz. Aztán már nem is tudja titokban tartani, hogy iszik. Így volt ez Rebeccával is. Kezdte meghívogatni a barátait Manderleybe. Eleinte csak egyet-kettőt, a környékbeliekkel együtt, úgy, hogy nem volt feltűnő. Piknikeket rendezett odalent a kis házban. Egyszer váratlanul előbb érkeztem haza Skóciából egy vadászatról, és ott találtam őket, vagy fél tucat embert, akit azelőtt sohasem láttam. Akkor szóltam neki, mire ő vállat vont. „ Ugyan, mit törődsz vele?” – mondta. Közöltem vele, hogy Londonban azt csinálhat, amit akar, de Manderley az enyém. A szerződésnek ezt a feltételét be kell tartania. Mosolygott, nem szólt semmit. Azután Frankkel kezdett ki. A szegény, jó, hűséges Frankkel. Egy szép napon Frank odaállt elém, és kijelentette, hogy elmegy Manderleyből, más helyet keres. Két óra hosszat vitatkoztunk itt a könyvtárban, mire megértettem. Megtört, és mindent bevallott. Rebecca nem hagyott neki békét. Szegény, drága Frank, mindig azt hitte, hogy mi olyan boldog házaspár vagyunk, amilyennek látszunk. – Szemére vetettem ezt Rebeccának, ő dührohamot kapott, átkozódott, durvaságokat vágott a fejemhez. Lidércnyomásos, irtózatos jelenet volt! Azután fölment Londonba, és ott maradt egy hónapig. Mikor visszajött, eleinte békesség volt, azt hittem, okult a leckéből. Bee és Giles eljöttek víkendre, és akkor meggyőződtem róla, amit mindig is sejtettem, hogy Bee nem szereti Rebeccát. Gondolom, Bee az ő
furcsa, egyenes, tapintatlan természetével keresztüllátott rajta, és kitalálta, hogy valami nincs rendben. Idegtépő, kellemetlen víkend volt. Giles elment vitorlázni Rebeccával. Bee meg én a pázsiton napoztunk. És mikor visszajöttek, Giles arcából és Rebecca szeméből kiolvastam, hogy Gilesszal is kikezdett, mint Frankkel. Láttam az ebédnél, hogy Bee figyeli Gilest, Giles még harsányabban nevetett, mint máskor, és feltűnően sokat beszélt. Rebecca pedig ott ült az asztalfőn, és mosolygott, mint egy angyal. A kirakójáték kockái lassan-lassan mind beleillettek a mintába. Azok a kockák is, amelyeket eleinte remegő ujjal próbáltam és sehogy se tudtam beilleszteni. Frank furcsa zavara, valahányszor Rebeccáról beszéltünk, a Beatrice arcán megjelenő ellenszenv. A csend, amelyet mindig rokonszenvnek és szánalomnak véltem, szégyenkezésből és zavarból született. Most csodálkoztam rajta, hogy nem értettem. Istenem, hány ember lehet a világon, aki szenved, mert nem tud kiszabadulni tartózkodásának és félénkségének pókhálójából, vakságában és ostobaságában inkább falat emel maga elé, amely eltakarja az igazságot. Ezt tettem én is. Hamis képeket festettem képzeletemben, azokat bámultam, és nem volt bátorságom végére járni az igazságnak. Ha csak egy kicsit is sikerül legyőznöm ostoba félénkségemet, Maxim talán mindezt már négy-öt hónappal ezelőtt elmondta volna. – Az volt az utolsó víkend, amelyet Bee és Giles Manderleyben töltött. Soha többé nem hívtam őket kettesben. Nagy társaságban máskor is jöttek, garden partykra, táncestélyekre. Bee soha egyetlen szót sem
ejtett Rebeccáról, de alighanem tisztában volt vele, milyen életem van mellette. Mint ahogy Frank is tudta már. Rebecca megint taktikázni kezdett. Kifelé kifogástalanul viselkedett, de valahányszor egyedül volt idehaza Manderleyben, soha nem lehettem biztos felőle. Frankkel és Gilesszal már kikezdett, a következő lehetett volna egy munkás is a birtokról, vagy Kerrithből bárki. És akkor felrobban a bomba. Megindult volna a pletykaáradat, amelytől annyira irtóztam... Az volt az érzésem, hogy megint ott állok a kis háznál, az erdő szélén, és hallgatom az esőcseppek kopogását a tetőn. Látom a port a kis modellhajón, a patkány rágta lyukakat a díványban. És Bent is látom, szegény, bárgyú szemét. „ Ugye, nem zárnak a bolondokházába, asszonyom?” És a meredek, sötét ösvényre gondoltam az erdőben, és arra, hogy ha egy asszony állott a fák mögött, estélyi ruháját meglebbenti a hűvös éjszakai szellő. – Volt neki egy unokatestvére – folytatta Maxim kissé vontatottabban –, sokáig külföldön élt, aztán megint visszatért Angliába. Mindig olyankor jött a házba, mikor én nem voltam itthon. Frank sokszor látta. Jack Favellnek hívták. – Ismerem – mondtam –, akkor is itt járt mikor te fönt voltál Londonban. – Szóval te is láttad? – kérdezte Maxim. – Miért nem szóltál? Hallottam Franktől, hogy itt volt ő látta a kocsiját. – Nem akartam szólni. Attól féltem, hogy Rebeccát juttatja eszedbe. – Rebeccát juttatja eszembe! Mintha szükség volna rá, hogy eszembe juttassák!
Maga elé meredt, elhallgatott, és azon tűnődtem, vajon ő is arra a kajütre gondol-e, ott a víz alatt, mint én. – Ezt a Favellt sokszor levitte magával a kis házba. A személyzetnek azt mondta, hogy vitorlázni megy, és csak reggelre jön haza. Olyankor vele töltötte az egész éjszakát. Egyszer figyelmeztettem, hogy ha ott találom azt az embert, vagy akár itt fönt, agyonlövöm. Utolsó csirkefogó volt. A puszta gondolata, hogy itt jár-kel Manderleyben, a Boldogvölgyben – megőrjített. Megmondtam Rebeccának, hogy nem állok jót magamért. Ő csak vállat vont. Nem felelt semmit, de úgy láttam, hogy sápadtabb, mint rendesen, ideges és fáradt. Akkor gondoltam rá először, hogy mi lesz vele, ha megöregszik, hogy viseli el majd az öregséget. A napok múltak, semmi különös nem történt. Aztán egyszer fölment Londonba, és még aznap visszajött, ami szokatlan volt. Nem vártam. Aznap este Franknél vacsoráztam. Sok megbeszélnivalónk volt. Maxim most rövid, szaggatott mondatokban beszélt. Én szorosan fogtam mindkét kezemmel a kezét. – Vacsora után, úgy fél tizenegy körül feljöttem, és láttam a sálját és a kesztyűjét egy széken a hallban. El nem tudtam képzelni, miért jött vissza ilyen hamar. Bementem a sárga szobába, nem volt ott. Tudtam, hogy lement a kis házba. És akkor egyszerre éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a hazug és piszkos életet, így vagy úgy, de véget kell vetnem neki. Arra gondoltam, hogy fogom a puskámat, és ráijesztek arra a gazemberre, ráijesztek mindkettőjükre. Lementem a partra. A cselédek nem is tudták, hogy hazajöttem. Észrevétlenül léptem ki a
házból, és mentem végig az erdei ösvényen. Láttam, hogy világos az ablak, rögtön beléptem. Legnagyobb meglepetésemre egyedül találtam Rebeccát. Ott feküdt a díványon, mell ette egy hamutartó, tele cigarettacsikkel. Fáradtnak, betegnek látszott. Rögtön Favellről kezdtem beszélni, ő szó nélkül hallgatott végig. „Elég sokáig éltük már ezt a megalázó életet, te meg én – mondtam. – Most vége. Érted? Hogy Londonban mit művelsz, az nem érdekel. Londonban élhetsz Favell-lel vagy bárki mással. De itt nem. Manderleyben nem.” Egy pillanatig nem szólt, semmit, csak rám meredt, aztán elmosolyodott. „És ha nekem úgy tetszik, hogy itt szórakozzam velük, akkor mi van?” – kérdezte. – „Tudod a feltételeket – mondtam. – Én megtartottam ennek a gyalázatos szerződésnek a pont,alt, de te nem tartottad meg. Te úgy élsz itt is, az én házamban, az én otthonomban, mint a londoni bűnbarlangodban. Elég sokáig tűrtem, Rebecca. Isten látja lelkemet, tovább nem tűrök.” Emlékszem, hogy elnyomta a cigarettáját, felült, kinyújtózkodott, két karját a feje alá tette. „Igazad van, Maxim – mondta –, új életet kell kezdenünk.” – Feltűnően sápadt volt és feltűnő én sovány. Felállt, járkálni kezdett a szobában, két kezével a nadrágja zsebében. Vitorlázóruhájában olyan volt, mint egy fiú, mint egy angyalarcú Botticelli-fiú. – „Gondoltál valaha arra, hogy milyen nehéz dolgod lesz, ha válópert indítasz ellenem? Tudod-e, hogy nincsen semmi bizonyítékod, hisz minden barátod, még a cselédeid is azt hiszik, hogy a házasságunk boldog.” – „És Frank? – kérdeztem. – És Beatrice?” Hátravetette a fejét és nevetett.
– Ugyan, kérlek, mit tud Frank felhozni ellenem? És Beatrice? Gondolod, hogy majd odaáll a bíróság elé tanúnak, mint egy közönséges, féltékeny asszony azért, mert az ura egyszer elvesztette a fejét, és bolondot csinált? Ó, nem, Max, nagyon nehéz lenne bármit is rám bizonyítani.” – Ott állt velem szemben, a sarkán himbálózva, kezével a zsebében, és mosolygott. „Tudod, hogy Danny megesküszik mindenre, amire akarok.” a törvény előtt is! És a többi cseléd vak tudatlanságában követi példáját. Mindegyik azt hiszi, hogy úgy élünk itt Manderleyben, mint férj és feleség. Mindenki azt hiszi, a barátaink, az egész kis világunk. Hogyan fogod bebizonyítani, hogy nem úgy élünk?” Leült az asztal sarkára, és a lábát lóbálta. Nem találod, hogy eddig kitűnően játszottuk a szerelmes férj és a szerelmes feleség szerepét?” kérdezte. Emlékszem, hogy a lábát néztem a csíkos szandálban amint ide-oda lóbálta, és a szemem és az agyam tűrhetetlenül égett. „Danny meg én alaposan bolonddá tehetünk – mondta szelíden. –Olyan nevetséges helyzetbe hozhatunk, hogy seikl a világon nem fog hinni neked, Max, senki a vilagon!” – A lába most is ott lóbálódzott előttem, a kék-fehér csíkos szandálban. Egyszerre leugrott az asztalról, és zsebre tett kézzel, még mindig mosolyogva azt mondta nekem: „Ha gyerekem lenne, Max, sem te, sem senki más a világon be nem bizonyíthatná, hogy a gyerek nem a tiéd. Itt nőne fel Manderleyben, a te nevedet viselné. Nem tehetnél ellene semmit. És ha meghalsz, Manderley az övé lenne. Nem akadályozhatnád meg. Manderley hitbizomány. Mindig szerettél volna örököst, ugye, akire majd imádott Manderleydet hagyod? Boldog lennél, ha
látnád a fiamat kis kocsijában a gesztenyefák alatt, vagy lepkét kergetni a Boldog-völgyben. Ugye, izgalmas lenne, Max? Látnád, amint cseperedik a fiam évről évre, és tudnád, hogy ha meghalsz, minden az övé lesz.” – Elhallgatott egy pillanatra, a sarkán himbálózva, cigarettára gyújtott, azután odament az ablakhoz. Nevetett. Nevetett, nevetett, azt hittem, sohasem fog elhallgatni. „Milyen mulatságos! – mondta. – Milyen rendkívüli módon mulatságos! Nos, hallottad, egyetértek veled abban, hogy új életet kell kezdenünk. Most már azt is biztosan érted, hogy ez mit jelent. Képzeld, milyen boldog lesz mindenki, a falubeliek, a bérlőid, mind. Azt mondják majd: – Köszönjük, Mrs. de Winter, hogy örökössel ajándékozta meg Manderleyt. Mindig erre vágytunk. – Tökéletes anya leszek az ő szemükben, Max, mint ahogy tökéletes feleség is vagyok... És soha senki nem fogja tudni, soha senki nem is fogja sejteni, hogy kié a gyerek.” Megfordult, és a szemembe nézett, nevetve, egyik kezével a cigarettát fogta, a másikat a zsebében tartotta. Még akkor is mosolygott, mikor agyonlőttem. A szívét találtam el. Egyenesen a szívébe fúródott a golyó. Nem esett el rögtön. Még állt néhány pillanatig, rám nézett, mosolygott, a szeme tágra nyílt... Maxim most egészen lehalkította a hangját, szinte suttogott. Keze jéghideg volt a kezemben. Nem néztem rá. Az alvó Jaspert néztem a szőnyegen, a lábam előtt, a farkát, amely néha megmozdult. – De arra nem gondoltam – mondta Maxim nagyon fáradtan és kifejezéstelenül –, arra nem gondoltam, hogy ha agyonlőnek valakit, annyi vér folyik. Jasper farka alatt egy kis lyuk volt a szőnyegben. Cigaretta égette lyuk. Vajon mióta lehet ott? Azt
mondják, a hamu jót tesz a szőnyegnek. – Vizet kellett hoznom az öbölből, egyre csak hordtam, és még mindig nem volt elég. Még a kandallónál is volt egy vérfolt, pedig minden a szoba másik végében zajlott le. Ő maga meg valóságos vértócsában feküdt a padlón. Kint rettenetesen fújt a szél, és csapkodta a nyitott ablakokat, miközben ott térdeltem a padlón, mellettem a vizesvödör. És az esőcseppek kopogása a tetőn – gondoltam-, vajon arra nem emlékszik, az esőcseppek kopogására? – Kivittem a hajóhoz – beszélt tovább Maxim –, akkorra fél tizenkettő is elmúlt már. Teljesen sötét volt. A szél erősen fújt nyugat felől. Levittem a kajütbe, és ott letettem. Megpróbáltam felhúzni a vitorlákat, és a hajóhoz kötözött csónakkal együtt kijutni az öbölből. Emlékszem, a fővitorla félúton megakadt. Tudod, már régen nem vitorláztam, Rebecca mindig másokkal járt ki a tengerre. – A dagállyal szemben kellett haladnom, amelynek iszonyú ereje van ott abban a kis öbölben. Az egyik szélroham kitépte a kezemből a vitorlát, és az árboc köré csavarta, a vitorla meg, amint a szél belekapaszkodott, olyan hangot adott, mint a mennydörgés, és úgy csapkodott a fejem fölött, mint egy korbács. Nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Hasztalan kapkodtam a vitorla után, ott csapkodott felettem a levegőben, nem értem el. Aztán egy másik szélroham az' arcomba csapott. Sötét volt, olyan rettenetesen sötét, hogy semmit sem láttam a fekete, csúszós fedélzeten. Valahogy mégis lebotorkáltam a kajütbe. Féltem, hogy késő lesz, valaki észreveszi, hogy lent vagyok, és utánam jönnek. Kinyitottam az elzáró csapokat, majd egy
csákánnyal lyukat hasítottam a kajüt fenekébe. A víz beszivárgott, lassan-lassan bokáig ért már. Egy másik deszkát is fölhasítottam. Becsuktam a kajüt ablakait, és bezártam az ajtót. Mikor visszamentem a fedélzetre, láttam, hogy körülbelül húszméternyire lehetünk a földnyelvtől. Ami a fedélzeten mozgatható volt, beledobtam a vízbe, egy mentőövet, egy seprűt, egy csomó kötelet. Azután bemásztam a csónakba, ellöktem magamat, és az evezőkkel egyensúlyozva figyeltem. A vitorlás lassan süllyedni kezdett. Előbb a feje hanyatlott alá, a fővitorla még csattogott, mint egy korbács. Féltem, hogy valaki meghallja, valaki, aki erre jár az éjszakában, talán egy kerrithi halász, akinek a csónakját a sötétben nem láthatom. A hajó egyre kisebb lett, mint egy fekete árnyék a vízen. Az árboca megingott, aztán recsegve kettétört, éppen a közepén. A mentőöv és a kötélcsomó, amit beledobtam a vízbe, ott ringatózott mellettem a hullámokon. A hajót már nem láttam. Rámeredtem a vízre, ott, ahol a hajó elsüllyedt. Azután visszaeveztem az öbölbe. Esni kezdett. Maxim elhallgatott. Még mindig maga elé meredt. – Ennyi volt az egész – mondta –, nincs több mondanivalóm. A csónakot és a bóját kint hagytam, mint ahogyan ő szokta. Azután visszamentem a kis házba, és körülnéztem. A padló nedves volt a sós víztől, amellyel felmostam. De hát ő maga is szokott itt takarítani. Visszajöttem az erdőn keresztül be a házba, föl a lépcsőn a szobámba. Levetkőztem. Nagyon fújt a szél, és zuhogott az eső. Ott ültem az ágy szélén, mikor Mrs. Danvers bekopogtatott. Ajtót nyitottam neki, és beszéltem vele. Nagyon aggódott Rebeccáért. Mondtam, hogy feküdjön le, azután újra becsuktam az ajtót. Ott ültem az ablaknál
pizsamában, és bámultam ki a sötétbe és az esőbe, hallgattam a tenger mormolását. Ültünk egymás mellett, szótlanul. A két kezem között melengettem Maxim jéghideg kezét, és arra gondoltam, miért nem jön be Robert kivinni a teásedényt. – Az volt a baj, hogy itt süllyedt el a vitorlás mindjárt a part közelében. Messzebbre kellett volna bevinnem, akkor soha nem találták volna meg. – A hajó az oka mindennek. Ha a hajó nem itt feneklik meg, akkor soha senki nem tudta volna meg. – Az volt a baj, hogy itt süllyedt el, a part közelében – ismételte Maxim. Megint hallgattunk. Kezdtem nagyon fáradtnak érezni magam. – Tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezik –mondta Maxim –, akkor, mikor Edgecoombe-ba idéztek, és meg kellett állapítanom a személyazonosságot, tudtam, hogy ez semmit nem jelent. Csak idő kérdése az egész. A végén mégis Rebecca győz. Az sem használt semmit, hogy veled megismerkedtem, hogy szeretlek téged, az nem változtat a dolgon. Rebecca tudta, hogy a végén mégis ő győz. Láttam a mosolyán, amikor meghalt. – Rebecca meghalt – mondtam –, ezt nem szabad elfelejtened. Rebecca nem tud beszélni, nem tud tanúskodni, nem árthat többé neked. – De ott van a kajütben, a búvár látta. – Majd kitalálunk valamit – mondtam –, ki kell találnunk valamit, hogy megmagyarázzuk. Azt kell mondanod, hogy nem tudod, ki az, olyan embernek a holtteste, akit sohasem láttál. – De ott van a holmija, a gyűrűk az ujján. Még ha a ruháit tönkretette is a víz, valami biztos maradt
belőlük, ami elárulja, hogy ő az. Ha a hajót nekisodorja a vihar a szikláknak, akkor mindenestül ízzé-porrá zúzódik. De hát nem ez történt. A kabin teljesen érintetlen. Úgy fekszik a padlón, ahogyan én hagytam ott. Hónapok óta van ott a hajó. Senki sem mozdított el semmit. Ott fekszik, ahol én elsüllyesztettem. – De a víz – suttogtam –, a víz... – Nem tudom – mondta –, nem tudom. – Most mi lesz? – A búvár reggel fél hatkor újra alámerül – mondta Maxim. – Searle megtette az előkészületeket. Megpróbálják kiemelni a vitorlást. Senki más nem lesz ott. Én is lemegyek. Reggel fél hatkor. – És aztán? – kérdeztem. – És aztán, ha kiemelik, akkor mi lesz? – Searle ott fog horgonyozni a hajójával. Ha Rebecca hajója nem pusztult el teljesen, akkor beemelik Searle hajójába, elviszik Kerrithbe, és kiszivattyúzzák a kajütből a vizet. Aztán orvost hívnak. – És mit csinál az orvos? – kérdeztem. – Mit csinál az orvos? – Nem tudom. – Ha megállapítják, hogy Rebecca, azt kell mondanod, hogy a másik holttest tévedés volt. Azt kell mondanod, hogy a másik, akit eltemettek a kriptában, tévedés volt. Azt kell mondanod, hogy mikor Edgecoombe-ba idéztek, még olyan lelkiállapotban voltál, hogy azt se tudtad, mit beszélsz, és mit csinálsz. Nem tudtad megállapítani, hogy ő-e az. Tévedés volt. Megígéred, hogy ezt fogod mondani? – Megígérem.
– Nem tudnak rád bizonyítani semmit. Senki nem látott akkor éjszaka. Lefeküdtél. Nem tudnak rád bizonyítani semmit. Senki más nem tudja, csak te meg én. Senki más. Még Frank se tudja. Az egész világon csak mi ketten tudjuk, Maxim, te meg én. – Igen – mondta –, igen. – Azt fogják gondolni, hogy a hajó zátonyra futott, mialatt ő a kajütben volt. Azt fogják hinni, hogy lement valami kötélért vagy valamii másért, és mialatt lent volt, szélvihar kerekedett, és a hajó felborult. Ugye, azt fogják gondolni? – Nem tudom – mondta –, nem tudom. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon a kis szobában, a könyvtár mellett.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET Maxim bement a kis szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Robert jött, hogy kivigye a teaasztalt. Felálltam, háttal Robertnek, hogy ne láthassa az arcomat. Vajon mikor fogják megtudni itt a birtokon, a cselédházban, Kerrithben? Mennyi időbe telik, amíg elterjed a hír? Hallottam Maxim hangját a másik szobából. Irtózatos szorongás fogott el. A telefon csengetésére mintha minden idegszálam megfeszült volna. Amíg ott ültem Maxim mellett a földön, kezével a kezemben, arcomat a vállához támasztva, olyan kábult voltam, mintha nem is volnék teljesen ébren. Szinte félálomban hallgattam, amit mesélt. Úgy éreztem, mintha árnyékként követném minden
lépését. Én is megöltem Rebeccát, én is segítettem elsüllyeszteni a vitorlást. Én is hallgattam vele együtt a szél és a víz zúgását. Én is ott ültem vele az ágy szélén, és láttam Mrs. Danverst a küszöbön. Mindent végigszenvedtem vele, mindent és még többet. De azért a lényem másik fele ott ült a szőnyegen mozdulatlanul és érzéketlenül, és valójában csak egyetlenegy dolog érdekelte, és egyetlenegy mondatot ismételgetett: nem szerette Rebeccát, nem szerette Rebeccát. Most a telefon csengetésére ez a két különböző lény újra egyesült. Megint azzá lettem, aki mindig is voltam, nem változtam meg. De mégis valami újat éreztem, amit ezelőtt még soha. A szívem minden aggodalom és remegés ellenére könnyű volt, és felszabadultnak éreztem magam. Nem kell többé félnem Rebeccától! Nem gyűlöltem többé. Most, hogy megtudtam, hogy gonosz volt és romlott, nem gyűlöltem többé. Éreztem, hogy már nem árthat nekem. Már be merek menni a sárga szobába, le merek ülni az íróasztalához, meg merem fogni a tollát, és nem félek, ha az írását látom az íróasztal rekeszei fölött. Be mernék menni a szobájába is, a nyugati szárnyban, meg mernék állni az ablakban, mint akkor reggel, és nem félnék. Rebecca hatalma szétfoszlott, mint a köd. Többé nem fog kísérteni, nem fog mögöttem állni a lépcsőn, mellettem állni az ebédlőben, kihajolni a galéria korlátján, és nézni engem, amint ott állok a hallban. Maxim sohasem szerette Rebeccát, és én nem gyűlölöm többé. A teste visszajött, a hajóját, amelynek olyan különös, prófétai neve van: Je reviens, megtalálták, de én mindörökre megszabadultam tőle. Szabad vagyok, Maxim az enyém! Szeret engem, és
én szerethetem őt. Nem kell többé gyermeknek éreznem magam. Ezentúl nem én leszek, hanem mi leszünk. Egyek leszünk. Együtt nézünk szembe ezzel a szerencsétlenséggel, ő meg én. Searle kapitány, a búvár, Frank, Mrs. Danvers, Beatrice és a kerrithi asszonyok és férfiak, akik majd olvassák az újságot, nem választhatnak el többé minket egymástól. Nem igaz, hogy későn jött a boldogság. Már nem vagyok túl fiatal, nem vagyok félénk, küzdeni fogok Maximért. Hazudni fogok, ha kell, és esküdni és imádkozni. Rebecca nem győzött. Rebecca veszített. Robert kivitte a teaasztalt, és Maxim visszajött a szobába. – Julyan ezredes – mondta – éppen most beszélt Searle kapitánnyal. Ő is kijön holnap reggel. Searle megmondta neki. – Ki az a Julyan ezredes? – kérdeztem. – A kerrithi elöljáró. Hivatalból jelen kell lennie. – Mit mondott? – Azt kérdezte, hogy tudnék-e valami felvilágosítást adni a holttesttel kapcsolatban. – És te mit válaszoltál? – Azt mondtam, hogy nem tudok semmit, hogy tudomásom szerint Rebecca egyedül ment ki a tengerre, és nem volt vele senki. – Egyebet nem mondtál? – Nem. – És ő erre mit mondott? – Azt kérdezte, lehetséges-e, hogy én annak idején Edgecoombe-ban tévedtem? – Ezt kérdezte? Máris ezt kérdezte? – Igen. – És te? – Azt mondtam, hogy lehetséges, nem tudom.
– Tehát holnap reggel ő is veletek lesz. Ő, Searle kapitány és az orvos. – És Welch felügyelő. – Welch felügyelő? – Igen. – Miért? Welch felügyelő miért? – Ez a hivatalos gyakorlat, ha ilyesmi történik. Nem szóltam semmit. Egymásra meredtünk. A torkom megint elszorult. – Hátha nem tudják kiemelni a hajót. – Lehet – mondta Maxim. – Akkor a holttestet sem vizsgálhatják meg. – Nem tudom. Maxim kinézett az ablakon. Az ég fehér volt, borús, mint akkor, amikor visszajöttem a partról. A szél már elállt. – Azt hittem, hogy délnyugati szél lesz – szólalt meg Maxim –, de teljes szélcsend van. – Igen – feleltem. – Könnyű dolga lesz a búvárnak, ha ilyen sima a tenger – mondta. A telefon újra megszólalt a kis szobában. Volt valami riasztó ebben az éles csengetésben. Egymásra néztünk. Maxim odament a telefonhoz, és megint becsukta maga mögött az ajtót, mint az előbb. A torkom elszorult, a szívem körül szinte fizikai fájdalmat ereztem. A gyomrom is fájt. Maxim visszajött. – Kezdődik – mondta csendesen. – Mi kezdődik? – kérdeztem, és végigfutott hátamon a hideg. – Egy újságíró volt – mondta –, a Megyei Krónika embere. Azt kérdezte, igaz-e, hogy megtalálták a
megboldogult Mrs. de Winter vitor1ását. – Mit mondtál neki? – Azt mondtam, hogy igen, találtak egy hajót, de ennél többet nem tudok. Az is lehet, hogy nem az ő hajója volt. – És ő mit mondott? – Azt kérdezte, hogy megerősítem-e a hírt, hogy egy holttestet találtak a kajütben. – Ezt kérdezte? – Igen. Úgy látszik, valaki már pletykált. Nem Searle az biztos. Talán a búvár. Ezeket az embereket nem lehet elhallgattatni. Most már egész Kerrith tudni fogja. – És te mit mondtál a holttestre vonatkozóan? – Azt mondtam, hogy nem tudom. És hogy nagyon lekötelezne, ha nem hívna fel többet. – Nem szabad őket magadra haragítanod. – Nem tehetek róla. Gyűlölök nyilatkozni az újságoknak. Nem akarom, hogy minden órában felhívjanak, és kérdésekkel kínozzanak. – Pedig jobb lenne, ha leköteleznéd őket. – Ha harcra kerül a sor, egyedül akarok harcolni – mondta –, fölösleges, hogy egy újság álljon a hátam mögött. – Az az újságíró most felhív valaki mást – mondtam –, felhívja Julyan ezredest vagy Searle kapitányt. – Azoktól sem fog többet megtudni. – Ó ha tehetnék valamit! – sóhajtottam. – Reggelig még annyi időnk van, és itt ülünk, és ölbe tett kézzel várunk. – Nem tehetünk semmit – mondta Maxim. A délután hátralevő részét a könyvtárban töltöttük, Maxim könyvet vett a kezébe, de tudtam, hogy nem
olvas. Olykor fölkapta a fejét, és hallgatózott, mintha megint a telefon szólna. De a telefon nem szólalt meg többet. Senki sem zavart minket. Felöltöztünk vacsorához, mint rendesen. Hihetetlennek tetszett, hogy előző nap ilyenkor bújtam bele a fehér ruhába, hogy ott ültem a tükör előtt az öltözőasztalomnál, és a parókát igazgattam. Olyan volt az előző este emléke, mint egy rég elfelejtett lidércnyomás, amelyre az ember hónapok múltán kétkedőn, hitetlenkedve emlékezik. Megvacsoráztunk Frith szolgált fel – már hazajött. Az arca ünnepélyes volt, kifejezéstelen. Arra gondoltam, vajon Kerrithben töltötte-e a szabad délutánját és hallott-e valamit. Vacsora után visszamentünk a könyvtárba. Nem sokat beszéltünk. Ott ültem a földön Maxim lábánál, fejemet a térdén pihentetve. Ő a hajamat simogatta, de nem úgy, mint azelőtt, nem olyan szórakozottan, ahogyan Jaspert szokta simogatni. A fejbőrömön éreztem az ujjait. Olykor lehajolt és megcsókolt. Néha mondott is valamit. Nem lebegett többé az idegenség árnyéka közöttünk, és ha hallgattunk, azt sem éreztük kínosnak, mert ismertük már egymás gondolatait. Az járt az eszemben, hogy van az, hogy Ilyen boldog tudok lenni, mikor a mi kis világunk minden percben összeomolhat. Furcsa boldogság volt ez! Nem az, amiről álmodoztam, amit vártam, nem az a boldogság, amit magányos óráimban elképzeltem. Nem volt benne semmi láz semmi mohóság, csendes, nyugodt boldogság volt. A könyvtár ablakait sarkig kitártuk, és amikor éppen nem beszélgettünk, mind a ketten kibámultunk a sötét, nyári égre. Valószínűleg esett az éjszaka, mert mikor másnap reggel kevéssel hét után felébredtem, fölkeltem, és az
ablakhoz mentem, a rózsák fejecskéi lekonyultak, szirmaik ziláltak voltak, és a pázsit fűszálai ezüstösen csillogtak. Ködszaga volt a levegőnek, amilyen az első levelek lehullásakor szokott lenni. Vajon az ősz két hónappal előbb jön az idén, mint ahogy soron lenne? Maxim nem keltett föl hajnalban. Nagyon csendesen bújhatott ki az ágyból, és a fürdőszobán keresztül, egészen halkan ment be az öltözőszobájába. Most már régen odalent lehet az öbölben Julyan ezredessel, Searle kapitánnyal és az embereivel. Ott van a kapitány hajója is daruval meg láncokkal, és Rebecca vitorlását kiemelik a víz mélyéről. Elképzeltem őket a tengerparton, elképzeltem, amint az elsüllyedt vitorlás lassanlassan egyre közelebb kerül a víz felszínéhez. A fenekéhez síkos tapintású tengeri gaz és kagyló tapad. Mikor ráemelik a kapitány hajójára, csurog az oldalairól a víz, vissza a tengerbe. A fája szürke és korhadt. Iszap- és rozsdaszaga van, és a sötét színű gaz, amely a víz alatti sziklák körül nő, teljesen ellepi. Talán a névtábla is ott van még az orrán. Je reviens. A betűk kifakultak és megzöldültek. A szögek, amelyek tartják, megrozsdásodtak. És Rebecca ott fekszik a padlón. Fölkeltem, megfürödtem, felöltözködtem, és kilenc órakor, mint rendesen, lementem reggelizni. Egész csomó levelet találtam az ezüsttálcán. A vendégek hálálkodtak a fényesen sikerült mulatságért. Átfutottam a leveleket, de egyet sem olvastam el figyelmesen. Frith azt kérdezte, hogy melegen tartsae Maxim reggelijét, én azt feleltem, nem tudom, mikor jön vissza, nagyon korán el kellett mennie. Frith nem szólt semmit. Nagyon ünnepélyes volt,
nagyon komoly. Megint arra kellett gondolnom, hogy vajon tudja-e. Reggeli után magamhoz vettem a leveleket, és átmentem a sárga szobába. Itt még két nappal azelőttről kicsit dohányszagú volt a levegő, úgy látszik, nem szellőztettek eléggé. Sarkig kitártam az ablakokat, hadd jöjjön be a friss, hűvös levegő. A virágok a kandallón már elhervadtak. Lehullott szirmok borították a padlót. Csöngettem, és Maud jött be, a második szobalány. – Ebben a szobában ma nem takarítottak – mondtam –, még csak nem is szellőztettek. A virágok elhervadtak, legyen szíves, vigye ki a vázákat. Zavartan mentegetőzött: – Bocsánatot kérek, asszonyom. Odalépett a kandallóhoz, és levette a vázákat. – Ez többé ne forduljon elő – mondtam. – Igenis, asszonyom – felelte a lány. Kiment, magával vitte a virágokat. Sose hittem volna, hogy ilyen könnyű szigorúnak lenni. Vajon azelőtt miért találtam olyan nehéznek? Az étlap ott feküdt az íróasztalon, mint rendesen. Hideg lazac és majonéz, aszpikolt borjúsült és csirkehúsfelfújt. Persze, maradék a bálról. Még mindig a maradékokból élünk. Előző nap is hideg ebédet adtak be. Úgy látszik, a személyzet elbízta magát. Áthúztam az étlapot, és csöngettem Robertnek. – Mondja meg Mrs. Danversnek, hogy meleg ebédet készíttessen – mondtam. – Ha van még valami hideg maradék, azt egyék meg maguk. – Parancsára, asszonyom – mondta. Mikor Robert kiment, én is utánamentem a kerti szobába. Magamhoz vettem a kerti ollót, aztán lementem a kertbe, és vágtam néhány rózsát. A levegő
kezdett fölmelegedni. Ma is éppen olyan fullasztó hőség lesz, mint amilyen tegnap volt, gondoltam. Vajon még mindig odalent vannak-e, vagy már átmentek Kerrithbe? Nemsokára meg fogom tudni. Maxim visszajön, és elmondja. Akármi történt is, nyugodtnak kell lennem, nem szabad megijednem. A rózsákat felvittem a sárga szobába. Közben kitakarítottak, a lehullott szirmokat összeszedték. Rendezgetni kezdtem a virágokat a vázákban, amelyeket Robert megtöltött vízzel. Mikor már csaknem készen voltam, kopogtak az ajtón. Mrs. Danvers volt, kezében az étlappal. Sápadt volt, és fáradtnak látszott. – Jó reggelt, Mrs. Danvers – mondtam. – Nem értem – kezdte –, miért küldte vissza a menüt, és miért üzente Roberttel, hogy meleg ebédet óhajt? Ránéztem, kezemben egy szál rózsával. – Az aszpikos borjúsültet és a lazacot már tegnap is feltálalták – mondtam –, láttam a tálalón. Ma jobban szeretnék valami meleg ételt. Ha a személyzet nem hajlandó megenni a maradékot, akkor dobja ki. Manderleyben úgyis olyan tékozlás folyik, hogy ez már igazán nem számít. Rám meredt. Nem szólt semmit. Beletettem a rózsát a vázába a többihez. – Ne mondja, hogy nem tud kitalálni semmit, Mrs. Danvers – mondtam –, magának mindenféle alkalomra van menüje. – Nem vagyok hozzászokva, hogy Roberttel üzengessenek nekem – mondta. – Mrs. de Winter, ha óhajtott valamit, személyesen szólt nekem a házitelefonon. – Nem érdekel, hogy Mrs. de Winter hogyan szokta
– mondtam –, most, amint tudja, én vagyok Mrs. de Winter. És ha úgy tetszik nekem, hogy Roberttel üzenjek, hát Roberttel fogok üzenni ezentúl is. Ebben a pillanatban Robert lépett a szobába. – A Megyei Króniká-tól kérik asszonyomat a telefonhoz – jelentette. – Mondja meg nekik, hogy nem vagyok itthon. – Igenis, asszonyom. Kiment a szobából. – Nos, Mrs. Danvers, óhajt még valamit? Rám bámult. Nem szólt semmit. – Ha nem óhajt semmit, akkor legjobb lesz, ha lemegy a konyhába, és intézkedik az ebéd ügyében. Nekem most dolgom van. – Miért akar az újságíró beszélni magával? – kérdezte. – Halvány sejtelmem sincs róla, Mrs. Danvers. – Tehát igaz – mondta lassan –, igaz, amit Frith hallott Kerrithben tegnap este, hogy megtalálták Mrs. de Winter vitorlását. – Ezt mondja Frith? Én nem hallottam. – Searle kapitány, a kerrithi révkapitány itt járt tegnap délután – mondta –, Roberttől hallottam, ő vezette be. Frith szerint Kerrithben azt beszélik, hogy a búvár, aki a hajó miatt lemerült, megtalálta Mrs. de Winter vitorlását. – Lehetséges – mondtam. – Türtőztesse magát, amíg Mr. de Winter hazajön. Majd tőle megkérdezheti, hogy igaz-e. – Miért kelt fel olyan korán Mr. de Winter? – Az az ő dolga – mondtam. Mrs. Danvers rám bámult. – Frith azt mondja, hogy egy holttestet tálaltak a hajóban. Honnan került oda a holttest? Mrs. de
Winter mindig egyedül ment vitorlázni. – Engem hiába faggat, Mrs. Danvers – mondtam –, én se tudok többet, mint maga. – Nem tud többet? – kérdezte lassan, és nem vette le rólam a tekintetét. Elfordultam, visszatettem a vázát az asztalra, az ablak mellé. – Azonnal intézkedem az ebéd miatt – mondta. Egy pillanatig még várt, de én nem szóltam semmit, erre kiment a szobából. Már nem félek tőle – gondoltam –, Rebeccával együtt ő is elveszítette fölöttem a hatalmat. Akármit mond, akármit tesz, már nem számít, és nem bánt. Tudom, hogy ellenségem, de nem törődöm vele. De ha megtudja az igazságot a holttestről, és ha ő is Maxim ellen fordul, mi lesz akkor? Leültem egy székbe, a kerti ollót letettem az asztalra. Nem volt már kedvem virágot rendezgetni. Vajon, mit csinál Maxim? Vajon miért telefonáltak újra a Megyei Króniká-tól? Megint azt a szorongó émelygést éreztem. Az ablakhoz léptem, és kihajoltam. Nagyon meleg volt. Távolról mennydörgés, hallatszott. A kertészek megint a füvet nyírták. Láttam az egyiket a gépével ide-oda járkálni a pázsiton. Képtelen voltam a szobában maradni. Otthagytam az ollót és a rózsákat, kimentem a teraszra, és járkálni kezdtem fel és alá. Jasper a nyomomban kullogott, bizonyára csodálkozott, hogy nem viszem el sétálni. Fel és alá jártam a teraszon. Úgy fel tizenkettő körül megjelent Frith. – Mr. de Winter kéri asszonyomat a telefonhoz mondta. A könyvtáron keresztül bementem a kis telefonszobába.
A kezem reszketett, mikor megfogtam a hallgatót. – Te vagy az? – hallottam Maxim hangját. – Az irodából beszélek, itt vagyok Frankkel. – Igen? – hebegtem. Szünet következett. – Meghívtam ebédre Julyan ezredest és Franket egy órára – mondta. – Igen – feleltem. Vártam. Vártam, hogy még mond valamit. – Ki tudták emelni a hajót – mondta –, éppen most érkeztünk vissza az öbölből. – Igen – mondtam. – Searle volt ott, és Julyan ezredes és Frank, és még mások is – folytatta Maxim. Vajon Frank ott áll most mellette a telefonnál gondoltam –, azért beszél ilyen hűvösen, ilyen tartózkodóan? – Hát akkor minden rendben, ugye? – kérdezte. – Egy órakor vársz minket az ebéddel? Visszatettem a hallgatót. Nem mondott semmit. Még mindig nem tudtam, mi történt. Visszamentem a teraszra, és megmondtam Frithnek, hogy négyen leszünk ebédre. A következő óra végeérhetetlenül hosszúnak tetszett. Fölmentem, könnyebb ruhát vettem föl, aztán megint lementem. Leültem a szalonban, és vártam. Öt perccel egy előtt hallottam az autót és azután hangokat a hallból. A tükör előtt lesimítottam a hajamat. Az arcom nagyon sápadt volt. Egy kis rúzst kentem rá, aztán várakozóan felálltam. Julyan ezredes jött, Frank és Maxim. Eszembe jutott hogy Julyan ezredes a bálon Cromwellnek volt öltözve. Most fáradtnak, kedvetlennek látszott és sokkal kisebbnek.
Szertartásosan köszönt, nyugodt volt és komoly, mint egy orvos. – Szólj Frithnek, hogy hozza a sherryt – mondta Maxim –, én megyek kezet mosni. – Én is megmosom a kezemet – mondta Frank. Még mielőtt csöngettem volna, Frith már megjelent a sherryvel. Julyan ezredes nem ivott. Én elvettem egy poharat a tálcáról abban a. reményben, hogy az ital erőt és bátorságot önt majd belem. Julyan ezredes odajött hozzám az ablakhoz. – Roppant kínos ügy, Mrs. de Winter – mondta nyájasan. – Annyira magukkal érzek. – Köszönöm – mondtam, és ittam egy korty sherryt, aztán visszatettem a poharat az asztalra. Attól féltem: észreveszi, hogy remeg a kezem. – Az nehezíti meg, hogy a férje egy évvel ezelőtt megállapította a személyazonosságot a másik holttesttel. – Nem egészen értem – mondtam. – Nem hallotta, hogy mit találtunk ma reggel? – kérdezte. – Tudom, hogy a búvár egy holttestet talált. – Igen – mondta, aztán körülnézett, hogy nincs-e a közelben valaki, és lehalkította a hangját –, nem részletezhetem most a dolgot. De a férje és dr. Phillips megállapították, hogy... Hirtelen elhallgatott, és félrehúzódott a közelemből. Maxim és Frank léptek a szobába. – Tálalva van – mondta Maxim. Én mentem elöl, a szívem olyan nehéz volt, mintha kő volna a helyén. Julyan ezredes ült a jobb oldalamon, Frank balra tőlem. Nem néztem Maximre Frith és Robert körülhordták az első fogást. Az időjárásról beszélgettünk.
– A Times-ban olvasom, hogy Londonban tegnap huszonnyolc fok volt – mondta Julyan ezredes. – Igazán? – kérdeztem. – Igen. Szörnyű lehet azoknak a szegény ördögöknek, akik nem tudnak elutazni. – Igen, szörnyű lehet – mondtam. – De Párizs még melegebb tud lenni, mint London – szólt közbe Frank –, emlékszem, egyszer augusztus közepén egy víkendet Párizsban töltöttem. Olyan hőség volt, hogy nem lehetett aludni. A levegő egyáltalán nem mozdult a város fölött. Harminc foknál is több lehetett. – Persze, a franciák csukott ablak mellett alszanak – mondta Julyan ezredes. – Nem tudom – válaszolta Frank –, én szállodában laktam, és ott csupa amerikai volt. – Maga természetesen ismeri Franciaországot, Mrs. de Winter? – fordult hozzám Julyan ezredes. – Nem valami jól – mondtam. – Ó, én azt hittem, hogy sokáig élt Franciaországban. – Nem – feleltem. – Monte-Carlóban ismerkedtünk meg – mondta Maxim. – De Monte-Carlót, gondolom, nem számítja Franciaországnak? – Nem, talán tényleg nem – mondta Julyan ezredes. – Ott nagyon vegyes, nemzetközi a társaság. A part gyönyörű, ugye? – Gyönyörű. – Nem olyan sziklás, mint itt. Bár én nem tudom, hogy melyik mellett döntenék, ha választásra kerülne a sor. Angliát nem adnám oda semmiért. – Persze, a franciák éppen így vélekednek Franciaországról – mondta Maxim. – Természetesen.
Aztán egy darabig csendben ültünk. Frith az én székem mögött állt. Mindnyájan egyre gondoltunk, de Frith miatt kénytelének voltunk színházat játszani. Valószínűleg, Frith is arra gondolt. Mennyivel könnyebb lett volna sutba dobni minden formaságot, és őt is belevonni a társalgásba. Hátha van valami érdekes mondanivalója. Robert hozta az italokat. Tányért cserélt. Körülhordozták a második fogást. Mrs. Danvers tehát nem felejtkezett el az ebédről. Vettem egy keveset a gombamártásból. – Mindenki remekül mulatott tegnap előtt este törte meg a csendet Julyan ezredes. – Igazán örülök neki. – Az ilyen estélyek mindig nagyon felvillanyozzák a környékbelieket. – Igen, én is azt hiszem. – Valami ősi emberi ösztön lehet az oka, hogy szeretünk álruhába öltözni néha – mondta Frank. – Én ezt természetesnek találom – mondta Julyan ezredes. – Mindnyájan szeretünk másnak látszani, mint amilyenek vagyunk. Bizonyos tekintetben a felnőtt is gyermek marad. Arra gondoltam, mi öröme telhetett benne, hogy Cromwellnek öltözött. A bálon alig láttam. Az éjszaka legnagyobb részét a bridzsasztalnál töltötte. – Nem golfozik, Mrs. de Winter? – kérdezte Julyan ezredes. – Sajnos, nem. – Meg kellene tanulnia. Az én legidősebb lányom kitűnően játszik, és sohase talál fiatal partnereket. A születésnapjára kapott tőlem egy kis kocsit, és most csaknem mindennap lemegy az északi partra. Így legalább van valami szórakozása.
– Milyen érdekes. – Kár, hogy nem született fiúnak – folytatta az ezredes –, a fiam egészen más, az nem szeret Sportolni, verseket ír. De idővel majd kinövi. – Biztosan – mondta Frank –, az ő korában én is írtam verseket. Ostobaság! Most már sohasem írok. – Szent isten, még csak az hiányoznék szörnyülködött Maxim. – Nem tudom, hogy a fiam kitől örökölte költői hajlamait – folytatta Julyan ezredes. – Az biztos, hogy sem az anyjától, sem tőlem Ismét hosszas hallgatás következett. Julyan ezredes másodszor is vett az előételből. – Mrs. Lacy elragadó jelenség volt a bálon – mondta. – Igen – feleltem. – Csak mindig lecsúszott a fátyla jegyezte meg Maxim. – Ezeket a keleti ruhákat nagyon nehéz viselni – mondta Julyan ezredes –, pedig állítólag sokkal kényelmesebbek és hűvösebbek, mint azok a ruhák amelyeket az angol hölgyek viselnek. – Igazán? – kérdeztem. – Igen, legalábbis azt mondják. Úgy magyarázzák, hogy ezek a laza redők visszaverik a nap sugarait. – Milyen különös – mondta Frank –, én azt hittem volna, hogy éppen ellenkező a hatásuk. – Úgy látszik, nem. – Ismeri a Keletet, ezredes úr? – kérdezte Frank. – A Távol-Keletet – mondta Julyan ezredes. – Öt évig voltam Kínában és azután Singapore-ban. – Singapore a curry hazája. – Igen, Singapore-ban kitűnő curryt kaptunk. – Én nagyon szeretem a curryt – mondta Frank.
– Á, amit itt kapni Angliában, az nem az igazi. Robert megint tányért váltott. Felfújtat hordtak körül, azután gyümölcssalátát. – Azt hiszem, a málnának már vége – mondta Julyan ezredes. – Ezen a nyáron rengeteg volt. A feleségem nagyon sok dzsemet rakott el. – Én nem lelkesedem a málnadzsemért – szólt Frank –, tele van maggal. – Majd egyszer kóstolja meg a miénket – fordult hozzá Julyan ezredes –, az biztosan ízleni fog. – Rengeteg alma lesz az idén Manderleyben beszélt tovább Frank. Éppen a napokban mondtam Maximnek, hogy még soha ennyi nem volt. Vagonszámra küldhetünk Londonba. – Érdemes? – kérdezte Julyan ezredes. – Én azt hiszem, annyi különmunkás kell a szedéshez, csomagoláshoz, szállításhoz, hogy ráfizet az ember. – Ó, dehogy – mondta Frank. – Ez nagyon érdekes, meg fogom mondani a feleségemnek. A felfújtat és a gyümölcssalátát is megettük. Robert behozta a sajtot és a kekszet, és néhány pillanat múlva jött Frith a kávéval és a cigarettával. Azután mind a ketten kimentek, és becsukták az ajtót. Némán ittuk meg a kávénkat. Én görcsösen a tányéromra néztem. – Mondtam a feleségének ebéd előtt, Mr. de Winter – kezdte Julyan ezredes bizalmasabb hangon –, hogy a legkellemetlenebb ebben a kínos ügyben az, hogy maga annak idején azonosította a másik holttestet. – Igen – bólintott Maxim. – Azt hiszem, az adott körülmények között a tévedés nagyon is érthető volt – vetette közbe Frank. – A hatóság értesítette Maximet, beidézte
Edgecoombe-ba, szóval még mielőtt Maxim megérkezett, a levegőben volt, hogy azt hiszik, Mrs. de Wintert találták meg. Maxim akkoriban nagyon rossz bőrben volt. Én el akartam kísérni, de nem engedte. Pedig amilyen lelkiállapotban akkor volt... – Ugyan, kérlek – mondta Maxim –, nem volt semmi bajom. – Hát erről most már hiába vitatkozunk – mondta Julyan ezredes. – Az tény, hogy megállapította a személyazonosságot. Most tehát be kell ismernie, hogy tévedett. Ezúttal minden tévedés kizártnak látszik. – Igen – mondta Maxim. – Szeretném, ha megkímélhetném a nyilvános tárgyalás kellemetlen formaságaitól – mondta Julyan ezredes –, de attól félek, ez lehetetlen. – Természetesen – hagyta rá Maxim. – Bár valószínűleg hamar végezhetünk – folytatta Julyan ezredes. – Maga korrigálja a személyazonosságra vonatkozó nyilatkozatát, azután meg kell hallgatnunk Tabbet, aki – mint maga mondja, átalakította a Franciaországból hozatott hajót. Tabb majd megmondja, hogy a hajó milyen állapotban volt, amikor ő utoljára látta. Tudja, ez csak formaság, de meg kell lennie. Engem csak az bosszant, hogy mindennek a nyilvánosság előtt kell végbemennie. Rendkívül kínos magára és a feleségére nézve. – Nem baj, majd túlesünk rajta. – Ilyen kellemetlenséget, hogy annak a buta hajónak éppen itt kellett megfenekleni – csóválta a fejét Julyan ezredes –, ha ez nincs, akkor nem kell megbolygatni az egész dolgot. – Igen – hagyta rá Maxim.
– Az egyetlen vigasztaló körülmény az, hogy most már tudjuk, hogy Mrs. de Winter hirtelen halt meg, nem kínlódott olyan sokáig, mint gondoltuk. Ezek szerint szó sem lehet róla, hogy úszni próbált volna. – Nem. – Úgy látszik, lement valamiért, az ajtó rácsapódott, és egy szélvihar felborította a hajót. Szörnyű! – Igen. – Csakis így történhetett, nem gondolja, Crawley? – fordult az ezredes Frankhez. – Csakis így, kétségtelen – mondta Frank. Fölpillantottam, és láttam, hogy Frank Maximre néz. Aztán rögtön elkapta a tekintetét, de amennyit láttam belőle, az mindent elárult: Frank tudja az igazat! És Maxim nem sejti, hogy Frank tudja. Tovább kavartam a kávémat. A kezem forró volt és izzadt. – Előbb-utóbb mindnyájunkkal megesik, hogy tévedünk – mondta Julyan ezredes –, és akkor természetesen viselnünk kell a következményeket. Mrs. de Winternek tudnia kellett, hogy a szél mennyire fel szokott erősödni az öbölben, és hogy nem biztonságos ilyen szélviharban kimenni. Bizonyára számtalanszor volt kint egyedül. Mégis megkockáztatta a dolgot, és vesztett. Ez tanulság mindnyájunkra nézve. – Olyan könnyen történik valami baj – mondta Frank –, még a legtapasztaltabb emberekkel is. Vadászat közben is hányan járnak szerencsétlenül. – Ó, igen, hogyne. Sokszor előfordul, hogy felbukik a ló, és maga alá temeti a lovast. Ha Mrs. de Winter egy kicsit is óvatosabb, soha nem esik meg ez a szerencsétlenség. Rendkívüli véletlen volt. Hányszor láttam őt vitorlásversenyen! Ilyen elemi hibát csak egy kezdő szokott elkövetni. És méghozzá itt, a part
közvetlen közelében. – Viharos éjszaka volt – mondta Frank –, a kormánnyal is történhetett valami. Talán eltörött egy csavar, és valami szerszámért ment le a kabinba. – Persze, persze. Hát ezt most már sohasem fogjuk megtudni. És ha megtudnánk, mit használna már? Mondom, legjobban szeretném, ha el lehetne kerülni a tárgyalást, de, sajnos, ez lehetetlen. Megpróbálom kedd reggelre tenni, és olyan rövidre fogni, amilyen rövidre csak lehet. Puszta formaság lesz. Csak attól félek, hogy az újságírókat nem zárhatjuk ki a tárgyalóteremből. Újabb csend következett. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, amikor fel kell állni az asztaltól. – Ne menjünk ki a kertbe? – kérdeztem. Mindnyájan felálltunk, és kimentünk a teraszra. Julyan ezredes megsimogatta Jaspert. – Milyen szép kutya lett belőle. – Igen – mondtam. – Az ember annyira meg tudja szeretni ezeket a négylábú jószágokat. – Igen – mondtam. Néhány percig álldogáltunk a teraszon, aztán az ezredes az órájára nézett. – Köszönöm a pompás ebédet – mondta –, sajnos, sok dolgom van ma délután. Ugye, megbocsátja, ha elmegyek? – Természetesen – feleltem. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségben van részük. Higgye el, magukkal érzek. Azt hiszem, magára nézve még kínosabb, mint a férjére. De mihelyt a tárgyalás lezajlott, el kell felejteni. – Igen – mondtam –, igen, megpróbáljuk elfelejteni. – Az autóm odalent van. Ha óhajtja, Crawley,
elviszem. Az irodánál letehetem. – Köszönöm, uram. Frank odajött, és megfogta a kezemet. – A viszontlátásra – mondta. – Viszontlátásra, Frank. Nem néztem rá. Attól féltem, hogy a szememből mindent kiolvas. Nem akartam, hogy lássa, hogy én is tudom az igazságot. Maxim lekísérte őket az autóhoz. Mikor elmentek, visszajött a teraszra. Átölelt, és így álltunk ott egy darabig, arccal a tenger felé. – Nem lesz semmi baj – mondta. – Én egészen nyugodt vagyok és bizakodó. Láttad Julyant, és láttad Franket. Nem lesz semmi baj a tárgyaláson. Minden simán fog menni. Nem feleltem semmit, csak megszorítottam a karját. – Az szóba se került, hogy valami ismeretlennek a holtteste lehet – mondta –, amennyit láttunk, az nélkülem is elég lett volna dr. Phillipsnek a személyazonosság megállapításához. Tiszta ügy. A golyónak nem maradt nyoma. Nem sértette meg a csontot. Egy lepke lebegett a fejünk felett, ostoba céltalansággal. – Hallottad, hogy mit mondtak, azt hiszik, hogy ott fulladt meg a kajütben. Az esküdtek is ezt hiszik majd. Phillips ezt fogja mondani nekik. Elhallgatott. Én még mindig nem tudtam szólni. – Egyedü1 téged sajnállak ebben a dologban folytatta. – Én semmit nem bántam meg, egy pillanatra sem. Ha megismétlődnék az az este, most sem tennék mást. Örülök, hogy megöltem Rebeccát. Miatta soha egy pillanatnyi lelkifurdalásom sem lesz, de amit veled tettem, aligha fogom magamnak valaha is megbocsátani. Az ebéd alatt folyton téged néztelek.
A tekintetedből eltűnt az a kedves, gyerekes üdeség, amit úgy szerettem benned. Soha többé nem fog visszatérni. Azt is megöltem, amikor Rebeccáról beszéltem neked. Huszonnégy óra alatt annyit változtál, mint más évek, évtizedek alatt.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET Aznap este Frith behozta a helyi újságot, amelyben óriási betűkkel szedett szalagcím tette közzé a nagy szenzációt, mindjárt az első oldalon. Frith letette az újságot az asztalra. Maxim nem volt a szobában, valamivel előbb fölment átöltözni. Frith ott állt egy pillanatig, várta, hogy mondjak valamit, és én ostobának és sértőnek találtam volna, hogy agyonhallgassak egy olyan dolgot, ami rendkívül fontos a ház minden lakójára nézve. – Rettenetes dolog ez, Frith – mondtam. – Igen, asszonyom, mindnyájan egészen odavagyunk – felelte. – Rendkívül szomorú Mr. de Winterre nézve – mondtam –, hogy most megint mindent végig kell szenvednie. – Igenis, asszonyom, rendkívül szomorú. Megdöbbentő asszonyom, hogy most meg kell állapítania a második holttest személyazonosságát, az első után. Tehát nincs kétség, a hajóban talált holttest valóban Mrs. de Winteré. – Azt hiszem, Frith, hogy nincs kétség. – Elképzelhetetlen, asszonyom, hogy ilyesmi történjék meg vele, aki olyan nagy vitorlázó volt. –
Igen, Frith, mi sem értjük. De hát szerencsétlenség mindenkivel történhet. És hogy hogyan történt, az most már sohasem fog kiderülni. – Én is azt hiszem, asszonyom. De azért mégis nagy megrázkódtatás mindnyájunkra nézve. És hogy ilyen hirtelen jött, közvetlenül az estély után. Kegyetlenség a sorstól. – Igen, Frith. – Tárgyalás is lesz, asszonyom? – Igen. A forma kedvéért. – Természetesen, asszonyom. Méltóztatik gondolni, hogy valamelyikünket beidéznek tanúskodni? – Nem hiszem. – Boldog lennék, ha szolgálatot tehetnék a családnak. Mr. de Winter tudja ezt. – Igen, Frith, tudja. – Mondtam azoknak odakint, hogy ne fecsegjenek, de nagyon nehéz őket szemmel tartani, különösen a lányokat. Robert, az szót fogad. Úgy vélem, Mrs. Danverst borzasztóan megviselte a dolog. – Igen. Ez előrelátható volt, Frith. – Ebéd után rögtön felment a szobájába, és azóta nem jött le. Alice vitt föl neki egy csésze teát és néhány újságot pár perccel ezelőtt. Azt mondja, hogy Mrs. Danvers valósággal belebetegedett a történtekbe. – Jobb lenne, ha nem is jönne le egész nap. Semmi értelme, hogy fölkeljen, ha nem érzi jól magát. Alice majd mondja meg neki. Majd én intézkedem helyette. Megbeszélem a szakáccsal az étlapot. – Igenis, asszonyom. De nem hiszem, hogy Mrs. Danversnek valami testi baja van, csak a lelki megrázkódtatástói beteg. Nagyon szerette Mrs. de Wintert.
– Igen – mondtam –, tudom. Frith kiment, és én, mielőtt Maxim lejött, gyorsan átfutottam az újságot. Hosszú cikk volt, az egész első oldalt kitöltötte. Egy régi rossz képet is közöltek Maximről, legalább tizenöt évvel ezelőtt készülhetett. Újságszenzációként tálalva még iszonyúbbnak hatott az egész történet. Rólam is volt egy-két sor, hogy Maxim másodszor is megházasodott, és hogy éppen az előző este adta az új feleség tiszteletére az első nagy estélyt Manderleyben. Érzéketlenséget és kegyeletsértést sejtettek a fekete újságsorok. Rebecca, akit gyönyörűnek, elragadónak, tehetségesnek, okosnak írtak le, Rebecca, akit mindenki szeretett, alig egy éve, hogy belefulladt a tengerbe, és Maxim már újra megházasodott, idehozta második feleségét Manderleybe – így az újság –, és a tiszteletére nagy jelmezbált rendezett. A bál után következő reggel pedig megtalálták az első feleség holttestét a vitorlás hajó kajütjében. Mindez persze igaz volt, bár megtoldva apró valótlanságokkal, amelyekkel kiszínezték, a történetet, hogy kedvükben járjanak az olvasóknak, akik szeretnek kapni valamit a pénzükért. Maximet az újságcikk alapján mindenki gonosznak képzelhette. Idehozza fiatal feleségét Manderleybe, és estélyt rendez! Úgy hangzott ez, mint valami szándékos kihívás minden jóérzés ellen. Eldugtam az újságot a szék párnája alá, hogy Maxim ne lássa. De a reggeli lapokat nem dughattam el előle. A londoni újságokban is benne volt Manderley képe, és alatta a történet. Manderleyből és Maximből napihír lett. Max de Winter - így írtak róla. Szörnyű! Minden újság felfújta azt a tényt, hogy Rebecca holttestét a bál után következő napon
találták meg, mintha ez nem lett volna véletlen. Két újság a sors iróniáját emlegette. Ugyanazt a szót használta mind a kettő. Fölöttébb hatásos volt így a történet. Figyeltem Maximet a reggelinél, egyre sápadtabb és sápadtabb lett, miközben az újságokat olvasta. Nem szólt semmit, csak rám nézett, és megfogta a kezemet. – Gazemberek – suttogta –, átkozott gazemberek. Arra gondoltam, mit írnának, ha tudnák az igazságot. Nem egy hasábot, hanem ötöt vagy hatot. Újságárusok rikoltoznának róla Londonban az utcán és a földalatti bejáratánál. Ha pedig menekülni próbálnánk, plakátok jelennének meg mindenfelé ezzel a szörnyű szóval: „Körözés!” Reggeli után feljött Frank. Ő is sápadt volt, és fáradtnak látszott, mintha nem aludt volna. – Megmondtam a központnak, ha Manderleyt akarják hívni, az irodát kapcsolják – mondta Maximnek. – Ha újságírók jelentkeznek, majd én beszélek velük meg a többiekkel is. Nem akarom, hogy titeket zaklassanak. A környékről már többen telefonáltak. Mindegyiknek ugyanazt feleltem. Mr. és Mrs. de Winter hálásan köszönik a részvevő érdeklődést, és remé1ik, hogy barátaik megértik, hogy a legközelebbi napokban nem óhajtanak telefonon beszélni senkivel. Mrs. Lacy is telefonált fél kilenc körül. Rögtön át akart jönni. – Ó, istenem – mondta Maxim. – Ne félj, nem engedtem. Őszintén megmondtam neki, nem hiszem, hogy jót tenne azzal, ha átjönne. Hogy te nem akarsz látni senkit, csak Mrs. de Wintert. Azt kérdezte, mikor lesz a tárgyalás, de mondtam, hogy még nem tűzték ki. Szerintem, ha az újságokból megtudja, nem akadályozhatjuk meg,
hogy odamenjen. – Azok az újságírók! – mormolta Maxim. – Nem szabad igazságtalannak lennünk. Nekik a saját szempontjukból végtére is igazuk van. A kenyerükről van szó. Ha nem szállítanak naponta valami szenzációt, a kiadójuk kidobja őket. Ha a kiadó nem szállít szenzációt az olvasóknak, az előfizetők lemondják a lapot. De neked nem kell beszélned velük, Maxim. Majd én mindent elintézek helyetted. Te ne törődj semmivel, csak azzal, hogy mit mondasz a tárgyaláson. – Már tudom, hogy mit mondok. – Persze hogy tudod, de ne felejtsd el, hogy az öreg Horridge fog elnökölni. Kicsinyes és bogarászó ember az öreg, szőrszálhasogató, a legapróbb részletekbe is belemegy, meg akarja mutatni, hogy milyen alapos munkát végez. Nagyon kell vigyáznod Maxim, nehogy összezavarjon. - Ugyan mit beszélsz? Talán bizony félnem kell holmi keresztkérdésektől? – Nem, dehogy. De voltam én már ilyen esküdtszéki tárgyaláson. Az embernek minden erejét össze kell szednie, hogy ne veszítse el az önuralmát. – Franknek igaza van – szóltam közbe –, értem, hogy mire gondol. Minél simábban és gyorsabb folyik le a tárgyalás, annál könnyebb lesz mindnyájunkra nézve. Ha aztán túl leszünk rajta, akkor mindnyájan könnyebben lélegzünk, ugye, Frank? – Természetesen – mondta Frank. Még mindig kerültem a tekintetét, de most biztosabb voltam benne, mint valaha, hogy tudja az igazságot. Mindig is tudta, az első perctől kezdve tudta. Emlékszem, amikor először találkoztam vele
Manderleyben, amikor Beatrice-szel és Gilesszal itt voltak ebéden, és Beatrice olyan tapintatlanul beszélt Maxim egészségi állapotáról, emlékszem, ahogy Frank nyugodtan másra terelte a társalgást, és a maga csendes, szerény modorában kisegítette Maximet abból a kínos helyzetből. Most értettem csak meg azt a különös tartózkodást, amellyel Rebeccát említette, és azt a furcsa merevséget, valahányszor a beszélgetés kényes területre tévedt igen, már mindent értettem. Frank mindent tudott, de Maxim ezt nem is sejtette. Frank pedig nem akarta, hogy Maxim rájöjjön. És ott álltunk, néztünk egymásra, és nem tudtuk ledönteni a köztünk emelkedő korlátokat. A telefon tehát nem zavart többé. Minden hívást az irodába kapcsoltak. Nem volt más tennivalónk, mint várni. Várni keddig. Mrs. Danverst egyszer sem láttam. Az étlapot megkaptam minden reggel, de nem változtattam rajta semmit. Clarice-től megkérdeztem reggelente, hogy van Mrs. Danvers; Clarice mondta, hogy végzi a dolgát, de nem beszél senkivel. Egyedül étkezik a szobájában. Clarice tágra nyílt szemmel járt-kelt körülöttem látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi, de kérdezni nem mer semmit, és természetesen én sem akartam vele beszélni a dologról. Biztos, hogy a konyhában és egyáltalában az egész birtokon, az erdészházban a bérlőknél egyébről sem beszéltek. Biztosan Kerrithben is csak ezt tárgyalgatták. Mi nem mozdultunk ki Manderleyből. Még sétálni is csak a ház körül mentünk. Az erdőig sem merészkedem el. Az idő nem változott. Nyomasztó hőség volt még mindig, Időnként mennydörgést lehetett hallani, az égen fehér felhők tornyosultak
egymás fölé, de eső nem esett. Éreztem és tudtam, hogy a felhők mögött ott készülődik a vihar. A tárgyalást kedd délután két órára tűzték ki. Háromnegyed egykor tálalták az ebédet. Frank is feljött. Hála istennek, Beatrice telefonált, hogy nem tud jönni. A fia, Roger, kanyaróval érkezett haza, most ők sem mehetnek emberek közé. Magamban áldottam a kanyarót. Azt hiszem, Maxim képtelen lett volna elviselni Beatrice-t a tapintatlan szeretetével és folytonos kérdezősködésével. Hajmeresztő kérdéseket tud néha feltenni. Sietve, idegesen ettünk, nemigen beszéltünk. A gyomromban megint éreztem azt a szúró fájdalmat. Semmi étvágyam nem volt, alig tudtam lenyelni egykét falatot. Megkönnyebbültem, mikor felálltunk az asztaltól, és Maxim kiment a kocsihoz. A motorberregés megnyugtatott, azt jelentette, hogy elindulunk, hogy csinálunk valamit, nem ülünk ölbe tett kézzel Manderleyben. Frank a saját kocsiján jött utánunk. A kezemet egész úton Maxim térdén pihentettem. Nagyon nyugodtnak látszott, egyáltalán nem volt ideges. Olyan volt az egész, mintha beteget szállítanánk egy szanatóriumba, beteget, akit operálni fognak, és nem tudjuk, hogy az operáció hogyan sikerül. A kezem nagyon hideg volt, a szívem furcsán, szabálytalanul dobogott. A tárgyalást Lanyonban tartották, egy kisvárosban, mintegy tíz kilométernyire Kerrithtől, de az ellenkező irányban. Az autók a nagy, négyszögletes, kavicsos piactéren parkoltak. Dr. Phillips autója már ott volt, és Julyan ezredesé is. És más autók, sok más autó is. Észrevettem, hogy egy járókelő kíváncsian bámul Maxim arcába, aztán lopva meglöki a társát. – Talán jobb lesz, ha én itt maradok – mondtam –,
nem megyek be veletek. – Nem is engedném, hogy bejöjj – jelentette ki Maxim –, egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy bejöjj. Egyáltalában jobb lett volna, ha otthon maradsz Manderleyben. – Nem – mondtam –, azt nem bírtam volna ki. Majd itt fogok ülni az autóban. Ne törődj velem, nagyon jól megleszek. – Mrs. de Winter nem jön be? – kérdezte Frank az ablakon keresztül. – Nem – felelte Maxim –, itt marad az autóban. – Hát persze – helyeselt Frank –, semmi értelme nem volna, hogy bejöjjön. Mi sem maradunk sokáig. – Igen – hagytam rá. – De azért egy helyet fenntartunk – mondta Frank –, ha időközben mégis meggondolná magát, és be akarna jönni. Elmentek, és én ott maradtam egyedül. Az üzletek aznap korán zártak. Kevés ember járt az utcán. Lanyon nem tartozik a nyaralóhelyek közé, mert messze van a tengertől. Ültem az autóban, és néztem a boltok lehúzott redőnyeit. Múltak a percek. Vajon mit csinálnak az esküdtek, az elnök, Frank, Maxim, Julyan ezredes? Kiszálltam az autóból, és fel-alá sétáltam a téren. Megálltam egy-egy ablak előtt, benéztem, aztán folytattam a sétát. Láttam, hogy egy rendőr kíváncsian figyel. Befordultam egy mellékutcába, hogy ne kelljen találkoznom vele. Öntudatlanul, akaratom ellenére, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az előtt az épület előtt állok, ahol a tárgyalást tartják. Féltem tőle, hogy nagy tömeg fog összeverődni, de az utca teljesen kihaltnak látszott. Bementem, fölsiettem a lépcsőn, és megálltam a
folyosón. Egy rendőr bukkant elő valahonnan. – Óhajt valamit? – kérdezte. – Nem – feleltem. – Itt nem lehet várakozni – mondta. – Bocsánat. – És elindultam a lépcső felé. – Bocsánat, asszonyom – mondta –, ön Mrs. de Winter? – Igen – feleltem. – Az más – mondta –, akkor ha akar, várhat itt. Parancsol egy széket? – Köszönöm – mondtam. Bevezetett egy sivár kis szobába, amelynek a közepén egy asztal állt. A helyiség olyan volt, mint egy vasúti várószoba. Ott ültem, kezemmel az ölemben. Öt perc múlt el. Semmi sem történt. Ez sokkal rosszabb volt, mint kint, az autóban. Felálltam, és kimentem a folyosóra. A rendőr még mindig ott állt. – Mennyi ideig fog tartani? – kérdeztem. – Ha parancsolja, megkérdezhetem. Eltűnt a folyosó végén, majd egy perc múlva visszajött. – Azt hiszem, már nem soká tart – mondta. – Mr. de Winter most fejezte be vallomását, Searle kapitány, a búvár és doktor Phillips is beszéltek már. Most már csak egy tanú van hátra. Mr. Tabb, a kerrithi hajóépítő. – Akkor hát mindjárt vége. – Valószínűleg, asszonyom. – Azután hirtelen hozzátette: – Nem volna kedve meghallgatni a tárgyalás hátralevő részét? Van egy üres hely odabent, közvetlenül az ajtó mellett. Senki sem fogja észrevenni, ha bemegy.
– Igen – mondtam –, szívesen benéznék. Már csaknem vége volt mindennek, Maxim már befejezte vallomását. A többitől nem féltem. Csak Maxim vallomását nem akartam hallani, roppant ideges lettem volna, ezért nem mentem be vele és Frankkel. Most már mindegy, ha Maxim túl van rajta. Követtem a rendőrt, aki kinyitott egy ajtót a folyosó végén. Besurrantam, és leültem rögtön az ajtó mellett. Óvatosan körülnéztem, vigyázva arra, hogy senkiével se találkozzon a pillantásom. A terem sokkal kisebb volt, mint amilyennek képzeltem. Iszonyú meleg volt odabent. Azt képzeltem, hogy nagy, kopár helyiség lesz, padokkal, mint egy templom. Maxim és Frank a terem másik végében ültek. Az elnök sovány, idősebb, cvikkeres férfi volt. Embereket láttam, akiket nem ismertem. A szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam Mrs. Danverst. Ott ült jobbra hátul, és mellette Favell, Jack Favell, Rebecca unokabátyja. Előrehajolt, állát a tenyerébe támasztva, tekintetét az elnökre szegezte. Arra nem voltam elkészülve, hogy őt itt találom. Vajon Maxim tudja-e, hogy itt van? James Tabb, a hajóépítő állt most fel, hogy válaszoljon az elnök kérdéseire. – Igen, uram – felelte Tabb –, én alakítottam át Mrs. de Winter kis hajóját. Eredetileg francia halászcsónak volt, és Mrs. de Winter potom pénzen vette meg Bretagne-ban. Velem alakíttatta át vitorlás jachttá. – Olyan állapotban volt a hajó, hogy nyugodtan ki lehetett vele menni a tengerre? – kérdezte az elnök. – Tavaly áprilisban, mikor utoljára átadtam, olyan állapotban volt. Mrs. de Winter mindig nálam
teleltette. Már októberben elszállítottam, és márciusban üzent, hogy hozzam át a hajót. Mióta átalakítottam, ez volt a negyedik szezonja. – Előfordult azelőtt is, hogy a hajó felborult? – Nem, uram. Ha előfordult volna, bizonyára tudomást szerzek róla. Mrs. de Winter meg volt elégedve a hajóval, legalábbis ezt mondta nekem. – Nagy óvatosság és hozzáértés kellett a hajó kezeléséhez? – Hát... ami azt illeti, uram, a vitorláshoz érteni kell, az tagadhatatlan. De Mrs. de Winter hajója nem azok közül a megbízhatatlan kis járművek közül való volt, amelyeket egy pillanatra sem szabad magukra hagyni, amilyeneket itt Kerrithben is lát az ember. Mrs. de Winter vitorlása komoly, erős hajó volt, az nem ijedt meg egy kis széltől. Mrs. de Winter nagyobb viharban is vitorlázott vele, mint amilyen akkor éjszaka volt. Ezt mondom azóta is mindig. Nem értem, hogy süllyedhetett el a hajó éppen azon az éjszakán. – De ha tegyük fel, mint ahogy valószínűnek látszik, Mrs. de Winter lement, mondjuk a kabátjáért, és éppen akkor egy szélroham hátba támadta a hajót, akkor felfordulhatott? James Tabb megrázta a fejét. – Nem – mondta makacsul-, nem hiszem. – Pedig úgy tetszik, mégis ez történt – mondta az elnök. – Nem hiszem, hogy akár Mr. de Winter, akár bárki más közülünk önt vádolná a katasztrófáért. Ön a szezon elején rendbe hozta a hajót, jó állapotban adta át tulajdonosának. Sajnos, a megboldogult Mrs. de Winter, úgy látszik, egy pillanatra elveszítette a fejét, és ez az életébe került. Ilyesmi azelőtt is megtörtént már. Ismétlem, nem vádoljuk önt.
– Bocsásson meg, uram – mondta a hajóépítő –, de nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Ha megengedi, szeretnék még valamit mondani. – Halljuk. – A tavalyi katasztrófa óta sokan bizalmatlanok a munkám iránt. Azt mondják, hogy a szezon elején korhadt, rossz állapotban levő hajót adtam át Mrs. de Winternek. Két-három rendelést elvesztettem már emiatt. Ez nekem érzékeny veszteség volt, de minthogy a hajó elsüllyedt, nem volt mivel bebizonyítanom ártatlanságomat. Most, hogy az a gőzhajó zátonyra futott, mint mindannyian tudjuk, megtalálták Mrs. de Winter hajóját, és kiemelték. Searle kapitánytól engedélyt kaptam, hogy megnézzem a hajót. Meg akartam nyugtatni magamat, hogy becsületes munkát végeztem. – Na és? – kérdezte az elnök. – Igen, uram, a lelkiismeretem megnyugodhatott. Ami az én munkámat illeti, nem volt azzal a hajóval semmi baj. Minden egyes deszkáját, minden csavarját külön megvizsgáltam. Homokos talajba süllyedt, mint a búvártól hallottam. A sziklát egyáltalán nem is érintette. A sziklától legalább ötméternyire volt. Ott feküdt a homokban, erőszakos zúzódás nyoma nem látszott rajta. Elhallgatott. Az elnök várakozóan nézett rá. – Nos – kérdezte –, ez az egész, amit mondani akar? – Nem, uram – mondta Tabb nyomatékosan –, ez még nem minden. Valamit szeretnék tudni. Ki fúrt lyukakat a hajópadlóba? Amint mondtam, sziklához nem ütődhetett. A legközelebbi szikla legalább ötméternyire volt tőle. És különben is, a lyukakat nem zúzódás okozta. Azokat a lyukakat csákánnyal
ütötték a padlóba. Nem néztem rá. A földre néztem. A földet linóleum borította. Zöld linóleum. Azt néztem. Miért nem szól az elnök? Miért hallgat ilyen sokáig? Mikor végre megszólalt, a hangja mintha nagyon messziről jött volna. – Mit mond? Miféle lyukakról beszél? – Három lyuk van a hajópadlóban – beszélt tovább a hajóépítő. – Az egyik elöl a lánckamránál, a vízvonal alatt. A másik kettő szorosan egymás mellett, a hajó középső részén. A ballasztot is kidobálták belőle. De ez még nem minden. A csapokat is kinyitották. – Miféle csapokat? – A lefolyócsapokat, uram! Mosdófülke is volt a hajón, vízvezetékkel és természetesen lefolyóval, és beépített mosogató is. A lefolyókat mindig szorosan el kellett zárni, máskülönben alulról betódult volna a víz. Mikor tegnap megnéztem a csónakot, mind a két lefolyó nyitva volt. Rettenetes hőség volt a teremben. Miért nem nyitnak ki egy ablakot – gondoltam. – Megfullad az ember. És olyan sokan vannak, olyan rettenetesen sokan. – Azokkal a lyukakkal a padlóban, uram, és a kinyitott csapokkal, nem sok kellett egy olyan kis hajónak, hogy elsüllyedjen. Tíz perc elegendő volt. Azok a lyukak nem voltak meg, amikor én átadtam a hajót Mrs. de Winternek. Én büszke voltam a munkámra, és Mrs. de Winter is büszke volt a hajójára. Az én véleményem, uram, az, hogy a hajó egyáltalán nem borult fel. Szándékosan süllyesztették el. Nem bírom ezt a levegőt. Ki kell mennem. Fel kell
állnom, és visszamennem a várószobába. Nincs itt semmi levegő, és a szomszédom olyan közel ül hozzám, olyan borzasztó közel. Valaki föláll előttem, és mond valamit, mások is beszélnek, mindenki beszél. Nem tudom, mi történik. Nem látok semmit. Meleg van, irtózatosan meleg. Az elnök csendet kér, mond valamit. – Mr. de Winter – hallom. Nem látok semmit. Egy asszony ül előttem, annak a kalapja eltakar előlem mindent. Maxim föláll. Nem bírok ránézni. Nem szabad ránéznem. Egyszer már éreztem hasonlót. Mikor volt az? Nem tudom. Nem emlékszem. Igen, akkor, mikor ott álltam Mrs. Danversszel az ablakban. Mrs. Danvers is itt van, és hallja ezt. Maxim föláll. Irtózatos a hőség. A kezem nedves és csúszós, a nyakam az állam, az arcom csupa veríték. – Mr. de Winter, ön hallotta James Tabbnek a vallomását, aki a hajó karbantartásával volt megbízva. Tud ön valamit azokról a lyukakról? – Nem, semmit. – Van fogalma a lyukak eredetéről? – Természetesen nincs. – Most hall róla először? – Igen. – Tudjuk, hogy ez a vallomás megrázóan hat önre... – Már az is megrázkódtatás volt számomra, hogy egy évvel ezelőtt tévedtem, mikor azt hittem, hogy a feleségem holttestét találták meg. És most meg kell tudnom, hogy minden valószínűség szerint nem véletlen szerencsétlenség történt. Ezek után ön feltehetőleg nem csodálkozik azon, hogy az elhangzott tanúvallomás megrázóan hat rám. ...Ne, Maxim, ne! Hallottad, hogy mit mondott Frank. Nem szabad ilyen hangon beszélned. Nem
ezen az ingerült, éles hangon, Maxim. Az elnök ezt nem érti. Kérlek, drágám, kérlek. Ó, édes jó Istenem, ne engedd, hogy Maxim kijöjjön a sodrából. Ne engedd, hogy megfeledkezzék magáról! – Legyen meggyőződve, Mr. de Winter, hogy valamennyien mélységesen önnel érzünk. Kétségtelen, hogy a hír megrázta önt, rettenetes lehetett önre nézve, mikor megtudta, hogy a felesége a kajütben fulladt meg, és nem a nyílt tengeren lelte halálát, mint ahogy először gondolta. Én az ön érdekében szeretném megtudni, hogy mi történt tulajdonképpen. Remélem, nem képzeli, hogy a magam szórakoztatására folytatom le ezt a tárgyalást. – Ez nyilvánvaló. – Remélem, hogy az. James Tabbtől hallottuk éppen most, hogy a hajó aljában, ahol a megboldogult Mrs. de Wintert megtalálták, három lyuk volt, és hogy a lefolyó csapok nyitva voltak. Kételkedik ön a vallomásában? – Természetesen nem kételkedem. Mr. Tabb hajóépítő, tudja, hogy mit beszél. – Ki vezette Mrs. de Winter hajóját? – Ő maga. – Segítség nélkül? – Segítség nélkül. – A hajót a manderleyi magánkikötőben tartották? – Igen. – Ha idegen nyúlt volna a hajóhoz, azt észrevették volna? Nyilvános út nem vezet a manderleyi kikötőhöz? – Nem. – A kikötő csendes, ha jól tudom, és fák veszik körül. – Igen.
– De ha valami csavargó odalopódzik, megeshetett volna, hogy nem veszik észre? – Az megeshetett volna. – James Tabb azt állítja – és nincs okunk kételkedni szavaiban –, hogy egy hajó, amelynek aljában három ekkora lyuk van, és melynek lefolyócsapjai is nyitva vannak, legfeljebb tíz-tizenöt percig tud fent maradni a vízen. – Úgy van. – Akkor hát el kell ejtenünk azt a feltevést, hogy a lyukakat még a hajó elindulása előtt fúrta valaki. Ha így lett volna, akkor már a kikötőben elsüllyed. – Kétségtelenül. – Tehát nem marad más hátra, mint az a föltevés, hogy aki kivitte a hajót aznap éjszaka, az maga fúrta a lyukakat a padlóba, és nyitotta ki a csapokat. – Úgy van. – Ön azt mondja, hogy a kajüt ajtaja és az ablakok be voltak csukva, és a felesége a földön feküdt. Ezt vallotta ön, és ezt vallotta dr. Phillips, sőt Searle kapitány is. – Úgy van. – Ha az önök vallomásához hozzátesszük, hogy csákánnyal lyukat vágtak a hajó aljába, és hogy a lefolyócsapok nyitva voltak, nem találja ön mindezt nagyon különösnek, Mr. de Winter? – Természetesen különösnek találom. – Mr. de Winter, bármilyen kínos is rám nézve, kötelességem egy bizalmas természetű kérdést intézni önhöz. – Tessék. – Tökéletesen boldog volt az ön házassága a megboldogult Mrs. de Winterrel? Persze, ezek a fekete pontok itt a szemem előtt a
melegtől vannak. Irtózatos ez a hőség, ez a sok ember, ez a sok kíváncsi arc. Miért nem nyitnak ki egy ablakot?!...Azt hittem, az ajtó sokkal közelebb van, de messzebb volt, mint gondoltam. És a föld süllyedni kezdett a lábam alatt. – És akkor ebből a furcsa ködből, amely körülvett, Maxim hangját hallottam tisztán és erősen: – Lenne szíves valaki kivezetni a feleségemet. Úgy látom, rosszul van...
HUSZONHARMADIK FEJEZET Ott ültem megint a kis szobában. A kis szobában, amely olyan volt, mint egy vasúti várószoba. A rendőr állt mellettem, fölém hajolt, egy pohár vizet adott, és valaki megérintette a karomat. Frank keze. Mozdulatlanul ültem, és lassan-lassan a padló, a falak, a rendőr és Frank alakja természetes formát öltöttek. – Úgy szégyellem – mondtam –, hogy ilyen ostobán viselkedtem, de rettenetes hőség volt odabent. – Igen, már sokan panaszkodtak emiatt, mégse csinálnak semmit. Sokszor elájulnak a hölgyek odabent. – Jobban érzi magát, Mrs. de Winter? – kérdezte Frank. – Igen, sokkal jobban. Mindjárt egészen jól leszek. Menjen vissza. Ne várjon itt miattam. – Hazaviszem magát Manderleybe. – Nem. – De igen. Maxim azt mondta, hogy vigyem haza.
– Nem, magának Maxim mellett kell maradnia. – Maxim kívánsága az, hogy hazavigyem Manderleybe. Megfogta a karomat, és segített fölállni. – El tud menni az autóig, vagy idehozzam a kocsit? – El tudok menni, de sokkal jobban szeretnék itt maradni. Szeretném, ha maga is itt maradna és vigyázna Maximre. – Maxim esetleg nagyon sokáig marad... Miért mondja ezt? Mit akar ezzel mondani? És miért nem néz rám? Karon fogott, és végigvezetett a folyosón, aztán le a lépcsőn az utcára. Maxim esetleg nagyon sokáig marad... Nem beszéltünk. Odaértünk Frank kis Morrisához. Kinyitotta az ajtót, és besegített. Azután ő is beült, és beindította a motort. Végighajtottunk a macskaköves piactéren, majd az üres városon keresztül le a kerrithi országútra. – Miért marad sokáig Maxim? Mi van még hátra? – Esetleg megismételtetik a tanúvallomásokat. Frank egyenesen maga elé nézett, a kemény, fehér útra. – De hiszen mindenkit kihallgattak már. Mit mondhatnak még? – Nem lehet tudni – mondta Frank –, az elnök esetleg másképpen teszi fel a kérdéseit. Tabb vallomása mindent felforgatott. Az elnöknek más szemszögből kell megvizsgálnia az ügyet. – Milyen szemszögből? Hogy érti ezt? – Hallotta a tanút. Hallotta, hogy Tabb mit mondott. Most már nem fogják elhinni, hogy véletlen szerencsétlenség történt. – De hát ez képtelenség, Frank! Nevetséges. Miért
hallgatnak Tabbre? Hogyan állíthatja ő ennyi idő múltán, hogy a lyukakat szándékosan fúrták a hajó aljába? Mit akarnak bebizonyítani? – Nem tudom. – Az elnök kellemetlen ember, Maxim képtelen lesz nyugodtan válaszolni, kijön a sodrából. Olyanokat fog mondani, amit maga is megbán majd. Az elnök faggatja majd, és Maxim nem bírja idegekkel, tudom, hogy így lesz. Frank nem felelt. Nagyon gyorsan hajtott. Mióta ismertem most történt először, hogy nem tudta a szokásos, unalmas mederbe terelni a társalgást. Ez azt mutatja, hogy ő is nyugtalan, nagyon nyugtalan. Rendes körülmények között lassan, óvatosan vezetett minden útkereszteződésnél megállt, jobbra balra kémlelt, és minden kanyarodónál hangosan dudált. – Az az ember is ott volt, aki egyszer meglátogatta Manderleyben Mrs. Danverst… – Favellt gondolja? – kérdezte Frank. – Én is láttam. – Ott ült Mrs. Danversszel az ablak mellett. – Igen, tudom… – Miért jött el? Mi joga van neki ott lenni a tárgyaláson? – Unokatestvére Mrs. de Winternek. – De az nincs rendjén, hogy ők ott ülnek Mrs. Danversszel. Én nem bízom bennük, Frank. – Én sem. – Mondhatnak valamit. Nagyon sokat árthatnak Maximnek. Frank megint nem felelt. Olyan hűséges barátja volt Maximnek, annyira együtt érzett vele, hogy senkivel sem akart róla beszélni, még velem sem. Nem tudhatta, hogy én mennyit tudok. És én sem tudtam
pontosan, hogy ő mennyit tud. Szövetségesek voltunk, egy úton haladtunk, de nem mertünk egymásra nézni. Egyikünk se merte megkockáztatni a vallomást. Emlékszem, amint befordulunk az alsó kapun, végighajtunk a kanyargós úton, föl a házig. A hortenziák éppen virágzanak. Kék fejecskéjük kikandikál a zöld levelek sűrűjéből. Minden szépségük ellenére van bennük valami gyászos. A temetési szertartás komor pompájára emlékeztetnek, olyanok, mint a halott koszorúk, merevek és mesterkéltek, amilyeneket üveg alatt lehet látni idegen országok temetőibe? És ott sorakoztak végesvégig az úton, mind a két oldalon, kéken, egyhangúan, mint kíváncsi nézők, akik kiállnak az utcára, hogy lássanak minket. Fölértünk végre a házhoz és megálltunk a lépcső előtt. – Jobban van? – kérdezte Frank. – Feküdjön le. – Igen – mondtam –, talán az lesz a legjobb, ha lefekszem. – Én visszamegyek Lanyonba – mondta. – Maximnek szüksége lehet rám. Többet nem szólt. Rögtön beült az autóba és elindult. Maximnek szüksége lehet rá. Miért mondta, hogy Maximnek szüksége lehet rá? Az elnök talán Franket is ki fogja hallgatni. Talán őt is kikérdezi arról az éjszakáról, amikor Maxim együtt vacsorázott Frankkel. Meg fogja kérdezni, hogy Maxim pontosan hány órakor ment el hazulról. Meg fogja kérdezni, látta-e valaki hazajönni Maximet. Tudták-e a cselédek, hogy otthon van? Van-e tanúja arra, hogy mikor hazajött, egyenesen fölment a szobájába, és levetkőzött? Esetleg Mrs.
Danverst is kihallgatják. Mrs. Danverst is megidézik tanúnak, és Maxim dühös lesz, elsápad. Fölmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra, ahogyan Frank tanácsolta. Kezemet a szememre szorítottam. Most is magam előtt láttam azt a termet és azokat az arcokat. Az elnök komor, barázdás, cvikkeres arcát. „Csak nem gondolja, hogy a magam szórakoztatására folytatom le a tárgyalást?” Lassú felfogású, bogarászó ember, rögtön meg van sértve. Vajon most miről beszélnek? Mi történik? Mi lesz, ha Frank egyedül jön vissza? Újságbeli képek jelentek meg az emlékezetemben, amint emberek kilépnek egy i1yen bírósági épületből, és egyenruhás őrök vezetik el őket. Mi lesz, ha Maximet is elviszik? Nem fognak beengedni hozzá? Nem lesz szabad meglátogatnom? Itt kell élnem Manderleyben nap nap után, és várni őt minden éjszaka, mint ahogyan most várom? …Julyan ezredes kedves lesz és megért. Az emberek azt fogják mondani: „Rosszul teszi, hogy annyit van egyedül. Jöjjön el hozzánk.” Telefon, újságok, megint telefon. „Nem, Mrs. de Winter nem fogad senkit. Mrs. de Winter nem fogadja a Megyei Krónika munkatársát.” Aztán másnap. Megint egy másik nap. Vánszorgó hetek. És Frank végre elvisz, hogy láthassam Maximet. Maxim sovány, sápadt, különös, olyan, mint a kórházi betegek… Más asszonyok is keresztülmentek ezen. Asszonyok, akikről az újságban olvastam. Folyamodványt írtak a belügyminiszterhez, de nem használt semmit. A belügyminisztérium mindig azt feleli, hogy az igazságnak nem szabad útjába állni. Sokszor előfordult, hogy jó barátok is írtak
folyamodványt, valamennyien aláírták, de a belügyminisztérium nem tehet semmit. És a legtöbb ember, ha olvas róla az újságban, azt mondja: „Ugyan, miért hagynák futni? Utóvégre megölte a feleségét. Azt a szegény asszonyt már nem lehet feltámasztani. Ez a szentimentális felfogás, amely a halálbüntetés eltörlését kívánja, csak lovat ad a gonosztevők alá. Gondolta volna meg, mielőtt megölte a feleségét. Most már késő. Fel fogják akasztani, mint más bűnöst. Úgy kell neki. Legalább elrettentő példa lesz a többieknek.” Emlékszem, láttam egyszer egy képet valamelyik újságban, nagy tömeg áll a börtön kapuja előtt, kilenc óra múlt néhány perccel, és egy rendőr éppen cédulát akaszt ki a kapura, hogy mindenki elolvashassa. „A halálos ítéletet ma reggel kilenc órakor, a börtönigazgató, a börtönorvos és a megyei seriff jelenlétében végrehajtották.” Az akasztás gyorsan megy. Az akasztás nem fáj. Az akasztás egyszerre kettétöri az áldozat nyakcsigolyáját. Valaki azt mondta egyszer, hogy azért nem mindig sikerül. Valaki, aki ismert egy börtönigazgatót. Zsákot húznak az ember fejére, odaállítják arra a kis zsámolyra, és egyszerre csak süllyedni kezd alatta a föld... Összesen három perc az egész, attól fogva, hogy a cellájából kilép. Mások azt mondják, hogy csak ötven másodperc. Nem, az lehetetlen. Ötven másodperc túl kevés. Egypár lépcsőn is le kell menni. A doktor is lemegy. Azt mondják, rögtön meghal az illető. De nem, nem hal meg rögtön. A test még mozdul egyet-egyet, ha a nyakcsigolya nem tört el. De azt is mondják, hogy olyankor már nem érez semmit. Bár mások szerint ez nem igaz. Valaki, akinek a bátyja börtönorvos volt, azt mondta, hogy
nem hozzák nyilvánosságra, mert botrány lenne belőle, de gyakran előfordul, hogy nem halnak meg rögtön. Édes jó Istenem, ne engedd, hogy ezekre a dolgokra gondoljak. Engedd, hogy valami más jusson az eszembe. Mrs. Van Hopper, Amerikában. Most már együtt lehet a leányával. Van egy nyaralójuk Long Islanden. Biztosan sokat bridzseznek. Lóversenyekre is járnak. Mrs. Van Hopper nagyon szeret lóversenyekre járni. Vajon megvan-e meg az a kis sárgakalapja? Túl kicsi volt az ő széles arcához. Mrs. Van Hopper ott ül a Long Island-i kertben, regényekkel, képeslapokkal, újságokkal az ölében. A szeméhez illeszti a lornyonját, és így szól a lányához: „Hallgass ide, Helen. Az van az újságban, hogy Max de Winter meggyilkolta az első feleségét. Énnekem mindig gyanús volt egy kicsit. Mondtam is annak a buta lánynak, hogy vigyázzon, de nem hallgatott rám. Hát most megkapta, amit akart. Bár neki persze nem lesz semmi baja. Sőt, a filmgyárak ostromolni fogják az ajánlataikkal.” Valami megérintette a kezemet. Jasper volt. Hideg, nedves orrát odadörzsölte a kezemhez. Feljött utánam a hallból. Hogy van az, hogy a kutyáktól néha sírhatnékja van az embernek? Van valami reménytelenül szomorú a ragaszkodásukban Jasper tudja, hogy valami baj van, a kutyák mindig tudják. Látták az autót a ház előtt, amikor megjöttünk. Ott állt mind a két kutya, lógó farokkal, szomorú szemmel, aztán mikor Frank elrobogott, visszakullogtak a kosarukhoz. Úgy látszik, elaludtam, mert egyszerre felriadtam. Dörgött az ég. Felültem az ágyon. Az óra ötöt mutatott. Fölkeltem,
és odamentem az ablakhoz. Falevél se rezdült. A levelek várakozóan, mozdulatlanul függtek a fákon. Az ég ólomszínű volt. Olykor villám hasított rajta keresztül, aztán sok idő múlva a távolból mennydörgést lehetett hallani. Az eső még nem eredt el. Kimentem a folyosóra, és hallgatóztam. Nem hallottam semmit. Elmentem a lépcsőig. Senki. A hall sötét volt. Lementem, és megálltam a teraszon. Újabb mennydörgés. Egy esőcsepp a kezemre hullott. Egyetlenegy csepp, nem több. Nagyon sötét volt, a tenger Innen a távolból olyan volt, mint egy fekete tó. Még egy esőcsepp hullott a kezemre, aztán újabb mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Egy szobalány csukogatni kezdte az ablakokat fönt az emeleten. Robert is megjelent, és becsukta mögöttem a szalon ablakait. – Az urak még nem jöttek vissza, Robert? – kérdeztem. – Nem, asszonyom, még nem. Azt hittem, hogy asszonyom is velük van. – Nem, én előbb visszajöttem. – Parancsol teát, asszonyom? – Nem, köszönöm, várok még. – Úgy látszik, végre megfordul az idő, asszonyom. – Igen. De csak nem akart esni. Csak az a két csepp, ami a kezemre hullott, azóta semmi. Visszamentem, és leültem a könyvtárban. Fél hatkor Robert lépett a szobába. – A kocsi éppen most érkezett a ház elé, asszonyom – jelentette. – Melyik kocsi? – Mr. de Winter kocsija, asszonyom.
– Ő maga vezeti? – Igenis, asszonyom. Megpróbáltam felállni, de a lábam mintha szalmából lett volna, nem bírt el. A díványhoz támaszkodva tudtam csak állva maradni. A torkom száraz volt. Egy perccel később Maxim belépett a szobába, és megállt az ajtónál. Nagyon fáradtnak és öregnek látszott. A szája szögleténél olyan ráncok sötétlettek, amelyeket még sohasem vettem észre. – Lezárták az ügyet – mondta. Vártam. Nem bírtam se szólni, se mozdulni. – Öngyilkosságot állapítottak meg – folytatta Maxim –, elegendő bizonyíték hiányában. – Öngyilkosságot? – kérdeztem és leültem. – De mivel magyarázzák? Mit tartanak az öngyilkosság okának? – A jóisten tudja. Úgy látszik, az okot nem találták fontosnak. Az öreg Horridge csak azt akarta tudni, hogy nem voltak-e Rebeccának anyagi gondjai. Anyagi gondjai! Jóságos isten! Az ablakhoz lépett, kinézett a pázsitra. – Esni fog – mondta. – Hála istennek, végre esni fog. – Mégis, hogyan történt? Mit mondott az elnök? Miért tartott ilyen sokáig? – Mindig újra elölről kezdte – mondta Maxim. Mindenféle apró részletet kérdezett a hajóról, ami senkit sem érdekelt. Hogy a csapok nehezen jártak-e. Hogy a második lyuk pontosan hány méternyire volt az elsőtől. Hogy mi volt a ballaszt. Hogy micsoda hatással van a hajó biztonságára a ballaszt kihajítása. Hogy egy asszony segítség nélkül ki tudja-e hajítani a hajóból a ballasztot. Hogy jól záródott-e a kajütajtó.
Hogy mekkora víznyomás kell ahhoz, hogy az ajtó benyomódjék. Már azt hittem, megőrülök. De uralkodtam magamon. Mikor téged megláttalak ott az ajtóban, rögtön tudtam, hogy mit kell tennem. Láttam, hogy rosszul vagy és az ájulás környékez, és ez figyelmeztetett arra, hogy ha szabadjára engedem az indulataimat, akkor vége mindennek. Pontosan tudtam, hogy mit kell mondanom. Szembenéztem Horridge-dzsal egész idő alatt. Egy pillanatra le nem vettem a tekintetemet sovány kis arcáról és aranykeretes csíptetőjéről. Halálom napjáig emlékezni fogok az arcára. Fáradt vagyok, drágám, olyan fáradt, hogy se nem látok, se nem hallok, se nem érzek semmit. Leült az ablak mellé. Előrehajolt, fejét a kezébe támasztotta. Én is odaültem melléje. Pár perc múlva belépett Frith, Robert tolta utána a teaasztalt. Az ünnepélyes szertartás úgy zajlott le, mint mindennap, mióta Manderleyben éltem. A teaasztalon hófehér damasztterítő, ezüst teáskanna, a vízforraló alatt meggyújtották a pici lángot. Pirított kenyér, szendvics, háromféle sütemény. Jasper ott ül szorosan az asztal mellett, farkával néha csap egyet a padlón, szemét várakozásteljesen szegezi rám. Furcsa – gondoltam –, furcsa, hogy az élet azért megy tovább, akármi történik is, mindig ugyanaz ismétlődik, eszünk, alszunk, mosakodunk. Nincs az a válság, ami megzavarná az élet hétköznapi rendjét. Kitöltöttem Maxim teáját, és odavittem neki az ablakhoz. Vittem egy darab pirítóst is, és magamnak is megkentem egyet. – Frank hol van? – kérdeztem. – El kellett mennie a vikáriushoz. Nekem is el kellett volna mennem, de én előbb téged akartalak
látni. Folyton rád gondoltam, egész idő alatt. Rád gondoltam, hogy milyen borzasztó lehet neked itthon egyedül várni, teljes bizonytalanságban. – Miért kell a vikáriushoz menni? – kérdeztem. – A mai este miatt – mondta –, a templomi szertartást megbeszélni. Rámeredtem és megértettem. Rebeccát el kell temetni. Rebeccát felhozzák a kriptába. – Fél hétkor lesz a temetés – mondta –, senki sem tudja, csak Frank, Julyan ezredes, a vikárius meg én. Nem is lesz ott senki más. Ezt még tegnap megbeszéltük, a vizsgálat eredményétől függetlenül. – Hánykor kell elmenned? – Hat óra huszonöt perckor találkozom velük a templom előtt. Nem szóltam semmit. Tovább kortyoltam a teámat. Maxim nem nyúlt az ételhez. – Még mindig milyen borzasztó meleg van. – A levegőben lóg a zivatar – mondtam –, de valahogy nem akar esni. Csak néha hull egy-egy csepp. – Akkor is mennydörgött, mikor elindultam Lanyonból – mondta –, az ég olyan fekete volt a fejem fölött, mint a tinta. Miért nem esik már, az isten szerelmére?! A madarak hallgattak odakint a fák lombjai között. Még mindig nagyon sötét volt. – Sajnállak, hogy megint el kell menned – mondtam. Nem felelt. Fáradtnak látszott, halálosan fáradtnak. – Ha este visszajövök, majd beszélgetünk. Annyi megbeszélnivalónk van. Elölről kell kezdenünk mindent. Nagyon rossz férjed voltam.
– Nem – mondtam –, nem voltál az. – Újra kezdjük az életünket, ha ezen túl leszünk. Lesz erőnk hozzá, hiszen ketten vagyunk. A jövő majd legyőzi a múltat. Gyermekeink is lesznek. Néhány pillanatig hallgatott, majd az órájára nézett. – Hat óra múlt tíz perccel- mondta –, indulnom kell. Nem fog sokáig tartani, legfeljebb félórát. Le kell mennünk a kriptába. Fogtam a kezét. – Én is veled megyek – mondtam. – Nem félek, engedd meg, hogy veled menjek. – Nem – felelte –, szó sem lehet róla – és ezzel kiment a szobából. Hallottam a motor zúgását, aztán elhalt a hangja, jelezve, hogy Maxim elment. Robert jött be, hogy eltakarítsa a teázás maradványait, éppen úgy, mint máskor. A naponta ismétlődő szertartás semmit sem változott. Vajon akkor is így lenne, ha Maxim nem jön vissza Lanyonból? Robert akkor is így állna itt, ugyanezzel a kifejezéstelen arccal söpörné össze a morzsákat a hófehér damasztterítőről, és gurítaná ki az asztalt a szobából? Nagy csend volt a könyvtárban. Elképzeltem őket, amint lemennek a kriptába. Én sohasem jártam ott, csak kívülről láttam a kripta ajtaját. Vajon milyen lehet egy kripta? Koporsók állnak a fal mellett? Maxim édesanyja és édesapja. Vajon mit csinálnak annak az asszonynak a koporsójával, aki a másik helyett került a kriptába? Vajon ki lehetett az a szegény ismeretlen, akit nem keresett senki? Most eggyel megszaporodik a koporsók száma. Rebecca is bekerül a kriptába. Vajon szabályos temetési szertartást végez a vikárius Maxim, Frank és Julyan ezredes jelenlétében? „Emlékezzél meg, ember, hogy
porból vagy és porrá leszesz.” Úgy tetszett nekem, hogy Rebecca már nem is valóság. Szétporladt, szertefoszlott, amikor megtalálták. Aki ott pihen a koporsóban, az már nem Rebecca, csupán egy marék por. Hat után végre esni kezdett. Először csak az esőcseppek halk kopogását hallottam, látni még nem lehetett semmit. Aztán egyre hangosabb és sűrűbb lett az eső, végre valóságos felhőszakadás zúdult alá ferde pásztákban az égből. Mintha zsilipeket nyitottak volna ki. Sarkig kitártam az ablakokat, és teli tüdővel szívtam be a friss levegőt. Az eső az arcomba vágott, a kezem is csupa víz lett. Nem láthattam messzire az eső sűrű fátyolán keresztül. Hallottam a víz zubogását az ablak fölötti csatornában, és hogy hogyan veri az eső a terasz kőkockáit. Már nem dörgött az ég. Az esőnek mohaés földszaga volt. Nem vettem észre, hogy Frith belépett a szobába. Ott álltam az ablakban, néztem az esőt, csak akkor pillantottam meg Frithet, mikor már közvetlenül mellettem állt. – Bocsásson meg, asszonyom – mondta –, nem méltóztatik tudni, hogy soká marad-e Mr. de Winter? – Nem – feleltem –, nem marad sokáig. – Egy úr van itt, asszonyom – mondta Frith, pillanatnyi habozás után. – Nem tudom, mit mondjak neki, mindenáron beszélni akar Mr. de Winterrel. – Ki az? – kérdeztem. – Valaki, akit én is ismerek? – Igenis, asszonyom – mondta Frith, és látszott az arcán, hogy zavarban van –, egy úr, aki Mrs. de Winter életében nagyon sokat járt a házhoz. Mr. Favellnek hívják. Feltérdeltem az ablak melletti díványra, és
becsuktam az ablakot. Az eső már a párnákat is átáztatta. Azután megfordultam, és Frithre néztem. – Vezesse be Mr. Favellt – mondtam. – Igenis, asszonyom. A kandallóhoz léptem. Mire Maxim visszajön, remélhetőleg végzek Favell-lel. Még nem tudtam, hogy mit mondok neki, de nem féltem tőle. Néhány perc múlva Frith bevezette Favellt a könyvtárba. Éppen olyan volt, mint az előző alkalommal, csak elhanyagoltabb, és ha lehet, még közönségesebb. Az a fajta férfi, aki mindig kalap nélkül jár, a haját kiszívta a nap, a bőre cserzett volt, a szeme véraláfutásos. Talán ivott is. – Sajnos, Maxim nincs idehaza – mondtam –, nem tudom, mikor jön vissza. Nem lenne jobb, ha telefonálna holnap az irodába, és úgy beszélnének meg egy találkozást? – Inkább megvárom – mondta Favell –, nem hiszem, hogy sokáig tart. Az ebédlő ajtaja nyitva volt és láttam, hogy Maxnek is meg van terítve. – A személyzet nem tudja – mondtam –, de lehetséges, hogy Maxim nem jön haza ma este. – Megszökött? – kérdezte Favell kellemetlen mosollyal. – Igaz, hogy az adott körülmények között ez volna a legokosabb, amit tehet. A pletyka kellemetlen dolog. Miért ne kerülje el az ember, ha lehet? – Nem értem, mit beszél – mondtam. – Nem érti? Csak nem akarja elhitetni velem, hogy nem érti? Mondja, jobban érzi már magát? Rém kellemetlen lehetett, hogy elájult ott a tárgyaláson. Szívesen segítettem volna, de láttam, hogy már van lovagja. Képzelem, Frank Crawley mennyire élvezte
a helyzetet. Megengedte neki, hogy hazakísérje? Mikor a múltkor én akartam elvinni kocsikázni, a világért sem volt hajlandó eljönni velem. – Miért akar Maximmel beszélni? Favell átnyúlt az asztal fölött, és elvett egy cigarettát. – Ugye, megengedi, hogy rágyújtsak? – kérdezte. – Remélem, nem fog émelyegni tőle. Az ember sohasem tudhatja ezeknél a fiatalasszonyoknál. Az öngyújtója fölött rám nézett. – Mióta utoljára láttam, egy kicsit megnőtt. Vajon mitől? Attól, hogy Frank Crawleyval sétál? Nagy füstfelhőt fújt a levegőbe. – Mondja, nincs kifogása ellene, ha kérek egy pohár szódás whiskyt az öreg Frithtől? Nem szóltam semmit, csöngettem Frithnek. Favell leült a dívány karfájára, a lábát lóbázta, gonoszul mosolygott. Robert jött be a csöngetésre. – Egy whiskyt szódával Mr. Favellnek – mondtam. – Mi újság, Robert? – kérdezte Favell. – Nagyon régen nem láttam. Még mindig tiporja a kerrithi leány szíveket? Robert elpirult. Rám nézett, rettenetes zavarban volt. – Ne féljen, barátom, nem árulom el. Na, szaladjon, és hozza azt a whiskyt. Duplát. Robert eltűnt. Favell nevetett, és a hamut leszórta a padlóra. – Egyszer, mikor szabadnapos volt, csináltunk együtt egy görbe estét. Rebecca fogadott velem öt fontba, hogy ilyesmire azért mégsem vetemedem. Megnyertem az öt fontot. Életem egyik legmulatságosabb estéje volt. Hogy mennyit
nevettem! Robert fényes pofa volt, és meg kell hagyni, ért a nőkhöz. A legszebbet választotta ki magának, akivel összeakadtunk. Robert visszajött, tálcán hozta a whiskyt és a szódát. Még mindig égett az arca, és látszott rajta, hogy mennyire kínos neki ez az ugratás. Favell mosolyogva figyelte, amint kitölti az italt. Aztán egyszerre hangosan felnevetett, és hátradőlt a dívány karfáján. Valami slágert fütyült, és tekintetét Robert arcára szegezte. – Ez volt az, ugye? – kérdezte. – Még mindig a platinaszőkék az esetei, Robert? Robert mosolyogni próbált. Roppant szerencsétlennek látszott. Favell még hangosabban nevetett. Robert megfordult, és kiment a szobából. – Szegény fiú – mondta Favell –, azóta se igen lehetett efféle kiruccanáson. Az a vén szamár Frith kurta pórázon tartja. Ivott, körülnézett a szobában, és bizalmaskodó mosollyal méregetett. – Nem esnék nagyon kétségbe, ha Max nem jönne vissza vacsorára – jelentette ki. – Maga mit szólna hozzá? Nem feleltem. Ott álltam a kandallónál, kezemet összekulcsoltam a hátam mögött. – Nem ajánlaná fel nekem a helyét az asztalnál kérdezte, és félrehajtott fejjel újra rám mosolygott. – Mr. Favell – mondtam –, nem akarok udvariatlan lenni, de meglehetősen fáradt vagyok. Hosszú és kimerítő nap volt a mai. Ha nem mondhatja el nekem, hogy miért akar Maximmel beszélni, akkor semmi értelme, hogy itt üljön. Ismétlem, jobban tenné, ha most elmenne, és holnap az irodában érdeklődnék, hogy mikor lehet Maximmel beszélni.
Leszállt a dívány karfájáról, és poharával a kezében közelebb lépett hozzám. – Nem, nem – mondta –, ne legyen kegyetlen hozzám. Nekem is nehéz napom volt. Ne szaladjon el, ne hagyjon magamra! Ne féljen tőlem. Higgye el, hogy teljesen ártalmatlan vagyok. Persze, Maxim mindenféléket mesélt rólam, ugye? Maga azt hiszi, hogy én vagyok a farkas, akivel a gyerekeket ijesztgetik – folytatta, minthogy nem feleltem. Pedig nem vagyok farkas, higgye el, egészen közönséges, ártatlan bárányka vagyok. De maga remekül viselkedik. Tökéletesen. Egészen komolyan mondom; le a kalappal maga előtt. A nyelve elakadt, összevissza beszélt. Már megbántam, hogy bevezettettem. – Maga idejött Manderleybe – folytatta, és a kezével bizonytalan mozdulatot tett –, száz és száz emberrel találkozott, akiket azelőtt nem ismert, tűrte az öreg Max szeszélyeit, nem törődött senkivel, ment a maga útján. Mondhatom, hogy remekül viselkedett. Nem bánom, akárki is hallja, amit mondok. Megtántorodott, aztán kiegyenesedett, és üres poharát letette az asztalra. – Tudja, ez a dolog nekem is nagy megrázkódtatás volt. Borzasztó nagy megrázkódtatás. Rebecca az unokatestvérem volt. Örülten szerettem. – Igen – mondtam –, igen. Meg tudom érteni. Nagyon sajnálom. – Együtt nőttünk fel – folytatta. – Mindig nagyszerűen megértettük egymást. Egyforma volt az ízlésünk, ugyanazokat az embereket szerettük, ugyanazokon a tréfákon nevettünk. Azt hiszem, jobban szerettem Rebeccát, mint bárki mást a világon. És ő is szeretett engem. Rettenetes csapás
volt... – Igen, persze – mondtam –, természetesen. – Csak azt szeretném tudni, hogy mit képzel Max. Azt képzeli, hogy most már nyugodtan éldegélhet Manderleyben, miután azt a nyomorult tárgyalást megúszta? Mondja, tényleg ezt képzeli? Már nem mosolygott. Felém hajolt. – Majd én teszek róla, hogy Rebecca elégtételt kapjon – emelte fel a hangját. – Öngyilkosság!... Mindenható Isten, az a vén hülye elnök elhitette az esküdtekkel, hogy öngyilkosság történt. Maga meg én, mi ketten tudjuk, hogy nem volt öngyilkosság. Ugye, maga is tudja? Még közelebb hajolt hozzám. – Ugye, maga is tudja? – ismételte lassan. Az ajtó kinyílt, és Maxim lépett a szobába. Mögötte Frank. Maxim megállt a nyitott ajtóban, és Favellre meredt. – Hogy az ördögbe kerülsz ide? – kérdezte. Favell megfordult, zsebre tett kézzel. Várt egy pillanatig, aztán megint elmosolyodott. – Természetesen gratulálni akarok neked a délutáni tárgyaláshoz, öreg cimbora... – Légy szíves, hagyd el a házat – mondta Maxim –, mert különben kidobatlak. – Lassabban a testtel – mondta Favell. Ismét cigarettára gyújtott, és visszaült a dívány karfájára. – Hanem akarod, hogy Frith is meghallja, amit mondok, akkor csukd be az ajtót. Maxim nem mozdult. Frank visszament az ajtóhoz, és csendesen becsukta. – Hallgass ide, Max – mondta Favell. – Te megúsztad ezt a dolgot, ugyebár? Szerencsésebben, mint valaha is remélni merted volna. Én is ott voltam
a tárgyaláson ma délután, hiszen láttál. Elejétől végig ott voltam. Akkor is, amikor a feleséged elájult a legválságosabb pillanatban, de őt hagyjuk. Jól benne voltál a kutyaszorítóban, igaz, Max? De ezúttal szerencséd volt. Nem volt nehéz becsapnod azokat a hülye esküdteket. Maxim egy lépést tett Favell felé, Favell felemelte a kezét. – Várjunk csak egy kicsit – mondta –, még nem fejeztem be. Bizonyára tudatában vagy annak, öregem, hogy sok kellemetlenséget okozhatok neked. Kellemetlenség, ez aránylag a legszelídebb kifejezés. Leültem a székre, a kandalló mellé. Mind a két kezemmel megmarkoltam a szék karfáját. Frank odajött, és megállt mögöttem. Maxim még mindig nem mozdult. A szemét nem vette le Favellről. – Úgy – mondta végre –, milyen kellemetlenségekről beszélsz? – Nézd, Max, én azt hiszem, hogy neked nincs titkod a feleséged előtt. És ahogy Crawleyt elnézem, ő a harmadik boldog tagja a triumvirátusnak. Tehát nyíltan beszélhetek, és nyíltan is fogok beszélni. Mindnyájan tudjuk, hogy mi volt köztem és Rebecca között. Szerettük egymást. Sohasem tagadtam, és sohasem is fogom tagadni. Nos hát, a mai napig magam is, mint a többi bolond, azt hittem, hogy Rebecca vitorlázás közben belefulladt a tengerbe, és hogy a holttestét hetekkel későbben Edgecoombe-nál kivetette a víz. Nagy megrázkódtatás volt számomra ez is, rettenetes megrázkódtatás. De azt mondtam magamban: olyan halál ez, amilyet Rebecca választott volna magának, ha ő döntheti el, hogy kíván meghalni. Úgy halt meg, ahogy élt, harc közben. – Elhallgatott, ott ült a dívány karfáján, és
hol egyikünkre, hol másikunkra nézett. – Néhány nappal ezelőtt kezembe veszem az esti lapot, és olvasom benne, hogy a helyi búvár megtalálta Rebecca hajóját, és a kajütben egy holttestre bukkant. Nem értettem. Kit vihetett magával Rebecca? Ez képtelenség! Meg akartam tudni az igazságot, ezért lejöttem ide, és Kerrithtől nem messze kivettem egy szobát egy vendégfogadóban. Érintkezésbe léptem Mrs. Danversszel is. Tőle tudtam meg, hogy a holttest, amelyet a kajütben találtak, Rebecca holtteste volt. Az első áldozat tévedésből került a kriptába. Rebecca valahogy bennrekedt a kajütben, amikor lement a kabátjáért... – Nos, mint tudjátok, végighallgattam a tárgyalást. Minden simán ment addig, amíg Tabb vallomására nem került a sor. De azután – mit szólsz, Max barátom, azokhoz a lyukakhoz a hajó padlójában? És mit szólsz a kinyitott lefolyócsapokhoz? – Azt hiszed – kezdte Maxim lassan –, hogy a mai gyötrelmes délután után én most elölről kezdem veled az egészet? Hallottad a tanúvallomásokat, és hallottad az ítéletet. Az elnököt kielégítette a vizsgálat eredménye, neked is meg kell elégedned vele. – Öngyilkosság?! – kérdezte Favell. – Rebecca és az öngyilkosság?! Te tudod a legjobban, hogy Rebecca nem az a nő volt, aki öngyilkosságot követ el… Ugye, nem tudtad, hogy ez a levél nálam van? Eltettem, mert ez volt az utolsó híradás, amit tőle kaptam. Felolvasom. Azt hiszem, érdekelni fog. Kivett a zsebéből egy darab papírt. Megismertem a hosszú, hegyes, dőlt betűket. – Próbáltalak felhívni a lakásból, de nem jelentkeztél – olvasta. – Most lemegyek Manderleybe.
Este otthon leszek, ha ráérsz, gyere utánam. Az éjszakát lent töltöm a csónakházban, az ajtót nyitva hagyom. Valamit mondanom kell neked, gyere minél előbb, nagyon fontos. Rebecca. A levelet visszatette a zsebébe. – Alig hiszem, hogy ilyen levelet ír valaki, aki öngyilkosságot készül elkövetni – mondta. – Ez a levél otthon várt engem, mikor hajnali négy óra tájban hazakerültem. Fogalmam sem volt róla, hogy Rebecca aznap Londonban lesz, különben megpróbálok vele találkozni. Sajnos, a körülmények szerencsétlen alakulása folytán én aznap egy estélyen voltam. Mikor hajnali négy órakor elolvastam az üzenetét, már késő lett volna elindulni Manderleybe. Lefeküdtem, és elhatároztam, hogy majd másnap leszaladok. Úgy is volt. Tizenkét óra tájban érkeztem meg, és akkor hallottam, hogy Rebecca a tengerbe veszett. Mialatt beszélt, a tekintetével szinte rátapadt Maximre. Egyikünk sem szólt egy szót sem. – Tegyük fel, hogy az elnök olvassa ma délután ezt a levelet, nem gondolod, öregfiú, hogy akkor a dolgok kissé másképpen alakulnak rád nézve? – kérdezte Favell. – Miért nem adtad oda neki? – kérdezett vissza Maxim indulatosan. – Hátrább az agarakkal, öregem, csak nyugalom! Nem kell mindjárt felfortyanni. Én nem akarlak téged tönkretenni, Max. Isten látja lelkemet, sohasem voltál a barátom, de én nem vagyok bosszúálló. Minden férj féltékeny a szép feleségére, érthető, hogy Othellót játszottál. A férjek már csak ilyenek. No, öregem, én kiteregettem a kártyáimat, talán sikerül valamiben megegyeznünk. Nem vagyok gazdag ember. Ahhoz,
hogy gazdag lehessek, túlságosan szeretek játszani. Csak az a rossz, hogy nincs tőkém, amely felett rendelkezhetem. Ha lenne kétháromezer font évi járadékom, egészen tisztességesen megélnék belőle, és hidd el, soha többé nem alkalmatlankodnék neked. Esküszöm az élő Istenre, hogy soha többé feléd se néznék. – Már figyelmeztettelek, hogy hagyd el a házat mondta Maxim –, örülnék, ha nem kellene megismételnem a figyelmeztetést. Az ajtó itt van mögöttem. Magad is ki tudod nyitni. – Egy pillanat, Maxim – mondta Frank –, a dolog nem olyan egyszerű. – Favellhez fordult: – Tudom, hogy mire céloz. Sajnos, úgy áll a helyzet, hogy mint mondotta, ön összebogozhatja a szálakat, és kellemetlenséget okozhat nekünk. Azt hiszem, Maxim nem látja olyan tisztán a helyzetet, mint ahogy én. Milyen összegről lenne szó? Láttam, hogy Maxim halálsápadt lesz, és a halántékán lüktetni kezd egy ér. – Ne avatkozzál bele, Frank – mondta –, ez az én dolgom. Nem tűröm, hogy megzsaroljanak. – Nem hiszem, hogy a feleségednek túl kellemes lenne, ha ujjal mutogatnának rá, mint egy gyilkos feleségére... Egy gyilkoséra, akit fölakasztottak mondta Favell. Nevetett, és rám nézett. – Ne gondold, hogy megijesztesz – mondta Maxim. – Nagyon tévedsz. Nem félek tőled. Ott van a telefon a másik szobában. Ha akarod, felhívom Julyan ezredest, és megkérem, hogy jöjjön át. Ő a kerrithi elöljáró. Bizonyára nagyon érdekelné a dolog. Favell rábámult és nevetett. – Jó vicc – mondta –, mintha nem tudnám, hogy csak hencegsz, és nem mered felhívni Julyant.
Tisztában vagy te azzal, hogy van annyi bizonyíték a kezemben, amennyi elég ahhoz, hogy fölakasszanak. Maxim lassan keresztülsétált a szobán, és átment a másik kis szobába. Hallottam, hogy leakaszt a a telefonkagylót. – Ne engedje – mondtam Franknek. – Az isten szerelmére, ne engedje! Frank egy pillantást vetett az arcomra, és sietve utánament. Hallottam Maxim hangját. Nagyon hűvös volt, nagyon nyugodt. – Kerrith tizenhetet kérem – mondta. Favell az ajtót figyelte. Az arcán feszült várakozás tükröződött. – Hagyj békén – hallottam Maxim hangját. Majd aztán, két perccel később: – Julyan ezredes? Itt de Winter... Igen, igen, tudom. Megkérhetem, hogy jöjjön át most rögtön? Igen, Manderleybe. Nagyon sürgős. Telefonon nem mondhatom meg, majd ha itt lesz, mindent megmagyarázok. Nagyon sajnálom, hogy megzavartam... Igen. Köszönöm. Nagyon köszönöm. Viszontlátásra. Visszajött a könyvtárba. - Julyan rögtön itt lesz – mondta. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Még mindig zuhogott az eső. Egyedül állt, háttal nekünk, és teli tüdővel szívta be a hideg levegőt. – Maxim – kérlelte Frank csendesen. – Maxim... Maxim nem felelt. Favell nevetett, és másik cigarettára gyújtott. – Hát ha föl akarod magad akasztatni, nekem mindegy – mondta. Fölvett egy újságot az asztalról, és levetette magát a
díványra. A lábát keresztbe rakta, és lapozgatni kezdte az újságot. Frank habozott, hol Maximre, hol rám nézett, azután odalépett hozzám. – Nem tehetne valamit? – suttogtam. – Menjen ki, és várja meg odakint Julyan ezredest. Mondja neki, hogy ne jöjjön be. Mondja neki, hogy tévedés volt. – Frank nem hagyhatja el a szobát – mondta Maxim, anélkül, hogy visszafordult volna az ablaktól. – Én magam akarom elintézni a dolgot. Julyan ezredes pontosan tíz perc múlva itt lesz. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Favell az újságját olvasta. Nem hallatszott más nesz, mint az esőcseppek kopogása. Szünet nélkül, állandóan, egyhangúan kopogott az eső. Tehetetlennek éreztem magam, mintha minden erő elszállt volna a tagjaimból. Mit csináljak? Nem tehetek semmit, és Frank sem. Egy könyvben vagy egy színdarabban ilyenkor van kéznél egy revolver, amellyel agyonlövik az intrikust, és a holttestét a szekrénybe rejtik. De itt a könyvtárban nincs revolver és nincs szekrény. Hétköznapi emberek vagyunk. Nem mehetek oda Maximhez, nem könyöröghetek neki térden állva, hogy adja meg Favellnek a pénzt, amit követel. Itt kell ülnöm, ölbe tett kézzel nézni az esőt, és figyelni Maximet, aki háttal áll nekem az ablaknál. Az esőtől nem is hallottuk az autót. Csak akkor tudtuk meg, hogy itt van Julyan ezredes, mikor nyílt az ajtó, és Frith bevezette őt a szobába. Maxim visszafordult az ablaktól. – Jó estét – mondta. – Tehát újra találkozunk. Nagyon hamar ideért. – Igen – mondta Julyan ezredes. – Azt mondta, hogy sürgős, hát nagyon siettem. Szerencse, hogy a
kocsi még nem volt bent a garázsban. Micsoda idő! Habozó pillantást vetett Favellre, azután odalépett hozzám, kezet fogott velem, és bólintott Maxim felé. – Azért jó, hogy megeredt az eső, már mióta lógott a levegőben! Remélem, jobban érzi magát? Valamit motyogtam, nem tudom, mit, ő pedig ott állt, egyikünkről a másikunkra nézett, és a kezét dörzsölte. – Gondolom, tudja, ezredes úr, hogy nem csevegni hívtam ide ebben az ítéletidőben. Ez itt Jack Favell, megboldogult feleségem első unokatestvére. Nem tudom, találkoztak-e már? Julyan ezredes bólintott. – Ismerős az arca. Lehetséges, hogy régebben már találkoztunk itt, Manderleyben. – Lehetséges – hagyta rá Maxim. – Rajta, Favell, kezdjed. Favell felállt a díványról, és visszatette az újságot az asztalra. Ez az utolsó tíz perc nyilvánvalóan kijózanította. Az volt az érzésem, hogy nincs elragadtatva az események ilyetén fordulatától. Nem volt elkészülve a Julyan ezredessel való találkozásra. Nagy hangon, fontoskodóan kezdett bele a mondókájába. – Nézze, Julyan ezredes – mondta –, nincs értelme a kertelésnek. Azért vagyok itt, mert nem tartom igazságosnak a délutáni ítéletet. – Ó – mondta az ezredes-, hát mi köze van önnek az ítélethez? Azt hittem, hogy az Mr. de Winter dolga. – Nem egészen – mondta Favell –, nekem is jogom van hozzászólni, nemcsak mint Rebecca unokatestvérének, hanem mindenekelőtt azért, mert ha Rebecca életben marad, ma az én feleségem. Julyan ezredes a fejét csóválta.
– Ó, ó – mondta –, így persze másképpen fest a helyzet. Igaz ez, Mr. de Winter? Maxim vállat vont. – Most hallom először – mondta. Julyan ezredes tanácstalanul nézett egyikről a másikra. – És tulajdonképpen mi a panasza, Favell? – kérdezte. Favell egy pillanatra rámeredt. Láttam, hogy valamit forgat a fejében, de még nem elég józan ahhoz, hogy tervét keresztülvigye. Kezét lassan mellénye zsebébe dugta, és kihúzta onnan Rebecca levelét. – Ezt a cédulát néhány órával Rebecca úgynevezett öngyilkossága előtt kaptam. Tessék. Szeretném, ha elolvasná, és megállapítaná, hogy ilyen leveleket szoktak-e írni az asszonyok, ha öngyilkosságra készülnek? Julyan ezredes kivette zsebéből a szemüvegét, és elolvasta a levelet. Azután visszaadta Favellnek. – Nem – mondta –, ha ezt a levelet olvassa az ember, nem hinné, hogy írója az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. De mi az a fontos dolog, amire a levél utal? Ön talán tudja, vagy esetleg Mr. de Winter? Maxim nem szólt egy szót sem. Favell a papirost gyűrögette, közben folyton Julyan arcát figyelte. – Unokatestvérem itt félreérthetetlenül kijelenti, hogy találkozni kíván velem. Azt írja, hogy jöjjek le Manderleybe még az éjszaka, mert mondani akar nekem valamit. Hogy mit akart mondani, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni... De ez nem is fontos. Az a fontos, hogy hívott engem, és hogy a parti házban szándékozott tölteni az éjszakát, azért,
hogy együtt lehessünk. Az, hogy elment egyedül vitorlázni, egy csöppet sem lep meg. Egy-egy hosszú londoni nap után máskor is elment. De lyukakat fúrni a hajó padlójába, és aztán szándékosan megfulladni... ó, nem, Julyan ezredes, ez nem jellemző Rebeccára! A vér elöntötte az arcát, az utolsó szavakat már kiabálta. Nem tehetett jó benyomást Julyan ezredesre, láttam az arcán, hogy nem tetszik neki Favell viselkedése. – Kedves barátom – mondta az ezredes-, semmi értelme, hogy kiabáljon velem. Nem én vezettem a tárgyalást ma délután, sőt még csak az esküdtszéknek sem voltam tagja. Én csak a kerület elöljárója vagyok. Természetesen, tőlem telhetőleg segíteni szeretnék mindnyájukon. Ön nem hisz unokatestvére öngyilkosságában. Másrészt azonban hallotta, mint ahogy valamennyien hallottuk, a hajóépítő vallomását. A lefolyócsapok nyitva voltak, a lyukakat mindenki láthatta a hajópadlóban. Mi történhetett tehát, az ön feltevése szerint? Favell Maxim felé fordult. Még mindig ujjai között gyűrögette a levelet. – Rebecca nem nyitotta ki a csapokat, Rebecca nem fúrt lyukat a padlóba. Rebecca nem követett el öngyilkosságot. Megkérdezte a véleményemet, hát megmondom. Rebeccát meggyilkolták. És ha tudni akarja, hogy ki a gyilkos, hát a gyilkos ott áll az ablakban, azzal az átkozottul fölényes mosollyal az arcán. Még a gyászévet sem várta ki, feleségül vette az első lányt, aki az útjába akadt. Ott van a gyilkos, ezredes úr, Mr. Maximilian de Winter! Nézze csak meg jól. Csinosan fog festeni az akasztófán, ugye? És Favell nevetni kezdett, nevetni, a részeg emberek magas, erőltetett, ostoba fejhangján, és
közben Rebecca levelét gyűrögette az ujjai között.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Hála az istennek, hogy Favell nevetett. Hála az istennek hadonászó mozdulataiért, kivörösödött arcáért, véreres, kimeresztett szeméért! Hála istennek, hogy olyan bizonytalanul állt a lábán. Mert ennek köszönhettük Julyan ezredes egyre fokozódó ellenszenvét iránta, ami az ezredest a mi oldalunkra állította. Láttam az arcán az undort, láttam, hogy félrehúzza a száját. Julyan ezredes nem hitt Favellnek! – Ez az ember részeg – mondta nyugodtan –, nem tudja, mit beszél. – Még hogy részeg vagyok?! – ordított Favell. Nem, kedves barátom, nem vagyok részeg. Maga lehet elöljáró és ezredes egy személyben, de bennem emberére talált. A törvény az én oldalamon áll, és én majd a törvényhez fogok folyamodni. Szerencsére vannak még más elöljárók is ebben az átkozott országban! Olyanok is, akiknek van eszük, és akik valóban az igazság kiderítését tekintik feladatuknak. Nem katonák, akiket évekkel ezelőtt menesztettek a hadseregtől, mert nem állták meg a helyüket, és most olcsó érdemrendekkel a mellükön adják a nagyot. Max de Winter meggyilkolta Rebeccát, és én ezt be fogom bizonyítani! – Várjon egy pillanatig, Mr. Favell – mondta Julyan ezredes nyugodtan –, maga jelen volt ma délután a tárgyaláson. Láttam magát. Ha olyan mélységesen
meg volt győződve az ítélet igazságtalanságáról, miért nem mondta meg ott rögtön, az esküdtszék jelenlétében? Miért nem mutatta be a levelet a törvényszéken? Favell rábámult és fölnevetett. – Hogy miért nem? Azért, mert nem akartam. Úgy tetszett nekem, hogy idejöjjek, és személyesen ijesszek rá de Winterre. – Ezért hívtam fel önt – mondta Maxim, előbbre lépve az ablaktól. – Favell már nekem is előadta a vádjait. Én ugyanazt kérdeztem tőle, amit az ezredes úr: miért nem közölte gyanúját az esküdtekkel. Azt felelte, hogy ő nem gazdag ember, és ha hajlandó vagyok neki két- vagy háromezer fontos életjáradékot biztosítani, akkor soha az életben nem fog nekem többé alkalmatlankodni. Frank is hallotta, a feleségem is. Tessék megkérdezni őket. – Szóról szóra így történt, ezredes úr – tanúsította Frank. – Ez egyszerűen zsarolás! – Igen, természetesen – mondta Julyan ezredes –, csak az a baj, hogy a zsarolás sohasem egyszerű dolog. A zsarolásból egész sereg embernek támadhat kellemetlensége, még akkor is, ha a zsaroló végül börtönbe kerül. Sokszor vele együtt ártatlan emberek is börtönbe kerülnek. Jelen esetben igyekszünk ezt majd megakadályozni. Nem tudom, hogy mennyire ura magának Favell, és hogy tud-e felelni a kérdéseimre. Ha eltekint a tárgyhoz nem tartozó személyeskedésektől, hamarabb végére járunk a dolognak. Maga igen komoly vádat hozott fel Mr. de Winter ellen. Van valami bizonyítéka? – Bizonyíték? – csattant fel Favell. – Mi az ördögnek még külön bizonyíték? Hát azok a lyukak a hajó fenekében, nem elég bizonyíték?
– Nem – mondta Julyan ezredes –, csak akkor, ha szemtanúja van, aki látta, hogy Mr. de Winter fúrta azokat a lyukakat. Hol a tanú? – Ördög vigye a tanút! Természetes, hogy de Winter a bűnös. Ki más ölhette volna meg Rebeccát? – Kerrithnek sok lakosa van – mondta Julyan ezredes –, menjen házról házra, és keressen tanúkat. Én ezt tettem volna az ön helyében. Magának nincs több bizonyítéka de Winter ellen, mint amennyi például ellenem. – Ó, már látom – mondta Favell –, látom, hogy összejátszik de Winterrel. Nem akarja cserbenhagyni, mert egyszer-kétszer együtt ebédeltek. A de Winter nagy név odaát Kerrithben! Manderley tulajdonosa! Maga nyomorult sznob! – Vigyázzon a nyelvére, Favell, vigyázzon a nyelvére! – Azt hiszi, hogy megijeszt, ugye, azt képzeli? Azt hiszi, hogy nem merem a törvény elé vinni a vádat? Hát majd meglátja, hogy be fogom bizonyítani, amit állítottam. Majd még maga is elhiszi, hogy de Winter ölte meg Rebeccát, és hogy miattam ölte meg! De Winter tudta, hogy Rebecca engem szeret, és féltékeny volt, őrülten féltékeny. Tudta, hogy akkor éjszaka is engem várt odalent a parti házban, azért ölte meg. Azután a holttestet behurcolta a hajóba, és elsüllyesztette. – Nagyon kedves történet, Favell, meg kell hagyni, de ismétlem, nincs bizonyítéka. Hozzon tanút, aki látta, akkor majd komolyra fordulhat a dolog. Ismerem azt a házat a parton, sokszor rendeztek ott pikniket, és Mrs. de Winter ott tartotta a vitorláshoz szükséges fölszerelést. A maga szempontjából persze az volna a jó, ha nem magányos parti ház volna,
hanem bungaló valami nyaralótelepen, szomszédokkal körülvéve, és legalább ötvenen látták volna a gyilkosságot. – Várjon csak – mondta Favell lassan –, várjon csak! Egyáltalán nincs kizárva, hogy látta valaki de Wintert akkor éjszaka. Megéri a fáradságot, hogy utánajárjak. És ha előállítom a tanút, akkor mit szól? Julyan ezredes vállat vont. Láttam, hogy Frank kérdően néz Maximre. Maxim nem szólt semmit. Favellt figyelte. Egyszerre ráeszméltem, hogy kire gondol Favell. És egyszerre, a félelem és az irtózat felvillanásában azt is tudtam, hogy igaza van. Mondattöredékek jutottak eszembe, szavak, amelyeket akkor nem értettem... „Odalent van, ugye? Soha többé nem fog visszajönni?... Nem mondtam el senkinek. Ugye, meg fogják találni… Nem fog visszajönni soha többé... „ Ben tudta. Ben látta. Ben, szegény, a beteg agyával tanúja volt mindennek. Látta, amikor Maxim eloldozta a hajót a cölöptől, és látta, hogy Maxim egyedül jön vissza a csónakban. Éreztem, hogy elsápadok. A szék támlájának dőltem. – Van itt egy félkegyelmű, akit gyakran látni a parton – mondta Favell –, az mindig ott ólálkodott, valahányszor lementünk Rebeccával. Kint aludt a szabadban, az erdőben vagy a parton, ha meleg volt az éjszaka. Nincs ki neki a négy kereke, magától nem tud összehozni egy értelmes mondatot, de ha akkor éjszaka ott volt, én kiszedem belőle, amit akarok. És valószínű, hogy ott volt. – Ki az? – kérdezte Julyan ezredes. – Kiről beszél? – Csak Benről beszélhet – mondta Frank, és futó pillantást vetett Maximre –, az egyik bérlő fia. De az
az ember nem beszámítható. Gyöngeelméjű születésétől fogva. – Ugyan, mit számít az? – mondta Favell. – Szeme, az van. Tudja, hogy mit lát. Csak igennel vagy nemmel kell felelnie. Na, ugye, most már kicsit kezd inába szállni a bátorsága, Mr. de Winter? – Beszélhetnénk azzal az emberrel? – kérdezte Julyan ezredes. – Természetesen – válaszolta Maxim. – Küldd le Robertet az anyjához, Frank, és mondd meg neki, hogy kísérjék ide Bent. Frank habozott. Láttam, hogy a szeme sarkából rám néz. – Menj már, az istenért! – sürgette Maxim. – Essünk túl rajta minél előbb. Frank kiment a szobából. Megint azt a rettenetes szúró fájdalmat éreztem a szívem alatt. Néhány perc múlva visszajött. – Robert elvitte a kocsimat – mondta –, ha Bent otthon találja, tíz perc alatt itt lehetnek. – Ebben az esőben hol lehetne másutt? – mondta Favell. – Majd meglátják, hogy én szóra bírom. Nevetett, és Maximre nézett. Az arca még mindig nagyon piros volt. Az izgalomtól verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Láttam, hogy kidagad a nyaka a gallérjából, és hogy a két füle hogy eláll. Híres szépségének már nyoma sem volt. Újabb cigarettára gyújtott. – Maguk itt Manderleyben egy titkos szövetséget alakítottak – mondta –, egyik sem adja ki a másikat. Még a kerületi elöljáró úr is tagja a szövetségnek. Az ifjú feleséget természetesen nem hibáztathatom, egy asszony nem vallhat az ura ellen. Crawleyt is
megvesztegették. Nem meri kockáztatni a kenyerét. Tudja jól, hogy kidobnák, ha megmondaná az igazat. És ha nem tévedek, van benne egy kis káröröm is velem szemben. Nem sok sikere volt Rebeccánál, ugye, Crawley? Ezúttal könnyebb dolga lesz az új asszonnyal. Ő hálás lesz, valahányszor testvéri karját nyújtja feléje, ha el akar ájulni... Mikor majd a bíró kihirdeti a halálos ítéletet, kapóra jön, ha ott áll mellette... Ami ezután történt, olyan hirtelen jött, hogy nem is tudtam követni a részleteket. Csak azt láttam, hogy Favell megtántorodik, nekiesik a dívány karfájának, majd legurul a padlóra. Maxim ott állt mellette. Émelygés fogott el. Volt valami megalázó abban, hogy Maxim megütötte Favellt. Bár ne láttam volna! Julyan ezredes nem szólt semmit, de nagyon sötét arccal nézett maga elé. Hátat fordított nekik, és odajött hozzám. – Talán jobb lenne, ha fölmenne a szobájába mondta csendesen. – Nem – mondtam, és megráztam a fejemet –, nem. – Ez az ember olyan állapotban van, hogy isten tudja, miket hord itt még össze. Már az sem volt magának való látvány, aminek az előbb tanúja volt. A férjének természetesen igaza volt, de azért kár, hogy magának is látnia kellett... Nem feleltem. Favellt néztem, aki lassan feltápászkodott. Nehézkesen leült a díványra, és zsebkendőjével törölgette az arcát. – Adjatok valamit inni! – mondta. – Adjatok valamit inni! Maxim Frankre nézett. Frank kiment a szobából. Néhány pillanat múlva visszajött, whiskyt és szódát
hozott, amiből töltött egy pohárba, és odaadta Favellnek. Favell mohón ivott, mint egy állat. Az állán sötétvörös folt látszott, ott, ahol Maxim megütötte. Maxim megint hátat fordított neki, és visszament az ablakhoz. Julyan ezredesre néztem, és láttam, hogy Maximet figyeli. A tekintete kíváncsi volt, átható. A szívem hevesen dobogott. Miért néz így Julyan ezredes Maximre? Azt jelenti ez a tekintet, hogy gyanút fogott? Maxim nem vette észre. Kinézett az esőbe. Még mindig zuhogott. A felhőszakadás hangja betöltötte a szobát. Favell kiitta a whiskyt, és a poharat visszatette az asztalra. Nehezen szedte a lélegzetet. Nem nézett egyikünkre sem. Mereven maga elé bámult a padlóra. A kis szobában megszólalt a telefon. Hangja élesen, bántóan hasított bele a csendbe. Frank vette föl a kagylót. Egy perc múlva visszajött, és Julyan ezredeshez fordult. – Az ezredes úr leánya van a telefonnál – mondta –, azt kérdezi, hogy várjanak-e még a vacsorával? Julyan ezredes türelmetlenül intett. – Mondja meg neki, hogy csak vacsorázzanak nyugodtan. Nem tudom, mikor jutok haza. Az órájára nézett. – Minek telefonálgatnak utánam? – mormolta maga elé. – Igazán békén hagyhatnának. Frank visszament a kis szobába, hogy átadja az üzenetet. Megpróbáltam magam elé képzelni az ezredes lányát. Biztosan az, aki golfozni szokott. Szinte hallottam, amint azt mondja a testvérének: „Apa azt üzente, kezdjünk csak nyugodtan
vacsorázni. Ugyan mit csinálhat odaát Manderleyben? A hús olyan rágós lesz, mint a tapló.” A kis háztartás megszokott esti rendje felborult miattunk. Lám, mások szempontjából is van következménye annak, hogy Maxim megölte Rebeccát. Frankre pillantottam. Az arca sápadt volt és merev. – Hallottam, hogy Robert visszaérkezett a kocsival – mondta Julyan ezredesnek. Kiment a hallba. Favell fölkapta a fejét, azután felállt, és várakozásteljesen nézett az ajtó felé. Furcsa, gonosz mosoly bujkált az arcán. Az ajtó kinyílt, Frank lépett be. Hátrafordult, és intett valakinek, hogy kövesse. – Csak bátran, Ben – mondta biztató hangon –, Mr. de Winter cigarettát akar adni magának. Ne féljen semmitől. Ben ügyetlenül botlott be a szobába. Furcsa volt így, kalapjával a kezében. Most vettem észre először, hogy a feje egészen le van borotválva, egy szál haja sincsen. Így kalap nélkül még borzasztóbb volt ránézni szegényre. A világosság, úgy látszik, elvakította. Bárgyú tekintetét pislogva hordozta körül a szobában. Aztán meglátott engem, és gyöngén, zavarodottan elmosolyodott. Favell odalépett hozzá, és megállt előtte. – Hahó! – kezdte. – Hogy folyt a sorod, mióta utoljára találkoztunk? Ben rámeredt. Arca nem árulta el, hogy megismerte Favellt. Nem felelt. – Nos? – sürgette Favell. – Csak tudod, hogy ki vagyok?
Ben a kalapja szélét gyűrögette. – He? – kérdezte. – Vegyél cigarettát – mondta Favell, és eléje tartotta a dobozt. Ben félénken Maximre és Frankre nézett. – Vegyen csak – biztatta Maxim –, vegyen annyit, amennyit akar. Ben négyet vett ki, és kettőt-kettőt a füle mögé dugott. Azután megint a kalapját gyűrögette. – Tudod, hogy ki vagyok, ugye? – kérdezte újra Favell. Ben még mindig nem felelt. Julyan ezredes odalépett hozzá. – Mindjárt hazamehet, Ben – mondta –, senki sem fogja bántani. Csak azt szeretném, ha egy-két kérdésre felelne. Ismeri, ugye, Mr. Favellt? – Sohasem láttam – mondta Ben, és megrázta a fejét. – Ne légy olyan hülye – förmedt rá Favell durván –, hiszen jól tudod, hogy láttál! Sokszor láttál bemenni a kis házba a parton, Mrs. de Winter házába... – Nem – mondta Ben –, soha senkit nem láttam ott. – Te hazug idióta – dühöngött Favell –, azt mered mondani, hogy sohasem láttál Mrs. de Winterrel sétálni az erdőben és bemenni a házba? Nem emlékszel, hogy egyszer rajtacsíptünk, mikor benéztél az ablakon? – He? – kérdezte Ben. – Megbízható tanú – jegyezte meg gúnyosan Julyan ezredes. Favell sarkon fordult. – Ezt szándékosan csinálja – mondta –, valaki beszélt vele és megvesztegette. Pedig számtalanszor látott minket együtt. Na, itt van, ettől talán majd megjavul az emlékezeted!
Belenyúlt a nadrágzsebébe, és kihúzta a tárcáját. Egy egyfontos bankjegyet lebegtetett meg Ben orra előtt. – Most már emlékszel? – kérdezte. Ben a fejét rázta. – Soha senkit nem láttam – mondta, és egyszerre megragadta Frank kezét. – Azért jött, hogy becsukjon a bolondokházába? – kérdezte rémülten. – Nem – nyugtatta meg Frank –, ne féljen, Ben, nem engedjük bántani. – Nem akarok a bolondokházába menni – mondta Ben –, mert ott kegyetlenül bánnak az emberrel. Otthon akarok maradni. Én nem bántottam senkit! – Jól van, Ben – mondta Julyan ezredes –, senki sem akarja magát a bolondokházába csukni. Biztosan tudja, hogy sohasem látta ezt az embert? – Nem – mondta Ben –, sohasem láttam. – De Mrs. de Winterre emlékszik? – kérdezte Julyan ezredes. Ben bizonytalanul felém tekintett. – Nem – mondta Julyan ezredes barátságosan –, nem erre a hölgyre gondolok, hanem arra a másikra, aki mindig lejárt a parti házba. Tudja, akinek a hajója... – Elment... – mondta Ben hunyorogva. – Igen – bólintott az ezredes-, sokat járt vitorlázni, ugye? Mondja, ott volt a parton azon az éjszakán, mikor utoljára ment vitorlázni? Ennek már több mint egy esztendeje. Mikor nem jött vissza többé. Ben csak gyűrögette a kalapját. Hol Frankre nézett, hol Maximre. – He... ? – nyögte újra. – Ott voltál, vagy nem voltál ott? – kiáltott rá Favell
előrehajolva. – Hiszen láttad Mrs. de Wintert lemenni a házhoz, és láttad Mr. de Wintert is, mikor utánament. Mi történt azután, mondd el, mi történt? Ben rémülten hátrált a falhoz. – Nem láttam semmit! – mondta. – Én otthon akarok maradni, nem akarok bolondokházába menni! Sohasem láttam magát. Soha, soha! Se magát, se őt! Visítani kezdett, mint egy gyermek. – Te idióta! Te hülye! – támadt rá Favell dühösen. Ben a szemét törölgette a kabátja ujjával. – A tanújának ugyan nem sok hasznát vette – mondta Julyan ezredes. – Kárba veszett idő volt ez az egész komédia. Akar még valamit kérdezni tőle? – Összeesküvés! – ordított Favell. – Összeesküdtek ellenem. Valamennyien benne vannak az összeesküvésben. Valaki megvesztegette ezt a félkegye1műt. A fejemet adom rá, hogy megvesztegették. Megfizették, hogy ilyen aljas hazugságokat mondjon! – Úgy vélem, Bent haza lehet engedni – mondta Julyan ezredes. – Jól van, Ben – nyugtatta meg Maxim –, Robert majd hazaviszi. És ne féljen, senki sem akarja magát a bolondokházába zárni. Menj, mondd meg Robertnek, hogy keressen neki valami ennivalót a konyhán – tette hozzá Frank felé fordulva. – Hideg húst vagy bármit, amit szeret. – Szóval megfizeted a szolgálatait? – sziszegte Favell. – Alaposan a kezedre játszott, Max. Frank kivezette Bent a szobából. Julyan ezredes Maximre nézett. – Nagyon meg volt rémülve szegény – mondta. Láttam, hogy egész idő alatt úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Rosszul bánnak vele?
– Tudtommal sohasem bántotta senki – szólt Maxim. – Teljesen ártalmatlan, és éntőlem mindig szabadon járhatott-kelhetett. – Ráijeszthettek egyszer – mondta az ezredes. Még a szeme fehérje is kifordult, mint a kutyának, mikor attól fél, hogy meg akarják korbácsolni. – Miért nem korbácsolta meg? – csattant föl Favell. – Akkor egyszerre eszébe jutott volna minden... Szóval jó vacsorát kap jutalmul mai munkájáért. Nem fogják megkorbácsolni. – Nem sok hasznát vette a tanúnak – fordult Julyan ezredes újra Favellhez. – Ott tartunk, ahol az elején. Nem tud tanút előállítani Mr. de Winter ellen. Semmi esélye nincs rá, hogy a törvény előtt bármit is bebizonyítson. Azt állítja, hogy Mrs. de Winter feleségül akart menni önhöz, és hogy titokban találkozni szokott a megboldogulttal a parti házban. Ez a szegény bolond, akit megkérdeztünk, azt állítja, hogy soha nem látta. Tehát még ezt sem tudja bebizonyítani. – Hogy nem tudom bebizonyítani? Várjon csak egy kicsit – mondta Favell. Láttam, hogy mosolyog. Odalépett a kandallóhoz, és megnyomta a csengőt. Tudtam, hogy mit akar. Frith jelent meg a csengetésre. – Hívja le Mrs. Danverst – utasította Favell. Frith egy pillantást vetett Maximre. Maxim bólintott. Frith kiment a szobából. – Mrs. Danvers a házvezetőnő, ugye? – kérdezte Julyan ezredes. – Ő volt Rebecca legjobb barátnője – mondta Favell –, már házassága előtt is nála szolgált, és valójában ő nevelte fel Rebeccát. Majd meglátja, hogy Danny
másféle tanú lesz, mint ez a bolond. Frank visszajött a szobába. – Na, lefektette Bent? Adott neki vacsorát, és megdicsérte, hogy jó kisfiú volt? Ezúttal nem lesz könnyű dolguk, biztosítom magukat. – Mrs. Danverst várjuk – mondta Julyan ezredes. – Favell azt hiszi, hogy őbelőle majd ki lehet szedni valamit. Frank gyors pillantást vetett Maximre. Julyan ezredes észrevette ezt a pillantást. Láttam, hogy a szája megkeményedik. Megijedtem. A körmömet kezdtem rágni. Valamennyien feszülten néztünk az ajtóra. Mrs. Danvers belépett a szobába. Lehet, hogy csak azért, mert eddig többnyire egyedül láttam, és nálam magasabb volt, de úgy tetszett, mintha az elmúlt napokban összeesett volna. Föl kellett néznie Maximre is és Julyan ezredesre is. Megállt az ajtóban, kezét a mellén összekulcsolta, és végigjártatta rajtunk a tekintetét. – Jó estét, Mrs. Danvers – mondta Julyan ezredes. – Jó estét, uram. Hangja most is a régi, gépies, színtelen hang volt, amelyet olyan sokszor hallottam. – Mindenekelőtt, Mrs. Danvers, szeretnék valamit kérdezni öntől – kezdte Julyan ezredes. – Milyen viszonyban volt a megboldogult Mrs. de Winter Mr. Favell-lel? – Első unokatestvérek voltak – mondta Mrs. Danvers. – Nem a rokonságra gondolok, Mrs. Danvers mondta Julyan ezredes. – Valami közelebbi kapcsolatra. – Attól tartok, nem értem önt, ezredes úr mondta
Mrs. Danvers. – Ugyan, Danny – szólt közbe Favell –, nagyon jól tudja, hogy hova akarnak kilyukadni. Megmondtam Julyan ezredesnek, de nem akarja elhinni. Nem akarja elhinni, hogy Rebecca meg én éveken keresztül nemcsak unokatestvérek voltunk egymás számára. Rebecca szeretett engem. . Legnagyobb meglepetésemre Mrs. Danvers egy darabig szótlanul nézett rá, aztán harag villant a tekintetében. – Nem szerette – mondta. – Most nem kell alakoskodnia, maga vén bolond – kezdte Favell, de Mrs. Danvers közbevágott: – Mrs. de Winter nem szerette sem magát, se Mr. de Wintert, sem senki mást sem. Ő minden férfit megvetett. Magasan fölötte állt a férfiaknak. Favell nyakig elvörösödött dühében. – Emlékezzen csak rá, hogy hányszor jött elém az erdőbe? Gondoljon azokra az éjszakákra, amikor maga idefönt virrasztott, amíg Rebecca vissza nem jött. Talán bizony elfelejtette, hogy az asszonya hányszor töltötte velem a víkendet Londonban? – Na és aztán? – csattant fel Mrs. Danvers villámló tekintettel. – És ha úgy tetszett neki, miért ne tette volna? Neki a szerelem csak játék volt. Sokszor hallottam tőle, hogy csak játékszernek tekinti a férfiakat. Szeretett nevetni. Magát is kinevette, mint a többieket, mindenkit. Sokszor láttam, mikor hazajött valahonnan, leült az ágya szélére, és hangosan nevetett a maga vagy a többiek ostobaságán. Volt valami félelmetes a szavaknak ebben a hirtelen áradatában. Maxim falfehér lett. Favell úgy meredt Mrs. Danversre, mintha nem értené, amit mond. Julyan ezredes a bajuszát tépdeste. Néhány percig
senki sem szólalt meg, csak az eső zuhogása hallatszott. Azután Mrs. Danvers egyszerre sírva fakadt. Úgy sírt, mint akkor reggel a hálószobában. Nem tudtam ránézni, el kellett fordulnom. Még mindig nem szólalt meg senki, csak a zuhogó esőt és Mrs. Danvers zokogását lehetett hallani. Sikítani szerettem volna tőle. Szerettem volna kirohanni a szobából, és sikítani, sikítani. Senki sem mozdult, senki sem szólt semmit, senki sem igyekezett megnyugtatni. Ő meg csak sírt és sírt. Egy idő múlva – úgy tetszett nekem, hogy egész örökkévalóság múlt el – végre kezdett erőt venni magán, és lassan-lassan abbahagyta a zokogást. Már csak az arca vonaglott, görcsösen markolászta a ruháját. Aztán végre teljesen elcsendesedett. Most Julyan ezredes szólalt meg lassan, kimért hangon: – Mrs. Danvers, lehetett valami oka Mrs. de Winternek arra, hogy öngyilkosságot kövessen el? Mrs. Danvers nyelt egyet. Továbbra is ruhája szélét markolászta. Megrázta a fejét: – Nem, kizárt dolog. – Na, látják? – szólt közbe Favell gyorsan. – Ő is azt mondja, amit én. – Lesz szíves hallgatni? – szólt rá Julyan ezredes. – Hagyja gondolkozni Mrs. Danverst. Mindnyájan megegyezünk abban, hogy első pillantásra, felületesen nézve a dolgot, szó sem lehet öngyilkosságról. A levél hitelességét nem kívánom kétségbe vonni. Világos, hogy az elhunyt azt a levelet Londonban írta, és valamit mondani akart magának. Ha tudnánk, hogy mit akart mondani, talán megoldódnék a probléma. Adja oda a levelet Mrs. Danversnek, tőle esetleg kaphatunk valami
felvilágosítást. Favell vállat vont. Kivette a zsebéből a levelet, és ledobta a földre. Mrs. Danvers lehajolt és felvette. Figyeltük az arcát, amíg olvasta, láttuk, hogy mozog az ajka. Kétszer is elolvasta, azután megrázta a fejét. – Nem tudom – mondta –, nem tudom, mit akart mondani. De ha valami fontos dolgot akart volna közölni Mr. Jackkel, előbb nekem mondja meg. – Ön nem is látta őt akkor éjszaka? – Nem, éppen szabadnapom volt, és bementem Kerrithbe. Amíg élek, nem fogom magamnak megbocsátani. – Akkor hát ön nem is sejti, hogy mire gondolhatott az elhunyt? Ezek a szavak, „valamit mondanom kell neked”, nem jelentenek az ön számára semmit? – Nem, uram, semmit. – Tudja önök közül valaki, hogy hol töltötte az elhunyt azt a napot Londonban? Senki nem felelt. Maxim a fejét rázta. Favell csendesen szitkozódott magában. – Ezt a levelet három órakor dobta be a levelesládámba – mondta –, a portás látta. Akkor nyilván egyenesen hazajött, és mindjárt lement a tengerhez. – Azt tudom, hogy Mrs. de Winter tizenkettőtől fél kettőig a fodrásznál volt – szólalt meg Mrs. Danvers. – Erre azért emlékszem, mert pár nappal előbb én telefonáltam innen a fodrásznak. Határozottan emlékszem rá. A fodrász után mindig a klubban szokott ebédelni. Csaknem egészen bizonyos, hogy aznap is ott ebédelt. – Tegyük fel, hogy félóra hosszat tartott az ebéd. Mit csinált ezután? Ezt is ki kell deríteni – mondta
Julyan ezredes. – Jóságos isten, ki a csuda törődik azzal, hogy mit csinált azután? – ordított Favell. – Csak az az egy fontos, hogy nem lett öngyilkos. – Az előjegyzési naptárát odafönt őrzöm mondta Mrs. Danvers lassan –, minden holmiját eltettem emlékül. Mr. de Winter soha nem kérte tőlem. Lehetséges, hogy be van írva az aznapi programja is. Nagyon következetes volt ilyen tekintetben. Mindent fölírt, és aztán, ha már túl volt rajta, áthúzta. Ha gondolni méltóztatik, hogy ez segíthet valamit, lehozom a naptárt. – Nos, de Winter? – fordult Julyan ezredes Maximhez. – Mit szól hozzá? Nincs kifogása ellene, hogy megnézzük a naptárt? – Természetesen nincs – mondta Maxim. – Miért lenne? Megint láttam Julyan ezredes szemében azt a furcsa kifejezést Láttam, hogy ezúttal Frank is észrevette. Láttam, hogy ő is Maximre néz, azután megint rám. Ezúttal én voltam az, aki felálltam, és odamentem az ablakhoz. A zivatar már kiadta dühét, alábbhagyott, és az esőcseppek kopogása szelídebbé, egyenletesebbé vált. Az ég szürkés esti szint öltött. A pázsit sötét lett a nedvességtől, és a fák mintha összezsugorodtak volna. Hallottam, hogy a fejem fölött a szobalány behúzza a zsalukat éjszakára, és becsukja azokat az ablakokat is, amelyek még nyitva voltak. A hétköznapok megszokott rendjének megfelelően történik minden. A függönyöket összehúzzák, a cipőket elviszik kitisztítani, a fürdőlepedőt kiterítik a székre a fürdőszobában, és Clarice megereszti a fürdővizemet. Megágyaznak, a papucsot odakészítik
az ágy elé. És mi itt ülünk a könyvtárban, egyikünk sem szól egy szót sem, de tudjuk, hogy Maxim élete legválságosabb óráit éli. Megfordultam, mert hallottam, hogy nyílik az ajtó. Mrs. Danvers jött vissza a naptárral. – Mindent bejegyzett – mondta szokásos fakó hangján. – Itt van az a nap, amelyiken meghalt. Kezében egy kis piros, bőrkötéses naptárt tartott. Átnyújtotta Julyan ezredesnek. Az ezredes ismét kivette zsebéből a szemüvegét. Hosszú csend következett. Volt valami ebben a néhány pillanatban, mialatt a naptárban lapozgatott és mi feszült várakozással néztünk rá, ami jobban megfélemlített, mint bármi más, ami akkor este történt. Körmömet a tenyerembe vájtam. Nem bírtam Maximre nézni. Attól féltem, hogy Julyan ezredes is hallja a szívem vad dobogását. – Megvan – szólt végre, és ujjával az egyik lap közepére bökött. Valami történni fog – gondoltam magamban-, valami rettenetes fog most történni. – Igen – folytatta az ezredes –, itt van. Tizenkettőkor fodrász, amint Mrs. Danvers mondta, és mellette egy kereszt. Ez azt jelenti, hogy járt a fodrásznál. Ebéd a klubban, és mellette a kereszt. De mi ez itt? Baker, két óra. Ki az a Baker? Maximre nézett. Maxim a fejét rázta. Aztán Mrs. Danversre nézett. – Baker? – ismételte Mrs. Danvers. – Mrs. de Winter tudtommal nem ismert senkit, akit Bakernek hívnak. Soha nem hallottam tőle ezt a nevet. – Márpedig itt be van írva ez a név – mondta Julyan ezredes, és átnyújtotta a naptárt. – Maga is megnézheti: Baker. És mellette egy vastag kereszt,
mintha nagyon megnyomták volna a ceruza hegyét. Szóval járt ennél a Bakernél, akárki is az. Mrs. Danvers a névre bámult, és mell ette a fekete keresztre. – Baker... – mormolta. – Baker... – Ha tudnánk, hogy ki ez a Baker, esetleg megtalálnánk a rejtély kulcsát – mondta az ezredes. – Az nem lehet, hogy uzsorások kezébe került? Mrs. Danvers dühösen nézett az ezredesre. – Mrs. de Winter?! – kérdezte megvetően. – Nem lehet tudni, hátha zsarolták – mondta az ezredes, és egy pil1antást vetett Favellre. Mrs. Danvers a fejét rázta. – Baker... – ismételte. – Baker... – Nem volt valami ellensége, valaki, aki fenyegette, valaki, akitől félt? – Mrs. de Winter és a félelem! – méltatlankodott Mrs. Danvers. – Nem félt ő senkitől és semmitől a világon. Egyetlenegy valamitől félt, és az az öregség volt. Az öregség és a betegség, és az, hogy ágyban kell meghalnia. Sokszor mondta nekem: „Ha egyszer el kell mennem, Danny, akkor gyorsan akarok elmenni, mint ahogy a gyertyaláng kialszik.” Ez volt az egyetlen vigasztalásom, mikor meghalt. Azt mondják, a vízbefúlás nem fáj. Kutatóan nézett Julyan ezredesre. Az ezredes nem felelt. A bajuszát simogatta. Láttam, hogy ismét Maximre néz. – Mire jó mindez? – mondta Favell, és előrelépett. – Eltávolodtunk a lényegtől. Kit érdekel, hogy ki az a Baker? Mi közünk hozzá? Talán valami kereskedő, aki harisnyát árul vagy arckrémet. Ha fontos személy lett volna, akkor Danny tudna róla. Rebeccának nem volt titka Danny előtt.
Én Mrs. Danverst figyeltem. A naptárban lapozgatott. Egyszerre felkiáltott: – Itt van valami mondta –, a telefonszámok között. Baker és mellette egy szám: 0488. De betű nincs mellette. – Nagyszerű, Danny! – kiáltott Favell. – Valóságos nyomozó lett öregkorára! Csak éppen késett egy évet. Ha ezzel a naptárral egy évvel ezelőtt hozakodik elő, akkor még talán hasznát vehettük volna. – Megvan tehát Baker telefonszáma – mondta Julyan ezredes. – De honnan tudhatnánk meg, hogy melyik körzethez tartozik ez a szám? – Próbáljuk talán sorra az összes 0488-ast, minthogy betű nincs előtte – gúnyolódott Favell. – Az egész éjszakánk rámegy ugyan, de hát annyi baj legyen. Van Maxnek elég pénze, mit bánja ő, ha száz font lesz is a telefonszámlája, ugye, Max? Az a fő, hogy időt nyerjünk. Igazad van, a te helyedben én is így gondolkoznék. – A szám mellett van egy jel, de nem tudom, hogy mi akar lenni – fordult az ezredes Mrs. Danvershez –, nézze csak meg! Lehetséges, hogy M betű? Mrs. Danvers megint kezébe vette a naptárt. – Lehetséges – mondta habozva –, nem olyan ugyan, mint az ő M betűi szoktak lenni, de talán sietett. Igen, meglehet, hogy az. – Mayfair 0488 – gúnyolódott Favell –, micsoda lángész! – Nos? – szólt Maxim, és cigarettára gyújtott, az elsőre ezen a szörnyű estén. – Hát akkor tegyünk valamit, hogy előbbre jussunk. Mit gondolsz, Frank? Talán jó volna, ha felhívnád a Mayfair 0488-at. Az a szúró fájdalom a szívem alatt... Mozdulatlanul álltam, két kezemet szorosan összeku1csolva. Maxim
nem nézett rám. – Menj már – sürgette Franket –, mire vársz? Frank bement a szomszédos kis szobába. Vártunk. Egy perc múlva visszajött. – A központ ideszól, ha jelentkezik a szám mondta kurtán. Julyan ezredes hátul összekulcsolta a kezét, és felalá járt a szobában. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Vagy négy perccel később élesen megszólalt a telefoncsengő, azon az idegesítő hangon, amellyel az interurbán hívások szoktak jelentkezni. Frank ismét átment a másik szobába. – Mayfair 0488? – kérdezte. – Meg tudná mondani, kérem, hogy lakik-e ott egy Baker nevű úr? Ó, köszönöm, bocsánatot kérek. Igen, lehetséges, hogy rossz számot hívtam. Nagyon köszönöm. A készülék kattant egyet, mikor Frank letette a hallgatót. Azután visszajött hozzánk. – Valami Lady Eastleigh-hez tartozik a Mayfair 0488. Egy Grosvenor Street-i szám. Bakernek soha hírét sem hallották. Favell gúnyosan fölnevetett. – Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte kedélyeskedett –, hát csak folytassa, detektív úr, melyik a legközelebbi M betű? – Próbáljuk meg a Museumot – ajánlotta Mrs. Danvers. A játék megismétlődött. Frank Maximre nézett. – Próbáld meg – mondta Maxim. Julyan ezredes föl-alá járkált a szobában. Újabb öt perc múlva ismét jelentkezett a központ. Frank ismét átment a másik szobába. Az ajtót nyitva hagyta maga után, láttam, ahogy az asztal fölé hajol, és füléhez emeli a hallgatót.
– Halló! Museum 0488? Meg tudná mondani, kérem, hogy lakik-e ott egy Baker nevű úr? Ó, ki beszél?... Az éjszakai portás? Igen. Igen, értem. Nem, nem. Természetesen. Lenne szíves megadni a címet? Igen. Nagyon fontos. Elhallgatott. Azután a vállán keresztül átszólt hozzánk: – Azt hiszem, megvan. Ó, édes Istenem, engedd, hogy ne legyen igaz. Engedd, hogy ne találjuk meg Bakert. Engedd, hogy Baker ne legyen már életben. Én tudom, hogy kicsoda Baker. Egész idő alatt tudtam. Láttam Franket az ajtón keresztül, láttam, amint hirtelen előrehajlik, papír és ceruza után nyúl. – Halló, igen, itt vagyok. Lenne szíves betűzni? Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Jó éjszakát. Visszajött a szobába, a papírral a kezében. Frank, aki Maxim barátja volt, nem tudta, hogy ez a darab papiros, amelyet a kezében tart, a végzetet megpecsételő tanúvallomás részlete, és felér egy tőrrel, amit Maxim szívén döfnek keresztül. – Egy bloomsburyi ház éjjeli portása jelentkezett. Nem lakik ott senki, csak orvosi rendelők vannak a házban. Úgy látszik, hogy Baker feloszlatta a rendelőjét, és hat hónappal ezelőtt elköltözött. De a portás meg tudta mondani a címét. Fölírtam.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Maxim ekkor rám nézett. Először nézett rám az este folyamán, és a szeméből búcsúzást olvastam ki.
Olyan volt, mintha ő az induló hajó korlátjánál állna, én pedig a parton integetnék. Őt is emberek veszik körül, engem is, de mi nem látjuk őket. Nem szólunk egymáshoz, mert a távolság már nagy köztünk, és a szél úgyis elvinné a hangot. De ő látja az én szememet, és én látom az ő szemét, ameddig csak a hajó el nem fordul. Favell, Mrs. Danvers, Julyan ezredes és Frank, a cédulával a kezében, nem léteztek ebben a pillanatban számunkra. Ez a pillanat a miénk volt, a kettőnké. Aztán Maxim megfordult, és kezét Frank felé nyújtotta. – Köszönöm, Frank – mondta –, megmutatnád a címet? – Valahol Barnet közelében van, Londontól északra – buzgólkodott Frank, és átadta a cédulát –, de telefonja nincs. Nem tudjuk felhívni. – Jól van, Crawley – mondta az ezredes –, és köszönjük az ön segítségét is, Mrs. Danvers. Nem jutott esetleg még valami az eszébe? Mrs. Danvers a fejét rázta. – Mrs. de Winternek sohasem volt szüksége orvosra. Mint minden erős, egészséges ember, ő is lenézte az orvosokat. Amennyire emlékszem, csak egyetlenegyszer járt nála orvos, dr. Phillips Kerrithből, akkor, amikor kificamította a csuklóját. Ennek a dr. Bakernek a nevét sohasem hallottam tőle. Előttem soha nem említette. – Biztos, hogy valami arckenőcskeverő lehet mondta Favell –, de hát nem mindegy, hogy kicsodamicsoda? Ha fontos szerepe lett volna, Danny tudna róla. A fejemet adom rá, hogy valami szélhámos, aki föltalált egy új hajszőkítő vagy bőrpuhító csodaszert. Rebecca biztosan a fodrásztól kapta a címet aznap
délben, és ebéd után kíváncsiságból elment hozzá. – Nem – vágott közbe Frank –, azt hiszem, téved. Baker nem kozmetikus. A Museum 0488-as portása azt mondta, hogy igen híres nőorvos... – Hm – jegyezte meg Julyan ezredes, a bajszát simogatva –, akkor hát mégis lehetett valami baja. Különös, hogy senkinek sem szólt egy szót sem, még magának se, Mrs. Danvers. – Rebecca nagyon sovány volt – mondta Favell –, én sokszor mondtam ezt neki, de ő csak nevetett, és kioktatott, hogy így szebb. Talán fogyasztotta magát, mint mostanában minden nő. Talán diétás receptért ment ehhez a Bakerhez. – Lehetségesnek tartja ezt, Mrs. Danvers? – kérdezte Julyan ezredes. Mrs. Danvers bizonytalanul csóválta a fejét. Ez a fordulat szemlátomást újra kihozta a sodrából. – Nem értem – mondta –, nem értem, hogy ki ez a Baker. Ez a Baker nevű orvos. Miért nem szólt nekem róla? Miért titkolta előttem? Nekem mindent el szokott mondani. – Talán nem akarta izgatni – vélekedett Julyan ezredes. – Megbeszélte vele az időpontot, járt nála, de előre nem akart szólni. Azt gondolta, hogy majd utólag elmondja. – És a levél, amit Mr. Jacknek írt? – kérdezte hirtelen Mrs. Danvers. – Az a levél, amelyikben azt írta, hogy „Valamit mondanom kell neked”? – Úgy van – mondta Favell elgondolkodva –, a levélről teljesen megfeledkeztünk. Megint kivette a zsebéből, és hangosan felolvasta: „Valamit mondanom kell neked, gyere minél előbb, nagyon fontos. Rebecca.” – Biztos, hogy arról akart beszámolni, amit a
doktornál hallott – mondta Julyan ezredes, és Maxim felé fordult –, ezer fontba mernék fogadni. El akarta mondani Favellnek, hogy mit végzett dr. Bakernél. – Lehetséges, hogy igaza van – mondta Favell. A levél és az orvosnál tett látogatás valami összefüggésben van egymással. De mit mondhatott neki, most már én is szeretném tudni. Mi baja lehetett Rebeccának? Az igazság az arcukba ordított, és nem hallották. Az arcukba vigyorgott, és nem látták. Ott álltak, bámultak egymásra, és nem értették. Nem mertem rájuk nézni. Attól féltem, ha rájuk nézek, az arcom mindent elárul. Maxim nem szólt semmit. Visszament az ablakhoz, és kinézett a kertbe, amely most sötét volt és csendes. Az eső teljesen elállt, csak a levelekről és az ereszről csepegett a víz. – Ezt könnyen megtudhatjuk – jegyezte meg Frank –, itt az orvos címe. Írhatok neki egy levelet, és megkérdezhetem, emlékszik-e bizonyos Mrs. de Winter nevű hölgyre, aki tavaly járt nála. – Kérdés, hogy válaszolna-e a levélre – mondta Julyan ezredes. – Az orvosi etikának bonyolult szabályai vannak. Az orvost kötelezi a titoktartás. Legfeljebb akkor lehetne valamit kiszedni belőle, ha de Winter személyesen menne el hozzá, négyszemközt beszélne vele, és megmagyarázná, hogy miről van szó. Mit szólna hozzá, de Winter? Maxim visszafordult az ablaktól. – Mindenre hajlandó vagyok, amit ön jónak lát szólt nyugodt hangon. – Mindenre hajlandó vagy, hogy időt nyerj, mi? – sziszegte Favell. – Azt gondolod, hogy huszonnégy óra alatt sok minden történhet, ugye? Vonatokat, hajókat, repülőgépeket lehet elérni huszonnégy óra
alatt... Láttam, hogy Mrs. Danvers szúrós tekintettel hol Favellre, hol Maximre néz, és most először eszméltem rá, hogy Mrs. Danvers nem tud Favell vádjáról semmit. Csak most kezdi felfogni, hogy miről van szó. Mindent leolvastam az arcáról. Előbb a kétséget, aztán a csodálkozással vegyes gyűlöletet és végül a meggyőződést. A hosszú, csontos kezek megint görcsösen markolászták a fekete ruhát. Nyelvével megnedvesítette a szája szélét. Úgy bámult Maximre, mintha soha többé nem akarná levenni róla a tekintetét. Késő – gondoltam –, most már nem árthat nekünk. Rosszabb már nem lehet, mint ami van. Most már teljesen mindegy, hogy mit mond. Nem árthat többet, nem bánthat többet. Maxim nem vette észre Mrs. Danvers rátapadó pillantását, vagy úgy tett, mintha nem látná. Julyan ezredessel beszélt. – Mit tanácsol? – kérdezte. – Fölmenjek reggel Londonba? Megkeressem ezt az embert? Sürgönyözzek neki, hogy megyek? – Nem mész egyedül – kiáltotta Favell, és durván, gúnyosan felnevetett –, nekem is jogom van jelen lenni! Vagy pedig menjen vele Welch felügyelő. Akkor lemondok róla, hogy én kísérjem el. Csak Mrs. Danvers levenné már a tekintetét Maximről! Most Frank is észrevette, hogy Mrs. Danvers milyen pillantással figyeli Maximet, és látszott rajta, hogy ez a tekintet őt is zavarja, nyugtalanítja. A papirosra nézett, amelyre dr. Baker címét írta föl, majd Maximre, és úgy látszott, hogy a valóság
derengeni kezd az ő agyában is, mert elsápadt, és letette a papirost az asztalra. – Szerintem egyelőre semmi szükség rá, hogy Welch felügyelőt is belekeverjük a dologba – döntött Julyan ezredes. A hangja keményen csengett. Azt mondta, egyelőre semmi szükség rá. Nem tetszett nekem, ahogyan ezt mondta: egyelőre. – Ha én is de Winterrel megyek, és ott maradok vele egész idő alatt, utána pedig együtt jövünk vissza, azzal megelégszik? Favell előbb Maximre nézett, azután Julyan ezredesre. Csúf, kárörvendő kifejezés ült az arcán, és világoskék szeme diadalittasan csillogott. – Igen – mondta –, azt hiszem, ezzel megelégedhetem. De a biztonság okáért nem mehetnék én is önökkel? – Jöhet – válaszolta az ezredes. – Sajnos, azt hiszem, joga van ragaszkodni hozzá, hogy jelen legyen. Viszont nekem jogom van ragaszkodni hozzá, hogy ha velünk jön, józan legyen. – Emiatt ne aggódjék – nyugtatta meg mosolyogva Favell –, színjózan leszek. Olyan józan, mint a bíró, amikor halálra ítéli Maximet. Úgy érzem, ez a doktor Baker lesz a per koronatanúja. Körülnézett és nevetett. Valószínűleg végre ő is megértette, mit jelentett az a látogatás, amelyet Rebecca tett az orvosnál. – Mikor indulunk? – kérdezte. Julyan ezredes Maximre nézett. – Hány órára lesz készen? – Amikor parancsolja – mondta Maxim. – Kilenc óra jó lesz! – Tehát kilenckor – egyezett bele Maxim. – És ki biztosít minket róla, hogy nem ugrik meg az éjszaka? – fordult Favell Julyanhez. – Csak ki kell
hoznia az autóját a garázsból. – Megelégszik a szavammal, ezredes? – kérdezte Maxim. Most történt először, hogy az ezredes habozott. Láttam, hogy Frankre néz. Maxim arca lángba borult. Az a kis ér lüktetni kezdett a halántékán. – Mrs. Danvers – mondta Maxim lassan –, ha Mrs. de Winter és én felmentünk, legyen szíves, jöjjön utánunk, és zárja ránk kívülről az ajtót. És holnap reggel hétkor legyen szíves személyesen fölkelteni bennünket. – Igen, uram – válaszolta Mrs. Danvers. A tekintetét még mindig nem vette le Maximről, és két kezével továbbra is görcsösen markolta a ruháját. – Hát akkor rendben van – szólt Julyan ezredes nyers határozottsággal –, azt hiszem, nincs egyéb megbeszélnivalónk. Én pont kilenckor itt leszek. A maga kocsiján megyünk, de Winter? – Igen – felelte Maxim. – És Favell a saját kocsiján jön utánunk. – Mégpedig közvetlenül a sarkukban, kedves ezredes úr, közvetlenül a sarkukban! Julyan ezredes odalépett hozzám, és megfogta a kezemet. – Jó éjszakát – mondta –, gondolom, tisztában van vele, hogy mennyire magukkal érzek, fölösleges hangsúlyoznom. Időben küldje aludni a férjét, ha lehet. Hosszú lesz a holnapi nap. Egy pillanatig kezében tartotta a kezemet, aztán elfordult. Különös volt, hogy mennyire kerülte a tekintetemet. Frank kinyitotta előtte az ajtót, és kikísérte. Favell előrehajolt, és a dobozból megtöltötte cigarettával a tárcáját. – Aligha tartanak itt vacsorára – szellemeskedett.
Senki nem felelt. Favell cigarettára gyújtott, és nagy füstfelhőt fújt a levegőbe. – Nem lesz valami kellemes éjszakám az országúti fogadóban – mondta. – Na, nem baj, annál szebb lesz a holnapi nap! Jó éjszakát! Danny, aztán ne felejtse el rájuk fordítani a kulcsot. Odalépett hozzám, és a kezét nyújtotta. Én, mint egy gyermek, eldugtam a kezemet a hátam mögé. Nevetve hajolt meg előttem. – Ugye, csúnya dolog volt, amit csináltam? – gúnyolódott. – Elrontottam a játékát. Na de ne búsuljon, annál érdekesebb lesz, majd ha az újságok közlik az élete történetét, és nagy betűkkel fogja olvasni a címet: „Monte-Carlótól Manderleyig! Egy gyilkos fiatal feleségének vallomásai.” Remélhetőleg a legközelebbi házasságával nagyobb szerencséje lesz. Az ajtóhoz lépett, és onnan visszaintett Maximnek. – Viszontlátásra, öregfiú! – kiáltotta oda neki. Szép álmokat. Megfordult, rám nevetett, aztán kiment. Mrs. Danvers utána. Maxim meg én kettesben maradtunk. Maxim még mindig az ablaknál állt. Nem jött oda hozzám. Jasper besompolygott a hallból. Egész este odakint volt, most hozzám szaladt, és a ruhám szélét ráncigálta. – Hadd menjek én is veletek – mondtam Maximnek. – Bemegyek én is Londonba a kocsival. Egy darabig nem felelt. Kinézett az ablakon. Aztán egy fáradt „igen”-nel nyugtázta szavaimat, majd valamivel később hozzátette: – Igen, együtt kell maradnunk. Frank visszajött. – Elmentek.
– Rendben van, Frank – bólintott Maxim. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Frank. – Nincs valami sürgős elintéznivaló? Ha hasznomat vehetitek, szívesen fent maradok egész éjszaka. Mindenekelőtt Bakernek kellene sürgönyözni. – Ne fáradj – legyintett Maxim –, egyelőre nem tehetsz semmit. Lehet, hogy holnapután már annál inkább szükségünk lesz rád. Ma kettesben szeretnénk maradni. Megérted, ugye? – Igen – felelte Frank –, természetesen. Egy pillanatig várt, kezével a kilincsen. – Jó éjszakát – mondta. – Jó éjszakát – felelte Maxim. Mikor elment és becsukta maga mögött az ajtót, Maxim odajött hozzám. Kitártam a karomat, és ő úgy simult hozzám, mint egy gyermek. Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Szorosan átölelve tartottam és simogattam, mint Jaspert szoktam. Mintha Jasper megütötte volna magát, és most hozzám menekülne, hogy szabadítsam meg a fájdalmától. – Együtt megyünk holnap Londonba – szólalt meg egy idő után. – Igen. – Julyannek nem lesz ellene kifogása? – Nem. – És még a holnap éjszaka is a miénk lesz – folytatta –, ilyen hamar nem fognak intézkedni. Huszonnégy óránk még mindenesetre marad. – Igen. – Most már nem olyan szigorúak – beszélt tovább Maxim –, megengedik, hogy az ember látogatókat fogadjon. És az egész dolog sokáig szokott elhúzódni. Ha lehet, megpróbálom Hastingset védőügyvédnek. Ő a legjobb. Hastings vagy Birkett.
Hastings még ismerte apámat. – Igen. – Megmondom neki az igazat. Akkor minden egyszerűbb lesz. – Igen. Az ajtó kinyílt, és Frith lépett a szobába. Eltoltam magamtól Maximet, kiegyenesedtem, és úgy tettem, mintha a hajamat igazgatnám. – Átöltözik, asszonyom, vagy tálalhatom a vacsorát? – Nem, Frith, ma nem öltözünk át. – Parancsára, asszonyom. Kiment, és nyitva hagyta az ajtót. Robert jött be, összehúzta a függönyöket, eligazgatta a párnákat, lesimította a díványtakarót, rendbe szedte a könyveket és az újságokat az asztalon. Kivitte a whiskyt és a szódát és a teli hamutartókat. Mióta Manderleyben voltam, minden este ugyanezt csinálta, de ma ezek az apróságok is különös jelentőséget nyertek. Éreztem, hogy minden, ami ezen az estén történik, egész életemben kísérteni fog. Hamarosan jött Frith, és jelentette, hogy tálalva van. A legapróbb mozzanatokra is emlékszem. Emlékszem, hogy jégbe hűtött erőlevest tálaltak fel csészében, emlékszem a lazacra, emlékszem a báránysültre. Emlékszem a karamellpudingra, emlékszem a sherry ízére. Új gyertyák égtek az ezüst gyertyatartókban, karcsúak és fehérek voltak, és nagyon hosszúnak tetszettek. A függönyöket az ebédlőben is összehúzták, mert az időjárás odakint elég bizonytalan volt. Furcsának tetszett, hogy az
ebédlőben ülünk, és nem látunk ki a pázsitra. Olyan volt, mintha már itt volna az ősz. Mialatt a feketénket ittuk, a könyvtárban megszólalt a telefon. Ezúttal én vettem fel a kagylót. Beatrice hangját hallottam a drót másik végén. – Te vagy az? – kérdezte. – Már többször próbáltalak hívni benneteket ma este, de mindig mással beszéltetek. – Ó, de kár – mondtam –, nagyon sajnálom. – Vagy két órával ezelőtt kaptuk meg az esti lapokat – mondta –, borzasztó megrázkódtatás volt mindkettőnkre nézve. Maxim mit szólt hozzá? – Öt is megdöbbentette. – De drágám, ez hihetetlen. Miért követett volna el Rebecca öngyilkosságot?! Mindenki másról inkább elhittem volna, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Itt valami tévedésnek kell lennie. – Nem tudom – válaszoltam. – Maxim mit szól hozzá? Hol van? – Sokan voltak itt ma. Julyan ezredes és mások. Maxim nagyon fáradt. Holnap bemegyünk Londonba. – Mi a csudának? – Még mindig ebben az ügyben... telefonon nem magyarázhatom meg. – Nem kellene fölmennetek – tanácsolta Beatrice –, nevetséges. Egyszerűen nevetséges. Nem jó, ha Maxim most mutatkozik a nyilvánosság előtt. – Igen – mondtam. – Julyan ezredes biztosan tud valamit csinálni. Ő olyan befolyásos ember. Az öreg Horridge teljesen elvesztette a fejét. Hajmeresztő volt, amivel az öngyilkosságot megindokolta. Az életben nem hallottam ilyen képtelenséget! Nem lett volna szabad
megengedni, hogy Tabb nyilatkozzék. Honnan tudja ő azt megállapítani, hogy a lyukakat erőszakkal fúrták a hajópadlóba, nem igaz?! Giles azt mondja, hogy egész biztosan a szikláktól vannak. – Az esküdtek elfogadták Tabb tanúvallomását – mondtam. – Kár, hogy nem lehettem ott. Majd én beszéltem volna a fejükkel. Úgy látszik, senki nem merte kinyitni a száját. Maxim nagyon izgatott? – Túl fáradt ahhoz, hogy bármi is izgassa. – Bár én is felmehetnék veletek Londonba – folytatta Beatrice-, de sajnos, aligha lehet róla szó. Rogernek magas láza van, szegény fiú, és az ápolónő hülye. Roger ki nem állhatja. Nem hagyhatom magára egy percre sem. – Természetes, hogy nem. Eszedbe ne jusson. – Merrefelé lesztek Londonban? – Nem tudom – feleltem –, még teljesen bizonytalan. – Mondd meg Maximnek, hogy próbálja megmásíttatni az esküdtszék határozatát. Nagyon kellemetlen a családnak. Itt is mindenkinek mondom, hogy ez képtelenség. Rebecca soha meg nem ölte volna magát. Ő nem az a típus. Arra is gondoltam már, hogy írok az elnöknek. – Már késő – mondtam. – Nem használna semmit. – Ilyen ostobaságot! Giles meg én úgy gondoljuk, sokkal valószínűbb, hogy a lyukakat a sziklák ütötték a hajó fenekébe, vagy ha nem, hát valami csirkefogó, valami kommunista. Annyi kommunista van a világon. Azok szoktak ilyesmit csinálni. Maxim átszólt a könyvtárból: – Tedd már le azt a kagylót! Mit tud annyit beszélni?
– Beatrice – mondtam kétségbeesetten –, majd megpróbállak Londonból felhívni. – Mondd, nem lenne jó, ha szólnék Dick Godlophinnak? Ő a parlamenti képviselőtök. Én nagyon jól ismerem, jobban, mint Maxim. Gilesszal végzett Oxfordban. Kérdezd meg Maximet, nem akarja-e, hogy telefonáljak Dicknek, a bírósági határozat megváltoztatása érdekében. És kérdezd meg azt is, mit szól az ötletünkhöz. Biztos valami kommunista összeesküvés van a háttérben. – Semmi értelme – igyekeztem meggyőzni –, már úgyis mindegy. Kérlek, Beatrice, ne is próbálj tenni semmit, csak rontanál a dolgon, hidd el. Ki tudja, nem volt-e valami olyan oka Rebeccának, amiről mi nem tudunk. És én nem hiszem, hogy a kommunisták lyukakat fúrnak a hajók aljába. Mi hasznuk volna belőle? Kérlek, Beatrice, ne csinálj semmit. Hála istennek, hogy nem jött ma át. Hála a jóistennek, hogy legalább ettől megóvott minket. A telefon kattant egyet, Beatrice hangját hallottam. – Halló, halló! Beszélünk! Ne kapcsoljanak szét! Azután még egy kattanás, és csend. Kimerülten támolyogtam vissza a könyvtárba. Néhány perc múlva újra megszólalt a telefon. Nem vettem fel a kagylót, hagytam, hogy csengjen. Ott ültem Maxim lábánál a szőnyegen. A telefon makacsul csengett. Nem mozdultam. Aztán egyszerre elhallgatott, mintha feladta volna a reménytelen küzdelmet. A kandallón az óra tízet ütött. Maxim lehajolt hozzám, átölelte a derekamat, és fölemelt. Lázasan, kétségbeesetten csókoltuk meg egymást, mint bűnös szerelmesek, akik először csókolóznak.
HUSZONHATODIK FEJEZET Másnap, mikor kevéssel hat után felébredtem és az ablakhoz léptem, köd borította a kertet, s a harmat a pázsiton olyan volt, akár a dér. A fák is fehér ködbe burkolóztak. Friss, csípős volt a levegő, éles szél fújt. Őszszaga volt a reggelnek. Ott álltam az ablaknál, és a rózsák bágyadtan lekonyuló fejecskéit néztem. Az előző napi eső nagy pusztítást végzett köztük, megbarnult, összezsugorodott szirmok borították a földet. Az elmúlt nap eseményei távolinak és valószínűtlennek tetszettek. Manderleyben új nap kezdődött. A kert nem törődik a mi bajunkkal. Feketerigó szállt végig a rózsaágyások között, a pázsit felé, olykor leszállt, és sárga csőrével megkopogtatta a földet. Egy sárgarigó, két tömzsi barázdabillegető és egy sereg csiripelő veréb nyüzsgött a rózsatövek között. Sirály keringett fönt a magasban, némán és magányosan, aztán szélesebbre tárta szárnyát, és elrepült az erdő és a Boldog-völgy felé. Mindez ugyanígy lesz a jövőben is – gondoltam. – A mi gondjainkon és szomorúságainkon semmit sem változtatnak. A kertészek nemsokára lejönnek, összesöprik a lehullott leveleket, elgereblyézik a kavicsot. Vödrök zörögnek a hátsó udvarban, lemossák az autót, a kis konyhalány a nyitott ajtóban beszélget a kertészekkel. Aztán a sült szalonna ínycsiklandó illatát érezni a konyha felől. A szobalányok kinyitják a háló szobák ablakait, széthúzzák a függönyöket. A kutyák kimásznak a kosarukból, ásítanak és
nyújtózkodnak. Kiballagnak a teraszra, és hunyorogva nézik, hogy törnek át a ködön a nap első félénk sugarai. Robert reggelihez terít, leteszi az asztalra a forró, friss vajas süteményt, a tojástartókat, a mézes tálkát, a dzsemet, az őszibarackot, a bíborszínű szőlőt, amelyen még a melegház langyos lehelete érzik. A sárga szobában söpörnek, a szalonban port törölgetnek, a friss hűvös levegő beáramlik a nagy, nyitott ablakokon. Füst kacskaringózik fölfelé a kéményekből, és lassan-lassan szétfoszlik az őszies köd, a fák és a padok formát öltenek, idelátszik a tenger csillogása. Az öböl felett pedig ott magasodik a hegyfokon a jelzőlámpa. Ez Manderley. Nyugalom, békesség, harmónia. Akárki él a falai között, akármennyi baj, gond éri, akármennyit kell küzdenie, szenvednie, ha mégannyi könnyet ont is, és szomorúságot rejteget a szívében, Manderley békéje nem bomlik meg, Manderley szépsége örök és változatlan. A virágok, ha meghalnak is, jövő tavasszal újra feltámadnak. A madárfészkek újra benépesülnek, a fák ismét kizöldülnek. A moha megnyugtató szaga érzik a levegőben, méhek zümmögnek, tücskök cirpelnek, szürkegémek építik a fészküket, pillangók táncolnak a pázsit fölött, pókok szövik finom hálójukat, és megrémült nyulacskák menekülnek vissza riadtan a bokrok közé. Orgona fog nyílni és akácvirág, és a fehér magnólia virágba borul az ebédlő ablaka alatt. Manderleynek senki és semmi nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén, mint valami életre kelt mesekönyv. Az erdők védően állnak körülötte, a tenger pedig hol közelebb jön, hol visszahúzódik.
Maxim még aludt, nem akartam fölkelteni. Hosszú, nehéz nap vár ránk. Országutak, sürgönypóznák, fárasztó forgalom, London. És ki tudja, hova vezet ez az út. A jövő ismeretlen. Valahol, Londontól északra él egy Baker nevű ember, aki soha nem hallott rólunk, és sorsunkat mégis a kezében tartja. Nemsokára ő is felébred, nyújtózkodik, ásít, és számba veszi a nap feladatait. Fölkeltem, bementem a fürdőszobába, és kinyitottam a vízcsapot. Ezek a megszokott, apró tennivalók most éppen olyan jelentőséget nyertek, mint előző este az, hogy Robert vacsora előtt rendbe hozta a könyvtárszobát. Azelőtt is, mindennap ugyanezt csináltam, de most minden mozdulatom tudatos volt. Ahogyan belemártottam a szivacsot a vízbe, ahogyan ráborítottam a fürdőlepedőt a fűtőtestre, ahogyan hátradőltem a kádban, és behunytam a szememet, minden pillanatot külön érzékeltem. Mikor visszamentem a hálószobába, és öltözködni kezdtem, halk lépéseket hallottam a folyosó felől, és egy kulcs fordult meg a zárban, azután pillanatnyi csend következett, majd a lépések eltávolodtak. Mrs. Danvers volt az. Nem felejtette el. Este is hallottam ugyanezt a hangot, mikor feljöttünk a könyvtárból. Nem kopogott az ajtón, nem adta tudtunkra, hogy itt van, csak a lépések zajából és a kulcs fordulásából tudtuk. Ez ráébresztett a valóságra és arra, hogy mi vár ránk. Mikor elkészültem az öltözködéssel, megeresztettem Maxim fürdővizét. Clarice hozta a teánkat. Felkeltettem Maximet. Első pillanatban úgy meredt rám, mint egy riadt gyermek, azután kitárta a karját. Együtt teáztunk. Aztán fölkelt, bement a fürdőszobába, éli én gépiesen berakosgattam néhány
holmit a kézitáskámba. Megtörténhet, hogy egy-két napig Londonban kell maradnunk. Beletettem a táskába a keféket, amelyeket Maximtől kaptam, azután egy hálóinget, pongyolát, papucsot, egy ruhát éli egy pár cipőt. Idegennek éreztem a táskámat, amikor bevittem a gardróbból. Úgy tetszett, mintha nagyon rég nem használtam volna, pedig még csak négy hónapja, hogy hazajöttünk Manderleybe. Még rajta volt a vámhivatal bélyege, amit Calais-ban ragasztottak rá. Valamelyik zsebében volt egy hangversenyjegy a monte-carlói kaszinóból. Összegyűrtem és bedobtam a papírkosárba. Mintha egy másik világból, egy másik korból került volna ide. A hálószobánk kezdett olyan formát ölteni, mint azok a szobák, amelyeknek lakói hosszú útra készülődnek. Az öltözőasztalról hiányoztak a hajkeféim. Egy darab selyempapír hevert a padlón meg egy leszakadt koffercédula. A törülközők összegyűrve hevertek a fürdőszoba padlóján. A gardróbszekrény ajtói kitárva ásítoztak. Máris feltettem a kalapomat, nehogy véletlenül megfeledkezzem róla, és vissza kelljen mennem érte. Aztán a kezembe vettem a táskámat és a kesztyűmet. Még egyszer körülnéztem, hogy nem hagytam-e ott valamit. A köd oszlóban volt, egy-egy napsugár már utat tört magának, és mintákat rajzolt a szőnyegre. Mikor félúton voltam a folyosón, valami különös, megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy vissza kell mennem, és még egyszer körül kell néznem a szobában. Minden ok nélkül visszamentem, és végigjártattam tekintetemet a nyitott gardróbszekrényen, az üres ágyon és a teástálcán. Úgy néztem végig rajtuk, mintha örökre be akarnám vésni képüket az emlékezetembe.
Furcsa – gondoltam –, hogy ilyen hatalmuk van rajtam a tárgyaknak, és úgy el tudnak szomorítani, mintha kisgyerekek volnának, akik azért könyörögnek, hogy ne hagyjam el őket. Azután lementem reggelizni. Az ebédlőben hűvös volt, a nap még nem ért el az ablakokig, jólesett a forró, keserű feketekávé és a frissen sült szalonna. Némán ettünk. Maxim olykor az órájára pillantott. Hallottam, hogy Robert kihordja a táskákat és a plédeket a hallba. Kimentem a teraszra. Az eső megtisztította a levegőt, a fűnek friss, édes illata volt. Később, ha majd a nap feljebb száll az égen, gyönyörű idő lesz. Arra gondoltam, hogy ebéd előtt milyen nagyot sétálhattunk volna a völgyben, és aztán könyvekkel és újságokkal kiülhettünk volna a gesztenyefa alá. Egy pillanatra lehunytam a szememet, arcomon és kezemen éreztem a nap melegét. Maxim szólított a házból. Visszamentem, Frith rám segítette a kabátomat. Autózúgást hallottam. Frank érkezett meg. – Julyan ezredes odalent vár a kapunál – hozta a hírt. – Úgy gondolja, nem érdemes feljönnie. – Valóban nem – bólintott Maxim. – Én egész nap az irodában leszek, és várom a telefonodat – mondta Frank. – Ha beszéltél Bakerrel, és esetleg szükséged lesz rám, rögtön felmegyek Londonba. – Igen – hagyta rá Maxim –, majd telefonálok. – Most van kilenc – mondta Frank –, nagyon pontosak vagytok. Szép idő ígérkezik, biztos jó utatok lesz. – Igen. – Remélem, nem fog túlságosan kifáradni. Mrs. de
Winter – fordult hozzám –, nehéz napja lesz. – Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni, és Jasperre néztem, aki lógó füllel és szomorú, szemrehányó tekintettel állt a lábamnál. – Vigye le magával Jaspert az irodába – mondtam –, úgy nekikeseredett szegény. – Igen – válaszolta Frank –, leviszem. – Induljunk – sürgetett Maxim. – Julyan türelmetlenkedni fog. Isten áldjon, Frank. Beszálltam az autóba Maxim mellé. Frank ránk csapta az ajtót. – Akkor telefonálsz, ugye? – Igen – mondta Maxim. Visszanéztem a ház felé. Frith ott állt a felső lépcsőn, és mögötte Robert. A szemem megtelt könnyel, magam se tudtam, miért. Elfordultam, és a táskám fölé hajoltam, hogy Maxim ne vegye észre. Azután Maxim elindította a kocsit, és a ház elmaradt mögöttünk. Az alsó kapunál megálltunk, és felvettük Julyan ezredest. Én ott maradtam Maxim mellett. Ő ült hátulra. Mikor engem meglátott, a fejét csóválta. – Nehéz nap lesz ez a mai – mondta –, nem magának való. Vigyáztam volna én a férjére maga helyett is. – Én akartam mindenáron eljönni – jelentettem ki határozottan. Többet nem szólt erről. Behúzódott a sarokba. – Szép idő van – mondta később. – Igen – felelte Maxim. – Ez az izé... ez a Favell nevű fickó azt mondta, hogy az útkereszteződésnél csatlakozik hozzánk. Ha nincs ott, nem várjuk, úgyis jobb, ha nem jön velünk. Remélem, hogy elaludt. I
–
De mikor az útkereszteződéshez közeledtünk, már messziről láttam a sportkocsi hosszú zöld karosszériáját, és a szívem elszorult. Tehát nem késett el. Ott ült a volánnál, kalap nélkül, cigarettával a szájában. Vigyorogva integetett, mikor meglátott minket. Kezemet Maxim térdére tettem. Az órák múltak, a kilométerek fogytak. Kábultan meredtem az útra. Julyan ezredes időnként elaludt a hátsó ülésen. Néha hátrafordultam, és láttam, hogy a fejét hátratámasztva, nyitott szájjal szunyókál. A zöld kocsi szorosan mellettünk haladt. Olykor elénk került, olykor kissé lemaradt, de mindig látótávolságon belül maradt. Egy óra múlva megálltunk egy régimódi kis szálloda előtt, valamelyik vidéki városka főutcáján. Julyan ezredes végigette az egész étlapot. Levessel és hallal kezdte, roastbeeffel folytatta és yorkshire-i pudinggal fejezte be. Maxim meg én csak hideg sonkát ettünk, és kávét ittunk. El voltam rá készülve, hogy Favell is odaül az asztalunkhoz, de mikor kiléptünk az étteremből, láttam, hogy a kocsija egy szemközti cukrászda előtt áll. Nyilván az ablakból figyelt minket, mert három perccel azután, hogy elindultunk, már a nyomunkban volt. Három óra körül értük el London első külvárosát. Kezdtem kissé fáradtnak érezni magamat. A zaj és a forgalom kimerített, meleg is volt. Az utcák porosak voltak, és olyan vigasztalan, lehangoló képet nyújtottak, mint amilyen csak egy nagyváros augusztusban. A levelek kókadtan, mozdulatlanul függtek a száraz fákon. Az előző napi zivatar, úgy látszik, csak helyi jellegű volt, Londonba nem jutott el.
Az emberek világos ruhákban jártak, és a férfiak nem viseltek kalapot. Narancshéj és eldobált szemét hevert az utcákon. A parkokban mindenütt kiégett a fű. Az autóbuszok lomhán döcögtek, a taxik minden útkereszteződésnél megtorpantak. Úgy éreztem, mintha a ruhám és a kabátom hozzám volna ragadva, és a harisnya égette a lábamat. Julyan ezredes kiegyenesedett a hátsó ülésen, és kinézett az ablakon. – Itt nem esett – állapította meg. – Nem – felelte Maxim. – Pedig itt is elkelne az eső. – Igen. – Nem sikerült Favellt leráznunk. Még mindig a nyomunkban van. – Igen. Forgalmas külvárosi utcákon jártunk, a látvány lehangoló volt: teherautók, melyekre hátul vásott kölykök kapaszkodtak fel fürtökben, fáradt asszonyok gyerekkocsival, síró kisgyerekekkel, hadonászó, kiabáló házalók. Rettenetes sok ember, rettenetes zaj. Mintha a levegő is fogytán volna, elhasznált, idegesítő. Ez az út Londonon keresztül végtelen hosszúnak tetszett, és mire megint csendesebb vidékre értünk, és Hampstead elmaradt mögöttünk, a fejem úgy kattogott, mintha doboltak volna rajta, és égett a szemem. Maxim is nagyon fáradtnak látszott. Sápadt volt, a szeme karikás, de nem szólt semmit. Julyan ezredes folyton ásítozott a hátsó ülésen. Kitátotta a száját, hangosan ásított, utána nagyot sóhajtott. Ezt körülbelül hárompercenként megismételte. Ostoba ingerültség fogott el, alig
tudtam türtőztetni magamat, hogy hátra ne forduljak, és rá ne kiáltsak: ugyan hagyja már abba! Mikor elhagytuk Hampsteadet, kivett a zsebéből egy összehajtogatott térképet, és magyarázni kezdte Maximnek, hogy merre van Barnet. Az út egyenes volt, és a jelzőtáblák különben is világosan mutatták az irányt, de ő azért minden kanyarodónál megmondta, hogy merre kell fordulni, és ha Maxim csak egy pillanatig habozott, máris leeresztette az ablakot, és megszólított egy járókelőt, hogy tudakozódjék. Mikor beértünk Barnetbe, minduntalan megállíttatta a kocsit. – Meg tudná mondani, kérem, hogy hol van a Roselands nevű ház? – szólított meg valakit. – Egy bizonyos doktor Baker lakik benne, egy orvos, aki felhagyott a praxissal, és ideköltözött. A járókelő, akit megszólított, egy pillanatig összehúzott szemöldökkel nézett maga elé, rá volt írva az arcára, hogy sejtelme sincs semmiről. – Dr. Baker? Nem ismerek semmiféle doktor Bakert. Van itt egy Rose Cottage nevű ház, a templom mellett, de ott Mrs. Wilson lakik. – Nem, mi Roselands-et keressük, dr. Baker házát – rázta meg a fejét Julyan ezredes, és mentünk tovább. Néhány pillanat múlva egy gyereklányt szólított meg, – aki babakocsit tolt. – Meg tudná mondani, kérem, hol van dr. Baker háza? – kérdezte. – Sajnálom, csak rövid ideje lakunk itt. – Nem ismeri doktor Bakert? – Csak doktor Davidsonról tudok. – Az nem az. Mi doktor Bakert keressük. Maximre néztem. Nagyon fáradtnak látszott. A száját keményen összeszorította. Favell hosszúkás
zöld autója, porfelhőbe burkolva, követett bennünket. Végre is egy postás adott útbaigazítást. – Repkénnyel befuttatott ház – mondta –, a kapun nincs kiírva semmi. Kiderült, hogy kétszer is elmentünk mellette. Gépiesen a táskám után nyúltam, és végigtöröltem arcomat a púderpamaccsal. Maxim megállította a kocsit, kikapcsolta a motort. Pár pillanatig csendben ültünk. – Hát megérkeztünk volna – mondta Julyan ezredes. – Öt óra tizenkét perc. Biztos éppen teáznak. Jobb lesz, ha várunk egy kicsit. Maxim cigarettára gyújtott, és megfogta a kezemet. Nem szólt semmit. Az ezredes a térképével zörgött. – Úgy is jöhettünk volna, hogy Londont kikerüljük – okoskodott –, legalább negyven percet megtakaríthattunk volna. Az első kétszáz kilométer kitűnően ment. Csak Chiswicktől kezdve nem haladtunk. Egy kifutófiú karikázott el mellettünk fütyörészve. Autóbusz állt meg a sarkon, két asszony szállt le. Valahol egy templomóra negyedet ütött. Láttam, hogy Favell kihajol mögöttünk a kocsijából. Cigarettázott. Nem éreztem semmit, csak ültem, és jelentéktelen semmiségekre figyeltem. A két asszony, aki az autóbuszról leszállt, egy irányba indult el. A kifutófiú eltűnt az utcakanyarulatánál. Egy veréb ugrált a kocsiút közepén, és csipegetett valamit a porban. – Ez a Baker nem lehet valami híres kertész – vélekedett Julyan ezredes. – Nézze csak azokat az összevissza nőtt bokrokat. Úgy látszik, nem nyírja őket rendesen. Végre sikerült összehajtania a térképet. Visszatette
a zsebébe. – Furcsa, hogy valaki a saját jószántából ilyen házat vegyen magának, ilyen közel a főutcához, és így beékelve a többi ház közé. Én nem kérnék belőle. Megjegyzem, régebben, mikor még nem volt így kiépülve a környék, szép lehetett. Valószínűleg van jó golfpálya a közelben. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. – Nos, de Winter? – fordult Maximhez. – Mehetünk? – Én készen vagyok – mondta Maxim. Kiszálltunk. Favell már jött felénk. – Miért vártak ilyen sokáig? – kérdezte. Senki sem felelt. Az előkerten keresztül fölmentünk a bejárati ajtóhoz. A ház mögött teniszpálya sarka látszott, hallottam is a labdák pattogását. Egy gyerekhang méltatlankodva kiabálta: – Negyven tizenöt, nem harminc mind! Nem emlékszel rá, hogy hosszút ütöttél, te szamár? – Úgy látszik, már megteáztak – mondta Julyan ezredes. Maximre nézett, és egy pillanatig habozott. Aztán megnyomta a csengőt. Messziről, a ház hátsó részéből hallottuk a csengő hangját. Hosszú szünet következett. Aztán egy nagyon fiatal cselédlány nyitott ajtót. Megütközve bámult a népes társaságra. – Doktor Baker? – kérdezte Julyan ezredes. – Igen, uram, parancsoljanak. Először a hallba vezetett be, majd bal kéz felől kinyitott egy ajtót, és oda tessékelt be bennünket. A szalon lehetett, amelyet nyáron nemigen használtak. A falon egy feltűnően csúnya, fekete hajú asszony
arcképe függött. Vajon ez Mrs. Baker? – gondoltam. A virágmintás bútorkarton vadonatújnak látszott. A kandallón két kerek arcú, mosolygó szemű iskolás fiú arcképe állt. Az ablak mellett egy sarokban hatalmas rádió, szétágazó zsinórokkal és drótokkal. Favell a képet nézte a falon. Julyan ezredes a kandallónál álldogált. Maxim és én kinéztünk az ablakon. Egy fa alatt fekvőszékeket láttam, és egy asszonynak a fejét. Ott kellett valahol lennie a teniszpályának is. Hallottam a fiúk hangját, amint egymásnak kiabálnak. Egy öreg skót terrier vakaródzott a kerti ösvényen. Körülbelül öt percig vártunk. Úgy éreztem magam, mintha nem is én volnék, hanem egy idegen nő, aki jótékony célú adományokat gyűjt, azért jött ebbe a házba. Ez az öt perc semmihez sem hasonlított, amit addigi életemben átéltem. Nem éreztem semmit, nem fájt semmi. Aztán nyílt az ajtó, és egy férfi lépett a szobába. Középtermetű volt, hosszúkás arcú, az álla hegyes, a haja őszbe forduló homokszínű. Flanelnadrágot viselt és sötétkék pulóvert. – Bocsánatot kérek, hogy megvárakoztattam önöket – mondta, és ő is kissé meglepettnek látszott, mint a cselédlány az imént. – Meg kellett mosakodnom, mert éppen teniszeztem, mikor a csengő megszólalt. Foglaljanak helyet – tette hozzá, és rám nézett. Leültem a legközelebbi székbe, és vártam. – Tudjuk, nagyon neveletlenül törtünk rá önre, doktor Baker – kezdte Julyan ezredes –, és ezért elnézést kell kérnünk. Julyan vagyok. Engedje meg, hogy bemutassam Mr. és Mrs. de Wintert, valamint Mr. Favellt. Valószínűleg olvasta mostanában az újságokban Mr. de Winter nevét...
– Ó – mondta dr. Baker –, igen, igen, azt hiszem,
olvastam, valami vizsgálattal vagy mivel kapcsolatban, ugye? Inkább a feleségem kíséri figyelemmel az ilyen dolgokat. – A bíróság véleménye szerint öngyilkosság történt – lépett előre Favell –, ami véleményem szerint teljesen ki van zárva. Mrs. de Winter unokatestvérem volt, nagyon jól ismertem. Soha nem lett volna képes megölni magát, még ha oka lett volna rá, akkor sem. De nem is volt rá oka. Azt szeretnénk tudni, mi az ördögöt keresett ő önnél azon a napon, amikor meghalt? – Jobb volna, ha minket hagyna beszélni, mondta Maxim –, dr. Bakernek sejtelme sincs róla, hogy miről van szó. Az orvoshoz fordult, aki összeráncolt szemöldökkel állt közöttünk. Az első udvarias mosoly az ajkára fagyott. – Megboldogult feleségem unokafivére nincs megelégedve az esküdtszék határozatával – mondta Maxim –, és azért jöttünk ide, mert az ön nevét és régi rendelőjének a telefonszámát találtuk feljegyezve a feleségem naptárában. Valószínű, hogy életének utolsó napján, délután két órakor önnél járt. Tudna erre vonatkozólag valami felvilágosítást adni? A doktor feszült érdeklődéssel hallgatta Maxim szavait, de mikor Maxim befejezte, megrázta a fejét: – Nagyon sajnálom – mondta –, rendkívül sajnálom, de attól tartok, tévedés van a dologban. Emlékeznék a de Winter névre. Soha életemben nem volt Mrs. de Winter nevű páciensem. Julyan ezredes kivette tárcájából azt a lapot, amelyet Rebecca előjegyzési naptárából szakított ki. – Itt van előjegyezve – mondta –, Baker, két óra. És
mellette egy nagy kereszt, ami azt jelenti, hogy elintézte. És itt van a telefonszám. Museum 0488... Dr. Baker a papírlapra bámult. – Ez különös – mondta –, rendkívül különös. A telefonszám csakugyan az én régi számom. – Nem lehetséges, hogy más nevet mondott be önnek? – kérdezte Julyan ezredes. – De igen, az lehetséges. Bár őszintén szólva, szokatlan. Nem szeretem az ilyesmit. Nem jó, ha a betegek be akarják csapni az orvost. – Nem vezetett naplót a betegeiről? – kérdezte Julyan ezredes. – Tudom, hogy ez indiszkrét kérdés, de a körülmények rendkívüliek. Ha megtudnánk öntől valamit, az világosságot deríthetne az öngyilkosság körülményeire. – Nem öngyilkosság, hanem gyilkosság – szólt közbe Favell. Dr. Baker felhúzta a szemöldökét, és kutató pillantást vetett Maximre. – Nem tudtam, hogy erről is szó lehet – mondta. – Most már világos a dolog, és mindent elkövetek, ami rajtam áll, hogy segítségükre legyek. Néhány percnyi türelmet kérek, amíg átnézem a jegyzeteimet. Mindent felírtam. Parancsoljanak cigarettát. Sherryhez, azt hiszem, még egy kicsit korán van. Julyan ezredes és Maxim a fejüket rázták. Favell mondani akart valamit, de dr. Baker kiment a szobából, mielőtt Favell szólhatott volna. – Rendes embernek látszik – mondta Julyan ezredes. – Miért nem kínált meg whiskyvel meg szódával? – mondta Favell. – Na, nekem máris megvan róla a véleményem. Nem is hiszem, hogy tud nekünk segíteni.
Maxim nem szólt semmit. A teniszpályáról behallatszott a labdák pattogása. A skót terrier ugatni kezdett. Egy női hang rászólt, hogy maradjon veszteg. Nyári vakáció van – gondoltam –, és Baker a fiaival teniszezett. Mi pedig megzavartuk őket. Egy üvegburával borított aranyóra ketyegett magas hangon és nagyon gyorsan a kandalló párkányán. Az órának támasztva egy levelezőlap a genfi tóval. Bakeréknek tehát barátaik vannak Svájcban. Dr. Baker egy nagy könyvvel és egy irattartóval jött vissza. Mind a kettőt letette az asztalra. – Itt van az egész múlt évi anyag – mondta –, mióta ideköltöztünk, nem volt a kezemben. Csak fél éve, hogy felhagytam a praxissal. Kinyitotta a könyvet, és lapozni kezdett benne. Kétségbeesetten figyeltem az arcát. Nem tudtam levenni róla a szemem. Meg fogja találni. Természetesen meg fogja találni. Már csak percek, már csak másodpercek kérdése. – Hetedike... nyolcadika... tizedike... – mormogta. – Semmi. Azt mondják, tizenkettedike? Kettőkor? Ó... Meg se moccantunk, feszülten figyeltük az orvos arcát. – Tizenkettedikén két órakor egy Mrs. Danvers nevű hölgy járt nálam. – Danny! Mi az ördög! – kiáltott Favell, de Maxim félbeszakította: – Világos, nem mondta meg az igazi nevét. Ez az első perctől fogva várható volt. Emlékszik most már a látogatásra, dr. Baker? Dr. Baker kezébe vette a dossziét, és pillanatokon belül megtalálta azt, amit keresett. Átfutotta a feljegyzéseit, majd bólintott. – Igen, csakugyan Mrs. Danvers. Most már
emlékszem. – Magas, karcsú, fekete, nagyon szép asszony volt – mondta Julyan ezredes. – Igen – helyeselt dr. Baker –, igen. – Még egy pillantást vetett a kezében levő papírra, aztán visszatette a dossziéba. – Természetesen – mondta Maximre nézve –, az, amit most teszek, ellenkezik az orvosi etikával. Mi, orvosok, úgy kezeljük a betegeket, mint a papok a gyónókat. De a felesége meghalt, és belátom, hogy az eset rendkívüli. Ön tudni szeretné, volt-e valami oka a feleségének, hogy eldobja magától az életet. Hát... igen. Az a hölgy, aki Mrs. Danversnek nevezte magát, súlyos beteg volt. Elhallgatott, végighordozta rajtunk a tekintetét. – Pontosan emlékszem rá – folytatta, és ismét lapozgatni kezdett az iratok között. – Először egy héttel korábban járt nálam. Bizonyos tünetekről panaszkodott, mire elküldtem röntgenvizsgálatra. A második látogatás alkalmával ragaszkodott hozzá, hogy közöljem vele az eredményt. A röntgenképek nincsenek itt, de mindent följegyeztem. Emlékszem, ahogy ott állt a rendelőben, és követelte, hogy mutassam meg neki a felvételeket. „Tudni akarom az igazat – mondta. – Nincs szükségem gyöngéd és áltató szavakra. Nyugodtan megmondhatja, hogy mi vár rám.” – Elhallgatott, és megint az irataiba nézett. Miért nem folytatja már, gondoltam türelmetlenül. Miért nem mondja végig, hogy elmehessünk? Miért kell ennyi ideig várnunk, hogy megtudhassuk a lényeget? – Nos, Mrs. Danvers az igazat óhajtotta tudni, és én megmondtam neki. Vannak betegek, akikkel jót tesz az orvos, ha megmondja nekik az igazat. Ez a Mrs.
Danvers vagy Mrs. de Winter is ilyesvalaki volt, akinek nem lehetett hazudni. Megmondtam neki az igazságot, és ő tiszteletre méltó nyugalommal vette tudomásul. A szeme se rebbent. Azt mondta, hogy már régóta sejti. Azután megfizette a honoráriumot, és elment. Többé nem láttam. Baker becsapta a dosszié kemény fedelét. – A fájdalom még elviselhető volt, de a daganat mélyen gyökerezett – mondta –, és három-négy hónap múlva morfiumra szorult volna. Műtét nem segíthetett rajta. Ezt is megmondtam neki. Hasonló esetben a morfium az egyetlen, ami pillanatnyilag segít. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak a kandallón álló kis óra ketyegését lehetett hallani, meg a fiúk kiáltásait a kertből. Repülőgép zümmögött a ház fölött.· – Teljesen egészségesnek látszott. Ha jól emlékszem, nagyon sovány volt és sápadt, de hát ez, sajnos, manapság divat. Ennek a betegségéhez semmi köze nem volt. Mondom, a fájdalom hétről hétre nőtt volna, és négy-öt hónap múlva csak a morfium enyhíthette volna. A röntgensugarak belső elváltozást mutattak a méhben, olyan elváltozást, amelynek következtében soha nem lehetett volna gyermeke. Ez azonban a betegségével semmi összefüggésben sem volt. Távolról hallottam Julyan ezredes hangját, valami olyasmit mondott, hogy dr. Baker nagyon lekötelezett minket. – Mindent megtudtunk, amire szükségünk volt – mondta. – Nem kaphatnánk másolatot a jegyzeteiről? – Dehogynem – válaszolta dr. Baker-, természetesen.
Mindenki felállt. Én is felálltam. Kezet fogtam dr. Bakerrel. Valamennyien kezet fogtunk vele. Azután kimentünk utána a hallba. A másik ajtón egy asszony nézett ki, de mikor meglátott minket, visszalépett. Valahol víz csurgott egy fürdőkádba. Hangosan csobogott a víz. A skót terrier bejött a kertből, és körülszaglászta a cipőmet. – Kinek küldjem el, önnek vagy Mr. de Winternek? – kérdezte a doktor az ezredestől. – Az is lehet, hogy nem lesz rá szükségünk – felelte Julyan ezredes. – Valószínűbb, hogy nem lesz rá szükségünk. Talán de Winternek lesz szíves elküldeni, vagy esetleg írok, ha szükség lesz rá. Itt a névjegyem. – Nagyon örülök, hogy szolgálatukra lehettem, kezdte a búcsúzkodást dr. Baker –, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy Mrs. de Winter és Mrs. Danvers egy és ugyanaz a személy. – Ez természetes – mondta Julyan ezredes. – Most visszamennek Londonba? – Igen, azt hiszem. – Akkor legjobb lesz, ha itt a sarkon balra fordulnak, és aztán a templom mellett jobbra. Onnan kezdve már egyenes az út. – Köszönjük. Nagyon szépen köszönjük. Kiléptünk a házból, és elindultunk az autók felé. Dr. Baker megfogta a kutya nyakörvét, nehogy kiszökjön a házból. Hallottam, amint az ajtó becsapódik. Egy féllábú verklis valami divatos slágert kezdett játszani az utcasarkon.
HUSZONHETEDIK FEJEZET Megálltunk az autó mellett. Percekig nem szólt egyikünk sem. Julyan ezredes körülkínálta a cigarettatárcáját. Favell arca hamuszürke volt. Határozottan megtörtnek látszott. Remegett a keze, amint a gyufát tartotta. A verklis abbahagyta a játékot, és sapkájával a kezében odabicegett hozzánk. Maxim két shillinget adott neki. Akkor visszament a verklijéhez, és másik dalba fogott. A templom órája hatot ütött. Favell szólalt meg elsőnek. Hányaveti hanghordozásába most ijedség és félelem vegyült, az arca hamuszürke volt. Nem nézett egyikünkre sem, csak a cigarettáját bámulta, ide-oda forgatta az ujjai között. – Izé... – mondta – a rák... Ez a rák... ez ragályos? Senki nem felelt. Julyan ezredes vállat vont. – Soha sejtelmem sem volt róla – folytatta Favell az előbbi hangon. – Mindnyájunk előtt titokban tartotta, még Danny előtt is. Micsoda szörnyűség! Nem? Soha nem hittem volna Rebeccáról ilyesmit! Nem volna kedvük egy pohár whiskyhez? – fordult az ezredeshez. – Nagyon váratlanul ért ez a dolog. Rák... Micsoda szörnyűség! Odatámaszkodott az autó oldalához, és arcát a kezébe temette. – Ugyan, mondja már meg annak a verklisnek, hogy menjen innen – fordult hozzám néhány pillanat múlva –, nem bírom ezt a nyekergést! – Nem volna egyszerűbb, ha mi mennénk el? – javasolta Maxim. – Képes vagy arra, hogy a volán mögé ülj, vagy óhajtod, hogy az ezredes vezessen
helyetted? – Hadd gondolkozzam még egy percig – mormogta Favell –, mindjárt jobban leszek. Ezt te nem érted. Iszonyúan megviselt ez a história! – Az isten szerelmére, szedje össze magát, jóember! – mondta az ezredes. – Ha nem érzi jól magát, menjen vissza a házba, Baker majd segít magán, de ne csináljon cirkuszt itt az utcán. – Na persze, most aztán adják a nagyot – sziszegte Favell. Ott állt szemben velünk, és megvetően mérte végig Maximet és az ezredest. – Most már kint vannak a vízből. Max szépen megúszta a dolgot. Megvan a magyarázat az öngyilkosságra. Baker ingyen és bérmentve fogja szállítani írásban is, ha kívánják. Az ezredes úr hetenként egyszer Manderleyben ebédel majd, és számíthat rá, hogy Mr. és Mrs. de Winter nem lesz hálátlan. Max biztosan föl fogja kérni, hogy vállalja el első gyermekének keresztapaságát. – Nem lenne jobb, ha indulnánk? – fordult az ezredes Maximhez. – A továbbiakat útközben is megbeszélhetjük. Maxim kinyitotta az autó ajtaját, és Julyan ezredes beszállt. Én visszaültem helyemre, Maxim mellé. Favell még mindig a mi kocsinknak támaszkodott, és nem mozdult. – Azt ajánlanám, hogy menjen egyenesen haza, és feküdjön ágyba – szólt ki neki az ezredes –, és lassan hajtson, mert különben gondatlanságból okozott emberölésért fog börtönbe kerülni. Arra is figyelmeztetem, hogy mint kerületi elöljárónak, van bizonyos befolyásom. Tehát vigyázzon, ha netalán megint Kerrithbe jön. A zsarolás nem éppen biztos kenyér, Mr. Favell! És akár hiszi, akár nem, értünk
hozzá, hogyan bánjunk el a zsarolókkal. Favell Maximet figyelte. Most már nem volt olyan szürke az arca, és a régi kellemetlen mosoly ült ki ismét a szája szélére. – Igen, szerencséd volt, Max – mondta lassan –, persze, most azt hiszed, hogy te győztél. De azért a törvény keze még elérhet. És én is elérhetlek, ha más úton-módon is... Maxim bekapcsolta a motort. – Óhajtasz még valamit? Mert ha igen, akkor jobb lesz, ha mindjárt megmondod. Essünk túl rajta. – Nem – legyintett Favell –, nem akarlak feltartani. Mehettek felőlem. Visszalépett a járdára, még mindig mosolyogva. A kocsi elindult. Mikor visszanéztem a sarokról, még mindig ott állt, integetett és nevetett. Egy darabig mind a hárman hallgattunk, aztán Julyan ezredes szólalt meg: – Nem tehet semmit – mondta –, csak henceg. Ezek a gazemberek mind egyformák. Higgye el, nem árthat most már. Akármit találna ki, Baker vallomása a döntő. Maxim nem felelt. Lopva az arcát figyeltem, de nem tudtam róla leolvasni semmit. – Én mindig is éreztem, hogy Baker fogja megoldani a rejtélyt – mondta Julyan ezredes. – Első perctől kezdve gyanús volt, hogy Mrs. de Winter senkinek nem szólt dr. Bakerről, még Mrs. Danversnek sem. Szóval Mrs. de Winter tudta, hogy valami baja van, azért ment orvoshoz. Borzasztó! Nem csoda, hogy egy szép fiatalasszony ezek után nem kíván tovább élni... Kiértünk az országútra. Távíróoszlopok, autóbuszok, nyitott sportkocsik, villák, kertek
maradtak el mell ettünk. Soha nem fogom elfelejteni ezt az utat. – Maga nem sejtett semmit, de Winter? – kérdezte Julyan ezredes. – Nem – válaszolta Maxim –, nem sejtettem semmit. – Vannak emberek, akik rettenetesen félnek ettől a betegségtől – mondta az ezredes. – Különösen a nők. Bizonyára a felesége is ezek közül való volt. Úgy látszik, mindent inkább el tudott viselni, mint a fájdalmat. Hát ettől legalább megmenekült. – Igen – mondta Maxim. – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha Kerrithben és az egész megyében tudomást szereznének róla, hogy egy londoni orvos fényt derített az öngyilkosság okára. Így talán elejét vehetjük a pletykának. Az emberek olyan furcsák. Ha megtudják az igazi okot, mindjárt más szemmel fognak nézni magára is. – Igen – mondta Maxim –, igen. Értem. – Különös – beszélt tovább Julyan ezredes –, hogy micsoda történetek kapnak lábra időnként nálunk vidéken. Sohasem tudni, hogy honnan indul ki, de mindig van valami pletyka. Nem mintha félteném magát, de azért mégis jobb védekezni, amennyire lehet. Az emberek hajmeresztő dolgokat tudnak kitalálni. – Igen – mondta Maxim. – Manderleyben maga és Crawley elejét vehetik mindenféle szóbeszédnek, Kerrithben pedig majd én gondoskodom róla. A lányomnak is szólok, neki sok barátja van a környékbeli fiatalok között, márpedig sokszor a fiatalság körében terjednek el a legvadabb pletykák. Azt hiszem, az újságok már nem fognak okvetetlenkedni. Ez mindenesetre szerencse.
Meglátja, egykettőre elfelejtik a dolgot. Minden csoda csak három napig tart. – Igen – mondta Maxim. London egyik északi külvárosában jártunk már. Megint keresztülhajtottunk Finchleyn és Hampsteaden. – Fél hét – mondta Julyan ezredes. – Van valami elképzelésük a továbbiakat illetően? Egy nővérem lakik itt, St. Johns Woodban. Azt hiszem, elmegyek hozzá, és meghívatom magam vacsorára. Azután az utolsó vonattal hazamegyek. Úgy tudom, a nővérem még egy hétig Londonban marad. Bizonyos vagyok benne, hogy magukat is szívesen látná. Maxim habozott egy pillanatig, és rám nézett. – Nagyon kedves – hárította el aztán a meghívást –, de azt hiszem, jobb lesz, ha önállósítjuk magunkat. Még Franket is föl kell hívnom, és más elintéznivalóm is van. Majd valahol eszünk valamit, és utána elindulunk hazafelé. Ha nagyon elfáradunk, akkor útközben megszállunk valahol. Azt hiszem, ez lesz a legokosabb. – Ahogy gondolják – mondta Julyan ezredes-, nem erőltetem a dolgot. Akkor hát lenne szíves letenni a nővérem háza előtt? Itt az Avenue Roadról bal felé kell befordulni. Mikor megérkeztünk, Maxim így szólt Julyanhez: – Nem is tudom, hogy mondjak önnek köszönetet, ezredes úr. De talán szavak nélkül is tudja, mit érzek. – Kedves barátom – válaszolta az ezredes –, boldog vagyok, hogy tehettem valamit az érdekében. Persze ha tudtuk volna, amit Baker tudott, akkor ezt a fáradságot megtakaríthattuk volna. De most már így is jó. Felejtse el az egészet, mint valami kellemetlen és sajnálatos epizódot. Biztos vagyok benne, hogy
Favell nem mer többé kellemetlenkedni. Ha mégis, akkor forduljon azonnal hozzám. Majd én elintézem vele a dolgot. . Kiszállt az autóból, karjára vette a kabátját, és megkereste a térképét. – A maguk helyében – mondta, és nem nézett egyikünkre sem – elutaznék egy időre. Külföldre. Nem szóltunk semmit. Az ezredes a térképévei babrált. – Svájc ilyenkor nagyon szép – mondta –, egyszer a kislányommal voltunk Svájcban, és nagyon élveztük. Gyönyörű sétákat lehet ott tenni. – Habozott, a torkát köszörülte. – Lehetséges, hogy kisebb nehézségek merülnek fel – mondta –, nem éppen Favell részéről, de mások esetleg okvetetlenkedni fognak. Nem lehet tudni, hogy Tabb mit fecsegett. Természetesen képtelenség, de hát tudják, hogy van ez: akit nem lát az ember, arról megfeledkezik. Ha nincs szem előtt, akiről beszélnek, akkor hamarosan elhallgat a pletyka. A világ már csak ilyen. Még ott állt egy pillanatig, a holmiját vette számba. – Azt hiszem, mindenem megvan. Térkép, szemüveg, kabát, bot, igen, minden megvan. Hát isten velük. Ne fárasszák agyon magukat. Nehéz napjuk volt. Belépett a kapun, és fölment a lépcsőn. Láttam, hogy egy asszony jön az ablakhoz, és mosolyogva integet nekünk. Maxim gázt adott, majd a következő sarkon befordultunk. Hátradőltem az ülésen, és lehunytam a szemem. Most, hogy megint kettesben voltunk, és a feszültség fölengedett, szinte elviselhetetlen megkönnyebbülést éreztem. Mint mikor egy gennyes
tályog végre kifakad. Maxim nem szólt semmit. Éreztem, hogy megsimogatja a kezemet. Nem láttam semmit a bennünket körülvevő autóáradatból. Hallottam az autóbuszok dübörgését, a taxik tülkölését, a szűnni nem akaró zajt, de nem vettem róla tudomást. Úgy éreztem, hogy hozzánk már semmi sem ér el. Túl vagyunk a mélyponton. Mikor Maxim megállította a kocsit, kinyitottam a szememet, és kiegyenesedtem. A Soho egyik kisvendéglője előtt álltunk. Kábultan, ostobán néztem körül. – Fáradt vagy – mondta Maxim. – Majd ha eszel valamit, jobban leszel. Én is. Itt majd megvacsorázunk, és telefonálok Franknek is. Kiszálltunk az autóból. A vendéglőben nem volt senki, csak a tulajdonos és egy pincérlány a bárpult mögött. Hűvös volt és sötét odabent. Egy sarokasztalhoz ültünk le. Maxim megrendelte a vacsorát. – Favellnek igaza volt, hogy inni akart, én is szomjas vagyok. Te is ihatnál egy pohárka konyakot. A kövér tulajdonos csupa mosoly volt. Hosszú, vékony sajtos rudakat hozott, celofánba burkolva. Kemények voltak, rágósak, de azért mohón habzsoltam egyiket a másik után. A konyak fölmelegített, és különös, megnyugtató hatással volt rám. – Ha megvacsoráztunk, nagyon lassan és óvatosan vezetek majd – mondta Maxim. – Hűvös lesz az este. Majd találunk valahol egy kis szállodát, ahol kivehetünk szobát éjszakára. Aztán reggel folytatjuk az utat Manderley felé. – Igen – mondtam. – Nem lett volna kedved inkább Julyan testvérénél
vacsorázni, és azután egy késői vonattal hazamenni? – Nem. Maxim felhajtotta a konyakját. A szeme nagy volt, és mély karikák sötétlettek körülötte. Sápadt arcában egészen feketének látszott. – Mit gondolsz – kérdezte –, mennyit sejtett meg Julyan az igazságból? A poharam széle fűlött Maximre néztem. Nem szóltam semmit. – Mindenre rájött – mondta Maxim vontatottan –, igen, mindent tud. – Ha így van is – próbáltam megnyugtatni –, soha nem fog beszélni róla. Efelől biztos vagyok. – Valóban nem – bólintott Maxim. Még egy konyakot rendelt. Békés meghittségben ültünk az étterem sarkában. – Azt hiszem – kezdte Maxim újra –, hogy Rebecca szándékosan hazudott nekem. Azt akarta, hogy megöljem. Mindent előre kitervelt. Ezért nevetett. Ezért nevetett a halála pillanatában is. Nem szóltam semmit. Tovább kortyolgattam a konyakot. Vége az elmúlt napok lidércnyomásának. Minden megoldódott. Most már semmi oka rá Maximnek, hogy sápadt és zavart legyen. – Ez volt az utolsó játszmája – mondta Maxim. A legsikerültebb valamennyi közül. És nem tudom, hogy végül is nem ő lett-e a győztes? – Hogy érted ezt? Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – Nem tudom – válaszolta bizonytalanul –, nem tudom. Másodszor is kiürítette a poharát, azután felállt. – Most felhívom Franket – mondta. Ott ültem a sarokban, a pincér hozta a homárt, amit
Maxim rendelt. Forró volt és ízletes. Ittam még egy pohár konyakot szódával. Kellemes volt ott ülni, abban a csöndes sarokban. Rámosolyogtam a pincérre, és magam se tudom, miért, franciául kértem kenyeret. Kellemesnek és barátságosnak éreztem a vendéglőt, mert Maxim is ott volt, mert együtt voltunk. Minden megoldódott, Rebecca meghalt. Rebecca nem árthat többé nekünk. Eljátszotta utolsó játszmáját, ahogy Maxim mondta. Tíz perc múlva Maxim visszajött. – Nos – kérdeztem, és a hangom mintha valahonnan messziről jött volna –, mit szólt Frank? – Ott volt az irodában, várta a telefonomat már négy óra óta. Elmondtam, hogy mi történt. Nagyon örült, éreztem rajta, hogy mennyire megkönnyebbült. – Igen – mondtam. – De valami furcsa dolog történt – mondta Maxim lassan, összeráncolt szemöldökkel. – Mrs. Danvers eltűnt. Nem szólt senkinek, de egész nap csomagolt, összeszedte a holmiját, aztán délután négykor a vasúti hordár kivitte a csomagjait az állomásra. Frith telefonált Franknek, mire Frank azt mondta Frithnek, hogy küldje be hozzá Mrs. Danverst az irodába. Várta, de nem jött. Azt mondja Frank, hogy mintegy tíz perccel az én hívásom előtt Frith telefonált neki, és jelentette, hogy hat óra után tíz perccel keresték Mrs. Danverst interurbán telefonon, és akkor még a szobájában volt. Háromnegyed hétkor Frith bekopogott hozzá, és miután nem kapott választ, benyitott. A szoba üres volt. A hálószobája is. Mindenütt keresték, de nem találták. Azt hiszik, elment. Úgy látszik, az erdőn és a hátsó kapun keresztül mehetett el, mert senki sem látta.
– És te nem örülsz ennek? – kérdeztem. – Azt hiszem, így megszabadulunk egy sereg kellemetlenségtől. Úgyis el kellett volna küldenünk. Biztosan ő maga is tudta ezt. Valami olyan ijesztő kifejezés volt az arcán az éjszaka. Napközben is többször eszembe jutott. – Nekem nem tetszik a dolog – mondta Maxim –, sehogy se tetszik. – De hiszen nem tehet semmit – igyekeztem megnyugtatni Maximet –, ha elment, annál jobb. Természetesen Favell kereste interurbán. Biztosan elmondta neki, amit Bakertől megtudott. Valószínűleg azt is elmondta, hogy mit helyezett Julyan ezredes kilátásba, ha újra zsarolással próbálkoznék. De nem hiszem, hogy még egyszer erre vetemednék. Nagyon sokat kockáztatna. – Én nem zsarolásra gondolok – mondta Maxim. – Hát mi egyebet csinálhatnának? Azt kell tennünk, amit Julyan ezredes mondott. El kell felejtenünk az egészet. Nem szabad többet rágondolnunk. Ennek a dolognak vége, drágám. Hála istennek, túl vagyunk rajta. Térden állva kell hálát adnunk az Istennek, hogy így történt. Maxim nem felelt. Üres tekintettel meredt maga elé. – Kihűl a vacsorád – biztattam –, egyél, szívem, meglátod, jót fog tenni. Fáradt vagy. Ugyanazt mondtam neki, mint ő az előbb nekem. Erősebbnek és bátrabbnak éreztem már magam. Most én voltam az, aki gondoskodtam róla. Maxim fáradt volt és sápadt. Én már legyőztem a gyöngeséget és a fáradtságot, most ő volt az, aki elhagyta magát. Csak azért, mert éhes és fáradt, ezzel vigasztaltam magam. Nem kell nyugtalankodni. Mrs. Danvers elment. Hála istennek. Ez csak megkönnyíti a dolgunkat.
– Edd már azt a rákot – mondtam. A jövőben minden másképp lesz. Nem leszek többé ideges, nem fogok félni a cselédektől. Most, hogy Mrs. Danvers kikerült a házból, lassacskán meg fogom tanulni a házvezetést. Lemegyek a szakácshoz is a konyhába. A személyzet szeretni fog és tisztelni. Nemsokára mindenki elfelejti Mrs. Danverst. Tanulmányozom majd a birtok ügyeit is. Megkérem Franket, hogy magyarázzon el mindent. Vele jól megértjük egymást. Bele fogok jönni a dolgokba, megtanulom a birtok vezetését, a gazdálkodást. Én magam is fogok kertészkedni, és idővel talán változtatok némely dolgon. Ott van például az a kis négyszögletes térség a sárga szoba ablaka alatt, ahol az a szatírszobor áll. Azt nem szeretem. A szatírt el fogjuk ajándékozni. Van bőven teendő, de lassacskán azért megbirkózom majd mindennel. Időnként szállóvendégeket is fogadunk. Érdekes lesz megmutogatni nekik a szobáikat, virágot és könyvet tenni az asztalukra, ebédet rendelni nekik. És gyermekeink is lesznek. Egészen bizonyos, hogy lesznek gyermekeink. – Készen vagy? – kérdezte hirtelen Maxim. – Én nem eszem többet. Csak kávét iszom. Feketét, nagyon erőset – fordult Maxim a pincérhez –, és a számlát. Nem értettem, hogy miért akar egyszerre, indulni. Olyan jó volt itt a kisvendéglőben, olyankényelmes és nyugalmas. Nem volt semmi sürgős dolgunk. Szívesen ültem volna itt még sokáig, a dívány támlájának dőlve és a jövőről ábrándozva. Maxim előrement, ásítva és botladozva követtem. Álmos voltam. – Tudod mit?- mondta Maxim, mikor kiértünk.
– Majd jól becsavarlak a plédbe, és akkor alhatsz a kocsiban. Párna is van, és ha fázol, még az én kabátomat is magadra veheted. – Hiszen azt mondtad, hogy megszállunk valahol éjszakára – néztem rá csodálkozva. – Egy kis szállodában az úton. – Igen – mondta Maxim –, valóban azt gondoltam, de most úgy érzem, hogy haza kell mennem. Tudsz majd aludni az autóban, ugye? – Igen – válaszoltam bizonytalanul –, azt hiszem, tudok. – Most háromnegyed nyolc van, ha rögtön indulunk, fél háromra otthon lehetünk – magyarázta. Most már kicsi a forgalom. – De olyan fáradt leszel- próbáltam visszatartani –, olyan rettenetesen fáradt. – Nem – mondta –, nem leszek fáradt. Haza akarok menni. Valami baj van otthon. Érzem. Haza akarok menni. Az arca nyugtalan volt. Kinyitotta az ajtót. Bemásztam az autóba, és fölhúzott lábbal végigdőltem a hátsó ülésen. Sokkal kényelmesebb volt, mint gondoltam volna. Maxim betakargatott, és párnát is tett a fejem alá. – Mi baj lehet? – kérdeztem. – Nem értem, hogy miért nyugtalankodsz, mikor minden olyan szépen elintéződött. Nem értelek. Nem felelt. – Jól vagy – kérdezte Maxim –, és ugye nem haragszol? – Nem, nem – válaszoltam mosolyogva –, nagyon jól vagyok. Aludni fogok. Ne is álljunk meg sehol. Valóban jobb, ha egyenesen hazamegyünk. Még jóval napkelte előtt otthon leszünk, Manderleyben.
Maxim beült a volán mellé, és elindította a motort. Lehunytam a szememet. Éreztem a rugókat a derekam alatt. A kocsi ütemes mozgása elringatott. Ahogy behunytam a szememet, száz és száz kép vonult el előttem, időnként értelmetlen mintákká olvadva össze: Mrs. Van Hopper kalapjának a tolla, a kemény, egyenes hátú székek Frank ebédlőjében, a széles ablak Manderley nyugati szárnyában, a narancsszín ruhás, mosolygó hölgy a jelmezbálon, a parasztlány a monte-carlói országúton... Olykor Jaspert láttam, amint pillangókat kerget a pázsiton, olykor dr. Baker skót terrierjét, amint a fülét vakarja a fekvőszék mellett. Aztán a postást, aki ma délután megmutatta nekünk a doktor házát, majd Clarice anyját, amint letöröl egy széket, hogy ráüljek. Utána Ben mosolygott rám, csigákat tartva nyitott tenyerében. A püspök felesége is megjelent, és azt kérdezte, hogy nem maradnék-e ott teára. Éreztem az ágyam hűvös lepedőjének kellemes érintését, majd hallottam a kavics csikorgását a talpam alatt. Páfrány, nedves moha és hervadt, lehullott azaleaszirmok illata ütötte meg az orromat. Furcsa, szaggatott álomba merültem, olykor felébredtem, és láttam Maximet a volán mellett. Az alkonyat sötét estébe mélyült. Autólámpák suhantak el mellettünk. Falvak, ablakok, behúzott függönyökkel és halvány lámpafény az ablakok mögött. Aztán a másik oldalamra fordultam, és tovább aludtam. Láttam a manderleyi lépcsőt és Mrs. Danverst, amint ott áll a felső lépcsőfokon, fekete ruhában, és rám vár. Mikor felmentem a lépcsőn, intett és eltűnt. Kerestem, de nem találtam sehol. Azután egy ajtónyílásban jelent meg az arca, kiáltottam utána, de megint eltűnt.
– Hány óra? – kérdeztem. – Hány óra? Maxim hátrafordult, az arca kísértetiesen sápadt volt az autó sötétségében. – Fél tizenkettő – mondta –, félúton már túl vagyunk. Próbálj meg újra elaludni. – Szomjas vagyok – mondtam. A legközelebbi város határában felhajtottunk a benzinkúthoz tartozó fedett parkolóba. A benzinkutas azt mondta, hogy a felesége még nem feküdt le, és hogy majd főz nekünk teát. Kiszálltunk a kocsiból, hogy mozogjunk egy kicsit. Nehézkes léptekkel jártam föl és alá, mert elzsibbadt a lábam. Maxim cigarettára gyújtott. Hideg volt. Csípős szél fújt be a parkoló nyitott ajtaján, és megrázta a rozoga tetőt. Megborzongtam, és felgomboltam a kabátom gallérját. – Hát igen, nincs valami meleg – jegyezte meg a benzinkutas, mialatt a kocsi tankját feltöltötte. Úgy látszik, ma délután megfordult az idő. Ez volt az esztendő utolsó hőhulláma. Nemsokára fűteni kell. – Londonban nagyon meleg volt – mondtam. – Igen? Odafönn elég szélsőséges az időjárás. Az első rossz időt viszont mi kapjuk itt délen. A tengernél is biztosan szélvihar lesz. Az asszony hozta a teát. Keserű, fűízű volt, de jó forró. Mohón, hálásan ittam. Maxim már az óráját nézte. – Mennünk kell – sürgetett –, tíz perc múlva tizenkettő. Kedvetlenül léptem ki a szabadba. A hideg szél az arcomba vágott. Csillag szaladt le az égen. Felhők gyülekeztek a fejünk fölött. – Igen – sóhajtott a benzinkutas –, erre az évre már vége a nyárnak.
Visszaültünk az autóba. Megint befészkeltem magam a plédek közé. Az autó suhant tovább. Lehunytam a szemem. Most a verklist láttam a falábával. Az a délutáni melódia zümmögött a fejemben, az autó zökkenéseitől kísérve. Frith és Robert jelent meg előttem, amint beviszik a teát a könyvtárba. Az asszony az alsó kapunál bólint, és behívja a gyerekét a házba. A kis mintahajót láttam odalent a parti házban és a vastag porréteget a bútorokon. A pókhálókat a parányi vitorlák között. Hallottam az esőcseppek kopogását a tetőn és a tenger mormolását. Szerettem volna lemenni a Boldog-völgybe, de nem találtam. Körös-körül csak az erdő, és a Boldog-völgy nem volt sehol. Csak sötét fák és zsenge páfrányok. Baglyok huhogtak. A holdfény megcsillant Manderley ablakain. És embermagasságú vagy még magasabb csalánok a kertben. – Maxim! – kiáltottam. – Maxim! – Itt vagyok. Mi baj? – Rosszat álmodtam. – Mi volt az? – Nem tudom. Nem emlékszem pontosan. Aztán megint visszasüllyedtem a nyugtalan álomképek közé. Leveleket írok a sárga szobában. Meghívókat küldök szét. Valamennyit én magam írom, vastag fekete tollal. De mikor meg akarom nézni, amit írtam, akkor látom, hogy nem az én szögletes írásom, hanem hosszú, vékony, dőlt, hegyes betűk... Eltolom magamtól a kártyákat, és rájuk teszem az itatóst, hogy ne lássam őket. Felállok, és a tükörhöz megyek. Idegen arc mered rám, szép vonások, sötét hajkorona. A szemek mosolyognak, az ajkak szétnyílnak. Az arc onnan a
tükörből visszanéz rám, és nevet... És akkor látom, hogy Rebecca az, ott ül az öltözőasztalnál, Maxim pedig a haját fésüli. Kezében tartja a haját, miközben fésüli és befonja egyetlen vastag fonattá. Olyan ez a hajfonat, mint egy kígyó, Maxim mosolyog, és rácsavarja a fekete kígyót Rebecca nyakára. – Ne! – sikoltottam fel. – Ne, ne! El kell utaznunk Svájcba. Julyan ezredes mondta, hogy utazzunk el Svájcba. Az arcomon éreztem Maxim kezét. – Mi baj? – kérdezte. – Mi baj? Felültem, és elsimítottam a hajamat az arcomból. – Nem tudok aludni, hiába. – Hiszen aludtál- csodálkozott Maxim –, két óra hosszat aludtál. Negyed három van. Néhány kilométernyire vagyunk már csak Lanyontól. Még hidegebb volt, mint este a benzinkútnál. Megborzongtam az autó sötétjében. – Odaülök melléd – mondtam. – Háromra otthon leszünk. Átmásztam hozzá, és odaültem melléje. Magam elé bámultam a szélvédő üvegén keresztül. Kezemet Maxim térdére tettem. A fogam vacogott. – Fázol? – kérdezte. – Igen – feleltem. Dombok magasodtak mellettünk, völgyekké simultak, újabb dombok következtek. Nagyon sötét volt. A csillagok is eltűntek az égről. – Mit mondtál, hány óra? – kérdeztem. – Húsz perccel múlt kettő. – Furcsa – mondtam –, nekem úgy tetszik, mintha már hajnalodnék azok mögött a dombok mögött. De az nem lehet, ugye, még nagyon korán van? – Nem jó irányba nézel – figyelmeztetett Maxim. –
Hiszen az nyugat. – Tudom – válaszoltam –, de furcsa, hogy olyan világos van. Maxim nem szólt semmit, és én tovább figyeltem az eget. Úgy tetszett, hogy percről percre világosabb lesz. Mint mikor a hajnal első piros sugarai áttörik a felhőket. A vörös fény egyre jobban szétterült az égen. – Északi fény télen szokott lenni, ugye – kérdeztem –, nem nyáron? – Nem északi fény az – mondta Maxim –, hanem Manderley. Rápillantottam, és az arcából meg a szeméből igyekeztem valamit kiolvasni. – Maxim – mondtam –, Maxim, mi az, az istenért? Gyorsabban hajtott, egyre gyorsabban. Az utolsó dombra is felkapaszkodtunk. Lanyon ott feküdt alattunk a völgyben. Balra tőlünk a folyó ezüstcsíkja kacskaringózott Kerrith felé. Előttünk a manderleyi országút. Fejünk fölött a koromfekete égbolt, amely a látóhatár szélén már nem volt fekete. Bíborvörös volt, mintha vérrel öntözték volna meg. És pernyét csapott az arcunkba a sós tengeri szél...
